A 400 éves áttelepítésre emlékeztek Vajasdon
Török nyomásra 1616-ban Bethlen Gábor a Fehér megyei Vajasdra telepítette a lippaiakat. Akkor hevesen ellenezték, 2016. május 21–22-én méltó módon megünnepelték a fejedelem bölcs döntését.
Bethlen úgy kezdte uralkodását, hogy a törökök határozottan kérték Borosjenő és Lippa átadását. „Erdély kapujáért” három birodalom küzdött, Bethlen viszont belement az alkuba, hiszen Lippa volt a béke és a fejedelemség ára, és így elkerülhető volt az is, hogy az uralkodásra alkalmatlan Hommonai vegye át a hatalmat. A lippai lakosság azonban megtagadta az engedelmességet, a Déva várában meghozott döntését határozott ellenszegülés követte, ezért a fejedelemnek 9 ágyút kellett odavinnie Gyulafehérvárról. A vár bevételére 1614. október 29-én került sor, a kiürítés folyamata pedig több szakaszban valósult meg. Vajasdra végül 52 család érkezett meg, az itteni magyarok az ők leszármazottaik. Az idők folyamán 600 főre szaporodott a közösség, ma mintegy 450 magyar él a településen. Református gyülekezete igyekszik megőrizni hagyományait, kiemelni a helyi jellegzetességeket. Ilyen például a környék egyetlen szász eredetű magyar néptánca, amelyet a Margaréta Néptánccsoport ápol, újabban pedig igyekeznek a hajdú eredethez köthető elemeket is felkutatni és népszerűsíteni, hiszen a betelepítettek között szép számban voltak „kék inges gyalogosok”, azaz hajdúk. A kétnapos ünnepség, az „imádságos fejedelem népének számbavétele” is e két helyi jellegzetesség előtérbe helyezésére összpontosított.
Szombaton ünnepi istentiszteletre került sor. Szegedi László Tamás generális direktor igehirdetésében úgy utalt a történelmi múltra, hogy mindvégig a jelen számára útmutatást szolgáló vonatkozásokat hangsúlyozta. Bethlen Gábor hitbeli hagyatéka „a lelkek templomává kell kinőnie magát”, a falu lakosságának pedig „együttesen mint élő kövek kell beépülniük a közös fundamentumba”. Ily módon Vajasd és tágasabb környéke, az Erdélyi Hegyalja, nem válik – Finna Béla szavaival élve – „az egyre jobban elnémuló harangok országává”. A megható prédikációt a szépen felújított templom udvarán elhelyezett kopjafa avatása követte, amelynek emléktáblája a 400. évfordulónak állít mementót. Köszöntőt mondott Gudor Kund Botond esperes, aki az egyházhoz és néphez való hűség fontosságát hangsúlyozta. A kopjafát Szegedi László Tamás generális direktor és Barta Aladár vajasdi lelkipásztor áldotta meg.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Digitalizálták a középkori iratokat
Több mint 50 ezer 1600 előtti irat vált kutathatóvá az ország levéltáraiban egy norvég pénzügyi támogatással megvalósított, www.arhivamedievala.ro elnevezésű adatbázis által, amelyet pénteken mutattak be a Bukaresti Egyetemen.
A projektben latin, magyar és német nyelvet ismerő paleográfusok vettek részt a bukaresti és a kolozsvári Babeş– Bolyai Tudományegyetemről (BBTE), a szláv, görög és török nyelvű írásokat pedig az országos levéltár szakemberei leltározták fel. A romániai középkori online archívum megvalósítása országos premier, és a 12–16. században itt élő románok, magyarok, szászok, romák és más nemzetiségek kutatását teszi lehetővé.
A közel négymilliólejes projekt során digitalizálták a romániai levéltárakban megőrzött, 1600 előtt keletkezett dokumentumokat. Eredetileg 32 ezer dokumentum feldolgozásáról volt szó, ám ez a szám 38 500-ra nőtt. A legtöbb ilyen irat – mintegy 19 800 – az országos levéltár Kolozs megyei kirendeltségében található.
Szabadság (Kolozsvár)

Egykori kolozsvári portrék
Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc „Egykori kolozsvári portrék” címmel igen figyelemre méltó közönség előtt megnyitotta dokumentumértékű kiállítását. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élő fotóművész 1960 és 1965 közötti időszakban az Igazság napilap fotóriportere volt.
Amikor nem tudta elviselni a kommunista korszak „aranykorát,” kivándorolt. A lehetőségek hazájában bizonyította, a fotó nemzetközi nyelvét tökéletesen ismeri, amint a mostani látogatása alkalmával példa értékűen nyomatékosított. Kolozsvári munkásságának saját szavaival megfogalmazva: „egytízedét tárta az érdeklődők elé”. Analóg fotók hitelesen mutatják be azokat, akik a hajdani műtermébe betértek. A képek csoportosítása mesteri. Egy rámába került Valeriu L. Bologa professzor és Jancsó Elemér, professzor. 80 kép az akkori kor értelmiségének egy sajátos szegmentumát öleli fel. A kiállítás megnyitása alkalmából bevallotta, a baráti köre nagyon megritkult. Sokan elhalálozottak, de még többen Magyarországon, néhányan Erdélyben élnek. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke a kiállítást megnyitó beszédében kiemelte, Deák Ferenc New Yorkban lakik, de tulajdonképpen Kolozsváron él. A kolozsvári kiállításon a munkásságának, 10%-át mutatta be. Ezeknek a képeknek a negatívjait a Minerva Alapítványnak ajándékozta. A Deák- gyűjteményt digitalizálják, és közzéteszik a minerva.org.ro honlapon, ami a hozzáférési lehetőséget biztosít. Mint ismeretes, az Igazság és a Făclia fotóriportereinek, 1955 és 1993 közötti időszakban, készített fotóit, így a Deák Ferenc képeit is digitalizálják, a honlapon közlik. Tibori köszönetét fejezte ki, hogy a Minerva-házat választotta a kiállításához és az értékes adományért. A kiállított művészi portrék neves személyiségeket plasztikuson örökítenek. A teljesség igénye nélkül, sorolnék fel néhány személyiség nevét, akit megörökített a fotóművész: Horváth Béla, Rodica Popescu, Köllő Béla, Orosz Lujza, Albert Júlia színművészeket, Pálfi Mircea, Dózsa Mária, László Ferenc, Reisz Katalin az Igazság munkatársait, Ruha István hegedűművészt, Balogh Edgár, Fodor Sándor írókat, költőket- Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár.
Nem felejtette el a hazai tájakat
Deák Ferenc bevallotta, nem tudja elfelejteni a hazai tájakat. S nem felejtette el a román nyelvet sem. Interneten, nyomon követi az itteni életet. Minden érdekli, ami itt történik. Ebben segít a digitalizált felhasználási lehetőség. Nem állt szándékában, hogy kiállítsa a portrékat. Dokumentum jellegű kiállításnak tekinti, egy fajta társadalmi találkozásnak. A lényeg az, hogy munkásságát, minél többen megismerjék. Egy vergődő lélek képi nyelven való megnyilvánulását csodálhatja meg a látogató, amely ma már csak képi megnyilvánulásban található meg.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Hídépítés tánclépéssel és kerekesszékkel mozgássérültek és épek között
Különleges eseménynek adott helyet péntek este Marosvásárhelyen a Liget, ahol első alkalommal lépett közönség elé a mozgássérültek tánccsoportja. Az előadást színesítette az is, hogy együtt táncoltak a sérültek az épekkel.
A HIFA-Románia Egyesület tánccsoportja, a Building Bridges Dance létrejöttének ötlete tavaly szeptemberében született, amikor az egyesület munkatársai megkeresték Somodi Katalin tánctanárt, pontozóbírót és a Dance Art tánciskola egyik alapítóját és elnökét azzal a kéréssel, hogy az egyesület 15-ik évfordulója alkalmából betanítson egy táncot egy vegyes – mozgássérült és ép fiatal pár előadásában.
A bemutató annyira sikeres volt, hogy azonnal megszületett az ötlet: kövesse egy egész tánccsoport a bátor fiatal pár példáját – idézte fel a kezdeteket Csata Éva pszichológus, a HIFA Románia Egyesület elnöke. Első lépésként pályáztak az anyagiak megteremtésére, majd összeállt a csapat. A tánccsoport tagjai Segesvárról, Szászrégenből, Nyárádmagyarosról, Marosszentgyörgyről és Marosvásárhelyről jártak heti két alkalommal a próbákra. A tagok szállítása mellett a tánchoz szükséges speciális kerekesszékek beszerzése is kihívást jelentett, abban a Motivation Románia Egyesület nyújtott segítséget, a táncoktatást pedig Somodi Katalin vállalta önkéntességi alapon. A próbáknak kezdetben a Deus Providebit Tanulmányi Ház adott helyet, majd a Sapientia EMTE Koronkai egyetemi aulája, ahol a tér is és a fényviszonyok is megfelelőek voltak.
Péntek este a ligeti nagy sátortető alatt berendezett nézőtér megtelt érdeklődőkkel, az ideiglenes színpadon pedig mozgássérült fiatalok és Marosvásárhelyen tanuló egyetemi hallgatók mutatták be közös műsorukat, illetve fellépett az Art Dance gyerek és felnőtt csoportja.
A csoport kerekesszékben ülő fiataljairól az egyesület elnöke elmondta, hogy baleset következtében váltak mozgáskorlátozottakká. “Le az összes kalapokkal előttük, hogy az akadályokon túllépve, amit a társadalom, saját állapotuk gördített eléjük, túlléptek ezen és igazi követendő példát mutatnak mindannyiunk számára” – fogalmazott a pszichológus, mikor bemutatta őket, köszönetét fejezve ki az egyetemistáknak is, akik tengernyi elfoglaltságuk ellenére, mindent megtettek az elmúlt hónapok során annak érdekében, hogy részt vegyenek és keményen dolgozzanak a próbákon.
A péntek esti esemény egyfajta hídépítés volt, annak az első lépése – foglalta össze az esemény jelentőségét Csata Éva, aki szeretné, ha a kezdeményezés folytatódna és további hasonló események színhelye lenne Marosvásárhely. A nézők is hasonló gondolatokkal távoztak, többen elmondták érdeklődésünkre, hogy ilyen rendezvényre minél többre szükség volna, hogy a mozgáskorlátozottakat be-, illetve elfogadja a társadalom mozgásképes többsége, ne szörnyülködve tekintsen rájuk.
maszol.ro

Igazságot követeltek Bekééknek Kézdivásárhelyen
Körülbelül háromszázan vettek részt vasárnap délután azon a kézdivásárhelyi tüntetésen, melyre a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Minta ifjúsági szervezet vezetői mozgósítottak a merényletkísérlettel vádolt Beke Istvánnal és a felbujtással vádolt Szőcs Zoltánnal való szolidaritás kifejezésére – számol be a kronika.ro.
A Gábor Áron téren lezajlott másfél órás megmozdulásra az ifjúsági szervezetek meghívására Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről és Erdővidékről is érkeztek résztvevők az udvarterek városába. Többször is elhangzottak a korábbi tüntetésekről már ismert, „Igazságot akarunk, terroristák nem vagyunk!” és „Engedjétek szabadon!" rigmusok, Ambrus Ágnes tanárnő és Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom sajtóreferensének beszéde után pedig az egybegyűltek hosszasan Beke István és Szőcs Zoltán nevét skandálták. A rendbontás nélkül lezajlott rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöksége a hétvégén közleményben szögezte le: támogatja a három magyar ifjúsági szervezet kézdivásárhelyi megmozdulását, és abszurdumnak nevezte a Beke Istvánék elleni vádakat. „Úton-útfélen rágalmazzák közösségünket és annak egyes, általuk kiszemelt tagjait Kincses Elődtől Tőkés Lászlóig és Beke Istvánig minden elképzelhető és elképzelhetetlen abszurdummal. Emlékezzünk, a kilencvenes évek első felében még az RMDSZ is megkapta több ízben a terrorista vádat, amíg nem simult oda a román kormányrúdhoz és nem állt be statisztának a román diplomácia országimázs-ápolásában” – olvasható az EMNT közleményében.
A szervezet szerint az is rosszat ígér, hogy a magyar nemzeti elkötelezettségű Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat az ügyészség rasszista, xenofób, fasiszta szervezetté akarja nyilváníttatni. „Tudjuk jól, megtanultuk az elmúlt évszázadban, hogy ha beindul az állami rágalomhadjárat, és szervezeteket tiltanak be minden alap nélkül, akkor előbb-utóbb bármely szervezet betiltható lesz, mely nem a hivatalos román álláspontot képviseli” – mutat rá az EMNT.
kronika.ro
Erdély.ma

Köztéri szobor őrzi Szent István emlékét Gyergyószentmiklóson
Lehullt a lepel május 39-én, vasárnap, Szent István-szoborral gazdagodott Gyergyószentmiklós. Ennek a ténynek számos üzenete van – hangzott el a tömegek jelenlétében tartott szoboravatáson.
Mindig kell egy vezérfonal, ami fényt ad a sötétben” – idézte Kós Károly szavait Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós megbízott polgármestere. „Az emberiség képes arra, hogy példákat kövessen, és ezért is alakult ki a példák képi ábrázolásának szokása, hogy látható helyen felállítva emlékeztessenek, az elődöknek, őseinknek mi adott erőt, lelkesedést, reményt a szebb holnaphoz” – vázolta Nagy Zoltán, a szoborállítás jelentőségét.
A mintegy félezer gyergyószentmiklósi jelenlétében megtartott ünnepségen elhangzott, Szent István példája ma is éppolyan időszerű, mint amilyen 1000 éve volt: merni lépni a bizonytalanban, és bízni abban, hogy döntésünk jó, a legnehezebb kihívások közé tartozik. Szent István meg tudta hozni a döntést, a Szűzanyának ajánlva Magyarországot a keresztény Európa részévé tette.
A szobor kelet fele tekint, és ennek is komoly jelentősége van – hallhatták az egybegyűltek. Régen kelet fele tájolták az épületeket, mert ott volt az ígéret földje, onnan kel fel az igazság napja, ami arra sarkall, hogy érdemes egy határozott irányba tekinteni, többünknek egyszerre egy irányba nézni, és merni. Az államalapítás nem az ünnepről, hanem a munkáról szólt – hívta fel a figyelmet Barti Tihamér, a megyei önkormányzat alelnöke. Kitért arra, hogy Szent István tevékenységét sok tényező nehezítette, sokan remélték a király és ország bukását zsákmányra lesve. De nem hátrált. Szent István szilárd hite kell mai is példa legyen – hangzott el.
A néhai Hajdó István főesperes kezdeményezésére, az akkori polgármester Pap József kérésére tíz éve kezdte meg a szobor faragását Polgár Botond. A 12 tonnás andezit tömbből faragott, 3,6 tonna súlyú alkotást Bajna György újságíró méltatta, de a szoborállítást nagy jelentőségűnek nevezte az eseményen jelen levő Lezsák Sándor, a magyar országgyűlés alelnöke is.
Lezsák idézte az Alaptörvénybe foglalt Nemzeti Hitvallást: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre. (...) Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait. Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” A szobor erre a fogadalomra emlékeztet – mondta.
Az alkotást és egyben a megújult Szent István teret Tamás József püspök áldotta meg.
A szoboravatással egyidőben a templom körül az utóbbi években kialakított új közteret is felavatták. Már a búcsús szentmise alatt látszott: a kisgyermekek igencsak jól érzik magukat itt. A szobor talapzatául szolgáló dombon vidáman szaladgáltak, kergetőztek. A domb egyébként már évekkel ezelőtt elkészült, és telente, amikor van elég hó, közkedvelt szánkózó, csúszkáló helye a Bucsin negyedi gyermekeknek. Az eseményen elhangzott: „legyen élettel tele a tér, és amikor a szobor körül játszó gyermekek megkérdezik, kit is ábrázol az alkotás, akkor a szülők, nagyszülők mondják el nekik, hogy majd később számukra is példák legyenek a nagy elődök”.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Közel egy évszázad után ismét van nagyharangja a ditrói templomnak
„Hazaérkeztem 2016” – olvasható az aranyozott felirat egyik szalagon, amely az újonnan öntött ditrói harangot díszíti, egy másikon feketével az évszám: 1917. A harang a 99 évvel ezelőtt összetört Szent István nevű elődjének mására készült Székelyudvarhelyen, szombati hazaszállításakor mint rég várt falustársat fogadták, ünnepelték a ditróiak.
Hatalmas tömeg gyűlt össze szombaton délelőtt Ditró Szárhegy felőli bejáratánál – a nagyharang fogadására sereglettek ki a helyiek. Tapssal, ének- és zeneszóval üdvözölték az egyháztanácsosok és hívek egy csoportja által kísért teherautót, amelynek nyitott rakteréből kimagaslott a régen várt nagyharang. Székelyudvarhelyről érkezett, Lázár Imre öntőmester műhelyéből. Elődje mására készült, amit kilencvenkilenc éve, az első világháború idején „soroztak be” – azóta üres a Jézus Szent Szíve templom déli tornya. 22 mázsás volt a Szent István nevét viselő régi, és ekkorára rendelték az újat is. A 110 kilós harangnyelv és a felszereléséhez szükséges szerkezet növelték tömegét – pontosan 25 mázsára. Az adatot Baróti Sándor plébános jelentette be az útközben, Újfaluban történt mérés alapján.
„Történelmünk során a harang és az ember kapcsolata nagyon furcsán alakult. A harang sokszor életeket mentett, és hogyha ágyúvá változott, akkor életeket oltott. Kívánom, hogy ez a harang a megüresedett toronyból soha többé ne kerüljön le, soha ne oltson életet, mindig zengje Ditró büszkeségét. Szívet melengető és fület recsegtető hangjával hívjon mindenkit misére, hirdesse azt, hogy egységes a ditrói nép” – hangzott Puskás Elemér községvezető üdvözlőbeszéde.
Szavalat és az egyházi kórus éneke után az ünneplő tömeg sorokba rendeződve, lovas fogatok felvezetésével, gyalogosan kísérte a harangot a nagytemplom udvarára. Itt daruval emelték le, és még mielőtt a templom előtti állványra helyezték volna, megkongatták. Az ünneplők tapsa jelezte, elégedettek a Jézus Szent Szíve névvel ellátott nagyharang mély zengésével.
Ezt a hangot mindenkinek meg kell hallani – biztatta a ditróiakat Baróti László-Sándor plébános. „Ha a harang szól, sokszor süketek vagyunk. Nem figyelve szavára, elmulasztjuk a szentmisét, amely építi a közösségünket, amely erőt ad arra, hogy mindennapi feladatainkat keresztény módon oldjuk meg. Ne torzsalkodjunk, ne húzzunk szét, hanem fogjunk össze és építsük közösségünket!” – fogalmazott. Felhívta a figyelmet, hogy az önazonosság megőrzéséhez a keresztény és a magyar gyökerekből kell építkezni, újjászületni. „A harangszó, amelyet hallani fogunk, bennünket megtisztulásra, újjászületésre és összefogásra fog felszólítani” – hangsúlyozta.
A régen várt nagyharang megérkezését kultúrműsorral ünnepelték. Vers- és mesemondók, néptáncosok és mazsorettesek, illetve a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar előadásai követték egymást a templom udvarán. Az ünnepség kínálkodással zárult, ahol az egybegyűltek megkóstolhatták azt a kürtőskalácsot is, ami füzérbe formálva virággirlandokkal együtt díszítette az új harangot hazafelé vezető útján.
A nagyharang június 3-ig tekinthető meg a templom bejárata előtt, ekkor, Jézus Szent Szíve ünnepén, a 11 órakor kezdődő búcsúünnep keretében áldják meg, és helyezik a toronyba.
Pethő Melánia |
Székelyhon.ro

