Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
4085 tétel
2010. december 28.
Hosszú tél
A két világháború között megszokott gyakorlat volt, hogy a Horthy-rendszerrel, a neobarokk Magyarországgal elégedetlen szerzők Szlovenszkóban vagy Romániában publikálták a kényesebb írásokat, azokat, amelyeket a magyar kir. cenzúra amúgy sem engedett a nyilvánosság színe elé.
No persze senki ne gondolja, hogy azért jelenhettek meg például Romániában, mert itt a rendszer toleránsabb, pláne demokratikusabb lett volna, vagy mert itt a dolgokat másként fogták fel, direkte szerették az ilyen-olyan magyarokat.
A valóságban a Kisantant államai, hogy ne mondjunk utódállamokat, mert sértik a neonátusok önérzetét, szóval a Magyarországot környezők és annak gyümölcseiből jókorát harapók ott tartottak be Budapestnek, ahol csak lehetett, ha árthattak, az ártalomhoz jól jött a belső (baloldali) ellenzék tudatromboló munkája és az engedetlen irodalom minden eszköze.
Ez mostanában gyakran jut eszembe, mióta az új rend egységesíteni kezdé, regulákba szedi a liberális, szertevéleményező, széthúzó és sokszínűségével tüntető sajtót. Törvényt hoz, egyenhírekkel és azonos véleményekkel dolgozná meg a publikumot. Bármiként is csűrnék és csavarnák, bármiféle anyagi ésszerűségre is hivatkoznék a kormányzat, a többszólamúságnak beintettek föntről és keményen. Örül ennek, aki eddig úgy érezte, hogy a balliberális torokgyík megfojtotta.
Nos megoldásnak – amennyiben mindenre kiterjed az ellenőrzés és deláció – kínálkoznék a másutt publikálás. Amennyiben nyomtatott sajtóra gondolunk, van az utódoknál elegendő fórum, az utóbbi huszonegy év alatt minden átjárhatóvá lett, nem kell bemutatni előzetes cenzúrának a másutt közlendőt. Nem kell tartani a következményektől. Az elektronikus szerkesztett blogok esetében pedig tele a világ másféle magyarokat is szerető, befogadó, szolgáló szerverekkel, ha már a belföldieket serv(er)us humillius (alázatos szolgának) kívánják tenni. A nonkomformista szerzőket, véleményeket nálunk is lehet(ne) publikálni.
Így ábrándoztam magamban, midőn rám röffent a fölöttes énem (vagy a tiéd volt?!), és megrángatta a fülemet: hol élsz, kisfiam, hiszen az utódállamok kisebbségi sajtója rosszul fizet, s ha a magyar ellenzék itt akarna publikálni, fel is kopna az álla. Már csak azért is, mert akik nem álltak be már a korábbi években a sorba, azoknak ugyancsak beintettek felülről. Azzal a bizonyos felfelé tartott mutatóujjas nemzetközi jellel indexeltek bé. Sajtótámogatást nem adnak és nem kapnak. Siba te! Lábhoz, kutyulik, vagy lesznek szívesek az ellenzéki úrikutyák hosszú böjtös télre számítani.
Sebestyén Mihály, Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. december 28.
Pontosítások a Bethlen Gábor Alapról
(MTI) – A közigazgatási tárcánál található 13 milliárd forintos keret felett rendelkezik a most létrejövő Bethlen Gábor Alap, amelynek létrehozásával egységes rendszer szerint lehet majd a határon túli magyar szervezeteknek a támogatásokat nyújtani – mondta el Ulicsák Szilárd miniszteri biztos az MTI-nek.
Kiemelte: ebből az összegből mintegy 1,2 milliárd, amit nyílt pályázaton hirdetnek meg, 8,5 milliárd, ami normatív támogatás, a fennmaradó keretet pedig programfinanszírozásra osztanák szét.
A Bethlen Gábor Alap jogelődjének, a Szülőföld Alapnak és az azzal párhuzamosan több tárcánál működő célelőirányzatoknak a korábbi támogatási struktúrája nem teremtett lehetőséget arra, hogy egységesen átlássák a határon túli támogatásokat. A Szülőföld Alap kizárólag nyílt pályázati forráskeretet biztosított, s tulajdonképpen a 2004.december 5-ei sikertelen népszavazás után, egyfajta kárpótlásként nyújtotta az MSZP-SZDSZ kormány a határon túliaknak ezt a kétmilliárdos támogatást.
A Bethlen Gábor Alapnál egységes döntéshozatali és nyilvántartási rendszerben nyújtják az összes támogatást, nemcsak azokat, amelyeket nyílt pályázaton lehet elnyerni, hanem a normatív kereteket is – emelte ki a miniszteri biztos. Így átláthatóbbá válik a rendszer, és ki tudják szűrni a párhuzamosságokat is a továbbiakban – hangsúlyozta.
Kifejtette: a KIM jogelődjénél és az oktatási, valamint a kulturális és a gazdasági tárcánál eddig számtalan esetben párhuzamosan biztosítottak ugyanazon szervezetek számára támogatást. Létezett ugyan egy támogatást nyilvántartó rendszer, de ezt nem töltötték fel rendszeresen, és így nem lehetett kiszűrni a párhuzamosságokat.
Az egyik cél a Bethlen Gábor Alapon keresztül az, hogy ezt a nyilvántartó rendszert korszerűsítsék, valamint az, hogy a többi tárcánál lévő források is szerepeljenek benne. Egyeztetni kívánnak a tárcák képviselőivel arról, hogy a jövőben ne legyenek párhuzamos kifizetések – tette hozzá.
A kiszámíthatóság érdekében év elején rögzítik a nyílt pályázatokra jutó összegeket, s ezenkívül leginkább normatív támogatásokat kapnak majd a nagyobb, főleg ernyőszervezetek, egyházi hátterű intézmények, illetve felsőoktatási intézmények. Külön keretet kívánnak majd elkülöníteni programfinanszírozásra is.
Elmondta, hogy nem egyszemélyi döntések születnek majd a támogatásokról, mint az elmúlt nyolc évben, hiszen a Szülőföld Alappal kizárólag a miniszter rendelkezett. Közölte: a jövőben minden évben lesz egy Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), amely kimondottan a támogatáspolitika fő irányait szabja meg, ennek alapján a szakbizottságok az egyes szakterületekre vonatkozóan egyértelmű útmutatásokat rögzítenek, s ennek alapján a Bethlen Gábor Alapkezelő megfogalmaz egy költségvetési javaslatot. Erről a javaslatról fog dönteni egy háromtagú bizottság, amelynek tagja lesz Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, Répás Zsuzsanna területért felelős helyettes államtitkár és Gál András Levente, a KIM közigazgatási államtitkára. Ezzel minőségi változás valósulhat meg, mert a döntést a bizottság csak egyhangúlag hozhatja meg – mutatott rá Ulicsák Szilárd. Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 28.
„A nemzetpolitikai fordulat éve”
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke adott exkluzív interjút az Erdély Onlinenak
- Melyek voltak 2010 legsikeresebb és legsikertelenebb momentumai?
- Az egyik szemem sír, a másik nevet. Két évtizedes szolgálat után, idén vonultam vissza gyakorlatilag teljes egészében a püspökségtől. Nem volt könnyű dolog a püspöki szolgálat fejezetét lezárni. A másik szemem azért nevet, mert nem a senkiföldjére kerültem az egyházi szolgálat határáról, hanem európai parlamenti alelnökké választottak, és ezáltal egy hasonlóan nagy horderejű szolgálati pászmába léptem, ami emberileg ellensúlyozta az egyházi szolgálat hátrahagyása nyomán támadt űrt. Ez volt a két meghatározó személyes esemény a 2010-ben. Politikai szempontból a nemzetpolitikai fordulat évének nevezném 2010-et. 1989-ben elkezdődött a rendszerváltozás, de a kommunista diktatúra bukásával még nem érkeztünk el a Kánaánba, hanem elkezdődött a rendszerváltozásnak egy hosszan tartó folyamata, tele meghátrálással, visszarendeződéssel, de úgy érzem, hogy a 2010-es esztendő hozta meg az áttörést a rendszerváltás folyamatának felemás első korszakát követően. A különbség talán annyi a kettő között: míg az első esztendő inkább a politikai-ideológiai rendszerváltozás kezdetének tekinthető, addig 2010 a nemzetpolitikában jelentett egy hasonló rendszerváltozást. Elsősorban az áprilisi magyarországi választásokra gondolok: akkor nemcsak a posztkommunizmusnak vetett véget a nemzeti erők átütő sikere, hanem a nemzetpolitikában is gyökeres változást hozott, ami a nemzeti összetartozásról szóló törvény, és a magyar állampolgárságról szóló törtvény országgyűlési elfogadásában ölt testet, és egy nemzeti együttműködési rendszernek a meghírdetésével folytatódik, amelynek a határon túli magyarok is részesei. A határok feletti nemzetegyesítés politikájának a győzelmeként értékelhető a 2010-es nemzetpolitikai fordulat. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) stratégiai partnere lett az új magyar kormánynak, más megközelítésben pedig a Fidesz-KDNP szövetségnek, és e minőségében az EMNT tovább folytathatja azt, amit 2009-ben az RMDSZ-szel való összefogás, és általában az erdélyi magyar összefogás szintjén megkísérelt, hogy integrálja az erdélyi magyar politikát és közéletet.
– Az Európai Parlament alelnöki tisztségétől azt várta-e, mit amit kapott?, – kérdeztük Tőkés Lászlótól.
– Rosszabbra számítottam, mert nagyon rosszul kezdődött európai parlamenti képviselőségem. Első alkalommal az RMDSZ jelöltjei ellenében pályáztam meg a képviselőséget, tehát inkább a szembenállás, mint az összefogás volt a meghatározó. Aztán amikor bejutottam az EP-be, kitaszítottak az Európai Néppártból, román oldalról kompromittálni próbáltak mint párton kívüli szélsőséges magyar politikust. Majd véget ért a csonka ciklus, és akkor már sikerült az erdélyi magyar összefogás jegyében az RMDSZ-szel együtt jelölteket állítani egy EMNT–RMDSZ megállapodás értelmében. Ez teljesedett ki akkor, amikor megválasztottak a magyar néppárti delegáció tiszteletbeli elnökének, majd az Európai Parlament egyik alelnökének, tehát várakozáson felül jól alakult a helyzet. Figyelembe véve a lehetőségeket, a korlátokat, a szűkre szabott politikai mozgásteret, amit az EP a magunkfajta kisebbségeknek jelent, ahhoz képest eredményes, és felfelé ívelő képviselői pályát mondhatok magaménak.
Értelmes együttműködés
– Különféle román politikusok a közelmúltban is az ön ügyészség elé citálását követelték az autonómiával kapcsolatos kijelentései kapcsán. Hogyan próbál meg ezek ellen védekezni?
– Nem lehet megszokni ezeket a támadásokat. Mindig mondják, hogy tegyem túl magam rajtuk, de hogyha Temesvár szelleméből és hitvalló eszményeimből indulok ki, akkor nagy csalódást jelent nekem, hogy ahelyett, hogy a barátot látnák bennem, ellenségkép gyártására használnak fel. Márpedig meggyőződésem, hogy komoly szolgálatot tehetnék a román–magyar megbékélés és együttműködés érdekében, azonban ezt nem látják azok, akiknek továbbra is érdekük a megosztó politika. Itt gondolok elsősorban a lappangó posztkommunista erőkre, a titkosszolgálat és a volt nomenklatúra képviselőire, és ilyen szempontból sajnos nem csak a szociáldemokrata pártot és a román nacionalista pártokat emlegethetjük, mert ezek az erők valamennyi romániai pártba beszüremkedtek, és látjuk, hogy húsz év után nem csak a magyarok, hanem Románia is emiatt szenved, mert nem tud kievickélni a kommunizmus utáni mély nyomor és politikai zűrzavar állapotából. Én változatlanul azt tekintem célomnak, hogy ha fáj is mindez a támadás, túltegyem magam ezeken, és értelmes együttműködésre törekedjünk az egységesülő Európában. Ennek vannak kedvező előjelei: gondoljunk a tusnádfürdői együttes fellépésre, ahol a román államelnök, a magyar miniszterelnök, és jómagam is ott voltunk együtt, vagy említhetem a tavalyi államelnöki kitüntetést. A brüssszeli román delegációnak is nem egy tagjával nagyon jó kapcsolatot ápolok, és sikerült például olyan ügyekben összefogni, mint a ciánkérdés. Gyakran odaállunk közös ügyeink mellé, most például a moldvai csatlakozás, vagy az ukrajnai románok és magyarok érdekeinek a védelme, a kommunizmussal való szembenézés, a korrupcióellenesség, és Románia európai felzárkózása mind olyan kérdések, amelyekben talál a szó olyan képviselőkkel, mint Cristian Preda, Monica Macovei vagy Renate Weber, hogy csak néhányat említsek a román képviselők közül. Erdélyi összefogás
– Mennyire tartja megfelelőnek a jelenlegi romániai és európai konjunktúrát az erdélyi autonómia megvalósításához?
– Nagyon érdekes fejlemény, hogy Szerbiában létrejöttek a nemzeti tanácsok, köztük a román nemzeti tanács is. Szerbia, amely még távol van attól, hogy tagja legyen az Európai Uniónak, megelőzte Romániát, még ha fogyatékos is a szerbiai kulturális és személyes autonómiára vonatkozó jogi rendelkezés. Ha Koszovó függetlenségére gondolunk, ami más síkon szintén a nemzeti önrendelkezésnek egy kivilágló példája, vagy a moldáviai gagauz autonómiára gondolunk, akkor nem is kell elmennünk Dél-Tirolba vagy Finnországba, hanem Romániának a saját nemzeti szomszédsági környezete kínálja a példát, és furcsamód Románia teszi a süketet. Például 250 ezer Timok völgyi vlah románról olyan nagyvonalúan feledkezik meg, mint ahogy szeretné, hogy mi megfeledkezzünk az ugyanilyen számban élő csángó magyarokról. Románia nem kerülheti el a múltjával való szembenézést, gondolok itt Trianonra. Igenis Trianonról hideg fejjel, de érző szívvel beszélni kell, el kell ismerni Trianon sebeit. El kell ismerni, hogy van kisebbségi kollektív önrendelkezés, másképp Románia nem is kapta volna meg Erdélyt. Ők arra hivatkoznak, hogy 1918. december 1-jén így döntött a románság. Hát ha az akkor 55 százalékot kitevő románságnak van döntési joga a sorsát illetően, akkor természetesen a másik 45 százaléknak is volt döntési joga, de őket nem kérdezték meg. És ez az elv ma is érvényes: nekünk közösségi módon döntési jogunk van a saját sorsunkat illetően. Ezt az elvet nem elismerni Európában, vagy a modern világban, ez politikai vakság és rosszhiszemű elfogultság. Oda kell kényszeríteni Romániát a tárgyalóasztalhoz. Európában egyetlen gond van, mégpedig az, hogy az ilyenfajta közigazgatási, államszervezési, vagy éppen a kisebbségi kérdéseket az EU szigorúan a tagországok belügyeinek az illetékességi körébe sorolja, ezért olyan nehéz áttörést elérni. De Európa nem fogja ellenezni, hogy ezt a fajta rendezést életbe léptessük. Hiszek a politikai fejlődésben, itt inkább a magyar fél megalkuvásától félek, mint a román fél ellenállásától, ezért nagyon fontos az erdélyi összefogás, a magyar–magyar integráció, hogy egy európai integráció keretében tudjuk segíteni a felvidéki, a délvidéki, az erdélyi magyarokat, és így egyesült erővel valóban egy nemzeti önrendelkezés alakuljon ki megfelelő szinteken, megfelelő formákban, Magyarországnak ki kell vívnia gazdasági önrendelkezést, mi kivívjuk a területi vagy a kulturális önrendelkezést, és így az autonómiák és a nemzet önrendelkezése együttesen egy modern európai nemzeti lét távlatait vetíti előre. Nem öncél a pártegység
– Milyen szándékkal hozzák létre az Erdélyi Magyar Néppártot, illetve hogyan látja ennek integrálódását a magyar közössségbe? Nem fenyeget az a veszély, hogy megosztja a magyarságot az új párt, s így elveszítheti parlamenti képviseletét?
– Ez mindig attól függ, hogy milyen megközelítésből nézzük a dolgokat. Hogy egy praktikus metaforával éljek, ha van a gépkocsiállományunkban két gépkocsi, és az egyik már lerobbant, a másik pedig ugyan új, de nagyon gyenge teljesítményű, és nem alkalmas a román politikai terepen való közlekedésre, akkor egy olyan járműre van szükség, amely minden igénynek megfelel: jó a befogadóképessége, jó a technikai felszereltsége, bírja a romániai nehéz politikai terepet, és célba tudunk érni vele. Mi amikor rájöttünk, hogy megítélésünk szerint sem az RMDSZ sem az MPP nem tudja betölteni azt a hivatását, akkor úgy gondoltuk, hogy nekünk egy új politikai instrumentumra, új pártra van szükségünk. Nem öncél a párt. És a pártegység nem öncél. A nemzeti egység a cél, és a pártegységnek csak a nemzeti egység szolgálatában van létjogosultsága. Ha már ezek a pártok képtelenek a magyarságot összefogni, sőt, a Felvidék vagy a Délvidék sorsára juthatunk, ahol a magyarok a nagy tömegben átszavaznak. Még Erdélyben állunk a legjobban, itt még nem veszítettük el az etnikai, politikai érdekképviselet szavazói és eszmei bázisát. Az világos számomra, hogy az RMDSZ 450 ezer szavazatot tud összegyűjteni, hogyha minden erejét megfeszíti, és az is nyilvánvaló számomra, hogy még annyit se nyerne el, ha lenne más kínálat, hiszen az MPP rögtön rést ütött az RMDSZ szavazóbázisán. Az én bejutásom az EP-be, mikor egyedül indultam, szintén bizonyította, hogyha van politikai opcióra lehetőség, akkor az erdélyi magyarság nem egy egynemű pártegységben képzeli el a jövőjét. Mi szeretnénk gyűjtőpártként megjeleníteni a magyarság legfőbb célkitűzéseit. A magyarság vegye kezébe a sorsát, és ő határozzon a saját magát illető dolgokról. Ez aztán autonómiákban jelenül meg, és a magyar integráció rendszerén belül helyezkedik el, ezt a távlatot látjuk magunk előtt, és ennek érdekében indítványoztuk az Erdélyi Magyar Néppártnak a létrejöttét, rákényszerültünk, úgy éreztük, hogy valóban hiányzik az a jármű, ami célba fog vinni. Nem valakik ellen, hanem valaminek a kiegészítéseként szerveződik, és buták volnánk, hogyha nem az összefogásra készülnénk, hiszen nyilvánvaló, hogy elveszíthetjük országos szintű képviseletünket, hogyha nem fogunk össze. De már az is félő, hogy így is elveszítjük. Nekünk az a véleményünk, hogy már most veszélyben forog a képviselet, ha nem teszünk valamit. Most legyünk azon, hogy olyan összefogást tudjunk megvalósítani, amely biztosítja számunkra a képviseletet, sőt távlatilag érjük el azt, amit már Horvátországban megvalósítottak, ahol az öt százalékos küszöb is megszűnik, és a kisebbségek számarányuknak megfelelő arányban jutnak be a parlamentbe. Markótlanítás és szásztalanítás
– Lát-e valós esélyt arra, hogy akár az RMDSZ-szel, akár az MPP-vel sikerüljön konszenzusos listát megvalósítani?
– Azt gondolom, hogy az RMDSZ-t markótlanítani, az MPP-t szásztalanítani kell, és akkor ezek a szervezetek és pártok is képesek az újjászületésre. Mi azt reméltük, hogy nem is lesz szükség egy harmadik erdélyi pártra. Már az MPP létrehozatala sem öncél volt. Kezdetben azt hittük, hogy az RMDSZ megújítható, utána azt hittük, hogy az MPP betöltheti a szerepét. Mikor ráébredtünk arra, hogy ez nem fog megtörténni, akkor szántuk el magunkat erre a lépésre. Ehhez szövetségeseket is szereztünk. Lehet tévedni is, de senki nem vitathatja el annak a szükségességét, vagy jogosságát, hogy egy politikai instrumentumot létrehozzunk egy adott politikának a megvalósítása céljából. Felemás helyzet
– Hogyan látja a Királyhágómelléki Református Egyházkerület helyzetét az egyházi átvilágítás tükrében?
