A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Török Józsefnek, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei elnökének és a Háromszék főmunkatársának, Sylvester Lajosnak a POFOSZ megalapításának 20. évfordulóján az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek ápolásáért végzett tevékenysége elismeréseként 1956–2006 emléklapot és emlékplakettet adományozott. A kitüntetéseket Mádi Jenő, a POFOSZ elnöke adta át Budapesten. /Ötvenhatos kitüntetés háromszékieknek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 12./

A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) alapításának huszadik évfordulója alkalmából dr. Sólyom László köztársasági elnök fővédnöksége alatt Budapesten tartotta ünnepi megemlékezését. Az ünnepségen részt vettek a határon kívüli volt politikai foglyok szövetségeinek és szervezeteinek képviselői is, köztük a sepsiszentgyörgyi Török József. A rendezvényen az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek ápolása érdekében végzett tevékenység elismeréseként emlékplakettet adományoztak, többek között Török Józsefnek és Sylvester Lajosnak. Megdöbbentőek azok az adatok, amelyeket az ünnepségen megidéztek. A kommunizmus áldozatainak emléknapján mintegy 90 millió áldozatra emlékeztek. Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki elnöke, akit 1962-ben ítéltek el a magyarországi forradalmárokkal való kapcsolattartás miatt, felszólalásában elmondta, hogy Romániában több mint 400 000 ember szenvedte el a kommunista diktatúra megtorlásának valamilyen formáját – Stefano Bottoni és mások kutatásai szerint több mint 28 000 személyt tartóztattak le. Ez az adat nem fedi teljes mértékben a valóságot, mert tömegével fordultak elő olyan esetek, amikor a letartóztatott személyeket hónapokig vagy akár évekig tartották vizsgálati fogságban, majd törvényszéki tárgyalás nélkül küldték őket haza. Volt eset rá, amikor az illetőnek egyszerűen nyoma veszett, vagy elegendő volt egyetlen elejtett szó, egy szál virág, virágkoszorú elhelyezése – beszédes példa erre a sepsiszentgyörgyi mikós diákok és Erőss János tanár esete –, hogy súlyos börtönbüntetéssel illessék még a kiskorúakat is. – A Pofosz március 15-én a Nyerges-tetőn állít kopjafát az 1849-es forradalom és szabadságharc emlékére. A Pofosz budapesti évfordulós rendezvényének krónikásai – különösképpen Frigyessy Ágnes – a kárpátaljai Dupka György megdöbbentő adatait emelik ki a kommunista diktatúra barbár embertelenségéről. Legalább 35 000 ember ellen indult rendőrségi és ügyészségi vizsgálat. Az ungvári szovjetellenes ifjúsági szervezet diákjait röplapterjesztésért ítélték el. Benyák Nándor hat évet töltött munkatáborban, bűnözőkkel, rablógyilkosokkal és tolvajokkal zárták össze. Gecse Endre református lelkész, akit a huszti templomból hurcoltak el, a börtönbeli kínzásokba halt bele. Bucsella József a szovjet hadsereg katonájaként került Magyarországra. 1956 októberében a 32. gépesített hadosztály katonájaként nem volt hajlandó a forradalmárokra lőni. Fegyverét eldobta. November végén elfogták, golyó általi halálra ítélték. Kivégzése sikertelen volt, a koponyájába röpített golyót kioperálták. Előbb a bolondokházába dugták, majd Szibériába száműzték, ahol ötven évet töltött, s onnan élő tanúként került haza. Négy-öt éves árvaházi gyermekeket hurcoltak el, hogy speciális szovjet iskolákban janicsárokat neveljenek belőlük. /Sylvester Lajos: Egy megalázott nép nemzetté válik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 13./

Hány áldozata volt Hunyad megyében a kommunista rémuralomnak? Még felbecsülni is nehéz. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége megyei szervezetének kb. 1500 tagja van, mondta Mihai Bucur, a szervezet elnöke. A szám azonban csak töredéke a meghurcoltaknak: sokan nem tértek vissza élve a kommunista lágerekből, mások az ott elszenvedett atrocitások miatt vesztették életüket szabadulásuk után, mások pedig a rendszerváltás után nem iratkoztak be az egykori politikai foglyok egyesületébe. A letartóztatások már 1947-ben megkezdődtek. A legtöbb letartóztatás és elhurcolás azonban az ötvenes években történt. A kommunista diktatúra számtalan társadalmi kategóriát üldözött: politikai pártok tagjait – mindenekelőtt legionáriusokat, parasztpártiakat és nemzeti liberális pártiakat –, egyházi személyiségeket (mindenekelőtt az 1948-ban betiltott) görög katolikus és a római katolikus egyház tagjait üldözték), arisztokratákat, gazdagokat, értelmiségieket, nyugati kapcsolatokkal rendelkezőket, vagy a másként gondolkodókat. A legtöbb áldozat a kollektivizálást el nem fogadó szabad parasztok sorából került ki. A jelenleg Szászvároson szolgáló 91 éves Antal atyát nem Hunyad megyében, hanem Székelyudvarhelyen tartóztatták le. Ferences szerzetes volt s 1948-ban a kommunista hatalom önkényesen feloszlatta az összes szerzetesrendet. Két évig helyben maradtak, nem oszlottak fel, majd 1950. augusztus 20-án letartóztatták őket, majd Arad megyébe, Máriaradnára vitték a szerzeteseket. 120-an voltak a kolostorban, mely kényszerlakhelyül szolgált. 1951-ben a háromszéki Esztelneket jelölték ki kényszerlakhelyként. Közel hat év múlva engedték, hogy visszatérjen az egyházba. A temesvári egyházmegyébe került, ahol 47 évig szolgált magyar és német falvakban, míg 2003-ban Böjte Csaba atya meghívására Szászvárosra jött plébánosnak, a gyermekotthon mellé. Antal atya elmesélte, hogy már 1956-ban megpróbálták beszervezni. Ő azonban mindig ellentmondott nekik. Fenyegetőztek, zaklatták, zsarolták, mindent megpróbáltak. Mihai Bucurt, a volt politikai foglyok megyei szervezetének elnökét 1957-ben tartóztatták le, s az 1964-es nagy amnesztiáig volt börtönben. Politikai foglyokat védett, majd ő került a vádlottak padjára, mert nemcsak védte ügyfeleit, hanem rokonszenvezett is velük. Legnehezebb a magánzárka volt, amikor fél évig más embert nem látott, mint a börtönőröket. Szamosújváron a börtönben gyakoriak voltak a verések, minden politikai foglyot vertek. A brailai szigeten gátat kellett építeniük. Évekig tartó, nehéz fizikai munka volt. Napi 14-16 órát dolgoztatták őket. Aki nem teljesítette a normát, este 25 gumibot-ütést kapott. Két barakk jutott 2400 politikai fogolyra. Fűtés nem volt, télen iszonyú hideg volt. 1963-ig semmilyen hírt nem kaptak családjukról. Körülbelül a foglyok fele nem tért vissza a brailai szigetről. /Chirmiciu András: A kommunizmus rémtettei II. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 21./

A kommunista rezsim áldozatainak erkölcsi és anyagi kártérítéséért, jogaik érvényesítéséért kíván hatékonyabban küzdeni a Volt Politikai Foglyok Egyesülete – hangzott el a több mint 2500 tagot számláló szervezet Maros megyei képviseletének napokban megtartott évi közgyűlésén. Nistor Man, a megyei fiókszervezet elnöke elmondta: a volt politikai foglyok számát a rendszerváltás előtt közel egymillióra becsülték, az egyesület tagjainak száma azonban évről évre csökken. „A falun élők közül sokan panaszkodnak amiatt, hogy a helyi hatóságok nem akarják tudomásul venni, hogy a volt politikai foglyok adómentességet élveznek a törvény szerint. A polgármesteri hivatalok mindenféle új illetéket találnak ki, és arra hivatkoznak, hogy azokra nem vonatkozik a korábban meghozott törvény. Elfelejtik, hogy annak idején mindenünket elvették, nem volt jogunk a tanuláshoz” – mondta az elnök, aki 13 évet ült börtönben. Nagyon sok volt politikai fogoly nem kapta vissza elkobozott vagyonát. Az 1990-es évek elején nagyon sok államosított házat értékesített a kormány. Majd 2005-ben a kormány létrehozott egy pénzalapot, amelyből kártérítenék azokat a volt tulajdonosokat, akiknek az állam nem tudta természetben visszaszolgáltatni az ingatlanjaikat. Maros megyében azonban még senki nem látott egy banit sem, ami ebből az alapból származott volna. A Maros megyei szervezet egyik alelnöke, Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész 1952-ben az úgynevezett IKESZ-csoport tagja volt. Illegális, kommunistaellenes szervezetet alakítottak. Harmincöten keveredtek bele az ügybe, mindnyájukat elítélték. „Feleségem is két évet ült, szintén az IKESZ-per nyomán. Annak idején olyan indokolással rehabilitáltak bennünket, hogy kiskorúak voltunk, amikor azok az események zajlottak, amiért korábban elítéltek. Így én is gyakorolhattam a református lelkipásztori hivatást. Persze ez nem mentesített a későbbi hátrányoktól és zaklatásoktól” – magyarázta Bustya Dezső. Jelenleg a volt politikai elítéltek minden börtönben eltöltött évért havonta 200 lejnyi kártérítést kapnak. /Máthé Éva: Erkölcsi, anyagi kártérítésért küzdenek a volt politikai foglyok. = Krónika (Kolozsvár), jún. 16./

Október 23-án a kézdivásárhelyi Református Kollégium tanárai és tanulói megkoszorúzták a református temetőben álló ‘56-os kopjafát, melyet a Szoboszlay-kirakatper áldozatai emlékére állítottak 1996-ban. Délután a Függetlenség utca előtti kis parkba vonultak, a céhes város önkormányzata, a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete és az Erdélyi ‘56-os Bajtársi Társaság által a felső-háromszéki mártíroknak állított emlékműhöz. A kétfelé hasított női fejet ábrázoló szobor Vetró András munkája, talapzatát Dóczy András csíkszeredai szobrász készítette. Rácz Károly polgármester mondott ünnepi beszédet, méltatta az ‘56-os hősök tetteit. Dr. Balázs Ádám, a bukaresti magyar nagykövetség sajtó- és kulturális attaséja a magyar forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó emlékeit elevenítette fel, az erdélyi események méltatására is kitérve. A szobrot Rácz Károly polgármester és dr. Kiss Tamás, a magyarországi Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének alelnöke leplezte le. /Iochom István: Emlékmű a kézdiszéki ‘56-os mártíroknak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

Sepsiszentgyörgyön emlékeztek az 1956-os magyar forradalomra. Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének (VPFSZ) háromszéki elnöke és Jancsó Árpád történelemtanár mondott beszédet. /Szekeres Attila: A szabadság eszméje ma is lángol. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 26./

Állásfoglalás
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség keretében működő Szociáldemokrata Tömörülés Maros megyei szervezete, a Kereszténydemokrata Tömörülés városi szervezete, a Maros Megyei Kisgazdák Egyesülete, a Volt Politikai Elítéltek Egyesülete, a Nők a Nőkért Egyesület támogatja Kerekes Károly parlamenti képviselőt a nyugdíjak megcsonkítására vonatkozó álláspontjában.
A nyugdíjak, az állami alkalmazottak bére, valamint a gyereknevelési pótlékok lefaragása a lakosság nagy részének az elszegényedését vonja maga után.
A nyugdíjak, valamint az állami alkalmazottak bére munkával szerzett jog, illetve magántulajdon, ennek a megcsonkítását törvénytelennek tartjuk, sőt, alkotmányellenesnek.
Kérjük az RMDSZ parlamenti képviseletét, tegyen meg mindent azért, hogy a kormány ezt az intézkedését vonja vissza, hiszen erre még a rendszerváltás előtt sem volt példa.
A Szociáldemokrata Tömörülés nevében Gál Éva, a Kereszténydemokrata tömörülés városi szervezete nevében Mózes Levente, a Maros megyei kisgazdák nevében András Árpád, a Volt Politikai Elítéltek nevében Gráma János, a Nők a Nőkért Egyesület nevében Szabó Annamária
Népújság (Marosvásárhely)

Befalazott áldozatokat keresnek
Különös vizsgálat indult a Szekuritáté egykori kolozsvári székházában, a mai Gyermekpalotában, tegnap délelőtt tíz órakor: a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ (CICCR) nevű civil szervezet kezdeményezésére elkezdtek feltörni egy falszakaszt az épület alagsorában, tizenhárom olyan személy holttestét keresve, akiket a múlt rendszerben a helyszínen kivégeztek, majd feltételezhetően befalaztak.
Az áldozatok a kommunista rezsim ellenállói voltak, akik szabadcsapatokba verődtek, és az Erdélyi Érchegységben bolyongva kerestek menedéket. A Szekuritáté 1949 februárjában, márciusában és májusában valamennyiüket letartóztatta. A katonai bíróság tizenöt évtől életfogytiglanig tartó ítéleteket hozott ellenük. A kolozsvári bíróság fegyházába szállított tizenhárom elítéltet 1950 áprilisában a Szekuritáté saját székházába kérette. Itt Mihai Patriciu igazgató parancsára kivégezték, majd a feltételezések szerint befalazták őket az alagsor egyik helyiségébe.
Két hete felfedeztük az ellenállók egyik menedékhelyét az Öreghavason, ahol a Szekuritáté embereivel dúló harc nyomán tizenegyen estek foglyul. Közülük öten lelték végzetüket a kolozsvári székházban – magyarázta Marius Oprea, az CICCR koordinátora. Az archív adatok egyértelműen tanúsítják, hogy 1950. április 2-án és 5-én a Szekuritáté székházába 13 fogoly érkezett, akik nem élték túl a vizsgálatot, holttesteik pedig eltűntek – folytatta.
Kutatásunkat a Volt Politikai Elítéltek Egyesületének megkeresése nyomán kezdtük el – válaszolt kérdésünkre Gheorghe Petrov, az Erdélyi Történeti Múzeum régészeti szakembere, aki az CICCR önkéntes munkatársaként dolgozik. A tizenhárom elítélt holttestének befalazásának lehetőségét egykori foglyok visszaemlékezései, és többnyire közvetett tanúvallomások támasztják alá. Mindemellett az épület alaprajzából ítélve, az alagsor gyanúsan vastag falszakasza mögött további térrész rejtőzhet – folytatta a régész.