A Facebook hálója átformálja és archiválja az életünk
Péntek este a várban folytatódott a RODOSZ-Café előadássorozat. A meghívott Szász István Szilárd, a kolozsvári BBTE Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza volt.
Az érdeklődőket Tőtős Áron, a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezetének elnöke köszöntötte, majd Szász István Szilárd, a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetem Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza tartott prezentációt, A Facebook hálójában címmel, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a Facebook hálózatba köt, miközben behálózza mindennapi életünket. Ugyanakkor előadása során néhány gondolatébresztő kérdést vetett fel a közösségi oldalak kutatásával kapcsolatban. Mit kezdhet, mit kezdjen a társadalomkutató, néprajzos, antropológus az online világgal? Hogyan használható a Facebook idővonala forrásként egy élettörténet, netán egy csoporttörténet megírására? Mi tudható meg rólunk a profilunk alapján? Arra hívta fel a figyelmet: a közösségi háló egyszerre áldás és veszélyforrás, hiszen bár a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás egyik szimbóluma, azért számos veszélyt is rejt magában. Például aki szélsőjobb beállítottságú, az azáltal, hogy a hírfolyamában sok, egyre több személyre szabott információ, hír és reklám jelenik meg, önbeteljesítő jóslatként nem lesz liberálisabb vagy normális gondolkodású, hanem még inkább neonácivá válik.
Mit hoz a jövő?
Azt, hogy a Facebook mennyire meghatározza az életünket, mutatja, hogy egy kimutatás szerint 1.650.000.000 aktív havi felhasználója van (ezek 90 százaléka okostelefont használ), 4,5 milliárd lájk születik naponta, illetve körülbelül 300 millió fényképet töltenek fel, és amíg Önök most az erdon-t böngészik, 12 ezer új profil keletkezik, 13 millió állapotfrissítés történik, és 23 millió hozzászólást írnak be. Az alig több mint tíz éve létező Facebook tulajdonképpen átformálja és archiválja az életünk, sőt, ha netalán megfeledkeznénk róla, rendszeres időszakonként emlékeztet bennünket arra, hogy mi történt velünk X évvel ezelőtt. Sőt, még a migrációs folyamatokat is befolyásolhatja azáltal, hogy egy vonzó poszt vagy kép miatt, valaki úgy dönt, hogy kivándorol. Az újabban bevezetett élő FB-közvetítésnek betudhatóan napjainkban eljutottunk odáig, hogy egy fiatal lány úgymond élőben közvetítette a saját halálát, és több ezren követték nyomon, ahogy a vonat elé ugrik. Lekövethető általa, hogy kik a barátaink, és éppen hol vagyunk. Tematizál, és valójában akkor istájékoztat valamiről, ha információhiányba ütközünk a használatakor.
Összemossa a nyilvános és a privát életünk, transzparenssé teszi a létünket, és hogy ez mennyire így van, jelzi, hogy egy algoritmusos kísérlet szerint 300 lájk után a gép jobban tisztában a személyiségjegyeinkkel, mint a saját párunk. A rendezvény főtámogatója az RMDSZ Communitas Alapítványa volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,. 2016. máj. 29.

Reagálás: Tőkés László, előző püspök
Tőkés László levéltámadásai nyomán sokan úgy érzékelik, hogy a reformátusok tájainkon békétlenek, csatározók, nem utolsó sorban újságban üzengetők, mint akik nem tudnak már egymással szóba sem állni.
Ritkán írok szomorúan, de most nagy a fájdalom a lelkemben, mert azt is érzékelem, hogy maradnak még sokan, akiket nem tudok meggyőzni arról, hogy a mi közösségünk örvendezve munkálkodó, terhek alatt is reménykedő, bonyodalmak között is bizakodó. A Tőkés-jelenség egyáltalán nem jellemző reánk, még akkor sem, ha környezetében vannak elkötelezett levélmásolók és levélhordók.
Átvilágítás
Frissen megjelent írása az átvilágításról több szempontból is figyelemre méltó. Általa részben (főleg hiányosan) ismert folyamat kapcsán egyfelől embereket szégyenít meg, illetve elárulja a püspökválasztás ügyében való érdekeltségét. Tőkés László magát nevezi előző püspöknek, mintegy freudi-elszólással: az előzni vágyó, a gyorsabban közlekedő, akire nem vonatkozik sem sebesség, sem jelzéskötelezettség. Sajnálom, hogy az érmihályfalvi közgyűlés eltekintett az ő tiszteletbeli címének megadásától, pedig akkor gyülekezeti munkájának fenntartásában sikerült pozitív választ kapnia. Előző püspökünknek is rossz a kedve, bár őt a valóság nem zavarja, mégis sejti, hogy igen halvány eredményt ért el: Brüsszelben, EMNT-elnökként a hiányos tájékoztatás mellett fotók jelentik a sikert, Nagyvárad-olasziban elkeserítőek az üres padok – ünnepekkor is, az európai választás alkalmával minden magyar egyház felé tett ígéretéből alig elégséges az eredmény. Az EMNP arra való tagjait is sajnálhatjuk, mert ilyen védnökkel nehezen fognak egyről kettőre jutni. Előző püspökünknek mit sem számítanak a saját eredményei, mert most a püspökválasztás nyomán – úgy gondolja – egycsapásra mindent helyére lehet tenni. Felelős aggodalommal, amelynek hitele évtizeddel előbb megvolt, megint megszólal, hadd hallja a nemzet, a magyar kormány, a román kormány, drága Erdély és Partium. Tőkés László elfelejtve a régen tanult teológiát, már nem emlékezik, hogy az egyházi választások a gyülekezeteken múlnak a Szentlélek jelenlétében. Mindannyian tudjuk, hogy a két tényező közül az egyik manipulálható, de a második semmiképpen. Alulírott, az első mandátumra jelölve, kijelentette, csak azok szavazzanak rá, akik nyugodt szívvel bízzák rá a vezetést, akiknek kételyei vannak, szavazzanak más jelöltre. Ünnepélyesen megismétlem ezeket a szavakat. Egyházunknak nagy kihívásai vannak, csak hiteles vezetőség végezhet áldásos munkát. Egyházkerületi testvéreimmel és munkatársaival lassan befejezünk egy választási ciklust. Megítélésem szerint szép eredménnyel, pedig ellenszélben kormányoztuk a hajónkat, médiatámogatóink is alig voltak, pályázati elbírálások alkalmával is kételyt gerjesztettek velünk szemben. Előző püspökünk sokat sejtető sajtótájékoztatóján, ahol a média minden fajtája tolongva vesz részt, bejelenti, hogy a jelenlegi püspök, az ő korában püspökhelyettes, „bár kapott egy úgynevezett igazolást, hogy nem volt informátor… de, hogy nem találják az aktáit nem jelenti azt, hogy nem volt beszervezve.” (Sic!) Remélem, hogy előkerülnek az aktáim, akkor, amikor az Átvilágító Bizottság szerint igazoltan, Tőkés László aktái is a maradék két évről, amelyek igen kérdéses időből egyszerűen nincsenek. Akták kerülhetnek elő, de részemről Beszervezési okmány nem, mert nem írtam alá, mint előző püspökünk két alkalommal is. Temesvár szellemében Tőkés László eleget tett arra nézve, hogy elfogadjuk az ő áldozatát, de meg kell követelnünk, hogy az eltelő évtizedek igen feledékeny és képlékeny idejét ne éppen ő próbálja az érte sokat imádkozó testvérek ellenében áthangolni.
Lejárató szándékkal
Akták nincsenek, de lehet azokat létrehozni. Alulírott azt is átélte, amikor valamelyik hét minden napján, valakik az újság lapjain az előző püspök tollát hegyező szolgaisággal levelet írtak álruhába öltöztetett lejárató szándékkal. Az aláírók között vannak, akik már a mennyei ítélőszék előtt megjelentek, voltak, akik bocsánatot kértek. Vannak olyanok, akik most várják a megírandó akta témáját, vagy a megírt kész dokumentum elegáns továbbítását.
Előző püspök úr, kérem bízzunk többet Istenre és az Ő gyülekezeteire!
A békesség kötelékében, Csűry István püspök
Csűry István, a KREK püspöke
erdon.ro

