Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. május 27.
Miért: a fiataloknak jövőkép kell
A fiatalokat igenis érdekli a közélet, és szeretnének beleszólni a saját jövőjük alakulásába, csak meg kell kérdezni őket – ezt a következtetést vonta le Antal Lóránt, a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) elnöke a május 20-án lezárult Rólad szól! című konzultációs karavánt követően, amelyet a szervezet az RMDSZ-szel közösen bonyolított le.
Antal elmondta, összesen harminc erdélyi településen kétezer magyar tinédzser és húszas évei elején járó fiatal véleményét hallgatták meg. Hangsúlyozta: az akciónak semmi köze nem volt a jelenleg zajló önkormányzati választási kampányhoz, odafigyeltek arra, hogy ne politikusokkal találkozzanak a fiatalok, ezért egy színészhallgató egyetemista, Erős László volt a karaván arca.
Kiemelte, a kivándorlás az egyik olyan probléma, ami a fiatalokat leginkább érinti, ezért a fiatalok szülőföldön való boldogulásának támogatása prioritás kell legyen. Antal Lóránt elmondta, többek közt azt is megkérdezték a fiataloktól, hogy szándékukban áll-e külföldre költözni. Többnyire azt a választ adták, hogy az ifjak szívesen kimennének külföldre dolgozni, de hosszú távon mindenképp otthon képzelik el jövőjüket. Ugyanakkor hangsúlyozta: rengeteg adatot gyűjtöttek, a feldolgozott részleges eredmények alapján pedig az derül ki, hogy a fiataloknak szükségük van a kiszámítható jövőképre és a biztonságos szülőföldre.
„A mi feladatunk, hogy ezeket a feltételeket megteremtsük nekik" – tette hozzá. A felmérésből többek közt az is kiderül, hogy a megkérdezettek kétharmada nem tartja jó ötletnek, hogy 16 évre csökkentsék a szavazati jog korhatárát. Azért nem látják értelmét, mert ebben a korban még túlságosan is érvényesül a szülők befolyása, így vélhetően nem önálló döntéseket hoznának, ha rendelkeznének szavazati joggal.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
A fiatalokat igenis érdekli a közélet, és szeretnének beleszólni a saját jövőjük alakulásába, csak meg kell kérdezni őket – ezt a következtetést vonta le Antal Lóránt, a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) elnöke a május 20-án lezárult Rólad szól! című konzultációs karavánt követően, amelyet a szervezet az RMDSZ-szel közösen bonyolított le.
Antal elmondta, összesen harminc erdélyi településen kétezer magyar tinédzser és húszas évei elején járó fiatal véleményét hallgatták meg. Hangsúlyozta: az akciónak semmi köze nem volt a jelenleg zajló önkormányzati választási kampányhoz, odafigyeltek arra, hogy ne politikusokkal találkozzanak a fiatalok, ezért egy színészhallgató egyetemista, Erős László volt a karaván arca.
Kiemelte, a kivándorlás az egyik olyan probléma, ami a fiatalokat leginkább érinti, ezért a fiatalok szülőföldön való boldogulásának támogatása prioritás kell legyen. Antal Lóránt elmondta, többek közt azt is megkérdezték a fiataloktól, hogy szándékukban áll-e külföldre költözni. Többnyire azt a választ adták, hogy az ifjak szívesen kimennének külföldre dolgozni, de hosszú távon mindenképp otthon képzelik el jövőjüket. Ugyanakkor hangsúlyozta: rengeteg adatot gyűjtöttek, a feldolgozott részleges eredmények alapján pedig az derül ki, hogy a fiataloknak szükségük van a kiszámítható jövőképre és a biztonságos szülőföldre.
„A mi feladatunk, hogy ezeket a feltételeket megteremtsük nekik" – tette hozzá. A felmérésből többek közt az is kiderül, hogy a megkérdezettek kétharmada nem tartja jó ötletnek, hogy 16 évre csökkentsék a szavazati jog korhatárát. Azért nem látják értelmét, mert ebben a korban még túlságosan is érvényesül a szülők befolyása, így vélhetően nem önálló döntéseket hoznának, ha rendelkeznének szavazati joggal.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 27.
Tăriceanu vádol
Elképesztő vádak hangzottak el a héten az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) kapcsán.
A két intézményt olyan okkult és irracionális szervezetnek nevezték, amelyek beavatkoznak a politikai életbe, politikai alapon „lőve ki” bizonyos kényelmetlen politikusokat, egyik fő céljuk pedig az, hogy a polgárok szemében elhiteltelenítsék a demokratikus intézményeket.
A vádak mellett nem lehet csupán egy kézlegyintéssel elmenni, mivel azokat az államfő utáni második legfontosabb közjogi méltóság betöltője, a szenátus elnöke, Călin Popescu-Tăriceanu tette. Ebbéli minőségében pedig óriási a felelőssége, hiszen a felsőház elnöke szavának súlya van. Vagyis ha ilyesmit állít, akkor komoly bizonyítékokkal sem árt előrukkolni, hiszen az a helyzet állt elő, hogy az egyik hatalmi ág, a törvényhozás legmagasabb rangú képviselője konfliktusba került a másik hatalmi ággal, az igazságszolgáltatással.
Tăriceanu vádjainak hitelességét ugyanakkor rontja, hogy kijelentéseit azt követően tette, hogy a DNA bűnvádi eljárást indított ellene hamis tanúzás és bűnpártolás miatt, az ügyészek szerint ugyanis hazudott, amikor kihallgatásán azt állította: nem állt közeli kapcsolatban a Lambrino herceg nevéhez fűződő törvénytelen erdőrestitúciós ügyben érintett üzletemberekkel. Ehhez képest a most nyilvánosságra került adatok szerint még miniszterelnökként több partijukon is részt vett, ami ugyan nem bűncselekmény, ám kérdéses, hogy miért tagadta le.
Szintén nem a hitelességét növelő tény az, hogy a szenátus elnökeként immár két alkalommal sem tartotta fontosnak kellő eréllyel fellépni annak érdekében, hogy a házbizottság határozatképes legyen, és végre ki tudja tűzni a 2014-es államfőválasztáson a külföldi románok szavazásának akadályozásával gyanúsított volt külügyminiszter, Titus Corlăţean elleni bűnvádi eljárás jóváhagyásáról szóló voksolás időpontját. Fönnáll ugyanis a gyanú, hogy többek között ezzel hálálja meg Corlăţean pártjának, a PSD-nek a szenátus élére történő kinevezését. Mindezek fényében nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy vádjai nem többek egy sarokba szorított, levitézlett politikus szánalmas vagdalkozásánál.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Elképesztő vádak hangzottak el a héten az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) kapcsán.
A két intézményt olyan okkult és irracionális szervezetnek nevezték, amelyek beavatkoznak a politikai életbe, politikai alapon „lőve ki” bizonyos kényelmetlen politikusokat, egyik fő céljuk pedig az, hogy a polgárok szemében elhiteltelenítsék a demokratikus intézményeket.
A vádak mellett nem lehet csupán egy kézlegyintéssel elmenni, mivel azokat az államfő utáni második legfontosabb közjogi méltóság betöltője, a szenátus elnöke, Călin Popescu-Tăriceanu tette. Ebbéli minőségében pedig óriási a felelőssége, hiszen a felsőház elnöke szavának súlya van. Vagyis ha ilyesmit állít, akkor komoly bizonyítékokkal sem árt előrukkolni, hiszen az a helyzet állt elő, hogy az egyik hatalmi ág, a törvényhozás legmagasabb rangú képviselője konfliktusba került a másik hatalmi ággal, az igazságszolgáltatással.
Tăriceanu vádjainak hitelességét ugyanakkor rontja, hogy kijelentéseit azt követően tette, hogy a DNA bűnvádi eljárást indított ellene hamis tanúzás és bűnpártolás miatt, az ügyészek szerint ugyanis hazudott, amikor kihallgatásán azt állította: nem állt közeli kapcsolatban a Lambrino herceg nevéhez fűződő törvénytelen erdőrestitúciós ügyben érintett üzletemberekkel. Ehhez képest a most nyilvánosságra került adatok szerint még miniszterelnökként több partijukon is részt vett, ami ugyan nem bűncselekmény, ám kérdéses, hogy miért tagadta le.
Szintén nem a hitelességét növelő tény az, hogy a szenátus elnökeként immár két alkalommal sem tartotta fontosnak kellő eréllyel fellépni annak érdekében, hogy a házbizottság határozatképes legyen, és végre ki tudja tűzni a 2014-es államfőválasztáson a külföldi románok szavazásának akadályozásával gyanúsított volt külügyminiszter, Titus Corlăţean elleni bűnvádi eljárás jóváhagyásáról szóló voksolás időpontját. Fönnáll ugyanis a gyanú, hogy többek között ezzel hálálja meg Corlăţean pártjának, a PSD-nek a szenátus élére történő kinevezését. Mindezek fényében nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy vádjai nem többek egy sarokba szorított, levitézlett politikus szánalmas vagdalkozásánál.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 27.
A mozgósítás a prioritás Kolozs megyében
VÁLASZTÁS – A mozgósításon múlik, hogy a Kolozs megyei magyarság érdekképviselete meg tudja-e őrizni a június 5-ei helyhatósági választások után a négy évvel ezelőtt megszerzett pozícióit az önkormányzatokban.
Ezt nevezte a kampány legfontosabb célkitűzésének Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje is, aki legutóbbi sajtótájékoztatóján arra hívta fel a figyelmet, hogy négy évvel ezelőtt a 48 ezres kolozsvári magyarság alig egyharmada szavazott, ez a 27 tagú városi tanácsban négy RMDSZ-es tanácsosi mandátumra volt elegendő.
A kincses városi tanácsosjelölt-listát vezető Horváth Anna abban bízik, hogy az egyházak által javasolt Gergely Balázs, a rendkívül népszerű Kolozsvári Magyar Napok főszervezője is segít majd a legutóbbi választásokon otthon maradt 30 ezer kolozsvári magyar megszólításában. A lista harmadik helyén a már komoly tanácsosi tapasztalattal rendelkező Csoma Botond, az RMDSZ megyei elnöke szerepel, és befutóhelyet kapott még Rácz Levente is, Oláh Emese bejutásához viszont a négy évvel ezelőttinél jobb eredményre van szüksége a szövetségnek.
Miután a koalíciós törekvések kudarcba fulladtak, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) önálló tanácsosjelölt-listával próbálja átlépni a bejutáshoz szükséges ötszázalékos választási küszöböt és Fancsali Ernő személyében saját polgármesterjelöltet is állított. Az IRES közvélemény-kutató intézet felmérése szerint egyébként a Nemzeti Liberális Pártot (PNL) képviselő Emil Bocnak nem kell kiköltöznie a városháza polgármesteri irodájából: a jelenlegi polgármester első helyen áll a népszerűségi listán 42 százalékkal, őt a függetlenként megméretkező Octavian Buzoianu követi 17 százalékkal, míg Horváth Anna alig 4 százalékon áll.
Az RMDSZ négy évvel ezelőtt öt megyei tanácsosi mandátumot szerzett – Vákár István, Németh András, Okos-Rigó Dénes, Lőrinczi Zoltán László és Ferencz István tagja a 34 fős testületnek –, ezen az eredményen Vákár István szerint megfelelő mozgósítás mellett javítani tudna a szövetség. Vákár egyébként az RMDSZ megyei tanácselnökjelöltje és listavezetője, a befutó helyen pedig Deák Ferenc, Balla Ferenc, Lőrinczi Zoltán László és Enyedi Tamás szerepel. A szövetség ugyanakkor megállapodást kötött a Magyar Polgár Párt (MPP) Kolozs megyei szervezetével, így a billegőnek számító hatodik helyen Keizer Róbert, az alakulat megyei elnöke indul.
Az EMNP megyei tanácsosjelölt-listáját Soós Sándor, a szervezet megyei elnöke vezeti, a második helyen pedig Mihály Ágnes szerepel. A néppárt egyébként azt tűzte ki célul, hogy megduplázza a négy évvel ezelőtti eredményét. Az alakulat egyébként Kolozsváron és további húsz községben indít önkormányzati jelöltlistát, ezen kívül nyolc polgármesterjelöltet is indítanak.
Az RMDSZ 45 településen próbál beleszólni az önkormányzati munkába és 14 településen jelentkezett be a polgármester-választásra. 2012-ben a szövetség nyolc településen állított polgármestert Kolozs megyében. „A helyhatósági választások legfontosabb célkitűzése, hogy minden magyarlakta településen jelen legyünk az önkormányzatokban" – nyilatkozta korábban Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke.
Tordán jelenleg két RMDSZ-es tanácsos képviseli a helyi magyarságot, közülük Csép Leylla – a városi szervezet elnöke – újrázhat, a második befutóhelyen pedig Bogádnffy Gábor Norbert szerepel, míg Józsa István Lajos abban bízhat, hogy ezúttal nagyobb lesz a magyarok szavazókedve. Aranyosgyéresen is a két tanácsosi mandátum megőrzése a szövetség első számú célja, a feladatra Szabó Robert István és Vitus János vállalkozna. Désen Kovrig Annamária Magdolna és Varga Lóránd Gyula próbál újrázni a helyi tanácsban, egy jobb eredmény mellett Madar Tímea is mandátumhoz juthat.
Bánffyhunyadon is két képviselője van a magyar közösségnek a tanácsban: az RMDSZ-es Vasas István és Csüdöm Ferenc, aki még az MPP-t képviselve „futott be", de idén már a néppárt színeiben indul újra a tanácsosi tisztségért. Az RMDSZ viszont most Buzás Fekete Máriát és Döngölő Csabát indítja az első két helyen. Szamosújváron Kasza Tamás, Török Bálint és Feketelaki Tibor neve szerepel az RMDSZ-lista első három helyén.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
VÁLASZTÁS – A mozgósításon múlik, hogy a Kolozs megyei magyarság érdekképviselete meg tudja-e őrizni a június 5-ei helyhatósági választások után a négy évvel ezelőtt megszerzett pozícióit az önkormányzatokban.
Ezt nevezte a kampány legfontosabb célkitűzésének Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje is, aki legutóbbi sajtótájékoztatóján arra hívta fel a figyelmet, hogy négy évvel ezelőtt a 48 ezres kolozsvári magyarság alig egyharmada szavazott, ez a 27 tagú városi tanácsban négy RMDSZ-es tanácsosi mandátumra volt elegendő.
A kincses városi tanácsosjelölt-listát vezető Horváth Anna abban bízik, hogy az egyházak által javasolt Gergely Balázs, a rendkívül népszerű Kolozsvári Magyar Napok főszervezője is segít majd a legutóbbi választásokon otthon maradt 30 ezer kolozsvári magyar megszólításában. A lista harmadik helyén a már komoly tanácsosi tapasztalattal rendelkező Csoma Botond, az RMDSZ megyei elnöke szerepel, és befutóhelyet kapott még Rácz Levente is, Oláh Emese bejutásához viszont a négy évvel ezelőttinél jobb eredményre van szüksége a szövetségnek.
Miután a koalíciós törekvések kudarcba fulladtak, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) önálló tanácsosjelölt-listával próbálja átlépni a bejutáshoz szükséges ötszázalékos választási küszöböt és Fancsali Ernő személyében saját polgármesterjelöltet is állított. Az IRES közvélemény-kutató intézet felmérése szerint egyébként a Nemzeti Liberális Pártot (PNL) képviselő Emil Bocnak nem kell kiköltöznie a városháza polgármesteri irodájából: a jelenlegi polgármester első helyen áll a népszerűségi listán 42 százalékkal, őt a függetlenként megméretkező Octavian Buzoianu követi 17 százalékkal, míg Horváth Anna alig 4 százalékon áll.
Az RMDSZ négy évvel ezelőtt öt megyei tanácsosi mandátumot szerzett – Vákár István, Németh András, Okos-Rigó Dénes, Lőrinczi Zoltán László és Ferencz István tagja a 34 fős testületnek –, ezen az eredményen Vákár István szerint megfelelő mozgósítás mellett javítani tudna a szövetség. Vákár egyébként az RMDSZ megyei tanácselnökjelöltje és listavezetője, a befutó helyen pedig Deák Ferenc, Balla Ferenc, Lőrinczi Zoltán László és Enyedi Tamás szerepel. A szövetség ugyanakkor megállapodást kötött a Magyar Polgár Párt (MPP) Kolozs megyei szervezetével, így a billegőnek számító hatodik helyen Keizer Róbert, az alakulat megyei elnöke indul.
Az EMNP megyei tanácsosjelölt-listáját Soós Sándor, a szervezet megyei elnöke vezeti, a második helyen pedig Mihály Ágnes szerepel. A néppárt egyébként azt tűzte ki célul, hogy megduplázza a négy évvel ezelőtti eredményét. Az alakulat egyébként Kolozsváron és további húsz községben indít önkormányzati jelöltlistát, ezen kívül nyolc polgármesterjelöltet is indítanak.
Az RMDSZ 45 településen próbál beleszólni az önkormányzati munkába és 14 településen jelentkezett be a polgármester-választásra. 2012-ben a szövetség nyolc településen állított polgármestert Kolozs megyében. „A helyhatósági választások legfontosabb célkitűzése, hogy minden magyarlakta településen jelen legyünk az önkormányzatokban" – nyilatkozta korábban Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke.
Tordán jelenleg két RMDSZ-es tanácsos képviseli a helyi magyarságot, közülük Csép Leylla – a városi szervezet elnöke – újrázhat, a második befutóhelyen pedig Bogádnffy Gábor Norbert szerepel, míg Józsa István Lajos abban bízhat, hogy ezúttal nagyobb lesz a magyarok szavazókedve. Aranyosgyéresen is a két tanácsosi mandátum megőrzése a szövetség első számú célja, a feladatra Szabó Robert István és Vitus János vállalkozna. Désen Kovrig Annamária Magdolna és Varga Lóránd Gyula próbál újrázni a helyi tanácsban, egy jobb eredmény mellett Madar Tímea is mandátumhoz juthat.
Bánffyhunyadon is két képviselője van a magyar közösségnek a tanácsban: az RMDSZ-es Vasas István és Csüdöm Ferenc, aki még az MPP-t képviselve „futott be", de idén már a néppárt színeiben indul újra a tanácsosi tisztségért. Az RMDSZ viszont most Buzás Fekete Máriát és Döngölő Csabát indítja az első két helyen. Szamosújváron Kasza Tamás, Török Bálint és Feketelaki Tibor neve szerepel az RMDSZ-lista első három helyén.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 27.
Mindenféléről egyenesen – Álljunk meg egy szóra Lövétei Lázár Lászlóval
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 27.
Együtt a templomban
Közel húsz éve, hogy eldöntöttük: a Magyar Pedagógusok Szövetsége és a történeti egyházak szervezésében minden tanév végén, az iskolai kicsengetéseket megelőző napok egyikén közös ballagást tartunk Sepsiszentgyörgy valamennyi végzős középiskolásának részvételével. Az ötletet mások is felkarolták, s amit akkor elindítottunk Szabó Lajos kanonok úrral, a mai napig nem veszített vonzerejéből, érdekességéből, szükségszerűségéből.
Az esemény színhelyéül pedig minden esztendőben egy-egy templomot választottunk, ahová befért minden végzős diák. A kezdetkor bizony előfordult, hogy bajba kerültünk, mert annyi végzősünk volt, hogy nem mindenhol fértek el a fiatalok, s ezért sokan az előcsarnokba szorultak, ott állták végig az istentiszteletet. Az volt ezzel a rendezvénnyel a tervünk, hogy minél közelebb kerüljön egymáshoz az iskola és az egyház, azaz bevittük az iskolát a templomba.
Micsoda felemelő élmény szembenézni itt, a templomban pár száz fiatallal, akik éppen elérkeztek új életük kapujába, s itt, az Isten házában kapnak olyan útbaigazítást, amely az igazság, a jóság, a szépség felé irányítja őket! Éppen ezért tartottuk nagyon fontosnak úgy rendezni ezt a nagy találkozást, hogy arányosan megosztva, de egymást felerősítve kapjanak a még tanulóknak számító fiatalok egyaránt hitbéli és laikus eligazítást.
Ennek jegyében helyeztük mindenkor a mintegy másfél órás templomi együttlét középpontjába a lelkészi prédikációt, ez képezte gerincét, legfőbb mozzanatát az eseménynek, s az előtte és utána elhangzó egyházi, illetve világi tanácsok, az istentisztelethez tartozó egyházi elemek nyomatékosították a szentbeszédből áradó tanulságokat. Az egyházi és világi énekek, versek az ünnep méltóságát tették hangsúlyossá.
Így történt tegnap is, a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban. Azzal a különbséggel, hogy az első évekhez képest bizony jócskán megcsappant a ballagó diákok száma, az akkori közel hétszázról ötszázötvenre csökkent…
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Közel húsz éve, hogy eldöntöttük: a Magyar Pedagógusok Szövetsége és a történeti egyházak szervezésében minden tanév végén, az iskolai kicsengetéseket megelőző napok egyikén közös ballagást tartunk Sepsiszentgyörgy valamennyi végzős középiskolásának részvételével. Az ötletet mások is felkarolták, s amit akkor elindítottunk Szabó Lajos kanonok úrral, a mai napig nem veszített vonzerejéből, érdekességéből, szükségszerűségéből.
Az esemény színhelyéül pedig minden esztendőben egy-egy templomot választottunk, ahová befért minden végzős diák. A kezdetkor bizony előfordult, hogy bajba kerültünk, mert annyi végzősünk volt, hogy nem mindenhol fértek el a fiatalok, s ezért sokan az előcsarnokba szorultak, ott állták végig az istentiszteletet. Az volt ezzel a rendezvénnyel a tervünk, hogy minél közelebb kerüljön egymáshoz az iskola és az egyház, azaz bevittük az iskolát a templomba.
Micsoda felemelő élmény szembenézni itt, a templomban pár száz fiatallal, akik éppen elérkeztek új életük kapujába, s itt, az Isten házában kapnak olyan útbaigazítást, amely az igazság, a jóság, a szépség felé irányítja őket! Éppen ezért tartottuk nagyon fontosnak úgy rendezni ezt a nagy találkozást, hogy arányosan megosztva, de egymást felerősítve kapjanak a még tanulóknak számító fiatalok egyaránt hitbéli és laikus eligazítást.
Ennek jegyében helyeztük mindenkor a mintegy másfél órás templomi együttlét középpontjába a lelkészi prédikációt, ez képezte gerincét, legfőbb mozzanatát az eseménynek, s az előtte és utána elhangzó egyházi, illetve világi tanácsok, az istentisztelethez tartozó egyházi elemek nyomatékosították a szentbeszédből áradó tanulságokat. Az egyházi és világi énekek, versek az ünnep méltóságát tették hangsúlyossá.
Így történt tegnap is, a sepsiszentgyörgyi belvárosi református templomban. Azzal a különbséggel, hogy az első évekhez képest bizony jócskán megcsappant a ballagó diákok száma, az akkori közel hétszázról ötszázötvenre csökkent…
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. május 27.
Tájházat avatnak
A múltjáért szereti, de jövőjéért is tesz
Szombaton tíz órától tájházat és falumúzeumot avatnak Zalánpatakon. A tájházat Préda Barna zalánpataki származású közgazdász alakította ki az üknagyszülei által 1896-ban épített birtokon, ő gyűjtötte össze a benne kiállítandó, a falu gazdag múltját szemléltető tárgyakat is.
