Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. augusztus 14.
Összeöntötték a magyarországi és a határon túlról származó búzát Nemeshanyban
A Magyarok kenyere programban már több mint 500 tonna búza gyűlt össze az ország valamennyi megyéjéből és a határon túlról – jelentette be Korinek László, a program elindítója a Veszprém megyei Nemeshanyban, ahol összeöntötték az ünnepi kenyérhez a felajánlott gabonát. Sok helyen még folyik az aratás, ezért az idei felajánlás mennyisége még nem végleges – tette hozzá. A liszt és kenyéradomány mintegy 80 ezer nehézsorsú gyermekhez jut majd el, több mint 130 szervezet segítségével, és ebből sütik majd az ünnepi kenyeret is a Somogy megyei Nagybajom községben – közölte.
Korinek László elmondta, a kezdeményezés elindításának köszönheti, hogy egyre többen ápolják a magyar nyelvet, hiszen „míg a Magyarok kenyerét eszik, a magyar nyelvet használják". Hangsúlyozta: a Magyarok kenyere programért a felvidéki és a Kárpátalján élő magyarság tette a legtöbbet, a kárpátaljai gazdák 83 tonna búzát ajánlottak fel.
Az ünnepi kenyérhez szükséges só a székelyföldi Parajdról, a kovász a Baranya-háromszögből, Karancsról, a víz Kárpátaljáról érkezik.
Az ünnepi kenyeret Esztergomban szenteli majd meg Erdő Péter bíboros, az Esztergom-Budapesti főegyházmegye érseke.
A Magyarok kenyere program a nemzetben élő lelki erőt és összetartozást szimbolizálja – fogalmazott az ünnepségen a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztésért felelős államtitkára. Kis Miklós Zsolt szerint a 2011-ben útjára indított program küldetése a keresztény nemzettudat erősítése. A búza az élet és az újjászületés jelképe, ezért a program a Kárpát-medence megmaradását is szimbolizálja – hangsúlyozta.
Jakab István, az Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ elnöke arról beszélt, hogy szombaton a kárpátaljai búza ünnepén vett részt, ahol azt tapasztalta, hogy a gazdák teljes szívvel elkötelezettek a program iránt.
Kiss József Attila Nemeshany független polgármestere azt mondta, hogy Nemeshanynak mindig is nagy szerepe volt a búza őrlésében, ma is két ép és több romos malomépület van a településen. A Csizmadia malmot, amelyben az ünnepi búzát őrlik, 1907-ben Háry Mihály molnár építtette. A malom 1952-ig üzemelt, akkor államosították és magtárként használták. Az épületet 1972-ben az egykori tulajdonos családja visszavásárolta, 2001-ben felújították, 2003 óta működik malommúzeumként – idézte fel.
MTI; Erdély.ma
A Magyarok kenyere programban már több mint 500 tonna búza gyűlt össze az ország valamennyi megyéjéből és a határon túlról – jelentette be Korinek László, a program elindítója a Veszprém megyei Nemeshanyban, ahol összeöntötték az ünnepi kenyérhez a felajánlott gabonát. Sok helyen még folyik az aratás, ezért az idei felajánlás mennyisége még nem végleges – tette hozzá. A liszt és kenyéradomány mintegy 80 ezer nehézsorsú gyermekhez jut majd el, több mint 130 szervezet segítségével, és ebből sütik majd az ünnepi kenyeret is a Somogy megyei Nagybajom községben – közölte.
Korinek László elmondta, a kezdeményezés elindításának köszönheti, hogy egyre többen ápolják a magyar nyelvet, hiszen „míg a Magyarok kenyerét eszik, a magyar nyelvet használják". Hangsúlyozta: a Magyarok kenyere programért a felvidéki és a Kárpátalján élő magyarság tette a legtöbbet, a kárpátaljai gazdák 83 tonna búzát ajánlottak fel.
Az ünnepi kenyérhez szükséges só a székelyföldi Parajdról, a kovász a Baranya-háromszögből, Karancsról, a víz Kárpátaljáról érkezik.
Az ünnepi kenyeret Esztergomban szenteli majd meg Erdő Péter bíboros, az Esztergom-Budapesti főegyházmegye érseke.
A Magyarok kenyere program a nemzetben élő lelki erőt és összetartozást szimbolizálja – fogalmazott az ünnepségen a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztésért felelős államtitkára. Kis Miklós Zsolt szerint a 2011-ben útjára indított program küldetése a keresztény nemzettudat erősítése. A búza az élet és az újjászületés jelképe, ezért a program a Kárpát-medence megmaradását is szimbolizálja – hangsúlyozta.
Jakab István, az Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ elnöke arról beszélt, hogy szombaton a kárpátaljai búza ünnepén vett részt, ahol azt tapasztalta, hogy a gazdák teljes szívvel elkötelezettek a program iránt.
Kiss József Attila Nemeshany független polgármestere azt mondta, hogy Nemeshanynak mindig is nagy szerepe volt a búza őrlésében, ma is két ép és több romos malomépület van a településen. A Csizmadia malmot, amelyben az ünnepi búzát őrlik, 1907-ben Háry Mihály molnár építtette. A malom 1952-ig üzemelt, akkor államosították és magtárként használták. Az épületet 1972-ben az egykori tulajdonos családja visszavásárolta, 2001-ben felújították, 2003 óta működik malommúzeumként – idézte fel.
MTI; Erdély.ma
2017. augusztus 14.
A történelem egy képzeletbeli asszony sorsa által bemutatva
Aki nem látta, még bepótolhatja, és a hónap végéig megnézheti a kivitelezésében és mondanivalójában is egyedi kiállítást, Anna történetét Marosvásárhelyen.
Az erdélyi lány valamennyi rendszert végigélt, volt boldog szerelmes, de csalódott is, családja által kitagadott, a falu után a városban kereste a szerencséjét, majd visszatért falura egy új rendszer elfogadtatása érdekében, hogy aztán idősen, egy városi egyenlakás egyenbútorai között csodálkozva fogadja a szocialista rendszert megdöntő próbálkozások híreit.
A múlt évi, illetve az idei Múzeumok éjszakáján nézték meg a legtöbben az Anna című kiállítást. Tatai Orsolya, a múzeum munkatársa a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, a visszajelzések szerint.
az üveghal, a csipketerítő, a zöld konyhabútor, a szobaberendezés keltette a legnagyobb érdeklődést a látogatókban.
Valamennyien ráismertek azokra a tárgyakra, amelyek egykor otthonaikat, vagy szüleik, nagyszüleik lakását díszítették. Sokan mondták, nem is gondoltak volna arra, hogy ezek a tárgyak egykor múzeumba kerülnek. De igazából nem is a tárgyak az érdekesek – figyelmeztetett a muzeológus –, hanem azok a történetek, amelyeket ezek hordoznak.
A tárgy inkább segédeszköz a történelem elmesélésében, megértésében – mondta a múzeum munkatársa, aki mint antropológus a tárgyak történetére próbálja felhívni az érdeklődők figyelmét.
A kiállítás megálmodói – Kolumbán Zsuzsánna, Kinda István, Miklós Zoltán, Salló Szilárd, Szőcs Levente és Vajda András, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársai – nem ragaszkodtak a néprajzi kiállítások szokásos sorsfordulóihoz, inkább az emberi élet egyes pontjaira, a történelem egyes szakaszaira nyitnak rálátást egyetlen személy szemszögén keresztül. Nem válaszokat kínál a tárlat, hanem kérdésekre ösztönöz. Merre menjek, hova tovább, mi lesz velem? Továbbá döntést követő kérdéseket tesz fel: merre mentem, miért ezt választottam, mi lett belőlem? Miért vagyok az, ami vagyok, és miért történt mindez velem?
Választhattunk volna konkrét személyt, akinek életútját bemutatjuk, a lehető legvalószerűbben, leghitelesebben. Most nem ezt tettük, hanem olyat alkottunk, amilyet amúgy nem szoktunk. Megalkottunk egy fiktív személyt, Annát, aki sohasem élt. Úgy akartuk megalkotni, hogy önök végül elmondhassák: bár Anna sosem élt, de akár élhetett is volna – olvasható a kiállítás ismertetőjében.
A tárlat nem mindennapi módon vezet végig a képzeletbeli Anna életén, általa ismertetve a történelmet 1920 és 1989 között.
A múzeum udvarából, a földszintről indul a látogatás, egy csűrnek berendezett térből, ahol román és magyar nyelven meséli a narrátor a fiatal, falusi lány életét. Anna fő szórakozása vasárnaponként a tánc, ahogy másoknak is a hagyományos erdélyi falusi társadalomban. Ott ismerkedik meg a fiúval, akibe szerelmes lesz és akitől gyereket vár, de aki magára hagyja. Mivel ez nagy szégyent jelent a falusi környezetben, valamint a családja is kitagadja, Annának el kell hagynia a szülőfaluját, és a városba megy szerencsét próbálni.
Egy jómódú zsidó családhoz szegődik cselédnek, csakhogy a családot deportálják, senki nem tér vissza a haláltáborokból. Véget ér a háború, új lehetőség nyílik a fiatal nő számára: belép a pártba, és mint ifjú kommunista tér vissza a falujába, ahol még mindig úgy tekintenek rá, mint a megesett, szégyenben maradt lányra. Nem akarják észrevenni és megérteni, hogy ő „egy jobb jövőért fáradozik”. A falusi környezet, majd a városi zsidó család polgári otthona után egy jellegzetes pártirodába lépünk, komor és barátságtalan szobába, ahol a csupasz falon a pártot éltető szlogen olvasható, kopott íróasztal, szék és vasszekrény jelenti a berendezést.
Aztán következik a kiállítás utolsó állomása, a városi tömbházlakás. A szobában a szocialista bútoripar egyenszekrénye, televíziókészülék és rádió, csipketerítő és azon üveghal. A szűk kis konyhában a berendezés valamennyi erdélyi látogató számára családtag: zöld konyhaszekrény, mosogatókagyló, gáztűzhely, a kis ablakon pedig egy másik szürke tömbházra nyílik kilátás. És közben halljuk, hogy Anna mesél: „talán lehetett volna boldogabb az életem” – mondja, majd hozzáteszi, hogy most már így van jól, ahogy van, életében nem hibázott, csak egyszer.
Nincs gondja a tüzelőre, meleg vízre, „új és szép blokkban” tölti az életét, cukrot, olajat, lisztet „tikettre” kap, nyugdíjas, nézi a televíziót és hallgatja a rádiót. Úgy érzi, mindent megtett a pártért, nem is érti, hogy vannak olyanok, akiknek „még ez az élet sem tetszik” – és míg beszél, Temesváron már készülődik a forradalom. Az is a kiállítás érdekességei közé tartozik, ahogy az ötletgazdák multimédiás megoldásokkal segítenek abban, hogy az eseményeket, vagy akár egy-egy időszak hangulatát jobban megértsük, átéljük. Baróti Hunor látványtervező ötlete alapján a táncosokat vetítve látjuk, ahogy a falusi asztalon is a terítéket, a jellegzetes ebédet, azt ahogy tálalják, vagy a városi családnál a másfajta, polgáriasabb terítéket, a húslevest, a levesben az aranyló galuskát ahogyan kimerik a tányérokba.
A kiállítás hétfő kivételével hétköznaponként délelőtt 9 és délután 4 óra között augusztus végéig látogatható, szombaton 9 és 14. míg vasárnap 9 és 13 között Marosvásárhelyen a főtéren, az egykori Toldalagi-palotában. Felnőtteknek 8 lej a belépő ára, nyugdíjasoknak 3, gyerekeknek és tanulóknak 2 lej.
Antal Erika / Székelyhon.ro
Aki nem látta, még bepótolhatja, és a hónap végéig megnézheti a kivitelezésében és mondanivalójában is egyedi kiállítást, Anna történetét Marosvásárhelyen.
Az erdélyi lány valamennyi rendszert végigélt, volt boldog szerelmes, de csalódott is, családja által kitagadott, a falu után a városban kereste a szerencséjét, majd visszatért falura egy új rendszer elfogadtatása érdekében, hogy aztán idősen, egy városi egyenlakás egyenbútorai között csodálkozva fogadja a szocialista rendszert megdöntő próbálkozások híreit.
A múlt évi, illetve az idei Múzeumok éjszakáján nézték meg a legtöbben az Anna című kiállítást. Tatai Orsolya, a múzeum munkatársa a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, a visszajelzések szerint.
az üveghal, a csipketerítő, a zöld konyhabútor, a szobaberendezés keltette a legnagyobb érdeklődést a látogatókban.
Valamennyien ráismertek azokra a tárgyakra, amelyek egykor otthonaikat, vagy szüleik, nagyszüleik lakását díszítették. Sokan mondták, nem is gondoltak volna arra, hogy ezek a tárgyak egykor múzeumba kerülnek. De igazából nem is a tárgyak az érdekesek – figyelmeztetett a muzeológus –, hanem azok a történetek, amelyeket ezek hordoznak.
A tárgy inkább segédeszköz a történelem elmesélésében, megértésében – mondta a múzeum munkatársa, aki mint antropológus a tárgyak történetére próbálja felhívni az érdeklődők figyelmét.
A kiállítás megálmodói – Kolumbán Zsuzsánna, Kinda István, Miklós Zoltán, Salló Szilárd, Szőcs Levente és Vajda András, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársai – nem ragaszkodtak a néprajzi kiállítások szokásos sorsfordulóihoz, inkább az emberi élet egyes pontjaira, a történelem egyes szakaszaira nyitnak rálátást egyetlen személy szemszögén keresztül. Nem válaszokat kínál a tárlat, hanem kérdésekre ösztönöz. Merre menjek, hova tovább, mi lesz velem? Továbbá döntést követő kérdéseket tesz fel: merre mentem, miért ezt választottam, mi lett belőlem? Miért vagyok az, ami vagyok, és miért történt mindez velem?
Választhattunk volna konkrét személyt, akinek életútját bemutatjuk, a lehető legvalószerűbben, leghitelesebben. Most nem ezt tettük, hanem olyat alkottunk, amilyet amúgy nem szoktunk. Megalkottunk egy fiktív személyt, Annát, aki sohasem élt. Úgy akartuk megalkotni, hogy önök végül elmondhassák: bár Anna sosem élt, de akár élhetett is volna – olvasható a kiállítás ismertetőjében.
A tárlat nem mindennapi módon vezet végig a képzeletbeli Anna életén, általa ismertetve a történelmet 1920 és 1989 között.
A múzeum udvarából, a földszintről indul a látogatás, egy csűrnek berendezett térből, ahol román és magyar nyelven meséli a narrátor a fiatal, falusi lány életét. Anna fő szórakozása vasárnaponként a tánc, ahogy másoknak is a hagyományos erdélyi falusi társadalomban. Ott ismerkedik meg a fiúval, akibe szerelmes lesz és akitől gyereket vár, de aki magára hagyja. Mivel ez nagy szégyent jelent a falusi környezetben, valamint a családja is kitagadja, Annának el kell hagynia a szülőfaluját, és a városba megy szerencsét próbálni.
Egy jómódú zsidó családhoz szegődik cselédnek, csakhogy a családot deportálják, senki nem tér vissza a haláltáborokból. Véget ér a háború, új lehetőség nyílik a fiatal nő számára: belép a pártba, és mint ifjú kommunista tér vissza a falujába, ahol még mindig úgy tekintenek rá, mint a megesett, szégyenben maradt lányra. Nem akarják észrevenni és megérteni, hogy ő „egy jobb jövőért fáradozik”. A falusi környezet, majd a városi zsidó család polgári otthona után egy jellegzetes pártirodába lépünk, komor és barátságtalan szobába, ahol a csupasz falon a pártot éltető szlogen olvasható, kopott íróasztal, szék és vasszekrény jelenti a berendezést.
Aztán következik a kiállítás utolsó állomása, a városi tömbházlakás. A szobában a szocialista bútoripar egyenszekrénye, televíziókészülék és rádió, csipketerítő és azon üveghal. A szűk kis konyhában a berendezés valamennyi erdélyi látogató számára családtag: zöld konyhaszekrény, mosogatókagyló, gáztűzhely, a kis ablakon pedig egy másik szürke tömbházra nyílik kilátás. És közben halljuk, hogy Anna mesél: „talán lehetett volna boldogabb az életem” – mondja, majd hozzáteszi, hogy most már így van jól, ahogy van, életében nem hibázott, csak egyszer.
Nincs gondja a tüzelőre, meleg vízre, „új és szép blokkban” tölti az életét, cukrot, olajat, lisztet „tikettre” kap, nyugdíjas, nézi a televíziót és hallgatja a rádiót. Úgy érzi, mindent megtett a pártért, nem is érti, hogy vannak olyanok, akiknek „még ez az élet sem tetszik” – és míg beszél, Temesváron már készülődik a forradalom. Az is a kiállítás érdekességei közé tartozik, ahogy az ötletgazdák multimédiás megoldásokkal segítenek abban, hogy az eseményeket, vagy akár egy-egy időszak hangulatát jobban megértsük, átéljük. Baróti Hunor látványtervező ötlete alapján a táncosokat vetítve látjuk, ahogy a falusi asztalon is a terítéket, a jellegzetes ebédet, azt ahogy tálalják, vagy a városi családnál a másfajta, polgáriasabb terítéket, a húslevest, a levesben az aranyló galuskát ahogyan kimerik a tányérokba.
A kiállítás hétfő kivételével hétköznaponként délelőtt 9 és délután 4 óra között augusztus végéig látogatható, szombaton 9 és 14. míg vasárnap 9 és 13 között Marosvásárhelyen a főtéren, az egykori Toldalagi-palotában. Felnőtteknek 8 lej a belépő ára, nyugdíjasoknak 3, gyerekeknek és tanulóknak 2 lej.
Antal Erika / Székelyhon.ro
2017. augusztus 14.
Élni akarunk székelyként, magyarként (Emléktáblát avattak az ojtozi csata 100. évfordulóján)
Emléktáblát avattak az 1916–17-ben az Ojtozi-szorosban elesett magyar katonák emlékére, történészkonferenciát tartottak, amelyen a száz évvel ezelőtti csatát járták körül neves meghívottak, szentmisét celebráltak, amelyen Márton Áron emlékét is felidézték – az idei berecki falunapok egybeestek az ojtozi csata századik évfordulójával, érthető hát, hogy az emlékezés és a jövőbe tekintés került a középpontba.
A falunapok nyitányaként szombat délután a helyi önkormányzat és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében történészkonferenciát tartottak a művelődési központ nagytermében. Neves hazai és magyarországi hadtörténészek, történészek, levéltárosok és muzeológusok különböző szemszögből közelítették meg és mutatták be a száz évvel ezelőtti ojtozi csatát. Többek között előadások hangzottak el az 1916-os román betörés háromszéki hatásairól, a román hadsereg 1917-es újjászületéséről, a soproni vasezred történetéről – olyan igazságok hangzottak el, amelyek nem szerepelnek a román történelem-, illetve tankönyvekben. A sikeres rendezvény ötletgazdája Lukács Bence Ákos konzul volt. Illésfalvi Péter hadtörténész előadása során vitéz Bodó Lajos korabeli fényképét is bemutatta, hangsúlyozva, hogy a konferencián jelen van annak unokája, Bodó István Csíkszeredából. Az előadásokat vita követte, majd a jelenlevők számára alternatív programot szerveztek: a Gábor Áron-emlékházat, a művelődési központ alagsorában berendezett falumúzeumot vagy a római castrumot lehetett megtekinteni. Tegnap reggel a kívül-belül felújított ojtoztelepi római katolikus templomban szentmisére került sor, amelyet Tamás József segédpüspök celebrált. Csomós László berecki plébános – miután a maga és az egyházközség nevében köszöntötte a vendégeket és a híveket – arra emlékeztetett: az ojtozi csata centenáriumán azért gyűltek össze, hogy leróják kegyeletüket a hazájukat védő magyar katonák hősiessége előtt és emléket állítsanak nekik. Ugyanakkor arra kérte a jelenlevőket, hogy Márton Áron püspökre is emlékezzenek, aki 1916 szeptemberétől 1917 decemberéig a magyar hadsereg katonájaként az Ojtozi-szorosban is harcolt. „Számunkra ne csak emlékezés legyen ez a nap, hanem szóljon hőseink hitének és kitartásának elsajátításáról is. Ha mi is példájuk szerint élünk, akkor életünk harcait bár néha elveszítjük, hitünkben soha össze nem törünk. Száz év távlatából is él a nemzet, mert töretlen a hite. A világ húzhat határokat, de a hitünk országát csak Isten teheti nagyobbá. Vágyjunk erre a hitre, és akkor meglesz mindenünk” – mondotta többek között a berecki egyházközség plébánosa, majd felkérte a püspök atyát, hogy mutassa be a legszentebb áldozatot az itt elesett hősökért, népünkért és hazánkért. Az egyházfő az ünnepi szentmisét az Ojtozi-szorosban elesett katonák emlékének ajánlotta fel.
A szentmisét követően a jelenlevők a templomkertbe vonultak, hogy felavassák az emléktáblát az 1916–17-ben az Ojtozi-szorosban harcolt és hősi halált halt magyar katonák emlékére. A leleplezésre váró emléktábla előtt első világháborús honvédegyenruhában és korabeli fegyverzetben díszőrséget állt négy hagyományőrző és a Történelmi Vitézi Rend kézdi- és sepsiszéki állományának több tagja, rajtuk kívül huszáregyenruhát és a 15. Székely Határőr Gyalogezred egyenruháját viselő hagyományőrzők is jelen voltak a megemlékezésen, amely a magyar himnusz eléneklésével kezdődött.
Elsőként az esemény házigazdája, Dimény Zoltán, Bereck község polgármestere szólt az egybegyűltekhez, köszöntötte a jeles vendégeket, az egyházi és világi méltóságokat, Sopron és Tótkomlós küldöttségét, valamint Kiss László ezredest, Magyarország bukaresti nagykövetségének katonai attaséját. Az elöljáró kivételes napnak, az összefogás napjának nevezte az eseményt, és köszönetet mondott Grezsa István kormánybiztosnak és Magyarország kormányának az ojtoztelepi templom felújításában nyújtott jelentős anyagi támogatásért. Grezsa István kormánybiztos arra emlékeztetett, hogy a Honvédkövet pontosan tíz évvel ezelőtt állították fel. Kiemelte: ezen a napon nemcsak a magyar honvédekre emlékeznek, hanem, ahogy azt minden katonai hagyomány diktálja, az elesett ellenségről is megemlékeznek, évszázadokon keresztül ezt a szorost nemcsak magyar és székely hősök tetemei borítják, hanem román, német és orosz katonák is elestek itt. Jelképes, hogy a soproni 18-asok az ország nyugati végéből ide, a legkeletibb részre, Ojtozba kerültek, ahol a magyar hazát védték. A trianoni diktátum közelgő századik évfordulója kapcsán azt hangsúlyozta: ideje annak, hogy eljöjjön a Kárpát-medencében élő népek megbékélése, és jó lenne, ha a visegrádi négyek kibővülne Romániával is, de ehhez őszintén kell egymás szemébe nézni. „Minden veszteség és minden negatív folyamat ellenére élni akarunk székelyként, magyarként, ahogy az Úr rendelt bennünket” – zárta beszédét a kormánybiztos.
Firtl Mátyás, Sopron és térsége országgyűlési képviselője, a Magyar Országyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának alelnöke arról beszélt, hogy Sopron egyik legszebb parkjában, az Erzsébet kertben áll 2013 óta gróf Bánffy Miklós egykori külügyminiszter szobra, amelyet a város legnagyobb ünnepén, a Hűség napján lepleztek le, mert a soproniaknak a várost és környékét ő mentette meg, 1921-ben népszavazással dönthettek sorsukról, jövőjükről a trianoni döntés ellenében. A zalánpataki Préda Barna hagyományőrző Futó Dezső főhadnagy Emlékezzünk! című versét adta elő, majd Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke mondta el ünnepi beszédét, aki azt emelte ki, hogy a haza megvédése aligha sikerült volna a székelyek és a soproniak nélkül, akik hősiesen harcoltak a magyar honért itt és máshol. Arra is figyelmeztetett, hogy a nagy háború centenáriumán erkölcsi kötelességünk a még meglévő honvédsírok felkutatása és egy olyan adattár létrehozása, amely megőrzi az elesett honvédek nevét. Szász Henrietta Tóth Árpád Katonasír című versét szavalta el, majd Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ideiglenes ügyvivője emlékezett az ojtozi csata centenáriumára, és köszönetet mondott Pál Andor berecki vállalkozónak a templom felújításáért. Kozma Eszter tanuló csángó katonabúcsúztatót énekelt, majd Dimény Zoltán, Farkas Balázs és Grezsa István leleplezte a templom falán levő márvány emléktáblát, amelyet a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alap, Bereck önkormányzata és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa állíttatott az Ojtozi-szoros térségében 1916–17-ben harcolt és hősi halált halt magyar katonák emlékére. Az emléktáblát Tamás József segédpüspök áldotta meg, majd koszorúzás következett. A soproniak a tíz évvel ezelőtt felállított Honvédkövet is megkoszorúzták. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Emléktáblát avattak az 1916–17-ben az Ojtozi-szorosban elesett magyar katonák emlékére, történészkonferenciát tartottak, amelyen a száz évvel ezelőtti csatát járták körül neves meghívottak, szentmisét celebráltak, amelyen Márton Áron emlékét is felidézték – az idei berecki falunapok egybeestek az ojtozi csata századik évfordulójával, érthető hát, hogy az emlékezés és a jövőbe tekintés került a középpontba.
A falunapok nyitányaként szombat délután a helyi önkormányzat és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának szervezésében történészkonferenciát tartottak a művelődési központ nagytermében. Neves hazai és magyarországi hadtörténészek, történészek, levéltárosok és muzeológusok különböző szemszögből közelítették meg és mutatták be a száz évvel ezelőtti ojtozi csatát. Többek között előadások hangzottak el az 1916-os román betörés háromszéki hatásairól, a román hadsereg 1917-es újjászületéséről, a soproni vasezred történetéről – olyan igazságok hangzottak el, amelyek nem szerepelnek a román történelem-, illetve tankönyvekben. A sikeres rendezvény ötletgazdája Lukács Bence Ákos konzul volt. Illésfalvi Péter hadtörténész előadása során vitéz Bodó Lajos korabeli fényképét is bemutatta, hangsúlyozva, hogy a konferencián jelen van annak unokája, Bodó István Csíkszeredából. Az előadásokat vita követte, majd a jelenlevők számára alternatív programot szerveztek: a Gábor Áron-emlékházat, a művelődési központ alagsorában berendezett falumúzeumot vagy a római castrumot lehetett megtekinteni. Tegnap reggel a kívül-belül felújított ojtoztelepi római katolikus templomban szentmisére került sor, amelyet Tamás József segédpüspök celebrált. Csomós László berecki plébános – miután a maga és az egyházközség nevében köszöntötte a vendégeket és a híveket – arra emlékeztetett: az ojtozi csata centenáriumán azért gyűltek össze, hogy leróják kegyeletüket a hazájukat védő magyar katonák hősiessége előtt és emléket állítsanak nekik. Ugyanakkor arra kérte a jelenlevőket, hogy Márton Áron püspökre is emlékezzenek, aki 1916 szeptemberétől 1917 decemberéig a magyar hadsereg katonájaként az Ojtozi-szorosban is harcolt. „Számunkra ne csak emlékezés legyen ez a nap, hanem szóljon hőseink hitének és kitartásának elsajátításáról is. Ha mi is példájuk szerint élünk, akkor életünk harcait bár néha elveszítjük, hitünkben soha össze nem törünk. Száz év távlatából is él a nemzet, mert töretlen a hite. A világ húzhat határokat, de a hitünk országát csak Isten teheti nagyobbá. Vágyjunk erre a hitre, és akkor meglesz mindenünk” – mondotta többek között a berecki egyházközség plébánosa, majd felkérte a püspök atyát, hogy mutassa be a legszentebb áldozatot az itt elesett hősökért, népünkért és hazánkért. Az egyházfő az ünnepi szentmisét az Ojtozi-szorosban elesett katonák emlékének ajánlotta fel.