Létezhet-e valódi református egység az individualizáció korában? – interjú
A történelmi okok folytán szétesett egységet állították helyre a Kárpát-medencei református egyháztestek 2009. május 22-én, majd a következő évtől az egység tudatosítása és megerősítése érdekében évente megünnepelték a Református Egység Napját,idén éppen Kolozsváron. A református egység mibenlétéről, lehetőségeiről beszélgettünk Nagy Károly Zsolt református teológus és kulturális antropológussal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársával, a Sárospataki Református Teológia oktatójával.
Doktori disszertációdat a 2009. május 22-i események köré építetted, felismerve azt, hogy az egyesült Kárpát-medencei egyház perspektívájában a református identitás megújításának „arkhimédészi pontja” lehet ez. Teljesülni látszanak a hozzá fűzött remények?
Ha valaki 2009-ben olvasta az egység kimondásáról szóló sajtóanyagokat, szembetűnő lehetett, hogy az egyházon belül sem volt teljes az összhang azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is jelent és milyen formában van szükség az új egységre. Bölcskei Gusztáv akkori püspök azt mondta az ünnepi rendezvényen, hogy „a magyar reformátusságot ábrázoló kép, amelyet közel kilenc évtizede kiszakítottak a keretéből, újra keretet kapott”. Pár nappal később következett pünkösd ünnepe, és azt is összekötötték május 22-ével, de akkor már olyan kontextusban beszéltek az egységről, mint ami egy tartalommal feltöltendő keret. A keret és a tartalom metaforát két egészen eltérő módon használták ugyanarra rövid időn belül.
Amikor 2010-ben megfogalmazódott az évente megünnepelhető egységnap gondolata, az egyházi vezetőkkel készített interjúkból ismét az tükröződött, hogy még nagyon kiforratlan az elképzelés. Felvetődött például, hogy lehetne ez a református Csíksomlyó – de sem formáját, sem tartalmát tekintve nem volt világos, hogy tulajdonképpen mi lesz ebből. Az egységnap nem üdvtörténeti és nem is egyháztörténeti ünnep. Ebből érthető egyfelől a bizonytalanság, másfelől az a tendencia, hogy az elmúlt években az egyházi nyilvánosság különböző szereplői – olykor eltérő módon – igyekeztek megadni az ünnep egyház- és üdvtörténeti vonatkozásait.
Kristályosodott az elképzelés, a cél a hét év alatt?
Valamennyire igen. A tisztább kép kialakítására tett kísérletként is értelmezhető például, hogy néhány éve hivatalosan is összekapcsolódott az egységnappal egyrészt a Református Zenei Fesztivál másrészt a Szeretethíd. Mindkét rendezvénynek határozott, és az egység-koncepcióba illő üzenete volt illetve van, úgy az egyház belső közössége, mint a külvilág felé. A Szeretethíd például úgy mutatja be a reformátusokat, hogy mi olyan egyház vagyunk, amelyik az identitását, a Krisztus követését a szeretetszolgálatban éli meg.
Ennek a gondolatnak az újrafogalmazása nagyon fontos azért is, mert segíthet tisztába tenni a „szolgáló egyház” kommunista örökségét, másfelől – bár ez talán csúnyán hangzik, de mégis – az egyház „társadalmi hasznosságát” is hangsúlyozza. A Szeretethíd híd a református közösségek között, hiszen számos gyülekezetet és kisközösséget kapcsol hálózatba a Kárpát-medencében, de híd a világ felé is, mert a szeretetszolgálat nem csak reformátusok felé, hanem minden rászoruló felé történik, vagyis azt üzeni, hogy itt egy nyitott közösségről van szó.
Miben volt más ez a kolozsvári egységnap az eddigiekhez képest?
Az értelmezésekhez – és ez hozzá tartozik az ünnep formálódó karakteréhez – minden újabb egységnap hozzá is tesz valamit. Idén Kolozsváron is elhangzott a segítségnyújtás gondolata, mégis valahogy a korábbi nyitással szemben egy zárt és határait bezáró egyház képét hozta elénk. Sajátosan jelent meg ez abban, ahogyan az ünnep során a tereket használtuk. A korábbi egységnapok meghatározó mozzanata volt a szabad téren, s kivált Debrecenben a köztéren tartott úrvacsorás istentisztelet. Az úrvacsora, melyet az egyház sokáig szigorúan zárt ajtók mögött ünnepelt, ezeken az alkalmakon kilépett a nyilvános, profán terekbe. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy az egyház profanizálta a sákramentumot, de lehet úgy is értelmezni – és szerintem inkább erről lehet szó – hogy az egyház, melyet a korábbi diktatúrák be akartak zárni a templomba, most kilép onnan, és megpróbálja szakralizálni a profán életteret. Ez a gondolat a református teológia egész világot Isten dicsősége színtereként történő értelmezésétől nem áll távol.
Itt most egészen más térhasználattal találkoztunk: az úrvacsora osztása a templomban történt, s hosszú sorokban jöttek be az emberek, hogy az évszázados falak között vegyék magukhoz a szent jegyeket. Ez a megoldás jóval intenzívebben juttatja érvényre az esemény szakralitását. Ugyanakkor, ha mellé tesszük az idén elfogadott, a reformátusság magyar kulturális identitását például az anyanyelvi egység aláhúzásán keresztül nagyon erősen kihangsúlyozó Nyilatkozatot, az a benyomásom, mintha erősen próbálnánk határokat húzni magunk köré, illetve nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanánk azoknak a határoknak, melyeket évszázadok különböző konfliktusai rajzoltak körénk. Mindez ismét a bizonytalanságot hangsúlyozza, hiszen ugyanakkor a Magyar Református Egyház létrejöttekor éppen az volt az egyik legfontosabb – ma is sokat hangoztatott üzenet – hogy ez az egység a megbékélést akarja szolgálni a Kárpát-medence népei közt.
Az eddigi egységnapok közül itt jött elő leginkább, hogy mennyire fontos a magyarul beszélők közösségeként is meghatározni a Magyar Református Egyházat. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Más Debrecenben a reformátusok egységét ünnepelni, és más ugyanez Kolozsvárott. Itt inkább annak a veszélyét látom, hogy az egységnap gondolata – és maga az egység is – elveszítheti azt a sajátos problémamegoldó karakterét, mely a kezdeti lendületben annyira fontos volt. Az egység megteremtése – és ezért lényeges az, hogy milyen metaforák mentén gondolkodunk róla – a változás és a problémák felszínre kerülésének vagy hozatalának lehetőségét is magában rejti. Ezt a lehetőséget pedig nem lenne szabad kihagyni, hiszen például a nyelvi kérdésnél maradva jól tudjuk, hogy az összes olyan területen, ahol kisebbségben él a magyarság, a kétnyelvűség a reformátusok között is égető probléma, és rendszeresen felvetődik az a kérdés is: vajon nekünk, reformátusoknak csak egy bizonyos nyelvi határon belül kell mozogni, vagy nyithatnánk azok felé is, akik ugyan nem – vagy már nem – beszélnek magyarul, vagy jobban beszélik valamelyik többség nyelvét, vagy beszélni még csak-csak tudnak, de írni-olvasni már nem, mégis a keresztség által reformátusok, vagy hitük szerint azok lennének.
Ebből a szempontból talán érdemes lenne felülvizsgálni az olyan kijelentéseket, melyek a református egyház nyelveként kizárólag a magyart jelölik meg, hiszen nem csak a más nemzetiségű emberekről van itt szó, hanem első sorban azokról, akik a magyar református azonosságuk magyar dimenzióját az asszimiláció folyamataiban elveszítve arra kényszerülnek, hogy református azonosságukat is feladják. Ez egy nagyon összetett és nagyon érzékeny kérdés, és most nem arról van szó, hogy elítélném a Nyilatkozatot, csak arra próbálok utalni, hogy van mit átgondolni. A gondolkodáshoz pedig vannak külföldi, nem magyar minták is.
A nyelv kérdése ráadásul nemcsak erről szó! Az elmúlt hónapban hosszabb időt töltöttem Erdélyben, Kolozsvár környékén, és rádöbbentem arra, mennyire nem ismerjük egymást. Nyelvi gátak is vannak közöttünk – bonyolultabbak a répa-murok problémánál –, melyek miatt nem mindig tudom dekódolni, miről is van szó, például az attitűdöket, a vallásgyakorlás helyzeteit is nehezebben értelmezem.
Nagyon szorosan kapcsolódik össze a megmaradásnak és az egységnek a gondolata, s ez határozottan jelen volt a kolozsvári együttlétben. Ennek a transzcendens vonatkozását fogalmazza meg az egység jelmondata, hogy „Krisztus a jövő, együtt követjük őt”. Az együtt követés mint egység azonban csak akkor szolgálhatja a megmaradást, ha felismerjük az együtt követésben az egymásra utaltságot, illetve ennek teljesen hétköznapi helyzeteit, és eljutunk az ebből következő adekvát válaszok kidolgozására. Mert abból, ha felismerjük, hogy egymásra utaltságban vagyunk, abból még nem lesz egység. Akkor lesz egység, ha azokat a narratívákat, amelyek szétválasztanak bennünket, és amelyek egyházon belül is előjönnek, lebontjuk.
Nagyon jó kezdeményezés, amit Kató Béla püspök úr vetett fel: a testvérkapcsolatok kialakítása Kárpát-medencei gyülekezetek között. Ezáltal valóban közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Azért is jó lenne az ilyen kapcsolat, mert nagyon sok gyülekezet nem tud eljutni a központi rendezvényre, akár Kolozsvárra, akár Budapestre, viszont a testvérgyülekezeti kapcsolatok mentén meg lehetne valósítani olyan programokat, amelyek magáról az egységről szólnak, és személyes élményekkel töltik fel ezt a fogalmat. Jó példák már léteznek az együttműködésre: a magyarországi és a felvidéki Gömöri egyházmegyék, a bihari részek kapcsolata, Őrségben is van együttműködés a határ két oldala között. Szép példa az is, amit a püspök úr az igehirdetésen is felhozott: a kárpátaljai testvérek segítésekor gyönyörűen kirajzolódott az egység ereje.
Az nyilván jó, ha segítenek rajtunk, amikor bajban vagyunk, vagy ha mi tudunk segíteni, de amúgy az individualizáció korában van igény az egység megélésére?
Nehéz erre válaszolni, mert maga az egység-koncepció felülről szerveződő dolog, nem az egyháztagok, gyülekezetek jelezték, hogy szeretnének egységes struktúrát, és legyen szíves a zsinat összefogni és ezt valahogy megvalósítani. Felülről indult a kezdeményezés, a gyülekezetek pedig rákapcsolódtak. De ha az ember beszélget a jelenlévőkkel, sokaktól azt hallja, hogy ez az egységnap milyen jó. Hogy miért jó? Mert sok esetben a reformátusok kisebbségben, szórványban élnek, ez pedig nagyon erős szórvány-lelkiséget, nagyon erős kisebbségi tudatot eredményezhet, és egy-egy ilyen alkalom azt mutatja fel, hogy mégis: vagyunk, tudunk mi együtt tömeget képviselni. Persze, idézzük sokszor, hogy „nem sokaság, hanem lélek”, de a léleknek azért néha jól esik a sokaság, amikor a fogyás, pusztulás tényei, képei, tapasztalatai és narratívái helyett azt tapasztaljuk, hogy egy református templomban, mint most a Farkas utcában, a 90. zsoltár úgy zeng, olyan erővel, hogy az ember azt hiszi, mindjárt szétmennek a falak. Ennek óriási ereje van, amiből a jelenlévők akár hosszú ideig táplálkozhatnak.
Összeállítottál középiskolásoknak egy nagyon részletes kérdőívet, amellyel a református identitást próbálod kitapogatni. Május 22-ével, a Református Egység Napjával kapcsolatos kérdésekre milyen válaszok érkeznek?
Nem tudnak vele mit kezdeni. Van egy óriási bizalmatlanság az intézményes egyházzal szemben. Amikor rákérdezek a kérdőívben, hogy a Magyar Református Egyház tényleg nemzetmegtartó erőként van-e jelen a magyarság életében, akkor a válaszok elsöprő többsége bizonytalan. Vannak sokan, akik biztosak abban, hogy igen, és vannak sokan, akik szerint nem, de a nagyon nagy többség bizonytalan. Az összes olyan kérdésben, ahol arról van szó, hogy az egyház mint intézmény mit tud nyújtani, hatalmas bizonytalanság a válasz.
Még az olyan kérdéseknél is, hogy mennyire gondolják azt, hogy az egyháznak befogadónak kell lennie, úgy kell működnie, mint egy családnak, jól kéne éreznünk magunkat benne, erre is az a válasz, hogy: nem tudjuk. Tehát: úgy tűnik, az egyház nem tölti be azokat a funkciókat, amelyekről azt gondolja, hogy betölti. Így érthető, hogy az egyház miért is tudja olyan nehezen mozgósítani az egyháztagokat.
Mozgósítási próbálkozás volt az is, hogy 2010-ben javaslatokat vártak mindenkitől az egység napjának megünneplésére, esélyt adva az alulról jövő kezdeményezésnek. Hogyan alakult végül?
Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy mindig felülről szerveződik az egységnap. A helyi vezetőség hozza össze, esetleg karöltve egy szervezőcsapattal. Van egy központi program, és ahhoz lehet csatlakozni. Ami stabil elem mindig, az az istentisztelet és az úrvacsora. A bibliai igerészt, amely alapján hangzik a prédikáció, előzőleg kiküldik a gyülekezeteknek énekajánlásokkal együtt, hogy ilyen formán bekapcsolódhasson az egység ünneplésébe az is, aki különben nem tudna.
Ami még érdekes módon soha nem maradt ki az ünneplésből, az a kórustalálkozó. A református vallásosság nagyon szikár, nagyon nehéz érzelmileg azonosulni mondjuk a liturgiánkkal, viszont az éneklés éppen hogy az érzelmi azonosulást segíti.
Hogyan lehetne felhangosítani az egyes emberek hangját, hogy valódibb legyen az egység?
A kérdésre talán jó példa lehet az egységes liturgia vagy énekeskönyv kialakítása. Egy korábbi liturgiai reform kapcsán Gyökössy Endre írt arról, hogy az emberek igénylik a transzcendenssel való kapcsolattartásban az állandó elemeket. Azok ritmust adnak, valamilyen szinten az örökkévalóság előszelét is éreztetik. Lehetne ilyen egységes liturgiánk is, amelyben vannak ugyan állandó és közös elemek, de üres helyek is, amelyeket a helyi hagyományokból töltünk fel, közelről megnézve azt, hogy mire van igény, mi működik. Az egység kimunkálásának jelenlegi folyamataiban viszonylag csekély súllyal van jelen ez a lokális szemlélet, annak ellenére, hogy a református egyház első sorban mindig is lokális egyház volt. Ezen kellene változtatni.
Olvastam egyszer egy tanulmányt egy lakótelepről, ahol a házak közé nem építettek eleve járdákat, hanem vártak, és figyelték, hogy az emberek merre járnak gyakrabban, és amikor egyértelmű volt, hol taposták ki az ösvényeket, oda öntötték a járdákat. Lehetne valahogy így.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

„Szólásszabadságból elégtelen” diplomával „tüntette ki” a Maros megyei csendőrséget egy civil szervezet
Szólásszabadságból elégtelen diplomával tüntette ki az ActiveWatch bukaresti civil szervezet a Maros megyei csendőrséget azért, mert „hazafias bírságot” rótt ki a Marosvásárhelyen március 10-én tartott székely szabadság napja mintegy száz felvonulójára.
Erről Adrian Szelmenczi, a szólásszabadság romániai helyzetével foglalkozó civil szervezet aktivistája számolt be szombaton egy, a regionalizmusról és az önkormányzatiságról tartott kolozsvári román–magyar kerekasztal-beszélgetésen. Elmondta, a diplomát egy székely zászlóval együtt postázták a csendőrségnek. Az aktivista kijelentette: szervezetét nem az autonómia érdekli, hanem az, hogy lehet-e róla vitát folytatni. Hozzátette: a román hatóságok az alkotmány megmásíthatatlan 1. cikkelyére hivatkozva – mely Romániát szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállamként határozza meg – gyakorta már az autonómia követelését is alkotmányellenesnek tekintik. Megjegyezte, hogy kettős mércével mérnek az autonómiakövetelések ellen fellépő hatóságok, mert ugyanúgy megváltoztathatatlan az az alkotmányos cikkely is, amelyik Romániát köztársaságként határozza meg, a királyság visszaállításáról viszont lehet vitát folytatni. Úgy vélte, nemcsak a magyarságra érvényes a Trianon-komplexus, hanem Romániára is, amely 98 évvel az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nagygyűlés után is „háborúban legyőzött félként” kezeli a magyarokat. „Mintha az állam a kisebbségek ellen alakította volna az alkotmányt és a törvényeket, pedig ezeknek minden állampolgárra tekintettel kellene lenniük” – jelentette ki az emberi jogi aktivista.
Lucian Constantin, a Demokratikus Erdély Liga elnöke kijelentette: Románia az Európai Unió legközpontosítottabb állama, és állampolgárai közül csak kevesen ismerik fel, hogy a centralizált struktúra megőrzésével a jobb élet esélyéről mondanak le. Az Erdély autonómiájáért fellépő szervezet azért küzd, hogy Románia régiósítása a történelmi régiók visszaállításával történjék. Lucian Constantin kijelentette, a nagy pártok bizonyították, hogy nem vállalják a régiós érdekek képviseletét. Örvendetesnek mondta, hogy Erdélyben és Moldvában is regionális pártok jelentek meg.
A Demokratikus Erdély Liga egyik alapítója, Tudor Duica úgy vélekedett, az erdélyiek semmiképpen sem engedhetik meg, hogy Bukarest a történelmi hagyományokat felrúgva alakítsa ki az ország régióit. Emil Aluas, a Pro Vest Alapítvány elnöke szerint az erdélyieknek maguknak kell kezdeményezően fellépniük, mert Bukaresttől nem remélhetnek jó megoldásokat. Azt is hozzátette, hogy a „senkit ne sértsünk meg” elven alapuló érdekérvényesítés mindeddig nem vezetett eredményre, ezért határozottabb fellépésre van szükség.
A rendezvény szervezője, Fancsali Ernő, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári polgármesterjelöltje azért tartotta fontosnak a kerekasztal-beszélgetést, mert szerinte megkerülhetetlen a nyílt és őszinte párbeszéd a két közösség között.
„Ismernünk kell egymás történelmét és hagyományait, és közelíteni kell álláspontjainkat. Nem »pártbeszédre«, két párt egy mandátum idejére érvényes megegyezésére van szükség, hanem alulról jövő közösségi kezdeményezésekre” – jelentette ki Fancsali Ernő.
MTI

Erdély.ma

Anyanyelvű választási útmutatót osztogatnak az erdélyi romáknak
Kétnyelvű – román és romani – választási útmutatót adott ki több erdélyi civil szervezet, hogy anyanyelvükön figyelmeztessék a romákat: ne fogadjanak el pénzt vagy ajándékot szavazatukért a közelgő helyhatósági választásokon, mert az bűncselekménynek számít, és börtönbüntetéssel sújtható.
A szavazás menetét ismertető, a Roma választó útmutatója című szórólapot pénteken kezdték osztogatni a Kolozsvár melletti Gyalu községben, és Erdély minden olyan településére el akarják juttatni, ahol nagyobb roma közösség él – mondta a Mediafax hírügynökségnek az akciót kezdeményező Aurel Pascu, az egyik kolozsvári roma alapítvány elnöke.
„Arra bíztatjuk a romákat, hogy éljenek szavazati jogukkal, mutassák meg, hogy a mi voksunk is számít. A pártok csak a választások előtt keresnek meg minket, de megelégeltük, hogy ide-oda lökdöshető töltelékanyag vagyunk csak számukra" – fogalmazott a kezdeményező.
A gyalui Malom utcában pénteken összeverődött romák fennhangon olvasták fel mindkét nyelven egymásnak a szórólap tartalmát. Egyikük, Rostás József azt mondta, nagyon hasznosnak tartja a kezdeményezést, mert a legutóbbi választásokon a romák közül sokan érvénytelen szavazatot adtak le.
„Sokan közülünk nem nagyon tudnak olvasni. Az írástudók megmagyarázzák a többieknek, hogyan kell szavazni, hova üssék a pecsétet. Az jó, hogy a mi nyelvünkön írták az útmutatót, mert így többen megértik" – idézte Rostást a Mediafax helyszíni tudósítója.
A Roma választó útmutatóját ötvenezer példányban nyomtatták ki a kezdeményezők.
MTI
Erdély.ma

