Bányarobbanás áldozattal
Felfüggesztették a hobicaurikányi bánya működését, miután tegnap reggel munkabaleset történt a bánya egyik tárnájában: egyelőre tisztázatlan okból bekövetkezett gázrobbanás miatt egy bányász meghalt és három megsérült.
A hobicaurikányi bánya egyik tárnájában reggel 7 órakor történt egy robbanás. A tárnában négy bányász dolgozott éppen. A balesetben megsérült három bányász 43 és 52 év közötti, elhunyt társuk 43 éves volt. Az elhunyt bányász holttestét felszínre hozó mentőcsapat két tagját füstmérgezés miatt a petrozsényi sürgősségi kórházba szállították, de hamar kiengedték őket, ugyanis csak enyhe füstmérgezést szenvedtek. A három megsebesült vájárnak égési sérülései vannak, őket helikopterrel Bukarestbe vitték.
A mélyben dolgozó 56 bányászt a felszínre hozták, a szakértők vizsgálják a tárnákat, amelyekben akkor indulhat újra a kitermelés, ha meggyőződtek arról, hogy biztonságos leereszkedni a bányába.
Toma Petcu energiaügyi miniszter szerint még vizsgálják a baleset körülményeit, de az első adatok alapján nem lehet sújtólégrobbanásról beszélni, hanem a felgyűlt gáz lobbant be. „Fontos megjegyezni, hogy minden bányász rendelkezett védőfelszereléssel, és a gázkoncentrációt mérő felszereléssel is el voltak látva. (…) A sérült bányászok egy kibetonozott, védett helyen tartózkodtak. (…) Nem voltak elektromos vezetékek, amelyektől belobbanhatott volna a gáz, ezért nagy érdeklődéssel várjuk a területi munkafelügyelőség kivizsgálásának eredményeit, hogy kiderüljön, mi okozta a szikrát elsősorban, és honnan gyűlt a gáz” – nyilatkozta Toma Petcu.
A petrozsényi ügyészség bűnügyi eljárást indított a robbanással kapcsolatban. Háromszék; Erdély.ma