A szentmisét követően a jelenlevők a templomkertbe vonultak, hogy felavassák az emléktáblát az 1916–17-ben az Ojtozi-szorosban harcolt és hősi halált halt magyar katonák emlékére. A leleplezésre váró emléktábla előtt első világháborús honvédegyenruhában és korabeli fegyverzetben díszőrséget állt négy hagyományőrző és a Történelmi Vitézi Rend kézdi- és sepsiszéki állományának több tagja, rajtuk kívül huszáregyenruhát és a 15. Székely Határőr Gyalogezred egyenruháját viselő hagyományőrzők is jelen voltak a megemlékezésen, amely a magyar himnusz eléneklésével kezdődött.
Elsőként az esemény házigazdája, Dimény Zoltán, Bereck község polgármestere szólt az egybegyűltekhez, köszöntötte a jeles vendégeket, az egyházi és világi méltóságokat, Sopron és Tótkomlós küldöttségét, valamint Kiss László ezredest, Magyarország bukaresti nagykövetségének katonai attaséját. Az elöljáró kivételes napnak, az összefogás napjának nevezte az eseményt, és köszönetet mondott Grezsa István kormánybiztosnak és Magyarország kormányának az ojtoztelepi templom felújításában nyújtott jelentős anyagi támogatásért. Grezsa István kormánybiztos arra emlékeztetett, hogy a Honvédkövet pontosan tíz évvel ezelőtt állították fel. Kiemelte: ezen a napon nemcsak a magyar honvédekre emlékeznek, hanem, ahogy azt minden katonai hagyomány diktálja, az elesett ellenségről is megemlékeznek, évszázadokon keresztül ezt a szorost nemcsak magyar és székely hősök tetemei borítják, hanem román, német és orosz katonák is elestek itt. Jelképes, hogy a soproni 18-asok az ország nyugati végéből ide, a legkeletibb részre, Ojtozba kerültek, ahol a magyar hazát védték. A trianoni diktátum közelgő századik évfordulója kapcsán azt hangsúlyozta: ideje annak, hogy eljöjjön a Kárpát-medencében élő népek megbékélése, és jó lenne, ha a visegrádi négyek kibővülne Romániával is, de ehhez őszintén kell egymás szemébe nézni. „Minden veszteség és minden negatív folyamat ellenére élni akarunk székelyként, magyarként, ahogy az Úr rendelt bennünket” – zárta beszédét a kormánybiztos.
Firtl Mátyás, Sopron és térsége országgyűlési képviselője, a Magyar Országyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának alelnöke arról beszélt, hogy Sopron egyik legszebb parkjában, az Erzsébet kertben áll 2013 óta gróf Bánffy Miklós egykori külügyminiszter szobra, amelyet a város legnagyobb ünnepén, a Hűség napján lepleztek le, mert a soproniaknak a várost és környékét ő mentette meg, 1921-ben népszavazással dönthettek sorsukról, jövőjükről a trianoni döntés ellenében. A zalánpataki Préda Barna hagyományőrző Futó Dezső főhadnagy Emlékezzünk! című versét adta elő, majd Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke mondta el ünnepi beszédét, aki azt emelte ki, hogy a haza megvédése aligha sikerült volna a székelyek és a soproniak nélkül, akik hősiesen harcoltak a magyar honért itt és máshol. Arra is figyelmeztetett, hogy a nagy háború centenáriumán erkölcsi kötelességünk a még meglévő honvédsírok felkutatása és egy olyan adattár létrehozása, amely megőrzi az elesett honvédek nevét. Szász Henrietta Tóth Árpád Katonasír című versét szavalta el, majd Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ideiglenes ügyvivője emlékezett az ojtozi csata centenáriumára, és köszönetet mondott Pál Andor berecki vállalkozónak a templom felújításáért. Kozma Eszter tanuló csángó katonabúcsúztatót énekelt, majd Dimény Zoltán, Farkas Balázs és Grezsa István leleplezte a templom falán levő márvány emléktáblát, amelyet a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alap, Bereck önkormányzata és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa állíttatott az Ojtozi-szoros térségében 1916–17-ben harcolt és hősi halált halt magyar katonák emlékére. Az emléktáblát Tamás József segédpüspök áldotta meg, majd koszorúzás következett. A soproniak a tíz évvel ezelőtt felállított Honvédkövet is megkoszorúzták. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 14.
Mit kapott Erdély Romániától?
Nemcsak az uborkaszezonnak köszönhető, hogy oly heves indulatokat váltottak ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egy héttel korábbi szavai az egyesülés meg-, illetve meg nem ünnepléséről. A nyilvános térben – televíziókban, újságokban, világhálón – megjelent cikkek, hozzászólások jól tükrözik a román társadalom jelenlegi állapotát, viszonyulását hozzánk, magyarokhoz, és pontosan jelzik azt is, mire számíthatunk jövőben, a nagy centenárium évében.
Az alaphangot megadta az egyértelműen szekus kötődésekkel rendelkező, ugyancsak kétes, de jól csengő nevű Nemzeti Koalíció Románia Korszerűsítéséért, és nagy lendülettel csatlakoztak hozzá a legjelentősebb véleményformálók. Többségük Kelemen fejét követelte, a háládatlan magyarok kipucolását Romániából, hogy végre megvalósulhasson a nagy álom, a színtiszta nemzetállam. Kevesen, nagyon kevesen vették a fáradságot, hogy elgondolkozzanak az RMDSZ-elnök mondandójának lényegén: valóban, mit is adott Románia Erdélynek az elmúlt száz esztendőben? Nyert vagy veszített a régió a nagy egyesüléssel? Édesanyja vagy gonosz mostohája volt e térségnek a román állam, amely kihasználta, kizsigerelte, gáncsolta fejlődését? Nehéz lehet a szembesülés azzal, ami e néhány, nagyon kevés írásból kitetszik. Az elmúlt száz esztendő minden korszakában – lett légyen királyság, kommunista diktatúra vagy nyugati típusú demokráciát imitáló berendezkedés – a bukaresti elit folyamatosan az erdélyi gazdaság, kultúra és szellem lerombolására törekedett. Oly nagy volt a félelem, hogy elveszíthetik a hatalmas szerencsével ölükbe pottyant régiót, hogy nem engedték s mai napig nem engedik természetes módon fejlődni, igyekeznek megölni, nacionalista szólamokkal megsemmisíteni szellemiségét. És mindez nemcsak a magyarok ellen irányult, irányul, hanem az erdélyiség ellen. Láthattuk, miként került tiltólistára március 15-én a székely zászló mellett a románok által 1918-ban felvonultatott Erdély-zászló is.
Erdély Magyarországhoz csatolásának már régóta nincs realitása, még függetlenné válása is esélytelen, olyannyira románná vált az elmúlt száz esztendőben. A félelmek azonban ma is olyan nagyok, hogy nem merik engedni szabadon fejlődni, esélyt sem adnak szárnyalására, nem hagyják motorrá válni, amely maga után húzhatná a többi vánszorgó régiót. Inkább elbalkánosították, lezüllesztették, s ha mégis felüti fejét itt-ott a transzilván szellem, nemzetféltő indulatok söprik el.
Rendkívül kényes kérdést vetett fel Kelemen Hunor, ezért volt oly heves a válasz. Látszólag az a kijelentése váltott ki indulatot, hogy a magyaroknak nincs mit ünnepelniük jövőben, pedig tulajdonképpen a szembesülést szeretnék elkerülni, hogy egész Erdélyt, az egykori tündérkertet feláldozták a nacionalista rettegés oltárán. Pontosan tudják, a válasz a kérdésre, hogy mit adott Románia Erdélynek, nemcsak a magyarok, de a románok számára is lehangoló.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nemcsak az uborkaszezonnak köszönhető, hogy oly heves indulatokat váltottak ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egy héttel korábbi szavai az egyesülés meg-, illetve meg nem ünnepléséről. A nyilvános térben – televíziókban, újságokban, világhálón – megjelent cikkek, hozzászólások jól tükrözik a román társadalom jelenlegi állapotát, viszonyulását hozzánk, magyarokhoz, és pontosan jelzik azt is, mire számíthatunk jövőben, a nagy centenárium évében.
Az alaphangot megadta az egyértelműen szekus kötődésekkel rendelkező, ugyancsak kétes, de jól csengő nevű Nemzeti Koalíció Románia Korszerűsítéséért, és nagy lendülettel csatlakoztak hozzá a legjelentősebb véleményformálók. Többségük Kelemen fejét követelte, a háládatlan magyarok kipucolását Romániából, hogy végre megvalósulhasson a nagy álom, a színtiszta nemzetállam. Kevesen, nagyon kevesen vették a fáradságot, hogy elgondolkozzanak az RMDSZ-elnök mondandójának lényegén: valóban, mit is adott Románia Erdélynek az elmúlt száz esztendőben? Nyert vagy veszített a régió a nagy egyesüléssel? Édesanyja vagy gonosz mostohája volt e térségnek a román állam, amely kihasználta, kizsigerelte, gáncsolta fejlődését? Nehéz lehet a szembesülés azzal, ami e néhány, nagyon kevés írásból kitetszik. Az elmúlt száz esztendő minden korszakában – lett légyen királyság, kommunista diktatúra vagy nyugati típusú demokráciát imitáló berendezkedés – a bukaresti elit folyamatosan az erdélyi gazdaság, kultúra és szellem lerombolására törekedett. Oly nagy volt a félelem, hogy elveszíthetik a hatalmas szerencsével ölükbe pottyant régiót, hogy nem engedték s mai napig nem engedik természetes módon fejlődni, igyekeznek megölni, nacionalista szólamokkal megsemmisíteni szellemiségét. És mindez nemcsak a magyarok ellen irányult, irányul, hanem az erdélyiség ellen. Láthattuk, miként került tiltólistára március 15-én a székely zászló mellett a románok által 1918-ban felvonultatott Erdély-zászló is.
Erdély Magyarországhoz csatolásának már régóta nincs realitása, még függetlenné válása is esélytelen, olyannyira románná vált az elmúlt száz esztendőben. A félelmek azonban ma is olyan nagyok, hogy nem merik engedni szabadon fejlődni, esélyt sem adnak szárnyalására, nem hagyják motorrá válni, amely maga után húzhatná a többi vánszorgó régiót. Inkább elbalkánosították, lezüllesztették, s ha mégis felüti fejét itt-ott a transzilván szellem, nemzetféltő indulatok söprik el.
Rendkívül kényes kérdést vetett fel Kelemen Hunor, ezért volt oly heves a válasz. Látszólag az a kijelentése váltott ki indulatot, hogy a magyaroknak nincs mit ünnepelniük jövőben, pedig tulajdonképpen a szembesülést szeretnék elkerülni, hogy egész Erdélyt, az egykori tündérkertet feláldozták a nacionalista rettegés oltárán. Pontosan tudják, a válasz a kérdésre, hogy mit adott Románia Erdélynek, nemcsak a magyarok, de a románok számára is lehangoló.
Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 14.
Székelyföld felértékelődik (SIC Feszt Csomakőrösön)
Székelyföld jövőjéről, aktuálpolitikai kérdésekről és a jövő évi magyarországi parlamenti választásról, Székelyföldről mint erős brandről beszélt a csomakőrösi SIC Feszt szabadegyetemen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint Kozma Mónika, Maros Megye Tanácsa elnöki kabinetjének vezetője – áll a szervezők közleményében. A rendezvényen a politikai témák mellett gazdálkodási lehetőségekről is szó esett, szombaton családi napot tartottak, esténként koncertek zajlottak.
„Székelyföld mindenekelőtt politikai brand. És még inkább azzá válik, hiszen úgy látjuk, hogy az elkövetkező tíz évben mind Budapesten, mind Bukarestben Székelyföld felértékelődik” – vélekedett Tamás Sándor. Kovászna Megye Tanácsának elnöke arra is felhívta a figyelmet: 2018-ban Magyarországon parlamenti választásokat tartanak, és „a négy évvel ezelőtti megmérettetéshez hasonlóan vagy még azon túlmutatóan szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy Orbán Viktor kormánya nyugodtan tudja folytatni azt a munkát, amelyet elkezdett, mert meggyőződésünk, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségekre – beleértve Erdély, Székelyföld ügyét is – nagy hatása van a nemzeti kormány tevékenységének, mert nemcsak politikai nyilatkozatokat tesz, hanem olyan gazdaságélénkítő, családi vállalkozásokat segítő, a bölcsődétől az egyetemig terjedő oktatási hálózat kiépítését segítő programjai vannak, amelyek számunkra nem politikai kérdések, hanem létkérdések” – idézte a tanácselnököt a szervező Háromszéki Ifjúsági Tanács közleménye.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy véli, a brand egy eszköz, amelynek megvan az anyagi értéke is az eszmei mellett. Az egységes megjelenítés nemcsak egy cég, de egy térség egészének hasznára válhat. Ismertette a székely termék mozgalom létrejöttét, azt, hogy miként érték el a termékek minőségének és ezáltal értékének is a növelését. A brand építésének másik pozitív hatása a magyar–magyar kapcsolat megerősödése. Kozma Mónika, a Maros megyei tanács elnöki kabinetvezetője kiemelte: az a céljuk, hogy Kovászna és Hargita megyével együttesen, közös összefogással alkossák Székelyföldet, amelyet fiatalosabbá kell tenni, és meg kell szerettetni a fiatalokkal.
Mezőgazdasági jövőkép címmel a háromszéki gazdák részvételével interaktív előadásnak is helyet adott a SIC Feszt. A szakmai beszélgetést Könczei István, a Hárit fiatal gazdákért felelős képviselője vezette, résztvevői: Orbán Miklós, az AgroSic Közösségek Közti Társulás vezetője, Márton Árpád RMDSZ-es képviselő és Kozma Béla, a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság irodavezetője. A mezőgazdasági igazgatóság vezetője ismertette Petre Daea tárcavezető hivatalos levélben megfogalmazott intézkedési tervezeteit, amelyek a mező- és állatgazdálkodókra, pályázati lehetőségekre, állami támogatásokra, adócsökkentésekre vonatkoznak. A SIC Feszten szombaton immár másodjára tartottak családi napot a Háromszéki Ifjúsági Tanács és a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola szervezésében. „A hagyományteremtő szándékkal tavaly elindított kezdeményezés egyre nagyobb népszerűségnek örvend a háromszéki családok körében, ebben az évben több mint ötszáz érdeklődőt vonzott” – mondotta Grüman Éva, a családi nap főszervezője. A HalVirág Bábszínház szórakoztatta a kicsiket, fellépett Zöldi Lara, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola diákja, valamint olyan kézműves, ügyességi, készség- és képességfejlesztő foglalkozások is várták a kicsiket és nagyokat, mint a hangyasuli, bútorfestés, családi fotózás, agyagozás, nemezelés, szövés, mézespogácsa-díszítés, origami, családi fotózás, ügyességi játékok, látványpékség, Legendárium, de fakanálbáb-készítés és légvár is volt. Kondor Ágota, az RMDSZ Háromszéki Nőszervezetének alelnöke, mentálhigiénés szakember Mitől nő a nő? címmel tartott előadást, Máthé Kriszta doTERRA-szaktanácsadó az Illóolajok a családban című beszélgetést vezette, dr. Bodó Erika, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház gyermekgyógyász szakorvosa a szülők kérdéseire válaszolt, este pedig a Folker együttes táncházzal zárta az eseményt. (farcádi) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székelyföld jövőjéről, aktuálpolitikai kérdésekről és a jövő évi magyarországi parlamenti választásról, Székelyföldről mint erős brandről beszélt a csomakőrösi SIC Feszt szabadegyetemen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint Kozma Mónika, Maros Megye Tanácsa elnöki kabinetjének vezetője – áll a szervezők közleményében. A rendezvényen a politikai témák mellett gazdálkodási lehetőségekről is szó esett, szombaton családi napot tartottak, esténként koncertek zajlottak.
„Székelyföld mindenekelőtt politikai brand. És még inkább azzá válik, hiszen úgy látjuk, hogy az elkövetkező tíz évben mind Budapesten, mind Bukarestben Székelyföld felértékelődik” – vélekedett Tamás Sándor. Kovászna Megye Tanácsának elnöke arra is felhívta a figyelmet: 2018-ban Magyarországon parlamenti választásokat tartanak, és „a négy évvel ezelőtti megmérettetéshez hasonlóan vagy még azon túlmutatóan szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy Orbán Viktor kormánya nyugodtan tudja folytatni azt a munkát, amelyet elkezdett, mert meggyőződésünk, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségekre – beleértve Erdély, Székelyföld ügyét is – nagy hatása van a nemzeti kormány tevékenységének, mert nemcsak politikai nyilatkozatokat tesz, hanem olyan gazdaságélénkítő, családi vállalkozásokat segítő, a bölcsődétől az egyetemig terjedő oktatási hálózat kiépítését segítő programjai vannak, amelyek számunkra nem politikai kérdések, hanem létkérdések” – idézte a tanácselnököt a szervező Háromszéki Ifjúsági Tanács közleménye.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy véli, a brand egy eszköz, amelynek megvan az anyagi értéke is az eszmei mellett. Az egységes megjelenítés nemcsak egy cég, de egy térség egészének hasznára válhat. Ismertette a székely termék mozgalom létrejöttét, azt, hogy miként érték el a termékek minőségének és ezáltal értékének is a növelését. A brand építésének másik pozitív hatása a magyar–magyar kapcsolat megerősödése. Kozma Mónika, a Maros megyei tanács elnöki kabinetvezetője kiemelte: az a céljuk, hogy Kovászna és Hargita megyével együttesen, közös összefogással alkossák Székelyföldet, amelyet fiatalosabbá kell tenni, és meg kell szerettetni a fiatalokkal.
Mezőgazdasági jövőkép címmel a háromszéki gazdák részvételével interaktív előadásnak is helyet adott a SIC Feszt. A szakmai beszélgetést Könczei István, a Hárit fiatal gazdákért felelős képviselője vezette, résztvevői: Orbán Miklós, az AgroSic Közösségek Közti Társulás vezetője, Márton Árpád RMDSZ-es képviselő és Kozma Béla, a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság irodavezetője. A mezőgazdasági igazgatóság vezetője ismertette Petre Daea tárcavezető hivatalos levélben megfogalmazott intézkedési tervezeteit, amelyek a mező- és állatgazdálkodókra, pályázati lehetőségekre, állami támogatásokra, adócsökkentésekre vonatkoznak. A SIC Feszten szombaton immár másodjára tartottak családi napot a Háromszéki Ifjúsági Tanács és a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola szervezésében. „A hagyományteremtő szándékkal tavaly elindított kezdeményezés egyre nagyobb népszerűségnek örvend a háromszéki családok körében, ebben az évben több mint ötszáz érdeklődőt vonzott” – mondotta Grüman Éva, a családi nap főszervezője. A HalVirág Bábszínház szórakoztatta a kicsiket, fellépett Zöldi Lara, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola diákja, valamint olyan kézműves, ügyességi, készség- és képességfejlesztő foglalkozások is várták a kicsiket és nagyokat, mint a hangyasuli, bútorfestés, családi fotózás, agyagozás, nemezelés, szövés, mézespogácsa-díszítés, origami, családi fotózás, ügyességi játékok, látványpékség, Legendárium, de fakanálbáb-készítés és légvár is volt. Kondor Ágota, az RMDSZ Háromszéki Nőszervezetének alelnöke, mentálhigiénés szakember Mitől nő a nő? címmel tartott előadást, Máthé Kriszta doTERRA-szaktanácsadó az Illóolajok a családban című beszélgetést vezette, dr. Bodó Erika, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház gyermekgyógyász szakorvosa a szülők kérdéseire válaszolt, este pedig a Folker együttes táncházzal zárta az eseményt. (farcádi) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 14.
Adózzanak a bankok is
Mihai Tudose miniszterelnök felszólította a bankok képviselőit, hogy „kezdjenek el végre nyereségesek lenni, és fizessenek némi adót a román államnak is”. A kormányfő a Realitatea TV péntek esti műsorában számolt be arról, hogy milyen üzenetet közvetített „bizonyos pénzintézetek” képviselőinek a velük folytatott egyeztetésen.
„Az nem lehetséges, hogy egy banknak tíz éven át nincs profitja. Ez így nem mehet tovább. Szóltam nekik, hogy vége a romantika korszakának, hátha ez az öt-tíz év elég volt arra, hogy megtanulják, hogyan kell egy bankot vezetni, és végre elkezdenek nyereségesek lenni. Olyan értelemben, hogy a román államnak is fizetnek némi adót, nem viszik ki az összes pénzt az országból. Nem mindegyik pénzintézet teszi ezt, vannak korrekt bankok is” – fogalmazott a miniszterelnök. Tudose hozzátette: a pénzügyminiszter is tárgyalt a témáról a bankok képviselőivel, és további egyeztetésekre is sor kerül majd. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mihai Tudose miniszterelnök felszólította a bankok képviselőit, hogy „kezdjenek el végre nyereségesek lenni, és fizessenek némi adót a román államnak is”. A kormányfő a Realitatea TV péntek esti műsorában számolt be arról, hogy milyen üzenetet közvetített „bizonyos pénzintézetek” képviselőinek a velük folytatott egyeztetésen.
„Az nem lehetséges, hogy egy banknak tíz éven át nincs profitja. Ez így nem mehet tovább. Szóltam nekik, hogy vége a romantika korszakának, hátha ez az öt-tíz év elég volt arra, hogy megtanulják, hogyan kell egy bankot vezetni, és végre elkezdenek nyereségesek lenni. Olyan értelemben, hogy a román államnak is fizetnek némi adót, nem viszik ki az összes pénzt az országból. Nem mindegyik pénzintézet teszi ezt, vannak korrekt bankok is” – fogalmazott a miniszterelnök. Tudose hozzátette: a pénzügyminiszter is tárgyalt a témáról a bankok képviselőivel, és további egyeztetésekre is sor kerül majd. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 14.
Újra elbánnak velünk (?)
Igencsak indokolt a szülők segélykiáltása, hiszen most már tagadhatatlanul az a cél, hogy iskolakezdésig semmilyen formában ne rendeződjék a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum helyzete, amelynek megoldását szándékosan húzzák-halasztják minden szinten. És egyre nyilvánvalóbb az a szándék is, hogy visszaállítsák az iskolaalapítás előtti helyzetet: az általános iskolai osztályokat visszautalják az Egyesülés Főgimnáziumba, a katolikus teológiai osztályokat pedig a Bolyai Farkas középiskolába, felszámolva ezáltal a két éven át mindenki megelégedésére működő katolikus iskolát.
Ehhez nyújtott kedvező kiindulópontot az Országos Korrupcióellenes Ügyészség marosvásárhelyi kirendeltségének hosszan tartó bűnvádi eljárása a volt főtanfelügyelő és az állásából felfüggesztett iskolaigazgató ellen. Rajtuk kívül kisebb-nagyobb formai hibákra hivatkozva a DNA nyomozói több mint négyszáz diák szüleinek és a 18 évet betöltött tanulóknak a tanév folyamán történő folyamatos beidézésével a megfélemlítés légkörét keltették. Így próbálják rávenni őket, hogy a gyanúsítottak ellen forduljanak.
Az időhúzást a kormányhivatal is gyakorolta. A legelső beiskolázási tervet, amiből kihagyták a katolikus iskolát, a helyi tanács többször akarta módosítani, de a prefektúra minden határozatot megtámadott. Július 31-i válaszában, amelynek összeállítása egy hónapot vett igénybe, a kormányhivatal a helyi tanács legutóbbi iskolahálózat-tervezetről szóló határozatának a visszavonását kérte, érvénytelenítve ezáltal a csonkán maradt osztályoknak a Bolyai Farkas iskolához való csatolásának a lehetőségét is.
A tanfelügyelőség is húzta-nyúzta az időt. A sok csapás közül a legnagyobbat azzal mérte az iskolára, hogy február 7-i 70-es számú vezetőségi tanácsi határozatával megtiltotta a cikluskezdő osztályok indítását a 2017-18-as tanévtől. Mivel a határozat figyelmen kívül hagyta a büntetőeljárási törvénykönyvnek az ártatlanság vélelméről szóló előírását, a katolikus iskola vezetősége, amelyet Kincses Előd ügyvéd képvisel, előzetes panaszt nyújtott be 2017. március 2-án a jogsértő határozat ellen. Az előzetes panaszt a nyomozati eljárásban feltételes módban megfogalmazott „alapos” gyanúra hivatkozva utasították vissza az előkészítő osztályokba való beiratkozás határidejének a lejárta után. A tanfelügyelőségi tiltás megindoklása azonban a Bírákat és Ügyészeket Ellenőrző Igazságszolgáltatási Felügyelet vonatkozó határozatát értelmezve nem állja meg a helyét.
A halogatásban „előkelő” helyen álló megyei törvényszék közigazgatási és pénzügyi részlege június 30-án letárgyalta a cikluskezdő osztályok indítását megtiltó tanfelügyelőségi határozat törvényessége ellen emelt kifogást, és azóta öt alkalommal halasztották el a határozathozatalt. Legutóbb augusztus 10-én augusztus 16-ra. Holott a bírák számára is egyértelmű kellene legyen, hogy a cikluskezdő osztályokba való beiratkozás törvénysértő megtiltása végleges bírói határozat hiányában, amely kimondja, hogy az iskola törvénytelenül működik, visszaélésnek minősül – fogalmazott Kincses Előd ügyvéd.
A katolikus iskola ügyében lehet mulasztásokra hivatkozni, egymásra mutogatni, egymást vádolni, de csak azon túl, hogy belátnánk: megint alaposan elbánnak velünk. Lehet szó több száz gyermek és szülő sorsáról, fordulhatunk fűhöz-fához, amit egyesek bosszúból elterveztek, azt nyílt támadások, csűrés-csavarás, a számunkra kedvező törvényes előírások kiforgatásával úgyis végre akarják hajtani, ahogy más, fontos intézményeink esetében is tették. Amibe az anakronisztikusnak tekintett magányos tüntetők kivételével szépen belenyugodtunk.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
Igencsak indokolt a szülők segélykiáltása, hiszen most már tagadhatatlanul az a cél, hogy iskolakezdésig semmilyen formában ne rendeződjék a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum helyzete, amelynek megoldását szándékosan húzzák-halasztják minden szinten. És egyre nyilvánvalóbb az a szándék is, hogy visszaállítsák az iskolaalapítás előtti helyzetet: az általános iskolai osztályokat visszautalják az Egyesülés Főgimnáziumba, a katolikus teológiai osztályokat pedig a Bolyai Farkas középiskolába, felszámolva ezáltal a két éven át mindenki megelégedésére működő katolikus iskolát.
Ehhez nyújtott kedvező kiindulópontot az Országos Korrupcióellenes Ügyészség marosvásárhelyi kirendeltségének hosszan tartó bűnvádi eljárása a volt főtanfelügyelő és az állásából felfüggesztett iskolaigazgató ellen. Rajtuk kívül kisebb-nagyobb formai hibákra hivatkozva a DNA nyomozói több mint négyszáz diák szüleinek és a 18 évet betöltött tanulóknak a tanév folyamán történő folyamatos beidézésével a megfélemlítés légkörét keltették. Így próbálják rávenni őket, hogy a gyanúsítottak ellen forduljanak.
