Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Utunk [irodalmi lap] (Kolozsvár)
143 tétel
2004. december 24.
December 19-én Magyarországon, Nyírábrányban elhunyt Schwarzkopf–Erni Mihály (írói nevén Károlyi S. Mihály). 1950–ben született, Nagykárolyban. Itt járt líceumba, ahol a költő Fényi István tanára vele is egy életre megszerettette az irodalmat. A Szatmári Hírlapban, az Utunkban, az Igaz Szóban, az Előrében, a Jóbarátban, az Új Életben, a Brassói Lapokban riportokat, elbeszéléseket, verseket, a Művelődésben mesejátékokat, az Igaz Szóban színjátékokat közölt. A Nagykárolyból időközben szintén Magyarországra települt Almási Tiborral közösen könyvet írt Gyárfás Jenő festőművészről. 1979-ben elnyerte az Igaz Szó egyfelvonásos drámapályázatának I. díját. Aztán 1979-ben bevitték a Szekuritátéra. „Kétmillió szív együtt dobog": ezért a verssoráért (amit a szekusok kétmillió erdélyi magyar szívként értelmeztek) összeverték, utána több mint tíz évig semmit sem írt. 2000 januárjában újból elővette írógépét. 1991-ben családjával Magyarországra települt. 1994-ben Idővel mérve címmel verseket és elbeszéléseket tartalmazó kötete jelent meg. 1995-ben Arany Toll-díjat kapott. 1996-ban napvilágot látott Gyermekidő című elbeszéléskötete. /Boros Ernő: Schwarzkopf Misi halálára. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 24./
2005. február 17.
Stefano Bottoni Olaszországban élő történész terjedelmes tanulmányában a magyar értelmiségiek Marosvásárhely és Kolozsvár közötti ellentétét hangsúlyozta. A román hatalom több intézményt Kolozsvárról Marosvásárhelyre telepített, emiatt volt ellentét, a kolozsváriak féltek attól, hogy elvesztik a város központi szerepét. Marosvásárhelyen 1953-tól jelent meg az Igaz Szó irodalmi folyóirat, főszerkesztője Hajdu Győző karrierista, törtető ember volt. A kolozsváriak közül Földes László került kulcspozícióba, a kiadó kolozsvári fiókjának élére. Földes az Igaz Szóban 1954-ben közölt A nemzeti hős jellege című tanulmányában a kuláktulajdonságokat a magyar népnek tulajdonította, amit azzal magyarázott, hogy a magyarok évszázadokig uralkodó nemzetként viselkedtek Erdélyben. Stefano Bottoni szerint az 1956-os forradalom leverése után „nemzetiségre való tekintet nélkül” történt a megtorlás. Erősödött a Hajdu-Földes ellentét. „Ahhoz azonban, hogy Hajdu elindíthassa a Földes elleni támadást, folyamatosan információra volt szüksége Kolozsvárról. Ezt biztosította Sütő, aki 1958 áprilisától, miközben továbbra is szerepelt az Igaz Szó szerkesztői között, az Utunk szerkesztőbizottságába is bekerült, bár ebben a lapban nem találkozunk írásaival” – írta Bottoni. Stefano Bottoni szerint Hajdu csapdába csalta Földest: egy ismerőse közölte Földessel, hogy az Igaz Szóban egy Földest támadó cikk fog megjelenni. Erre Földes László, az Utunk főszerkesztője lapjában Irodalmunk tisztaságáért (1958. augusztus 7., 14.) címmel támadást intézett főleg Sütő András, Gálfalvi Zsolt és Hajdu Győző ellen. Földes hangsúlyozta: „Hazai irodalmunk a Román Népköztársaság kultúrájának szerves része.” Földes támadása után Hajdu Győző, Sütő András és Gálfalvi Zsolt külön-külön, majd Kovács Györggyel együtt fordultak a párt Központi Bizottságához. A hosszú levélben Földes bűnösségét bizonygatták. Hajdu Győző volt az egész támadás mozgatórugója, aki 25 oldalas irodalompolitikai vádirattal járult hozzá Földes „leleplezéséhez”. Hajdu és a többiek levele után, 1958. szeptember 4-én Földest felmentették az Utunk főszerkesztői állásából, majd 1959. január 7-én párt alapszervezeti gyűlést tartottak az Utunk szerkesztőségében. A gyűlésen többen bírálták Földest, köztük Gáll Ernő, Bodor Pál, Kacsó Sándor. Nagy István, Tompa István és Márki Zoltán, majd a Földest feljelentő marosvásárhelyi írók. Az ülés nyomán Földest kizárták a pártból. Csak 1970-ben vállalhatott újra lapszerkesztést, az A Hét hetilapnál. Bottoni szerint a Földes-ügy után hatolt be a román titkosszolgálat véglegesen a kisebbségi közösség mindennapi életébe. 1956 után rohamosan növekedett a magyar nemzetiségű ügynökök száma. /Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely) febr. 17./
2005. február 24.
Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmánya vitát váltott ki. A hetilap következő számában több reagálást közöltek: a/ Sütő András cáfolta Stefano Bottoni állításait. 1957-ben nem váltották le az Igaz Szóban viselt beosztásából, hozzátette: 1956-ban – „forradalom-pártiságért” – a letartóztatandó személyek listájára került, Fazekas János – akkori KB-titkár vállalt érte felelősséget. Sütő András visszautasította Bottoni állítását, hogy Hajdu Győzőt ő látta volna el folyamatosan információval Földes Lászlóról, Sütő ugyanis bekerült az Utunk szerkesztőbizottságába. Sütő ezt rágalmazásnak minősítette, mondván általános gyakorlat volt a tiszteletbeli szerkesztőbizottsági tagság. A hetilap testületében szerepelt, de gyakorlatilag semmi köze sem volt hozzájuk, mert 1956 elejétől kezdve már a Művészet című folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott Marosvásárhelyt. „Így a kolozsvári Utunknál nem volt alkalmam Hajdu Győző „besúgójaként” működni Földes László ellenében” – írta. Sütő szerint Hajdu Győző véleményeket kért több, Földes által megtámadott írótól, ezt nevezte a tanulmány feljelentő levélnek. Sütő az emlékezetes gyűlésen védeni próbálta Földes Lászlót. /Sütő András: Traumát oldó emlék. Gálfalvi Zsoltnak. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ b/ Gálfalvi Zsolt az akkor történteket csapdahelyzettel magyarázta: „Földes tehát egy szorongató csapda-helyzetből úgy próbált kiutat találni, hogy másokat taszított csapda helyzetbe. Nemcsak helyzetmegítélése, eljárása is téves volt.” Gálfalvi Földes László hitelét és megbízhatóságát vonta kétségbe, de utólag úgy látja, hogy saját csapdahelyzetéből téves módon próbált menekülni. Ami akkor történt, az csak a diktatúra ismeretében ítélhető meg. /Gálfalvi Zsolt: Megjegyzések egy esettanulmányhoz. = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ c/ Bodor Pál hozzászólásában a diktatúra akkori korszakát elevenítette fel. A románosítás 1956-ra már egyértelmű volt. 1956 szeptemberében Miron Constantinescu, a párt KB keménykezű titkára Kolozsváron magyar értelmiségi gyűlést hívott össze, ahol a felszólalók óriási többsége nyíltan kritikus volt a pártvezetéssel és a kormánnyal, a magyar érdekeket sértő jelenségek tekintetében. Ezt látva Miron Constantinescu elmondta, a párt vezetése jóváhagyta a régi kérést az 1940-ben megszüntetett Korunk újrakiadására, egy új gyereklapra (ez lett a Napsugár), nem állítják le a szakszervezetek magyar nyelvű hetilapját, (Szakszervezeti Élet, majd Munkásélet), a KISZ ifjúsági lapját sem szüntetik meg (Ifjúmunkás), visszaállítják a kolozsvári Agronómia magyar tagozatát, megvizsgáltatja az utcanév-változtatásokat stb. Bodor elismerte, hogy felszólalt Földes László ellen, de hozzátette: ezt a szövegét szinte Földes László diktálta és heteken át kérte Bodor Pált, hogy olvassa föl. /Bodor Pál Diurnus: Stefano Bottoni! = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ d/ Hozzászólt a hetilap munkatársa, Sipos Géza is, aki nekirontott Sütő Andrásnak és ítélkezett, Sütő nem jelentős író. „Egyszerre volt a működtetője, haszonélvezője és ugyanakkor eszköze a hatalomnak, másrészt nemzetiségi mivolta miatt sohasem válhatott annak szerves részévé” – minősítette Sütő Andrást Sipos Géza. Sőt, Sipos szerint az író „ellenzéki szerepben is megnyilvánult”, „átnyergelt”, „ellenzéki-nemzetvédő identitást épített ki magának”, „hatékonyan dolgozott önnön irodalmi kultuszán”. Sipos szerint Sütőnek 57 kötete jelent meg, „tézisdrámái 1975-től a szelep funkcióját töltötték be diktatúra és nemzetiség viszonyában”. Sipos Géza megvonta Sütő András írói mérlegét: egyetlen jó könyve van, az Anyám könnyű álmot ígér. /Sipos Géza: Az önfelmentő.= A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./ e/ Kuszálik Péter saját magára hivatkozott, ő már régebben sürgette a „kibeszélést”. Földes László már 1964 decemberétől közölhetett, igaz, kezdetben csak recenziókat, kisebb cikkeket. Kuszálik két könyvcímet hiányolt Bottoni bibliográfiájából: Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Vallomások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról /Kriterion, Bukarest, 1982/ és Földes László: Elvek és viták. Tanulmányok, kritikák /Kriterion, Bukarest, 1983/. Huszár könyvéből kiderült, hogy a pártból kizárt Földes haláláig a marxista esztétika egyetemi előadótanára maradhatott. /Kuszálik Péter: Eljött (?) a kibeszélés ideje? = A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./
2005. március 10.