Közösen cselekedni, megmaradni
Sepsikőröspatakon együtt ünnepelte a reformációt a református, unitárius és evangélikus egyház, s jó testvérként a római katolikusok is részt vettek az eseményen. Az alkalomból a templomkertben kopjafát lepleztek le.
Nagy Adél evangélikus lelkész szószéki szolgálatát a Pál apostol a galátákhoz írt leveléből vett igére támaszkodva végezte. Mint mondotta, az elmúlt fél évezred sok jót hozott, társadalmunk fejlődött, technikai vívmányok sora gazdagítja mindennapjainkat, de bármilyen modern korszak is legyen a jelen, nem vagyunk elégedettek, tudjuk, érezzük, valami nagyon hiányzik lelkünknek. Teljes és szabad életet csak akkor élhetünk, ha az évezredek óta változatlant, Isten szavát befogadjuk szívünkbe – mondotta a fiatal tiszteletes. Nagy Zsolt Attila helybeli református lelkész örömét fejezte ki, amiért az egyházak ezekben a napokban egymás felé fordultak, a hívek ünneplőbe öltöztették szívüket, s közösen kulcsolták imára kezüket. A tiszteletes úgy fogalmazott, bár a jövőt nem ismerjük, nem tudjuk, ötszáz esztendő múlva lesz-e Sepsikőröspatakon magyar és református, unitárius, katolikus vagy evangélikus, de közös feladatunk, hogy megpróbáljunk tenni annak érdekében. „Ne hagyjuk hitünk és magyarságunk, kereszteljünk, konfirmáljunk, eskessünk, használjuk ünnepeinken templomainkat – így tegyünk a következő ötszáz év érdekében” – jelentette ki. Tordai Ernő sepsikőröspataki unitárius lelkész Unitárius reformáció címmel tartott rövid előadásában a valláskialakulásról és az unitarizmus legfontosabb hitelemeiről beszélt, valamint adatokat osztott meg a helybeli egyházközség történelméből. A Bodor Sándor katolikus kántor vezette ökumenikus kórus fellépését követően P. Magyarosi Imola színművész Babits Mihály Miatyánk című versét adta elő. A kedvezőtlen időjárás miatt a templom udvarán leleplezendő kopjafa adományozója, Para Zoltán mérnök is a templomban szólalt fel: bár a sepsikőröspataki közösségtől távol került, de szívében közel van hozzájuk – biztosította őket. A kopjafa készítője, Szabó Árpád a faragás során felhasznált motívumokról beszélve kijelentette: vizet, tulipánt, magyar keresztet, kelyhet, könyvet és a gömböt látunk, de ha azt szavakra fordítjuk, magyarságunkról, élni akarásunkról, egyházainkról és templomainkról mesélnek. Az áldást – ezúttal már kint, a szemerkélő esőben – Mátyás István lelkipásztor, a Sepsi Református Egyházmegye főjegyzője mondta, az egybegyűltek pedig közösen énekelték a székely és magyar himnuszt. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Domokos Géza-díjakat
A Domokos Géza (1928–2007) író, a bukaresti Kriterion Könyvkiadó alapító igazgatója, az RMDSZ első elnöke, parlamenti képviselő szellemi hagyatékának ápolására létrejött Domokos Géza Egyesület fennállásának hatodik esztendejét ünnepli. Ez alkalomból díjátadó gálát tartottak péntek este az Árkosi Művelődési Központban Sepsiszentgyörgyön.
Megnyitóbeszédében az áldatlan körülmények között, meg nem érdemelten lassan fejlődő erdélyi, szórványbeli és székelyföldi társadalmi, műszaki, művészeti és egyéb szakterületi kezdeményekről beszélt Domokos Péter, az Egyesület elnöke. Hozzátette: Karinthy Frigyes „Mire szerény Ön?” kérdésére sok esetben a válasz: van mire szerénynek lennie sok tehetséges kezdeménygazdának.
Flender Gyöngyi, Magyarország csíkszeredai konzulja köszöntőjében kiemelte: jelenleg is számos kihívással kell megküzdeniük a különböző művészeti és tudományágakban tevékenykedő tehetségeknek. Meglátásában az állam és a magánszemélyek patronálásán múlik, hogy felszínre kerülhessenek az embert emberrel összekötő, közvagyon számára is értékes alkotások.
Domokos Géza-díjjal jutalmazták a csíkszeredai Imets Tamás Agyhullámokkal irányítható multifunkcionális eszköz találmányát, Bodor Pál költő, író kulturális szervezői tevékenységét a Kriterion Könyvkiadónál és Román Televízió kisebbségi szerkesztőségében, Domokos János művelődési szervezői tevékenységét a budapesti Európa Könyvkiadónál, a sepsiszentgyörgyi Bordás Bea Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1804–1914) című kutatását, a bukaresti Humanitas Könyvkiadót, a sepsibükszádi KreaTúra összművészeti tábort, a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítóteret, valamint a Multi NR sepsiszentgyörgyi magánvállalkozás iskolaifelszerelés-újítási projektjét. A sepsiszentgyörgyi Hortigala Kft. és a marosvásárhelyi Ortoprofil Kft. Domokos Géza Egyesület-díjat kapott az egyesület indulásától napjainkig nyújtott anyagi támogatásáért. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erősd, erősdi magyar nap
Negyedik esztendeje szervezi meg Kovászna Megye Tanácsa a Székelyföldi Magyar Napokat. S mert a hidvégi kultúrotthon épületét éppen javítják, idén kivételesen Erősdön és Árapatakon szólalt meg a magyar ének, a humor, ott léptek fel a néptáncosok és színjátszók. Mondanunk sem kell, az eltelt három év alatt a székföldiek tanúbizonyságát adták az összetartásnak.
Település szélárnyékban
Sajnos a közlekedés szempontjából kedvezőtlen Erősd helyzete. A Brassó felé irányuló közúti szállítás zöme az Árapatak melletti korszerű Olt-hídon történik, s így a három kilométerrel délebbre fekvő Erősd – úgymond – szélárnyékba kerül. Híd az Olton itt is van, de leromlott állapotban, személygépkocsik, szekeres fogatok ugyan közlekednek rajta, de súlyosabb gépjárművek nem. A híd Kovászna megye tulajdona, a megye feladata lenne vagy megerősíteni, vagy újat építeni helyette.– De nem fáj ez senkinek sem, csak az erősdieknek – jegyezte meg Ráduly-Baka Zsuzsanna, az erősdiek „magyar papja” –, mert a helyiek zöme, aki dolgozik, mind-mind Brassó megyében vagy Brassóban keresi a kenyeret, és ezt a hidat veszi igénybe, erre nagyon nagy szükség van. Brassó megye, illetve a szomszédos Botfalu önkormányzata, látva, hogy Kovászna megye évek óta semmit nem lépett az erősdi híd dolgában, rettentő leromlott állapotban hagyta a híd és Botfalu közötti útszakaszt, ez a másik akadálya, hogy az erősdi autósok ezen a szakaszon közlekedjenek. Nem igaz, hogy nem lenne jobb, ha az erősdi ember Árapatakon vagy Sepsiszentgyörgyön kereshetné meg a mindennapit, de Erősdről a megyeszékhely felé emberemlékezet óta nem közlekedik semmilyen közszállítási eszköz!
– Mit tett, milyen lépést tud tenni a helyzet megoldása érdekében az árapataki önkormányzat? – kérdeztük Kovács László községi polgármestert. – Tudjuk, hogy ez a mi feladatunk lenne, de eddig mindig a pénzhiány volt az akadály. Jelenleg keressük a céget, amely elkészítene nekünk egy szaktanulmányt, egy költségvetést, hogy mennyibe kerülne az önkormányzatnak, ha nem is egy új híd építése, legalább a jelenlegi megerősítése-javítása.
– Mi az a segítség, amit az erősdi ingázók kérnek az Olt-híddal kapcsolatosan? – kérdeztük Bernád Edittől, aki az utolsó helyhatósági választások óta képviseli Erősdöt a községi tanácsban. – Néhány szociális segélyben részesülő árapatakira lenne szükség – felelte. Fel kellene törni és az Oltba lapátolni azt vastag és megkeményedett földréteget, amely az évek során rárakódott a hídra, göröngyössé tette, s amiatt jobban inog, amikor rámennek a szekerek, kisautók. – Egyáltalán milyen fejlesztéssel tudná segíteni az önkormányzat Erősd falu lakhatósági szintjét? – tettük fel a kérdést Árapatak alpolgármesterének, Nicolaie Cucunak is. – Többször elhangzott tanácsülések alkalmával – felelte –, hogy sínen van már az a pályázat, amelynek segítségével Előpatakot és Árapatakot rákötnék a sepsiszentgyörgyi ivóvízhálózatra, és ebben a tervezetben szerepel az Erősd felé tartó fővezeték is. Reménykedünk, hogy a közeljövőben lefektetik, mert ez lenne a legfontosabb feltétele annak, hogy folytatni lehessen Előpatak korszerűsítését. De pályáztunk a község három kultúrotthonának főjavítására is, s ezek között ott van az erősdi kultúrház is.
Sínen az eklézsia nagy terve
Második esztendeje, hogy az erősdi református gyülekezet megkezdte egy közösségi ház, imaház építését a lelkészi lakás udvarán.
– Szépen haladtunk az építkezéssel – mondta Ráduly-Baka Zsuzsanna, a csupán százharminc lélekkel működő református gyülekezet lelkipásztora. – Büszke vagyok erősdi híveimre, akik a nagyon hasznos és szükséges kalákamunkával remekeltek. Amikor közmunkát hirdettünk, mindennap huszonöt-harminc személy jelentkezett és segített örömmel, s az egyházközség is hozzájárult szerény jövedelméből. Jól jött ez, mert kiegészítette a községi és a megyei tanácstól, a református egyházmegye tanácsától és az Emberi Erőforrások Minisztériumától kapott anyagi támogatást. Most a Gyülekezeti Ház belső munkálatai vannak soron. Ebben lesz egy imaterem, vendégszobák és egy állandó kiállítás, amely az országos, sőt, európai szinten ismert erősdi neolitikumi kultúrát-műveltséget mutatja be. A tárlat összeállításában segítségünkre lesz a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum régészközössége. Az említett őskori régészeti telep és rezerváció a falu keleti része fölé emelkedő Tiszk-hegyen van. A védőárokkal kerített, csiszolt kőkorszaki telephez piros háromszög jelzés vezet (menetidő: 20 perc). A festett kerámia tárgyi anyagának feltárását  László Ferenc, a Székely Nemzeti Múzeum régésze kezdte meg (1905–1925), majd a múzeum és a Jászvásári Egyetem közös régészcsoportja folytatta. A tárgyi anyag és a neolitikumi ősember rekonstruált lakása a Székely Nemzeti Múzeumban látható.
Van előzménye Erősdön a vagyonát gyarapítani akaró helyi gyakorlatnak. Erdélyi Lajos (1920–1970) lelkipásztor idejében a gyülekezet saját erejéből kijavíttatta templomát, újravakoltatta a tornyot, téglakerítéssel vették körül a cintermet – tudtuk meg az Adalékok az Erősdi Református Egyházközség XX. század közepi történetéhez című kiadványból, amelyet Kozma Csaba bodoki magyartanár-igazgató, a lelkész Erdélyi Lajos (1920–1970) unokája állított össze, és 2015-ben, az erősdi templom felújításának 50., a lelkipásztor nagyapa elhalálozásának 45. évében jelent meg Sepsiszentgyörgyön. Ha szélárnyékban is, de zajlik az élet Erősdön. November 5-én tartják a reformáció emlékünnepségét, de azt megelőzve az erősdiek is ott lesznek a sepsiszentgyörgyi nagy ünnepségen, s miként a lelkipásztor elmondta, az Illyefalva környéki alvégi és a székföldi egyházköz­ségek körzeti presbiteri találkozóját is Erősdön tartják november 11-én.
A kis falu látnivalói
Talál érdekes látnivalót az ideérkező vendég. Érdemes megtekinteni a falucska magyar és román templomát. A református templom építési idejére vonatkozó biztos adattal nem rendelkezünk. Erősd első írásos említése 1520-ból származik, 1613-tól neve már gyakrabban előfordul. Temploma a XVIII. századból való lehet, hisz ebből a századból származnak klenódiumai (1758, 1778) is, kis harangja pedig 1733-ból. Mennyezetkazettái ennél talán kissé későbbiek. Nemrég látogatta meg a templomot a nagyborosnyói Bartha család egy Svájcban élő kazettaszakértője, aki ezt a deszkamennyezetet különlegesen érdekesnek, egyedinek és értékesnek találta. Volt a faluban egy görögkeleti fatemplom, amely a román temetőben állott 1903–1957 között. Helyette a főút mellett 1958-ban újat építettek. Mindkettőnek védőszentje Nagyboldogasszony. Az új templom néhány ikonja még a régi templomból való, födémje bizánci kupolás. A templom előtti díszes troicát (keresztet) az árkosi származású de előpataki lakos, Molnár Sándor faragómester készítette. „Sok évvel ezelőtt félelmetes rablóbandák tanyája volt a Veczerkő környéke és a Veczerkői-barlang – jegyeztük le a helyi mondát néhai Berád Irén jóvoltából – Ők osztán lassacskán elmenekültek innen, de kincseiket biztos, hogy valahol elásták, elrejtették. A barlang Rózsa Sándor barlangja volt. Ő itt lakott, ezen a vidéken. A szegény embereket nem bántotta. Erősdöt azért szerette, mert itt nem volt gazdag földesúr.”
Magyar napok
A kétórás fergeteges, humoros és tanulságos színpadi műsort a gyerekeknek szánt kézműves-tevékenység előzte meg, amelyet az erdővidéki Bodvaj Egyesület szervezett, élén Benedek Mártával. A műsor zömét jobbára helyi gyerekek szolgáltatták. Aranyosi Rebeka és Róbert Móra Ferenc A cinege cipője című versét adták elő, A ló meg a kutya magyar népmesét pedig Kertész Mónika és Ráduly-Baka Boglárka. Három kislány – Aranyosi Rebeka, Joó Andrea és Ráduly-Baka Rubinka – tortás jelenete a sütéshez kevésbé értő kislányok jóakaratáról szólt, akik elfoglalt édesanyjukat szerették volna meglepni segítőkészségükkel. Kéri Ferenc Az alkohol öl... című humoros jelenetét a szotyori művelődési ház felnőtt színjátszó köre elevenítette meg. Közönségsikernek örvendett az a helyi, magyarlapádi és széki népdal-összeállítás, amelyet az erősdi Ráduly-Baka család zenekara és az erősdi lányok adtak elő. A legváltozatosabb vidékek néptáncait a közönség által már ismert sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes vitte színpadra. Olvasóink bizonyára érzik-látják, hogy a megye peremén élő magyar szórványban mit is jelent egy tevékeny lelkész család jelenléte, és az évente egy alkalommal megszervezett magyar nap. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Marosvásárhelyi Magyar Baptista Gyülekezet
500 éves a reformáció
Kik a baptisták, és mi közük van a reformációhoz?
Erre a kérdésre többször az volt a válaszom, hogy ugyanolyanok, mint a reformátusok a mi hitvallásunkban. A különbség két területen kiemelkedő: a keresztség gyakorlásában és az egyház vezetése, szervezése tekintetében.
A „baptista” megnevezés a görög „baptizó” szóból származik, amely „alámerülést” jelent. Nem mi választottuk magunknak, azért ragadt ránk, mert az első keresztyén gyakorlathoz hűen végezzük a hitvalló felnőttkeresztséget a víz alá merítés által.
Hisszük az apostoli hitvallást, mi is örömmel gondolunk a reformáció által létrehozott szellemi ébredésre, és örömmel valljuk magunkénak annak szellemi örökségét.
Sola scriptura, vagyis egyedül a Biblia bír isteni tekintéllyel, ezért a Szentírás hitünk és életgyakorlatunk legfelsőbb mércéje.
Sola fide, azaz egyedül hitből és hit által van az üdvösség, nem cselekedetekből. A hitből kapott megigazulás gyümölcsei a jócselekedetek, és nem a megigazulás megszerzői.
Sola gratia, jelentése egyedül, kizárólag kegyelemből van üdvösségünk. Bűnös emberként nincsen bennünk semmi, ami Isten kegyelmét kiérdemelné, vagy hogy jóindulatát felénk fordítaná.
Solus Christus, vagyis egyedül, kizárólag Krisztus a mi közbenjárónk. Ő egyetlen áldozatával kiengesztelte az Isten jogos haragját, és ő lett az egyetlen út az Atyához.
Soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség, mert mindent ő végzett el üdvösségünkért. Az örökkévaló Fiát adta értünk, a hitet is Ő adja, igéje által, mely Szentlelke meggyőző munkájaképpen jut a szívünkbe, és továbbra is a Szentlelke vezet el a Krisztushoz való hasonlóságra.
Szeretnénk a „Semper reformanda” szüntelen reformációt is gyakorolni: ha észrevesszük, hogy tanításunkban vagy jellemünkben eltérünk az Úr Jézus Krisztusétól, akkor azonnal visszatérjünk.
Nem gondoljuk, hogy mi lennénk az egyedül üdvözítő egyház, hanem elfogadjuk, hogy Istennek gyülekezete nem korlátozható külső egyházi keretekre. Azonban mi, baptisták, igyekszünk szorosan ragaszkodni a Szentírásban kijelentett igazságokhoz hitünkben, gyakorlati életünkben.
Gyökereink – rövid történelmi áttekintés
A reformáció harmadik és legradikálisabb ágaként emlegetett anabaptista mozgalomból származtatjuk eredetünket. Az anabaptista jelentése: újrakeresztelő. Azért nevezték így őket, mert a gyerekkeresztséget érvénytelennek tartották, a felnőtteket újrakaresztelték a Krisztusba vetett hitük alapján. Először gúnynévként alkalmazták az anabaptista nevet, azután nemzetközileg elfogadott szakkifejezés lett a teológia és történettudományi irodalomban. Különösen érdekes, hogy több helyen anabaptista csoportok jöttek létre majdnem egy időben, egymástól függetlenül Európában. Ez úgy történt, hogy a Szentírást olvasva többen rájöttek arra, hogy a bemerítés kérdésében, az egyház-állam kapcsolatát tekintve, valamint az egyházi hierarchikus vezetést illetően a reformátorok nem jutottak elég messzire. Voltak szélsőséges vonalai is az anabaptizmusnak. A reformáció főbb ágai, mind a lutheri, mind a kálvini vonal az anabaptisták egyházszervezetét több dologban példaértékűnek tartották, mégis üldöznivaló tévtanítóknak vélték. Úgyhogy mind a katolikus, mind a reformátori egyházak, mind a hatóságok egész Európa-szerte üldözték őket. Egyedül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem biztosított számukra letelepedési lehetőséget, vallásszabadságot és adómentességet az 1622-es kolozsvári országgyűlésen. Majd 1625. augusztus 25-én a Bethlen Gábor által kiadott kiváltságlevéllel a Morvaországból érkező habán kézművesek (hutteriták) Alvinc környékén telepedtek le. Közöttük voltak jeles orvosok, tanítók. Az anabaptisták munkássága nagyban elősegítette Erdély iparának és kereskedelmének felvirágoztatását. A mai baptisták és az akkori anabaptisták közötti történelmi folytonosság megszakadt, és még teológiai vonatkozásban sem teljesen azonos. Szellemi őseinknek tartjuk őket, mert teológiai, etikai és egyházszervezeti párhuzamok találhatók a mai baptisták és az akkori anabaptisták között.
A tényleges, ún. modern kori baptisták 1609-ben jelentek meg Hollandiában, amikor Amsterdamban az első baptista gyülekezet megalakult. Úgy történt, hogy a királyi önkényuralom elől Hollandiába menekülni kényszerülő puritánok között többen felismerték a bemerítés fontosságát egy menonita gyülekezet hatására (Menno Simons reformációkori anabaptista vezető után hátramaradt gyülekezet), és bemerítkeztek. Így közel 40 taggal alakult az első baptista gyülekezet. Vezetőik John Smith és Thomas Helwys voltak. Mivel a politikai helyzet enyhült, Thomas Helwys 1612-ben hazautazott Angliába, és ott is alakítottak baptista gyülekezeteket. Majd az újra feltámadt üldözés következményeként 1639-ben eljutott e felekezet Amerikába is, ahol több baptista gyülekezet jött létre.
Európában 200 évvel később terjedt el a németországi Johann Gerhard Oncken (1800-1884) által, akinek egész Európára kiterjedt látása volt, és tőle maradt fenn az a híres mondat, hogy „minden baptista egy misszionárius”.
Németországból Magyarországon keresztül Erdélybe is eljutott a baptista hit a XIX. sz. második felében. Az úttörő munkások között érdemes megemlíteni Rottmayer Jánost, aki 1866-ban Kolozsvárra költözött, és a skót misszió megbízott bibliaterjesztőjeként több társával együtt sokfelé eljuttatták az evangéliumot. Ennek eredményeképpen megtért Kornya Mihály (1844-1917) Nagyszalontán. Ő volt az erdélyi baptista misszió legkiemelkedőbb alakja, aki munkatársaival együtt több mint 11.000 embert merített be, és ennek következményeképpen 1875-1920 között 220 gyülekezet is alakult. Ugyanakkor sok lelkipásztort és missziómunkást is szolgálatba állítottak. Mindezt elérték annak ellenére, hogy a baptista úttörők munkáját általános ellenszenv, üldözés és sokféle akadály nehezítette.
Napjainkban a baptisták a legnagyobb protestáns gyökerű vallásfelekezet a világon. Gyülekezetei több mint 220 államban és országban vannak jelen, és körülbelül 120 millió tagja van.
Romániában ma több mint 1700 gyülekezet létezik 150.000 taggal és hozzátartozóval. Országunkban a gyülekezetek a Baptista Gyülekezetek Uniójába szerveződnek, amely 1920-ban jött létre, székhelye Bukarestben van. A Romániai Magyar Keresztyén Baptista Gyülekezetek Szövetsége, mely magában foglalja a magyar baptista gyülekezeteket, országunkban része a Román Baptista Gyülekezetek Uniójának. Székhelye Nagyváradon található.
A baptisták már a kezdetektől harcoltak az egyén lelkiismereti és vallásszabadságáért. John Locke angol filozófus így nyilatkozott: „A baptisták hirdették elsőként a világon a teljes, hiteles, igazságos, egyenlő és pártatlan vallásszabadság lehetőségét”.
Ugyanakkor a modern keresztény misszió indítványozói is, amit William Carey (1761–1834) misszionárius neve fémjelez, akit a modern missziómozgalom atyjaként tartanak számon.
Gyülekezetünk története
Marosvásárhelyre a baptista misszió 1914-ben jutott el azáltal, hogy egy házat bérelve erre a célra, rendszeres alkalmakat kezdtek tartani. Székelyföldön már jóval korábban megjelentek baptista közösségek. A Brassó és Maros megye közti nagy területet Lőrik István prédikátor látogatta, a már meglévő 63 misszióállomást.
1924-ben merítkeztek be az első marosvásárhelyi baptisták, összesen kilencen. Bihar megyéből való V. Nagy Lajos munkálkodott 1924–1928 között, őt 1928-tól 1933-ig Lacikó Péter váltotta fel, aki itt kezdte frissen a szolgálatát. A harmincas évek elején bekövetkezett pénzügyi válság miatt a hívek mind elköltöztek. Majd 1938-ban újraalakult a gyülekezet – egészen 1940-ig – a Szántó utcában, 1940–1950 között pedig a Bolyai téren, egy házban tartotta összejöveteleit. Imaházként szolgált 32 éven át (1950–1982) az Eminescu u. 32. sz. alatti ház. A körülmények több okból sem voltak megfelelőek az egyre növekvő gyülekezetnek, amelyet már dr. Vass Gergely pásztorolt 1949–1990 között. Ennélfogva a gyülekezet elhatározta, hogy imaházat (templomot) épít már 1956-ban, ennek érdekében imádkozni és gyűjteni kezdtek.
Együtt a román testvérekkel
A hatvanas évek második felétől a városba költöző román baptisták is egyre többen csatlakoztak gyülekezetünkhöz. Az volt a gyakorlat, hogy az istentisztelet nagy része magyarul folyt, de volt igei üzenet románul is, és imádságok, énekek mindkét nyelven. Szép bizonysága volt annak, hogy Krisztusban „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”. (Gal 3,28.) Gyakorlati okokból azonban nem volt ideális helyzet. Hogy mindkét csoport a saját anyanyelvén tarthassa az istentiszteleteket, megegyeztek, hogy külön gyűlnek. Aztán 1979 júniusától sikerült a román testvéreknek is a Szabadság utca 12. sz. alatt imaházat kialakítani. Ebből lett aztán a Szabadság utcai baptista gyülekezet. Még azután alakult egy román baptista gyülekezet a Parângului utca 4A sz. alatt. Gyülekezetünkből más csoportok is váltak ki a 90-es évek elején és végén. De Isten kegyelméből és segítségével mindig újra megerősödött, és fenn tudott maradni. Gyülekezetünk lelkipásztorai voltak: 1990–1999 Vass András, 1999-ben rövid ideig Mike Béla, 1999–2008 között dr. Borzási István, a jelenlegi lelkipásztor 2004-től szolgál.
Az építkezés csodája
Először azt tartjuk isteni közbeavatkozásnak, hogy az egyházellenes kommunista rendszerben imaházépítési engedélyt kapott a gyülekezet, ami akkor nagyon ritka volt. A második csoda a gyülekezet felépítése esetében tanúsított összefogás volt. A gyülekezet viselte az építkezés terhét. A szakemberek és minden munkaképes férfi és nő a munkahelyi programjuktól függően délelőtt vagy délután ide érkeztek a munkahelyről, és innen indultak munkába, itt is étkeztek. Itt töltötték szabadságukat a munkával. Továbbá más baptista testvérek és a lelkipásztorok sokat segítették fizikai munkával is az építkezést. A Tudor Vladimirescu utcában már korábban megvett két telekre 1981-ben kezdtek el építkezni. 1982 végén már a lelkipásztori lakás földszintjén kialakított imateremben tudtak gyűlni. 1984-ben fogtak neki az imaház építésének. Azalatt, amíg nem voltak megfelelő körülmények, sokszor tapasztalta gyülekezetünk a testvéri összefogást más egyházakkal is, amiért hálásak vagyunk Istennek. Többször tartottak menyegzőt a református templomban, ugyanakkor bemerítéseket az adventista imaházban. Végül a példaértékű összefogás eredményeképpen 1989 októberében megnyitották az imaházat. Jelen voltak egyházi képviselők majdnem minden felekezetből. (Meg lehet tekinteni a youtube-on A marosvásárhelyi magyar baptista imaház megnyitója címmel, két részből áll.)
A jelen
Gyülekezetünk 100 baptistát tart számon, amiből 60 rendes úrvacsorázó tagunk van. A számok közötti különbség magyarázata az, hogy nálunk a gyerekek nem válnak automatikusan taggá, hanem csak ha már érett döntést hoztak Jézus Krisztus mellett, és a bemerítkezésben is vállalták az Úr Jézus követését. Az egyházfegyelmet is komolyan vesszük, amit Kálvin János az élő egyház ismérvei közé sorolt. Tehát, ha valamelyik tag bűnben él, és nem hajlandó megtérni belőle, felfüggesztődik a tagsága addig, amíg lelkileg helyreáll. Az ilyeneket hozzátartozóként tartjuk számon. Ezeken kívül még járnak hozzánk más felekezetű családtagok, barátkozók, illetve baptista diákok, akik éppen itt tanulnak. Valójában jóval több emberrel foglalkozunk, mint amennyit a fentebb említett számok mutatnak.
Az igazi hívő ember szereti az igét, és rendszeresen kíván táplálkozni belőle, ugyanakkor szereti a testvéreit is. Ezért alkalmainkon általában aki csak ott tud lenni, ott van. Egy-egy vasárnapi istentiszteleten a jelenlévők száma 50-70 között van.
Imaházunk a Tudor Vladimirescu u. 50. szám alatt, a Mureş Mall mögött, a Poklos-patak partján található.
Rendszeres összejöveteleink vannak vasárnap de. 10-től, du. 5-től. Bibliaóra szerdán 19 órától.
Ezenkívül még imaalkalmaink vannak több csoportban, ifjúsági alkalmak hetente, vasárnapi iskola gyerekeknek a délelőtti istentisztelettel párhuzamosan. Havonta van mosolyklub 3-11 éves gyerekeknek, és fiatal házasoknak alkalom. Ezekre szívesen várunk mindenkit. Szoktak is jönni alkalmainkra nem csak baptisták. Nyaranta több tábort is szervezünk gyerekeknek és fiataloknak egyaránt.
Célunk mindezzel, hogy az Úr Jézus parancsát teljesítsük: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté ev. 28,19-20a). Ez megvalósul az ige hirdetése és személyes bizonyságtételünk által. Vágyunk, hogy az Úr Jézus Krisztust ismertessük meg minél több emberrel, hogy megtérjenek és örök életet nyerjenek. Hiszen nem elég a vallásosság. Személyes, élő kapcsolatra van szükség, ami a hit és megtérés által jön létre.
A marosvásárhelyi gyülekezethez tartoznak kisebb közösségek, imaházak, és a helyi lelkipásztor látogatja őket: Radnóton, Héderfáján, Fintaházán. Ezeken kívül a megyében még vannak baptista gyülekezetek, leánygyülekezetek és misszióállomások a következő helységekben: Erdőszentgyörgy, Havadtő, Kelementelke, Gyulakuta, Székelyvaja, Havad, Makfalva, Szováta, Kibéd, Nyárádmagyarós, Nyárádszereda, Szászrégen, Kisfülpös, Gernyeszeg, Körtvélyfája, Abafája, Marossárpatak. Ezeken a helyeken van rendszeres összejövetel, legtöbb helyen imaház is. Kelemen J. Sándor lelkipásztor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dicsőszentmárton és környéke
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
A megye délkeleti sarkába kalauzoljuk el olvasóinkat. Dicsőszentmárton a Kis-Küküllő régió „fővárosa”. Régi kereskedőváros volt, ahol évszázadokkal ezelőtt valószínűleg a kézműves és gazdálkodó szászok, a bortermelő magyarok (székelyek) és a pásztorkodó románok árui cseréltek gazdát, s a kereskedelmet a XIX. században betelepült zsidók tartották a kezükben. A város fejlődését a ma már csődbe jutott két vegyipari kombinátjának köszönhette, ahol gyakorlatilag a város lakosságának több mint fele dolgozott, vagy valamiképpen érintett volt. A kombinát bezárása után a város nehezen talált magára, egykori dicsőségét csak a főtéri nagy épületek őrzik, amelyek közül a jelentősebbek történetét leírtuk.
Küküllőkirályfalva az egyik legismertebb borfajtához, a királyleánykához kötődik, mert úgy tartja a fáma, hogy ezen a vidéken terem meg az a szőlő, amelyből itt tudják a legjobb bort készíteni. Akinek több ideje van barangolni a környéken, annak érdemes átruccanni Herepére is. Olyan az a falu, mintha legalább 200 évet utaznánk vissza az időben. S bár Küküllővár nem tartozik a megyéhez, érdemes megállni előtte, hiszen az Erdély múltjához kötődő egyik legjelentősebb történelmi épület.
Dicsőszentmárton
A Kis-Küküllő mente központi települése az egykori Kis-Küküllő vármegye székhelye volt. Nevét a „Dicsőséges Szent Márton” tiszteletére emelt templomáról kapta. Dicsőszentmárton turisztikai látványosságai közé tartozik XIII. századi, gótikus stílusú unitárius temploma, a helység egyetlen középkori műemléke, amelyet 1599-ben felújítottak. Megmaradt egy 1636-ban készített aranyozott ezüstpohár és egy ezüsttál 1678-ból, valamint az 1678-ban öntött harang. Ugyancsak a főtéren áll a görögkatolikus, a református, a római katolikus és az evangélikus templom.
A Pekry-kastély
1590-ben dicsőszentmártoni birtokot adományoz Báthory Zsigmond fejedelem Pekri Lajosnak. A család két, dicsői és magyarózdi ága 1700-ban birtokokat cserélt, ettől kezdve a dicsői kastély a nemesi ág tulajdonába került, és maradt is 250 éven át. Legjelentősebb tulajdonosa Pekri Sándor (1855-1928) volt, aki többek között a dicsőszentmártoni római katolikus egyház gondnoka, a Takarékpénztár igazgatója, az Olvasó- és Társaskör elnöke, a Tűzoltóegylet megalapítója, valamint a Kis-Küküllő vármegyei Országos Magyar Párt elnöke volt. A kastély földszintes épület, amelynek főhomlokzata középtengelyében egy, a hatalmas tető alatt valósággal roskadozó tetőt emeltek. A négy toszkán féloszloppal díszített árkádos bejárathoz egyszerű lépcsősor vezet. A félköríves záródású ajtónyílás kétoldalán nagyméretű, ugyancsak félköríves ablakok nyílnak, alattuk bábos mellvéd húzódik. A portikusz főpárkánya fölé attikafal készült, egykor itt lehetett elhelyezve a család címere. A portikusz aránytalanul nagy, barokkos tetőzetet kapott. A nyugati oldalon az épület tömbjéből kétemeletes saroktorony emelkedik ki. A hatszögű tornyok minden második oldalán egyenes záródású, dísztelen ablakokat alakítottak ki. Mindkét torony a portikusz tetőzetével harmonizáló, barokkos sisakot kapott. Az államosítás után a kastélyban vendéglő nyílt, ma is az működik benne.
Béldi-ház
A kúria a XIX. század második felében épült Béldi Gergely gróf lakásaként. Az államosítás után a helyi katonai bizottság székhelye lett, majd 1968-tól a Városi Múzeum működik benne.
A zsinagóga
Bár egykor a főtér képéhez tartozott, elejébe tömbházakat építettek, így a Pekry-kastéllyal szembeni tömbház alatti bejárón kell átmenni a zsinagógához, amely a XIX. század végén és a XX. század elején épült mór stílusban. Felirata szerint száz évig, 1902 és 2002 között a zsidó hitközség rendeltetése szerint használta, azóta a Kis-Küküllő Alapítvány béreli az épületet, és kulturális rendezvényeknek adnak helyet benne, Magyar Házként működik. A zsidók száma megfogyatkozott a városban, bár az 1930-as években több mint 500 zsidó személyt tartottak számon, mára tíznél is kevesebben vannak.
Ligeti György szülőháza
Dicsőszentmártonban született 1923. május 28-án Ligeti György világhírű zeneszerző (2006. június 12-én, 82 éves korában Bécsben hunyt el), akinek a szülőházán 2016-ban emléktáblát avattak. Ligeti György a kortárs komolyzene egyik legjelentősebb személyisége, a zenei Nobel-díjként is emlegetett Polar Music Prize kitüntetettje, a város post mortem díszpolgára. Ligeti György olyan művekkel lett világhírű, mint az Atmosfere, Lux Aeterna, Volumina, Requiem, Lontano, Ramification, String Quartet no. 2 vagy a Le grand macabre. Számos zeneművét filmekben is felhasználták, többek között a 2001: Űrodüsszeia, a Ragyogás, a Viharsziget című filmekben csendülnek fel a számos díjjal kitüntetett zeneszerző alkotásai. Ligeti György a kolozsvári konzervatóriumban, majd a budapesti zeneakadémián tanult, utána népzenekutatással foglalkozott. Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti zeneművészeti főiskolán tanított. Az 1956-os forradalom leverése után menekülni kényszerült, a kölni rádió külső munkatársa lett. 1959-ben Bécsben telepedett le. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi zeneművészeti főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt.
Ádámos – Küküllődombó, Sövényfalva, Küküllővár, Magyarherepe, Szásznagyvesszős, Kincses
A XV. században említik először, ekkor még Adamus néven. Az unitárius műemlék templom 1518-ban épült, festett kazettás mennyezetét 1526-ban készítették. 1618 és 1695 között tíz zsinat színhelye volt. 1659. március 30-án az unitárius papság itt tett hűségesküt Barcsay Ákos fejedelemnek. 1663. október 21-én itt választották püspökké Koncz Boldizsárt. A templom több tárgyát, például szentszékét és mennyezetfestményeit – a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára felvásárolta. Első ortodox temploma 1692-ben épült.
Magyarkirályfalva
Magyarkirályfalváról az első hivatalos dokumentumok 1332-ből maradtak fenn, ekkor a pápai tizedjegyzék királyi birtokként jegyezte fel, Villa Regis néven. 1412-ben a Szentléleki, Dicsőszentmártoni Sándor, Keszi és Tarnóczi Székely családoké, később pedig a Somkeréki Erdélyi, Gerendi, Bánffy és Szapolyai családok birtoka volt. 1492-ben Keszi Székely László Kyralfalwa birtokbeli részét elcserélte. 1502-ben Kyralfalwa egész birtoka Kizdi Jánosé, 1517-ben pedig Somkeréki Erdélyi Márton volt itt a birtokos. 1546-ban Tarnóczi Sebestyén testvéri szeretetből Susalit-Horváth Jánosné Romhányi Zsófiának ajándékozta Kyralffalwan azt a jobbágytelket, amelyen Tóháti Antal lakott. 1638-ban Kiralyfalva I. Rákóczi György birtoka volt. Magyarkirályfalva református gyülekezete körülbelül 1568-ban alakult. Az első írásos feljegyzések 1570-beliek a levéltárban.
Királyfalván érdemes felkeresni a két régi temetőt. A legrégibb a templom körüli magaslaton fekszik, itt nyugszik Ilyés Géza (1883-1950) történész-lelkipásztor, esperes is, aki ennek a magára hagyott vidéknek elkötelezett írástudója volt. A temetők fejfái, emlékfái néprajzi, faragászati szempontból is érdekesek. Értékes XVI–XVII. századi kegytárgyak találhatók a református egyház birtokában.
Küküllővár
Nem Maros megyében van ugyan, de aki Dicsőszentmárton környékén jár, keresse fel a Küküllővárat is. A Küküllő mocsaras árterületén fekvő településen épült a Mocsárvár, amely a tatárjáráskor elpusztult. Ennek a várnak az utódját 1321-ben említik először. Mátyás király 1462-ben Pongrácz János erdélyi vajdának adományozta, az ő halála után, 1476-ban hűbérbe adta Ştefan cel Marénak, Moldva fejedelmének. 1507-ben Ştefan fiának, Bogdan vajdának a kezén volt a vár, de a soron következő vajda, Petru Rareş, I. Ferdinánd támogatójaként 1538-ban elvesztette, és az erdélyi országgyűlés határozata alapján 1565-ben lerombolták. 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem öccse, iktári Bethlen István építtette a ma álló, négyszögletes, sarkain hengeres saroktornyos kastélyt egy régi udvarház helyére. Több tulajdonos után 1758-ban Bethlen Gábor udvari kancellár vásárolta meg a birtokot a kincstártól. Tőle 1764-ben csere útján testvéréhez, Miklóshoz került, aki lépcsőházat emelt, a külső várfalat lebontatta, kápolnát, lóistállót és egy kaputornyot építtetett (1972-ben leomlott). Ezekre a munkálatokra emlékeztet az épület mögötti emléktábla az 1773-as évszámmal, hátán egy görbe lábú huszárral. 1884-ben a birtok gróf Haller Jenő birtokába került, aki kártyán nyerte el Bethlen Márktól. Az 1944-es harcokban a kastély falai megsérültek. Hasznát vették magtárként, irodaházként, majd a 70-es évektől a Zsidvei pezsgőgyár használta a várkastély tágas pincéit. Az örökösök visszakapták az épületet, és a Zsidvei gyár tulajdonosa megvásárolta a kastélyt, amelyet felújítottak. Sajnos a magyar történelmi és kulturális örökség nem látogatható. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Dombormű Csiha Kálmán emlékére
„És mégis fennmaradtunk”
Tíz éve, 2007 novemberében hunyt el Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület 44. püspöke, a marosvásárhelyi Kistemplom egykori lelkipásztora. Tíz év hosszú idő, de a néhai egyházfő áldott emlékezete sokakban megmaradt, és nem véletlenül.
Sokatmondó, lélekhez szóló és tömör igehirdetései mögött egy mély hitű, mégis nagyon világi, igen széles látókörrel rendelkező ember állt, akit az élet nehézségei – a nemesi származása miatt az őt és családját ért kitelepítés, majd fel-nem-jelentés miatt ártatlanul bebörtönzés, politikai fogság, diktatúra – nem elkeserítettek, hanem még erősebbé tettek. Sokak példaképévé vált: tízévnyi püspöki szolgálata alatt neki volt köszönhető a felekezeti oktatás újraindítása, több mint száz egyházi épület felépítése, nyugdíjazása után pedig vándorprédikátorként járta a magyarlakta vidékeket. Több kötet – közöttük három önéletrajzi jellegű regény – szerzőjeként azok is megismerkedhettek vele, oszthatták világlátását, akik személyesen nem ismerték. Emlékezetét jelzi, hogy többek között a családi kúria szomszédságában, Érsemjénben szobrot állítottak neki, további szobra a Vártemplom gótikus termében látható, és immár emlékplakettek is hirdetik egykori szolgálatát. Ezek közül kettőt a hét végén állítottak: egyet Nyíregyházán, a magyarországi igehirdetések és evangelizációs körutak emlékére, egyet pedig Kolozsváron, az általa újraindított Református Kollégium udvarán.
Az utóbbi domborműavatásra a reformáció 500. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat keretében került sor múlt szombaton, a Farkas utcai templomban szervezett kórustalálkozón. Délelőtt 11 órakor kezdődött az ünnepi istentisztelet, amelyen a zászlós bevonulást követően Nagy Tibor Sándor lelkipásztor és tanár hirdetett igét, majd dr. Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója köszöntötte a szép számban megjelent gyülekezetet. A fellépő énekkarok – a Szatmárnémeti Református Kollégium, a Marosvásárhelyi Református Kollégium, a zilahi Református Wesselényi Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium – műsorát követően könyvbemutatóra került sor: a Magyarországon élő Heumann Erzsébet Katalin, Csiha Kálmán távoli unokatestvére, jó barátja, emlékének szorgos ápolója írta és szerkesztette az És mégis fennmaradtunk című kötetet, amelynek esztétikai minősége és tartalma egyaránt példamutató. A könyvet dr. Ősz Sándor Előd egyháztörténész mutatta be, aki elmondta: a kötet három részből áll. Az első rész a család történetét és családfáját mutatja be, amelyből kiderül, hogy Csiha Kálmán anyai ágon a sokáig kihaltnak hitt, de a legutóbbi történészi kutatások egyöntetű eredménye szerint mégis tovább élő Horogszegi Szilágyi ház – Horogszegi Szilágyi Erzsébet, Mátyás király édesanyja családjának – egyenes ágú leszármazottja. A második részben olvashatjuk a család tagjainak – közöttük a származása miatt szintén kitelepített Heumann Erzsébetnek – a visszaemlékezéseit, míg a harmadik rész Csiha Kálmán szolgálatairól, életének különböző eseményeiről szól, riportköteti jelleggel, főként a prédikációk és korabeli beszámolók, interjúk szövegének tükrében, azok közlése által. A kötetet gazdag képanyag, minőségi nyomdai munka és szerkesztési koncepció jellemzi.
A könyvbemutatót Varga Balázs színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színésze, a Kolozsvári Református Kollégium egykori diákja szavalatai színesítették – Csiha Kálmán pár versét mondta el –, majd az ünneplő gyülekezet a Református Kollégium épületébe vonult. Az iskola udvarán – ugyancsak Varga Balázs szavalatát követően – a részt vevő énekkarok, diákok gyűrűjében leplezték le D. Dr. Csiha Kálmán emlékplakettjét, a kolozsvári Nemes Csaba képzőművész alkotását. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Felavatták Ütő Lajos mellszobrát
Másfél évszázados a küküllődombói templom
A Küküllődombói Unitárius Egyházközség hívei október 29-én, vasárnap a százötven éves templom fennállását, a hat éve megkezdett felújítási munkálatok befejezését ünnepelték, ugyanakkor a templomépítő papjuk, id. Ütő Lajos emléke előtt tisztelegve leleplezték a település 23. papjának mellszobrát.
Az ünnepi eseményen igét hirdetett Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke, Szentgyörgyi Sándor esperes és Miklós Tibor polgármester pedig az egybegyűlteket köszöntötték és a faluhoz kötődő emlékeiket elevenítették fel.
A Kis-Küküllő menti település első írásos említése 1278-ból származik, Dombó pataka összefüggésben olvasható egy középkori okiratban. Az egykori feljegyzések szerint a településnek 1332-ben még plébániatemploma és a pápai tizedjegyzék szerint Jakab nevű papja volt. 1568 után lakossága áttért az unitárius vallásra, és az évszázadok során három templomot építettek. Az elsőt 1690 körül, ezt felváltotta az 1762–1778 körül épített istenháza, a jelenlegi templom építésének szükségességéről 1861-ben döntöttek és 1876-ban fejezték be. Ütő Lajos 1866–1910 között szolgált Küküllődombón, akinek irodalmi, művelődésszervező tevékenysége és a falu lakossága életében betöltött horizonttágító és oktatói tevékenysége sem elhanyagolandó. A lelkipásztor fontosnak tartotta a folyóiratok megismertetését a faluközösséggel, olvasótársaságot hozott létre, és az olvasótársaság tagjai által összegyűjtött pénzből előfizettek a Vasárnapi Újságra, Üstökösre, Keresztény Magvetőre, Hírmondóra stb. Id. Ütő Lajos 1876-os feljegyzései szerint „minden vasárnap délután, nem csak az olvasótársaság, hanem mások is összegyűltek az iskolában, és amikor a tanító nem lehetett jelen, a legjobban olvasni tudó a lapokat olvasta, a többiek pedig örömmel és gyönyörűséggel hallgatták…”
Az összetartozás megtartó ereje
Ünnepi igehirdetésében Bálint Benczédi Ferenc püspök az összetartozás megtartó erejét hangsúlyozta. Mint kifejtette, a hasonló találkozások, kézfogások segítenek abban, hogy kimondatlanul is erősödjék az együvé tartozás érzése. Kiemelte annak az erőnek a fontosságát, amely egy családhoz, faluközösséghez, nemzethez való tartozás révén megadatik. Ennek az erőnek fokozott szerep jut napjainkban, amikor szinte tervszerűen akarják szétverni a kisebb-nagyobb közösségeket – figyelmeztetett a püspök beszédében.
Péterfi Sándor lelkipásztor felolvasta id. Ütő Lajos lelkész feljegyzéseit, amelyekben részletesen leírta a templom építésének kezdeteit, a munkálatok során felmerülő hiányosságokat, illetve azt az összefogást, amellyel az akkori hívek önzetlenül kivették részüket mind az adakozásból, mind az építkezésekből, melyeket nagyrészt közösségi munka révén végeztek. A küküllődombói unitárius templom építéséről 1861-ben döntöttek, Ütő Lajos lelkipásztor javaslatára 1867 májusában elkezdték a munkálatokat, és ősszel már imádkozhattak a falai között. A feljegyzések szerint 8.525 forintba került a kőből, téglából épült és cseréptetőzettel ellátott templom, amelyet azóta többször feljavítottak. Az összefogás egyik példája, hogy az impozáns épület méretes alapjának a kiásását a dombói férfiaknak három nap alatt sikerült elvégezniük.
A lelkész emlékeztetett a kommunizmus idején szolgáló Benczédi Ferenc lelkipásztorra is, akinek szolgálata alatt virágzott az egyházi élet Küküllődombón. Az emlékünnepség egyik momentuma a templom külső-belső felújítási munkálatainak megörökítését szolgáló emléktábla felavatása volt. Amint a lelkipásztor hangsúlyozta, a 2011-ben megkezdett javítási munkálatokat a hívek közadakozásából sikerült idén nyáron befejezni.
Két generáció – száz év szolgálat
Néhai id. Ütő Lajos lelkipásztor dédunokája, Ütő László tanár Székelykeresztúrról érkezett az emlékünnepségre. Köszöntőjében az erős, önzetlen hitközösség, illetve ősei – mindenekelőtt az öntudatos építő papként jellemzett dédnagyapa – szerepét emelte ki. Mint hangsúlyozta, a negyvennégy évi szolgálata alatt 1867-ben templomot, 1886-ban paplakot, 1893-ban pedig általános iskolát, de kántori lakást is építtetett a falunak, mivel tudta, hogy aki „templomot és iskolát épít, az jövőt épít”. Az építő munka mellett hitében is megerősítette a híveket és összetartó, erős közösséget formált. 1910-ben fia, ifj. Ütő Lajos (lelkész-esperes, egyházi író, lapszerkesztő) lépett a nyomdokaiba és szolgálta tizennégy éven át a helyi közösséget, majd nyugdíjazásáig a székelykeresztúrit. Apa és fia több mint száz éven át állt az Erdélyi Unitárius Egyházközség szolgálatában – mondta a dédunoka. A család ezért is tartotta fontosnak, hogy a megemlékezés mellett mellszobrot készítsenek és azt adománylevél kíséretében a küküllődombói egyházközség gondjaira bízzák. A család és a gyülekezet életében egyaránt történelmi pillanatként jellemzett eseményt, az egybegyűlteket és a műalkotást a püspök áldotta meg. Ezt követte a templom udvarán, a bejárat közelében elhelyezett emlékmű leleplezése az unitárius püspök és az ükunoka részéről, akinek karján a hatodik generációt képviselő székely harisnyás legényke is szerepet kapott. Az erőt és határozottságot sugárzó markáns kőszobor Demeter István szobrász-művész alkotása.
Az ünnepi megemlékezést a dalkör, az asszonykórus és a Székely Varga Melinda tanárnő által irányított diákok alkalomhoz illő rendkívüli ünnepi műsora színesítette. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)