Az időhúzást a kormányhivatal is gyakorolta. A legelső beiskolázási tervet, amiből kihagyták a katolikus iskolát, a helyi tanács többször akarta módosítani, de a prefektúra minden határozatot megtámadott. Július 31-i válaszában, amelynek összeállítása egy hónapot vett igénybe, a kormányhivatal a helyi tanács legutóbbi iskolahálózat-tervezetről szóló határozatának a visszavonását kérte, érvénytelenítve ezáltal a csonkán maradt osztályoknak a Bolyai Farkas iskolához való csatolásának a lehetőségét is.
A tanfelügyelőség is húzta-nyúzta az időt. A sok csapás közül a legnagyobbat azzal mérte az iskolára, hogy február 7-i 70-es számú vezetőségi tanácsi határozatával megtiltotta a cikluskezdő osztályok indítását a 2017-18-as tanévtől. Mivel a határozat figyelmen kívül hagyta a büntetőeljárási törvénykönyvnek az ártatlanság vélelméről szóló előírását, a katolikus iskola vezetősége, amelyet Kincses Előd ügyvéd képvisel, előzetes panaszt nyújtott be 2017. március 2-án a jogsértő határozat ellen. Az előzetes panaszt a nyomozati eljárásban feltételes módban megfogalmazott „alapos” gyanúra hivatkozva utasították vissza az előkészítő osztályokba való beiratkozás határidejének a lejárta után. A tanfelügyelőségi tiltás megindoklása azonban a Bírákat és Ügyészeket Ellenőrző Igazságszolgáltatási Felügyelet vonatkozó határozatát értelmezve nem állja meg a helyét.
A halogatásban „előkelő” helyen álló megyei törvényszék közigazgatási és pénzügyi részlege június 30-án letárgyalta a cikluskezdő osztályok indítását megtiltó tanfelügyelőségi határozat törvényessége ellen emelt kifogást, és azóta öt alkalommal halasztották el a határozathozatalt. Legutóbb augusztus 10-én augusztus 16-ra. Holott a bírák számára is egyértelmű kellene legyen, hogy a cikluskezdő osztályokba való beiratkozás törvénysértő megtiltása végleges bírói határozat hiányában, amely kimondja, hogy az iskola törvénytelenül működik, visszaélésnek minősül – fogalmazott Kincses Előd ügyvéd.
A katolikus iskola ügyében lehet mulasztásokra hivatkozni, egymásra mutogatni, egymást vádolni, de csak azon túl, hogy belátnánk: megint alaposan elbánnak velünk. Lehet szó több száz gyermek és szülő sorsáról, fordulhatunk fűhöz-fához, amit egyesek bosszúból elterveztek, azt nyílt támadások, csűrés-csavarás, a számunkra kedvező törvényes előírások kiforgatásával úgyis végre akarják hajtani, ahogy más, fontos intézményeink esetében is tették. Amibe az anakronisztikusnak tekintett magányos tüntetők kivételével szépen belenyugodtunk.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 14.
A claustrum hősei
5R, avagy Római Fesztivál Mikházán
Színes és mondhatni időket, korokat átfogó sokadalom vette birtokba szombaton Mikházát. A nyárádmenti falut érdeklődő turisták és az őket vendégül látó ókori római polgárok sokasága szállta meg, ami csak első olvasásra tűnik hihetetlennek – ekkor, augusztus 12-én tartották az immár ötödik alkalommal megszervezett Római Fesztivált.
Az 5R, ahogyan hivatalos nevén szerepel a Maros Megyei Múzeum által létrehozott és szervezett – akár összművészetinek is tekinthető – szemle, ezúttal is nagy tömeget vonzott, a számos helyszínen zajló, nívós programsorozatok teljes napos elfoglaltságot ígértek. A Csűrszínházban berendezett odeonban előadások és gyermekfoglalkozások zajlottak, az udvaron felállított arénában versenyek és hadgyakorlatok folytak, a több helyen felállított castrumokban és fórumokon római táborokat, illetve kézművesműhelyeket (többek között Taberna scriptoria – latin írás, Officina ferraria – kovácsműhely, Taberna aleatoria – társasjátékok, Ludus litterarius – iskola, Officina fictilaria et lucernaria – terrakotta- és mécseskészítés, Materiae medicae – gyógynövények és sok hasonló elfoglaltság) tekinthettek meg a résztvevők, akik az utóbbi sátrak tevékenységeiben részt is vehettek. Római öltözéket viselő kézművesek, avagy a Maros Megyei Múzeum alkalmazottai fogadták őket az árnyas ligetben felhúzott sátrak alatt.
A ferences kolostor udvarán, avagy a claustrumban a Bibliotheca claustri című tárlatot láthatták a jelenlevők, a templomban órarend szerinti vezetés folyt, délután pedig a Flauto Dolce együttes tartott régizene-koncertet. A kolostorudvaron is zajlottak műhelymunkák és tematikus foglalkozások, megannyi az ókori Róma oktatási rendszerét ismertette és idézte.
Mi délelőtt érkeztünk Mikházára, ahol elsőként dr. Csók Zsolt Vigyázat, régészveszély! című, a hazai régészetről és annak gyakran siralmas helyzetéről tartott előadását hallgattuk meg az odeonban, majd sétára indultunk. A Mikháza határában található római régészeti parkban megtekintettük az igencsak egyedülálló Time Boxokat és az azokban berendezett kiállításokat, amelyek a Római Fesztivál okára is rávilágítanak. Bizonyára sokan kérdezik, miért épp e nyárádmenti falu ad otthont e történelmi-tematikus szemlének? A válasz a régészeti park mentén keresendő: itt húzódott a Római Birodalom határvonala, a limes, innen északra barbárok éltek, akiknek a betöréseit megelőzendő és a kereskedelmi útvonalakat felügyelendő, erődítményrendszert építettek a hatalmas birodalom egykori urai. Az egyik, erőddel körbevett katonai tábor, az azt övező lakóházak és a velük átellenben lévő közfürdő Mikházán épült, kétezer évvel ezelőtt itt laktak, gazdálkodtak és őrködtek a mai Libanon területéről idevezényelt légió tagjai. Ezekre a hajdanvolt épületekre tekintenek a Time Box, azaz időkapszula névre keresztelt épületek, az oda vezető utat többnyelvű ismertető táblák jelzik.
A korabeli hangulatot, azt, hogy egykor ugyanezekre a dombokra rómaiak tekintettek, mind a szervezők, mind a vendégsereg megpróbálta feleleveníteni. Tunikába öltözött férfiak és nők, centúriók és közkatonák flangáltak az augusztusi hőségben, a taverna padjain jó hangulatú polgárok söröztek, míg a
clastrumban ferences barátok(nak öltözött) polgárok okították játszva a soron következő nemzedékeket. Az odeon egyik kiemelkedő programpontja ezúttal is a rabszolgavásár volt, ahol többek között egy igen jó kondiban lévő gladiátort és egy Germániából érkezett mécseskészítő lányt is eladott a hajcsár (azaz Vajda György kollégánk), az arénában pedig rota- és íjászversenyre is sor került. Délelőtt ugyanott a barbár szövetség és a rómaiak küzdelme zajlott (gyulafehérvári és zilahi hagyományőrző harcosok részvételével), délután pedig római légiós katonák hadgyakorlatát, majd gladiátorharcot is láthatott a telt házas, érdeklődő közönség. Előbbi alkalomkor egy önkéntest is besoroztak, az újonc szerepét pedig Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház alapítója vállalta magára – becsülettel ellenállt a barbár támadók rohamának. Mind a sorozási hadgyakorlatok, mind a gladiátorharc és az egész esemény alatt kétnyelvű, élő ismertetés zajlott, a ceremóniamesterek számos érdekes, a korral kapcsolatos információt osztottak meg, és sikerrel buzdították a közönséget a két gladiátor, a kihalt germán nyelvjárásban beszélő és ezért senki által meg nem értett Uwe, illetve Darius harcakor.
A végig interaktív, nagyszerű hangulatban zajló fesztivál igen sikeresnek és nívósnak mondható. Mind a szervezők, mind a résztvevők örömmel játszták a római szerepjátékot, és boldogan elevenítették fel azt a kort és társadalmat, amely – minden brutalitása ellenére – a görögök után megteremtette a mai, modern Európa alapjait, és amely (miután eltűnt felőle a feledés kora középkori köde) mindmáig meghatározza azt, amit mi, európaiak, önmagunkról gondolunk.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)
5R, avagy Római Fesztivál Mikházán
Színes és mondhatni időket, korokat átfogó sokadalom vette birtokba szombaton Mikházát. A nyárádmenti falut érdeklődő turisták és az őket vendégül látó ókori római polgárok sokasága szállta meg, ami csak első olvasásra tűnik hihetetlennek – ekkor, augusztus 12-én tartották az immár ötödik alkalommal megszervezett Római Fesztivált.
Az 5R, ahogyan hivatalos nevén szerepel a Maros Megyei Múzeum által létrehozott és szervezett – akár összművészetinek is tekinthető – szemle, ezúttal is nagy tömeget vonzott, a számos helyszínen zajló, nívós programsorozatok teljes napos elfoglaltságot ígértek. A Csűrszínházban berendezett odeonban előadások és gyermekfoglalkozások zajlottak, az udvaron felállított arénában versenyek és hadgyakorlatok folytak, a több helyen felállított castrumokban és fórumokon római táborokat, illetve kézművesműhelyeket (többek között Taberna scriptoria – latin írás, Officina ferraria – kovácsműhely, Taberna aleatoria – társasjátékok, Ludus litterarius – iskola, Officina fictilaria et lucernaria – terrakotta- és mécseskészítés, Materiae medicae – gyógynövények és sok hasonló elfoglaltság) tekinthettek meg a résztvevők, akik az utóbbi sátrak tevékenységeiben részt is vehettek. Római öltözéket viselő kézművesek, avagy a Maros Megyei Múzeum alkalmazottai fogadták őket az árnyas ligetben felhúzott sátrak alatt.
A ferences kolostor udvarán, avagy a claustrumban a Bibliotheca claustri című tárlatot láthatták a jelenlevők, a templomban órarend szerinti vezetés folyt, délután pedig a Flauto Dolce együttes tartott régizene-koncertet. A kolostorudvaron is zajlottak műhelymunkák és tematikus foglalkozások, megannyi az ókori Róma oktatási rendszerét ismertette és idézte.
Mi délelőtt érkeztünk Mikházára, ahol elsőként dr. Csók Zsolt Vigyázat, régészveszély! című, a hazai régészetről és annak gyakran siralmas helyzetéről tartott előadását hallgattuk meg az odeonban, majd sétára indultunk. A Mikháza határában található római régészeti parkban megtekintettük az igencsak egyedülálló Time Boxokat és az azokban berendezett kiállításokat, amelyek a Római Fesztivál okára is rávilágítanak. Bizonyára sokan kérdezik, miért épp e nyárádmenti falu ad otthont e történelmi-tematikus szemlének? A válasz a régészeti park mentén keresendő: itt húzódott a Római Birodalom határvonala, a limes, innen északra barbárok éltek, akiknek a betöréseit megelőzendő és a kereskedelmi útvonalakat felügyelendő, erődítményrendszert építettek a hatalmas birodalom egykori urai. Az egyik, erőddel körbevett katonai tábor, az azt övező lakóházak és a velük átellenben lévő közfürdő Mikházán épült, kétezer évvel ezelőtt itt laktak, gazdálkodtak és őrködtek a mai Libanon területéről idevezényelt légió tagjai. Ezekre a hajdanvolt épületekre tekintenek a Time Box, azaz időkapszula névre keresztelt épületek, az oda vezető utat többnyelvű ismertető táblák jelzik.
A korabeli hangulatot, azt, hogy egykor ugyanezekre a dombokra rómaiak tekintettek, mind a szervezők, mind a vendégsereg megpróbálta feleleveníteni. Tunikába öltözött férfiak és nők, centúriók és közkatonák flangáltak az augusztusi hőségben, a taverna padjain jó hangulatú polgárok söröztek, míg a
clastrumban ferences barátok(nak öltözött) polgárok okították játszva a soron következő nemzedékeket. Az odeon egyik kiemelkedő programpontja ezúttal is a rabszolgavásár volt, ahol többek között egy igen jó kondiban lévő gladiátort és egy Germániából érkezett mécseskészítő lányt is eladott a hajcsár (azaz Vajda György kollégánk), az arénában pedig rota- és íjászversenyre is sor került. Délelőtt ugyanott a barbár szövetség és a rómaiak küzdelme zajlott (gyulafehérvári és zilahi hagyományőrző harcosok részvételével), délután pedig római légiós katonák hadgyakorlatát, majd gladiátorharcot is láthatott a telt házas, érdeklődő közönség. Előbbi alkalomkor egy önkéntest is besoroztak, az újonc szerepét pedig Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház alapítója vállalta magára – becsülettel ellenállt a barbár támadók rohamának. Mind a sorozási hadgyakorlatok, mind a gladiátorharc és az egész esemény alatt kétnyelvű, élő ismertetés zajlott, a ceremóniamesterek számos érdekes, a korral kapcsolatos információt osztottak meg, és sikerrel buzdították a közönséget a két gladiátor, a kihalt germán nyelvjárásban beszélő és ezért senki által meg nem értett Uwe, illetve Darius harcakor.
A végig interaktív, nagyszerű hangulatban zajló fesztivál igen sikeresnek és nívósnak mondható. Mind a szervezők, mind a résztvevők örömmel játszták a római szerepjátékot, és boldogan elevenítették fel azt a kort és társadalmat, amely – minden brutalitása ellenére – a görögök után megteremtette a mai, modern Európa alapjait, és amely (miután eltűnt felőle a feledés kora középkori köde) mindmáig meghatározza azt, amit mi, európaiak, önmagunkról gondolunk.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 14.
Hétszáz menedékkérőt vett át Románia a kötelező betelepítési kvóták alapján
Eddig az eredetileg tervezettnél jóval kevesebb, mindössze hétszáztíz menedékkérőt vett át Románia más európai uniós tagállamoktól a kötelező betelepítési kvóták alapján, mivel a feltételezettnél jóval kevesebben teljesítik az áttelepítési feltételeket – tudta meg a Gândul hírportál a bevándorlási hivataltól (IGI).
Románia 2015-ben a kötelező kvóták ellen szavazott, azt hangoztatva, hogy a tagországoknak önkéntes felajánlások alapján kellene menedékkérőket átvenniük a migrációs nyomás által leginkább sújtott uniós tagállamoktól. A román hatóságok mindazonáltal nem tagadták meg a kvótarendszer alkalmazását – a Görögországból és Olaszországból áthelyezett menedékkérők első csoportjának tavaly márciusi érkezését a hírtelevíziók élőben közvetítették.
A további menedékkérők érkezését nem övezte hasonló sajtónyilvánosság, az IGI most először közölt róluk adatokat. A Gândul által vasárnap este ismertetett hatósági válasz szerint a bukaresti, giurgiui, radóczi (Rădăuţi), galaci illetve a Máramaros megyei nagysomkúti (Şomcuta Mare) befogadóközpontban 521 szíriai, 131 iraki, 45 eritreai és 13 jemeni – más uniós tagállamoktól átvett – menedékkérőt helyeztek el.
A brüsszeli kvóták szerint Romániának elvileg a menedékkérők 3,8 százalékát kellene átvennie, vagyis az első 160 ezer menedékkérő szétosztása nyomán 4180, Olaszországba vagy Görögországba érkezett migránst kellett volna Romániába telepíteni. Az IGI szerint azért érkezett a tervezettnél jóval kevesebb, nemzetközi védelemre szoruló ember Romániába, mert az Európai Unió eredeti becslésénél jóval kevesebben teljesítették az áthelyezés feltételeit – írta a Gandul –, például túlnyomó többségük nem olyan nemzetiségű, amilyennek egyértelműen nemzetközi védelemre volna szüksége. Szabadság (Kolozsvár)
Eddig az eredetileg tervezettnél jóval kevesebb, mindössze hétszáztíz menedékkérőt vett át Románia más európai uniós tagállamoktól a kötelező betelepítési kvóták alapján, mivel a feltételezettnél jóval kevesebben teljesítik az áttelepítési feltételeket – tudta meg a Gândul hírportál a bevándorlási hivataltól (IGI).
Románia 2015-ben a kötelező kvóták ellen szavazott, azt hangoztatva, hogy a tagországoknak önkéntes felajánlások alapján kellene menedékkérőket átvenniük a migrációs nyomás által leginkább sújtott uniós tagállamoktól. A román hatóságok mindazonáltal nem tagadták meg a kvótarendszer alkalmazását – a Görögországból és Olaszországból áthelyezett menedékkérők első csoportjának tavaly márciusi érkezését a hírtelevíziók élőben közvetítették.
A további menedékkérők érkezését nem övezte hasonló sajtónyilvánosság, az IGI most először közölt róluk adatokat. A Gândul által vasárnap este ismertetett hatósági válasz szerint a bukaresti, giurgiui, radóczi (Rădăuţi), galaci illetve a Máramaros megyei nagysomkúti (Şomcuta Mare) befogadóközpontban 521 szíriai, 131 iraki, 45 eritreai és 13 jemeni – más uniós tagállamoktól átvett – menedékkérőt helyeztek el.
A brüsszeli kvóták szerint Romániának elvileg a menedékkérők 3,8 százalékát kellene átvennie, vagyis az első 160 ezer menedékkérő szétosztása nyomán 4180, Olaszországba vagy Görögországba érkezett migránst kellett volna Romániába telepíteni. Az IGI szerint azért érkezett a tervezettnél jóval kevesebb, nemzetközi védelemre szoruló ember Romániába, mert az Európai Unió eredeti becslésénél jóval kevesebben teljesítették az áthelyezés feltételeit – írta a Gandul –, például túlnyomó többségük nem olyan nemzetiségű, amilyennek egyértelműen nemzetközi védelemre volna szüksége. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 14.
„Angyal bácsi, hozan egy pemzlit és szépfestékeket”
Berde Mária irodalmárra és Dóczyné Berde Amál festőre emlékeztek
Az emberi szervezet tűrőképességének határát súroló fülledtség uralta a 8. Kolozsvári Magyar Napok nulladik napját a szabadban és az épületekben egyaránt. Ennek ellenére szombat délután a Bánffy-palotában zsúfolásig megtelt a Szépművészeti Múzeum Tonitza-terme, ahol kettős rendezvény zajlott: Berde Mária (1889–1949) író, költő, műfordító, illetve nővére, Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festő életművét idézték fel konferencia és kiállítás-megnyitó keretében. Mindkettejük életútja, munkássága kapcsolódott a kincses városhoz, mindketten az erdélyi női művészeti élet úttörői közé sorolandók, és mindketten Kolozsváron, a házsongárdi sírkertben nyugszanak. A Házsongárd Alapítvány, Quadro Galéria, Kolozsvári Szépművészeti Akadémia, Kincses Kolozsvár Egyesület és a KMN Egyesület által szervezett esemény alkalmából Kolozsvárra érkezett a képzőművész kiváló humorérékkel megáldott 96 éves lánya is.
A konferencia köszöntőbeszéde Gergely Istvánné Tőkés Erzsébettől (igazgató, Házsongárd Alapítvány) hangzott el, aki szerint Kolozsvár régi adósságát rótta most le, és ezért köszönet illeti a támogatókat. Ő személyes indíttatásból kezdeményezte ezt a rendezvényt: a kommunista rendszer hatalomra jutása előtt a Tőkés család egy házban lakott a Berde családdal, és ő jól ismerte a két művészt, akik nem zászlólengető hangoskodással, hanem élő öntudattal szolgálták magyar közösségüket.
Gaal György művelődéstörténész a Berde család történetét tekintette át. A szentivánlaborfalvi Berde család sarja, Berde Sándor a háromszéki Fotoson született, az 1848-as forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt féléves börtönbüntetést szenvedett. Tanári, majd református papi pályafutásának állomásai között Sepsiszentgyörgy, Kackó, Nagyenyed szerepelt. A Dés melletti Kackón házasodott össze Ónody Veres Máriával, öt gyermekük született: ifj. Sándorból lelkész, Amálból festő, Máriából író, Károlyból bőrgyógyász lett, egyik kiskorú gyermekük pedig elhunyt. A családfő hiába vált a Kolozsvári Református Fakultás legelső tanárává, mert az akkor megalakult intézmény még nem működhetett, és ezért ő Nagyenyedre került kiküldöttként. Betegsége megakadályozta, hogy valaha Kolozsváron tanítson, síremléke a nagyenyedi temető egyik ékessége.
Ezután, távollétében, Dávid Gyula irodalomtörténész dolgozatát olvasták fel Berde Mária író, költő, műfordító emlékezetéről, Vallani és vállalni címmel. Életrajzát és művészi pályafutását a női érzékenység határozta meg, de az Erdélyi Helikon Társaság tagjaként szépirodalmi eszközökkel síkra szállt az emberség és az igazság érvényesítéséért. Ugyanakkor bekapcsolódott az erdélyi irodalmi élet szervezésébe is. Vindis Andrea színművész Berde Mária verseiből adott elő (Az én apám; Boldog vers; Kedv; Menni kell).
A rendezvény a földszinti kiállítóteremben Dóczyné Berde Amál tárlatának megnyitásával folytatódott. Ennek kurátora, Székely Sebestyén György művészettörténész felelevenítette a színes, de kevésbé ismert művész pályáját, akit a vitalitás jellemzett. Erőteljes stílusa Nagy Imre, Incze János Dés és Thorma János rangjára emelte, utóbbi oktatója is volt. Londonban, Párizsban, Münchenben tanult, expresszivitás és mennyiség szempontjából egyaránt hatalmas életművet hagyott hátra. Eddigi mellőzésének okai: népművészet felé irányuló hajlama (Kalotaszeg, Torockó) nehezen volt emészthető a modernizmus hívei számára, és női mivolta is akadályozta az elismerésben. De ezután, és nem csak a KMN idejére, folyamatossá kell tenni régi, méltatlanul mellőzött művészeink újrafelfedezését – mondta a kurátor az augusztus 27-ig látogatható kiállítás megnyitóján, amely a budapesti Balassi Intézet és magánszemélyek támogatásával jöhetett létre.
A megemlékezésen általános derültséget okozott a festő kerekesszékben megjelent, Debrecenből erre az eseményre érkezett kilencvenhat éves lányának, Gaál Ferencné Dóczy Aglentnek a reagálása az őt szemmel láthatóan nagyon megviselő rekkenő hőségre: „Úgyis Kolozsváron szeretnék meghalni”. És felolvasták édesanyja levelét, amit hétéves korában karácsonykor az „angyal bácsinak” címzett, amelyben ecsetet és festékeket kért, mert már akkor festeni akart. Szabadság (Kolozsvár)
Berde Mária irodalmárra és Dóczyné Berde Amál festőre emlékeztek
Az emberi szervezet tűrőképességének határát súroló fülledtség uralta a 8. Kolozsvári Magyar Napok nulladik napját a szabadban és az épületekben egyaránt. Ennek ellenére szombat délután a Bánffy-palotában zsúfolásig megtelt a Szépművészeti Múzeum Tonitza-terme, ahol kettős rendezvény zajlott: Berde Mária (1889–1949) író, költő, műfordító, illetve nővére, Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festő életművét idézték fel konferencia és kiállítás-megnyitó keretében. Mindkettejük életútja, munkássága kapcsolódott a kincses városhoz, mindketten az erdélyi női művészeti élet úttörői közé sorolandók, és mindketten Kolozsváron, a házsongárdi sírkertben nyugszanak. A Házsongárd Alapítvány, Quadro Galéria, Kolozsvári Szépművészeti Akadémia, Kincses Kolozsvár Egyesület és a KMN Egyesület által szervezett esemény alkalmából Kolozsvárra érkezett a képzőművész kiváló humorérékkel megáldott 96 éves lánya is.
A konferencia köszöntőbeszéde Gergely Istvánné Tőkés Erzsébettől (igazgató, Házsongárd Alapítvány) hangzott el, aki szerint Kolozsvár régi adósságát rótta most le, és ezért köszönet illeti a támogatókat. Ő személyes indíttatásból kezdeményezte ezt a rendezvényt: a kommunista rendszer hatalomra jutása előtt a Tőkés család egy házban lakott a Berde családdal, és ő jól ismerte a két művészt, akik nem zászlólengető hangoskodással, hanem élő öntudattal szolgálták magyar közösségüket.
Gaal György művelődéstörténész a Berde család történetét tekintette át. A szentivánlaborfalvi Berde család sarja, Berde Sándor a háromszéki Fotoson született, az 1848-as forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt féléves börtönbüntetést szenvedett. Tanári, majd református papi pályafutásának állomásai között Sepsiszentgyörgy, Kackó, Nagyenyed szerepelt. A Dés melletti Kackón házasodott össze Ónody Veres Máriával, öt gyermekük született: ifj. Sándorból lelkész, Amálból festő, Máriából író, Károlyból bőrgyógyász lett, egyik kiskorú gyermekük pedig elhunyt. A családfő hiába vált a Kolozsvári Református Fakultás legelső tanárává, mert az akkor megalakult intézmény még nem működhetett, és ezért ő Nagyenyedre került kiküldöttként. Betegsége megakadályozta, hogy valaha Kolozsváron tanítson, síremléke a nagyenyedi temető egyik ékessége.
Ezután, távollétében, Dávid Gyula irodalomtörténész dolgozatát olvasták fel Berde Mária író, költő, műfordító emlékezetéről, Vallani és vállalni címmel. Életrajzát és művészi pályafutását a női érzékenység határozta meg, de az Erdélyi Helikon Társaság tagjaként szépirodalmi eszközökkel síkra szállt az emberség és az igazság érvényesítéséért. Ugyanakkor bekapcsolódott az erdélyi irodalmi élet szervezésébe is. Vindis Andrea színművész Berde Mária verseiből adott elő (Az én apám; Boldog vers; Kedv; Menni kell).
A rendezvény a földszinti kiállítóteremben Dóczyné Berde Amál tárlatának megnyitásával folytatódott. Ennek kurátora, Székely Sebestyén György művészettörténész felelevenítette a színes, de kevésbé ismert művész pályáját, akit a vitalitás jellemzett. Erőteljes stílusa Nagy Imre, Incze János Dés és Thorma János rangjára emelte, utóbbi oktatója is volt. Londonban, Párizsban, Münchenben tanult, expresszivitás és mennyiség szempontjából egyaránt hatalmas életművet hagyott hátra. Eddigi mellőzésének okai: népművészet felé irányuló hajlama (Kalotaszeg, Torockó) nehezen volt emészthető a modernizmus hívei számára, és női mivolta is akadályozta az elismerésben. De ezután, és nem csak a KMN idejére, folyamatossá kell tenni régi, méltatlanul mellőzött művészeink újrafelfedezését – mondta a kurátor az augusztus 27-ig látogatható kiállítás megnyitóján, amely a budapesti Balassi Intézet és magánszemélyek támogatásával jöhetett létre.
A megemlékezésen általános derültséget okozott a festő kerekesszékben megjelent, Debrecenből erre az eseményre érkezett kilencvenhat éves lányának, Gaál Ferencné Dóczy Aglentnek a reagálása az őt szemmel láthatóan nagyon megviselő rekkenő hőségre: „Úgyis Kolozsváron szeretnék meghalni”. És felolvasták édesanyja levelét, amit hétéves korában karácsonykor az „angyal bácsinak” címzett, amelyben ecsetet és festékeket kért, mert már akkor festeni akart. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 14.
Tüntetés Bukarestben az oltástörvény ellen
Több mint 150 személy tiltakozott vasárnap délután a bukaresti Victoriei téren az oltások kötelezővé tételét előíró törvénytervezet ellen – számolt be az Agerpres hírügynökség.
A megmozduláson résztvevők szentképeket és különféle táblákat tartottak a magasba, többek között ilyen felirattal: „A mi gyermekeink nem lehetnek kísérleti nyulaitok”, „Elüldöztetek az országból több mint 5 millió embert. Most higgyük el, hogy a javunkat akarjátok?”, „Ahol kockázat van, ott választási lehetőséget is kell adni”, „Ne mérgezzetek meg az oltásokkal!” vagy „Pharmagedon”.