A tegnapi kutatások eredményei némiképpen alátámasztják a feltételezést: a több oldali fúrás nyomán egy körülbelül tíz méter hosszú és három méter széles betonkeret került elő, amelynek belseje földdel telített. – A betonlapok és a földréteg között üreget találtunk, ami arra utalhat, hogy egy térrészt megtöltöttek földdel, majd betonnal kiöntöttek. Egy-két napon belül kiderül, hogy találunk-e emberi maradványokat – jelentette be Marius Oprea a délutáni sajtótájékoztatón.
A katonai ügyészség hatáskörébe tartozó ügyben hivatalból vizsgálat indult. – A hatóságoknak kötelességük az eltűntek holttesteit felkutatni, és a tetteseket azonosítani – hangsúlyozta Oprea, hozzáfűzve: noha Románia hivatalosan elítéli a rezsim bűneit, mindeddig nem történt meg az egykori államapparátus képviselőinek felelősségrevonása, akiknek kezéhez embertelen kínzások és gyilkosságok tapadnak.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkezdődött a nemzetegyesítés
Letették az esküt az egyszerűsített honosítás első kérelmezői Csíkszeredában és Kolozsváron. A Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusán tegnap tizenkét személy ünnepélyes keretek közt vehette át a honosítási okiratot, az eskü-, illetve fogadalomtétel meghívott vendégei között jelen volt Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Füzes Oszkár, Magyarország romániai nagykövete is. A frissen magyar állampolgárságot szerzettek között volt Csíkszeredában Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke is, Kolozsvárott pedig Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint a Magyar Ifjúsági Tanács által szervezett Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezőcsapata.
Az első magyar állampolgársági eskütétel nem volt nyilvános, keretében kapta meg a honosítási okiratot Csíkszeredában a 80 éves Szabó Ibolya is, aki néhány héttel ezelőtt egy olyan fényképre bukkant, amely őt ábrázolta 10 évesen, illetve egy magyar katonát, akiről később kiderült, a korábban Csíkszeredába kihelyezett konzul, Böhm Dávid nagytatája volt. „Minden magyar ajkúnak – függetlenül attól, hogy van-e állampolgársága, vagy nincs – azt üzenem, hogy ez csodálatos érzés” – mondta Ibolya néni az eskütételt követően.
Tegnap délelőtt lett másodjára magyar állampolgár Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke is. „Számomra ez egy örömünnep. 1940–1945 között még nem tudtam felmérni, mi a jelentősége annak, hogy magyar állampolgár vagyok, ma már tudom, érzem” – nyilatkozta Szilágyi. Szász Jenő, az MPP elnöke úgy nyilatkozott, az eskütételt követően úgy érezte, hogy másodszor született meg. „Hasonlóképp érezheti magát az a sportoló, aki célba ér. Én azt gondolom, megért minden erőfeszítést” – hangsúlyozta.
Kövér: történelmi pillanatokat élünk
Kövér László, az Országgyűlés elnöke szerint nemcsak a magyar állampolgárságot igénylők, hanem a magyar nemzet számára is történelmi pillanat volt a Csíkszeredában megtartott első állampolgársági eskütételi ünnepség.
A házelnök szerint ez az ünnepélyes rendezvény egyrészt lezár néhány szomorú fejezetet a magyarság történelmében, másrészt viszont új fejezetet nyit. „A választások nyomán alakult parlament elfogadta a nemzeti összetartozásról szóló törvényt, amellyel szimbolikusan, erkölcsi-politikai értelemben lezárta a Trianon óta eltelt kilencven esztendőt” – emlékeztetett Kövér László. Szerinte ezáltal a magyarság a jövő felé tekinthet, így nem kell jóvátehetetlen tragédiaként megélnie azt, ami 1920-ban történt. „Inkább abból merítsünk erőt, hogy azóta is megmaradtunk, azóta is együvé tartozunk, a megváltozott körülmények között most már képesek vagyunk összeadni erőinket” – mondta.
Az új korszak részének nevezte a honosítási törvény elfogadását is, akárcsak azt, hogy az Országgyűlés új alkotmányt készül megtárgyalni és elfogadni, hitet téve az egységes nemzet mellett. Ez állásfoglalás lesz amellett – tette hozzá –, hogy a mindenkori magyar állam és a mindenkori magyar kormány a jövőben már nem csupán felelősséget érez, hanem felelősséget visel azok iránt a magyar közösségek iránt, amelyeket a történelem elszakított a magyar államtól.
Dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul ünnepélyes, felemelő eseményként értékelte az első „külhoni eskütételt”. Az eddig benyújtott állampolgársági kérelmekkel kapcsolatosan a főkonzul elmondta, amint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal feldolgozza a kérelmeket és visszaküldi Csíkszeredába, igyekeznek minél hamarabb megszervezni az eskütételeket. Ma további eskütételekre kerül sor Csíkszeredában, ezeken egyebek közt részt vesz Semjén Zsolt kormányfőhelyettes is.
Ünnepélyes eskütétel Kolozsváron is
„Valóban történelmi pillanatokat élünk, most már nemcsak kultúrnemzet vagyunk, hanem közjogi értelemben is összetartozunk” – jelentette ki tegnap Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes a kolozsvári főkonzulátuson, ahol ünnepélyes keretek közt vehette át a honosítási okiratot Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint a Magyar Ifjúsági Tanács által szervezett Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezőcsapata.
Tőkés László a sajtó konzulátus előtt várakozó képviselőinek bemutatta a Magyar Köztársaság által kiállított, a személyi azonosítót és a lakcímet igazoló hatósági igazolványát. Semjén Zsolt közölte, az igazolvány semmiben sem különbözik bármelyik magyar állampolgár személyazonossági iratától, „nincs többé belföldi meg külföldi magyar”.
Tőkés László is élete egyik legemlékezetesebb napjaként élte meg az eskütételt. Mint mondta, a kedvezményes honosítással megvalósul a ’48-as forradalom kiáltványának 12. pontja, azaz Magyarország uniója Erdéllyel, és mindez úgy, hogy nem sérültek a jelenlegi államhatárok. „Köszönjük a magyar kormánynak, hogy helyrehozta a 2004. december 5-i katasztrófát, amikor elbukott a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. A határok tiszteletben tartása mellett, de közjogilag egyesült a nemzet” – nyilatkozta Tőkés László. Az Európa Parlament alelnöke hozzáfűzte, a kedvezményes honosítással a magyar kormány a trianoni békeszerződés okozta sebeket is gyógyítja. Tőkés Lászlón kívül tegnap mintegy negyvenen tették le a magyar állampolgársági esküt a kolozsvári főkonzulátuson.
Állampolgársági irodát nyitott Székelyudvarhelyen tegnap a Magyar Polgári Párt (MPP). Az irodaavató díszvendége Kövér László, az Országgyűlés elnöke volt. Az egyszerűsített honosítást kérelmezőknek tájékoztatást nyújtó irodahálózat kiépítését februárban kezdte el az MPP, eddig tíz településen működtetnek ilyen hivatalt – számolt be a megnyitón Orbán Balázs ügyvezető elnök. Szász Jenő MPP-elnök kifejtette, a polgári párt kötelességének érezte, hogy útjára indítsa a szolgáltatást, amely segít az állampolgársági törvény beteljesítésében. Kövér László pozitívan értékelte, hogy bár nem egy hivatalos kapcsolat alapján jött létre az iroda, a polgáriak tenni kívánnak azért, hogy minél több ember igényelhesse a magyar állampolgárságot. Az ünnepélyes irodaavatón jelen volt Albert Levente, az állampolgársági irodák koordinátora is. A székelyudvarhelyi állampolgársági iroda két alkalmazottal működik a Kossuth utca 20. szám alatt.
Kövér: a határon túliak is delegáljanak képviselőket. Kövér László a Duna Televízió Heti Hírmondó című vasárnapi műsorában a határon túli magyarok választójogával kapcsolatban azt mondta: számára szimpatikusabb megoldás lenne, ha saját képviselőket delegálnának a magyar parlamentbe. Az Országgyűlés elnöke kiemelte: a két alternatíva közül, miszerint vagy csak pártlistára adhassanak le voksot azok a magyar állampolgárok, akiknek nincs állandó magyarországi lakcímük, vagy saját képviselőket delegáljanak, neki az utóbbi a szimpatikusabb. Ezzel a módszerrel nem „engednék be” a magyar belpolitikába a nem magyarországi lakhellyel rendelkező külhoni magyarokat – tette hozzá. Kifejtette: mindkét elképzelés mellett és ellen vannak komoly érvek, de az első, a listás szavazásról szóló verzió azt a látszatot keltené, mintha a kormányoldalnak az lenne a fontos, hogy a magyar belpolitikát a határon túl élő magyarok szavazataival döntsék el. A második elképzelésben számára az a szimpatikus, hogy a közösségek a maguk sajátos képviseletét tudnák megteremteni a magyar parlamentben. Kövér László kiemelte: az új alkotmányban megszűnik a diszkrimináció, hogy aki nem rendelkezik állandó lakhellyel Magyarországon, azt kirekesztik a választójogból. Ezt a passzust eltörli az alkotmány, és ez automatikusan azt jelenti: akinek nincs állandó lakhelye Magyarországon, de magyar állampolgár, részt vehet majd valamilyen formában magyar választásokon.
Dénes Emese, Forró Gyöngyvér, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi magyarokat tüntetett ki Schmitt Pál
Öt erdélyi magyar is elismerést vehetett át Schmitt Pál köztársasági elnöktől az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából tartott állami ünnepségen Budapesten.
A Sándor-palotában lezajlott rendezvény keretében a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át Kolcsár Géza, a Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetségének (RVPFSZ) tagja, a gyergyószárhegyi Székely Nemzeti Tanács elnöke, Molnár Mihály, a RVPFSZ tagja, Rendes Lajos, a Maros Megyei Politikai Foglyok Szövetségének képviselője, valamint Zakariás Dezső István, a RVPFSZ Hargita megyei szervezetének képviselője. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek és emlékének ápolása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Török József, a RVPFSZ vezető tanácsának tagja, a Kovászna Megyei Politikai Foglyok Szövetségének elnöke a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztkeresztjét vehette át a magyar államfőtől. Schmitt Pál kiemelte: a díjazottak között sokan vannak határon túli magyarok, bizonyítva, hogy „a nemzet, az érzés, az ünnep és az igazság is közös, tehát a jövő is együtt a miénk”.
Krónika (Kolozsvár)

Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal” – Elek György interjúja Tőkés Lászlóval
– Huszonkét év telt el az 1989-es változások óta. A változás csorbáit már akkor megsejthettük, amikor 1990. január 8-án szabadon engedték a szekusokat, de amikor visszautasították a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának elfogadását, ténnyé vált, hogy igazi változásokra nem számíthatunk. A társadalom nem volt akkor eléggé érett a megújulásra, vagy annyira erős volt a szekuritáté által fenntartott párthatalom, ami más formában ugyan, de most is uralkodik?
– Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet igazgatója szokta mondani: „Romániában a kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták”. Már rögtön a ’90-es évek elején megtört az a rendszerváltoztató lendület, ami 1989 Szabadító Karácsonya környékén általános közhangulatként uralkodott köztünk. A volt Szekuritátét a mi bőrünkön élesztették újra, emlékezzünk csak a marosvásárhelyi Fekete Márciusra. Ugyanide sorolható a privatizációnak álcázott szabadrablás, a kapcsolati hálók újraépítése, a volt kommunisták visszaszivárgása a politikai-gazdasági hatalom legfelsőbb berkeibe. De azt hiszem, a legjobb példa az, ami a végletesen megkésett lusztrációs törvény kapcsán történt: minekutána Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke már 1994-ben elkészített egy tervezetet, és az elakadt, 2006-ban a Nemzeti Liberális Párt próbált átvinni egy hasonló kezdeményezést, amely a szenátuson átment ugyan, de a képviselőházban elakadt. (Emlékezzünk csak: ekkoriban a demokraták éppen kiléptek a kormányból, és a liberálisok az RMDSZ-szel kisebbségben kormányoztak, a szociáldemokratákká átfazonírozott utódkommunisták támogatásával, és ennek többek között a lusztrációs törvény beáldozása volt az ára.) És mi történt 2010-ben? Megszületett egy olyan, amilyen törvény, megszavazta mindkét ház, de Ion Iliescu elvtárs hathatós közbelépésének tulajdoníthatóan az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta azt. Vagyis a diktatúra kiszolgálói továbbra is köszönik szépen, jól vannak; ki a hatalom csúcsán irányítja az életünket, ki a magas nyugdíját élvezi, miközben mindazok, akiknek az életét, vagy éppen az ifjúkorát visszavonhatatlanul tönkretette az egyik legsötétebb kommunista diktatúra, manapság is hátratételt szenvednek. Nem nézünk szembe a múltunkkal, s éppen ezért nem csodálkozhatunk, hogyha hazug a jelenünk – ennek pedig leginkább gyermekeink látják a kárát...
– Ön folyton szorgalmazza, hogy kezdjük már el végre megvalósítani azokat a célokat, amelyeket 1989-ben kitűztünk, de bármelyik párt kerül kormányra (beleértve az RMDSZ-t is) senkinek nem érdeke, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mi ennek az oka és mit tehetnénk, hogy ne így legyen?
– Sokrétű a kérdés, itt és most csupán néhány vonatkozását érinteném. Kezdjük talán azzal, hogy a visszarendeződés nem csupán a múlt rendszer kiszolgálóinak a visszaszivárgását, hanem ugyanakkor az átkos Ceauşescu-rezsim által erőltetett nacionálkommunista mentalitásnak a továbbélését, illetve revitalizációját is jelentette. A központosított homogén nemzetállam ideája lebeg ma is a bukaresti döntéshozók szeme előtt, amikor a nagypolitikai döntési kereteket kijelölik. És ebben minden román párt egyetért. Mondok egy példát: Bukarestben úgy beszélnek a regionalizálásról, hogy közben tagadják a történelmi régiók létét. Ugyanúgy tervezőasztalon vonnák meg a közigazgatási-adminisztratív „makrorégiók” határait, ahogyan az 1968-os megyésítéskor Ceauşescu tette, mit számít nekik, hogy az adott „régió” mennyire fejlődőképes, vagy mennyire bír belső kohézióval?
Az RMDSZ a „neptuni paktummal” játszotta el annak az esélyét, hogy az akkor még politikailag nagyon aktív erdélyi magyar közösségünk számára érdemi előrelépéseket tegyen. Emlékezzünk csak: 1995-ben félmillió aláírást gyűjtöttünk össze a Bolyai Tudományegyetem újraindítása érdekében! Azóta is ott porosodnak valahol a román fővárosban, 2011-ben pedig óriási vívmányként próbálják eladni nekünk a multikulturális egyetemet. A románok nagyon korán rájöttek, hogy van kivel bizniszelni, így hát lábon megvették a politikusainkat, ők pedig belesimultak a Dâmboviţa-parti politizálásba. Nem is nagyon engednek tűzközelbe másokat; ahogyan az egyik erdélyi politológus megfogalmazta: a kocsmaasztalnál tizenannyi éve ugyanazok ülnek. A kocsma közönsége és a pincérek néha cserélődnek, de főkorifeusaink mindig a régiek.