– 2007-től errefelé nagy megrőkönyödéssel döbbentünk rá, hogy távol állunk még attól, hogy az egyház megtisztult volna a kommunista titkosszolgálati múltjától. Dokumentumok vaskos tömege bizonyította, hogy még mindig, miként az egész romániai társadalmat, ezen belül a magyar kistársadalmat, úgy az egyháztársadalmat is, még mindig átszövi a titkosszolgálati múlt. Ekkor kellő tisztánlátással meghirdettük az egyházi átvilágításnak a folytatását, mely az azt megelőző években többször is abbamaradt. 1989-es rendszerváltoztató múltunk, valamint élő hitünk köteleztetéseképpen meghirdettük az átvilágítás és az egyház megtisztításának a programját. Az én püspökségem idején már nem volt idő befejezni az átvilágítást, a körülmények sem engedték, és az ellenállás is akadályozott. Sajnos a legutóbb tartott általános tisztújítások sem oldották meg ezt a kérdést, és most egy felemás helyzet alakult ki. És nemcsak a kirívó esetekre gondolok. Még mindig nagy titkok lappanganak az egyházban. Sajnos egyesek azt hiszik, hogy ez csak a református egyház problémája. Létrejött az együttműködés rendszere az unitárius, az evangélikus és a református egyház között. A katolikusok nem kapcsolódtak be, de ez nem azt jelenti, hogy ők mentesek volnának ettől a múlttól. Nem lehet visszafordítani az átvilágítást, és nem is szabad, mert időzített bombaként ketyeg az egész titkosszolgálati múlt. Az egyház ha nem tisztul meg a múltjától, ha nem lép a bűnbánat és megtérés útjára, akkor nem tudja betölteni hivatását a világban. A kommunizmus idejében ugyanazok a típusú közszereplők, nemzetidegen árulók adták fel és juttatták mai helyzetébe a magyarságot, akik a két világháború idején elárulták a nemzetet. A külső erők önmagukban nem lettek volna képesek elbánni velünk, nyilvánvaló, hogy csak a kollaboránsokkal lehetett ezt a nemzetet tönkretenni. A magyar kollaboránsok nélkül nem lett volna Securitate, és nem lett volna Ceauşescu. Krisztus azért vállalta a kereszthalált, hogy meggyógyítsa és feltámadást hozzon a nemzet életébe, ő a keresztfa helyett a jászolbölcső békéjét kínálja. Itt az ideje, hogy ne keresztfákat ácsoljunk, hanem a jászolbölcsőt álljuk körül, és elfogadjuk a megbékélésnek ezt a krisztusi ajándékát. Ezekkel az érzésekkel jöttem haza a doberdoi hadszíntérről is, és büszke vagyok a váradi 4. honvédezredre: miközben ők életüket áldozták a nemzetért, azok, akik idehaza voltak, értéktelenné tették az ő hazaszeretetüket és áldozatukat, és elárulták a nemzetet. Karácsony és Krisztus váltsága legyen a gyógyítás, a békéltetés és a feltámadásnak az ígérete.
Rais W. István, Erdon.ro
2010. december 28.
Marosvásárhely főterén lehet és kell magyarul énekelni!
Antalfi Imola
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei elnökségének felhívására közel félezren gyűltek össze karácsony első napján Marosvásárhely főterén, a feldíszített fenyőnél, hogy együtt ünnepeljenek, énekeljenek. A történelmi egyházak, civil szervezetek mellett jelen voltak a romániai magyarság politikai érdekképviseletét ellátó szervezetek is, kivéve a megyei RMDSZ-t.
A közös éneklés, ünneplés már kevéssel 13 óra előtt megkezdődött. A karácsonyi dalokat Kovács András karvezetésével előadó Psalmus kórushoz csatlakoztak az egybegyűltek, a meghitt hangulatú ünneplés azonban keveset, mintegy negyedórát tartott csupán. A szervezők nevében Ábrám Noémi, az EMNT megyei alelnöke a Népújságnak elmondta, a rendezvénnyel azt a közösségi érzést szerették volna belopni az emberek szívébe városon is, amit a vidékiek megélnek, megmutatni, hogy mi, magyarok, közösen is tudunk ünnepelni. "Az utóbbi időben nagyon sok torzsalkodás volt közöttünk, erdélyi magyarok között, különösen politikai síkon, de úgy érzem, az emberek, baráti társaságok között is. Úgy gondoltuk, a karácsony megfelelő idő arra, hogy mindenkit elhívjunk ünnepelni és mindenki megjelenjen" – hangsúlyozta. Az alelnök hozzátette, alapos előszervezéssel a politikai pártok helyi és megyei vezetőit is felkérték arra, hogy eljöjjenek. "Úgy látszik, a politikumot volt nehezebb meggyőzni, de végül is jelen volt az MPP városi és megyei vezetése, a Marosszék Székely Tanács vezetősége, a Regionális Székely Tanács vezetősége is itt volt, az RMDSZ részéről a marosvásárhelyi szervezet vezetője illetve városi tanácsosok. A megyei RMDSZ elnöke, dr. Kelemen Atilla azt válaszolta felkérésünkre, hogy ma van az RMDSZ születésnapja – bár tudomásom szerint nem ma van az említett esemény – és emiatt nem tudnak eljönni. A fontos végül is az, hogy nagyon sok RMDSZ-tag részt vett az ünneplésen, és természetesen a történelmi egyházak képviselői, az EMKE, az EMI is képviseltette magát" – mondta az EMNT megyei alelnöke. Aki szerint még mozgalomként, és nem kimondottan politikai vonulatként az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács olyan lépést tett, amit az utóbbi időben nem sikerült megtennie más politikai, de még civil szervezetnek sem: annak ellenére, hogy "a város polgármestere, a polgármesteri hivatal próbáltak keresztbe tenni, más programokat rászervezve, az EMNT kezdeményezése összefogta a civil szférát, a politikumot, üzenve, hogy "Marosvásárhely főterén lehet és kell magyarul énekelni, mert ez a város a miénk is". A Psalmus fellépését követően néhány, román nyelven karácsonyi dalokat előadó kórus lépett fel, azonban kisszámú hallgatóság követte a polgármesteri hivatal által meghirdetett előadást. Annál több rendfenntartó vigyázott a programok "békés" lezajlására.
Az EMNT hagyományt kíván teremteni a karácsony első napján szervezett főtéri ünnepléssel, számítanak a templomból kijövő hívek részvételére. Közelebbről január 1-je, Petőfi Sándor költő születésnapja az az alkalom, amikor ismét megmutathatja Marosvásárhely magyarsága, hogy tud együtt ünnepelni. Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 28.
Ösztönzött kollektív ösztön
Néhány napja már megírtuk, de manapság a jó hírt megismételni igazán nem számít véteknek: Kolozsvár magyarsága pozitív demográfiai változások elé néz. Polgármester-helyettesünk szerint jelenleg az állami iskolákban tizenhárom magyar nyelvű első osztály működik, de jövőre várhatóan tizennégy, két-három év múlva tizennyolc, 2014-re már huszonkét osztályra elegendő iskolakezdő korú gyermeke lesz közösségünknek. És akkorra igazolódik majd be, hogy érdemes volt harcolni a külvárosi magyar tagozatok életben tartásáért, mert egy ilyen méretű számbeli fejlődést belvárosi nagy iskoláink fizikailag sem lennének képesek „megemészteni”. Ami arra jogosít fel, hogy reméljük: Kolozsvár ismét Erdély legnagyobb magyar népességű városává nőheti ki magát, miután évtizedeken keresztül tartotta ezt a megtisztelő és példás, kollektív magatartási elvárásokkal járó címet.
Jól tudjuk, hogy mikor és miért indult süllyedésnek létszámbeli ittlétünk: a Ceauşescu „aranyérában” az erőszakos iparosítás hátsó, és a valóságban tökéletesen bevált célja az etnikai arányok megváltoztatása volt. Erre ráadásként a nyugatra irányult illegális elvándorlási hullám is nagyobb részt harapott ki – arányait tekintve – a kolozsvári magyarság „testéből”, mint a többségiekéből. Utána pedig, a Funar-korszak tizenkét esztendeje kifejezetten az etnikai tisztogatást viselte zászlaja hegyén. Talán éppen az utóbbi hadviselésnek tulajdonítható, hogy működésbe lépett a tudat alatti közösségi ösztönünk (bárhogyan is szeretnék egyesek, ez még nem veszett ki belőlünk), és mostanra érte el az iskolás kort a „mentőövnek” született magyar gyermekek nemzedéke.
Természetesen jóval többen lennének, ha a „megszámláltak” közé azokat is bevehetnék, akiket szüleik román tannyelvű iskolába terelnek, amiből törvényszerűen következik az önazonosság elvesztése, felcserélése. A mindennapi keserű tapasztalatok szerint, az ilyen janicsárságból csak nagyon ritkán van visszatérés a saját táborba.
2011 küszöbén próbáljunk meg újból hatni ezekre a szülőkre, megmagyarázni nekik, hogy milyen gazdagságtól fosztják meg csemetéiket, amikor – éppen az anyagiak elérhetőségére hivatkozva, tévesen – a beolvadás útjára viszik őket. Egy ilyen szervezett (meggyőzési) akció is része lehetne annak a bizonyos kollektív ösztönnek, amely fennmaradásunkat szavatolhatja.
ÖRDÖG I. BÉLA, Szabadság (Kolozsvár)
2010. december 28.
Tízéves a Hunyad Megyei Hírmondó
A Hunyad Megyei Hírmondó megjelenésének 10.évfordulóját ünnepelték hétfő délután a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont aulájában. Az eseményen egykori és jelenlegi szerkesztők, tudósítók, munkatársak és a hűséges olvasók vettek részt. Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke beszédében megköszönte a hajdani és jelenlegi munkatársaknak az elmúlt tíz évben kifejtett munkáját, továbbá elmondta, hogy a Hunyad Megyei Hírmondó fontos szerepet töltött be a magyar nemzeti öntudat megtartásában. „Hunyad megyében 2600 magyar családhoz jut el rendszeresen magyar nyelvű újságunk, lefedve ezzel a megye összes magyarok is lakta települését” – fogalmazott Winkler.
Az ünnepségen Csatlós Zsófia, a lap első főszerkesztője, valamint Kun-Gazda Gergely jelenlegi főszerkesztő ismertette és méltatta Hunyad megye magyar nyelvű havilapját. Winkler Gyula reményét fejezte ki, hogy a Hunyad Megyei Hírmondó jövőjében aktív szerepet vállal a Téglás Gábor Iskolaközpont, amely a Hunyad megyei magyarság szellemi központja is egyben, akár egy diákmelléklet megjelentetésével. Energiát és szakértelmet kell ugyanakkor találni, hogy a Hunyad Megyei Hírmondó a világhálón is elérhető legyen – tette hozzá Winkler Gyula. Szabadság (Kolozsvár)
2010. december 29.
Harmincöt alapítványt és közalapítványt szüntet meg a magyar kormány
(MTI) – Nonprofit gazdasági társaságok és központi költségvetési szervek veszik át annak a harmincöt, a kormány által létrehozott alapítványnak és közalapítványnak a feladatait, amelyek megszüntetését a legújabb Magyar Közlönyben megjelent kormányhatározat tűzi célul.
A Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes jegyezte határozat megbízza az állami vagyon felügyeletéért, valamint a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős minisztert: tegyék meg a szükséges intézkedéseket egyes alapítványok és közalapítványok megszüntetése érdekében, és rögzíti, hogy céljaik megvalósítására, feladataik ellátására a kormány többségi részesedéssel közhasznú szervezetként működő nonprofit gazdasági társaságot kíván alapítani.
Így megszűnik a többi között az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány, a Gandhi Közalapítvány, az Iparfejlesztési Közalapítvány, a Magyar Kultúra Alapítvány, a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány és a Nemzetközi Pető András Közalapítvány. Az új közhasznú szervezetek megalapításáról az állami vagyon felügyeletéért felelős tárcavezetőnek – azaz Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszternek – kell gondoskodnia.
A kormányhatározat további alapítványok és közalapítványok megszüntetéséről is rendelkezik, felkérve a nemzeti fejlesztési, valamint a közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy – a megszűnő szervezetek által ellátott feladatok felett szakmai felügyeletet gyakorló miniszter bevonásával – tegyék meg a szükséges intézkedéseket. Kimondja továbbá, hogy az érintett alapítványok, közalapítványok feladatait központi költségvetési szerv, illetve egyéb közfeladatot ellátó szervezet látja majd el.
A határozat értelmében ily módon szűnik meg a többi között a Határon Túli Magyar Oktatásért Apáczai Közalapítvány.
A kormányhatározat ugyanakkor kimondja, hogy a megszűnő alapítvány vagy közalapítvány által ellátott feladatokkal kapcsolatban tanácsadó testület hozható létre a kuratóriumaik bázisán.
A feladatok határideje mindkét esetben 2011. április 30.
A miniszterek kormányhatározatban meghatározott feladata, hogy az alapítványok és közalapítványok hatékony és átlátható működése érdekében szükséges szervezeti és személyi változásokról január végéig gondoskodjanak.
A határozat végül felhívja a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős minisztert – azaz Navracsics Tibort –, hogy vizsgálja felül az alapítványokra és közalapítványokra vonatkozó szabályozás módosításának szükségességét, és javaslatairól február végéig készítsen előterjesztést.
A kormány még július végén határozott úgy, hogy a közigazgatási és igazságügyi miniszter más tárcavezetők bevonásával vizsgálja felül a kormány által létrehozott alapítványokhoz és közalapítvá-nyokhoz rendelt feladatok ellátásának hatékonyságát, és együttes előterjesztésben tegyenek javaslatot a szükséges intézkedésekre. Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 29.
Tündéri dal, jó hangulatú korból
Lullaby – új színházi egyesület Marosvásárhelyen!
Marosvásárhely színházi életének előadás-kínálata a város lélekszámához mérten bőséges, mégsem elégséges: a Nemzeti, az Ariel Színház, a Stúdió Színház mellett a Yorick és a Tamacisza zsebszínházak várják produkcióikkal a nagyérdeműt, ráadásul ott a régóta működő Hahota és Gruppen-Hecc kabarétársulat. Nemrég újabb egyesület jött létre, olyan, amelynek tagjai között egyrészt tapasztalt színművészek vannak, másrészt a cél azonos: jó színházat csinálni, közönséget vonzani, vidéket járni. És a jóból soha nem árt meg a sok. A Lullaby Egyesület ötletgazdái: Szabadi Nóra és Ördög Miklós Levente színművészek – a Tompa Miklós Társulat tagjai – úgy döntöttek, egyéni színházi ötleteik kivitelezéséhez jogi alapot teremtenek maguknak, ezért hozták létre az egyesületet, amelynek első bemutatójára hamarosan – január 4-én – sor kerül. A részletekről Ördög Miklós Leventével beszélgettünk.
– Idén ősszel jött létre a Lullaby. Milyen okból, illetve céllal alapítottátok?
– Feleségemmel, Szabadi Nórával közösen alapítottuk az egyesületet, de a tagok között Nyágai István zongoraművész is megtalálható. Olyan előadásokat szeretnénk létrehozni, amelyeket – úgy érezzük – a kőszínház részben mellőz. Több zsebszínházi produkcióban szerepeltünk, a Yorick Stúdió által játszott Alvajáró románc is a mi ötletünk volt, de nem volt egyesület a hátunk mögött, ezért kellett másokhoz folyamodnunk. Figyelemmel szeretnénk kísérni a közönség igényeit, úgy gondoljuk, hogy a klasszikus kabarét eléggé mellőzik, most kabarészezon van, a mi első produkciónk, a hamarosan bemutatandó Haccacáré is kabaré. A Nemzeti vezetősége megengedte, hogy a Kisteremben vigyük színre, a második előadásra január 11- én kerül sor.
– Milyen jellegű előadásra számíthatunk?
– Retró jellegű mikrokabaréra, klasszikus beállítottságú dalokkal. Az előadásnak kicsit orfeumi hangulata van, kistermi keretek között, egyszerű díszlettel játsszuk. A cselekmény egy kávéházban zajlik, a jelenetek klasszikus és mai kabaréjelenetek, de nincsen konferanszié, a pincér lesz az összekötő, ő hidalja át a történeteket. Nem szóval, hanem színészi játékkal. Fiatal kollégákkal játszunk, akik vállalták és vállalják az éjszakai próbákat, amelyek esténként tíz órától kezdődnek... Az előadásban fellép Benő Kinga, Kovács Botond, Meszesi Oszkár, Szabadi Nóra, Tollas Gábor és jómagam, mindannyian a Tompa Miklós Társulat művészei, zongorán Nyágai István kísér. Az előadás mikrojellegének, az egyszerű díszletnek az egyik oka, hogy vidéken is szeretnénk játszani, így a szállítás is könnyebb.
– A Haccacáré lesz az első, önálló produkciótok. Milyen terveitek vannak, a kabaréműfajban szeretnétek mozogni vagy bővítenétek a repertoárt más jellegű darabokkal is?
– Az egyesület nevét a shakespeare-i tündéri dal nevéről kölcsönöztük és úgy érezzük, összefoglalja céljainkat. Több stílusban szeretnénk mozogni, a terveink között szerepelnek egyéni estek, előadóműsorok, mint például a Nóra Karády-estje, vagy az én Bajor Andor-estem. Nem zárkózunk el a kortárs színház elől sem, nagyszerű kortárs darabok vannak, amelyeket megéri játszani. Ugyanakkor szeretnénk folytatni az András Lóránttal elkezdett mozgásszínházi vonalat, terveink között szerepel egy mozgásszínházi előadás a '60-as, '70-es évek zenéjére, illetve szavalóestek színpadra vitele, ami nagyon erős színészi jelenlétet és profizmust igényel. És jó lenne, ha megszervezhetnénk egy színészkoncertet is. Persze, mindezt a kőszínházi tevékenységünktől függően. Ami a Haccacárét illeti, úgy érezzük, minden rétegnek szól, azoknak is, akik a klasszikus kabarét kedvelik és a fiataloknak is, mert mai szófordulatok, élethelyzetek is előfordulnak benne. Jelmezben klasszikus, egy jó hangulatú korban játszódik. Nagyon fontos célkitűzésünk a vidékre járás, olyan községekbe is szeretnénk elvinni előadásainkat, amelyekben évtizedek óta nem járt társulat, szeretnénk visszaszerettetni a színházat. Ez kiemelt fontosságú céljaink közé tartozik.
Bemutató előadás tehát január 4-én este 7 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 29.
Dicstelen búcsú
Megtörtént a "nagy" bejelentés. Markó Béla tizennyolc év után nem indul az RMDSZ új választásán.
Megnyugtatásként — mármint hívei megnyugtatására — bejelentette, hogy azért nem vonul vissza a politikától. Lelkén szárad, majd meglátja, hogy miként vesz részt a húsosfazék melletti tülekedésben, konclesésben. És mi is meglátjuk, hiszen a háttérben bizonyára megszületnek a megfelelő alkuk. Az sem kizárt, hogy ezután is ő fog sutyiban dirigálni, irányítani. Vitán felüli: rátermett ember, s nagy gyakorlata van. Mindez azonban nem zárja ki, hogy megvizsgáljuk, mivel is zárja a Romániában leghosszabb életű pártelnök eddigi karrierjét. Lássuk hát!
Szövetségből párt
Hosszú ideig példaképnek számított Erdély az egész Kárpát-medencében. A politikai bölcsesség jelképének. Erőnk nem darabolódott fel, úgymond össze tudtunk és össze is akartunk fogni, hogy egy fronton képviseljük politikai érdekeinket. Igen, érdekeinket. És itt jött a baj. Mert egy adott pillanatban rá kellett ébrednie a romániai magyarságnak, hogy ezekkel az érdekekkel, illetve ezeknek az érdekeknek a képviseletével baj van. Amikor a kezdeti érdek-képviseleti szövetség pártként kezdett működni, az érdekek háttérországa átalakult, megváltozott. Már nem a magyarság volt a fontos, hanem a Párt.
Amikor Markó Béla RMDSZ-elnök lett, szerepét úgy jelölte meg, hogy a már akkor kétszárnyú — egyik oldalon radikális, másik oldalon mérsékelteket tömörítő — szervezetben kiegyensúlyozó szerepet akar játszani, illetve betölteni. Nos, ez a "kiegyenlítő" szerepkör úgy valósult meg, hogy ama radikálisokat fokozatosan kiszorította előbb a vezetésből, azután a szervezetből, s egyértelműen "mérsékeltté" — vagy úgy is mondhatjuk, a magyarság szempontját véve figyelembe, ezt a szempontot mellőzővé vált. Egyetlen dolog lett fontos: a pártérdek. Az pedig az volt, hogy bejutni a hatalomba s onnan képviselni az "érdeket", azaz az önmagunk, "kádereink" érdekét.
Kormányzás: eszközből cél
Voltak, akik riadóztak, figyelmeztettek: egy kisebbségnek vagy más megközelítésben: kisebbségi pártnak nincs mit keresnie a hatalomban. Nincs mit keresnie, hiszen — bizonyították a tények — az mindig, mindenhol — a kormányban is — kisebbség. Ha magyarokat érintő bármiféle kérdés merült fel, sorozatosan leszavazták. Az oppozíciót feladni: elveszítjük a küzdőteret! S ha a látszat mást is mondott néha — emlékszem, amikor Năstasénak egy egész csomagot terjesztettek elő, hogy miket akarnának elérni, Năstase, akinek az RMDSZ szavazataira szüksége volt ahhoz, hogy kormányozni tudjon, a csomag teljesítését kiindulásként megígérte, aztán jóformán semmit nem teljesített ígéreteiből. Mert hát az már nem volt célja. Viszont kifelé tündökölhetett: a magyarkérdés meg van oldva. Benne vannak a hatalomban, belülről megoldhatják problémáikat!