Az A Hétben Stefano Bottoni A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmánya kapcsán újabb hozzászólások jelentek meg: a/ Cs. Nagy Ibolya az első, aki a vitában nem támadta Sütő Andrást, sőt megállapította, hogy a hetilapban a vita álcázott taktikai játék, a cél Sütő András támadása, ezért történik az egész kultuszlebontó igyekezet, melyben sok az ilyen elem: mindenki tudta, nekem mesélte… Földes László Utunkból való kizárása nem drámai végű ügy: ideológiailag megbízhatatlanként marxizmust tanított egy főiskolán. A mostani vitában egyetlen célszemély lett fontos, Sütő András. A cikkek nyomán a kor ügynökévé, kollaboránsává válik az író. Először Bíró Béla támadta Sütőt a hetilapban /Zsidónak (is) lenni, A Hét, jan. 13./, majd Stefano Bottoni tanulmányában, de legfőképpen Sipos Géza (Az önfelmentő, febr. 24.). Sipos Géza már azt is nehezményezte, hogy az írónak sok könyve jelent meg. Sipos Géza cikke az eddigi vita mélypontja, kifejtette nyers ellenszenvét. Cs. Nagy Ibolya hangsúlyozta, hogy Sütő András drámái, könyvei a nemzetiséget megerősítette önazonosságában. Tudta ezt a hatalom is: 1984-ben a Vidám sirató... kivételével szilenciumra ítélték az író színpadi munkáit. Sipos Géza szerint Sütő drámáinak egyetlen érdeme a „gyengécske ellenzéki hang”. Valójában a romániai kisebbség sorsáról Sütő András drámáiból, esszéiből, azután majd „elemző” beszédeiből, beadványiból, leveleiből, cikkeiből értesülhetett Európa, magyarok és nem magyarok. Sütő András a diktatúra idején, 1982-ben Lacranjan Erdély-könyve miatt tiltakozó beadványt fogalmazott Ceausescuhoz s aláírt harmincötödmagával. Cs. Nagy Ibolya sorolta, mi mindent tett Sütő András a diktatúra idején népéért. /Cs. Nagy Ibolya: A sajátosság újabb méltatlanságai. Vita vagy közelharc? = Hét (Marosvásárhely), márc. 10./ b/ Gagyi József figyelmeztetett: a jelenségek nyilvánosságra hozatala kockázatos vállalkozás mindaddig, amíg nem ismerjük az ötvenes (hatvanas, hetvenes...) éveket. Ezen évek tudományosan feldolgozott, megvitatott és alapmunkákban rögzített történetét. Nem tudjuk, sorolta Gagyi, milyen volt „az országot, a tartományt, a várost, az emberek életét kormányzó hatalom mint szándék (ideológia), szerkezet (államműködés) és történelmi megvalósulás (a feltárt történelmi forrásokra alapuló értékelés, értelmezés),” továbbá „nem tudjuk, hogy milyen volt a Szekuritáté 1956 utáni kiépülése nyomán az irodalmi-művészeti szerkezetek-intézmények behálózottsága és ennek következményei”. /Gagyi József: Ismerjük? Nem ismerjük. = Hét (Marosvásárhely), márc. 10./ c/ Kuszálik Péter hangsúlyozta, Sütő Andrásra nem jellemző önhibáinak feltárása. Sütő András „nem félrevezetett volt, hanem félrevezető. Őt és társait azzal bízta meg 1945-ben Pártunk és Kormányunk, hogy a nép lelkébe beledaloljon egy kitalálása pillanatában is hazug ideológiát.” Kuszálik elítélte Sütő Andrást, hozzátéve, ne várjon „vastapsot a följelentései (1956-os forradalom, Földes László, ...?) miatt, csak azért, mert megírta a Heinrich von Kleist-parafrázist (az Egy lócsiszár virágvasárnapjáról van szó)”. /Kuszálik Péter: A tényekre figyelve. = Hét (Marosvásárhely), márc. 10./
2005. március 18.
A Krónika napilapban Salamon Márton László összefoglalta a Földes-üggyel kapcsolatban az A Hét hetilapban közölteket /Parázs vitát gerjesztett az erdélyi magyar közéletben a Földes László-ügy/, emellett Stefano Bottoni reagált A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmánya nyomán kibontakozott vitára. /A Krónikának ez a száma nem jelent meg az interneten/ Az eddigiekhez képest új megvilágítás ad a vitának egy kortársnak és a vita szemtanújának, a tavaly elhunyt Izsák József irodalomtörténésznek a vallomása, melyet 1985-ben írt. a/ Földes László polgári származású kritikus és esszéíró már diákkorában hangadója volt a kommunista ifjúsági mozgalomnak. Hűséggel szolgálta korát így került Gaál Gábor bukása után az Utunk irodalmi hetilap főszerkesztői tisztébe. Hajszálra sem tért el a hatalom, a diktatúra előírásaitól. Jócskán túlteljesítette az elvárásokat, karrierizmusában osztozott nemzedéktársaival – mindent a hatalomban való részvételért – ez volt az ő jelszava is. Ebbeli mohósága idézte elő meghurcoltatását. Az ügy körül sok a legenda meg a torzítás. Izsák József felidézte a történteket. 1958-ban a Román Munkáspárt határozatban elítélte a revizionizmust, célozva az 1956-os magyarországi eseményekre. Földes László az Utunkban sietett támogatni a határozatot, példákkal bizonyítva, hogy a revizionizmus a romániai magyar irodalomban is felütötte a fejét. A támadás az Igaz Szó folyóirat és főszerkesztője, Hajdu Győző ellen irányult. Mindketten kiszolgálták a hatalmat, csak más iskolát jártak végig. Hajdu Győző a református kollégiumból indult hagyománynak tekintette a népi mozgalmat. Nem szerették egymást. Hajdu Földest kozmopolitának tekintette, Földes Hajdut narodnyiknak, népinek, aki a magyar nemzeti hagyományokat többre tartja a szocialista realizmusnál. Földes Utunkban közölt cikksorozatára válaszként Hajdu Győző egy leleplező beadványt készített a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részére, ebben leírta, hogy a Földes László Rákosi Mátyás menesztése után előtte és Sütő András előtt kijelentette, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dejt is el kell mozdítani a párt éléről, mert ő is kiszolgálta a személyi kultuszt. Beadványát aláíratta Sütő Andrással is. Hajdu Győző behívatta Izsák Józsefet és elolvastatta vele beadványát, véleményét kérve. A szobában ott ült némán Sütő András is. Izsák József megpróbálta lebeszélni Hajdu Győzőt a beadvány elküldéséről, de hiába, nem hallgatott rá. A beadványt Kovács György író, központi bizottsági tag juttatta el az illetékesekhez. Ezután Kolozsváron pártgyűlést hívtak össze, ahol Földest leleplezték és kizárták a pártból. Marosvásárhelyen is összehívtak egy Földest leleplező gyűlést. A gyűlésen Hajdu Győző közölte, itt is van egy Földes-bérenc, mégpedig Izsák József. Izsák az ülésen nem válaszolt a vádaskodásra. Földes Lászlóval nagy tragédia nem történt, megmaradt főiskolai állásában, rövid ideig nem közölhetett. Utolérte a karrieristák végzete. Rehabilitálása után próbáltak mártírkoszorút vonni a feje köré. Valójában nem mártírja volt ő a hatalomnak, hanem pallosa. Nemsokára, Gheorghe Gheorghiu-Dej halála előtt újból közölhetett, visszavették a pártba, a bukaresti A Hét főszerkesztő-helyettese lett. A Földes-ügy minden ódiuma Kovács Györgyre hullott, valósággal kiközösítették az irodalomból. Izsák többször kérte őt, írja meg az utókor számára a történteket. Kovács György Izsák Józsefnek Sütő András szerepéről elmondta, hogy Sütő András 1956 őszén megtagadta a magyar forradalmat „ellenforradalomként” elítélni, több írótársával együtt. Végül bizonyos szervek nyomására aláírta, de ezt az ellenállást a felettes szervek nem bocsátották meg. Kolozsváron 1956-ban Földes László is „ingadozott”. Példát kellett statuálni, állította Kovács György, egy írót fel kellett áldozni. Ki legyen az? Sütő vagy Földes? 