Ki a legfőbb ellenség?
A román hatalom jobban fél tőlünk, magyaroktól, mint a lakosságát tizedelő kórházi fertőzésektől. Autonómiaköveteléseink nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, gőzerővel lehallgatnak minden „gyanús elemet”, vádiratokat fogalmaznak meg baráti beszélgetések alapján, akár bujkáló hátsó gondolatokért is, de nem tartják fontosnak azok megfigyelését, akik pénzéhségből hígított fertőtlenítőszereikkel polgárok tíz-, akár százezreinek életét veszélyeztetik.
A román hatalom európai szinten is legnépesebb titkosszolgálatai, jelentősen felduzzasztott bűnüldöző szervei ismét csődöt mondtak. Pontosabban: újra megmutatták igazi arcukat. Az elmúlt hét sok mindent megvilágított. A Román Hírszerző Szolgálatnak sikerült alaposan belekeverednie a fertőtlenítőszer-botrányba. Míg néhány hete még bőszen állította, hogy sok száz jelentésben figyelmeztette a hatóságokat a bűnténnyel kapcsolatos kórházi állapotokra, a Hexi Pharma által gyártott szerek veszedelmes minőségére, ám ama országos közegészségügyi veszélyhelyzetre utaló figyelmeztetések sehonnan sem kerülnek elő, néhány napja pedig már tagadni kénytelenek, hogy egyáltalán figyelemmel kísérték volna a különös körülmények között halálba karambolozott gyanúsítottat, mint fogalmaznak, nem jelentett nemzetbiztonsági kockázatot. Ami egy-két hete még elrugaszkodott összeesküvés-elméletnek tűnt, mára egyre nyilvánvalóbb, a titkosszolgálatok nyakig benne vannak az ügyben, a kérdés már csak az, igazi tulajdonosként vagy csupán fővédnök haszonélvezőként. S miközben a fél ország ezt találgatta, hollywoodi filmeket meghazudtoló forgatókönyv látott nyilvánosságot: a „valós” nemzetbiztonsági ügy, a kézdivásárhelyi „terroristák” elleni vádirat.
Ugyanazon hatóságok, melyek bagatellizálni igyekeznek a sokak életét veszélyeztető egészségügyi botrányt, fantáziadús, hajuknál fogva előrángatott bűnügyi analógiákkal, sovén szemléletű történelemleckékkel, erőltetett párhuzamokkal felturbózott vádiratot hoztak nyilvánosságra, melyben tárgyi bizonyíték félévi konok kutakodás után sincs, csak lehallgatott beszélgetésekre alapozott, kész tényként tálalt találgatás. Egyértelmű konkrétumok híján a bírák és a közvélemény nacionalista, magyarellenes érzelmeire kívánnak hatni, a „magyar terrorizmus” hiteles bemutatása érdekében attól sem riadnak vissza, hogy idekeverjék Marosvásárhely fekete márciusát vagy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás ügyét, pedig ha valakinek, nekik igazán tudniuk kell, kik álltak mindezek hátterében, ki volt az igazi elkövető. A hatásosan felépített vádirat, bár egyelőre csak a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom betiltását kéri, gondoskodik arról, hogy megalapozza az autonómiatörekvések bűncselekménnyé, sőt, terrorakcióvá nyilvánítását. Egyértelmű, a két kézdivásárhelyi fiatal letartóztatása ehhez eléggé elfuseráltan barkácsolt eszköz csupán. És amíg első számú közellenségnek kéznél vagyunk mi, magyarok, nem számít, mennyire korruptak, milyen piszkos ügyekbe keverednek az ország egységének fő védelmezői.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfelejtett Szépmező (Kampányban az EMNP)
A szépmezői ingatlanok és a teljes környék siralmas állapotára, az ott lakók szinte kilátástalan helyzetére hívta fel a figyelmet a helyszínen pénteken Bálint József, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi polgármesterjelöltje. A helyszín a hetedik úgynevezett forró pont, amely a párt szerint újabb példája az önkormányzat rossz gazdálkodásának.
„Harminc évvel ezelőtt egy működő, élhető település volt Szépmező, egykor még tábla is jelezte, hogy hol járunk, és noha Sepsiszentgyörgy önkormányzata nagyjából tíz évvel ezelőtt megvásárolta az egész telepet, akkor megmentve az itt lakókat a kilakoltatástól, a város mégsem bizonyult jó gazdának. Ma a rombolás, a reménytelenség, az emberek kilátástalansága, a jövőtől való félelmük uralja a környéket” – ismertette Bálint József a fedett buszmegállóban. A jelölt szerint a város egykor használható állapotban vette át egyebek mellett a farmot, amelynek helyén most már csak romhalmaz áll, miután egy rossz bérleti szerződést kötöttek, majd peres úton nehezen visszaszerezték. A felelősöket viszont senki nem kereste, komoly értékek semmisültek meg, tűntek el, és egyben a munkalehetőségek is megszűntek az itt lakók számára. Bálint József felsorolta, négy évvel ezelőtt az akkori kampányban egyebek mellett nehézforgalmi terelőút, repülőtér építéséről volt szó, illetve egy olyan ipari park létrehozásáról, mely legkevesebb kétezer embernek biztosított volna munkahelyet különböző szakmákban. Az említett ígéretek újból előkerültek – kevésbé a reptér, mivel most a vidombáki támogatásáról esik szó –, miközben nyomorteleppé vált a lakótelep, járhatatlan utakkal, elherdált vagyonnal és egy frissen felhúzott épülettel, amit egyesek ipari parknak neveznek – részletezte Bálint József. A néppárti politikus úgy vélekedett, az ingatlan, amelynek rendeltetése sem egészen világos, egyelőre csak tetemes költséget jelent a városnak, az egész létesítménynek állítólag van egy felelőse, igazgatója, viszont iparnak még nyoma sincs. A polgármesterjelölt szerint az ott élők elfogadható életkörülményekre számítottak, éppen ezért sürgősen tenni kellene valamit, hogy legalább javuljon kissé az életterük, mivel ingatlanjaik is a város tulajdonát képezik. Csákány László, a néppárt tanácsosjelöltje szerint elfogadhatatlan, hogy Háromszék legjobb termőterületei szomszédságában mára egyetlen élelmiszer-feldolgozó, élelmiszeripari egység sem létezik, a mezőgazdasági tevékenység is visszaesett, pedig Szépmező megmentésével Sepsiszentgyörgy önellátóvá válhatott volna.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falumúzeum Zalánpatakon
A kis falu majd minden lakója jelen volt szombat délelőtt Zalánpatak kettős ünnepén. Előbb Prédáék udvarán gyűltek össze, hogy örvendhessenek a falumúzeum avatásának, s megcsodálhassák azokat a több nemzedék által teremtett értékeket, melyek szinte véletlenül öröklődtek át egyik nemzedékről a másikra. A más-más portáról származó, különböző korokról és mesteremberekről mesélő tárgyak most egybegyűjtve váltak láthatóvá az 1896-ban emelt kis házban. Aztán a kultúrotthonban – amely majdnem szűknek bizonyult – Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvének bemutatásán is részt vettek. A huszonhárom éves fiatalember munkájához kéziratban fellelhető anyagokat, levéltárakban, folyóiratokban és napilapokban megtalált, illetve szóbeli közlésből származó adatokat használt a szubjektív falumonográfia megírásához.
A kőalapokon nyugvó ház homlokzata égszínkékre meszelt, ablak-, ajtókerete és zsalugátere zöld, tornácának elemei újnak hatnak, de valójában régiek, csak megújították kicsit, hogy üdébbek legyenek, s a fa erezete szépen rajzolódjon ki. A muskátlikkal feldíszített tornácról a házba lépve szövőszék látszik, a falra akasztva néhány hozzá tartozó borda, mellettük apró lányka székely ruhája díszeleg. Gazdag a kínálat törlőkből is, s ha valakinek hirtelen fonni kerekedne kedve, hát megteheti, mert minden előkészítve áll, a régi, vastagon szőtt, mindennapi használatra készült ruha mutatja, mennyire célszerűen dolgoztak-gondolkodtak egykoron. A másik szoba sokkal bensőségesebb hangulatot áraszt. Ott van a régi, kisebb termetű emberek befogadására alkalmas, bevetett ágy, melynek két oldalát is szőttes keretezi, a három asztalon a dokumentumok pedig a falu múltjáról, az üveghutákban folyó munkáról és a hadat megjártakról beszélnek. A falak is tele vannak háborús ereklyékkel: egy száz esztendővel ezelőtti legényt karddal, szuronyos puskával egyaránt fel lehetne szerelni, ha pedig derekasan kivette részét a harcokból, egyenruháját kitüntetésekkel jócskán tele lehetne aggatni. A falumúzeum megálmodója és kivitelezője Préda Barna, aki üknagyapja, a település egykori kisbírója, Farkas Miklós és neje, Kasléder Mária által a XIX. század végén emelt – erről a mestergerenda is tanúságot tesz – parasztházában rendezte be a kiállítást. A megnyitóbeszédek az épület takaros tornácáról hangzottak el, Préda Barna a könyvhöz és a múzeum létrehozásához szükséges gyűjtésről vallott. Hogy múltunk érdekli, nagyapjának köszönheti, aki Zalánpatak dicső pillanatairól és hőseink tetteiről beszélt esténként. Préda Barna szólt Karácsony Zoltánról is, aki a különleges, a faluban hosszú évtizedekig működő üvegcsűrből kikerülő darabok közül számosat összegyűjtött, megmentve az enyészettől.
Tamás Sándor megyeitanács-elnök a hegyek ölelésében élő zalánpatakiak kedvességéről és hagyományainkhoz való ragaszkodásáról beszélt. Mint mondotta, meggyőződése, a jelenleg csak százhúsz lelket számláló közösség magára találhat, ismét fejlődésnek indulhat. Szerepet játszhat ebben Préda Barna, aki példájával mutatja, meg lehet itt élni, lehet célt találni, ha az ember eléggé eltökélt. Sokat segíthet a megmaradásban az is – vélte a tanácselnök –, hogy az évek óta Zalánpatakra visszajáró Károly herceg a vidékre irányította nemcsak a hazai, de a világ érdeklődő turistáinak figyelmét is. Ifjabb Karácsony Zoltán 1927-ben született, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban inaskodó falujának ezermesterévé váló édesapjáról beszélt, s kiemelte, milyen szeretettel foglalatoskodott a falu ipari múltjával: otthonában egy szobát az üvegjutából származó darabokkal rendezett be. A művelődési házban bemutatták Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvét. A kötetet lektoráló Péter Sándor a nagycsaládként élő zalánpatakiak szülőföldjükhöz való ragaszkodását emelte ki: valaha rengeteg sváb, román s talán olasz érkezett munkát és megélhetést találni ebbe az eldugott faluba; az együttélés évszázadai alatt idegenekből magyarokká, a nehézségek ellenére is erős közösségé váltak – mondotta. A nyugalmazott magyar szakos tanár dicsérte a könyv megírásával nagy dolgot véghezvivő „kicsi” Préda Barnát is: bízik benne, a könyv megírása útjának kezdete. „Barna elődei nyomába lépve olyasvalamit vitt végbe kutatásaival és a könyv megírásával, amihez másnak egy élet is kevés lett volna. Barnának viszont megvolt az az előnye, hogy meghallotta és jól fogadta házépítő üknagyapjának üzenetét, munkába, a közösség szolgálatába állt, s a régi otthonba gyűjtötte a falu megmaradt értékeit.”
A könyv szerzője munkájának kezdeteiről vallott. Mint mondotta, amikor a világhálóval ismerkedett, s rákeresett szülőfaluja nevére, mind a Károly herceggel kapcsolatos adatok kerültek elő azokról az eseményekről és emberekről, akikről nagyapjától hallott, alig talált valamit. Ez sarkallta arra, hogy a világháló mellett a sajtóban és levéltárakban fellelhető információk felkutatásába kezdjen. Sokat segítettek a falu öregjei is, akik családjukról, barátaikról és ismerőseikről szívesen meséltek – ezek mozaikként álltak össze, s alakították igazán személyessé a monográfiát. A könyv megírásával hátsó szándéka is volt – vallotta be: általa szerette volna az elszármazottakat rádöbbenteni, milyen értéket teremtettek elődeik. Ha célt ér, s a boldogulást máshol keresők büszkébbek lesznek zalánpataki származásukra, gyakrabban látogatnak haza, sőt, néhányan talán meggondolják magukat, s haza is költöznek. Így kellene lennie, mert Zalánpataknak szüksége van jó embereire.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Be nem tartott törvények csapdájában
Végveszélyben a magyar nemzeti közösségek jövője?
Korántsem biztató a Magyarország határain kívül kisebbségben élő nemzetrészek helyzete. A folyamatos fogyást a beolvadásukra és a szülőföldjük elhagyására irányuló politikai törekvések gyorsítják. A kialakult helyzetről és a megmaradás alapvető feltételeiről Csóti György, a budapesti Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója tartott előadást Marosvásárhelyen Anyanyelvhasználati jogok a Kárpát-medencében címmel.
A Kultúrpalota kistermében Soós Zoltán mutatta be az előadót, aki a megmaradást célzó egyetlen megoldásként a teljes körű vagy a különböző típusú autonómiaformák megvalósítását jelölte meg.
Egy számszerű kisebbségben levő őshonos nemzeti közösség fennmaradásának alapvető feltétele az anyanyelv korlátlan használta születéstől a halálig az élet minden területén – fogalmazott határozottan Csóti György. Majd a reformkor nagyjaitól idézte a felismerést, miszerint "nyelvében él a nemzet". Ez határozta meg a reformkori politikusok törekvését, akik a vészharangot kongató német filozófus, Herder jóslatát cáfolva tettek is azért, hogy a magyar nyelv ne olvadjon be a szláv és német nyelvek tengerébe.
Kárpát-medencei helyzetkép
Az elcsatolt területeken élő magyarságnak ma hasonló gondokkal kell szembenéznie – folytatta a számvetést.
Felvidéken (Szlovákia) látszatra megengedő az alkotmány, de ugyanakkor kimondja, hogy a nyelvhasználat kérdését külön jogszabály rögzíti. Ez viszont nagyon diszkriminatív, és sajnálatos módon azt a kevés jogot sem lehet gyakorlatba ültetni, amit a nyelvtörvény lehetővé tesz. A kettős állampolgársággal szembeni elutasító magatartásuk is példátlan. Mindezek alapján az előadó brutálisan diszkriminatívnak nevezte a szlovák kisebbségi gyakorlatot.
Kárpátalján még minden lehetséges, lehet rosszabb és jobb is a marginális szerepben levő magyar nemzeti közösség helyzete. Az ukránok elsősorban a 10-12 milliós orosz közösségre összpontosítanak. Ha a vezetőkben lesz egy kis belátás, méltányosság és okosság, akkor minden kisebbségnek teljes körű egyenjogúságot biztosítanak, és a magyaroknak jobbra fordul a sorsuk. Ha leválasztják a keleti részeket, és egy soviniszta ukrán kormányzat jut uralomra, az csak ronthat a magyarok helyzetén, akiket jelenleg a nyomor, a háborús körülmények, a munkalehetőségek hiánya is sújt.
A román kisebbségi politika kétszínű és szemfényvesztő. Bár az alkotmány nem ismeri el államalkotó tényezőnek a magyarságot, az anyanyelvhasználat terén európai szintű jogszabályok vannak életben, amelyek sajnos csak kirakatelemei a román politikának. Akik a papíron biztosított kisebbségi jogokat szeretnék gyakorlatba ültetni, azokat megbüntetik – hivatkozott az utcanévtáblákkal és a székely zászlóval kapcsolatos példákra az előadó.
A Vajdaságban megjelentek az autonómia csírái, ami kitörési pontnak látszik, ha a magyar kormány megfelelően együtt tud működni a szerb kormánnyal, és az uniós tagság feltételeként szabja meg a kulturális autonómia biztosítását a Vajdaságban élő magyaroknak.
Horvátországban és Szlovéniában, ahol kicsi (tízezres nagyságú) a magyarok létszáma, az ott élő őshonos magyar kisebbséget államalkotó tényezőként ismerik el. Ez nagyobb biztonságot jelent, állami pénzt viszont keveset kapnak, és magyar állami támogatásból tudják kis létszámú iskoláikat és kulturális intézményeiket fenntartani, ugyanis a többségi nemzet helyi képviselői sem viszonyulnak megfelelően a kérdés kezeléséhez.
Ki kell mondani, hogy minél nagyobb egy magyar közösség az elcsatolt területeken, annál erősebb a beolvasztására vagy a megsemmisítésére irányuló törekvés. Magyarország szomszédai közül négy országban a többségi nemzet jelentős politikai tényezőinek az a célkitűzésük, hogy a magyarság szűnjön meg azon a területen, amit az asszimiláció fokozásával vagy a szülőföld elhagyásának az erőltetésével szeretnének elérni – mondta az előadó, majd hozzátette, hogy meg kell találni azokat, akik partnerek lehetnek a helyzet javítása érdekében.
Ausztriában hat-hét ezres a magyarság lélekszáma a Burgenlandnak nevezett területen, ami a vármegyék levágott területeiből állt össze. Sajnos Ausztria is képmutató és kétszínű a kisebbségi politikát illetően. Miközben példamutatóan harcolt Dél- Tirol autonómiájáért, a többi kisebbség (szlovén, horvát, magyar) közül egyiknek sem adja meg a kollektív jogokat. Burgenland létrehozását az előadó a magyar nemzet arcul csapásának, megalázásának nevezte. A nyugati határszélen, ahol többségében német ajkúak éltek, figyelembe vették az etnikai határokat, a csonka ország többi határszakasza mentén ezzel szemben több mint másfél millió magyart kényszerítettek idegen fennhatóság alá.
A Trianon óta eltelt közel száz év alatt a 2011-es népszámlálásokig a többségi nemzethez képest Felvidéken 30-ról 10 százalékra csökkent a magyarság, Kárpátalján 31-ről 12-re, Erdélyben 32-ről 20-ra, Délvidéken 28-ról 14%-ra, miközben a többségi nemzethez tartozó lakosság száma a kétszeresére, néhol a háromszorosára nőtt.
Azt hittük, hogy a rendszerváltás új, pozitív változást hoz a kisebbségek helyzetét illetően, de sajnos nem így történt. 1991–2011 között 600.000 magyar tűnt el az elcsatolt területekről, ami drasztikus csökkenést jelent, és ez a folyamat sajnos ma sem állt meg – ismertette a statisztikákat Csóti György.
A rendszerváltás óta eltelt 25-26 év sem volt sikertörténet az említett három területen (Felvidék, Erdély, Délvidék), mert kiderült, hogy a jó megoldásnak látszó koalíció a többségi nemzet uralmon levő pártjaival, azaz a kis lépések politikája nem vált be. A magyarságot képviselő politikai pártok a belpolitikai játék, az EU felé mutatott kirakatpolitika eszközeivé váltak. Többségi partnereik a kisebbségi téren tett amúgy is kevés ígéretből még kevesebbet tartottak be, s ahogy a magyar pártok kikerültek a kormányzati pozícióból, a betartott ígéreteket is kezdték visszafejleszteni. Ezen országok vezető politikai elitje a magyar közösségek teljes felszámolásán dolgozik, ami meg is valósul, ha a magyarság összefogásában és fellépésében nem következik be változás.
Mielőtt a tennivalókra tért volna, Veress Dávid csíkszeredai városi önkormányzati képviselő, az Édes anyanyelvünkért szövetségelnöke egy csíki székely asszony Marosvásárhelyen szerzett tapasztalatairól szóló írást olvasta fel.
A túlélés feltételei
Az anyanyelv korlátlan használata mellett az előadó a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának a külső feltételek nélküli jogát, az egyenrangú állampolgárságot, valamint a pénzügyi és gazdasági függetlenséget említette. Mivel Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el államalkotó tényezőnek az ott élő magyar nemzeti közösségeket, szülőföldön való boldogulásukat és fennmaradásukat csak a teljes körű autonómia biztosíthatja – osztotta meg véleményét az előadó. Nem olyan, mint Petru Groza idejében a Maros Magyar Autonóm Tartomány volt Erdélyben – tette hozzá, hanem a teljes körű, vagyis a személyi elvű kulturális és területi autonómia valamelyik formája vagy ezek kombinációja, ami a valós önrendelkezést biztosíthatja. Ahhoz, hogy az autonómia megvalósulhasson, az adott közösség elszánt akaratára, áldozatvállalására van szükség, a politikai pártok részéről pedig arra a határozott álláspontra, hogy abban az esetben, ha nem teljesülnek a többségi ígéretek, kilépnek a koalícióból. A második feltételt a megfelelő jogi háttér és/vagy a nemzetközi gyakorlat, a harmadikat a többségi nemzet egyetértése, ennek hiányában pedig egy külső kényszerítő erő jelentheti.
Az akarat és áldozatvállalás dolgában az előadó szerint a székelység autonómiatörekvései hozhatnak áttörést a helyzetüket kilátástalannak érző és félelemben élő, helyenként kollektív bűnösséggel vádolt magyarok esetében.
A jogi alapot illetően Csóti György határozottan állította, hogy az őshonos magyar közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban, hiszen ott születtek, őseik ott éltek és alkottak, életükkel védték a földet utódaik számára. Azt a jogot, hogy nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet éljenek, számos európai irányelv, az Európa Tanács ajánlásai, a kontinens több országában kialakult gyakorlat támasztja alá (Dél-Tirol, Katalónia, belgiumi németek). Mindezeken túl az Európai Unió Alapjogi Chartájából is levezethető az autonómia iránti jog, mert ha egy egyénnek joga van anyanyelvén beszélni és nemzeti kultúráját gyakorolni, ha ezt társaságban műveli, akkor kollektív jogról van szó. A jogi háttér tehát adott, csak fel kell ismerni és élni kell vele, hogy a magyar ember a szülőföldjén emelt fővel járhasson, és ne érje jogsérelem.
A többségben levő nemzetek részéről sajnos nincs fogadókészség az autonómiára, de az elszánt összmagyar fellépés és a megfelelő nemzetközi nyomás tárgyalóasztalhoz kényszerítheti az adott országok többségi vezetőit.
A békés együttműködés feltétele két ország között, ha a gondokra megoldást találnak: Közép-Európában csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági fellendülés, ha a kisebbségek kollektív jogait biztosítják, s a nemzeti közösségek alapvető problémáit megnevezik és megoldják. Ennek megtagadása arra kell késztesse a nemzetközi közösséget, hogy belső jogrendjébe emelje az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait.
Ami a magyarság, a magyar kormány tennivalóit illeti, élnie kell a külső ráhatás eszközével, az okos diplomáciával, a nemzeti érdekérvényesítő képesség növelésével a nemzetközi politikában. Fontos alapelv kell legyen, hogy az elszakított nemzetrészek ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy sajátos belügy külpolitikai vonatkozásokkal. A kisebbségi helyzetbe került magyaroknak pedig ki kell állniuk az igazukért, és nem szabad hagyniuk, hogy a hatalom által működtetett asszimiláció mellett az önként vállalt asszimiláció is egyre nagyobb teret nyerjen – hangsúlyozta.
Kisebbségi Jogvédelmi Intézet
A nemzetmentés 24. órájában, amíg a tényleges és teljes körű autonómia megvalósul, tűzoltómunkára van szükség. Ennek egyik pillére a jogbiztonság, aminek megteremtését szolgálja a négy éve Budapesten működő Kisebbségi Jogvédelmi Intézet. Tevékenységi körébe tartozik a határon túli magyar jogászoknak, joghallgatóknak a továbbképzése a kisebbségvédelem témakörében, és anyagi támogatást nyújt a külhoni ügyvédeknek, ügyvédi irodáknak peres eljárások, bírósági ügyek viteléhez olyan konkrét esetekben, amikor magyarságuk miatt jogsérelem ért egyes személyeket, csoportokat, intézményeket. A pénztámogatásnak két alapvető formája van, állandó ingyenes jogsegélyszolgálat biztosítása és a konkrét peres ügyek finanszírozása. Ezt a munkát az elcsatolt területeken 20-25 ingyenes jogsegélyszolgálati iroda biztosítja, és hasonló számú peres ügyet támogatnak, amiről a www.kji.hu honlapon lehet tájékozódni.
Az intézet egyik legerősebb marosvásárhelyi partnere a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) Szigeti Enikő vezetésével, amely az előadó szerint hasznos munkát fejt ki. Az intézet további célja a tevékenység bővítése és a nemzetközi kapcsolatok kiépítése az EU, az ET, az EBESZ és az ENSZ (őshonos) nemzeti kisebbségi ügyekben illetékes intézményeivel, az európai őshonos nemzeti kisebbségek politikai és társadalmi szervezeteivel.
A szavak ideje lejárt, cselekedni kell, a retorikát politikai szinten is fel kell váltania a gyakorlatnak, a különböző szintű autonómiák megteremtéséért, amelyre Erdélyben a múltban is volt példa, ha a szászok önrendelkezésére gondolunk – hangsúlyozta Csóti György.
– Ne nyelje vissza senki a nyelvét, őrizze meg a tartását és használja az anyanyelvét minden olyan helyzetben, amikor csak lehet. A jog velünk születik, vállalnunk kell önmagunkat, mert aki jogokat koldul, az csak koldus marad – hangsúlyozta az előadót elkísérő Veress Dávid.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Hagyományok napja Temesváron
Több nemzetiség mutatkozott be
„Harmadik alkalommal szervezzük meg a Hagyományok napját Temesváron és az idei alkalom azért különleges, mert idén már nemcsak a magyar hagyományokkal ismerkedhetnek meg az ide látogatók, hanem más nemzeti kisebbségek kultúráját is megtapasztalhatják” – mondta Molnár Zsolt parlamenti képviselő, az RMDSZ temesvári polgármester-jelöltje szombaton, május 28-án Temesváron, a Bartók Béla Elméleti Líceum udvarán szervezett III. Hagyományok Napján. A Bánsági Közösségért Egyesület által 2014-ben elindított rendezvény célja felmutatni és népszerűsíteni a magyar hagyományos értékeket a bánsági szórványközösségben. A rendezvényen jelen voltak Molnár András és Fazakas Csaba, az RMDSZ megyei tanácsosjelöltjei, illetve Farkas Imre és Horváth Rémusz temesvári helyi tanácsosjelöltek is.
„Közösségünk számára rendkívül fontos ez az esemény, hiszen a Hagyományok napján itt vannak velünk székely testvéreink is, akik Hargita megyéből az Összetartozunk székely–szórványprogram keretén belül érkeztek hozzánk. Nagy köszönet jár mindenkinek, aki ezt a programot elindította és működteti, hiszen ez a kapcsolat megerősíti a bánsági magyar közösséget, összekovácsolja a kisebbségben élő magyarságot” – mondta Molnár Zsolt a rendezvény megnyitóján. Az Összetartozunk program keretén belül idén a csíkszentkirályi Vadrózsa néptánccsoport látogatott el Temesvárra és ismét jelen voltak a Székely termék termékcsoporthoz tartozó kézművesek és árusok is. Magyar táncokat mutatott be emellett a temesvári Bóbita néptánccsoport, illetve citerán zenéltek a temesvári Bokréta hagyományőrző csoport tagjai. A rendezvényen emellett a Temes megyei bolgár és ukrán kisebbség mutatta be hagyományait és a látogatók megkóstolhatták a két nemzetiség hagyományos ételeit is. Természetesen nem hiányoztak a magyar ételkülönlegességek.
Nyugati Jelen (Arad)