Pedig az a csomag és ama csomagok — amikor még léteztek — mindig mérsékeltek voltak. Sohasem azt nézte az RMDSZ-vezetés, hogy a magyarságnak mire lenne szüksége, hanem inkább úgy fogalmazhatnánk, azt, hogy mi az a kevés, aminek elérésére reális esélyünk lehet. És mivel a reális esély volt a kiindulópont, így ama minimum örökké maximummá duzzadt, mert hát ez volt az RMDSZ-kérés, s annak csak egy bizonyos kis százalékát teljesítették a mindenkori kormányok. Így jött be az egy lépést előre, több lépést hátra "trend". És ezt Markóék elfogadták. A sarkalatos kérdések, így az autonómia kérdése terítékre sem került. Azt sohasem kérte az RMDSZ, jóllehet programjában benne volt, a Markót elnökké választó 1993-as brassói kongresszuson került be. Tehát mellőzte az RMDSZ saját programját is. S a válasz is megvolt rá: mert azt a románok úgyis képtelenek megérteni, elfogadni. S akkor minek? És hogy nem sikkadt el, nem merült feledésbe már a 90-es évek állóvizében, azt a román politikusoknak köszönhetjük, akik állandóan ezzel riadóztak, ijesztgették a román közvéleményt, miszerint az RMDSZ autonómiát akar. És az RMDSZ-nek ebben a helyzetben az a szerep jutott, hogy bizonygassa, dehogy akarunk, ki meri azt állítani, hogy igen. Mutassanak erre egy dokumentumot! És dokumentum nem volt, mert nem is lehetett, de a riadózás ment tovább, s a védekezés is. Végső soron a cél ez volt. Hogy az RMDSZ nehogy merje akarni ama Átkos autonómiát. És józan belátással nem is akarta. Mert ha akarta volna, le kellett volna mondania a kormányzási szerepvállalásról, s ez utóbbi volt a fontosabb számára. Tehát ama szerep céllá lépett elő, és elvesztette eszköz mivoltát. (1)
Amit viszont Markó Béla kormányzásának tizennyolc éve alatt ki sem ejtett az RMDSZ-vezetés, hogy óhajtana. Legfeljebb — valószínű, engedélyt kaptak erre — a választási időszakokban plakátjaikon szerepeltettek. Autonómiát a Székelyföldnek — olvastuk az öles betűkkel megfogalmazott felhívásokat. De csak akkor. Hogy aztán nyomban feledésbe merüljön minden. De nem csak autonómia, hanem "önálló magyar oktatás óvodától az egyetemig" (idézet az RMDSZ programjából) sem szerepelt a mindenkori óhajlistákon. Ha az autonómiát emlegették, legfennebb a "kulturális" megszorító jelzővel, amit sohasem határoztak meg, hogy mit értenek rajta. Ama önálló magyar oktatást semmiképpen nem sorolták oda, pedig ez lett volna a magyarság legközpontibb érdekeinek egyike a területi autonómia mellett. S itt — ezért különösen hibáztathatjuk — belevesztek a részletkövetelésekbe. Hogy a román nyelvet idegen nyelvként oktassák a magyar iskolákban. Vagy hogy a történelmet és földrajzot magyarul oktassák. Ezek a követelések még mai napig is felszínen vannak, mintha csak az lenne a céljuk, hogy eltereljék a figyelmet a valódi megoldásról, az önálló magyar oktatási hálózat kiépítéséről és magunk általi irányításáról.
Visszaélés a hatalommal
Az RMDSZ mindvégig visszaélt hatalmi helyzetével. Mindent — kultúrát, anyagi juttatásokat — uralni akart, s besepert saját érdekláncolatába. A Krónika oknyomozó riportjai hozták felszínre, hogy a Communitas Alapítvány pénzalapjai mily nagy mértékben — 80 százalékot közelítő arányban — a pártkasszába folytak be. S a fennmaradó 20 százalék szétosztásával a párthű hadat jutalmazták. Ez vált fő érdemmé: felsorakozni az RMDSZ mögé. Aki nem ezt tette, vagy hogy konkretizáljunk: amelyik kulturális egyesület, lap, folyóirat nem ezt tette — elesett a támogatástól. Az igazságtalanságok égbe kiáltottak! Így próbálták elfojtani a bíráló hangokat. Ám a siker megkérdőjelezhető. Tehát saját érdekeik ellen cselekedtek, mert szemeket nyitogattak, s a magyarság fokozatosan kiábrándult a politikából.
A fiatalok menekültek-menekülnének az országból, mert a magyarság gazdasági megsegítéséért sohasem tett az RMDSZ semmit. Megelégedtek az alamizsnaosztással, amikor egyik-másik miniszterük "munkalátogatást" tett, ott, ahol éppen megjelent, osztogatott, s ezzel le is tudták kötelességüket. A Székelyföld gyarmati sorsba sodródott. Messze az országos átlag mögé szorult az urbanizáció, az életszínvonal, a munkaerő foglalkoztatottsága, minden-minden. S jöttek az áldiagnózisok: "nem jönnek ide a befektetők, mert politikailag bizonytalan terület". Tehát ne mondjuk az igazunkat! Hallgassunk, hogy "biztos legyen" a "terület".
Holott — érezte, tudta ezt mindenki, aki látott — azért nem jöttek a befektetők, mert az országos érdek — amihez asszisztált az RMDSZ — az volt, hogy elszegényíteni, aztán: bekebelezni. S a magyar tőke gyermekcipőkben járt és jár, a román tőkeorientáció pedig taktikázik. Látta vagy inkább érezte ezt a nép, érezte a magyarság, s szomorúan állapította meg, nincs érdekképviseletünk. Az RMDSZ-ből kiszorított, ám politikai orientációjú erők az új párt létrehozásában látták a lehetőséget. Így jött létre az RMDSZ minden akadályozó lépése ellenére második nekifutásra a MPP, s ezzel az RMDSZ megszűnt egyeduralkodó lenni. Más erők is felléptek, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az RMDSZ mindent gátolt, gáncsolt, s ezzel a magyar ébredésnek lett a fő kerékkötője. Hogy mégis a felszínen tudott maradni, azt elsősorban a "mindennek ura" helyzetének köszönhette, s annak, hogy uralta és uralja a médiákat. (2) Csak az éljen, aki velünk! És tehette, mert mindenekfölött korlátlan uralmat gyakorolt. S a magyarság csúszott, csúszott lefelé.
Mindig a győztes oldalán
Még az előbbieknél is súlyosabb "kártétemény" a magyarság erkölcsi lejáratása, bemocskolása. Mint a mérleg nyelve, tehette, és tette is, hogy mindig résen állt, ahol a győzelem esélye kacsintott. Vagy ha rosszul helyezkedett, rosszul ítélte meg a leendő győztest, a párharc végén átszánkázott a másik oldalra. Ezt észrevette a román értelmiség is, s joggal mondotta egy élvonalbeli román értelmiségi: Uram, mi eddig a magyarokat karakán, egyenes gerincű népnek tartottuk. Hát ezt tenni! Így viselkedni! Szégyen! Megvetést érdemel. Ám ezek a hangok, ha el is juthattak volna a fülekbe, ama fülek zárva voltak. S az egyszeri kísérletből jól bevált gyakorlat lett. Ne menjünk messze, csak a közelmúlt kormányválságakor is kiszivárgott: Ha győz a bizalmatlansági indítvány, az RMDSZ ott lesz a másik oldalon, ha — s ez örök feltétellé lett — kormányzati szerepkört kap. Ez a szerepkör semmi rizikóval nem jár az aktuális, egymást cserélgető hatalmak részéről, mert egyéb elvárás nincs. S a korrupció, a felelőtlen ígérgetés túlfelől is ugyanúgy — vagy ott aztán igazán, ősidők óta — megszokott. Betartani semmit nem kell, adni sem, legfeljebb látszatra. Ez a pártközpontúság hozta, hogy a saját garnitúra elhelyezése lett az elsőrendű cél. És sohasem azt hangoztatta Markó és klánja, hogy magyarokat óhajt látni a magyar többségű megyékben az intézmények egy részének élén, hanem azt, hogy RMDSZ-politikusokat. S ez jó egy évvel ezelőtt, amikor átmenetileg kiestek a hatalomból, vissza is ütött. A győztes politikai erők saját románjaikat tették a színmagyar vidékeken is az élre. S ekkor jöttek a tüntetések, hogy magyarokat akarnak, mert a lakosság aránya, ugye. De csak ekkor! S az eredmény is megfelelt a párt komolyságának. Mindent egybevetve: a tizennyolc éves Markó-korszak végéhez közeledik. Ha összegezünk, talán ebbe a három szóba sűríthetünk mindent: SZÉGYENTELJES KORSZAK VOLT. S bár a helyzet új, most már nem egyeduralkodó az RMDSZ, s formálódóban a harmadik magyar politikai erő is, az Erdélyi Magyar Néppárt, mégis sokan úgy szeretnénk: bárcsak együtt lehetne a magyarság. Kisebbségi sorsunknak az lenne a megfelelőbb helyzet. Lenne egy valós érdekvédelmi szervezetünk, amelyik tűzbe megy értünk, tűzbe megy jogainkért, s melynek nem haszonélvezői vannak, mint amilyenek a borbélylászlók, frundagyörgyök, verestóyattilák vagy a hasonló típusú levitézlett, velejükig korrupt emberek, nem megélhetési politikusok, hanem olyan új/régi típusú politikusok, akik ha kell, életüket adják népükért, s úgysem alkusznak meg. De hol vannak az ilyen emberek? Sajnos: elfújta őket a szél. Korunk kitermelte az egyetlen érdeket ismerek, a saját érdekemet típusú embereket. Így korrumpálódott — legalábbis vezetője, vezetői révén — az MPP is. Vajon van kiút? Van remény az újjászületésre? Ha nincs, sajnos, ki kell mondanunk: Elveszünk!
1. Számomra emlékezetes az a ’96-beli parlamenti ülés, amelynek élő közvetítésére véletlenül rákattintottam. Épp Borbély László állt a pulpituson, és épp azt zengte: "Ki meri azt állítani, hogy az RMDSZ autonómiát akar? Uraim, hozzanak fel erre egyetlen bizonyítékot!" És hogy az uraim hoztak-e fel bizonyítékot, azt nem tudom, de hogy nem is volt bizonyíték rá, azt igen. Mert az autonómiaharcot még néhai elnökünk, Domokos Géza már csírájában elfojtotta, még akkor, amikor ő tett feljelentést az agyagfalvi nagygyűlés tervezete ellen, álságosan mondván, hogy az az RMDSZ tudta nélkül történt, nem kicsikét lódítva ezzel, hiszen a határozat megszületésénél két RMDSZ-alelnök is jelen volt.
2. Jellemző, az RMDSZ-politikusok színe-java médiatulajdonos is lett. Így alapította az amúgy is RMDSZ-orientált központi vagy "állami" rádió és televízió mellett a GaGa Rádiót Frunda György, a Székely Hírmondót Tamás Sándor, a Régió Rádiót Antal Árpád, a Romániai Magyar Szó Új Magyar Szó néven pártlappá vedlett, és folytatni lehetne a sort. S amelyik orgánum — például az Erdélyi Napló, az Európai Idő, a Krónika, a Háromszék — nem állt be a sorba, az "rossz lett", a támogatás megvonása révén — legalábbis a Nagy Szándék szerint — éhhalálra ítéltetett.
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 29.
Egymillió aláírás Székelyföld autonómiájáért
Aláírásgyűjtést kezdeményez a Székely Nemzeti Tanács az Európai Unió tagországaiban, hogy uniós szinten kidolgozzák a kisebbségek önrendelkezésére vonatkozó szabályozást. Az Európa Tanács december 15-én elfogadta, és december 20-án életbe léptette az állampolgári kezdeményezések végrehajtási procedúráját, ezt használja ki az SZNT.
Az Európa Tanács december 15-én elfogadta a Lisszaboni Szerződés 11. cikkelyének végrehajtási módozatát, vagyis lehetővé tette, hogy az állampolgárokat is közvetlenül bevonják a törvényhozásba, határozattervezeteket nyújthassanak be. „Az eljárás szerint egymillió aláírást kell összegyűjteni az Unió legalább 7 tagországából, mindenikből legalább a lakosság 0,2%-ától. Ez Romániában 40 000-et jelent, a népszavazáson nekünk 200 000-et sikerült. Az ET úgy döntött, hogy 2011. december 20-ától lehet elkezdeni, tehát van egy egész évünk a felkészülésre. Románia mellett gondoltunk még Magyarországra és Szlovákiára, de próbálkozunk Ausztriában, Olaszországban, Spanyolországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Horvátországban is, amelynek EU-s csatlakozása a következő fél évben, a magyar elnökség alatt kerül napirendre”– ismertette az SZNT elnöke, Izsák Balázs.
Hozzátette, kizárólag demokratikus módszerekkel küzdenek Székelyföld autonómiájáért, ebben pedig számítanak a már létező entitások, mint például Baszkföld, Katalónia, Korzika, Skócia támogatására, hiszen ezekben a térségekben regionális parlament működik. „Amint elérjük, hogy Székelyföld autonóm legyen, az SZNT alapszabályzatában létezik egy kitétel, miszerint feloszlathatja magát. Addig viszont egyre több településen jöttek/jönnek létre a helyi szervezeteink, a legtöbb Marosszéken, mivel a magyarországi vezetés hozzáállása is kedvező” – fogalmazott Izsák Balázs.
Az elnök elmondta, az SZNT számára a legfontosabb esemény a március 12-én, Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés volt, ahol 1990 után először fogalmazták meg azt az igényt, hogy Székelyföldön a román mellett a magyar nyelv is váljon hivatalossá. „Tavaly ilyenkor egyetlen közhivatalon sem lobogott a székely zászló, Maros megyében mára már hat polgármesteri hivatalon fellelhető: Makfalva, Szováta, Sóvárad, Gyulakuta, Nyárádszereda, Nyárádgálfalva. Nem utolsó sorban pedig fontos, hogy november 19-én az Országházban tartottuk küldöttgyűlésünket, határozatainkat elküldtük a magyar és a román államfőnek, miniszterelnöknek és külügyminiszternek. 14 európai uniós tagország nagykövetsége vett részt” – tudtuk meg az SZNT elnökétől.
Csak Kövér László kap Gábor Áron-díjat
A Székely Nemzeti Tanács idén nem oszt ki négy Gábor Áron-díjat, mint eddig, csupán a magyar Országgyűlés elnöke, dr. Kövér László részesül az elismerésben. „2011 tavaszán Marosvásárhelyen veszi át a Székelyföld területi autonómiájának megvalósításáért kifejtett áldozatos munka elismeréséért odaítélt díjat” – mondta Izsák Balázs.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro
2010. december 29.
RMDSZ: fogy a türelem
Ismét halasztott tegnap az Alkotmánybíróság az oktatási törvény ügyében
Idén már nem teljesülhet az RMDSZ kormányon maradásának korábbi feltétele: az Alkotmánybíróság tegnap sem döntött a tanügyi törvényről, így a jogszabály nem léphet életbe. Markó Béla szövetségi elnök szerint az RMDSZ-nek fogytán a türelme. A taláros testület eközben négy másik törvényre rábólintott.
„Egyre fogy a türelmünk” – fogalmazott az Új Magyar Szónak Markó Béla RMDSZ-elnök annak kapcsán, hogy az Alkotmánybíróság tegnap elhalasztotta döntését az oktatási törvénnyel kapcsolatban, s így még nem hárult el az utolsó akadálya a jogszabály kihirdetésének. A taláros testület a múlt héten egyszer már elhalasztotta a döntést, és kedden ül össze ismét megvitatni a jogszabályt. „Még egy hét van addig, megvárjuk január 4-ét” – mondta a miniszterelnök-helyettes, aki korábban az RMDSZ kormányban maradásának feltételéül szabta meg a kisebbségeknek közösségi jogokat biztosító új tanügyi törvény életbelépését.
„Felháborít az alkotmánybírák magatartása” – nyilatkozta lapunknak Bokor Tibor, a szenátus oktatási bizottságának RMDSZ-es tagja. A politikus szerint a halasztásra nincs elfogadható magyarázat. „Én személyes okokat sejtek a döntés hátterében. Az Alkotmánybíróság több tagja egyetemi tanár is, a törvény pedig alaposan megreformálja a felsőoktatást” – magyarázta a szenátor. Bokor szerint a tanügyi törvény életbelépése nem tűr halasztást.
„Minden nap késés számít. Februárban szokták megállapítani a beiskolázási számokat, és így előfordulhat, hogy a minisztérium nem fogja tudni, hogy melyik törvény alapján számoljon” – mondta Bokor Tibor.
„Az alkotmánybírák halasztása bennem is kérdőjeleket ébreszt” – kommentálta a tegnapi döntést lapunknak Máté András. A képviselőházi frakcióvezető hozzátette: mindemellett megvárná január 4-ét, és addig is „bizalmat szavaz” a bíráknak.
Puskás Bálint, az Alkotmánybíróság tagja az ÚMSZ-nek nyilatkozva elhárította azt a felvetésünket, hogy a halasztásnak politikai vagy más természetű okai lennének. „Az Alkotmánybíróság rendszerint azért halaszt el egy döntést, hogy a bíráknak legyen idejük alaposabban tanulmányozni a szóban forgó ügyet” – magyarázta. Hozzátette, a halasztást a taláros testület „több tagja” kérte. Az alkotmánybíró nem szolgált részletekkel sem arról, hogy pontosan hányan kérték a halasztást, sem arról, hogy mi volt az indoklásuk.
„A törvény szerint halasztanunk kell, ha ezt az Alkotmánybíróságnak legkevesebb három tagja kéri” – jelentette ki. Puskás Bálint elismerte, maga sem lát garanciát arra, hogy január 4-én nem lesz újabba halasztás. „Bízom azonban abban, hogy megszületik a döntés” – mondta az ÚMSZ-nek.
Mint ismert, az Alkotmánybíróság korábban kétszer is beleszólt a tanügyi törvény sorsának alakulásába. A testület tagjai – az ellenzék beadványára válaszolva – előbb úgy döntöttek, a kormány nem vállalhat felelősséget a parlament előtt a jogszabályért, majd – mivel a procedúra már beindult – jóváhagyták a felelősségvállalási eljárás befejezését.
Zöld út a büdzsének
Az alkotmánybírák mindemellett rábólintottak tegnap négy olyan törvényre, amelyek életbelépésétől függött a Nemzetközi Valutaalap következő hitelrészletének folyósítása.
Eszerint az alkotmánynak megfelelőnek nyilvánították a költségvetési törvényt. A jogszabályt a liberálisok támadták meg a taláros testületnél. Arra hivatkoztak, hogy a büdzsé tervezete olyan jogszabályokra hivatkozik, amelyek előterjesztésekor még nem léptek életbe: a közalkalmazottak 2011-es bérét szabályozó törvény, az egységes nyugdíjtörvény és a tanügyi törvény.
A liberálisok szerint ezzel a kormány megszegte az alkotmány 138. cikkelyét, amely előírja, hogy egyetlen költségvetési kiadás sem hagyható jóvá a finanszírozási forrás megállapítása nélkül. Az ellenzéki párt azt is kifogásolta, hogy a költségvetési törvény megszegi az egészséghez és a jóléthez való alkotmányos állampolgári jogot.
Lesz fizetésemelés
A taláros testület tagjai nem találtak alkotmányossági kifogást sem a közalkalmazottak 2011-es bérezéséről szóló jogszabályon, sem a közalkalmazottak egységes bérezési kerettörvényén. Az előbbi törvényt a liberálisok, utóbbit a liberálisok és szociáldemokraták együtt támadták meg az Alkotmánybíróságon.
A legfontosabb ellenzéki érv mindkét jogszabály esetében az volt, hogy a kormány nem vállalhat bármilyen körülmények között bármilyen törvényért felelősséget a parlament előtt, mert így alkotmányellenes módon törvényhozói szerepet lát el. A taláros testület döntésének egyik legfontosabb következménye az, hogy a közalkalmazottak januárban jelenleginél 15 százalékkal nagyobb fizetést kapnak.
Banki ügyfelek bánata
Rosszul járnak ellenben a banki hitelek törlesztői, mert az alkotmánybírák zöld utat adtak az idei 50-es sürgősségi rendeletet jóváhagyó törvénynek is. Mint ismert, ebben a formájában a jogszabály már nem terjed ki a jelenleg érvényben lévő hitelszerződésekre, ez pedig a bankoknak kedvez.
A törvényt szintén a liberálisok támadták meg a taláros testületnél. Azzal érveltek, hogy a jogszabály képviselőházi vitája során benyújtott módosító indítványokat meg kellett volna tárgyalnia a szenátusnak is. Mint ismert, az alsóház pénzügyi szakbizottsága fogadta el azt a módosítást, miszerint az ügyfelek érdekeit védő 50-es rendelet előírásai csak a jövőre nézve érvényesek.
Traian Băsescu államfő tegnap este mind a négy törvényt kihirdette. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. december 29.
Vád Markó Attiláék ellen
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatása ügyében vádat emelt tegnap a korrupcióellenes ügyészség (DNA) Markó Attila kisebbségügyi államtitkár, Marosán Tamás, az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogtanácsosa és Clim Silviu, az igazságügyi minisztérium volt jogtanácsosa ellen.
Az érintettek voltak annak a restitúciós bizottságnak a tagjai, akik rendelkeztek a Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatásáról.
Magyar–magyar ügy
A DNA tegnapi közleménye szerint a három vádlott 2002-ben egy érvénytelen, 1990-es telekkönyvi kivonat, és egy román nyelvre le nem fordított telekkönyv alapján szolgáltatta vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek a Székely Mikó Kollégium épületét, és ezzel 1,3 millió euróval károsította meg a román államot. A korrupcióellenes ügyészség zárolta a három érintett személy magánvagyonát az ügy lezárásáig.