Ilyenképpen az az abszurd helyzet alakult ki, hogy olyan állampolitikát legitimálunk a kormányjelenlétünkkel, amely az Alkotmányában még a létünket sem ismeri el. Az egész ország óriási demokráciadeficittel küszködik, ezen belül pedig erdélyi magyar közösségünk a hatalmi monopóliumához foggal-körömmel ragaszkodó párt miatt halmozottan hátrányos helyzetben található.
Bő két évtized után – levonhatjuk azt a következtetést, hogy a posztkommunista román politika csődbe vitte országunkat. És ezt a csődöt az egyszerű emberekkel fizettetik meg, lásd a huszonöt százalékos fizetésmegvonást, a nyugdíjak megadóztatását, a különböző juttatások ésszerűtlen és ad hoc megvonását. Az IMF lélegeztetőgépén vagyunk, tehát ők diktálnak, és diplomatikusan fogalmazva: ők nem éppen a szociális érzékenységükről híresek. Kölcsönt adtak és a pénzüket viszont szeretnék látni. Románia teljesen kiszolgáltatottá vált az új évezred elejére. Hogyha jövőt akarunk még a szülőföldünkön, nagyon gyorsan valami mást kell kitalálnunk.
– Lassan, de még mindig nem teljesen napvilágot látnak azoknak a személyeknek az iratcsomói, akik együtt működtek a volt szekuritátéval, társaikat, barátaikat jelentették rendszeresen, de ezek a személyek semmilyen megtorlásban nem részesülnek, sőt, részt vehetnek a jelenlegi hatalomban is. Ilyen szempontból mégsem történt meg a rendszerváltás, vagy akár az is megtörténhet, hogy a jelentéseket egyesek ma is írják?
– Két részre bontanám a kérdést. Roppant károsnak tartom, hogy a volt besúgók a '90-es évek elején nem álltak ki a nyilvánosság elé, és nem vallották be múltjukat. Két évtized alatt – esetleg – felépítettek egy új egzisztenciát, a közösségük megbecsült tagjává váltak, joggal retteghetnek tehát, hogy egyszer csak kiderül áldatlan szolgálatuk. Egészen egyszerűen: zsarolhatókká váltak. Rengeteg ilyen esettel találkoztam, volt olyan kollégám, hogy a szívem szakadt meg érte, emberileg is csapásként éltem meg, amikor sötét múltjára fény derült. Egyháziaknál ez még súlyosabb csapás: hiszen nagyon nagy a bizalom a papban, a lelkészben, aki netalán visszaélt az emberek bizalmával. Rendkívül nehéz mindezt feldolgozni, és leginkább az egyház mint intézmény látja kárát.
Másodsorban úgy tevődik fel a kérdés, hogy minden valószínűség szerint „újszekusok” is léteznek. Túl a reaktivált régi besúgókon, a román titkosszolgálatok manapság sokkal több embert foglalkoztatnak, mint amennyit a legsötétebb kommunizmus idején. Ha megnézzük a tervezett költségvetést (illetve visszamenőlegesen az utóbbi években), akkor azt tapasztaljuk, hogy míg például a kultúrától és az oktatástól pénzeket vonnak el, a titkosszolgálatok költségvetése mindig nőttön nő: jövőre a Román Hírszerző Szolgálat költségvetése az idei 971,4 millió lejről 986,9 lejre nő, a Külföldi Hírszerző Szolgálaté pedig 187,5 millió lejről 193,9 millió lejre.
– Nem mondhatjuk azt, hogy kisebbségi létünk nem jobbult, de azokért a jogokért, amelyek természetesek kellene legyenek, naponta meg kell küzdjünk. A kisebbségi jogokat szavatoló törvények csak akkor, és csak olyan mértékben fogalmazódnak meg, amennyire az a mindenkori kormánypártoknak érdeke, de ezek életbe léptetéséhez gyakran meg kell alkudjunk. Hosszú távon a joggyakorlás lehet a megalkuvás vagy akár a kompromisszum feltétele? – A törvényi biztosíték önmagában mit sem ér „sajátos demokráciánkban”. Például rendelkezünk nyelvi jogokkal – ám ha ezt valahol valaki megsérti, akkor alig tudjuk számon kérni. Márpedig naponta megsértik az önkormányzatoknál, a különböző hivatalokban, a kórházakban stb. Igaz, sok esetben mi is hibásak vagyunk, mert vagy nem tudjuk, hogy nekünk jogunk van anyanyelvi tájékoztatáshoz, ügyvitelhez, vagy restek vagyunk kérni azt. Kissé belekényelmesedtünk az áldozat-szerepbe. Sokkal tudatosabban kellene viszonyulnunk ezekhez az ügyekhez. Azonban akárhogyan is volna, a hosszú távú megoldás végtére is egyértelműen csak a különböző szintű autonómiák rendszere lehet. Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal”. Őshonos nemzeti közösség vagyunk, akik a szülőföldünkön szeretnénk boldogulni – és ez lehet minden politikai cselekvés kiindulópontja.
– Ön az Európai Unió parlamenti képviselőjeként és alelnökeként sokat harcol a nemzeti jogok biztosításáért és a keresztyén-keresztény értékek, valamint a nemzetiségi és keresztyén hagyományok megőrzésének és ápolásának a biztosításáért. Miért kell küzdeni ezekért a keresztyén keresztyén-keresztény értékekre és hagyományokra épülő Európában? Miért nem természetes ez?
– Európa mára elszakadt gyökereitől. Nagyon rossz érzés volt első ízben megtapasztalnom ezt saját bőrömön, 2007-ben. Egy istentagadó kommunista diktatúrát követő „átmeneti demokráciából” a vágyott „szabad Európa” helyett egy kifordult, szekuláris Európába érkeztünk, ahol – példának okáért – többet foglalkoznak a melegek jogaival, mint a világszerte üldözött keresztény közösségek helyzetével. Márpedig Európának ma nagyon nagy szüksége lenne a keresztény értékvilágra, az embertársi szeretetre, az élet szentségének tiszteletbe tartására, és arra a hitre, mely az Unió spirituális dimenzióját rajzolhatná meg.
– Az Európai Unió gazdasági válsága szellemi-lelki válságot is okoz. Az emberek kiszolgáltatottabbak, befolyásolhatóbbak. Ilyen körülmények között honnan meríthetnek erőt az egyszerű emberek magyarságuk, vallásuk, hagyományaik megőrzéséhez, hogy ne az legyen a mindennapi gondjuk, hogy hogy élik meg a holnapot, hanem maradjon erejük és idejük a lélek táplálására is? – Hinnünk kell Istenben, hinnünk kell saját erőnkben és hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak. A korábbi kérdéssel összekapcsolva: a ránk jellemző mély hit a mi hozzájárulásunk, „apportunk” az egyesülő Európához. Ami a magyarságunk vállalását illeti: számomra ez magától értetődik. Büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok nemzetemre, történelmünkre, megvalósításainkra. Ne kényszerként éljük meg a nemzetiségünket, hanem ajándékként és lehetőségként. Erről szól a népszámlálás kapcsán kiválasztott jelmondatunk: Magyarnak lenni jó!
– Végül: van-e esély arra, hogy valóra váljanak a 89-es célkitűzések?
– Számomra nem az a kérdés, hogy megvalósulnak-e, hanem az, hogy mikor. Ezért kell dolgoznunk mindannyiunknak Európában, a Kárpát-medencében és itthon. Ez az egyetlen értelmes cél, ami miatt érdemes közszolgálatot vállalni. Szabad és tényleg demokratikus Romániát szeretnék, benne magukat otthon érző nemzeti közösségekkel, akik saját sorsuk fölött dönteni tudnak. Erős Magyarországot szeretnék, erős magyar nemzetet, egyesülő Európát, ahol mindenki értékként kezeli és megbecsüli azt a sokszínűséget, ami a világtörténelem tanúsága szerint Európát mindenkor vezető szerephez juttatta. Ebben rejlik a mi erőnk…
Megjelent a Szatmári Friss Újság 2011. december 17-i lapszámában.
Erdély. ma

Emlékoszlop a kommunizmus szászrégeni áldozatainak
Április 28-án, szombaton Magyarrégenben, a református templommal szemben levő téren a Volt Politikai Foglyok Szervezete emlékoszlopot állított – Baróti Ádám szászrégeni szobrászművész alkotását – a kommunizmus áldozatainak tiszteletére.
Az ünnepségen először Florin Boitos görög katolikus esperes szólalt fel, aki rövid áhítat után felsorolta mindazon szászrégeniek és környékbeliek nevét – élükön Alexandru Todea görög katolikus bíborossal – akiket meghurcoltak a kommunista rendszerben. Dr. Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész kifejtette, azért van szükség ezekre az emlékművekre, mert az utókor nem ismeri az átkos rendszer szörnyű tetteit, nem tudja, kik voltak azok, akik megpróbáltak valamit tenni az elnyomás ellen – sokan évtizedekig börtönben sínylődtek emiatt, és többjüket kivégezték csak azért, mert szót emeltek a diktatúra ellen. Ezért ideje volna már a kommunizmus perét megtartani – folytatta a lelkipásztor gondolatmenetét Pakó Benedek nyugalmazott kanonok, ahogy a világ elítélte a fasizmust, úgy ideje volna, hogy a kommunizmus fölött is ítéletet mondjunk.
Miután vitéz Bikkfalvi György a szatmári politikai foglyok részéről mondott rövid emlékeztető beszédet, Fekete Miklós házigazdaként az emlékműállítás körülményeit részletezte. Megtudtuk, a központi parkban szerettek volna helyet találni, de mivel a teret átrendezik, úgy döntöttek, hogy a magyarrégeni parkban állítják fel az oszlopot. A kis zárt téren végül is méltó helyen állítanak emléket azoknak, akik megszenvedtek az igazságkeresésért. Ezek a kövek emlékeztessenek a múltra, de alapjai legyenek egy szebb, a szereteten és az összetartáson alapuló társadalomnak – hallhattuk többek között a megemlékezésen.
v.gy. Népújság (Marosvásárhely)

Sepsiszentgyörgyön Emlékpark után emlékmúzeum (’56-os megemlékezés)
Rendhagyó módon idén október 20-án, szombaton tartják Sepsiszentgyörgyön az 1956-os forradalom és szabadságharc megemlékezését – ennek oka, hogy a magyarországi meghívottaknak az ünnepség napjára haza kell érniük. A sepsiszentgyörgyi ünnepség immár hat esztendeje az ’56-os események félszázados évfordulóján felavatott emlékmű körül kezdődik, s bár a köréje tervezett emlékpark addig nem készül el, egyúttal annak avatását is beiktatták a programba a szervezők. Közben készül a kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza is, ennek avatójára jövőben kerül sor.
Az október 20-ra előrehozott emlékünnepség magyarországi meghívottjai többek között a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) részéről a külügyi kapcsolatokért felelős dr. Kiss Tamás, a POFOSZ-ban az ’56-os hagyományőrzők szövetségének elnöke, Szécsi István és a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese – utóbbi, valamint Kiss Tamás beszédet is mond a szombaton 18 órakor kezdődő ünnepségen, mely az ’56-os emlékműnél lezajlott beszédek, szavalatok után fáklyás felvonulással folytatódik a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított Erzsébet parkbeli kopjafához, az ottani főhajtás után pedig szintén fáklyás menettel vonulnak az emlékünnepségen résztvevők a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ahol könyvbemutató (Veress Sándor: Hét esztendő kálváriája), a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által meghirdetett esszépályázat díjazása és 1956-os emlékérmek, emléklapok átadása zárja az ünnepséget. 23-án, kedden csendes felvonulással folytatódik a megemlékezés, ezúttal a helybeli volt politikai foglyok a polgármesteri hivatal falán elhelyezett emléktáblánál, illetve a Csíki utcai Szalay-emléktáblánál koszorúznak. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a Plugor Sándor Művészeti Líceum udvara most még sártenger, s bár munkások dolgoznak több helyszínen is, nyilvánvaló: szombatra leendő arcát még nem mutatja meg az ’56-os emlékpark. Török József, a VPFSZ megyei elnöke értetlenül áll a jelenség előtt, hiszen a tervek, a munkálat kiírása idejében megtörtént, eltelt a hosszú, építkezésre ugyancsak alkalmas nyár, de hát a kivitelező az anyagokat nem rendelte meg idejében, innen a csúszás – magyarázza bosszúsan.
Felderül azonban, amikor az emlékmúzeumról kérdezem. Egy alkalommal lement a Beőr-palota pincéjébe: sár, szeméttenger, ott meghúzódó hajléktalanok mindenféle maradéka, az egykori tévéstúdiótól megmaradt dobozok fogadták – ugyanakkor a nagyenyedi börtön valamelyik pincéjére emlékeztette, ehhez hasonlóban dolgoztatták elítéltetése idején. Adta hát magát az ötlet: a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát kellene ott berendezni. Mert az idő telik, az ember hamar felejt, és egyre gyakoribbak az „akkor bezzeg jobb volt” kezdetű beszélgetések. De az emberek elfelejtik, mi volt szabad, és mi nem, a börtönök tele voltak politikai foglyokkal, hogy nem fértek a cellákban, s a körülmények: a porciózott élelmiszer, másodnaponként meleg víz, fűtés csak takaréklángon, egyetlen tévéadás napi két órában, megszüntetett magyar adás, áramkikapcsolás és a legfontosabb, a politikai terror, amiről csak az nem vett tudomást, aki belesimult a rendszerbe, bólogatójánosként próbált túlélni – nos, emiatt kell a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát megvalósítani. Az ötletet azonmód támogatta a városvezetés, a Beőr-palota hatalmas pincéjét már átalakították, kiképezték a leendő helyiségeket: börtöncellát, szigorított cellát, vallatószobát, fekete szobát (a szigorított durvább változata: tenyérnyi hely szellőzés, fényforrás nélkül, amelybe alul még egy vödör vizet is beöntöttek, hogy bokáig vízben álljon a fogoly) és természetesen a kiállítófelületeket. Hatalmas kiterjedésű a Beőr-palota pincéje, de amikor Török József sorolni kezdi, mi mindent szeretnének ott elhelyezni, kiderül: kevés a százegynéhány négyzetméter. Az évek során felgyűlt dokumentumok a megfigyelési beszámolóktól a besúgók jelentésén át a periratokig, fényképekkel illusztrálva a kommunista hatalomátvételtől a rendszer bukásáig adna keresztmetszetet a korról, elsősorban az erdélyi magyarság többszörös meghurcoltatásaira (államosítás, kollektivizálás, ’56 stb.) fektetve a hangsúlyt. Mert a máramarosszigeti volt börtönből kialakított múzeumban gyakorlatilag ugyanez fellelhető, de ott az erdélyi magyarság szenvedéseit alig-alig láttatják. Az emlékház avatását jövő nyárra tervezik, bár a neheze még hátravan: a cellákhoz például eredeti börtönajtót, priccseket kellene keríteni (a Csíki utcai rendőrfogdát hamarosan felszámolják, talán a rendőrség megérti az emlékház fontosságát), a látványterv elkészítése is várat még magára, s minden bizonnyal akadnának még dokumentumok, melyeknek ott lenne a helyük.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szalay Attila mártíromsága
A Szalay Attilára vonatkozó dokumentumok szerint a textilgyári lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar N. K. ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben.