A múzeumavatóval egyidőben mutatják be az ugyancsak Préda Barna által írt, Zalánpatak, az én falum című könyvet is.
Baróton, a Tortoma Önképző Kör előadásán Préda elmondta, hogy elődei, a múlt iránti tiszteletet hordozó életszemléletét nagytatájától örökölte, és Wass Albert szavait tartotta szem előtt, amikor nekifogott Zalánpatak történetének felkutatásához.
Zalánpatak hírnevét, mint fogalmazott, az utóbbi években emelte ugyan az, hogy Károly herceg birtokot vásárolt a faluban, és minden évben odalátogat, ám a faluban előtte is létezett élet. Ezt az életet mutatja be a falumonográfia is.
Az oklevelek először 1692-ben említik a települést, melynek neve előbb Üvegcsűr, aztán Zalánüvegcsűr volt, végül a Zalánpatak nevet vette fel. A falu életében meghatározó szerepet játszott a 17. század végén itt létesített üveggyár, melyhez német mestereket, román és magyar munkásokat hozatott gróf Kálnoky Sámuel, ám később kereskedőknek adta bérbe, akik viszont kihasználták a helyieket.
Az üveggyár története a 19. század elején szomorú véget ér: az elmaradt béreik miatt elégedetlen munkások felgyújtották. Szerencsére voltak a faluban emberek, akik e kor emlékeit megőrizték az utókornak. Ilyen volt Karácsony Zoli bácsi is, az általa összegyűjtött, ott készült üvegtárgyakat fia most a tájháznak adományozta.
Az 1910-ben még 344 főt számláló, elszigetelt települést ma már alig több mint százan lakják, de Préda Barna, aki ötödikes korában került el a faluból, mégis itt képzeli el jövőjét.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A múltjáért szereti, de jövőjéért is tesz
Szombaton tíz órától tájházat és falumúzeumot avatnak Zalánpatakon. A tájházat Préda Barna zalánpataki származású közgazdász alakította ki az üknagyszülei által 1896-ban épített birtokon, ő gyűjtötte össze a benne kiállítandó, a falu gazdag múltját szemléltető tárgyakat is.
A múzeumavatóval egyidőben mutatják be az ugyancsak Préda Barna által írt, Zalánpatak, az én falum című könyvet is.
Baróton, a Tortoma Önképző Kör előadásán Préda elmondta, hogy elődei, a múlt iránti tiszteletet hordozó életszemléletét nagytatájától örökölte, és Wass Albert szavait tartotta szem előtt, amikor nekifogott Zalánpatak történetének felkutatásához.
Zalánpatak hírnevét, mint fogalmazott, az utóbbi években emelte ugyan az, hogy Károly herceg birtokot vásárolt a faluban, és minden évben odalátogat, ám a faluban előtte is létezett élet. Ezt az életet mutatja be a falumonográfia is.
Az oklevelek először 1692-ben említik a települést, melynek neve előbb Üvegcsűr, aztán Zalánüvegcsűr volt, végül a Zalánpatak nevet vette fel. A falu életében meghatározó szerepet játszott a 17. század végén itt létesített üveggyár, melyhez német mestereket, román és magyar munkásokat hozatott gróf Kálnoky Sámuel, ám később kereskedőknek adta bérbe, akik viszont kihasználták a helyieket.
Az üveggyár története a 19. század elején szomorú véget ér: az elmaradt béreik miatt elégedetlen munkások felgyújtották. Szerencsére voltak a faluban emberek, akik e kor emlékeit megőrizték az utókornak. Ilyen volt Karácsony Zoli bácsi is, az általa összegyűjtött, ott készült üvegtárgyakat fia most a tájháznak adományozta.
Az 1910-ben még 344 főt számláló, elszigetelt települést ma már alig több mint százan lakják, de Préda Barna, aki ötödikes korában került el a faluból, mégis itt képzeli el jövőjét.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. május 27.
Sikeres évet zárt a Petőfi Sándor-program
Sikeres évet zárt a Petőfi Sándor-program, a fogadószervezetek és a szórványban élő magyar közösségek egybehangzó visszajelzései alapján szükség van az ösztöndíjasok hiánypótló munkájára - közölte a nemzetpolitikai államtitkárság pénteken az MTI-vel.
Jelezték: ezt és az első év tapasztalatait figyelembe véve idén is 50 ösztöndíjast küldenek külhonba, s bővül a fogadószervezetek és a helyszínek köre.
Az összegzésben felidézték, hogy tavaly augusztusban 50 fiatal utazott ki az egykori monarchia területén élő magyar közösségekhez. Az ösztöndíjasok feladata az volt, hogy közösségteremtő, anyanyelvápoló, hagyományőrző tevékenységükkel támogassák az őket fogadó helyi magyar szervezeteket, egyházakat, oktatási intézményeket. Munkájuk, egyben a Petőfi Sándor-program célja az volt, hogy erősítsék a szórványban élők magyarságtudatát, csökkentsék, jó esetben megállítsák az asszimilálódást.
A fiataloknak a kilenc hónap alatt részt vettek nemzeti ünnepekhez-, naptári évhez kapcsolódó események megszervezésében. Mint írták, Bosznia-Hercegovinában, Macedóniában és Horvátországban beindult, sok helyen újraindult a magyar nyelv oktatása. Beregrákoson és Munkácson néptánccsoport, Aknaszlatinán cserkészcsapat alakult. A Kárpát-medence számos magyar közösségében működik ősz óta rendszeres táncház, színjátszó kör, természetjáró szakkör az ösztöndíjasok munkájának köszönhetően.
A magyar oktatási intézmények, egyházak mindennapjait segítették az ösztöndíjasok Léván, Medgyesen, Déván, Zsobokon, kezdeményezésükre szerveztek kórustalálkozót a Felvidéken és Délvidéken egyaránt. Fogarason pedig első alkalommal tartottak magyar napokat.
A szervezési, oktatási feladatokon túl az ösztöndíjasok segítettek a szervezetek adminisztratív feladataiban, honlapjaik kezelésében és pályázatok írásában egyaránt.
A programnak köszönhetően 2015 novemberében Kárpát-medence szerte megünnepelték a Magyar Szórvány Napját, 2016 májusában pedig a Magyar Táncház Napját az egész Kárpát-medencében.
A program honlapján az indulás óta közzétett több mint 600 hír, tudósítás, 240 fotó- és képgaléria segítségével az érdeklődők folyamatosan nyomon követhették az ösztöndíjasok munkáját, és képet kaphattak a szórványban élő magyarság mindennapjairól és ünnepeiről - olvasható az államtitkárság összegzésében.
A program 2016 szeptemberétől folytatódik. A pályázat már lezajlott, a 294 jelentkezőből kiválasztott 50 ösztöndíjas között 18 külhoni származású, egy pedig a diaszpórában született. Az idei évben a korábbiak mellett új helyszínek is bekerültek a programba, így Gyimesbükkre, Türbe, Máramarosszigetre, Pozsonyba és Ungvárra is küld fiatalokat az államtitkárság - közölték.
maszol.ro
Sikeres évet zárt a Petőfi Sándor-program, a fogadószervezetek és a szórványban élő magyar közösségek egybehangzó visszajelzései alapján szükség van az ösztöndíjasok hiánypótló munkájára - közölte a nemzetpolitikai államtitkárság pénteken az MTI-vel.
Jelezték: ezt és az első év tapasztalatait figyelembe véve idén is 50 ösztöndíjast küldenek külhonba, s bővül a fogadószervezetek és a helyszínek köre.
Az összegzésben felidézték, hogy tavaly augusztusban 50 fiatal utazott ki az egykori monarchia területén élő magyar közösségekhez. Az ösztöndíjasok feladata az volt, hogy közösségteremtő, anyanyelvápoló, hagyományőrző tevékenységükkel támogassák az őket fogadó helyi magyar szervezeteket, egyházakat, oktatási intézményeket. Munkájuk, egyben a Petőfi Sándor-program célja az volt, hogy erősítsék a szórványban élők magyarságtudatát, csökkentsék, jó esetben megállítsák az asszimilálódást.
A fiataloknak a kilenc hónap alatt részt vettek nemzeti ünnepekhez-, naptári évhez kapcsolódó események megszervezésében. Mint írták, Bosznia-Hercegovinában, Macedóniában és Horvátországban beindult, sok helyen újraindult a magyar nyelv oktatása. Beregrákoson és Munkácson néptánccsoport, Aknaszlatinán cserkészcsapat alakult. A Kárpát-medence számos magyar közösségében működik ősz óta rendszeres táncház, színjátszó kör, természetjáró szakkör az ösztöndíjasok munkájának köszönhetően.
A magyar oktatási intézmények, egyházak mindennapjait segítették az ösztöndíjasok Léván, Medgyesen, Déván, Zsobokon, kezdeményezésükre szerveztek kórustalálkozót a Felvidéken és Délvidéken egyaránt. Fogarason pedig első alkalommal tartottak magyar napokat.
A szervezési, oktatási feladatokon túl az ösztöndíjasok segítettek a szervezetek adminisztratív feladataiban, honlapjaik kezelésében és pályázatok írásában egyaránt.
A programnak köszönhetően 2015 novemberében Kárpát-medence szerte megünnepelték a Magyar Szórvány Napját, 2016 májusában pedig a Magyar Táncház Napját az egész Kárpát-medencében.
A program honlapján az indulás óta közzétett több mint 600 hír, tudósítás, 240 fotó- és képgaléria segítségével az érdeklődők folyamatosan nyomon követhették az ösztöndíjasok munkáját, és képet kaphattak a szórványban élő magyarság mindennapjairól és ünnepeiről - olvasható az államtitkárság összegzésében.
A program 2016 szeptemberétől folytatódik. A pályázat már lezajlott, a 294 jelentkezőből kiválasztott 50 ösztöndíjas között 18 külhoni származású, egy pedig a diaszpórában született. Az idei évben a korábbiak mellett új helyszínek is bekerültek a programba, így Gyimesbükkre, Türbe, Máramarosszigetre, Pozsonyba és Ungvárra is küld fiatalokat az államtitkárság - közölték.
maszol.ro
2016. május 27.
Segítséget ígért Fazekas Sándor miniszter a székely termékek magyarországi piacra juttatásához
Székelykeresztúri gazdafórumon vett részt a magyar Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter, és segítséget ígért ahhoz, hogy a székely termékek eljussanak a magyarországi piacra - tájékoztatott a Hargita megyei önkormányzat.
Az MTI-hez eljuttatott közlemény szerint a miniszter meglátogatott egy családi vállalkozás által működtetett hajtatóházat, és részt vett a székelykeresztúri gazdák fórumán. Elismeréssel szólt a székelyföldi régió fejlődéséről, mely - szerinte - a települések képében és a felújított utakban is megmutatkozik.
Előadásában Fazekas Sándor fontosnak tartotta, hogy a termőföld a gazdálkodók tulajdonában legyen. Pozitívan értékelte, hogy Székelyföldön az elmúlt két évtizedben egész termékcsaládok jelentek meg. Úgy vélte: meg kell erősíteni a székely márkákat, és ki kell juttatni a székely termékeket az Európai Unió piacaira. Segítséget ígért a székelyföldi gazdák képzéséhez.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke a székely termékek magyarországi megjelenésének támogatására és egy magyarországi marhavágóhíddal való partnerkapcsolat kialakítására vonatkozó javaslatot adott át a miniszternek. A magyar kormány támogatását kérte továbbá ahhoz is, hogy tangazdaságot alakítsanak ki egy oktatási intézménynek.
Fazekas Mihály válaszában segítséget ígért ahhoz, hogy a székely termékek megjelenjenek a magyarországi vásárokon, gasztronómiai bemutatókon. Megjegyezte: Budapest és körzete olyan közel hárommilliós felvevőpiac, ahol a székelyföldi árunak respektje van. Felhívta továbbá a figyelmet a turizmus és az élelmiszeripar összekapcsolásában rejlő üzleti lehetőségekre.
maszol.ro
Székelykeresztúri gazdafórumon vett részt a magyar Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter, és segítséget ígért ahhoz, hogy a székely termékek eljussanak a magyarországi piacra - tájékoztatott a Hargita megyei önkormányzat.
Az MTI-hez eljuttatott közlemény szerint a miniszter meglátogatott egy családi vállalkozás által működtetett hajtatóházat, és részt vett a székelykeresztúri gazdák fórumán. Elismeréssel szólt a székelyföldi régió fejlődéséről, mely - szerinte - a települések képében és a felújított utakban is megmutatkozik.
Előadásában Fazekas Sándor fontosnak tartotta, hogy a termőföld a gazdálkodók tulajdonában legyen. Pozitívan értékelte, hogy Székelyföldön az elmúlt két évtizedben egész termékcsaládok jelentek meg. Úgy vélte: meg kell erősíteni a székely márkákat, és ki kell juttatni a székely termékeket az Európai Unió piacaira. Segítséget ígért a székelyföldi gazdák képzéséhez.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke a székely termékek magyarországi megjelenésének támogatására és egy magyarországi marhavágóhíddal való partnerkapcsolat kialakítására vonatkozó javaslatot adott át a miniszternek. A magyar kormány támogatását kérte továbbá ahhoz is, hogy tangazdaságot alakítsanak ki egy oktatási intézménynek.
Fazekas Mihály válaszában segítséget ígért ahhoz, hogy a székely termékek megjelenjenek a magyarországi vásárokon, gasztronómiai bemutatókon. Megjegyezte: Budapest és körzete olyan közel hárommilliós felvevőpiac, ahol a székelyföldi árunak respektje van. Felhívta továbbá a figyelmet a turizmus és az élelmiszeripar összekapcsolásában rejlő üzleti lehetőségekre.
maszol.ro
2016. május 27.
Ismét árvízkészültséget rendeltek el Hargita és Kovászna megyében
Elsőfokú (sárga jelzésű) árvízkészültséget rendelt el pénteken az országos hidrológiai intézet több folyó székelyföldi szakaszán - többek között.
A figyelmeztetés szerint péntek éjfélig az Olt, a Feketeügy, a Teleajen, a Tatros folyó mentén várhatók áradások. A készültség tehát Kovászna, Hargita, Szeben, Brassó, Bákó, Prahova és Neamţ megyéket érinti.
Leginkább Brassó és Bákó megyében a kisebb folyók, patakok is megáradhatnak.
maszol.ro
Elsőfokú (sárga jelzésű) árvízkészültséget rendelt el pénteken az országos hidrológiai intézet több folyó székelyföldi szakaszán - többek között.
A figyelmeztetés szerint péntek éjfélig az Olt, a Feketeügy, a Teleajen, a Tatros folyó mentén várhatók áradások. A készültség tehát Kovászna, Hargita, Szeben, Brassó, Bákó, Prahova és Neamţ megyéket érinti.
Leginkább Brassó és Bákó megyében a kisebb folyók, patakok is megáradhatnak.
maszol.ro
2016. május 27.
Posztgraduális képzésben oktatják az épített örökség felújítását
Két éves képzésben szerezhetnek oklevelet azok, akiket érdekel az épített örökség felújítása - hívta fel a figyelmet a Transylvania Trust Alapítvány.
A Transylvania Trust Alapítvány kezdeményezésére a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelemtudomány és Filozófia Karán 1998 októberében Épített örökség felújításra szakosító posztgraduális oktatás indult az oktatási minisztérium 4223/1998 számú rendelete alapján. A tanfolyam jelenleg a 2011-ben elfogadott 1-es számú oktatási törvény alapján működik, hivatalos megnevezése: Folyamatos szakképzési és szakmai fejlesztési program az épített örökség felújítása témakörében. Célja – figyelembe véve az erdélyi építészeti örökség gazdagságát és állapotát – felsőfokú végzettségű épített örökség védelemmel foglalkozó szakemberek képzése.
A távoktatásként működő tanfolyam időtartama két év, azaz négy félév 2016 októberétől – 2018 júniusáig, félévenként hat, három-három napos (csütörtök, péntek, szombat) konferenciával. A képzés 600 órából áll, 480 elméleti és 120 gyakorlati órát foglal magában.
A szakcsoportok – román és magyar nyelven – építészek, építőmérnökök, művészettörténészek, régészek és más felsőfokú végzettségű szakemberek számára indulnak, oly módon, hogy az általános jellegű közös tantárgyak mellett a hallgatók végzettségüknek megfelelő előadásokat látogathatnak.
A szakkifejezések megfelelő angol és román nyelvű elsajátítása érdekében a román és magyar csoport programjának 5 százaléka angol, ezen felül a magyar csoport előadásainak 25 százaléka román nyelven zajlik.
A gyakorlati órák helyszínei: szakosodott intézmények, műemlék-felújítási építőtelepek, illetve bel- és külföldi szakmai tanulmányutak. Az oktatók listája itt érhető el.
A posztgraduális képzést elvégző hallgatók az államvizsga dolgozat megvédése után – a 422/2001-es műemlékvédelmi törvényben előírt és az oktatási minisztérium által elismert – oklevelet kapnak, végzettségük: műemlék felújításra posztgraduálisan szakosodott szakember.
A tandíj 3200 lej/év (négy részletben fizethető).
Bővebb információkat a következő személyhez fordulhat: Berki Tímea programfelelős. E-mail: postgraduate@transylvaniatrust.ro, tel.: 0264 439858, 0745 585566.
maszol.ro
Két éves képzésben szerezhetnek oklevelet azok, akiket érdekel az épített örökség felújítása - hívta fel a figyelmet a Transylvania Trust Alapítvány.
A Transylvania Trust Alapítvány kezdeményezésére a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelemtudomány és Filozófia Karán 1998 októberében Épített örökség felújításra szakosító posztgraduális oktatás indult az oktatási minisztérium 4223/1998 számú rendelete alapján. A tanfolyam jelenleg a 2011-ben elfogadott 1-es számú oktatási törvény alapján működik, hivatalos megnevezése: Folyamatos szakképzési és szakmai fejlesztési program az épített örökség felújítása témakörében. Célja – figyelembe véve az erdélyi építészeti örökség gazdagságát és állapotát – felsőfokú végzettségű épített örökség védelemmel foglalkozó szakemberek képzése.
A távoktatásként működő tanfolyam időtartama két év, azaz négy félév 2016 októberétől – 2018 júniusáig, félévenként hat, három-három napos (csütörtök, péntek, szombat) konferenciával. A képzés 600 órából áll, 480 elméleti és 120 gyakorlati órát foglal magában.
A szakcsoportok – román és magyar nyelven – építészek, építőmérnökök, művészettörténészek, régészek és más felsőfokú végzettségű szakemberek számára indulnak, oly módon, hogy az általános jellegű közös tantárgyak mellett a hallgatók végzettségüknek megfelelő előadásokat látogathatnak.
A szakkifejezések megfelelő angol és román nyelvű elsajátítása érdekében a román és magyar csoport programjának 5 százaléka angol, ezen felül a magyar csoport előadásainak 25 százaléka román nyelven zajlik.
A gyakorlati órák helyszínei: szakosodott intézmények, műemlék-felújítási építőtelepek, illetve bel- és külföldi szakmai tanulmányutak. Az oktatók listája itt érhető el.
A posztgraduális képzést elvégző hallgatók az államvizsga dolgozat megvédése után – a 422/2001-es műemlékvédelmi törvényben előírt és az oktatási minisztérium által elismert – oklevelet kapnak, végzettségük: műemlék felújításra posztgraduálisan szakosodott szakember.
A tandíj 3200 lej/év (négy részletben fizethető).
Bővebb információkat a következő személyhez fordulhat: Berki Tímea programfelelős. E-mail: postgraduate@transylvaniatrust.ro, tel.: 0264 439858, 0745 585566.
maszol.ro
2016. május 27.
Titkosszolgálati kollaboránsok a KREK kötelékében!
Most, hogy jön a püspökválasztás, és emellett idén még két másik voksolás is lesz, ismét előhozta az egyházon belüli szekus kollaboránsok leleplezésének ügyét Tőkés László. Maga sem tagadja, hogy ez az apropó. Szerinte most is aktívak az egyházban a volt kollaboránsok. Neveket is mondott.
A nem tisztázott múltúak között van Csűry István is, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi püspöke – állítja Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1989 utáni első püspöke. Tőkés sajtótájékoztatót tartott az egyházi titkosszolgálati átvilágítások tárgyában. Hogy miért most, mintegy 27 évvel az 1989-es fordulat után? Erre is magyarázatot adott. Egyrészt azért állt elő most ismét a témával, mert jön – idén lesz – a püspökválasztás, másrészt nemsokára önkormányzati voksolás, ősszel meg parlamenti választás. És ezek kapcsán az egyház, valamint az azzal több helyütt összefonódott RMDSZ megtisztulását is sürgeti. Másrészt – mint a témában a tájékoztatón kiadott nyilatkozatában említi – „ a vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.” És, hogy kik végezték az átvilágítást? Tőkésék. Pontosabban „vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával.”
Nehezen megy
Egyes eseteket már régebben nyilvánosságra hozott, mások új infónak számítanak. Az átvilágításokat 2014-2014-ben végezték. Mint Tőkés tudatta, „már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára. Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort és 14 nem lelkészi személyt világított át. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak.
Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek, van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns. Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB.”
A nevek
Ilyen „felmentett” múltú a lelkipásztorok közül Sipos István, Csernák Béla, Szekeres Sándor, Varga Károly, Hermán M. János, Pakulár István, Dénes József és Higyed István Levente. Tőkés szerint „néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak”. A listája szerint együttműködött a román titkosszolgálattal és informátor volt Veres Kovács Attila (Katona fedőnéven), Csomai Árpád (Ákos fedőnéven), Nagy Sándor (Moldovan Ilie fedőnéven), a néhai Seres Géza (Cornel Ioan fedőnéven), Mikló Ferenc (Fery, illetve Finisan Ioan fedőnéven), valamint Sipos Miklós (Ursu fedőnéven).
Sőt: Tőkés László szerint a jelenlegi királyhágómelléki püspök, Csűry István bár kapott egy úgynevezett igazolást arról, hogy nem volt informátor, még nem tisztázott múltú. „Hogy nem találják az aktáit, az nem jelenti azt, hogy nem volt beszervezve. Én a saját sógorom példájából is nagyon jól tudom, hogy a szolgálatok egyenesen fedezik egyesek múltját” – mondta Tőkés. Nyilatkozatában pedig hozzátette: az átvilágítások után „megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját. Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel úgymond nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna. Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.” Csűry István egyébként ismét indulni akar a püspökségért.
Ugyanakkor Tőkés kiadott egy másik listát is. Ezen a KREK Átvilágító Bizottsága által át nem világított, időközben az KRE-ből eltávozott, a CNSAS nyilvántartásában, valamint Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium c. dokumentumgyűjtemény adattárában szereplő lelkészek vannak, akik együttműködtek a Securitatéval. Ők azok: Kovács Imre (Avram fedőnéven), aki Magyarországra távozott; Fazakas László (Kiss János), aki szintén Magyarországra távozott; Fazakas Sándor (Herman), aki szintén külföldön van; Báthori Gyula (Kovács Ferenc), aki már meghalt; Borsi Zsigmond (Sandu), nyugdíjas; Zsigmond József (Erdei Sándor), nyugdíjas; Jakab László ( Berecky), külföldön él; Halász Sándor (Aron), külföldön van; Balogh Béla (Bodea Ioan), ismeretlen helyen van; Bányai Ferenc (Farkas/Petrescu), lemondott,, nyugdíjas; Dudás Ferenc (Jókai Sándor), külföldön van; Molnár János (Muresan Dinu), Kolozsváron él.
