"1989 decembere új fejezetet nyitott a romániai magyar sajtó és könyvkiadás történetében. Egymás után születettek új magyar lapok. Megkezdte műsorait a bukaresti tévé magyar adása. A Kriterion Könyvkiadó megkezdte a korábban betiltott könyvek kiadását. Azonban hamar bebizonyosodott, hogy a romániai nemzetiségpolitikában nem történt lényegi változás. A bukaresti tévé magyar adását a felére csökkentették és felét az Erdély nagyobbik részén nem fogható csatornán sugározzák, foglalta össze Beke Mihály András a helyzetet. A Kriterion idén csak egy könyvet tudott kiadni. A romániai könyvterjesztés összeomlott, a magán könyvterjesztés akadozva működik. A papírárak gyors növekedése miatt a lapok a létükért küzdenek. Néhányuk már megszűnt. A Jóbarát utódjaként kiadott és nemrég megszűnt Cimbora főszerkesztője, Csire Gabriella nyilatkozott a Szabadságnak: "A Cimbora meghalt, mint annyi más magyar és román lap. S nemcsak a rendkívül magas papír- és nyomdai árak, hanem a posta szabotázsa miatt is. Hónapokig visszatartják a lappéldányokat, s így lehetetlenné teszik, hogy az előfizetőkhöz jussanak." Különösen nehéz helyzetben vannak a korábban valamelyik központi szervezet által kiadott lapok, a Napsugár gyermeklap vagy a hajdani Nőszövetség hetilapja, a Családi Tükör. Az Írószövetség kolozsvári fiókjának hetilapja, az Utunk utóda, a Helikon már csak kéthetente jelenik meg. A marosvásárhelyi Igaz Szó utóda, a Látó csak alapítványok támogatásával tudja biztosítani havi megjelenését. Horváth Andor művelődési államtitkár azt nyilatkozta márciusban, hogy a még mindig hiányzó költségvetés elfogadása miatt késnek a kulturális beruházások, de mindenképpen kisebb lesz a pénzügyi keret. A magyar sajtónak mással is meg kell küzdenie, mutatja ezt a nagyváradi prefektúra által kisajátított Erdélyi Napló kálváriája. A magyar lapok igyekeznek talpon maradni. Az 1989-es fordulatot követően Sepsiszentgyörgyön magánkiadásban megjelenő Európai Idő című kisebbségvédelmi hetilap hamarosan országos hírnévre tett szert. A kezdeti harmincezres példányszám után tavaly szeptemberben már csak ötezer kelt el a lapból. Tavaly októberben volt olyan idő, amikor péntekről hétfőre több mint száz százalékkal drágult a papír, továbbá drágult a postai díjszabás is. Az Európai Idő több változtatást hajtott végre, részben magazinná alakult. Áprilisra sikerült elérniük a tízezres példányszámot. Ezzel az eredménnyel egyedül vannak. A kiadó elindította Orbán Balázs A Székelyföld leírása című munkájának füzetenkénti kiadását: 25 füzetben kiadták a művet, 35 ezer példányban, ez a nagy mennyiség előfizetőkre talált. Idén elkezdik a Jókai-sorozat kiadását. Ebből akarják fönntartani a lapot. /Beke Mihály András: Lapok, könyvek sorsa Erdélyben. = Heti Magyarország, máj. 29./"

"Febr. 9-én, életének 90. évében Kolozsváron meghalt Rónai Antal, a Magyar Opera és a Román Opera egykori karmestere, a Zeneművészeti Főiskola egykori tanára. Temetése febr. 12-én lesz, a Házsongárdi temetőben. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 10./ Rónai Antal a kolozsvári Magyar Operának 1949-től 1970-ig volt a karmestere, kitűnően zongorázott. A főiskolán karvezetést, hangszerismeretet, partitúraolvasást és operarepertoárt tanított. 1971 és 1989 között a kolozsvári Utunk rendszeresen közölte visszaemlékezéseit "Rónai Antal meséli" címmel. /László V. Ferenc: Rónai Antal (1906-1996).= Szabadság (Kolozsvár), febr. 12./ Rónai Antal Szegeden született 1906-ban. A kolozsvári Konzervatórium tanára volt 1940-től 1973-ig."