1958-ban úgy döntöttek, hogy Sütő a nagyobb író, őt kell menteni, és felvonultatják éppen Földes ellen. – Végülis Földest nem érte végzetes csapás. /Izsák József: Földes László meghurcolásának történetéhez. = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./ b/ Stefano Bottoni a Krónika napilap kérésére reflektált A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László ügy című tanulmánya nyomán kibontakozott vitára. A Földes-ügy szereplői mindannyian magyarok voltak, az akkori baloldal, a hatalmon levő értelmiség legismertebb alakjai. Bottoni a hozzászólások többségéből azt érzi, hogy az ügy résztvevőit még mindig összetartja egy képzeletbeli kötelék. Mai ködösítésre készteti őket. Bottoni döbbenettel olvasta, hogy Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője hozzászólását azzal zárta, „a múlt sokkal bonyolultabb, mint azt Sipos Géza véli” /A megszakított csendről, A Hét, márc. 3./ Bottoni megállapította, hogy K. Lengyel Zsolt, Bárdi Nándor és Vincze Gábor alapkutatásai nem épültek be az erdélyi értelmiség önismeretébe. A közelmúlt feltárásában Romániában óriási változások indultak el az utóbbi 8-10 évben. Van azonban egy terület, ahova a román történészek nemigen hatoltak be: az erdélyi magyar társadalom működési zónájába. Nem írtak arról, „hogy kik juttatták börtönbe magyar szekustiszteknek tett jelentéseikkel a Bolyai Tudományegyetem diákjait, tanárait 1956 után, vagy arról, miként hálózta be az állambiztonság szívélyes magyar emberekkel/ügynökökkel a magyar kulturális intézményeket.” /Stefano Bottoni: Akarják-e tudni? = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./ c/ Salamon Márton László összefoglalta a Földes-üggyel kapcsolatos vitát. Stefano Bottoni Olaszországban élő történész a magyarországi Korall társadalomtörténeti folyóirat 2004 decemberi számában közölte A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmányát. Ennek akkor nem volt nagyobb visszhangja. Salamon Márton László összegzése kiegészíthető azzal, hogy az A Hét (Marosvásárhely) hetilap 2005. február 17-i száma újraközölte Bottoni tanulmányát azután indult meg a vita. A vitacikkek eddig az A Hét hasábjain láttak napvilágot, most adott hírt a vitáról a Krónika. Salamon Márton László szerint a vita két romániai magyar szereplőt hoz kínos helyzetbe, Gálfalvi Zsoltot, a Román Televízió igazgatótanácsának RMDSZ-es tagját, a Magyar Pen Klub elnökét és Sütő András írót. Sütő András „légből kapott és gyalázatosságában bíróságért kiáltó” állításnak nevezte Traumát oldó emlék címmel megjelent írásában Stefano Bottoni azon állítását, miszerint „Ahhoz azonban, hogy Hajdu elindíthassa Földes elleni támadást, folyamatosan információra volt szüksége Kolozsvárról. Ezt biztosította Sütő”. Sütő András a feljelentő levelek kapcsán azzal védekezett, hogy Hajdu csak véleményeket kért az Igaz Szó Földes által elmarasztalt szerkesztőiről. Gálfavi Zsolt ugyanebben a számban csapdahelyzetekre hivatkozott. /Salamon Márton László: Parázs vitát gerjesztett az erdélyi magyar közéletben a Földes László-ügy. „Tündérország sötét oldala” = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./
2005. március 24.
Az A Hét közölte Stefano Bottoni A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét, febr. 17./ című tanulmányát. Ehhez újabb hozzászólások láttak napvilágot az új számban: a/ Sebestyén Mihály kifejtette, hogy Földes László leváltása az Utunk hetilap éléről beletartozott a RKP ki nem mondott káderpolitikájába: eltávolították a zsidókat a vezetői-irányítói posztokról. Szülei annak idején háborogtak, hogy a zsidók megint kikerültek a hatalom berkeiből. Romániában a párt „aggályosan számon tartotta azokban a látszólag zsidókérdés mentes években is, hogy ki kicsoda.” /Sebestyén Mihály: Egyet s mást Földes leváltásáról. Szubjektív szempontajánlat. = A Hét (Marosvásárhely), márc. 24./ b/ Egry Gábor rámutatott, Sütő András állította, hogy nem követett el hibát, nincs mit megbánnia, Bodor Pál történeti fejtegetésekbe burkoltan próbálta magyarázni a történteket, Kuszálik Péter pedig filológiai pontatlanságokat, hibákat sorolt. Vajon segíthet-e a nyilvánosság, a múlt dokumentumainak megismerése, kérdezte Egry. A nyilvánosság mindenképpen hasznosabb, mint a további (el)hallgatás, adta meg a választ a kérdésre. /Egry Gábor: A múlt foglyai. = A Hét (Marosvásárhely), márc. 24./ c/ Stefano Bottoni tanulmánya nem írók műveit értékeli, nem kér számon semmit. Romániai magyar értelmiségi csoportok hatalomhoz való viszonyát elemzi, írta Oláh Sándor. Az ötvenes évekre emlékező erdélyi értelmiségiek közül keveseknek volt bátorsága leírni, amit Szabó Gyula megtett regényfolyamában: „színlelés, hamisság, álság, hazugság töltötte be az életet, sokszor tapsoltunk annak, amit szívünk mélyén gyűlöltünk, s lett általános társadalmi »vétek« a »morálvesztés«, odáig menően, hogy sok hatalomvágyó és törtető éppen a morálvesztés hágcsóján érvényesülhetett és boldogulhatott”. (Szabó Gyula i.m. IV. 438.) Az ötvenes évek kutatásánál felmerül a dokumentumok hitelességének problémája. Oláh Sándor terjedelmes írásában Szabó Gyula alapos munkájára hívta fel a figyelmet, idézve az összegző munkából. /Oláh Sándor: Írók a társadalomtörténet mérlegén. = A Hét (Marosvásárhely), márc. 24./ d/ Kántor Lajos leszögezte: a Bottoni-tanulmányt alapvetően jónak, fontosnak tartja. Sipos Géza vezércikke viszont tévedett, amikor Sütő András politikai-irodalompolitikai múltját, megítélését összekeverte a művek önértékével – ami viszont szintén nem független a kortól. Aki megélte a hetvenes-nyolcvanas évek Romániáját, az nem fricskázhatja le „szelep funkcióval”, Sütő történelmi drámáit és ezek Harag György rendezte óriási visszhangú, kiváló előadásait. /Kántor Lajos: Jár nekünk. Nyílt levél Stefano Bottoninak. = A Hét (Marosvásárhely), márc. 24./
2005. május 23.