A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila és társai perében a kilenc fiatal: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a „szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti, milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök, akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élhetnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bizonyítékokat várunk
Akik a Volt Politikai Foglyok Szövetségének sepsiszentgyörgyi, Martinovics Ignác utcai (Beör-palota) székhelyén jártak, felfigyelhettek arra a táblára, amely a kommunista diktatúra áldozatainak szentelt pincemúzeumot jelzi.
Többen meg is tekintették a szenvedések egykori helyének készülő, több helyiségből álló hiteles rekonstrukcióját. Emlékeink segítettek abban, hogy az emberi gonoszság és igazságtalanság eme emlékhelye valóban hitelesen szolgálja az emlékezést és a tiltakozást minden társadalmi kirekesztés ellen. Nem magunknak állítottunk emléket, hiszen minden emlékezés csak feltépi soha nem múló sebeinket. Készül a vallatószoba, az emeletes ágyaktól szűk helyiség, amelybe a nap fénye sem hatolhat be a „nyúletetőkkel” elzárt ablakon, de megtekinthető a fekete zárka, ahol állva kellett az elítéltnek napokig vízen élnie. Készül a nagyobb terem, amely dokumentumfilmek vetítésére alkalmas. És a kezdet is látható, az a cella, amelyben betonágyon, betonasztal mellett vártuk a kezében sötét szemüveget lóbáló őrt, hogy nap mint nap kihallgatásra vigyen. A teljes hitelességet azonban mindez csak akkor szolgálja, ha írott vagy akár tárgyi dokumentumokkal is igazoljuk az egykori valóságot. És nem csupán a börtönök valóságát, hanem a politikai üldözöttek nyomorúságának minden fajtáját. Emlékeztetve a kuláknak nevezett földműves-társadalomra és a földbirtokos arisztokráciára, a kifosztott kiskereskedőre vagy inassal dolgozó kisiparosra, az egykori politikusra, tehát mindazokra, akik a polgári lét alapját alkották, és azokra, akik hatalmukat mindezek vagyonának ellopásából alapozták meg. Sokan már nem élnek közülük, talán csak az unokáik. Valószínű, hogy sok bizonyító dokumentum elkallódott, de reméljük, hogy annyi mégis megmaradt megyénkben, amennyit ennek az emlékháznak a falaira kitehetünk. Arra kérünk tehát mindenkit, akit a kommunista rendszer bármily módon megfosztott szabadságától, vagyonától, otthonától, és börtönbe vagy idegen tájakra deportált, hogy a létező dokumentumok eredeti példányait hozza be irodánkba, ahol majd hiánytalanul visszakapják, miután a berendezést elkészítő cég munkatársai megfelelő nagyításban és formában lemásolták.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kárpótlásra várnak a volt politikai foglyok
Továbbra is megoldásra vár a kommunista rendszer által bebörtönzött, meghurcolt személyek kárpótlása – hangzott el pénteken a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége Csíksomlyón kezdődött kétnapos országos kongresszusán.
Csíksomlyó és a Jakab Antal Tanulmányi Ház először adott helyet a szervezet országos kongresszusának, amelyre 45 területi és helyi szervezet több mint 200 tagot küldött. A megnyitón Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere gratulált a szervezőknek, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita Megyei Szervezetének, és úgy vélte, sokat köszönhetünk az egykori meghurcoltak áldozatvállalásának, példamutatásának, amellyel az elmúlt rendszert sikerült megdönteni.
Üdvözölte a kongresszus résztvevőit a Hargita megyei önkormányzat részéről Rafain Zoltán önkormányzati képviselő is. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) küldötte azt mondta, a szövetség és az intézet közös kötelessége, hogy megismertessék a szabadságban született nemzedékekkel, hogy milyen szörnyűségeket kellett átélni akkor, és meg kell óvni őket a kommunizmus nosztalgiájától. Hozzátette, semmi sem fontosabb, mint az igazság, és a felelősök megbüntetése, a volt börtönparancsnok, Vișinescu elleni eljárás nem egyedi eset, mert újabbak követik. Egyúttal felkérte a meghurcolások tanúit, hogy az eseteket hozzák az intézet tudomására.
A szervezet országos elnöke, Octav Bjoza beszámolójában rámutatott, folyamatos a tagság számának csökkenése, míg 1994-ben 120 ezer személy, idén július végén 53 795 személy részesült az 1990. évi 118-as számú törvény által nyújtott kedvezményekben. Nem történt előrelépés a volt politikai foglyoknak nyújtandó anyagi kárpótlás ügyében sem, amelyet a korábban a 2009. évi 221-es törvény hivatott rendezni, de azt az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette.
Az elnök elmondta, új törvénytervezetről tárgyaltak a minisztériumok képviselőivel, amelyet májusban kellett volna véglegesíteni, de ez még nem történt meg. A Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége a tárgyalások során az életben levő volt elítéltek számára minden börtönév után 20 ezer, a deportáltak számára minden év után 15 ezer eurós kárpótlást kért, az időközben elhunyt elítéltek esetében pedig a házastársaknak minden börtön- illetve száműzetésben töltött év után 10 ezer, illetve 7500 eurós összeget.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Ma nyílik Sepsiszentgyörgyön a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Márai Sándor: Mennyből az angyal A kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére Sepsiszentgyörgyön ma olyan emlékházat avatunk és nyitunk meg, amely méltó társintézménye – és nem konkurense! – a máramarosszigeti Kommunizmus Áldozatai Emlékházának és Kutatási Központjának, a budapesti Terror Házának.
Becslések és hozzávetőleges számítások szerint 1945 és 1989 között mintegy kétmillió állampolgárt hurcolt meg a román kommunista diktatúra. Kétmillió ember szenvedett a román gulágokon, a negyven politikai börtönben, a „halál csatornájaként” emlegetett Duna-csatornánál, a poklok poklaként emlegetett Duna-deltai megsemmisítő munkatáborokban, a közbűntényesek számára fenntartott, valójában szigorított fegyházakká változtatott büntetés-végrehajtási intézményekben. A kommunista hatalomátvétel után a leghírhedtebb hazai börtönökbe zárt politikai és szellemi – valójában lefejezett – elitet, a kuláklisták barbár kegyetlenséggel agyonlőtt vagy teljesen kisemmizett, földönfutóvá tett, öngyilkosságba kergetett több tízezer áldozatát, s az osztályellenségnek kikiáltott, ezáltal fizikai megsemmisítésre ítélt arisztokratákat, földbirtokosokat szintén joggal tekintjük a kommunizmus áldozatainak.
Fájdalmas számok
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulás, majd a forradalom leverése kiváló ürügyet jelentett a desztálinizációt csak mímelő román kommunista diktatúra számára a példátlan retorzióra. 1950 és 1968. március 31-e között 91 333 személyt tartóztattak le, közülük 73 636 gyanúsítottat állítottak hadbíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív büntetéssel további 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakával kezdődően 60 000 állampolgár számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A magyar forradalom hatását a letartóztatási hullám fokozására a következő adatok bizonyítják: 1956 és 1962 között összesen 24 629 személyt tartóztattak le, a csúcsot 1959 jelentette, amikorra felgöngyölítették a szervezkedések és szervezkedési kísérletek döntő többségét, 8910 embert. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 84 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például az adatok szerint 34 halálos ítéletet hajtottak végre, ám a tényleges szám ennél jóval magasabb, hiszen a Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett per tíz kivégzett áldozata közül a kimutatás csak három nevet említ, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost meg sem említik. 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló, azaz börtönbüntetéssel végződő ítéletet hirdettek ki, 45 személyt végeztek ki, 139 személy hunyt el a vallatások, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A túlélők visszaemlékezése szerint a romániai politikai börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. A hírhedt szovjet hadifogságból – ki tudja, hány tetvetlenítés, költöztetés, testi motozás ellenére is – Zsigmond Ferenc, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkára hazahozhatta az azóta könyv alakban is megjelent, szivarpapírra írt naplóját, a romániai börtönökből egyetlen feljegyzés, naplótöredék sem kerülhetett ki! Szerzőjét azonnal könyörtelenül agyonverték volna! Így csak a véges emberi memória, visszaemlékezések segítségével idézhetjük meg a romániai börtönök szadista, embertelen, minden abszurd drámán túlmutató világát.
Betartott ígéret
Tavaly a Sepsiszentgyörgyön felavatott emlékparkban a beszédek során ugyanolyan lelkesedéssel fogalmazódott meg az ígéret – mint 1848. november 16-án (más források szerint 23-án) Gábor Áron bejelentése, „Lészen ágyú!” –: egy év múlva olyan emlékházat avatunk, ahol a földbirtokosok, arisztokraták kényszerlakhelyre hurcolásától, az erőszakos kollektivizálástól, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárásától kezdve a mérhetetlen emberi szenvedés dokumentumai, tárgyi emlékei egy helyen láthatók, tanulmányozhatók, ahová összegyűjtjük az eltelt huszonhárom esztendő levéltári kutatásainak, dokumentumfilm-termésének eredményeit. Így kap történelmi hátszelet a Háromszék 1848–49-es önvédelmi harcára való hivatkozás: ahogyan a háromszéki székely-magyarok több évtizedes kitartó küzdelem után hazahozták Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját – a Székely Nemzeti Múzeum egyik páratlan értékű darabját –, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Terror Házába gyűjtjük össze mindazt, amit Márai Sándor a világ bármely táján, bármely országában élő egyetemes magyarság nevében örök érvényűen így fogalmazott:
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Ebben az emlékházban fogunk – a másik magyar költőóriást, Ady Endrét idézve – „összebújni, akik egymás ellen annyit vétkeztünk”! Áll az emlékpark, és ma megnyitjuk – talán nem is annyira nagy túlzással és sarkítva – „az emberi szenvedés és szabadság emlékházát”. Minderre azért kerülhetett sor, mert az egykori politikai elítélt, Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke mert merészet és nagyot álmodni, s városának vezetése azt támogatta. Budapesten a Terror Házánál, Máramarosszigeten a Börtön-Emlékmúzeumban, Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában látványtervezők, muzeológusok, történészek sokasága szorgoskodott, hogy a 21. század követelményeihez igazodó modern és ugyanakkor sokkoló kiállítást varázsoljon a szétszórt dokumentumokból, tárgyi emlékekből. Török József – merjük kimondani! – sepsiszentgyörgyi hályogkovácsként érzett rá a hihetetlenül nagy feladat kihívásaira, hadakozott, kért, kilincselt, udvarolt – ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánta –, hogy elkészüljön élete legfontosabb műve: előbb az emlékpark, most pedig az emlékház.
E sorok írója talán a legközelebbi szemtanúja, követője volt ennek a nem mindennapi közelharcnak, és már az ötlet megfogalmazásakor felajánlotta: az 1990 elején megkezdett, a romániai, erdélyi ötvenhattal kapcsolatos kutatásai során megtalált legfontosabb levéltári dokumentumok, periratok, a letartóztatáskor készült, az emberi megpróbáltatásokat mindennél hívebben tükröző fényképek, az ítéletek, a kivégzési jegyzőkönyvek itt kapjanak őrzési helyet. Ugyanezt tette a Bolyai Tudományegyetem második csoportjának perében kutakodó Benkő Levente publicista, Ioana Boca, a romániai egyetemi hallgatók 1956-os szervezkedéseit tanulmányozó bukaresti kutató és azok a még életben lévő egykori politikai foglyok, akik legféltettebb tárgyi emlékeiket küldték el a készülő emlékháznak. Furcsa paradoxona a múzeumszervezéseknek: a sajátos, „velünk ez is, az is megesett” erdélyi sors velejárójaként a budapesti Terror Háza valóban döbbenetes fotómontázsáról, a máramarosszigeti börtön-múzeum márvány emléktáblájáról fájdalmasan hiányzik a Romániában kivégzettek, a börtönökben agyonvertek, agyonkínzottak, a halálba kergetett erdélyi magyar politikai foglyok neve, adatai. Ezért döntöttünk Török Józseffel úgy: a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért, azok teljes mértékű felvállalásáért Romániában kivégzett tizenkét erdélyi, partiumi, bánsági magyar és két román neve mellett a sepsiszentgyörgyi emlékházban feltüntetjük a Budapesten kivégzett nyolc erdélyi származású magyar nevét és adatait is!
Beszélő tárgyak
Az emlékház pannói, bemutatott tárgyai, dokumentumai – mint cseppben a tengert – az egész véres, egyéni és közösségi drámákkal teli 20. század közepével kezdődő történelmet megidézik, kezdve a kötelező beszolgáltatásokkal, padlások lesöprésével, a hírhedt kuláklistákkal, folytatva a földbirtokosságnak mint rétegnek a fizikai megsemmisítését előirányzó, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakára időzített deportálásával. Háromszék arisztokratáinak, földbirtokosainak is az embert próbáló szenvedés jutott osztályrészül: a kommunista diktatúra rájuk fogta, hogy az erőszakos kollektivizálás ellen ők lázították fel például a gidófalvi gazdaembereket, a karhatalomnak miattuk kellett erőszakot alkalmaznia. Büntetésképpen a sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre hurcoltakat Dobrudzsa terméketlen, mocsaras területeire deportálták, ahol a földbe ásott kunyhókban, vályogházakban olyan méltósággal viselték a rájuk mért sorscsapásokat – többen közülük ott alusszák örök álmukat –, hogy a románság csodálatát is kivívták. Az elhurcolt háromszéki agrárszakemberek – köztük a drága emlékű dálnoki Beczásy Pista bácsi – honosították meg Dobrudzsában az addig ismeretlen krumplitermesztést.
Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyörgyi emlékházban is méltó helyet és teret kapott a kisebbségi jogokért, minden kisebbség jogaiért, így az erdélyi magyar zsidóság deportálása ellen legkövetkezetesebben kiálló Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárása. Nemcsak remélem, hanem biztosan tudom: a sepsiszentgyörgyi emlékház konferenciatermében is meghallgathatjuk a Kézdivásárhelyen 1968-ban született Msgr. dr. Kovács Gergely prelátus, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetőjének, egyházjogásznak, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátorának előadását, és megtekinthetjük Maksay Ágnesnek az 1980. szeptember 29-én, 84 éves korában elhunyt nagy püspök életútjáról készült dokumentumfilmjét. Különös ajándéka a kisebbségi sorsnak, hogy a 20. század magyar történelmében mindössze hárman tudták, meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében. Első helyen áll Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, utána következik a mártírhalált halt felvidéki gróf Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidó törvények és deportálások ellen, őket követi az ugyancsak erdélyi származású, Duna melléki református püspök, Ravasz László, a 20. század legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az apósa. A mai nemzetiségi politikusok igazán tanulhatnának tőlük: a kompromisszumok kérdésében meddig lehet és kell elmenni! Belépve a sepsiszentgyörgyi emlékház belső termeibe, kibomlik előttünk az 1950-es évek második felének, végének, a hatvanas évek elejének, közepének teljes megtorló gépezete. Melyik politikai pert emeljem ki a hatvanegy szervezkedés és szervezkedési kísérlet közül? Hiszen a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért – az egyetemes jogtörténet furcsa fintoraként! – még 1965-ben is ítéltek el erdélyi magyarokat. Köztük éppen a Török József nevével fémjelzett tizenkét tagú csoportot, amelynek tagjait 1965. november 13-a és december 28-a között tartóztatták le. Mindez azért is az egyetemes jogtörténet egyik legfurcsább paradoxona, mert miközben Nicolae Ceauşescu arról papolt, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok, elítéltek – a leghírhedtebb romániai börtönök tele voltak politikai foglyokkal.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgy tud emlékezni (A kommunista diktatúra áldozatai)
Nagyszámú, főleg idős érdeklődő jelenlétében tegnap felavatták a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát Sepsiszentgyörgyön a Beör-palota alagsorában. A falakon megtekinthető kiállítás mellett több olyan helyiséget alakítottak ki, amelyek a szenvedésre emlékeztetnek: vallatószoba, börtöncella vaságyakkal, szalmazsákkal és eredeti, Jilaváról beszerzett csíkos rabruhával, cella priccsel, szűk sötétzárka, szigorított zárka láncos bilinccsel.
A pannókon fényképek, dokumentummásolatok a különböző elítélt csoportok irataiból, besúgói jelentések, fogságból hazaírt levelek láthatók. Utóbbiakban fellelhető a foglyok némelyikének leleményessége, Harai Pál úgy címezte haza, Szentkatolnára a lapot, hogy Gumicsizmát utca 42. szám, vagy egy másik fogoly a néhány soros román szöveg után úgy írta alá: Czigit, Bundikát, más meg: Ezerbagót. A megnyitón közreműködött a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese – Barabás Dorottya (hegedű), Mihály Zsolt (hegedű), Kovács Arnold (cselló), Lőfi Gellért (brácsa) –, valamint Vadas Bernadett és Paul Grossa.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette, Sepsiszentgyörgy tud emlékezni, és elmondta, 1956-os emlékművet, majd emlékparkot, ma börtönmúzeumot avattunk, jövő héten holokauszt-emlékpark következik. Fontosnak tartja, hogy minden fiatal ellátogasson ide, és lássa, nem is olyan régen mivel járt az, ha valaki vállalta véleményét. Azért fontos emlékezni arra, ami ’56-ban történt, mert tudatosítani kell, mennyire fontos a szólásszabadság. A polgármester ’56-nak egy másik tanulságára is felhívta a figyelmet: hatvan év nem volt elég a román hatalom számára, hogy megértse, a székelyeket nem lehet megtörni, nem lehet jogi, közigazgatási eszközökkel elérni, hogy ne szeressük szülőföldünket, szimbólumainkat, Székelyföldet. Hiába ítélte el a parlament a kommunizmust, az olyan hatalom nem tud hiteles lenni, amely nem változtat radikálisan módszerein, nem tud hiteles lenni a demokrácia, amikor 2014-ben arról beszélünk, kit hol hallgatnak le, vagy nem loboghat Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön a székely zászló. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja úgy fogalmazott, ez a hely látszólag a múltra emlékeztet, valójában a mindenkori terror valóságos mivoltára figyelmeztet. Miközben Románia testvériséget, békés egymás mellett élést hirdetett, valóságos hadjáratot folytatott a magyar nyelvű oktatás, egyházak ellen, s azt kiterjesztette más gyanús elemek ellen. 1956 ürügyén az sem számított, ha valaki kiskorú volt. Így mérgezték meg az erdélyi magyarságot mint gyanúsnak ítélt közösséget. Erkölcsi kötelességünk fejet hajtani azok előtt, akik életük, szenvedésük árán arra tanítanak, hogy embernek lehet maradni, az emberi méltóság megőrzése jelenti a közösség erejét. Erkölcsi kötelességünk életben tartani a közös emlékezetet – zárta szavait a diplomata. Tófalvi Zoltán történész, ’56-kutató igazolta a polgármester megállapítását: Sepsiszentgyörgy tud emlékezni. Felemlítette, 1996 szeptemberében végigjárták a szenvedés helyszíneit, a szamosújvári börtönt, ahol Puskás Attilával térdig vízben állva készített interjút, Jilavát, ahol a felszín alatt négy szint mélységben magyar és székely elítéltek románokkal együtt szenvedtek, és eljutottak a poklok poklába, a Duna-csatorna megsemmisítő munkatáboraiba is. Említette az Erdélyi Magyar Ifjak perét, Orbán Lászlót, az ozsdolai szökevényeket, akik nem voltak betyárok, mint ahogyan azt rájuk ragasztották. Kitért Moyses Mártonra, aki, ha van hős a világon, akkor ő az, kivágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, majd a diktatúra elleni tiltakozásként 1970-ben Brassóban felgyújtotta magát. A XX. század legnagyobb magyarjának Márton Áron püspököt nevezte. Megindokolta: ő tudta, meddig érdemes, meddig szabad elmenni a kompromisszumok megkötésében. A felavatott emlékházat Török József életműveként értékelte. Aktualitást adva előadásának, Tófalvi Zoltán arra hívta fel a figyelmet: Székelyföld autonómiájáért mindenki saját képessége és tehetsége szerint munkálkodjék, ahhoz ki-ki azt tegye hozzá, amihez ért. Octav Bjoza, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének (VPFOSZ) elnöke a polgármester szavaira utalva képmutatásnak nevezte azt, ahogyan Románia elítélte a kommunizmust, hisz utána ez a gyakorlatban nem látszott meg. Fogsága idején tanulta egy tíz éve börtönben levő társától: a rácsok, szögesdrót mögött csak egy nemzetiség van, a kommunistaellenesek nemzetisége, és ott csak egy Isten létezik. Megtoldotta, ott az élet és halál határmezsgyéjén alakultak a nagy karakterek, de – tette hozzá szomorúan – erre a mai hatalomnak nincs szüksége. Török József, a VPFOSZ háromszéki elnöke köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult az emlékház létesítéséhez, és szerényen visszautasította Tófalvi Zoltán szavait, mondva, egyedül ezt nem hozhatta volna létre. Közölte, a kiállított anyag csak töredéke annak, amit átnéztek, de bővítik majd a kiállítást. El szeretnék érni, hogy a tanárok ide hozzák a diákokat rendhagyó történelemórára.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyertyák Vaszi Jánoskáért, a szoborrobbantás áldozatáért
Égő gyertyákkal emlékeztek csütörtökön Sepsiszentgyörgyön a harminc évvel ezelőtti szoborrobbantási kísérletben életét vesztő Vaszi Jánoskára.
1984. június 5-én délben, a Mihai Viteazul téren robbant a bomba, a szoborcsoport alig károsodott, viszont az akkor 12 éves Vaszi Jánoska életét veszítette. A robbantás körülményeire azóta sem derült fény, ám feltehetően az akkori állambiztonsági szervek diverziója volt, hogy bombát helyeztek a szoborcsoport talapzatára, azzal a céllal, hogy a Bukarest szerint nem elég hatékony magyar vezetőket eltávolíthassák.
Valaki pedig odaküldte a közelben futballozó kisfiút, hogy megmozdítsa a bottal kitámasztott csomagot, ami után a bomba felrobbant, s miközben a szoborban alig keletkezett kár, a gyerek meghalt.
A merénylet után 15 esztendővel a nyomozást lezárták arra hivatkozva, hogy az ügy elévült. A szülők által fogadott ügyvéd, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, a helyi Háromszék napilap újságírói mindhiába próbálták kideríteni az igazságot, falakba ütköztek. Édesanyja 30 éve feketében gyászolja egyetlen gyermeke elvesztését.
A csütörtöki megemlékezésen a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium ötödikes-hatodikos kisdiákjai is kivonultak a térre, és gyertyát gyújtottak Vaszi Jánoska emlékére. „Ők is ötödikesek, mint Jánoska volt, amikor életét veszítette. Ő is a Művészeti Líceumba járt, csellózni tanult. Az iskola udvarán futballozott, mielőtt meghalt. Most kell erről beszélni a gyerekeknek, ha most nem értik meg, akkor később sem fogják” – fogalmazta meg Kerezsi Iringó tanárnő.
Mint mondta, a diákokkal megbeszélték a 30 évvel ezelőtti tragédiát, a detektívfilmeken felnőtt gyerekek azonban nem értik, ennyi év alatt, hogy nem derült fény az igazságra. Az emlékezők csütörtökön felidézték, hogy 30 évvel ezelőtt rengeteg embert kihallgattak, ám – mint most is elhangzott – soha nem a robbantás körülményeire voltak valójában kíváncsiak, hanem a politikai nézeteiket firtatták, és hogy milyen könyveket olvasnak.
Hat évvel ezelőtt Petre Stachinaru, a PD-L azóta nyugalomba vonult politikusa parlamenti interpellációjában azt állította, tisztázni kell a szoborrobbantást, mert azt magyar szélsőségesek követték el. Édler András RMDSZ-es képviselő pedig öt éve javasolta, hogy a teret nevezzék el az ártatlanul meghalt kisfiúról. Egyik kezdeményezésnek sem volt semmilyen következménye.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Felavatták a kommunizmus elleni harc áldozatainak emlékművét Temesváron
A Temesvári Városnapok tiszteletére, a Vadászerdő szélén felavatták az Antikommunista Ellenállás Emlékművét, amelyet az 1990–2000 közötti időszakban állítottak és a Temesvári Polgármesteri Hivatal forrásaiból újítottak fel. A Volt Politikai Foglyok Egyesülete és a Városháza szervezésében augusztus 2-án sorra került rendezvényen részt vett Adrian Sanda államtitkár, Temesvár volt és jelenlegi polgármestere, megyei elöljárók, a kommunista lágerek túlélői és az áldozatok leszármazottai. Az Antikommunista Ellenállás Emlékművét a temesvári Vadászerdő mellett azon a helyen állították fel, ahol az 1940-es évek végén 32 ellenállót öltek meg a Securitate emberei. A Bánsági hegyekben elrejtőzött ellenállók fegyverrel harcoltak a kommunista rezsim ellen, a vezetőik közül egyeseket kivégeztek, mások a kommunista lágerekben raboskodtak az 1950-es és 60-as években.
Az 1990-es években állított emlékmű kúp formájú sírhalom, a tetején kereszttel. Az évek során teljesen tönkrement emlékművet most 300 000 lejes költséggel felújították és körben fekete gránitból készült táblákat helyeztek el rajta, amelyekre az antikommunista ellenállás kiemelkedő személyiségeinek neveit vésette fel a Volt Politikai Foglyok Egyesülete. A szombaton felszentelt emlékművet a felújítás során bekerítették és az esti megvilágítását biztosító reflektorokkal is ellátták. Pataki Zoltán
nyugatijelen.com

Megnyílt a Securitate, a diktatúra eszköze kiállítás
Milyen módszerekkel dolgozott a román kommunista titkosrendőrség?
A temesvári Művészeti Múzeumban szerdán megnyílt a Securitate, a diktatúra eszköze című vándorkiállítás. A rendhagyó kiállítást dr. Victor Neumann, a Művészeti Múzeum igazgatója nyitotta meg, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) képviselői, Liviu Burlacu és Cipriana Moisa jelenlétében. Az eseményről a „mindenhol jelenlevő” Securitate sem hiányozhatott: a megnyitón hívatlan vendégként megjelent Radu Tinu, a Temes megyei Securitate volt helyettes főnöke, aki – talán megszokásból – szorgalmasan fotózta a kiállított dokumentumokat és a jelenlevőket.
A román kommunista titkosrendőrség 41 évig tartó áldatlan tevékenységét bemutató kiállítást a Securitate irattárát kutató szakemberek tudományos módszerekkel állították össze. A 45 pannó dokumentumai és fotói kronológiai sorrendben mutatják be a diktatúra elnyomó gépezetének tevékenységét, amely 1948–64 között az ellenzék teljes megsemmisítésére, az ellenállók kivégzésére irányult. A diktatúra 1964-ben kezdődött „puha” korszakában elsősorban a rendszer „ellenségeinek” a megfigyelése, az elégedetlenkedők megijesztése és lejáratása, a pszichikai nyomás volt a cél, a fizikai erőszakhoz ritkábban nyúltak a titkosrendőrség emberei. A kiállításon a temesvári értelmiség (írók, képzőművészek) megfigyelésének módszereit – lakásokba beépített mikrofonok, autókból készített fotók, cenzúrázott levelek, besúgói nyilatkozatok stb. – is nyomon követhetjük. A kiállítás külön foglalkozik 1989 decemberének eseményeivel, ebből az időszakból hivatalos dokumentumokat (rendkívüli állapot kihirdetése, a temesvári forradalom vérbe fojtására vonatkozó, „madárnyelven” írt utasítások) és a fővárosi utcai megmozdulások során készült fotókat láthatunk egy magángyűjteményből.