Valaki bevitt a tömegbe egy másfél éves gyermeket, akiről azt mondták, hogy nincs beoltva. Mindezt tapssal fogadták a tüntetők.
A tiltakozók közölték: nyílt levelet intéznek a kormányhoz az oltástörvény ellen. Azért kifogásolják a jogszabályt, mert az kötelezővé teszi a vakcinák beadatását. A résztvevők szerint ez törvénytelen és alkotmányellenes, és reményüket fejezték ki, hogy nem veszik el tőlük gyermekeiket, ha elutasítják azok beoltását.
A kormány szerdán fogadta el az oltástörvény-tervezetét, amely jelenleg parlamenti jóváhagyásra vár. Szabadság (Kolozsvár)
Több mint 150 személy tiltakozott vasárnap délután a bukaresti Victoriei téren az oltások kötelezővé tételét előíró törvénytervezet ellen – számolt be az Agerpres hírügynökség.
A megmozduláson résztvevők szentképeket és különféle táblákat tartottak a magasba, többek között ilyen felirattal: „A mi gyermekeink nem lehetnek kísérleti nyulaitok”, „Elüldöztetek az országból több mint 5 millió embert. Most higgyük el, hogy a javunkat akarjátok?”, „Ahol kockázat van, ott választási lehetőséget is kell adni”, „Ne mérgezzetek meg az oltásokkal!” vagy „Pharmagedon”.
Valaki bevitt a tömegbe egy másfél éves gyermeket, akiről azt mondták, hogy nincs beoltva. Mindezt tapssal fogadták a tüntetők.
A tiltakozók közölték: nyílt levelet intéznek a kormányhoz az oltástörvény ellen. Azért kifogásolják a jogszabályt, mert az kötelezővé teszi a vakcinák beadatását. A résztvevők szerint ez törvénytelen és alkotmányellenes, és reményüket fejezték ki, hogy nem veszik el tőlük gyermekeiket, ha elutasítják azok beoltását.
A kormány szerdán fogadta el az oltástörvény-tervezetét, amely jelenleg parlamenti jóváhagyásra vár. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 14.
Közkinccsé vált a Kolozsvári Magyar Napok, a román közösséget is képes megszólítani
Megváltoztatta a magyar közösség életét a Kolozsvári Magyar Napok, amely egy egész közösség ünnepévé nőtte ki magát – fogalmazott Gergely Balázs, a rendezvénysorozat ötletgazdája és főszervezője a Krónikának. Kiemelte, külön öröm, hogy a rendezvény meg tudja szólítani a román közösséget is.
– Immár nyolcadik kiadásához érkezett a Kolozsvári Magyar Napok. Az elmúlt szűk évtized egészére visszatekintve, főszervezőként, ötletgazdaként mire büszke leginkább?
– Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Hét év áll mögöttünk, és elérkeztünk a rendezvény nyolcadik kiadásához – ez nagyon hosszú idő. Az utóbbi években minden évben ötszáz fölött volt a programok száma, de az első években sem fordult elő, hogy 150-200 rendezvénynél kevesebbre került volna sor. Az igazság az, hogy rendkívül nehéz ezek közül kiemelni bármit. Én elkenném a választ, és azt mondanám, hogy önmagában a rendezvény léte az, ami a számomra legfontosabb, hogy megszületett, megerősödött és az, hogy most már elmondhatjuk, hogy az életünk, a nyarunk részévé vált, minden évben egy fontos eseménynek számít. A közönség is ezt igazolja vissza, és ez szerintem nagyon nagy dolog. Tudjuk, hogy honnan indultunk, emlékeznek rá az emberek és azt is tudjuk, hogy hová jutottunk. Ez nem egy zenei vagy ifjúsági fesztivál: ez egy meggyötört, sokszor megalázott közösségnek az ünnepe, amely – úgy érzem – megváltoztatta a közösségünk életét, erőt adott, megtanított bennünket arra, hogy ne csak szomorkodjunk, siránkozzunk és defenzíven viszonyuljunk a közterekhez, hanem ezeket kihasználva ünnepeljünk együtt. A rendezvény közkinccsé vált, értéket mutat fel, és értéket teremt. Erre utal az idei jelszavunk is, a Transylvanicum.
– Elégedett azzal a támogatással, amit idén a KMN kapott? Hogyan alakult a rendezvény költségvetése? – Az idei költségvetésünk nagyjából a tavalyinak megfelelő, ez az a keret, amelyből nagyon tisztességesen el lehet látni azokat feladatokat, amelyeket egy ilyen volumenű rendezvény megkövetel. Nyilván több pénzzel több mindent lehetne kezdeni, mert mindennek ára van, és amióta a Kolozsvári Magyar Napok nagyon láthatóvá vált Magyarországon és Erdélyben is, azóta az árak is megemelkedtek. Létezik egy ilyen tendencia: ez egy akkora rendezvény, hogy már az együttesek, produkciók sem olyan áron jönnek el, mint máshova.
– A népszerűség átka?
– Igen, van egy ilyen oldala is a történetnek. De visszatérve az előző kérdéshez, azt gondolom, hogy tisztességen teljesíteni lehet a feladatokat. Minden évben hozzá tudtunk egy kicsit tenni a korábbi programokhoz, úgy érzem ez idén is sikerülni fog. A lécet magasra emelték a Kolozsváron és Kolozsvár környékén szervezett fesztiválok, de velük nyilván nem szeretnénk versenyezni. Sem az Untolddal, sem az Electric Castle nevű fesztivállal nem lehet minket egy lapon emlegetni, hiszen a Kolozsvári Magyar Napok nem egy fizetős könnyűzenei fesztivál. Ezek a közösségünk ünnepnapjai, melynek a programját igyekszünk a legjobb tudásunk szerint összerakni.
– Nem tartanak attól, hogy ebben az Untold-ellenes hangulatban bírálatok érik majd a Kolozsvári Magyar Napok szervezőit amiatt, hogy – a rendezvény történetében először – a Sétatéren is lesz színpad?
– De. Épp a minap beszéltünk erről Oláh Emese alpolgármesterrel, hogy nagyon csúnya nyomai maradtak a Sétatéren annak, hogy a tavasz óta több nagy rendezvénynek is helyet adott a park. Eleve így vesszük át a területet, ezért is helyeztük át a rendezvényünk epicentrumát a Sétatér magyar opera felőli részére, hogy hagyjuk regenerálódni a nagyon lelakott részeket.
Mindenképpen számítunk a bírálatokra. Láttuk, hogy a tavaly már hangsúlyosan megjelentek a román médiában a magyar napokat lejáratni próbáló tudósítások. Mivel nyilvánvalóan mi vagyunk az utolsók a rendezvények sorában – a Jazz in the Park és az Untold, vagy egyéb kisebb rendezvények után, a kánikula közepette –, így biztos vagyok benne, hogy kapunk majd kritikát. Ezt majd megpróbáljuk konstruktívan kezelni, és abban az esetben, ha úgy érezzük, hogy nem működik ez a helyszín, vagy túl nagy károkat okozunk, jövőre átgondoljuk a terjeszkedés mikéntjét.
– Gondolom azzal is számoltak, hogy a rendezvény kissé „széteshet” amiatt, hogy a kisszínpad a Sétatéren lesz, némileg távol a magyar napok hagyományos, főtéri helyszíneitől. – Nem hinném, hogy ezzel baj lesz. Óriási tömegekről beszélünk, teljesen bedugult tavaly és tavalyelőtt a második legnépszerűbb helyszínnek számító Farkas utcai vásár. A szervezőtársaimmal közösen úgy éreztük, hogy fel kell lazítani, tehermentesíteni kell a Farkas utcát. Ráadásul nincs is olyan messze, a Főtér tízpercnyi sétára van a Sétatértől. Sőt a kettő között át kell menni az Óváron, ami nagyon fontos helyszíne Kolozsvárnak, és nem árt megismerni. Én úgy gondolom, ettől nem esik szét a rendezvény, de nyilván nem tudjuk előre eldönteni, hogy mi lesz sikeres és mi nem. Rugalmasan igyekszünk majd viszonyulni a helyzethez, s ha kell, változtatunk. – Van-e bármilyen felmérésük arról, hogy a román közösséget milyen arányban tudják megszólítani a Kolozsvári Magyar Napok programjai? – Pontos felméréseink nincsenek, becsléseink inkább. Azt tudom elmondani, hogy a Farkas utcai vásár és a főtéri nagyszínpad románok tömegeit vonzotta. Naponta többezres nagyságrendű a román látogatottsága a rendezvénynek, és ennek mi nagyon örvendünk. Pontosan ez az, ami bizonyos mértékben már szúrja egyesek szemét: kialakult egy olyan kellemes hangulat magyarok és románok között, amelyre korábban nem volt példa. Azt szoktam mondani, ahhoz, hogy tiszteletet várjunk el a többségi románságtól, nemcsak láthatóvá, de érthetővé is kell tenni magunkat. Erre a Kolozsvári Magyar Napok nagyon jó eszköz.
– Törekednek arra, hogy e tekintetben előrelépjenek?
– Nyilvánvalóan rengeteg javítanivaló van még, ugyanakkor nagyon sok minden függ az anyagiaktól is. Bele lehet gondolni abba, hogy egyetlen rendezvény fordítása, tolmácsolása, feliratozása mi pénzbe és mennyi energiába kerül. Igyekeztünk ezt a kört bővíteni, hiszen egyre több olyan rendezvényünk van, amely számukra is érthető. A tapasztaltok ugyanakkor az mutatják, hogy a románságot egyértelműen a koncertek, az olyan programok érdeklik, amelyek nem igényelnek különösebb tolmácsolást. Azt gondolom, ha ez a tendencia, és ez a viszonyulás megmarad, nagy baj nem lehet.
– Az idei műsorkínálat felhozatalából Ön főszervezőként mit vár a leginkább?
– Őszinte leszek: a végét. Legalábbis szervezői szempontból a Kolozsvári Magyar Napok nem az a rendezvény, ahol a szervezőtársaimmal együtt nagyon el tudnánk lazulni, ki tudnánk engedni a gőzt. Elég sok felelősséggel és sok tennivalóval jár ez a nyolc nap, ezért mi rendszerint a végét várjuk a leginkább. De ha úgy éljük meg, hogy minden jól zajlott le – hiszen nagyon sokat készültünk erre és sok munka van a rendezvény mögött –, akkor felhőtlenül boldogok tudunk majd lenni.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
Megváltoztatta a magyar közösség életét a Kolozsvári Magyar Napok, amely egy egész közösség ünnepévé nőtte ki magát – fogalmazott Gergely Balázs, a rendezvénysorozat ötletgazdája és főszervezője a Krónikának. Kiemelte, külön öröm, hogy a rendezvény meg tudja szólítani a román közösséget is.
– Immár nyolcadik kiadásához érkezett a Kolozsvári Magyar Napok. Az elmúlt szűk évtized egészére visszatekintve, főszervezőként, ötletgazdaként mire büszke leginkább?
– Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Hét év áll mögöttünk, és elérkeztünk a rendezvény nyolcadik kiadásához – ez nagyon hosszú idő. Az utóbbi években minden évben ötszáz fölött volt a programok száma, de az első években sem fordult elő, hogy 150-200 rendezvénynél kevesebbre került volna sor. Az igazság az, hogy rendkívül nehéz ezek közül kiemelni bármit. Én elkenném a választ, és azt mondanám, hogy önmagában a rendezvény léte az, ami a számomra legfontosabb, hogy megszületett, megerősödött és az, hogy most már elmondhatjuk, hogy az életünk, a nyarunk részévé vált, minden évben egy fontos eseménynek számít. A közönség is ezt igazolja vissza, és ez szerintem nagyon nagy dolog. Tudjuk, hogy honnan indultunk, emlékeznek rá az emberek és azt is tudjuk, hogy hová jutottunk. Ez nem egy zenei vagy ifjúsági fesztivál: ez egy meggyötört, sokszor megalázott közösségnek az ünnepe, amely – úgy érzem – megváltoztatta a közösségünk életét, erőt adott, megtanított bennünket arra, hogy ne csak szomorkodjunk, siránkozzunk és defenzíven viszonyuljunk a közterekhez, hanem ezeket kihasználva ünnepeljünk együtt. A rendezvény közkinccsé vált, értéket mutat fel, és értéket teremt. Erre utal az idei jelszavunk is, a Transylvanicum.
– Elégedett azzal a támogatással, amit idén a KMN kapott? Hogyan alakult a rendezvény költségvetése? – Az idei költségvetésünk nagyjából a tavalyinak megfelelő, ez az a keret, amelyből nagyon tisztességesen el lehet látni azokat feladatokat, amelyeket egy ilyen volumenű rendezvény megkövetel. Nyilván több pénzzel több mindent lehetne kezdeni, mert mindennek ára van, és amióta a Kolozsvári Magyar Napok nagyon láthatóvá vált Magyarországon és Erdélyben is, azóta az árak is megemelkedtek. Létezik egy ilyen tendencia: ez egy akkora rendezvény, hogy már az együttesek, produkciók sem olyan áron jönnek el, mint máshova.
– A népszerűség átka?
– Igen, van egy ilyen oldala is a történetnek. De visszatérve az előző kérdéshez, azt gondolom, hogy tisztességen teljesíteni lehet a feladatokat. Minden évben hozzá tudtunk egy kicsit tenni a korábbi programokhoz, úgy érzem ez idén is sikerülni fog. A lécet magasra emelték a Kolozsváron és Kolozsvár környékén szervezett fesztiválok, de velük nyilván nem szeretnénk versenyezni. Sem az Untolddal, sem az Electric Castle nevű fesztivállal nem lehet minket egy lapon emlegetni, hiszen a Kolozsvári Magyar Napok nem egy fizetős könnyűzenei fesztivál. Ezek a közösségünk ünnepnapjai, melynek a programját igyekszünk a legjobb tudásunk szerint összerakni.
– Nem tartanak attól, hogy ebben az Untold-ellenes hangulatban bírálatok érik majd a Kolozsvári Magyar Napok szervezőit amiatt, hogy – a rendezvény történetében először – a Sétatéren is lesz színpad?
– De. Épp a minap beszéltünk erről Oláh Emese alpolgármesterrel, hogy nagyon csúnya nyomai maradtak a Sétatéren annak, hogy a tavasz óta több nagy rendezvénynek is helyet adott a park. Eleve így vesszük át a területet, ezért is helyeztük át a rendezvényünk epicentrumát a Sétatér magyar opera felőli részére, hogy hagyjuk regenerálódni a nagyon lelakott részeket.
Mindenképpen számítunk a bírálatokra. Láttuk, hogy a tavaly már hangsúlyosan megjelentek a román médiában a magyar napokat lejáratni próbáló tudósítások. Mivel nyilvánvalóan mi vagyunk az utolsók a rendezvények sorában – a Jazz in the Park és az Untold, vagy egyéb kisebb rendezvények után, a kánikula közepette –, így biztos vagyok benne, hogy kapunk majd kritikát. Ezt majd megpróbáljuk konstruktívan kezelni, és abban az esetben, ha úgy érezzük, hogy nem működik ez a helyszín, vagy túl nagy károkat okozunk, jövőre átgondoljuk a terjeszkedés mikéntjét.
– Gondolom azzal is számoltak, hogy a rendezvény kissé „széteshet” amiatt, hogy a kisszínpad a Sétatéren lesz, némileg távol a magyar napok hagyományos, főtéri helyszíneitől. – Nem hinném, hogy ezzel baj lesz. Óriási tömegekről beszélünk, teljesen bedugult tavaly és tavalyelőtt a második legnépszerűbb helyszínnek számító Farkas utcai vásár. A szervezőtársaimmal közösen úgy éreztük, hogy fel kell lazítani, tehermentesíteni kell a Farkas utcát. Ráadásul nincs is olyan messze, a Főtér tízpercnyi sétára van a Sétatértől. Sőt a kettő között át kell menni az Óváron, ami nagyon fontos helyszíne Kolozsvárnak, és nem árt megismerni. Én úgy gondolom, ettől nem esik szét a rendezvény, de nyilván nem tudjuk előre eldönteni, hogy mi lesz sikeres és mi nem. Rugalmasan igyekszünk majd viszonyulni a helyzethez, s ha kell, változtatunk. – Van-e bármilyen felmérésük arról, hogy a román közösséget milyen arányban tudják megszólítani a Kolozsvári Magyar Napok programjai? – Pontos felméréseink nincsenek, becsléseink inkább. Azt tudom elmondani, hogy a Farkas utcai vásár és a főtéri nagyszínpad románok tömegeit vonzotta. Naponta többezres nagyságrendű a román látogatottsága a rendezvénynek, és ennek mi nagyon örvendünk. Pontosan ez az, ami bizonyos mértékben már szúrja egyesek szemét: kialakult egy olyan kellemes hangulat magyarok és románok között, amelyre korábban nem volt példa. Azt szoktam mondani, ahhoz, hogy tiszteletet várjunk el a többségi románságtól, nemcsak láthatóvá, de érthetővé is kell tenni magunkat. Erre a Kolozsvári Magyar Napok nagyon jó eszköz.
– Törekednek arra, hogy e tekintetben előrelépjenek?
– Nyilvánvalóan rengeteg javítanivaló van még, ugyanakkor nagyon sok minden függ az anyagiaktól is. Bele lehet gondolni abba, hogy egyetlen rendezvény fordítása, tolmácsolása, feliratozása mi pénzbe és mennyi energiába kerül. Igyekeztünk ezt a kört bővíteni, hiszen egyre több olyan rendezvényünk van, amely számukra is érthető. A tapasztaltok ugyanakkor az mutatják, hogy a románságot egyértelműen a koncertek, az olyan programok érdeklik, amelyek nem igényelnek különösebb tolmácsolást. Azt gondolom, ha ez a tendencia, és ez a viszonyulás megmarad, nagy baj nem lehet.
– Az idei műsorkínálat felhozatalából Ön főszervezőként mit vár a leginkább?
– Őszinte leszek: a végét. Legalábbis szervezői szempontból a Kolozsvári Magyar Napok nem az a rendezvény, ahol a szervezőtársaimmal együtt nagyon el tudnánk lazulni, ki tudnánk engedni a gőzt. Elég sok felelősséggel és sok tennivalóval jár ez a nyolc nap, ezért mi rendszerint a végét várjuk a leginkább. De ha úgy éljük meg, hogy minden jól zajlott le – hiszen nagyon sokat készültünk erre és sok munka van a rendezvény mögött –, akkor felhőtlenül boldogok tudunk majd lenni.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 14.
A Népművészet Mestere lesz
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet.
A magyar kormány évente Népművészet Mestere díjat adományoz egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként azoknak, akik munkásságuk során kiemelkedő teljesítményt értek el a népművészet (népi kézművesség, a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese, a hagyományőrzés) területén. Az elismerés átadására évente, államalapító Szent István király ünnepének alkalmából kerül sor. A díj adományozására a népművészet területén működő jogi személyek (intézmények, népművészeti érdek-képviseleti szervezetek, népművészeti alkotóközösségek, népművészeti intézményeket fenntartó önkormányzatok stb.) képviseleti joggal felruházott vezetői tehetnek javaslatot.
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén az 1939. december 20-án született Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet. Hasas János alpolgármestertől, egyesületi elnöktől megtudtuk, hogy a Pro Rév Egyesület második alkalommal javasolta Juliska nénit a kitüntetésre és a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, illetve MTA Néprajztudományi Intézet is támogatta a felterjesztést.
Évente tíz személy
Az 1953-ban alapított Népművészet Mestere díjat évente tíz személy kaphatja meg a Kárpát-medence területéről. Juliska néni idén került a kitüntetettek közé, aki adományozást igazoló okiratot és plakettet kap. A plakett, amely Asszonyi Tamás szobrászművész alkotása, kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 8 milliméter egyoldalas, középmezőben pásztorfaragásra utaló férfi és nő ábrázolással, köriratban Népművészet Mestere-díj felirattal van ellátva. A díj átadására augusztus 19-én kerül sor Budapesten. erdon.ro
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet.
A magyar kormány évente Népművészet Mestere díjat adományoz egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként azoknak, akik munkásságuk során kiemelkedő teljesítményt értek el a népművészet (népi kézművesség, a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese, a hagyományőrzés) területén. Az elismerés átadására évente, államalapító Szent István király ünnepének alkalmából kerül sor. A díj adományozására a népművészet területén működő jogi személyek (intézmények, népművészeti érdek-képviseleti szervezetek, népművészeti alkotóközösségek, népművészeti intézményeket fenntartó önkormányzatok stb.) képviseleti joggal felruházott vezetői tehetnek javaslatot.
Géczi Hegedűs Sándor népi mesemondó után idén az 1939. december 20-án született Szolga Géczi Julianna révi fazekas is megkapja a Népművészet Mestere címet. Hasas János alpolgármestertől, egyesületi elnöktől megtudtuk, hogy a Pro Rév Egyesület második alkalommal javasolta Juliska nénit a kitüntetésre és a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, illetve MTA Néprajztudományi Intézet is támogatta a felterjesztést.
Évente tíz személy
Az 1953-ban alapított Népművészet Mestere díjat évente tíz személy kaphatja meg a Kárpát-medence területéről. Juliska néni idén került a kitüntetettek közé, aki adományozást igazoló okiratot és plakettet kap. A plakett, amely Asszonyi Tamás szobrászművész alkotása, kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 8 milliméter egyoldalas, középmezőben pásztorfaragásra utaló férfi és nő ábrázolással, köriratban Népművészet Mestere-díj felirattal van ellátva. A díj átadására augusztus 19-én kerül sor Budapesten. erdon.ro
2017. augusztus 14.
Triduum: Máriás nép vagyunk
Nagyboldogasszony ünnepére készülve triduumot szervezett a váradi székesegyházi főplébánia, melynek első alkalmakor, szombat este Barta Szabolcs lazarista tartományfőnök volt a szónok.
A szentmise bevezetőjében Mons. Fodor József általános helynök, a Székesegyház plébánosa arra hívta fel a figyelmet: a Boldogságos Szűzanya tiszteletére gyűltek össze, hogy készüljenek az ő legnagyobb ünnepére, arra gondolva, hogy a Szent Fia az örök boldogságban részesítette, amikor megdicsőítve, testestől-lelkestől felvette a mennybe. Ugyanakkor ez az ünnep Mária anyai segítségét tárja elénk, hogy mi is az ő nyomdokaiba tudjunk lépni, hiszen „Máriás nép” vagyunk. Szent István ugyanis, amikor 1038-ban meghalt, és nem tudta, hogy kire bízza az országát, hiszen fia, Imre herceg már nem élt, és így nem volt törvényes utóda, a Boldogságos Szűzanya oltalmába ajánlotta a nemzetét, és népünk több mint ezer éve tartja ezt a hűséget. Forgách Pál váradi püspök is, aki 1752-ben lerakta a Székesegyház alapkövét, a Nagyasszony tiszteletének jegyében tette. Ezért is imádkozzunk tehát, hogy a Boldogságos Szűzanya egész életünkben legyen a példaképünk, a közbenjárónk, az égi patrónánk- tanácsolta a vikárius.
Rendkívüli jelenés
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Elmélkedését Barta Szabolcs lazarista szerzetes arra építette, hogy idén van a fatimai jelenések 100. évfordulója, és ezekről hónapról-hónapra megemlékeznek a Székesegyházban. Mária 4. jelenésének tervezett időpontja 1917. augusztus 13. kellett volna legyen, azonban nem úgy alakult, ahogyan meg lett hirdetve, ezért ez egészen rendkívüli, drámai a jelenések sorában. Az történt ugyanis, hogy az előző, 3. jelenésekor Mária arra kérte a három gyermeket, hogy a következő hónapban jöjjenek el, mert ismét találkozni, beszélni akar velük. Készült is mindenki, a sokadalom már előző nap összegyűlt Cova da Iriában, imádkozott, énekelt és izgatottan várta, hogy mi fog történni. A körzeti prefektus felajánlotta a gyermeknek, hogy kocsival elszállítja őket, azonban fondorlatos módon nem a helyszínre, hanem ellenkező irányba vitte, a saját házába, ahol különböző módszerekkel- halállal fenyegetőzve és édes szavakkal egyaránt- próbálta rávenni őket arra, hogy árulják el a titkot, illetve mondják azt, hogy hazudtak, és a jelenések csupán hazugságok. A Szűzanya azonban olyan lelkierőt adott a gyermekeknek, hogy hajlandók voltak akár az életüket is áldozni az ügyért, de akkor sem árulták volna el a titkot. Nem volt hát mit tennie, a prefektus ezért előbb börtönbe zárta, majd kénytelen volt szabadon engedni őket. Közben persze a helyszínen összegyűlt nép haragos lett, hogy nem történik semmi csodás jelenség, de egy isteni jel lecsillapította a kedélyeket. Mária azonban nem mondott le a tervéről, és néhány nappal később, augusztus 19-én egy másik, közeli helységben megjelent a nyájat legeltető egyszerű pásztorgyermekeknek.
Az eseményeknek három fő tanulsága van- hangsúlyozta a szentmise szónoka. Az egyik, hogy a gonosz ravasz, fondorlatos, rafinált módon működik, és mindig próbálkozik azzal, hogy megkísértsen minket, ezért fontos, hogy hogyan viselkedünk, és hogy helyes, jó döntéseket hozzunk. A második, hogy a Szűzanya valóban az égi édesanyánk, soha sem adja fel, hogy szóljon, segítsen, jó útra tereljen bennünket. A harmadik pedig, hogy ha valóban Isten gyermekeinek akarjuk vallni magunkat, akkor a szavait nem csak hallgatnunk kell, hanem tettekre is kell váltanunk annak tudatában, hogy felelősek vagyunk egymásért.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Nagyboldogasszony ünnepére készülve triduumot szervezett a váradi székesegyházi főplébánia, melynek első alkalmakor, szombat este Barta Szabolcs lazarista tartományfőnök volt a szónok.
A szentmise bevezetőjében Mons. Fodor József általános helynök, a Székesegyház plébánosa arra hívta fel a figyelmet: a Boldogságos Szűzanya tiszteletére gyűltek össze, hogy készüljenek az ő legnagyobb ünnepére, arra gondolva, hogy a Szent Fia az örök boldogságban részesítette, amikor megdicsőítve, testestől-lelkestől felvette a mennybe. Ugyanakkor ez az ünnep Mária anyai segítségét tárja elénk, hogy mi is az ő nyomdokaiba tudjunk lépni, hiszen „Máriás nép” vagyunk. Szent István ugyanis, amikor 1038-ban meghalt, és nem tudta, hogy kire bízza az országát, hiszen fia, Imre herceg már nem élt, és így nem volt törvényes utóda, a Boldogságos Szűzanya oltalmába ajánlotta a nemzetét, és népünk több mint ezer éve tartja ezt a hűséget. Forgách Pál váradi püspök is, aki 1752-ben lerakta a Székesegyház alapkövét, a Nagyasszony tiszteletének jegyében tette. Ezért is imádkozzunk tehát, hogy a Boldogságos Szűzanya egész életünkben legyen a példaképünk, a közbenjárónk, az égi patrónánk- tanácsolta a vikárius.