Kuszálik Péter ismertette a Romániai Magyar Szóban a három hónap óta tartó vitát, mely az A Hét című hetilap hasábjain folyik. Stefano Bottoni történész néhány éve kutatja a Magyar Autonóm Tartomány történetét. Ennek eredményeképpen egy tanulmányt közölt az A Hét február 17-i számában. A vita lényege: Földes Lászlót 1958-ban eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből, eltiltották a közléstől, majd a pártból is kizárták. A kizáráshoz szükséges terhelő adatok egy részét Földes kortársai (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András) szolgáltatták. Írásbeli följelentésüket az a kutatócsoport találta meg a levéltárban, amelynek Bottoni is tagja, ő írta le az esetet és elemezte a történteket. Bottoni szeretné föltárni a dráma gyökereit és tisztázni az ügy homályos pontjait. Parászka Boróka a vezércikkben leszögezte: „nem temetni jöttünk, hanem kibeszélni”. Kuszálik Péter megjegyezte, a kommunizmus pere régóta tart, de még nincs vége. „Nem tisztázódott néhány hatalomközeli ember múltbeli szerepe és viselt dolgai.” A vitairat közzététele után Gálfalvi Zsolt vállalta a Földes-ügyben játszott szerepét, Sütő csak kerülgette a kását, írta Kuszálik, majd ítélkezett: Az nem lehet mentő körülmény egy 1958-as tettére, hogy 1970-ben megírta Az anyám könnyű álmot ígér című naplóját. Kuszálik szerint elvárható egy bocsánatkérés. /Kuszálik Péter: Mentség... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 23./
2005. december 16.
Elhunyt Huszár Sándor /Kolozsvár, 1929. ápr. 15. – Békéscsaba, 2005. dec. 13./ szerkesztő, író, „főembereink” egyike volt a hetvenes-nyolcvanas években, írta róla Horváth Andor. Utolsó éveiben terjedelmes naplóján dolgozott, amelyből eddig csupán részletek láttak napvilágot. Elvégezte a Bolyai Tudományegyetemen a filozófia szakot. Első főszerkesztője, Gáll Ernő egy táviratot lobogtatva közölte vele: „Jöjjön, nézze! Kinevezték írónak!” Huszár Sándor a kolozsvári Igazság, majd az Utunk szerkesztője volt 1964-ig, akkor a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója lett. Írótársaival készített interjú-kötete Az író asztalánál /1969/ címmel jelent meg. Az 1970-ben Bukarestben induló új hetilap, az A Hét főszerkesztője lett, 1983 októberében leváltották. 1982-ben megjelent könyvének ezt a címet adta: Vallomások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról. 1983-tól 1988-ig az Előre napilap szerkesztője volt, majd áttelepült Magyarországra. Szegeden élt, majd az utolsó időben Békéscsabán. /Horváth Andor: A szerződő ember. Huszár Sándor (1929-2005). = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 16./
2006. február 25.
Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író 70 éves /sz. Kolozsvár, 1936. febr. 22./. Apja, Bodor Bertalan banktisztviselő volt. 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni perben őt is bíróság elé állították, s koholt vádak alapján öt év börtönre ítélték. Bodor Ádám a kolozsvári Református Kollégium növendéke volt, de 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után egy évig gyári munkásként dolgozott, 1955-től 1960-ig a Kolozsvári Református Teológia hallgatója volt. A diploma megszerzése után nem vállalt lelkészi szolgálatot, a kolozsvári egyházkerületi levéltárban helyezkedett el, s 1964-től négy éven keresztül egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. 1982-ben települt át Magyarországra. Novellistaként indult, s Erdélyben az egyik legtehetségesebb fiatal magyar íróként tartották számon. 1991-ben megnyerte a Holmi című folyóirat novellapályázatát az 1992-ben megjelenő Sinistra körzet című regényének egyik történetével. A Sinistra körzet, ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus nagy sikert aratott külföldön is, tucatnyi nyelvre lefordították. A közelmúltban játszódó regény a totalitárius rendszer világát ábrázolja. E regénytől kezdve Bodor Ádámot a magyar próza élvonalában tartják számon, kötetei közül nem egy már a sokadik kiadásnál tart. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről, a börtönben töltött időszakról, a 60-as, 70-es évek kolozsvári irodalmi, szellemi és politikai mindennapokról. /Bodor Ádám 70 éves. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 25./
2006. május 6.
Bágyoni Szabó István (Bágyon – Aranyosszék, 1941. június 10.) Elszabadult konténerek című naplóregényét március 22-én mutatták be Budapesten, a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában. Az estet Kalász Márton, az Írószövetség elnöke nyitotta meg, házigazda Böszörményi Zoltán, az aradi Irodalmi Jelen című irodalmi folyóirat főszerkesztője volt. Az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban napvilágot látott kötetről Pongrácz P. Mária, a könyv szerkesztője, valamint Csűrös Miklós és Láng Gusztáv irodalomtörténészek beszéltek. Bágyoni Szabó István Erdélyből áttelepült Budapestre, átélte a diktatúrát. Az akkor megtörténtek utóhatásait még máig sem tudta kiheverni a létéért, nemzeti megmaradásáért küzdő értelmiség. Bágyoni Szabó István naplójában szólt azokról az ismert magyar írókról, akik megpróbáltak kiutat keresni. Kenéz Ferenc író sokszor szerepel a könyvben, Kenéz is áttelepült, előzőleg mindketten az Utunknál dolgoztak. Az Utunktól „elmenők” között sorrendben Bágyoni volt az utolsó, Tamás Gáspár Miklós, Csiki László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Banner Zoltán, Árkossy István és Kenéz Ferenc indult el előtte. A grafikus Árkossy tervezte meg a könyv borítóját, Árkossy Ilona pedig, a színművész feleség fellépett az írószövetségi bemutatón. Közösségben gondolkodó íróember számára a szülőföld elhagyása – még ha kényszerű is – nehezen vagy aligha magyarázható, jelentette ki Bágyoni, hozzátéve, a szülőföld hitből és szellemi ragaszkodásból, hagyományból és álmokból is áll, és azt magával hurcolta. Budapesten ha erdélyi költőről van szó, Kányádi Sándort, Lászlóffy Aladár említik, pedig ma már mindketten valamelyik budapesti kerületből indulnak „erdélyi látogatóba”, erdélyiként. Bágyoni Szabó István az Új Magyarország alapító gárdájában volt, de rövid fél év után kivált onnan, a Pest Megyei Hírlap kulturális rovatvezetője lett 1995-ig, amíg a Horn- kormány meg nem szüntette az egyetlen magyar tulajdonban lévő „vidéki lapot”. A Szabad Föld kulturális rovatát irányította négy éven át – egész addig, amíg az újgazdag sajtócápák meg nem vették a lapot a Magyar Nemzettől. Most nyugdíjasként a Polísz című irodalmi folyóirat főmunkatársa. Regénytrilógiájának (Kések ideje, A lovak estére hazaérnek) harmadik darabját, az Erdélyi oltárképek címűt most írja. Tervezi esszéi, tanulmányai, publicisztikai írásai gyűjteményének megjelentetését. /Bölöni Domokos: Honvágy a hazában. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./
2006. július 31.
Elhunyt Szász János író, költő, újságíró /Belgrád, 1927. júl. 14, – Bukarest, 2006. júl. 29./, miután agyvérzés miatt több héten át feküdt kómában. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik a múlt század közepén, közvetlenül a második világháború után kezdte pályáját. Egyetemistaként lett az Utunk helyettes főszerkesztője Kolozsváron, 1957 és 1968 között a bukaresti magyar napilap, az Előre rovatvezetője, később is, nyugdíjazásáig, a lap belső munkatársa. 1968 és 1977 között a Román Írószövetség főtitkára volt. Könyveinek száma – verseken kívül elbeszélések, kisregények, regények, útirajzok, esszék, műfordítások – meghaladja a harmincat. Bejárta a világot, jelentős irodalmi díjak kitüntetettje, publicisztikai munkásságáért elnyerte a MÚRE Életműdíját, a MÚOSZ Aranytollát és a budapesti Pulitzer Emlékdíjat. /Á. H.: Elhunyt Szász János. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 31./ Szász János neve után, a róla szóló írásokban, lexikonok szócikkeiben mindig hosszú felsorolás következik, jelezvén munkásságának, írásformáinak, szellemi alkatának sokoldalúságát. Költő, prózaíró, esszéista, szerkesztő, műfordító, közíró. Szüntelenül fürkészte az értelem működésének természetrajzát, törvényszerűségeit. /Gálfalvi Zsolt: Az értelem történésze. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 31./
2006. október 14.