Bakondi: nem indokolt a kerítés a magyar–román határon
A jelenlegi migrációs helyzet nem indokolja, hogy Magyarország meghosszabbítsa déli határzárát a Romániával közös zöldhatára felé – jelentette ki Bakondi György, Orbán Viktor miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója vasárnap az M1 aktuális csatornán.
Bakondi György hangsúlyozta, a már megépített határzár fontosságát mutatja, hogy annak hiányában már több mint egymillióan haladtak volna át az országon, és ez hatalmas biztonsági kockázatot jelentene.
„Emellett az ország déli szakaszán épített kerítés mellett szól az is, hogy a migrációs nyomás nem csökken, ugyanis becslések szerint egyedül a szubszaharai térségben 30-35 millió ember indulhat el Európa felé egy jobb élet reményében" – fejtette ki Bakondi György, aki cáfolta a német sajtó azon állítását, amely szerint a röszkei tranzitzóna menekülttáborra hasonlítana.
A főtanácsadó szerint Magyarország migrációs politikáját elsősorban a baloldali és liberális média, valamint a mögöttük álló, Soros György üzletemberhez hasonló emberek támadják, akik évente több mint egymillió bevándorlót szeretnének betelepíteni a kontinensre.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Ábel az öröklétben
Tamási Áron 1955-ben így zárja a nevével összenőtt regénytrilógiájához írott előszavát: „Nehéz és vigasztalan időknek a fia Ábel, kinek játékos-komoly vélekedéseit és cselekedeteit úgy is kell nézni, annak a kornak fátyolán keresztül.
Jellemének és kedélyvilágának dolgában némileg talán hasonlít az írójára. S ez nem is volna csoda, mert gyermekkoromnak és ifjúságomnak sok fénye szövi be, és sok felhője lengi körül az ő világát. Bátran mondhatom tehát, hogy ez a hasonlóság nem több mint a fény és a felhő játéka, vagyis az Ábel emberi mosolygása. S ha ez így van, akkor a játékos mosoly mögött Ábelnek az a vágya rejtőzik, hogy az én atyai önzésemen túlhaladva ő a székelység ábrája legyen.
Hát legyen is, ha tud. Most, tizenkét esztendő múltán, ismét alkalma nyílik erre a küzdelemre is. S nagyobb és kedvezőbb alkalma, mint születése óta bármikor, hiszen a hittel táplálkozó küzdelmet sohasem értették meg jobban az emberek, mint éppen manapság, és a küzdelem derűje iránt sem voltak érzékenyebbek soha, mint időnkben. Ezt maga Ábel is érezvén, tiszta emberi arccal és az együttérzés teljességével keresi a jó magyarok és az igaz emberek barátságát. S keresi különösen az ifjúság szívét, melynek szüntelen buzgását és földi reményét bizakodva hordozza ő is. Érdekében, hogy útján kevés bajjal és minél több eredménnyel járhasson, a tőlem telhető segítséget megadtam neki. Vagyis az ő történetének szövegét, ebben a kötetben is, de a következő kettőben különösen, nagy gonddal csiszolgattam ismét. Többet egy példás atya sem tehet. Kísérje útján jókedv és szerencse! Budapest, 1955. január".
A több mint hatvanegy éve, a legsötétebbnek bélyegzett időszakban íródott előszót feltehetőleg ma is bátran vállalná nemcsak Tamási Áron (született Tamási János, Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.), a szerző, de szellemi szülöttje, Szakállas Ábel, a hajdani csíkcsicsói legényke is. Akit pengeéles észjárása, hatalmas lelkiereje, konoksága, és nem utolsósorban talán legsajátosabb fegyvere, jellegzetes humora segíti győzedelmeskedni előbb a hargitai rengetegből előbukkanó ellenfelein, majd elboldogulni a nagyváros lumpenvilágának bugyraiban, végül pedig az ígéret földjének hitt Amerikában elfogadni néger munkatársa bölcs megállapítását, hogy miért is vagyunk a világon. És ezt a bölcsességet követve hazajön. Ám negyedik útjára még várnia kell. Úgy képzelem, hogy 1955-től, újra közkinccsé válásától kezdve nem türelmetlenkedve ugyan, de készen áll az indulásra, majd tizenegy év múltán, ötven évvel ezelőtt, 1966. május 26-án vág neki megteremtője, szellemi atyja halála után az utolsó csapásnak.
Furcsa hely az öröklét: sem térben, sem időben nem lehet pontosan meghatározni, és még ma sem fedezték fel azt a módszert, amivel ki lehetne számítani, hogy egy adott pontban egy bizonyos földrajzi helyen hány ember tudatában él egyik vagy másik, különböző szellemi területeken nagyot alkotónak az emléke, majd pedig egyetlen gombnyomással összeadni a földkerekség minden pontján kijött eredményt... Nem, ilyen módszer még nincs. De talán szükség sincs rá, úgyis csak egy semmitmondó, akár pillanatonként is változó szám volna csupán.
Mára például épp a felére csökkent az a negyvennégy évvel ezelőtti, diplomázásra váró négytagú, „komoly" ifjú csapat, akik körbe ültük az Ábel a rengetegben kötetet, és sokadszorra kezdtünk bele annak a résznek a felolvasásába, amikor Ábel megeteti Surgyélánnal és Fuszulánnal a sast. És minden alkalommal ugyanolyan jól szórakoztunk az Ábel kecskéjét sunyi módon felfaló két banditán, akik közül csak az egyik volt hivatásos haramia, a másik csendőr alapfoglalkozású amatőr. De ki tudja, hogy ennek a négyesnek a jókedve hány tanítványunkra és azok gyerekeire szállt örökül?!
Ugye, milyen jót nevetne most Ábel és vele együtt Tamási, hogy ilyen buta, meddő számolgatás jutott eszembe! Minek számolgatni, amikor épp ő maga írta az idézett előszóban, hogy Ábelt a székelység ábrájának szánta. Azt pedig, hogy megmaradt-e annak mind a mai napig, fölösleges firtatni: megmaradt, ahogy vele együtt sok más Tamási-hős is: a nevesincs madarasi ember, aki felejthetetlenül megleckézteti a legelvetemültebb ördögöt, Durumót; vagy Énekes Ferenc, aki látja, hogy a várva várt feltámadáskor is épp azok állnak elébe, akik a földi létben is mindig a sor végére utasították, azért inkább visszamegy fiával együtt a sírba, nem kérve többé a feltámadást hirdető trombitaszóból. De kár is külön nevesíteni prózai és színdarabbeli hőseit, hiszen Ábelhez hasonlóan ők mindannyian a székelység ábrája, és egyébként is gigászi munka volna felsorolni mindet egy szuszra.
Időnként felmerül a kérdés, hogyhogy nincsenek Tamásinak követői, miért nem teremtett iskolát, holott a székelység szellemi teremtő tartalékai kimeríthetetlennek tűnnek. Csak találgatni tudok, nem biztos, hogy egyedüliségének ez az igazi oka, de úgy volt képes észrevétlenül átsiklani a valóság talajáról az irrealitás magasságaiba, ahogy arra csak a népmesék kollektív alkotói képesek. Csakhogy az például nem mese, ahogy az ifjonti szerelemvágyástól a Kivirágzott kecskeszarvak két főszereplője, Ádám és József fiatal kecskebakká változnak, és nemcsak kedvükre élvezhetik az örök szabadságot, de érzéseik külön kegyelmi ajándékot is kapnak: szarvuk kivirágzik.
„Nőni kezd a szarvuk is, és különös gyönyör járja át a testüket. Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény! Összedugják a fejüket, és a boldogság énekre ösztönzi őket. És énekelni kezdenek. Bent a házban az emberek mekegésnek hallják. De ők mennek az úton és énekelnek. Teljes és tiszta szívből és olyan szépen, hogy a kecskék mindenütt megremegnek a pajtákban. Kóborolnak és énekelnek. Aztán lemegy a hold, és ők elvesznek a sötétben. Így jön el a reggel. A fény elönti a falut. Az emberek tisztába öltöznek mind, mert vasárnap van. Kedvesek az emberek, az asszonyok és a gyermekek egyaránt. De a legkedvesebb mégis az a két bakkecske, amelyik a faluvégén, a virágos fűben szendereg heverészve. A gyapjuk selymesen fénylik a napon, és kacskaringós, gyönyörű szarvuk kivirágozva illatozik. Mind a kettőé csupa rozmaringot hajtott. S milyen csodálatosan megéreznek mindent az asszonyok! Mert lám, ide is eljön harangszókor egy öregebbrendű, szelíden rozmaringot szed a szép bakkecskék szarváról, azt az imádságos könyvébe teszi és elindul. A templomba megy hálát adni a nyugodalmas éjszakáért."
Igen, talán ez Tamási Áron legnagyobb titka: ennyire egyszerűen elmondani, hihetővé tenni azt, amiről tudós filozófusok is csak annyit mondtak: „hiszem, mert hihetetlen". A székely népi mítoszok viszont nem filozofálnak, s nyomukban Tamási sem: nemcsak hiszi, de tudja is jól a velünk élő, mindennapi csodákat. Ábel és az összes többi Tamási-hős tanúsíthatja megalkotójuk varázsos tudását.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Vigyázat, harapós kutyák Erdélyben!
Komoly működési hibák keletkeztek a legnagyobb erdélyi politikai alakulat rendszerében azután, hogy az eddigi, nagyjából egyértelmű közéleti viszonyok újrarendeződtek.
A legutóbbi választásokig még világos volt, hogy kik képviselik a jobboldalt és kik a baloldalt, de mivel a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) eredményei az elvárásokhoz képest túl gyengének bizonyultak, egy új „nemzetstratégiának" kellett létrejönnie. A román hatalom kitette az RMDSZ szűrét, és így felértékelődött az anyaországi kapcsolatok szerepe. A mindkét fél számára előnyös, „főzzünk levest abból, amink van" elv alapján megszületett a Fidesz–RMDSZ-kiegyezés, és így lassan, de biztosan megváltoztak a politikai kötődések.
Előbb Szász Jenő kapott egy „fontos" megbízatást Budapesten, majd Tőkés László a Fidesz színeiben vált európai parlamenti képviselővé, és végül Biró Zsolt egyezett ki az RMDSZ-szel. Az imént felsorolt fontosabb mozzanatokon kívül sor került még néhány látványos „összefogásra" és „visszatérésre", amely valójában az erdélyi politikai mezőny egybeolvasztását igazolja. Az RMDSZ keretein belül. Gyakorlatilag metamorfózison esik át a képviseletünk, amelynek sikeres véghezvitelére nagyjából akkora az esély, mint fából vaskarikát faragni. Főleg azért, mert mindezt úgy akarják megvalósítani, hogy a szervezet vezetőségének és szolgalelkű plebejusainak a névsora gyakorlatilag semmit sem változott az utóbbi esztendőkben. Vagyis az új nótát is a régi zenészekkel akarják elhúzatni. Erre pedig nem vevő mindenki.
Van egy erős balliberális mag, amely szorosabban kötődik az anyaországi érdekcsoportosulásokhoz, mint az erdélyi trendekhez. Ők a hatalmi- vagy erőpozíciójukat a jelenlegi ellenségüknek, a részben jobboldalivá vedlett RMDSZ-nek köszönhetik, és most éppen az eddigi „kenyéradójukat" szidják, ócsárolják, becsmérlik. Egy olyan helyzet állt elő, amelynek során az új hatalmi felállás még nem jött létre, de az egykori MSZP–SZDSZ-koalíció erdélyi „leszármazottjai" a haláltusájuk közeledtét érzik, ezek a tényezők pedig látványos megnyilvánulásokhoz vezettek.
A hatalom kegyeitől megválni kényszerülő bennfentesek előbb ugatni próbáltak, majd látván azt, hogy ez nem jár sikerrel, harapni is kezdtek. Így állhatott elő ez az új helyzet, hogy a korábban egy hajóban evező bajtársaikkal szembefordultak a kegyvesztettek. A nemrég még politikai szempontok alapján hatalomhoz juttatott erdélyi közéleti szereplőknek, intézményvezetőknek, újságíróknak és más döntéshozó személyeknek egy meghatározó része teljes odaadással támadni kezdte az RMDSZ-t, illetve annak a jobboldaliság tüneteit magán hordozó politikai megnyilvánulásait. Akárhogyan is rendezik az erőviszonyokat, a végső cél az, hogy az erdélyi közélet ne távolodjon el a választói akarattól, ne hódoljon be az aktuálpolitikának, hű legyen önmagához.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Krónika (Kolozsvár)

