Lesz szobor Nyárádszentlászlón!
Nemes felajánlásoknak köszönhetően a nyárádszentlászlóiak hamarosan többéves álmukat valósíthatják meg: egy hónap múlva szobrot állítanak a település nevét adó magyar királynak, Szent Lászlónak. A helyi közösség erőfeszítéseit látva Gyarmathy János, a kiváló marosvásárhelyi szobrászművész felajánlotta, honorárium nélkül elkészíti a művet. Az utolsó akadályt, a szoboröntéshez szükséges pénz előteremtését Markó Béla, az RMDSZ elnöke vállalta fel, Karácsony Károly polgármester pedig azt, hogy a helyi közösség elkészíti a talapzatot.
A szobor öntése hétfőn kezdődik Balogh József műhelyében.
A tervek szerint az emlékmű ünnepi felavatása november 6-án lesz, amelyre a nyárádszentlászlóiak mindenkit szeretettel várnak. Népújság (Marosvásárhely)

Eltávolított magyar nyelvű utcanévtáblák
Lekerültek a magyar történelmi utcaneveket tartalmazó táblák több nagyváradi épületről. A táblákat az Erdélyi Magyar Ifjak helyi szervezete három hónappal ezelőtt szerelte fel. A civil szervezet fiataljai a hivatalostól kinézetre szándékosan eltérő utcanévtáblákat erősítettek a várad-újvárosi református templomra, illetve a túloldalon álló épületre, amelyben Tőkés László európai parlamenti képviselői irodája, illetve az Illyés Gyula Református Könyvesbolt működik. Mindkét ingatlan egyházi tulajdonban van, az ifjak pedig úgy vélték, a tulajdonos engedélyével nyugodtan jelezhetik a táblákon az utcák korábbi magyar elnevezését, így került ki a hivatalos kék- fehér, Primariei feliratú tábla alá a Teleki utca elnevezés, a Jean Calvin alá pedig Kálvin János neve. Népújság (Marosvásárhely)

Politikusok, papok a besúgók listáján
Új nevekkel bővült a kommunista titkosszolgálattal együttműködő erdélyi magyar egyházi személyiségek listája. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) a Nicolae Ceauşescu egykori diktátor elnyomó gépezete besúgójának nyilvánította Seres Gézát, az Aradi Református Egyházmegye, valamint Sipos Miklóst, a Szatmári Református Egyházmegye volt esperesét.
Mindketten idén nyáron, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben augusztusban lezajlott egyházmegyei választások előtt vonultak nyugalomba, a kánon alapján ugyanis már nem pályázhattak meg újabb mandátumot. Sipos Miklós, a Szatmárnémeti Németi Egyházközség lelkészének – aki a KREK esperesi kollégiuma elnöki tisztségét is betöltötte – ügyében a bukaresti táblabíróság szeptember elején hozott határozata megerősítette a CNSAS verdiktjét, és kimondta: a tiszteletes együttműködött a Szekuritátéval.
Seres Géza angyalkúti lelkipásztorról már korábban megszületett az azonos bírósági döntés, amely ellen ő nem fellebbezett a legfelsőbb bíróságon. Mint arról már beszámoltunk, Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KREK volt püspöke nemrég élesen bírálta az egyházkerület választási bizottságát amiatt, hogy a frissen lebonyolított belső megmérettetésből nem zárta ki a Szekuritátéval együttműködő papokat. Tőkés felháborodását egyebek mellett az váltotta ki, hogy újrajelöltette magát Mikló Ferenc bihari és Nagy Sándor nagykárolyi esperes is; utóbb mindkettőjüket megerősítették az egyházi tisztségben. Mikló Ferencről tavaly állapította meg a CNSAS, hogy 1974-ben Fineşan Ioan és Feri fedőnéven beszervezte a hírszerzés, jelentéseket is írt, ám az átvilágítók nem nyilvánították a Szekuritáté besúgójának/kollaboránsának. Hasonló döntés született idén Nagy Sándor ügyében is, aki 1985-ben írt alá beszervezési nyilatkozatot Moldovan Ilie fedőnéven.
Ezzel egy időben fennakadt az átvilágításon Portik Csaba gyergyószentmiklósi vállalkozó, az RMDSZ egykori városi tanácsosa is, aki 2008-ban a szövetség Neamţ megyei képviselőjelöltjeként indult a parlamenti választáson. Az ügyében született CNSAS-ítéletet a bukaresti táblabíróság ugyancsak megerősítette. Esete különben azért is kényes az RMDSZ számára, mivel a turisztikai vállalkozókat és vendéglátókat tömörítő Gyilkostó Egyesület elnökeként is tevékenykedő Portik „bejelentkezett” a gyergyószentmiklósi tanácsosi mandátumáról néhány hónapja lemondott Gál Árpád helyére.
A polgári párti többségű helyi képviselő-testület egyébként júniusban el is vetette Portik mandátumigazolását, ám nem az akkor még nem ismert besúgói múltja miatt, hanem azért, mert az RMDSZ kizárt soraiból négy másik tanácsost, akik a közigazgatási bírósághoz fordultak, és a testület meg kívánja várni az igazságszolgáltatás ítéletét. Portikhoz hasonlóan kollaboránsnak nyilvánították a két évvel ezelőtti parlamenti választáson az RMDSZ színeiben indult Papp Ştefant is, aki Konstanca egyik választókerületében pályázott – sikertelenül – mandátumra. Eközben Sógor Csaba EP-képviselő Szász Jenő MPP-elnök lapunkban megjelent nyilatkozata kapcsán leszögezte: vele kapcsolatban évekkel ezelőtt csak vádak láttak napvilágot, ezek azonban többszöri átvilágítása során rendre alaptalannak bizonyultak.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Négy megye reformátusai gyűltek össze Moldvában
A találkozás igénye szülte a Bákói Református Missziós Egyházközség által az elmúlt vasárnap megszervezett szórványtalálkozót, melyre négy moldvai megye – Suceava, Neamţ, Bákó és Iaşi – református magyarsága gyűlt össze.
„A nagy távolságok és a kis létszámú magyar közösségek miatt nagy igény van a találkozásokra, amelyeken lehetőség nyílik magyar szót hallani, magyarul beszélni” – mondta el a Krónikának Furó Lóránd-Félix helyettes lelkipásztor, a találkozó szervezője. Mint mondta, az egynapos rendezvényen ötven hívő gyűlt össze, körülbelül ugyanannyi, ahánnyal ő is találkozik igehirdetései során. Kifejtette, a négy megyére kiterjedő, 130 lelkes szórványgyülekezetben egyéves szolgálata során felismerte a találkozásra való igényt, és a Communitas Alapítvány támogatása révén sikerült összegyűjtenie a híveket.
Mivel az egyházközség nem rendelkezik templommal, a találkozót a bákói Decebal hotel konferenciatermében tartották, ahol Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdette az igét, majd névre szóló emléklapot adott a gyülekezeti tagoknak. Markó Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka külön köszöntötte az összegyűlt fiatalságot és kisgyermekes családokat, ugyanis, mint hangsúlyozta „ők jelentik a bákói egyházközség jövőjét”. Továbbá elismerésben részesítette azokat a családokat, amelyek éveken át otthonukban biztosítottak helyet a havonta egyszer megtartott istentiszteletnek. A közös imádkozás jelentőségére hívta fel a figyelmet Kiss Csaba missziói előadó, amelyre a találkozó is jó alkalom volt. A találkozón a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége is szép számban képviseltette magát.
Furó Lóránd-Félix szerint a rendezvényen különös figyelmet fordítottak a magyar nyelv ápolására, művészi megjelenítésére is. Szegedi László esperesnek köszönhetően az egybegyűltek magyar nyelvű irodalmi és egyházi kiadványok közül válogathattak, majd Puskás Győző amatőr színész Isten kezében című versműsorát, Aszalós Enikő éneklését és Bejan Maria orgonajátékát hallgathatták meg. A hívek örömmel fogadták a Moldvában ritka, színvonalas magyar nyelvű előadást. A találkozó közös ebéddel, kötetlen beszélgetéssel zárult.
Furó Lóránd-Félix elmondta: Bákó mellett Piatra Neamţ, Vatra Dornei, Fălticeni és Oneşti településeken, míg Jászvásáron egyetemista fiataloknak is tart havonta istentiszteletet. A mostani találkozó egyik legnagyobb eredménye, hogy Bákóban is több fiatal igényét fejezte ki a rendszeres bibliaórára, amelyekre ezután sort is kerítenek majd, mesélte a lelkipásztor.
Fodor Enikő. Krónika (Kolozsvár)

Székely-norvég együttműködés
Közösség alapú vidéki gazdaságfejlesztés – kihívások és lehetőségek címmel csütörtökön nemzetközi konferenciát tartottak Székelyudvarhelyen. A Civitas Alapítvány szervezésében zajló előadás-sorozat tulajdonképpen a hétvégi udvarhelyszéki gyümölcsfesztivál bevezetője, elsődleges céljai között szerepelt a vidéki gazdálkodás elméleti és gyakorlati tudástárának gazdagítása.
A konferencia keretében a Civitas Alapítvány elnöke, Kolumbán Gábor, Táncos Barna, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára, valamint Knut Ringstad, az Innovation Norway főtanácsadója a két ország közötti viszonyról és jövőbeli terveikről is beszámoltak a sajtó képviselőinek. Mint ismeretes, a Civitas Alapítvány által koordinált Hagyományaink gyümölcsei projektet a norvég kormány támogatja, a Norvég együttműködési program a gazdasági növekedésért és fenntartható fejlesztésért Romániában elnevezésű program keretében. A program elsősorban az udvarhelyszéki közösségeknek, gazdáknak kíván segíteni abban, hogy a hagyományos gyümölcsösök gondozásával, a gyümölcsökből készített termékek értékesítésével fenntarthatóbbá tegyék közösségeiket, környezetüket és helyben biztosítsák megélhetésüket.
„A legszembetűnőbb eredménye eddig ennek az együttműködésnek az, hogy Norvégiában, de főleg Romániában az emberek olyan tapasztalatokra tesznek szert, amivel a mindennapi életüket teszik könnyebbé kedvezőbb anyagi források megteremtésével. A mostani konferencia nagyon jó alapja a két ország együttműködésének, és valószínűnek tartom, hogy további sikeres kezdeményezések indulnak majd” – összegzett Knut Ringstad. Tánczos Barna államtitkár előadásában nagyszerű kezdeményezésnek nevezte a Civitas Alapítvány és a norvég kormány együttműködését, a közös programok során ugyanis véleménye szerint fellendülhet a helyi zöldség- és gyümölcstermesztés, és amennyiben novemberben megszületik az egyezmény a két ország között, újabb pályázatok kiírására kerülhet sor, csak biztatni tudják a helyi termelőket, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel, hiszen az ilyen kezdeményezések nemcsak technológiai fejlődésben, hanem a humán erőforrás gyarapításában is óriási szerepet játszanak.
Eredeti terv szerint a konferencia kiemelt vendége Oystein Hovdkinn, a Norvég Királyság romániai nagykövete lett volna, ám időközben megyei körútra indult Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök társaságában.
A nap folyamán három fő téma köré csoportosultak az előadások: bemutatták a norvég támogatással zajló Hagyományaink gyümölcsei projektet, de szó esett a vidéki turizmusról, valamint a Leader-programról is.
A konferencia egész ideje alatt Erdély különböző vidékeiről érkező csoportok mutatták be és kínálták standjaikon termékeiket és terményeiket, nemcsak az ott megforduló helyieknek, hanem a vendégségbe érkező litván, észt, svéd, angol és magyarországi Leader akciócsoportoknak. Az előadások angolul hangzottak el, de biztosítottak román és magyar nyelvű fordítást.
Dénes Emese. Krónika (Kolozsvár)

Az RMDSZ pénzt kért a gazdák nevében?
Az RMDSZ-es politikusok gazdaszervezetnek álcázott politikai célú egyesületet próbálnak létrehozni, s ezzel a magyar polgári kormánytól próbálnak pénzt szerezni a romániai magyar gazdák nevében – hívta fel a figyelmet csütörtöki közleményében a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE).
Sebestyén Csaba, az RMGE elnöke a Krónikának elmondta, tudomásukra jutott, hogy Borboly Csaba Hargita, Tamás Sándor Kovászna, Lokodi Emőke Maros megyei tanácselnök, valamint Kelemen Attila és Antal István RMDSZ-es politikusok aláírásával a székelyföldi gazdák nevében érkezett megkeresés a magyar kormányhoz, krumpli- és cukorrépa-termesztésre kértek támogatást
Sebestyén szerint „az RMDSZ a jelenlegi gazdaellenes román kormány tagjaként a civil-szakmai szférát úgy akarja gyengíteni, hogy mesterségesen és álnok ígéretekkel kormányközeli és a kormányt kiszolgáló ellenszervezeteket hoz létre”. Az RMGE elnöke attól tart, hogy a magát ,,székelyföldi gazdák szövetségének” nevező új szervezet a termelők létező, több évtizede működő szervezeteit, egyesületeit próbálja megosztani, megszüntetni.
Sebestyén Csaba elmondta továbbá, a magyar kormánnyal felújították a szakmai együttműködést, államtitkári szinten tárgyaltak, elsősorban szakmai segítségnyújtásra, eszmecserékre számítanak, de a különböző ágazatok anyagi támogatásáról is tárgyalni fognak. A közleményben felhívják a székelyföldi gazdák figyelmét, hogy „mielőtt bármilyen kecsegtető ígéretekkel hitegető egyesület vagy szövetség létrehozásához, támogatásához hozzájárulásukat adják, érdeklődjenek a szervezet múltjáról, képviselőik politikai hovatartozásáról”. A Krónika megkeresésére Kelemen Attila kifejtette, Sebestyén Csaba rendszerint az RMDSZ ellen kampányol, valójában saját anyagi hasznát félti.
A marosvásárhelyi politikus leszögezte: nem tud semmilyen gazdaszervezet létrehozásáról. „A székely megyék tanácselnökei és politikusai között egy megegyezés jött létre, hiszen mindannyian a székelyföldi érdekek mentén akarnak politizálni” – magyarázta a képviselő. Ugyanakkor hangsúlyozta, aláírásával semmilyen pénzkérő levél nem jutott el a magyar kormányhoz, sem krumpli-, sem cukorrépa-termesztésre nem kértek pénzt.
Bíró Béla. Krónika (Kolozsvár)