Marosvásárhely óvárosában, a Bíróság utca 10. szám alatti házon emlékplakett emlékeztet arra, hogy itt élt és alkotott Székely János költő, prózaíró és felesége, Varró Ilona prózaíró. Az emlékplakett domborművét fiuk, Székely Jenő-János készítette. Székely János (1929-1992) beiratkozott a marosvásárhelyi Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Hadapródiskolába. 1944-ben az iskola tanulóit a keleti frontra vezényelték, majd több hónapos visszavonulás után angol–amerikai fogságba estek. Hazatérve tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán kiváló eredménnyel végezte (1952). A marosvásárhelyi Új Élet hetilap belső munkatársa lett, itt jelennek meg első versei, prózái. A nyugati hadtest c. kisregényében önéletrajzának egy részletét tárta az olvasó elé. Más művei: Csillagfényben (1955), Mélyvizek partján (1957), Itthon vagyok (1961), Küldetések (1963), Dózsa (1964), Virágok átka (1966), Gyermekkorom ösvényei (1967), Soó Péter bánata (1969), Maradék (1969), Az árnyék – Soó Péter bánata (két kisregény) (1972), A hallgatás tornya (válogatott versek 1949-1970) és Székely János legszebb versei (1976). Műveinek egy része román fordításban is megjelent. Felesége, Varró Ilona (1933-1993) a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végzett, magyar irodalom szakon. Az Új Élet belső munkatársaként több írását jelentette meg a folyóiratban, valamint az Utunk és más romániai napilap hasábjain. Prózai írásait tartalmazta a Szolgálat (1966) és Változások (1969) című kötete. Székely János és Varró Ilona a marosvásárhelyi református temetőben nyuszanak. /Fodor Sándor (S.): Járom az utat… Varró Ilona és Székely János. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 14./
2006. december 13.
Az erdélyi pasztell-reneszánsz képviselője, Kopacz Mária kiállítását nyitotta meg a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetben Vida György műkritikus. Kopacz Mária grafikus, festőművész, író Marosvásárhelyen született, diplomáját a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen szerezte. Főiskolás korától rendszeresen illusztrált, rajzait, szövegképeit, önálló grafikai munkáit közölte az Utunk, Igaz Szó, A Hét, Új Élet és a Napsugár. /Bukarestben állít ki Kopacz Mária. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 13./
2007. március 5.
Két éve halt meg Hornyák József író, az irodalom „munkáskádere”, az egykori nyomdászfiú, aki hallani sem akart arról, hogy írásaival élezze – az „osztályharcot”. A kolozsvári Utunk hetilap munkatársa volt nyugalomba vonulása előtt. Most – két évvel a halála után – jelent meg Sorsmorzsák /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár/ címen az író emlékezetének szánt könyv. Huszonhét írótársa vall Hornyák Józsefről, az emberről és a barátról, írásművészetéről. Sok híve, olvasója volt öregek és fiatalok között egyaránt. /Fodor Sándor: Hornyák József öröksége. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./
2007. május 19.
Május 18-án töltötte be hetvenedik életévét Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő, a Helikon folyóirat főmunkatársa. Őt köszönti a lap Kántor Lajos és Demény Péter írásaival. Lászlóffy Aladár a kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen végezte a magyar irodalom szakot. 1961-től az Irodalmi Könyvkiadó szerkesztőségében dolgozott, majd 1962–1969 között a Napsugár című gyermeklapnál. Később az Előre című napilap és az Utunk (rendszerváltás után Helikon) című irodalmi hetilap szerkesztője volt. 1994 óta meghívott előadóként a kolozsvári egyetemen kultúrtörténetet ad elő. Több tucat kötete jelent meg, és számos rangos díjat is magáénak tudhat. /Költőnket köszöntjük. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./
2007. június 22.
Elhunyt K. Jakab Antal kolozsvári irodalomtörténész /Marosvásárhely, 1942. júl. 26. – Kolozsvár, 2006. jún. 20./, a Helikon folyóirat irodalmi szerkesztője, tudatta a Magyar Írószövetség. A romániai magyar kritikus és esszéíró 1942-ben Marosvásárhelyen született, pályafutása során az Utunk, a Korunk és a Helikon munkatársa volt. A magyar nyelv és irodalom szakon végzett irodalomtörténész nevéhez fűződik más munkák mellett A névmás éjszakája esszékötet, az Irodalmi Nobel-díj 1901–1990 antológia, egy Dsida Jenő válogatáskötet, valamint több irodalmi szöveggyűjtemény. /Elhunyt K. Jakab Antal. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 22./
2007. július 11.
Banner Zoltán és a Kriterion Könyvkiadó volt a meghívottja annak a rendezvénynek, amelyet nemrég tartottak Székelyvéckén (Maros megye), az ifjúsági táborban. A megjelentek Dsida Jenő-verseket hallgathattak meg Banner Zoltán előadásában, a Kriterion által Zarándokút cím alatt megjelentetett kötetből. Az est házigazdája H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója volt, aki ismertette a kötethez kapcsolódó Erdélyi hangok című CD-t, és annak előadóját, a Békéscsabán élő Banner Zoltán művészettörténészt, előadóművészt. Banner Zoltán a vele készült beszélgetésben kifejtette, most lesz 75 éves, unalmas lenne, ha elkezdené az életrajzát mondani, a legfontosabb talán az, hogy erdélyi költő, művészettörténész és előadóművész. Szatmárnémetiben született l932. július 12-én, s nagyon korán mind a három pályán elindult. Kolozsváron volt egyetemista, dolgozott az Utunknál és egy évig a bukaresti Oktatási és Művelődésügyi Minisztériumban a Nemzetiségi Főosztályon. Ezen állások mellett körvonalozódott pályája három vonulata: a versírás, a versmondás és az erdélyi magyar művészet jelenéről és múltjáról való írásműfaja. Figyelte, hogyan fejlődött, hogyan alakult az erdélyi magyar művészet. Az anyanyelvű irodalom volt a központban. A képzőművészet ugyanolyan fontosságú, mint az irodalom, de ez nem volt benne a köztudatban, ezért Banner elkezdett műkritikával foglalkozni. Eddig harmincöt kötete jelent meg az erdélyi magyar művészetről. Mattis-Teutsch János művészetéről ő írt először könyvet. Bannernek a képzőművészet mellett volt egy rögeszméje: az erdélyi népi művészet és naiv művészet. Bandi Dezsőnek a mozgalmát nagyon nagyra értékelte és mellé állt elejétől kezdve. Csillagfaragók címen írt is egy könyvet 1972-ben. Következtek a monográfiák: Szervátiusz Jenő nevét említené, Bordi Andrást, aki a marosvásárhelyi művészeti központ képviselője volt, és végül Benczédi Sándorról és Mohi Sándorról is írt. 1990-ben jelent meg Magyarországon az Erdélyi magyar művészet a XX. században című kötete. Ezt tartja a főművének. Ez ma már könyvritkaságnak számít. Később írt egy újabb kötetet a naiv és népi művészekről, Teremtő önvédelem címmel, amely 1994-ben jelent meg Budapesten, a Hét Torony Kiadónál. Ezelőtt pár évvel kötetet szerkesztett az erdélyi művészek írásaiból Kép, eszme, látvány (Mentor Kiadó) címmel. E három kötet egy kis mikrokozmoszként magába foglalja 80 év művészetét. Művészettörténeti hármaskönyvének tartja ezeket. /Székely Ferenc: Erdélyt vittem, reménységet hoztam. Beszélgetés Banner Zoltánnal. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 11./
2007. július 25.
Amikor olyan barátot temetünk, akit mintegy másfél emberöltönyi idő óta ismerünk, olyankor, akárha sajátmagunkat is temetnénk, írta Szilágyi István, a Helikon főszerkesztője K. Jakab Antal, Helikon-beli szerkesztőtársa halálakor. Szatmárról jött Kolozsvárra, mindenkor eminens bölcsészhallgatónak, hogy aztán 1964-től, huszonkét éves korától, ígéretes literátorként „mívelje” az akkor épp Utunknak nevezett soros irodalmi folyóiratot. Kolozsváron akkor már 150, éve, a Döbrentei Gábor által 1814-ben alapított Erdélyi Múzeum fennállása óta létezett valamiféle irodalmi fórum. Jött hát K. Jakab Antal szolgálatos mindentudónak, az igazmondás, a valós művészi érték örök számon kérőjének. A vitriolos publicisztika helyett – mely fő erőssége lehetett volna – maradt hát annak idején a Levélváltás rovat, úgyis mint esztétikai gyorssegély... Végül aztán maradandónak sikeredett Jakab-féle vállalkozás lett a hét évszázad magyar irodalmának, általa szerkesztett négykötetes monumentális antológiája, valamint a száz esztendő Nobel-díjasainak emléket állító könyv, mely egyszerre lexikon és szöveggyűjtemény. Mindezen vállalásai ellenére sohasem lett valamiféle szobatudás: jó humorú, évődőn pajtás maradt. /Szilágyi István: Búcsú K. Jakab Antaltól. = Helikon (Kolozsvár), júl. 25., 14. sz. /
2007. október 1.