Akikre felnézni mindig érdemes
Kettős könyvbemutató
Két új kötettel gazdagabb a hazai könyvek tárháza: Deé Nagy Anikó Báró hadadi Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony című kötetével, valamint A Telekiek és a kultúra című tanulmánykötetével, melyeket szombaton délelőtt a Kultúrpalota kistermében mutattak be számos érdeklődő jelenlétében.
Bár a könyvek bemutatásának bejelentett sorrendje megváltozott, mégis Deé Nagy Anikó igényes, szépen szerkesztett, gazdagon illusztrált kötetének bemutatásával kezdenénk, melyet H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, valamint dr. Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora és maga a szerző ismertetett.
Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony
Rendhagyó kötetről van szó, amely lényegében a könyv kissé eklektikus felépítéséből adódik. Ennek oka a kötet létrejöttének körülményeiben rejlik, hiszen a szerző, Deé Nagy Anikó évtizedeken át foglalkozott a Teleki Téka alapítójával, Teleki Sámuellel. A levéltári búvárkodások alkalmával folyamatosan előkerült egy asszony neve, a báró hadadi Wesselényi Katáé. Teleki feleségének, iktári Bethlen Zsuzsannának a nagynénje volt, aki fontos szerepet játszott a Teleki család életében. Miközben egyre több adat került elő az addig ismeretlen, mélyen vallásos, dolgos és bőkezű mecénásról, a szerző úgy döntött, könyvet szentel neki.
Feldolgozta az életrajzi vonásokat tartalmazó verses imádságait, áttekintette könyvgyűjtő szenvedélyét, s átírta szakácskönyvét, amely az ételreceptek mellett a XVIII. századi erdélyi háztartásban folyó munkák sokaságát sorakoztatja fel.
Tehát verses imádságok, konyhai dolgok leírását böngészheti a régi szövegek megfejtésére is hajlandó olvasó. Ezzel a kötettel teljesebb lesz a XVIII. századi református nagyasszonyról alkotott kép.
A reformáció 500. évfordulóján számvetés készül az elmúlt öt évszázad szellemi értékeiről. Felmérhető, hogy a lelki megújulás milyen értékeket teremtett magyar vonatkozásban is. A művelődéstörténetünkben maradandót alkotó férfiak mellett az asszonyok szerepét is vizsgálják. A kötet azzal a céllal született, hogy az olvasóközönség megismerkedjen a XVIII. század második felében élő erdélyi főrangú nagyasszonnyal, özvegy gróf Rhédei Zsigmondné báró Wesselényi Katával. A kötet bepillantást nyújt a főúri élet mindennapjaiba. A Wesselényi Katáról szóló könyv hiányt pótol az erdélyi művelődéstörténetben – fogalmazott a szerző, aki leszögezte, hogy nem egyedi életútról van szó, a művelődéstörténet sok hasonló nőalakot ismer és ismertet, valamennyien megtestesítői a Kálvin János által megrajzolt keresztyén embertípusnak, aki életét egyháza, közössége s mindenekelőtt Isten szolgálatába állította.
Wesselényi Katáról nem maradt fenn portré, bár Kelemen Márton könyvtáros 1826-os lajstromában még szerepelt a Teleki Téka előterét díszítő portréja, aztán nyoma veszett. Rettegi György feljegyzéseiben szép ábrázatú asszonyként szerepel.
Az 1735-ben Hadadban született bárónő életrajzi adatai megtalálhatók a kötetben, báró Wesselényi Ferenc és Rhédei Zsuzsanna lánya, 16 évesen megy férjhez gróf Rhédei Zsigmondhoz, aki az erdőszentgyörgyi kúriába viszi fiatal feleségét. Hétévi házasság után, 23 évesen egy fiúgyermekkel megözvegyül.
A főúri kastélyban fiatalokat nevel, verseket, imádságokat, naplót ír, sokat tesz Erdőszentgyörgyért, 1758-ban kőkápolnát építtet, 1760-ban felújíttatja a templomot, ezt a faragott kő szószéken a Wesselényiek címere mellett felirat örökíti meg. Építkezett Malomfalván, megújította a veresegyházi (Szolnok-Doboda vm.) templomot, kő szószéket építtetett a bánffyhunyadi református templomban.
Legjelentősebb a marosvásárhelyi Wesselényi–Rhédei-ház építése a Szent Miklós utcai telken. Ezt a házat Wesselényi Kata Teleki Sámuel feleségére, iktári Bethlen Zsuzsannára testálta, s ezzel részese lett a XVIII. századi legnagyobb jelentőségű erdélyi közkönyvtár létrejöttének. De nemcsak ezzel járult hozzá a könyvtárteremtéshez, hanem azzal is, hogy saját könyvtárát is unokahúgának adományozta.
A kötet a Kriterion kiadónál jelent meg, a fényképeket J. Márton Krisztina, Kovács Mária Márta, Márton Imre és T. Horváth Iringó készítette. A textíliák T. Horváth Iringó gyűjtéséből valók.
A bemutatón dr. Buzogány Dezső beszélt a református nagyasszonyról, s ajánlotta a kötetet az olvasóknak. Mivel a könyv recepteket is tartalmaz, a teológiai professzor felesége ki is próbált egy mandulás süteményt, amelyet a professzor jó szívvel kínált a hallgatóságnak. Ilyesmi ritkán fordul elő mifelénk, ezért köszönet jár mindannyiunk nevében.
A Telekiek és a kultúra
A második, a Telekiekről szóló tanulmánykötet Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke és Bányai Réka szerkesztő ismertette.
A Teleki Téka könyves műhelyének negyedik tanulmánykötete ez, amely a Teleki család kultúrapártoló munkálkodása jegyében szervezett tavalyi konferencia tudományos anyagait tartalmazza, s amely Bányai Réka gondos szerkesztésében jelenhetett meg.
– A teljesség áttekintése nem adatik meg egyetlen nemzedéknek, de egyre több pászmára vetül fény, s láthatóvá válnak nagy elszánások, kivételes küldetések és teljesítmények. Régen volt nemes szándékok felmutatása már önmagában is nemes szándék. Isten támaszokat állít a nemzetnek egyes fiakban, ezek közé sorolandó a Telekiek fényes háza is. Ez a nemes sarjadékokat nevelt régi törzs, a Teleki család, a kultúraápolás, a mecénáskodás és a könyvgyűjtés bűvkörében élt. A XVII. században élt Teleki Mihály erdélyi kancellár gernyeszegi könyvtára jelentős volt, fiai pedig tovább fejlesztették… A kötet olvasói számos ponton kapcsolhatják majd a tanulmányokban felbukkanó eseményeket a város mai valóságához. Szó van a református kollégium építési szándékáról, az építkezés megvalósulásáról, annak a szárnynak a felépítéséről, amely ma újra átépítés előtt áll – fogalmazott Haller Béla, aki ismertette a kötetet közzétevő alapítványt is.
A könyvek bemutatását követően dedikáltak a szerzők. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