Mi lehet most?
Tőkés úgy fogalmaz: „közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Most, hogy jön a püspökválasztás, és emellett idén még két másik voksolás is lesz, ismét előhozta az egyházon belüli szekus kollaboránsok leleplezésének ügyét Tőkés László. Maga sem tagadja, hogy ez az apropó. Szerinte most is aktívak az egyházban a volt kollaboránsok. Neveket is mondott.
A nem tisztázott múltúak között van Csűry István is, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi püspöke – állítja Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1989 utáni első püspöke. Tőkés sajtótájékoztatót tartott az egyházi titkosszolgálati átvilágítások tárgyában. Hogy miért most, mintegy 27 évvel az 1989-es fordulat után? Erre is magyarázatot adott. Egyrészt azért állt elő most ismét a témával, mert jön – idén lesz – a püspökválasztás, másrészt nemsokára önkormányzati voksolás, ősszel meg parlamenti választás. És ezek kapcsán az egyház, valamint az azzal több helyütt összefonódott RMDSZ megtisztulását is sürgeti. Másrészt – mint a témában a tájékoztatón kiadott nyilatkozatában említi – „ a vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.” És, hogy kik végezték az átvilágítást? Tőkésék. Pontosabban „vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával.”
Nehezen megy
Egyes eseteket már régebben nyilvánosságra hozott, mások új infónak számítanak. Az átvilágításokat 2014-2014-ben végezték. Mint Tőkés tudatta, „már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára. Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort és 14 nem lelkészi személyt világított át. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak.
Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek, van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns. Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB.”
A nevek
Ilyen „felmentett” múltú a lelkipásztorok közül Sipos István, Csernák Béla, Szekeres Sándor, Varga Károly, Hermán M. János, Pakulár István, Dénes József és Higyed István Levente. Tőkés szerint „néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak”. A listája szerint együttműködött a román titkosszolgálattal és informátor volt Veres Kovács Attila (Katona fedőnéven), Csomai Árpád (Ákos fedőnéven), Nagy Sándor (Moldovan Ilie fedőnéven), a néhai Seres Géza (Cornel Ioan fedőnéven), Mikló Ferenc (Fery, illetve Finisan Ioan fedőnéven), valamint Sipos Miklós (Ursu fedőnéven).
Sőt: Tőkés László szerint a jelenlegi királyhágómelléki püspök, Csűry István bár kapott egy úgynevezett igazolást arról, hogy nem volt informátor, még nem tisztázott múltú. „Hogy nem találják az aktáit, az nem jelenti azt, hogy nem volt beszervezve. Én a saját sógorom példájából is nagyon jól tudom, hogy a szolgálatok egyenesen fedezik egyesek múltját” – mondta Tőkés. Nyilatkozatában pedig hozzátette: az átvilágítások után „megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját. Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel úgymond nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna. Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.” Csűry István egyébként ismét indulni akar a püspökségért.
Ugyanakkor Tőkés kiadott egy másik listát is. Ezen a KREK Átvilágító Bizottsága által át nem világított, időközben az KRE-ből eltávozott, a CNSAS nyilvántartásában, valamint Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium c. dokumentumgyűjtemény adattárában szereplő lelkészek vannak, akik együttműködtek a Securitatéval. Ők azok: Kovács Imre (Avram fedőnéven), aki Magyarországra távozott; Fazakas László (Kiss János), aki szintén Magyarországra távozott; Fazakas Sándor (Herman), aki szintén külföldön van; Báthori Gyula (Kovács Ferenc), aki már meghalt; Borsi Zsigmond (Sandu), nyugdíjas; Zsigmond József (Erdei Sándor), nyugdíjas; Jakab László ( Berecky), külföldön él; Halász Sándor (Aron), külföldön van; Balogh Béla (Bodea Ioan), ismeretlen helyen van; Bányai Ferenc (Farkas/Petrescu), lemondott,, nyugdíjas; Dudás Ferenc (Jókai Sándor), külföldön van; Molnár János (Muresan Dinu), Kolozsváron él.
Mi lehet most?
Tőkés úgy fogalmaz: „közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2016. május 27.
Az észak-erdélyi autópálya újabb szakaszának megépítésére kötött szerződést a román autópálya-társaság
Az észak-erdélyi autópálya újabb – Kolozsvártól nyugatra eső – szakaszának megépítésére kötött szerződést a romániai Autópályák és Országutak Országos Társasága (CNADNR) – közölte honlapján a társaság.
A szerződés értelmében az olasz Impresa Costruzioni Giuseppe Maltauro SpA és a román Viaponte Rom srl. cégek konzorciuma építheti a Magyarnádas (Nadaselu) és Nádasszentmihály (Mihaiesti) közötti 16,8 kilométeres szakaszt. A pályaépítés nettó 446,12 millió lejes kivitelezési díját a román állami költségvetésből biztosítják. A kivitelezőnek hat hónap alatt kell elkészítenie a terveket, és további egy év áll rendelkezésére az út megépítésére.
A pályaszakasz Zilah irányába hosszabbítja meg az észak-erdélyi autópálya Kolozs megyei szakaszát. A pályának jelenleg a Kolozsvár mellett elhaladó 52 kilométeres Gyalu-Aranyosgyéres szakasza használható, de még ezen a részen sem épültek ki a pihenőhelyek.
Az új és a meglévő pályaszakasz összekapcsolásához meg kell építeni a gyalui Szamos-hidat, és át kell adni a jelenleg épülő 8,7 kilométeres Gyalu-Magyarnádas szakaszt. A részben megépült Szamos-híd befejezésére még nem választották ki a kivitelezőt, a Gyalu-Marnádas szakaszt áprilisban kellett volna átadni, de várhatóan csak az év végére készül el.
erdon.ro
Az észak-erdélyi autópálya újabb – Kolozsvártól nyugatra eső – szakaszának megépítésére kötött szerződést a romániai Autópályák és Országutak Országos Társasága (CNADNR) – közölte honlapján a társaság.
A szerződés értelmében az olasz Impresa Costruzioni Giuseppe Maltauro SpA és a román Viaponte Rom srl. cégek konzorciuma építheti a Magyarnádas (Nadaselu) és Nádasszentmihály (Mihaiesti) közötti 16,8 kilométeres szakaszt. A pályaépítés nettó 446,12 millió lejes kivitelezési díját a román állami költségvetésből biztosítják. A kivitelezőnek hat hónap alatt kell elkészítenie a terveket, és további egy év áll rendelkezésére az út megépítésére.
A pályaszakasz Zilah irányába hosszabbítja meg az észak-erdélyi autópálya Kolozs megyei szakaszát. A pályának jelenleg a Kolozsvár mellett elhaladó 52 kilométeres Gyalu-Aranyosgyéres szakasza használható, de még ezen a részen sem épültek ki a pihenőhelyek.
Az új és a meglévő pályaszakasz összekapcsolásához meg kell építeni a gyalui Szamos-hidat, és át kell adni a jelenleg épülő 8,7 kilométeres Gyalu-Magyarnádas szakaszt. A részben megépült Szamos-híd befejezésére még nem választották ki a kivitelezőt, a Gyalu-Marnádas szakaszt áprilisban kellett volna átadni, de várhatóan csak az év végére készül el.
erdon.ro
2016. május 27.
Az adósaid maradtunk Tempfli püspök atya
Ma is hitetlenkedve újra és újra olvasom, s mérhetetlen fájdalommal veszem tudomásul a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség rövid, csütörtök déli közleményét, amelyben arról tájékoztatták a Bihari Naplót is, hogy 2016. május 25-én Nagyméltóságú és Főtisztelendő Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyéspüspök, életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében, hosszú betegség után, szentségekkel ellátva elhunyt.
Persze tudtuk, hogy súlyos beteg, nincs jól, de imáinkban azt kértük, hogy bárcsak ismét betoppanna szerkesztőségünkbe félreismerhetetlen mosolyával, derűs egyéniségével, végtelen alázatával, törékeny alkatával. Nem mondhatni, hogy gyakran, de rendszeresen ellátogatott szerkesztőségünkbe, még azután is, hogy elköltöztünk a Kanonok sorról. Azt a székhelyet az ő jóindulatának, segítőkészségének köszönhetően használhattuk más redakciókkal közösen, hiszen Tempfli atya mindig szívén viselte a magyar helyi sajtó sorsát is. Mindig érdeklődött az újságról, munkatársainkról. Élményszámba mentek beszélgetéseink, amikor vagy egy interjú miatt találkoztunk, a választásokra kísértük el, amikor megszentelte a Bihari Napló szerkesztőségét, vagy csak egy jó kávét ittunk meg a püspöki rezidenciáján, ahová bárki, szinte bármikor benyithatott. Tárt ajtó, nyitott szív fogadott bárkit rangtól, származástól, tisztségtől függetlenül. S bármilyen fontos, halaszthatatlan dolga volt mindenkit türelmesen meghallgatott. Megkérdeztem egyszer tőle, hogy nem tart-e attól, hogy valaki(k) rosszindulatúan visszaél(nek) ezzel a helyzettel, de ő határozottan kifejtette, az ő ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ő nem egy elefántcsonttoronyban él, hogy alkalmazottak, titkárok, ügyintézők hadának esetleges jóváhagyásával találkozhasson valaki a főpásztorral. Ő valóban a nép püspöke volt, mindig büszkén vallotta, hogy egy földműves családból származik. Alig néhányan dolgoztak a titkárságán, szinte mindent ő maga, és általános helynöke végzett, intézett el, írt meg. Ahányszor csak tehette személyesen telefonált szerkesztőségünkbe is, ő küldött közleményeket, s nem esett le a püspöki gyűrű a kezéről.
Ő hit a személyes kapcsolattartásban, mindig közel volt az emberekhez, tudott az ő nyelvükön beszélni, megértő volt és segítőkész. Rettenhetetlenül alázatos, szerény, közvetlen, irgalmas volt, nagyon távol állt tőle, hogy rangjának megfelelően esetleg távolságtartó nagyméltóságú, excellenciás úrként viselkedjen. Várad 81. püspöke emberi habitusával, az egyház és a hívek feltétlen szeretetével, hozzáállásával is jóval meghaladta korát, hiszen sok tekintetben Ferenc pápára emlékeztet viszonyulása. Tudvalevő, hogy a jelenlegi Szentatya visszafogott, szerény körülmények között él, nem aggatja magát tele aranykereszttel, közvetlen az emberekkel, saját maga intézi telefonjait is, nem egy titkárra bízza azt. Messze áll tőle az önteltség, a tekintélyelvűség, a pökhendiség. Sok tekintetben hasonlított a pápára Tempfli atya, aki 19 évig tartó püspöki szolgálata alatt nem vizet prédikált és bort ivott. Egyszer azt írta: „Minden igaz embernek, aki valós értéket képvisel, hármas tulajdonsága kell, hogy legyen: amit gondolok, azt mondom, amit kimondtam, azt teszem”. És ő ebben nem ismert tréfát. Akárcsak a magyar nemzet feltétlen szolgálatában. Igazi, vérbeli magyar püspök volt, aki minden körülmények között felvállalta a kisebbségi küzdelem megannyi gondját, keservét. Kitartóan harcolt, mindig újrakezdte, ha elakadt, mindig tovább ment, ha a román hatalom megalázta. Nem volt gond, s természetesen magától értődő volt a magyar zászló kitétele a templomokban, a magyar himnusz eljátszása egy ünnepi szentmise után. Ő elsősorban magyar volt, s nem romániai magyar katolikus püspök!
Mára már legendává váltak beszédei, anekdotái, tanulságos, esetleg vidám történetei. Ki ne hallotta volna például, amikor külföldre utazott egy ünnepségre és a román vámnál színésznek nézték, mikor meglátták miseruháját, vagy amikor saját felelősségére betegen, nagy fájdalmakkal elhagyta a kórházat, hogy egy meghívásnak eleget tegyen, és az autójával egy kátyún átmenve megszabadult a vesekövétől. Az Ő szavára, prédikációra mindig oda kellett figyelni, mert azok igazi hitből, hamisítatlan szeretetből fakadtak.
Felsorolni is hosszadalmas lenne, hogy mi mindent köszönhettünk Tempfli atyának, hiszen a hosszú ateista, kommunista időszak után vette át 1990 márciusában az egyházmegye irányítását, amikor Boldog II János Pál kinevezte püspöknek. A kommunista rezsim által eltulajdonított ingatlanokat –köztük a Püspöki Palotát, a Kanonok sort és még számtalan értékes épületet – szerzett vissza, akárcsak a felbecsülhetetlen egyházi kegytárgyakat és egyéb, ingóságokat, értékeket, erdőket és szántóföldeket. Nem beszélve a római katolikus iskola létrehozásáról, az egykori Olaszi temetőből 118 elhunyt földi maradványainak exhumálásáról, templom- és plébániaépítő tevékenységéről…
Kicsiny püspöki lakhelye is szerény, mértéktartó volt, több esetben is elmondta, hogy ha még lehetősége lenne rá, akkor sem fog az általa visszaszerzett Püspöki Palotába költözni. Minek neki egy hatalmas lakosztály….
Igazi mecénása volt ő nemcsak a sajtónak, hanem a magyar kultúrának is. Szintén ő biztosított székhelyet a Kanonok soron a Tibor Ernő Galériának, a Bunyitai könyvtárnak és még sorolhatnánk, hogy mi mindennel segítette, támogatta önzetlenül a magyar könyvkiadást, a kutató munkát, értékeink megmentését. Az, hogy a világ minden táján mennyire tisztelték munkásságát, és szerették mint embert az a számtalan díj, oklevél, elismerés, érdemrend is igazolja, hisz nemcsak belföldön, hanem külföldön is elismerésnek örvendett.
Nyugalomba vonulása után is tovább akart tevékenykedni, nagy tervei, komoly célkitűzései voltak. Szentjobbi címzetes apátként bővíteni, fejleszteni akarta az apátságot, és még könyveket is szeretett volna írni egyházmegyéjéről. Sajnos már egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy a püspöksége idején a tőle megszokott komoly munkatempót folytatni tudja.
Tempfli József püspöki jelmondata a Petra Christus, azaz A szikla, Krisztus volt. Egész tevékenységére jellemző volt, hogy mindent alávetett ennek a hitvallásnak. Tudatosan, megalkuvást nem ismerve.
Nyugdíjba vonulása után nem sokkal azt nyilatkozta: „Ha még 50 évig éltetne a Jóisten, és már nem kapnék semmit, akkor sem tudnám meghálálni azt, amit eddig kaptam az Istentől és az emberektől. Ez az egy bánt, hogy úgy fogok távozni az életből, hogy mindenkinek adósa maradtam”. Kedves Tempfil püspök atya mi maradtunk az Ön adósai végérvényesen és visszavonhatatlanul! Kérem továbbra is vigyázzon és oltalmazzon minket onnan fentről, a mennyei birodalomból.
Rais W. István
erdon.ro
Ma is hitetlenkedve újra és újra olvasom, s mérhetetlen fájdalommal veszem tudomásul a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség rövid, csütörtök déli közleményét, amelyben arról tájékoztatták a Bihari Naplót is, hogy 2016. május 25-én Nagyméltóságú és Főtisztelendő Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyéspüspök, életének 86., papságának 54., püspökségének 27. évében, hosszú betegség után, szentségekkel ellátva elhunyt.
Persze tudtuk, hogy súlyos beteg, nincs jól, de imáinkban azt kértük, hogy bárcsak ismét betoppanna szerkesztőségünkbe félreismerhetetlen mosolyával, derűs egyéniségével, végtelen alázatával, törékeny alkatával. Nem mondhatni, hogy gyakran, de rendszeresen ellátogatott szerkesztőségünkbe, még azután is, hogy elköltöztünk a Kanonok sorról. Azt a székhelyet az ő jóindulatának, segítőkészségének köszönhetően használhattuk más redakciókkal közösen, hiszen Tempfli atya mindig szívén viselte a magyar helyi sajtó sorsát is. Mindig érdeklődött az újságról, munkatársainkról. Élményszámba mentek beszélgetéseink, amikor vagy egy interjú miatt találkoztunk, a választásokra kísértük el, amikor megszentelte a Bihari Napló szerkesztőségét, vagy csak egy jó kávét ittunk meg a püspöki rezidenciáján, ahová bárki, szinte bármikor benyithatott. Tárt ajtó, nyitott szív fogadott bárkit rangtól, származástól, tisztségtől függetlenül. S bármilyen fontos, halaszthatatlan dolga volt mindenkit türelmesen meghallgatott. Megkérdeztem egyszer tőle, hogy nem tart-e attól, hogy valaki(k) rosszindulatúan visszaél(nek) ezzel a helyzettel, de ő határozottan kifejtette, az ő ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ő nem egy elefántcsonttoronyban él, hogy alkalmazottak, titkárok, ügyintézők hadának esetleges jóváhagyásával találkozhasson valaki a főpásztorral. Ő valóban a nép püspöke volt, mindig büszkén vallotta, hogy egy földműves családból származik. Alig néhányan dolgoztak a titkárságán, szinte mindent ő maga, és általános helynöke végzett, intézett el, írt meg. Ahányszor csak tehette személyesen telefonált szerkesztőségünkbe is, ő küldött közleményeket, s nem esett le a püspöki gyűrű a kezéről.
Ő hit a személyes kapcsolattartásban, mindig közel volt az emberekhez, tudott az ő nyelvükön beszélni, megértő volt és segítőkész. Rettenhetetlenül alázatos, szerény, közvetlen, irgalmas volt, nagyon távol állt tőle, hogy rangjának megfelelően esetleg távolságtartó nagyméltóságú, excellenciás úrként viselkedjen. Várad 81. püspöke emberi habitusával, az egyház és a hívek feltétlen szeretetével, hozzáállásával is jóval meghaladta korát, hiszen sok tekintetben Ferenc pápára emlékeztet viszonyulása. Tudvalevő, hogy a jelenlegi Szentatya visszafogott, szerény körülmények között él, nem aggatja magát tele aranykereszttel, közvetlen az emberekkel, saját maga intézi telefonjait is, nem egy titkárra bízza azt. Messze áll tőle az önteltség, a tekintélyelvűség, a pökhendiség. Sok tekintetben hasonlított a pápára Tempfli atya, aki 19 évig tartó püspöki szolgálata alatt nem vizet prédikált és bort ivott. Egyszer azt írta: „Minden igaz embernek, aki valós értéket képvisel, hármas tulajdonsága kell, hogy legyen: amit gondolok, azt mondom, amit kimondtam, azt teszem”. És ő ebben nem ismert tréfát. Akárcsak a magyar nemzet feltétlen szolgálatában. Igazi, vérbeli magyar püspök volt, aki minden körülmények között felvállalta a kisebbségi küzdelem megannyi gondját, keservét. Kitartóan harcolt, mindig újrakezdte, ha elakadt, mindig tovább ment, ha a román hatalom megalázta. Nem volt gond, s természetesen magától értődő volt a magyar zászló kitétele a templomokban, a magyar himnusz eljátszása egy ünnepi szentmise után. Ő elsősorban magyar volt, s nem romániai magyar katolikus püspök!
Mára már legendává váltak beszédei, anekdotái, tanulságos, esetleg vidám történetei. Ki ne hallotta volna például, amikor külföldre utazott egy ünnepségre és a román vámnál színésznek nézték, mikor meglátták miseruháját, vagy amikor saját felelősségére betegen, nagy fájdalmakkal elhagyta a kórházat, hogy egy meghívásnak eleget tegyen, és az autójával egy kátyún átmenve megszabadult a vesekövétől. Az Ő szavára, prédikációra mindig oda kellett figyelni, mert azok igazi hitből, hamisítatlan szeretetből fakadtak.
Felsorolni is hosszadalmas lenne, hogy mi mindent köszönhettünk Tempfli atyának, hiszen a hosszú ateista, kommunista időszak után vette át 1990 márciusában az egyházmegye irányítását, amikor Boldog II János Pál kinevezte püspöknek. A kommunista rezsim által eltulajdonított ingatlanokat –köztük a Püspöki Palotát, a Kanonok sort és még számtalan értékes épületet – szerzett vissza, akárcsak a felbecsülhetetlen egyházi kegytárgyakat és egyéb, ingóságokat, értékeket, erdőket és szántóföldeket. Nem beszélve a római katolikus iskola létrehozásáról, az egykori Olaszi temetőből 118 elhunyt földi maradványainak exhumálásáról, templom- és plébániaépítő tevékenységéről…
Kicsiny püspöki lakhelye is szerény, mértéktartó volt, több esetben is elmondta, hogy ha még lehetősége lenne rá, akkor sem fog az általa visszaszerzett Püspöki Palotába költözni. Minek neki egy hatalmas lakosztály….
Igazi mecénása volt ő nemcsak a sajtónak, hanem a magyar kultúrának is. Szintén ő biztosított székhelyet a Kanonok soron a Tibor Ernő Galériának, a Bunyitai könyvtárnak és még sorolhatnánk, hogy mi mindennel segítette, támogatta önzetlenül a magyar könyvkiadást, a kutató munkát, értékeink megmentését. Az, hogy a világ minden táján mennyire tisztelték munkásságát, és szerették mint embert az a számtalan díj, oklevél, elismerés, érdemrend is igazolja, hisz nemcsak belföldön, hanem külföldön is elismerésnek örvendett.
Nyugalomba vonulása után is tovább akart tevékenykedni, nagy tervei, komoly célkitűzései voltak. Szentjobbi címzetes apátként bővíteni, fejleszteni akarta az apátságot, és még könyveket is szeretett volna írni egyházmegyéjéről. Sajnos már egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy a püspöksége idején a tőle megszokott komoly munkatempót folytatni tudja.
Tempfli József püspöki jelmondata a Petra Christus, azaz A szikla, Krisztus volt. Egész tevékenységére jellemző volt, hogy mindent alávetett ennek a hitvallásnak. Tudatosan, megalkuvást nem ismerve.
Nyugdíjba vonulása után nem sokkal azt nyilatkozta: „Ha még 50 évig éltetne a Jóisten, és már nem kapnék semmit, akkor sem tudnám meghálálni azt, amit eddig kaptam az Istentől és az emberektől. Ez az egy bánt, hogy úgy fogok távozni az életből, hogy mindenkinek adósa maradtam”. Kedves Tempfil püspök atya mi maradtunk az Ön adósai végérvényesen és visszavonhatatlanul! Kérem továbbra is vigyázzon és oltalmazzon minket onnan fentről, a mennyei birodalomból.
Rais W. István
erdon.ro
2016. május 27.
Nyelvmentorok a Partiumban – magyar szakos képzés a PKE-n
Balázs Géza nyelvészprofesszor 2014 óta tanít a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékén.
Hogy került Nagyváradra?
– A tanszék kétévenként szakmai konferenciát rendez. 2013 júliusában erre meghívtak, s egykettőre olyan remek szakmai kapcsolatom alakult ki a nyelvészek-irodalmárok fiatal, energikus csapatával, hogy itt maradtam. Ráadásul első munkahelyem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem is engedi, hogy határon túli magyar intézményeket támogassunk jelenlétünkkel.
- Mi ragadta meg a nagyváradi egyetemen?