Amint arról lapunkban többször is beszámoltunk, az Erdélyi Református Egyházkerület és a visszaszolgáltató bizottság tagjai ellen azért indított eljárást a kollégiumhoz tartozó egyik szolgálati lakásban lakó Benedek család, mert az érintettek úgy vélik, hogy az egyház hamis dokumentumok alapján igényelte vissza a kollégium épületét és a tanári lakásokat. Benedekék szerint az ingatlan valójában a „székely nép” tulajdona, mert az az emberek adományából épült.
A feljelentő, Benedek Levente korábban azt mondta: 2002-ben a református egyház hamis telekkönyvi kivonat alapján szerzett tulajdonjogot. Benedekék megvásárolták az államtól az egykori tanári lakást, most pedig az ingatlan „visszaállamosítását” követelik. Ez ellen tavaly több mint ezer ember tüntetett Sepsiszentgyörgyön. Marosán Tamás lapunknak elmondta: úgy véli, megalapozatlan a DNA eljárása.
A jogtanácsos emlékeztetett: jogerős bírósági határozat is született már arról, hogy az ingatlanok a református egyház tulajdonába tartoznak. Ezt többek között bizonyítja egy 1971-ből származó telekkönyv hiteles másolata, illetve benne van az államosításról szóló 1948/176-os dekrétumban is. A tulajdonos továbbá megjelenik egy 1928-as Hivatalos Közlönyben. „Már régen le kellett volna zárni ezt az ügyet, hiszen annyi bizonyíték van, hogy csaknem kiszúrja az ügyészek szemét, de valamiért nem akarják észrevenni ezeket” – fejtette ki az ÚMSZ-nek Marosán Tamás.
Precedenst teremthet
Az ügy másik érintettje, Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője lapunknak kifejtette: egyértelmű, hogy a restitúciós bizottságban senki nem hibázott, az ingatlanok tulajdonba helyezéséről a jogszabály rendelkezett, a bizottság csak alkalmazta a törvényt. „Az igazságszolgáltatás azt várta, hogy magyar emberek vádja alapján magyar embereket elítéljenek. A mi közösségünk szégyene, hogy magyar ember arra vetemedett, hogy visszaállamosíttassa az egyház tulajdonát” – érvelt Markó.
Hozzátette: ha őket elítélik, Strasbourgig viszik az ügyet, és kártérítést követelnek meghurcoltatásért. A DNA ugyanakkor arra szólította fel a szentgyörgyi önkormányzatot, hogy az épület volt tulajdonosaként vegyen részt a perben. Antal Árpád polgármester tanácsülésen ismertette az ügyészség kérését, és kérte a helyi tanács véleményét.
A polgármester szerint az ingatlan a visszaszolgáltatás előtt nem a román állam, hanem a város tulajdona volt, tehát az államot nem érte kár, így nem is lehetne panasza. Az RMDSZ- és az MPP-frakciók megszavazták, hogy a város nem vesz részt a perben, mert ezzel veszélyes precedenst teremthetnek és több egyházi tulajdont is visszaállamosíthatnak.
Kovács Zsolt, Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. december 29.
Erdélyi új családregény
Huber András könyvéről
Akik irodalmi értéket keresnek, vagy csupán egy könyv erejéig bele szeretnék élni magukat mások életébe, bizonyára nehezen fogják letenni kezükből Huber András nemrég megjelent regényét. Habár a regény kezdetén az események adriai- és földközi-tengeri városokba vezetnek, a későbbiekben pedig Párizsba és Budapestre, nagyrészük ennek ellenére egy kistelepülésen zajlik: Réshidán. Erről jegyzi meg a szerző: „a térképen ugyan más néven szerepel, mégis könnyen betájolható. Tipikusan erdélyi kisváros, ahol a szülői ház, és vele együtt a család fogalma sokáig meghatározó erővel bírt”.
Egy polgári család négy nemzedékének a sorsát követhetjük nyomon Huber András Ház a Domb utcában című regényében, amelyben a jelen valahogy minduntalan visszaköszön a múltnak, máskor meg a múlt fintorog, ölt nyelvet az ajtón kopogó újabb időknek. A szereplőket, legyenek szimpatikusak vagy éppenséggel ellenszenvesek, magunk között érezzük, családtagjainknak fogadjuk, és együtt találgatjuk velük: ki és mi alakította az életüket, önmaguk avagy a történelmi és társadalmi változások, amelyeket át- és megéltek?
Több mint egy évszázadot ölel fel a Ház a Domb utcában. Cselekménye a XIX. század végén indul és a XXI. század elején ér véget, ha egyáltalán véget ér a szó klasszikus értelmében... Az indíték a történet bemutatására a rendszerváltás utáni fiatalok és a szülők (ebben az esetben az apa) közötti véleménykülönbségre épül. A házát, kertjét szerető, féltő apa elmeséli gyermekeinek és azok barátainak famíliájuk történetét. Abban reménykedik, az eredmény a kölcsönös megértés lesz. Ám feloldódhat-e a nemzedékek közötti konfliktus, s hat-e még a mindig jóságos Rebike érzelmi öröksége a hovatovább elidegenedő világban? (A Rebike nevű dédmama egyébként a regény legjobban megrajzolt, legszimpatikusabb alakja.)
A család életének a bemutatása még az úgynevezett „boldog békeidő” felidézésével kezdődik, amit aztán egy katasztrofális háború, egy nemzet, egy ország erőszakos szétdarabolása követ és a továbbiakban még mennyi minden. Menekülés és a beilleszkedési kísérletek történése, az új körülményekhez való alkalmazkodás nem jár áldozatok nélkül, a család szerkezete, összetétele is változik, de az ábrázolt személyek alapos kidolgozottsága valószínűvé teszi a cselekmény pörgetését. A családban egymás mellett és ellenében állnak „a jók” és „a rosszak”, akik hála az író valóságérzékének, sem túl jók, sem túl rosszak. Emberek a maguk gyengéivel, akik közül egyesekben esetleg nagyobb mértékben érvényesül az individualizmus. Vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy 2006 nyárutóján az ősapa ükunokái immár farkasszemet néznek saját apjukkal az otthoni maradék vagyon felosztására várva. Ekkor mondja a családfő: „Az ember csak akkor tud eligazodni az életén, amikor a vége felé jár. De annak akkor már mi a haszna?”... Tegyük hozzá: szinte semmi, bár a fiatalok tanulhatnának az előttük járók példájából...
Huber András regénye mentes a didaktikus megfogalmazásoktól s a moralizáló hangtól. Nincsenek benne „unalmas” részek, ehhez járul hozzá a helyszínek és az idősíkok kitűnő mozgatása is; nemegyszer megtörténik, hogy nemcsak egyik városból a másikba, hanem egyik országból a másikba, egyik társadalmi berendezkedésből a másikban találja magát az olvasó.
Nagy érdeme a dési írónak, hogy óvakodik a (ma sok helyt még) divatos túlzásoktól. A két világháború történései és következményei meglehetősen kiegyensúlyozva jelentkeznek Huber könyvében és főleg a család és a városka életében megjelenő apróbb-nagyobb változásokban tükröződnek. Míg a keret, amely egybefogja ezeket, valóságos (háborúk, rendszerváltások stb.), addig a beléje kerülő történet az írói fantázia sikeres terméke.
A számtalan kitűnően megformált szereplő közül, Rebikén kívül, egyiket sem emelném ki név szerint, nem kívánom az olvasót megelőzni. Ők mintegy vetületei a korabeli valóságnak, úgy is viselkednek, csak jellembeli pozitív vagy negatív tulajdonságaik teszik emlékezetesebbé egyiküket-másikukat. Van közöttük, aki elvszerűen él és van, aki épp mások divatos nézeteit vállalja fel, nem épp céltalanul, de olyanokkal is találkozunk, akik szinte láthatatlanul irányítják az eseményeket, amelyekkel aztán együtt sodródnak.
Egy család, egy század, egy kisváros... Vonzó könyvről lévén szó, még a terjedelme sem riasztó (félezer oldal), szerkesztése egységes, semmi zavaró hatás nem vonja el a figyelmet. Ennek ellenére, talán nem lett volna felesleges, ha a szerző egy vázlatos családfa közreadásával megkönnyítette volna az eligazodást a szereplők között. (A szerzőtől tudjuk, regénye kéziratát többször is átdolgozta, míg tartalmilag, formailag rálelt végső alakjára.)
Családregényt írni napjainkban nehéz feladat, mert az aktív olvasók száma mind kevesebb. Jó családregényt írni még nehezebb, mert erdélyi irodalmunkban sok magas mércét kiállott precedens van erre; Huber Andrásnak mégis sikerült, talán azért is, mert nyelvileg is egységeset alkotott, ami a műve megértését segíti. Kiemelném még a regény befejezésére vonatkozó ügyes kompromisszumos megoldást is, amely nyitva hagyja a lehetőséget és elgondolkoztatja az olvasót; az alternatíva keresése korunk jellemzője.
A könyvet Lukács Solymossy Éva művészi, figyelemfelkeltő borítója díszíti.
Huber András: Ház a Domb utcában Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010.
PÁVAI GYULA, Szabadság (Kolozsvár)
2010. december 29.
Magyar állami kitüntetés Buzogány Dezsőnek
A magyar kormány Nemzeti Erőforrás minisztere, dr. Réthelyi Miklós december 21-i keltezéssel írta alá a Károli Gáspár-díjjal járó oklevelet Buzogány Dezső kolozsvári teológiai professzor részére. A díjat Budapesten a Károlyi-kastély dísztermében adták át december 21-én, a 17 órakor kezdődő ünnepségen. A minisztériumot Szászfalvi László egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár képviselte.
Az 1997-ben alapított Károli Gáspár-díjat minden esztendőben azoknak adományozzák, akik a biblikus tudományokban kimagasló eredményeket értek el, vagy kiemelkedőt alkottak a magyar líra és próza nyelvi megújítása területén. A magyarországi református zsinattól nemrég aranygyűrűs teológiai doktori címet kapott professzor ezennel – többek között – jelentős egyháztörténeti tudományos munkásságáért, több külföldi egyetemen is végzett oktatási tevékenységéért, intézmény-alapításért és működtetésért, szakmai utánpótlás-nevelésért, Kálvin fő művének, az Institúciónak a fordításáért vehette át a nemzeti magyar kormány kitüntetését.
Kérdésünkre a professzor elmondta, hogy a díjjal együtt járó elismerést szeretné megosztani mindenek előtt munkatársaival, doktoranduszaival, tanítványaival, de nem utolsósorban családjával, különösképpen pedig a tudományos munkával járó otthoni hiányzásokat türelmesen viselő feleségével. Szabadság (Kolozsvár)
2010. december 29.
A román alkotmánybíróság januárra halasztotta a döntést az oktatási törvényről
A román alkotmánybíróság január 4-ére halasztotta a döntést a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) számára oly fontos oktatási törvényről, amelynek sorsa továbbra is bizonytalan, emiatt a kormánykoalíció sem áll szilárd lábakon. Egyelőre nem világos, miért húzza az időt e jogszabály ügyében a taláros testület, miközben a többi döntésében gyorsnak bizonyult, alkotmányosnak minősítve a parlament által elfogadott, de az ellenzék által megtámadott törvényeket a 2011-es költségvetésről és határozott a közalkalmazottak egységes bérezését érintő kerettörvénynek, valamint annak a kormányhatározatnak az ügyében, amely korlátozza a pénzintézetek lehetőségeit a hitelszerződések módosítására.
Az oktatási törvénynek eddig is göröngyös volt az útja a parlamentben. A bonyodalmak abból eredtek, hogy a szenátus oktatási bizottsága május óta húzta-halasztotta a jogszabály vitáját. Az ellenzék azt a cikkelyt támadta a leghevesebben, amely biztosította volna a nemzeti kisebbségek számára, hogy anyanyelvükön tanulhassák Románia történelmét és földrajzát. A Demokrata Liberális Párt (PD-L) és az RMDSZ tagjaiból álló kormány nacionalista kirohanások kereszttüzébe került.
Az RMDSZ ezért volt kénytelen szorgalmazni koalíciós partnerénél a törvény felelősségvállalással való elfogadását. E procedúra révén az előterjesztett törvények parlamenti vitája elmarad, viszont az ellenzéknek jogában áll bizalmatlansági indítványt benyújtani. Ha az indítványt leszavazzák, a jogszabály elfogadottnak minősül, ha viszont átmegy, megbukik az egész kormány.
Mircea Geoana, a szenátus szociáldemokrata elnöke azonban az alkotmánybírósághoz fordult, mert szerinte alaptörvénybe ütközik a felelősségvállalás egy olyan jogszabály esetén, amelynek tervezetéről már folyamatban van a vita a parlamentben. Az alkotmánybíróság először alkotmányellenesnek minősítette a felelősségvállalást, de egy későbbi állásfoglalásában úgy döntött, hogy a már megkezdett felelősségvállalási folyamatot folytatni kell. Ennek nyomán a kormányfő a parlament elé állt, hogy bizalmi szavazáson döntsenek a kormány és a jogszabály sorsáról, de az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) visszavonta a bizalmatlansági indítványhoz nyújtott támogatását, így a kormány szerint az oktatási törvény elfogadottnak minősül. A szociáldemokrata párt ismét az alkotmánybíróságon támadta meg a törvényt, mégpedig ugyanazzal az érvvel, miszerint azt közben párhuzamosan a parlament is vitatja.
Az RMDSZ korábban határozottan jelezte koalíciós partnerének: kormányon maradásának az a feltétele, hogy az oktatási törvényt még az év végéig elfogadják. Az alkotmánybíróság döntésének mostani halasztása után Markó Béla, az RMDSZ elnöke a bukaresti Új Magyar Szónak kijelentette: "Egyre fogy a türelmünk". Bokor Tibor, a szenátus oktatási bizottságának RMDSZ-es tagja személyes okokat sejt a döntés hátterében. Úgy véli, nem annyira a kisebbségeket, mint inkább a felsőoktatás általános reformját érintő cikkelyek okozzák a problémát. Az alkotmánybíróság több tagja egyetemi tanár - emlékeztet a honatya. Bukaresti megfigyelők többször érzékeltették, hogy a romániai "egyetemi lobby" szerintük nem érdekelt a jelenlegi oktatási rendszer gyökeres átalakításában. Szabadság (Kolozsvár)
2010. december 30.
Romániai magyar napilapok az RMDSZ kormányzati szerepéről
A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) a romániai belpolitikai erőviszonyok alakulásában játszott pótolhatatlan szerepéről, de a kormányzásban vállalt felelősség „csapdáiról" is ír csütörtöki számában a romániai magyar sajtó.
A bukaresti Új Magyar Szó (ÚMSZ) hasábjain Bíró Béla politológus kifejti: az RMDSZ történetének talán legnehezebb évét tudhatja maga mögött, erejéhez mérten túlságosan nagy felelősséget kellett vállalnia. Nem csak a romániai magyarság gondjainak megoldásában, de az egész ország sorsának rendezésében is meghatározó szerepet játszhatott, sőt kellett – sokszor talán hajlamai ellenére is – játszania. A mind erőteljesebb erodálódás jeleit mutató demokrata-liberálisok oldalán venni részt a kormányzásban szerfelett kockázatos volt és továbbra is kockázatos – állapítja meg a szerző.
Az RMDSZ ma már profi politikusokból álló csapat, amely pillanatnyi érzelmeit, ha kell, képes felfüggeszteni is, e szervezetet ugyanolyan józan megfontolások, sőt a szó jobbik értelmében vett gátlástalanság jellemzi, mint román partnereit – írja Bíró Béla.
"Számtalanszor hánytuk az RMDSZ szemére – én is megtettem –, hogy politikai házasságszédelgőként viselkedik. Úgy tűnik azonban, hogy a román politikai mezőnyben ezt senki nem veszi tőlünk zokon. Itt ez az úzus. A román pártok képviselői annak függvényében válnak a magyar ügy támogatóivá, hogy mi támogatjuk őket, vagy sem. S rokonszenvük is épp addig tart, amíg maga a támogatás" – állapítja meg a kommentátor.
Az RMDSZ politikusainak nincsenek illúzióik, nem hisznek abban, hogy a román féllel egyik napról a másikra örökre szóló kompromisszumokat lehet kötni, de abban sem, hogy a karakán igazmondás, égbekiáltó igazságok nemzetközivé tétele, a román nacionalizmus derekas és rettenthetetlen visszautasítása kézzelfogható eredményre vezethet. „Eredményt csak a pillanatnyi lehetőségek és a távlati célok optimális egyeztetésével, a folyton változó politikai erőtér számunkra kedvezőnek ígérkező adottságait kihasználva érhetünk el" – állapítja meg a politológus.
A Sepsiszentgyörgyön szerkesztett Háromszék szerint viszont úgy játszanak az RMDSZ-szel társai a hatalomgyakorlásban, mint kisegérrel a macska, kutyával a kurta lánc: szédítik, kábítják. „Ha nem lenne oly nagy szükség rájuk, rég bekapták volna. De egyelőre nélkülük nem megy, s emiatt néha engednek" – álla a napilapban.
Az újság szerint a román partnerek tudják, hogy Markóék kormányjelenlétüket már csak azzal tudják választóik előtt igazolni: vérrel és verítékkel sikerült a kisebbségek számára bizonyos többletjogokat biztosító tanügyi törvényt elfogadtatniuk (bár még mindig nem sikerült tető alá hozni, mert az alkotmánybíróság még nem döntött e jogszabályról – a tud.). Közben e jogszabály amolyan pórázzá vált, amely az RMDSZ-t Emil Boc miniszterelnök pártjához és Traian Basescu államfőhöz kapcsolja – írja a Háromszék.
A balkáni politizálás nagymesterei ki is használják a helyzetet, markukban tartják az RMDSZ-t, néha muszájból cirógatják, máskor orrára koppintanak, el ne bízza magát, s zsarolgatják is, ha a szükség úgy diktálja – olvasható a cikkben.
Az erőfitogtatás eszköze most épp az alkotmánybíróság, amely 2011. január 4-ére halasztotta az oktatási törvényre vonatkozó döntést. „Morognak, elégedetlenkednek az RMDSZ nagyjai, Markó azt dörmögi, fogytán türelmük, de a karácsonyra, illetve a szilveszterre beígért szakítást – kompromisszumkész politizálásuk szellemében – jövő év elejére halasztották. Miközben minden szavuk, megnyilatkozásuk azt sugallja, hiszik, rendeződnek dolgaik, s eme ócska nász eltarthat még egy ideig" – írja a székelyföldi napilap.
Pagonyi Judit
Duna Tv, Híradó, Erdély.ma
2010. december 30.
Nem államosíthatják vissza a Székely Mikó Kollégiumot
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását lehetővé tevő bizottság három tagja ellen vádat emelt a korrupcióellenes hatóság. Markó Attila államtitkár visszautasítja a vádakat, s várja, az igazságszolgáltatás tisztázza az ügyet. Az ingatlan tulajdonosa, az Erdélyi Református Egyházkerület bízik abban, hogy a történelmi igazságtételt nem lehet visszafordítani, s ha itthon nem, Európában megszületik a kedvező döntés.
Vizsgálat a Mikó visszaszolgáltatása ügyében című, lapunk december 24-i számában megjelent tudósításunkban beszámoltunk arról, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat visszautasította a korrupcióellenes hatóság megkeresését, és nem kíván részt venni abban a perben, melyet a tanintézmény visszaszolgáltatása kérdésében kezdeményeznek, valamint arról, hogy a három érintettnek zárolták ingó és ingatlan vagyonát.
A korrupcióellenes hatóság brassói területi kirendeltsége Markó Attila államtitkár, az etnikumközi kapcsolatok hivatalának vezetője, Marosán Tamás, az egyházkerület jogásza és Silviu Clim, az igazságügyi minisztérium volt jogtanácsosa ellen emelt vádat különösen súlyos következményekkel járó, közérdek elleni hivatali visszaélésért.
A három vádlott a visszaszolgáltatási bizottság tagjaként 2002 májusában megállapította, hogy a Székely Mikó Kollégium a református egyház tulajdonát képezte, és a jegyzőkönyv alapján az ingatlant visszaszolgáltatták az erdélyi egyházkerületnek. Az ügyészek szerint a tulajdonjog megállapítása hamis volt. Indoklásként közlik, a vádlottak feladata volt a dokumentumok törvényességének ellenőrzése, ám az egyház egy 1990-ben kibocsátott, érvénytelen telekkönyvi kivonatot mutatott be, továbbá az eredeti telekkönyvből készült fénymásolatot, amelyhez nem csatoltak hivatalos román fordítást. Ily módon szerintük a vádlottak 1,3 millió euróval károsították meg az államot. Az ügycsomót a sepsiszentgyörgyi bíróságra adták le. A korrupcióellenes ügyészség közli még, hogy a bűnügyi kivizsgálás eredménye semmiképp nem írhatja felül az ártatlanság vélelmét, mely megilleti a vádlottakat.