„A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) felkérésére adunk otthont ennek a vándorkiállításnak – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Victor Neumann történész, a Művészeti Múzeum igazgatója. – A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a temesvári múzeumok ma nehéz helyzetben vannak, a Művészeti Múzeum az egyetlen, amelyik kapacitása 80-85%-án működik, ezért nagy örömmel elvállaltuk a kiállítás megszervezését. Annál is inkább, mert a diktatúra évei alatt Temesvár az antikommunista harc fellegvára volt, és innen indult el a Ceauşescu rezsim bukását eredményező felkelés. A kommunista diktatúra 45 éve alatt mindig voltak másként gondolkodók Temesváron: 1956-ban a diákok körében erős visszhangja volt a magyar forradalomnak, több ezren tüntettek a rendszer ellen, aminek drámai következményei voltak a megmozdulás résztvevői számára. Később is voltak másként gondolkodók, mint Eduard Pamfil bionikakörének tagjai, a német írókat tömörítő Aktionsgruppe Banat vagy a képzőművészek Sigma csoportja, élükön Ştefan Bertalannal.”
A kiállítás megnyitóján részt vett Teodor Stanca, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének elnöke, aki nehezményezte, hogy a kommunista rezsim üldözöttjeit (átlagéletkoruk 80 felett!) elfelejtették meghívni a rendezvényre.
Daniel Vighi temesvári író, aki a kommunista titkosrendőrségnek a temesvári értelmiség ellen folytatott tevékenységét kutatja, hangosan „üdvözölte” a kiállítás közönsége közé vegyült Radu Tinu volt Securitate ezredest, akinek feladata volt többek között Herta Müller (ma Nobel-díjas író) és Tőkés László (ma EP-képviselő) megfigyelése és következetes lejáratása. Utóbbi tevékenységét Radu Tinu (üzletember) ma is folytatja, lejárató írásokat és nyilatkozatokat közölve Herta Müllerről és Tőkés Lászlóról.
A Securitate, a diktatúra eszköze című vándorkiállítás szeptember 29-ig naponta 10–18 óra között látogatható a Művészeti Múzeumban (Vármegye háza), hétfő kivételével.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Jeges, a harmadik betyár
Máté Györgyről, akit a mai napig mindenki Jegesként emleget, csak egyetlen hiteles fénykép maradt fenn. A kászonaltízi özvegy Becze Józsefné Keresztes Mária tulajdonában található az 1950-ben készült fehér-fekete felvétel, amelyen Jeges együtt látható katonacimborájával, néhai Becze Józseffel. Tudomásunk szerint több fénykép nem került elő Jegesről, a harmadik betyárról, az ozsdolai Dézsi Dénes és Pusztai Ferenc harcostársáról.
Máté György, Jeges 1928. március 23-án Kászonfeltízben született. Apja Máté Imre negyven éves földműves, anyja, Hamar Rozália harminchat éves (külön élt első férjétől, akitől Jeges született, és összeállt Sánta Györggyel, aki a születést is bejelentette). Jeges gyermekéveit Kászonfeltízben töltötte. 1936-ban íratták be az első osztályba. 1950 áprilisában bált tartottak Kászonimpérben. Okos Dénes, Kászonaltíz legelső kommunista néptanácselnöke is jelen volt a szombat esti táncmulatságon. Bicskafokkal hozzáütött az akkor huszonkét esztendős Máté Györgyhöz, akivel egy lány lekérése miatt szólalkozott össze. Hamarosan Jegest a Brassó környéki mészkőbányába munkaszolgálatos katonának vitték. Lelke mélyén forrt benne a bosszú, hogy minden rosszat a néptanácselnöknek köszönhet.
Egy hónap után pár napra hazaengedték. Május 28-án este, amikor a néptanács elnöke belépett a háza kapuján, valaki lelőtte. Jeges éppen május 28-án késő este érkezett vissza a katonai egységhez, amikor azzal fogadták, hogy keresik. Az első számú gyanúsított ő volt, mivel mindenki tudta, hogy haragban volt Okos Dénessel. Jeges hiába állította, hogy ő aznap már a kora délutáni órákban elindult a tusnádi vasútállomásról, nem hittek neki, az ő nyakába varrták a gyilkosságot, s így lett belőle egyik napról a másikra katonaszökevény. A tettes kilétére azóta sem derült fény. Jeges a havasokon keresett és kapott menedéket. Felfegyverkezett, és előbb magányos farkasként, majd Dézsi Dénes halála után Pusztai Ferenccel együtt harcolt a gyűlölt kommunista rendszer ellen. 1955. október 23-án, vasárnap a milicisták üldözőbe vették a Kászonokban tartózkodó Jegest. Kászonaltízben aznap kifosztotta az ökröket és hizlalt borjúkat átvevő kézdivásárhelyi központ alkalmazottjait, akik az átvett állatokért a sorban álló gazdáknak pénzt akartak adni. Elvette tőlük az állatok kifizetésére szánt összeget, azt hangoztatva, hogy az állam pénzét viszi el, nem az emberekét. Megkezdődött az üldözése.
Tűzharc közben Jeges a mezőn át Kászonújfalu irányába menekült, ahol nyomát veszítették. A falu szélén Borbáth András udvarán talált búvóhelyet. Aznap Kalányos József (Sudri) önkéntesen beállt a Jegest üldözők közé. Ez lett a veszte: amikor Borbáth András udvarán kinyitotta a tyúkketrec ajtaját, és meglátta Jegest, elkiáltotta magát: Itt van Jeges! Jeges nem tétovázott, három golyót röpített a testébe. Az üldözést vezető tiszt kiadta a tűzparancsot: szitává lőtték a tyúkketrecet, ahonnan Máté György élettelen testét is kivonszolták. (A Borbáth-portáról a tyúkketrec 2008-ban Kézdisárfalvára került, ahol Balázs Barna kocsmárosnál, régiséggyűjtőnél ma is látható.) Odahívatták az édesapját, hogy nézze meg a fiát, akit először nem ismert meg az arcáról, de amikor kigombolták az ingét, és megnézte testén az egyik forradást, már tudta, hogy az ő fiát lőtték le. Jeges és Kalányos holttestét a kézdivásárhelyi kórház boncolótermébe szállították. A boncolás után Sudrit hősként temették el, Jeges testét azonban nyomtalanul eltüntették. A fáma szerint elégették. Ma sem lehet tudni, hogy valóban mi történt Jeges holttestével. A Hargita megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége 1998. október 17-én a kászonaltízi temetőben emlékkeresztet állíttatott Jeges emlékére. A kereszten a Máté György Jeges, 1928–1955, a kommunista rendszer áldozata bajtársaival, Dézsi Dénessel és Pusztai Ferenccel együtt. E jel állíttatott 1998 októberében felirat olvasható.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felemelkedni és gyarapodni
„Szükség lehet az 58 évvel ezelőttihez hasonló bátor kiállásra”
Sepsiszentgyörgyön több napos rendezvénnyel emlékeztek az 1956-os forradalomra és szabadságharcra, amelynek záró momentuma a tegnap esti fáklyás felvonulás volt. Kézdivásárhelyen az iskolák szervezte főtéri felvonuláson – az eső ellenére – több mint kétszázan vettek részt, Kovásznán is száznál többen hajtottak főt, Baróton a szemerkélő esőben és hideg szélben, jóval kisebb számban emlékeztek.
Még a jövőben is szükség lehet az 58 évvel ezelőttihez hasonló, bátor kiállásra: gondoljunk a magyar kormányt érő állandó támadásokra, ki nem vívott jogainkra, vissza nem kapott templomainkra, iskoláinkra – mondta Váncsa Árpád, volt ötvenhatos elítélt Sepsiszentgyörgyön, az 1956-os elítélteknek emléket állító táblánál lezajlott megemlékezésen. A magyar forradalomhoz köthető perekben 23 sepsiszentgyörgyi fiatalt összesen 265 év börtönre ítéltek – hangzott el a Szalay Attila-táblánál, ahol Bordás Attila felidézte sorstársa halálának körülményeit: „A jegyzőkönyv szerint belső gyomorvérzése volt. „Csak” az maradt ki belőle, hogy ezt vélhetően egy börtönőr csizmájának rúgása okozta.” Este – a kellemetlen szeles, esős idő ellenére – több százan vonultak ki az 1956-os emlékparkba. Rab Sándor, a Székely Mikó kollégium tanára történelmi összefoglalójának végén azt mondta: legyünk büszkék arra, hogy olyan nemzet tagjai vagyunk, amely a vérét nem más népek elnyomására, hanem saját szabadságának kivívására hullatta. 
Kézdivásárhelyen délben a református temetőben található, felsőháromszéki ötvenhatos mártírok kopjafájánál a Református Kollégium diákjai emlékeztek. Ruszka Sándor iskolalelkész a mindenkori diktatúrák természetrajzáról beszélt. Szabadnak érezhetjük-e ma magunkat, mikor úgy gondoljuk, hogy már nem élünk diktatúrában? – tette fel a kérdést a szónok, hiszen számos jelét láthatjuk annak, hogy digitalizált, elanyagiasodott világunk kiszolgáltatott rabjaiként élünk. A diákok ünnepi műsorukban többek közt bebörtönzött erdélyi lelkészek szavait idézték, akik a nehéz körülmények közt is Istent szolgálták, és ezáltal a börtönből templomot, szabadságot hoztak létre. Az eső ellenére sem maradt el az ünnepség legszebb momentuma, amikor a város iskoláinak a diákjai fáklyákkal a kezükben körbejárják a Gábor Áron teret. A hagyományőrző székely határőrök is vitézi helytállásról tettek tanúbizonyságot, hiszen több mint két óráig álltak díszőrséget a Hősök emlékművénél esőben és szélben. 
Kovásznán, a központi parkban található Lyukas köves emlékműnél Csige Sándor vezető konzul ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy a magyar nemzet szabadságvágya erősebb, mint a félelme. A másik díszmeghívott, Biró Zsolt, az MPP országos elnöke arra biztatta az embereket, hogy ne csak megmaradjanak, igyekezzenek felemelkedni és gyarapodni. Ilyés Botond, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanára maira fordította 56 üzenetét: ezekben az elnyomásos időkben össze kell fognunk. 
Baróton meglehetősen kevesen tartották fontosnak 1956 hőseiről megemlékezni. A Híd utcai emlékműnél gyülekezőket, igaz, eső és szél fogadta, de az ünnepséget végül zavartalanul megtartották: jelen volt két, erdővidéki ’56-os elítélt, Oláh János és Bede István is, mikor a Volt Politikai Foglyok Szövetsége nevében elhelyezték koszorújukat az emlékművön, a közönség megtapsolta őket. 
– 1956 üzenete nem a szomorúság, a gyász, hanem az értelmet adó helytállás- ez ugyanolyan érték, mint a mártírok áldozata volt – mondta az ünnepségen dr. Hadászi Gabriella konzul, a szabadság és az összefogás napjának nevezve október 23-át. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

"Nem csak a kommunista pribékek a felelősök"
Nagy Benedek Csíkszeredában született. A BBTE történelem karán kezdte tanulmányait, onnan vitték 1956-ban a szamosújvári börtönbe, amelynek egykori parancsnoka, a 88 éves Constatin Istratét idén júliusban jelentették fel. Szabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, bányaipari technikus, muzeológus és újságíró, majd tanár, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselő. Élete meglepetéssel teli fordulatairól, a mai állapotokról alkotott véleményéről faggattuk.
Most öreg székelykaput újít fel a csíkszentkirályi, 350 évesnél is idősebb udvarházuk előtt. Mielőtt megírta volna saját visszaemlékezéseit, megjelentette édesapja, Nagy András várostörténeti jellegű feljegyzéseit és dédapjának, Tivai Nagy Imrének csíki monográfiáját. Miért ilyen fontos a múltra, a nemzedékek folytonosságára való figyelés Nagy Benedek számára? Családi kötelesség ez, vagy belső meggyőződésből, netán történészi képzettségéből fakad ?
Valószínűleg az alkatomból fakad, hogy mindig és minden körülmények között tevékeny embernek ismertek. Egyébként mindig csodáltam azokat az „életművészeket”, akik egy kellemes sétalovaglásként vonultak át az életükön, akik szépen, jól és kényelmesen élték le egész életüket. A mi társadalmunkban még becsülete is volt az ilyesfajta, problémákat nem okozó, úgymond normális életvitelű embereknek. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. Nekem ez az életfelfogás mindig idegennek, károsnak és haszontalannak tűnt. Ebben közrejátszhattak valamennyire az elődök pozítiv és negatív példái is. Nekem például édesanyám felmenő ágán nagyon mélyre kell tekintenem az időben. Jövőre pont hatszáz éve annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár a svájci Konstanz-ban máglyán megégette a cseh eretnek Husz Jánost. A király kíséretében van az a Somkeréki Erdélyi Antal is, akinek az uralkodó ott nem magyar, hanem a Szent Német-Római Birodalom nemesi oklevelét és címerét adományozza. Antal fia még erdélyi alvajda, majd zuhan a magát a Bethlen- és Apaffy családokkal egy tőről eredeztető família, amelynek talán a legutolsó leányági sarját veszi feleségül a Doboka vármegyébe, a Sajó mentére telepített és ott kis jószágot nyert, feltörekvő Bocskai-hajdú, Ürögdi (I) Nagy János.
De akadt ugyanebben a családban egy fejedelemcsináló hajdúgenerális is, akit 1612 augusztusában élve dobat a gyulafehérvári fejedelmi udvar középső kútjába korábbi ivócimborája és támasza, az akkor már őrjöngő Báthori Gábor fejedelem… Aztán következik a református lelkészek, esperesek, sőt püspökök, kollégiumi professzorok, szerkesztők, jogászok és – gyakorta – íróemberek generációinak a hosszú sora. Ez a nagy múltú család, fiúágon, az édesanyámmal kihalt, én már a csíki ágon viselem a Nagy nevet. Aztán ott voltak a csíkmindszenti Nagyok, akik olyannyira nem akarták Habsburg igába hajtani a fejüket, hogy vagy két évtizedre (1702-1721) még a szabad, katonarendi székelyek névsorából is eltűnnek. Lópecérek, magyarán csempészek lesznek a havasokon át és vissza… Voltak könnyelmű, sőt kalandor felmenők is, főként az anyám bajor ágán. De akadtak igyekvő katonaemberek, mint a Csíksomlyón határőrtiszt, a gyergyóújfalusi Molnár Ignác ( T. Nagy Imre dédapám nagyapja.) Az ilyen régen történteket a legtöbb ember már nem ismeri. Csak a történetkutató deríti fel, hozza vissza a tudatba, nem törődve azzal, hogy mekkora terhet ró mindezekkel a példákkal az utódok lelkiismeretére!
Ez az évszázados családi háttér, ez a nem akármilyen szellemi örökség  hogyan határozta meg sorsának alakulását? Voltak  életében olyan pillanatok, amikor mindezekre támaszkodva hozta meg döntéseit?