Rendkívüli jelenés
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Elmélkedését Barta Szabolcs lazarista szerzetes arra építette, hogy idén van a fatimai jelenések 100. évfordulója, és ezekről hónapról-hónapra megemlékeznek a Székesegyházban. Mária 4. jelenésének tervezett időpontja 1917. augusztus 13. kellett volna legyen, azonban nem úgy alakult, ahogyan meg lett hirdetve, ezért ez egészen rendkívüli, drámai a jelenések sorában. Az történt ugyanis, hogy az előző, 3. jelenésekor Mária arra kérte a három gyermeket, hogy a következő hónapban jöjjenek el, mert ismét találkozni, beszélni akar velük. Készült is mindenki, a sokadalom már előző nap összegyűlt Cova da Iriában, imádkozott, énekelt és izgatottan várta, hogy mi fog történni. A körzeti prefektus felajánlotta a gyermeknek, hogy kocsival elszállítja őket, azonban fondorlatos módon nem a helyszínre, hanem ellenkező irányba vitte, a saját házába, ahol különböző módszerekkel- halállal fenyegetőzve és édes szavakkal egyaránt- próbálta rávenni őket arra, hogy árulják el a titkot, illetve mondják azt, hogy hazudtak, és a jelenések csupán hazugságok. A Szűzanya azonban olyan lelkierőt adott a gyermekeknek, hogy hajlandók voltak akár az életüket is áldozni az ügyért, de akkor sem árulták volna el a titkot. Nem volt hát mit tennie, a prefektus ezért előbb börtönbe zárta, majd kénytelen volt szabadon engedni őket. Közben persze a helyszínen összegyűlt nép haragos lett, hogy nem történik semmi csodás jelenség, de egy isteni jel lecsillapította a kedélyeket. Mária azonban nem mondott le a tervéről, és néhány nappal később, augusztus 19-én egy másik, közeli helységben megjelent a nyájat legeltető egyszerű pásztorgyermekeknek.
Az eseményeknek három fő tanulsága van- hangsúlyozta a szentmise szónoka. Az egyik, hogy a gonosz ravasz, fondorlatos, rafinált módon működik, és mindig próbálkozik azzal, hogy megkísértsen minket, ezért fontos, hogy hogyan viselkedünk, és hogy helyes, jó döntéseket hozzunk. A második, hogy a Szűzanya valóban az égi édesanyánk, soha sem adja fel, hogy szóljon, segítsen, jó útra tereljen bennünket. A harmadik pedig, hogy ha valóban Isten gyermekeinek akarjuk vallni magunkat, akkor a szavait nem csak hallgatnunk kell, hanem tettekre is kell váltanunk annak tudatában, hogy felelősek vagyunk egymásért.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. augusztus 14.
Amikor nincs sem szép, sem hasznos, hanem csak VAN
Nem másol, nem utánoz
Természettisztelet, szülőföldszeretet, ősi röghöz való ragaszkodás sugárzik Máthé Edit, Nyárádremetén élő festőművész alkotásairól, melyek szuggesztív erejét csütörtök óta Sepsiszentgyörgy szépet kedvelő közönsége is megtapasztalhatja. A Lábas Házban ugyanis megnyílt a fiatal művész egyéni tárlata, mely szeptember 1-ig lesz megtekinthető.
A kiállítást dr. Kányádi Irén művészettörténész nyitotta meg, és szintén ő méltatta a közszemlére helyezett festményeket, valamint alkotójukat. Többek között megtudhattuk, hogy Máthé Edit 1985-ben született Marosvásárhelyen és 2007-ben Kolozsváron diplomázott a Ion Andreescu Képző és Iparművészeti Egyetem festészet szakán. 2005–2007 között az AKIK Képzőművészeti Csoport vezetője volt Kolozsváron, majd 2009-ben a budapesti Junior Art Center Lakberendezői Főiskolán megszerezte a második diplomáját is. Alkalma nyílt tehát belekóstolni a nagyvárosi életbe, de ő mindezek ellenére a csendes vidéki életet választotta. Talán azért, mert úgy érezte, hogy személyisége és művészi egyénisége egyaránt, csak itt tud kiteljesedni.
Egyéni kiállításai 2005-ben és 2014-ben nyíltak Vármezőn, a Művelődési Házban, 2006-ban a Krajcár Kávéház Galériában Kolozsváron, 2008-ban Verőczén, illetve Gödöllőn, 2012-ben Mikházán, 2012-ben Nyárádremetén és 2015-ben a Korunk Galériában, Kolozsváron. A művésznő így vall saját alkotásairól: „Festményeim alapvetően meditatív, lírai hangulatot árasztanak. A természet folyamatosan változó, gyorsan illanó pillanatait igyekszem rögzíteni.”
Dr. Kányádi Irén szerint „már a munkák címe Mély szántás, Ágyások, Őszi szántás, Gyom, Mezsgye, Pelyva, Víz stb. egyértelműen sugallják, hogy témaválasztása a természet elemei felé irányul, azok ihletik meg, gyökerei oda nyúlnak vissza, onnan szívja életenergiáját, értelmét. Ezek az elemek koherens egységet alkotnak, hiszen azoknak a pillanatoknak a megjelenítései, mikor a természet átcsúszik egyik állapotból a másikba. A szántás, az ágyások olyan köztes motívumok, amelyek a vég és az újjákezdés közötti pillanatot ragadják meg: a várakozást, a már nincs és még nincs közötti állapot, mikor nincs sem szép, sem hasznos, hanem csak VAN. Itt és most.”
A művész a buddhizmus nagy könyvéből, a Bardo Tödol-ból ihletődve adta a Bardo címet jelenlegi kiállításának. Ez a könyv az elmúlás és az újjászületés szakaszára vonatkozó tibeti tanításokat foglalja magába. Kiindulási pontja pedig az a feltevés, hogy minden, aminek kezdete van, szükségképpen magában hordja a véget is, a vég pedig az új kezdetet. Ez a köztes helyzet viseli a Bardo elnevezést, mely ugyanakkor egy tudatállapotot is jelöl, élethelyzeteink tudatosításának az állapotát – hívta fel a hallgatóság figyelmét a művészettörténész, a továbbiakban pedig így vélekedett:
Máthé Edit „egy városi környezettől távoli, természeti világot hoz be a galériába. Nem másol, nem utánoz, hanem egy mindent összefogó harmónia, életenergia lüktetését vetíti ki a vásznaira.” A látottak befogadásához, megértéséhez és elmélyítéséhez szükséges hangulat megteremtéséhez Bajzát Csaba klarinétjátéka is hangsúlyosan hozzájárult.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem másol, nem utánoz
Természettisztelet, szülőföldszeretet, ősi röghöz való ragaszkodás sugárzik Máthé Edit, Nyárádremetén élő festőművész alkotásairól, melyek szuggesztív erejét csütörtök óta Sepsiszentgyörgy szépet kedvelő közönsége is megtapasztalhatja. A Lábas Házban ugyanis megnyílt a fiatal művész egyéni tárlata, mely szeptember 1-ig lesz megtekinthető.
A kiállítást dr. Kányádi Irén művészettörténész nyitotta meg, és szintén ő méltatta a közszemlére helyezett festményeket, valamint alkotójukat. Többek között megtudhattuk, hogy Máthé Edit 1985-ben született Marosvásárhelyen és 2007-ben Kolozsváron diplomázott a Ion Andreescu Képző és Iparművészeti Egyetem festészet szakán. 2005–2007 között az AKIK Képzőművészeti Csoport vezetője volt Kolozsváron, majd 2009-ben a budapesti Junior Art Center Lakberendezői Főiskolán megszerezte a második diplomáját is. Alkalma nyílt tehát belekóstolni a nagyvárosi életbe, de ő mindezek ellenére a csendes vidéki életet választotta. Talán azért, mert úgy érezte, hogy személyisége és művészi egyénisége egyaránt, csak itt tud kiteljesedni.
Egyéni kiállításai 2005-ben és 2014-ben nyíltak Vármezőn, a Művelődési Házban, 2006-ban a Krajcár Kávéház Galériában Kolozsváron, 2008-ban Verőczén, illetve Gödöllőn, 2012-ben Mikházán, 2012-ben Nyárádremetén és 2015-ben a Korunk Galériában, Kolozsváron. A művésznő így vall saját alkotásairól: „Festményeim alapvetően meditatív, lírai hangulatot árasztanak. A természet folyamatosan változó, gyorsan illanó pillanatait igyekszem rögzíteni.”
Dr. Kányádi Irén szerint „már a munkák címe Mély szántás, Ágyások, Őszi szántás, Gyom, Mezsgye, Pelyva, Víz stb. egyértelműen sugallják, hogy témaválasztása a természet elemei felé irányul, azok ihletik meg, gyökerei oda nyúlnak vissza, onnan szívja életenergiáját, értelmét. Ezek az elemek koherens egységet alkotnak, hiszen azoknak a pillanatoknak a megjelenítései, mikor a természet átcsúszik egyik állapotból a másikba. A szántás, az ágyások olyan köztes motívumok, amelyek a vég és az újjákezdés közötti pillanatot ragadják meg: a várakozást, a már nincs és még nincs közötti állapot, mikor nincs sem szép, sem hasznos, hanem csak VAN. Itt és most.”
A művész a buddhizmus nagy könyvéből, a Bardo Tödol-ból ihletődve adta a Bardo címet jelenlegi kiállításának. Ez a könyv az elmúlás és az újjászületés szakaszára vonatkozó tibeti tanításokat foglalja magába. Kiindulási pontja pedig az a feltevés, hogy minden, aminek kezdete van, szükségképpen magában hordja a véget is, a vég pedig az új kezdetet. Ez a köztes helyzet viseli a Bardo elnevezést, mely ugyanakkor egy tudatállapotot is jelöl, élethelyzeteink tudatosításának az állapotát – hívta fel a hallgatóság figyelmét a művészettörténész, a továbbiakban pedig így vélekedett:
Máthé Edit „egy városi környezettől távoli, természeti világot hoz be a galériába. Nem másol, nem utánoz, hanem egy mindent összefogó harmónia, életenergia lüktetését vetíti ki a vásznaira.” A látottak befogadásához, megértéséhez és elmélyítéséhez szükséges hangulat megteremtéséhez Bajzát Csaba klarinétjátéka is hangsúlyosan hozzájárult.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 14.
Székelyföld brandje felértékelődik
Vastagabb pénztárcáért
Az elkövetkező tíz évben mind Budapesten, mind Bukarestben Székelyföld fel fog értékelődni. Ez fogalmazódott meg a 4. SIC Feszt – Székelyföldi Szabadegyetem Székelyföld mint brand című előadásán, amelyen a székely megyék önkormányzati képviselői beszéltek a térség jövőjéről.
Kozma Mónika, a Maros Megyei Tanács elnöki kabinetvezetője szerint sok esetben felmerül a kérdés, hogy Maros megye Székelyföld része vagy sem. „Azonban a cél az, hogy mindhárom megye együttesen legyen Székelyföld. És ha arról beszélünk, hogy milyen fejlesztések kellenének ahhoz, hogy Székelyföld valóban egy nemzetközi hírű brand legyen, akkor azt gondolom, hogy elsősorban fiatalosabbá kell tenni. Meg kell szerettetnünk a fiatalokkal, hogy itthon, szülőföldjükön éljenek, és büszkén viselhessék azt, hogy Székelyföldön lakom”, emelte ki Kozma Mónika.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a brand egy eszköz, és ilyen szempontból próbálják keresni, hogy miként lehet eredményessé, hasznosíthatóvá tenni a térség javára azt, amit akarnak. Borboly megjegyezte, a brandépítés is hozzátartozik az autonómiakoncepció megvalósításához, és ebben a folyamatban egy rendkívül fontos kérdés az is, hogy milyen tevékenységekkel lehet Székelyföldnek pluszjövedelmet hozni, hiszen minden márkanévnek az eszmei értéke mellett van egy anyagi oldala is, amit a „pénztárca vastagságában lehet mérni”. Ezért pedig számos területen dolgozni kell, mint a székely termék mozgalom, de a márkanév építését elősegíti a magyar – magyar kapcsolat megerősödése is, a gasztronómiánk, a kultúránk vagy különböző sajátos események szervezése. Borboly szerint Székelyföld egy turisztikai célpont, ezt a jelleget pedig még lehet erősíteni. „Kevesebb cirkusz és még több munka, és akkor még több turista fog jönni”, jegyezte meg.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke szerint Székelyföld mint márkanév, elsősorban az emberek szívébe van bejegyezve. „Szó esett a kulturális-, turisztikai-, gazdasági, vagy a gasztronómiai brandről, de meggyőződésem, ha Székelyföldnek van egy politikai brandje, akkor lehet a többit is erre ráépíteni”, emelte ki. Tamás nyomatékosította, elsősorban azt kell meghatározni, hogy milyen jövőt szeretnénk, merünk-e nagyot álmodni politikai kérdésekben is, és ezt sikerül-e megvalósítani. „Az is meggyőződésem, hogy az elkövetkező tíz évben Székelyföld mint politikai brand, piacon lesz mind Budapesten, mind Bukarestben, és azért, mert az elmúlt években egységesen jelenítettük meg. Tehát Székelyföld ügye egy előkelő téma lesz”, hangsúlyozta a megyetanácselnök.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Vastagabb pénztárcáért
Az elkövetkező tíz évben mind Budapesten, mind Bukarestben Székelyföld fel fog értékelődni. Ez fogalmazódott meg a 4. SIC Feszt – Székelyföldi Szabadegyetem Székelyföld mint brand című előadásán, amelyen a székely megyék önkormányzati képviselői beszéltek a térség jövőjéről.
Kozma Mónika, a Maros Megyei Tanács elnöki kabinetvezetője szerint sok esetben felmerül a kérdés, hogy Maros megye Székelyföld része vagy sem. „Azonban a cél az, hogy mindhárom megye együttesen legyen Székelyföld. És ha arról beszélünk, hogy milyen fejlesztések kellenének ahhoz, hogy Székelyföld valóban egy nemzetközi hírű brand legyen, akkor azt gondolom, hogy elsősorban fiatalosabbá kell tenni. Meg kell szerettetnünk a fiatalokkal, hogy itthon, szülőföldjükön éljenek, és büszkén viselhessék azt, hogy Székelyföldön lakom”, emelte ki Kozma Mónika.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a brand egy eszköz, és ilyen szempontból próbálják keresni, hogy miként lehet eredményessé, hasznosíthatóvá tenni a térség javára azt, amit akarnak. Borboly megjegyezte, a brandépítés is hozzátartozik az autonómiakoncepció megvalósításához, és ebben a folyamatban egy rendkívül fontos kérdés az is, hogy milyen tevékenységekkel lehet Székelyföldnek pluszjövedelmet hozni, hiszen minden márkanévnek az eszmei értéke mellett van egy anyagi oldala is, amit a „pénztárca vastagságában lehet mérni”. Ezért pedig számos területen dolgozni kell, mint a székely termék mozgalom, de a márkanév építését elősegíti a magyar – magyar kapcsolat megerősödése is, a gasztronómiánk, a kultúránk vagy különböző sajátos események szervezése. Borboly szerint Székelyföld egy turisztikai célpont, ezt a jelleget pedig még lehet erősíteni. „Kevesebb cirkusz és még több munka, és akkor még több turista fog jönni”, jegyezte meg.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke szerint Székelyföld mint márkanév, elsősorban az emberek szívébe van bejegyezve. „Szó esett a kulturális-, turisztikai-, gazdasági, vagy a gasztronómiai brandről, de meggyőződésem, ha Székelyföldnek van egy politikai brandje, akkor lehet a többit is erre ráépíteni”, emelte ki. Tamás nyomatékosította, elsősorban azt kell meghatározni, hogy milyen jövőt szeretnénk, merünk-e nagyot álmodni politikai kérdésekben is, és ezt sikerül-e megvalósítani. „Az is meggyőződésem, hogy az elkövetkező tíz évben Székelyföld mint politikai brand, piacon lesz mind Budapesten, mind Bukarestben, és azért, mert az elmúlt években egységesen jelenítettük meg. Tehát Székelyföld ügye egy előkelő téma lesz”, hangsúlyozta a megyetanácselnök.
Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 14.
Az ojtozi csatára emlékeztek
Konferencia a falunapon
Konferenciával kezdődött szombat délután Bereckben az az eseménysorozat, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a község önkormányzata szervezett az ojtozi csata 100. évfordulójára emlékezve, az akkori események és ott elesettek tiszteletére.
Hazai és anyaországi történészek előadását hallgathatta meg a közönség – a rendezvény egyben a hétvégén zajló Bereck községi napok nyitó mozzanata is volt. Szakmabeliek, azaz történészek mellett laikusok, a történelem iránt érdeklődők, Sopronból érkező hagyományőrzők töltötték meg a művelődési központ nagytermét, s az előadások sorát dr. Nagy Szabolcs történész, levéltáros nyitotta.
A történész Az 1916. évi román betörés háromszéki hatásai címmel arról beszélt – forrásokkal, adatokkal alátámasztva –, hogy a lakosságot jóval nagyobb veszteségek érték, mint ahogyan azt bizonyos szakmunkák tartják.
Tegnap a felújított Ojtoz-telepi római katolikus templomban szentmisével indult az ünnepség, majd emléktáblát lepleztek le, helyi és magyarországi hivatalosságok részvételével, ezt követően a berecki falunap hivatalos megnyitóján vehettek részt az érdeklődők. A rendezvényekről részletesen soron következő Bereck Körképeinkben számolunk be.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Konferencia a falunapon
Konferenciával kezdődött szombat délután Bereckben az az eseménysorozat, amelyet Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a község önkormányzata szervezett az ojtozi csata 100. évfordulójára emlékezve, az akkori események és ott elesettek tiszteletére.
Hazai és anyaországi történészek előadását hallgathatta meg a közönség – a rendezvény egyben a hétvégén zajló Bereck községi napok nyitó mozzanata is volt. Szakmabeliek, azaz történészek mellett laikusok, a történelem iránt érdeklődők, Sopronból érkező hagyományőrzők töltötték meg a művelődési központ nagytermét, s az előadások sorát dr. Nagy Szabolcs történész, levéltáros nyitotta.
A történész Az 1916. évi román betörés háromszéki hatásai címmel arról beszélt – forrásokkal, adatokkal alátámasztva –, hogy a lakosságot jóval nagyobb veszteségek érték, mint ahogyan azt bizonyos szakmunkák tartják.
Tegnap a felújított Ojtoz-telepi római katolikus templomban szentmisével indult az ünnepség, majd emléktáblát lepleztek le, helyi és magyarországi hivatalosságok részvételével, ezt követően a berecki falunap hivatalos megnyitóján vehettek részt az érdeklődők. A rendezvényekről részletesen soron következő Bereck Körképeinkben számolunk be.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 14.
Székely haza
Székely lakóház a középkorban
Régészek és néprajzosok bajusza bizony összeakadt, mikor a középkori székely hajlékokról alkotott elképzeléseiket egyeztetniük kellett. Amit egyik kiásott, az ugyanis nem talált azzal, amit a másik kikövetkeztetett a maga anyagából.
Aki még őrzök némi saját emléket az ötvenes évekből nagyanyám tornácos, három helyiségből álló, zsindelyfedelű bözödújfalusi házáról, melynek hepehupás padlóját hétvégén nedves agyaggal tapasztották simára, bizonyos izgalommal olvasom a háromkötetes históriában, hogy a gyér adatok ellenére felállítható egy sorrend a típusok közt, melyeket felszínre hozott a kutatás. Az Árpád-korban a székelység zöme ún. egysejtű, tehát egy helyiségű, félig földbe ásott házakban lakott, ezeket agyagból épített, kerek kemence fűtötte. Eme ún. gödörházakat a 14. század körül kezdik felváltani a többosztatú, felszíni házak, ezekre példa talán a Székely Zoltán által Alsócsernátonban feltárt lakóház, amit a Haszmann Pál Múzeumban bárki szemügyre vehet.
A Fiatfalván talált hasonló boronaházról feltételezhető, hogy talpgerendáját kövekre alapozták, két helyiségre volt osztva és ezekben agyagkemencéket találtak, egyik előtt szabadtűzhely is lehetett. Tanulságosnak bizonyult a székelykeresztúri ásatássorozat, ennek mintája másutt is követendő. A kerek kemencéket száz év múltán kúp alakúak váltották fel valószínűleg, ezekbe már kályhaszemeket is építettek, hasonlóan a ma elterjedt kemencetípushoz, s melyekhez aztán csempék is járultak. A folyamatban levő ásatások tisztázzák majd a továbbiakat.
A 16–17. századi székely lakóházak már a néprajzgyűjtemények által rekonstruáltakhoz álltak közel, többosztatú, boronaépületek voltak, tapasztott falakkal és padlóval, mi több, földpincével. Egy ilyen pince sötétjével ijesztgettek engem is aprógyerek koromban, hogy miért nem volt szabad oda bemenni, már nem emlékszem, de nyilván tárolásra szolgáltak, hát sok mindennek kellett ott lennie. A kutatás szerint a korábbi tűzveszélyes szalmafedelet a 17. századtól kezdték zsindellyel helyettesíteni, erre egész iparág épült. A kőház már későbbi, 17–18. századi fejlemény.
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Székely lakóház a középkorban
Régészek és néprajzosok bajusza bizony összeakadt, mikor a középkori székely hajlékokról alkotott elképzeléseiket egyeztetniük kellett. Amit egyik kiásott, az ugyanis nem talált azzal, amit a másik kikövetkeztetett a maga anyagából.
Aki még őrzök némi saját emléket az ötvenes évekből nagyanyám tornácos, három helyiségből álló, zsindelyfedelű bözödújfalusi házáról, melynek hepehupás padlóját hétvégén nedves agyaggal tapasztották simára, bizonyos izgalommal olvasom a háromkötetes históriában, hogy a gyér adatok ellenére felállítható egy sorrend a típusok közt, melyeket felszínre hozott a kutatás. Az Árpád-korban a székelység zöme ún. egysejtű, tehát egy helyiségű, félig földbe ásott házakban lakott, ezeket agyagból épített, kerek kemence fűtötte. Eme ún. gödörházakat a 14. század körül kezdik felváltani a többosztatú, felszíni házak, ezekre példa talán a Székely Zoltán által Alsócsernátonban feltárt lakóház, amit a Haszmann Pál Múzeumban bárki szemügyre vehet.
A Fiatfalván talált hasonló boronaházról feltételezhető, hogy talpgerendáját kövekre alapozták, két helyiségre volt osztva és ezekben agyagkemencéket találtak, egyik előtt szabadtűzhely is lehetett. Tanulságosnak bizonyult a székelykeresztúri ásatássorozat, ennek mintája másutt is követendő. A kerek kemencéket száz év múltán kúp alakúak váltották fel valószínűleg, ezekbe már kályhaszemeket is építettek, hasonlóan a ma elterjedt kemencetípushoz, s melyekhez aztán csempék is járultak. A folyamatban levő ásatások tisztázzák majd a továbbiakat.
A 16–17. századi székely lakóházak már a néprajzgyűjtemények által rekonstruáltakhoz álltak közel, többosztatú, boronaépületek voltak, tapasztott falakkal és padlóval, mi több, földpincével. Egy ilyen pince sötétjével ijesztgettek engem is aprógyerek koromban, hogy miért nem volt szabad oda bemenni, már nem emlékszem, de nyilván tárolásra szolgáltak, hát sok mindennek kellett ott lennie. A kutatás szerint a korábbi tűzveszélyes szalmafedelet a 17. századtól kezdték zsindellyel helyettesíteni, erre egész iparág épült. A kőház már későbbi, 17–18. századi fejlemény.
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 14.
Kolozsvári Magyar Napok: jót szomorkodtunk a Balaton kultikus zenéire
A vasárnap esti magyarfenesi Balaton koncerttel elkezdődött a 8. Kolozsvári Magyar Napok koncertsorozata. A ’80-as évek magyar underground kultuszzenekarának túl tágas volt az Arkhai szoborpark, a jelenlévő rajongókat viszont sikerült lázba hozni. Rögzítettünk a hangulatból.
A Balaton eklektikus műsorral jött: hallottunk Ady és Petőfi feldolgozást, Nagy Feró-dalt, a koncert utolsó egyharmadában pedig egymás után jöttek az ismert Víg Mihály-dalok, olyanok is, amelyeket eredetileg a Trabant együttes énekelt. A rajongók az utolsó percig reménykedtek benne, hogy elhangzik majd a Kárhozat című Tarr Béla filmből ismert Kész az egész, de erre végül a közönség követelőzése ellenére sem került sor.
A kis klubokra méretezett zenekar közönsége nem tudta betölteni az Arkhai szoborparkot, a közönség eloszlott a domboldalon, annál is inkább, hogy vasárnap este egyetlen menetrend szerinti járat megy Kolozsvárról Magyarfenesre, késő este pedig visszafele semmi, így csak az jöhetett el, akinek volt autója, autós ismerőse vagy bevállalt egy biciklitúrát a helyszínre.
A Balaton Együttest 1979-ben Víg Mihály és Hunyadi Károly alapította. A verseket, forgatókönyveket és színdarabokat is szerző Víg Mihály 1982-től egy másik fontos együttesnek, a Trabantnak is meghatározó tagja lett. Több Tarr Béla filmhez, de például Xantus János Eszkimó asszony fázik című filmjéhez is szerzett zenét.
A koncerten így főleg a szűk kolozsvári rajongótábor volt jelen. A tágas tér ellenére családias volt a hangulat, Víg Mihály a koncert előtt a szoborparkban fotózgatott, később fellépett a színpadra és a Balaton melankolikus és minimál stílusához illően a legszükségesebb mozdulatokra és interakcióra szorítkozva végigjátszotta a kb. másfél órás koncertet.
A közönség néhány tagjának szeme mintha akkor csillant volna fel először, amikor Víg Mihály a Nem vagy te Néró című dalt kezdte énekelni. Ez a dal is bizonyítja, hogy az együttes milyen vegyes ihletforrással rendelkezik: a dalt eredetileg Késmárky Marika táncdalénekesnő énekelte az 1971-es táncdalfesztiválon, most a szomorkásabb-ironikusabb verziót hallhattuk. Ezután megzenésített versek következtek, az egyik dalban Víg Mihály négy Ady-verset gyúrt össze, itt éppen A Duna vallomásánál tart.
„Nem vagy te pressziós?” „De.” – viccelt Víg Mihály a sötét verssorok után, és vidámabb dalokat ígért a koncert második felére. Elhangzott még többek között a Levert vagy című Balaton dal, az Itt van, pedig senki se hívta vagy a Ragaszthatatlan szív, ez utóbbi kettőt az Eszkimó asszony fázik című filmből Méhes Marietta hangján ismerhetjük.:
A Kolozsvári Magyar Napok koncertsorozatának alternatív vonala a fesztivál új helyszínén, a Sétatéren folytatódik: kedden este héttől itt koncertezik például a Pál Utcai Fiúk, szerdán az Anna and the Barbies, csütörtökön AG Weinberger feat. One More Minute, pénteken pedig a Magashegyi Underground és a Loose Neckties Society együtt lép fel.
Zs. E. / maszol.ro
A vasárnap esti magyarfenesi Balaton koncerttel elkezdődött a 8. Kolozsvári Magyar Napok koncertsorozata. A ’80-as évek magyar underground kultuszzenekarának túl tágas volt az Arkhai szoborpark, a jelenlévő rajongókat viszont sikerült lázba hozni. Rögzítettünk a hangulatból.
A Balaton eklektikus műsorral jött: hallottunk Ady és Petőfi feldolgozást, Nagy Feró-dalt, a koncert utolsó egyharmadában pedig egymás után jöttek az ismert Víg Mihály-dalok, olyanok is, amelyeket eredetileg a Trabant együttes énekelt. A rajongók az utolsó percig reménykedtek benne, hogy elhangzik majd a Kárhozat című Tarr Béla filmből ismert Kész az egész, de erre végül a közönség követelőzése ellenére sem került sor.
A kis klubokra méretezett zenekar közönsége nem tudta betölteni az Arkhai szoborparkot, a közönség eloszlott a domboldalon, annál is inkább, hogy vasárnap este egyetlen menetrend szerinti járat megy Kolozsvárról Magyarfenesre, késő este pedig visszafele semmi, így csak az jöhetett el, akinek volt autója, autós ismerőse vagy bevállalt egy biciklitúrát a helyszínre.