"Szőcs Istvánt /sz. Marosvásárhely, 1928/ kevesen szeretik, de mindenki olvassa, írja róla Barabás István a vele készített interjúban. Szőcs István Kolozsváron él, sokáig volt az Utunk irodalmi hetilap, majd huszonegy évig volt az Előre munkatársa. Három regénye jelent meg és a főműve, a Selyemsárhajó /1979/, ebben kimondta, hogy a magyar népköltészet gyökerei az őskori-ókori Európa és Közel-Kelet kultúrájából táplálkoznak. 1954 óta közöl színibírálatot, irodalomkritikát, közéleti cikkeket és vitaírásokat. Az 1989-es fordulat után a kolozsvári Helikonban közölte tanulmányait. Visszhangja nincs nagyon írásainak, egyszer vitatták magyarországi napilapban azt az állítását, hogy Dózsa György nem pozitív hőse a magyar irodalomnak. Ezek nem történészi szakkérdések, "hiszen az egész nemzeti közgondolkozást meghatározzák" - vallja. "Kialakult egy szenvedélyes történelmi mazochizmus: csak a gyászos eseményeket tartják számon." "Pedig a nemzeti kisebbrendűségi érzés sem jobb, mint a nemzeti önérzettúltengés: mindkettőre jellemző a valóságérzék hiánya..." "Feladatomnak, sőt hivatásomnak érzem, hogy beszéljek arról, amiről hallgatni nem volna szabad." Az elmúlt hat év romániai magyar irodalmáról az a véleménye, hogy kevés, mennyiségileg is kevés, csak versből "terem teméntelenül sok. Irodalmi életünk nagyobbrészt mintha átalakult volna költészeti önképzőkörré. Kevés a regény, a novella, a dráma. S ha van is valamennyi, például dráma, a magyar színházak nagy része nem veszi őket tudomásul." Régen Kolozsváron minden keresztülment. "Ma az irodalom helyzete áttekinthetetlen: legalább négy olyan vidéki központ is kialakult - például Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Marosvásárhely, Nagyvárad -, amelyek mozgékonyabbak s talán termékenyebbek is mint Kolozsvár. Csakhogy önzőbbek is: csak magukat veszik tudomásul..." Sokkal többet tehetett volna a Romániai Magyar Szó egy országos magyar közvélemény kialakításáért, de ez nem sikerült, mint ahogy más lapoknak sem. - A kitelepedettek közül csak Páskándi Géza és Bodor Ádám őrizte meg írói súlyát, rangját. A többiek lesüllyedtek a jelentéktelenségbe. - Szőcs István szeretné megírni a Selyemsárhajó folytatását, a magyar nyelv és művelődés őseurópai gyökereiről. Szeretne meggyőzni, "akit lehet, hogy nekünk nem csak Mohács kell!" /Orient Expressz (Bukarest), febr. 28./"

"A Mátyás-szobor szomszédságában volt a kolozsvári Helikon szerkesztősége, nyilatkozott Szilágyi István főszerkesztő, most azonban Funar polgármester intézkedésének köszönhetően kiköltöztették őket, ugyanúgy a Korunk szerkesztőségét, most a Szamos partján, a Iasilor utcában vannak, egy udvarban a Korunkkal. A Helikon előde, az Utunk hetilap szerkesztői között kiválóságok is voltak, mint a régi "helikonosok" /Erdélyi Helikon folyóirat/, Kós Károly, Kiss Jenő, Horváth István, Létay Lajos, Asztalos István. Generációváltás is volt, a laphoz került az évek során Szabó Gyula /Kossuth-díjra javasolt, de meg nem szavazott prózaíró/, Fodor Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor. A Forrás-nemzedék egyes tagjai is az Utunkhoz kerültek, emlékezett Király László, a Helikon főszerkesztő-helyettese. Két éve a legfiatalabb korosztály önálló oldalt kapott Serény Múmia címmel. A lapgazda a Romániai Írószövetség, súlyosak az anyagi gondok. Volt olyan időszak, amikor a kilenc főállású szerkesztő kilenc hónapon át nem kapott fizetést. /Bágyoni Szabó István: Műhelylátogatóban Kolozsvárt. /Új Magyarország, máj. 18./ "

"Molnos Lajos 1992 óta az RMDSZ Kolozs megyei elnöke, 1994 óta az RMDSZ Országos Önkormányzati Tanácsának alelnöke, emellett költő, novellista és szerkesztő. Korondon nőtt fel, Kolozsváron végezte a magyar szakot, 1972 óta él Kolozsváron. A Securitate háromszor letartóztatta. Először még 1965-ben. Király László, Farkas Árpád és Magyari Lajos társaságában ült hét hónapot. 1982-ben Szőcs Gézával egyszerre rúgták ki az akkori Igazság napilap szerkesztőségéből, rá egy hétre lecsukták, nyilatkozta Szepesi Attilának. Az Utunk /a mai Helikon/ szerkesztője volt évekig, innen szólította el a politika. Válogatott verseit tartalmazó Néhány tudnivaló a Csendes-óceánról /Tinivár, Kolozsvár/ című kötete hamarosan a boltokba kerül. Molnos lesz az RMDSZ Szövetség hetilapjának szerkesztője. /Új Magyarország, márc. 17./"

"Júl. 11-én 72 éves korában meghalt Herédi Gusztáv Kolozsváron. A Bolyai Tudományegyetemen filozófia szakon végzett, szerkesztőként dolgozott az Igazságnál, az Utunknál, főszerkesztő helyettesként a Falvak Népénél, majd nyugdíjazásáig a Korunk rovatvezetője volt. Több regénye, novellája jelent meg, helytörténeti, művelődéstörténeti és demográfiai tanulmányokat is írt. Az RMDSZ alapító tagja volt, hosszú ideig Kolozsváron városi tanácsosként is dolgozott, hozzájárult Kolozsvár magyarsága jogsérelmeinek orvoslásához. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 12./ Herédi Gusztáv /Kolozsvár, 1925. máj. 14. - Kolozsvár, 1997. júl. 11./ a Romániai Magyar Szó Kutyatej című rovatát szerkesztette, részt vett az EMKE, az EME, az RMGE újraalakításában, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, a Kibéden a Nyírő József Társaság, Mészkőn a Balázs Ferenc Művelődési Egylet, Parajdon az Áprily emlékház létrehozásában."