Arad megye református templomai
A reformáció kezdete 500. évének megünneplése Aradon egy különlegesebb mozzanatot is tartalmazott: kora délután a Jelen Ház nagytermében felavatták Brittich Erzsébetnek a megye református templomait ábrázoló linómetszeteiből készült kiállítását.
Először a Csiky Gergely Főgimnázium énekkara adott műsort Vékony Zsolt tiszteletes-vallástanár vezetésével, Tóbiás Tibor kisperegi lelkész, egyházmegyei missziós előadó mondott beszédet. „Kell egy hely, ahol el tudunk csendesíteni. Egy templomot nem lehet szív nélkül, lélek nélkül elképzelni – Brittich Erzsébet szívét-lelkét odateszi Isten földi sátorának ábrázolásába” – mondta a tiszteletes, majd köszönetet mondott a mai – sok viszontagságot átélt, sokszori hányattatást megért – egyházmegye valamennyi (szám szerint 25) református templomát megörökítő művésznőnek.
Valóban, teszi hozzá immár az alulírott: nagyszerű, dicséretes vállalkozás.
Ódry Mária, a pályatárs a bemutatott munkákról szólva aláhúzta: „Aki szakrális épületeket ábrázol, az többszörösen imádkozik”, majd a metszetek művészi kivitelezését méltatta. A metszetek alkotója – a kivitelezés technikai részleteinek ismertetésén kívül – aláhúzta: „Türelem ahhoz kell, amit nem szeretünk csinálni” – jelezvén, hogy számára öröm volt ezeket az alkotásokat viszonylag rövid időn belül (2017-ben) megalkotni.
(Csak zárójelben: a művésznő elkészítette néhány megyebeli evangélikus és katolikus templomról készült metszetét is – nagyon reméljük, hogy ezek is, belátható időn belül, teljessé válnak. Az utókor számára ezek nemcsak művészi alkotások, hanem dokumentumok is.)
A kiállítás-megnyitót a kórus szolgálatán kívül Naschauer Kinga és Kis Zsuzsa szavalatai tették még ünnepélyesebbé. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Evangelizációs imahét-záró könyvbemutatóval
Tanulnunk kell belőle
Október 23–27. között zajlott a feketegyarmati református templomban az evangelizációs hét, ahol nt. id. Pocsai Sándor kárpátaljai missziós lelkipásztor Találkozások Jézussal témakörben hirdetett igét. A hét zárásaképpen, péntek este az istentisztelet után itt került sor Balta János Az elfelejtett „hadsereg” című könyvének bemutatójára is. Először Fazekas József tanár úr méltatta a könyvet, majd maguk mellé kérte a könyvben megszólaltatott két feketegyarmati lakost, Komlósi Imrét és Szűcs Jánost. Mondanivalójában először kitért arra, hogy miért is íródott a könyv? „Tiszteletből, helyismertetésből, felismertetésből. Tele van leleménnyel. A történelem egy forgószínpad, soha nem lehet tudni, hogy hova kerülünk, ezért a könyv elolvasása után vonjuk le a tanulságot. De milyen választott műfajjal dolgozott Balta János? Egyrészt dokumentumregény, amely közel visz a valósághoz. 48 embert szólaltatott meg interjú formájában. Áteresztette a lelkén, és riportként adta vissza.” Továbbá érdekességeket mondott el a munkaszolgálatosok által épített épületekről és a Duna-csatornáról is. Ezután a szerző vette át a szót, kicsit megilletődve, hiszen elmondása szerint már sokszor járt a feketegyarmati templomban, tudósított róla, de nem gondolta, hogy egyszer még ő is beszélhet itt a saját könyvéről. Akik még nem olvashatták a könyvet, azoknak a kiragadott saját történetével rendkívül felkeltette az érdeklődését. Elmondta, hogy a saját munkaszolgálatban eltöltött hónapjait próbálta a leghűbben dokumentálni, de nem a hű dokumentáció, ami jóvá, letehetetlenné teszi a könyvet, hanem Balta János őszintesége. Őszintén ír a dühéről, kétségbeeséséről, tehetetlenségéről, feleségéről, családjáról, gyászáról, ezekből a hónapokból egy lecsupaszított és elénk tárt lelket ismerhetünk meg, félrebeszélések nélkül. Elmondta, hogy nagyon nehéz volt hozzákezdenie a könyv megírásához, hiszen újra kellett olvasnia minden jegyzetet, naplót, levelezést. Felesége 21 éve meghalt, és az újraolvasás nemcsak a munkaszolgálatos élményeket szakította fel, hanem a hozzáfűződő meghitt emlékeket is. Miért most jelent meg ez a könyv, hiszen évtizedek teltek el a rettegett munkaszolgálatos évek óta? Balta ráébredt, hogy azok, akikkel együtt dolgozott, legtöbben meghaltak, és ha a még élőkkel nem készít interjút, akkor ezek az emlékek, információk talán örökre elvesznek, feledésbe merülnek. Ezt onnan is jól tudja, hogy tavaly jelent meg Szederháti örökségünk című könyve, amely egy színmagyar település drámája, és muszáj az emlékeket elmenteni nemcsak Szederhátról, hanem az „elfelejtett hadseregről” is. Végül az író arról beszélt, hogy miért Az elfelejtett „hadsereg” a könyv címe. Miért felejthették el azt a több százezer embert? Róluk nincs sehol nyilvános információ, vajmi kevés dolog került a felszínre az ott történtekről. Ezeket az embereket kárpótolni kellene, nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is, hiszen legtöbbjük kisnyugdíjas, akinek a munkaszolgálatos éveit nem számították be a nyugdíjazáskor. Törvénytervezet már van rá, de ott lapul a fiókban, hiszen az államnak jobb, ha nem kell elismernie semmit, kárpótolnia meg pláne, jobb, ha szép csendben „elfelejtik” a történteket.
Balta János szavai után Fazekas tanár úr megkérte Komlósi Imrét és Szűcs Jánost, hogy meséljenek az ott töltött időkről. Mindketten kiemelték az ennivaló silányságát, és azt a rengeteg felelőtlen munkabalesetet, amit láttak, amivel a feletteseik nem törődtek – ezeket nehéz volt feldolgozni.
A bemutató végén nt. Nemes Emil feketegyarmati lelkipásztor vette át a szót, felhívta mindenki figyelmét, hogy ne csak értékeljük a leírtakat, hanem tanuljunk is belőle. „Tanulunk belőle vagy gyermekeink, unokáink is elfogják ezeket szenvedni? Istennel vagy Isten nélkül élünk? Nekünk kell tanulni belőle, mert Isten nem azért adta az életet, hogy elhurcoljanak minket, jöjjön el a béke korszaka végre!”
Ezután az érdeklődők megvásárolhatták és dedikáltathatták is a könyvet. Kiss Csilla / Nyugati Jelen (Arad)

Tizenhét megye negyven településén okozott kárt a vihar
Az elmúl 24 órában tizenhét megye negyven településén okozott kárt a vihar, elsősorban az erős szél – tájékoztat a belügyminisztérium közleménye. Az idézett forrás szerint, a kedvezőtlen időjárás miatt továbbra sem lehet közlekedni a DN12C úton Gyergyószentmiklós és Almásmező (Bicaz-Chei), valamint a DN13B úton, Parajd és Gyergyóalfalu között. Lezárták a DN 67C (Transzalpina) országutat Rânca és Obârșia Lotrului között, és a DN7C (Transzfogaras) országutat, Piscu Negru – Bâlea-vízesés között (ezt eredetileg november 1-jén tervezték lezárni). A vihar a következő megyékben okozott kárt: Fehér, Arad, Bákó, Bihar, Botoșani, Krassó-Szörény, Kolozs, Konstanca, Giurgiu, Hargita, Máramaros, Neamț, Prahova, Szeben, Suceava, Teleorman és Tulcea. A belügyminisztérium azt ajánlja a gépkocsivezetőknek, hogy a DSU applikáción tájékozódjanak az útviszonyok felől. Nyugati Jelen (Arad)

Új sáncokat és bástyákat építünk, mert új keretek között kell megmaradnunk
Kató Béla református püspökkel egyházról, közösségről, jövőről.
Az erdélyi református egyház számára az elkövetkező időszak nagy kihívása, hogy megtalálja az utat az elkerülhetetlen és a megváltoztatható dolgok között, azonosítsa feladatait, megfelelő választ adjon az igényekre és problémákra. A meglévő közösséget össze kell fogni, hálózatba kell szervezni, amelynek pilléreit, csomópontjait képezhetik az egyház által fenntartott, működtetett intézmények. A református hitvallás alapelvei a ma emberének is biztos fogódzókat kínálnak, amelyekre felépítheti életét. Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével a Reformáció 500. évfordulója alkalmából egyházról és közösségről, jelenről és jövőképről, feladatokról és lehetőségekről beszélgettünk.
– Mi a reformáció ünnepének üzenete, milyen központi gondolat köré szerveződik ez az ünnepség?
– A reformáció 500. évfordulója lehetőséget nyújt arra, hogy újra megfogalmazzuk azokat a gondolatokat, amelyek mindig is foglalkoztattak, vagy amelyek szerint éltünk és élünk. A legfontosabb ezek közül, hogy az emberi élet nem az ember akarásától függ, hanem Isten kegyelmétől. Erre vonatkozóan a Rómabeliekhez írt levél 9. részének a 16. verse örökérvényű; az egész ünnepségünket tulajdonképpen erre tudnám felépíteni: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené.” Határmezsgyéhez érkezve és mérleget vonva elmondhatjuk: az elmúlt 500 év alatt – az emberek és a református egyház életében egyaránt – rendkívül sok vágy és akarat fogalmazódott meg, de a törekvések ellenére sem mindig az elvárások szerint alakult és alakul az élet.
Kisebbségi sorsunkban különösen tudatában kell lennünk annak, hogy Isten kipótolja mindazt, amit az ember akarása és „futása” ellenére sem tud megtenni. Ezt ígéri, ezt mondja az ige, és el kell fogadnunk, hogy mindaz, ami velünk történik, vagy bármi, ami az 500 év alatt történt, a javunkat szolgálta.
Isten nem vonta meg a szeretetét tőlünk, ezáltal bizakodva tekintünk az elkövetkező időszakra; minden úgy fog történni, minden emberi munka és akarat mellett, ahogy Isten akarja. Ez nem azt jelenti, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, hogy nincs többé feladatunk. A kiábrándultságot, reménytelenséget lerázva azt mondjuk: igen, mi megtettünk és megteszünk mindent, vannak álmaink, vannak terveink, de Istennél van tulajdonképpen letéve üdvösségünk, és mindaz, ami az emberi élet lényege.
– Mit jelent reformátusnak lenni manapság, hogyan tudja egy mai református ember megőrizni a reformáció értékeit, miként tudja továbbadni a következő generációknak?
– Nem könnyű ma reformátusnak, egyáltalán hívő keresztyénnek lenni; az egyház maga is egyre inkább kiszorul a közéletből, az élet színtereiről.
Látni azt is, hogy kevés ember látogatja az istentiszteleteket; nem járja át a teljes közösséget az ige üzenete, és az egyház által küldött üzenetek nem jutnak el sok emberhez.
Ez azt jelenti, hogy ha valaki meg akarja élni a hitét, tudatosítania kell azt is, hogy az nem a tömegek hite és vallása, nem a tömegek mozgalma, hanem egy kisebb közösségé, amelynek a léte és befolyása fontos lehet számára. Látjuk viszont azt is, hogy a keresés a fiatalok körében is megnyilvánul, és nagyon nagy igény van arra, hogy hitelesen képviseljük mindazt, amit a reformáció tanított.
– Ha csak a bioetikai vonatkozásait nézzük a mi református egyházunknak, ezek olyan segítséget nyújtó, „útjelző táblák”, amelyek szerint igenis lehet élni; nem tudjuk eleget hangsúlyozni:
a mi hitünk immár egy kipróbált hit;
Húsz generáció vallotta ezt és élte meg ennek alapján a maga életét. És nem is akárhogyan, hiszen mindaz, ami mögöttünk van, kultúra, gazdaság, társadalmi felépítés, egyaránt ebből gyökerezik. A hit volt az éltető erő, ennek alapján tudott mindennap elindulni az ember, aki alkotni akart, aki gyermeket akart nevelni, aki gazdaságot épített. A törekvés és akarat hit nélkül nem működik. Évszázadok óta minden református ember legalább az első kérdését és feleletét megtanulta a Heidelbergi Káténak; „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy […] akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem […] Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. […] mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le fejemről. […]” Ez egy olyan bizonyságtétel, amelyre a mai ember is tud életet építeni, és minden külső körülmény ellenére érezheti, hogy meg tud maradni.
– 500 éve alakítanak át, építenek, restaurálnak templomokat. Milyen hangsúlyt fektetnek ma Erdélyben a templomok építésére, ezek felújítására?
– A napokban kapom kézhez a kötetet, amit most adtunk ki, és amelyben ötven, épített örökségünkre jellemző templomot mutatunk be. Jelképesen minden évszázadból tíz templomot választottunk. Az első évszázadnak a templomai nyilván azok, amelyeket a katolikus korból vettünk át, a továbbiak az erdélyi egyházi építészet különböző korszakaiban épültek, és az idén befejezett öt templom is benne van a kötetben. Különböző korokban különböző lehetőségek voltak: a kommunizmus időszakában például alig épült egy-két templom, egy évszázaddal ezelőtt, Szász Domokos püspöksége idején viszont százvalahány istenházát emeltek.
Ma már nincs kifejezett terjeszkedés az építkezések tekintetében, hiszen egy zsugorodott létszámú erdélyi református magyar közösségnek nem szükséges újabb és újabb templomokat építeni; ha építünk, azzal a vándorlás, elvándorlás, letelepedés révén kialakult új helyzetekre adunk választ.
Új templomokat kell kialakítani például a nagyvárosok perifériáján kialakult új negyedekben, ahova még költöznek fiatalok, tehát ahol van jövendő.
Ők ugyan szórványban élnek azon a területen, de a templom válik a gyűjtőhellyé, központtá, ahol megélhetik a magyarságukat, reformátusságukat. Ezeket már úgy építjük, hogy melléjük óvodát, bölcsődét is tervezünk, hogy a fiatal család egésze kötődhessen az intézményhez. Az idén épült templomok között a szászfenesi például a fenti törekvésnek megfelelően épült.
Másrészt olyan helyen építettünk templomot, ahol teljesen tönkrement az istenháza, vagy pedig az ott élő kis közösségek vágytak rá, de az elmúlt évtizedekben nem tudták felépíteni. Ezek az építkezések egyébként jelképezik azt is, hogy hol is áll a gyülekezet-szervezésünk; a kihívásokkal számolnunk kell, és az erőt oda kell küldenünk, ahol van még kinek és van miért. Érdekes volt például a sándorfalvi templom építése, szentelése nyomán kialakult helyzet is; ott egészen kicsi közösség van, az emberek elvándoroltak a településről, a korábbi templom megcsúszott, szinte összeomlott, ennek helyére építettünk egy kicsi templomot. Amint megépült, a gyülekezet lélekszáma hetven százalékkal megnövekedett. Többen hazaköltöztek, elkezdték régi házaikat felújítani, és oda jelentkeztek be.
A templom egyértelműen gyűjtőerőt képvisel, és amíg áll, istentisztelet és közösség van, addig erős kohéziós hatással bír. Vannak vidékek, ahol romos állapotban van a templom, teljesen kihalt a közösség; ezek ma már emlékművek. Lehetőségeink nem engedik meg, hogy ezeket a romos templomokat gyülekezet nélkül felújítsuk; mindamellett egy-egy nagyon szimbolikus helyen, ahol érdemes és meg is lehet a templomépületet menteni, vannak felújítási terveink, amelyeket az anyaország támogatásával próbálunk megvalósítani. Az előző uniós pályázati ciklusban a Kolozsvár-belvárosi és a széki templomot sikerült felújítani, most újabb reprezentatív műemléktemplomok, nyertek pályázatot, a bánffyhunyadi, dési, nagyenyedi és a tordai.
– Az erdélyi magyar közösség lélekszáma egyre csökken. Ennek folytán, miközben templomok újulnak meg, adott esetben épülnek is, más istenházák gazdátlanná válnak, vagy már azzá is váltak, hiszen bizonyos településeken már csak néhány magyar ember él. Van-e stratégia ilyen esetekben a református jelenlét erősítésére, a szellemi és az anyagi, tehát az épített örökség megtartására?
– Az, hogy egy településről a gazdasági és társadalmi körülmények miatt elvándorolnak emberek, elkerülhetetlen. Ezek a folyamatok nem tőlünk függenek. Az egyháznak ugyanakkor mindig az új kihívásokra választ kell adnia.
Elképzelhető, hogy az elkövetkező évtizedekben falvak fognak eltűnni, hiszen nemcsak a magyar, a román lakosság is fogy; négy és fél millió ember, zömében fiatal, már elhagyta az országot.
Bármennyire is fájdalmas, nekünk is lesznek olyan falvaink, amelyeket el kell búcsúztatni, amelyekről le kell mondani.
Mindenkit el kell kísérni tisztességesen a földi útján, így ilyen esetekben missziós lelkészi szolgálatok, körlelkészségek alakulnak; ez azt jelenti, hogy egy-egy lelkipásztor lát el majd több falut, beosztva magának, hogy mikor megy el falvanként ahhoz a néhány emberhez, hogy velük legyen, velük imádkozzon, a szent kegyekben részesítse őket. Ilyen helyekre nem lehet jövőt építeni. Másrészt, ha van ezekben a falvakban akár egy-két gyermek is, ezeknek az anyanyelvi oktatása rendkívül fontos, különben az asszimiláció akkora nyomással hat rájuk, hogy ők is el fog veszni egyházunk és magyar közösségünk számára. Ezeket a gyermekeket egyenként számon kell tartani, szórványkollégiumokban összegyűjteni, amelyek fenntartása szükségszerű és megoldható.
Vannak az életben elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan dolgok, de vannak olyanok, amelyek megváltoztathatók. Az egyház számára az igazi kihívás az, hogy képes-e a kettőt megkülönböztetni egymástól; nem lehet kardunkba dőlve elpusztulni, sem ideális álmokat kergetni, amelyek rózsaszínre festenék a világot. E kettő között kell az utat megtalálni, mi sem tehetünk egyebet, mint hogy felmérjük a feladatokat, és nem mondunk le se a jövőről, sem az életünkről. Új sáncokat és bástyákat építünk, ami azt jelenti, hogy az új keretek között akarunk megmaradni. Ha már nem vagyunk kétmillióan, az nem azt jelenti, hogy az egymilliónak már nincs feladata; ez még mindig nagyon nagy közösség, és még mindig nagyon sok feladat van. A közösséget azonban meg kell szervezni, a szigeteket hálózatba kapcsolni. Kolozsvári létünk példázza a legjobban azt, hogy tulajdonképpen mi itt az intézményeinkben élünk; az utcán vagy a hivatalokban, munkahelyeinken nem vagyunk ugyan többségben, nem tudjuk úgy megélni identitásunkat, ahogyan szeretnénk, de intézményeinkben teljes értékűnek érezhetjük magunkat. Fontos törekvés ezért a következő időre nézve az is, hogy minél több ilyen intézményünk, körünk legyen, ahol gyülekezhetünk. Kolozsváron immár, Szászfenessel együtt 13 református egyházközségünk van, mindenütt infrastruktúra áll rendelkezésre, templomok, lelkipásztorok vannak, gyakorlatilag átfogják a város református közösségét.
Nem lehet kardunkba dőlve elpusztulni, sem ideális álmokat kergetni, amelyek rózsaszínre festenék a világot
– Milyen más típusú épületek, intézmények felújítására, rendbetételére fordítanak figyelmet?
– Idén különösen, de korábban is nagyon odafigyeltünk a jövendőre, ami az ifjúságban, a nevelésügyben van. Egyházunk a reformáció óta támogatta az oktatást. Az állam hozzáállása ambivalens ebben a kérdésben: ad is, nem is.
Nem tudtuk azt elérni, hogy úgy neveljünk, ahogy mi szeretnénk, de a visszakapott kollégiumaink erős bástyái az oktatásnak.
A legtöbb visszakapott épületünk azonban leromlott állapotban van, és ahogy visszaadták, az állam azonnal meg is vonta a támogatást ezektől. Vannak barátságos és barátságtalan önkormányzatok – bizonyos esetekben sikerült is az önkormányzattal együttműködve uniós pályázatokat szerezni ezek felújítására. Ahol erre nincs mód, ott saját erőnkből kell az épület felújítását megoldanunk.
Bölcsődei, óvodai programban veszünk részt, fontosnak tartjuk és támogatni kívánjuk az anyanyelvi közegben való nevelésnek a legkisebb korban való elkezdését. Nem akarunk versenyre kelni az állam által ajánlott anyanyelvű oktatással, de vannak helyek, ahol nekünk kell a hiányt pótolnunk. Második ütemben nemcsak a szórványban, de a tömbmagyar területeken is lesznek az oktatás körülményeit minőségileg javító beruházásaink.
Folyamatosan alakul a szociális, diakóniai tervezés is: több öregotthonunk van már, de újabb kettőt építünk, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön. Ezek az intézmények nagyon fontosak, hiszen egyre több idősödő, beteg embertársunk van, akik várják a segítséget, és ha azt nem kapják meg az államtól, nekünk kell megpróbálnunk helyzetükön valamilyen módon enyhíteni.
– Mennyire vonzó pálya a lelkészség, igaz-e, hogy lelkészhiány van?
– 15 évvel ezelőtt a nyugdíjkorhatárt 65 évben szabtuk meg a lelkészek számára, mivel akkor lelkipásztor-többletünk volt, és arra törekedtünk, hogy a helyeket átadjuk a fiataloknak. Mára már odajutottunk, hogy 50 gyülekezetünk üres; ezeknek körülbelül a fele el is tudna tartani még lelkipásztort, viszont nincs, kit küldjünk, a teológián sem tudjuk a meghirdetett helyeket betölteni. Ennek több magyarázata is van; mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy 1990 óta egyharmadát elveszítettük az erdélyi reformátusságnak, ez a megfogyatkozott lélekszám látszik a teológiai képzésre jelentkezők számának apadásán is. Tény, hogy nem a Bethlen Gábor korabeli időket éljük, amikor a lelkészi pálya nagyon vonzó volt; egy parasztgyereknek a felemelkedés magas fokát jelentette, elvégezhette a teológiát, majd a fejedelem nemesi levelet adományozott a lelkésznek és családjának.
A lelkészutánpótlás és értelmiségképzés ragyogó korszaka volt ez. Ma már nem ugyanezt jelenti lelkésznek lenni –a szolgálat sok lemondást, megkötést jelent, megoldásra váró kihívással jár.
Ilyenképpen, aki nem hivatásból választja ezt a pályát, az csak a nehézségeket láthatja benne. Mindamellett állítom, hogy ma is ez a legszebb hivatás: nincs az életnek olyan területe, amelyiket ne fogná át, és ahol ne segíthetne. Aki viszont szereti a népét, az embereket, az bizonyosan ezentúl is felvállalja majd ezt a hivatást. Eddig úgymond maguktól történtek a dolgok, ma már azonban a gyülekezeteknek tudatosan kell lelkipásztorokat nevelniük.
– A protestáns egyházak együtt ünneplik a reformáció 500. évfordulóját. Miért tartják ezt fontosnak? Hogyan viszonyul a katolikus egyház ehhez az ünnephez?
– A mi erdélyi helyzetünkben megtanultuk, hogy csak akkor maradunk meg, úgy lehetünk erősek, ha összefogunk. Egy ilyen ünnepet többféle módon meg lehet ülni; mindig a nagyobb közösségnek kell kinyújtania úgymond a kezét a kisebbek felé, ezzel is igazolva, hogy szeretjük őket, együvé tartozunk, fontosnak tekintjük őket. Másrészt, a mi szempontunkból is fontos az együttműködés, hiszen a kerítést ki kell tolni, az elzárkózás sehova nem vezet. Úgy kell egymás mellett élnünk, hogy mindenki megtarthassa a saját identitását. 1568 után továbbra is valljuk, hirdetjük, a tolerancia fontos erdélyi sajátosság.
A katolikus egyház rendkívül barátságosan vett részt az ünneplésben; ők is, mi is kifejeztük azt egymás felé, hogy ami az 1500-as években történt, megtörtént. Mindannyian örökösei vagyunk ezeknek a történéseknek, viszont elég idő telt már el egymás közösségeiben ahhoz, hogy azt mondjuk, a másiknak is van létjogosultsága. Nem azt a kort éljük, amikor dogmatikai, vallási kérdéseken vitatkozzunk; közösségeink évszázadokon át egy élhető vallást gyakoroltak, színesítették az erdélyi lét palettáját.
Közös anyanyelvünk és kultúránk olyan erős kötelék, amely sokszor felülírja a felekezeti hovatartozást.
A felekezeteink tagjai közötti házasságok szinte napirenden vannak, és van egyfajta konszenzus a jó erdélyi szokásban is, miszerint a „fiú az apáét, a leány az anyáét” örökli. Egyházi vezetőkként gyakran kifejezzük egymás kölcsönös elfogadását azzal is, hogy részt veszünk egymás ünnepeiben, küzdelmeiben. A történelmi egyházak többi püspökével rendszeresen találkozunk, megtárgyaljuk közösségeink ügyeit, problémáit.
– Mit jelent a semper reformanda elve ma?
– A reformációt egy folyamatnak tekintjük; nem dőlhetünk hátra, azt képzelve, hogy ami egyszer megtörtént, az úgy is marad. Ma különösen a globalizációnak a térhódítását látjuk; olyan külső szabályokat, életformát próbálnak ránk kényszeríteni, amelyek pontosan ellentétesek az igével, annak üzenetével. Erre ma nagyon oda kell figyelnünk, mert ha mindent elfogadunk, és a világ áramlatával haladunk, akkor megtagadjuk a mi református hitünket; megtagadjuk azt, hogy csak az Isten igéje igazíthat el bennünket, és hogy semmilyen emberi kívánság, vágy vagy hozzáadás nem írhatja felül a szentírás üzenetét. Ehhez a forráshoz újra és újra vissza kell térnünk és ennek megfelelően rendeznünk sorainkat. Szabadság (Kolozsvár)