A Balaton Együttest 1979-ben Víg Mihály és Hunyadi Károly alapította. A verseket, forgatókönyveket és színdarabokat is szerző Víg Mihály 1982-től egy másik fontos együttesnek, a Trabantnak is meghatározó tagja lett. Több Tarr Béla filmhez, de például Xantus János Eszkimó asszony fázik című filmjéhez is szerzett zenét.
A koncerten így főleg a szűk kolozsvári rajongótábor volt jelen. A tágas tér ellenére családias volt a hangulat, Víg Mihály a koncert előtt a szoborparkban fotózgatott, később fellépett a színpadra és a Balaton melankolikus és minimál stílusához illően a legszükségesebb mozdulatokra és interakcióra szorítkozva végigjátszotta a kb. másfél órás koncertet.
A közönség néhány tagjának szeme mintha akkor csillant volna fel először, amikor Víg Mihály a Nem vagy te Néró című dalt kezdte énekelni. Ez a dal is bizonyítja, hogy az együttes milyen vegyes ihletforrással rendelkezik: a dalt eredetileg Késmárky Marika táncdalénekesnő énekelte az 1971-es táncdalfesztiválon, most a szomorkásabb-ironikusabb verziót hallhattuk. Ezután megzenésített versek következtek, az egyik dalban Víg Mihály négy Ady-verset gyúrt össze, itt éppen A Duna vallomásánál tart.
„Nem vagy te pressziós?” „De.” – viccelt Víg Mihály a sötét verssorok után, és vidámabb dalokat ígért a koncert második felére. Elhangzott még többek között a Levert vagy című Balaton dal, az Itt van, pedig senki se hívta vagy a Ragaszthatatlan szív, ez utóbbi kettőt az Eszkimó asszony fázik című filmből Méhes Marietta hangján ismerhetjük.:
A Kolozsvári Magyar Napok koncertsorozatának alternatív vonala a fesztivál új helyszínén, a Sétatéren folytatódik: kedden este héttől itt koncertezik például a Pál Utcai Fiúk, szerdán az Anna and the Barbies, csütörtökön AG Weinberger feat. One More Minute, pénteken pedig a Magashegyi Underground és a Loose Neckties Society együtt lép fel.
Zs. E. / maszol.ro
2017. augusztus 14.
Pörögnek a szoknyák, csattognak a csizmák Kolozsvár főterén
Hétfő délben vastag embergyűrű vette körül a Mátyás-szobrot Kolozsvár főterén, középről pedig zene, csizmacsattogás és csujjogatás hallatszott: elkezdődött a Kolozsvári Tánckavalkád. Az ismerősebb erdélyiek mellett például görög és lengyel viseleteket is láthattunk, és azt is megtudtuk, hogy a dunamenti svábok a westernfilmekre emlékeztető „ÍÍÍÍ, hááá” felkiáltással csujjogatnak. Hasonló érdekességek derülhetnek még ki a napokban a 19. Szent István-napi Nemzetközi Kisebbségi Néptánctalálkozó rendezvényein, amelyekre 7 ország 20 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese érkezett.
A legtöbb táncegyüttes zenekart is hozott magával.
Zs. E. / maszol.ro
Hétfő délben vastag embergyűrű vette körül a Mátyás-szobrot Kolozsvár főterén, középről pedig zene, csizmacsattogás és csujjogatás hallatszott: elkezdődött a Kolozsvári Tánckavalkád. Az ismerősebb erdélyiek mellett például görög és lengyel viseleteket is láthattunk, és azt is megtudtuk, hogy a dunamenti svábok a westernfilmekre emlékeztető „ÍÍÍÍ, hááá” felkiáltással csujjogatnak. Hasonló érdekességek derülhetnek még ki a napokban a 19. Szent István-napi Nemzetközi Kisebbségi Néptánctalálkozó rendezvényein, amelyekre 7 ország 20 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese érkezett.
A legtöbb táncegyüttes zenekart is hozott magával.
Zs. E. / maszol.ro
2017. augusztus 14.
Székelyföld a mi értékünk – véget ért a 4. SIC Fest
A #brand a lelke mindennek szlogennel augusztus 10-13. között megszervezett 4. SIC Feszt – Székelyföldi Szabadegyetem programja, előadásai és koncertjei több mint 6 ezer érdeklődőt csalogattak Csomakőrösre – tájékoztattak héfőn a szervezők.
Több mint 170 fiatal vett részt a fesztivál több felvonásos diákolimpiás játékain. Idén a téma Székelyföld brandjének építése volt. A játékosok nagyon kreatívak voltak, sokat segítették őket a 3 nap alatt meghallgatott előadások is, amelyekből ötleteket meríthettek. Így történt meg, hogy számos értéket sikerült beazonosítani, amelyekre építeni lehetne: házicsoki, szekér, medve, kürtőskalács, borvizek. Ezek köré az esemény ideje alatt népszerűsítő kampányt dolgoztak ki.
A diákolimpiás fiatalok tevékenységének jelmondata megegyezik a rendezvényével. Csapatokat alkotva a #brand a lelke mindennek mottóval érdekes és tanulságos kampányokat bonyolítottak le a fiatalok – ismertette Kocsis János, a fesztivál főszervezője. „A szimulációs kampány-gyakorlatokkal a célunk, hogy a fiatalokat arra ösztönözzük, hogy részt vállaljanak a civil és ifjúsági szervezetek tevékenységeiben, kedvet kapva arra, hogy aktív szerepet töltsenek be a különböző eseményekben, közösségi megmozdulásokban, továbbá az is, hogy játékosan gondolkodásra késztessük, érezzék, hogy fontos a véleményük és hasznos is. Úgy gondolom, hogy hasznos ötletek születtek a három nap alatt a Székelyföld brandjének kiépítését illetően.”
A legjobb és legsikeresebb brand-ötlettel rendelkező csapat díjazásban részesült a tábor végén, ingyenes, jövő évi magyarországi Lesz Feszt belépőt szerzett, a második csapat a marosvásárhelyi Vibe-on, a harmadik pedig meghívást kapott a 2018-as SIC Fesztre.
Elmondásuk alapján fantasztikusan érezték magukat a diákok számos érdekes vetélkedőn, programon és játékon vettek részt, lehetővé téve ezáltal, hogy a SIC Feszt hétvége a nyár egyik legjobb háromszéki hétvégéje legyen.
A szervezők elégedetten nyugtázták a rendezvény sikerességét, és az 5. kiadásról is biztosítják a fesztivál kedvelőket. maszol.ro
A #brand a lelke mindennek szlogennel augusztus 10-13. között megszervezett 4. SIC Feszt – Székelyföldi Szabadegyetem programja, előadásai és koncertjei több mint 6 ezer érdeklődőt csalogattak Csomakőrösre – tájékoztattak héfőn a szervezők.
Több mint 170 fiatal vett részt a fesztivál több felvonásos diákolimpiás játékain. Idén a téma Székelyföld brandjének építése volt. A játékosok nagyon kreatívak voltak, sokat segítették őket a 3 nap alatt meghallgatott előadások is, amelyekből ötleteket meríthettek. Így történt meg, hogy számos értéket sikerült beazonosítani, amelyekre építeni lehetne: házicsoki, szekér, medve, kürtőskalács, borvizek. Ezek köré az esemény ideje alatt népszerűsítő kampányt dolgoztak ki.
A diákolimpiás fiatalok tevékenységének jelmondata megegyezik a rendezvényével. Csapatokat alkotva a #brand a lelke mindennek mottóval érdekes és tanulságos kampányokat bonyolítottak le a fiatalok – ismertette Kocsis János, a fesztivál főszervezője. „A szimulációs kampány-gyakorlatokkal a célunk, hogy a fiatalokat arra ösztönözzük, hogy részt vállaljanak a civil és ifjúsági szervezetek tevékenységeiben, kedvet kapva arra, hogy aktív szerepet töltsenek be a különböző eseményekben, közösségi megmozdulásokban, továbbá az is, hogy játékosan gondolkodásra késztessük, érezzék, hogy fontos a véleményük és hasznos is. Úgy gondolom, hogy hasznos ötletek születtek a három nap alatt a Székelyföld brandjének kiépítését illetően.”
A legjobb és legsikeresebb brand-ötlettel rendelkező csapat díjazásban részesült a tábor végén, ingyenes, jövő évi magyarországi Lesz Feszt belépőt szerzett, a második csapat a marosvásárhelyi Vibe-on, a harmadik pedig meghívást kapott a 2018-as SIC Fesztre.
Elmondásuk alapján fantasztikusan érezték magukat a diákok számos érdekes vetélkedőn, programon és játékon vettek részt, lehetővé téve ezáltal, hogy a SIC Feszt hétvége a nyár egyik legjobb háromszéki hétvégéje legyen.
A szervezők elégedetten nyugtázták a rendezvény sikerességét, és az 5. kiadásról is biztosítják a fesztivál kedvelőket. maszol.ro
2017. augusztus 14.
Az Arany 200 busz mozgókiállítás minden szempontból nagyon mai
Manuális és digitális játékokkal, interaktív installációkkal szórakozhatunk a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany 200 busz című mozgókiállításán a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben, ahol természetesen sokat tanulhatunk is a költőről. A Kolozsvári Magyar Napok keretében meghívott vendégkiállítás csütörtökig 10 és 22 óra között látogatható.
Hétfőn az elsők között jártuk körbe a kiállítást. Ahogy a cím is elárulja, a kiállítótér egy kiürített busz. Azon kívül, hogy már a busz külsejére festett ábrák és szövegrészletek felérnének egy 21. századi Toldi képregénnyel, a busz közvetlen környezetét is ügyesen kihasználták a szervezők.
A napernyő alatt például rettentően szimpatikus (és kényelmes!) napozószékek vannak, a közelében pedig Mátyás anyjának hírnöke egy kincsesládából figyeli minden mozzanatunkat. Olvasnivalók is elő vannak készítve a számunkra, a kisebbek pedig addig színezhetnek, rajzolhatnak. Bent is számos érdekesség várja a látogatókat. Szinte kivétel nélkül mindegyik tárgynak az interaktivitás a lényege. Például a Családi kör akkor válik teljessé és a Híd-avatás olvasásakor csak akkor látunk zuhanó alakokat, ha forgatunk a szövegeken kettőt-hármat, vagy az Ágnes asszonyt csak akkor tudjuk elolvasni, ha kinyitjuk az illető szerkezetet. Minden poént azért nem lőnénk le, mert a felnőttek számára is igen szórakoztatóak tudnak lenni ezek a kis játékok.
A manuális eszközök mellett a digitális megoldások sem szorulnak háttérbe. A költő teljes életútját összefoglaló falon például minden illusztráció tulajdonképpen egy gomb, amit ha megnyomunk, megjelenik az arról szóló tartalom.
A busz végében teljesedik ki igazán a kiállítás virtuális élménye: érintőképernyőn megnézhetjük, hogy hány utca, intézmény kapta a költőről a nevét, és a legtávolabbi Aranyt is bemutatják nekünk. Van játék is, itt kiderül, hogy erősebbek vagyunk-e Toldinál.
Tasi Annabella / maszol.ro
Manuális és digitális játékokkal, interaktív installációkkal szórakozhatunk a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany 200 busz című mozgókiállításán a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben, ahol természetesen sokat tanulhatunk is a költőről. A Kolozsvári Magyar Napok keretében meghívott vendégkiállítás csütörtökig 10 és 22 óra között látogatható.
Hétfőn az elsők között jártuk körbe a kiállítást. Ahogy a cím is elárulja, a kiállítótér egy kiürített busz. Azon kívül, hogy már a busz külsejére festett ábrák és szövegrészletek felérnének egy 21. századi Toldi képregénnyel, a busz közvetlen környezetét is ügyesen kihasználták a szervezők.
A napernyő alatt például rettentően szimpatikus (és kényelmes!) napozószékek vannak, a közelében pedig Mátyás anyjának hírnöke egy kincsesládából figyeli minden mozzanatunkat. Olvasnivalók is elő vannak készítve a számunkra, a kisebbek pedig addig színezhetnek, rajzolhatnak. Bent is számos érdekesség várja a látogatókat. Szinte kivétel nélkül mindegyik tárgynak az interaktivitás a lényege. Például a Családi kör akkor válik teljessé és a Híd-avatás olvasásakor csak akkor látunk zuhanó alakokat, ha forgatunk a szövegeken kettőt-hármat, vagy az Ágnes asszonyt csak akkor tudjuk elolvasni, ha kinyitjuk az illető szerkezetet. Minden poént azért nem lőnénk le, mert a felnőttek számára is igen szórakoztatóak tudnak lenni ezek a kis játékok.
A manuális eszközök mellett a digitális megoldások sem szorulnak háttérbe. A költő teljes életútját összefoglaló falon például minden illusztráció tulajdonképpen egy gomb, amit ha megnyomunk, megjelenik az arról szóló tartalom.
A busz végében teljesedik ki igazán a kiállítás virtuális élménye: érintőképernyőn megnézhetjük, hogy hány utca, intézmény kapta a költőről a nevét, és a legtávolabbi Aranyt is bemutatják nekünk. Van játék is, itt kiderül, hogy erősebbek vagyunk-e Toldinál.
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. augusztus 14.
Bonchida, egy hónappal az Electric Castle után
A Bánffy-kastélyban nem állt meg az élet, azóta már egy nemzetközi restaurálási oktatói programon is túl vannak.
stélyok közelében gyakran mondják az emberek, hogy úgy érzik, kiléptek az időből. Ez a kifejezés hatványozottan igaz a bonchidai Bánffy-kastélyra, ahol a régmúlt, a közelmúlt, a jelen és a jövő rétegei úgy rakódnak egymásra, mint talán sehol máshol a világon. De ha nem próbálnánk költőien fogalmazni, akkor is tény lenne, hogy izgalmas bejárni a kastélyt egy hónappal az ország legjobb fesztiválja, az Electric Castle után, amelynek jelenléte még tetten érhető itt-ott, ugyanakkor kortárs művészeti installációkba vagy építési megoldásokba botlani, aztán felfedezni a menyasszonyt és a vőlegényt. És megnézni az utóbbi két hétben zajlott műhelytábor eredményeinek egy részét is. A Transylvania Trust által szervezett, építészeknek, építőmérnököknek, tájépítészeknek, a műemléképületek restaurálásában szakosodni kívánó építőipari munkásoknak és más érdeklődőknek szánt oktatói program célja a hagyományos építőmesterségekkel kapcsolatos tudás megőrzése, használata és továbbadása interkulturális környezetben. A résztvevők külföldi és romániai szakemberektől sajátították el a helyreállítás alapelveit és módszereit, a gyakorlati műhelyek során pedig aktívan részt vettek a bonchidai Bánffy-kastély restaurálásában. A kőműves műhelyben boltozat-helyreállítást és faldíszítő technikákat, az asztalosműhelyben hagyományos régi bútorok helyreállítását lehetett megtanulni. Mától újabb húsz fiatal román és magyar régész és művészettörténész kutat a kastélyban hat szakértő irányításával. A tábort Csók Zsolt és Weisz Attila vezeti. A jövő héttől pedig már a művészeké a terep: a Transylvania Trust Alapítvány OR Artists and Craftsmen in Residence programjában olyan művészek, kézművesek, mesteremberek vesznek részt, akik a történelmi értékek kortárs újraértelmezése iránt érdeklődnek, és alkotásaikkal erre törekednek. Balázsi-Pál Előd / Transindex.ro
A Bánffy-kastélyban nem állt meg az élet, azóta már egy nemzetközi restaurálási oktatói programon is túl vannak.
stélyok közelében gyakran mondják az emberek, hogy úgy érzik, kiléptek az időből. Ez a kifejezés hatványozottan igaz a bonchidai Bánffy-kastélyra, ahol a régmúlt, a közelmúlt, a jelen és a jövő rétegei úgy rakódnak egymásra, mint talán sehol máshol a világon. De ha nem próbálnánk költőien fogalmazni, akkor is tény lenne, hogy izgalmas bejárni a kastélyt egy hónappal az ország legjobb fesztiválja, az Electric Castle után, amelynek jelenléte még tetten érhető itt-ott, ugyanakkor kortárs művészeti installációkba vagy építési megoldásokba botlani, aztán felfedezni a menyasszonyt és a vőlegényt. És megnézni az utóbbi két hétben zajlott műhelytábor eredményeinek egy részét is. A Transylvania Trust által szervezett, építészeknek, építőmérnököknek, tájépítészeknek, a műemléképületek restaurálásában szakosodni kívánó építőipari munkásoknak és más érdeklődőknek szánt oktatói program célja a hagyományos építőmesterségekkel kapcsolatos tudás megőrzése, használata és továbbadása interkulturális környezetben. A résztvevők külföldi és romániai szakemberektől sajátították el a helyreállítás alapelveit és módszereit, a gyakorlati műhelyek során pedig aktívan részt vettek a bonchidai Bánffy-kastély restaurálásában. A kőműves műhelyben boltozat-helyreállítást és faldíszítő technikákat, az asztalosműhelyben hagyományos régi bútorok helyreállítását lehetett megtanulni. Mától újabb húsz fiatal román és magyar régész és művészettörténész kutat a kastélyban hat szakértő irányításával. A tábort Csók Zsolt és Weisz Attila vezeti. A jövő héttől pedig már a művészeké a terep: a Transylvania Trust Alapítvány OR Artists and Craftsmen in Residence programjában olyan művészek, kézművesek, mesteremberek vesznek részt, akik a történelmi értékek kortárs újraértelmezése iránt érdeklődnek, és alkotásaikkal erre törekednek. Balázsi-Pál Előd / Transindex.ro
2017. augusztus 15.
Hivatalosan is megnyitották a 8. Kolozsvári Magyar Napokat
Bár a múlt hétvégén már számos programra – kiállításmegnyitókra, beszélgetésekre és a Balaton zenekar magyarfenesi koncertjére – is sor került, hétfőn este, a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében hivatalosan is megnyitották a 8. Kolozsvári Magyar Napokat.
A Transylvanicum mottójú kulturális fesztivál nyitógáláján köszöntőbeszédet mondott Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke.
Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke köszöntőjében kifejtette: hosszú évtizedeket kellett várni ahhoz, hogy a kolozsvári magyarok felszabadultan ünnepelhessenek a város közterületein. Az elmúlt évek jó és rossz történései, a közösségünket ért veszteségek, vagy a magyar napok tavalyi méltánytalan meghurcolása ellenére is itt vagyunk, együtt lehetünk a létjogosultságában megkérdőjelezhetetlen – erdélyi értéktárunk meghatározó transzivanikumává vált – ünnepen.
A főszervező szerint a közösségépítés mellett fontos, hogy mit mutatunk meg magunkból a többségi románság és a nagyvilág számára, ugyanis akik elbújnak, azok ellenszenvet vagy félelmet keltenek. Csak akkor tisztelhető és szerethető egy közösség, ha láthatóvá és érthetővé válik, nemcsak a Kolozsvári Magyar Napok idején, hanem az év 365 napján. Építő, értékteremtő, alkotó közösség vagyunk, de nem elég csak termelni, meg kell mutani kincsesládánk rejtelmeit. Ez a fajta hozzáállás lehet a mi létünk garanciája – nyomatékosította Gergely Balázs.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke személyes visszaemlékézéssel indította beszédét, felelevenítve: 1987-ben egy olyan időszakban költözött Kolozsvárra, amikor felszámolóban volt minden, ami magyar. „Mélyről indultunk, de volt erőnk feljönni, volt erőnk talpon maradni. És ez annak a kultúrának is köszönhető, a szó legtágabb értelmében értve a kultúra fogalmat, amely ennek a városnak, Kolozsvárnak minden porcikájában él, és eddig mindent túlélt” – fogalmazott. Véleménye szerint Kolozsvár vonzása évszázadok alatt sem csökkent, hiszen most is ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. Ez is igazolja, hogy van magyar jövő a kincses városban.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke a Kolozsvári Magyar Napokat példaértékű rendezvénynek nevezte, mely megmutatja, mit jelent az erdélyi magyarság számára a normalitás. „Ünnepelni gyűltünk össze, örülni egymásnak és közös sikereinkek. Miután nyolc évvel ezelőtt megszületett e rangos rendezvény ötlete, az példaértékűvé vált, és azóta Nagyváradon, Temesváron, Marosvásárhelyen és Brassóban is hasonló fesztiválokat kezdtek szervezni” – mondta Toró. „A Kolozsvári Magyar Napok az erdélyiek és – transylvanicumként – az erdélyiség sikere is. Közösen teremtett örökségünk 100 évnél is régebbi – elég, ha csak Kolozsvár tavalyi, 700 éves évfordulójára gondolunk” – jelentette ki a néppárt ügyvezető elnöke. Toró úgy vélekedett: a modern, 21. századi transzilvanizmus megoldást jelenthet a magyar közösség gondjaira, mely képes nemet mondani a gyűlöletre és intoleranciára, mely ellen a bukaresti politika nem akar fellépni.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, ünnepi beszédében a magyar identitás megőrzésének fontosságát hangsúlyozta, ehhez kapcsolódva pedig kijelentette: nem azok a történelem igazi nyertesei, akiknek erősebbek fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása. A magyarországi politikus – Németh László gondolatait alapul véve – rámutatott: a legutóbbi idők hadviselési trükkjei között található annak sulykolása, hogy a nemzetállamok kora lejárt Európában. Kövér László szerint a kelet-közép-európai térség államai rá kell döbbenjenek arra, hogy nemzeti érdekeik úgy érvényesíthetőek, hogy ezzel nem veszélyeztetik – sőt, erősítik – szomszédjaikat. A cselekvésre és együttműködésre képes nemzetállamot, mely állampolgárait határokon belül és kívül is szolgálja, az országgyűlés elnöke annak biztosítékának látja, hogy a kárpát-medencei magyarság ne süllyedjen a „kizsákmányolt bennszülöttek” sorába.
Beszéde végén Kövér László megköszönte a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek munkájukat, valamint azt, hogy tevékenységükkel az összetartás élményének erősítését és a magyar identitás védelmét szolgálják.
A felszólalásokat követően a Magyar Állami Népi Együttes Mihályi Gábor koreográfus által színpadra vitt Tánckánon – Hommage ŕ Kodály című előadását tekinthette meg a nézőteret zsúfolásig megtöltő közönség. A darabban egy képzeletbeli közösség életének apró mozzanataiból bontakozott ki a történet, melynek zenei keretét Kodály Zoltán és kortársa, Bartók Béla kompozíciói, illetve a zeneszerző által gyűjtött népdalok alkotják. A jelenetek során emberi kapcsolatok kialakulását, azok elvesztését, örömöket és bánatokat, valamint a mindennapok és ünnepek rituáléit követhettük nyomon. Méltó kezdete volt a kolozsvári magyarság legnagyobb ünnepének.
Az elkövetkező egy hétben Kolozsvár számos helyszínén, több száz kulturális programra kerül sor a 8. Kolozsvári Magyar Napok keretein belül. A részletes program, valamint a fesztivállal kapcsolatos egyéb tudnivalók és beszámolók megtalálhatóak a www.magyarnapok.ro internetes oldalon, valamint a rendezvény Facebook-oldalán.
A Kolozsvári Magyar Napok sajtóirodája; Erdély.ma
Bár a múlt hétvégén már számos programra – kiállításmegnyitókra, beszélgetésekre és a Balaton zenekar magyarfenesi koncertjére – is sor került, hétfőn este, a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében hivatalosan is megnyitották a 8. Kolozsvári Magyar Napokat.
A Transylvanicum mottójú kulturális fesztivál nyitógáláján köszöntőbeszédet mondott Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke.
Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke köszöntőjében kifejtette: hosszú évtizedeket kellett várni ahhoz, hogy a kolozsvári magyarok felszabadultan ünnepelhessenek a város közterületein. Az elmúlt évek jó és rossz történései, a közösségünket ért veszteségek, vagy a magyar napok tavalyi méltánytalan meghurcolása ellenére is itt vagyunk, együtt lehetünk a létjogosultságában megkérdőjelezhetetlen – erdélyi értéktárunk meghatározó transzivanikumává vált – ünnepen.
A főszervező szerint a közösségépítés mellett fontos, hogy mit mutatunk meg magunkból a többségi románság és a nagyvilág számára, ugyanis akik elbújnak, azok ellenszenvet vagy félelmet keltenek. Csak akkor tisztelhető és szerethető egy közösség, ha láthatóvá és érthetővé válik, nemcsak a Kolozsvári Magyar Napok idején, hanem az év 365 napján. Építő, értékteremtő, alkotó közösség vagyunk, de nem elég csak termelni, meg kell mutani kincsesládánk rejtelmeit. Ez a fajta hozzáállás lehet a mi létünk garanciája – nyomatékosította Gergely Balázs.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke személyes visszaemlékézéssel indította beszédét, felelevenítve: 1987-ben egy olyan időszakban költözött Kolozsvárra, amikor felszámolóban volt minden, ami magyar. „Mélyről indultunk, de volt erőnk feljönni, volt erőnk talpon maradni. És ez annak a kultúrának is köszönhető, a szó legtágabb értelmében értve a kultúra fogalmat, amely ennek a városnak, Kolozsvárnak minden porcikájában él, és eddig mindent túlélt” – fogalmazott. Véleménye szerint Kolozsvár vonzása évszázadok alatt sem csökkent, hiszen most is ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. Ez is igazolja, hogy van magyar jövő a kincses városban.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke a Kolozsvári Magyar Napokat példaértékű rendezvénynek nevezte, mely megmutatja, mit jelent az erdélyi magyarság számára a normalitás. „Ünnepelni gyűltünk össze, örülni egymásnak és közös sikereinkek. Miután nyolc évvel ezelőtt megszületett e rangos rendezvény ötlete, az példaértékűvé vált, és azóta Nagyváradon, Temesváron, Marosvásárhelyen és Brassóban is hasonló fesztiválokat kezdtek szervezni” – mondta Toró. „A Kolozsvári Magyar Napok az erdélyiek és – transylvanicumként – az erdélyiség sikere is. Közösen teremtett örökségünk 100 évnél is régebbi – elég, ha csak Kolozsvár tavalyi, 700 éves évfordulójára gondolunk” – jelentette ki a néppárt ügyvezető elnöke. Toró úgy vélekedett: a modern, 21. századi transzilvanizmus megoldást jelenthet a magyar közösség gondjaira, mely képes nemet mondani a gyűlöletre és intoleranciára, mely ellen a bukaresti politika nem akar fellépni.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, ünnepi beszédében a magyar identitás megőrzésének fontosságát hangsúlyozta, ehhez kapcsolódva pedig kijelentette: nem azok a történelem igazi nyertesei, akiknek erősebbek fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása. A magyarországi politikus – Németh László gondolatait alapul véve – rámutatott: a legutóbbi idők hadviselési trükkjei között található annak sulykolása, hogy a nemzetállamok kora lejárt Európában. Kövér László szerint a kelet-közép-európai térség államai rá kell döbbenjenek arra, hogy nemzeti érdekeik úgy érvényesíthetőek, hogy ezzel nem veszélyeztetik – sőt, erősítik – szomszédjaikat. A cselekvésre és együttműködésre képes nemzetállamot, mely állampolgárait határokon belül és kívül is szolgálja, az országgyűlés elnöke annak biztosítékának látja, hogy a kárpát-medencei magyarság ne süllyedjen a „kizsákmányolt bennszülöttek” sorába.
Beszéde végén Kövér László megköszönte a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek munkájukat, valamint azt, hogy tevékenységükkel az összetartás élményének erősítését és a magyar identitás védelmét szolgálják.