– Leginkább a közösségi szellem. Nemcsak tanítunk, hanem szakmai-közösségi programokat szervezünk. Egyedülálló a hallgatókkal közös Nyelvmentor program, amellyel járjuk a Partiumot. Már az első találkozáskor kitaláltuk a híres-neves tokaji írótábor mintájára a nyelvésztábort – s azóta minden évben megszervezzük. De tovább is léptünk, 2016 nyarán indítjuk a Bihari Nyári Egyetemet itteni és magyarországi hallgatókkal, tanárokkal. 2015 májusában az egyetemen szerveztük meg a világ magyarságát összefogó 13. anyanyelvi konferenciát; s ennek szép mozzanata volt, hogy egy hangfantáziát készítettünk Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versére. A vers most megszületett román fordítását a PKE angol szakos hallgatója mondta el…
- Mi a fő jellemzője a nagyváradi magyar szaknak?
– A PKE magyar nyelv és irodalom szakja minden tekintetben megfelel az európai, ún. bolognai képzésnek: az itteni BA végzettséget bárhol a világon elfogadják. A tananyag jórészt megegyezik a magyarországival, de speciális abban a tekintetben, hogy a romániai magyar irodalom és nyelv sajátosságait alaposabban tárgyalja. Tanár szakosainkat pedig felkészítjük a szórványban való oktatásra. Örömünkre szolgál, hogy hallgatóink igen nagy számban helyben állást is kaptak. Később pedig itt, az ún. multikulturális MA-n folytathatják tanulmányaikat. Segíteni tudjuk doktori képzésüket is. Talán ez az oka annak, hogy a határ mindkét oldaláról jönnek hozzánk tanulni. A tanszékről és a hallgatói aktivitásokról szép összeállítás olvasható a világhálón: http://magyartanszek.partium.ro/. Az egyetemről, a 2016/2017-es tanévben meghirdetett képzésekről, a helyek számáról valamint a felvételi időpontokról a www.partium.ro honlapon kaphatnak az érdeklődők bővebb felvilágosítást.
erdon.ro
Balázs Géza nyelvészprofesszor 2014 óta tanít a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékén.
Hogy került Nagyváradra?
– A tanszék kétévenként szakmai konferenciát rendez. 2013 júliusában erre meghívtak, s egykettőre olyan remek szakmai kapcsolatom alakult ki a nyelvészek-irodalmárok fiatal, energikus csapatával, hogy itt maradtam. Ráadásul első munkahelyem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem is engedi, hogy határon túli magyar intézményeket támogassunk jelenlétünkkel.
- Mi ragadta meg a nagyváradi egyetemen?
– Leginkább a közösségi szellem. Nemcsak tanítunk, hanem szakmai-közösségi programokat szervezünk. Egyedülálló a hallgatókkal közös Nyelvmentor program, amellyel járjuk a Partiumot. Már az első találkozáskor kitaláltuk a híres-neves tokaji írótábor mintájára a nyelvésztábort – s azóta minden évben megszervezzük. De tovább is léptünk, 2016 nyarán indítjuk a Bihari Nyári Egyetemet itteni és magyarországi hallgatókkal, tanárokkal. 2015 májusában az egyetemen szerveztük meg a világ magyarságát összefogó 13. anyanyelvi konferenciát; s ennek szép mozzanata volt, hogy egy hangfantáziát készítettünk Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versére. A vers most megszületett román fordítását a PKE angol szakos hallgatója mondta el…
- Mi a fő jellemzője a nagyváradi magyar szaknak?
– A PKE magyar nyelv és irodalom szakja minden tekintetben megfelel az európai, ún. bolognai képzésnek: az itteni BA végzettséget bárhol a világon elfogadják. A tananyag jórészt megegyezik a magyarországival, de speciális abban a tekintetben, hogy a romániai magyar irodalom és nyelv sajátosságait alaposabban tárgyalja. Tanár szakosainkat pedig felkészítjük a szórványban való oktatásra. Örömünkre szolgál, hogy hallgatóink igen nagy számban helyben állást is kaptak. Később pedig itt, az ún. multikulturális MA-n folytathatják tanulmányaikat. Segíteni tudjuk doktori képzésüket is. Talán ez az oka annak, hogy a határ mindkét oldaláról jönnek hozzánk tanulni. A tanszékről és a hallgatói aktivitásokról szép összeállítás olvasható a világhálón: http://magyartanszek.partium.ro/. Az egyetemről, a 2016/2017-es tanévben meghirdetett képzésekről, a helyek számáról valamint a felvételi időpontokról a www.partium.ro honlapon kaphatnak az érdeklődők bővebb felvilágosítást.
erdon.ro
2016. május 27.
Így hurcolták el nagyapáinkat Erdélyből a szovjetek
Az etnikai tisztogatás egyértelmű szándéka Erdélyben is tetten érhető volt.
A történelmi Magyarország területén alig akad olyan szűkebb vagy tágabb értelemben vett család, amelyiknek legalább az egyik tagját ne hurcolták volna el kényszermunkára a Szovjetunióba. Így van ezzel nagyon sok más família a kelet-közép-európai régióban – ennek ellenére a szovjetek által fogságba ejtett civil lakosság tragédiájával a mai napig méltatlanul keveset foglalkoznak. Feldolgozatlan emlék,
gyógyulatlan seb marad Európa egészének kollektív történelmi emlékezetében.
Hatványozottan érvényes ez az Erdélyből, Partiumból és a Bánságból etnikai alapon elhurcolt magyarok és németek tragédiájára.
Ezt ellensúlyozza a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen indított előadássorozat, amelynek címe Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között. Legutóbbi előadója dr. Stark Tamás történész (a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa) volt, aki a Gulag-táborok magyar áldozatairól szóló kutatásait akkor kezdte, amikor még beszélni is tilos volt minderről Magyarországon. Később, a rendszerváltás után feltárult a kutatás lehetősége a levéltárakban és a külügynél is
Az első munkatáborok létesülése egybeesik a Szovjetunió megalakulásával. Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író megfogalmazása szerint: az első koncentrációs táborok az Aurora ágyúlövésének pillanatában születtek. A kényszermunka fontos alappillére a Szovjetuniónak nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. A táborok lehetőséget biztosítottak a bolsevikoknak, hogy kiiktassák a vélt vagy valós ellenséget, az osztályidegeneket, és etnikai tisztogatást hajtsanak végre azokon az orosz területeken, ahol más nemzetiségűek is éltek.
A ’30-as évek végére egyre nehezebb megtölteni a munkatáborokat, és mivel szükség van új munkaerőre a kényszermunka-rendszer fenntartásához, még több civilt hurcolnak el immár Kelet-Közép-Európából is.
1943-ban létrejött a szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság, ami ötmillió külföldi kényszermunkás tíz éven át tartó rabszolgamunkáját vette tervbe. 1944 végén Romániában is megkezdődik az internálás: a román belügyi alakulatok közreműködésével először Bukovinából és Besszarábiából több tízezer embert visznek el. Nem sokkal később Székelyföldön, majd Magyarországon, a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről is megkezdődik a hadifoglyok begyűjtése.
Stark Tamás szerint három hullámban történt a folyamat. Első körben az elfoglalt nagyobb településeken – a nyílt utcán és az áteresztő pontoknál – fogták el az életerős, munkaképes férfiakat.
Az etnikai tisztogatás szándéka egyértelmű az olyan településeken, mint Kézdivásárhely, Kolozsvár vagy Torda.
Minél nehezebben bevehető volt egy város, annál több civilt ejtettek fogságba. Mivel Budapest ostroma az ellenálló erők miatt elhúzódik, és ennek okát bizonyítani kellett a pártnak, nagyon sok civilt hurcoltak el. Az akkori külügyminisztériumot több tízezer kérvénnyel halmozták el a civilek, melyekben egy-egy családtag, hozzátartozó eltűnését jelentették. Az előadó ezeket az adatgazdag nyomtatványokat kutatta és dolgozta fel. Pár ilyen kérvényt a kolozsvári közönségnek is megmutatott.
A második hullám áldozatai elsősorban németek – nők és férfiak vegyesen. Sztálin külön kérésére a nőket sem kímélték meg a fogságtól. A fogolygyűjtők kvóta szerint dolgoztak, így ha egy adott időszakban nem sikerült teljesíteni a minimumot, a hadieseményektől függetlenül vitték a német nevű magyarokat is például a Partium vidékéről.
A harmadik hullám Kárpátalját érte, ahol az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékával, a 4. ukrán front mentén élő magyarokat fogták el.
Stark Tamás ezekhez hozzátette az elhurcolások negyedik hullámát, amely a politikai foglyok ellen irányult. A szovjet fogolygyűjtők külön listával rendelkeztek azokról a politikusokról, egyházi személyekről, diplomatákról, partizánoknak tekintett leventékről, akiket ellenségnek véltek. Bíróság elé állították, és egy orosz nyelven zajló per keretében kényszermunkára ítélték őket. Az elítéltek sokszor csak abból tudták, hány évig maradnak a Gulágon, hogy a bíró hányszor emelte fel a kezét.
Az előadó elmondta: kutatásai és az egykori foglyokkal való beszélgetései során rengeteg olyan történettel találkozott, mely az otthon maradt lakosság emberségéről tanúskodik. Az elhurcolt rabok ugyanis a különböző szovjet városokba tartó vonatokból kőre erősített cédulákat hajítottak ki, azt remélve, hogy eljut az üzenet a családjuknak. Az emberek a sokszor gyufásdoboznyi papírgalacsinokat összeszedték, és a postán feladták a címzetteknek.
Ezt onnan lehet tudni, hogy nagyon sok ilyen cetlit csatoltak a külügyminisztériumhoz benyújtott kérvényekhez. Kutatóként Stark Tamás sok ilyennel találkozott. Az is döbbenetes, hogy `45–46-ban még működött a magyar közigazgatás, hiszen minden eltűnt személyt regisztráltak, és érdeklődtek felőlük a szovjeteknél
z elhurcoltak munka- és életkörülményeinek felszínes ismerete ellenére nehéz elképzelni mindazt a szörnyűséget, amin keresztülmentek. A bányákban, ahol többnyire dolgoztak, nagyon sok volt a baleset, és a megfelelő élelmiszer hiánya miatt bármit megettek, hogy túléljenek. Gyakoriak voltak a járványok, a tömeges elhalálozásokat pedig nem regisztrálták.
Miközben a propaganda a szovjet embert a kommunizmus fennkölt eszméinek felsőbbrendű hirdetőjeként láttatta, a gyakorlatban ők is éheztek az elnyomás alatt, és ugyanúgy gyűlölték Sztálint, mint a nyugatiak. A gazdasági rendszerre jellemző módon mindenki mindenkitől lopott: a munkahelyeiken az oroszok vittek mindent, amit csak lehetett, hogy azt pénzzé tegyék, élelmiszerre cseréljék.
A magyar áldozatok pontos számáról megoszlanak a vélemények: a szovjet források 490–540 ezer, a magyar honvédelmi és statisztikai források 600 ezer, egyes kutatók pedig akár 700–800 ezer fogvatartottról számolnak be. Stark Tamás szerint ez utóbbi túlzó becslés, de érdemes azzal is számolni, hogy sokan szállítás közben vagy a tranzittáborokban haltak meg.
A magyar foglyok egynegyede soha nem tért haza, de az is áldozatnak tekinthető, aki 1950 után hazatért, hiszen sorsuk megpecsételődött. Sokáig figyelték őket a belügyi hatóságok. A fogságban elszenvedett kínokat tetőzte: hazatérve azt tapasztalták, hogy ugyanaz az elnyomó rendszer él Magyarországon is, mint a Szovjetunióban.
Az előadás végén beigazolódni látszott: valóban alig akad olyan család, amelyet ne érintett volna a szovjet terror. A közönség soraiban ülők közül többen elmeséltek egy-egy olyan családi történetet, amely az elhangzottakhoz kapcsolódik.
A múlt feltárása folyamatban van, melyhez a Sapientia is hozzájárul. Dr. Murádin János Kristóf egyetemi oktató, gulágkutató elmondta: az egyetem emléktárgyakat gyűjt egy múzeum létrehozására, és adatbázisban összegzi a kolozsvári áldozatok számát. A lista eddig 750 nevet tartalmaz, de számítanak a kolozsváriak segítségére annak érdekében, hogy minél teljesebb legyen.
Mészáros Tímea
foter.ro
Az etnikai tisztogatás egyértelmű szándéka Erdélyben is tetten érhető volt.
A történelmi Magyarország területén alig akad olyan szűkebb vagy tágabb értelemben vett család, amelyiknek legalább az egyik tagját ne hurcolták volna el kényszermunkára a Szovjetunióba. Így van ezzel nagyon sok más família a kelet-közép-európai régióban – ennek ellenére a szovjetek által fogságba ejtett civil lakosság tragédiájával a mai napig méltatlanul keveset foglalkoznak. Feldolgozatlan emlék,
gyógyulatlan seb marad Európa egészének kollektív történelmi emlékezetében.
Hatványozottan érvényes ez az Erdélyből, Partiumból és a Bánságból etnikai alapon elhurcolt magyarok és németek tragédiájára.
Ezt ellensúlyozza a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen indított előadássorozat, amelynek címe Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között. Legutóbbi előadója dr. Stark Tamás történész (a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa) volt, aki a Gulag-táborok magyar áldozatairól szóló kutatásait akkor kezdte, amikor még beszélni is tilos volt minderről Magyarországon. Később, a rendszerváltás után feltárult a kutatás lehetősége a levéltárakban és a külügynél is
Az első munkatáborok létesülése egybeesik a Szovjetunió megalakulásával. Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író megfogalmazása szerint: az első koncentrációs táborok az Aurora ágyúlövésének pillanatában születtek. A kényszermunka fontos alappillére a Szovjetuniónak nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. A táborok lehetőséget biztosítottak a bolsevikoknak, hogy kiiktassák a vélt vagy valós ellenséget, az osztályidegeneket, és etnikai tisztogatást hajtsanak végre azokon az orosz területeken, ahol más nemzetiségűek is éltek.
A ’30-as évek végére egyre nehezebb megtölteni a munkatáborokat, és mivel szükség van új munkaerőre a kényszermunka-rendszer fenntartásához, még több civilt hurcolnak el immár Kelet-Közép-Európából is.
1943-ban létrejött a szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság, ami ötmillió külföldi kényszermunkás tíz éven át tartó rabszolgamunkáját vette tervbe. 1944 végén Romániában is megkezdődik az internálás: a román belügyi alakulatok közreműködésével először Bukovinából és Besszarábiából több tízezer embert visznek el. Nem sokkal később Székelyföldön, majd Magyarországon, a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről is megkezdődik a hadifoglyok begyűjtése.
Stark Tamás szerint három hullámban történt a folyamat. Első körben az elfoglalt nagyobb településeken – a nyílt utcán és az áteresztő pontoknál – fogták el az életerős, munkaképes férfiakat.
Az etnikai tisztogatás szándéka egyértelmű az olyan településeken, mint Kézdivásárhely, Kolozsvár vagy Torda.
Minél nehezebben bevehető volt egy város, annál több civilt ejtettek fogságba. Mivel Budapest ostroma az ellenálló erők miatt elhúzódik, és ennek okát bizonyítani kellett a pártnak, nagyon sok civilt hurcoltak el. Az akkori külügyminisztériumot több tízezer kérvénnyel halmozták el a civilek, melyekben egy-egy családtag, hozzátartozó eltűnését jelentették. Az előadó ezeket az adatgazdag nyomtatványokat kutatta és dolgozta fel. Pár ilyen kérvényt a kolozsvári közönségnek is megmutatott.
A második hullám áldozatai elsősorban németek – nők és férfiak vegyesen. Sztálin külön kérésére a nőket sem kímélték meg a fogságtól. A fogolygyűjtők kvóta szerint dolgoztak, így ha egy adott időszakban nem sikerült teljesíteni a minimumot, a hadieseményektől függetlenül vitték a német nevű magyarokat is például a Partium vidékéről.
A harmadik hullám Kárpátalját érte, ahol az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékával, a 4. ukrán front mentén élő magyarokat fogták el.
Stark Tamás ezekhez hozzátette az elhurcolások negyedik hullámát, amely a politikai foglyok ellen irányult. A szovjet fogolygyűjtők külön listával rendelkeztek azokról a politikusokról, egyházi személyekről, diplomatákról, partizánoknak tekintett leventékről, akiket ellenségnek véltek. Bíróság elé állították, és egy orosz nyelven zajló per keretében kényszermunkára ítélték őket. Az elítéltek sokszor csak abból tudták, hány évig maradnak a Gulágon, hogy a bíró hányszor emelte fel a kezét.
Az előadó elmondta: kutatásai és az egykori foglyokkal való beszélgetései során rengeteg olyan történettel találkozott, mely az otthon maradt lakosság emberségéről tanúskodik. Az elhurcolt rabok ugyanis a különböző szovjet városokba tartó vonatokból kőre erősített cédulákat hajítottak ki, azt remélve, hogy eljut az üzenet a családjuknak. Az emberek a sokszor gyufásdoboznyi papírgalacsinokat összeszedték, és a postán feladták a címzetteknek.
Ezt onnan lehet tudni, hogy nagyon sok ilyen cetlit csatoltak a külügyminisztériumhoz benyújtott kérvényekhez. Kutatóként Stark Tamás sok ilyennel találkozott. Az is döbbenetes, hogy `45–46-ban még működött a magyar közigazgatás, hiszen minden eltűnt személyt regisztráltak, és érdeklődtek felőlük a szovjeteknél
z elhurcoltak munka- és életkörülményeinek felszínes ismerete ellenére nehéz elképzelni mindazt a szörnyűséget, amin keresztülmentek. A bányákban, ahol többnyire dolgoztak, nagyon sok volt a baleset, és a megfelelő élelmiszer hiánya miatt bármit megettek, hogy túléljenek. Gyakoriak voltak a járványok, a tömeges elhalálozásokat pedig nem regisztrálták.
Miközben a propaganda a szovjet embert a kommunizmus fennkölt eszméinek felsőbbrendű hirdetőjeként láttatta, a gyakorlatban ők is éheztek az elnyomás alatt, és ugyanúgy gyűlölték Sztálint, mint a nyugatiak. A gazdasági rendszerre jellemző módon mindenki mindenkitől lopott: a munkahelyeiken az oroszok vittek mindent, amit csak lehetett, hogy azt pénzzé tegyék, élelmiszerre cseréljék.
A magyar áldozatok pontos számáról megoszlanak a vélemények: a szovjet források 490–540 ezer, a magyar honvédelmi és statisztikai források 600 ezer, egyes kutatók pedig akár 700–800 ezer fogvatartottról számolnak be. Stark Tamás szerint ez utóbbi túlzó becslés, de érdemes azzal is számolni, hogy sokan szállítás közben vagy a tranzittáborokban haltak meg.
A magyar foglyok egynegyede soha nem tért haza, de az is áldozatnak tekinthető, aki 1950 után hazatért, hiszen sorsuk megpecsételődött. Sokáig figyelték őket a belügyi hatóságok. A fogságban elszenvedett kínokat tetőzte: hazatérve azt tapasztalták, hogy ugyanaz az elnyomó rendszer él Magyarországon is, mint a Szovjetunióban.
Az előadás végén beigazolódni látszott: valóban alig akad olyan család, amelyet ne érintett volna a szovjet terror. A közönség soraiban ülők közül többen elmeséltek egy-egy olyan családi történetet, amely az elhangzottakhoz kapcsolódik.
A múlt feltárása folyamatban van, melyhez a Sapientia is hozzájárul. Dr. Murádin János Kristóf egyetemi oktató, gulágkutató elmondta: az egyetem emléktárgyakat gyűjt egy múzeum létrehozására, és adatbázisban összegzi a kolozsvári áldozatok számát. A lista eddig 750 nevet tartalmaz, de számítanak a kolozsváriak segítségére annak érdekében, hogy minél teljesebb legyen.
Mészáros Tímea
foter.ro
2016. május 27.
NYILATKOZAT AZ EGYHÁZI TITKOSSZOLGÁLATI ÁTVILÁGÍTÁSOK TÁRGYÁBAN
A vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület a maga körében élen járt ennek megvalósításában. Az ún. Ticu Dumitrescu-törvényt megelőzően, már az 1998-as egyházi választások alkalmával jelöltjeinknek írásbeli nyilatkozatot kellett tenniük a hírhedt Securitatéval való viszonyuk tárgyában.
Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.
Egyházkerületünk lelkészi kollaboránsairól és ellenállóiról Szigorúan ellenőrzött evangélium címen indult könyvsorozat a (szegedi) Molnár János tollából. Vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával. Már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára (lásd: I. Kimutatás). Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort (lásd: II. Kimutatás) és 14 nem lelkészi személyt világított át. Jó munkát végzett. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak. Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek (1). Van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns (2). Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB (3). Néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak (4).
Megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület „elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő”. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját.
Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel „nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna” („nu există date ori documente din care să rezulte calitatea de lucrător sau de colaborator al Securităţii”). Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.
Közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.
A Magyar Fórum interjúja szerint (2016. április 28.): „69 lelkészről tudnak, akik beszervezett besúgók voltak, 43-ról nem közöltek választ, 11 esetben pedig kiderült, hogy súlyos besúgói tevékenységet folytattak. Mi lesz az ő sorsuk?” – hangzik a kérdés. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke válaszában – egyebek mellett – ezt mondja: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak az emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.” Ezen túlmenően viszont egyszer s mindenkorra azt is le kellene szögezni, hogy ezek a személyek egyházi tisztségbe ne legyenek megválaszthatók.
Nagyvárad, 2016. május 27.
Tőkés László
a Királyhágómelléki Református Egyházkerület
1989 utáni első püspöke
kms.mtva.hu
A vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület a maga körében élen járt ennek megvalósításában. Az ún. Ticu Dumitrescu-törvényt megelőzően, már az 1998-as egyházi választások alkalmával jelöltjeinknek írásbeli nyilatkozatot kellett tenniük a hírhedt Securitatéval való viszonyuk tárgyában.
Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.
Egyházkerületünk lelkészi kollaboránsairól és ellenállóiról Szigorúan ellenőrzött evangélium címen indult könyvsorozat a (szegedi) Molnár János tollából. Vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával. Már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára (lásd: I. Kimutatás). Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort (lásd: II. Kimutatás) és 14 nem lelkészi személyt világított át. Jó munkát végzett. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak. Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek (1). Van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns (2). Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB (3). Néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak (4).
Megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület „elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő”. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját.
Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel „nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna” („nu există date ori documente din care să rezulte calitatea de lucrător sau de colaborator al Securităţii”). Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.
Közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.
A Magyar Fórum interjúja szerint (2016. április 28.): „69 lelkészről tudnak, akik beszervezett besúgók voltak, 43-ról nem közöltek választ, 11 esetben pedig kiderült, hogy súlyos besúgói tevékenységet folytattak. Mi lesz az ő sorsuk?” – hangzik a kérdés. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke válaszában – egyebek mellett – ezt mondja: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak az emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.” Ezen túlmenően viszont egyszer s mindenkorra azt is le kellene szögezni, hogy ezek a személyek egyházi tisztségbe ne legyenek megválaszthatók.
Nagyvárad, 2016. május 27.
Tőkés László
a Királyhágómelléki Református Egyházkerület
1989 utáni első püspöke
kms.mtva.hu
2016. május 28.