Szept. 13-án, 78 éves korában elhunyt Marosi Péter szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész. Az Utunk /Kolozsvár/ szerkesztőjeként évtizedeken át szervezte az erdélyi magyar irodalmat. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./ Marosi Péter /Marosvásárhely, 1920. jún. 15. - Kolozsvár, 1998. szept. 13./

Márc. 15-én a MÚOSZ /Magyar Újságírók Országos Szövetsége/ Aranytoll-díjat adott két határon túli újságírónak, Szőcs Istvánnak /Kolozsvár/, a hajdani Utunk kolozsvári irodalmi hetilap, illetve a volt Előre bukaresti napilap szerkesztőjének és Ozsvald Árpádnak /Pozsony/, a már megszűnt Hét /Pozsony/ hetilap szerkesztőjének. /Magyar Hírlap, márc. 16./ A szabad sajtóért díjat a határon túliak közül Bíró Béla /Brassói Lapok/ és Szigeti László /Kalligram, Pozsony/ nyerte el. /Napi Magyarország, márc. 17./

"Banner Zoltán Szatmárnémetiben született, évtizedekig volt az Utunk /Kolozsvár/ művészeti szerkesztője. A neves művészeti szakírót és előadóművészt jól ismeri az erdélyi közönség, jelenleg Békéscsabán él. Kolozsvárról Békéscsabára költözése először csak egy címváltozás volt, hiszen írta az Erdélyi magyar művészet a XX. században című könyvét. 1988-ban Erdély még divatban volt. Készülő könyvét sürgették, előadóestjeire sok helyen volt igény. Azóta nagyot fordult a világ: nincs divatban Erdély, az erdélyi szellem, az erdélyi kultúra. "A közmagyar társadalom sokkal inkább elvesztette a nemzeti tudatát, mint az erdélyi magyar társadalom." - állapíthatta meg Banner Zoltán. Előadói terveivel fel kellett hagynia. Nagy munkájának első kötete 1990-ben jelent meg, a hivatásos művészetet dolgozta fel, a második 1995-ben következett, Teremtő önvédelem címmel, az erdélyi magyar naiv művészekről szólt, a harmadikat most szerkeszti, az önéletíró művészek írásaiból. - Banner 1972-ben a Dacia Kiadónál indított el egy sorozatot, összesen hét könyv jelent meg. Ezt szerette volna folytatni, mert a világ egyetlen régiójában sem fejezi ki magát annyi képzőművész írásban, mint Erdélyben. Ebben a kötetben a levéltől kezdve a naplón keresztül a gondosan megfogalmazott előadásig minden műfaj szerepel majd, eddig 54 művésztől van kézirata. /Ágopcsa Marianna: "Nem lelket, csak lakást cseréltem?" - Beszélgetés Banner Zoltán művészettörténésszel. = Bihari Napló (Nagyvárad), okt. 1./"

Elhunyt kolozsvári otthonában Gáll Ernő /Nagyvárad, 1917. ápr. 4. - Kolozsvár, 2000. máj. 17./ 83 éves akadémikus, szerkesztő, szociológus és filozófus. Kolozsvárott tanult jogot és filozófiát. A negyvenes években a buchenwaldi koncentrációs táborba hurcolták. 1945-1949 között az Igazság című napilap főszerkesztője, 1949-1952 között az Utunk című hetilap felelős szerkesztője volt. 1949-től a kolozsvári Bolyai, majd 1959-től a Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófiatanára volt. 1952 és 1957 között a Bolyai Tudományegyetem rektor-helyettesi tisztét töltötte be. 1957-től 1984-ig főszerkesztője volt a Korunknak. Tagja volt a román Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának. A Román Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta. 1996-ban a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll-díjával és a Pulitzer-emlékdíjjal tüntették ki. Eszméihez, életútjához hű maradva, a térség egyik legjobb nemzetiségiszociológusává nőtte ki magát. /Elhunyt Gáll Ernő kolozsvári akadémikus. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./ Szilágyi Júlia nekrológjában hangsúlyozta, hogy Gáll Ernő baloldali gondolkodású volt és vállalta a múltját, nem tagadott meg semmit. /Szilágyi Júlia: Búcsú Gáll Ernőtől (1917-2000). Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./

"A nyolcvanadik életévét betöltött Nagy Olga legújabb kötetében /Egy botcsinálta riporter emlékei, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2001/ újságírói tevékenységére emlékezett, amely az 1952-1958 közötti évekre tevődött. "Kénytelenségből lettem újságíró, mert a tanügyből úgyis kiraktak volna." - vallotta. Az Utunk munkatársa lett, de az irodalmi hetilapnál nem érezte igazán jól magát, örült amikor néhány év átmehetett a Dolgozó Nőhöz. Itt találta meg a számára otthonos közeget, ameddig Látó Annát le nem váltották. /Zsidó Ferenc: Emlékirat, kortükör, kórtükör. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 21./ Néprajzi érdeklődése már széki tartózkodása idején megmutatkozott, ezért azután Jagamas János hívására - aki akkor a néprajzi kutatócsoport osztályvezetője volt - a Folklórintézet munkatársává vált. - Nagy Olga nyersen és őszintén feltárta, hogy a kor írói, publicistái miként szolgálták ki a kommunista ideológiát - szabad akaratukból vagy kénytelen-kelletlen. Horváth Istvánnal kezdi, aki Az okos macska című népmese-gyűjteményében meghamísította a népmesét a marxista dogmatikának megfelelően, Asztalos Istvánnal folytatja, novellája tele volt hamis pátosszal: a hősök egy vonaton utaznak, tombol a hóvihar, de ők nem félnek, mert vigyáz rájuk a Párt stb., Szabédi Lászlót is megidézte "vezessen a sztálini párt" végkifejletű versével, de írt Létay Lajosról és Hajdu Győzőről is, aki kezdetben merészségével tűnt ki, közölve az Igaz Szóban Sütő András drámáit, később azonban olyan ál-lojalitásba csúszott át, hogy "nem restellte Ceausescut Bethlen Gáborhoz hasonlítani"."