A felszólalásokat követően a Magyar Állami Népi Együttes Mihályi Gábor koreográfus által színpadra vitt Tánckánon – Hommage ŕ Kodály című előadását tekinthette meg a nézőteret zsúfolásig megtöltő közönség. A darabban egy képzeletbeli közösség életének apró mozzanataiból bontakozott ki a történet, melynek zenei keretét Kodály Zoltán és kortársa, Bartók Béla kompozíciói, illetve a zeneszerző által gyűjtött népdalok alkotják. A jelenetek során emberi kapcsolatok kialakulását, azok elvesztését, örömöket és bánatokat, valamint a mindennapok és ünnepek rituáléit követhettük nyomon. Méltó kezdete volt a kolozsvári magyarság legnagyobb ünnepének.
Az elkövetkező egy hétben Kolozsvár számos helyszínén, több száz kulturális programra kerül sor a 8. Kolozsvári Magyar Napok keretein belül. A részletes program, valamint a fesztivállal kapcsolatos egyéb tudnivalók és beszámolók megtalálhatóak a www.magyarnapok.ro internetes oldalon, valamint a rendezvény Facebook-oldalán.
A Kolozsvári Magyar Napok sajtóirodája; Erdély.ma
2017. augusztus 15.
„Mágia, varázslat, ragadós példa” – ünnepi nyitógálával hétfő este elkezdődött a 8. KMN
Immár nyolcadik „kiadásához” érkezett a Kolozsvári Magyar Napok, amelynek hivatalos, ünnepélyes nyitógálájára hétfő este került sor a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A közönséget köszöntötték Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Fellépett a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage à Kodály című előadásával.
Gergely Balázs köszöntő beszédében elmondta, idén is közösen ünnepelünk, a közös ünneplés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen: a rendezvény kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és nem csak az erdélyi magyar közösség, hanem a román többség ünnepe is.
A kolozsvári magyar napok rendezvény keretében közösségépítő és –erősítő folyamat zajlik, a magyarságnak meg kell mutatnia értékeit – hangsúlyozta Gergely Balázs.
Kelemen Hunor RMDSZelnök köszöntőjében elmondta, a Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem: brand, de meg annál is több – mágia, varázslat, ragadós példa, amely terjed, mert jónak találtatik. Visszaemlékezett 1989 előttre, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, de mindemellett Kolozsváron azt érezte, hogy van remény és lehetőség túlélni, talpon maradni. Erre adott okot a város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya: otthon érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent, és ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű, hiszen ma is azt látni, hogy ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből, akik gazdagodni akarnak mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a kincses várost – mondta Kelemen Hunor.
Kifejtette hitét, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban, a jövőt pedig ki kell találni: „ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok, a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt. El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni”.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szerint annak biztosítéka, hogy az előttünk álló évtizedekben mi, magyarok a szülőföldünkön ne süllyedhessünk alávetett, kizsákmányolt és megalázott bennszülötti sorba: az a józan magyar nemzeti öntudat, valamint az ezen alapuló cselekvésre és együttműködésre képes magyar állam, mely nem kiszolgáltatja, hanem szolgálja a nemzetét, Magyarország határain belül és kívül egyaránt. Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken. A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is. Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”. Szabadság (Kolozsvár)
Immár nyolcadik „kiadásához” érkezett a Kolozsvári Magyar Napok, amelynek hivatalos, ünnepélyes nyitógálájára hétfő este került sor a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A közönséget köszöntötték Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Fellépett a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage à Kodály című előadásával.
Gergely Balázs köszöntő beszédében elmondta, idén is közösen ünnepelünk, a közös ünneplés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen: a rendezvény kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és nem csak az erdélyi magyar közösség, hanem a román többség ünnepe is.
A kolozsvári magyar napok rendezvény keretében közösségépítő és –erősítő folyamat zajlik, a magyarságnak meg kell mutatnia értékeit – hangsúlyozta Gergely Balázs.
Kelemen Hunor RMDSZelnök köszöntőjében elmondta, a Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem: brand, de meg annál is több – mágia, varázslat, ragadós példa, amely terjed, mert jónak találtatik. Visszaemlékezett 1989 előttre, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, de mindemellett Kolozsváron azt érezte, hogy van remény és lehetőség túlélni, talpon maradni. Erre adott okot a város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya: otthon érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent, és ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű, hiszen ma is azt látni, hogy ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből, akik gazdagodni akarnak mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a kincses várost – mondta Kelemen Hunor.
Kifejtette hitét, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban, a jövőt pedig ki kell találni: „ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok, a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt. El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni”.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szerint annak biztosítéka, hogy az előttünk álló évtizedekben mi, magyarok a szülőföldünkön ne süllyedhessünk alávetett, kizsákmányolt és megalázott bennszülötti sorba: az a józan magyar nemzeti öntudat, valamint az ezen alapuló cselekvésre és együttműködésre képes magyar állam, mely nem kiszolgáltatja, hanem szolgálja a nemzetét, Magyarország határain belül és kívül egyaránt. Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken. A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is. Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 15.
Kelemen Hunor és a másnaposság
Kelemen Hunor a román nyilvánosság szemében lassan egyes számú közellenséggé stilizálódik. Pedig nem tett egyebet, mint kimondott néhány nyilvánvaló igazságot.
Például azt, hogy Románia a Monarchiából örökölt infrastruktúrát az elmúlt száz esztendő alatt nemhogy tovább fejleszteni nem volt képes, de még eredeti állapotában megőrizni sem. S tette ezt annak ellenére, hogy Trianon után Európa egyik – természeti adottságaiban és (román, magyar szász, zsidó, örmény) történelmi örökségében leggazdagabb – államának számíthatott. Rendelkezésére állt minden, ami egy országot egyetlen évszázad alatt is a kontinens egyik jelentős államává tehet.
Kelemen Hunor egyik „legfelháborítóbb” állítását szeretném tényekkel alátámasztani. A szüleim a két világháború közt – kommunisták gyanánt (akkor az még rettenetesen mást jelentett, mint '45 után, amikoris úgy rúgták ki őket a nagybetűs pártból, hogy a lábuk sem érte földet) – előfizetői voltak a (nagyon) baloldali Brassói Lapoknak. A Székelyföld egyik eldugott zugában, Köpecen még ugyanabban az órában vehették kézhez a Brassói Lapokat, mint Brassó polgárai. Sőt, a lap még ugyanaznap a budapesti, sőt a pozsonyi és újvidéki kaszinók látogatóinak asztalára is odakerült. A román államvasutak, implicite a román posta jóvoltából, mellesleg. (Szüleim a lap összes évfolyamát meg is őrizték, egészen addig, amíg – letartóztatásukat követően – nagyanyám félelmében befűtötte velük a kemencét.)
Az elmúlt száz esztendőben a román posta és közlekedésügy oda züllött, hogy én ma a Kolozsvártól 15 kilométernyire fekvő Magyarvistán a Kolozsváron megjelenő Szabadságot (írva és mondva) két-három nap után kapom meg. (De én is gyűjtöm az évfolyamokat…)
No comment.
Ennek az igazságnak a kimondása az ellen, aki merészeli kimondani, a „román nemzeti érzékenység” gyalázkodásokkal tele áradatát indíthatja el. Ez a tény mindent elmondhat annak a diadalmas száz esztendőnek a természetéről, melyet a többségi nyilvánosság éppen megünnepelni készül.
De hogy ez a száz esztendő mit eredményezett számunkra – egyre inkább maradék – románok és magyarok számára, azt leginkább egy kevésbé ismert analógiával szemléltethetném.
Finnország Romániával csaknem egy időben vált független nemzetállammá. 1917-ben. Hosszú időn át idegen birodalmak, a svéd és az orosz tartományaként létezett. Akárcsak az Oszmán-, majd Osztrák-Magyar birodalmak részét képező Erdély. De a függetlenség kivívása a finneknél nem azzal kezdődött, hogy a finn kulturális életet korábban domináló svéd polgári és értelmiségi elitet, a finn kultúra és gazdaság úgymond „felvirágoztatása” érdekében gyakorlatilag felszámolták volna. No nem! A feltörekvő finn elit (a finn nyelvet mellesleg nem a svédek, hanem az országot a XIX. század elején meghódító orosz cárok tették hivatalos nyelvvé, s az országot a szovjet állam tette – ajaj! – függetlenné is) svéd polgártársait arra használta fel, hogy a finn kultúrát és gazdaságot a svéd kultúra és gazdaság színvonalára emeljék. A finn alkotmány a svéd nyelvet és kultúrát a svéd nyelvi-kulturális közösség szinte már „jelentéktelen” számaránya ellenére is (nota bene: a svédek finnországbéli aránya ma is éppen 6 százalék!) a finn állam a finnel egyenrangú nyelve és kultúrája gyanánt szentesítette. Sőt, ismétlem, annak ellenére is, hogy a finn nyelv hivatalos státusát a svéd állam, akárcsak a magyar a románt, még a XIX. század elején sem volt hajlandó hivatalos nyelv gyanánt elismerni.
Az eredmény közismert. A finnek nem inszceníroznak világra szóló diadalünnepet. Nem szorulnak rá. Finnország (Európa kezdetben még egyik legjelentéktelenebb államocskája) ma Európa – kulturálisan és gazdaságilag is – elismert mintaállama. A finn vállalatok világszerte hódítanak, a finn oktatási rendszer a modern világ mindenki által irigyelt példaképe.
A kisebbségi közösség egyenjogúságának elismerése a finn társadalmat felfele nivellálta.
Minálunk ennek az ellenkezője történt. Románia a nemzeti homogenizáció jegyében „megszabadult” német és zsidó kisebbségétől, s a szintén megtizedelt magyarokkal szemben vívott „szabadságharcának” eredményeként „egységes nemzetállamát” a Monarchiabéli multikulturális Erdélyhez viszonyítva mélyen lefele nivellálta. Mára Európa egyik (legalábbis Finnországhoz viszonyítva) „dinamikusan fejlődő” államocskájává tornászta fel magát.
Persze, mint minden analógia, ez is sántít. A finneket a finnugor származás nem szédítette mitologikus magasságokba. Beérték a maguk „halszagú” származásával. S a Kalevalával. A mi román honfitársaink esetében „nu a fost cazul”. Nekik – Traianus büszke utódaiként – nem kellett Európába igyekezniük, hiszen, úgymond, ők voltak (a sokszor még le is sajnált) Európa ősei. Igaz, egykor, ha nem is Európa őseiként, de vitéz védelmezőiként mi is hajlottunk arra, hogy szégyelljük azt a bizonyos halszagú rokonságot. Ma már büszkélkednénk vele, de a finneknek mintha már nem igazán akaródzna büszkélkedni velünk.
Kelemen Hunortól vissza lehet vonni kitüntetéseit, állampolgárságától megfosztani a mai – olyan, amilyen, egyebek közt Romániát is gyöngéden pátyolgató – Európában sem lehet. (Ámbár maga az ötlet is az elmúlt száz esztendő jogállami-demokratikus diadalmenetének eklatáns bizonyítéka).
A tényeket azonban aligha lehet szőnyeg alá söpörni.
Ezt ma már a román társadalom jelentős része is érzékeli. Ha majd a Nagy Egyesülés századik évfordulójának diadalmámorából kijózanodik, a tényekkel, melyek valóban kegyetlen dolgok, előbb-utóbb maga is kénytelen lesz szembenézni. (Ha nem, az végképp katasztrófa leend.)
A mámor ugyanis csodálatos dolog, de minél fékeveszettebb, annál kínosabb másnaposságok szokták követni.
S ezen a másnaposságon Kelemen Hunor mai és holnapi megkövezése mit sem változtathat.
Sőt!
Bíró Béla / Szabadság (Kolozsvár)
Kelemen Hunor a román nyilvánosság szemében lassan egyes számú közellenséggé stilizálódik. Pedig nem tett egyebet, mint kimondott néhány nyilvánvaló igazságot.
Például azt, hogy Románia a Monarchiából örökölt infrastruktúrát az elmúlt száz esztendő alatt nemhogy tovább fejleszteni nem volt képes, de még eredeti állapotában megőrizni sem. S tette ezt annak ellenére, hogy Trianon után Európa egyik – természeti adottságaiban és (román, magyar szász, zsidó, örmény) történelmi örökségében leggazdagabb – államának számíthatott. Rendelkezésére állt minden, ami egy országot egyetlen évszázad alatt is a kontinens egyik jelentős államává tehet.
Kelemen Hunor egyik „legfelháborítóbb” állítását szeretném tényekkel alátámasztani. A szüleim a két világháború közt – kommunisták gyanánt (akkor az még rettenetesen mást jelentett, mint '45 után, amikoris úgy rúgták ki őket a nagybetűs pártból, hogy a lábuk sem érte földet) – előfizetői voltak a (nagyon) baloldali Brassói Lapoknak. A Székelyföld egyik eldugott zugában, Köpecen még ugyanabban az órában vehették kézhez a Brassói Lapokat, mint Brassó polgárai. Sőt, a lap még ugyanaznap a budapesti, sőt a pozsonyi és újvidéki kaszinók látogatóinak asztalára is odakerült. A román államvasutak, implicite a román posta jóvoltából, mellesleg. (Szüleim a lap összes évfolyamát meg is őrizték, egészen addig, amíg – letartóztatásukat követően – nagyanyám félelmében befűtötte velük a kemencét.)
Az elmúlt száz esztendőben a román posta és közlekedésügy oda züllött, hogy én ma a Kolozsvártól 15 kilométernyire fekvő Magyarvistán a Kolozsváron megjelenő Szabadságot (írva és mondva) két-három nap után kapom meg. (De én is gyűjtöm az évfolyamokat…)
No comment.
Ennek az igazságnak a kimondása az ellen, aki merészeli kimondani, a „román nemzeti érzékenység” gyalázkodásokkal tele áradatát indíthatja el. Ez a tény mindent elmondhat annak a diadalmas száz esztendőnek a természetéről, melyet a többségi nyilvánosság éppen megünnepelni készül.
De hogy ez a száz esztendő mit eredményezett számunkra – egyre inkább maradék – románok és magyarok számára, azt leginkább egy kevésbé ismert analógiával szemléltethetném.
Finnország Romániával csaknem egy időben vált független nemzetállammá. 1917-ben. Hosszú időn át idegen birodalmak, a svéd és az orosz tartományaként létezett. Akárcsak az Oszmán-, majd Osztrák-Magyar birodalmak részét képező Erdély. De a függetlenség kivívása a finneknél nem azzal kezdődött, hogy a finn kulturális életet korábban domináló svéd polgári és értelmiségi elitet, a finn kultúra és gazdaság úgymond „felvirágoztatása” érdekében gyakorlatilag felszámolták volna. No nem! A feltörekvő finn elit (a finn nyelvet mellesleg nem a svédek, hanem az országot a XIX. század elején meghódító orosz cárok tették hivatalos nyelvvé, s az országot a szovjet állam tette – ajaj! – függetlenné is) svéd polgártársait arra használta fel, hogy a finn kultúrát és gazdaságot a svéd kultúra és gazdaság színvonalára emeljék. A finn alkotmány a svéd nyelvet és kultúrát a svéd nyelvi-kulturális közösség szinte már „jelentéktelen” számaránya ellenére is (nota bene: a svédek finnországbéli aránya ma is éppen 6 százalék!) a finn állam a finnel egyenrangú nyelve és kultúrája gyanánt szentesítette. Sőt, ismétlem, annak ellenére is, hogy a finn nyelv hivatalos státusát a svéd állam, akárcsak a magyar a románt, még a XIX. század elején sem volt hajlandó hivatalos nyelv gyanánt elismerni.
Az eredmény közismert. A finnek nem inszceníroznak világra szóló diadalünnepet. Nem szorulnak rá. Finnország (Európa kezdetben még egyik legjelentéktelenebb államocskája) ma Európa – kulturálisan és gazdaságilag is – elismert mintaállama. A finn vállalatok világszerte hódítanak, a finn oktatási rendszer a modern világ mindenki által irigyelt példaképe.
A kisebbségi közösség egyenjogúságának elismerése a finn társadalmat felfele nivellálta.
Minálunk ennek az ellenkezője történt. Románia a nemzeti homogenizáció jegyében „megszabadult” német és zsidó kisebbségétől, s a szintén megtizedelt magyarokkal szemben vívott „szabadságharcának” eredményeként „egységes nemzetállamát” a Monarchiabéli multikulturális Erdélyhez viszonyítva mélyen lefele nivellálta. Mára Európa egyik (legalábbis Finnországhoz viszonyítva) „dinamikusan fejlődő” államocskájává tornászta fel magát.
Persze, mint minden analógia, ez is sántít. A finneket a finnugor származás nem szédítette mitologikus magasságokba. Beérték a maguk „halszagú” származásával. S a Kalevalával. A mi román honfitársaink esetében „nu a fost cazul”. Nekik – Traianus büszke utódaiként – nem kellett Európába igyekezniük, hiszen, úgymond, ők voltak (a sokszor még le is sajnált) Európa ősei. Igaz, egykor, ha nem is Európa őseiként, de vitéz védelmezőiként mi is hajlottunk arra, hogy szégyelljük azt a bizonyos halszagú rokonságot. Ma már büszkélkednénk vele, de a finneknek mintha már nem igazán akaródzna büszkélkedni velünk.
Kelemen Hunortól vissza lehet vonni kitüntetéseit, állampolgárságától megfosztani a mai – olyan, amilyen, egyebek közt Romániát is gyöngéden pátyolgató – Európában sem lehet. (Ámbár maga az ötlet is az elmúlt száz esztendő jogállami-demokratikus diadalmenetének eklatáns bizonyítéka).
A tényeket azonban aligha lehet szőnyeg alá söpörni.
Ezt ma már a román társadalom jelentős része is érzékeli. Ha majd a Nagy Egyesülés századik évfordulójának diadalmámorából kijózanodik, a tényekkel, melyek valóban kegyetlen dolgok, előbb-utóbb maga is kénytelen lesz szembenézni. (Ha nem, az végképp katasztrófa leend.)
A mámor ugyanis csodálatos dolog, de minél fékeveszettebb, annál kínosabb másnaposságok szokták követni.
S ezen a másnaposságon Kelemen Hunor mai és holnapi megkövezése mit sem változtathat.
Sőt!
Bíró Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 15.
Kiket díjaztak a 45. Tokaji Írótáborban?
Felavatták Arany János emléktábláját a 45. Tokaji Írótábor résztvevői a tanácskozás utolsó napján Tokajban. Vasárnap kiosztották az írótábor díjait is.
Arany János emléktábláját, Györfi Sándor szobrászművész alkotását a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban helyezték el, majd a vasárnapi plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. Az írótábor díját az idén Nagy Zsuka nyíregyházi költő, szerkesztő vehette át. A Nagyhordó-díjat Pomogáts Béla író, a Hordó-díjakat pedig Dobozi Eszter író-költő, Cseke Péter irodalomtörténész és Turczi István író, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője kapta meg.
Az idén négynaposra bővült 45. Tokaji Írótábor Arany János munkásságára, valamint az elmúlt 200 év magyar irodalmának közvetítésében bekövetkezett változásokra és kihívásokra fókuszált. A szó útja – a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai és módozatai Arany Jánostól napjainkig címet viselő tanácskozás a megújulás jegyében története óta először kilépett a megszokott szakmai keretek közül, a tanácskozás ideje alatt családi programokat és egyéb kulturális rendezvényeket is szerveztek Tokajban és környékén.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)
Felavatták Arany János emléktábláját a 45. Tokaji Írótábor résztvevői a tanácskozás utolsó napján Tokajban. Vasárnap kiosztották az írótábor díjait is.
Arany János emléktábláját, Györfi Sándor szobrászművész alkotását a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban helyezték el, majd a vasárnapi plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. Az írótábor díját az idén Nagy Zsuka nyíregyházi költő, szerkesztő vehette át. A Nagyhordó-díjat Pomogáts Béla író, a Hordó-díjakat pedig Dobozi Eszter író-költő, Cseke Péter irodalomtörténész és Turczi István író, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője kapta meg.
Az idén négynaposra bővült 45. Tokaji Írótábor Arany János munkásságára, valamint az elmúlt 200 év magyar irodalmának közvetítésében bekövetkezett változásokra és kihívásokra fókuszált. A szó útja – a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai és módozatai Arany Jánostól napjainkig címet viselő tanácskozás a megújulás jegyében története óta először kilépett a megszokott szakmai keretek közül, a tanácskozás ideje alatt családi programokat és egyéb kulturális rendezvényeket is szerveztek Tokajban és környékén.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 15.
„Túl vicces” a Shoshin Egyesület utcaszínházi előadása
Sokan voltak kíváncsiak vasárnap este a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület utcaszínházi előadására Kidén, ahol a napokban az egyesület nemzetközi színészi alkotótábora is zajlik. A fekete bika és más történetek című előadásról Köllő Csongor, az egyesület egyik alapító tagja elmondta: egyéves nemzetközi projekt zárómozzanata ez a produkció, amelynek során utcaszínházi technikákat sajátítottak el a résztvevők. A projekt célja itthon is alkalmazni ezeket az utcaszínházi technikákat, aminek Erdélyben és Romániában nincs hagyománya, illetve olyan rurális környezetben is bemutatni az előadásokat, ahol nincs színház vagy ahova nem járnak el a társulatok. Maga az előadás tíz nap alatt készült el, így Köllő Csongor megkérte a közönséget, ne összeforrott, részleteiben is tökéletesen megérett előadásra számítsanak. Aztán önfeledten nevetős mesébe léptünk…
Lévén vasárnap délután, talán ezért nem járt egy lélek sem Kide utcáin délután hat órakor, akitől megkérdezhettük volna, merre is lesz az előadás. Szerencsénkre a 10-es szám alatt található alkotótábor kapuján plakátok reklámozták, itt lesz a Shohshin előadása.
Míg mi körülnézünk, sétálunk egy kicsit a környéken, előkerülnek az első kideiek is, egy idősebb bácsi már negyed hét felé megérkezett a Koós Ferenc és felesége, Monica Koós portáján zajló alkotótáborhoz, majd helyet is foglalt az egyelőre még lelakatolt kapu előtt található kicsi lócán. Kedvesen integet nekünk, olvassa a plakátokat.
Ám nem kell sokat várni, már meg is érkeznek a következő érdeklődők is: nagymama a tízéves forma unokájával. Mivel nekik is több mint félórát kell még várniuk az előadásra, a nagymama közli az unokával: „Én még belépek 15 percre Gyöngyi nénihez”. Ám az unoka túl izgatott ahhoz, hogy Gyöngyi nénivel cseverésszen, kíváncsian olvassa a plakátokat, ellenőrzi még egyszer a dátumot és az időpontot, majd tájékoztatja a nagymamát, „Én itt megvárlak, de siess”. Nem szeretne lemaradni az előadásról. Ahogy a nagymama belép Gyöngyi néni kapuján, a Kide 10. szám alatt található alkotótábor tekintélyes kapujáról is lekerül a nagy lakat, így az idős bácsi, az izgatott unoka és mi is bemehetünk az udvarra.
Bent az alkotótáborban még folynak a foglalkozások, az átalakított, felújított gazdasági épületben a lányok törökülésben gyakorolnak még különböző mozdulatsorokat, miközben mások tüzet raknak, előkészítik a hatalmas üstöt, hozzálátnak a vacsorafőzéshez. Időközben egyre gyarapodik az érdeklődők tábora, ácsorognak a kideiek az udvaron, csendben diskurálva, a gyerekek izgatottan várják az előadást, amely számukra igazi meglepetés lehet.
Köllő Csongor három nyelven elmondta, hogyan is készült ez az előadás és mi célt is szolgál, majd a gyümölcsösbe invitálta a közönséget, a gyerekek várakozó izgatottsága már a legidősebbekre is ráragadt. Az előadás öt szereplője – Kecskés Anna, Németh Nikolett, Ryann Lievens, Matola Norbert, Pintér Géza – gólyalábakon, nagy csinnadrattával érkezik a „színpadra”, a közönséget már az első pillanatban bevonják a produkcióba, az első jeleneteket a nézők hangos nevetéssel jutalmazzák.
A több mesét kombináló produkcióban láthattunk rókát, táncoló vadászt, fuvolázó Aranyhajt, nem annyira jóságos öreganyót, a gyümölcsösön végigvonulva sétálhattunk a szerelem ösvényén, átléphettünk az Aranykapun és izgalmas gólyalábas bikaviadal részesei is lehettünk.
Az előadás váratlan fordulatokra épült, szórakoztató és kiszámíthatatlan volt, a legvégén a három részeg banditát, akik gólyalábon mulattak Michael Jackson zenéjére, Katy Perry lőtte le. A közönség végig lelkes volt, nem kellett kérlelni őket, hogy egyik helyszínről vonuljanak át a másikra, sőt egymást figyelmeztették a kideiek, ha valaki kikerülte az Aranykaput vagy lelépett a szerelem ösvényéről. Az izgatott, végig aktív közönséget a legvégén közös bulizásra invitálták a színészek, a legfiatalabbak és idősek is önfeledten táncoltak a patak mellett. Egy lelkes kisfiú örömében kiáltotta nagymamájának: „Jajj, ez az előadás túl vicces volt”, majd futott vissza a barátaihoz táncolni. Az eseményt közös bográcsozással és borozással zárták.
Kidét a főúttal poros, kavicsos földút köti össze, ezen mentünk mi bele az esőbe, amely szerencsére elkerülte az előadást. Érkezésünkkor is őzike üdvözölt, távozásunkkor pedig szintén őz köszönt el tőlünk.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
Sokan voltak kíváncsiak vasárnap este a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület utcaszínházi előadására Kidén, ahol a napokban az egyesület nemzetközi színészi alkotótábora is zajlik. A fekete bika és más történetek című előadásról Köllő Csongor, az egyesület egyik alapító tagja elmondta: egyéves nemzetközi projekt zárómozzanata ez a produkció, amelynek során utcaszínházi technikákat sajátítottak el a résztvevők. A projekt célja itthon is alkalmazni ezeket az utcaszínházi technikákat, aminek Erdélyben és Romániában nincs hagyománya, illetve olyan rurális környezetben is bemutatni az előadásokat, ahol nincs színház vagy ahova nem járnak el a társulatok. Maga az előadás tíz nap alatt készült el, így Köllő Csongor megkérte a közönséget, ne összeforrott, részleteiben is tökéletesen megérett előadásra számítsanak. Aztán önfeledten nevetős mesébe léptünk…
Lévén vasárnap délután, talán ezért nem járt egy lélek sem Kide utcáin délután hat órakor, akitől megkérdezhettük volna, merre is lesz az előadás. Szerencsénkre a 10-es szám alatt található alkotótábor kapuján plakátok reklámozták, itt lesz a Shohshin előadása.
Míg mi körülnézünk, sétálunk egy kicsit a környéken, előkerülnek az első kideiek is, egy idősebb bácsi már negyed hét felé megérkezett a Koós Ferenc és felesége, Monica Koós portáján zajló alkotótáborhoz, majd helyet is foglalt az egyelőre még lelakatolt kapu előtt található kicsi lócán. Kedvesen integet nekünk, olvassa a plakátokat.
Ám nem kell sokat várni, már meg is érkeznek a következő érdeklődők is: nagymama a tízéves forma unokájával. Mivel nekik is több mint félórát kell még várniuk az előadásra, a nagymama közli az unokával: „Én még belépek 15 percre Gyöngyi nénihez”. Ám az unoka túl izgatott ahhoz, hogy Gyöngyi nénivel cseverésszen, kíváncsian olvassa a plakátokat, ellenőrzi még egyszer a dátumot és az időpontot, majd tájékoztatja a nagymamát, „Én itt megvárlak, de siess”. Nem szeretne lemaradni az előadásról. Ahogy a nagymama belép Gyöngyi néni kapuján, a Kide 10. szám alatt található alkotótábor tekintélyes kapujáról is lekerül a nagy lakat, így az idős bácsi, az izgatott unoka és mi is bemehetünk az udvarra.