Életének 88. évében Kolozsváron elhunyt Létay Lajos költő, szerkesztő, publicista. /Aranyosrákos, 1920. jan. 23. – Kolozsvár, 2007. szept. 26./ Lírikusként indult az Erdélyi Helikon hasábjain. A háború után tanárként dolgozott, később az Irodalmi Almanach, a Dolgozó Nő munkatársa, majd a Kolozsvári Magyar Színház dramaturgja. 1959-től harminc éven keresztül az Utunk hetilap főszerkesztője volt. Több vezető közéleti tisztséget töltött be, a párt Központi Bizottságának tagja volt, emiatt később sok bírálat érte. Gyermekverseiben és az erdélyi hagyományokból építkező publicisztikájában maradandót alkotott. Verseit 1990 után a Szabadság is közölte. /Elhunyt Létay Lajos. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./
2007. október 22.
1946-ban tüntettek először Erdélyben magyarok a kommunistákkal való együttműködés ellen. Azok ellen, akik az erdélyi magyarság nevében róla, de nélküle akartak dönteni. Majdnem tíz évvel ezután itt, Kolozsváron került sor az erdélyi magyar egyetemi ifjúság közös, 1956-hoz méltó összefogására, amelyet a kommunista diktatúra könyörtelenül megtorolt. Temesváron a magyar és román egyetemi ifjúság megmozdulása, a Szoboszlay-csoport mártíriummal végződött szervezkedése, a nagyváradi diákok csoportja, Székelyföld megannyi mártírja jelzi a megtorlást. Romániában az 1944–1947 közötti időszak fő jellemzője a „népi demokratikus” rendszer fokozatos bevezetése volt. A szovjet nyomásgyakorlással hatalomra juttatott, kommunisták által vezetett kormány, a párizsi békekonferencia lezárta (1947. február) előtt a kisebbségpolitikát illetőleg egy sor, a magyarság helyzetét lényegesen javító intézkedést is törvénybe iktatott. A romániai magyar kisebbség érdekképviseletét magára vállaló Magyar Népi Szövetség érdeme a magyar iskolahálózat, a Bolyai Tudományegyetem, az erdélyi magyar kultúregyesületek, a többségében magyar lakta településeken, a hivatalos intézmények keretében a magyar nyelvhasználat, a közigazgatási testületekben az arányos képviseltséget célzó törekvések, majd az 1946. évi választásokon a jelentős parlamenti képviselet biztosítása. Ennek ára is volt: a valós plurális politikai opció kizárása, a hatalom hivatalos kurzusának átvétele és kötelezővé tétele, valamint a „marosvásárhelyi nyilatkozatként” ismert, 1945. november 17-én a Magyar Népi Szövetség százas intézőbizottságával elfogadtatott állásfoglalás, amely a román állam keretében, az „igazi demokrácia” megvalósítása függvényének tekintette a kisebbség jövőjének biztosítását. Ezt a román hatóságok a párizsi békekonferencián is felhasználták. Ez az állásfoglalás a Magyar Népi Szövetség és az erdélyi magyarság jelentős része közötti törésvonal alapvető elemévé vált. Ennek a mélyülő szakadéknak a kifejezése volt az 1946. június 27–30. közötti, székelyudvarhelyi Magyar Népi Szövetség kongresszusa idején történt első tömeges tüntetés, amely a kommunista hatalommal való együttműködés elleni közösségi fellépést jelentette. A közművelődési intézmények (Erdélyi Múzeum-Egyesület, EMKE, Erdélyi Magyar Dalosszövetség), a hitel- és értékesítési szövetkezetek hálózata, de még az iskolahálózat is megsínylette az 1947 utáni fordulattal kiépülő proletárdiktatúrát. 1949-ben ugyanúgy áldozata lett a koncepciós kirakatpereknek Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Nagy Géza, Pásztai Géza, a Magyar Népi Szövetség vezetőségéből Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, a szociáldemokrata Lakatos István vagy Jordáky Lajos is. Az 1950-es évek nem csak a hagyományos erdélyi magyar kulturális, gazdasági intézményhálózat, hanem a Magyar Népi Szövetség (ön)feloszlatásának időszaka is. A kommunista hatalommal jött a nincstelenség, ínség, nyomor mellett a félelem, a meghurcolás, kényszerlakhely és bebörtönzés. Az 50-es évek első felében új elit jelent meg, amely a kommunista egypártrendszer keretei közt kereste az utat. Az 1952-es közigazgatási reform következtében létrehozott Magyar Autonóm Tartomány az új szovjet mintájú, „adminisztratív megoldás” következménye. Nem valós autonóm intézményről, hanem a szovjet közigazgatási rendszer mintájára létrejött testületről volt szó, amely az állami- és pártintézmények helyi, regionális szintű függvényeként működött. Központja Marosvásárhely lett, amelyet az erdélyi magyarság új, jól ellenőrizhető centrumává változtattak. 1947 után Bukarest, az 50-es években pedig Marosvásárhely lett a központi román kommunista hatalom által megtervezett kisebbségi intézmény és érdekképviseleti hálózatok regionális központja – Kolozsvár ellenében. Kulturális intézményeinek köszönhetően azonban Kolozsvár továbbra is fontos centrum maradt az erdélyi magyarok számára. Elkezdődött a magyar kultúrintézmények „átvándorlása” Marosvásárhelyre. A sort az Utunk kezdte, a Romániai Magyar Írószövetség központi lapja, majd követte a Színművészeti Intézet 1954-ben. Az 1953–1954-es tanévben megszűnt a kolozsvári Mechanika Intézet magyar oktatási részleg. A következő évben a Mezőgazdasági Főiskolára való felvételin már nem hirdettek meg magyar tannyelvű helyeket. A tiltakozó levelek miatt az 1956–1957-es egyetemi tanév kezdetén újból lehetett felvételizni magyar nyelven ezekre a szakokra. A Román Munkáspártnak 1956. július 15-én kiadott határozata a vegyes (román–magyar) oktatási egységek és vonalak bevezetését célozta. 1956. október 24-én, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkari diákszervezete az új statútumot és program-tervezetet előkészítő bizottság tagjai kérték a diákszervezet tényleges függetlenségének alapszabályzatba iktatását. 1956. november 1-jén Dávid Gyula tanársegéd vezetésével a bölcsészkar hallgatói felkeresték a Házsongárdban eltemetett jeles magyar irodalmi személyiségek sírjait. November 12-én Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György, Kelemen Kálmán, valamint a csoportjukhoz időközben csatlakozott Gyöngyösi Gábor, Bartis Ferenc, Páskándi Géza, Zalányi Ágota bemutatták a Diákszövetség vezetősége előtt az általuk elkészített programtervezetet, s egy perc néma csenddel adóztak a magyarországi áldozatok emlékének. 1956. november 18-án következtek a letartóztatások. 1957 tavaszáig egymást követő több hullámban letartóztatták, elítélték, majd munkatáborokba, börtönökbe zárták mindazokat, akik 1956 folyamán kifejezték elégedetlenségüket, vagy csupán méltó módon szóltak. /Lönhárt Tamás: Tiltakozás és közösségi összefogás. 1946-ban és 1956-ban Erdélyben. Az erdélyi magyarság a kommunista rendszer első évtizedében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./
2007. november 8.
Marosi Péter és Márkos Albert is írt jelentéseket Könczei Ádámról – áll a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ értesítésében. Marosi Péter, az Utunk irodalmi hetilap egykori vezető szerkesztője „Szabó Tibi”, Márkos Albert hegedűművész-zenetanár pedig „Tóth Rudi” fedőnéven írt jelentéseket az erdélyi magyar táncházmozgalmat elindító Könczei Ádám néprajzkutatóról. Könczei Csilla, Könczei Ádám lánya mindkét értesítést nyilvánosságra hozta blogján. „Gondoltam arra, hogy ez így lesz. Hogy a halottakkal kezdik (Marosi Péter 1998. szeptember 13-án, Márkos Albert pedig 1981. június 11-én hunyt el.)” – olvasható Könczei Csilla blogjában, aki elmondta, Marosi Péterrel nem találkozott, a jelentéseket „Tóth Rudi” álnéven aláíró Márkos Albertet azonban személyesen is ismerte. A kolozsvári Könczei családot besúgó ügynökök egy része Marius Tabacuról is írt jelentéseket. Tabacu elmondta: szekuritátés megfigyelési dossziéjában a Könczei családról az 1970-es, 1980-as években jelentéseket író Bíró Ferencen kívül Szabó Tibi, Adam, valamint Lazarescu fedőnevű ügynökök is „megbízható forrásként” szerepelnek. /Gyergyai Csaba: Felfedtek két ügynököt. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./
2007. november 10.