Politika és líra között
Beszélgetés Markó Béla kormányfőhelyettessel, az RMDSZ elnökével
Miközben Markó Béla kormányfőhelyettessel a kormánypalotában beszélgettünk, lent, a bukaresti Victoria téren szakszervezeti tüntetésre gyűlt a tömeg. Az RMDSZ elnökét az elmúlt kilenc hónap kormányzásáról kérdeztük – kilenc hónapról, melyek alatt a válság elszabadult, csökkentek a fizetések, nőtt az áfa, új adónemek jelentek meg.
Miközben mi itt, a kormánypalotában beszélgetünk, lent a téren szakszervezeti tüntetésre gyűl a tömeg. Kilenc hónap kormányzás van emögött a koalíció mögött, és Emil Boc kormányfő a hét elején a parlamentben tartott beszédében úgy fogalmazott: a neheze még hátravan. Kilenc hónap alatt a gazdasági válság teljesen elszabadult, csökkentek a fizetések, nőtt az áfa, különböző új adónemek jelentek meg... mi lesz még?
A legsúlyosabb megszorító intézkedés a 25 százalékos fizetéscsökkentés volt a költségvetési intézményeknél. Ez december 31-ig szól, tehát január 1-jétől más rendelkezéseknek kell érvénybe lépniük, és a fizetéseknek január 1-jétől a mostani állapotokhoz képest nem csökkenniük kell, hanem növekedniük. S miután ezekben a hónapokban a különböző minisztériumok költségcsökkentést és személyzetcsökkentést hajtottak végre, erre van is lehetőség.
Ez nyilván kategóriánként változik majd, most készül az a törvény, amely szabályozza. Természetesen más módon is érintheti a lakosságot egyik-másik intézkedés. Például a hozzáadottérték-adó emelése kihat az árakra is, ezért sokan ugyanabból a pénzből kevesebbet vásárolhatnak. Ahol szerintem még van szükség intézkedésekre, az a közigazgatás további ésszerűsítése.
Ez egyébként nemcsak költségmegtakarítással járna, hanem magát a közigazgatást is hatékonyabbá tenné. Minden prognózis azt ígéri egyébként, hogy jövőre valamelyest javul a helyzet, tehát nem esünk, hanem – ha nagyon keveset is – emelkedünk. Ez azt jelenti, hogy ha a meghozott intézkedések működnek, ha melléjük tudunk tenni gazdaságélénkítő intézkedéseket is – itt viszont elégedetlen vagyok, mert vajmi kevés történt –, akkor jövőre nem látványosan, de egy árnyalattal jobb lehet a helyzet.
Az RMDSZ gazdaságélénkítő csomagjának mi lett a sorsa?
Most, amikor beszélgetünk, több vállalás tekintetében is ketyeg az óra. Például azt ígértük, hogy eltöröljük azt a bizonyos minimáladót a kiscégek esetében, október elsejétől. Tudomásom szerint a pénzügyminisztériumnál ott van, előkészítve a szükséges intézkedés, hétfőn tárgyalunk róla a koalícióban, és elindítjuk. Ez gazdaságélénkítő intézkedés, hiszen a gyengén működő cégeket nem fojtogatni kell, hanem valahogy egy kis levegőhöz juttatni.
Ott vannak más, közvetve gazdaságélénkítést szolgáló lépések is: például az, hogy elkezdtük kifizetni az állam adósságait a vállalkozók felé. Az elmúlt években számos beruházás indult – óvodák, iskolák, utak, hidak –, de számos elvégzett munka nincs kifizetve. Meg kell nézzük, hogy mi a helyzet azzal a bizonyos, fiatal vállalkozóknak szánt hitelkártya-rendszerrel is, amelyet mi javasoltunk (az úgynevezett Kogălniceanu-terv – szerk. megj.), és amelyre szintén egyezség van.
Ezenkívül az RMDSZ részéről vannak még olyan, aprómunkának tűnő, de fontos kezdeményezések, mint amilyen a napszámosmunka rendezésére vonatkozó törvénytervezet. Ám a nagylélegzetű gazdaságélénkítő intézkedésekkel kapcsolatosan én látok egy állandó vacillálást. Egy ilyen válságidőszakban, amikor a költségvetés egyébként is sanyarú, a pénzügyminisztérium sündisznóállásba helyezkedik, és egyszerűen nem akar pénzt adni semmire.
Márpedig semmiből általában semmi lesz, viszont ahhoz, hogy infrastruktúrát lehessen fejleszteni, ami munkahelyeket, jövedelmet jelentene jelentene sokak számára, pénzre van szükség. Ilyen időszakban valóban kevés a pénz, de európai uniós támogatásoktól, pályázati lehetőségektől elesni azért, mert nem tudjuk kifizetni az önrészt, nem szabad.
Ha pozitívumokkal és negatívumokkal kellene mérleget készíteni, összességében milyennek nevezné ezt a kormányzást? Pozitívum a kórház-decentralizáció, de ugyanakkor az egészségügy helyzete katasztrofális. Pozitívum a tanügyi törvénytervezet, de itt is van egy „de”: elakadt a törvényhozásban. Más részről negatívum például, hogy megnőttek az adók, itt a „de” az lehet, hogy legalább nem kell sorbaállni a kifizetésükért...
Most olyasmit mondani, hogy a mérleg pozitív, szinte nevetséges lenne. A mérleg ahhoz képest pozitív, hogy mi lett volna, ha az RMDSZ nincs kormányon. Így már meg tudom közelíteni a kérdést, és biztos, hogy például a kórház-decentralizáció nem történt volna meg. Ezt sokan úgy tekinthetik, mint egyfajta rögeszmémet, mert az elmúlt hónapokban sokat hivatkoztam rá. Mások pedig arra gondolhatnak, hogy mivel más egyebet eredményként nincs mit mondanom, folyton ezt hozom fel. Nem, én ezt valóban nagyon fontos precedensnek tartom.
Tulajdonképpen ez az első alkalom, hogy egy nagyon fontos területen a döntések jelentős részét áttettük az önkormányzatokhoz, és még ennél is komolyabb lépés ilyen irányban az oktatással kapcsolatosan lesz: azt szeretném, ha az oktatás területén is sikerülne tiszta vizet önteni a pohárba – vagy legyen meg az új oktatási törvény, vagy másmilyen módon a decentralizációt itt is hajtsuk végre.
Persze ettől nem lesz több pénz az egészségügyre vagy az oktatásra, hiszen akár Bukarestnek vannak alárendelve a kórházak és az iskolák, akár az önkormányzatoknak, ebben a pillanatban a pénz ugyanannyi lenne, vagyis kevés. Viszont azt kell mondanom, hogy abból a kevés pénzből is helyben, a helyzet ismerői remélhetőleg jobban fognak dönteni, mert ha nem, az azt jelenti, hogy önkormányzataink nem képesek ilyen fontos területeket adminisztrálni.
Elég kevés jut ki a közvélemény elé abból, ahogyan a koalícióban vitáznak partnereikkel. Miként zajlanak ezek a viták?
Állandó vitában vagyunk több kérdésben is, és általában két szemlélet ütközik. Az én álláspontom ilyenkor – és a Kelemen Hunor kulturális miniszteré, és általában az RMDSZ-é – az, hogy a piacgazdaság körülményei között vannak olyan területek, amelyeket az államnak fokozottan a védelme alá kell vennie.
A kultúra ilyen, és az oktatás is ilyen. Ezért voltak a hosszú vitáink a szerzői jogi kérdésekről és hasonló problémákról is, mert ütköztünk egy olyan látásmóddal, hogy kevés a pénz, ilyen körülmények között nem tudunk engedményeket tenni, és így tovább. Az RMDSZ talán egy ilyen szemléletet tart ébren a koalícióban, ez volt a nyugdíjakkal kapcsolatban is a véleményünk, hogy a kisnyugdíjasokat nem szabad érinteni.
Ha már pozitívumokról és negatívumokról volt szó: az mindenképpen pozitívum, hogy a román–magyar viszony, legalábbis államközi szinten, nemcsak hogy felhőtlen, hanem talán az eddigi legjobb. Küszöbön áll a közös kormányülés is, melyek lesznek a fő témák?
A szervezési kérdésekért a kormányfőtitkárság felel, tartalmi kérdésekről pedig abban egyeztünk meg a miniszterelnökkel, hogy Borbély László környezetvédelmi miniszter lesz a felelős, ő összesíti az elképzeléseket. Régen nem volt közös román–magyar kormányülés, és számos aláírásra váró egyezmény, szerződés összegyűlt. Én még nem láttam egy ilyen leltárt, de hamarosan el fog készülni.
Ami a romániai magyar– magyar ügyeket illeti, vélhetően párttá alakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, vagy legalábbis a szándék egyértelmű. Hogyan alakítaná át egy ilyen fejlemény az RMDSZ és a Tőkésék közti viszonyt? Legutóbb Tőkés bírálta az RMDSZ-t kormányzati részvételéért...
Tőkés László valamikor benne volt az RMDSZ-ben, együtt dolgoztunk, és én akkor is úgy láttam, hogy szűk volt neki ez a ruha. Azután – én úgy tudom – bábáskodott a Magyar Polgári Párt létrehozásánál is, és aztán az a ruha megintcsak nagyon szorítani kezdte. Úgyhogy én nem nagyon hiszem, hogy az ő számára a megoldás az lenne, hogy politikai pártot hozzon létre. De ez az ő döntése.
Én mindenesetre rossz döntésnek tartom, mert valamiképpen ellentmond annak, ami most jól-rosszul, de működik, és ez az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum és az a Magyar Összefogás, amelyet sem mi, sem az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács eddig nem kérdőjelezett meg. Ha pedig valaki azért akar pártot alapítani, hogy legyen egy kés, amit folyamatosan az RMDSZ oldalába döfjön, azt meglehetősen veszélyes dolognak tartom. Tudtunk együttműködni, tudtunk összefogni, vitázunk is, veszekszünk is, persze, de ez belefér a politikába.
Hogy bírálják a kormányzati részvételünket? Nos, én erről azt tudom mondani, hogy Tőkés László agyba-főbe szokta dicsérni koalíciós partnerünket. Úgyhogy ebből csak azt érthetem, hogy – ha rossz, hogy az RMDSZ szövetségre lépett a Tőkés László által legjobban szeretett, értékelt, méltányolt Traian Băsescuval és a Demokrata-Liberális Párttal –, akkor az erdélyi magyarság politikai képviseletének szerintük úgy általában nem kell kormányoznia.
Az RMDSZ most azzal a Băsescuval kormányoz, akit nem támogatott a tavalyi elnökválasztáson, miközben Tőkés Lászlóék igen. Valami zavar lehet tehát, ha arról az oldalról kárhoztatják ezt a kormányzást – amely kormányzással egyébként nekem rengeteg problémám van! –, csakhogy én ebben a pillanatban az alternatívát abban látom, hogy jól kormányzunk vagy rosszul, és kevésbé abban, hogy meneküljünk ellenzékbe.
Közeledik az RMDSZ jövő februári kongresszusa, és javában folyik a találgatás, hogy Markó Béla indul-e újabb elnöki mandátumért. Eldöntötte-e már?
Igen, nagyjából tudom, hogy hogyan képzelem el a magam pályáját, és mit szeretnék, ami az RMDSZ-politikát illeti. De ez valószínűleg most, a szombati SZKT-n sem fog úgy kinézni, hogy én azt mondom: utánam az özönvíz, vagy hogy azt mondom: foggal-körömmel, de ott maradok, ahol vagyok. Szeretném, ha az SZKT-n is és utána is arról tudnánk beszélni – ebben én partner leszek, ebben részt akarok venni –, hogy mi módon, milyen tisztségben folytatom.
Tisztújítás mindenképp lesz az RMDSZ-ben, tehát akár vállalok jelölést, akár nem: annak, aki jelölteti magát, meg kell méretkeznie. Szeretném, ha arról beszélnénk, hogy hogyan tudjuk továbbépíteni – ha kell, átépíteni – az RMDSZ-t úgy, hogy az elkövetkező időszak egyáltalán nem könnyű kihívásainak megfeleljen. Nehéz időszak következik, ennek az időszaknak az értelmezésében, a megoldások keresésében részt akarok venni. De hogy nekem ezt majd a következő négy évben is az RMDSZ elnökeként kell-e tennem vagy másképp, ezt el kell döntenünk a következőkben.
Milyennek szeretné látni az RMDSZ-t ebben a négy évben?
Ez a mostani sok szempontból rossz pillanat a stratégiai tervezésre, a távlati gondolkozásra. Én magam is találkoztam olyan vélekedésekkel, hogy most minek kell az oktatási törvénnyel foglalkozni, amikor sokaknak egyszerűen a megélhetés a gondjuk? Ilyenkor kétségtelen, hogy nehezebb identitáris kérdésekről beszélni.
Én olyan RMDSZ-t látok ezentúl is, amely beleszól az országa sorsába, és beleszól az általános gazdasági kérdések megoldásába is. Egyébként húsz év elteltével érvényes az, amit húsz évvel ezelőtt elterveztünk, és amiből húsz év alatt sok mindent megvalósítottunk, és sok mindent nem: egységes magyar képviseletnek kell kiküzdenie a magyar közösség számára megfelelő jogi és intézményes kereteket.
Haladunk e felé – igaz, hogy lassan, és ilyen válságos időszakban még lassabban –, de azok az intézkedések, mint amilyen a kórház-decentralizáció, szintén az autonómia irányába mutatnak, tehát nem igaz, hogy nem lehet ilyen döntéseket válságban meghozni. Szerintem az RMDSZ ma már egy olyan felelős politikai szervezet, amelyet sem Romániában, sem Magyarországon, sem Európában nem lehet megkerülni, bár biztosan lesznek, akik megpróbálják majd.
Markó Béla költő idén megjelent szonettkötetéből olvasom: „Én a kertemből nézem a világot, / míg nézi a világ a kertemet, / egyenlőtlen harc: kevesebbet látok, / mint ahányan láthatnak engemet.” Ennyire vágyik az intimitásra?
Aki politikára vállalkozott, ne panaszkodjék. A politikusi státusnak vannak előnyei és hátrányai, és annak a tisztségnek, amelyet én már hosszú idő óta viselek a nagy előnye az, hogy befolyásolni lehet fontos döntéseket, ha kompromisszumok árán is. Ezért áldozatokat kell hozni. A politika nem nyolcórás munka, hogy reggel bemegyünk a munkahelyünkre, valamikor délután hazamegyünk, és nem különösebben foglalkozunk azzal, ami a munkahelyünkön történt.
A politika reggeltől estig, és estétől reggelig zajlik, fölszippantja az embert. Jóval kevesebb idő jut a magánéletre, a családra, a művelődésre, s a magánéletünk ráadásul átlátható, mert a politikustól ezt várják el. Én ez ellen mindig berzenkedtem, hiszen mindenkinek szüksége van egy olyan szférára, amely az övé... és én a magam számára nem tartom jónak azt, hogy kevés idő jut a magánéletre.
Azt sem igazán tudom, hosszú távon mennyire békíthető össze a politika és az irodalom, nekem ez legalább egy évtizedig nem sikerült. Ami az intimitást illeti, alapjában véve azt gondolom, aki nem teremti meg a többé-kevésbé teljes élet lehetőségét, aki a kultúrát, a családot és más fontos dolgokat elhanyagol, egy idő után a politikában sem tud teljesíteni.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az érsek és az ördög szeme
A hallgatás pedig többet árt az egyháznak, mint az egész ateista propaganda, amit a kommunista rendszer idején folytattak.
Senki sem lehet két úr szolgája – hallottuk vasárnap a templomban. És az evangélium meg is nevezi az urakat, akiket nem lehet egyszerre szolgálni. Az egyik a hit, az erkölcs, Isten – a másik pedig ennek ellentéte: a hamis mammon, a gátlástalan földi gyarapodás, a pénz, a gonosz lélek.
Ekkor eszembe jutott Teodosie őszentsége, a tomiszi/konstancai érsek, aki ugyanvalóst jól szolgálja a két úr közül az egyiket, miközben a másiknak az egyenruháját viseli.
Teodosie érsek úr szüleitől örökölt kis vagyonkáját, nem egészen egy hektárnyi földet, kolostoralapításba fektette be. Templomot épített, jókora házat az apácák celláinak, rezidenciát a főnökasszonynak, és ijesztően nagy harangtornyot, ami olykor félelmet kelt a meghitt, kis templomokhoz szokott román zarándokban. Végül is jó befektetés volt.
Őszentsége vagyona tíz év alatt megtízszereződött. Földje 19 hektárra növekedett, rajta ötemeletes szálloda termett, és még két ház: irodaépület, villa. Sőt, termelési felületek is napvilágot láttak a szerény uradalomban. Van-e ennél jobb üzlet, mint a kolostoralapítás Romániában? Azonnal beszállnék én is! – csak nincs mivel, sajnos.
Hogyan sikerülhetett ez? A hívek segítségével, akik adományokkal látták el a kolostort, fel sem tételezve, hogy egy nagy üzletet támogatnak. A pap, az ortodox egyház papja sem rendelkezhet földi vagyonnal – szegénységi fogadalmat, esküt tesz. Ezért Teodosie érsek egy alapítványra íratja a kolostor üzemeltetésével szerzett vagyont. Ami az övé, az érsek úré – csak más néven jegyzik be. Ügyes szolga ez az érsek! Jól szolgálja az egyik urat...
Hogy melyiket? – ahhoz is nyerhetünk néhány támpontot. Mint kiderült, Teodosie érsek úr hajdan, megboldogult ifjú korában együttműködött a Szekuritátéval – és múltját nem tagadja meg. Azt állítja: hazafias célból, „hazafias megfontolásból” tette. S a cél, ugye, szentesítette az eszközt... Négy évvel ezelőtt 500 ezer eurós hitelt vett fel saját használatra, és a tomiszi érsekség terhére. Ez is támpont lehet...
Őszentsége továbbra is pénz szűkében van, mert a konstancai teológia kar dékánjaként hagyta, hogy megkenjék, s a kenőpénz fejében az illetőt – hat hónappal a tanév megkezdése után! – felvették az egyetemi hallgatók sorába. Lám, egy kis becsúszó jóindulattal őszentségénél mindent el lehet érni, minden lehetséges. Vagy mégsem?
A napokban a pénzügyőrség lefoglalta a konstancai érseki palotát – impozáns épület, nagy anyagi érték; az említett eurócskák töredékei ha lehetnek a tartozásnak. Ezt már a pátriárka sem tűrhette: jelentést kért Teodosie érsek úrtól a viselt dolgairól.
Persze ez nem jelenti a titkolózás végét. Mert a kolostorral kapcsolatos ügylet, Suceava megyében lévén a szent hely, Pimen őszentsége, a bukovinai érsek felügyelete alatt történt, ő pedig nem hajlandó nyilatkozni róla – szerinte az egyház dolga nem tartozik a világra. Teodosie őszentsége is hasonló indoklással tagadott meg eddig minden választ. A pátriárka őboldogsága pedig mélyen hallgat; szóvivője sem mond semmit.
E nagy hallgatás már a papokat is zavarja. Nagyon jól tudják: ahol titkolóznak, ott takargatni való van. A hallgatás pedig többet árt az egyháznak, mint az egész ateista propaganda, amit a kommunista rendszer idején folytattak – vallja az egyik atya. És azt is nehezményezik az egyháziak, hogy a mostani főpapok inkább menedzserek, mint lelkiatyák – miközben a világi menedzsereknek eszébe sem jutna lelkiatyaként működni, besegíteni az egyháznak. Ők nem vállalnak ilyen szerepcserét. E tekintetben hiányzik a kölcsönösség... A francia tévében döbbenettel mutogatták, hogy Romániában egy öreg néni pénzzel törölgeti az ikont. Pénzért kíván segítséget Máriától! Miért kell úgy megdöbbenni? Ha a szegény asszony azt látja, hogy pénz kell a papnak, őszentségének, őboldogságának... akkor talán a Szűzanya is elfogadja. Ki vezeti rossz útra a hívőt? És ki tartja őt balkáni sötétben? – de ez bonyolultabb kérdés. Ebben mások is besegítenek őszentségének, őboldogságának.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Tizennyolc év
Tagadhatatlan, az immár huszonegyedik esztendős Romániai Magyar Demokrata Szövetség életéből tizennyolcat a Markó Béla neve is fémjelez. Az „is” kötőszónak itt megkülönböztetett szerepe van, hiszen 1993 januárjában a Brassóban megtartott III. kongresszuson a politikai élettől visszavonulóban levő Domokos Géza helyett olyan szövetségi elnököt választottak, aki elődjéhez hasonlóan nem valamiféle diktatórikus felsőbbrendűséggel akarta a maga képére alakítani a szervezetet, hanem a hazai politikai-társadalmi élet egyre összetettebb kihívásaira kellőképpen rugalmas, a demokrácia játékszabályait mindvégig betartó, kollektív döntéshozatalú, a területi szinteken is jól működő intézményrendszer létrehozásán munkálkodott.
A történelem bizonyítja: a forradalmak és gyors rendszerváltások után jönnek el azok az esztendők, amikor az új társadalmi formák kibontakoztatásában a mindennapok valóságával kell megküzdeni, és ez a legtöbb esetben jóval bonyolultabb, semmint néhány hét vagy hónap lelkesedése, lobogása. Az RMDSZ-nek ezt a küzdelmet úgy kellett véghezvinnie, hogy mindvégig két fronton harcolt: egyrészt az egész ország demokratikus átalakítását tűzte zászlajára, másrészt pedig a romániai magyarság jelenét és jövőjét biztosító egyéni és közösségi jogérvényesítésért, saját intézményrendszereinek a kialakításáért hadakozott. Tette ezt ellenzékben és kormányon, a parlamentben, különböző megyei és helyi intézményekben vagy éppen a nemzetközi politika különböző színterein.
Tizennyolc ilyen esztendő nyilvánvalóan nem múlik el nyomtalanul egyetlen politikus feje fölött sem, és az utóbbi hetekben a hazai sajtóban megjelent interjúkat olvasva úgy tűnik, mintha Markó Béla a visszavonulásra gondolna. A hazai magyar közvéleményben, a kisebb-nagyobb csoportos beszélgetésekben mind gyakoribb ez a téma, de jól érezhetően az egyre inkább kimondott óhajjal is társul: ne tegye, még ne tegye.
Az RMDSZ-nek, a romániai magyarságnak továbbra is szüksége van arra a politikusra, arra a közéleti személyiségre, aki tapasztalatával, közösségi elkötelezettségével, alkotói-értelmiségi hitvallásával, kiegyensúlyozottságával továbbra is pótolhatatlan. Egy kisebbségnek, és így a romániai magyarságnak is, nem csupán a politikai-társadalmi-közigazgatási gépezetben hasznos munkát végző, de olykor önálló arcvonásokat sem öltő politikusi-félpolitikusi középmezőnyre, hanem személyiségekre is szüksége van. Márpedig Markó Béla ilyen személyiség.
Akit a parasztembertől az egyetemi tanárig mindig mindenki meghallgathat, akinek a legbonyolultabb helyzetekben is mindig van olyan tartása és kitartása, amelyet az ország többségi lakosai is értékelnek. A Szövetségi Képviselők Tanácsának szombaton összeülő tagjai alighanem mindezt mostanig is a legközelebbről érzékelték és értékelték.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Még több magyar névtábla Váradon!
Nagyvárad – Visszateszi az EMI a központból leszerelt magyar utcanévtáblákat, sőt, jóval többet is ki fog helyezni. A lakosságnak ingyen készítenek magyar táblákat. Ugyanakkor az önkormányzattól kérik a rendezést – majd bíróságtól.
“Egyértelműen ludas Biró Rozália nagyváradi RMDSZ-es alpolgármester abban, hogy leszerelték a magyar utcanévtáblákat, s ezt a kijelentésemet bármikor vállalom” – nyilatkozta az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) váradi szervezetének sajtótájékoztatóján az utóbbi képviselője, Nagy József Barna. Sőt, szerinte az alpolgármester nyilatkozatai nem is hitelesek a témában. Az EMI mai tájékoztatóján Csomortányi István elmondta: “nem az ombudsman a ludas az ügyben, felkerestük, s kiderült, ő csak ajánlást tett a törvények betartására – ezt megküldte a városvezetésnek, amely viszont leszedette a táblákat.” Egyes információk szerint egyébként a feljelentő kérvényében még csak nem is szerepelt, hogy vegyék le a táblákat, ő csak annyit kért, hogy tudassák vele, mi az utcák hivatalos elnevezése…
Ellentétben
Mint megírtuk, pár napja 5 magyar utcanévtáblát szereltek le Váradon, az önkormányzat döntése alapján. Ezeket az EMi helyezte ki pár hónapja. Azóta 8-ra emelkedett az eltávolított táblák száma – mert a leszerelők kezdetben hármat ottfelejtettek. Az első táblákat még visszaadták a tulajdonosoknak, később azonban utasítást kaptak a városházáról, Ioan Nicu Seractól, hogy senkinek ne adják vissza a hanem vigyék el mindet.
Az ügy fontos eleme, hogy az EMI a történelmi megnevezések használatát tartja megoldásnak, az RMDSZ szerint viszont csakis tükörfordítások használhatóak, minden más szabályellenes. Csomortányi jelezte: “az RMDSZ és az EMI álláspontja tehát szöges ellentétben áll egymással, s mivel ez az utcanév-küzdelem sok más erdélyi magyar városban is napirdenden van, az RMDSZ-féle hozzáállás egyenesen káros és hátráltatja a megoldást”.
Nem hátrálnak meg
Az EMI-sek tárgyaltak azóta az önkormányzat képviselőjével, Mircea Ghiteával is. Ő lényegében azt mondta nekik: nem fognak razziázni a városban, csakis bejelentések alapján vesznek le táblákat, ha azok formailag, vagy a rajtuk szereplő megnevezést tekintve nem szabályosak. Készek akár az RMDSZ-féle, tükörfordításos táblákat is leszedni, mert arra sincs önkormányzati határozat. Nagy a káosz viszont a városban a román nyelvű utcanévtáblákkal is, ezekhez mégsem nyúlnak. Pedig számtalan formájú, színű, betűtípusú van kitéve mindenfelé. Erre Ghitea azt mondta, végülis a formailag nem szabályosak maradhatnak, a szerintük tartalmilag kifogásolhatókat is csak bejelentésre veszik le…
Az önkormányzat vonatkozó szabályozása sem egyértelmű tehát, s a románutcanévtáblák is sokfélék, azokhoz mégsem nyúlnak – figyelmeztetett az EMI-t képviselő Barta Béla. A szervezet képviselői bemutatták az 1995/33-as számú jogszabályt, amely határozottan keretet teremt a történelmi magyar utcanevek megjelenítésére, sőt, ennél több jogot is biztosít. Mi több, ez a törvény egy európai normatíva romániai ratifikációs okmánya… Nagy József barna hozzátette: “az önkormányzat sért tehát törvényt, amikor leveszi a táblákat, s nem az EMI, s nem azok a polgárok, akik kiteszik ezeket”.
A szervezet tagjai bejelentették: nemsokára kivétel nélkül az összes olyan táblát visszaszerelik, amelyet az önkormányzat eltávolíttatott. Sőt, “év végéig más számos további magyar történelmi utcanevet tartalmazó táblát szerelünk fel Nagyváradon”. Ezzel párhuzamosan egy sokadik beadványt is küldenek az önkormányzatnak, kérve, hogy rendezzék az ügyet és tüntessék fel hivatalosan a történelmi magyar utcaneveket is. Hozzátették: “ha ezt is lesöprik az asztalról, bírósághoz fordulunk”.
Igényelhető
Az EMI vezetői megismételték: változatlanul ingyen készíttetnek bárkinek történelmi magyar utcaneveket tartalmazó táblákat. Igényelni az Illyés Gyula könyvesboltban lehet, vagy a 0740/256-790-es számon. erdon.ro

Megbélyegezve felnőni (Háromszéki deportáltak)
Hatvan évvel ezelőtt, 1950. szeptember 23-ra virradóra 76 személyt, háromszéki földbirtokos családok tagjait gyűjtöttek össze és szállítottak Dobrudzsába kényszerlakhelyre, kényszermunkára. Tizenhárom és fél évig tartott a száműzetés, sokan meghaltak, megbetegedtek, voltak gyermekek, akik ott nőttek fel, mások hazakerülhettek, de szüleiktől távol cseperedtek, igen nehéz körülmények között jártak iskolába, viselték a nép ellensége bélyeget, szenvedték ennek következményeit.
Ez a sors jutott a dálnoki nagybirtokos Beczásy családnak is. Tánya hétéves volt, testvére, Erzsébet tíz, amikor egy hajnalban kiverték őket az ágyból, és elkezdődött több mint egy évtizedes kálváriájuk. Másfél évvel korábban már államosították dálnoki birtokukat, házukat, és Sepsiszentgyörgyön egy jóakarójuk fogadta be, szerény kis konyhában húzódott meg a család, a szülők erdőkitermelésben, mezőn, fizikai munkával próbálták megkeresni a napi betevőt.
,,Sepsiszentgyörgyön a kulcsos házban laktunk Gecse Laci bácsinál. Ő fogadott be akkor, amikor senki nem merte ezt megtenni, hisz a nép ellenségének számítottunk. Én éppen elkezdtem az első osztályt a Mikóban, s alig egy hét után, 22-ről 23-ra virradó éjszaka dörömböltek a nagy vaskapun. Négy haragos milicista jött, valaki beengedte őket. Mi az emeleten laktunk, hátul az udvarban. Feljöttek, nyitva volt az ablak, beugrottak azon. Édesanyám és édesapám aludt az ablak alatt, mi a testvéremmel egy kinyitható sőberágyon. Egy kicsi konyha volt az egész lakás. Nagy ordibálás volt, a szüleim kiugrottak az ágyból, kérdezték, hogy van, mi van? Én pisis leányka voltam egész életemben, leültem a bilire, de belém rúgtak, hogy gyorsan, gyorsan öltözzünk. Volt, akinek szóltak, adtak egy fél órát, összecsomagolhattak egy párnát, egy paplant, egy darab kenyeret. Nekünk semmit nem engedtek, négyen egy üveg dzsemet és egy negyed kenyeret vihettünk. Se ruhát, se cipőt, semmit, csak, ami rajtunk volt ” — idézi fel a hatvan évvel ezelőtt történteket Beczásy Tánya.
Marhavagonnal Dobrudzsába
Akkor éjszaka hetvenhat személyt gyűjtöttek össze. Volt közöttük hat hónapos csecsemő, egyéves, hatéves, tízéves gyermek, terhes asszony, hetvenéves idős ember. Mindenkit vittek, akit otthon találtak, s megtörtént az is, hogy az egykori földbirtokos helyett a tiszttartóját hurcolták el, mert ő tartózkodott a megadott címen. Hiába magyarázta, hogy nem őt keresik, nem volt akinek, éveket húzott le Dobrudzsában, amíg sikerült tisztáznia a helyzetet, s hazaengedték. ,,Nagy teherautókra raktak, és bevittek Brassóba, a rakodó-pályaudvarra, és onnan kezdődött a gyönyörű utazás — emlékezik Tánya. — Ott álltunk és vártunk Brassóban, szedett-vedett társaság, éhesen, rongyosan, úgy néztünk ki, mint egy halálbrigád. Nem tudtuk, mi vár ránk, találgatták, hogy Szibériába visznek vagy a Duna-csatornához, mert akkoriban ez a két cél volt a magunkfajták számára.”
Ebben a szállítmányban arisztokraták nem voltak, háromszéki földbirtokos családokat szedtek össze, a néhány nappal korábbi gidófalvi események miatt akartak példát statuálni, ott a kollektivizálás miatt robbant ki lázadás, lövöldözéssel, emberhalállal, s ezt próbálták a nagygazdák nyakába varrni. Kézdiszéki, dálnoki, mikóújfalusi, besenyői családokat szedtek össze, olyanokat, akiknek vagyonát már államosították ’49 márciusában.
Két nap vonatozás után érkeztek meg Cataloi-ba, Brăilától 40 kilométerre, egy hatalmas, sok ezer hektáros állami gazdaságba, a semmi közepébe. ,,Nem volt ott egyéb, csak egy hatalmas barakk, amely tele volt egérrel, békával, patkánnyal, kígyóval, ami állat elképzelhető, mindennel. Nagyon nehezen sikerült kiirtani ezeket. Ebben az egyetlen szobában laktunk mindannyian, priccseken aludtunk, alul az idősebbek, felül a fiatalok. Mindenki megpróbálta tenni a dolgát. Nekünk szerencsénk volt, apám, anyám iskolázott ember, anyám hat nyelven beszélt, édesapám románul, németül, így mindig volt egy kis előnyük ebből.”
Szülőktől távol
A szülők megpróbálták legalább gyermekeiket kimenekíteni a dobrudzsai pokolból. Beczásy István is addig járt, míg sikerült két leányát hazaküldenie. ,,Nővéremet, Erzsébetet és engem december 6-án egy harmadik kislánnyal együtt elengedtek. A testvérem ment Brassóba, valami nagynénihez, én Marosvásárhelyre, nagyanyám öreg testvéréhez.” A kényszermunkától, a dobrudzsai nehézségektől megszabadultak, de sorsuk cseppet sem vált könnyűvé. Tánya hétévesen került Marosvásárhelyre, így emlékszik erre az időszakra: ,,Nagyon nehéz életem volt ebben a hat évben, rengeteget éheztem, sokat szenvedtem. A két öreg nem nagyon tudott mit kezdeni egy hétéves gyerekkel, szegények, igyekeztek, de akkor, ’50-ben olyan világ volt, nem volt senkinek semmije. Nagyon keserű időszak volt, s életem egyik legnagyobb frusztrációja is ekkorról származik. Ma már bizonyára nevetségesnek tűnik, de akkor engem rettenetesen bántott, hogy második osztályban nem vettek fel pionírnak. Mindenkit, de egy nyolcéves gyermeket különösen frusztrál, ha megbélyegzik, ha kilóg a sorból. Így voltam ezzel én is, mindenki pionír lehetett az osztályból, csak én nem. Azt az érzést soha nem felejtem el.”
Kényszerlakhelyes vakációk
Erzsébet Brassóban, Tánya Vásárhelyen élt, a szülőkkel három évig csak levélben tarthatták a kapcsolatot. Ezután kicsit enyhült a helyzet, és mehettek vakációzni Dobrudzsába. ,,Mindig került egy ismerős, rokon, aki levitt, és következett három hónap gyönyörűség. Szegények, mindig arra gyűjtöttek, hogy amikor ott vagyunk, mindenünk meglegyen. Csak prézlis csirkét, s más finomságokat ettünk, volt egy nagynéném, aki mindig császármorzsát csinált nekem. Édesanyám és édesapám is 350 lejes fizetést kapott. Ebből 300 lejt elküldtek az én tartásomért, 300 lejt Brassóba a nővéremnek, bentlakásra. Maradt száz lejük, abból anyám elcigarettázott harmincat, a többiből éltek. Ma már ez elképzelhetetlen, de soha panaszt a szájukból nem hallottam.” Ennyi jutott a Beczásy-lányoknak a családi életből, évi három hónap, a többi távol, nehéz körülmények között, sokszor megaláztatással, olykor éhezéssel fűszerezve.
Vásárhelyről Brassóba
,,Hatodikos voltam, amikor az egyik, már elengedett ismerős telefonált anyámnak, hogy a leánykát gyorsan vigyék el Marosvásárhelyről, mert nem lesz jó vége. Nem törődtek velem, nem tanultam, piszkosan jártam. Akkor hoztak el engem is Brassóba a bentlakásba, a testvérem mellé. Egy évig annyit vert, mint a kutyát, hogy valahogy embert faragjon belőlem. Rendetlen voltam, nem tanultam, ő pedig mindig eminens volt. Elvégeztem a hetedik osztályt, nagy nehezen átengedtek, nem a nagy tudásért, hanem mert sajnáltak. Ebben az időszakban is voltak kellemetlen dolgok, melyek nyomot hagytak az életemben. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem veszek nagyon a szívemre semmit, de akkor, gyerekként azért megviseltek. Kilencedikben például, amikor arról volt szó, hogy felvegyenek a KISZ-be, ketten alá is írták a papírt, de amikor látta az illetékes elvtársnő, hogy hívnak, elkezdett ordítani: ez egy kulák, mit keresel itt? Kiderült, cseléd volt nálunk, s tudtam, nekem ott már nincs keresnivalóm.” Nehézség tehát bőven akadt. Erzsébetet nem vették fel nyolcadikba, vissza kellett mennie Dobrudzsába, két évig ott dolgozott, amíg sikerült elintézniük, hogy mégis folytassa az iskolát. Tánya közben a bentlakásban szenvedett, felidézi, hogyan nézte falusi társai kolbászokkal teli élelmiszeres ládáját, hogyan próbált bár a szaggal jóllakni. Miként mondta az étkezdében, hogy légy esett az ételbe, azért, hogy otthagyják és megehesse. Közben társai mindebből alig tudtak valamit, vidám gyerek volt, az osztály örökké jókedvű bohóca. Nem vették észre, mennyire bántja, hogy kilóg a sorból. ,,Sose felejtem el, nyolcadikosok lehettünk, s egy születés- vagy névnapon ott volt mindenki, gyönyörűen felöltözve, szép fodros ruhába, én pedig egyenruhában. Nem volt más. Ha kivasaltad, szép volt, s ha nem, nem. Minden hónap bizonyos napján küldték el nekem a 300 lejt. Abból kifizettem a bentlakásért 165 lejt, és maradt 135 lej harisnyára, cipőre, minden egyébre. Az iskolával szemben volt egy cukrászda, én minden alkalommal, ahányszor megkaptam a pénzt, megettem három bombát, ilyen kerek, diós, csokoládés süteményt. Mindig beteg lettem tőle, de minden hónapban megettem, akkor volt az egyetlen alkalom, többet nem engedhettem meg magamnak. Én voltam a rút kiskacsa, s ezt az ember érzi” — emlékezik.
Ellenségeskedés és jóakarat
Később ennél nagyobb bajok is jöttek, de találkozott jóakarattal is: ,,Mikor mentem tizedikbe, kidobtak a bentlakásból azzal, hogy nincs hely. Krizbai papnak a leányával együtt, Imolával álltunk, és néztük, hogy még utánunk vagy ötvenet felvesznek. Ottmaradtam úgy, hogy nem volt, ahol aludnom. A bentlakásba nem szabadott bemennem, de egy osztálytársam, Szentpáli Ildikó vállalta, és beloptak, két éjjel ott aludtam, harmadik nap észrevették, már nem lehetett, s akkor jött a brassói evangélikus papnak a lánya, ő hívott, hogy egy hétre menjek hozzájuk. Végül öt évig laktam náluk. Egész életem legszebb öt éve: szeretetet, jóságot kaptam, tanultak velem, törődtek velem. Most is testvéreimnek tartom őket.” Ennek a családnak köszönheti azt is, hogy elvégezte Brassóban az egészségügyi technikumot, nőgyógyászati asszisztensnő lett, s ez rengeteg szépséget, elégtételt hozott az életébe. Szíve szerint francia—magyar szakos tanárnak tanult volna, de származása miatt esélye sem volt egyetemre bejutni, így nem is próbálkozott.
Dorudzsában felnőni
Családjukban is akadt, aki ,,nem volt ennyire szerencsés” — mondja. „Édesapám testvérének a lánya szenvedett a legtöbbet. Tizenegy éves volt, amikor levittek, és ott volt végig, 13 és fél évet, úgyhogy naponta hatvan veder vizet hordott a disznóknak. Olyan élete volt, hogy azt elmondani sem lehet, annyit dolgozott, mint egy állat, és nagyon szomorú asszony lett. Hozzá képest, amit mi megéltünk, az semmi. Később soha nem beszélt még a gyermekeinek sem arról az időszakról, azt mondta, kitörölte az életéből. Mikor visszakerült is, nehéz volt, csak hat osztályt járt, alig tudtuk elintézni Brassóban, hogy levizsgázzék, és meglegyen a hét osztálya, s valamilyen munkára felvehessék. Nagyon nehéz élete volt. Nagyon megviselte a testvéremet is, nálam sokkal jobban. Nem is szeret beszélni róla, találkozókra sem jön el. Másképp érintette a dolog.
A Beczásy házaspár végül 13 és fél év után szabadult a dobrudzsai kényszerlakhelyről. ,,Édesanyám 13 és fél évig volt ott úgy, hogy soha nem hagyta el a telepet. Nem lehetett jönni-menni, a személyibe beütött D. O. (domiciliu obligatoriu — kényszerlakhely) azt jelentette, hogy a háromosztályos rendőrnek kellett engedélyeznie azt is, hogy valaki Brăilára, az orvoshoz menjen. A szüleim mindenről lemondtak, hogy mi tanulhassunk.” Tizenhárom év maradt ki a közös életükből, tizenhárom döntő esztendő. Felnőttek, boldogultak, de nem múlt el nyomtalanul az az időszak. Beczásy Tánya szerint az egész generációjuk frusztrálttá vált, a család és a mindennapi szeretet hiánya miatt nem alakulhatott ki az a modell, amely összetarthatta volna később saját családjukat. Többnyire elváltak, s még gyermekeiket is kísérti ez, hisz továbbadni sem tudták az igazi családképet. Ma már Dálnokon él, az egykori családi birtokot még a hosszú életet, 99 évet megért édesapjának sikerült visszaszereznie. Derűvel, humorral idézi fel a szomorú történéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatták életét, a rendszerre sem haragszik már, amely tönkretette gyermekéveit, fiatalságát.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmi Magazin
Megjelent a sepsiszentgyörgyi Történelmi Magazin szeptemberi száma. Folytatódik Bakó Géza székely múltat ismertető sorozata, amely ezúttal a földművelés székelyföldi kezdeteit mutatja be. Az iskolatörténeti rovatban a Székely Mikó Kollégium 1945―1948 közötti történetéről olvashatunk.
A kultúra-politika rovatban az Egy szekuritátés visszaemlékezései című írás hiteles tükre a politikai rendőrség munkamódszereinek. Bencze Mihály A politika ördögi színjáték című írása a köpönyegforgató román politika múltjába enged betekinteni. Rövid ismertető tájékoztat Cseresznyés Pálnak, az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom egyik áldozatának bebörtönzéséről. Jósa Piroska Trianonra emlékezik. Asztalos Lajos tanulmánya (Ioan Fadrusz, István, a Szent és a többiek) a kolozsvári magyar múlt meghamisítását, a kulturális elnemzettelenítést ábrázolja. Zonda Attila az irodalom, a kultúra és a politika határvonalán elhelyezkedő memoárelbeszélésében betekintést nyújt az Olténiában katonáskodó székely fiatalok lelkivilágba. A helytörténeti rovatban a szilágysági diákok székelyföldi barangolásáról olvashatunk. Sepsiszentgyörgy jeles személyiségei közül ezúttal Málik Józseffel és Gyárfás Jenővel, valamint a város környékével ismerkedhetnek az olvasók. Tanároknak és diákoknak olyan új rovatok indulnak, amelyek megkönnyítik és alaposabbá teszik a magyar történelem ismeretét, oktatását. Olvashatnak Erdélyország lakóiról, a magyar nép eredetéről, Álmos fejedelemről, a magyarok hitvilágáról. A kis magyar adattár, a magyar mitológiai kislexikon, a magyarság kronológiája mind-mind hozzásegíti a tanulókat és a felnőtteket ahhoz, hogy alaposabban megismerjék népünk történetét. A folyóirat a világtörténelmet kedvelőkről sem feledkezik meg, olyan fogalomtárat is közöl, amelyből nem csak a fogalmak magyarázatát kapja meg az érdeklődő, hanem a legfontosabb történelmi személyiségek és események történetét is. A Hírtallózóban olvashatunk azokról a kiemelkedő kulturális, politikai és sporteseményekről, amelyek az év első felében bontakoztak ki. Kuti János, Simó Edmund vidám tárcái, Forrai Tibor keresztrejtvénye, Mészely József fejtörői, a Jó játék a nyelvi játék!, Korodi Emese Tünde, Kelemen László természetismertetői pihentető kikapcsolódást nyújtanak mindenkinek. A folyóirat borítóján gróf Mikó Imre sepsiszentgyörgyi szobra látható. A Történelmi Magazin megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen. Példányonként megvásárolható a H—Press lapterjesztő standjain és a sepsiszentgyörgyi Diákboltban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szék monográfiáját mutatták be
Dr. Szabó Márton gyermeksebész főorvos Szék község monográfiája – néprajz és néphagyomány című könyvének bemutatójával vette kezdetét csütörtökön délután a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely 2010–2011-es évi rendezvénysorozata. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónál idén megjelent kötetet elsőként Tőkés Erika, a kiadó munkatársa ajánlotta a kolozsvári Reményik Sándor Galériába betérők figyelmébe. – Mindannyiunk Marci bácsija fejet hajt szűkebb pátriája, Szék kultúrája előtt: bár ő maga nem hivatásos etnográfus, mintegy fél évszázados gyűjtőmunkája, hatalmas odaadása és neves szakemberek írásainak böngészése révén adja közre munkáját – magyarázta Tőkés Erika. A kötet tartalmi összetételének ismertetése után a szerzőnek adta át a szót, aki a két évvel ezelőtt napvilágot látott Égig érő jegenyecímű életrajzi könyvéről szólt néhány szót.
Többek között az is kiderült, hogy Romániában ő honosította meg a csecsemőkori csípőficam kezelését. Mint mondta, mostani kötetének összeállítása során unokahúga is segítségett neki, aki az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként szorgosan gyűjtögette a széki téma kapcsán Magyarországon megjelent írásokat. Emellett természetesen Szabó Márton is folyamatosan számon tartotta a Kolozsváron megjelent cikkeket. – Két kötetre való, mintegy 1200 oldalnyi szöveg gyűlt össze, de végül, székiesen mondva, nem akartam hosszú lére engedni ezt az egészet. Leginkább a huszadik századdal foglalkoztam – mondta a szerző, majd részletesen ismertette kötetét. Az est zenei aláfestéséről Székely Katalin gondoskodott, aki széki népdalokat adott elő.
F. ZS. Szabadság (Kolozsvár)

„Kevesebben voltunk, ezért talán jobban kerestük egymást” -
emlékezik vissza egyetemista éveire Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese
Hétfőtől az egyetemisták számára is elkezdődik a 2010–2011-es tanév. Egy újabb évfolyam veselkedik neki a felsőfokú képzés rejtelmeinek Kolozsváron és szerte az országban, hogy elképzeléseinek, álmainak valóra váltásához szükséges szakmai tudást megszerezze. A tanulás mellett azonban a fiataloknak a kikapcsolódásra is lehetőségük nyílik, az otthontól távol valamivel korlátlanabb formák között. Régen is volt, ma is van erre alkalom, a különbség a dolgok mikéntjében, hogyanjában rejlik. Magyari Tivadar médiaszociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatért felelős rektorhelyettesét az egyetemista státusról kérdeztük, ugyanakkor arról is, hogy mitől voltak másak, egyáltalán miként zajlottak húsz évvel ezelőtt egy egyetemista hétköznapjai.
Rohanó világunkban számos dolog megváltozott, átértékelődött. Hogyan látja, mi a helyzet az egyetemista státussal kapcsolatban, avagy: mit jelent manapság egyetemistának lenni?
Napjainkban sokféle egyetemista típus van, nehéz lenne egy átlagos leírást adni róluk. Sok jó és szép élményt, kalandot, de sokak számára aggodalmakat, elbizonytalanodást, létbizonytalanságot jelent az egyetemista élet. Látjuk a vidám diáktársaságokat, amelyek színt és hangulatot hoznak a városba, de sok magányos, elidegenedett, saját magát és helyét nem találó diák is itt lézeng közöttük. Az egyetemnek meg kellene találnia az utat mindegyikükhöz.
Milyen volt egyetemistának lenni húsz évvel ezelőtt, a ’90-es évek elején? Mi volt más akkoriban?
Kevesebben voltunk, ezért talán jobban kerestük egymást. Több órára kellett bejárni az egyetemre: akár heti 35–40 óra is volt, kötelező jelenléttel. Többet ültünk a könyvtárak olvasótermében, mert egyrészt olyanok voltak a szemináriumi feladatok vagy a vizsgatételek, hogy szükségét éreztük, másrészt pedig még nem létezett fénymásoló és mai értelemben vett számítógép. Majdnem minden nem kolozsvári lakhelyű diák bentlakásban lakott. Akkor is volt gólyabál, voltak könnyűzenei koncertek, természetesen megtűrt hazai együttesekkel. A bulik „házibulikban” zajlottak, valakinél otthon, estétől reggelig vagy a bentlakásban. Éjfélkor már jött Moldovan, a rendőr. Eloltották a villanyokat, megállították a zenét, pisszenés sem volt, hogy a rendőrviccekből kölcsönzött személy ne találja meg a bulizó szobát. Elég jó filmvetítéseket is szerveztek a studházban, emellett pedig különben is sokat moziztak a fiúk: ha a fiúbentlakásban valaki egy-két órát egyedül akart maradni a kedvesével, a többiek moziba mentek.
Ennyi söröző nem volt akkor, olykor még a boltban sem lehetett sört kapni. Egyik-másik diák hátizsáknyi sört vásárolt valahonnan, és feketén árulta a bentlakásban. A folyosón diszkréten kiírta például ezt: „BR 45. 5 lei”, sör, azaz „bere” kapható a 45-ös szobában, 5 lej egy üveg. Magyar diákok „magyar buliba” is mentek. A fiúk inkább a reál- és mérnöki szakokra jártak, a lányok humán, főleg tanárképző szakokra. Csak a reál szakokon maradt fenn végül a magyar tagozat, ott is egyre sorvasztották.
Ön az egyike azoknak, akik húsz évvel ezelőtt elindították a Szabadság egyetemista mellékletét, a Campust, és gyakorlatilag az elmúlt években is volt alkalma figyelemmel követni az abban végbemenő változásokat. Milyen fórumot teremtett a Campus az egyetemisták számára?
Bizonyára akkor úgy gondoltuk, hogy a Campus jelenti a diákok írásbeli fórumainak a csúcsát, de a Campus csak az egyik fórum volt. Utólag is remélem, hogy a magyar diákszövetség lapjaként hozzájárult ahhoz, hogy azokban az években a KMDSZ a legmodernebb és az egyik legerősebb romániai magyar civil szervezet legyen. A Campusnak, mint a Szabadság napilap mellékletének szerepe volt abban, hogy a város magyar lakosságához közel kerüljön az egyetem, a magyar nyelvű oktatás, a diákok, a fiatal újságírók igyekeztek mindenféle rendezvényen, körön, vitán jelen lenni és tudósítani.
Az egyetemista évek szép lassan elröpültek, a diák időközben felnőtt, szociológus, a BBTE magyar tagozatának vezetője és rektorhelyettes lett. Mennyire volt rögös ez az út? Melyek voltak a vezérlőelvei, amelyek az egyetem mellett tartották?
1990 után számos szakot román és magyar változatban is újra kellett indítani, fel kellett építeni. Már gyakornok koromban is állandóan a tanítás, a kutatás, a továbbtanulás mellett nyakig kellett lenni a bürokráciában, a törvények szövegében, a szervezésben. Hosszú évekig tanszéktitkár voltam: órarendet, bértáblázatot, munkaköri leírást, honlapot készítettem, mindenféle kimutatást, megvalósíthatósági tanulmányt, jegyzőkönyvet, szakindítási dossziét, sok fontos vagy felesleges papírt. Vezérlőelveimet most találom ki a kérdésre, ha magamba nézek: szerettem jól végezni az oktatásszervezést, mindezt lehetőleg jó hangulatú, derűs csapatban. Nem mindig sikerült. A rektori hivatalban talán igen, akár a csapatnak azt a részét nézem, amely főleg a magyar tagozat ügyeiben segít, akár az oktatási rektorhelyettesi munkámat illetően. Amikor a magyar oktatók megválasztottak, kifejezetten arra kértek, hogy legyen minél több szakmai munka és kerüljem a „politizálást”. Emiatt azt hittem, hogy sivár és élményszegények lesznek ezek az évek. De tévedtem: egy sor jó helyzetet így is ki lehetett használni, sőt váratlanul, észrevétlenül. Sok értékes embert helyzetbe lehetett hozni, sok hülyével meg kitolni, feje felett megtenni valamit, avagy elnézni szépen a feje felett.
Milyen mértékben sikerül bevonni az igazán tehetséges diákokat az egyetemi munkába?
Mostanra a legtöbb magyar tagozatos szak mögött nagyon jól kiépültek azok a szervezeti keretek, amelyekben szívesen dolgoznak a diákok. Javarészüket maguk a diákok kezdeményezték, gondoljunk a Mikó Imre Szakkollégiumra például. Naponta írok alá mindenféle kérvényt, amiben ilyen vagy olyan terem, felszerelés, berendezés használatát kérik a magyar diákok ismertebb vagy ismeretlenebb szervezetei, csoportosulásai különböző rendezvényeik megszervezéséhez. Úgy látom, növekedett az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), valamint az egyetemi lelkészségek szerepe, és a tehetségápolás terén kulcsfontosságúvá vált a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) léte is. Ez utóbbi ernyőszervezete a közben megszületett különféle szakmai szerveződéseknek.
Egyre gyakrabban halljuk, hogy az egyetem „diplomás munkanélkülieket” nevel, és bizony nem egy esetben igaz is, hogy a diák képtelen elhelyezkedni az adott szakterületen. Hogyan látja, mi mindenre lenne szükség ennek orvoslása érdekében?
Sokkal több és jobban szervezett szakmai gyakorlat kell, ugyanakkor a gazdasági szereplőkkel való jobb kapcsolatok kialakítása is lényeges szempont ennek kapcsán. A BBTE még mindig egyik legjobb egyetem az országban. Sok probléma, tévút terheli, de erről csak később szólhatok, akkor pedig a kellő könyörtelenséggel és szókimondással fogom megtenni. Mandátumom utolsó tanévébe lépek, most az egyik legfőbb célom, hogy jó helyzetbe hozzam azt a személyt, aki a helyemet átveszi.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Juszt is lesznek magyar utcanévtáblák! – Az EMI-sek nem hátrálnak az önkormányzat és az RMDSZ elől
Karbantartási akcióként határozták meg a városházi rendeletben azt, hogy a héten leszereltették a Teleki, a Kálvin és a Szamosi Elek utcákban korábban kitett néhány, a történelmi megnevezéseket tartalmazó utcanévtáblát. Ez az eljárás az Erdélyi Magyar Ifjak szerint mintegy szimbóluma annak, ahogy a mindenkori román városvezetőség hozzááll a magyar kisebbség jogos igényeihez. Az ilyesfajta „szemételtakarításhoz” pedig cinikus módon asszisztál az RMDSZ – hangoztatták a civil mozgalom aktivistái tegnapi sajtótájékoztatójukon.
Amint beszámoltunk róla, a hét elején mindenfajta előzetes felszólítás nélkül, városházi megbízólevelet lobogtatva leszerelték a három hónapja az EMI-sek által kihelyezett utcnévtáblákat az egykori Teleki, Kálvin és Imre utcák épületeiről. (Az egykori Imre utcát a bécsi döntést követően Szamosi Elek festőről, Munkácsy Mihály felfedezőjéről nevezték el, ma Malului a román neve.) Összesen öt magántulajdonú táblát visszaszolgáltattak, az Imre utcait viszont magukkal vitték az akciót kivitelező Selina Kft. munkásai, akik azóta további még két feliratot leszereltek. A város magyar alpolgármestere még aznap sietett tisztázni, hogy az önkormányzat ombudsmani ajánlás miatt szedette le az általa is szabályellenesnek minősített táblákat. Az EMI-sek viszont az állampolgári jogok biztosának megyei reprezentánsától megtudták, hogy mindösszesen az szerepelt az ominózus ajánlásban, hogy a városháza a polgári bejelentéseket válaszolja meg harminc napon belül. Így azt a bejelentést is, amelyben valaki (Biró Rozália alpolgármester szerint egy román nemzetiségű illető) a történeti megnevezéses táblákat kifogásolta. (Amúgy a szóbeszéd szerint a városházától mindössze azt tudakolta a „feljelentő”, szabályosak-e a táblák, a leszerelésüket nem kérte.)
Az EMI-sek megkülönböztetést látnak a táblák leszedése mögött. Hiszen az intézkedés formai okokra hivatkozva jogos lehetne, ám városszerte számtalan, a szabványostól eltérő utcanévtábla van (a tegnapi sajtótájékoztatón fényképekkel is igazolták mindezt). Esetleg tartalmi indokkal is jogosan le lehetne szereltetni a táblákat, hiszen azokon nem a helyi tanács által elfogadott elnevezések szerepelnek. Ennek analógiájára viszont az RMDSZ által javallt tükörfordításos feliratokat is le kellene szerelni – hangoztatták az ifjak az önkormányzat műszaki osztályának vezetőjével, Mircea Ghiteával folytatott beszélgetésükre hivatkozva –, mivel a helyhatóság mindösszesen a közterületek megnevezéseinek magyarra történő átültetését hagyta jóvá. Jogellenesnek tartják viszont az önkormányzat ezen álláspontját – mondták az ifjak, s törvényi hátterét ismertették annak, hogy az utcanevek a magyar közösség által használt elnevezéseit is ki kellene tetetnie. Immár sok éve folytatják küzdelmüket annak érdekében, hogy az önkormányzat ne akadályozza közösségünk jogait – emlékeztettek. Beszéltek arról is, hogy például a Sebes-Körös táblát nekik kellett felszereltetniük, mi több, az önkormányzat szereltette le a főtéri kishíd egyik lábánál lévőt. Barta Béla, Csomortányi István és Nagy József Barna elmondta: továbbra is javasolják a történeti megnevezések kihelyezését a lakosságnak (náluk továbbra is ingyenesen lehet ilyen táblákat igényelni), a közeljövőben számos új helyre tesznek ki majd táblákat (a leszedetteket pedig pótolják), valamint jogi útra terelik az ügyet, amennyiben a nemsokára beadandó indítványukkal nem foglalkozik az önkormányzat.
M. T. R. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Fehér Hollók a szórványért
A Szórványtengelyek alapítója és lelkes éltetője látogatott el a Maros-parti kisvárosba, a hajdani híres magyar kultúrközpontba, a Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozata legújabb kiadványainak szerzőivel.
Az Áprily Estek szeptemberi rendezvényén Szabó Csaba, a szórványtelepülések megmentésének megszállottja ismertette a szervezet célkitűzéseit és eredményeit. Egyre bővülő lelkes csapatával, a Fehér Hollókkal eddig is sokat tett a szórványban élő magyarság öntudatra ébresztéséért, megmentéséért, hogy soha ne némuljanak el templomainkban a harangok, ne néptelenedjenek el iskoláink. Ismertetőjében hangsúlyozta: „vándormadaraival” mindig oda megy, ahol kevesen vannak, ahol a legnagyobb szükség van az erkölcsi és anyagi támogatásra. Enyeden pedig kevesen vannak, ezért is jöttek ide. Jóllehet, Bethlen Gábor máig ható művelődéspolitikája következtében még mindig gyűjtő fókusz a Bethlen-kollégium, amelyre a többségiek is felnéznek, a tüzet azonban csiholni, a lángot táplálni kell! Ilyen „tűzcsiholók” az emlékezetes délután vendégei is, akiket sorra mutatott be az RTV Kolozsvári Stúdiójának munkatársa.
A pergő párbeszédekre épülő bemutató első szerzője Simon Ilona, akinek Meselélektan párhuzamokkal című könyve került terítékre. A könyv „afféle gondolatébresztő megjegyzéseket kínálhat a legkézenfekvőbb, gyerekeket, szülőket, nevelőket leginkább, legmélyebben érintő-foglalkoztató kérdésekhez” – olvasható a különleges témát feldolgozó kiadvány fülszövegében.
Mihály István, a Kolozsvári Rádió szerkesztő-műsorvezetője, a népszerű Nahát című „média és életfigyelő” rovat gazdája Örömszakadtáig című könyvébe foglalta a rádióban elhangzott jegyzetei, glosszái, kisesszéi egy részét. Ízelítőül ezekből olvasott fel.
Szabó Csaba, a találkozó mediátora Kaffka Margit félmosolya című, édesanyja emlékének ajánlott, sok újdonságot, irodalmi csemegét tartalmazó könyében a százaktól beskatulyázott írónőt állítja új megvilágításba. „Fontosnak tartom megjegyezni – olvasom az Előszó helyett című fejezetben –, hogy e kis kötet nem a Kaffka Margit-mamutmonográfiák nyomán készült... Nem Kaffka-adatok halmaza, életrajzi részletek percre szabott dossziéja. Talán inkább irodalmi nagyriportként kellene elkönyvelni – vagy stílszerűen szép(ia)irodalmi riportként.”
A rendezvényen részt vett Szegő József, a Világhírnév Kiadó felelős kiadója is. Az emlékezetes délután a gyorsan gazdára talált értékes könyvek dedikálásával zárult. Nagyenyed szépet, igazat szerető magyarjai mindig visszavárják a kolozsvári Fehér Hollókat! Szabadság (Kolozsvár)

Király: már nem szólnak le a minisztériumból
Király András oktatásügyi államtitkár tegnap Kolozsváron tanácskozott a Kolozs megyei magyar önkormányzati vezetőkkel és magyar iskolaigazgatókkal. Ezt követően az államtitkár exkluzív interjút adott a Szabadságnak, amely során megtudtuk: a tanügyi törvénytervezet jelenleg a szenátus tanügyi bizottságának asztalán van. A cikkelyek egyharmadát már megvitatták és elfogadták, ám Király András úgy véli: a felsőoktatásra vonatkozó cikkelyek elfogadása még több időt vesz majd igénybe, hiszen a szenátusi szakbizottságban sok a felsőoktatásban érdekelt szakember, akik majd minden szót górcső alá vesznek. „Értesüléseim szerint a szakbizottságnak november végéig kell elfogadnia az összes cikkelyt, ezt követően kerül majd a szenátus plénuma elé, amely majd dönt a törvénytervezetről” – nyiltkozta az államtitkár.
Ami a visszaszolgáltatott egyházi ingatlanokban működő iskolákat illeti – ilyen Kolozsváron például a Brassai-líceum helyzete –, az államtitkár úgy vélekedett, hogy az egy ingatlanban működő tanintézeteknek a helyi önkormányzattal közösen kell megoldást találniuk úgy, hogy a tanintézmények önálló léte lehetőleg ne sérüljön.
Király András elmondta: ez a kolozsvári találkozó része annak a több szakaszból álló sorozatnak, amelyben a szaktárca tisztségviselői sorra látogatják a megyéket, hogy feltérképezzék a helyi gondokat. „Az RMDSZ mindig is kiállt az oktatás decentralizációja mellett, de azt vesszük észre, hogy a közoktatásban érintettek egy része elvárja, hogy a szaktárca magyar illetékesei helyettük oldják meg azokat a gondokat is, amelyeket helyileg kellene rendezni. Az az idő már elmúlt, amikor a minisztériumból leszóltak, és elrendezték a vitás kérdéseket” – összegzett az államtitkár.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Köszönöm
1990 őszén, amikor a Campus első számait szerkesztettük, ha valaki megkérdezte volna, hogy fog-e létezni húsz év múlva is ez a lap, valószínűleg nemmel válaszolunk. Nem azért, mert nem reménykedtünk volna abban, hogy lesznek újságírással foglalkozó diákok, talán inkább azért, mert akkor ideiglenesnek tekintettük, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták hetilapja nem önállóan, hanem a Szabadság mellékleteként jelenjen meg.
Közvetlenül 1989 után mindenféle mozgalom, csoportosulás, szervezet lapot szeretett volna indítani. Néhány kezdeményezésben magam is részt vettem, javarészük csak az ötletek, tervek szintjén maradt.
Hamarosan elszabadult a nyomtatáshoz használt újságpapír addig mesterségesen alacsonyan tartott ára, és egyre kisebb volt a remény, hogy egyetemisták csoportjai önálló vállalkozásként lapot tudnak indítani.
A lapot (azaz a mellékletet) végül a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megbízásából terveztük és szerkesztettük, jórészt mi is írtuk, hárman, alapító társszerkesztők: Balló Áron, Horváth István és Magyari Tivadar. Akkor utolsó éves egyetemi hallgatók voltunk. A Szabadság segített és kezdetben heti egy oldalt, azután hamarosan heti dupla oldalt ajánlott fel, amit tetszés szerint tölthettünk meg.
Az oldalak tervezését is ránk bízták, és nekem az egyik kedvenc munkám volt az írások és az illusztrációk „bemérése” és helyének kijelölése az oldalon. Ez kézzel, háromszögű vonalzóval, némi fejszámolással ment: nem volt még erre való számítógép. A Campus a KMDSZ lapja volt, ezért a szerkesztők voltaképpen a diákszövetség megbízottai voltak, és írásaink általában tükrözték a KMDSZ életét, politikáját. A lap nagyon vegyes volt, a hivatalos egyetemi hírek, rendezvények meghirdetése keveredett az irodalommal, egy sajátos humorral, olykor szellemeskedéssel, vitákkal, hasznos tudnivalókkal, és – igen – bakikkal. Tulajdonképpen úgy, mint ma is, egy másik generáció keze alatt.
A megmaradás, a folytonosság jóleső érzése minden héten részem, amikor látom a Campust ennyi év után is.
Köszönet, hogy a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megtartotta minden gondja, baja ellenére is, illetve, hogy magáénak vallja ezt a lapot azóta is. Köszönet az akkori névadónak, Branea Róbert KMDSZ-vezetőnek.
Köszönet a Szabadságnak, Tibori Szabó Zoltán akkori főszerkesztőnek és utódainak, hogy megtartották ezt a napilap testéből-lelkéből olykor kilógó lapmellékletet.
Köszönet a kolozsvári nem egyetemista olvasóközönségnek, akik az őket nem mindig érdeklő információ ellenére elfogadták ezeket az oldalakat.
Köszönet és őszinte dicséret az azóta immár több tucat szerkesztőnek.
Köszönet az azóta elhunyt Balló Áronnak, hogy mi, a másik két alapító-szerkesztő barátai és munkatársai lehettünk.
MAGYARI TIVADAR. Szabadság (Kolozsvár)

„Az első szám borzasztó volt”
Horváth István Campus-alapítóval diáklapról, médiáról
Talán kevesen tudják, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták egyik leghosszabb életű diáklapja idén már a huszadik születésnapját ünnepli. Igen, hát persze, hogy a Campusról van szó! Két évtizeddel ezelőtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség úgy döntött, szükség van egy színvonalas, minden idejáró leányzót és fiatalembert megszólító és érintő fórumra, ha már annyi minden változott, működésbe lendült, beindult körülöttük. Hárman bábáskodtak az ötletből indult konkrét forma megszületésénél. Balló Áron és Magyari Tivadar mellett Horváth István a kis diáklap első szerkesztőinek egyike, jelenleg szociológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének docense. Göröngyös kezdetek, verejtékes munka helyett szerencsés egymásratevődésekről, erdélyi magyar médiáról, újságírói szakmáról mesélt az akkori szerkesztő a jelenleginek.
Campus: Honnan pattant ki a diáklap elindításának ötlete?
Horváth István: Az ötlet a Kolozsvári Magyar Diákszövetségtől, pontosabban Branea Róberttől, az akkori elnöktől jött. A KMDSZ úgy gondolta, ideje egy kifejezetten magyar nyelvű, a magyar diákságnak szánt lapot indítani, ’89 után ugyanis az egyetemisták kommunikációs igénye megnőtt, különböző témákat kellett felvetni, megvitatni. Kolozsváron korábban is léteztek diáklapok, ott volt például az Echinox, ez azonban elsősorban román lap volt, amelyben helyet kapott pár magyar oldal is. A problémát az jelentette, hogy az Echinox inkább irodalommal foglalkozott, így viszonylag kevés diákot érintett. Diáklapok léteztek a kommunizmus alatt is, az ötlet tehát nem volt teljesen újkeletű, inkább egy régi tradíció felélesztése, újragondolása volt a lényeg.
C: Hogyan kezdődött a munka, miként született meg a Campus?
H. I.: A Szabadság evidens választásnak tűnt, lévén az egyetlen helyi magyar lap. Balló Áron akkor egy ideje már a napilap munkatársa volt, őt bízták meg, hogy foglalkozzon a Campusszal, ő lett a „kapcsolatember”, tapasztalattal, írói múlttal rendelkezett. Vele és Magyari Tivadarral már az Echinoxot is együtt szerkesztettük, így logikus volt, hogy hárman folytatjuk. A Campus létrejöttét tulajdonképpen szerencsés egymásratevődések eredményeként határoznám meg, hiszen adott volt a kezdeményezés, az ismerős munkatársak, a megjelenési felület.
Az első szám borzasztó volt – tördelés szempontjából legalábbis. Kis- és nagybetűk egymás mellett, az egyik eltorzította a másikat, de onnantól csak javíthattunk a minőségen. A KMDSZ fenntartotta a jogot, hogy elnökválasztáskor, nagyobb események alkalmával beleszóljon a munka menetébe, de a cél mindig az volt, hogy a lapot, mint kommunikációs felületet tartsa fenn minden magyar diák számára. Emellett ’91-ben sor került egy táborra Homoródon, ahol a Campust a hét minden napján megjelentettük – ezt 3–4 évig folytattuk.
C: Diákként szerkesztve hosszútávon milyennek tűnt az újságírói szakma?
H. I.: ’89 előtt a bölcsészkarosok és filozófia szakosok számára ez óriási teljesítménynek számított, a karrier csúcsát jelentette. Számunkra az újságírói szakma később is megmaradt, mint alternatív karrier, hiszen a média kirobbanóban volt abban az időben. De miután kiszakadtam a diákéletből, más szakmai lehetőségek nyíltak előttem, az írást abbahagytam. A szerkesztést átadtuk másoknak, a munkát az akkor indult újságíró szak diákjai vették át. Magyari Tivadar viszont még sokáig írt, szerkesztett, dolgozott különféle lapoknál, tanította a leendő kollégákat.
C: Mi a véleményed az erdélyi magyar és az országos médiáról?
H. I.: Kudarcélményt jelent számomra. Pár kereskedelmi rádión és internetes portálon kívül nem nyújt különösebb értéket. Véleményem szerint hiányoznak innen a hangadó lapok, a nagyszámú, minőségi hírek. Az itteni média nem tud közvita-fórumként működni. Televíziózás terén egyértelműen nem tudja felvenni a versenyt a magyarországi stúdiókkal.
Az országos román médiából szintén hiányoznak a nagy mérvadó termékek, amelyek nyugaton például megvannak. Nem érzem magam egyik romániai termék fogyasztójának sem, leginkább a külföldi média román fordításait, kiadásait olvasom, hallgatom.
C: Miben látod ennek a jelenségnek az okait?
H. I.:Fogyasztói részről is akadnak hiányosságok, de leginkább a tulajdonosi szerkezetekben látom a problémát, ez utóbbi az, ami nálunk meghatározza a médiát. A lapok itt inkább politikai jellegű dologként működnek, ez nyugaton szintén másként van. Történtek jó irányba mutató kezdeményezések, hatékonynak tűnő médiaberuházások 10–15 évvel ezelőtt, de ezek valamiért mégsem hoztak áttörő változást. Másfajta tulajdonosi logika kellene, de nem látom a lehetőséget ennek megvalósulására.
C: Visszatérve a Campusra – hogyan látod most a diáklapot, miben más a kezdetekhez képest?
H. I.: Annak idején mi többet foglalkoztunk a diákélet gyakorlati vonzataival, például egykori kolozsvári diáklapokról, a város múltjáról és jelenéről írtunk. Ma már több „tollpróbálgatós” cikk születik, ezek inkább a diákok világnézetét, az ő szempontjukat mutatják be. Ez azonban egyáltalán nem negatív dolog, ugyanis az információszerzés módja is nagyban megváltozott. Most már más helyeken is van lehetőség az információszerzésre, -átadásra, és ami régen hírnek számított, nem biztos, hogy ma is az. A diákélet mindennapiságára vonatkozó dolgoknak, mint például bentlakás, iratkozás, bárki utánanézhet az interneten. Emellett az újságírói szakma kezd professzionalizálódni, így kellenek olyan fórumok, ahol az emberek kipróbálhatják magukat. A Campusnak ma már más a társadalmi vonzata, és ez így normális.
KŐRÖSSY ANDREA. Szabadság (Kolozsvár)

Az elfelejtett polihisztor,
avagy Bánffy Miklós – a színházi ember
Bánffy (Kisbán) Miklós, a színházi ember. E címmel hallhatott igen érdekes előadást a közönség, múlt hét szerdáján a marosvásárhelyi Bernády Házban.
Dr. Lázok János egyetemi docenst hívta vendégelőadóként soron következő estjére a Helikon – Kemény János Alapítvány, amelynek rendezvényén elsőként dr. Nagy Attila elnök fogadta az egybegyűlteket. Mint üdvözlőbeszédében mondta, Bánffy Miklósról az utóbbi években leginkább mint regényíróról beszéltek, holott a gróf igen karizmatikus egyéniség volt, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, nemcsak író és drámaíró, hanem grafikus, rendező és díszlettervező, a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa.
A színházi ember fogalma alatt nem a drámaíróról fogok beszélni, hanem Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezői munkásságáról, színházadminisztrátori működéséről, szerepéről a huszadik század eleji magyar színházi életben – kezdte vetített képes előadását dr. Lázok János. – Bánffyt 1912-ben nevezik ki a Nemzeti és az Opera intendánsává, azaz kormánymegbízottjává. Ő ezt igen tágan értelmezte és megengedte magának azt a luxust, hogy képzőművészként beleavatkozzék az intézmények díszleteibe, aminek következtében igen modern és jó díszletek születtek. Nem volt avantgárd újító, de ebben a korban igen fontos szcenikai forradalom zajlik az európai színházakban – Gordon Craig vagy Adolphe Appia munkássága. Bánffy befogadja ezeket az újító törekvéseket és biztosítja érvényesüléseket a Nemzeti és az Opera falain belül. 1912-ben meghívja dr. Hevesi Sándort az Operaház főrendezőjének, előadásaihoz ő tervezi a díszletet, a Bánffy rendezéseihez pedig Kéméndy Jenő. A plakátokon 1913-tól kezdik feltüntetni a díszlet- és jelmeztervező nevét, de van közös tervezés is, amely a Bánffy-Kéméndy páros munkája. Az Aida 1913-as díszletezése például a meiningeni iskola hatását mutatja, monumentális, festői és a történelmi hűségre törekedő díszlet, míg a Varázsfuvola esetében a jelmez meseszerű stilizálódása a jellemző, amely részben az Orosz Balett 1912-es, budapesti, frenetikus sikerű vendégjátéka hatásának köszönhető. Bánffy és Kéméndy hihetetlenül gyors színváltozásokat tudott végezni a tolószínpadi technika alkalmazásával. Legnagyobb megvalósítása mégsem monumentális és újdonságot jelentő, az intézmények előadásait igen népszerűvé tevő díszleteihez kötődik. 1912 és ’14 között volt az Operaház intendánsa. Ily minőségben hivatalos támogatást tudott nyújtani Hevesi Sándornak ahhoz, hogy megvalósítsa a Mozart- és Verdi-reneszánszot, amely során a színészi játék plasztikussága, hatása fölerősödött, így a nézők az operát drámaként is átélhették. Ez húsz évvel előzte meg a németek Mozart-reneszánszát. Bánffy meg akarta törni a német stílű operajátszás becsontosodott konvencióit, ezért 1913-ban egy olasz karmestert szerződtetett, Egisto Tangót, akinek később meghatározó szerepe volt a repertoár darabjainak kiválasztásában, ezzel az operajátszás megújításában. 1916 újabb meghatározó év az Operaház életében: ekkor sikerült Bánffynak elérnie Bartók Béla Fából faragott királyfi című táncjátékának bemutatását, amelyre 1917 májusában került sor. A darabot előzőleg nyolc karmesterből hét visszautasította. Tango volt az egyetlen, aki vállalta, de 30 próbát kért, ami akkor teljesen irreális szám volt. Bánffy magyaros, folklorisztikus, mégis egzotikus, keleties jelmezeket tervezett, tudatosan nem a valószerűség felé törekedett. Az utólagos siker igazolta a Bartók-műért vívott harcát. 1918-ban, szintén neki köszönhetően bemutatják a számos pályázatról visszadobott Bartók-operát, a Kékszakállú herceg várát. 1934-ben Szegeden volt még emlékezetes rendezése, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol Az ember tragédiáját vitte színpadra. Rendező és díszlettervező társnak Oláh Gusztávot kérte meg, akivel ötszintes, belső lépcsővel ellátott emelvényszerkezetet készített, az intonálás pedig a dóm tornyaiból történt, onnan harsonáztak az angyalok.
Gróf Bánffy Miklós díszlet- és jelmeztervezőként, képzőművészként közelített a színházhoz, az újításokat jó ízléssel közvetítette közönsége felé. Legnagyobb tette a két Bartók-mű megismertetése, amelyek azóta A csodálatos mandarin mellett a magyar opera- és zeneirodalom legismertebb művei. Egyéniségére ugyanakkor a rendkívüli ellentmondásosság jellemző: 1921 és ’22 között Magyarország külügyminisztere, e minőségében Magyarország Trianon utáni helyzetét próbálta könnyíteni. Az egyik konferencián, miután belátta, hogy céljai eléréséhez esélye sincs, rendkívül jó karikatúrákat rajzolt a részt vevő nagyhatalmak képviselőiről és saját magáról is. Az 1916-os koronázási ünnepség tervei miatt kegyvesztett lett, majd mégis döntő szerepe volt abban, hogy Sopron esetében népszavazást tartsanak és az így visszakerüljön Magyarországhoz. Bonchidai kastélyában előszeretettel sakkozott embernagyságú bábokkal, amelyeket két szolga mozgatott, de ’44-ben ő az, aki eléri, hogy Kolozsvár megmenekül a bombázástól és a súlyos ostromtól. ’48-ban, a kommunista államosítás következtében úgy veszíti el minden vagyonát és kastélyait, hogy a kolozsvári Bánffy- palotában egy szoba sem marad neki és gyakorlatilag hajléktalanná válik. 1950-ben telepedik ki Magyarországra, ahol még abban az évben meghal. 1977-ben Marosi Ildikó bátorságának és kitartásának volt köszönhető, hogy hamvait hazahozták és a Házsongárdban helyezték végső nyugalomra – mondta rendkívül érdekes, vetített képes értekezésében az előadó. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

"Hagyjanak fel a képmutatással!"
Bulgária és Románia elválasztaná a schengeni övezet ügyét a romákétól
(MTI/AFP) – Bulgária és Románia ragaszkodik ahhoz, hogy a romákkal kapcsolatos problémák ne befolyásolják a kétország jövőre tervezett belépését a schengeni övezetbe.
"A legfontosabb uniós célunk a 2011. márciusi csatlakozás az övezethez. Határozottan ellenezzük, hogy ezt közvetlenül vagy közvetve összekapcsolják más ügyekkel, nevezetesen a romákéval" – hangoztatta Traian Basescu elnök csütörtökön, miután Szófiában megbeszélést tartott bolgár kollégájával, Georgi Parvanovval.
Parvanov ezt azzal egészítette ki, hogy "a kisebbségi csoportok társadalmi integrációja nem előfeltétele a belépésnek Schengenbe".
A két politikus először találkozott azóta, hogy a nyáron Franciaország hozzáfogott az illegális telepek felszámolásához, és hazaküldött Romániába és Bulgáriába sok, szabálytalanul ott tartózkodó vándorcigányt.
Basescu összeurópai megoldást sürgetett a romák integrációjára, és felszólította az uniós tagállamokat, hogy "hagyjanak fel a képmutatással". Elfogadhatatlannak minősítette, hogy bárkit is etnikai alapon büntessenek meg vagy utasítsanak ki. Népújság (Marosvásárhely)

Kusztos Endre – 85
Az ám! Ahogy mostanság mondani szokás, nem semmi. S ha az ember alkotótáborban találkozik az ünnepelttel, tisztelete jeléül még magasabbra emeli előtte a képzeletbeli kalapját.
Kusztos Endre megpróbáltatásokkal teli életét és az ebből fakadó drámai töltetű életművet ismerve, akár komolyra, komorra is szürkülhetne ez a kis köszöntő, de őrizzük meg a jegyzetindító derűs, tréfás hangvételt, hiszen ahol Kusztos Endre jelen van, ott többnyire jó is a hangulat. Így volt ez pár hete Makfalván is, ahol Endre bácsi több napon át kiapadhatatlan életkedvével, élénk szellemével, érdekes, izgalmas, vidámságba torkolló történeteivel bűvölte el ifjabb pályatársait. És azzal a töretlen alkotó szenvedélyével, amely mindenkor lenyűgözte ismerőseit.
Évek óta kínozza a betegség, minden második napját menetrendszerűen keserítette meg a kór, de a másna-pok a rajzé, az alkotómunkáé voltak. Most kivételesen szinte egy egész hétre egymás mellé tömörültek a jó napok, és meg is lett az eredménye, a táborzáró kiállításra több képe készült el a megszokottnál. Rendhagyóak: színesek. Valahogy ismét kikívánkoztak belőle a színek, mint hosszú évtizedekkel korábban valamikor. Örömmel beszélt róluk, vidáman jött, ment, figyelte a hatást. Sok-sok esztendővel tűnt fiatalabbnak a koránál. Csak az a szakáll, az aggosította valahogy. Ideje lenne levágatni, külsőre is fiatalodni, engedte meg a régi barátság védettségében a heccelődést alulírott. Gondoltam is rá, mondotta a Mester. Nemsokára levágatom. Rászánja-e magát vagy sem, nem ez a lényeg. Nekünk szakállasan vagy anélkül, megmarad annak az örök nyughatatlan, a természetet rajongásig szerető és becsatangoló, szülőföldjéhez példásan ragaszkodó, energiákkal, ihlettel gazdagon megáldott, jelképállító, fiatalos festő grafikusnak, akinek munkássága képzőművészetünk valóban értékes, meghatározó szeletévé nőtte ki magát. Isten éltesse sokáig erőben, egészségben!
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Amiért érdemes élni
Beszélgetés Kusztos Endre festőművésszel, grafikussal
– Hogy lesz valakiből grafikus, festő, aki nem is annak készült?
– Valóban, előbb a kolozsvári jogi és közgazdasági szakon tanultam, de már ott is sokat rajzoltam. Jordáky Lajos, a közgazdasági egyetem rektora is helyesnek tartotta, hogy átmenjek a képzőművészeti főiskolára. Szobatársam volt a Móricz- kollégista Katona Szabó István, későbbi író, aki szintén javasolta, hogy a művészetire menjek át. Akkoriban a Bolyai egyetem előadásait is látogattam. Kapcsolatba kerültem László Gyula professzorral, aki 1947-ben meghívott a lakására. Elbeszélgetett velem. Kikérdezett, hogy miért akarom ott hagyni a közgazdaságit, mi a célom, kiket szeretek a képzőművészek közül, kiknek a műveit olvasom, milyen színházi előadásokat láttam. A zeneszerzőkről is érdeklődött, de úgy, hogy leült a zongora mellé, eljátszott egy darabot, amelyet fel kellett ismernem. Végül megnézte a rajzaimat, és azt mondta: "Magának tanulnia kell. Az anatómiát kell tanulnia, rajzolni kell tanulnia. Meg kell tanulnia a fej felépítését, a csont szerkezetét, hogy helyezkedik el a szem, az orr, a száj, mekkora a koponya. Rajzolni kell megtanulnia, de a rajzaiban az van benne, amit nem lehet megtanulni." Kiválasztott 15 rajzot, hogy majd közli az induló ifjúsági lapban. Sajnos, ebből nem lett semmi, mert el kellett hagynia Kolozsvárt. 1949-ben felvételiztem a képzőművészeti főiskola grafika szakára, majd katona voltam Enyeden. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkor még magyar nyelvű volt, de Iasi-ban megszüntették a művészeti főiskolát, és áthozták Kolozsvárra, hogy legyen párhuzamos román oktatás. Akkor II. éves grafikushallgató voltam, és egy hajszálon múlt, hogy ki nem tettek. Akkor kezdődött Csokfalván a kollektivizálás, édesanyámat, teljesen jogtalanul, kuláklistára tették. 32 évesen özvegyen maradt, és volt 1 ha 97 ár földje és egy italkimérése egy segítséggel. Ezért kulákká nyilvánították, és kilakoltatták. Így kerültünk Átyim János bácsiékhoz lakni. Elvesztettem a bentlakást, az étkezési jegyet, az ösztöndíjat, és hajszálon múlt, hogy nem tettek ki az egyetemről. Sok hercehurca kezdődött akkor körülöttem, de az erdőszentgyörgyi rajoni néptanács elnöke, Benedek János mellém állt. Ugyancsak mellém állt az egyetem alapító rektora, Kovács Zoltán, valamint Veress Pál, Kolozsvár akkori polgármestere. Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át a festészetre. Ott összejöttem Szer-vátiusszal, akivel később Erdőszentgyörgyön dolgoztunk együtt. 1952–53-ban III. évesen a festőművészetin folytattam a tanulmányaimat.
– Kik voltak a tanárai?
– A III. év első negyedében Kovács Zoltán. Ő volt az, aki kérte a marxista katedrán, hogy a képzőművészetiseknek kevesebb bibliográfiát adjanak marxizmusból, nincs annyi idejük az olvasásra, mert nekik rajzolniuk, festeniük kell. A következő órán már nem ő jött be, hanem Abódi Nagy Béla. III. év után Miklóssy Gáborhoz kerültem, aki nagyon kemény, szigorú tanár volt. Nála végeztem a IV. évet. A diplomamunkámat arra a vászonra festettem, amit édesanyám szőtt Csokfalván. 1955-ben végeztem az egyetemet, de csak 1956-ban kaptam meg az oklevelet. Ugyanis nem olvastam elég szorgalmasan a marxista bibliográfiát, ezért visszatapsoltak.
– Hogyan alakult a pályája az államvizsga után?
– 1956 után a kolozsvári Képzőművészeti Szövetségnek lettem a jelöltje. Ez azt jelentette, hogy 5 évig keményen kellett dolgozni, hogy aztán véglegesítsenek. Kétévenként ellenőriztek. Jelen kellett lenni minden kiállításon, kötelező volt legalább egy vagy két bukaresti szalonban is kiállítani. Végül pedig kellett egy egyéni kiállítás is. Öt év elteltével egy bukaresti bizottság döntötte el, hogy kialakult-e annyira a jelölt stílusa, hogy megkaphatja a szövetségi tagságot. A jelöltség idejére egy fizetésnyi ösztöndíjat kaptunk, de minden két évben a bukaresti bizottság ellenőrizte, hogy a jelölt keményen megdolgozik-e az ösztöndíjáért. Öt év kemény, megfeszített munka után tagja lehettem a Képzőművészeti Szövetségnek.
– Ekkor került Erdőszentgyörgyre...
– 1962-ben meghívtak az erdőszentgyörgyi rajoni múzeumhoz muzeológusnak. Ott dolgoztam 1968-ig, amikor a múzeum és a Magyar Autonóm Tartomány megszűnt. Aztán megyei ellenőrként dolgoztam. Ellenőriztem az egész Nyárád mente kulturális tevékenységét, mert úgy nézett ki, hogy eljött a szellemi javak felértékelődésének ideje. Egész héten jártam a falvakat. Aztán kiderült, hogy vékonyan mennek a dolgok, és nekem azokról kellett jelentést írnom, akik olyan kedvesen fogadtak. Ezt a kínlódást látta a feleségem is. Azt mondta egy nap: "Te, Endre, otthagytad a közgazdaságit, hogy a művészetnek szenteld az életed. Egész héten odavagy, faluról falura jársz, nincs időd semmit alkotni. Na hát, én tanárnő vagyok, és van annyi fizetésem, hogy ketten kijövünk belőle, hagyd ott ezt a munkát." A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Olyan asszonyt találtam, aki mindig jó tanácsokkal látott el, mindig mellettem állt, míg élt. Így történt, hogy otthagytam ezt a munkát, és nekifogtam dolgozni. 68-ban rendeztem első egyéni kiállításomat.
– Volt-e alkalma, hogy tanítson?
– Sohasem tanítottam. Erdőszentgyörgyön Jakab Gyöngyi magyartanár többször behívott osztályfőnöki órára, hogy tartsak előadást a művészeti irányzatokról. Ezeken az órákon figyeltem fel két nagyon figyelmes lányra, Koszta Gabriellára és Suba Ilonkára. Suba Ilonka később Fülöp G. Dénes lelkész felesége lett. Koszta Gabriellát később hallottam szavalni, mondtam is neki, hogy a színire kell mennie. Aztán megtudtam, hogy bejutott a színire, később meghívott a vizsgaelőadására. Gegeshez fűződik egy emlékem. Fülöp G. Dénes szervezett egy alkotótábort, amelyiken én is részt vettem. Ott volt Szécsi András, Sükösd Ferenc és mások. A szállásunk a papilakon volt, amiért aztán valaki fel is jelentett minket. Mindenikünk olyan munkát készített, amely bekerült az országos grafikai kiállításra. Én festettem őket, amint dolgoznak, Sükösd Feri pedig megfestett engem, amint őket rajzolom.
– Kérem, mondjon néhány szót jelentősebb kiállításairól.
– Már említettem az 1968-as kolozsvári kiállítást. 1969-ben Marosvásárhelyen állítottam ki. Csodálatos volt a fogadtatás. Jelen volt Piskolti, Barabás István, Bordi András, Izsák Márton. Aztán volt a székelyudvarhelyi, 1970 augusztusában, amelyet Maszelka János szervezett. Már vége felé volt a kiállítás, én éppen a színházban voltam, amikor záróra előtt néhány perccel megérkezett egy vállig érő fehér hajú ember egy fiatal hölggyel, és nem akartak távozni. Kérte Maszelkát, hogy menjen utánam a színházba. Mikor megérkeztem, képről képre jártunk, nagyon tetszettek neki a képek. Ő volt Duray Tibor festőművész, a budapesti Nemzeti Galéria egyik megbízottja, aki "körülnézett" Erdélyben, hogy a Nemzeti Galéria számára kiállítókat keressen. Feljegyzett sok nevet, amit aztán közölt Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria igazgatójával. 1971-ben felkeresett Szovátán és decemberben jött a meghívó, hogy az 1972. októberi hónapot az én munkáimmal akarják megnyitni. Kérték, hogy válogassam össze a képeimet, amelyeket Duray látott Udvarhelyen, meg néhány újabb munkát, összesen ötvenet. Június végére a munkáknak ott kellett lenniük. Mintegy 80 munkát válogattam össze, és vittem a zsűri elé Kolozsvárra. Ott azonban nagyon húzták az időt, aztán az utolsó pillanatban eljutottak a művek Bukarestbe, de ott is sokáig húzták az időt. Huszár Sándor és Gálfalvi Zsolt segítségével végre az illetékes elvtárs elé kerültek a munkák, majd este 8-kor a főcenzor is áldását adta rájuk, mondván, hogy nincs kifogása ellenük. Volt még kiállításom New Yorkban a Magyar Házban 1977-ben, Detroitban és Los Angelesben.
– Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megfesteni?
– Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle, mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért.
– Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse sokáig!
Székely Ferenc, az Erdőszentgyörgyi Figyelő szerkesztője. Népújság (Marosvásárhely)

Határ menti lobbi sztrádáért
Mivel a jövő héten első olvasatban már a kormány elé kerül a 2011-es állami költségvetés tervezete, Cornel Popa szenátor, a Nemzeti Liberális Párt Bihar megyei szervezetének elnöke szükségesnek tartotta, hogy több megyére, sőt az országhatáron túlra is kiterjedő figyelemfelkeltő akcióval sürgesse a végrehajtó hatalmat az észak-erdélyi autópálya megépítésének finanszírozására. A régióbeli fejlesztésre vonatkozó igényt nyomatékosította, hogy Hajdú-Bihar megyei fideszes képviselők is a kezdeményezés mellé álltak. A Berettyószéplakon végződött túrát egy fórum követte, amelyen a résztvevők közös nyilatkozatban szólították fel a kormányt (a bukarestit és a budapestit is) a sztrádák megépítésére.
A Berettyószéplaki Ipari Iskolacsoport szépen rendbe tett díszterme adott otthont az észak-erdélyi autópálya ügyéről szervezett fórumnak, amelyen Hajdú-Bihar, Szilágy és Bihar megyei törvényhozók – fideszesek, RMDSZ-esek és liberálisok –, önkormányzati képviselők, polgármesterek alpolgármesterek vettek részt. Közvetlen tájékoztatást kaphattak a dolgok (szó szerinti) állásáról a kivitelező Bechtel cég projektmenedzserétől, Michael Swinfordtól, a Bihar megyei szakaszt felügyelő Anamaria Savától, illetve az államot megrendelőként képviselő Országos Autópálya és Országút Társaság kolozsvári székhelyű területi igazgatójától, Ion Pantelimontól. Biharból a főszervező Cornel Popa mellé felsorakozott a megyei önkormányzat szintén liberális elnöke, Radu Ţîrle és alelnöke, Dumitru Voloşeniuc, Nicolae Jolţa ugyancsak NLP-s parlamenti képviselő; az RMDSZ-t egyedül Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök képviselte, míg Szilágyból Fekete Szabó András szenátor és Seres Dénes képviselő már a terepen, a széplaki viaduktnál csatlakozott a Váradról indult társasághoz. Ott volt még Tiberiu Marc, Szilágy megye tanácsának elnöke és helyettese, Cristian Ionescu, továbbá Zilah polgármestere és city managere, illetve Bihar megyei illetőségű Adrian Miroslav Merka, a Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetségének parlamenti képviselője. A határ túloldaláról Vitányi István fideszes képviselő és kollégája, egyben Püspökladány polgármestere, Arnóth Sándor, továbbá Muraközy István berettyóújfalui alpolgármester vett részt a találkozón.
Minden részvevő egyetértett abban, hogy a térség gazdasági fejlődését nagyban segítené, ha elkészülne az autópálya. A Boc-kabinet 2008 óta 569 milliót költött erre a sztrádára, ám nem a partiumi részre, mert itt – a széplaki viadukt kivételével – leállt a munka, és lassan a természet visszafoglalja a tőle elhódított területet. Erről „pályabejárásunk” alkalmával meggyőződhettünk. Popa szenátor hosszas utánajárással bebocsátást nyert a látogatók számára a Bechteltől az amúgy üres, de szigorúan őrzött munkatelepre, így Bisztraterebes határától Dólyáig a majdani autópályán gurulhattunk. A tömörített földes-kavicsos útalapon véges végig kiütközött a gyom, akár ki is írhatnák, hogy az autópálya füvére lépni tilos. A kivitelező cég vezetőinek és egyéb notabilitások jelenléte ellenére a térség felvigyázásával megbízott, fekete sisakba, védőruhába, csizmába öltözött vagyonőrök zavaró közelségből követték konvojunkat fekete dzsipjükkel, és állták körül a csoportot egy-egy megállónál.
A pályatest elkészült szakaszán egyébként már meglátszik a természet munkája: a vasbeton pillérek rozsdásodnak, repednek, az esők mély patakmedreket vágtak a töltések oldalába, több helyen földcsuszamlás, suvadás látható, csapadékból vagy talajvízből tavacskák képződtek. Állítólag egy év alatt másfél millió euróba kerülne az állagmegőrzés, de a már szinte félig kész, Széplakig tartó útrész befejezéséhez százmillió euró kellene. A kormány nem ad pénzt, csak a széplak melletti, 1,8 kilométer hosszú viaduktot fejezik be az idén, az az út viszont magában haszontalan, hisz nem visz sehonnan sehová. A határt túloldaláról érkezett vendégek – kettejük az önkormányzati választási kampányban is fontosnak tartotta időt szakítani a rendezvényre – is elsősorban az összeköttetés megteremtését szorgalmazták, hiszen ez az egész térség érdeke.
Csak pénzkérdés – derült ki a fórumon a felszólalásokból, s az is világos lett: az viszont politikai döntés kérdése, hogy a meglévő kevés pénzt az ország mely vidékének fejlesztésére adják. A fórumon megfogalmazott közös nyilatkozatok aláírói ezt a politikai döntést szeretnék a mi térségünk felé hajlítani például azzal is, hogy a közeljövőben esedékes román–magyar közös kormányülés egyik témájának ajánlják a sztrádaépítés finanszírozását. Minden részvevővel együtt reméljük, a kezdeményezést tettek is követik.
Máté Zsófia. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A kisebbség, mint kuriózum?
Kolozsvár – A Kolozsvári Professzionális Újságírók Szövetsége (APPC) második alkalommal rendezett műhelybeszélgetést, melynek fő célja azokat a szakmai fogalmakat minél alaposabban körbe járni, amelyek az újságírói életpálya velejárói.
Ez alkalommal a meghívott Dan Cureana Román Televízió, Kolozsvári Területi Stúdió egyik fő operatőre volt. A meghívást annak köszönhette, hogy valódi riporterként a nézőknek egy olyan sorozatot készített el nem kis fáradsággal és következetes kitartással, mely mondanivalója következtében olyant tartalmazott, ami bizonyos fokig újdonságot jelentett.
A sorozat címe: „Emberek Romániából”, egyenként három perces időtartamban állapotriportot készített hazánkban élő és még létező nemzeti kisebbségekről. A három perc nagy kihívás, próbára teszi a riportert. Ennek az elvárásnak Dan Curean maradéktalanul eleget is tesz. Ennek következtében nincsenek felesleges szövegek, képek. Mégis ennyi időben felvillant egy olyan állapotot, mely a nézőt elgondolkodtathatja.
Mindenik rövid filmet szöveg vezet be, melyben Dan Curean megfogalmazza röviden mit is, tud azokról a kisebbségekről, kiket bemutat.
A vetítés kronologikus sorrendjében felsővisói cipszerekről elmondja: 1798-ban Ausztriai Zipt községből 26 faipari munkás, egyesek családostól, érkezik Máramarosba. Rövid időre jönnek, de a Visó partján házakat építenek és végül is, letelepednek. 1942-ben a közösség 7000 lelket számlált, mára maradtak 1000-en. Közülük két személy beszéli a zipszer dialektust.
A Kolozs megyei szamosújvári örmények 1670- ben Kaukázusból, Krím félszigetről és Moldáviából érkeznek Szamosújvár település területére. Az újonnan letelepültek felépítenek maguknak egy örmény várost, melyet Armenopolisnak neveznek el. Hosszú ideig senki idegen sem telepedhetett le. A város az örmények sajátos törvényei szerint fejlődött. 1850-ben a városnak 8000 örmény lakosa volt. Mára maradt 200 személy.
Konstanca megyei Valu lui Traian településen élnek tatárok. A cári csapatok elől menekülve elhagyták a Krím félszigetet, és Dobrudzsába menekülnek. Vallásukat, szokásaikat és nyelvüket megőrizték. Ma több mint 300 család él itt, békés harmóniában az őslakossággal.
Tulcea megyében Letean letelepedtek az ukrán származású haholik. 150 évvel ezelőtt állataikat áthajtva a Duna-delta Chilia ágán letelepedtek, a Leteai erdő mellé. A települést víz veszi körbe. Halászatból és földművelésből élnek. Maguk között csak ukrán nyelven beszélnek. Ma már a fiatalok elhagyják a települést, és a városba mennek munkát és megélhetést keresni. Csak az öregek emlékeznek azokra az időkre, mikor a faluban 15000 szarvasmarha volt és az énekeik messze szálltak.
Erdélyi Gábor cigányok. A legenda szerint a mai Gábor cigányok ősei, mint fegyverkovácsok Árpád fejedelemmel érkeztek az ország területére és a Székelyföldön telepedtek le. Egyetlen történelmi adat sem tükrözi, mikor jelentek meg a Gábor cigányok Erdély területén. A Gáborokat felismerhetjük kalapjukról, jellegzetes bajuszukról és karakteres arcukról. Nagyon sok közülük szőke, kékszemű. Gáborok tisztelt mesteremberek. Eskü kötelezi hagyományaik őrzésére.
A Cernai meglenorománok több száz évet éltek a mai Görögország északi részén. Ők egyedülálló dialektusát beszélik a román nyelvnek. Mivel nyelvhasználatuk miatt üldözték őket, 1926-ban elhagyják Görögországot és a mai Bulgária Kadrilater területén telepednek meg. 1940-ben lakosságcsere következtében Dobrudzsába kerülnek. 15 év alatt kétszer voltak kénytelen lakóhelyet cserélni. Ma már Tulcea megyében Cerna faluba vannak beszorítva. Ahol ma már 2000 meglenoromán él.
A vetítés után közvetlen beszélgetés alakult ki Dan Curean és a jelenlevő kollegák között. Elmondta mit jelentett számára az a segítség, melyet a Román Televízió, Kolozsvári Területi Stúdió vezetőségétől kapott azért, hogy ezt az anyagot másfélév leforgása alatt elkészítse. Volt olyan hely, ahova többször is visszatért. Maga a rögzített anyag sokkal nagyobb, mint amit itt bemutatott. Nem egy részt szeretne kibővíteni olyan eseményekkel, melyek a három percbe nem fértek be. Meg tudtuk, a 89-es események előtt, bizonyos közösségek jobban összefogtak, összetartottak, jobban ügyelték, ápolták azokat a szokásokat, melyeket őseiktől örököltek, mint a mai állapotukban. Ma már nem egy kisebbségnek iskolája van, melyben, tanítják anyanyelvüket. Ennek dacára sok fiatal a nagyvilágot választja. Elmegy szülőföldjéről. Aki ott marad, hihetetlenül nyitottan fogadja az őket meglátogató idegent. Szívesen beszél sorsukról, problémáikról. Örved annak, van ki, rájuk is figyel.
Szakmailag felvetődött, a riport azon kívül, hogy beszámol, azt is próbálja kutatni, hogy miért történt úgy, ahogy történt.A riporter, mivel, hogy felderít, ezért a személyes jelenléte nélkülözhetetlen. A riport pontos, konkrét információkat kell, hogy tartalmazzon. Rádióban, tv-ben hanghatás és a képek, látvány is szerepet játszik. Csendesen megfogalmazódott, az államnak még jobban oda kellene figyelnie azokra a nemzeti kisebbségekre, akik az ország különböző részeiben élnek.
Számomra a szamosújvári örményekről készült részben sokat elárultak azok a képek, melyek a jelenlegi helyzetet tükrözték. A hajdani gyönyörű házak kariatidáikkal együtt, lerobbant állapota. Néptelen utca rész, melynek a végében meghúzódik az ősi örmény Salamon templom, melyet 1723-ban építettek. Gyönyörű szobabelső, faragott bútorokkal, értékes perzsákkal. Gazdag könyvtár. Esztegár János kulturáltan beszél arról az időről, amikor a város jelentős gazdasági életet élt, örmény szempontból.
Ezzel szemben a Gáborok vidáman magabiztosan élik életük. Érezni rajtuk a markáns tudatosságot, ami lehetővé teszi azt a vitalitást, mellyel birtokukba, veszik azt a területet, melyen élni, akarnak. Érezni övék a jövő. Amit bizonyít a rengeteg gyermek.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Csángó hagyományőrzés Gyimeslokon
Népdalaikban, táncaikban nemzeti kultúránk értékeit őrzik a gyimesiek. Ezeket tenné közkinccsé a gyimesközéploki Csángó Hagyományőrző Ház, melyet a Tatros forrásánál, a csángófesztiválon avattak fel.
- Vetett ágy szőtt lepedőből. Ez meg kenderes lepedő, kenderes ágyterítő. Mind kézzel fonott anyagból készült… – sorolja Tankó Mária Hidegségról. Majd a régi népi mesterségek ismerői meg is mutatják, hogy készültek. A kendőszegen ujjas bunda, hímzett ingek, szőtt lepedők, terítők, cifra kendők. Régen így tárolták a házilag szőtt-varrt ruhákat, hogy ne kezdje ki a moly. A csángó gyermekek nemcsak népviseletüket, de mint kiderült, népdalaikat, táncaikat is ismerik.
Mihók György kezdeményezte a Csángó Hagyományőrző Ház létesítését az 1934-ben községházának épített ingatlanban. Tervének megvalósítását magyarországi és helyi támogatók is segítették. A hagyomány érték – vallja a Budapestről Gyimesbe költöző néprajzkutató.
Naponta tudatosítani kell az emberekben, hogy ez egy olyan érték, ami nélkül nem lehet teljes emberi életet élni, nem lehet teljesen megélni a magyarságot. És hogyha ez a gyimesi hagyományőrző tájház tudatosítja azt az itteni emberekben, hogy milyen értékeik vannak, akkor már betölti a hivatását – vélekedett Halász Péter néprajzkutató.
A csángó kultúra őrzésére hivatott ház a népi mesterségek bemutatói mellett néprajzi konferenciák szervezésére is alkalmas. A közösségi termet a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményének archív képei és Ádám Gyula gyimesi zenészekről készült fotói díszítik. Csúcs Mária
Duna Televízió. Erdély.ma

Napkultusz, csillagászat, népmese
Nagyvárad – Szombat délután jeles személyiség érkezett Nagyváradra, a Posticum által szervezett Nap-mese meghívottjaként. Jankovics Marcell közönségtalálkozójára sokan voltak kiváncsiak.
A Posticum kulturális programjainak, illetve a Nap-mese elnevezésű rendezvénysorozatának köszönhetően több jeles személyiség is megfordult már Nagyváradon. A nyári szünet után az elmúlt hétvégén ismét jeles személyiség érkezett városunkba a Nap-mese meghívottjaként Jankovics Marcell személyében. A számtalan elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal is kitüntetett rajzfilmrendező, művelődéstörténész, illusztrátor szombat délután tartott egy érdekes előadást, melynek központi témája a Nap volt. Sokan jöttek el a közönségtalálkozóra, mondhatni zsúfolásig megtelt a Posticum díszterme. A közismert személyiséget – aki szerteágazó művészeti tevékenysége mellett augusztus óta másodízben a Nemzeti Kulturális Alap vezetői tisztségét is betölti – Csernák Béla, a Posticum elnöke köszöntötte, majd átadta a szót a est főszereplőjének. Jankovics Marcell tollából több olyan könyv is született, melyben a Nap kérdéskörét járta körül. Ezek közül is kiemelkedő, a debreceni Csokonai Kiadó gondozásában megjelent A Nap könyve című műve. Előadásában rámutatott ez az égitest nem csak a Naprendszer központi csillaga, hanem az egyetemes hitrendszer, ezen belül pedig a magyar hitvilág fontos eleme is egyben. Ez a magyar népmesékben, is hangsúlyosan megjelenik.
A napkultuszról
A ősi világkép meghatározó vonatkozása a Nap, gondoljunk csak a görög mitológia legismertebb hősére, Héraklészre, aki a magyar népmesék Erős Jankója. Ő naphérosz, akinek születését a napfelkeltéhez hasonlították. A Nap típusú figurák között a magyar irodalomban kiemelkedő Toldi alakja. Arany János hőse nem csak egy paraszt fiú, hanem Héraklészhez hasonlóan egy mitologikus személy. Az élő Napot megtestesítő két mitologikus hős több hasonló tulajdonsággal rendelkezik, például a lobbanékonyság, vagy a hatalmas étvágy tekintetében. Jankovics Marcell kifejtette: a napkultusz a legősibb az összes istentisztelet közül. Nem véletlen, hiszen ki vagyunk szolgáltatva ennek az égitestnek. A napkultusznak nagy szerepe volt az egyistenhit kialakulásában, ennek csillagászati alapja is van. Kepler úgy gondolta, hogy a Nap Isten székhelye, ami megegyezik azzal a magyar népi hitvilágban előforduló gondolattal, miszerint a napfelkeltében a Szentlélek mutatkozik meg. Szent Ciprián, Karthágó püspöke (III. század) említette először december 25-ét, mint a Nap, ugyanakkor Jézus Krisztus születésének napját. A különböző naptárrendszerekben és a régi magyar naptárban is ez nap jelentette az év kezdetét is. Az élet ritmusát leginkább a Nap égbolton megtett látszólagos mozgása, a nappalok és az éjszakák váltakozása határozza meg, ezért minden naptári rendszernek a nap az egyik alaptényezője. A Nap szent száma a 22, mely naptári szám is egyben, éppúgy, mint a 7. Ez a két szám a mesék világában is fontos jelentőséggel bír. Érdekességként elhangzott, hogy minden labdajáték a napkultuszra vezethető vissza, még a labdarúgás is. Az egy órás, tartalmas előadás után a közönségtalálkozó vetítéssel folytatódott, majd a meghívott válaszolt közönség kérdéseire is.
Mészáros Tímea. erdon.ro

Megalakul az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács
Alulírottak kifejezzük arra vonatkozó szándékunkat, hogy a közeljövőben létrehozzuk az Erdélyi Tehetségsegítő Tanácsot.
Az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács csatlakozni kíván a Kárpát-medencei hatáskörű Nemzeti Tehetségsegítő Tanácshoz. Ennek a testületnek az lesz az alapfeladata, hogy a kiépítendő hálózat részeként összehangolja, hatékonyabbá tegye és bátorítsa az erdélyi tehetségépítő kezdeményezéseket, a már működő tehetségpontokat és programokat. Úgy gondoljuk, hogy ezzel a munkával jelentős mértékben hozzájárulhatunk az oktatás színvonalának az emeléséhez, tehetséges fiataljaink támogatásához, az erdélyi magyar társadalom jövőjének alakításához. Aláírók:
Bereczki Kinga tanár, Amőba alapítvány, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tag Sepsiszentgyörgy
Dávid Géza tanár, Tamási Áron Főgimnázium, Székelyudvarhely
Demeter Albert tanár, János Zsigmond Unitárius Kollégium, Kolozsvár
Laczkó György igazgató, Tamási Áron Főgimnázium, Székelyudvarhely dr. Péntek János nyelvész professzor, Babes-Bolyai Egyetem, Kolozsvár
Somai József közgazdász, Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesület, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tag Kolozsvár
Szász Zoltán alelnök, Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Varga László igazgató, Márton Áron Főgimnázium, Csíkszereda. erdély.ma

Erdélyi bevonulás, 1940
Könyvbemutató Csíkszeredában
Csíkszereda Megyei Jogú Város, az Eurokultúra Egyesület és a baróti Tortoma Könyvkiadó közös szervezésében Illésfalvi Péter és Szabó Péter budapesti hadtörténészek Erdélyi bevonulás, 1940 című könyvének bemutatóját tartják szerdán, szeptember 29-én 19 órától Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának tanácstermében.
A több mint 200 oldalas, igényesen szerkesztett, gazdagon illusztrált könyv a baróti Tortoma Könyvkiadó gondozásában jelent meg.
Hargita Népe (Csíkszereda)

Gyenge, habozó, de a miénk?
Nagyváradon tartja soron következő kongresszusát az RMDSZ – döntötték el a hétvégén Marosvásárhelyen ülésező Szövetségi Képviselők Tanácsának tagjai. A várakozással ellentétben Markó Béla nem nyilatkozott egyértelműen arról, indul-e a februári kongresszuson újabb elnöki mandátumért.
„Mindannyian tudtuk, hogy gazdasági válságban vagyunk, de vállalkozni kellett a kormányzásra, mert esélyt láttunk az állami berendezkedés átrendezésére, a reformra” – vont mérleget az elmúlt kilenc hónap kormányzásáról Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) marosvásárhelyi ülésén. Markó kifejtette, az RMDSZ-nek az erdélyi magyarság képviseletét ellátni hivatott programja van, képviselőinek ezért jelen kell lenniük a döntéshozatalban.
Elégedetlen az RMDSZ
Az oktatási törvény elfogadásának törvényhozási halogatása kapcsán Markó leszögezte: az RMDSZ rendkívül elégedetlen, hogy – bár van koalíciós többség – nem tudja érvényesíteni minden esetben akaratát. Úgy fogalmazott, a szövetség egy gyenge, habozó koalíció tagja, és az RMDSZ nem fogadhatja el az ingadozást: szerinte a jogszabályt még ezen az őszön el kell fogadni, de el kell kezdeni olyan, az erdélyi magyarság számára fontos jogszabály vitáját is, mint a kisebbségi törvény vagy a régióátszervezést célzó kezdeményezés.
A szövetségnek Markó szerint ragaszkodnia kell az általa kezdeményezett gazdaságösztönző intézkedések gyakorlatba ültetéséhez (a minimáladó eltörlése, a kisvállalkozások számára biztosítandó kedvezményes hitel biztosítása, az elkezdett infrastrukturális beruházások folytatása, a napszámosmunka kérdésének rendezése).
Markó: a fizetéseknek növekedniük kell
Markó ugyanakkor megismételte, az RMDSZ nem fogad el semmilyen további megszorító intézkedést, a szervezetnek az az álláspontja, hogy a jövő év elejétől a fizetéseket újból növekedési pályára kell állítani. Az RMDSZ kormányzati létének feltétele ez: folytatni a decentralizációt, és világos intézkedéseket hozni a gazdaság tekintetében.
„Nem adunk igazat azoknak, akik szerint ebben az időszakban a szociális kérdések kevésbé fontosak. Igenis, éppen a válságidőszakban van szükség a szociális védelemre, nem szabad megengednünk, hogy a kisnyugdíjakhoz vagy az indokolt szociális támogatásokhoz valaki is hozzányúljon” – hangsúlyozta az elnök.
Ernyő alá hívják az EMNT-t
Politikai beszámolójában a szövetségi elnök élesen bírálta mindazokat, akik azt vetik az RMDSZ szemére, hogy együttműködik a „népnyúzó Demokrata-Liberális Párttal” és Traian Băsescuval, holott, mint rámutatott, a választásokon „éppen ezek az emberek buzdították a magyarokat a Băsescura való szavazásra”.
Mint mondta, nem szokása a szövetségeseket bírálni, de furcsállva hallotta, hogy az EMNT a pártalapítás gondolatával kacérkodik, ami akár azt is jelenthetné, hogy a magyar összefogás nem működik. „Szerintem jól működik, és működtethető, másrészt pedig nem hiszem, hogy egy egyébként nehéz helyzetben lévő magyar közösségnek az lenne az érdeke, hogy pártokra bomoljon ahelyett, hogy azt az érdekképviseletet, mely itt van a kezünkben, húsz évig jól működött, próbáljuk megerősíteni, megpróbáljunk ennek ernyője alá mindenkit bevonni” – szögezte le Markó.
Személyi kérdésekről csak jövő februárban
A jövő februárban esedékes RMDSZ-kongresszus feladatairól szólva a szövetségi elnök úgy értékelte, változásra van szükség, újra kell gondolni a szövetség alapszabályzatát és programját. Bár a hozzászólók közül Olosz Gergely képviselő burkoltan feszegette a személyi változások kérdését is (a tiszteletbeli elnöki tisztség visszaállítását javasolta), Markó erről csupán annyit mondott: szükség van a személyi változásokra is, de nem mindenáron.
„Magam támogatni fogom a változás gondolatát, és vállalom, hogy konzultálni fogok a területi szervezetekkel, platformokkal annak érdekében, hogy kialakítsunk egy közös víziót arról, hogy az RMDSZ-nek hogyan kell továbbmennie. Ezekről a változásokról azonban nem 2010-ben, hanem 2011 februárjában kell döntést hozni” – szögezte le Markó Béla.
Frunda ismét bírál
Frunda György szenátor felszólalásában bírálta az RMDSZ kormányzati részvételét, amelynek szerinte „túl nagy az ára”. Azt az ígéretet kaptuk, hogy júniusig meglesz a tanügyi törvény, nem lett meg. Az RMDSZ nem kapta meg azokat a helyeket az intézmények élén, amelyeket megígértek. Egyetlen olyan törvény vagy döntés nem született, amitől az emberek fellélegezhetnek. Ez nem olyan partner, aki betartja az ígéreteit” – sorolta Frunda az érveket, amelyek szerinte a demokrata-liberálisokkal való szakítás mellett szólnak.
Borbély László környezetvédelmi miniszter szerint sem könnyű az RMDSZ élete a koalícióban. „Igaza van ebben Frundának, meg kell nézni, hol a tűréshatár. Közel voltunk ehhez a határhoz egyes döntéseknél: alkotmánybírók megválasztása, nyugdíjcsökkentés” – tette hozzá Borbély. Takács Csaba megbízott ügyvezető elnök arra figyelmeztetett: az RMDSZ szervezeti életét sem szabad elhanyagolni a kormányzati munka miatt. „Foglalkozzunk a szervezettel, és vigyázzunk az egységére” – kérte az SZKT tagjait Takács Csaba.
Nagyváradon rendezik a kongresszust
Az RMDSZ tizedik, 2011 februárjában esedékes kongresszusát Nagyváradon rendezik – döntötte el a hétvégi SZKT. A szövetség 10. kongresszusának megszervezésére a területi szervezetek Csíkszeredát és Nagyváradot jelölték, Nagyvárad egy ellenszavazattal és két tartózkodással győzött.
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke az ülésen elmondta, a helyszín kiválasztásában szerepet játszott, hogy Nagyváradon zajlott a szövetség első kongresszusa is, ugyanakkor a partiumi városnak repülőtere is van, és megfelelőek a kongresszusi küldöttek elszállásolásának és étkeztetésének feltételei.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)