"Hosszan tartó betegség után, július 1-jén, 73 éves korában elhunyt Panek Zoltán/Terep, 1928. jan. 22. - Budapest, 2001. júl. 1./ író, költő, a Magyar Írószövetség tagja. Tanulmányait a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban kezdte, majd Bukarestben az Irodalmi Főiskolán folytatta. Szerkesztője volt a szatmárnémeti Dolgozó Nép, a kolozsvári Igazság, Utunk és Dolgozó Nő című lapoknak, valamint az Igaz Szó című irodalmi folyóiratnak. Több vers- és prózakötete jelent meg romániai kiadók gondozásában. 1986-ban nyugdíjba vonult, a következő évtől Magyarországon élt. Itt folytatta írói munkásságát. Panek Zoltán pályakezdő elbeszélései és publicisztikai írásai után, az 1957-ben megjelent Minden külön értesítés helyett című regényével hívta fel magára a figyelmet. Kísérletező útjának következő állomása a Tűbe fűzött villám (1963) című novellagyűjteménye. Igazi hangját, megtalált műfaját, a Hétfőn és kedden nagyon szerettem című, 1968-ban megjelent kötet írásaiban találta meg. 1970-ben jelent meg a Mélyrepülés című kötete. Írásai részeivé váltak nem csak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar irodalomnak is. /Elhunyt Panek Zoltán. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 6./"

"Borcsa János Kézdivásárhelyen élő tanár, irodalomkritikus a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan jelen van az erdélyi irodalomkritikai életben. Erősödnek a vidéki kis központok, azonban a sok kis vidéki központ sem oldhatja fel teljesen azt a távolságot, ami Budapest és Kézdivásárhely vagy Kolozsvár és Kézdivásárhely közt fennáll, szögezte le Borcsa János. A székely régióban nő Csíkszereda jelentősége, tudományos és irodalmi központtá kezd válni. - Megcsappant a kritika súlya az irodalmi életben. Nem is a fórumok hiányáról van szó. 89 előtt a kritikai életnek volt egy-két fontos szervezője, ők ma mintha hiányoznának. Marosi Péter volt ilyen személyiség, akinek fontos volt, hogy minden megjelent könyvről az Utunkban valamiféle tanulmány, bírálat jelenjen meg. Van egy fiatal kritikusi tömörülés, többé-kevésbé a kolozsvári Láthatatlan Kollégium tagjaiból, akik főleg a Látóban hallatják hangjukat a kilencvenes évek eleje óta. - Szükség lenne a mai irodalomnak a közelmúlttal való szembenézésre. Minderre igazából még nem került sor sem emlékiratban, sem regényben, sem értekező prózában. Erre nem igazán vállalkozott Domokos Géza sem az Igevárban. Aztán mai közéletünk bírálata inkább áttételesen jelenik meg, például Kovács András Ferenc verseiben, aki művészi eszközökkel, kemény formakritériumoknak eleget téve mondja el látleletét közéleti viszonyainkról. - A közélet értelmezése ma egyértelműen a publicisztikában történik meg, s nem versben vagy a prózában. /Bakk Miklós: Megcsappant a kritika súlya. Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal. = Krónika (Kolozsvár), aug. 4./"

"Kibédi Varga Sándor /sz. Marosvásárhely, 1946. okt. 14./ a tanárképző főiskolán szerzett román-magyar tanári képesítést, majd hol magyar, hol román többségű falvak iskoláiban tanított, 1978-tól újságíróként dolgozott: a Vörös Zászló /Marosvásárhely/ belső munkatársa, illetve a bukaresti Előre riportere volt. Novelláit a kolozsvári Utunk című szépirodalmi hetilap hozta. Írt színházi kritikát és riportot, folytatásokban közölt kisregényt és mezőgazdasági beszámolót, járta Maros, Hargita, Kovászna, Beszterce és Fehér megyék településeit. 1988 májusában elhagyta Romániát, Budapesten telepedett le, 1991-től 1998-ig - indulásától megszűntéig - a Kurír című napilap belpolitikai újságírója volt. Romániában Varga Sándor néven közölt, Magyarországon Kibédi Varga Sándorként ismerik. Leginkább a pártpolitika és a kisebbségi sors foglalkoztatta, a menekültek, a társadalom szélére sodródott rétegek, például a romák sorsa. Megjelent Kibédi Varga Sándor A megváltás ezután következik című könyve, melyben a hetvenes és nyolcvanas éveik erdélyi valóságáról írt./Bölöni Domokos: Egy könyvbemutató elé. Vargabetűk, vágyak, álmok. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./"