Markó Attila lapunk érdeklődésére kifejtette, azt kellene már valakinek észrevennie, jelesen a román igazságszolgáltatásnak, nemhogy nem követtek el bűncselekményt, még csak nem is hibáztak, hanem teljes jóhiszeműséggel és igazságérzettel végezték a dolgukat. Válaszlépésként annyit helyez kilátásba: amennyiben a román igazságügy sem látja be a nyilvánvaló tényt, hogy nem vétkesek, a strasbourgi emberjogi bíróságra szándékozik vinni az ügyet, továbbá megfontolja, hogy pert indít-e meghurcoltatás vádjával azok ellen, akik hamis vádemeléssel rosszhiszeműen ellenük fordultak. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese elmondta, nem érte váratlanul a lépés, hiszen évek óta folyik a Mikó visszaszolgáltatása körüli cirkusz. Minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy az egyház nem követel vissza olyat, ami nem az övé, sőt, örvendene, ha megkapná azt, ami az övé volt. Nem tudja, milyen hátsó szándékok vezérlik az ügyészséget, miért és miért éppen most, miért pont azokat a tisztségviselőket fogják perbe. A főjegyző úgy véli, ha az ingatlant visszaállamosítanák, az precedenst teremthet, s a többi egyházi vagyont is vissza lehetne venni. Ha olyan a szándék, mindenféle indokot fel lehet hozni addig menően, hogy nem megfelelő a telekkönyvi bejegyzés fordítása. Reméli, egy uniós ország nem mehet el oly messze, hogy egy történelmi igazságtételt visszafordítson. Bízik abban, hogy a végső döntés, mely ha nem is itthon, hanem valamely európai fórumon születik meg, kedvező lesz. Fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat nem kíván részt venni a perben, tehát jogosnak tartja a visszaszolgáltatást. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere rávilágított egy jogi gubancra: még ha jogtalanul ítélték volna oda a kollégiumot az egyháznak – ami nem így van –, akkor sem az állam károsodott volna, hanem az önkormányzat, hiszen a visszaszolgáltatás előtt annak tulajdonában volt az ingatlan.
Az ügy pikantériája, hogy az oktatási miniszter javaslatára az államfő december 20-i rendeletében a Tanügyi Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta négy rangos főgimnázium mellett a Székely Mikó Kollégiumnak is másfél évszázados minőségi oktatási tevékenysége elismeréseként.
Szekeres Attila, Háromszék, Erdély.ma
2010. december 30.
Kövér László kapja az SZNT kitüntetését
Aláírásgyűjtés Székelyföld autonómiájáért
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) évente kitüntetést adományoz azoknak, akik a legtöbbet tették a székely autonómiatörekvésekért, Székelyföldért, a székelységért. A Gábor Áron-díj a szervezet szabályzata szerint egy székelyföldi magánszemélyt, egy Kárpát- medencén belül élő személyt, egy Kárpát-medencén kívüli személyt, valamint egy intézményt vagy egy jogi személyt illet meg. Az SZNT döntése idén az volt, hogy egyetlen díjat ítélnek oda, ennek kedvezményezettje pedig Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs a Népújságnak elmondta, az Országgyűlés elnöke kifejezte, hogy megtisztelőnek tartja és elfogadja a díjat és eleget tesz a meghívásnak, hogy egy székelyföldi út során vegye át ezt a kitüntetést 2011 tavaszán, Marosvásárhelyen. "Indoklásként el kell mondani azt, hogy a kitüntetést a házelnök úrnak a politikai, a törvényhozói tevékenysége, az állampolgári törvényt módosító indítványa, a trianoni trauma feloldására tett erőfeszítései elismeréseként adományoztuk, mindazon szeretetteljes baráti gesztusokért, amelyeket Székelyföld felé, a székelyek irányába tett a hosszú évek során Kövér László. Ennek csak betetőzése volt az a történelmi gesztus, hogy az Országházban az országgyűlés elnökeként elfogadta, hogy az SZNT a magyar parlamentben adjon hangot a székely autonómiatörekvéseknek" – mondta a Székely Nemzeti Tanács elnöke. A keddi sajtótájékoztatón Izsák Balázs hozzátette: a 2008-ban a sepsiszentgyörgyi gyűlésen hozott határozat értelmében kezdeményezni fogják, hogy fogadjanak el egy európai szintű szabályozást az európai őshonos nemzeti kisebbségek védelmére. A Lisszaboni Szerződés 11 pontjára támaszkodnak, amely lehetővé teszi, hogy 1 millió európai uniós állampolgár szorgalmazására az EU valamilyen törvényi szabályozást napirendre tűzzön. Az SZNT aláírások gyűjtését kezdeményezi, legkevesebb hét uniós tagállamot szólítva meg ez ügyben: Szlovákiát, Magyarországot, Olaszországot, Ausztriát, Spanyolországot, Nagy-Britanniát, de terveik szerint a franciaországi baszkokat, korzikaiakat is felkérik.
(antalfi) Népújság (Marosvásárhely)
2010. december 30.
Pórázon
Úgy játszanak az RMDSZ-szel társai a hatalomgyakorlásban, mint kisegérrel a macska, kutyával a kurta lánc: szédítik, kábítják. Ha nem lenne oly nagy szükség rájuk, rég bekapták volna. De egyelőre nélkülük nem megy, s emiatt néha engednek, máskor meg úgy tesznek, mintha kedvét töltenék. Mint most a tanügyi törvénytervezet ügyében.
Tudják, Markóék kormányjelenlétüket már csak azzal tudják választóik előtt igazolni: vérrel és verítékkel sikerült a kisebbségek számára bizonyos többletjogokat biztosító tanügyi törvényt elfogadtatniuk. S közben e jogszabály amolyan pórázzá vált, mely az RMDSZ-t Emil Bocékhoz és Traian Băsescuhoz kapcsolja. És természetes, hogy a balkáni politizálás nagymesterei ki is használják a helyzetet: különféle ürügyek örvén tolják, halogatják az oktatási törvény elfogadását. Markukban tartják az RMDSZ-t, néha muszájból cirógatják, máskor orrára koppintanak, el ne bízza magát, s zsarolgatják is, ha a szükség úgy diktálja, de módjával, mert jelenlétük a kormányban kulcsfontosságú. Míg velük maradnak, ők a hatalom urai. Az erőfitogtatás eszköze most épp az alkotmánybíróság, mely 2011. január 4-re halasztotta a tanügyi törvényre vonatkozó döntést. Morognak, elégedetlenkednek az RMDSZ nagyjai, Markó azt dörmögi, fogytán türelmük, de a karácsonyra, illetve szilveszterre beígért szakítást — kompromisszumkész politizálásuk szellemében — jövő év elejére halasztották. Miközben minden szavuk, megnyilatkozásuk azt sugallja, hiszik, rendeződnek dolgaik, s eme ócska nász eltarthat még egy ideig. És bíznak — nem is oktalanul — a mindenható kilenctagú testületben, mely egy ideje csakis Băsescu szája íze szerinti döntéseket hoz. Emiatt nemcsak az ellenzék, de jeles jogászok magának az alkotmánybíróságnak a létjogosultságát vonják kétségbe, mondván, akkor lenne értelme ennek az intézménynek, ha nem kiérdemesült politikusok, pártjaikból nyugdíjba készülő harmadrangú jogászok, hanem magisztrátusi bölcsességgel és tudással rendelkező személyiségek alkotnák. Jelenleg négyen úgy táncolnak, ahogy a szocdemek és a liberálisok fújják, öten pedig úgy, ahogyan az államfő, a nagyobbik kormánypárt és függeléke, az RMDSZ diktálja. Így valóban fölöslegesek. És mi történik januárban? Természetesen, folytatódik a macska-egér harc. Új tanügyi törvénnyel vagy régivel.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 30.
Népszerű a Demokrácia Központ
Nagy a forgalom az egy héttel ezelőtt felavatott sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központban. A gyakorlatilag három napja üzemelő irodában tegnap délutánig közel 150, a gyorsított honosítási eljárás kérelmezése érdekében összeállított iratcsomót néztek át, s máris egyértelművé vált néhány típushiba.
"Semmilyen iratot vagy iratfordítást nem kell közjegyzőnél hitelesíteni — hívja fel a figyelmet az egyikre Nemes Előd, a központ vezetője. — A konzulátuson elegendő lesz bemutatni az eredeti okiratot, illetve annak fordítását, a hitelesítést a konzul végzi a helyszínen. Nincs szükség a rendőrségen kiváltandó erkölcsi bizonyítványra sem. Találkoztunk olyan emberrel is, aki már 200 lejt költött különböző hitelesítésekre, fordításokra, miközben 40 lejnél többet senkinek sem kell fordítania az egész iratcsomó összeállítására. A központban az iratok fordítását is biztosítani tudjuk." A tervek szerint január első napjaiban megnyitják a baróti és kovásznai Demokrácia Központot is. Bár egyelőre a honosítás kérdései állnak az állampolgári érdeklődés homlokterében, a központok egyéb problémákra is igyekeznek odafigyelni. Így például Baróton sokak gondja a külföldi állásközvetítés, ugyanis többen estek áldozatul szélhámosoknak. Nemes Előd fontos feladatnak tartja az intézményekben való anyanyelvhasználat fokozott érvényesítését is. A Demokrácia Központok a közeljövőben igyekeznek mikrohitelek révén segítséget nyújtani a vállalkozói szférának is.
Csinta Samu, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 30.
Tízéves a Sapientia (Beszélgetés Kató Béla kuratóriumi elnökkel)
Alapkőletételre került sor nemrég Kolozsváron a Tordai úti telken, új kampusza építéséhez látott hozzá a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, melyet tíz évvel korábban kapott az erdélyi magyarság az anyaállamot akkor igazgató jobboldali kormány jóvoltából.
Történelmi jóvátétel, nagy jelentőségű nemzetpolitikai lépés volt. Az intézmény összetett, egyszerre állami és magánegyetemi minőségében sűrítve benne van egy nemzetrész mai helyzetének egész paradoxiája is. Az erdélyi magyar felsőoktatás állapota közel egy évszázada fokmérője a kisebbségi népcsoport emancipációjának, a legközvetlenebb tudósítás mindenkori jogállása egyik legfontosabb mutatójáról. Hogy a jogbővítés ezúttal magyar segítséggel történt, sokat elárul helyzetéről. A Sapientia EMTE-t a Bolyai Egyetem visszaállításához fűződő tízéves kudarcsorozatának tanulságait levonva hozta létre a magyar állam — a Sapientia Alapítvány közvetítésével. Évfordulós számvetésre kértük fel a kuratórium mai elnökét, Kató Béla lelkipásztort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, aki hét éve áll a sok viszontagságot megélt alapítvány élén.
Egyházi bábáskodás
— Tudok róla, hogy 1919-ben egyszerű hadizsákmányként elkobzott kolozsvári egyetemünket az egyházak próbálták meg bár részben tanárképzővel pótolni. A kísérletet akkor meghiúsította a román állam. 2000-ben egyházi égisz alatt született meg az önálló Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Mivel magyarázható ez? — A nemrég megtartott rektori konferencián is megkérdezték tőlem, miért olyan aktívak Erdélyben az egyházak egyetemi téren. Különbözik helyzetünk sok más európai országétól. Erdélyben az egyházak és az etnikai határok egybeesnek. Emiatt ha az anyanyelvi oktatás joga valamilyen mértékben sérül, az illető felekezet olyan mértékben veszíti el híveit. A nyelvváltás ugyanis automatikusan hozza magával, bár nem minden esetben, a vallásváltást is. Hagyományosan tolerancia uralkodott, tehát nem volt jellemző az egymástól való hódítás, ennek folytán az egyházak egymás mellett autonóm közösségekként léteztek. Igaz, ma az ortodox egyházba házasság útján is be lehet tagolódni. Az újprotestáns egyházakkal mint román nyelvű térítő felekezetekkel nincs alkudni való időnk. Az oktatás tehát számunkra létkérdés. Ezen túlmenően Kató Béla úgy véli, a polgári társadalom a maga kuruc-labanc mintát követő megosztottsága miatt nem tudott egységesen fellépni az egyetemi ügyben, emiatt amikor a magyar kormány partnert keresett tervéhez, szükségszerűen kérte fel közreműködésre a történelmi egyházakat. — Tonk Sándor mint alapító rektor a református egyház főgondnoka is volt, ő nem félt az egyházatyák alapításától, sőt, úgy érezte, ez a legreprezentatívabb háttér. Ráadásul a protestáns egyházakban választják a tisztségviselőket, nem állítható tehát, hogy mi nem képviselünk senkit. Különbség van viszont a váradi és a kolozsvári alapítás között. A váradi Sulyok István Főiskolát, majd a Partiumi Keresztény Egyetemként újraalapított intézményt az egyház hozta létre, míg a Sapientia esetében az egyházatyák tették ugyanazt, ezért az utóbbinak világi a státusa. Küldetésnyilatkozata szerint a "keresztény és egyetemes emberi" értékek szerint kíván működni. Az elmúlt nyolc évben, az MSZP-kormány idején sokat vitattuk a kérdést, némely magyarországiak azt szerették volna, hogy csak az emberi értékek maradjanak, ezt én sem akartam, az alapító atyák sem, végül benne maradt. Kezdetben öt protestáns és négy katolikus tagja volt a kuratóriumnak. Az időközben megürült helyek betöltését végül Kató Béla új elnök javaslatára úgy oldották meg, hogy ne a püspökök legyenek közvetlenül kuratóriumi tagok, hanem mindenik delegáljon maga helyett valakit, így ma nyolc egyházi küldött van, s a testület további négy új taggal bővült. — Létezett egy feszültség, hogy melyik egyház befolyása lesz nagyobb. Amikor engem megválasztottak, Szilágyi Pál azért lett rektor, hogy vele mint katolikussal ezt kiegyensúlyozzák. Mire azonban Dávid László rektori megválasztására sor került — ő református —, nekem sikerült ezt annyira levezetnem, hogy csak a kompetencia került szóba. Ma ezt már nem tárgyalja senki, szinte azt sem tudják, ki hova tartozik.
Nyolc konfliktusos év — Amikor a szocialista kormány került uralomra 2002-ben, kibővítettük a kuratóriumot, ragaszkodtak hozzá például, hogy az RMDSZ is ott legyen. E kormány soha nem tekintette édesgyermekének a Sapientiát, mivel azt a Fidesz hozta létre, és bizonyos fokig koloncnak érezte a nyakán. Az első időben az volt az érzésünk, mintha meg akarná szüntetni. Illetve úgy járt el, mint aki nem üti meg ugyan a halat, de fokozatosan leengedi a vizet az akváriumból. — Szinte felére csökkentették az évi kétmilliárd forintos kiutalást. — Igen. Viszont utóbb, amikor meggyőződtek róla, hogy az intézménynek mi a tényleges szerepe, engedtek, és belátták, fenn kell tartani. "Támogatni ugyan nem nagyon akarjuk, de azért szinten tartjuk." Normatív támogatás címén kaptuk a pénzt csökkentett tételekkel. A takarékosság és mértékletesség nyilván jól fogott. Pont akkor, amikor növekednünk kellett volna, be kellett fagyasztanunk sok mindent. Nem volt a legszerencsésebb, de én ma is pozitívan értékelem, mert sikerült általa túlélnünk a szűkös esztendőket. Rengeteg élményem fűződik ahhoz, mennyi minden függ attól, hogy a kormánytisztviselők közül épp kivel tárgyalunk, az emberi kapcsolatoktól. Képes vagy-e kiismerni az illetőt, talán az Achilles-sarkát is ki tudod tapogatni... A magyar fél mindig változott, volt, amikor a tanügyminisztériumba akartak bekebeleztetni, máskor a Határon Túli Magyarok Hivatalához csatoltak, 2006-tól a Gémesi úr vezette államtitkárságnak (a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozott) osztottak le. Nagyon nagy politikai kitettsége volt mindig a Sapientia ügyének, ezért én, ha szabad ezt mondani, nyolc éven keresztül folyamatosan konfliktusmenedzsmenttel foglalkoztam. Hol oldottam valamin, hol tompítottam, hogy menjen a dolog, mert hol ott, hol itthon a Tőkés—RMDSZ ellentétek miatt kerültünk kereszttűzbe. Amikor követelték, hogy egy-két RMDSZ-képviselő is benne legyen a kuratóriumban, elleneztem: "Ha több párt lesz, akkor megtöltjük pártkatonákkal? Az egyetem másról szól." Végül engedtem, egy ideig Borbély László eljárt a gyűlésekre, utóbb azonban miniszter lett, és több dolga lévén, elmaradt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy miután igyekeztek bekerülni ebbe a csapatba, adott esetben, kormány elé vive a dolgot, segítettek is, ha megakadtunk valahol. A mai napig azt gondolom, nem tesznek ellene, és Markó Béla legutóbb azt mondotta nekem az akkreditációs törvényről, úgy gondolja, most keresztül lehet vinni.
Hol a Bolyai mostanában?
— A Sapientia EMTE tízéves aprólékos belső építkezésének legfőbb győzelme az utóbbi tíz évben, hogy 2010-ben az ARACIS szakszerű vizsgálatok után megítélte számára a szakmai akkreditációt. — Kiderült ezúttal is, erőssége az, hogy nem a hazai magánegyetemek sajátos jegyeit viseli magán, hanem inkább az állami egyetemekre hasonlít. Nemcsak abban, hogy tandíjmentes helyeket tud felajánlani, vagy ösztöndíjat stb. ad, hanem főleg abban, hogy míg a magánegyetem, annak tanári kara anyagi szempontokat követve cselekszik, nálunk nem a pénzszerzés az alaptörekvés. Hanem mi? Mondok egy példát. Az őszi rektori konferencián — miután bemutatkoztak az erdélyi magyar felsőoktatás önálló intézményei, a teológia, a Partiumi és mi — következett a Babeş—Bolyai. Ott voltak a magyar prorektorok, de Andrei Marga beszélt a nevükben. Három magyar rektor a maga intézményéről és akkor a legnagyobbról és egyes körök szerint a legfontosabbról Andrei Marga adja elő magát angolul. Mintegy jelezve, mennyire önálló ott a magyar oktatás. — Micsoda misztifikáció az is, hogy magyar "vonalnak" nevezik! Sem tanszéki, sem tagozati önállósággal nem rendelkeznek, diákcsoportokra lebontva vegetál az egész. — Igen, hiányoznak a jogi garanciák egy beolvasztás, egy felszámolás megakadályozására. — Legutóbb külön akkreditálták ugyan őket mint tanulmányi vonalat, de túl apró lépésnek tűnik. — Valamit az is jelent, de mára napnál világosabb, kik azok, akik maguk dönthetik el, mi kell egy közösségnek. Egyeseknek megengednek ezt-azt, mások viszont maguk döntenek afelől, mire van szüksége a magyar felsőoktatásnak, milyen hiányzó szakokat kell pótolni, ha azokat a többség a maga számára tartotta fenn. Tapasztaltuk a régi, a mai rendszerben is. Végül Tonk Márton dékán tartott előadást a jövőképről, és feltette a kérdést: mi maradt a valamikori Bolyaiból mint koncepcióból? És meg is válaszolta: a Bolyai alapgondolatát ma a Sapientia testesíti meg, az a Babeş—Bolyaiban csak nevében van jelen. Úgy vélem, nem kell feladni a Bolyai önállósulásának célját, de ma mindenekelőtt a Sapientiát kell erősíteni, mert ez a magyarság önálló, autonóm egyeteme. Attól még működhetnek szakok a Babeş—Bolyain is.
Szakkínálat, tervek Sejthető a fentiekből, hogy az a kezdeti álláspont, miszerint a Sapientia a magyar felsőoktatásból hiányzó szakokat fogja képviselni, alaposan módosult a tíz év folyamán. — A kezdeti felháborodás miatt, mely a kezdeményezés értelmét kérdőjelezte meg, kellett arra hivatkozni, hogy a hiányokat szeretnénk mindenekelőtt pótolni, és az valóban így is történt. Nem kizárólagosan azonban. Az ellenállás felerősödött a szocialista kormány idején, ez is támogatta ezt a babeş—bolyais gondolatot, s eszerint válogatott volna terveink között, hogy mit finanszírozzon és mit nem. Műszaki szakokat indítottunk, azokat tényleg nem oktatták magyarul. Egyértelmű volt viszont, hogy tudományegyetemen másra is szükség van. Tény, kezdetben egy-egy személy lobbija is befolyással volt arra, hogy éppen mit indítottak. Viszont egy nagyon egyszerű oka is van annak, hogy Marosvásárhelyen miért gondoltunk másra is. A mérnöki szakokat 95 százalékban fiú hallgatók látogatják, márpedig mi az egész ifjúságnak kívánunk fórumot adni, lányok számára is. Abszolút kézenfekvő, hogy a kommunikáció szakra szinte kizárólag lányok jelentkeznek, a humán szakokat is ők kedvelik. Most épül a kollégium az ottani kampuszon, ott háromszáz-négyszázan együtt fognak lakni is. Egy tudományegyetem nem nyújthat egyoldalú képzést, lényeges, hogy szélesebb körű legyen. Másfelől, mivel önálló intézmény vagyunk, nem kell egy szakot nyomnunk orrvérzésig, ha megy, ha nem. Kellő rugalmassággal módosíthatunk a szerkezeten. Gyorsan dönthetünk, milyen irányban akarunk fejleszteni. Úgy látom, a műszaki szakokon lehet még bővíteni. Nagyon fontos viszont, hogy amit három éven át hiába próbáltunk, az most sikerült: jogászképzés indult az idén. Komoly háttérmunkának köszönhetjük, hogy megkaptuk rá a jóváhagyást. Kolozsváron a művészetek és az európai tanulmányok mellett a jog lesz a harmadik pillér. Meg kell fontolni, melyek a mai élet fő csapásai, milyen szakemberekre van szükség. Szerintem ilyenek az önkormányzati vezetői állások, a különböző tisztviselői kategóriák például. Egy szó, mint száz, az elnök egy szélesebb társadalomépítési keretbe helyezi e munkát. Ma a Sapientiára és a Partium Egyetemre az anyanyelvükön tanuló magyar hallgatók negyede jár, a többi a Babeş–Bolyain, a színin, az orvosin stb. tanul, a becslések szerinti többség viszont még mindig román intézmények diákja. "Ha azt vesszük, hogy Magyarországon összesen 69 felsőoktatási intézmény van magánegyetemekkel együtt, akkor nekünk, a másfél milliónak szintén járna vagy öt saját intézet, és csak egy van." A területi hálózatépítés igénye létezik, de egyelőre az erőket a kolozsvári és vásárhelyi építkezés, a csíki felújítás köti le. Nem titok, hogy a Babeş—Bolyai székelyföldi terjeszkedése a Sapientia körülbástyázását szolgálja. Az új Fidesz-kormányhoz fűzött remények kapcsán megjegyzi: "Az egyetem közben felnőtt, nyilván tisztában lesz a támogató, hogy inkább ránk kell figyelnie, arra, mire van fogadóképesség, stratégia és akarat." Végül egy fontos újdonság: — Marosvásárhelyen magáncég kezdeményezésére informatikai kutatóállomás épül az egyetem mellé, ami azért fontos, mert kutatási lehetőséget kínál az oktatásnak, egyben munkaerőre is számíthat az egyetem részéről. Az egyetem köré fel kell építenünk egy háttérvilágot, mely egyfelől működteti azt, másfelől igényli végzőseit. Az alapítvány feladata hosszabb távon létrehozni azt a gazdasági környezetet, mely nem szolgáltatja ki az intézményt a politikumnak, hanem megszilárdítja önállóságát. Ehhez kell a megfelelő támogatást megszereznünk. Úgy gondolom, ha ez nekem sikerül, átadhatom a stafétát másoknak.