Kizárná a volt kollaboránsokat a közéletből Tőkés
A lelkész-politikus kezdeményezte, hogy ne legyenek egyházi tisztségekbe választhatók azok, akik 1989 előtt együttműködtek a román kommunista hatalom politikai rendőrségével, a Securitatéval. A volt püspök átvilágítaná az ősszi parlamenti választásokon induló jelölteket is.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) volt püspöke kezdeményezte, hogy ne legyenek egyházi tisztségekbe választhatók azok, akik 1989 előtt együttműködtek a román kommunista hatalom politikai rendőrségével, a Securitatéval.
Tőkés László elmondta: bár a KREK annak idején éllovasa volt az egyházi átvilágításnak, a folyamat az utóbbi években szinte teljesen leállt.
A volt püspök aggasztónak találta, hogy az egyházi főhatóság nem indított fegyelmi eljárást azok ellen, akikről bizonyítást nyert, hogy együttműködtek a Securitatéval, vagy a politikai rendőrség fizetett ügynökei voltak, és némelyikük újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Az egyházkerületben az ősz folyamán tartanak választásokat.
Újra átvilágítják a politikusokat
Tőkés László örvendetes fejleménynek tartotta, hogy a román képviselőház hallgatólagosan elfogadott egy olyan törvénytervezetet, amely lehetővé teszi, hogy azokat is újra átvilágítsák, akikről korábban az illetékes hatóság a rendelkezésére álló akták alapján azt állapította meg, hogy nem működtek együtt. A tervezet szenátusi vitája és elfogadása azonban még hátra van.
A lelkész-politikus fontosnak tartotta, hogy a politikai közéletre is kiterjedjen az átvilágítás. „A kollaboránsokat ki kellene iktatni az egyházból és a jelöltek közül is" – utalt arra, hogy ősszel parlamenti választásokat tartanak Romániában.
„El kell takarítani a régi romokat”
A volt püspök szerint a romániai rendszerváltozás azért torzult el, mert a társadalomba továbbra is beépülnek a titkosszolgálat volt ügynökei és kollaboránsai.
„Új építkezéshez el kell takarítani a régi romokat. A kollaboráció maradványaitól is meg kell szabadulnunk ahhoz, hogy új társadalom épüljön fel" – tette hozzá Tőkés László.
MTI
Erdély.ma
A lelkész-politikus kezdeményezte, hogy ne legyenek egyházi tisztségekbe választhatók azok, akik 1989 előtt együttműködtek a román kommunista hatalom politikai rendőrségével, a Securitatéval. A volt püspök átvilágítaná az ősszi parlamenti választásokon induló jelölteket is.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) volt püspöke kezdeményezte, hogy ne legyenek egyházi tisztségekbe választhatók azok, akik 1989 előtt együttműködtek a román kommunista hatalom politikai rendőrségével, a Securitatéval.
Tőkés László elmondta: bár a KREK annak idején éllovasa volt az egyházi átvilágításnak, a folyamat az utóbbi években szinte teljesen leállt.
A volt püspök aggasztónak találta, hogy az egyházi főhatóság nem indított fegyelmi eljárást azok ellen, akikről bizonyítást nyert, hogy együttműködtek a Securitatéval, vagy a politikai rendőrség fizetett ügynökei voltak, és némelyikük újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Az egyházkerületben az ősz folyamán tartanak választásokat.
Újra átvilágítják a politikusokat
Tőkés László örvendetes fejleménynek tartotta, hogy a román képviselőház hallgatólagosan elfogadott egy olyan törvénytervezetet, amely lehetővé teszi, hogy azokat is újra átvilágítsák, akikről korábban az illetékes hatóság a rendelkezésére álló akták alapján azt állapította meg, hogy nem működtek együtt. A tervezet szenátusi vitája és elfogadása azonban még hátra van.
A lelkész-politikus fontosnak tartotta, hogy a politikai közéletre is kiterjedjen az átvilágítás. „A kollaboránsokat ki kellene iktatni az egyházból és a jelöltek közül is" – utalt arra, hogy ősszel parlamenti választásokat tartanak Romániában.
„El kell takarítani a régi romokat”
A volt püspök szerint a romániai rendszerváltozás azért torzult el, mert a társadalomba továbbra is beépülnek a titkosszolgálat volt ügynökei és kollaboránsai.
„Új építkezéshez el kell takarítani a régi romokat. A kollaboráció maradványaitól is meg kell szabadulnunk ahhoz, hogy új társadalom épüljön fel" – tette hozzá Tőkés László.
MTI
Erdély.ma
2016. május 28.
Száznégyen ballagtak a kantai középiskolában
A 336 éves kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum négy végzős osztályának száznégy székely ruhás diákja ballagott tegnap délelőtt. Az iskola udvarán nagyszámú szülő, nagyszülő, hozzátartozó és meghívott jelenlétében megtartott ünnepségen számos díjat is átadtak.
Elsőként Beder Imre református lelkipásztor köszöntötte Isten igéjével a ballagókat, majd Bejan András iskolaigazgató értékelte a négy végzős osztály négyéves tevékenységét. „Adjátok tovább Nagy Mózes szellemiségét” – kérte a ballagókat az iskola igazgatója. Bokor Tibor polgármester, az iskola volt igazgatója felidézte azt a huszonöt esztendőt, amikor még neki kellett tanárként, igazgatóként, majd politikusként a búcsúzókat jó tanácsokkal ellátnia. A megyei tanfelügyelőség üzenetét Farkas Csaba tanfelügyelő tolmácsolta. A tizenegyedikes tanulók zenés-verses ünnepi műsort adtak elő, ezzel búcsúztak végzős barátaiktól. Az évfolyam nevében ifj. Budai István mondott köszöntőt, az ünnepi zászlóátadást követően a végzősök József Attila versei alapján összeállított ünnepi műsora következett, majd a ballagók nevében Papp Andrea búcsúbeszéde hangzott el. A négy évfolyamelső: Elekes Emese, Fejér Henrietta, Bíró Anita és Illés Enikő. Elekes Emesét, az évfolyam legjobb tanulóját az önkormányzat nevében Bokor Tibor polgármester díjazta. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület kuratóriuma nevében id. Budai István tanár, egyesületi elnök nyújtotta át az iskola névadójáról elnevezett díjat, amelyet idén felnőtt kategóriában Rozsnyai Árpád kémiatanár és első alkalommal a szülői közösségből Dénes Imola, a szülőbizottság tagja, az iskola könyvelője vehetett át. A diákok közül a Nagy Mózes-díjat Csomós Attilának, Bíró Anitának, Dénes Botondnak, Fórika Zalánnak és Váncsa Róbertnek nyújtották oda. A végzős osztályok éltanulóit az osztályfőnökök könyvekkel ajándékozták meg, ezen kívül a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség és a Rotary Klub is díjazott. Ma 10 órától búcsúztatják el a Gábor Áron Szakképző Líceum 107 végzősét, június 3-án, pénteken 11 órakor a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában 148, a Református Kollégiumban 52, a Bod Péter Tanítóképzőben pedig 63 végzős diák ballag.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A 336 éves kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum négy végzős osztályának száznégy székely ruhás diákja ballagott tegnap délelőtt. Az iskola udvarán nagyszámú szülő, nagyszülő, hozzátartozó és meghívott jelenlétében megtartott ünnepségen számos díjat is átadtak.
Elsőként Beder Imre református lelkipásztor köszöntötte Isten igéjével a ballagókat, majd Bejan András iskolaigazgató értékelte a négy végzős osztály négyéves tevékenységét. „Adjátok tovább Nagy Mózes szellemiségét” – kérte a ballagókat az iskola igazgatója. Bokor Tibor polgármester, az iskola volt igazgatója felidézte azt a huszonöt esztendőt, amikor még neki kellett tanárként, igazgatóként, majd politikusként a búcsúzókat jó tanácsokkal ellátnia. A megyei tanfelügyelőség üzenetét Farkas Csaba tanfelügyelő tolmácsolta. A tizenegyedikes tanulók zenés-verses ünnepi műsort adtak elő, ezzel búcsúztak végzős barátaiktól. Az évfolyam nevében ifj. Budai István mondott köszöntőt, az ünnepi zászlóátadást követően a végzősök József Attila versei alapján összeállított ünnepi műsora következett, majd a ballagók nevében Papp Andrea búcsúbeszéde hangzott el. A négy évfolyamelső: Elekes Emese, Fejér Henrietta, Bíró Anita és Illés Enikő. Elekes Emesét, az évfolyam legjobb tanulóját az önkormányzat nevében Bokor Tibor polgármester díjazta. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület kuratóriuma nevében id. Budai István tanár, egyesületi elnök nyújtotta át az iskola névadójáról elnevezett díjat, amelyet idén felnőtt kategóriában Rozsnyai Árpád kémiatanár és első alkalommal a szülői közösségből Dénes Imola, a szülőbizottság tagja, az iskola könyvelője vehetett át. A diákok közül a Nagy Mózes-díjat Csomós Attilának, Bíró Anitának, Dénes Botondnak, Fórika Zalánnak és Váncsa Róbertnek nyújtották oda. A végzős osztályok éltanulóit az osztályfőnökök könyvekkel ajándékozták meg, ezen kívül a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség és a Rotary Klub is díjazott. Ma 10 órától búcsúztatják el a Gábor Áron Szakképző Líceum 107 végzősét, június 3-án, pénteken 11 órakor a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában 148, a Református Kollégiumban 52, a Bod Péter Tanítóképzőben pedig 63 végzős diák ballag.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 28.
Gurul a szerencsekrajcár (A Háromszék Táncegyüttes bemutatója)
„S jöttek a tündérek rettentő ujjongással-vijjogással… Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a levegőben” – írja Benedek Elek Szerencsekrajcár című meséjében. A nagy mesemondó nem gondolhatta, hogy története száz év múlva olyan hűen kel életre Sepsiszentgyörgyön, ahogy ő megfogalmazta. Jöttek a tündérek, ujjongtak-vijjogtak, de fergeteges csatákban sem tudták legyőzni a király szolgálatába álló szegénylegényeket.
A Háromszék Táncegyüttes szerdán tartotta Szerencsekrajcár című mesejátékának bemutatóját. Temérdek gyermeke volt a szegénylegénynek, és eljött az idő, amikor már nem bírta tartani őket, és felét szolgálatra küldte. Leányok menjenek-e vagy fiúk? – töprengett az apa (Melles Endre). A leányok névcsúfolókkal illették kiválasztott fiútestvéreiket, anyjuk (Ürmösi-Incze Mária-Terézia) egyenként adta rájuk az útravaló inget. Az apa-fiú táncospárbeszéddel együtt ezek a búcsúzás legszebb pillanatai. Gyurika (Portik Norbert) a legkisebb legény, őt nehezen engedik, de hajtja a belső vágy, hogy ne maradjon le testvéreitől. A család utolsó krajcárjával indítják útnak – hozzon szerencsét a szolgálatban.
Mennek a fiúk hat nap és hat éjjel, míg egy kakaslábon forgó várhoz érkeznek. Beállnának a király szolgálatába, de amíg a vár forog, nem juthatnak be. Gyurika szerencsekrajcárja állítja meg a várat, így kerülnek a király (Melles Endre) elé. Elmondják szándékukat, az eredmény: ezerkétszáz aranyszőrű csikót kell megőrizniük a király ménesében. Megszólal a táltos csikó (Gidró Roland), és elmondja Gyurikának, hogy éjszaka tündérek lopnak a ménesből. Kettejük tánca egyik igen szép jelenete az előadásnak. És jönnek a tündérek rettenetes vijjogással, élükön a főtündér (Ürmös-Incze Mária-Terézia). Nem csak itt látjuk Furik Rita jelmeztervező rendkívül hatásos ruhadarabjait, de ebben a tündérhajszában, valamint a leánykatonák és a fiúk harcában kiemelt látványelemek. A csikórablási kísérlet három éjszakán át tart, a testvérek mindannyiszor megvédik a ménest, és Gyurika elnyeri a király unokájának (Ádám Júlia) kezét, valamint fele királyságát. A szerencsekrajcárban nem csalódtak, a testvérek mind szolgálatban maradtak, és hét héten keresztül tartott a dínomdánom. Az Ivácson László rendezésében, koreográfiai koncepciójában bemutatott mesejáték zenei szerkesztője Fazakas Levente, a Heveder zenekar és meghívottjaik felvételre játszott muzsikája és az előadók gyermekei által mondott szövegek emelték a színpadon látottak hatását. Társrendező Fazakas Misi, a koreográfus munkatársa Melles Endre és Tekeres Gizella, animáció Ferencz Hunor. A felhasznált táncelemek, a mondókák, rigmusok, gyermekjátékok, a tréfás jelenetek olyan mesevilágot teremtenek, amelyben a gyermekek jól érzik magukat, beszólásaikkal részt is vesznek benne, s tán később is eszükbe jut Gyurika és testvéreinek kitartó küzdelme, és gurul majd feléjük is egy szerencsekrajcár. Mindezekért és Benedek Elek meséjének sok színházi ötlettel fűszerezett színpadra viteléért bizton állítható: szerencsés választás volt a Háromszék Táncegyüttes részéről a Szerencsekrajcár.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„S jöttek a tündérek rettentő ujjongással-vijjogással… Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a levegőben” – írja Benedek Elek Szerencsekrajcár című meséjében. A nagy mesemondó nem gondolhatta, hogy története száz év múlva olyan hűen kel életre Sepsiszentgyörgyön, ahogy ő megfogalmazta. Jöttek a tündérek, ujjongtak-vijjogtak, de fergeteges csatákban sem tudták legyőzni a király szolgálatába álló szegénylegényeket.
A Háromszék Táncegyüttes szerdán tartotta Szerencsekrajcár című mesejátékának bemutatóját. Temérdek gyermeke volt a szegénylegénynek, és eljött az idő, amikor már nem bírta tartani őket, és felét szolgálatra küldte. Leányok menjenek-e vagy fiúk? – töprengett az apa (Melles Endre). A leányok névcsúfolókkal illették kiválasztott fiútestvéreiket, anyjuk (Ürmösi-Incze Mária-Terézia) egyenként adta rájuk az útravaló inget. Az apa-fiú táncospárbeszéddel együtt ezek a búcsúzás legszebb pillanatai. Gyurika (Portik Norbert) a legkisebb legény, őt nehezen engedik, de hajtja a belső vágy, hogy ne maradjon le testvéreitől. A család utolsó krajcárjával indítják útnak – hozzon szerencsét a szolgálatban.
Mennek a fiúk hat nap és hat éjjel, míg egy kakaslábon forgó várhoz érkeznek. Beállnának a király szolgálatába, de amíg a vár forog, nem juthatnak be. Gyurika szerencsekrajcárja állítja meg a várat, így kerülnek a király (Melles Endre) elé. Elmondják szándékukat, az eredmény: ezerkétszáz aranyszőrű csikót kell megőrizniük a király ménesében. Megszólal a táltos csikó (Gidró Roland), és elmondja Gyurikának, hogy éjszaka tündérek lopnak a ménesből. Kettejük tánca egyik igen szép jelenete az előadásnak. És jönnek a tündérek rettenetes vijjogással, élükön a főtündér (Ürmös-Incze Mária-Terézia). Nem csak itt látjuk Furik Rita jelmeztervező rendkívül hatásos ruhadarabjait, de ebben a tündérhajszában, valamint a leánykatonák és a fiúk harcában kiemelt látványelemek. A csikórablási kísérlet három éjszakán át tart, a testvérek mindannyiszor megvédik a ménest, és Gyurika elnyeri a király unokájának (Ádám Júlia) kezét, valamint fele királyságát. A szerencsekrajcárban nem csalódtak, a testvérek mind szolgálatban maradtak, és hét héten keresztül tartott a dínomdánom. Az Ivácson László rendezésében, koreográfiai koncepciójában bemutatott mesejáték zenei szerkesztője Fazakas Levente, a Heveder zenekar és meghívottjaik felvételre játszott muzsikája és az előadók gyermekei által mondott szövegek emelték a színpadon látottak hatását. Társrendező Fazakas Misi, a koreográfus munkatársa Melles Endre és Tekeres Gizella, animáció Ferencz Hunor. A felhasznált táncelemek, a mondókák, rigmusok, gyermekjátékok, a tréfás jelenetek olyan mesevilágot teremtenek, amelyben a gyermekek jól érzik magukat, beszólásaikkal részt is vesznek benne, s tán később is eszükbe jut Gyurika és testvéreinek kitartó küzdelme, és gurul majd feléjük is egy szerencsekrajcár. Mindezekért és Benedek Elek meséjének sok színházi ötlettel fűszerezett színpadra viteléért bizton állítható: szerencsés választás volt a Háromszék Táncegyüttes részéről a Szerencsekrajcár.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 28.
Bűncselekménynek tekintik az autonómiatörekvést ( Székelyföldi terrorvád)
A Székelyhon portál szerint a kézdivásárhelyi merényletkísérlettel vádolt Beke István és az erre való felbujtással vádolt Szőcs Zoltán elleni vádirat az egész székelyföldi autonómiamozgalmat bűncselekményként próbálja bemutatni.
A portál tegnapi véleménycikkének a szerzője a vádirat nyilvánosságra került hetvenoldalas kivonatát tanulmányozta, azt vizsgálván, hogy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság milyen háttér-információkat csatolt a vádlottak konkrét ügyéhez. Leszögezi: a vádirat „ugyan nem bélyegzi meg terroristaként az egész magyar közösséget, de a székelyföldi, (...) autonómiamozgalmat szélsőséges, irredenta és revizionista címkékkel látja el, s összemossa a terrorizmussal. S mindezt hamis, félrevezető, manipulatív érvekkel” alapozza meg. Mint bemutatja: a vádirat kitér például a székely hadosztály 1918-as megalakulására, és arról tesz említést, hogy 1919-ben a székely hadosztály tagjai milyen bűnöket, atrocitásokat követtek el a román civil lakosság ellen. A magyarok radikalizmusra való hajlamát hivatott alátámasztani azzal, hogy megemlíti a 2009-es bolíviai rajtaütésben megölt Magyarosi Árpádot, aki az ügyészek szerint azáltal kapcsolódik a vádlottakhoz, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak egyesület tagja volt, s ez a szervezet az igazgatóság szerint „a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomból (HVIM) vált ki”.
A vádirat ugyanakkor többször tesz említést olyan rendezvényekről, amelyek célja „az erdélyi magyar közösségben erős ultranacionalista és románellenes érzelmek ápolása”. Ezen rendezvények között külön bekezdésben foglalkozik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által évente megszervezett székely szabadság napjával, melyet az igazgatóság szerint azért szerveznek „a magyar nacionalista-szélsőséges erők”, hogy általánossá tegyék azt a nézetet: Székelyföld területi autonómiáját „mindenáron, tehát erőszakkal is” ki kell vívni. A vádiratkivonatban háromszor is kitérnek a név szerint nem említett Izsák Balázs SZNT-elnök egy 2012-es felhívására, amelyben így fogalmazott: „A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld területi autonómiáját tűzte ki célként, és a huszonegyedik századi Európa nyelvén ez éppen a törvényes, szabad és független, nemzeti jogállást jelenti.” Az idézetet bűnjelként Beke István házában foglalták le.
A cikkíró szerint a vádirat a székely zászlót is bűnjelként azonosítja, a Kovászna megye határán található, Székelyföld turisztikai népszerűsítését szolgáló óriásplakátot pedig a HVIM hungarista szimbólumai között mutatja. A Székelyhon portál véleménycikke szerint a kézdivásárhelyi terrorvád túlmutat a vádlottakon és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmon, melyhez tartozik. „Az igazi tét a székelyföldi autonómiamozgalom inkriminálása lehet” – állapítja meg a szerző.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Székelyhon portál szerint a kézdivásárhelyi merényletkísérlettel vádolt Beke István és az erre való felbujtással vádolt Szőcs Zoltán elleni vádirat az egész székelyföldi autonómiamozgalmat bűncselekményként próbálja bemutatni.
A portál tegnapi véleménycikkének a szerzője a vádirat nyilvánosságra került hetvenoldalas kivonatát tanulmányozta, azt vizsgálván, hogy a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság milyen háttér-információkat csatolt a vádlottak konkrét ügyéhez. Leszögezi: a vádirat „ugyan nem bélyegzi meg terroristaként az egész magyar közösséget, de a székelyföldi, (...) autonómiamozgalmat szélsőséges, irredenta és revizionista címkékkel látja el, s összemossa a terrorizmussal. S mindezt hamis, félrevezető, manipulatív érvekkel” alapozza meg. Mint bemutatja: a vádirat kitér például a székely hadosztály 1918-as megalakulására, és arról tesz említést, hogy 1919-ben a székely hadosztály tagjai milyen bűnöket, atrocitásokat követtek el a román civil lakosság ellen. A magyarok radikalizmusra való hajlamát hivatott alátámasztani azzal, hogy megemlíti a 2009-es bolíviai rajtaütésben megölt Magyarosi Árpádot, aki az ügyészek szerint azáltal kapcsolódik a vádlottakhoz, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak egyesület tagja volt, s ez a szervezet az igazgatóság szerint „a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomból (HVIM) vált ki”.
A vádirat ugyanakkor többször tesz említést olyan rendezvényekről, amelyek célja „az erdélyi magyar közösségben erős ultranacionalista és románellenes érzelmek ápolása”. Ezen rendezvények között külön bekezdésben foglalkozik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által évente megszervezett székely szabadság napjával, melyet az igazgatóság szerint azért szerveznek „a magyar nacionalista-szélsőséges erők”, hogy általánossá tegyék azt a nézetet: Székelyföld területi autonómiáját „mindenáron, tehát erőszakkal is” ki kell vívni. A vádiratkivonatban háromszor is kitérnek a név szerint nem említett Izsák Balázs SZNT-elnök egy 2012-es felhívására, amelyben így fogalmazott: „A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld területi autonómiáját tűzte ki célként, és a huszonegyedik századi Európa nyelvén ez éppen a törvényes, szabad és független, nemzeti jogállást jelenti.” Az idézetet bűnjelként Beke István házában foglalták le.
A cikkíró szerint a vádirat a székely zászlót is bűnjelként azonosítja, a Kovászna megye határán található, Székelyföld turisztikai népszerűsítését szolgáló óriásplakátot pedig a HVIM hungarista szimbólumai között mutatja. A Székelyhon portál véleménycikke szerint a kézdivásárhelyi terrorvád túlmutat a vádlottakon és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmon, melyhez tartozik. „Az igazi tét a székelyföldi autonómiamozgalom inkriminálása lehet” – állapítja meg a szerző.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 28.
Orvosegyetem: harc az elviségért (Beszélgetés dr. Szabó Bélával, a MOGYE szenátusának alelnökével)
Kötelező reménykedés és hivatástudat, illetve bénító kilátástalanság között vergődik a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) oktatói gárdája. Az „egyetembejáráson” dr. Szabó Béla, az egyetem szenátusának alelnöke volt a kísérőnk.
– Újra nyakunkon az egyetemi iratkozások. Idén mivel csábítaná Marosvásárhelyre az orvosnak tanulni készülőket?