"Idén Asztalos Lajos kolozsvári közíró, a Szabadság állandó külső munkatársa kapta az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Nyelvőrzés Díját az erdélyi magyar nyelv ápolásában, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és a nyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. "Megszoktuk már, hogy egy évtizede - amióta egyáltalán szólni engedik - Asztalos Lajos azonnal megszólal valahányszor nemzeti, emberi, nyelvi érzékenységét sérti valami. Nem kerüli el figyelmét egyetlen hamis szó, egyetlen ártó gesztus az írott és az elektronikus médiában, a tankönyvek lapjain, a közélet megannyi fórumán. Legyenek az elkövetők közkatonák vagy nagyvezérek, Asztalos Lajos szakmai kompetenciával, olvasmányosan és az igazság semmilyen tekintélyt nem méricskélő szigorával állítja őket pellengérre" - mondta Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője a díjátadó ünnepségen elhangzott méltatásában. Asztalos Lajos elmondta, hogy gyűjteni kezdte a különböző nyelvi helytelenségeket, idegen szavakat, kifejezéseket. Az 1989-es változásokat követően már több lehetősége volt a sajtóban közölni. Asztalos régóta foglalkozik a spanyol, a portugál, a galego és a baszk nyelvvel. Megtanult galegóul is és lefordította Az ember tragédiáját. E nyelvekből több kötetnyi mesét is fordított. A baszk nyelv eredetéről és a baszk meg a magyar nyelv közti hasonlóságról készített anyagot az Utunk helyett a budapesti Polisz közölte. /Papp Annamária: Anyanyelvünk erdélyi napszámosa. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./"

"Megjelent Bajor Andor: Ütünk /Gloria, Kolozsvár, 2001./ című rendhagyó munkája. A régi időkben a kolozsvári Utunk szilveszteri különszáma volt az Ütünk, Bajor Andor irodalmi paródiája. Most megjelent az Ütünk "évfolyamainak" teljes kollekciója, egy teljes irodalomtörténeti folyamat vált hozzáférhetővé egy kötetben. /Balázs Imre József: Nevetésterápia és irodalomtörténet. = Krónika (Kolozsvár), dec. 29./"

Asztalos Lajos műfordítóként, nyelvészként és helytörténészként vált ismertté. Nyelvész helyett talán helyesebb lenne a nyelvészkedő, nyelvművelő, javította ki az újságírót. Osztálytársaival létrehoztak egy szervezetet, aminek gyermeki komolysággal az Illegális Kommunistaellenes Szervezet, azaz IKESZ nevet adták. Kétezer példányban röpcédulát nyomtattank, s ezeket a társaság egy része szétszórta Kolozsváron, Szövege kb. így hangzott: "Emberek! Harcoljatok a vörös kutyák zsarnoksága ellen! Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket!" 1952. augusztus 23. előtt tartóztatták le. 16–17 évesek voltak, 3–8 évre ítélték őket, amiből kettőt ültek le. Palocsay Rudolf, a nemzetközi hírnévnek örvendő virágnemesítő közbenjárására szabadultak. Asztalos Lajost eltávolították az egyetemről. Megtanulta a portugál, majd a spanyol nyelvet, fordítgatott. 1970-től az Utunk közölni kezdte fordításai. Közben Spanyolországból egy galego nyelvű verseskötetet kapott. Az északnyugat-ibériai, galiciai galegók helyzete akkoriban az erdélyi magyarokéhoz hasonlított. A különbség az volt, hogy ott lehetett erről írni, itt viszont nem. Asztalos magyarított egy kis kötetre való galego népmesét, ezt baszk és portugál népmesékkel, a magyar népmesékkel való rokonságukról írt utószóval egészítette ki. 1990 után a Creanga Kiadó magyar részlege megszűnt, az Európa népmesesorozata szintén. Így a kézirat csak 1998-ban került nyomdába, a galego mesék felnőtteknek valókkal bővítve 2001 őszén. 1993-ban, 1994-ben, majd 1998-ban eljutott Santiago de Compostelába. - Asztalos Lajos az utcanevek kapcsán figyelemmel követte Kolozsvár alakulását, változását. 1964-ben a Kossuth, Báthori, Bethlen, Apáczai stb. neveket is eltüntették az utcanévtáblákról. 1990 után kezdte közölni a régi kolozsvári utcaneveket. 1995-ben és 1996-ban az új adatok mellett emléktáblákról, feliratokról évekig gyűjtött anyagát hasznosította két társszerzővel kiadott a Kőbe írt Kolozsvár. Emléktáblák, feliratok, címerek című terjedelmes kötetben. Asztalos Lajos galego nyelvre fordította Az ember tragédiáját. 1998-ban a galego színház igazgatója, aki addig nem hallott Madáchról, hajlandónak mutatkozott a mű bemutatására. Közben a terjedelmes kolozsvári helynévanyagon is dolgozik. /Osváth Emese: A röpcézéstől a galegóig. Beszélgetés Asztalos Lajossal. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 29./