B. KOVÁCS ANDRÁS, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 30.
Bethlen Alap: kevesebb a több?
Negyven százalékkal kevesebb magyar állami támogatáshoz juthatnak hozzá nyílt pályázat útján jövőre a határon túli magyar szervezetek. A Fidesz-kormány által megszüntetett Szülőföld Alapnál összesen kétmilliárd forintra lehetett pályázni, a Bethlen Gábor Alap létrehozásával a pályázati keret 1,2 milliárd forintra csökken – derül ki Ulicsák Szilárd szavaiból.
A miniszteri biztos az MTI-nek nyilatkozott a határon túlra nyújtott támogatásokról. Tájékoztatása szerint a közigazgatási tárcánál található 13 milliárd forintos keretből mintegy 1,2 milliárdot nyílt pályázaton hirdetnek meg.
A miniszteri biztos elmondta: 8,5 milliárd a normatív támogatás, a fennmaradó összeget pedig programfinanszírozásra osztanák szét. Az ÚMSZ adatai szerint 2009-ben a magyar kormány összesen 12 milliárd forintot fordított a határon túli magyarok támogatására. Az összeg nagy részéhez vagy pályázati úton (Szülőföld Alap), vagy kérelem alapján (magyar–magyar kapcsolattartás, oktatási-nevelési támogatás) lehetett hozzáférni, és mintegy kétmilliárd forint normatív támogatás jutott kiemelt jelentőségű intézményeknek (színházaknak, egyetemeknek).
Ulicsák Szilárd tájékoztatása szerint a Bethlen Gábor Alapnál egységes döntéshozatali és nyilvántartási rendszerben nyújtják az összes támogatást, a normatív kereteket is. Így átláthatóbbá válik a rendszer, és ki tudják szűrni a párhuzamosságokat is a továbbiakban – hangsúlyozta. Közölte: a jövőben minden évben lesz egy Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), amely kimondottan a támogatáspolitika fő irányait szabja meg, ennek alapján a szakbizottságok az egyes szakterületekre vonatkozóan egyértelmű útmutatásokat rögzítenek, s ennek alapján a Bethlen Gábor Alapkezelő megfogalmaz egy költségvetési javaslatot.
Erről a javaslatról fog dönteni egy háromtagú bizottság, amelynek tagja lesz Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, Répás Zsuzsanna területért felelős helyettes államtitkár és Gál András Levente, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára. „Ezzel minőségi változás valósulhat meg, mert döntést a bizottság csak egyhangúlag hozhat meg” – mutatott rá Ulicsák Szilárd.
Kitért arra is, hogy a nevelési-oktatási keret éves, tanulónkénti 20 ezer forintos összegét kiterjesztik az óvodásokra is. Ez várhatóan 5-5,5 milliárd forintot tesz ki. Megjegyezte: komolyabb, helyszíni ellenőrzések várhatók, mert eddig előfordult, hogy egy nem magyar ajkú gyermek egy hétvégére elment valamilyen magyar képzésre, és ennek alapján igényelhette, és meg is kapta a támogatást.
Egyébként Ulicsák korábbi közlése szerint a jövő évi költségvetésben 1,3 milliárd forinttal több forrás jut majd a határon túli magyarság támogatására. A határon túli magyar felsőoktatásra az eddigi 1,3 milliárddal szemben 2,2 milliárd forint jutna. Ebből legnagyobb arányban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem részesedhet, mintegy 2 milliárd forinttal
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. december 30.
Péntek László: „Az erő a közösségben és egységben rejlik”
Nagyon nehéz tömören összefoglalni azt a tömérdek és szerteágazó munkát, amelyet Péntek László az utóbbi két évtizedben a közösség szolgálatában kifejtett. Jelenleg szülőfaluja, Körösfő alpolgármestereként tevékenykedő, Bánffyhunyadon és környékén egyszerűen RMDSZ-Laciként ismert Péntek László mind az 1989-es rendszerváltás előtt, mind pedig utána becsülettel helyt állt. Egyszerűség, szerénység és alázat jellemzi, kiváló humorérzék s optimizmus, mindig tartogat egy-egy jópofa viccet a tarsolyában, amellyel mosolyt tud csalni a környezete arcára. Nevéhez sok minden kapcsolódik, elég, ha csak a Riszeg-tetői ifjúsági majálisra gondolunk, vagy a Vasvári-kultusz ápolására. Munkájáért több elismerésben, kitüntetésben részesült, legutóbb Sólyom László a Magyar Köztársaság érdemkeresztjét adományozta neki a kalotaszegi magyarság öntudatának nevelésében, hagyományainak ápolásában, az Erdélyben és az anyaországban élő magyarság közötti kapcsolatok erősítése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréséül.
– Immár húsz éve aktív részese vagy az erdélyi magyar közéletnek, benne vagy a politikai körforgásban. Egyáltalán, hol és hogyan kezdődött el mindez?
–Hogy jobban átláthassuk, miért alakult ilyen irányba az életem, pillantsunk egy kicsit vissza azokra az időkre, amelyek meghatározóak voltak számomra. Szülőfalum Körösfő, ahol csak a rendőr és családja volt román. Aromán nyelvvel az általános iskolai tananyagban találkoztam, mely nagyon kevésnek bizonyult ahhoz, hogy szabadon fogalmazzak, vagy értelmes mondatot alkossak. 1966-ban kerültem olyan, többségében román környezetbe, a sepsiszentgyörgyi szövetkezeti szakiskolába, ahol a több mint ötszáz diáknak túlnyomó része román nemzetiségű volt. Vass János igazgató úr „vas”kézzel tartotta a fegyelmet, ennek ellenére mindegyre történtek etnikai jellegű „civakodások”, amelyek mérgezték a levegőt a két színtiszta székely pincérképző osztály, valamint a női- és férfiszabó, cipész, cukrász, könyvelőket képző vegyes, vagy tiszta román osztályok között. Itt tudtam meg, mit jelent a gúnyos bozgor (hazátlan) szó, milyen érzés az, amikor csak azért, mert magyarul beszélsz jól elpáholnak. Kalotaszegről heten voltunk egy román osztályban, és nem egy alkalommal kértük a székely osztályok segítségét avédelmünkre, akik nem haboztak, és „alapos munkát” végeztek, csak az igazgató úr jóakaratán múlott, hogy nem kerültem fel a kicsapott diákok listájára. Az iskola elvégzése után Körösfőn nyitott szabóműhelyt a fogyasztási szövetkezet, amelynek 1971-ig a vezetője voltam.
Körösfőn az a szokás, hogy azok, akik behívót kapnak katonai szolgálatra, előtte reguta bált szerveznek, s úgy éjfél után a legények összefogózkodva, katonadalokat énekelve, végigjárják a falu utcáit. Akkoriban este tíz után nem volt szabad hangoskodni. Úgy éjfél után járt az idő, amikor a helyi rendőr a Bedecs utcában próbált bennünket elhallgattatni. A heves szóváltások után galléron ragadott és megpróbált a földre teperni. Ekkor az történt, amit mai napig bánok. Átvillantak az agyamon a szentgyörgyi megaláztatások és azt gondoltam: ha már itt, a szülőfalumban is ilyet tehetnek velem, hát megemberelem magam, és alaposan helyben hagytam a megdöbbent milicistát. Szegény szüleim mindent megmozgattak, hogy ne a börtönbe, hanem Tîrgu Jiuba, a légvédelmi kaszárnyába kerüljek. Itt azonban a dosszáromnak köszönhetően a büntetőszázadba kerültem, a tizenhat hónap alatt egyszer engedtek haza két heti szabadságra. A kiképzés mellett sokat tanultam, így sikerült azon ritka magyarok közé tartoznom, akik a rendfokozatok szamárlétráján a legfelsők közé verekedték magukat. Megtanultam jól románul, a szakaszvezetői rang pedig védelmet jelentett az ellen, hogy valaki büntetlenül megalázzon. Becsületére legyen a román hadseregnek, hogy egyetlen egyszer sem történt etnikai alapú konfliktus, de még szándékos sértegetés sem. Aki volt katona, az jól tudja, hogy nem volt ott senkinek sem kedve háborogni. Egy év után szegény szüleim, amikor meglátogattak a kaszárnyában, alig ismertek meg, olyan sovány és koszos voltam, hiszen éppen a gyakorlótérről hívattak a kapuhoz. Édesanyám sírva kérdezte: „Mit tettek veled fiam?!”
Így zárult le életem egyik legnehezebb, de egyben szép szakasza, minekutána visszatértem a körösfői szabóműhelybe, ahol még két kollégával dolgoztam. Egyik alkalommal, kocsmából jövet, azt kérdeztem a kollégáktól: „Vajon ki veszi el ezt az Erzsikét”, hiszen oldalról nézve nagyon soványnak tűnt, amint vizet húzott a kerekes kútból. 1975 májusában már a feleségem volt. Rá egy évre megszületett Attila fiunk, ’80-ban jött László, valamint ’83-ban Zsuzsa lányunk. Ezek az évek a szüleink által épített, de be nem fejezett családi ház rendbehozásával, a gyerekek nevelésével telt.
Nagyon sokat dolgoztunk, én a szabóműhelyben, feleségem pedig a kalotaszegi varrottasokat készítette, amelyeket édesanyám a házunk előtt értékesített, főleg külföldiek, németek, hollandok, olaszok, magyarok számára. Egyre több magyarországi vásárló fordult meg a házunkban egy kávéra, egy süteményre, amelyek közül egyre többen visszajáró vendégek lettek, és lassan barátságok szövődtek.
– Hogyan reagált minderre a hatalom, hiszen azokban az időkben egyáltalán nem volt ajánlatos külföldieket vendégül látni...!?
– Valóban a hatóságok felfigyeltek, hogy túl gyakran és túl sok anyaországi magyar tölti az éjszakát nálunk. Egyre több székely barátom keresett fel, sőt nagyobb csoportokban is érkeztek tévét nézni, amikor egy-egy fontosabb futballmeccset közvetítettek, ugyanis a magyar tévét csak a körösfői hágóig lehetett fogni. Volt, amikor az udvaromon 10–12 székely sátor is fel volt húzva egy-egy hétig is. Többször is ellenőriztek, hogy miért nem jelentem be, ha külföldi állampolgár alszik nálam, ugyanis ezt akkor törvény írta elő. A rendőrök „ették a kefét”, mert mindig csak utólag értesültek róla, hogy megint magyarok háltak Péntekéknél, melyre a cinikus válaszom mindig ugyanaz volt: „Nálam nem aludtak, hiszen egész éjjel borozgattunk”. Így ismerkedtem meg a miskolci Rakaczky János bátyámmal, akik családostól többször és több időt töltöttek nálunk, őtőle hallottam először Vasvári Pálról, hiszen mint mondta: a 1848-as szabadságharcos is görög katolikus vallású volt, akárcsak én. Többször is próbáltunk a havason Vasvári nyomára akadni, de mindig csak a havasnagyfalui Iancu keresztnél kötöttünk ki. A csúcs az volt, amikor két civil a helyi rendőr segítségével leellenőrizte azt a 28 fiatalt, akik egy hétig táboroztak az udvarunkon. Gondolták, nagy fogást csinálnak, ám látni kellett volna az arcukat, amikor mindnyájan kovásznai–hargitai román személyazonossági igazolványt mutattak fel. Távozásukkor biztosítottak afelől, hogy nem utoljára találkoztunk. És csakhamar a kolozsvári bíróságon találtam magamat egy nagyon átlátszó koholt vád alpereseként, amelyről először azt gondoltam, hogy viccnek szánták. Egy tíz évvel korábban elkövetett építkezési hibára alapozták a vádat. A több mint öt évig tartó pereskedés mintapéldája lehet annak, hogyan kell kikészíteni és tönkretenni egy családot. A negyvenedik tárgyalásig nem is fogadtam ügyvédet, arra gondolva, hogy ekkora hazugságot hivatalosan úgysem fognak elfogadni. Volt ebben a perben hamis tanúzás, okirat hamisítás, megfélemlítés. A frissen fogadott ügyvédem egyre kért, hogy bírjuk ki idegekkel, mert erre megy ki a játék.
És valóban nem volt hét, hogy ne zaklattak volna, hol a rendőr, hol a megyei tanács pribékjei. A többszöri helyszínelési jegyzőkönyvek homlokegyenest ellentétesek voltak, sőt a végén azt sem ismerték el, hogy a házam nem az enyém. Többször is arra gondoltam, hogy feladom, hiszen láttam, a család nagyon megsínyli az állandó zaklatást.
Az akkori bánffyhunyadi rendőrparancsnok, akinek többször is dolgoztunk, egy alkalommal bizalmasan csak annyit jegyzett meg: „Laci, bárhogyan is provokálunk, ne üss vissza, hiszen arra megy ki a játék, hogy lecsukjanak. Hidd el, ezt nem mi, hanem a Kolozs megyei ügyészség irányítja”. Ekkor úgy határozott a család, hogy barátom, Rakaczky János és családja kérésére kiköltözik Miskolcra. János bátyám jó anyagi helyzetben volt, kiváló munkahelyet és szép lakást biztosított számunkra. A hivatalos kiköltözés megindítása előtt családom megrökönyödésére mindent visszamondtam. Csakis Bánffyhunyadig voltam hajlandó elmenni, remélve, hogy ott majd csak békén hagynak. Többször is figyelmeztettek, hogy a Szabad Európa Rádiót hivatalos munkahelyen nem szabad bömböltetni, főleg akkor, ha a nyitott ablak előtt járnak iskolába a középiskolások, valamint a poliklinikára az orvosok és betegek. De azt sem nézik jó szemmel, hogy esténként a Zöld fának nevezett vendéglőben politikai viccekkel szórakoztatom az ivócimborákat. Közben egyre több magyarországi barátom látogatott meg, nem is sejtve, hogy mi folyik a háttérben.
Így érkezett el 1988, amikor is a Kolozs Megyei Törvényszék végérvényesen felmentett a képtelen vádak alól. Tudtam, a Legfelső Bíróság ezt már nem fogja megváltoztatni. Óriási teher alól szabadultam, újra remény volt egy normálisabb élet felé. Azonban egy nap a műhelybe belépett egy civil ruhás rendőr, s megkért, menjek vele a rendőrségre, ahol egy papírt nyomtak az orrom alá, hogy beleegyezek-e a házkutatásba a bánffyhunyadi és körösfői lakásomban. Ezt nem voltam hajlandó aláírni csakis bírósági felhatalmazással, ami csak olaj volt a tűzre. Odabilincseltek a fűtőtesthez, hogy addig is még meggondolom magam. Körülbelül négy óra múlva kijött a bánffyhunyadi rendőrparancsok és megkért, ne csináljam ezt, ő nem akar rosszat, de higgyem el, ha nem egyezek bele, akkor betörik az ajtót, és úgyis bemennek a lakásomba. Megígérte, hogy nem lesz bántódásunk, de ha megkapják, amit keresnek, akkor nem tud segíteni. Aláírtam, és két rendőrrel közre fogva kísértek Bánffyhunyad központján keresztül a lakásomig, amelyet padlástól mennyezetig felforgattak. Humoros dolgok is történtek a házkutatás alkalmával, hiszen egyik rendőr sem tudott magyarul, így nem féltem, hogy valamire is rájönnek. Az a két bakelit kis hanglemez szúrt nekik szemet, amelyen a Magyar Himnusz és a Szózat, illetve a Rákóczi induló szerepelt, a borítójukon pedig széles piros-fehér-zöld csík volt látható. Amikor diadalittasan rám ordított és az orrom alá dugta a lemezeket, hidegvérrel tájékoztattam, hogy olasz népzene van rajtuk. A tanuk alig bírták visszatartani a röhögést, amikor látták, hogy a rendőr ezeket a többi lemez közé hajítja. Így érkezett el 1989 karácsonya. Mint több millió ember, én is a karosszékből figyeltem a fejleményeket, hiszen ebben a koszos kis városban semmiféle „forradalmi” harc nem volt. Voltak a főtéren tüntetések Ceauşescu ellen, a cigányok követeltek géppisztolyokat, hála Istennek azonban a katonaság nem bocsátotta a fegyvereket a rendelkezésükre. Egyetlen „forradalmi” tettem az volt, hogy miután láttam, a Nagyvezér elszáll a helikopterrel ismeretlen helyre, összehívtam a szabóműhely, valamint a cipőfelsőrész készítőinek közel hatvan tagját, akik közül sokan még nem is értesültek a bukaresti eseményekről, s leszedtem a folyosó falán lévő Ceauşescu-képet, a földhöz vágtam, majd széttapostam a Kárpátok Géniuszának fényképét. Voltak, akik sikoltva szaladtak el, gondolván, hogy megbolondultam.
– A változások után rövid időn belül bekapcsolódtál az RMDSZ munkájába, úgymond ’89 után sem adtad fel. Mi több, a környéken úgy ismernek, hogy RMDSZ-Laci. Mivel érdemelted ki ezt a nem mindennapi nevet?
– A ’89-es decemberi események után a következő hónapokban Bánffyhunyadon is megalakult az RMDSZ, de megalakult a Vatra Românescă soviniszta szervezet is, és elkezdődtek az ócsárkodások. Ha visszaemlékezünk, egész Románia a nacionalizmus mocskában hempergett. Napirenden voltak a magyarellenes uszítások, gyalázkodások. Azután jött a marosvásárhelyi fekete március, Bánffyhunyadon is csak hajszálon múlott, hogy nem történt katasztrófa, hiszen a város 65 százaléka román nemzetiségű, többségében a havasokból betelepült móc lakja. Itt is akadt két jómadár, aki megpróbálta a városra zúdítani a hegyi románságot. Ott voltam, amikor a katonaság harci járművekkel eltorlaszolta a Kalotaszentkirály felé vezető utat.