Bent az alkotótáborban még folynak a foglalkozások, az átalakított, felújított gazdasági épületben a lányok törökülésben gyakorolnak még különböző mozdulatsorokat, miközben mások tüzet raknak, előkészítik a hatalmas üstöt, hozzálátnak a vacsorafőzéshez. Időközben egyre gyarapodik az érdeklődők tábora, ácsorognak a kideiek az udvaron, csendben diskurálva, a gyerekek izgatottan várják az előadást, amely számukra igazi meglepetés lehet.
Köllő Csongor három nyelven elmondta, hogyan is készült ez az előadás és mi célt is szolgál, majd a gyümölcsösbe invitálta a közönséget, a gyerekek várakozó izgatottsága már a legidősebbekre is ráragadt. Az előadás öt szereplője – Kecskés Anna, Németh Nikolett, Ryann Lievens, Matola Norbert, Pintér Géza – gólyalábakon, nagy csinnadrattával érkezik a „színpadra”, a közönséget már az első pillanatban bevonják a produkcióba, az első jeleneteket a nézők hangos nevetéssel jutalmazzák.
A több mesét kombináló produkcióban láthattunk rókát, táncoló vadászt, fuvolázó Aranyhajt, nem annyira jóságos öreganyót, a gyümölcsösön végigvonulva sétálhattunk a szerelem ösvényén, átléphettünk az Aranykapun és izgalmas gólyalábas bikaviadal részesei is lehettünk.
Az előadás váratlan fordulatokra épült, szórakoztató és kiszámíthatatlan volt, a legvégén a három részeg banditát, akik gólyalábon mulattak Michael Jackson zenéjére, Katy Perry lőtte le. A közönség végig lelkes volt, nem kellett kérlelni őket, hogy egyik helyszínről vonuljanak át a másikra, sőt egymást figyelmeztették a kideiek, ha valaki kikerülte az Aranykaput vagy lelépett a szerelem ösvényéről. Az izgatott, végig aktív közönséget a legvégén közös bulizásra invitálták a színészek, a legfiatalabbak és idősek is önfeledten táncoltak a patak mellett. Egy lelkes kisfiú örömében kiáltotta nagymamájának: „Jajj, ez az előadás túl vicces volt”, majd futott vissza a barátaihoz táncolni. Az eseményt közös bográcsozással és borozással zárták.
Kidét a főúttal poros, kavicsos földút köti össze, ezen mentünk mi bele az esőbe, amely szerencsére elkerülte az előadást. Érkezésünkkor is őzike üdvözölt, távozásunkkor pedig szintén őz köszönt el tőlünk.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 15.
Az identitás és a hit erejét felmutató Kolozsvári Magyar Napok
Kövér László szerint a múlt sokszor megtapasztalt egyik tanulsága, hogy „az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite”.
Az Országgyűlés elnöke Kolozsváron beszélt erről a Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti nyitógáláján. Németh László 1941-ben Kolozsváron elmondott gondolataiból kiindulva a 21. századi hadviselés részének tekintette, hogy az alávetésre szánt közösségeknek először nem a területét, hanem a tudatát igyekeznek megszállni.
E tudattorzítás részének tekintette annak a sulykolását, hogy a nemzeti identitás és a nemzeti államok kora lejárt Európában.
„Mi, magyarok, azt kívánjuk minden szomszédunknak, amit önmagunknak: nemzetközi együttműködésre képes, erős, szuverén nemzetállamot, amely nem a nemzeti kizárólagosság gondolatára épül, hanem a különböző nemzetekhez tartozó polgárai méltóságának egyenlő tiszteletére; amely nemcsak a területén élő többségnek, hanem a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek is biztosítja az identitását; amely a területén élő minden őshonos közössége számára képes biztosítani a szülőföldön való megmaradásra és boldogulásra vonatkozó érdekeit a külső, globálisnak nevezett ellenérdekekkel szemben” – fogalmazott Kövér László.
Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken.
A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is.
„Ha nem, akkor a térség népei együtt fogják elveszíteni államaikat, többség és kisebbség együtt fog identitás nélküli, fogyasztónak nevezett kifosztható biológiai erőforrássá válni” – vélte Kövér László.
Megjegyezte: a kisebbségi sorban élő európai polgárok gondjait nem az identitás nélküli nyitott társadalmak, hanem a saját önérdekeiket felismerő, egymással együttműködő európai nemzetállamok képesek megoldani. „Az a tény, hogy az elmúlt évszázadban, vagy az elmúlt negyedszázadban ez nem sikerült, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a jövőben sikerülhet” – tette hozzá.
Kövér László nyomatékosította: 2010 óta a magyar politikának az a célja, hogy nemzeti államunkat újjáépítsük, az identitásunkat és a nemzeti összetartozásunkat megerősítsük, szomszédainkkal együtt erősítsük a nemzetállamok együttműködésén alapuló Európai Uniót”.
Úgy vélte, a 2018-as magyarországi országgyűlési választásokon is erről kell dönteni Magyarországon és Erdélyben is.
Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke köszöntésében arról szólt, hogy Kolozsvár ma is ezrével, tízezrével vonzza az erdélyi magyar fiatalokat. „Van magyar jövő ebben a városban, és ebben a régióban” – jelentette ki, de szerinte a jövőt is ki kell találni.
Úgy kell kitalálni, hogy a román és a magyar jövőképek egymásba érjenek.
Ennek az alapja szerinte csakis az őszinte tiszta beszéd lehet. Kelemen Hunor szerint nem a magyarságon fog múlni, hogy a kolozsvári román és magyar világ el fog-e férni egymás mellett.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke köszöntésében az erdélyi szászok elmúlt napokban tartott nagyszebeni és az erdélyi magyarok kolozsvári ünneplését vetette össze. „Mi nem szeretnénk úgy járni, mint száz testvéreink. Nem szeretnénk, ha a nemzeti identitásunkat csak a szebenihez hasonló nosztalgiarendezvény keretében élhetnénk meg. Erre csattanós válasz a Kolozsvári Magyar Napok. Ez az élni akaró közösség rendezvénye” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője úgy vélte, a Kolozsvári Magyar Napok az elmúlt hét év alatt kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és a románság elismerését is kivívta. Kijelentette: közösségépítő, közösség-erősítő folyamat zajlik e rendezvény keretében Kolozsváron.
„Azok a közösségek, amelyek rejtőzködnek, titkolóznak, elbújnak, soha nem megbecsülést keltenek maguk iránt, hanem ellenszenvet, vagy félelmet” – fogalmazott. Hozzátette: a magyarság továbbra is a robbanásszerűen fejlődő Kolozsvár aktív, építő közössége akar lenni. Ehhez szerinte nemcsak teremteni kell, hanem közszemlére kell tenni az értékeket.
A nyitógála közönsége, mely zsúfolásig megtöltötte a Kolozsvári Magyar Opera termét, a köszöntőbeszédek után a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage a Kodály című előadását nézhette meg.
MTI; Krónika (Kolozsvár)
Kövér László szerint a múlt sokszor megtapasztalt egyik tanulsága, hogy „az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite”.
Az Országgyűlés elnöke Kolozsváron beszélt erről a Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti nyitógáláján. Németh László 1941-ben Kolozsváron elmondott gondolataiból kiindulva a 21. századi hadviselés részének tekintette, hogy az alávetésre szánt közösségeknek először nem a területét, hanem a tudatát igyekeznek megszállni.
E tudattorzítás részének tekintette annak a sulykolását, hogy a nemzeti identitás és a nemzeti államok kora lejárt Európában.
„Mi, magyarok, azt kívánjuk minden szomszédunknak, amit önmagunknak: nemzetközi együttműködésre képes, erős, szuverén nemzetállamot, amely nem a nemzeti kizárólagosság gondolatára épül, hanem a különböző nemzetekhez tartozó polgárai méltóságának egyenlő tiszteletére; amely nemcsak a területén élő többségnek, hanem a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek is biztosítja az identitását; amely a területén élő minden őshonos közössége számára képes biztosítani a szülőföldön való megmaradásra és boldogulásra vonatkozó érdekeit a külső, globálisnak nevezett ellenérdekekkel szemben” – fogalmazott Kövér László.
Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken.
A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is.
„Ha nem, akkor a térség népei együtt fogják elveszíteni államaikat, többség és kisebbség együtt fog identitás nélküli, fogyasztónak nevezett kifosztható biológiai erőforrássá válni” – vélte Kövér László.
Megjegyezte: a kisebbségi sorban élő európai polgárok gondjait nem az identitás nélküli nyitott társadalmak, hanem a saját önérdekeiket felismerő, egymással együttműködő európai nemzetállamok képesek megoldani. „Az a tény, hogy az elmúlt évszázadban, vagy az elmúlt negyedszázadban ez nem sikerült, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a jövőben sikerülhet” – tette hozzá.
Kövér László nyomatékosította: 2010 óta a magyar politikának az a célja, hogy nemzeti államunkat újjáépítsük, az identitásunkat és a nemzeti összetartozásunkat megerősítsük, szomszédainkkal együtt erősítsük a nemzetállamok együttműködésén alapuló Európai Uniót”.
Úgy vélte, a 2018-as magyarországi országgyűlési választásokon is erről kell dönteni Magyarországon és Erdélyben is.
Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke köszöntésében arról szólt, hogy Kolozsvár ma is ezrével, tízezrével vonzza az erdélyi magyar fiatalokat. „Van magyar jövő ebben a városban, és ebben a régióban” – jelentette ki, de szerinte a jövőt is ki kell találni.
Úgy kell kitalálni, hogy a román és a magyar jövőképek egymásba érjenek.
Ennek az alapja szerinte csakis az őszinte tiszta beszéd lehet. Kelemen Hunor szerint nem a magyarságon fog múlni, hogy a kolozsvári román és magyar világ el fog-e férni egymás mellett.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke köszöntésében az erdélyi szászok elmúlt napokban tartott nagyszebeni és az erdélyi magyarok kolozsvári ünneplését vetette össze. „Mi nem szeretnénk úgy járni, mint száz testvéreink. Nem szeretnénk, ha a nemzeti identitásunkat csak a szebenihez hasonló nosztalgiarendezvény keretében élhetnénk meg. Erre csattanós válasz a Kolozsvári Magyar Napok. Ez az élni akaró közösség rendezvénye” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője úgy vélte, a Kolozsvári Magyar Napok az elmúlt hét év alatt kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és a románság elismerését is kivívta. Kijelentette: közösségépítő, közösség-erősítő folyamat zajlik e rendezvény keretében Kolozsváron.
„Azok a közösségek, amelyek rejtőzködnek, titkolóznak, elbújnak, soha nem megbecsülést keltenek maguk iránt, hanem ellenszenvet, vagy félelmet” – fogalmazott. Hozzátette: a magyarság továbbra is a robbanásszerűen fejlődő Kolozsvár aktív, építő közössége akar lenni. Ehhez szerinte nemcsak teremteni kell, hanem közszemlére kell tenni az értékeket.
A nyitógála közönsége, mely zsúfolásig megtöltötte a Kolozsvári Magyar Opera termét, a köszöntőbeszédek után a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage a Kodály című előadását nézhette meg.
MTI; Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 15.
Kelemen Hunor ünnepi beszéde a 8. Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján
Ebben az évben is arra kaptam felkérést, hogy a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján szóljak Önökhöz, mondjak ünnepi beszédet. Ilyenkor illik dicsérni a szervezőket, meg is érdemlik, jól esik dicsérni őket. Dicséret azért, amit tesznek Gergely Balázsék. Jót tenni és különösen jól tenni a jót dicséretes dolog.
A Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem ennél több. Egy brand, de meg annál is több. Mágia, varázslat, ragadós példa. Terjed, mert jónak találtatik.
Kedves Balázs és a teljes csapat, legyen erő bennetek, hogy még sokáig szervezhessétek a Kolozsvári Magyar Napokat. És legyen kedvetek is hozzá, mert az erő kedv nélkül fabatkát sem ér. És legyenek támogatóitok, mert arra is szükség van. Közösség az lesz.
Tisztelt vendégek, kedves barátaim!
Most engedjétek meg, hogy személyesebbre vegyem a gondolatsort, mert ünnepi beszéd ide, ünnepi beszéd oda, én itt Kolozsváron és hát persze, Erdélyben, ebben a csodálatos hazában minden nap magyar napot élek, akárcsak önök, akárcsak milliónyi ember. Ezek kicsit másabb magyar napok, mint mondjuk a szegedi, budapesti, ráckevei, dunaszerdahelyi, lendvai, újvidéki, hogy ne is beszéljünk a munkácsi magyar napokról. Transzilván magyar napok, jelentsen ez bármit is 2017-ben.
Mégis van valami, ami hasonlóvá teszi ezeket: a közös nyelv, a közös kultúra és történelem, identitásunknak azok a lényeges elemei, amelyekért meg kell dolgoznunk itt is, ott is.
Én 1987-ben költöztem ebbe a városba. Igazából már 1986-ban eldöntetett, csak kötelező katonai szolgálatra vittek engem is.
Akkor éppen felszámolóban volt minden, ami magyar. Ez így persze személytelen: a Ceaușescu-diktatúra felszámolásra ítélt mindent, ami nem román. Kollektív bűnt követett el a diktátor. Igen, egyedül nem lett volna képes arra, amit tett. Egyetlen diktátor sem. Sem Hitler, sem Sztálin, egyetlen véreskezű szörny sem cselekedett egyedül. A mi diktátorunk sem. Ez furcsán hangzik, akár vitára is okot adhat.
De legyünk humorunknál: mi olyan gazdagok vagyunk itt, Erdélyben, hogy még diktátorunk is volt. Persze, teszem hozzá azonnal, kaptuk, nem a mi érdemünk. És még sok mindent kaptunk az elmúlt közel száz esztendőben, többnyire olyan dolgokat, amelyeket nem kértünk, és nem is érdemeltünk meg. És azt kívánom, hogy soha ne ismétlődjön meg ez, sem a mi, sem a gyerekeink, sem az unokáink életében.
Szóval, akkora bűnt egy ember nem képes egyedül elkövetni. Ezt időnként érdemes felidézni a múló emlékezetben, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, az képzelni, hogy mindaz, ami velünk történt, az egyetlen ember műve volt.
És még akkor is, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, amikor már egyesek a halotti torunkra készültek, én ebben a városban azt éreztem a nyolcvanas évek utolsó éveiben, hogy van remény, van lehetőség, talán lesz még időnk, talál túléljük, talán talpon maradunk.
Lehetséges volt, lehetségesnek tűnt. Ennek sokféle oka volt és magyarázata is sokféle van. A sok egyszemélyes intézmény, amely erőt és hitet adott azokban az években. A város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya. Rögtön otthon éreztük magunkat, érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Fontos ez ma, 27 évvel a diktatúra után is, mert nem árt tudni, honnan jövünk.
Történelmietlen módon fogok feltenni egy kérdést. Mentségemre legyen, nem vagyok történész. Próbáljuk meg elgondolni, milyen lenne a mi kis világunk, Erdélyünk, csodálatos Transzilvániánk, ha 1989-ben nem bukik meg a kommunista diktatúra. Ha Ceaușescu kap még néhány évet kriminális terveinek végrehajtására. Gondoljunk bele: kibírtuk volna? Ki bírta volna ki? Lennének Kolozsvári Magyar Napok?
Amikor én ebbe a városba jöttem, fogalmam sem volt, hogy meddig fog tartani a kommunizmus. És amikor megbukott, naiv módon azt hittem – mentségemre legyen mondva, nem voltam egyedül –, hogy gyorsan magunk mögött tudjuk hagyni az örökséget, amely – mint minden múlt és örökség – bennünk is nyomot hagyott. Akkor nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy ez nem lesz lehetséges néhány év alatt.
Mélyről indultunk, de volt erőnk feljönni, volt erőnk talpon maradni. És ez annak a kultúrának is köszönhető – a szó legtágabb értelmében értve a kultúra fogalmat –, amely ennek a városnak, Kolozsvárnak minden porcikájában él, és eddig mindent túlélt.
Szellemiség és hangulat, viszonyulás a világhoz, újragondolása a múló időnek, alkotás és építkezés, tudás és – mint minden igazi tudás – egyben észrevétlen, akaratlan iránymutatás, útjelző tábla, világító torony.
Ma, közel száz évvel azután, hogy Romániát adta a sors elődjeinknek és nekünk, ismét jó okunk van és sok-sok alkalmunk elgondolkodni, hogy mivé lettünk és mivé lehettünk volna. Ha!
De nincs ha, végül is egy nemzet és egy nemzetiség, egy közösség élete, sorsa, különösen jövője nem állhat abból, hogy mi lenne ha, mi lett volna ha. Csakis abból áll, amit és ahogy megéltünk, és ahogy elvégezzük a dolgunkat, legyen az bármi is. Nekünk pedig itt dolgunk van. Feladatunk ebben a városban, ebben a régióban.
Szóval, amikor több mint három évtizede ide érkeztem sok más barátommal, kollégámmal, ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt, és ez a város befogadott és elfogadott, akkor nemcsak a múltra gondoltam, sokkal inkább a jövőre. Hittem abban, és a mai napig szentül hiszem, hogy itt, Kolozsváron és itt, Erdélyben lehetséges számunkra, magyar közösség számára is a jövő.
Akkor nem voltunk szabadok, de erős volt a hit, és hihetetlen energia munkálkodott bennem is, hogy tudás birtokába kerülni, tanulni, tanulni, tanulni.
Aztán a szabadság is eljött, kinyílt a világ és újabb kihívások előtt álltunk.
Hölgyeim és uraim!
Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent. Ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű. Azt látni, hogy most is ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. Gazdagodni akarnak, mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a Kincses várost.
Ezért is hiszem ma azt, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban. Nekünk szükséges, hogy a múlt felé is forduljunk néha. Szükséges, de nem elégséges. A jövőt is ki kell találnunk.
Az elmúlt napok történései ismételten arról győztek meg, hogy a feladat ma semmivel sem egyszerűbb, mint nemes és kiváló elődjeinknek volt az elmúlt száz esztendőben. Közösen kell kitalálnunk: ki-ki a maga közössége számára, de úgy, hogy a jövőképek egymásba érjenek, és ne egymás ellen épüljenek. Ennek az alapja az őszinte beszéd és a kölcsönös tisztelet. Nem lesz könnyű. De lehetséges.
Nemrégiben én magam is erről próbáltam beszélni, és rettenetes vihar kerekedett. Nem ismétlem meg mindazt, amit mondtam a centenárium kapcsán, hisz úgy vagyok ezzel, mint ama szakállas viccben a székely férfi, akinek a felesége az ötvenedik házassági évfordulón félve szóvá tette, hogy az esküvő óta eltelt fél évszázadban egyszer sem mondta, hogy szereti. Erre jött a válasz, hogy az esküvő napján mondtam, mit érzek irántad, és azt is, hogy ha valami változik, szólok.
Én is csak azt tudom mondani, hogy ha valami változik, majd szólunk.
Hölgyeim és uraim!
Ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt.
El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni.
A Kolozsvári Magyar Napok brand köré jövő esztendőben – a kultúrán keresztül mindenképp – akár a magyar-román párbeszéd zászlóshajóját is meg lehetne próbálni felépíteni. Egy próbálkozást mindenképpen megér.
Úgy néz ki, hogy szél, az lesz jó bőven. Vitorlát kell bontani, és vagy haladunk, vagy eltörik az árbocunk, de legalább megpróbáltuk. És mi haladni szeretnénk.
Elhangzott 2017. augusztus 14-én, a Kolozsvári Magyar Operában
(RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ) erdon.ro
Ebben az évben is arra kaptam felkérést, hogy a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján szóljak Önökhöz, mondjak ünnepi beszédet. Ilyenkor illik dicsérni a szervezőket, meg is érdemlik, jól esik dicsérni őket. Dicséret azért, amit tesznek Gergely Balázsék. Jót tenni és különösen jól tenni a jót dicséretes dolog.
A Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem ennél több. Egy brand, de meg annál is több. Mágia, varázslat, ragadós példa. Terjed, mert jónak találtatik.
Kedves Balázs és a teljes csapat, legyen erő bennetek, hogy még sokáig szervezhessétek a Kolozsvári Magyar Napokat. És legyen kedvetek is hozzá, mert az erő kedv nélkül fabatkát sem ér. És legyenek támogatóitok, mert arra is szükség van. Közösség az lesz.
Tisztelt vendégek, kedves barátaim!
Most engedjétek meg, hogy személyesebbre vegyem a gondolatsort, mert ünnepi beszéd ide, ünnepi beszéd oda, én itt Kolozsváron és hát persze, Erdélyben, ebben a csodálatos hazában minden nap magyar napot élek, akárcsak önök, akárcsak milliónyi ember. Ezek kicsit másabb magyar napok, mint mondjuk a szegedi, budapesti, ráckevei, dunaszerdahelyi, lendvai, újvidéki, hogy ne is beszéljünk a munkácsi magyar napokról. Transzilván magyar napok, jelentsen ez bármit is 2017-ben.
Mégis van valami, ami hasonlóvá teszi ezeket: a közös nyelv, a közös kultúra és történelem, identitásunknak azok a lényeges elemei, amelyekért meg kell dolgoznunk itt is, ott is.
Én 1987-ben költöztem ebbe a városba. Igazából már 1986-ban eldöntetett, csak kötelező katonai szolgálatra vittek engem is.
Akkor éppen felszámolóban volt minden, ami magyar. Ez így persze személytelen: a Ceaușescu-diktatúra felszámolásra ítélt mindent, ami nem román. Kollektív bűnt követett el a diktátor. Igen, egyedül nem lett volna képes arra, amit tett. Egyetlen diktátor sem. Sem Hitler, sem Sztálin, egyetlen véreskezű szörny sem cselekedett egyedül. A mi diktátorunk sem. Ez furcsán hangzik, akár vitára is okot adhat.
De legyünk humorunknál: mi olyan gazdagok vagyunk itt, Erdélyben, hogy még diktátorunk is volt. Persze, teszem hozzá azonnal, kaptuk, nem a mi érdemünk. És még sok mindent kaptunk az elmúlt közel száz esztendőben, többnyire olyan dolgokat, amelyeket nem kértünk, és nem is érdemeltünk meg. És azt kívánom, hogy soha ne ismétlődjön meg ez, sem a mi, sem a gyerekeink, sem az unokáink életében.
Szóval, akkora bűnt egy ember nem képes egyedül elkövetni. Ezt időnként érdemes felidézni a múló emlékezetben, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, az képzelni, hogy mindaz, ami velünk történt, az egyetlen ember műve volt.
És még akkor is, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, amikor már egyesek a halotti torunkra készültek, én ebben a városban azt éreztem a nyolcvanas évek utolsó éveiben, hogy van remény, van lehetőség, talán lesz még időnk, talál túléljük, talán talpon maradunk.
Lehetséges volt, lehetségesnek tűnt. Ennek sokféle oka volt és magyarázata is sokféle van. A sok egyszemélyes intézmény, amely erőt és hitet adott azokban az években. A város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya. Rögtön otthon éreztük magunkat, érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Fontos ez ma, 27 évvel a diktatúra után is, mert nem árt tudni, honnan jövünk.
Történelmietlen módon fogok feltenni egy kérdést. Mentségemre legyen, nem vagyok történész. Próbáljuk meg elgondolni, milyen lenne a mi kis világunk, Erdélyünk, csodálatos Transzilvániánk, ha 1989-ben nem bukik meg a kommunista diktatúra. Ha Ceaușescu kap még néhány évet kriminális terveinek végrehajtására. Gondoljunk bele: kibírtuk volna? Ki bírta volna ki? Lennének Kolozsvári Magyar Napok?
Amikor én ebbe a városba jöttem, fogalmam sem volt, hogy meddig fog tartani a kommunizmus. És amikor megbukott, naiv módon azt hittem – mentségemre legyen mondva, nem voltam egyedül –, hogy gyorsan magunk mögött tudjuk hagyni az örökséget, amely – mint minden múlt és örökség – bennünk is nyomot hagyott. Akkor nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy ez nem lesz lehetséges néhány év alatt.
Mélyről indultunk, de volt erőnk feljönni, volt erőnk talpon maradni. És ez annak a kultúrának is köszönhető – a szó legtágabb értelmében értve a kultúra fogalmat –, amely ennek a városnak, Kolozsvárnak minden porcikájában él, és eddig mindent túlélt.
Szellemiség és hangulat, viszonyulás a világhoz, újragondolása a múló időnek, alkotás és építkezés, tudás és – mint minden igazi tudás – egyben észrevétlen, akaratlan iránymutatás, útjelző tábla, világító torony.
Ma, közel száz évvel azután, hogy Romániát adta a sors elődjeinknek és nekünk, ismét jó okunk van és sok-sok alkalmunk elgondolkodni, hogy mivé lettünk és mivé lehettünk volna. Ha!
De nincs ha, végül is egy nemzet és egy nemzetiség, egy közösség élete, sorsa, különösen jövője nem állhat abból, hogy mi lenne ha, mi lett volna ha. Csakis abból áll, amit és ahogy megéltünk, és ahogy elvégezzük a dolgunkat, legyen az bármi is. Nekünk pedig itt dolgunk van. Feladatunk ebben a városban, ebben a régióban.
Szóval, amikor több mint három évtizede ide érkeztem sok más barátommal, kollégámmal, ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt, és ez a város befogadott és elfogadott, akkor nemcsak a múltra gondoltam, sokkal inkább a jövőre. Hittem abban, és a mai napig szentül hiszem, hogy itt, Kolozsváron és itt, Erdélyben lehetséges számunkra, magyar közösség számára is a jövő.
Akkor nem voltunk szabadok, de erős volt a hit, és hihetetlen energia munkálkodott bennem is, hogy tudás birtokába kerülni, tanulni, tanulni, tanulni.
Aztán a szabadság is eljött, kinyílt a világ és újabb kihívások előtt álltunk.
Hölgyeim és uraim!
Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent. Ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű. Azt látni, hogy most is ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. Gazdagodni akarnak, mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a Kincses várost.
Ezért is hiszem ma azt, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban. Nekünk szükséges, hogy a múlt felé is forduljunk néha. Szükséges, de nem elégséges. A jövőt is ki kell találnunk.
Az elmúlt napok történései ismételten arról győztek meg, hogy a feladat ma semmivel sem egyszerűbb, mint nemes és kiváló elődjeinknek volt az elmúlt száz esztendőben. Közösen kell kitalálnunk: ki-ki a maga közössége számára, de úgy, hogy a jövőképek egymásba érjenek, és ne egymás ellen épüljenek. Ennek az alapja az őszinte beszéd és a kölcsönös tisztelet. Nem lesz könnyű. De lehetséges.
Nemrégiben én magam is erről próbáltam beszélni, és rettenetes vihar kerekedett. Nem ismétlem meg mindazt, amit mondtam a centenárium kapcsán, hisz úgy vagyok ezzel, mint ama szakállas viccben a székely férfi, akinek a felesége az ötvenedik házassági évfordulón félve szóvá tette, hogy az esküvő óta eltelt fél évszázadban egyszer sem mondta, hogy szereti. Erre jött a válasz, hogy az esküvő napján mondtam, mit érzek irántad, és azt is, hogy ha valami változik, szólok.
Én is csak azt tudom mondani, hogy ha valami változik, majd szólunk.
Hölgyeim és uraim!
Ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt.
El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni.
A Kolozsvári Magyar Napok brand köré jövő esztendőben – a kultúrán keresztül mindenképp – akár a magyar-román párbeszéd zászlóshajóját is meg lehetne próbálni felépíteni. Egy próbálkozást mindenképpen megér.
Úgy néz ki, hogy szél, az lesz jó bőven. Vitorlát kell bontani, és vagy haladunk, vagy eltörik az árbocunk, de legalább megpróbáltuk. És mi haladni szeretnénk.
Elhangzott 2017. augusztus 14-én, a Kolozsvári Magyar Operában
(RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ) erdon.ro