Sikert arattak a Harmonia Cordis Nemzetközi Gitárnapok Udvarhelyen
Négy országból érkező művészek ismertették meg a gitárzene különböző árnyalatait a szombaton lezárult 9. Harmonia Cordis Nemzetközi Gitárnapokon, Székelyudvarhelyen. Az ingyenes koncerteken ezúttal is számtalan érdeklődő volt, a következő kiadáson a fiatal és helyi gitárművészeket támogatnák.
Az eddig Terra Siculorum Székelyföldi Klasszikusgitár-fesztivál néven futó esemény koncertjeit a városháza Szent István termében tartották. A Harmonia Cordis Nemzetközi Gitárnapokként folytatódó rendezvényen ezúttal is maradt a minőség és a változatosság. Beke István Ferenc, a rendezvényt szervező Harmonia Cordis Egyesület elnöke szerint az újítás sikeres volt, hiszen ezúttal sok volt az érdeklődő, a hangversenyek telt ház előtt zajlottak. Szeretné, ha az elkövetkezőkben is olyan zenészek lépnének fel, akik komoly eredményeket értek el, nemzetközi versenyeken szerepeltek jól, bizonyították tehetségüket – tette hozzá.
Idén elmaradt a nemzetközi gitárverseny, ugyanis a szervezők a koncertekre fektették a hangsúlyt. Beke István Ferenc szerint ezzel több százzal csökkent a más városokból és külföldről érkező nézők száma, ám mivel fellépési lehetőséget adtak a helyi fiatal gitárosoknak, gyarapodott a helyiek száma. A tervei szerint az elkövetkezőkben továbbra is az ifjú helyi gitárosokat támogatnák a rendezvénnyel, nemcsak koncertlehetőséget nyújtanának nekik, hanem akár kurzusokat is szerveznének, ismert oktatókkal. A főszervező szerint a rendezvényen a fiataloknak lehetősége adódik megismerkedni már elismert művészekkel, érezhetik, hogy ők is megközelíthetők, nemcsak szakmai kapcsolatokat, hanem barátságokat is kialakíthatnak velük.
Beke István Ferenc szerint van egy állandó közönsége a kilencedik kiadását elérő rendezvénynek, ennek köszönhetően fejlődik mindig tovább a fesztivál. „Eddig is telt házas koncertek voltak a rendezvényen. Mindig olyan nézők jönnek el, akiket érdekel a gitárzene, ezért próbáltunk változatosságot és sokszínűséget nyújtani nekik, megismertetve a hangszer összes oldalát: többek között barokk és kortárs zenét, de flamencót is hallhattak az érdeklődők” – mondta. A gitárnapok szervezője szerint a hangszer előnye, hogy olyan nézők is betérnek a hangversenyekre, akik talán nem mennének el egy klasszikus zenei koncertre, de így megszerethetnek új stílusokat, fejlődhet a szépérzékük, rájöhetnek, menynyi lehetőség rejlik a húros hangszerben.
Veres Réka |
Krónika (Kolozsvár)

Mirigyekkel zárult a Majális
Jó hangulatban ért véget vasárnap este a Pro Rogériusz Közösségi és Kulturális Egyesület által az elmúlt hétvégén a várban szervezett Minden Magyar Majálisa elnevezésű rendezvény.
Az alapot Deac Lăcrimioara, a Francisc Hubic Művészeti Iskola tanárnőjének növendékei (Bartha Bernadett, Schneider Lilla, Felix Lascu, Vlad Marian és Bogdan Caraman) rakták le, akik magyar és nemzetközi könnyűzenei slágereket énekeltek kiváló érzékkel. Ezt divatbemutató követte, a várad-őssi Szallós Tünde zenei aláfestésével.
Ahogyan várható volt, a sztárvendég Irigy Hónaljmirigy fellépésére szinte zsúfolásig megtelt a színpad előtti tér, kétoldalt is rengetegen álltak. A fiúk hozták megszokott formájukat, és nem okozták csalódást azoknak, akik kedvelik őket. Kifigurázták az aktuális celebeket, de ugyanúgy poénkodtak a nyolcvanas évek sztárjain is. Nekik köszönhetően mások mellett ByeAlex, Karel Gott, Fásy Ádám, Bunyós Pityu, a Bódi-család és a veresegyházi asszonykórus is látható volt a várszínpadon, és természetesen a jól ismert Mirigy-himnusz is felcsendült.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Iskolanap Uzonban
Színes forgatag, zászlóavató
A falu szülöttére, Beke Györgyre is emlékeztek Uzonban, a Tatrangi Sándor-iskolában, az immár hagyományosnak tekinthető iskolanapon.
Az iskola szépen rendbetett és ünnepi díszbe öltöztetett épületének csaknem minden osztálya kiállító teremmé alakult át a hét végén. Természetesen külön termet kapott a falu nagy szülötte, Beke György író (fia, Beke Mihály író, műfordító most sem feledkezett meg levelet írni az ünneplőkhöz), kinek nem csak megjelent munkáit, de írógépét, szemüvegét is kiállították.
– Az iskolanapok több szempontból is fontosak, hiszen nem csak megmozgatják a közösséget, hanem ki is emelik az időnként szürke hétköznapokból és színesítik a község programajánlatát – nyilatkozta Ráduly István.
Az uzoni polgármester szerint az ünnepség jó alkalom arra, hogy a falu nagy szülötteire emlékezzenek, kiemelten Beke György íróra és az iskola névadójára, Tatrangi Sándorra, aki feleségével együtt 1857-ben „12 ezer cs. kir. húszast hagyományozott iskolafejlesztésre”.
A színes program része volt az iskola tanulóinak a kultúrházban tartott előadása és az iskolazászló felavatása is.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Fel búcsúcsókra, cimborák!”
Elballagott a háromszéki végzősök egy része
Idén 2070 nyolcadikost és közel 1500 tizenkettedikes diákot csengetnek ki a megyében, közülük hétvégén több mint hatszázan ballagtak el. A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum pénteken 104 végzősét búcsúztatta, a Gábor Áron Szakképző Líceumban szombaton 107, ugyancsak aznap Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban 109, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban 50, a Berde Áron Gazdasági Szakközépiskolában 80, a Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceumban 89 diákot búcsúztatott az iskolacsengő.
Eltrombitált Gaudeamus
Utolsót szólt nemcsak a csengő, de a trombita is a sepsiszentgyörgyi Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakképző Líceumban. A klasszikus Gaudeamus igiturt ugyanis Szép Szilamér, a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákja trombitálta el azalatt, míg a négy osztály 80 tanulója az iskolazászló alatt kivonult az osztálytermekből az udvarra. A székely ruhában ballagó diákok egyperces néma csenddel emlékeztek néhai társukra, Györgybíró Gyula Árpádra. Gazdag Ildikó igazgató köszöntőjében a magyarból megbukó Örkény István, a matematikából „gyengélkedő” Albert Einstein és a templom ablakát befocizó II. János Pál pápa példáján át bizonygatta: nem feltétlenül az iskolában dől el, hogy kiből mi lesz utólag.
– Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy az elmúlt tizenkét esztendő nem volt meghatározó az életetekben: az volt, hiszen az itt megszerzett tudás jó útravaló arra, hogy elkerüljétek az élet vakvágányait, de hogy ezekből az alapokból mit építetek fel, az legnagyobb részt rajtatok múlik – mondta az igazgatóasszony.
Az ünnepségen díjazták a kiemelkedő tanulókat, köztük Tála Árpád évfolyamelsőt.
„Tégy jól, akikkel tehetsz”
A Székely Mikó Kollégiumban négy osztály vett búcsút a tanároktól, az iskolatársaktól. A ballagókat és a jelen lévő pedagógusokat, szülőket, meghívottakat Kotró-Kosztándi László tanár köszöntötte. Útravalóként gróf Mikó Imre évszázadokon átívelő gondolatát osztotta meg a diákokkal: „Tégy jól, akikkel tehetsz, ez emberi kötelesség”.
Kondor Ágota igazgató a bizalomról, a felelősségről, az élet szépségeiről, az álmokról, célokról beszélt. Ünnepi beszédében kiemelte: „Azzal a reménnyel és hittel engedünk útra, hogy sikerült benneteket felvérteznünk mindazzal, ami ott kint, az iskola falain kívül véd benneteket, ami képessé tesz arra, hogy boldogok legyetek, hogy hasznosak legyetek magatoknak és másoknak, hogy jó szakemberek, családanyák és -apák, jó emberek legyetek”.
Sánta Yvette ballagó diák a felelősségvállalásról, a helyállásról, a próbatételekről szólt. Pénzes Ábel előkészítő osztályos versben búcsúzott azoktól, akik szeptemberben kézen fogva vezették be őt és társait az iskolába. Fejér Ágnes tizenegyedikes diák szerint a mai nappal lezárult egy szakasz a búcsúzó diákok életében, de „ez nem a könyv vége, hanem csak egy fejezet záró mondata”.
Az igazgató mesét mondott
A Plugor Sándor Művészeti Líceumban három osztály 50 diákja számára szólalt meg az iskolás évek végét jelző csengőszó. Lőfi Gellért igazgató mesét mondott a ballagóknak egy kisgyerekről, akit az édesapja kivitt az erdő szélére, s búcsúzáskor azt mondta neki: okosodj és tanulj, észben, tudatban gyarapodj, s mire megtalálod az erdő túlsó végéhez vezető utat, arra ember lesz belőled. A kicsi félve lépett be a rengetegbe, de találkozott egy töpörödött anyókával, aki segítette az úton, s elváláskor egy tarisznyát adott neki. „Ha gyengül a hited, vess egy pillantást a kőtáblára, és megtalálod azt a törvényt, amelyet követve a helyes úton járhatsz. Ha kevésnek érzed a tudásod, csak pillants rá a papírra, s azonnal kiolvashatod a szükséges ismeretet. Ha találkozol egy elesett, éhező embertársaddal, ott lesz a kenyér, adj neki belőle. Minél többet adsz, annál jobban fog szaporodni” – zárta meséjét az igazgató.
Antal Árpád polgármester üzenetét Nagy Zoltán és Magyarósi Imola tolmácsolta magyar és román nyelven, majd a helyi önkormányzati testület nevében 200 lejes pénzjutalmat és oklevelet adtak át Sibianu Andrea évfolyamelsőnek, akit a Kiwanis Klub és az RMPSZ is díjazott. Példamutatásukért, közösségi munkájukért (a diákok szavazatai alapján) Mentor-díjban részesült Gheorghiță Claudiu, Kovács Emese és Székely Kitti Fruzsina.
„Emeljétek fel szívünket”
Pénteken a Nagy Mózes Elméleti Líceum négy végzős osztályának száznégy, székely ruhába öltözött diákja vett búcsút az alma matertől. A jelenlévőket Beder Imre református lelkipásztor köszöntötte, majd Bejan András igazgató értékelte a végzős osztályok tevékenységét, a diákok derültsége közepette. „Emlékekkel bőven tele a tarisznya, és most már nemcsak az iskola padlására lehet felfedező útra indulni, hanem egy ennél is izgalmasabb világba”, fogalmazott.
Bokor Tibor polgármester, az intézmény egykori tanára és igazgatója huszonötödször búcsúztatott el ballagókat az iskola udvaráról, majd Farkas Csaba szaktanfelügyelő tolmácsolta a megyei tanfelügyelőség üzenetét. A tizenegyedikesek verses-dalos összeállítással és ifj. Budai István szónoklatával búcsúztatták a végzősöket, majd a zászlóátadást a ballagó diákok Emeljétek fel szívünket mottójú műsora és Papp Andrea búcsúbeszéde követte.
A Nagy Mózes-díjat idén Csomós Attila, Bíró Anita, Dénes Botond, Fórika Zalán és Váncsa Róbert végzősök, Rozsnyai Árpád nyugalmazott kémiatanár és Dénes Imola szülő kapta meg. Az évfolyamelsőnek járó díjat Elekes Emese, az RMPSZ-díjat Sebestyén Rita, míg a Rotary Klub díját Dán Kinga és Ábrahám Zita vehette át.
„Legyetek büszkék, hogy itt végeztetek”
Szombaton a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ három nappali és két posztlíceumi osztályának 107 diákját csengették ki. A végzősök az utolsó osztályfőnöki óra után a Gaudeamust énekelve vonultak a tanintézmény udvarára. Az egybegyűlteket Gábor Rezső igazgató köszöntötte. „Azt kívánom, hogy amit elterveztetek, megvalósuljon, és az út, amely odáig vezet, legyen izgalmakkal teli” – engedte útjukra növendékeit.
Bokor Tibor polgármester arra biztatta a ballagókat, merjenek nagyot álmodni, míg Fejér László Ödön képviselő a „legyetek büszkék, hogy itt végeztetek, és vigyétek tovább az intézmény hírnevét” szavakkal búcsúzott tőlük. A „kicsik” és a végzősök verses-zenés műsorát követően a ballagók nevében Ráduly Richárd mondott búcsúbeszédet, majd a zászlóátadás után a búcsúzó évfolyamok emlékszalagot kötöttek az évfolyambotra.
Az évfolyamelsőnek járó díjat, a polgármesteri hivatal különdíját, valamint a Rotary Klub díját Lukács Róbert vehette át. Az RMPSZ-díjat Kalányos Ibolya, míg az EVITA-díjat Baricz Tímea érdemelte ki.
Elballagott az igazgató is
Szombaton a Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceum udvarán felsorakozott 89 ballagóhoz előbb Dimény János iskolaigazgató, majd Lázár-Kiss Barna polgármester szólt, mindketten azt kívánva a végzős diákoknak, találják meg számításaikat az életben, és legyenek elég bölcsek ahhoz, hogy a sok kínálkozó életút közül a számukra legmegfelelőbbet tudják kiválasztani. Kiss Imre főtanfelügyelő is köszöntötte a ballagókat, továbbá Dimény János iskolaigazgató, akinek – megköszönve munkásságát – batyut adott át. A baróti középiskolát 25 éven át vezető Ezüst Gyopár-díjas pedagógus ugyanis ősszel nyugdíjba vonul.
Botos Erikának, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza igazgatójának és a XI-es Balázsi Andreának a köszöntőbeszédei után a kicsengetettek búcsúműsora, majd a díjátadások következtek. Idén a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány nagydíját Bíró Réka kapta, Érdemes diák-díjat vehetett át Ágoston Péter, Bíró Réka, Buda Klaudia, Szőcs-Trinfa Klementina Fruzsina és Tatár Ágnes Tekla. A Nebuló-díjon Székely Laura Melinda és Tókos Edina osztozott.
Június 3-án, pénteken 11 órakor a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában 148 diák, a Református Kollégiumban 52, a Bod Péter Tanítóképzőben 63 diák ballag. Június 4-én, szombaton 9 órától a Mikes Kelemen Főgimnázium négy végzős osztályának 116 tanulóját csengetik ki. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumban június 11-én, szombaton búcsúznak a 114 végzőstől.
SzH-összeállítás
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az életmű üzenete időszerű
Bemutatták a Jancsó Benedek 160 című könyvet
A Székely Nemzeti Múzeumban pénteken mutatták be a Jancsó András szerkesztésében napvilágot látott, Jancsó Benedek 160 című könyvet, mely a tudós születésének 160. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi múzeumban elhangzott előadásokat tartalmazza.
Vargha Mihály múzeumigazgató megjegyezte, Jancsó Benedek a tollával és a szívével nemcsak a székelység és az erdélyi magyarság pártfogója volt, hanem a Székely Nemzeti Múzeumnak is. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke Jancsó Benedek egyik idézetével indította köszöntőjét: „A székely népnek lelke van. Ez a lélek fogja őt megvédeni és megtartani az idegen rabságban is a magyar nemzet számára mindaddig, míg csak egy magyar él a Duna és Tisza medencéjében.” Ez az egyik legfontosabb üzenet a mának is, húzta alá a tanácselnök, aki szerint Jancsó Benedek méltánytalanul nem annyira ismert, mint ahogy azt megérdemelné. Hozzátette: ezért örvendetes az, hogy a Jancsó család ilyen kitartóan ápolja az emlékét, és talán az a legfontosabb kezdeményezés, hogy a diákokkal történelmi vetélkedők során megismertetik.
– Háromszék elfelejtett nagy gondolkodója egyike azon nagy kaliberű személyeknek, akik Székelyföld történetét segítettek megismertetni az összmagyarsággal. Ilyen értelemben a Székelyek, illetve az Erdély története referenciaértékű könyvek ma is – fogalmazott Tamás Sándor.
Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke is kiemelte, Jancsó Benedek emlékét ápolni kell, és ez a család legfontosabb feladata. Háromszéken a gelencei általános iskola felvette a nevét, és emlékművet sikerült állítani Kézdivásárhelyen, de jó lenne, ha minél több helyen viselné közterület a nevét.
Jancsó András, a könyv szerkesztője Jancsó Benedek tevékenységét méltatta, nyomatékosítva, hogy életművének olyan üzenetei vannak, amelyek napjainkban is időszerűk: a közoktatás fontossága, a szellemi függetlenség, középiskolai reform, a magyar nyelv oktatása vagy éppen a nemzetiségi politika. A Jancsó család több ma élő tagja pénteken találkozott Gelencén, ahol megkoszorúzták Jancsó Benedeknek az iskola udvarán álló szobrát.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Irodalmi est a Tortomában
Régmúlt történetek, mai gondolatok
A Sepsiszentgyörgyi Irodalmi Kerekasztal (SIKER) három tagja mutatkozott be azon a családias találkozón, amelyet a Tortoma Könyvesházban tartottak péntek este.
A kerekasztal tagjai háromhavonta tartanak a könyvesház felkérésére ilyen találkozókat, pénteken volt a második ilyen rendezvény, tehát a sorozat még az elején tart. Ez alkalommal M. Simon Katalin, Váradi József és Kádár Sára Hajnalka olvasott fel írásaiból, Miklósi Attila és Olga saját dalszerzeményeiket adták elő, ezáltal színesítve a műsort. Mindhárman az utóbbi időben megjelent köteteikből választottak olvasnivalót, pedagógusmúltjuk mellett az is összeköti a szerzőket, hogy írásaik helyszíne Erdély, Sepsiszentgyörgy és környéke.
A sort M. Simon Katalin nyugalmazott tanítónő indította, aki ezúttal nem verseket, hanem prózát hozott, Megtisztulás című kötetéből választott egy novellát, amelyből egy falura került tanítókisasszony ízesen megírt történetét ismerhettük meg. Váradi József nyugalmazott matematikatanárnak nemrég jelent meg harmadik és negyedik kötete, a Kőburkolás a köves úton és az Egymás sarkát taposva, ezekben is a „Tekenyő völgyén”, azaz a Csíki- és Háromszéki-medencében tett utazások során megismert történeteket, élményeket dolgozza fel, ezekből kapott a közönség ízelítőt. Kádár Sára Hajnalka nyugalmazott magyartanár az Élet felénk című, második kötetének írásaiból választott – ez adta a találkozó címét is –, a kötet huszonnyolc prózai alkotást: novellákat, szépirodalmi esszéket és mesét tartalmaz.
A Sepsiszentgyörgyi Irodalmi Kerekasztal helyi írókat, költőket tömörít. 2014-es megalakulása óta többé-kevésbé rendszeresen jelentkezik a nagyközönség előtt író-olvasó találkozókkal, irodalmi estekkel.
(T. E.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Találkozás 60 év után
Újabb kopjafa az emlékparkban
Az elmúlt 25 évben több mint 80 kopjafát állítottak az egykori mikós diákok, így a kopjafasor nevet talán emlékparkra kellene változtatni – jegyezte meg pénteken Keresztes László. A Mikós Véndiák Társaság (MVT) alelnöke azon az ünnepségen szólalt fel, amelyet a Református Vártemplom kertjében, a társaság megalakulásának 25. évfordulóján tartottak.
Felavatták a Szőcs Levente által faragott kopjafát a Székely Mikó Kollégium Alapítvány és a Mikós Véndiák Társaság tiszteletére, amely nem más, mint „a közösségi munka iránti elkötelezettség szimbóluma”, hangzott el.
– A társaság azzal a céllal jött létre, hogy összefogja a véndiákokat, és az iskola szellemiségét minél jobban terjessze a soraikban. Ennek eredménye ez a több mint 80 darabból álló kopjafaerdő, amelyet dr. Szőts Dániel kezdeményezett – mondta az MVT alelnöke.
Dr. Szőts Dániel rövid beszédében kiemelte: ballagáskor a mikós diák tarisznyájába mindenkor betették az Isten iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, a szülőföldhöz és hazához való hűséget és egy egészséges közösségi szellemet.
Az ünnepségen részt vettek a 60. érettségi találkozójukra összegyűlt véndiákok is.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