Úgy éreztem, tenni kell valamit, ezért felajánlottam szolgálataimat az RMDSZ helyi vezetőinek, akik szívesen fogadták támogatásomat, főleg Vasas Samu székely származású tanár, a középiskola aligazgatója, akivel már régebben is jó barátságban voltam. Szórólapokon, újságcikkekben vertük vissza a soviniszták támadásait. Főleg választásokkor feszült pattanásig a húr. Közben Vasas tanár úrék újraindították a Kalotaszeg című folyóiratot, s megkért, vegyek részt Lőrinc András bátyámmal a terjesztésében. Szívvel-lélekkel jártuk a falvakat, főleg 1992 után, miután vettem egy használt piros kis 1000-es Skodát. Vasas tanár úr megkért, írjak is a lapba, ő, mint főszerkesztő tartani fogja a hátát, ha a csípős hangnemért baj érne. Nem kíméltük a kétszínűeket, de a helyi román szélsőségeseket is rendre raktuk. Előnyünk volt, hogy ebben a kicsi városban mindenki ismerte egymást, és bizony tartott a nyilvános megaláztatástól. Ünnepségeket, emléknapokat, kulturális műsorokat szerveztünk és tényleg csakhamar az RMDSZ-Laci jelzőt ragasztották rám. Nem volt könnyű, de pezsgésnek indult Kalotaszeg kulturális élete. 1994-ben a tanár úr megkért, vállaljam el az RMDSZ körösfői szervezetének a vezetését, s miután a helyi tanácsosokkal is megbeszélte a dolgot, csakhamar a rendkívüli közgyűlés az elnöki székre rakott. Kalotaszegen először Szentkirályon állítottak emlékművet, és láttam milyen összetartó erő tud lenni egy közösen elért siker. Egy alkalommal Okos Márton barátomnak említettem, hogy Körösfőn is létre kellene hozni valamit közös munkával, amely összefogná az embereket. Huncutul rám nézett és azt mondta, ott van Vasvári. 1995. július 3–4. Vasvári kopjafát szenteltünk a templom tövében. Augusztusban egy több évig zajló persorozat kezdődött, megint a kolozsvári törvényszéken találtam magamat, ugyanis a románok minden áron el akarták tüntetni még az emlékét is. Több mint öt párhuzamos per indult az ügyben, hatvannyolcszor álltam a kolozsvári törvényszék előtt, de megérte. Eckstein-Kovács Péter ügyvéd-szenátor vállalta ingyenesen a védelmünket, mely pereket rendre mind megnyerte. De meg kell említenem Antal János polgármestert is, aki szembeszegült a Kolozs Megyei Tanács fenyegetéseivel, és megvédte a Vasvári kopjafát. Vagy például Okos Mártont, aki minden erejével támogatta a körösfőieket a küzdelmükben, de említhetnék még számtalan nagyszerű embert, akik példát mutattak bátorságukról. A Vasvári kopjafa ma is áll, és lassan zarándokhellyé növi ki magát a turisták és érdeklődök számára. Közben minden erőmmel besegítettem az évente megtartott Riszegtetői ifjúsági találkozó megszervezésébe, amely több ezer magyar embert megmozgat. Alapító tagként vezetői szerepet vállaltam a Bánffyhunyadon székelő Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületben, amelynek példájára létrehozták Körösfőn a Rákóczi Kultúregyletet. Jól működik a Körösfői Rákóczi Hagyományőrző Néptánccsoport, mely elismerést hoz a településnek. Közben a kolozsvári Szabadság napilap tudósítójaként könyörtelenül bíráltam a felfuvalkodott Kiskirályokat. Újra bepereltek becsületsértésért, de ez már nehéz dió volt, mivel magyar és román papok is belekeveredtek, de a végén újra felmentettek.
– Az utóbbi időszakban szerepet vállaltál az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban (EMNT) is. Miként látod az EMNT-nek az új erdélyi magyar párt alapítására vonatkozó szándékát?
– Az EMNT tavalyi közgyűlésére elfogadtam Gergely Balázs Kolozs megyei elnök meghívását. Tetszett a programjuk, mely arra irányult, hogy simítsa a nézetkülönbségeket az MPP és az RMDSZ között, valamint összefogja és összetartsa az erdélyi magyarságot. Ezért lettem tagja az EMNT-nek. Az EMNT idei közgyűlésén Gergely Balázs már nem vállalta a szervezet vezetését, amelyet nagyon sajnálok, hiszen az ő személyébe vetett bizalom miatt lettem tagja a szervezetnek. Az újságból értesültem, hogy egy új pártot akarnak létrehozni. Véleményem szerint nagyon veszélyes hatalmi játékba fogtak itt valakik. Mindenki tudja rólam, hogy évek óta a FIDESZ politikája a legelfogadhatóbb számomra az anyaországi politikai palettán. Ezért állok döbbenten, amikor azt látom: egy, az erdélyi magyarságot megosztani akaró szervezetet támogat nem kis mértékben ahelyett, hogy azokat az erőket segítené, amelyek az RMDSZ megújulását tűzték ki célul. Szerintem a Demokrácia Központok csak pénzpazarlást jelentenek, hiszen a már működő státusirodák nagyon is alkalmasak lennének erre a feladatra, és biztosan nem lett volna gond az EMNT befogadására ezekbe az irodákba, ahol a magyar állampolgársággal kapcsolatos tudnivalókkal is ellátják a hozzájuk fordulókat. Sajnálom, de az az érzésem, hogy itt csakis pénzről és hatalomról van szó.
– Jövő év februárjában újabb kongresszus elé néz az RMDSZ. Mit vársz el ettől, s a jövendőbeli szövetségi elnöktől?
– Lassú és szívós munkával teljesen meg kell újítani a szervezetet, hiszen mind a csúcsvezetés, mind pedig a megyei vezetés többsége már rég elszakadt a szavazóbázisoktól. Szeretném, ha a jövőbeni kongresszus mérföldkő lenne ebbe az irányba, ezért voltam az elsők között, akik Eckstein-Kovács Péter ügyvéd urat támogattam a szövetségi elnöki tisztségbe való jelölésre, hiszen az ő programja a változtatást tartja fontosnak, míg a Markó Béla elnök úr által pátyolgatott Kelemen Hunor a folytonosság híve. Át kell vizsgálni minden RMDSZ-es magas rangú vezető baráti és családi összefonódását, és ha felmerül a gyanú, hogy hatalmát inkább az egyén, mint a közösség szolgálatába állította, könyörtelenül el kell mozdítani a tisztségéből. Ezt el kell végezni egészen a legkisebb létszámú szervezetekig is.
– Körösfő jelenlegi alpolgármestereként milyen mértékben sikerült gyakorlatba ültetned elképzeléseidet, választási programodat?
– A választóimnak ígért programból több minden is megvalósult, csak el kell jönni Körösfőre és ezt lehet érzékelni. Az én meglátásaim természetesen beilleszkednek az RMDSZ helyi szervezetének a programjába, és a fejlődés elképzelhetetlen lenne a jelenlegi polgármester, Antal János hozzáértése nélkül. Egyik fájó pont, amit nagyon nehéz ebben a gazdasági helyzetben megvalósítani, az új munkahelyek létrehozása. Ugyanis hiába szerveztünk nemzetközi kiállításokat is a körösfői háziipari termékekből, nem igazán tudtuk felkelteni a nagykereskedők figyelmét ezen termékek iránt. Úgy érzem, a jövőben Körösfőnek is a turizmus lehetőségeit kell kiaknáznia, ennek már voltak érzékelhető jelei is.
– Mi adott erőt számodra, hogy semmilyen körülmények között ne add fel a küzdelmet?
– Az erő a közösségben van, s jóleső érzés, hogy az emberek bíznak bennem. Sőt, az emberek szeméből azt látom, hogy ezt továbbvinni kötelező számomra. A Vasvári-kultusz ápolása egyik fő feladataim közé tartozik, az emléknapok megszervezése, a múzeum továbbfejlesztése, de annak az előadássorozatnak is a folytatása, melyet iskolák, művelődési házak, kultúrközpontok meghívására tartok Vasvári Pál életéről és halálának körülményeiről. Lassan kirajzolódik az az ifjú csapat, amelynek tagjai szívvel-lélekkel segítenek, bennük látom a reményt a folytatáshoz.
Sokat segít a nehéz percekben, órákban, az az egészséges optimizmus, amely jellemző rám. Nem vagyok túlbuzgó református, de hiszek egy mindenható erőben, melyet én Istennek nevezek, és a legnehezebb pillanatokban is hozzá fordulók segítségért. Nálam bevált, ajánlom, próbálja ki mindenki, mert nagy lelki segítséget tud nyújtani a nehéz helyzetekben.
Mindig azt tartottam, hogy az egységben az erő. Ezt a családomtól maximálisan megkaptam, és éreztem, hogy bármikor számíthatok rájuk. Mi, férfiak azt tartjuk magunkról, mi vagyunk az erősek, a szívósak, a bátrak, a kitartóak, a célratörők. Végiggondolva az elmúlt harminc és egynéhány évet, úgy érzem, minden tisztelet azé a törékeny asszonyé, aki minden nehézségben kitartott mellettem, három gyermeket felnevelt úgy, hogy közben szorgosan dolgozott, és fürge ujjaival varrta a kalotaszegi varrottasokat.
Azzal a gondolattal kívánunk mindnyájuknak egy sikerekben gazdag Boldog Új Esztendőt, hogy bízva vezetőink bölcsességében, megtaláljuk a közös utat, amely egy sikerekben gazdag évet hoz majd számunkra.
PAPP ANNAMÁRIA, Szabadság (Kolozsvár)
2010. december 30.
Romák vertek meg magyarokat
„A nagybaconiak forronganak” – ismeri el a polgármester
Igazságot követelnek a megvert nagybaconi fiatalok, ugyanakkor a helyi rendőröket félretájékoztatással és puhány fellépéssel vádolják. Lapunk tegnap hallgatta meg a nyolc panaszost, akik éppen a megyeszékhelyi sürgősségi kórházba érkeztek törvényszéki orvosi láttamozásra, miután december 25-én hajnaltájban – állításuk szerint igazságtalanul, ok nélkül – megverték őket egy kisbaconi roma klán tagjai.
A 23 éves, nagybaconi Szabó Csaba foglalta össze a csapat nevében a sérelmeket: szerinte a rendőrség tájékoztatója, miszerint „két, helyi fiatalokból álló csapat” verekedett volna össze az alkoholfogyasztás és egy félreértés miatt, enyhe túlzással is téves.
– Szó sem volt alkohol miatt kitörő verekedésről, és nem a helyiek, hanem a kisbaconi cigányok ütöttek agyon, teljesen ártatlanul – forrongott a fiatal.
A csapat éppen a barátnők látogatásából tért haza, és lefekvés előtt betért a helyi kocsmába.
– Volt, aki autóval érkezett, és nem is fogyasztott szeszes italt, akik igen, azok pedig legfeljebb egy sört ha ittak, ezt lehet ellenőrizni, hiszen a verés után vérvételre kísértek minket – részletezte Csaba.
Azt is elmondta: a romákat egy „kardos” nagybaconi legény fenyegette meg a helyszínen, ám mivel ő nem a társasághoz tartozott, nem szenteltek komolyabb figyelmet az eseménynek. Mindaddig, amíg úgy 30 kisbaconi roma meg nem érkezett a kocsmába.
– Csákánnyal, kalapácsokkal, botokkal felfegyverkezve jöttek. A kijáratot eltorlaszolták, és elkezdtek verni, kit ahol értek. Egyik társunkat a rendőr előtt is ütötték. Mi több, amikor panaszkodtunk, a rendőr vállvonogatva, nevetve mondta, hogy „asta- i viaţa” (ilyen az élet) – panaszolta Csaba.
– A cigányok mindig győztesen kerülnek ki a verekedésekből, mert a rendőröknek folyton segítenek az otthoni munkákban – dühöngött a 23 éves megvert fiatal.
– Ennek következménye lesz. Elegünk van ezekből az eltussolt verésekből – háborgott elkeseredettségében könnybe lábadt szemmel a megvert fiát szorongató, 43 éves Vinczi Csaba.
Buzsi Andrea, a rendőrség szóvivője megkeresésünkre elmondta, hogy a megverteknek írásban kell panaszt tenniük a megyei rendőrségen, és az ügyben kivizsgálást indítanak.
Bardocz Csaba, Nagybacon polgármestere kérdéseinkre igazolta: a megvert fiatalok nem bajkeverők.
– Állítólag egy fiatal roma gyermeket nemrég megvertek a nagybaconi fiatalok, ezért jöttek bosszút állni a romák. A rendőrök véleményem szerint megfelelőképpen jártak el. A lakosság legtöbbször őket okolja a bajokért, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy ketten nem fékezhettek meg több tíz dühös embert – magyarázta a polgármester, aki elismerte, hogy a falu népe valóban forrong, és elöljáróként csak reménykedni mer, hogy nem következik újabb bosszúhadjárat (ezúttal magyar kezdeményezéssel). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2010. december 30.
Nehéz, de sikeres évet zár a színház
A sok felmerült nehézség és hiányosság ellenére művészileg sikeresnek mondható évet zárt a Szatmárnémeti Északi Színház. A színház idei sikereit, valamint problémáit az intézmény igazgatója, Stier Péter, a magyar tagozat művészi igazgatója, Keresztes Attila és a román tagozat művészi igazgatója, Andrei Mihalache tegnap sajtótájékoztató keretében ismertette a sajtóval. Stier Péter elégedett az elmúlt évvel, elmondása szerint tíz százalékkal nőtt a színházlátogatók száma, ami azt jelenti, hogy idén több mint 70 ezer néző tekintette meg az előadásaikat. A jegyekből és bérletekből származó bevétel is hét százalékkal nőtt. A fejlesztések terén az Ács Alajos Stúdióterem felújítását, az irodahelyiségek átszervezését és felújítását, konferenciaterem kialakítását, egy hétszemélyes Logan gépjármű beszerzését, a Harag György Társulat megújult honlapját nevezte meg, valamint végre sikerült Kolozsváron benyújtani a színház épületének felújítási projektjét. Fontos tényezőként említette ugyanakkor, hogy 2011 januárjától bankkártyával is lehet majd fizetni a színház pénztárában, amire eddig nem volt lehetőség. A nehézségeket illetően, a 25%-os bércsökkentés rendkívül rossz helyzetbe hozta a színházat, ugyanis van olyan alkalmazott, akinek emiatt havi 500 lejes fizetésből kell fenntartania magát. Stier Péter ugyanakkor nehézségként nevezte meg a tárolóhelyek hiányát is, mely megnehezíti a színházi kellékek és ruhák raktározását. Andrei Mihalache, a román társulat művészeti igazgatója elmondta, az alacsony bérek miatt sajnos három színész is elhagyta a társulatot, ugyanakkor két új taggal gazdagodtak. Keresztes Attila, a Harag György Társulat művészeti igazgatója elmondta, művészi szempontból rendkívül sikeres évet zár a társulat. Idén tizenegy bemutatóra került sor és 175 előadást tartottak. Az előadások meghozták gyümölcsüket, hiszen több díjat is kiérdemeltek színészeink, valamint számtalan magyarországi és országos fesztiválon vettek sikeresen részt. A magyar színházlátogató közönség száma ebben az évben 17,5%-kal nőtt tavalyhoz képest, a sajtóban pedig idén egy év alatt írtak annyit a társulatról, mint eddig tíz év alatt összesen – tudtuk meg Keresztestől. A pályázatok révén a magyar társulat 2010-ben összesen 135 500 lejt nyert. Bár a pénzügyi nehézségek kihatással voltak az alkalmazottakra, a színház lelkes tagjai továbbra is igényes és művészileg felejthetetlen előadásokkal szeretnék meglepni a nagyérdeműt az elkövetkezendő új esztendőben is. György B. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)
2010. december 30.
Ajánlanék egy jó befektetést a közeljövőre
December elsején az első világégést lezáró szerződés kapcsán tartott egyik rendezvény hallgatója voltam. Önjelölt magyarvezető pártunk megyei ügyelnöke meghívására határon túli balliberális történész (Romsics Ignác . szerk. megj.) ismertette múltunknak a mohácsi vésszel vetekedő pillanatát (a trianoni diktátumot . szerk. megj.). A tárgyalt momentum fájdalmas következményeit máig is sínyli minden generációnk. Ez érzékelhető volt a rossz idő ellenére is telt házat produkáló rendezvény láttán, és az előadást követő, a hallgatóság részéről elhangzó kérdések kapcsán is. De most nem a rendezvényről írnék beszámolót, mert azt már régen megtették mások, akiknek közlendő véleményük vagy hivatali közlendőjük volt azzal kapcsolatosan.
Én egy elhangzott kérdés kapcsán szeretném e néhány sor közlési lehetőségét, valamint a kedves olvasó szíves figyelmét megkapni. A kérdés nagyjából arról szólt, hogy végre mikortól tudnánk ismét itthon érezni magunkat az által is, hogy a városházán, a hivatalokban magyarul is tudnánk értekezni, ügyeinket intézni?
Az est házigazdája (Szabó Ödön . szerk. megj.), miután az elért ez irányú eredményeket felsorolta, ügyes csavarral magára a népes hallgatóságra irányította a figyelmet. Azt mondta, hogy ha mindnyájan élnénk a nehezen meghozott törvények adta lehetőségeinkkel, továbblépni is volna mód.
Állítása szerint hónapok hosszú sora alatt alig van rá példa arra, hogy helyi polgár venné a fáradtságot és anyanyelvén, magyarul fogalmazná meg egy-egy beadványát vagy kérvényét a városi hivatalok felé. Mert bár a helyi közigazgatásról szóló 2001/215. törvény ugyan lehetőséget ad rá, de úgy tűnik, hogy nincs kinek.
A közönség találva érezvén magát az ügyes vágástól, tapssal jutalmazta a szólót. Remélhetően az elismerő tapsnál egyébbel is maradunk, ha többünkben foganatja lesz az elhangzott szavaknak, felismerésnek. Magunk is meg kell hogy lépjük a sokszor kellemetlenséggel járó lépéseinket, és nem várhatjuk el ezek mások általi kiváltását. Nem arathatjuk le mind újra eleink vetését. Nem hivatkozhatunk a végtelenségig őseink munkájára, becsületére, harcaira. Mint ahogy a földeken minden évben elvetik a magot, hogy őszre betakaríthassák a termést, úgy minden nemzedék is meg kell hogy küzdjön a jussáért. Közösségi értékeink, érdekeink és persze jogaink ismerete és az azokért való egyéni és közös kiállás nélkül csak a kiszorítás a sorsunk. Nem kell országhatárt átlépnünk azért, hogy szemléletes példát kapjunk egy nacionalista államba szorult kisebbségi nemzeti entitás bekebelezésének példájáért. Az ország, amiben élünk, fennállásának kezdetétől fogva elől járt, mondhatni zászlóshajója volt annak az ügynek, hogy az állami gépezet által preferált nemzet bekebelezze, elemészsze az attól eltérő anyanyelvűek vagy más kultúrán osztozók-. Számukra mindég láb alatt lévő - tömegét. Ez az ország fennállása óta sok mindenben változott, de ebben a törekvésében, ha különböző dinamikával, agresszivitással is, de állandó maradt.
Nézzük csak a moldvai csángók vagy dobrudzsai törökök és tatárok elrománosítását, a magyarság lassan évszázados ellehetetlenítését, vagy a németség kiárusításának ügyét.
Még lehetne sorolni, de elég lesz csak a hatvanas évek elején még magyar jellegű Nagyvárad mai állapotát látnunk. Szóval, tenni kell, ha még lenni akarunk! Hinni akarom, hogy nemcsak az ingyen nótaest az, amire még hajlandó foteljéből kivájni magát az átlag helyi magyar, hanem képes a nemzeti közösségéért mást is tenni. Tudom is, hogy sokan a gyermeküket akár egy másik városnegyedbe is eljáratják óvodába, iskolába, hogy az anyanyelvén tanulhasson, lehetőleg kiváló pedagógusoktól. Mások hivatali tisztségbe kerülve mozgatnak meg mindent a kétnyelvűség meghonosításáért. Ismét mások hit- és kulturális közösségekbe járnak vagy anyanyelvükön egyetemi oktatásra iratkoznak azért, hogy nemzettársaik körében lehessenek, erősítve azt. És az is tett, ha kis pénzért a nemzeti kultúrát, a sajátos tájékoztatást szolgálják, sőt már az is, ha magyar utcaneveinket használjuk ismét a közbeszédben.
Az elméletről most had térjek át a gyakorlatra. Felbuzdulva az előadást követő, anyanyelven történő ügyintézésre való biztatáson, egy hét múlva magyarul írt kérvénnyel tértem be a nagyváradi városháza kapuján. Egy időközben érvénytelenített adó összegének visszafizetését kértem benne. A megfelelő hivatalban az ügyintéző hölgy nagy szemeket kerekített, mintha ilyet sosem látott volna, majd a falon kifüggesztett eligazításra mutatott, miszerint idegen nyelvű kérvényt nem áll módjában iktatni. Mikor azonban belátta, hogy nem tudja velem az általa kedvezményezett újlatin nyelven megíratni a kérésemet, és szent őrültként nem tágítok pultja és szándékom mellől, a közszolgálati irodába tanácsolt. Itt is furcsállották a dolgot nagyon, hogy nem oláhul íródott a kérvény, s hogy akkor nekik kellene talán maguknak értelmezhetővé tenni az iratot.
Hát várjak, ameddig érdeklődnek, intézkednek. Nos, én türelemmel vártam. A körülöttem asztalaiknál serénykedő, magyarul nem tudó KÖZÖNSÉGSZOLGÁLATI, szám szerint öt hölgy komor némaságba burkolózva végezte munkáját.
Előbb-utóbb előkerült a velem foglalkozó hivatalnok is, főnökasszonya kíséretében. Őasszonysága megkérdezte, hogy bírom-e a román nyelvet, hogy megírjam a kérésemet azon? Mondtam, hogy bírom, de nem tenném ez egyszer. Pedig a pénz rögtön ütné a markomat, ha tenném. (Így ő.) Inkább adja a pénzt, és vegye el az írást. (Így én.) Akkor nem. Akkor fordíttatunk, igényelünk, s majd egyszer megkapja a pénzt. (Így ő.) Tegyen úgy! (Így én.) Csak megjegyzésként írom, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak képviselői már másfél évvel ezelőtt írásban hívták fel a városvezetés figyelmét arra, hogy a agyváradi városházán nincs semmiféle magyar nyelvű ügyfélszolgálat..
Biztatnám a kedves olvasót, hogy anyanyelvén adja be kéréseit. Ha sokan vesszük a fáradságot erre, akkor legközelebb, ha dolgom adódik a városi hivatalokban, vagy Önnek, esetleg ismerősömnek, netán gyermekemnek, ne nézzenek ott ránk, mint borjú az új kapura, amikor természetszerűleg saját nyelvükön intéztetnék ügyeiket! Esetleg alkalmaznának addigra olyan hivatalnokokat, akik értik a használandó helyi nyelveket, és dolgukat végeznék a (most éppen) csendes megbotránkozás helyett.