Fodor Sándor jelen volt máj. 16-án, Nagyváradon a Várad című, kéthavonta megjelenésre tervezett folyóirat bemutatásán. Ezúttal az alig négyhónapos Erdélyi Magyar Írók Ligája is köszöntötte az új folyóiratot. Fodor emlékezett arra, hogy a hetvenes években a Nagyváradon élő írók, költők folyóirat indítására gyűjtöttek aláírásokat. Többen aláírták a kérvényt, de a válasz elutasító volt: a magyarok érjék be a kolozsvári Utunk irodalmi hetilappal, a kolozsvári Korunk és a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirattal. Az 1989-es változás után végre megjelent a Kelet-Nyugat, amely megszakításokkal folyóirattá alakult át és 1996 márciusáig vált a vidék íróinak műhelyévé. Anyagi gondok miatt azonban ez is megszűnt. A folyóirat-igény azonban megmaradt. A most indult Várad főszerkesztője a költő-prózaíró Szűcs László. /Fodor Sándor: Csecsemő az újszülöttet. = A Hét (Bukarest), máj. 30./

Bustya Endre /Marosvásárhely, 1927. jún. 29. - Kolozsvár, 1996. dec. 24./ már a Bolyai Egyetemen elkötelezte magát Ady Endre mellett. Bejelentette, hogy összegyűjti és kötetben kiadja Ady novelláit. Ady-kutatásainak elismeréséül 1979-ben megkapta a Dénes Zsófia által Ady emlékére alapított díjat. Itthon a marxisták mindenünnen kirúgták. Bebörtönözték az Ady-kutató Bustya Endrét, aki szabadulása után szénbányában dolgozott, majd mint kistisztviselő tengette életét, mígcsak Gáll Ernő maga mellé nem vette a Korunkhoz. Sokat szerepelt a Szabadság előlapjában, az Igazságban, az Utunkban, a Kolozsvári Rádióban. Az Igazságban 1975-ben Robotos Imre Csinszka-revíziójának cáfolatát adta közre a lap szeptemberi–decemberi számaiban, nagy sikerrel. Konokul és kitartóan dolgozott szabadulása után is Marosvásárhelyen, majd később Kolozsváron. Vásárhelyen a Teleki Téka bibliográfusaként minden lapot átnézett, és értékes anyagokat publikált, írt Kosztolányi Dezső vásárhelyi útjáról, Móra Ferenc marosvásárhelyi látogatásáról, és közölte Babits Mihály levélváltását Sényi Lászlóval. Bustya Endre több el nem végzett munkát maga után hagyva, elhunyt. Még élhetne, csak most lenne 75 esztendős. /Kovács Ferenc: Bustya Endre emlékezete. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./

"Elhunyt dr. Denderle József (Naszód, 1911. dec. 24. - Kolozsvár, 2002. nov.), az erdélyi piarista tanári nemzedék utolsó képviselője. A kolozsvári egyetemen történelem-földrajz szakos diplomát szerzett, ugyanakkor elvégezte teológiai tanulmányait is. A kolozsvári piarista gimnáziumban tanított, majd 1939-ben Rómában, a vatikáni levéltárban végzett kutatásokat. 1944-ben a Kolozsvárt elfoglaló szovjetek több rendtársával együtt elhurcolták Denderle Józsefet, de a csodával határos módon sikerült megszöknie. Tankönyveket írt és fordított az akadémikus dr. Bíró Vencellel közösen. Kolozsvár című városismertető fordítása mellett latinból fordította Dimitrie Cantemir moldovai fejedelem művét, de publikált a Napsugárban és az Utunkban is. /Reisinger László: Dr. Denderle József (1911-2002). = Szabadság (Kolozsvár), nov. 6./"

"A Terasz c. irodalmi weblapon (www.terasz.hu) Erdélyből - Erdélyről felcímmel több tucat szöveg olvasható. A magyarországi internetportál szerkesztője, Onagy Zoltán elmesélte, hogy a hetvenes években előfizetője volt az Utunk című hetilapnak, ő K. Jakab Antalon, Szilágyi Istvánon szocializálódott, meg Bálint Tiboron, Köntös-Szabón és Bodor Ádámon. /(Gergely Tamás): Helyszíni tudósítás a Teraszon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 7./ "

"Elhunyt Balázs Péter festőművész /Magyarfenes, 1919. máj. 28. - Kolozsvár, 2003. febr. 17./ Tagja volt az 1939-ben alakult, Tizenötök néven ismert, a Barabás Miklós Céh fiataljait tömörítő művészcsoportnak. Dolgozott grafikusként a Világosságnál, riporterként az Igazságnál, rajzot tanított az 1948-ban megalakult Magyar Művészeti Intézet belsőépítészeti szakán, aztán évekig az Utunk irodalmi hetilapot illusztrálta. Sejthetően csángóföldi írásai miatt, két és fél évig különböző romániai börtönökben sanyargatták, ítélet nélkül. Rendszeresen szerepelt kiállításokon. Tibori Szabó Zoltán jelenleg készíti a monográfiát Balázs Péter művészetéről. /Tibori Szabó Zoltán: Balázs Péter (1919-2003). = Szabadság (Kolozsvár), febr. 19./ "