Igen, föltétlenül voltak ilyen pillanatok az életemben. Amikor 1954-ben a történelem szakot választottam 17 évesen. Amikor 1956 őszén megpróbáltuk Kolozsváron a lehetetlent: az erdélyi múltunk szellemi örökségét összekötni a fiatalok tudatában a lehetséges jövővel. Vagy abban a máig tartó örömben, hogy 1968-1990 között tanárként átadhattam csíki diákjaimnak sok mindent ebből az örökségből, ebből a tudásból. Vagy 1989 végén és 1990 elején, amikor egy ideig őszintén hittem abban, hogy egy új és jobb világ kezdetén állunk, amikor kötelesség oda állni, ahol a közösségünk sorsa eldől. (Még akkor is, hogyha az ember a fejével vagy a további sorsával játszik. Ahogy az velem is történt, éppen most húsz esztendeje, amikor botorul szembementem egy kívül ragyogó, de belül kongóan üres gólemmel…Akkor a fő- és kisebb „papok” közül nem kevesen a négybevágatásomat követelték, de szerencsémre, erre még a legátalkodottabb poroszlók sem voltak hajlandóak. És mivel már első Kálmán királyunk is megmondta – sőt, törvénybe is iktattatta - , hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, úgy bizonyosodott be az is, hogy már bálványok se nagyon!...Semmilyen elégtételt sem érzek afölött, hogy az Idő azóta is mindegyre engem igazol…). Amint egyébként egy volt tanítványom mondta 1989. december 22.-én, amikor kirángatott a lakásunkból, egyre azt ismételgetve, hogy „ Na, most jöjjön tanár úr és mondja, amit kell, mert maga tudja, hogy mit kell most mondani!” Ez a bizalom – akkor és ott ! – nem csak megható, hanem egyenesen megdöbbentő és cselekvésre késztető volt.
Sokat cikkezett a nyáron a romániai média arról, hogy a szamosújvári börtön egykori rettegett alparancsnokát, Constantin Istratét bíróság elé küldik. 2014. október nyolcadikán azonban újpécskai lakásán elhunyt és immár az égi igazságszolgáltatás elé került. Hogyan emlékszik vissza rá? Gyakran idézik fel a Volt Politikai Foglyok Szövetségében a börtönéveket, vagy sok mindent már „ békévé oldott az emlékezés”?
Nem csak Istrate szamosújvári alparancsnoknak, hanem a még élő Alexandru Vişinescunak, a deltai Periprava kényszermunkatábor parancsnokának is az egyik kiszolgáltatottja és áldozata voltam 1958-, illetve 1959-ben. Mind a két primitív és szadista alakot csak a náci haláltáborok kápóihoz tudnám hasonlítani. De nemcsak ők bűnösök! Még egész sor nevet tudnék felsorolni, akiket mint gyilkosokat rögtön 1989 decembere után elő kellett volna venni és elítélni. Azzal, hogy őket mindmáig futni hagyták, csak a romániai társadalom meghasonlottságát fokozták és – nolens-volens - a kollektív lelkiismeretet terhelték egy negyedszázadon keresztül.
Ám ezek a most reflektorfénybe állított figurák csak eszközei voltak egy ördögien kitervelt, az emberek közötti gyűlölködés alantas ösztönére alapozott rendszernek. 25 év alatt tudatosan elmaszatolták és elmismásolták ennek a rendszernek a megszervezéséért és működéséért felelős „ fehérgalléros” és parolis ezrek felelősségre vonását, a magas tisztségű pártaktivistáktól, a kihallgató tisztektől az ügyészekig és hadbírákig, akik a törvényes hatáskörüket sokszorosan túllépve követték el az ember- és emberiségellenes bűntettek sokaságát.
Pár nappal ezelőtt – mint ismeretes- Kolozsváron mintegy tízezer egyetemista tüntetett a kormány, a politikai elit és a mindent behálózó korrupció ellen, már-már (erdélyi) szecesszionista felhangokkal. Jó volna ha tudná a felnövő és bántatlanul tüntető nemzedék, hogy az ő teljesen jogos tüntetésük során követelteknél nagyságrendekkel kevesebbekért mértek ránk, egykori fiatalokra, súlyos börtönéveket 1945 és 1985 között és jutatták a fizikai elpusztítás körülményei közé a legelemibb emberi jogaikkal élő állampolgárok tíz- és százezreit. És azt is, hogy a mai fegyintézetek luxushotel számba mennek a diktatúra megsemmisítő börtöneivel és kényszermunka táboraival szemben. Tudni kell: bármely szabadságkorlátozás a vétkes megjavulását célozza, nem pedig testi-lelki megtöretését és elpusztítását, ahogyan az velünk történt. És tették mindezt abból kiindulva, hogy bármilyen eszköz jogos és indokolt egy „jó cél” érdekében.
A 20. század két nagy bűne és tévedése, a kommunista és náci totalitarizmus végigsöpörtek rajtunk, beleégtek a gondolatainkba, az idegeinkbe, a világlátásunkba. Mára nekünk, utolsó túlélőknek csak annyi maradt, hogy szomorúan megállapítsuk: mi már soha nem tudunk megszabadulni ettől az örökségtől ! Ez a múlt csak velünk együtt tűnik el. (De vajon, eltűnik?..
A 89-es fordulat után parlamenti képviselőnek választották, majd tíz és fél éven át (1998 – 2008) át a magyar történelmi egyházak megbízottjaként dolgozott  Bukarestben, illetve látta el a romániai magyar közösség  képviseletének egyházpolitikai feladatait. Visszatekintve az eltelt negyedszázadra, hogyan látja a romániai társadalom és benne a magyar közösség alakulását? Mit gondol, lehetett volna másképpen is?
Románia egész történelmi múltja egy súlyosan hátramaradott és a társadalmi-gazdasági lemaradáson túl egy hatalmas morális terhet cipelve jutott el 1989 végére. Ezt a terhet – minden pillanatnyi eufória és reménykedés dacára – kénytelen volt továbbvinni az elmúlt 25 év folyamán. Mindezt a legnehezebben mi erdélyiek és a bánságiak – köztük, mi magyarok – viselték (viseltük), viseljük el a legnehezebben, a leginkább fájdalmasan. Innen a sok frusztráció, elégedetlenség és egymásra mutatás.
Igen, az igaz, hogy lehetett volna egy nagyot dobbantani és nagyot kockáztatni 89 végén és 90 elején, de erre nem voltunk felkészülve sem egyénként, sem közösségként. Utólag visszatekintve ma is csak azt mondhatom, hogy számunkra egy koszovói típusú konfliktus végzetes következményekkel járhatott volna. Kívülről sokan ezt nem így látták. Talán ha konkrét és azonnali nagyhatalmi támogatásban bízhattunk volna?! (Ne feledjük, még létezett a Szovjetunió és a német egyesítésénél Nyugat számára semmi nem volt fontosabb.)
Én soha nem gondoltam hősnek magam és ma is azt vallom, amint akkor: az egyéni sorsát bárkinek szíve-joga, hogy kockára tegye. De egy közösség sorsát kockáztatni, létében veszélyeztetni nem csak felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn is. Így hát maradt számunkra a kis lépések unalmas, kifárasztó és elbátortalanító útja. Johannis nagysikerű, friss kötete, a Pas cu pas ( Lépésről-lépésre) jól példázza a fentieket.
Tudom, hogy úgymond a magyar temperamentumnak ez egyáltalán nem felel meg, mert a magyar hirtelen, türelmetlen, szeret kockáztatni és …veszíteni. Könnyebb Jézust kiáltva kiugrani a fedezékből és az ellenségre rohanni, mert aki átér, az győz, aki elesik a kartácstűzben az hős lesz. Nagyon nehéz a fedezékben lapulva kivárni az alkalmas pillanatot a sikeres támadásra. (Ami a románok alkatának – ismerjük be az utóbbi másfél évszázad történései alapján – sokkal inkább megfelel.) Ezért menekült el többszázezer türelmetlen magyar Erdélyből! És sajnos, ezt a számunkra tragikus következményekkel járható folyamatot, a látszat ellenére, kívülről is elősegítik, bátorítják.
Jelen volt az RMDSZ megszületésénél, útkeresésénél, egyetértve vagy egyet nem értve  a szervezet több vezető politikusával vagy éles vitákba bonyolódva olyan személyiségekkel, akik menetközben kisodródtak a szervezetből. Hogyan látja ma a szervezet szerepét?
Hiszem, hogy a szövetségre mint érdekvédelmi szervezetre, még sokáig szükség lesz és – ha jól belegondolunk – ennek az elvárásnak az alapvető érdekeink szempontjából meg is tud felelni.
Nagy Benedek (sz. 1937.) 1954-ben Csíkszeredában végezte el a középiskolát, főiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári  Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért 1956-1961 között ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után 1965-től 1968-ig faipari munkás, villanyszerelő, 1968-1970 között bányaipari technikus, majd 1970-1973 között muzeológus, újságíró. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig tanár, ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő.
Életútja során többször került kapcsolatba  a románsággal, annak legkülönbözőbb rétegeivel. Tapasztalatai alapján mit gondol, eljön majd az az idő, amikor a nacionalizmusok szikrái is elalszanak és a közgondolkodásban, a román-magyar viszonyban csupán az emberi-szakmai  értékek, nem pedig az etnikum kerül előtérbe?
A két nép egymásra utaltsága, sőt közös – mert összefüggő! – sorsa a Kárpátok-Duna térségben számomra evidencia. Erre már a börtönévek alatt kezdtem rájönni, az egykori román elit jeles személyiségeivel folytatott hosszú beszélgetéseket és vitákat továbbgondolva. Tudom, hogy a székelység egy jelentős hányada ösztönösen irtózik ettől a perspektívától, hiszen ez szembe megy az autonóm Székelyföld, sőt – és miért ne? – a független Erdélyi Állam kiútját felismerő erdélyi román többséggel. De amennyiben a dolgok jó irányban haladnak, hiszem, hogy egyéb, nagy horderejű változások – jogállamiság, nagyobb arányú külföldi beruházások stb. - mellett sok kitelepedett erdélyi magyar és német – vagy azok gyermekei – fognak Erdélybe visszajönni. És persze az immár nyugaton szocializálódó románságból is sokan…
Csodát, gyökeres változásokat vagy  csupán néhány korrekciót vár Klaus Johannis elnökségétől?
Klaus Johannis távolról sem egy vadzseni, hanem pragmatikus és kemény akaratú embernek látom. Aki – mindenek előtt – megvásárolhatatlan. És aki számára Románia európai elkötelezettsége, a jogállamiság felülkerekedése és a román társadalom endémikus romlottságának a lépésről-lépésre való visszaszorítása minden egyéb célt és szempontot felül fog írni. És van-e, lehet-e számunkra, itt és most, fontosabb ezeknél a célkitűzéseknél?  
A Nagy családban a közéleti szerepvállalás öröklődik, hiszen lánya, Nagy (Horváth) Anna Kolozsvár alpolgármestere. Buzdította közéleti pályafutásra, vagy ebben az apai példán kívül nem volt semmilyen szerepe?
Nem, én soha nem buzdítottam ilyen irányba, ez azt hiszem, hogy belülről fakad. Arra emlékszem, hogy 1995 májusában, Kolozsváron, az RMDSZ V. Kongresszusán, ahol a megkövezésem volt az egyik fő napirendi pont, egyetemistaként végig mellettem állt és rettentően felháborította az, hogy egyesek a szabad véleménynyilvánítást a felségsértéssel próbálják egyenlővé tenni. Fogyó életem nagy öröme és elégtétele ugyanakkor, hogy a közéleti munkát és szerepet eddig minden érdekelt fél megelégedésére képes előbbre vinni.
Az olyan nyughatatlan, tevékeny emberen, mint Nagy Benedek, nem fognak az évek. Min dolgozik most – persze, a székelykapu restauráláson kívül?
Dehogynem fognak! A 78. évemet taposom, már többet éltem, mint a szüleim, a négy nagyszülőm és három testvérem. Valaki(k) nagyon imádkoznak értem valahol. Egyéb magyarázat nincs. Igen, majdnem kész vagyok egy több mint ötszáz oldalas és a saját feljegyzéseim feldolgozásával írt kötettel, ami a romániai fordulatot követő első 3-4 esztendő politizálási, közéleti harcait illeti – oldalnézetből. A címe: „ Ellenzékben és ellenszélben. Politikai feljegyzések 1989 decembere és 1993 februárja között.” Még nagyon szeretném a második kötetet (1993-2008) is megírni, hogy ne vesszenek kárba a feljegyzések.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Jóvátétel a kommunizmusban meghurcoltaknak
Megkétszerezik a kommunizmusban meghurcoltak járulékát. Az erre vonatkozó módosítást a szenátus már megszavazta, a képviselőházban hamarosan plénum elé kerül, és van politikai támogatottsága.
Klárik László háromszéki RMDSZ-es szenátor (képünkön) elmondta, ezzel nemcsak anyagi támogatást, hanem erkölcsi jóvátételt is szolgáltatnak azoknak, akiket 1945 és 1989 között a kommunista rendszerben meghurcoltak, bebörtönöztek, kényszermunkára, kényszerlakhelyre ítéltek, vagy éppen elmegyógyintézetben kezeltettek, amiért fel merték emelni a szavukat az elnyomás ellen.
Klárik szerint az 1990-ben elfogadott vonatkozó törvény eddig csak szimbolikus juttatást szavatolt. A jóvátétel országos szinten mintegy hatezer személyt érint. A módosítás értelmében minden börtönben vagy kényszerlakhelyen töltött év után havi 400 lej kárpótlást fizetnek, az elmegyógyintézetben vagy házi őrizetben töltött év után havi 200 lejt. Az özvegyeknek egységesen, összesen havi 400 lejt fizetnek, az évek számától függetlenül.
Klárik arra is kitért, hogy a jogszabályt elküldte a Volt Politikai Foglyok Szövetségének, hogy véleményezzék. Többen úgy vélik, a már elhunyt meghurcoltak gyerekeinek is járna a kárpótlás, hiszen kénytelenek voltak azokban az években nélkülözni a szüleiket.