Refo1000: mi szükséges ahhoz, hogy legyen jövője az egyháznak
Soha nem ér véget a reformáció, kell a befogadó egyház
A protestantizmusnak már maga a megszületése korszakalkotó változás akkor is, ha a gyökerekhez való visszatérés törekvéséből teremtődött. Tekintsünk egy 19. században épült templomra, és vegyünk szemügyre egy tegnap felavatottat. Amilyen természetes, hogy a kettő között nagy különbséggel látszik az eltelt több mint száz év, a „belső” újítás, változás már nehezebb. Sokan nem is akarnak változtatni, attól tartanak, a megmaradt híveket is elveszítik. Mások úgy vélik, gyökeresen meg kell változnia a protestantizmusnak, hogy templomai ne váljanak pusztán üres műemlék épületekké. A reformáció óta eltelt 500 esztendő belopózott a templomokba, nem zárhattuk ki. Erdélyben száz évvel ezelőtt az egyháznak azért is meg kellett változnia, hogy kovásza legyen a kisebbségbe szakadtaknak. Ma már előfordul, hogy nem templomban, hanem egy kertben celebrálnak esketést. Lelkészeket kérdeztünk, kell-e változás az egyházban a megmaradáshoz.
Templomban nem tapsolunk – pedig Erdélyben a körülmények sokszor kényszerítenek műsorokat a templomokba, ahol nagyon tapsolna a közönség. Néhány éve Zsobokon találkoztam a jelenséggel: taps helyett a hívek a padot kopogtatva fejezték ki tetszésüket, aztán néhány hónapja már Kolozsváron is, egy templomban tartott iskolai ünnepségen. Gyerekkorunkban az istentisztelet keretén belül a hívek nem „beszélgettek” Istennel, de ma már van egy csendes perc, amikor ki-ki tetszése szerint megszólíthatja az Urat. Csak néhány apróság az utóbbi évtizedekben észlelhető változások közül. Nem egyszerű megtalálni az arany középutat a hagyományok átmentése és az újítás, modernitás között – mindkettő megtartó, közösségformáló erejű, és bármelyiknek a kategorikus megtagadása romboló hatást gyakorolhat az egyházi közösségekre is.
Most, a reformáció 500. évfordulóján időszerűbb, mint valaha a kérdés: miben kellene változniuk a protestáns egyházaknak, hogyan kellene változtatniuk a hitgyakorlatukon ahhoz, hogy a következő 500 évet is megéljék, az egyre inkább szekularizálódó világban tudják érdemben megszólítani az embereket, érthető és érvényes üzenetet tudjanak megfogalmazni, hogy ne ürüljenek ki a templomok? És mindezt úgy, hogy lehetőleg a gyökerektől se távolodjanak el lényegesen.
Kell-e, szabad-e mindenáron ragaszkodni a hittudománynak a gyakorlat milyenségét is nagyban meghatározó elméleti téziseihez? Egyáltalán elképzelhető-e – lassúbb vagy látványosabb – megújulás az egyházon belül, kiszakadás nélkül? Magyar nyelvterületen, ezen belül kisebbségi helyzetben megférhet-e többféle, egymástól akár jelentősen különböző irányvonal egyazon egyházon belül? Ma, amikor a szekularizáció már-már lecsengett, az ateizmus tény, a közérthetően tálalt tudomány már-már vallás, most mindenekfelett időszerű lenne-e emlékeztetnünk magunkat a vallási türelemre nemcsak a többi egyház irányába, hanem a saját egyházunkon belül megmutatkozó különbözőségek irányába is?
Négy lelkészt kérdeztünk meg: Bibza Gábort, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperesét, Kerékgyártó Imola kolozsvári evangélikus lelkészt, Rácz Norbertet, a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkészét és Pádár Zoltán magyarországi református lelkészt. Ugyanakkor erről szól A mai 95 tétel című dokumentum is. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Bibza Gábor: nagy szükség van a befogadó egyházra
Nem szabad a letisztult teológiai alapot feladni, ugyanakkor az egyházi „kommunikáció” változására, a lelkipásztor megújulására lenne szükség Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese szerint. A Kolozsvár-Törökvágási gyülekezet lelkipásztora úgy véli, a legnehezebb feladat a fiatalok és középkorúak integrálása az egyházközség életébe.
– Az elkövetkező 500 évben is az alapokhoz való ragaszkodás marad a legfontosabb a keresztyén egyház életében. Bibliai alapok nélkül nincs egyház. Ma tiszta teológiai alapon áll a református egyház, soha nem volt ilyen letisztult a teológiai tanítás. Ennek ellenére, vagy pont ezért unalmas sokak számára az egyház élete? A tiszta alapot nem szabad feladni. A reformációnak és az azt követő 500 évnek köszönhető mindez.
A megváltozott társadalmat figyelembe kellene venni. Az üzenetet modern formában kell, lehet eljuttatni a hívekhez. Ez volt a reformáció hatalmas előnye is. Ezen a területen kellene javítanunk, a „kommunikációnk” változására lenne szükség.
Mindenkori kérdés a papság lelkiállapota. Elengedhetetlen a lelkipásztori kar megtisztulása. A demokratikus berendezkedés hazai formái között keresi a lelkipásztor is a társadalmi helyét. A reformáció hatalmas hozadéka volt a megtisztult klérus. Időről időre az elmúlt 500 évben ez megtörtént, ma is szükség lenne erre. A lelkipásztor megújulása fontos tényező az egyházi társadalom megelevenedésében. Az sem mindegy, hogy miként történik meg ez a folyamat. Az elmúlt évtizedekben elsősorban a külső látványos formákban merült ki a lelkipásztor és olykor a hívek megújulása. Háttérbe szorult az a tény, hogy ez elsősorban lelki folyamat, és az eredménye fontos hozadék az egyház számára, nem pedig a látványos, olykor botrányos vagy szelíd formája.
Ma is több irányzat él egymás mellett a történelmi egyházakban. Erdélyben a kiszakadás pusztulással egyenlő. Csak az eszmeáramlatok toleráns egymás melletti élése adhat pezsgést az egyháznak. Nem eltörölni kell a nemtetsző irányzatot – eben szinte hagyományunk van –, hanem szembesülni az irányzat lényegével és különösen a szükséggel, ami egy-egy irányzatnak életteret biztosít. A kirekesztő egyház helyett nagy szükség van a befogadó egyházra. A befogadás nem történhet minden áron, nem önmagáért van, hanem az Istenhez vágyó személyért.
A Kolozsvár-Törökvágási egyházközség manapság szívesen kísérletező közösség, mégis életformájában konzervatív. A fiatalok és a középkorúak integrálása az egyházközség életébe a legnehezebb feladat. Két éve családi bibliaórát szervezünk egyre nagyobb sikerrel. A gyermekes családok havonta egyszer, péntek este imádsággal zárják a hetet. A gyermekek vallásórán vesznek részt ez alatt, a szülők kötetlen formában osztják meg egymással gondjaikat és keresik ezekre Istennél a megoldást.
Egészen új program a baba-mama bibliaóra. Tekintettel arra, hogy a kismamák nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak részt venni az istentiszteleten, ezért olyan keretre van szükség, ahol ők is találkoznak Isten igéjével. Így született meg az ötlet, hogy szerdán de. a kismamák gyermekeikkel együtt találkozzanak a templom előterében, ahol bibliaórán vesznek részt, és a gyermekek ezalatt kedvükre alakíthatják a templomteret. Sokkal többre lenne szükség. Számos hasonló kisközösséget kellene létrehozni az egyházközségen belül. Talán kialakul lassan ennek is a fizikai és lelki kerete. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Kerékgyártó Imola: jelen kell lenni az emberek életében
Nem az embereknek, hanem Istennek kell engedelmeskednünk, ha nem akarjuk, hogy az egyház elsorvadjon, a templomok bezárjanak – fogalmazta meg Kerékgyártó Imola, a kolozsvári evangélikus egyház ifjú lelkésze.
– Az egyház megtartója minden időben maga Isten volt, minden emberi erőfeszítés mellett, vagy épp a kudarcok, tévelygések, bukások ellenére. Az egyház csupán munkatárs, eszköz Isten ügyének, az evangéliumnak a szolgálatában. Feladatunk mindig is az volt, hogy a magvetés, az igehirdetés munkáját végezzük, hogy ennek gyümölcseként Isten és ember között személyes kapcsolat jöhessen létre. A legnagyobb kihívásunk, hogy miközben azon fáradozunk, hogy Isten igéjét az emberek közé vigyük, érthetővé tegyük, ne alkudjunk meg és ne mondjunk le a bibliai igazságokról azért, hogy emészthetőbbé, tetszetősebbé tegyük azt. Ne felejtsük el, hogy nem az embereknek kell engedelmeskednünk, hanem Istennek. Azokban az országokban, ahol lemondtak a bibliai igazságokról, a hitvallásról, az egyház elsorvadt, óriási visszaszorulás tapasztalható meg, gyülekezetek megszűntek, templomok bezártak. Mi nem ezt akarjuk a következő 500 évre nézve.
Amit tehetünk, hogy hűek maradunk reformátoraink örökségéhez, a semper reformanda elvéhez. Mindig számot kell vetnünk, az ige tükrében és fényében kell értelmezzük valóságunkat és megválaszoljuk azt a kérdést, hogy mi akadályozza a mindenkori ember és Isten kapcsolatát. A reformáció korában az eltorzult hitigazságok, az anyanyelvűség hiánya volt az akadály. Ezt elhárítva az Isten igéje teret nyert, embereket nyert meg magának. Ha felismerjük, hogy ma mi jelent akadályt, akkor tenni is tudunk.
Hogyan ismerhetjük fel az akadályokat? Ha belelátok a mindenkori ember mindennapjaiba. Isten az emberrel mindig ennek hétköznapjaiban találkozott, Mózest a nyáj őrzése közben szólította meg, Mária esküvőre készülve értesült kiválasztottságáról, a tanítványokat Jézus halászás közben hívta el, Pál apostol szolgálata közben hallotta meg a hívó hangot. Egyházként jelen kell lenni az emberek életében, hétköznapjaiban, hogy az ő nyelvén, számára érthető módon tudjam közölni Isten szavát és megteremtsem a személyes kapcsolat lehetőségét. Mert ahol kapcsolat van, ott a beszélgetésre, a kapcsolattartásra is igény van, ott az istentiszteletre és Isten igéjének hallgatására is igény lesz.
Mindezt azonban csak Istenre hagyatkozva, ígéreteiben bízva tehetjük meg. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Pádár Zoltán: nem működnek a globális megoldás-receptek
Tudományos pályáról váltott szakmát már a krisztusi koron túl Pádár Zoltán, aki jellemzően katolikus északkelet-magyarországi vidék kisebb településeinek református lelkésze, tulajdonképpen vallási szórványterületen szolgál. Az egyház mai céljai között tartja számon társadalmunk közös szükségleteinek meghatározását, a Szentlélekre való odafigyelést, a munkálkodni kívánó egyháztagokkal való együttműködést, a gyülekezeti tagokkal kialakított személyes kapcsolatokat.
– A lutheri reformáció 500. évfordulója kapcsán időszerű és releváns téma az aktuális állapotunkkal való szembenézés, a múlt és a jelen értékelése, valamint a jövőre való tervezés. A kérdés az összes keresztyén felekezetre érvényes, hiszen a statisztikák mindenhol létszámcsökkenésekről számolnak be. A nagy múltú Milánóban – saját katolikus hívei önvallomása szerint – a keresztyének zöme egész életében 3 alkalommal tartózkodik templomban: amikor megkeresztelik, amikor megházasodik és amikor eltemetik. Napjaink Genfje büszkén vállalja és óriásplakátokon hirdeti ateizmusát, mondván, ez azért jó nekik, mert így nem tartoznak senkihez. Kálvin templomában ma 40–50 fő jár az istentiszteletekre.
A következő 500 évre való tervezés alapja a reformátorok által megfogalmazott állítás kell hogy legyen: „Ecclesia semper reformari debet” (Az egyházat mindig reformálni kell). Az egyháznak – bármilyen egyháznak – időről időre szüksége van szembenéznie önmagával, a társadalomban betöltött helyzetével és szerepével, erősségeivel és gyengeségeivel. Ezt az igényt a lehető legtökéletesebben a Szentlélekre való figyeléssel lehet megvalósítani; amire Ő elvezet bennünket, azt érdemes megvalósítani, vagy elvetni hitgyakorlatunk vizsgálatakor. Ha nem így kezdünk hozzá a reformálásnak, csupán emberi erőlködés marad, és sok kudarcot él át Isten népe.
Sok esetben már a kiindulási alappal is baj van: Nincs vagy nem megfelelő a kapcsolat a Szentlélekkel. Liturgiánkban említjük, megnevezzük Őt, énekeinkben hívjuk Őt, de valójában nem mindenki hallgat Rá. A Lélek ajándékait (1Kor 12,4-11) is sokan negligálják, mondván, a bibliai korokban működtek, de napjainkban nem. Pedig nem ártana jobban odafigyelni a Lélek vezette emberekre, mert rajtuk keresztül – csakúgy, mint régen – ma is tud üzenni az Úr. A prófécia Isten kijelentése az ember számára az elkövetkezendőkről. Nem jelent ki újat Krisztusról, sem a végidőkről, de az előttünk álló évekről, korszakokról, teendőkről van üzenete. Gondoljunk csak Pál apostol missziói útjaira, amikor „irányt váltott” (ApCsel 16,9), vagy meglepő dolgokat javasolt (ApCsel 27,21-26) a Léleknek engedelmeskedve! Az evangélium eljutott Európába, illetve az akkori Birodalom központjába, Rómába! Ha tehát vágyunk az, hogy a protestáns egyházak fennmaradjanak, Istenre kell hagyatkoznunk, Tőle kell útmutatást kérnünk.
Nem járható út az az emberi törekvés sem, miszerint globális megoldás-recepteket akarunk megvalósítani. A különböző közösségeknek, társadalmi egységeknek különbözőek az igényeik és a szükségleteik. Vannak ugyan „közös pontok”, hasonló váradalmak, de ezekre veszélyes „általános megoldás-receptet” ráhúzni. Krisztus váltságműve ugyanazt kell, hogy jelentse mindenki számára, de nem mindenkinek ugyanúgy közvetíthető. Maga Jézus Urunk sem egysíkúan munkálkodott az emberek között. Volt, akit elhívott követőjének (Páter, Máté stb.), volt akiket tanított, voltak, akiket szeretetével rehabilitált (Zákeus, Bartimeus, bénák, leprások stb.). Pál apostol ugyanazt, de nem ugyanúgy hirdette pl. Lisztrában, mint Korinthusban vagy Athénban. Kellő alázattal és türelemmel kell tehát az adott közösség felé szolgálnunk. Ebben is segítségünkre adatott a Szentlélek.
Személyesebb kapcsolatokon át gyümölcsözőbb a Krisztushoz vezetés
A reformátoroknak, bár más-más helyen éltek és tevékenykedtek, voltak közös hitújító céljaik (bibliafordítások, közművelődés, anyanyelvi kommunikáció az egyházban és a világban, diakónia, hitvallási iratok stb.). Az ő példájuk arra sarkallhat minket, ma élőket, hogy meghatározzuk napjaink társadalmainak közös szükségleteit. Erre a feladatra igénybe vehetők hívő szakemberek.
Nehézségként fogalmazódik meg sokakban az, hogy ma hogyan lehet az evangéliummal érdemben és érthetően megszólítani az embereket. Úgy gondolom, az apostoli korban sem volt egyszerűbb Jézus Krisztus üzenetét eljuttatni az emberek szívéig. Sőt, sok hasonlóság fedezhető fel azzal a korral. Például ma – úgy tűnik – hatásosabb az egyéni megtapasztalás („Jöjj és lásd meg!”) elősegítése, és a személyes vagy kiscsoportos evangelizáció, mint a nagy tömegek előtti megtérésre hívó beszéd. A nyilvános alkalmakra is nagy szükség van, de az igazán hatékony Krisztushoz vezetést én a személyesebb szintű kapcsolatokon keresztül látom gyümölcsözőbbnek.
Éppen az individualizáció felerősödése indukál sok gyülekezetben szolgálni vágyó egyháztagokat. Nagy kincs az ilyen hívő, sok terhet hordozhat együtt a lelkészekkel vagy vállalhat át tőlük, és nem utolsósorban erős kötődést munkál a hívőben a közösség felé azáltal, hogy értékesnek, hasznosnak éli meg önmagát a gyülekezetben. Számos kiégés, öngyilkosság, kiábrándulás (lelkészi szolgálat elhagyása) fémjelzi a lelkészi szolgálattevők terheltségét. Ezt okozhatja a lelkész tévképzete (csak akkor működnek a dolgok a gyülekezetben, ha ő ott van, ha ő végzi azokat), illetve a hívek helytelen elvárása („csináljon mindent a lelkész, az a dolga”).
A fiatalokra, mint a jövő generációjára különösen oda kell figyelni. Az ő igényeik merőben eltérőek szüleik, nagyszüleik generációiétól. Rugalmasan kezelve, szolgálni engedve őket el lehet fogadtatni velük az idősebbek másságát, a „régi” protestáns szokásokat, hagyományokat.
A hittudomány fontos. A bibliai kijelentéshez ragaszkodó tézisek szintúgy. Lényegi kérdés abban van, hogyan valósítjuk meg, hogyan visszük át a gyakorlatba hittételeinket. Az egymástól különböző irányvonalak már az apostoli korban is nyilvánvalóak voltak a keresztyénségen belül. Más volt a lelkülete pl. az efezusiaknak, mint a korinthusiaknak stb. Napjainkban is megjelenik és egymás mellett él – különösebb szakadástól mentesen – több, különböző kegyességi irányzat (pl. tradicionális, karizmatikus). A szakadás akkor következik be, ha rideg elhatárolódás mutatkozik az egyes irányzatok képviselői között. Ennek be nem következtéért küzdenünk kell, nem kétséges. Ha megértjük és elfogadjuk Pál tanítását a „Krisztus testéről” (1Kor 12,12-31), megóvhatjuk felekezeteinket a szakadásoktól. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Rácz Norbert: a reformáció soha nem ér véget
Rácz Norbert Kolozsvár belvárosi unitárius gyülekezetének lelkésze. Nem félnek a formabontóbb megoldásoktól, nyitott kapukkal, játékosan megmutatkozni a városnak, így átadni a bibliai üzenetet. Rácz Norbert akár a dombtetőn is esket, és úgy véli, a jó prédikáció nem axiomatikus igazságokat mond ki, hanem inkább gondolatébresztő kell hogy legyen.
Luther „slágereket” énekelt, mi meg Luther énekeit énekeljük
– A reformáció egyik sajátossága, hogy nem egy lezárható folyamat. Ez sosem ér véget úgy, hogy akkor borítékoltuk és eltettük. Maga az időszak, a 16-17. század, amely elvezetett a protestáns felekezetek megszületéséhez, az nyilván lejárt, de a reformáció mint eszmerendszer nem egy lezárható folyamat, hanem az egy olyan eszmei munka, meghívás, hogy a különböző közösségek és egyházak folyamatosan kétfelé vizsgálják meg magukat. Az egyik megvizsgálás a hagyománnyal, a szentírással, alapigazságokkal szembesíti a mindenkori jelenben élő embert, a másik pedig a jelen, a környező világ, amelyben él, és lényegében ezt a két dimenziót, ezt a két oldalt az életnek kell valamilyen szinten összhangba hoznia, a mindenkori jelennek. Láthatjuk tehát, hogy vannak olyan alapvető igazságok, amelyek nem változhatnak, mert abban a pillanatban elveszítené az adott közösség a saját arcélét. Például az istenben való hit, vagy a szentírás fontossága vagy keresztény közösségben a keresztény múlt, mint egy hagyomány, amihez tartozunk – ez képezi a hittani vasmagját minden egyes keresztény közösségnek. Viszont vannak olyan kihívások a mindenkori jelenben, amelyek arra buzdítják a keresztény gyülekezetet, hogy átgondolja a saját életformáját. Mondok egy példát. Luther Márton annakidején amikor a reformációt elindította, akkor a korában énekelt dalok dallamára írt keresztény protestáns szöveget. Azokra a dalokra ma azt mondanánk, hogy slágerek. Ez már-már közhelyes megállapítássá vált, sokszor mondtuk, hogy Luther a nép énekeit énekelte, mi meg Luther énekeit énekeljük. Miközben a zenei világ körülöttünk teljesen megváltozott. A megkérdőjelezhetetlen nagy értéket képviselő énekeskönyvi, egyházi éneklés ki kell egészüljön valami fajta párbeszéddel a jelennel.
Egyházunk egyik előadótanácsosa kezdeményezésére zenéhez értő unitárius papok Daltutajok gyűjtőnév alatt írtak dalokat, dvd is lett ebből az anyagból. Így mai hangzású, szövegükben is maibb jellegű egyházi énekek születtek, amelyeket ifjúsági körökben, de nemcsak ifjúsági tevékenységeken lehet énekelni. Próbáljuk más felekezetek zenei kínálatából is megtalálni azokat, amelyek teológiailag a mi meglátásainkkal is találnak, és most már bő kínálatot nyújt a világi zene, amely tartalmában nagyon sokszor egészen spirituális jellegű szövegeket produkál, és mi nem félünk attól, hogy ezeket a szövegeket és dalokat istentiszteleti környezetbe helyezzük.
Megélni a vallásosságot úgy, hogy az rezonáljon a most élő emberrel
A gyülekezet ne csak vasárnapi közösség legyen
– Az alapelképzelésünk itt a belvárosban, hogy a gyülekezet nemcsak egy vasárnapi közösség kell legyen, hanem az egyháznak a társadalom egészében van szerepe. Minden korosztály és érdeklődési kör számára kívánunk nyújtani valamit, amitől otthon érezze magát. Egy családban megtalálhatjuk azt az alapegységet, ami összekapcsolja a családtagokat még akkor is, hogy ha az érdeklődési körök, az életszakaszok, munkahelyi helyzetek, a pszichológiai állapota az adott személyeknek változó. Mi úgy képzeljük el ezt az egyházközséget, mint egy kibővített családot, akként szeretnénk élni, azaz a különböző életkorú, érdeklődésű, igényű emberek különféle igényeire, problémáira kívánunk választ adni. Éppen ezelőtt egy órával ért véget az idősek számára szervezett tornatevékenység, amikor itt a tanácsteremben 20-30 idős személy tornászik. Bár nem tartozik feltétlenül a klasszikus egyházi jellegű rendezvényekhez, az egészség megőrzésénél kevés vallásosabb téma van, az élettisztelet az egészség megőrzésével is összefüggésben van. Ez a tevékenység jó lehet arra, hogy ezt az ember tettel megélje.
Folyamatosan próbálunk kísérletezni
– Istentiszteleti jellegében is változik az egyház, megannyi forma van a mi egyházközségünkben és itt Kolozsváron az egyetemistáknál, folyamatosan próbálunk jó értelemben vett módon kísérletezni. Nem azt jelenti, hogy jó dolgunkban már nem tudjuk, mit csináljunk és kezdünk ilyen-olyan elemeket beemelni, hanem pontosan arról szól ez kísérletezés, hogy hogyan lehet megélni a vallásosságot úgy, hogy az rezonáljon a most élő emberrel. Van aki kedveli a templomi környezetet, egy klasszikus vasárnap délelőtti istentiszteletnek a hangulatát, szerkezetét, stílusát szereti, van viszont, akinek ez már nem mond sokat, aki másképp közelít a vallásos élményhez, nyilván vallási igénye neki is van, mindenkinek van, ez egy egyetemes igény. Az ahogyan válaszolunk erre az igényre, korról korszakra változik. Segítséget nyújtunk a szegények, idősek, rászorulók felé, hajléktalanokat ebédeltetünk, a Gondviselés Segélyszervezettel házi betegellátást végző alkalmazottat foglalkoztatunk, két ifjúsági csoportunk van, a harmadik pedig a visszajáró, már-már végzős egyetemistáké. Házassági felkészítőt tartunk, kiállításokat, koncerteket, előadásokat, gyermek- és családi programokat szervezünk, az a lényeg, hogy minél gazdagabb kínálatunk legyen, ami az ember érdeklődését kielégíti, problémáit, élethelyzetét valamilyen szinten javítja. És közben az egész, ahogy a szőlőszemek a gerezdet alkotják, úgy formálja azt, mit egyházközségnek nevezünk.
Pezsgő, galambok, papi áldás
– Az idei az első esztendő, amikor több esketési szertartást végeztem templomon kívül, mint a templomban. Nem vagyok ellene annak, hogy ne a templomban végezzem a szertartást, de valahogy meg kell találni a módját, hogy az első pohár pezsgő és a galamberegetés között a pap ne csak az a személy legyen, aki a hoppmester mellett a kicsit komolyabb szöveget mondja, hanem annak azért meglegyen a maga vallási szertartás jellege is, amit a templom eleve megteremt. Volt, amikor úgy éreztem, hogy ez az egész nem pont arról szól, hogy itt házasságkötési szertartás zajlik, hanem éppen elkoccintották az első pohár pezsgőt, utána a ceremóniamester mondja, hogy na most akkor jön az egyházi megáldás, utána a galambok, a fotó s az előétel. Tehát úgy ebben az egész menüben ott vagyunk mi is valamilyen szinten. Egy házasságkötés nemcsak az eszem-iszomról és meghatódottságról szól, ennek van egy vallási dimenziója, ami nemcsak érzelem, nemcsak Chopin muzsika és kaja meg ellopott menyasszony, hanem ugyanakkor ott van egy nagyon kemény hűségfogadalom, amit azért az ember talán végig kellene gondoljon legalább, amikor elmondja. De nem zárkózom el tőle, volt már hegytetőn is, eskettünk, kereszteltünk vendéglőben, házban, dombon, udvaron, utcán.
– Van-e abban szabadsága a lelkészeknek, hogy „mai” nyelvezetben prédikáljanak?
– Egy falusi környezetben vagy kisvárosban az ember nagyon pontosan tudja, hogy kikhez beszél, pl. Kolozsváron viszont a gyülekezet nagyon tág skálán mozog, a fiataloktól a nagyon idősekig, a kétkezi munkásoktól a csúcsértelmiségekig mindenféle ember van itt, és az szinte lehetetlen, hogy egy beszédben az ember mindenkihez szóljon. Ez a kunszt, hogy úgy fogalmazódjon meg az a prédikáció, hogy lehetőleg minél több személyt megszólítson, mindenki kapjon a maga számára gondolkodni valót. A prédikáció nem egy diktum, legalábbis a mi értelmezésünkben az nem azt jelenti, hogy megszólal egyfajta isteni kinyilatkoztatás úgy ahogy van, és attól függetlenül, hogy a pap mit mond, az igaz. A prédikáció inkább meghívás egy értelmezésre. A pap vázol egy gondolatsort, ami arra invitálja a hallgatót, hogy gondolkozzon el rajta, egyetért, nem ért egyet, vitatja, de még ha a papnak egyetlen szavával sem ért egyet, ő kapott valamit, esetleg megerősödött abban, amit az adott témában igaznak tart, és ez már hozzájárult ahhoz, hogy ő fejlődjön. A lelkészen múlik, hogy megtalálja azt a nyelvezetet, amivel a mondanivalóját el tudja juttatni a gyülekezethez.
A bibliai ódon hangzású Károli-féle „kánaáni” nyelv, amikor a pap felmegy a szószékre és Mezopotámiát és Ahasvérust emleget, és vala és nem vala – ehhez képest a lelkésznek van arra nézve szabadsága, hogy a bibliai üzenetet mai nyelven fogalmazza meg a hallgatóság számára. A kilencvenes években elkészült az új fordítású biblia, ezt 2-3 éve újra átfésülték és átdolgozták. Ez némileg szakít a Károli-féle vonallal, de a szöveg adott, az ókori szöveget nyilván az ember csiszolja, a nyelvezetet próbálja a maihoz közelíteni, de a tartalmat nem lehet megváltoztatni, mert akkor az már nem lenne ugyanaz. Ha jól emlékszem Luthernek van ez a gyönyörű mondása, hogy a szentírás olyan, mint a tokba behelyezett kard. Amikor az ember elkezdi olvasni és magyarázni, akkor kiveszi az ember a kardot a tokból, és akkor válik annak a kardnak értelme. Ez a prédikációnak a lényege. Ott van ez az ókori szöveg a maga stiláris helyzetével, a maga különböző műfaji egyediségével, a jellemzően közel-keleti képies beszéddel, és ott van ezzel szemben a prédikáció, ami egy mai dolog, és az a szerepe, hogy azt a textust, nem föltétlenül a képet, hanem a mondanivalót kibontsa ma és alkalmazza a mostani helyzetre, ez már a lelkész vágott dohányától függ. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Izsák Balázs: Európában megmozdult a föld
Az önrendelkezési jogok bővítését ellenző európai államok ijedezhetnek vagy fenyegetőzhetnek, de akkor is kötelesek tudomást venni a területükön élő nép- vagy lakossági csoportok követeléseiről – véli interjúnkban Izsák Balázs, aki harmadik alkalommal is elnyerte a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségét.
– Újraválasztása a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) élére nem sikerült olyan simán, mint az várható lett volna. Meglepték a bírálatok, illetve a kihívójára és önre adott voksok közötti minimális eltérés?
– Nem lepett meg, hiszen az elmúlt évek során több belső ellenzéki csoporttal is nézetkülönbségbe kerültem. Számos vitát folytattam, és kiderült, hogy egyikünk sem tudta meggyőzni a másikat. Innen erednek az ellenszavazatok. Ha az ember ragaszkodik alapvető elveihez, rendelkeznie kell annyi méltósággal, hogy vállalja a kudarc kockázatát, azt, hogy elveiért akár meg is bukhat.
– Miként lehet vállalni egy új mandátumot olyan körülmények között, hogy a tisztújításon szavazók 46 százaléka nem áll ön mögé?
– Lehet vállalni, ugyanis megint azokra az elvekre és erkölcsi tartásra hivatkozok, amelyek az SZNT több tagjának – mondjam azt, hogy a rám szavazóknak – az elvi alapállása. Amíg a szervezet elnöke vagyok, ezeket az elveket védeni fogjuk. Itt elsősorban arra az egyértelmű és világos jövőképre gondolok, amelyet a dr. Csapó József által kidolgozott tervezet jelent, és amely az SZNT alapdokumentuma. Ha valaki ma azt állítja, hogy a Székely Nemzeti Tanács ezt is újratárgyalhatja, mert semmi nincs kőbe vésve, annak üzenem, hogy vannak dolgok, amelyek igenis kőbe vannak vésve. Az SZNT megalakulásakor, amikor a kezdeményező testület munkadokumentumként kiküldte az alakuló helyi székely tanácsoknak a Csapó-féle tervezetet, akkor annak elfogadásával és megszavazásával alakultak a települési szervezetek. Erre az alapdokumentumra épült a Székely Nemzeti Tanács.
– Fennáll akár a szakadás lehetősége is, amelynek következtében a belső ellenzék létrehozhat egy újabb szervezetet?
– Erre már többször volt próbálkozás. Az évek során több belső szervezet is alakult, egy időben megjelent a széki tanácsok szövetsége, aztán eltűnt, volt egy önrendelkezési tanács, arról sem hallani ma már semmit. Azt hiszem, tiszta és világos jövőkép nélkül lehetetlen felépíteni egy mozgalmat. Az említett szervezkedések jobbára alkalmi ötletek alapján jelentek meg, de lehet, hogy születésükhöz hozzájárultak az elégedetlenségek is, mert ilyenek is voltak. Némelyeket indokoltnak tartom, és megpróbálom orvosolni. De ismétlem, a 93 ellenszavazat mögött elvi ellentétek voltak, ezekből pedig nem engedek.
– Inkább személyes ellentétet érzek ki abból a nyilatkozatból, miszerint az elmúlt években az elnöknek volt SZNT-je, de az SZNT-nek nem volt elnöke.
– Ez nem egyéb, mint tartalom nélküli, hangzatos parabola. Jellemző módon olyan ember fogalmazott meg ilyen kritikát, aki még a belső levelezési listánkon sincs jelen, hisz nem rendelkezik elektronikus postafiókkal. Aki aktívan részt vett a kommunikációban, tudja, hogy az elnökségem alatt elfogadott közel hatvan dokumentumot nem egy szűk vezetőségi kör szavazta meg, hanem azokról vitázni lehetett. Elismerem, elhangzottak megalapozott kritikák is, éppen ezért a közeljövőben végig szeretném járni a széki tanácsokat, meg akarom beszélni, mi az, amin tudok javítani, és melyek azok a kérdések, amelyekben nem vagyok hajlandó engedni.
– Lát-e esélyt arra, hogy az év utolsó két hónapjában az RMDSZ ernyője alatt politizálók közül valaki a parlament elé terjessze az SZNT legfontosabb határozatát, az autonómiatervezetet?
– Reménykedem.
– Azt is reméli, hogy az egyre fokozódó magyarellenes hangulatban a román politikum hajlandó lesz vitát kezdeményezni erről?
– A magyarellenes hangulat nem új keletű Romániában, a politikumban, sajtóban egyaránt immár huszonhét éve, a rendszerváltás óta tetten érhető. Nem most kezdődött, és a gyulafehérvári népgyűlés centenáriumának megünneplésével nem is fog véget érni. Két nyomós okot látok arra, hogy követelésünkkel mind a parlamentnek, mind a kormánynak foglalkoznia kell. Először is: az ország állampolgárainak egy népes közössége áll mögötte. A székelység is román személyi igazolvánnyal rendelkezik, Romániában fizet adót, ezért úgy gondoljuk, az államnak velünk szemben is vannak kötelességei. Másodjára a jogállamiság kérdését hoznám fel, és itt akár román politikusok támogatására is számítok. Ha áttekintjük a költségevetésnek azt a részét, amely valamilyen módon magyar intézményeket támogat, könnyen megállapíthatjuk, azon túl, hogy messzemenően nem arányos a befizetésekkel, preferenciális módon van elosztva. Egy parlamenti párt, jelen esetben az RMDSZ rendelkezik egy törvényben nem rögzített, csupán háttéralkukban egyeztetett közhatalmi hatáskörökkel, amilyenekkel más pártok nem. Márpedig, ha törvények és intézmények nélkül közösségi dolgokban lehet dönteni csak azért, mert egy párt bejutott a parlamentbe, az nem jogállam. A törvényesség útja, a jogállam útja a Székely Nemzeti Tanács megítélésében az autonómia – és ezt kívánja a közösségi akarat is.
– Mondhatnánk azt is, hogy talán még mindig a kisebbik rossz, ha a közpénzeket és a vezetői tisztségeket az RMDSZ osztogatja, és nem a román állam próbál a magyar intézmények és emberek fölött bábáskodni, pénzeket osztogatni, vezetőket meneszteni és felkenni.
– Lehet, hogy valóban a kisebbik rossz, de mi tudjuk, mi az, ami jobb ennél. Lényegében erre vonatkozik a javaslat. Az említett szerepet nem egy pártnak, hanem az autonómia közintézményeinek kell betölteniük. Törvény alapján létre kell hozni a székelyföldi önkormányzati tanácsot, az önkormányzati bizottságot, Székelyföld döntéshozó és végrehajtó szerveit, és azoknak a kezébe kell tenni a döntési jogot.
– Mennyire tesz keresztbe Székelyföld ügyének a katalán helyzet, melynek analógiájából a román politikum, a véleményformálók és a központi média a területi autonómiában az elszakadás előszobáját véli felfedezni?
– Európában megmozdult a föld. Volt egy olyan korszak, amely az 1990-es évek elejéig, talán a közepéig tartott, amikor az önrendelkezési jogot csak a létező államok népességére vonatkoztatták. Ez egy rendkívül merev, megkövesedett nézőpont volt, amely az évezred vége felé omladozni kezdett. Emlékezzünk Koszovóra, s arra, hogy a román sajtó és politikai elit akkor is párhuzamot vizionált Székelyföld és a Szerbiából kiszakadt, újonnan létrejött állam között. Aztán megint megszólaltak az önrendelkezés ultrakonzervatív értelmezői, mondván, Koszovó az utolsó eset. Ez már csak azért is nevetséges, mert nem egy bizottság állapítja meg, hogy a történelemben egy esemény lehet-e utolsó, vagy sem. Vagy Orbán Viktor szavaival élve: a történelem nem járt iskolába. A katalánok nem akarnak egyebet, mint érvényt szerezni az önrendelkezési jognak. De a skótok sem mondtak le a függetlenség megszerzéséről, Lombardia és Venetó megmozdult. Mindez iránt az európai államok nem lehetnek közömbösek. Ijedezhetnek, fenyegetőzhetnek, de akkor is érdemben kell foglalkozniuk a kérdéssel. És el kell ismerni azoknak a népeknek, közösségeknek is az önrendelkezéshez való jogát, akik erről népszavazást szerveztek. A sorból nem hagynám ki a Székelyföldet sem, amely évekkel ezelőtt szintén megszervezte a referendumot. Mielőbb követelnünk kell, hogy a hivatalos népszavazás lebonyolítását is tegyék lehetővé. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