A Kolozsvár Társaság november 7-én ünnepelte a 75 éves Banner Zoltán művészettörténészt, költőt, előadóművészt, akivel a békéscsabai Elek Tibor, a Körös Irodalmi Társaság elnöke, a Bárka című irodalmi folyóirat főszerkesztője és Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke, a Korunk főszerkesztője beszélgetett. Bemutatták az Örvendjetek, némaság lovagjai! /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ című, frissen megjelentetett kötetet is, amely az előadóművész pódiumnaplóját tartalmazza. Banner Zoltán a hajdani kolozsvári Utunk irodalmi-művészeti hetilapnál mintegy harminc éven át dolgozott, előbb szerkesztőként, majd művészeti rovatvezetőként, egészen Békéscsabára való átköltözéséig, ahol főmuzeológusként, illetve a Kőrösi Csoma Sándor Főiskola vizuális nevelési tanszékének tanáraként tevékenykedett, ugyanakkor a Bárka folyóirat munkatársa is. Banner Zoltán elmondta: az Utunknál dolgozva megismerkedett az akkori erdélyi művészeti élettel, amely rendkívül eleven volt, és fokról fokra felmérte, hogy az erdélyi magyarság számára a túlélést nem csak az anyanyelv és az irodalom jelenti, a vizuális művészeti nyelv legalább olyan fontos. Ettől kezdve szinte programmá vált számára a képzőművészeti szakírás, amely területen, mint mondta, sajátmaga képezte magát. Sokáig kereste a pályáját, sok minden érdekelte, ezért vonul végig az életén a három főszakasz: a művészeti szakírás, a pódium, valamint a szerkesztői munka. A beszélgetés után Kozma Mária, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó szerkesztője fontos kordokumentumként jellemezte az általuk kiadott pódiumnaplót, amely – mint mondta – ajándék a kiadó számára, és örülnek, hogy ezzel a kötettel köszönthetik a 75 éves Banner Zoltánt. A rendezvény versműsorral zárult, az előadóművész kolozsvári kötődésű verseket és írásokat válogatott össze, előadása nagy sikert aratott a közönség körében. /Köllő Katalin: Banner Zoltánt ünnepelték a Kolozsvár Társaságnál. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./
2008. január 16.
Újabb dokumentumok kerültek napvilágra Lászlóffy Aladár költőnek a Szekuritátéval való feltételezett együttműködéséről. Könczei Csilla kolozsvári néprajzkutató Transindex interenetes portálon szekusblogján ismertette a „Tamás” fedőnevű ügynök jelentéseit. A dokumentumok szerint 1963–1965 között „Tamás” kilencszer jelentett a kommunista titkosszolgálatnak az akkoriban nyomdai munkásként dolgozó Könczei Ádámról. „Both Pál” ügynöktől származó, 1965. június 9-én keltezett jelentés utóiratában Florian Oprea szekus főhadnagy megjegyzi: „Lászlóffy Aladár a mi Tamás ügynökünk”. (Több információ is arra utal, hogy Florian Oprea 1976-ban kiadott Jogos önvédelem című regényét éppen Lászlóffy fordította le). Tartótisztjei azt a feladatot bízták a „Tamás” fedőnevű ügynökre, hogy kövesse és értékelje az „ellenséges nacionalista megnyilvánulásokért” megfigyelt Könczei Ádám folklorisztikai tevékenységét. „Tamást” különösen érdekelte Könczei előkészületben lévő, Ősz János székely mesegyűjtő hagyatékát feldolgozó könyve, amelynek kapcsán jelentéseiben elismerően nyilatkozott Könczei munkastílusáról, szakmai lelkiismeretességéről. „Tamásnak” a tartótisztjével 1965. május 20-án megejtett találkozóján N. Dumitrascu ezredes utasítást adott az ügynöknek a hálózatból való eltávolítására, mivel nem volt becsületes a szervekkel folytatott együttműködés során. Ezután „Tamás” már nem is kapott újabb feladatot. Könczei Csilla szerint édesapja megfigyelési dossziéjában az általa eddig közzétett dokumentumokban tűnik fel a „Tamás” névre keresztelt besúgó, akinek kilétére akkor derül fény bizonyosan, amikor a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Bizottság megnevezi az iratokban szereplő ügynököket. Az átvilágító testület 2007. novemberi átirata értelmében eddig Marosi Péterről, az Utunk irodalmi hetilap egykori vezető szerkesztőjéről (fedőneve „Szabó Tibi”) és Márkos Albert hegedűművész-zenetanárról (fedőneve „Tóth Rudi”) bizonyosodott be, hogy rendszeresen jelentett Könczei Ádám néprajzkutatóról a titkosszolgálatnak. /Rostás Szabolcs: Nem tekintette megbízható ügynöknek „Tamást” a szeku. = Krónika (Kolozsvár), jan. 16./
2008. március 5.
Lőrincz György, az Erdélyi Magyar Irodalomért Alapítvány elnökének felkérésére Szilágyi István író, a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztője székelyföldi körútja során a múlt hét végén találkozott a székelykeresztúri olvasókkal is. A találkozón Szilágyi István beszélt Zilahról, ahol gyermekkorát töltötte. 1966-ban érettségizett, géplakatos lett. A Babes–Bolyai Tudományegyetem jogi szakán csak 1968-ban kezdte el tanulmányait. Az egyetem elvégzése után a kolozsvári Utunk munkatársa, majd főszerkesztő-helyettese lett, s 1990-től pedig az Utunk helyébe lépő Helikon főszerkesztője. Megemlítette, hogy Kolozsváron már 200 éve létezik irodalmi folyóirat, amely kisebb megszakításokkal, de megjelent. Szilágyi István Kő hull apadó kútba – regény (1975), Agancsbozót – regény (1990) a Kriterionnál, míg a Hollóidő című regénye 2001-ben Budapesten a Magvető Kiadónál jelent meg. /László Miklós: Író – olvasó találkozó. Szilágyi István Székelykeresztúron. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 5./
2008. március 7.
Kercsó Attila Gyergyószentmiklóson él, március 20-án 69. születésnapján köszönthetik. Több kötetet tett már le az asztalra: A kapuban, Szemlencse, Kopjafák árnyéka a felnőtt verskedvelőknek szól, a Sípvásár, Csigaséta, Békagond, Nádizenekar pedig a gyerekeknek. Mákfej címmel metafora- és aforizmagyűjteménye jelent meg. A híres gyergyói orvostárs, dr. Fejér Dávid regényesített életrajzát is megírta, ahogy a Segíthetek? Orvostudományi népszerűsítő cikkgyűjteményt és a Népszerű járványtant is. Gyermekkorából a sorbanállásokra emlékszik. Apjának volt egy cséplőgépe, ezért kuláknak minősítették őket. Kercsó Attila elvégezte az orvosit, utána kihelyezték Gyergyóalfaluba körorvosnak. Első verseit az Utunk hetilap közölte. 1981-ben jelent meg az első verskötete. /Kercsó Attila – a költő, az író, az orvos, az ember. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 7./
2008. június 14.