– Talán azzal, hogy nem az igazi, nem az, ami megillet bennünket, de ez a részleges magyar nyelvű oktatás is indokolttá teszi, hogy fiataljaink ide jöjjenek tanulni. Az orvosegyetemek megszaporodásával kissé átrajzolódott a térkép, a Partiumból kevesebben jönnek Marosvásárhelyre. Nagyvárad amúgy is próbál nyitni, meglebegtette a magyar oktatás kérdését, de a sorok között olvasva úgy tűnik, ők sem akarnak mást, mint ami itt van. Nem beszélve arról, hogy nem rendelkeznek humán erőforrással, mert ha komolyan vesszük az akkreditáció kérdését, az nem megy, hogy egy debreceni professzor szabad délutánján átmegy Váradra, megtartja az előadásait, s már indul is haza. Messze állnak annak az előírásnak a teljesítésétől, hogy az oktatói kar hetven százalékának főállásúnak kell lennie. Oktatási színvonal tekintetében a hazai legmagasabb nívót hozzuk, magyar orvostanhallgató diákélet szempontjából pedig itt találkozik kihagyhatatlan lehetőséggel. – Az átalakuló világ orvosképzési elvárásaival is tartják a lépést?
– Hitem szerint ebben a tekintetben sincsenek különösebb lemaradásaink. Az orvosképzés kétségtelenül átalakult. Míg 20–25 évvel ezelőtt a hatéves egyetem befejezése után az államtól kapott munkahelyről különösebb továbbképzés nélkül bárki elaraszolgatott a nyugdíjig, ma rezidensvizsga nélkül szinte semmit sem lehet kezdeni az orvosi diplomával. Ennek visszaütője azonban az a mentalitás kialakulása, miszerint nem töröm össze magam, majd a rezidencia alatt megtanulom, amire ténylegesen is szükségem lesz.
– Mégis hiányérzetekkel küszködünk, ha a magyar nyelvű orvosoktatásra gondolunk. Ön szerint kihozzák a maximumot a pillanatnyi helyzetből?
– Ez már egy másik történet, hiszen megilletne minket, amiért évek óta küzdünk, s aminek mérsékelt sikeréért – vagy sikertelenségéért – elég sok szemrehányást kapunk. Elgondolkodtató azonban e jelenség körüli pszichózis: amikor tavaly abban csúcsosodott a gyógyszerészeti egyetem körüli akkreditációs botrány, hogy nem is hirdetnek meg helyeket, elgondolkodtató reakciók követték a blöff szintjén bedobott hírt. Nem az erdélyi magyar közvélemény jogos felháborodása következett – mi az, hogy nincs felvételi? –, hanem egyfajta pótcselekvést érzékelhettünk: ebben az esetben az erdélyi fiatal elmegy Kolozsvárra, a partiumi Magyarországra, a székelyföldi pedig nem gyógyszerész lesz, hanem vegyészmérnök. Holott az egész nem volt egyéb, mint a rektor újabb próbálkozása, hogy meddig lehet elmenni, hol húzódik a magyarok tűréshatára.
– Leltározzunk: mennyi valósult meg máig a két fél által aláírt hétpontos egyezményből, amely teljesítése előfeltétele volt annak, hogy a magyar tagozat visszatérjen az egyetem szenátusának vezetésébe? – A dolog máshonnan indult: egyszerűen „eladhatatlan” volt, hogy az egyetem vezetésében nincsenek ott a magyarok, ezért volt szükség a megállapodásra. A rektorhelyettes és a dékánhelyettesek kijelölésében egyetlen pontnál nem tudtuk érvényesíteni az akaratunkat. Egy másik pont – a magyar rektorhelyettes meghirdetheti a megüresedett állásokat, amelyekre van jelöltünk – egyáltalán nem valósult meg. Az első perctől kezdve arra igyekeztek leegyszerűsíteni a kérdést, hogy itt nem magyar főtanszékek létrehozása a cél, hanem a magyarok fel akarnak venni egy-két embert. A magyar tanársegédeknek járó nyelvi kompetenciák esetében azt hozták fel, hogy egyetlen fajta tanársegéd van. Amíg a helyzetünk nincs intézményesítve, rendszerint az történik, hogy az arányosságok miatt néha feltűnik egy-egy állás, de amint konkrét jelentkezőnk akad, máris eltűnik vagy tovább vándorol a meghirdetett munkakör. És mi tagadás, az emberek kezdtek belefáradni ebbe a szélmalomharcba. – Ezek az apró csetepaték részben mintha a magyar főtanszékek létrehozása elviségének feladását is jeleznék… – Valóban egyre kevesebbet beszélünk az eredeti törvényről. Még tagozati szinten is versenyfutássá alakult az egész, hogy a meglévő oktatók felnőjenek az előléptetési követelményekhez, míg a tagozat intézményes rendezésének ügye kissé háttérbe került. A hetedik pont egyébként éppen a főtanszékek létrehozása az akkreditáció után, nos, e pont bevitelén két órán át vitatkoztunk. A tárgyaláson jelen lévő miniszter asszony egy idő után maga ellenőrizte, mi kerül be a megfogalmazásba, mert előtte többször előfordult, hogy megegyeztünk egy dologról, s egészen mást láttunk papírra rögzítve. Viszont a tárcavezető másnap sajtótájékoztatón kijelentette, hogy főtanszékekről szó sem volt, holott ott szerepel a hetedik pontban. A mi végleges akkreditációnk 2014-ben érkezett meg azzal a zárójellel, hogy az akkreditációs bizottság, a Romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság bizonyos dolgokban még ellenőrző vizitet tart, de ettől még végleges maradt, ellenkező esetben a teljes egyetem akkreditációját is visszaminősítette volna. Habár a felsőoktatási minőségbiztosítási hatóság honlapján az szerepel, hogy végleges akkreditációval rendelkezünk, a felmérő vizitre hivatkozva az egyetem szenátusa nem tekinti azt véglegesnek, és nem hajlandó megalakítani a magyar főtanszékeket.
– Célt érhet ez a kifárasztásos technika?
– Fennáll a veszély. Arra mindig vigyáztak, hogy az oktatói létszám ne csökkenjen, inkább hozzánk arányították a diáklétszámot. A konfrontációt, a román kollégákkal be-beálló mosolyszünetet azonban mindenki másképp viseli. A legutóbbi, 2016. januári szenátusi választások egy dolgot mindenképpen bizonyítottak: a régi vezetés újratermelte önmagát, néhány kivétellel ugyanazok az emberek szavaztak ugyanazokra. Lélekben tehát változatlanul ugyanazt akarja a közösség, csak épp a mindennapok fáradsága halmozódik. A vezetőségből való korábbi kivonulásunkkal nem akartunk egyebet, mint feldobni a labdát – ami azonban a levegőben maradt, sőt, egyesek ellenünk fordították, mondván, hogy a kivonulásunkkal megszűnt a tárgyalási lehetőség. Amúgy szerintem túl sokat nem veszítettünk a másfél éves távolmaradásunkkal, a vezetőség nem állt le, összeállította például az akkreditációs dossziét, a tagozat tovább működött.
– Elképzelhetőnek tart bármilyen további visszarendeződést? Mi kölcsönözhetne az eddiginél erősebb hátszelet a harcukhoz?
– Elméletileg szinte bármit elképzelhetőnek tartok, de úgy ítélem meg, hogy a jelenlegi az az állapot, amelyet a román többség még eladhatónak tart a közvélemény felé. Mindent kézben tartanak, a mi szenátusbeli 30 százalékos jelenlétünk számukra legitimáló és kényelmes, hiszen kétharmados többséggel bármit át lehet vinni. Minden egyes állásért hosszas tárgyalások zajlanak, s akár sikertörténetnek is eladhatnám, hogy kértünk öt állást, megkaptunk egyet-kettőt. Sok esetben azonban olyanokat vesznek fel, akiknek a magyar tagozat iránti elkötelezettsége már nem töretlen, a magyarnyelv-tudásuk is hiányos, de a magyar tagozat kötelékébe kerülnek. Egyesek még a diákoknak is igyekeznek elmagyarázni, hogy nem jó, ha csak magyarul tanulnak. Mi viszont azt az álláspontot képviseljük, hogy az előadások nyelve kizárólag magyar legyen, a gyakorlati oktatás pedig kétnyelvű, úgy, ahogy az a gyakorlatban régebben is zajlott, amikor a tanársegédek zöme még beszélte a magyar nyelvet. – Létezik új stratégia? Mit kellene másképp csinálni, ha az eddigi módszerek csak részeredményekhez vezettek? – Tárgyalásokkal legfeljebb néhány gyenge engedményt tudunk elérni. A törvény által is előírt lényegi dolgok esetében rendre befagynak a vizek. Változást január óta sem tapasztalunk, a javaslataink többségét az új szenátus is változatlanul leszavazza. 2011-ben, amikor az egyetem chartáját dolgoztuk ki, az a megegyezés született, hogy az orvosi karon három román és három magyar főtanszék legyen. A jelenlegi rektor, az akkori dékán 5:3-as változatot terjesztett a Kari Tanács elé, míg aztán az egészet le nem szavazták. Magánbeszélgetések során többen is igazat adnak nekünk, de amikor szavazni kell, ezek a voksok már nem léteznek. A megbélyegzést senki sem kockáztatja. – A diákok miben szenvedik meg leginkább ennek a kötélhúzásnak a következményeit? – A legelső chartakidolgozási ülésen az akkori rektorhelyettes asszony elénkbe tett egy olyan passzust, hogy az idegen nyelven tanulók negyedévtől kötelesek tudni románul. Mire én azt válaszoltam, hogy a mi diákjaink nem idegen nyelven, hanem anyanyelven tanulnak, román nyelvből pedig hasonló értékű érettségi vizsgát tettek, mint a román anyanyelvű fiatalok. Egy hónapra rá megjelent az a passzus, miszerint az orvos-beteg kapcsolattartás csakis román nyelven történhet. A magyar diákok többsége talán ismeri a román irodalmi nyelvet, a konyhanyelvet kevésbé, jönnek is rosszízű megjegyzések a gyakorlatok során. Kevésbé lenne traumatikus, ha a diák anyanyelvén kezdené el a gyakorlatot, s később tanulná meg a román szaknyelvet. Ennek ellenére immár jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy a MOGYE-n törvényesen tartják a magyar tagozaton tanuló hallgatók számára is román nyelven a gyakorlati oktatást.
– Miben reménykednek, mi billentheti jó irányba ezt a folyamatot?
– Csakis a tagozat intézményesítése. Abban az esetben ugyanis a mi jelenlegi 30 százalékunkon belül megilletne az állások bizonyos százaléka, így tudnánk némileg tervezni. Azaz nem rögtönözni kellene, hanem egy-két év alatt ki tudnánk nevelni egy embert egy bizonyos munkakörre. Kiküszöbölhető lenne annak a veszélye, hogy ránk mutogassanak: ott az állás, de nincs emberetek rá. Elméletileg rendelkeznünk kellene harminc szükséges végzettségű ifjúval, akik azért tengődnének, hátha egyszer lehetőségük nyílik beugrani a képletbe. Valljuk meg, ez nem életszerű, és nem is
elvárható. – Milyen jövőképet kínálnak ma a MOGYE iránt érdeklődőknek?
– Egy gyönyörű hivatás perspektíváját, illetve azt, hogy nem lesz kevesebb hely magyar oldalon, mint az elmúlt években, azaz 135 a medicinán, 40 a gyógyszerészetin, 35 a fogászaton, illetve 15 az asszisztensképzőn. A többi mindannyiunkon múlik.
DR. SZABÓ BÉLA
A Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának alelnöke, szülész-nőgyógyász szakorvos, orvosi szakíró, az orvostudományok doktora, egyetemi tanár. Nagyváradon született 1957. szeptember 25-én. Középiskoláit Margittán, egyetemi tanulmányait a marosvásárhelyi OGYI általános orvosi karán végezte (1983). 1985-ig Marosvásárhelyen rezidens, utána a marosvásárhelyi szülészeti és nőgyógyászati klinika tanszékén gyakornok, tanársegéd (1991), adjunktus (2000), előadótanár (2003), majd egyetemi tanár (2006), 2008-tól tanszékvezető. Az orvosi kar dékánhelyettese, a MOGYE szenátusának 1990-től a tagja. A Román Szülészet-Nőgyógyászati Társaság tagja, 2003–2005 között ügyvezető elnöke, 2006-tól regionális alelnöke a Román Perinatológiai Társaságnak, a Magyar Szülészeti és Nőgyógyászati Ultrahang Társaságnak (1996), választmányi tagja az EME Orvostudományi Szakosztályának (2001), a European Menopause and Andropause Societynek (2003). Maros és Hargita megye szülészeti és nőgyógyászati ellátásának fő metodológusa (2002), az Egészségügyi Minisztérium Nőgyógyászati Szakbizottságának tagja (2006). Díjak, elismerések: a Román Oktatási Minisztérium (2004) és a Swiss Agency for Development and Cooperation emlékplakettel jutalmazta.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kötelező reménykedés és hivatástudat, illetve bénító kilátástalanság között vergődik a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) oktatói gárdája. Az „egyetembejáráson” dr. Szabó Béla, az egyetem szenátusának alelnöke volt a kísérőnk.
– Újra nyakunkon az egyetemi iratkozások. Idén mivel csábítaná Marosvásárhelyre az orvosnak tanulni készülőket?
– Talán azzal, hogy nem az igazi, nem az, ami megillet bennünket, de ez a részleges magyar nyelvű oktatás is indokolttá teszi, hogy fiataljaink ide jöjjenek tanulni. Az orvosegyetemek megszaporodásával kissé átrajzolódott a térkép, a Partiumból kevesebben jönnek Marosvásárhelyre. Nagyvárad amúgy is próbál nyitni, meglebegtette a magyar oktatás kérdését, de a sorok között olvasva úgy tűnik, ők sem akarnak mást, mint ami itt van. Nem beszélve arról, hogy nem rendelkeznek humán erőforrással, mert ha komolyan vesszük az akkreditáció kérdését, az nem megy, hogy egy debreceni professzor szabad délutánján átmegy Váradra, megtartja az előadásait, s már indul is haza. Messze állnak annak az előírásnak a teljesítésétől, hogy az oktatói kar hetven százalékának főállásúnak kell lennie. Oktatási színvonal tekintetében a hazai legmagasabb nívót hozzuk, magyar orvostanhallgató diákélet szempontjából pedig itt találkozik kihagyhatatlan lehetőséggel. – Az átalakuló világ orvosképzési elvárásaival is tartják a lépést?
– Hitem szerint ebben a tekintetben sincsenek különösebb lemaradásaink. Az orvosképzés kétségtelenül átalakult. Míg 20–25 évvel ezelőtt a hatéves egyetem befejezése után az államtól kapott munkahelyről különösebb továbbképzés nélkül bárki elaraszolgatott a nyugdíjig, ma rezidensvizsga nélkül szinte semmit sem lehet kezdeni az orvosi diplomával. Ennek visszaütője azonban az a mentalitás kialakulása, miszerint nem töröm össze magam, majd a rezidencia alatt megtanulom, amire ténylegesen is szükségem lesz.
– Mégis hiányérzetekkel küszködünk, ha a magyar nyelvű orvosoktatásra gondolunk. Ön szerint kihozzák a maximumot a pillanatnyi helyzetből?
– Ez már egy másik történet, hiszen megilletne minket, amiért évek óta küzdünk, s aminek mérsékelt sikeréért – vagy sikertelenségéért – elég sok szemrehányást kapunk. Elgondolkodtató azonban e jelenség körüli pszichózis: amikor tavaly abban csúcsosodott a gyógyszerészeti egyetem körüli akkreditációs botrány, hogy nem is hirdetnek meg helyeket, elgondolkodtató reakciók követték a blöff szintjén bedobott hírt. Nem az erdélyi magyar közvélemény jogos felháborodása következett – mi az, hogy nincs felvételi? –, hanem egyfajta pótcselekvést érzékelhettünk: ebben az esetben az erdélyi fiatal elmegy Kolozsvárra, a partiumi Magyarországra, a székelyföldi pedig nem gyógyszerész lesz, hanem vegyészmérnök. Holott az egész nem volt egyéb, mint a rektor újabb próbálkozása, hogy meddig lehet elmenni, hol húzódik a magyarok tűréshatára.
– Leltározzunk: mennyi valósult meg máig a két fél által aláírt hétpontos egyezményből, amely teljesítése előfeltétele volt annak, hogy a magyar tagozat visszatérjen az egyetem szenátusának vezetésébe? – A dolog máshonnan indult: egyszerűen „eladhatatlan” volt, hogy az egyetem vezetésében nincsenek ott a magyarok, ezért volt szükség a megállapodásra. A rektorhelyettes és a dékánhelyettesek kijelölésében egyetlen pontnál nem tudtuk érvényesíteni az akaratunkat. Egy másik pont – a magyar rektorhelyettes meghirdetheti a megüresedett állásokat, amelyekre van jelöltünk – egyáltalán nem valósult meg. Az első perctől kezdve arra igyekeztek leegyszerűsíteni a kérdést, hogy itt nem magyar főtanszékek létrehozása a cél, hanem a magyarok fel akarnak venni egy-két embert. A magyar tanársegédeknek járó nyelvi kompetenciák esetében azt hozták fel, hogy egyetlen fajta tanársegéd van. Amíg a helyzetünk nincs intézményesítve, rendszerint az történik, hogy az arányosságok miatt néha feltűnik egy-egy állás, de amint konkrét jelentkezőnk akad, máris eltűnik vagy tovább vándorol a meghirdetett munkakör. És mi tagadás, az emberek kezdtek belefáradni ebbe a szélmalomharcba. – Ezek az apró csetepaték részben mintha a magyar főtanszékek létrehozása elviségének feladását is jeleznék… – Valóban egyre kevesebbet beszélünk az eredeti törvényről. Még tagozati szinten is versenyfutássá alakult az egész, hogy a meglévő oktatók felnőjenek az előléptetési követelményekhez, míg a tagozat intézményes rendezésének ügye kissé háttérbe került. A hetedik pont egyébként éppen a főtanszékek létrehozása az akkreditáció után, nos, e pont bevitelén két órán át vitatkoztunk. A tárgyaláson jelen lévő miniszter asszony egy idő után maga ellenőrizte, mi kerül be a megfogalmazásba, mert előtte többször előfordult, hogy megegyeztünk egy dologról, s egészen mást láttunk papírra rögzítve. Viszont a tárcavezető másnap sajtótájékoztatón kijelentette, hogy főtanszékekről szó sem volt, holott ott szerepel a hetedik pontban. A mi végleges akkreditációnk 2014-ben érkezett meg azzal a zárójellel, hogy az akkreditációs bizottság, a Romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság bizonyos dolgokban még ellenőrző vizitet tart, de ettől még végleges maradt, ellenkező esetben a teljes egyetem akkreditációját is visszaminősítette volna. Habár a felsőoktatási minőségbiztosítási hatóság honlapján az szerepel, hogy végleges akkreditációval rendelkezünk, a felmérő vizitre hivatkozva az egyetem szenátusa nem tekinti azt véglegesnek, és nem hajlandó megalakítani a magyar főtanszékeket.
– Célt érhet ez a kifárasztásos technika?
– Fennáll a veszély. Arra mindig vigyáztak, hogy az oktatói létszám ne csökkenjen, inkább hozzánk arányították a diáklétszámot. A konfrontációt, a román kollégákkal be-beálló mosolyszünetet azonban mindenki másképp viseli. A legutóbbi, 2016. januári szenátusi választások egy dolgot mindenképpen bizonyítottak: a régi vezetés újratermelte önmagát, néhány kivétellel ugyanazok az emberek szavaztak ugyanazokra. Lélekben tehát változatlanul ugyanazt akarja a közösség, csak épp a mindennapok fáradsága halmozódik. A vezetőségből való korábbi kivonulásunkkal nem akartunk egyebet, mint feldobni a labdát – ami azonban a levegőben maradt, sőt, egyesek ellenünk fordították, mondván, hogy a kivonulásunkkal megszűnt a tárgyalási lehetőség. Amúgy szerintem túl sokat nem veszítettünk a másfél éves távolmaradásunkkal, a vezetőség nem állt le, összeállította például az akkreditációs dossziét, a tagozat tovább működött.
– Elképzelhetőnek tart bármilyen további visszarendeződést? Mi kölcsönözhetne az eddiginél erősebb hátszelet a harcukhoz?
– Elméletileg szinte bármit elképzelhetőnek tartok, de úgy ítélem meg, hogy a jelenlegi az az állapot, amelyet a román többség még eladhatónak tart a közvélemény felé. Mindent kézben tartanak, a mi szenátusbeli 30 százalékos jelenlétünk számukra legitimáló és kényelmes, hiszen kétharmados többséggel bármit át lehet vinni. Minden egyes állásért hosszas tárgyalások zajlanak, s akár sikertörténetnek is eladhatnám, hogy kértünk öt állást, megkaptunk egyet-kettőt. Sok esetben azonban olyanokat vesznek fel, akiknek a magyar tagozat iránti elkötelezettsége már nem töretlen, a magyarnyelv-tudásuk is hiányos, de a magyar tagozat kötelékébe kerülnek. Egyesek még a diákoknak is igyekeznek elmagyarázni, hogy nem jó, ha csak magyarul tanulnak. Mi viszont azt az álláspontot képviseljük, hogy az előadások nyelve kizárólag magyar legyen, a gyakorlati oktatás pedig kétnyelvű, úgy, ahogy az a gyakorlatban régebben is zajlott, amikor a tanársegédek zöme még beszélte a magyar nyelvet. – Létezik új stratégia? Mit kellene másképp csinálni, ha az eddigi módszerek csak részeredményekhez vezettek? – Tárgyalásokkal legfeljebb néhány gyenge engedményt tudunk elérni. A törvény által is előírt lényegi dolgok esetében rendre befagynak a vizek. Változást január óta sem tapasztalunk, a javaslataink többségét az új szenátus is változatlanul leszavazza. 2011-ben, amikor az egyetem chartáját dolgoztuk ki, az a megegyezés született, hogy az orvosi karon három román és három magyar főtanszék legyen. A jelenlegi rektor, az akkori dékán 5:3-as változatot terjesztett a Kari Tanács elé, míg aztán az egészet le nem szavazták. Magánbeszélgetések során többen is igazat adnak nekünk, de amikor szavazni kell, ezek a voksok már nem léteznek. A megbélyegzést senki sem kockáztatja. – A diákok miben szenvedik meg leginkább ennek a kötélhúzásnak a következményeit? – A legelső chartakidolgozási ülésen az akkori rektorhelyettes asszony elénkbe tett egy olyan passzust, hogy az idegen nyelven tanulók negyedévtől kötelesek tudni románul. Mire én azt válaszoltam, hogy a mi diákjaink nem idegen nyelven, hanem anyanyelven tanulnak, román nyelvből pedig hasonló értékű érettségi vizsgát tettek, mint a román anyanyelvű fiatalok. Egy hónapra rá megjelent az a passzus, miszerint az orvos-beteg kapcsolattartás csakis román nyelven történhet. A magyar diákok többsége talán ismeri a román irodalmi nyelvet, a konyhanyelvet kevésbé, jönnek is rosszízű megjegyzések a gyakorlatok során. Kevésbé lenne traumatikus, ha a diák anyanyelvén kezdené el a gyakorlatot, s később tanulná meg a román szaknyelvet. Ennek ellenére immár jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy a MOGYE-n törvényesen tartják a magyar tagozaton tanuló hallgatók számára is román nyelven a gyakorlati oktatást.