„Kórokozó” rendszerhibák miatt vergődik az egészségügyi ellátás
Az átfogó ágazati stratégia hiánya, valamint az egészségügyre fordított közkiadások alacsony szintje nehezíti évek óta a sürgősségi kórházak működését országszerte, s ez alól nem kivétel Háromszék legnagyobb egészségügyi intézménye sem. A sepsiszentgyörgyi Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház vezetőinek rendszeresen meg kell küzdeniük a finanszírozási gondokkal, a szakemberhiánnyal, s a sokmilliós fejlesztések ellenére a kórház menedzsere, András Nagy Róbert szerint még mindig előfordul, hogy az ellátott betegnek kell gyógyszert vásárolnia.
Az átfogó ágazati stratégia hiánya, valamint az egészségügyre fordított közkiadások alacsony szintje nehezíti évek óta a sürgősségi kórházak működését országszerte, s ez alól nem kivétel Háromszék legnagyobb egészségügyi intézménye sem. A sepsiszentgyörgyi Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház vezetőinek rendszeresen meg kell küzdeniük a finanszírozási gondokkal, az újra meg újra előforduló orvos- és asszisztenshiánnyal, és bár az elmúlt években több tízmillió eurós beruházások révén felújíthatták az épületet, valamint a műszerparkot, a rendszer visszásságai miatt az intézmény működése nem vált hatékonyabbá.
Nincs gyógyszer a szervezetlenségre
A hatszáz ággyal, több mint száz orvossal és mintegy 350 asszisztenssel működő sürgősségi kórház menedzsere, András Nagy Róbert a Krónika kérdésére elmondta, az elmúlt években tapasztalható ugyan némi előrelépés a kórházak finanszírozása terén, a tapasztalat azonban azt mutatja, hogy valójában a stratégiai döntések hiánya gátolja a munkájukat.
Példaként említette: az egészségügyi minisztérium elvárja, hogy csökkentsék a beutalások számát, ami az igazgató szerint jogos kérés, hiszen a kórházi ellátás a legköltségesebb a szolgáltatás működésében. Ám ezt András Nagy Róbert szerint csak az alapellátás finanszírozásának számottevő emelésével, a háziorvos-hálózat megerősítésével lehetne elérni, vagy abban az esetben, ha biztosítanák a betegeknek, hogy a járóbeteg-rendelőkben vizsgáltassák ki, kezeltessék magukat.
Az elmúlt évben az országos egészségbiztosítási pénztár költségvetésének alig több mint 2 százalékát fordították paraklinikai vizsgálatokra, véranalízisre, röntgenre, illetve komputertomográfiás (CT) vagy mágneses rezonanciás (MR) vizsgálatra. „Ha egy ingyenes CT-re három hónap, egy MR-vizsgálatra még ennél is hosszabb a várakozási idő, akkor a beteg nem vár, jelentkezik a sürgősségen.
„Csak a sepsiszentgyörgyi kórház sürgősségi osztályán évente 35 ezer beteg fordul meg, ami nagyon leterheli az osztály működését. Ez időt, energiát, és nyilvánvalóan pénzt von el a valódi sürgősségi esetektől és a benn fekvő páciensektől” – mutatott rá a kórházigazgató, aki szerint a betegek egy részét a háziorvosi, a járóbeteg-rendelőkben kellene ellátni.
András Nagy Róbert szerint optimizálni kell a kórház működését, hiszen vannak olyan ágazatok, amelyekre kénytelenek egyre nagyobb hangsúlyt fektetni, és könnyebb helyzetben lennének, ha erre országos szinten kidolgoznának egy átfogó stratégiát.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) statisztikája szerint a népesség elöregedett, 2015-höz viszonyítva 2020-ig megkétszereződik a 60 év felettiek aránya, amely eléri a 22 százalékot. Ezt figyelembe kell venni a kórházak struktúrájának kialakításakor, hiszen több lesz az időskorral együtt járó megbetegedés, tehát sokkal több kardiológusra, diabetológusra, reumatológusra lesz szükség, vagy az ízületi megbetegedések miatt több ortopéd szakorvost kell foglalkoztatni. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Búcsú Antal Imrétől
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
... (Kányádi Sándor)
Vajon Antal Imre földi – élő óhaja – alkotói lelke, szelleme kívánt-e éltében mást, mint a Tatros-völgyében, a Gyimesek földjében az örök nyugodalmat.
Ki volt Ő?
Egy kor áldozata? Egy igazságtalan elbírálás sunyítása? Igen, ez egy kor értelmezése nem a tehetségről, a tudásról, hanem a hovátartozásról.
Egy serdülő ifjú lelke és jövője!?
Veszítettem, de az élet földhöz vágott labdája mindig felém pattant.
Szembenéztem a holnappal, és mi maradt: a hit, az élni és alkotni akarás.
Vállaltam mindazt, amivel a túlélést és a mindennapokat megéltem. Dolgoztam, és valami belső sugallat azt diktálta: a tied lesz a holnap. Ez az üzenet átsegített, és egy új világot, az én világomat tárta elém.
A végtelen hegyek csendje-morajának örök visszacsengő mondáiban-meséiben kialakult lelkemben a saját Énem.
Feltettem sokszor magamban: Antal Imre, Te végül is ki vagy?
Most, hogy Imre barátunk átlépted a végtelent és a Gyimesi-havasok horizontvonalát, bizonyságul a kék égre íródik neved: „a Gyimesek festője és grafikusa”, a csodálatos nevelő, a vidék nemzetközi zászlótartója.
A csend, a nyugalom példája voltál. Isten nyugalma és a szeretet áldja lelkedet, lényedet és az egész munkásságodat!
Isten veled!
Márton Árpád
[Antal Imre /Gyimesfelsőlok, 1944. febr. 24. – Gyimesfelsőlok, 2017. október 29./] Hargita Népe (Csíkszereda)