Teszem azt nyomtathatnának addigra kétnyelvű űrlapokat is, ami még plusz költséget sem róna a hivatalra, és a nyelvünket nem beszélő alkalmazottak sem szemlélnék értetlenül az iktatandó papirost.
A jelen állapot pontosabb feltérképezésére és a fentebb leírtakalátámasztására gyorsszemlét tettem a városháza közemberek által bejárható folyosóin, a Teleki utcai szárny első és második szintjén. Az irodahelyiségek ajtaján többnyire szerepelnek az ott dolgozó tisztviselők nevei. Szám szerint 67 nevet találtam, amelyekből mindössze 5 (öt!) volt magyarnak vélhető. Ez, akárhogy számolom is, arányában mindössze 7,5%. Ugyan az 1910-es népszámlálás még 91,4%-át találta magyarnak a város összlakosságából, az országváltás következtében a legutóbbi már csak 27,6 %-át találhatta annak. Ez az adat rendes körülmények között még mindig 3,7-szer több magyar tisztviselő jelenlétét indokolná a város hivatalában, vagyis a jelenlegi mintavétel 5 főjéhez képest legalább 18-at. Az itt és még annyi más - hatalommal, döntéshozói beosztással, jól fizető állással bíró - hivatalban, intézményben tapasztalt torzulás magáért beszél. Bizonyítja a máig működő, a más nemzetiségeket kiszorító, azok életfeltételeit elvonó román nemzetállami modellnek a meglétét, gyomszerű életképességét még az EU-ba történt besomfordálás után is.
Legyünk a megszokottnál kissé bátrabbak, vállaljuk magunkat, és már aznap este jobban fogunk aludni!
Bősze László Antal
Nagyvárad, Reggeli Újság (Nagyvárad)
2010. december 30.
Védvár az erdélyi képzőművészetnek
Sepsiszentgyörgyön megépül az Erdélyi Magyar Művészeti Galéria. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a Krónikának elmondta, az első lépést megtették: megvásárolták a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában levő negyvenáras telket, ezen épül fel az Erdélyi Magyar Művészeti Galéria. Tamás Sándor hangsúlyozta: régi álom valósul meg, hiszen nemcsak egy kiállítótermet építenek, hanem intézményt hoznak létre.
Ez a telekvásárlás a gazdasági válságban is stratégiai befektetés, a projektet a sepsiszentgyörgyi önkormányzat, a Barabás Miklós Céh és a Kovászna Megyei Képzőművészeti Szövetség vezetői dolgozzák ki, tájékoztatott a tanácselnök. „Szükség van egy helyre, ahol az erdélyi magyar képzőművészet nagyobb teret kap, mint máshol, és Háromszéken erre megvan az igény és a képzőművészeti hagyomány” – fogalmazott a tanácselnök. A projekt elindítását Németh Zsolt külügyminisztériumi államtitkár is támogatja. A galéria nemcsak a fizikai teret jelenti majd, hanem gyűjtőközpont is lenne, a tervek szerint felvásárolják a fontosabb erdélyi magyar képzőművészek hagyatékát, és megmentik a műveket az elkallódástól.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója úgy fogalmazott, „az erdélyi vizuális kultúra védvára” lehet a tervezett intézmény. Sokszor keresték meg a múzeumot az örökösök, és felajánlották egy-egy erdélyi magyar képzőművész hagyatékát, de hogy ezt megfelelőképpen tudják kezelni, megfelelő tárolóhelyre és kiállítótérre van szükség. Vargha szerint nagyon sok szomorú példa van, rengeteg anyag szétszóródott, sokat már nem is lehet felkutatni. Egy kolozsvári vagy dévai művész hagyatéka könynyen elkallódik, ezért kell egy gyűjtőközpont, ahol letétbe helyezik, feldolgozzák és bemutatják a műveket. Ugyanakkor szükség van megfelelő kiállítótérre, hiszen nemcsak a Székelyföldön, de egész Erdélyben nincs olyan galéria, képtár, ahol a nagyméretű festményeket, szobrokat be lehet mutatni. „Gyárfás Jenő 4×4 méteres, Tetemrehívás című monumentális festményét például azért nem lehet Budapestről elkérni és a festő szülőföldjén bemutatni, mert nincs megfelelő tér a kiállítására” – magyarázta a múzeumigazgató.
A nagyméretű munkák, körképek bemutatására is alkalmas lesz majd a tervezett galéria. Vargha Mihály szerint arra is szükség van, hogy több képzőművész munkái helyet kapjanak a kiállítóterekben, hogy a látogató az erdélyi, székelyföldi képzőművészet teljes spektrumát áttekinthesse. „Az alkotómunka nem ért véget Baász Imrével és Plugor Sándorral, még rengeteg képzőművész, élő klasszikus, Munkácsy-díjas alkotó műveit kell kitenni a képtárakban, és erre is alkalmas lesz a tervezett Erdélyi Magyar Művészeti Galéria” – szögezte le a képzőművész Vargha Mihály.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)
2010. december 30.
20 erdélyi magyar iskolát lát el kisbusszal a kormány
Húsz erdélyi magyar iskola kap buszt a kormány decemberben hozott rendelete értelmében. Bihar megyében az érmihályfalvi Zelk Zoltán I-VIII osztályos iskola és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum számára könnyítették meg a diákok szállítását. Beszterce megyében a magyardécsei általános iskola, Brassó megyében a tatrangi és a daróci általános iskola, Hargita megyében a homoródszentmártoni Román Viktor Általános Iskola, a székelyvarsági Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola illetve a gyergyóhollói iskola kapott iskolabuszt.
Kovászna megyében a sepsiszentgyörgyi Iskolai Sportklub, az Ady Endre I-VIII Osztályos Iskola, továbbá a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum kapta a támogatást. Kolozs megyébe két busz érkezik, ezeket a tordai Jósika Miklós Líceum és az aranyosgyéresi Avram Iancu Átalános Iskola kapja meg. Maros megyében a gernyeszegi I-VIII osztályos Általános Iskola illetve a marosvécsi I-VIII osztályos Általános Iskola kapott kisbuszt. Máramaros megyében a domokosi I-VIII osztályos Iskola, Szatmár megyében a pálfalvi I-VIII osztályos iskola, a halmi I-VIII osztályos iskola és a krasznabélteki I-VIII osztályos iskola esetében oldódott meg a gyerekek utaztatási problémája. A huszadik iskolabusz a Szilágy megyei Kraszna Cserey Goga Iskolaközpontjához érkezik. (hírszerk.) Transindex.ro
2010. december 31.
Gazdasági önrendelkezéstől az autonómiáig
Sok politikus — nemcsak országunkban — legszívesebben letagadná, törölné a történelemből, hogy Európa-szerte komoly autonómiatörekvések léteznek. Napjainkban ezek nem annyira látványosak, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Nem nevezhetőek a szó szoros értelemében vett harcnak, nem járnak vérontással, nem robbantanak az önrendelkezésért küzdő gerillák.
Ma már sokkal inkább a kitartó, erélyes, meg nem alkuvó, közép- és hosszú távú tervekre alapozott politizálással kívánják elérni az autonómiát. Élen járnak ebben a tekintetben a katalánok. Maradjanak itt az adók A spanyol tartomány közel harminc éve harcolta ki az anyanyelv használatának jogát, utána a tanügyi rendszerben az önrendelkezést — azelőtt, a Franco-diktatúrában tiltott volt a katalán nyelv használata, nemcsak a tanügyben —, van kulturális autonómiájuk, erős önkormányzatiságot alakítottak ki. Most az utolsó lépésnél tartanak: a gazdasági önállóságért harcolnak, ami nem jelent egyebet, mint az adórendszer föderalizálását. Közérthetően: az adók, illetékek maradjanak helyben, ne a spanyol államkasszába folyjanak be, ahonnan csak töredékük kerül vissza a katalán régióba — mondta lapunknak az Európai Parlamentben Ramon Tremosa i Balcells spanyolországi, de katalán születésű EP-képviselő. Katalónia Spanyolország területének hat százalékát képezi, az összlakosság 16 százaléka él ott, mindezzel szemben a bruttó nemzeti össztermék több mint húsz százalékát adják a katalánok, az export közel harminc százalékát. Egyszóval: Spanyolhon leggazdagabb vidéke Katalónia. Nem véletlen, hogy a régióban, melynek Barcelona a fővárosa, egy tekintetben nagyon hasonló nézeten állnak spanyolok és katalánok egyaránt: a befizetett adók maradjanak helyben, ne Madridból osszák vissza annak csupán egy részét. Katalóniában az idei novemberi választásokig hárompárti koalíció vezetett. Nagy változást hozott, hogy a jobbközép, autonomista vonalat követő Convergència Democràtica de Catalunya (CDC) nyerte a választásokat, mi több, alig maradt el attól, hogy abszolút többsége legyen. Nemcsak katalánok, spanyolok is szavaztak a CDC-re, amit a bűvös "adórendszeri föderalizáció" ígéretével nyertek meg — magyarázta Tremosa. A lakosság tehát — nemzetiségi hovatartozástól függetlenül — támogatja Katalónia autonómiáját, önrendelkezését. Saját bőrükön érzik ugyanis, hogy több adót fizetnek, mint amennyit visszakapnak. Helyben kell maradniuk az adóknak, a repülőterek, kikötők, vasutak jövedelmének is, ha ez megvalósul — a már létező erős önkormányzatiság, működő nyelvtörvény, önrendelkező iskolai rendszer és kultúra mellett —, készen áll az alap, és már csak a tető kell, hogy rákerüljön a teljes autonómia — véli a képviselő.
A többség önrendelkezést kér A katalánok autonómiatörekvése egymagában valószínűleg nem lenne elégséges a régió önrendelkezésének megvalósításához. Szükség van a spanyol nemzetiségűek támogatására is. Sokan közülük bevándorlókként érkeztek Katalóniába, Barcelona köré telepítettek közel hárommillió spanyol nyelvű "bevándorlót". A Franco-rendszer veszélyként fogta fel az erős, de békés katalán autonómiatörekvést, ez ellen próbált lépni, védekezni az új honfoglalók "bevetésével". A katalánok viszont megkapták az "ellenszert". Spanyol nyelven nyomtattak könyveket, népszerűsítő kiadványokat — ezért is van, hogy ma Barcelona és környéke a spanyol könyvkiadás fellegvára. Az iskolában kötelező a katalán nyelv használata, de a spanyol "bevándorlók" megértették, a nyelv ismerete csak közelebb viszi őket a katalán néphez, megteremti a békés együttélés lehetőségét, mi több, közösen érhetik el a mindkét fél számára oly fontos adórendszeri föderalizálást, aminek következő lépése a teljes körű autonómia. Érdekes a Barca Guardiolájának nemzetiségvállalása is. Ha Madridban van meccsük, előre katalánul szólal meg, csak azután spanyolul — és ezt el is fogadják tőle, mivel ő nyíltan katalánnak vallja magát. Az autonómiatörekvés Katalóniában nem egyenlő a függetlenséggel, a katalánok nem akarnak saját országot, továbbra is Spanyolországban kívánnak élni, de teljes önrendelkezést kérnek, számukra már nem kérdés, hogy ez jelentheti a térségben a gazdasági, szociális jólétet is. Összefogásra van tehát szükség, a térség politikai erőinek össze kell fogniuk a közös cél érdekében — összegezett Ramon Tremosa, de emellett nem kell lemondaniuk saját ideológiájukról.
Tartózkodni a házasélettől? Levonva a következtetést a Ramon Tremosával folytatott beszélgetésből — hogy az autonómiához jól működő gazdaság is szükséges, melyhez teljes körű adórendszeri föderalizációnak kell társulnia —, Theodor Stolojantól, az Európai Néppárt román küldöttségének tagjától próbáltunk érdeklődni: milyen jeleket lát, van-e kilátás Románia gazdasági fellendülésére? A politikus — aki elismert pénzügyi szakember — sokat beszélt, de konkrétumokat nem mondott. Arról szólt, hogy miért jutott országunk oda, ahol van, mit tévedtek az előző kormányok. Nagy lendülettel beszélt viszont a gazdasági kormányzatról. A kifejezés nagyon közel áll ugyan a "gazdasági önkormányzathoz", de messze elmarad a Tremosa által felvázolt adórendszeri elképzeléstől. Erről nem esett szó, annál inkább arról, hogy az államnak meghatározó szerepet kell vállalnia a gazdasági életben, országos szinten kell "intézni" a dolgokat. Érvelése szerint 2008 végén Románia küladóssága meghaladta a belső tartalékokat. Tetézte a bajt, hogy néhány világcég — Ford, Nokia — kivételével nem a termelést, hanem a szolgáltatásokat vették célpontba a más országokból érkező befektetők. A jövőről szólva elmondta: az államkassza nem tudja fedezni az állami intézmények kiadásait, további "nadrágszíjmeghúzásokra" van szükség. El nem kerülhető kérdést provokált ki Theodor Stolojan: lehet még egyáltalán húzni a nadrágszíjon? "Ó, igen, igen, ne csináljanak ebből gondot. Ha meg akarják tudni, meddig lehet húzni a nadrágszíjat, Ghandi írásait kell olvasni. A harmadik kötetig jutottam, ott olvastam, hogy hús nélkül lehet élni, sőt, a vegetáriánus kosztot is a minimumra lehet csökkenteni. Ghandi negyvenéves korában határozta el, hogy azontúl csak nagyon ritkán lesz nemi kapcsolata a feleségével azért, hogy egyéb problémáira tudjon koncentrálni. Egy ország nagyon könnyen lecsúszhat, de annál nehezebb felemelkednie" — mondta a képviselő.
Meggondolt pártalapítás És mit szólnak mindehhez a romániai magyarság autonomistái? Tőkés László EP-képviselő — akit elkötelezett autonómiaharcosként, forradalmárként, nem utolsósorban egyházi méltóságként ismernek az EP-ben, és ez a népszerűsége is hozzájárult ahhoz, hogy parlamenti alelnökként tevékenykedhet — a romániai magyarság közös listáján nyert tisztséget. Aki addig nem hitt az összefogás erejében, akkor megbizonyosodhatott, hogy valóban egységben az erő. Ennek ellenére az autonómiáért, a magyar közösségi érdekekért folyó együttes munka felvállalása helyett Tőkés politikai szereplése — nevezzük nevén: lejáratása — az egyik legfontosabb hazai téma nemcsak román, hanem magyar körökben is. Akkori politikai szövetségesei azzal vádolják, a nevével fémjelzett párt alapításának bejelentésével a romániai magyarság széthúzását fokozza, ami akár oda vezethet, hogy a következő parlamenti választások után a magyarságnak nem lesznek képviselői, szenátorai. Tőkés László rövid beszélgetésünk alatt hangsúlyozta: nem Tőkés-párt születik, nem az ő pártját alapítják, hanem az általa is követett elvekre — köztük az autonómia igényére — alapuló politikai szervezetről van szó, melynek vezetésében ő személy szerint nem is kíván részt venni. A pártalapításról azt is elmondta: nem egy elhamarkodott, hirtelen bejelentésről van szó, már korábban szó esett a pártalapítás szükségességéről. Ebben közrejátszik az is, hogy a jelenlegi romániai magyar politizálásból szándékosan távol maradó (vagy épp kizárt) személyek is szívesen részt vennének egy, a valós magyar érdekeket képviselő pártban. Sőt, a politikai élet aktív szereplői között is vannak, akik elégedetlenek jelenlegi pártjukkal, szervezetükkel, és ők is szerepet vállalnának a friss politikai szervezetben. A demokrácia-központok megnyitása is szálka a szemben némely politikusok számára. A vád: ezeket a központokat szeretnék felhasználni a párt alapítására, megerősítésére. Ezzel kapcsolatosan úgy fogalmazott Tőkés, hogy az irodák az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács további működését fogják szolgálni, semmiképpen nem a pártalapítást. Többször elhangzott, Tőkés is elmondta: a pártalapítás nem az EMNT megszűnését, esetleges felszippantását fogja jelenteni. A két szervezet párhuzamosan tud működni, hiszen előbbinek civil szervezetként kell folytatnia tevékenységét, az új pártnak pedig a politikában kell ténykednie. Személyéhez, az EMNT-hez, az új párthoz hogyan viszonyul a jelenlegi magyar kormány? — kérdeztük Tőkés Lászlót. Válasza rövid volt: igen, tárgyaltak erről a kérdésről a hatalmon levő Fidesszel, és számukra az derült ki, az általa képviselt ideológiát inkább támogatják, mint a jelenleg aktív romániai magyar politikai erők irányvonalait.
Felmérik a lehetőségeket Az EMNT törekvéseiről Jakabos Janka, a háromszéki szervezet elnöke tényismerettel tudott nyilatkozni, ugyanis jelenleg Tőkés László európai parlamenti irodájában dolgozik gyakornokként, s kitűnően ráláthat az Európa-szintű történésekre. "Az EMNT gazdasági tőkéjét is próbáljuk növelni. Többek között olyan EP-képviselőkkel is ápolunk kapcsolatot, akik komoly gazdasági kapcsolatokkal rendelkeznek. Az a lényeg, hogy ezekből a kapcsolatokból egész Erdély gazdasága nyerhessen. Feltérképezzük a lehetőségeket, ezek ismeretén rengeteg múlik. Az EMNT gazdasági tevékenységének kis- és középvállalkozókat is kell segítenie, nemcsak magyarországi, hanem uniós viszonylatban is. Nemigen foglalkozik senki az általában vett Kárpát-medencei magyar gazdasággal. Intézményesített formában próbálunk segíteni. Kiemelt célterületek Erdélyben a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a turizmus, a helyi specifikumok, mint például a borvíz értékesítése" — fogalmazott Jakabos Janka. Tehát folyik a munka, és ha még nem is látványosak az eredmények, a gazdasági fejlesztést, a tőke helyben tartását alapvető kérdésként kezelik. Ezzel vissza is tértünk a Ramon Tremosával folytatott beszélgetés kulcskérdéséhez, a gazdasági önállósághoz, a fiskális föderalizáláshoz, ami — a katalán képviselő szavaival élve — az önrendelkezés azon legfelső pillére, amelyre az autonómia ,,teteje" kerülhet.
Bokor Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. december 31.
Erdélyben szilveszterezik a magyar Országgyűlés alelnöke
A szilvesztert és az azt megelőző néhány napot családjával együtt Erdélyben, Szovátán tölti Balczó Zoltán, a magyar Országgyűlés alelnöke, a Jobbik Magyarországért Mozgalom alelnöke. Az MPP megyei és marosvásárhelyi szervezetének kedd esti évbúcsúztató összejövetelén jelen levő Balczó Zoltán hangsúlyozta, magánprogramja összekapcsolódik azzal a feladattal, "ami minden magyar ember számára feladat: minél többet jöjjön határon túlra, Erdélybe, és ápolja azt a kapcsolatot, ami nélkül nincsen magyar megmaradás". "Eszembe jut egy 1984-es történet, amikor Magyarországról idejövet a kisfiunk hatévesen rosszul lett. Nagykapuson megálltunk és ott segítettek, teát adtak, gyógyszert. Megkérdeztük, mit hozzunk, ha legközelebb ide jövünk, és az idős bácsi azt mondta, minél többet jöjjenek ide, mert azt a kaput, amit gyakran nyitogatnak, nem lehet végleg becsukni. Mi most együtt vagyunk az Európai Unióban, de ennél sokkal többre van szükség: arra a mindennapos kapcsolatra, ami révén világossá válik, hogy a határokon átívelve ezt a nemzetet egyesíteni lehet" – tette hozzá az Országgyűlés alelnöke. Balczó Zoltán nagy megtiszteltetésnek nevezte, hogy találkozhatott a Székely Nemzeti Tanács elnökével, Izsák Balázzsal, az MPP helyi és megyei vezetőivel, akikkel azokról a felismert közös nevezőkről beszélgetett, "amelyek mentén mindnyájunknak feladata van", hogy "a minden magyar felelős minden magyarért ne egy nagyon szép szlogen maradjon", hanem "mindnyájan tudjuk, hogy a magunk helyén mik a teendők annak érdekében, hogy ez valóban megvalósuljon". A magyar Országgyűlés alelnöke aggasztónak nevezte a magyarság mutatóit a születések, a népességfogyás tekintetében, mind határon túl, mind Magyarország határain belül. "Hogy magyarként itt, a Kárpát-medencében tovább tudjunk élni a következő évtizedekben, csak közös erőfeszítéssel, nemzetstratégiában gondolkodva lehetséges. Amikor egy magyarországi politikai párt nemzetstratégiai és határon túli kérdésekben megnyilvánul, nagyon sokszor azt vetik a szemére, hogy mások helyett akar dönteni arról, hogy mit kellene tenni Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken. Számunkra nagyon fontos, hogy lássuk, halljuk, hogy kiknek a stratégiájával értünk egyet, hogy jogosan tudjunk hivatkozni a mi magunk elképzeléseinél azokra a társadalmi-politikai erőkre, akikről úgy gondoljuk, hogy azokért a célokért tesznek Erdélyben, Romániában, amelyekkel mi egyetértünk. Ezek közé tartozik az SZNT, az MPP" – nyilatkozta Balczó Zoltán.
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)