– Miben reménykednek, mi billentheti jó irányba ezt a folyamatot?
– Csakis a tagozat intézményesítése. Abban az esetben ugyanis a mi jelenlegi 30 százalékunkon belül megilletne az állások bizonyos százaléka, így tudnánk némileg tervezni. Azaz nem rögtönözni kellene, hanem egy-két év alatt ki tudnánk nevelni egy embert egy bizonyos munkakörre. Kiküszöbölhető lenne annak a veszélye, hogy ránk mutogassanak: ott az állás, de nincs emberetek rá. Elméletileg rendelkeznünk kellene harminc szükséges végzettségű ifjúval, akik azért tengődnének, hátha egyszer lehetőségük nyílik beugrani a képletbe. Valljuk meg, ez nem életszerű, és nem is
elvárható. – Milyen jövőképet kínálnak ma a MOGYE iránt érdeklődőknek?
– Egy gyönyörű hivatás perspektíváját, illetve azt, hogy nem lesz kevesebb hely magyar oldalon, mint az elmúlt években, azaz 135 a medicinán, 40 a gyógyszerészetin, 35 a fogászaton, illetve 15 az asszisztensképzőn. A többi mindannyiunkon múlik.
DR. SZABÓ BÉLA
A Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusának alelnöke, szülész-nőgyógyász szakorvos, orvosi szakíró, az orvostudományok doktora, egyetemi tanár. Nagyváradon született 1957. szeptember 25-én. Középiskoláit Margittán, egyetemi tanulmányait a marosvásárhelyi OGYI általános orvosi karán végezte (1983). 1985-ig Marosvásárhelyen rezidens, utána a marosvásárhelyi szülészeti és nőgyógyászati klinika tanszékén gyakornok, tanársegéd (1991), adjunktus (2000), előadótanár (2003), majd egyetemi tanár (2006), 2008-tól tanszékvezető. Az orvosi kar dékánhelyettese, a MOGYE szenátusának 1990-től a tagja. A Román Szülészet-Nőgyógyászati Társaság tagja, 2003–2005 között ügyvezető elnöke, 2006-tól regionális alelnöke a Román Perinatológiai Társaságnak, a Magyar Szülészeti és Nőgyógyászati Ultrahang Társaságnak (1996), választmányi tagja az EME Orvostudományi Szakosztályának (2001), a European Menopause and Andropause Societynek (2003). Maros és Hargita megye szülészeti és nőgyógyászati ellátásának fő metodológusa (2002), az Egészségügyi Minisztérium Nőgyógyászati Szakbizottságának tagja (2006). Díjak, elismerések: a Román Oktatási Minisztérium (2004) és a Swiss Agency for Development and Cooperation emlékplakettel jutalmazta.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 28.
Bölöni Domokos: Szólt a rigó a Nyikónál
Az öreg szólította meg őket, azt hitte, valakit keresnek, vagy lopni akarnak. Amióta a kéthektáros ribizliföld őrzését rábízták, megnézett mindenkit, még a falubelieket is, ha erre vetődtek, ide ki, a Bökkfű alá, a tanyához. – Ne igyanak a vízből – szólt oda, mintha rég ösmerné őket –, feljebb tisztább, nem piszkolja kis patak. Csak a rigók.
Az idegenek felnéztek.
– Hogyhogy a rigók? – kérdezte a fiatal. Ez vitte a hátizsákot meg valami fehéres botot. – Azok úgy, a maguk módján – hunyorgott az öreg. Fekete posztókalapját hátrataszította a feje búbjára, kabátját maga alá terítette, leült, a tarisznyából sörösüveget halászott elő. – Megkínálom egy pohár borral – mondta. Azok ketten melléje telepedtek, az idősebbik kopaszodott már, s nem látszott rajta, hogy valami turista volna, mert fekete pantallót viselt és a kabátja is fekete volt. Nagy homlokát elöntötte a veríték.
– Még mindig nem értem a rigókat – makacskodott a fiatal, a hátizsákos.
Kicsi szakálla éppen csak hogy kiszökött, olyan kacaghatnám módra.
– Belepottyintanak – magyarázta a csősz. – A maguk módján – s kacagott hozzá egy cseppet. A kis szakállú csak ekkor jött létre.
– Mi nem pottyantunk – vont vállat sértődötten.
Az idősebbik idegennek tetszhetett a szó, elmosolyodott titokban.
– Rossz ez a bor – mondta aztán. A csősz jobban megnézte magának.
– Van jobb is – szólalt meg nagy későre. – Ez víz helyett van.
– Az ott fenn, túl a vízen: a Gordon – magyarázta az idősebbik idegen.
A csősz mérgelődött egy kicsit, hát mi az isten, ezek meg se köszönik, hogy megkínálta őket? A kíváncsiság mégis féken tartotta.
– Az. S ez: a Fehér Nyikó.
– Mitől fehér? – kíváncsiskodott a kis szakállú. – Van fekete is?
– Nincs – sajnálkozott a csősz. – Mindig azt mondtuk: fel a Nyikóba, mind itt voltak a falu földjei. Fel a Nyikóba. Aztán ettől valahogy megfehéredett a víz. Mü úgy mondtuk: Fényikóba. Az urak nem érthették valahogy.
– Valahogy úgy – bólintott huncutul az idősebbik, a kopasz.
– S hát maguk hova? – bugyogott ki a csőszből mégis a kérdés.
– Csak úgy, né, megjárjuk magunkat. Fel a forrásig.
– Megkínálhatom a jobbikból is – kiáltott utánuk, amikor azok szedelőzködni kezdtek. A kis szakállú vonakodott, de az idősebbik mintha ráállt volna. A ház s a csűr jól körül volt kerítve töviskerttel, hogy a vadak ne tudják áthágni. A csősz előbb a pajtát mutatta meg, most nem tart marhát, szabadkozott, mert a fia beköltözött a faluba, éppen szenet éget Argeş megyében valahol, s ők már nem emberei a munkának, neki is négyféle betegsége van, fürdőn is volt, de hiába. Akit úgy meghöngörgetett a fehér bika, az nem épül már fel többet az életben. A fehér bika vad volt, a vadőrt is felkergette a fára, s a kutyáján töltötte ki a bosszúját. A fekete bikát meg lehetett szelídíteni, ha vízen ment át a csorda, ő a hátára ült, úgy vitte át, avval volt szerencséje, a bivalybikával; az odajött, s elverte a fehér bikát, de úgy, legényül is, hat hétig borogatták utána. – A fecskéim – mutatta büszkén. – Már nagy mind a négy fióka, de látják-e, nem félnek. Mondikálgatok nekik örökké, s megszelídültek.
Megsimogatta őket is az istálló gerendájára épített fészekben, azok visszacsicseregtek. A kis szakállú türelmetlenül intett, az idősebbiknek pára jött a szemére. Oldalt az udvaron hosszú asztal állt a szőlőlugasban, oda hozott a jobbik borából az öreg. Ez sem volt sokkal jobb, hiszen novaszőlője termett, a nemesebb fajtát itt a fagy szokta leszüretelni, de a jövevények ezúttal nem finnyáskodtak, a fiatal néha beleszólt ugyan a beszédbe, de a másik, a fekete kabátos, az csak nézte az öreget, s nagyokat hallgatott. A csőszből folyt a szó. Falubeliek ritkán tévednek ide, a gyümölcsösben dolgozók nem érnek rá tárgyalni, hát nem csoda. Még azt is kikottyantotta ezeknek, hogy ő csak a múlt télen tanult meg írni s olvasni, mert mostanában evvel a sokféle betegséggel nem tud éjjelenként aludni, s mit tudjon csinálni az ember, ha álma sincs, s már nem is fiatal. Visszadöcögött a házba, kihozta az irkáit, nézzék meg, ezekbe írja most az életét. Nem bolondság, neki olyan élete volt, részeges apja, szolgasora; s négy asszonyhoz segítette hozzá az Isten, de csak egyhez adott szerencsét is, ez az, amelyik odakinn gyomlál a kertben. Az idegenek csendben hallgatták. – Olyan valék én is, mint... – keresgélte a nevet az emlékezetében –, mint: Ábel! Hallottak róla, ugye?...
A kopasz idegen lehunyta a szemét. Hogyne, olvasták, tudják, ki volt Tamási Áron.
– Benne van a fényképe is – nyitott oda az öreg; amint újra feltekintett, egy pillanatra megállt szeme a kopasz idegenen, s felakadt rajta.
– Maga... – futott ki a száján, de el is restellte magát érte. – Köszönjük a borát – állt fel a kopasz idegen. Kezet fogtak az öreggel, a kis szakállú pénzt lopott az asztal szélire. – Ne menjenek kifelé, aztot tanácsolnám – ugrasztotta utánuk még a hangot az öreg. – Hajnalban szólt a rigó a Nyikónál, eső lesz...
Azok már a kapunál jártak, az idősebbik visszaintett.
Két fiatalember ugrott be hozzá a vihar elől, füvet kaszáltak az almafák közén, kértek egy liter bort, odakinn dörgött-villámlott, szekereztek az angyalok a mennyben, megette a fene az ilyen időt, keseregtek; amikor napjában ötven-hatvan lejt ha kereshet az ember, pedig egynapi kasza ára száz-százhúsz lej.
Az öreg addig okvetetlenkedett, amíg mégiscsak eldicsekedte: itt járt nála két nadrágos, az egyik éppen az volt, akit hatvanhatban hoztak volt haza s temettek el odaki, a templom elé, ahol az a nagy kő van.
– Bolond immár kied – kacagtak össze a legények. – Maga Jézust is még egyszer feltámasztaná. De az öreg erősködött, hogy az ő szeme nem csal, s azért is újra elővette az Ábelt: nézzék meg, világra ilyen volt...
– Ha olyan volt, olyan volt – kacagtak ismét a legények. – Mü ezt most magának elhisszük, s el van bütülve. Hozattak még egy literrel, koccintottak. Hátha addig eláll az idő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az öreg szólította meg őket, azt hitte, valakit keresnek, vagy lopni akarnak. Amióta a kéthektáros ribizliföld őrzését rábízták, megnézett mindenkit, még a falubelieket is, ha erre vetődtek, ide ki, a Bökkfű alá, a tanyához. – Ne igyanak a vízből – szólt oda, mintha rég ösmerné őket –, feljebb tisztább, nem piszkolja kis patak. Csak a rigók.
Az idegenek felnéztek.
– Hogyhogy a rigók? – kérdezte a fiatal. Ez vitte a hátizsákot meg valami fehéres botot. – Azok úgy, a maguk módján – hunyorgott az öreg. Fekete posztókalapját hátrataszította a feje búbjára, kabátját maga alá terítette, leült, a tarisznyából sörösüveget halászott elő. – Megkínálom egy pohár borral – mondta. Azok ketten melléje telepedtek, az idősebbik kopaszodott már, s nem látszott rajta, hogy valami turista volna, mert fekete pantallót viselt és a kabátja is fekete volt. Nagy homlokát elöntötte a veríték.
– Még mindig nem értem a rigókat – makacskodott a fiatal, a hátizsákos.
Kicsi szakálla éppen csak hogy kiszökött, olyan kacaghatnám módra.
– Belepottyintanak – magyarázta a csősz. – A maguk módján – s kacagott hozzá egy cseppet. A kis szakállú csak ekkor jött létre.
– Mi nem pottyantunk – vont vállat sértődötten.
Az idősebbik idegennek tetszhetett a szó, elmosolyodott titokban.
– Rossz ez a bor – mondta aztán. A csősz jobban megnézte magának.
– Van jobb is – szólalt meg nagy későre. – Ez víz helyett van.
– Az ott fenn, túl a vízen: a Gordon – magyarázta az idősebbik idegen.
A csősz mérgelődött egy kicsit, hát mi az isten, ezek meg se köszönik, hogy megkínálta őket? A kíváncsiság mégis féken tartotta.
– Az. S ez: a Fehér Nyikó.
– Mitől fehér? – kíváncsiskodott a kis szakállú. – Van fekete is?
– Nincs – sajnálkozott a csősz. – Mindig azt mondtuk: fel a Nyikóba, mind itt voltak a falu földjei. Fel a Nyikóba. Aztán ettől valahogy megfehéredett a víz. Mü úgy mondtuk: Fényikóba. Az urak nem érthették valahogy.
– Valahogy úgy – bólintott huncutul az idősebbik, a kopasz.
– S hát maguk hova? – bugyogott ki a csőszből mégis a kérdés.
– Csak úgy, né, megjárjuk magunkat. Fel a forrásig.
– Megkínálhatom a jobbikból is – kiáltott utánuk, amikor azok szedelőzködni kezdtek. A kis szakállú vonakodott, de az idősebbik mintha ráállt volna. A ház s a csűr jól körül volt kerítve töviskerttel, hogy a vadak ne tudják áthágni. A csősz előbb a pajtát mutatta meg, most nem tart marhát, szabadkozott, mert a fia beköltözött a faluba, éppen szenet éget Argeş megyében valahol, s ők már nem emberei a munkának, neki is négyféle betegsége van, fürdőn is volt, de hiába. Akit úgy meghöngörgetett a fehér bika, az nem épül már fel többet az életben. A fehér bika vad volt, a vadőrt is felkergette a fára, s a kutyáján töltötte ki a bosszúját. A fekete bikát meg lehetett szelídíteni, ha vízen ment át a csorda, ő a hátára ült, úgy vitte át, avval volt szerencséje, a bivalybikával; az odajött, s elverte a fehér bikát, de úgy, legényül is, hat hétig borogatták utána. – A fecskéim – mutatta büszkén. – Már nagy mind a négy fióka, de látják-e, nem félnek. Mondikálgatok nekik örökké, s megszelídültek.
Megsimogatta őket is az istálló gerendájára épített fészekben, azok visszacsicseregtek. A kis szakállú türelmetlenül intett, az idősebbiknek pára jött a szemére. Oldalt az udvaron hosszú asztal állt a szőlőlugasban, oda hozott a jobbik borából az öreg. Ez sem volt sokkal jobb, hiszen novaszőlője termett, a nemesebb fajtát itt a fagy szokta leszüretelni, de a jövevények ezúttal nem finnyáskodtak, a fiatal néha beleszólt ugyan a beszédbe, de a másik, a fekete kabátos, az csak nézte az öreget, s nagyokat hallgatott. A csőszből folyt a szó. Falubeliek ritkán tévednek ide, a gyümölcsösben dolgozók nem érnek rá tárgyalni, hát nem csoda. Még azt is kikottyantotta ezeknek, hogy ő csak a múlt télen tanult meg írni s olvasni, mert mostanában evvel a sokféle betegséggel nem tud éjjelenként aludni, s mit tudjon csinálni az ember, ha álma sincs, s már nem is fiatal. Visszadöcögött a házba, kihozta az irkáit, nézzék meg, ezekbe írja most az életét. Nem bolondság, neki olyan élete volt, részeges apja, szolgasora; s négy asszonyhoz segítette hozzá az Isten, de csak egyhez adott szerencsét is, ez az, amelyik odakinn gyomlál a kertben. Az idegenek csendben hallgatták. – Olyan valék én is, mint... – keresgélte a nevet az emlékezetében –, mint: Ábel! Hallottak róla, ugye?...
A kopasz idegen lehunyta a szemét. Hogyne, olvasták, tudják, ki volt Tamási Áron.
– Benne van a fényképe is – nyitott oda az öreg; amint újra feltekintett, egy pillanatra megállt szeme a kopasz idegenen, s felakadt rajta.
– Maga... – futott ki a száján, de el is restellte magát érte. – Köszönjük a borát – állt fel a kopasz idegen. Kezet fogtak az öreggel, a kis szakállú pénzt lopott az asztal szélire. – Ne menjenek kifelé, aztot tanácsolnám – ugrasztotta utánuk még a hangot az öreg. – Hajnalban szólt a rigó a Nyikónál, eső lesz...
Azok már a kapunál jártak, az idősebbik visszaintett.
Két fiatalember ugrott be hozzá a vihar elől, füvet kaszáltak az almafák közén, kértek egy liter bort, odakinn dörgött-villámlott, szekereztek az angyalok a mennyben, megette a fene az ilyen időt, keseregtek; amikor napjában ötven-hatvan lejt ha kereshet az ember, pedig egynapi kasza ára száz-százhúsz lej.
Az öreg addig okvetetlenkedett, amíg mégiscsak eldicsekedte: itt járt nála két nadrágos, az egyik éppen az volt, akit hatvanhatban hoztak volt haza s temettek el odaki, a templom elé, ahol az a nagy kő van.
– Bolond immár kied – kacagtak össze a legények. – Maga Jézust is még egyszer feltámasztaná. De az öreg erősködött, hogy az ő szeme nem csal, s azért is újra elővette az Ábelt: nézzék meg, világra ilyen volt...
– Ha olyan volt, olyan volt – kacagtak ismét a legények. – Mü ezt most magának elhisszük, s el van bütülve. Hozattak még egy literrel, koccintottak. Hátha addig eláll az idő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 28.
Ötven éve hunyt el Tamási Áron
„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén szomorú-mókás mese után fogant engem.” (Tamási Áron)
Farkaslakáról indult. Ide tért haza. Farkaslakán volt gyermek, aki édesanyjától a jókedven kívül az édesanyanyelvét is kapta ajándékba. Kincseket kapott, gyűjtött, adott és bízott ránk. Az itteni sorstól, emberektől edződött csavaros észjárásúvá, a szavak is itteni ízzel kerültek abba a kincsesládába, melyben a másokat gazdagító szellemi és lelki táplálék érlelődött. Szavai fáklyaként világítanak mai sötét világunkban is. Táltos volt, „a mesebeli harmadik királyfi”, aki elindult világot látni, aki enni adott az útjába kerülő sánta rókának is. Megmászta az üveghegyet, sárkányokkal, ördögökkel, tolvajokkal, bankárokkal küzdött, de visszatért az aranyalmával… és elnyerte a királyságot.
A Halhatatlanság országában uralkodik, már 50 éve.
Aki nem hiszi, járjon utána!
Hadnagy Jolán, Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesüle
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén szomorú-mókás mese után fogant engem.” (Tamási Áron)
Farkaslakáról indult. Ide tért haza. Farkaslakán volt gyermek, aki édesanyjától a jókedven kívül az édesanyanyelvét is kapta ajándékba. Kincseket kapott, gyűjtött, adott és bízott ránk. Az itteni sorstól, emberektől edződött csavaros észjárásúvá, a szavak is itteni ízzel kerültek abba a kincsesládába, melyben a másokat gazdagító szellemi és lelki táplálék érlelődött. Szavai fáklyaként világítanak mai sötét világunkban is. Táltos volt, „a mesebeli harmadik királyfi”, aki elindult világot látni, aki enni adott az útjába kerülő sánta rókának is. Megmászta az üveghegyet, sárkányokkal, ördögökkel, tolvajokkal, bankárokkal küzdött, de visszatért az aranyalmával… és elnyerte a királyságot.
A Halhatatlanság országában uralkodik, már 50 éve.
Aki nem hiszi, járjon utána!
Hadnagy Jolán, Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesüle
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 28.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 28.
A csend arca – Siklódi Zsolt kiállítása
Ötvenéves a szovátai grafikus. Születésnapját egyéni tárlattal teszi emlékezetessé. Kiállítása május 31-én, kedden 18 órakor nyílik meg a marosvásárhelyi Bernády Házban. A sokoldalú alkotó, aki éveken át a Gyergyószárhegyi Művésztelep művészeti vezetőjeként, majd a Székelyföldi Grafikai Biennále főszervezőjeként, kurátoraként tűnt ki, A csend arca című jubileumi bemutatkozásán az utóbbi időszakban született, különböző műfajú munkáiból visz válogatást a vásárhelyi közönség elé. Nagyméretű metszetek, fotók, grafikai lapok, dúcok mutatják fel grafikai foglalatosságait, fa-, kő-, bronzszobrok tanúsítják plasztikai törekvéseit, és Siklódi Zsolt eddig rejtett képességét, karcolatírói próbálkozásait is megismerhetik a jelenlevők. A honi könyvvilágban főleg műszaki szerkesztőként, könyvgrafikusként ismert szerző rövidprózáiból a megnyitón lánya, Siklódi Fruzsina, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum XI. osztályos tanulója olvas föl. A művész munkásságát Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja.
Népújság (Marosvásárhely)
Ötvenéves a szovátai grafikus. Születésnapját egyéni tárlattal teszi emlékezetessé. Kiállítása május 31-én, kedden 18 órakor nyílik meg a marosvásárhelyi Bernády Házban. A sokoldalú alkotó, aki éveken át a Gyergyószárhegyi Művésztelep művészeti vezetőjeként, majd a Székelyföldi Grafikai Biennále főszervezőjeként, kurátoraként tűnt ki, A csend arca című jubileumi bemutatkozásán az utóbbi időszakban született, különböző műfajú munkáiból visz válogatást a vásárhelyi közönség elé. Nagyméretű metszetek, fotók, grafikai lapok, dúcok mutatják fel grafikai foglalatosságait, fa-, kő-, bronzszobrok tanúsítják plasztikai törekvéseit, és Siklódi Zsolt eddig rejtett képességét, karcolatírói próbálkozásait is megismerhetik a jelenlevők. A honi könyvvilágban főleg műszaki szerkesztőként, könyvgrafikusként ismert szerző rövidprózáiból a megnyitón lánya, Siklódi Fruzsina, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum XI. osztályos tanulója olvas föl. A művész munkásságát Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 28.