"Nyugdíjba vonulása alkalmából a vasárnapi istentiszteleten búcsúztatják Zsiskú János belényesi református költő-lelkipásztort, aki 1965 óta szolgálja az ottani szórványmagyarságot. Zsiskú János /sz. Tasnádszántó, 1936. jún. 29./ 1958-1965 között Szilágyzovány lelkésze, majd 65-től nyugdíjba vonulásáig Belényesben. Írásai jelentek meg a Romániai Magyar Szóban, az Igaz Szóban, az Utunkban, az Előrében, a Bihari Naplóban, a Harangszóban, a Magyar Naplóban és az Erdélyi Magyarságban. Első verseskötete, a Halálos hűség 1995-ben látott napvilágot, társszerzője az Őrtornyaink a Körös völgyén című helytörténeti munkának, Szórvány breviárium címmel próza kötete jelent meg 2000-ben, majd a Beszélgetőkön önmagammal verseskötete. Számos díjban és kitüntetésben részesült. A legnagyobb elismerés gyülekezetének tisztelete és szeretete. Belényesben 528 híve van a gyülekezetnek, 40 taggal vegyes énekkara és 1996-98 között felépült a Megmaradás Háza, a belényesi szórvány kis magyar otthona. Az egyházközség emléklapot jelentetett meg a jeles alkalomból, így fejezve ki tiszteletét és háláját a lelkipásztornak 38 évi áldozatos munkájáért. /(Balla Tünde): Zsiskú János: 38 évi szolgálat nem ér véget. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 28./"

"A brassói származású Lendvay Évát, aki 1958-ban költőként debütált az Utunk c. hetilapban, a Romániai Írószövetség brassói fiókja Opera Omnia életműdíjjal jutalmazta. Az év nagy részét Bukarestben töltő költőnő és műfordító Szemlér Ferenc lánya. Apja ajánlotta, hogy versei közlésekor válasszon álnevet, így lett Lendvay Éva. /(Tóásó Áron Zoltán): Opera Omnia-díj Lendvay Évának. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 23./ "

"Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./"

Elhunyt 91. évében a magyar irodalmi- és sajtóélet egyik nagy öregje, Kenyeres (1947-ig családi nevén Gutbrod) Pál. /sz. Arad, 1913. aug. 31./ Kenyeres Pál asztalosmunkásként kapcsolódott be a Magyar Népi Szövetség tevékenységébe, majd 1948-tól 1952-ig a Romániai Magyar Szó helyettes főszerkesztői tisztét töltötte be. Ezekben az években kapcsolódott be az újjászerveződő erdélyi magyar sajtóéletbe és irodalomba. Aradra hazatérése után nyugdíjazásáig a fogyasztási szövetkezetekben dolgozott, de gyakran publikált a helyi sajtóban, az Utunkban és a Művelődésben. Aradon a Tóth Árpád Irodalmi Kör egyik alapító tagja, hosszú évekig elnöke, s a fiatal tehetséges tollforgatók szellemi atyja volt. A Kör két antológiájából az 1982 napvilágot látott Önarcképet szerkesztette. Az 1950-ben kiadott Ünnepi műszak és az Acélfal, valamint A győzedelmes esztendő című önálló kötetein kívül 1999-ben és 2000-ben az Aradi Kölcsey Egyesület a Magamat nyugtató és Kincskeresés címmel két verseskötetét is megjelentette. /Puskel Péter: In memoriam Kenyeres Pál. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 24./

A kolozsvári székhelyű Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány idén Marosvásárhelyen szervezte meg Reményik-rendezvényét. Nagy Pál marosvásárhelyi irodalomkritikus emlékeztetett: az ötvenes évek elején Kolozsváron, amikor az egyetemen tanársegéd volt, az irodalomtörténeti tanszéken Nagy István mint friss sütetű, négy elemivel rendelkező irodalomtörténet-professzor Tamási Áront, Bánffy Miklóst, Nyírő Józsefet, Makkai Sándort a szó szoros értelmében száműzte az erdélyi irodalomból. Reményik szerinte a magyar polgárság nacionalista költője volt. Ez a kiátkozás rányomta a bélyegét a Reményik-költészet utóéletére. Még 1958-ban is elítélték az Utunk hasábjain. Ezért is szükségesek az ilyen rendezvények. Nagyon sok erdélyi íróról, költőről a diákság alig tud valamit. Nagy Pálnak komoly fenntartásai vannak a jelenlegi iskolai magyar irodalom oktatásról. Az idei minisztériumi érettségi programban /Érettségi követelményrendszer/ ilyen kifejezések vannak: imitációelv, intertextualitás, narrációs eljárások, deduktív és induktív érvelés stb. Az írókról, művekről, irodalmi folyamatokról, amelyek a nemzeti kultúra szellemi meghatározói voltak a különböző korszakokban, nem esik szó ebben a követelményrendszerben. Az iskolában valami elvont, posztmodern esztétizálás folyik, az írók, a művek csak illusztrációk bizonyos esztétikai tételeknek a magyarázatára. A program szerint az iskolában nem esik szó Reményik Sándorról, Bánffy Miklósról, Makkai Sándorról, Kuncz Aladárról, Nyírő Józsefről, de még Kós Károlyról sem. A huszadik századi magyar irodalomból sem szerepelnek olyanok, mint Kassák Lajos, Szabó Dezső, Illyés Gyula vagy Németh László. A köztudatba mindenképpen vissza kell hozni a méltatlanul elfeledett erdélyi magyar írókat. A magyar irodalomtörténeti oktatásról vitát kell indítani, bevonva a minisztériumot, a kolozsvári egyetem magyar irodalmi tanszékét és az irodalomtörténészeket. A diákokat a kultúrához, a szellemi élet értékeihez, elsősorban a magyar nemzeti kultúra értékeihez kell közel vinni. /Máthé Éva: Egy irodalmi rendezvény margójára. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 31./