Beke Mihály András hetek óta izgalmas olvasmányt olvas. Apja, Beke György író nem akart belenézni, attól tartott, csalódnia kell. Vannak benne nyomozók, rendőrök és gyanúsítottak, csak az, hogy kik a gyilkosok, kik az igazi bűnösök és az igazi áldozatok, az nem derül ki az olvasmány végére sem… A családi „szekus dossziét”, apja és – meglepően vaskos – saját nyomozati anyagát böngészi. Kíváncsi lett saját múltjára, úgy, ahogyan mások, a nem-barátai látták. Apjáról két dosszié, róla egy készült, elég vaskosak és állítólag ez csak az eddig előkerült anyag. Majd szólnak, ha még lesz. A konspiratív neveket csak felelőtlen ember tudná teljes bizonyossággal azonosítani. A nevek azonosítását külön kellett kérnie, mondták: talán, majd, egyszer, valamikor. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy a „forrás” („sursa”) mikor jelent megfigyelt személyt és mikor besúgót. Beke Mihály András megtudta, hogy a „szekus keresztségben” apja „Barbu”, ő meg „Béla” lett, Magyarországot csak „Helga”-ként emlegetik, megtudta, hogy őt így jellemzik: „merev, zárkózott, rögeszmés nacionalista”, továbbá számára ismeretlen hölgyekkel akarták összeházasítani; megtudta,, hogy az egyik illusztris megfigyeltnek, Tőkés Lászlónak olyan konspiratív névjegykártyával kellett volna bemutatkoznia, amelyikre átszúrt szívet kellett volna rajzolnia. /!/ A „szeku” jól tudta kezelni a lehallgató magnókat, ezekből valóban sok volt. Kiváló követési jegyzőkönyvet tudtak írni arról, hogy apja például – igen gyanús módon – paradicsomot vásárolt a piacon. Egyébként egyetlen magyar nyelvű jelentés szerepelt a paksamétában. A dossziék jól dokumentálják a hajdani rendszer logikáját. Alig találni utalást arra, hogy bárki bírálni merészelte volna a Ceausescut, a Kondukátort vagy a szocialista rendszert. A megfigyelt személyek magatartásának a jelzője a „nem megfelelő” („nekorászpunzátor”). Az összes magyar megfigyelt „irrendenta és nacionalista” eszméket vallott. Azonban többen voltak a tisztességesek, mint remélni merte volna! Nagyon sok volt a besúgó, de kevesebb, mint amennyitől rettegtek az emberek. Néhányra persze kíváncsi lenne: ki volt végülis „Bíró Ferenc”, aki apjáról is szorgalmasan írta jelentéseit; ki lehetett „Adam”, a Korunk szerkesztője; ki volt „Vasilescu”, a Dacia Könyvkiadó szerkesztője, akitől a Szentendrei Múzeum igazgatója – Balogh Edgár, Benkő Samu és apám mellett – írást kért Kós Károlyról; és ki volt „Literat”, az Utunk szerkesztője, írója, neves értelmiségi („intelectuál cu prestigiu”), aki morálisan apjára is hatással volt? Ki volt „Goga”, Bartha”, „Szabó Tibor”, „Rusz Péter”, „Dinu”, „Udrea”, „Kovács”, a szebeni „Ghergel”, a besztercei „Peiut”,”Stelian”, „Dragan”, a nagybányai „Kiss Gheorhe”, a kolozsvári „Suster”, a szilágysági „András” ,”Constantinescu”, a kolozsvári „Horea”, „Luca”,”Maes”, a bákói „Clejeanu” ,”Constantinescu”? A jelentgetők kevesen voltak, szánalmasak és nevetségesek. /Beke Mihály András: Töltőtoll. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 14./
2008. augusztus 6.
Az írók még csak-csak elviselik egymást, a képzőművészek kevésbé, a zeneszerzők pedig egyáltalán nem, az írói és a szerkesztői munkát pedig jó különválasztani – derült ki Szilágyi István Kossuth-díjas író, a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjének nagyváradi előadásán, ahol Karácsonyi Zsolt főszerkesztő-helyettessel együtt mutatta be Helikont, a rangos irodalmi folyóiratot a Kárpát-medencei Nyári Egyetem diákjainak. A fiatalok megismerhették az Utunk hetilap jogutódjaként tizenkilenc évvel ezelőtt bejegyzett, s azóta több mint ötszáz megjelenést megért lap történetét, felépítését, koncepcióját. /Fried Noémi Lujza: Irodalmi szekcióülés. Helikon-bemutatót tartottak Nagyváradon. = Krónika (Kolozsvár), aug. 6./
2008. augusztus 16.
A Borszéki Napok keretében mutatták be Kamenitzky Antal verseskötetét Árnyak köntösében címmel. Kamenitzky Antal elsőkötetes költő. Versei megjelentek az Utunkban, a Helikonban, a Romániai Magyar Szóban, a Hargita Népében, a Borszéki Forrásokban, a Szekszárdon megjelenő Átalvetőben, valamint a Salamon Ernő Irodalmi Kör által kiadott Találkozások című antológiában. /Farkas Aladár: Megjelent Kamenitzky Antal verseskötete. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 16./
2008. augusztus 23.
A Balázs Imre József szerkesztette tanulmánykötetben /A sztálinizmus irodalma Romániában /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007/ fülszöveg világosan fogalmaz: ,,A hivatali nyelv igyekezett teljesen kisajátítani a nyilvánosságot, és a magánéleti nyelv rétegében is dominanciára tört. Azok az egyéni nyelvjárások vagy akár teljes irodalmi hagyományok, amelyek nem voltak beilleszthetők az osztályharc történelmének nagy elbeszélésébe, kiszorultak a nyilvánosságból, és fenntartásuk, az én kultúrája tiltás alá esett, vagy periferikusként bélyegezte meg a hatalom. " Balázs Imre József A hatalmi beszéd az erdélyi magyar irodalomban a második világháború után című, alaposan dokumentált tanulmányában tekinti át az akkori irodalmat. Kevés szó esik viszont a korszak, az ötvenes évek uralgó műfajáról, a nagyregényről. (Köztük van: Nagy István A legmagasabb hőfokon, Kovács György Foggal és körömmel, Asztalos István Fiatal szívvel, Papp Ferenc Viharostető stb.). Érthetetlen a nagyregény reprezentatív elemzésének hiánya, mert a kötet igyekezett áttekinteni az irodalmi lapok helyzetét is. Gyulai Levente az Utunkat, Vári Csaba az Irodalmi Almanachot vizsgálta, Sütő-Egeressy Zsuzsa a Dolgozó Nő reprezentatív nőképét, Vallasek Júlia pedig a gyermekkép alakítására koncentrált. A korszak vezető kritikusai alakították az irodalmat, döntöttek arról, hogy mi a helyes sok írót hallgatásra ítéltek, sokakat bebörtönöztek (Méliusz József, Balogh Edgár, Bözödi György, később Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula), még többet megfélemlítettek. /Bogdán László: A sztálinizmus irodalma Romániában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./
2008. október 3.
Banner Zoltán ismert előadóművész és képzőművészeti szakíró felidézte a régi előadóestek helyszíneit és a fogadtatást. Hetvenötödik születésnapján, tavaly, „pódiumnaplót” tett az olvasók asztalára, Örvendjetek, némaság lovagjai! címmel. Banner Zoltán attól kezdve, hogy pódiumra lépett, 1964-től, ennek az eseményeit följegyezte. Tíz önálló műsora volt, de nemcsak ezeknek a bemutatói, illetve az előadásai szerepelnek a pódiumnaplóban. Az 50-es, 60-as, 70-es, még a 80-as évek elején is irodaloméltető, -terjesztő alkalom volt az író-olvasó találkozó. Banner a kolozsvári Utunk hetilap szerkesztője volt, egy hívás kellett egy jó középiskolától vagy kultúrháztól, és négyen-öten mentek. A szerkesztőtársai, általában költők, novellisták, a saját írásaikat olvasták fel, a végén pedig átadták a szót Bannernek, hogy mondjon verset azoktól, akik nincsenek jelen. Ezek a találkozások benne vannak a naplóban. Tanítók, tanárok, kultúrházigazgatók, akik községükben vagy kisvárosukban nyüzsgő kulturális életet tudtak a diktatúra éveiben teremteni. Már nincsenek ilyen estek, ezért gondolta Banner, hogy emlékművet állít ennek a műfajnak. Amikor Banner Magyarországra települt, az első években még hívták, lépjen fel. Amikor egy könyvtárban összegyűlt 20-25 ember, a könyvtáros boldogan mondta, hogy milyen sokan vannak... Nemrég meghívták Bennert Erdélybe, a könyve bemutatójára – Csomafalván öt ember jött el. Ugyanitt, Gyergyócsomafalván egykor olyan emlékezetes Petőfi-estje volt, hogy utána a csomafalvi értelmiség kibérelte a vendéglőt, és hajnalig énekeltek a boldogságtól, hogy a „Petőfi a hídon” milyen sikert aratott. Ma már nincs közönsége a versmondásnak, a könyvtől is elszoknak az emberek. Banner Zoltán (1932, Szatmárnémeti) műkritikus, szerkesztő, előadóművész, költő. Történelem szakot végzett a Bolyai Tudományegyetemen. 1989 óta Magyarországon él. /Antal Erika: Nekünk mindig ünnep kell? = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./