Lapozó
Úgy hullok darabokra,/mint a tükörképed./Én foszlányok, te/robusztus oszlop maradsz,/talán épp ebben a városban./Keretbe zárt menetrend mellkasod,/plakátba burkolnak a reggelek,/égve maradt utcalámpa a hajad./A szemközti kirakat fakó,/a visszhangot elnyeli a/reggeli csúcsban hömpölygő tömeg. (Gothár Tamás). Természetesen lehetséges lett volna más csomópontokat is kiemelni az erdélyi magyarság utóbbi száz évéből, ám a nosztalgián, a személyes emlékek meghatározó voltán túl állíthatjuk, hogy Poszler tanár úr az irodalomelmélet, a 20. századi magyar irodalom története mellett hosszú időn át odafigyelt – idefigyelt – Erdélyre, születő és újjászülető irodalmára, Kemény Zsigmondtól Áprily Lajosig, a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes évekig (Sütő András, Bretter György és Szilágyi Domokos teljesítményét és műveik recepcióját sem hagyta figyelmen kívül). (Kántor Lajos). Természetesen felmerül a kisebbségi civil társadalom önmeghatározásának a kérdése. Mivel sajátos célokkal rendelkezik, különbözik a többségi civil társadalomtól, ugyanakkor intézményesültsége a többségitől eltérő. Szerepértelmezéséből következően lehet mozgalmár jellegű, amikor általános társadalmi kérdésekre és kihívásokra épül rá, és lényegében nem etnikai alapokon szerveződik; és értelmezhető szolgálatként, amikor azoknak az identitástartalmaknak az építését tűzi ki célul, amelyek a kisebbségi társadalom megmaradását szolgálják. (Székely Tünde). A 2000-es évek elején minden fiatalnak fontos volt az, hogy tartozzék valahová, adott esetben akár több ifjúsági szervezethez is egyszerre. A csoportok és csoportosulások egyrészt az egyházi vagy felekezeti hovatartozás szerint differenciálódtak, másrészt az oktatás kínálta lehetőségek szerint. Az előbbinél gondolok az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletre (ODFIE), az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületre (IKE), a Katolikus Egyetemi Lelkészségre vagy akár a keresztyén szolgálatra épülő cserkészszövetségre (RMCSSZ). Az egyetemista fiatalok később olyan ernyőszervezeteket hoztak létre, mint például a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT). (Tussay Szilárd). Valahol itt lépünk be a következő életszakaszba, a 24-30 közötti életkorba. Újabb fontos állomás, fontos döntésekkel. Leegyszerűsítve három választása van ilyenkor a frissen diplomázott hallgatónak: munkát vállal itthon, munkát vállal külföldön, vagy vállalkozik. A harmadik szerintem a legritkább, egy működőképes vállalkozáshoz azért megfelelő háttér is szükséges, vagy legalább egy igazán jó ötlet. Inkább maradjunk az első kettőnél. Véleményem szerint az egyetemen eltöltött évek alatt sok szorgalommal elő lehet készíteni a "terepet" a későbbi szakmában való elhelyezkedéshez. Ez sem egy biztos recept, de megint csak a tapasztalat azt mutatja, hogy befektetett önkéntes munkával nagyobb eséllyel lehet később szakmában dolgozni. A másik lehetőség, hogy rögtön vagy néhány hónapnyi vagy évnyi próbálkozás után a csábító Nyugatot választani. Ahogy korábban is említettem, az ország exportra termel, nincs elegendő munkahely a szakképzett fiataloknak. (Fancsali Barna). Korunk, 2016. május. Ifjúsági önszerveződések
Népújság (Marosvásárhely)
Úgy hullok darabokra,/mint a tükörképed./Én foszlányok, te/robusztus oszlop maradsz,/talán épp ebben a városban./Keretbe zárt menetrend mellkasod,/plakátba burkolnak a reggelek,/égve maradt utcalámpa a hajad./A szemközti kirakat fakó,/a visszhangot elnyeli a/reggeli csúcsban hömpölygő tömeg. (Gothár Tamás). Természetesen lehetséges lett volna más csomópontokat is kiemelni az erdélyi magyarság utóbbi száz évéből, ám a nosztalgián, a személyes emlékek meghatározó voltán túl állíthatjuk, hogy Poszler tanár úr az irodalomelmélet, a 20. századi magyar irodalom története mellett hosszú időn át odafigyelt – idefigyelt – Erdélyre, születő és újjászülető irodalmára, Kemény Zsigmondtól Áprily Lajosig, a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes évekig (Sütő András, Bretter György és Szilágyi Domokos teljesítményét és műveik recepcióját sem hagyta figyelmen kívül). (Kántor Lajos). Természetesen felmerül a kisebbségi civil társadalom önmeghatározásának a kérdése. Mivel sajátos célokkal rendelkezik, különbözik a többségi civil társadalomtól, ugyanakkor intézményesültsége a többségitől eltérő. Szerepértelmezéséből következően lehet mozgalmár jellegű, amikor általános társadalmi kérdésekre és kihívásokra épül rá, és lényegében nem etnikai alapokon szerveződik; és értelmezhető szolgálatként, amikor azoknak az identitástartalmaknak az építését tűzi ki célul, amelyek a kisebbségi társadalom megmaradását szolgálják. (Székely Tünde). A 2000-es évek elején minden fiatalnak fontos volt az, hogy tartozzék valahová, adott esetben akár több ifjúsági szervezethez is egyszerre. A csoportok és csoportosulások egyrészt az egyházi vagy felekezeti hovatartozás szerint differenciálódtak, másrészt az oktatás kínálta lehetőségek szerint. Az előbbinél gondolok az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletre (ODFIE), az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesületre (IKE), a Katolikus Egyetemi Lelkészségre vagy akár a keresztyén szolgálatra épülő cserkészszövetségre (RMCSSZ). Az egyetemista fiatalok később olyan ernyőszervezeteket hoztak létre, mint például a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT). (Tussay Szilárd). Valahol itt lépünk be a következő életszakaszba, a 24-30 közötti életkorba. Újabb fontos állomás, fontos döntésekkel. Leegyszerűsítve három választása van ilyenkor a frissen diplomázott hallgatónak: munkát vállal itthon, munkát vállal külföldön, vagy vállalkozik. A harmadik szerintem a legritkább, egy működőképes vállalkozáshoz azért megfelelő háttér is szükséges, vagy legalább egy igazán jó ötlet. Inkább maradjunk az első kettőnél. Véleményem szerint az egyetemen eltöltött évek alatt sok szorgalommal elő lehet készíteni a "terepet" a későbbi szakmában való elhelyezkedéshez. Ez sem egy biztos recept, de megint csak a tapasztalat azt mutatja, hogy befektetett önkéntes munkával nagyobb eséllyel lehet később szakmában dolgozni. A másik lehetőség, hogy rögtön vagy néhány hónapnyi vagy évnyi próbálkozás után a csábító Nyugatot választani. Ahogy korábban is említettem, az ország exportra termel, nincs elegendő munkahely a szakképzett fiataloknak. (Fancsali Barna). Korunk, 2016. május. Ifjúsági önszerveződések
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 28.
Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 28.
Magyar-e vagy?
Igen, az vagyok, mondanám, és javítanám a kérdést is: Magyar vagy-e?
A buszon munkába menet hallgatom az embereket.
– Hát mit akarsz, miből lenne pénz az egészségügyre, oktatásra, amikor az adónkat a románokra, ukránokra, szlovákokra, szerbekre költi Orbán? Én kidolgozom a belem, aztán támogatják az ukránokat, románokat az én adómból!
– Ide jönnek nyugdíjért! Felveszik a nagy nyugdíjat, otthon aztán jól élnek belőle!
– A kölykeiket mi etetjük... Mi közöm hozzá, milyen iskolába jár az a szlovák vagy ukrán kölyök?
Kolléganőm a munkahelyen folytatja a suttogó propagandát (nem mondhatom el, hol, ez itt nem a reklám helye...)
– Vegyen sorsjegyet is, támogatja vele a stadionépítést és az ukránokat... Ha vesz egy sorsjegyet is, nem csak adóját utalja át, a román vállalkozók is sok pénzt kapnak... Eltartja vele az élősködőket!
Ebédszünetben megkérdezem tőle: – Szerinted én magyar vagyok-e? – Persze, válaszolja. – Nos, mondom, képzeld, én „román” vagyok... Néz rám, mint a borjú az új kapura.
– Hogy lehet ?– csodálkozik – Se nem látszik, se nem hallatszik... Te tényleg román vagy?
– Erdélyi vagyok, mondom, erdélyi magyar.
Néz rám, mint olyanra, aki megette a nemzet vajaskenyerét.
– Már 25 éve fizetek adót és járulékokat, hogy neked nyugdíjad legyen... Tudod?
Hallgat. Arcáról csalódottság süt. Nincs ellenérve. Csak úgy utál...
A 2005-ös népszavazás óta folytatják a suttogó propagandát azok, akik most is inkább a szír, iraki, afrikai migránsokat fogadnák szívesen Magyarországon. Tőlük nem sajnálnák az adóforintjaikat. És a kedvenc kockás ingüket is odaadnák egy szavazatért.
Negyedszázada, amikor Magyarországra jöttem Szegeden szerettem volna kérelmezni a magyar állampolgárságot. Akkoriban nem volt ez olyan egyszerű, mint manapság. Amikor minden papírom együtt volt, bementem a szegedi anyakönyvi hivatalba, és megpróbáltam benyújtani állampolgársági kérelmemet. A szolgálatos tisztviselő hölgy kinyitotta a dossziét, belenézett, és megjegyezte: – Akkor hát maguk románok...
– Nem, mondtam, mi magyarok vagyunk.
– Hol született? – kérdezte élesen.
– Hargita megyében – mondtam.
– És az nem Románia?
– De, most az – válaszoltam. – De Ön bizonyára kanyarós volt, amikor a Trianoni békét tanították az iskolában... Egy magyar köztisztviselőnek illene tudnia...
– Maga itt nem fogja beadni a kérelmet – üvöltötte, és valósággal hozzám vágta a dossziét.
Másnap reggel felültem a vonatra és Budapestre utaztam. Belügyminisztérium, Honosítási és állampolgársági osztály. Akkor volt ilyen. Az osztályvezető asszony (ma is emlékszem a nevére, dr. Madari Edit), amikor előadtam panaszom, azt mondta: – Asszonyom, bocsásson meg, szeretnék úgy beszélni magyarul, ahogyan Ön...
Kérelmemet soron kívül iktatták, panaszomat is felvették. Másnap Szegeden az anyakönyvi hivatalban kerestem a hölgyet, hogy átadjam neki a budapesti iktatószámot. Kollégája tájékoztatott: – Már nem dolgozik itt. Tegnap elküldték. Valami mocskos román feljelentette. – Én voltam az – mondtam csendesen.
A házban, ahol lakom, némelyek úgy hívnak a hátam mögött: „a román asszony”. A magyarországi társadalom egy része úgy érzi, a határon túli magyarok az anyaországiak szájától veszik el a falatot, az utcahosszán internetkávézót és telefonboltot működtető arabot, a minden második boltban hamisított bóvlit áruló, magyarul soha meg nem tanuló kínait többre becsüli, mint saját nemzettársait. Tőle nem sajnálja elcsalt adóforintjait. És a cseperedő, már magyarul jól beszélő kínai csemetének nagyobb becsülete van, mint a határon kívüli, támogatott magyar diáknak.
Magyar-e vagy? – kérdezik. – Az vagyok. És javítom a kérdést:
– Magyar vagy-e?
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)
Igen, az vagyok, mondanám, és javítanám a kérdést is: Magyar vagy-e?
A buszon munkába menet hallgatom az embereket.
– Hát mit akarsz, miből lenne pénz az egészségügyre, oktatásra, amikor az adónkat a románokra, ukránokra, szlovákokra, szerbekre költi Orbán? Én kidolgozom a belem, aztán támogatják az ukránokat, románokat az én adómból!
– Ide jönnek nyugdíjért! Felveszik a nagy nyugdíjat, otthon aztán jól élnek belőle!
– A kölykeiket mi etetjük... Mi közöm hozzá, milyen iskolába jár az a szlovák vagy ukrán kölyök?
Kolléganőm a munkahelyen folytatja a suttogó propagandát (nem mondhatom el, hol, ez itt nem a reklám helye...)
– Vegyen sorsjegyet is, támogatja vele a stadionépítést és az ukránokat... Ha vesz egy sorsjegyet is, nem csak adóját utalja át, a román vállalkozók is sok pénzt kapnak... Eltartja vele az élősködőket!
Ebédszünetben megkérdezem tőle: – Szerinted én magyar vagyok-e? – Persze, válaszolja. – Nos, mondom, képzeld, én „román” vagyok... Néz rám, mint a borjú az új kapura.
– Hogy lehet ?– csodálkozik – Se nem látszik, se nem hallatszik... Te tényleg román vagy?
– Erdélyi vagyok, mondom, erdélyi magyar.
Néz rám, mint olyanra, aki megette a nemzet vajaskenyerét.
– Már 25 éve fizetek adót és járulékokat, hogy neked nyugdíjad legyen... Tudod?
Hallgat. Arcáról csalódottság süt. Nincs ellenérve. Csak úgy utál...
A 2005-ös népszavazás óta folytatják a suttogó propagandát azok, akik most is inkább a szír, iraki, afrikai migránsokat fogadnák szívesen Magyarországon. Tőlük nem sajnálnák az adóforintjaikat. És a kedvenc kockás ingüket is odaadnák egy szavazatért.
Negyedszázada, amikor Magyarországra jöttem Szegeden szerettem volna kérelmezni a magyar állampolgárságot. Akkoriban nem volt ez olyan egyszerű, mint manapság. Amikor minden papírom együtt volt, bementem a szegedi anyakönyvi hivatalba, és megpróbáltam benyújtani állampolgársági kérelmemet. A szolgálatos tisztviselő hölgy kinyitotta a dossziét, belenézett, és megjegyezte: – Akkor hát maguk románok...
– Nem, mondtam, mi magyarok vagyunk.
– Hol született? – kérdezte élesen.
– Hargita megyében – mondtam.
– És az nem Románia?
– De, most az – válaszoltam. – De Ön bizonyára kanyarós volt, amikor a Trianoni békét tanították az iskolában... Egy magyar köztisztviselőnek illene tudnia...
– Maga itt nem fogja beadni a kérelmet – üvöltötte, és valósággal hozzám vágta a dossziét.
Másnap reggel felültem a vonatra és Budapestre utaztam. Belügyminisztérium, Honosítási és állampolgársági osztály. Akkor volt ilyen. Az osztályvezető asszony (ma is emlékszem a nevére, dr. Madari Edit), amikor előadtam panaszom, azt mondta: – Asszonyom, bocsásson meg, szeretnék úgy beszélni magyarul, ahogyan Ön...
Kérelmemet soron kívül iktatták, panaszomat is felvették. Másnap Szegeden az anyakönyvi hivatalban kerestem a hölgyet, hogy átadjam neki a budapesti iktatószámot. Kollégája tájékoztatott: – Már nem dolgozik itt. Tegnap elküldték. Valami mocskos román feljelentette. – Én voltam az – mondtam csendesen.
A házban, ahol lakom, némelyek úgy hívnak a hátam mögött: „a román asszony”. A magyarországi társadalom egy része úgy érzi, a határon túli magyarok az anyaországiak szájától veszik el a falatot, az utcahosszán internetkávézót és telefonboltot működtető arabot, a minden második boltban hamisított bóvlit áruló, magyarul soha meg nem tanuló kínait többre becsüli, mint saját nemzettársait. Tőle nem sajnálja elcsalt adóforintjait. És a cseperedő, már magyarul jól beszélő kínai csemetének nagyobb becsülete van, mint a határon kívüli, támogatott magyar diáknak.
Magyar-e vagy? – kérdezik. – Az vagyok. És javítom a kérdést:
– Magyar vagy-e?
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)
2016. május 28.
Irodalmi délután Pécskán
A Panoráma Világklub Pécskai Társklubja május 28-án, szombaton egy nem mindennapi, gazdag irodalmi délutánra invitálja az érdeklődőket. A rendezvényen közreműködik a Budapesti Krúdy Gyula Irodalmi Kör, a Panoráma Világklub Szegedi Társklubja, mezőhegyesi előadók, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör. Fellép a Búzavirág néptáncegyüttes. Meg lehet tekinteni pécskai festőművészek alkotásait is.
A program 13.30-kor díszebéddel kezdődik, ezt követi az irodalmi műsor a Pécskai Polgármesteri Hivatal dísztermében: vers, próza, megzenésített versek, a vendégek önálló műsora saját költeményeikkel.
Mester József Tamás, a Panoráma Világklub Pécskai Társklubjának elnöke szeretettel várja az érdeklődőket a rendezvényre.
Nyugati Jelen (Arad)
A Panoráma Világklub Pécskai Társklubja május 28-án, szombaton egy nem mindennapi, gazdag irodalmi délutánra invitálja az érdeklődőket. A rendezvényen közreműködik a Budapesti Krúdy Gyula Irodalmi Kör, a Panoráma Világklub Szegedi Társklubja, mezőhegyesi előadók, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör. Fellép a Búzavirág néptáncegyüttes. Meg lehet tekinteni pécskai festőművészek alkotásait is.
A program 13.30-kor díszebéddel kezdődik, ezt követi az irodalmi műsor a Pécskai Polgármesteri Hivatal dísztermében: vers, próza, megzenésített versek, a vendégek önálló műsora saját költeményeikkel.
Mester József Tamás, a Panoráma Világklub Pécskai Társklubjának elnöke szeretettel várja az érdeklődőket a rendezvényre.
Nyugati Jelen (Arad)
2016. május 28.
Részletesen az Active Watch-jelentésről – magyarellenesség-témában a helyzet változatlan
Az Active Watch nevű romániai civil szervezet 1994-ben alakult az Academia Caţavencu nevű szatirikus lap sajtómonitoring tagozataként. 2006 óta önállóan fejti ki a tevékenységét, célja kifejezetten a szólásszabadság védelme és a diszkriminációmentes média megerősítése. Ennek érdekében számos képzési programot futtat, elemzéseket és jelentéseket tesz közzé. Figyelme középpontjában olyan érzékeny témák vannak, mint például az emberi jogok megsértése, a politikum nyomásgyakorlása a médiára, vagy az átláthatóság hiánya a közintézményekben. 2013 óta tagja a szólásszabadság védelmében működő IFEX nemzetközi hálózatnak.
Az Active Watch a különböző alkalmi vagy célirányos (pl. választások) témájú elemzéseken, kisebb jelentéseken túl 1999-től készít átfogó éves jelentéseket a romániai szólásszabadság témájában, illetve idén januárban tette közzé első, a 2014–2015-ös évre vonatkozó gyűlöletbeszédről szóló jelentését. Ez utóbbi egy Norvég Alap által finanszírozott program keretében a Romani CRISS nevű roma szervezettel együttműködésben készült el, ám a neve alapján („első jelentés”) sejteni lehet, hogy az elkövetkező esztendőkben is készül majd ilyen. A szólásszabadságról szóló jelentések a korábbi években nem fordítottak figyelmet a magyar közösséget érintő esetekre, illetve azokat nem tekintették szólásszabadsági ügyeknek (ez nem jelenti azt, hogy korábban nem is foglalkoztak ezzel, hisz számos konkrét magyar vonatkozású esetben közlemény formájában tiltakoztak vagy fejtették ki véleményüket).
A 2014-es és a 2015-ös jelentés azonban már külön fejezetben tárgyalja ezeket. Ugyancsak megjelennek egyes magyar vonatkozású kitételek a januárban bemutatott első gyűlöletbeszédre vonatkozó jelentésben is. A szólásszabadság témakörében a 2014-es jelentés önálló fejezetben, Zászlók, himnuszok és területi autonómia. A magyar közösség és a szólásszabadság címmel tárgyalja a magyar közösséget ért jogsértéseket. A román hatóságok és a média aránytalan megnyilvánulásként értékeli a szatmári Kölcsey Ferenc Gimnáziumban történt magyar zászlós esetet (szembeállítva a román trikolóros hajpántot viselő kislány esetével, amelyet a román közvélemény nem ítélt el). A jelentés továbbá szóvá teszi a székely szabadság napja alkalmából megszervezett felvonulás betiltását és a magyar himnusz eléneklése miatt a Kovászna megyei prefektus által kiszabott pénzbírságot, mint a szabad vélemény és identitás kinyilvánításának megalapozatlan korlátozásait. Ugyanúgy a jelentés kitér a magyar szimbólumok és szervezetek betiltását célzó törvénykezdeményezésekre, melyek szerzője legtöbbször Bogdan Diaconu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) színeiben mandátumot szerzett parlamenti képviselő, jelenleg az Egységes Románia Párt elnöke. A székely zászló ügyében három esetet említ: a marosvásárhelyi bírságokat, a nagyváradi „reklámzászló-pert” és a Diszkriminációellenes Tanács székely zászlóval kapcsolatos határozatának megsemmisítésére irányuló román kezdeményezést. A területi autonómiáról szóló közvita sem marad ki a jelentésből, itt mind a Belügyminisztérium közbiztonsági stratégiájának tervezetét, mind pedig a Legfőbb Bírói Tanács állásfoglalását megemlíti, amely a területi autonómiáról szóló közbeszédet az alkotmányos kereteken kívülinek minősíti. A jelentés elítéli ezeket a megfogalmazásokat, és kifejti, hogy egy demokratikus társadalomban a nyilvános térben nem lehetnek tabutémák.
Szabadság (Kolozsvár)
Az Active Watch nevű romániai civil szervezet 1994-ben alakult az Academia Caţavencu nevű szatirikus lap sajtómonitoring tagozataként. 2006 óta önállóan fejti ki a tevékenységét, célja kifejezetten a szólásszabadság védelme és a diszkriminációmentes média megerősítése. Ennek érdekében számos képzési programot futtat, elemzéseket és jelentéseket tesz közzé. Figyelme középpontjában olyan érzékeny témák vannak, mint például az emberi jogok megsértése, a politikum nyomásgyakorlása a médiára, vagy az átláthatóság hiánya a közintézményekben. 2013 óta tagja a szólásszabadság védelmében működő IFEX nemzetközi hálózatnak.
Az Active Watch a különböző alkalmi vagy célirányos (pl. választások) témájú elemzéseken, kisebb jelentéseken túl 1999-től készít átfogó éves jelentéseket a romániai szólásszabadság témájában, illetve idén januárban tette közzé első, a 2014–2015-ös évre vonatkozó gyűlöletbeszédről szóló jelentését. Ez utóbbi egy Norvég Alap által finanszírozott program keretében a Romani CRISS nevű roma szervezettel együttműködésben készült el, ám a neve alapján („első jelentés”) sejteni lehet, hogy az elkövetkező esztendőkben is készül majd ilyen. A szólásszabadságról szóló jelentések a korábbi években nem fordítottak figyelmet a magyar közösséget érintő esetekre, illetve azokat nem tekintették szólásszabadsági ügyeknek (ez nem jelenti azt, hogy korábban nem is foglalkoztak ezzel, hisz számos konkrét magyar vonatkozású esetben közlemény formájában tiltakoztak vagy fejtették ki véleményüket).
A 2014-es és a 2015-ös jelentés azonban már külön fejezetben tárgyalja ezeket. Ugyancsak megjelennek egyes magyar vonatkozású kitételek a januárban bemutatott első gyűlöletbeszédre vonatkozó jelentésben is. A szólásszabadság témakörében a 2014-es jelentés önálló fejezetben, Zászlók, himnuszok és területi autonómia. A magyar közösség és a szólásszabadság címmel tárgyalja a magyar közösséget ért jogsértéseket. A román hatóságok és a média aránytalan megnyilvánulásként értékeli a szatmári Kölcsey Ferenc Gimnáziumban történt magyar zászlós esetet (szembeállítva a román trikolóros hajpántot viselő kislány esetével, amelyet a román közvélemény nem ítélt el). A jelentés továbbá szóvá teszi a székely szabadság napja alkalmából megszervezett felvonulás betiltását és a magyar himnusz eléneklése miatt a Kovászna megyei prefektus által kiszabott pénzbírságot, mint a szabad vélemény és identitás kinyilvánításának megalapozatlan korlátozásait. Ugyanúgy a jelentés kitér a magyar szimbólumok és szervezetek betiltását célzó törvénykezdeményezésekre, melyek szerzője legtöbbször Bogdan Diaconu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) színeiben mandátumot szerzett parlamenti képviselő, jelenleg az Egységes Románia Párt elnöke. A székely zászló ügyében három esetet említ: a marosvásárhelyi bírságokat, a nagyváradi „reklámzászló-pert” és a Diszkriminációellenes Tanács székely zászlóval kapcsolatos határozatának megsemmisítésére irányuló román kezdeményezést. A területi autonómiáról szóló közvita sem marad ki a jelentésből, itt mind a Belügyminisztérium közbiztonsági stratégiájának tervezetét, mind pedig a Legfőbb Bírói Tanács állásfoglalását megemlíti, amely a területi autonómiáról szóló közbeszédet az alkotmányos kereteken kívülinek minősíti. A jelentés elítéli ezeket a megfogalmazásokat, és kifejti, hogy egy demokratikus társadalomban a nyilvános térben nem lehetnek tabutémák.
Szabadság (Kolozsvár)