MŰKEDVELŐ TERRORISTÁK ERDÉLYBEN
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
A romániai terrorelhárító szolgálat – föltéve, hogy igazat állít – föltárta a Hatvannégy Vármegye nevű irredenta, szélsőjobboldali mozgalom erdélyi bandériumának vagy micsodájának a tervét, hogy ezt-azt a levegőbe röpítsen, például gázvezetékeket robbantson föl, s ehhöz próbálja elnyerni bizonyos oroszországi „szervek” közreműködését. A kétbalkezes összeesküvők beszélgetéseit persze lehallgatták, s bevágták őket a dutyiba.
Elolvasva az „életveszélyes gerillák” eszmecseréjének jegyzőkönyvét, az a benyomása támad az embernek, hogy ezek a kissé zavarodott elméjű fiatal férfiak elsősorban saját magukra lehettek veszélyesek, s a letartóztatás mentette meg őket tőle, nehogy megsebesítsék magukat vagy a nagymamájukat a petárdáikkal. Remélhetőleg nem veszik őket túl komolyan, és nem sújtják őket túl szigorú büntetéssel; elvégre a hülyeség nem büntetőjogi tényállás.
Minden kocsmában lehet hallani férfiak hencegését („…s én aztán jól megmondtam neki…”), amely nagyobb tesztoszteron- és adrenalinfröccs után arra készteti a büszke hímeket, hogy tényleges nyusziságuk szégyene miatt jelképes bosszút álljanak a többi nyuszi/oroszlán füle hallatára a söntéspultnál az elképzelt ellenségen. Ezek a balszerencsés tökfilkók pórul jártak, mert alfahím-ábrándjaikat lehallgatták és nyilvánosságra hozták.
De az ügy mégis jelentékeny, ha nem is föltétlenül abban az értelemben, ahogyan a DIICOT/SRI meg a román bulvársajtó egy része beállítja.
Az ugyanis tény, hogy Magyarországon és az „utódállamok” magyar nemzetiségi területein létezik neonáci/újnyilas politikai alvilág (másutt is akad ilyesmi, de ránk ez tartozik), amelynek többé-kevésbé szoros kapcsolatai vannak az eufemisztikusan „nemzeti radikálisnak” nevezett pártokkal meg bizonyos „szurkolói körökkel”, illetve a helyi civil társadalom némely mozgolódásaival. Néhol és néha „magasabb körök” is igénybe veszik szolgálataikat. A „vármegyésekhez” közel álló ásotthalmi polgármester, aki lóháton, gépkocsival és motorkerékpárral vadászik „migráncsokra” a határsávban, csakhamar a Jobbik (országos, parlamenti képviselettel rendelkező magyarországi párt, amelynek „a határon túl” is van befolyása) alelnöke lehet, és hasonló figurák némelyütt a hatalom közelébe kerültek. Ennek a „miliőnek” az egyik vezéralakja Magyarországon ül börtönben, súlyos vádakkal illeti az ügyészség.
Magyarországon köztudomásúlag van szélsőjobboldali terrorizmus: az egyik neonáci fegyveres csoport hat találomra kiválasztott romát gyilkolt meg csak származása, „faji jellege” miatt, köztük egy kisgyereket; az elkövetők egyike korábban a magyar katonai titkosszolgálat ügynöke volt. (Az alaposan föltárt rémtettek nem váltottak ki nagyobb fölháborodást vagy iszonyatot.)
Ugyanakkor ennek a politikai alvilágnak a nézetrendszere – amely minden tekintetben negatív: faj- és idegengyűlölő, antiszemita, cigányellenes, soviniszta: szláv- és románellenes, nyugatellenes, iszlamofóbiás, nőgyűlölő, homofób, antiegalitárius, antiszociális és antidemokratikus, és esküdt ellensége a mélyszegénységben élő „underclass”-nak, a munkanélkülieknek, a segélyezetteknek, a kisnyugdíjasoknak, az egyedülálló anyáknak, a fogyatékosoknak, a hajléktalanoknak – messze túlterjed a „hivatásos”, fölcímkézett, egyenruhás, tetovált, árpádsávos, üvöltöző és bunyós szélsőjobboldal határain. Sokkal elterjedtebbek a Jobbikkal nem rokonszenvező ultrajobboldali lapok, portálok, műsorok, közösségimédia-csoportok; a hírhedt kuruc.info olvasói nem kizárólag jobbikosok – mint ahogyan a Jobbiknak vannak egyáltalán nem szélsőjobboldali hívei és támogatói is, jó sokan. (A délibábos „intellektuális” fasizmus több mai magyarországi reprezentánsa pedig újabban félhivatalos köztiszteletnek örvend, díjakat kap, és tisztelgő díszkiadvány kapható róla a jobb könyvkereskedésekben. A fasiszta múlt rehabilitációjának tekintetében pedig Magyarországnál is rosszabbul áll Románia és Horvátország. Amikor – sok évvel ezelőtt – szóvá tettem a román értelmiséghez írott nyílt levelemben, az ÉS-ben és a Dilemában a vasgárdista örökségnek mint a román demokrácia „alapjának”, a reprezentatív múltnak az ápolását, fölöttébb kétértelmű válaszokat kaptam, különösen furát a műfajban azóta is maradandót alkotó Andrei Pleşu tollából. A kibontakozott vita majdnem teljes anyaga megtekinthető ebben a kötetben: Intelectualul român faţă cu inacţiunea. În jurul unei scrisori a lui G. M. Tamás, szerk. Mircea Vasilescu, utószó: Adrian Cioroianu, Bukarest: Curtea Veche, 2002.) A helyzet mindezek tekintetében Európa-szerte és világszerte meredeken romlik, de megvannak a helyi sajátságaink. (Csak egyetlen, sokatmondó adat: fölmérések szerint a közel-keleti és afrikai menekülteket a válságban lévő Görögországban a lakosság 85 százaléka látná szívesen, Magyarországon a lakosság 1 százaléka.)
…És persze az, hogy jobb sorsra érdemes, boldogtalan férfiak (igen: férfiak) ezekre a förtelmekre fanyalodnak valóságos, tartalmas, alkotó élet helyett: megmutatja ennek a társadalomnak az elvetemültségét és értéktelenségét. (De erről már nagyon régen, tizenkét esztendővel ezelőtt kénytelen voltam írni: TGM: „Szegény náci gyermekeink”, Élet és Irodalom, 2004. október 1.) Mielőtt keményen és habozás nélkül ellenállnánk a poszt- és neofasizmusnak, forduljunk megrendült részvéttel azok felé, akik csak ebben lelhetnek kiutat a kései kapitalizmus általános reménytelenségéből. Amit tesznek, az az ő felelősségük, de abban, hogy azzá lettek, amivé, nem ők a hibásak. Mindez közismert.
De nekünk, akiknek közünk van Erdélyhez, akad néhány külön kérdésünk. És ebben elérkezett az ideje a világos beszédnek.
A csúf, kellemetlen és önveszélyes „terrorista” balfácánkodás akkor válik közveszélyessé, és emelkedik politikává, ha az etnikai „összetartás” jegyében szolidárisak vagyunk akár a butuska, akár az értelmes neofasisztákkal, és szemben „a románokkal”.
Románia a parlamenti kormányrendszer csöndes összeomlása után (vö. „Mi van Romániával?”) kockázatos átmeneti helyzetben van, amelyben megerősödött bizonyos bűnüldöző és földerítő szervezetek (DNA, DIICOT, SRI, SIE, stb.) eddig is aránytalan befolyása, amelynek az „antikorrupciós” aspektusát még mindig nagy mértékben támogatja a közvélemény. (A korrupcióellenes kampányt, amelynek vannak sajnálatosan destabilizáló hatásai is, erőteljesen támogatja az Egyesült Államok diplomáciája, s egyre nagyobb szerepet kap a NATO.) A romániai magyar közösség hivatásos képviselőinek (párt, civil társadalom, médiák, értelmiség) álláspontja a romániai országos problémákat illetően (kivéve a politikai osztály kétségtelen züllöttsége iránti közundort) nem világos.
A romániai magyarság körében – nyilvánosan legalábbis – ismeretlen a nem etnikai jellegű romániai állampatriotizmus. A német nemzetiségű államfő vallomásai román hazafiságáról ellenszenvet váltottak ki. (De az övé messze túlmegy a nem etnikai, francia-amerikai típusú állampatriotizmus határvonalán: asszimiláns, a román kulturális nacionalizmushoz igazodó attitűd. A román kulturális nacionalizmus pedig, akárcsak a miénk, egyre abszurdabb, vö. írásommal a piros-sárga-kék zászlómániáról.) Kérdés, hogy – a gazdasági-szociális helyzet hőn óhajtott javulásán kívül – mi az a közös ügy, amely a romániai magyarságot az etnikum fölötti, romániai államnemzeti közösséghez kapcsolja. A sok vonatkozásban észlelhető közöny (vö. „Magyarok és románok”), a „nagypolitikai” problémákat illetően az ilyen vagy amolyan budapesti nézőpont érvényesítése mintha arra utalna, hogy ilyesmire nincs lehetőség. Mindeközben számos romániai magyar – természetesen – ezer szállal kapcsolódik román „ügyekhez”, eszmékhez és érdekekhez, de ennek nincsen majdnem semmiféle politikai reprezentációja.
Az ilyen típusú állampatriotizmus amúgy is hanyatlik mindenütt a világon – hiszen a nem etnikai nacionalizmus halott, helyét az etnicizmus vette át (lásd erről írásomat itt) – , és ebben a helyzetben az 1989-i szellemű demokratikus, egyébként a régi baloldaltól örökölt utópia (testvérnépek baráti versengése és dialektikus harmóniája, kölcsönhatása, együttműködése bármelyikük fölényének vagy kiváltságainak elismerése nélkül, a népek egyenlősége és barátsága, az asszimilációs folyamatok korlátozása, a nemzetiségi kulturális környezetek ápolása és védelme) szemlátomást megbukott, hogy a közös „európai identitásról” (amely e sorok írójának amúgy is ellenszenves) ne is szóljunk. (A „multikulturalizmus” manapság, különösen a magyar nyelvterületen népszerűtlen gondolata nem volt több, mint a kulturális közösségek és önazonosságok egyenrangúságának elismerése a több nemzetiségű társadalmakban; igaz, hogy sikertelennek bizonyult, de az, hogy kisebbségiek is utálják – akiknek az érdekében állt – , több, mint meggondolkoztató.)
A nacionalizmust fölváltó etnicizmusnak az a következménye, hogy az etnikumok és az etnikai kultúrák logisztikailag-technikailag, területileg, szimbolikusan elkülönülnek (akármilyen spontán folyamatok mennek végbe az „életvilágban”) – ezt Erdélyben az autonómia célképzete fejezi ki, másutt a föderalizmus vagy a függetlenségi mozgalmak – , és a „közös ügy” (la chose commune) eszméje csak etnokulturális-szociokulturális mezsgyéken belül értelmezhető; a nemzetállami politikai közösségek szupremáciája a múlté. Még az egy nyelvű, monokulturálisnak vélt Magyarországon se számítanak „magyarnak” a saját „nemzeti” kultúrával nem rendelkező cigányok: a nemzetállami politikai közösség Magyarországon is megszűnt. (Nem is említem bizonyos politikai-világnézeti-kulturális beállítottságok, magatartások, élethelyzetek, önmeghatározások „kiátkozását” a „nemzetből”, amely a két világháború közötti disszimilációs folyamatokra emlékeztet. De ez se kizárólagos magyar sajátosság. Az amerikai „olvasztótégelynek” is vége, amit Donald Trump elnökjelöltsége jelképez.)
Az etnicizmus bírálható és bírálandó, de hatalmas tény. S annál hatalmasabb, mert egyszerre fejti ki korróziós hatását mind a szupraetnikus nemzetállamokra, mind az európai föderalizmusra – amely annyi ember hiú reménye volt 1989 után – , azaz mindenre, ami a későpolgári társadalomban az etnikum (a „faj” vagy a „kultúra”) fölött állt valaha, a nacionalizmus és szocializmus végképp lezárult évszázadaiban. Mert Deák vagy Kogălniceanu nemzedéke számára a nacionalizmus államcél volt – közösséget társított a joghoz, kultúrát a hatalomhoz – , ám az etnicizmus destruktívan, nihilisztikusan államellenes: voltaképpen közömbös a mindenekelőtt törvényekben és intézményekben kifejeződő, klasszikusan modern politikával szemben. Ez utóbbinak az univerzalisztikus igényeiben jóformán már senki nem hisz. (Én se.)
Ez a szellemi-erkölcsi szituáció nagyon különös: a mai értelmiségi nemzedék kisebbik, de nem jelentéktelen része gyakorolja azokat a magatartásokat, amelyek déd- és nagyszülei ma megtagadott ideáljai voltak: erősek a román-magyar kulturális kölcsönhatások, vannak közös nemzetközi (főleg, de nem kizárólag európai) intellektuális tapasztalatok, bizonyos enklávékban (képzőművészetek, színház-film, társadalomtudomány, „kritikai elmélet”) terjed a kétnyelvűség, emelkedik a közös alkotások száma és minősége, és persze vannak interetnikus barátságok és szupraetnikus közösségek – de ennek a reménykeltő gyakorlatnak alig van nyilvános leírása. Mintha mindaz, ami nem etnicista, illegális és életveszélyes lenne – ami mérhetetlen túlzás.
Ha elfogulatlanul nézzük, a szélsőjobboldal eljátssza minden sikeresélyét, amikor az irredentizmushoz ragaszkodik. Az újnyilas szélsőségességet bátorítja a mai magyar állam felelőtlen gesztuspolitikája, amellyel magyarországi államférfiak mint politikai hatalom birtokosai jelennek meg Romániában (de nem ám Szerbiában és még kevésbé Szlovákiában!): Áder államelnök mellett pl. az állami kényszerhatalmat és főséget (imperium, Hoheit) megtestesítő egyenruhás magyar testőrtiszt áll a kegyeletsértően ronda csíkszeredai Márton Áron-szobor avatásán, a székelyruhás szűzek koszorújában, amivel durván pök a román állami szuverenitásra – ez kiválthat belőlünk kárörvendő vigyort, de rendkívül veszedelmes.
Az erőnek erejével megvalósítandó határrevízió, „Trianon” megsemmisítése – végül is ez a Hatvannégy Vármegye és a magyar jobboldali mozgalmak és médiák programja, amely mögött annyi stratégia sem áll, mint Teleki Pál gróf (a Horthy-korszak rossz szelleme) egykori, katasztrofális politikája mögött, amely a régi Magyarország végleges pusztulásához vezetett (amint a gróf az utolsó pillanatban maga is fölismerte) – szükségessé tenné a románság egyetértését, hacsak a magyar jobboldal nem akar európai háborút. Mivel erről nincs szó (sőt: a két ország, akárcsak a második világháború alatt, ugyanannak a szövetségi rendszernek a tagja – EU/NATO – , de most nem lesz bécsi döntés), a romániai magyarság, hm, „felelős tényezőinek” el kellene dönteniük, hogy továbbra is némán és tétlenül asszisztálnak-e a bálványosváraljai-tusnádfürdői provokációkhoz, abban a reményben, hogy a mieinknél semmivel nem jobb román soviniszták oly mélyen lenéznek bennünket, hogy az effélével nem is törődnek. (Eddig, mi tagadás, ez volt a helyzet. A román nemzeti közvélemény számára „Tusványos”: vicc. Nekünk: rossz vicc.)
Alapjában a felelőtlen, könnyelmű, tudatlan és vak „magasabb körök” a hibásak a maguk „Trianon-traumára” alapozott szimbolikus politikájával, amelyért semmiféle felelősséget nem hajlandók vállalni: ők felelnek azért, hogy ezek a szerencsétlen marhák ma román börtönben ülnek azokért a hungarista fantáziákért, amelyeket Csonka-Magyarországon minden kockázat nélkül hangoztathatnak a bicepszüket feszítő gyávák. (Miközben szépecskén kiürül Kelet-Európa, és öcséink, húgaink, csemetéink – versengve a menekülő arabokkal, afgánokkal, beludzsokkal, líbiaiakkal – elmennek szolgának a barátságtalan Nyugatra, tömegesen és elkeseredetten; Szerbiában rövidesen már nem marad magyar; egy-két londoni utcán a tavaly több román szót hallottam, mint angolt. Nem autonómia, föderalizmus, nemzetiségi önállóság-önrendelkezés, de nem is az asszimiláció „oldja meg” a romániai magyar kérdést, hanem hovatovább a kivándorlás szünteti meg.)
S ezt a szalonirredenta műtrágyát forgalmazza ma Pesten majdnem mindenki, beleértve a liberális sajtó jelentős részét, anélkül, hogy Erdélyt ismerné vagy szeretné. Erdélyben (és a Vajdaságban) is van baloldali magyar értelmiség, amelynek a nézeteit olyan helyeken fejezik ki (közvetve), mint a temesvári TESZT (lásd erről itt és itt) – nem hinném, hogy Magyarországon bárkinek tudomása lenne róla, hogy Temesvár egyáltalán létezik – , de politikai értelemben titokként kezeli saját létezését. Az omertà mindent visz. Ennek az értelmiségnek még ahhoz sincs bátorsága (tisztelet a kivételnek persze), hogy kinyilvánítsa: nem irredenta, és nem helyesli a nyilas-terrorista kalandorságot, mert akkor románbérencnek vagy (Isten őrizz) zsidóbérencnek fogják nyilvánítani azok, akiknek persze eszük ágában sincs bármit tenni a poszttrianoni status quo ellen, hiszen ez ártana üzleti érdekeiknek.
Ez a némán antifasiszta és antisoviniszta értelmiség a maga zárt enklávéiba húzódva a könyveivel, kiállításaival, performanszaival, zenéivel, a maga politikai (javarészt lazán antikapitalista) azonosságát el nem áruló, parányi közösségi tereivel, a személyes kapcsolatok és a „műveljük meg kertjeinket” apródonkénti kultuszaival, a maga fanyar és lemondó szerelmeivel, gimnáziumi barátságaival, házi bodzaszörpjeivel és biciklitúráival fölkínálja szép fehér nyakát a késnek. A diadalmas román (és transznacionális) kapitalizmus pedig elhúz mellette zakatolva, dübörögve, csörömpölve, síppal-dobbal rohanvást a semmibe.
Márpedig ez az igazság – nem vagytok, nem vagyunk irredenták – , és nem kellene a békesség kedvéért (vagy a reménytelenség miatt) egykedvűen hallgatni. Itt az ideje, hogy valaki kimondja már Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön vagy Aradon: hogy elég volt az országrontó és nemzetvesztő erdélyi magyar arisztokrácia kultuszából, amely már 1848-ban magyar-román háborút csinált a legnagyszerűbb szabadságküzdelemből. Hogy valaki kimondja már, hogy még a mélykonzervatív Makkai Sándor által szorgalmazott „magunk revíziójá”-ból se lett semmi, csak határrevízió négy évre, és emiatt összeomlás és nemzethalál. Hogy az erdélyi grófok (Bethlen István, Bethlen György, Teleki Pál, Bánffy Miklós) kvartettje fölért húsz turáni átokkal. Hogy „a kisebbségi élet áldásai”-ból (László Dezső) megannyi átok lett. Hogy a romániai magyarságnak jót tenni csak titokban vagy hazudozva lehet, mert nem vagyunk képesek őszintén beszélni egymással. Hogy a pesti patrónusaik előtt bőszen oláhozó erdélyi magyar vezetők odahaza nagyszerűen bizniszelnek sovén román partnereikkel.
És hogy elég volt már. Elég volt.
Tamás Gáspár Miklós
Transindex.ro