Raoul Sorban közeledik a századik életévéhez, de tolla termékeny. Invazie de stafii (Kísértetek inváziója) cím alatt megjelent önéletírás első kötete 600 oldalas. Barabás István újságíró emlékezett: A Hét bukaresti szerkesztőségében 1983 novembere végén különszámot készítettek elő Kós Károly születésének 100. évfordulójára. Már összeállt az anyag, amikor telefon jött a pártvezetőség propaganda titkárságától: Kós Károlynak mostantól kezdve még a nevét sem szabad leírni! A romániai sajtóban 1989. dec. 22-ig érvényben volt az embargó. Raoul Sorban ugyanis beadványt intézett a Központi Bizottsághoz: Kós Károly a Horthy-megszállás alatt ellenségesen viszonyult románokhoz és zsidókhoz. A feljelentés még nem került elő, de valóságalapját igazolta Raoul Sorbannak a Cronica Romana hasábjain 2003. márc. 4–5-én megjelent visszaemlékezése. Ebben ismételten kirohant Kós Károly ellen. Sorban könyvéhez a bálványozott eszmetárs, Adrian Paunescu szenátor írt lelkendező előszót. A feljelentésekben megőszült aggastyán a Romániai Magyar Lexikont vette inkvizíciós vizsgálat alá. Most Balogh Edgáron, Demeter Bélán, Mikó Imrén és az Utunk szerkesztőségén verte el a port. Mikó Imrét náci ideológusként mutatta be. Tudor Bugnariu kolozsvári tanszékvezető professzor özvegye megtudta: a férjéről rendszeresen besúgói jelentéseket küldözgető, Dragomir fedőnevű ügynök Raoul Sorban volt. Sorban azért gyűlölte Bugnariu professzort, mert a professzor elmondta: Sorban kedvenc meséjének, miszerint 1944-ben kolozsvári zsidók százait mentette meg, semmilyen valóságalapja nincs. /Barabás István: Kísértetparádé. Raoul Sorban beszélget a halottakkal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 18./

Hárman is áttelepültek Kolozsvárról Izraelbe a Ceausescu-diktatúra idején: Rappaport Ottó rendező, Szinberger Sándor operaigazgató és Junger Ervin zeneszerző. Szinberger öt könyvet írt Izraelben, melyeket Kolozsváron jelentetett meg. Junger Ervin két könyvet adott ki. Junger Ervin /sz. Temesvár. 1931. máj. 28./ Kolozsváron elvégezte a Zenekonzervatóriumot zeneszerzés, zongora és karmesteri szakon. Itt működött mint tanársegéd, gyakornok, majd előadótanár 1977-ig, Izraelbe való távozásáig, ahol különböző zeneiskolai tisztségeket töltött be. Jelenleg nyugdíjas. Junger Ervin Csendes számadás című könyvében 1965 és 1974 között az Utunkban, a Korunkban, az Igaz Szóban, az Előrében és A Hétben megjelent zenei cikkeit gyűjtötte össze. 1978-tól az izraeli Új Keletben publikál rendszeresen. Az Új Keletben publikált írásaiból válogatta a Szentföld zenéje című kötetét. /Kovács Ferenc: Emlékképek letűnt időkről. Junger Ervin könyvei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 24./

Scheffler János néhai szatmári megyés püspök szobrát avatják fel dec. 4-én szülőfalujában, a Szatmár megyei Kálmánd községben. Schönberger Jenő, a vértanú püspök utóda szenteli fel az emlékművet, majd dec. 6-án Szatmárnémetiben, a székesegyházban ünnepi szentmisén emlékeznek meg Scheffler Jánosról. A szentmisén a hívek a jilavai fegyházban elhunyt püspök mihamarabbi boldoggá avatásáért imádkoznak, majd Bura László szatmárnémeti tanár mutatja be Scheffler Jánosról szóló könyvét. /Szobor a vértanú püspöknek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 3./ 31/ Erdélynek is megvannak a maga reneszánsz emberei. Takács Gábor fogtechnikusként elvégezte el a közgazdasági egyetemet, közben szinte magántanulóként látogatta a kolozsvári Gy. Szabó Béla és a szintén erdélyi származású szentendrei mester, Barcsay Jenő műtermét, aki a világ valamennyi rangos művészeti akadémiáján tankönyvnek számító Művészeti anatómiát megalkotta. S miután első grafikai munkái megjelentek a kiállításokon, művészeti írásai jelentek meg az Igazság /a Szabadság előde/, az Utunk /a Helikon előde/, a Korunk és más lapok hasábjain. Azóta már három művészeti könyv szerzője. Takács Gábor íróportréi, portrékompozíciói mellett a műemléki, városképi, építészeti motívumok megörökítője is. /Banner Zoltán: Egy művész életútjának felén... = Krónika (Kolozsvár), dec. 3./