Felmerült, hogy azoknak is jár jóvátétel, akiket a Szekuritáté zaklatott, kihallgatott, nem engedték egyetemre, vagy a munkahelyén részesült hátrányos megkülönböztetésben. Klárik hangsúlyozta, vizsgálják ennek a lehetőségét, hiszen ez is meghurcolásnak minősül, ám nehéz dokumentumokkal igazolni. A megemelt összegű kárpótlást valószínűleg az év második felétől kezdik folyósítani.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Egy embertelen korszak tanúja: Kelemen Csongor
Lelkésznek készült, fiatal teológus volt Kelemen Csongor, amikor az '56-os forradalom leverése utáni vészkorszakban szembesült a kommunista államhatalom megtorlásával. Megjárta a szekuritáté vallatószobáit, a börtönöket, kényszermunkatáborokat, utána is üldözték, megbélyegezték. Végül Csíkszeredában talált otthonra.
Kelemen Csongor a Volt Politikai Foglyok Szövetsége és az '56-os bajtársi közösségek által szervezett megemlékező ünnepségek rendszeres résztvevőjeként, felszólalójaként igyekszik emlékeztetni a jelenlévőket a kommunizmus sötét múltjára, bűneire. 1940 áprilisában született Homoródoklándon, édesapja, Kelemen Imre az oklándi unitárius egyházközség lelkésze volt. Az 1940-44 közötti „kis magyar világ” szerinte „egy csodás korszak volt, ahol az akkori fiatalság megkapta, amire vágyott”. Mint mondta, biztosították a haladást, bevezették a szövetkezeti rendszert, Oklándon törvényszék, járásbíróság, kórház is működött. „Igaz, hogy négy év múlva vége lett, és menekülni kellett, mert az apám úgy gondolta, inkább elmenekülünk, amíg rendeződnek a dolgok. Budapest bombázását a budai hegyekben értük, nekem valami csodálatos dolognak tűnt, leszállítottak a vonatról, be egy kukoricásba, a gyermekeket letakarták egy pokróccal, de én felemeltem a pokróc szélét, és néztem a bombázást” – emlékezett a történtekre.
Németország északi részébe, egy, az amerikaiak által létrehozott menekülttáborba került végül a család. „Lipcsében ért a szövetséges repülőszázadok bombázása. Három napig, mint az eső, hullt a bomba, mi egy pincében voltunk, talán annyi Miatyánkot soha nem mondtam el, mint akkor. Két hét múlva a férfiak kiásták a pince oldalát, kimentünk. Nem maradt Lipcsében épület épen, egyedül a Tamás-templom, ami egy olyan értéket képviselt, hogy még a szőnyegbombázások is kikerülték. A bombázás előtt még hallottam ott a gyermekkórust énekelni” – mesélte. A menekülttábort átadták az oroszoknak, a férfiaknak kellett orosz igazolvány, menlevél, az orosz parancsnoktól kaptak. Senki nem tudta, mi van benne, minden állomáson mutogatták a férfiak, az oroszok pedig továbbengedték. „Ezzel a papírral jöttünk haza, volt olyan, hogy napokat, heteket álltunk a vonattal étlen, víz nélkül. Édesapám egyik állomás környékén vasárnap délelőtt meglátott egy udvaron egy fazék moslékot, amit a gazda hátra akart vinni a disznókhoz. Látta, hogy a gazda bement a házba, belépett, elhozta a fazekat, s amikor lépett át a kerítésen, megszólalt a harang. Lelkész létére megkövült, hogy ő, a pap, vasárnap az istentiszteleten kellett volna legyen, és pont akkor lopott. Nem tudom, ki milyen érzelmekkel tudná ezeket túlélni, az apámnak egy életre vezekelni valója lett az Úrral kapcsolatban ezért a dologért. De elhozta, mindenki evett belőle” – elevenítette fel. Az orosz menlevélről később, 1947-ben, amikor egy orosz fogságból hazatért ismerős elolvasta, derült ki, hogy valójában azt írta: „megbízhatatlan, egyenesen Szibériába”.
Hazatérve a család az élet nehézségeivel szembesült. „Részt vettem a mezei munkákban, kezdve a szántástól a vetésig, a kaszálásig, betakarításig. Édesapám azt mondta, sose tudom, mikor lesz szükségem rá. A kenyeret ötödikes koromtól én sütöttem, édesanyám minden étel főzésére megtanított. Megtanultam varrni, és hogy nem haltam meg később a börtönben, azt is ennek köszönhetem: össze tudtam varrni a ruháimat, a pokrócból kihúzott szálakból kesztyűket, zoknikat, vesekötőket kötöttem ételért, s így valahogy átvészeltem azt az időt” – mondta. A fiatal Kelemen Csongor Brassóban, az akkori Sztálinvárosban kezdte a középiskolát, később visszakerült Székelyudvarhelyre, majd Kolozsváron a teológiára felvételizett. Sikerrel, de mivel még túl fiatal volt, azt tanácsolták, egy évig maradjon otthon, ahol az elhalálozott kántort helyettesítette. Az első év elvégzése után nyáron egyházi szolgálatot végzett a környező falvakban.
Édesapját közben letartóztatták, a hatóságok őt is próbálkoztak ellehetetleníteni. „1958-ban egy volt osztálytársam, Orbán Laci bekerült a szekuritátéra, ezt mi nem tudtuk. Miután kiengedték, elindult egy lévita útra, mindenkit beszerveztetett egy olyan szervezetbe, amelyre a végén rámondták, hogy a román állam és a társadalmi rend ellen alakult (EMISZ – Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége). Orbán Laci a titkárával, Lay Imrével érkezett hozzánk, egyedül voltam otthon, fogadtam őket, Mikor kikísértem, a kapuban beszélgettünk arról – ez van benne az én dossziémban –, hogy létezik egy szervezet, ő a főnöke és Lay a titkára, álljak be én is, és szervezzem meg a fiatalságot, ők majd küldenek egy levelet, hogy mikor és hogy” – emlékezett vissza. Visszatért a teológiára, következő év januárjában egy szekus tiszt kereste, hogy Marosvásárhelyen a szekuritátén jelenjen meg. Akkor még azt hitte, tanúnak hívják édesapja miatt, és jelentkezett. „A bátorságom akkor szűnt meg, amikor felszólt a kapus, hogy megérkezett Kolozsvárról a csomag. Várt egy olyan periódus, amit nem kívánok senkinek, volt úgy, hogy két napot is kellett üljek egy széken, mikor addig rúgták, ütötték a vesémet, hogy összecsináltam magam, vagy deszkalapot tettek a talpamra és vasrúddal ütötték, pofonok, tarkón csapások után olyan volt a fejem, hogy amikor visszavittek, a régi cellatársak nem ismertek rám. A társadalmi rend elleni bűntény volt a vád” – elevenítette fel a történteket.
Ő is, édesapja is 15 évet kapott. Júniusban belepréselték a rabokat egy furgonba, hogy vonattal elvigyék, de nem fértek fel, aztán októberben indították el őket egy zárt vagonban, ahol levegőt csak a vécélyukon kaptak. Azt hitték, Oroszországba viszik őket. Leszakítottak egy ingdarabot, valakinek a gallérjában került egy gombostű, azzal addig szurkálták a karjukat, amíg annyi vért gyűjtöttek össze, hogy rá tudták írtni a rongydarabra, lehet, hogy Oroszországba tartanak. „Ezt a rongyot a vécélyukon  kidobtuk, és a jó Isten segítségével ez még az édesanyám kezében is volt. Úgy tudták meg, hogy valahol a Gyimeseken át vittek” – mesélte. Végül a Brăila melletti Duna-szigetre, Salciára kerültek, a sziget gátját építették, sáncokat, árkokat ástak, hogy öntözőberendezéseket lehessen működtetni. „Éjjel nem tudtunk aludni az egerek, patkányok miatt, mert bebújtak a gatyánkba-ingünkbe, meg sem lehetett ütni ezeket, mert megharaptak. Nyáron, a tél folyamán a sáncokba felgyűlt fekáliánkat ittuk, mert más víz nem volt, és olyan hastífuszjárvány tört ki, hogy alig tudták megfékezni. Az állatoktól paratífuszt kaptunk” – emlékezett. A menekülés egyetlen lehetősége volt, ha betegnek tetette magát az ember, így aztán Kelemen Csongor is visszakerült Szamosújvárra. Itt érte a szabadulás híre öt és fél év fogság után, amikor a politikai foglyok amnesztiát kaptak.
Szabadulása után nem mehetett vissza a teológiára, ezt azzal indokolták, hogy az állam nem engedi. „Végül kiderült, hogy az egyház nem engedett vissza. Elmentem Bukarestbe, elvégeztem egy hároméves elektrotechnikai képzést, és azzal kerestem a kenyeremet, amitől a legjobban féltem, mivel tizenhárom évesen magasfeszültség rázott meg Fogarason, és senki nem hitte, hogy életben maradok” – elevenítette fel. Lupényban nősült meg, ott dolgozott a hőerőműnél, de elzavarták, amikor megtudták, hogy elítélt volt, „nehogy a bányászokat berekesszem villany nélkül, és megfulladjanak”. Menekülnie kellett ugyanígy Déváról is, amikor kiderült a múltja, ott attól féltek, nehogy az erőművet felrobbantsa. 24 óra alatt el kellett hagynia a várost, egy bőrönddel jöttek el. „A feleségem Déván az egyéves lányommal, terhesen, három napig ott volt a tömbház előtt a füvön, míg megtudtam, mi történt, és utánuk mentem. Itt Szeredában egy román mérnök fogadott, és azt mondta, ha nem problémázok, kiáll mellettem. Isten adjon békét neki, ő nyúlt a hónom alá, így 1970-től itt maradtam” – emlékezett.
Kovács Attila 
Székelyhon.ro

Megszállás több szakaszban
Lucian Boia történész méltán vívta ki elismerésünket. Valamennyi történelmi vonatkozású könyvét (és nem kevés ilyen fűződik a nevéhez) könnyed előadásmódban, beszélgető stílusban, a tudós elme szerénységével írta meg, ugyanakkor azzal a legfőbb erénnyel tisztelhető, hogy ragaszkodik a történelem objektív megközelítéséhez. Ami a mindmáig tetten érhető mítoszalkotó román történelemírást figyelembe véve nem is olyan természetes.
Legfrissebb könyvét (Cum s-a românizat România, Hogyan románosodott el Románia, Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2015) a Volt Politikai Foglyok Szövetsége éves országos közgyűlésének könyvstandján vásároltam meg.
A címet én úgy fordítanám (bár lehet más fordítása is): Hogyan vált románná Románia. A magyar küldöttek számára érdekesnek tűnő könyv vásárlása alkalmával jegyezte meg lebecsülően egy román bajtársunk: „ostobaság”. Bizony nem az, mert valamennyi megállapítását számokkal dokumentálja. S ezek a számok nemcsak az „elfogult” magyar forrásokból származnak, hanem a mindenkori román statisztikai adattárakból, hivatalos népszámlálási kiadványokból.
A nem terjedelmes kötet címe pontosan jelzi a könyv mondanivalóját. A két – a Kárpátok ívén túli – fejedelemségből előbb Romániává váló, majd kiterjedésében, népességében mindössze alig fél évszázad alatt egyre gyarapodó állam, minden ellenszenvünk ellenére csodálatra késztethet. Persze minket kevésbé érdekel Dobrudzsa vagy Bukovina, Besszarábia a maga török, tatár, bolgár vagy szláv, zsidó népességével, akiket – akárcsak az erdélyi magyarságot az 1923-es román alkotmány szellemében, az „egységes, nemzeti” államként meghatározott Romániában – többé-kevésbé erőszakosan megfosztottak identitásuktól, mégis együtt érezhetünk a vallásukat, nemzeti hagyományaikat addig békésen ápoló nem románokkal.
A királyi Románia számára az első világháború hozta meg azt az egyedüli lehetőséget, hogy a győztes nagyhatalmak ki nem mondott hátsó (gazdasági) szándékaival egyetértésben, a magyar állam rovására megszerezze Erdélyt és a Bánságot. A népesség helyzete ekkor az 1910-es magyar népszámlálás adatai ismeretében úgy festett, hogy az erdélyi románság kis többséget (az összlakosság 53,5 százalékát) alkotott a Romániának ítélt magyarországi területen. Ehhez képest a magyarság 31,6 százalékot, a magukat magyarnak valló zsidók 3,5 százalékot, a német ajkú lakosság 10,7 százalékot képviselt.
Lucian Boia elismeri, hogy az erdélyi románok egy része szintén nem lelkesedett az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések miatt. Nyilvánvaló volt ugyanis a Regát és Erdély közötti óriási civilizációs és gazdasági különbség. A háború győztes, brit és amerikai döntőbírái fel is vetették a független Erdély létrehozásának a lehetőségét. Erre azonban nem került sor, és amint azt előre lehetett látni, Erdélyt ellepték a regáti román tisztviselők, állami alkalmazottak, tanítók, tanárok, kiszorítva állásukból a román nyelvet nem ismerő alkalmazottakat.
A reménytelen helyzet miatt ekkor kezdett csökkeni létszámában az erdélyi magyarság, akik közül sokan Magyarországra menekültek, emiatt az erdélyi magyar városok nyelvi képe hamarosan változni kezdett. Ekkor például Kolozsvár 60 808 lakosa közül mindössze 7 562 volt román, sőt az 1930-as népszámláláskor a 100 844 lelkes kincses városban 47 689 magyart, 34 895 románt és 13 062 zsidót számoltak össze (utóbbiak tulajdonképpen a magyar műveltség és beszéd révén magyarnak számítottak).
Az 1940-es, második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély valamennyire megállította a magyarság elmenekülését és beolvadását. Az ezt követő párizsi szerződés azonban visszaállította a román közigazgatást, és ennek nyomán immár megállíthatatlanul, előbb lassan, majd egyre gyorsabban – különösen az 1989-es fordulat után – évente több tízezerrel csökkent a magyarság népessége Romániában. Amelynek aránya ma már csak 6,5 százalékos, és sajnos egyre fogy, megállíthatatlanul.
Ma már kiterjedt világunk is vonzza fiataljainkat, időseink pedig követik őket vagy kihalnak. Így a valamikori Erdély egyre inkább kezdett a régi Regát színvona­lára süllyedni: a magyarellenes akciók hol nyíltan, hol lappangva egyre gyakoribbak, a korrupció és a folyamatos hazugság állami szintű lett. A gazdasági elesettség és a tehetetlenség mondatja Boiával a könyv zárószavaiban: „Miközben bővült ismeretük a világról, a forradalom utáni, új nemzedék, akárcsak a románok milliói, képesek lesznek összehasonlítani és megítélni Romániát, és ez által alkalmasakká válhatnak arra, hogy az ország társadalmát rendezettebbé, tisztességesebbé és hatékonyabbá tegyék.”
Ez persze nem biztos. Mégis van rá remény.
Lucian Boia: Hogyan románosodott el Románia, Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2015
Krónika (Kolozsvár)