Minisztériumi felszólítás dák jelképek használatára
A zászlótörvényt figyelmen kívül hagyva, a román szimbólumokat kéri számon a Sepsiszentgyörgy lobogóját megszavazó önkormányzaton a közigazgatási és fejlesztési minisztérium.
Antal Árpád polgármester hétfői sajtótájékoztatóján elmondta, hogy a napokban levelet kaptak a szaktárcától a tavaly másodszor is elfogadott városzászló ügyében. Ebben a minisztérium arról tájékoztatja az önkormányzatot, hogy az ügyben kikérték a prefektúra véleményét, mely nem tartja célszerűnek a zászlót, mivel szerinte „nem reprezentatív a helyi közösség számára".
A prefektúra szerint a heraldikai szakértő nem vette figyelembe a történelmi tényeket, miszerint „Erdély területén számtalan dák lelet van, és a zászlón nincsenek dák szimbólumok". A levélben a szaktárca arra utasítja az önkormányzatot, keresse meg zászlóügyben a megyei önkormányzat elnökét és a prefektust, ugyanis nekik kell előterjeszteniük Bukarestben a városzászlót hivatalosító kormányhatározat-tervezetet.
Antal Árpád nevetségesnek nevezte a prefektúra érveit, ugyanakkor felháborítónak tartja, hogy a minisztérium szerint a kormányhivatal, és nem a helyi közösség által választott testület dönti el, mi reprezentatív a sepsiszentgyörgyieknek. A lobogón a hivatalosan elfogadott városcímer szerepel, és nem is lesz egyéb, szögezte le az elöljáró. Rámutatott arra is, hogy a minisztérium figyelmen kívül hagyja az RMDSZ nyomására elfogadott zászlótörvényt, mely szerint a helyi tanács által elfogadott határozat alapján a szaktárcának kell előterjesztenie a kormányhatározat-tervezetet, azaz nincs szükség a prefektúra vagy a megyei tanács közvetítésére.
Mint ismeretes, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat decemberben szavazta meg újra a város kék-arany lobogóját a hivatalosan jóváhagyott címerrel, miután 2008-ban már egyszer megtették, de a határozatot négy évre rá bíróságon támadta meg a prefektúra, a brassói táblabíróság pedig érvénytelenítette azt. A tavalyi közmeghallgatáson a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma a zászló négy sarkába különböző román szimbólumokat – dák zászlót, román női népviseletet, ortodox keresztet – javasolt.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Húszéves a zeneművészeti tanszék a PKE-n
A Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Kara a romániai magyar felsőoktatás első rendszerváltozás után alakult képzőművészeti-zenei fakultásaként jött létre két évtizeddel ezelőtt. A Zenepedagógia hároméves alapképzéshez Zeneművészet az audiovizuális kultúrában címen társul kétéves mesterképző a nagyváradi tanintézet keretén belül.
Másfél napos rendezvénnyel jubilál a hétvégén a PKE zeneművészeti tanszéke. Június 3-án, pénteken 17 órakor lesz a zenés ünnepélyes megnyitó a református püspöki palota dísztermében. Ünnepi beszédek következnek, majd 18.15-kor ünnepi műsor és kitüntetések átadása.
Másnap, június 4-én 17 órakor „dalforgás” kezdődik ugyanott a volt és jelenlegi hallgatók közreműködésével. Fellép a PKE Zeneművészeti Tanszékének Partiumi Énekkara, vezényel Berkesi Sándor és Brugós Anikó, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum gyermekkara, vezényel Varga Cecília, majd Kiss Adrienn Lívia és Kiss Stefánia népdalokat énekelnek, fellép a Csillagocska Alapítvány Csillagocska Néptáncegyüttes Benedek Árpád vezetésével. A Nagyvárad-Újvárosi Református Egyházközség Kórusát Orosz Otília Valéria, a Csillagocska Alapítvány Csillagfény kórusát Márkus Zoltán, a Michael Haydn Kórust Kristófi János Zsigmond vezényli. Andrejszki Judit ének- és csembalóművész után a Zeneművészeti Tanszék Öregdiák Énekkara zárja a műsort, vezényel Berkesi Sándor és Brugós Anikó.
Mintegy előrendezvényeként a jubileumi hétvégének, holnap, május 31-én a palota Bartók-termében a PKE zenepedagógia szakos hallgatóinak zeneszerzői estjére kerül sor 18 órától, a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében. Bemutatkoznak: Elek Gergő, Fábián Attila, Ömböli Péter, Szopos Zoltán. Közreműködnek: Andrejszki Judit – csembaló, orgona, Antal Zsuzsanna – fuvola, Fábián Attila – orgona, Gábor Melinda, Kovács Annamária, Jánosy Anna és Korodi Erik – klarinét, Lukács Zsolt – basszusklarinét, Ömböli Péter – zongora.
Egyébiránt a Partiumi Keresztény Egyetem idei tanévzáró ünnepségére (a ballagásra) június 4-én 11 órai kezdettel kerül sor a nagyvárad-újvárosi református templomban.
itthon.ma//2016. máj. 30.