Könyvek a kommunista munkatáborok borzalmairól
Október 26-án 17 órától a Polgári esték rendezvénysorozat keretében az 1956-os forradalomra emlékezve három könyvet mutattak be, amelyek a kommunista rezsim embertelen munkatáborait mutatják be.
A könyvek szerzőit és a megjelent közönséget Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke köszöntötte, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke szólalt fel, rámutatva: a bűntettek nem évülnek el, a fasizmus, kommunizmus kegyetlenségei pedig az emberi kultúrtörténet olyan szégyenfoltjai, amelyeket mai napig nem dolgoztak fel teljes egészében. Hóhér és áldozat pedig nem szerepelhet egy lapon, ez ellen pedig tenni kell, fogalmazott.
Elsőként Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című kötetről beszélt, amely a tavalyi Gulág-év és 56-os emlékévi konferencián elhangzottak gyűjteményes kötete. A munkatáborok szélesen elterjedt „módszereknek” számítottak, Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken és Erdélyben is egyaránt megtalálhatóak voltak. A bírósági ítélet nélkül meghurcolt, koholt vádak alapján háborús bűnösöknek nyilvánított, vagy utólag annak bélyegzett embereket végeztek ki, ezek a rémtettek pedig igazságért kiáltanak.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsági tag könyvének címe csupán egy szóból áll, ám ez napjainkra egy hívó szóvá vált: Recsk. A bemutatott könyv egy 15 éves munka első kötete, 1945 – 1953 közötti anyagokat tartalmaz, a dokumentumok a visszaemlékezések tükrében vannak bemutatva, és a szovjet típusú kényszermunkatáborokba való internálás rendszerét tárja az olvasó elé. Magyarországon 1945–1946 között 200 munkatábor létesült, a rendszerellenségeseket gyárakban, földeken dolgoztatták, anélkül, hogy munkájukért bért kaptak volna, holott az állam a vállalatoktól pénzt kapott értük. Egyes táborokat idővel megsemmisítettek, a földdel tettek egyenlővé, így az emlékezés, az utókornak való szemléltető bemutatása szinte lehetetlen, a szerző elképzelése szerint a táborok számítógépes rekonstruálása által lehetne megismertetni a fiatal generációt a történelem e sötét szeletével.
Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című könyvében Goli Otok („kopár sziget”), Tito halálszigetének ismert 1948 – 1988 működő börtönszigetét mutatta be, amely a „tájékoztató irodások” gyűjtőhelye volt, mindazoké, akik a Tito-féle kommunista vezetésre veszélyt jelentettek, de voltaképpen akárkié, akik valamilyen okból gyanúsak voltak. Ahogy a neve is jelzi, a sziget kopár, az életfeltételek csekélyek rajta, növényzete is alig van, az erős szél pedig szinte egész évben fúj. Ilyen körülmények között kellett az első raboknak felépíteniük az épületeket, amelyek mára romokká váltak, manapság a szigetet turistacsoportok látogatják. erdon.ro

Ülésezett a Magyar Unitárius Egyház Zsinata
A Magyar Unitárius Egyház törvényhozó főhatósága, a Zsinat 2017. október 28-án a Brassó megyei Ürmösön ülésezett.
A napirenden lelkészszentelés, ünnepi megemlékezés és nyilatkozat elfogadása a reformáció 500. évfordulóján, püspöki helyzetértékelés, állásfoglalás elfogadása a házasság és család tárgyában, lelkészszentelés, továbbá a Felsőfokú Fegyelmi Bíróság testületében megüresedett hely betöltése szerepelt.
A Zsinat ülése 11 órakor áhítattal kezdődött. A jelenlét számbavétele és a Zsinat határozatképességének megállapítása után dr. Balázs Mihály szegedi irodalomtörténész professzor tartott előadást a radikális reformáció örökségéről. Ezt követően a Zsinat ünnepi nyilatkozatot fogadott el a reformáció 500. évfordulója alkalmából.
Bálint Benczédi Ferenc püspök az Egyház 2015–2017 közötti tevékenységéről nyújtott helyzetértékelést, majd a Zsinat állásfoglalást fogadott el a házasság és a család tárgyában. A Felsőfokú Fegyelmi Bíróság megüresedett helyére a zsinati tagok többsége Bán Endre ügyvédet választotta.
Az ünnepi istentiszteleten a szószéki szolgálatot dr. Czire Szabolcs teológiai tanár végezte, a lelkészszentelési beszédet Bálint Benczédi Ferenc püspök mondta, majd Molnár Imola lelkésznő úrvacsorai beszédet tartott.
A Zsinat felszentelte Bartha Alpár kökösi, Gyerő Attila homoródújfalvi, Györgyilyés Izolda sepsiszentkirály–botfalusi, Jobbágy Júlia Mária kolozsvári, Péterfi Zita Ágnes sepsiszentgyörgyi, Szabó Csengele budapesti, Szász Tünde szőkefalvi és Tőkés-Bencze Zsuzsánna gyergyószentmiklósi lelkészeket. A Magyar Unitárius Egyház Főhatósági Hivatala / erdon.ro

Kallós: Cél, hogy minél több magyar osztályt indíthassunk
2018 januárjában kell a tanügyminisztérium elé terjeszteni Szatmárnémetiben és Szatmár megye valamennyi településének beiskolázási tervét.
A minisztérium honlapján minden fontos információ megtalálható arról, milyen kritériumoknak kell megfelelnie az egyes osztályoknak ahhoz, hogy megkezdhessék a következő tanévet. Általánosan elmondható, ahhoz, hogy egy osztály induljon, legalább 12 gyermek szükséges.
Szatmár megyében a kisebb településeken, illetve a falvakban nem mindig van meg a 12 fős kötelező létszám. Ilyenkor felülvizsgálják az esetet, és ha az adott oktatási intézmény pénzügyi helyzete engedi, akkor kisebb létszámot is jóváhagyhatnak a helyi önkormányzatok, majd a tanügyminisztérium dolgozói. Az ilyen helyzeteket 10 fő alatt már nagyon ritkán engedélyezik, de az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy legtöbbször pozitívan bírálják el az ilyen irányú kezdeményezéseket.
„Mindez leginkább a kisebbségi oktatást érinti. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem csak a falvakon, de akár Szatmárnémetiben is találunk olyan iskolát, ahol nehezen jön össze a magyar 12 gyerek”, mondja Kallós Zoltán főtanfelügyelő-helyettes.
A tanfelügyelőségen az utóbbi hetekben az jelentette a munka dandárját, hogy összegezzék ezeket a terveket. „Szerencsére a legtöbb esetben jóindulatúan bírálják el azokat az eseteket, ahol kevesebb diákkal szeretnénk osztályt indítani. Mert nekünk csakis az lehet a célunk, hogy minél több osztályt, azon belül pedig minél több magyar nyelvű osztályt indítsunk, mert így tudjuk garantálni a minőségi (anyanyelvű) oktatást”, magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes. szatmar.ro

Gyurcsányék aláírást gyűjtenek a határon túli magyarok szavazati joga ellen
Aláírásgyűjtésbe kezd a Gyurcsány Ferenc által vezetett Demokratikus Koalíció, hogy a ketős állampolgárok ne szavazhassanak a magyarországi választásokon – írja az Index. A párt azokat várja aláírni, akik az Egyetért-e ön azzal, hogy ne szavazhassanak azok, akik soha nem éltek Magyarországon, és nem viselik a szavazatuk következményeit? kérdésre igennel válaszolnak. Egyelőre nem világos, hogy a DK mit fog kezdeni a begyűlt aláírásokkal, hiszen azt kijelentették, hogy nem népszavazási kezdeményezés miatt gyűjtik azokat. Molnár Csaba, a DK kampányfőnöke az ATV kedd reggeli műsorában arról beszélt, hogy bár nem ért egyet vele (sőt, ellene szavazott a parlamentben), az aláírásgyűjtés az állampolgárság megvonását nem célozza, csak a szavazati jogét. Molnár egyébként nem említette a határon túli, kisebbségben élő magyarokat, hanem az Ausztráliában és Dél-Afrikában élő magyarokkal példálózott, akik talán sosem voltak Magyarországon, nem fizetnek oda adót, de azért szavazhatnak. Természetesen a szavazati jog megvonása érintené a határon túli magyar kettős állampolgárok mindegyikét. A kampányfőnök emlékeztetett, hogy a 2014-es választáson részt vevő határon túliak – ők szinte mind, 95 százalékos arányban a Fideszre szavaztak – voksai nélkül a Fidesz nem szerzett volna kétharmados többséget. Molnár azt is egyértelművé tette, hogy mivel a rendszert a DK igazságtalannak tartja, nem fog beszállni a határon túliak szavazataiért folytatott versenybe. Ami racionális döntésnek tűnik, mivel a Szavazz ránk, hogy elvehessük a szavazati jogod! kampányszlogen vonzereje nem lenne túl erős. index/hírszerk; Transindex.ro

Több mint harmincezer háromszéki támogatta aláírásával a Minority SafePack kezdeményezést
Három széken a vállalt aláíráson felül teljesítettek az Európai kisebbségi kezdeményezés – Minority SafePack székelyföldi aláírásgyűjtési kampányban. Egy hónap alatt több mint 30 ezer aláírást gyűjtöttek a megyében az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének munkatársai. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 250 ezer aláírást vállalt, amelyből Háromszék az erdélyi magyar közösségen belül betöltött arányon felül végezte el a munkát. „Mi Székelyföldön itthon vagyunk. Romániai kisebbségként helyünk van Európában, és minket is megilletnek ugyanazok a jogok, mint az unió tagállamaiban élő más nemzetiségeket. Brüsszelnek meg kell mutatnunk azt, hogy az Európai Unión belül több mint 60 millió olyan személy, Európán belül pedig több mint 100 millió személy van, akik különböző országokban, más nemzeti közösségekhez tartoznak, mint az ország többsége” – fogalmazott Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke. Hozzátette: „a mi ügyeinkkel is foglalkozni kell. Azt szeretnénk, hogy időben lehessen korrigálni azokat a félreértéseket, meg nem értéseket, ellenkezéseket, amit a mi esetünkben a magyar közösség a bukaresti központi kormányzat részéről tapasztal. Az is mindenki számára világos kell legyen, hogy minden ügyünk intézése során először Bukaresthez fordultunk, azonban az esetek többségében sajnos nem találtunk megértésre. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy a kisebbségi ügyek rendezése tekintetében az Európai Unióhoz forduljunk.” Az elnök megköszönte annak az ötszáz önkéntesnek a munkáját: polgármestereknek, tanácsosoknak, fiataloknak és mindazoknak, akik aláírásukkal támogatták a kezdeményezést. (Közlemény) Transindex.ro

Szégyen: az RMDSZ támogatta, hogy büntetett előéletű is lehessen elnökjelölt
Leszavazta hétfőn a PSD, az ALDE és az RMDSZ a szenátus jogi bizottságában a PNL és az USR javaslatát, amely megtiltotta volna a büntetett előéletű személyeknek, hogy induljanak az államfőválasztáson.
A tervezet az államfő megválasztását szabályozó 2004/370-es törvényt módosítaná és kimondja, hogy nem indulhatnak az elnökválasztáson olyan személyek, akik a jelöltség benyújtásáig jogerősen elítéltek egy büntetőperben.
A testület hét nem és négy igen szavazattal utasította el a kezdeményezést, amelyet csak a két ellenzéki párt szenátorai támogattak.
A tervezetet a szenátus közigazgatási szakbizottságában is leszavazták. Következik a vita a felsőház plénumában, majd a javaslat átkerül a képviselőházhoz.
Jelenleg a legmagasabb tisztségben levő büntetett előéletű személy Liviu Dragnea PSD-elnök, akit 2015 áprilisában két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték Traian Băsescu államfői tisztségből való felfüggesztésére kiírt 2012-es népszavazáson elkövetett választási csalás miatt. Dragnea ellen egy másik ügyben is bűnvádi eljárás folyik: a DNA azzal vádolja, hogy még a Teleorman megyei tanács elnökeként befolyását latba vetve közbenjárt a megyei PSD-szervezet két alkalmazottja munkaviszonyának meghosszabbításáért. Főtér; itthon.ma/erdelyorszag

A magyar Országgyűlés is támogatja a Minority SafePack-et
A magyar Országgyűlés határozatot fogadott el keddi ülésén a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés támogatásáról. Fuzik János szlovák nemzetiségi szószóló előterjesztését egyhangú szavazással fogadta el a budapesti parlament.
„Az Országgyűlés bátorítja a hazai magyar és a nemzetiségekhez tartozó polgárokat, a külhoni magyar nemzetrészek tagjait, hogy aláírásukkal támogassák a benyújtott »Minority SafePack – Egymillió aláírás az európai sokszínűségért« elnevezésű polgári kezdeményezést” – áll a határozatban.
Az RMDSZ üdvözölte a döntést. Kelemen Hunor szerint a határozat elfogadásának az az üzenete, hogy a magyar állam és a pártok „nemzeti ügyként, pártok felett álló stratégiai kérdésként tekintenek” az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) kezdeményezésére. Az RMDSZ elnöke kérte „magyarországi barátainkat”, hogy írják alá a kezdeményezést, hogy 2018-ban „történelmi alkalom” nyílhasson olyan eupai törvény kezdeményezésére, amely a határon túl magyarokat is védi.
Vincze Loránt, a FUEN elnöke hangsúlyozta: reméli, hogy a nemzetpolitikai ügynek számító Minority SafePack kezdeményezést a magyar állampolgárok nagy számban fogják aláírni.
A Minority SafePack kezdeményezést online lehet aláírni 2018. április 3-áig. A szükséges egymillió aláírásból eddig mintegy 29 ezret sikerült összegyűjteni, Romániában 18800-at, Magyarországon pedig 3700-at. Főtér; itthon.ma/karpatmedence

Katalónia ürügyén riogatnak a románok Székelyfölddel
Miközben erdélyi magyar politikusok szerint semmi összefüggés nincs a két mozgalom között, román politikusok és véleményformálók jól megfontoltan összemossák a katalánok függetlenségi, valamint a székelyek autonómiatörekvéseit. A katalóniai népszavazás, majd az azt követő válság kapcsán számos bukaresti elemző azzal riogat, hogy Székelyföld önrendelkezése a függetlenség „előszobája” lenne.
Bogdan Chirieac külpolitikai elemző a bukaresti Dcnews.ro portál hasábjain megjelent vezércikkében – párhuzamot vonva a katalán népszavazás és a székely autonómiaigény között – nem kevesebbet állít, mint hogy a „Berlin–Budapest–Moszkva-tengely mentén politizáló” Orbán Viktor magyar miniszterelnök befolyása révén 2018-ban népszavazást fognak rendezni Romániában Székelyföld autonómiájáról. De a szerző szerint az is megtörténhet, hogy a tömbmagyar régió függetlenségéről tartanak majd referendumot. Miközben Chirieac szerint „tudományos szempontból” Székelyföld nem létezik, az általa vizionált referendum időpontját március 15-ére, az összmagyarság ünnepére tűzhetik ki. Hasonló eszmefuttatás látott napvilágot a legnagyobb példányszámban megjelenő központi napilap, az Adevărul honlapján Lulea Marius Dorin tollából. Az építőmérnökként tevékenykedő publicista szerint az autonómia – ahogy azt szerinte éppen Katalónia esete bizonyítja – az első lépést jelenti a függetlenség kinyilvánítása felé. „A katalán helyzet világosan mutatja, hogy Romániában miért nem fogadható el semmilyen autonómiakövetelés, mert az végül alkotmánysértéshez fog vezetni” – vonja le a következtetést a nem mellesleg Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését szorgalmazó aktivistaként ismert Dorin. Amúgy a román kormány képviselői – a magyar hatóságokhoz hasonlóan – csupán arra szorítkoznak a katalán helyzet kapcsán, hogy spanyol belügynek nevezik a történteket.
Miközben elismerik, hogy Székelyföld számára nagy vonalakban azt az autonómiát akarják, amivel Katalónia jelenleg rendelkezik, romániai magyar politikusok szerint kizárólag egyetlen vonatkozásban, az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglaltak mentén lehet párhuzamot vonni a két régió között: hogy minden népnek joga van szabadon élni és szabadon dönteni a sorsáról. – Aki olvasott életében, az tudja, hogy Székelyföld esetében nem függetlenségről, hanem területi autonómiáról van szó, aminek semmi köze például a határmódosításhoz – szögezte le kérdésünkre Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő. Az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) alelnöke – aki a tavalyi választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetség listáján szerzett törvényhozói mandátumot – valótlanságnak nevezte, hogy a székely önrendelkezés a függetlenség „előszobája” lenne. Szerinte a románok ürügyként állítják ezt a valótlanságot, hogy ne is tárgyaljanak az autonómiáról, mivel nem akarják megadni Székelyföldnek ezt a jogot. A székelyföldi politikus úgy véli, a székelyeknek a Katalóniában zajló eseményektől függetlenül harcolniuk kell a jogaikért, egyedül azt kell figyelembe venniük, hogy az önrendelkezés jár a tömbmagyar régiónak, és nem szabad hagyniuk, hogy egyesek arról győzködjék őket, miszerint a katalán helyzet miatt „csendben kell maradniuk”. Kulcsár-Terza hozzátette: a magyarok nem kérnek mást, mint az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen elfogadott, az összes együtt élő népnek teljes nemzeti szabadságot ígérő nyilatkozat betartását, ami szerinte Székelyföld viszonylatában területi autonómiát jelent. A politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy ha bekövetkezne a bukaresti és chisinaui revizionisták álma, Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülése, akkor a moldovai gagauzok önrendelkezése révén precedens teremtődne Románia területén egy területi autonómiára. Kulcsár-Terza kérdésünkre elmondta, alakulata még ebben az évben be fogja terjeszteni a bukaresti parlamentben az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, a székelyföldi területi autonómiát célzó törvénytervezetet, amely nem mellesleg nem Katalóniát, hanem a dél-tiroli autonómiát veszi mintának. A politikus szerint a statútum előterjesztésével nem szabad megvárni 2018-at, az egyesülés centenáriumának apropóján ugyanis a románok provokációnak tekinthetik a kezdeményezést.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke nemrég úgy nyilatkozott: a katalánok és a székelyek között a legszembeötlőbb különbség az, hogy Székelyföld autonómiát akar, ami épp ellentéte a függetlenségnek. Hasonlóképpen vélekedett Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, leszögezve: nincs semmilyen hasonlóság a két régió között, az erdélyi magyarok nem akarnak elszakadni Romániától. Rostás Szabolcs / Magyar Nemzet; Erdély.ma

Katonai hagyományőrzés a Tekse alatt
Nem volt könnyű az élet, de könnyen viseltük – fogalmazta meg a zalánpataki Farkas József, amikor a régmúlt időkről és unokájáról, Préda Barnáról kérdeztük.
Azt mondta, amit lehetett, mindent elmesélt unokájának, ennek köszönhető, hogy már gyermekként érdeklődött a régi katonai egyenruhák iránt, és húszévesen úgy ismerte a hadtörténet helyi vonatkozásait, mintha maga is részt vett volna valamilyen hadi eseményben.
Tavaly avatott kis helyi múzeumában a népi hagyományok tárgyi emlékei mellett kiállította a zalánpataki családoktól összegyűjtött katonai emlékeket is, és büszke arra, hogy ősei között voltak magas rangú tisztek és hősök is. Préda Barnának közel háromszáz katonai fényképből álló gyűjteménye van, amelyet a faluban talált házról házra járva. A családok ragaszkodtak a fotókhoz, az eredetit megőrizték, de megengedték, hogy a fiatal gyűjtő lefotózza. Ezeket elektronikus formában tárolja, amit kinyomtatott, abból album készült, és megtekinthető a helyi múzeumban.
Elmondta, hogy a nagytatájától kapta az ilyen irányú indíttatást, aki sokat mesélt neki. „Kezdtem a legendákat meseszerűen elmondani, valósággal beleöröklődött, amit mondtam” – fűzi hozzá Farkas József.
– Üknagymamám testvére, Kasléder János főtörzsőrmester volt az Osztrák–Magyar Monarchiában Fogarason – meséli Préda Barna. – Részt vett a háborúban, kikerült Magyarországra, az őszirózsás forradalom is ott érte, és onnan hazajött Erdélybe. A felszerelése egy része Magyarországon maradt, itt négy kitüntetése és a kalapcímer látható. Nagyon sok kitüntetést vásároltam itt, Székelyföldön és Magyarországról, olyanokat, amelyeket megkaphattak idevaló katonák is. Dédnagytatám őrvezető volt mindkét világháborúban. Galíciában megsebesült, hazahozták és itthon, Erdélyben ápolták. Aztán 1916-ban betörtek a románok, és a sebesültekből létrehozták az erdélyi portyázó különítményt. Sebesültként ismét felvette a harcot a románokkal, 1917-ben Olaszországba került és ott fogságba esett. Aztán szabadult, a négyéves magyar időben ismét behívták, leventeoktató volt, harcolt Csobánosban mint 13-as székely határőr, és ott vesztette el hősi halált halt fiát. Haladt a csapatokkal, Idecs pataka előtt az ötven év fölöttieket elengedték és hazajött.
Hősök emlékezete
Zalánpatak nem felejti el hőseit, bizonyíték rá, hogy nemcsak Préda Barna könyvében és múzeumában lelhetőek fel a helyi háborús emlékek, hanem az elmúlt években maradandó jeleket is állított a falu. 2013-ban avatták fel annak a zászlónak a talapzatát az iskola udvarán, amelyet 1942-ben állítottak és a román megszállás után, 1947-ben bontottak le, az avató alkalmából a zászlót ezúttal is a felvidéki lévaiak adományozták, mint a négyéves magyar időben. 2016 novemberében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világháború zalánpataki elesettei előtt tisztelgő emléktáblákat helyeztek el a római katolikus templom falára, idén pedig, Kisboldogasszony napján (szeptember 8-án) kopjafát állítottak Bedő László tanító, magyar királyi zászlós emlékére. – Bedő László zászlóstiszt volt, ő szervezte meg a falu védelmét hetvenhárom esztendővel ezelőtt. Mozgósították a huszonhármas korosztályt, amely kimaradt a sorozásból, és ekkor ő már megfelelő katonai kiképzést kapott a leventeoktatás során – eleveníti fel a múltat Préda Barna. – Hazafutott Barótról, ott volt tiszt, és értesítette az embereket, hogy Köpecnél betörtek a románok. Fegyver volt, mert a háború alatt mindig volt, és megszervezte a védelmet. Eldöntötték, ha jönnek a vasgárdisták, akkor felveszik a harcot. Végül a vasgárdisták nem jutottak el Zalánpatakig, a román csapatok pedig békésen vonultak át a településen, viszont a német és a magyar katonák összecsaptak velük, és akkor jutottak nagy tömegek fegyverhez, mert a románok menekülés közben elhagyták a fegyvert. Szárazajtáról jöttek be román érzelmű fiatalok, és éjjelenként rettegésben tartották a zalánpatakiakat. Lövöldöztek a levegőbe, és a helyiek velük vették fel a harcot, egészen Szárazajtáig kergették őket.
Egyenruhában megváltozik az ember
A Csíkmadarasról vásárolt második világháborús zászlósegyenruha Préda Barna kis múzeumának egyik különleges darabja. Új tulajdonosa csak néhányszor viselte, mintájára saját egyenruhát készíttetett, és abban jelenik meg a különböző történelmi megemlékezéseken. Úgy tartja, az egyenruha tartást ad az embernek, nemcsak külsőleg, de lelkileg is. Két barátjával, a kézdivásárhelyi Szima Csabával és a gelencei Kerekes Áronnal szervezik a 24-es kézdivásárhelyi határvadász hagyományőrző zászlóaljat, közelebbről szeretnének toborzót tartani és az állományt feltölteni:
– Fontosnak tartom a katonai hagyományőrzést, hisz székelyek vagyunk, a székely ősi katonanemzet. Fontos, hogy ezeket a hagyományokat is továbbvigyük, szemléltessük, hogy milyen volt az akkori katonaélet és a felszerelés. Törekszünk ezt minél korhűbben átadni, és úgy tűnik, a gyermekek is szeretik. A hagyományőrző táborok után a szülők elmondják, a gyermek rendben tartja a ruháját, mind megeszi az ételt, amelyet eléje tesznek, nem válogat, sokkal fegyelmezettebb. Ezt az örökséget kötelességünk őrizni és továbbadni, ebben látom a hagyományőrzés lényegét. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma