Egy öntörvényű médiamunkás vallomásai
Ahogyan kedvenc színésze vagy írója van az embernek, a médiafogyasztó közösségeknek kedvenc újságírói is vannak. Szakmatársakról mégis ritkán írunk. Most induló sorozatunkban ezúttal őket keressük meg. A Sajtóklub vendégei ismert újságírók, akik a mikrofon másik felén állva vallanak munkájukról. A portréinterjúkban az embert is igyekszünk közelképbe hozni. A sort nem véletlenül a Nagyváradon élő Dénes László nyitja, hiszen az Erdélyi Napló egykori főszerkesztőjeként fontos szerepet vállalt a polgári hetilap arculatának kialakításában.
– A huszonöt éves Erdélyi Napló kapcsán hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor megbíztak a főszerkesztői teendőkkel? Mennyire számított újdonságnak a kilencvenes évek második felében a fejléc alá kerülő „polgári hetilap” jelző?
– 1997 őszén nekem már jobbára csak a mesterséges lélegeztetés feladata maradt mint szakmai kihívás az Erdélyi Napló élén, elődeim egyre-másra lemondtak a főszerkesztői posztról, a sorozatos megszorítások és leépítések megtizedelték a szerkesztői-tudósítói gárdát. Valójában azért esett rám a választás, mert az évtized elején már voltam pár évig főszerkesztő-helyettese a lapnak. De ha már felkértek, akkor ennyi újítást rögtön meg is engedtek nekem: a sok „független”, „demokratikus”, „közéleti” stb., a pártállami örökséget ilyen önminősítésekkel álcázni kívánó romániai magyar lap között legyen egy nemzeti-polgári orientációját nyíltan vállaló kiadvány is. Erdélyi, magyar és polgári. Egyesek gunyorosan kérdezgették, „mitől polgári” egy lap, és mit is jelent ez, de hosszú eszmetörténeti és politológiai fejtegetések helyett csak annyit mondtam – és mondok ma is –, hogy aki akarta, értette. Amúgy nem az Erdélyi Napló volt az első polgári hetilap azokban az években, hanem az Orient Express – ha még emlékszik rá valaki –, ami 1992–1996 között jelent meg Bukarestben, Szőcs Géza és Román Győző pátyolgatásával.
– Az erdélyi magyar újságírás egyik markáns ellenzéki tollforgatójaként tartanak számon, aki az Erdélyi Napló, majd a Reggeli Újság főszerkesztőjeként is folyamatosan hadakozott a romániai magyar, illetve a román hatalommal. Hogyan látod, az elmúlt 25 évben ez a „szerepkör” mennyire lógott ki a romániai magyar sajtóból?
– Annyiban helyesbítenélek, hogy meggyőződésem szerint a sajtónak és az újságírónak nem feladata a hatalom ellen küzdeni, azt megdönteni. Ez ugyanis a politikai ellenzék dolga. A média, amely elsősorban tájékoztat, közvetít, csak másodsorban ellenőriz, szembesít, számon kér, leleplez, kritizál – házőrző kutyaként csahol, ha veszélyben a demokrácia, szólásszabadság, az alapvető emberi jogok bármelyike. Ezt kellene tennie. Erre vállalkoztam és törekedtem magam is, s ha az én újságírói, szerkesztői, divatos fogalommal közvélemény-formálói munkám ellenzéki hadakozásnak tűnt, akkor azt hihetné bárki, hogy én a mindenkori hatalommal szemben álló mindenkori ellenzék zsoldjában álltam. Ami nem igaz. Rosszul fizetett, öntörvényű médiamunkás voltam egy negyedszázadon át, nincs sem házam, sem jó autóm, sem bankbetétem. Viszont a hatalom zsoldjában állt kollégák mind vitték valamire, egyeseknek politikai vagy diplomáciai karrier, másoknak jómód, hangzatos tisztségek és díjak hulltak az ölükbe, majd több évi „szolgálat” után a legtöbben elhagyták a pályát, most már csak oktatják vagy irányítják a tájba simulást.
– Milyen mértékben pártosodott a hazai magyar sajtó? Mennyire tekinthető szabadnak?
– Mivel én már közvetlenül nem vagyok érintett, hanem csak olvasom, nézem, hallgatom, figyelem, ellátom háttéranyagokkal és információkkal – ez hivatali kötelességem is immár három éve –, akár elfogulatlanul is válaszolhatok. Csak kétféle médiatermék létezik ma Romániában magyar nyelven: RMDSZ-es és ami nem teljesen az. Az utóbbi kb. egytizede az előbbinek. Ha valaki felszisszen – mint tette azt pár éve egy Kolozsvárról „kimenekült” pesti balliberális bértollnok –, hogy hát az RMDSZ-nek nincsenek is saját sajtóorgánumai, akkor sietek emlékeztetni: a szervezet mindent ellenőriz, s rajta keresztül a titkosszolgálatok, illetve hát maga a román állam. A romániai magyar közösségbe strukturálisan beépült és azt szinte minden szinten domináló szervezet közvetlen vagy közvetett finanszírozással uralja a médiaprérit, illetve még azokban a médiaműhelyekben is döntés-, sőt cenzúrahelyzetben vannak az emberei, amelyek jogilag külföldi, magyarországi vagy román tulajdonban vannak. No már most egy politikai kontroll alatt lévő sajtóról aligha lehet elmondani, hogy szabad. Illetve hát annyira szabad, amennyire szabad neki eltérni az ellenőrzést gyakorló párt (főhatalom) politikájától.
– Sokan úgy vélik, a nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva. Abból kiindulva, hogy a könyvet már jóval korábban temették, akár rémhírnek is tekinthetjük ezt?
– Igen, a nyomtatott lapok napjai és lapjai meg vannak számlálva. Egyszerűen azért, mert elfogynak a nyomtatványokat vásárló olvasók. A nyomtatott könyvek mennyisége is drasztikus csökkenésen ment át, és a folyamat még tart, sőt fel fog gyorsulni annak a generációnak a fogyasztóvá válásával, amelyik már nem a papíralapú társadalomban nőtt fel. Hovatovább majd annak is örülni kell, ha egyáltalán olvasni fognak az emberek – legalább képernyőn –, nem csak nézni-hallgatni-bambulni.
– Mennyire tudja átvenni az elektronikus média – rádió, televízió és internetes sajtó – a mai nyomtatott lapok szerepét, helyét?
– Erre van egy rövid és egy hosszú válaszom, de hagyjuk az elmélkedést. Tehát: teljesen át tudja és át fogja venni.
– Az elmúlt 25 év távlatából mire emlékszel szívesen, és mi az, amit leginkább elfelejtenél?
– Jaj, hát hirtelen nehéz kiragadni két példát, esetet, folyamatot. De szívesen emlékszem a diktatúra bukását követő lázas médiaidőkre, a szólás- és sajtószabadság kivirágzására, az erdélyi magyar sajtó szinte egészének és az erdélyi magyar olvasók elsöprő többségének egy húron pendülésére, hogy úgy mondjam. Elfelejteném viszont azokat a kényszerhelyzeteket, amelyekbe a politikai-gazdasági folyamatok vittek bele akkor, amikor „főnökként” döntenem kellett, vagy döntéseket kellett jóváhagynom és végrehajtanom. Bár előbb-utóbb felálltam és elmentem, amikor már a „kellett” túl sok volt.
– Tapasztalataid szerint megváltozott-e az emberek elvárása a sajtóval, az újságírással szemben?
– Nem akarnék megbántani senkit, de úgy érzem, hogy a szakmánkkal és művelőivel szemben mintha már semmiféle komolyabb elvárást nem támasztanának az emberek. És erről egy másik interjúban vagy akár egy sajtóvitában hosszabban is érdemes lenne foglalkozni. A „miért hagytuk, hogy így legyen” kérdés mentén. De hadd jegyezzem meg rögtön: oly mértékű az igénytelenség a médiafogyasztók körében, hogy a legnagyobb részük megfogalmazni sem képes, melyek is az elvárásai a sajtóval szemben.
– Ma Tőkés László EP-képviselő sajtósa vagy. Mennyire mozogsz otthonosan ebben a szerepkörben?
– A sajtófőnöki vagy szóvivői státus – akár nagyobb, akár kisebb intézménynél – inkább hivatalnoki, mint újságírói. Másrészt nem is volt benne gyakorlatom, hát tanulgatom-tanulgatom… Ez még egy szerkesztőségnél is szűkebb terep, itt sem műfaji, sem tematikai sokszínűségről nem beszélhetünk, itt lehet ugyan véleményed, de nem azt kell megírnod. Gyakran viszket a tenyerem, mégsem írhatok újságcikkeket, véleményanyagokat, kommentárokat, szinte semmit a magyar sajtóba.
– Miért nem?
– Mert azonnal megkapnám, hogy amit írok, azt a főnököm mondta tollba. Hogy az nem az én véleményem, hanem a Tőkés Lászlóé. Manapság ilyen világot élünk, és ilyen a sajtónk ázsiója. Nincs kedvem folyvást bizonygatni, hogy bár több száz, ha nem épp ezer cikket írtam és közöltem az évek során, sosem fogta senki a kezemet, amikor írtam és aláírtam.
– Milyen Dénes László civilben, amikor éppen nem ír vagy nem sajtóértekezletet készít elő?
– Hát épp a minap vágta egy kedves ismerősöm a fejemhez, hogy egy kicsit megkeseredett, megfáradt és kibírhatatlan… De komolyra fordítva: amikor éppen nem dolgozom, akkor csak úgy nosztalgiázom órákon át. Vagy azon morfondírozom, hogy miért hagytam kiszikkadni az egykor ígéretesen csordogáló költői vénámat. Vagy hogy miért nem mentem el fiatalon szerencsét próbálni a nagyvilágba. Vagy ha már nem mentem el – mert komolyan sosem terveztem ezt –, akkor miért nem lettem például „oktató, / nem ily töltőtoll koptató / szegény / legény”. Civilben gyakran azon is sokat mélázom, miközben a szabadidőm is olvasással telik, hogy mennyire igaza volt Karinthynak már száz évvel ezelőtt is. „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.”
– Ajánlanád ezt a szakmát ma induló fiatal tollforgatóknak? Mennyire lehet erre manapság erdélyi egzisztenciát építeni?
– Az újságírásra? Semennyire. Szerintem aki mégis erre a pályára téved, az ma már csak úgy boldogul, ha naponta súlyos kompromisszumokat köt. Előbb-utóbb azzal szembesül, hogy már nem tehetséget, kreativitást és nívós szellemi teljesítményt várnak el tőle – mert azt úgysem lennének hajlandók tisztességesen megfizetni a médiatulajdonosok –, hanem alázatos kulimunkát, mennyiségi termelést és propagandázást, no és „termékértékesítést”. Nem olyan nagy az erdélyi magyar médiapréri, hogy ne jelenthetném ki: ismerem szinte az összes jó tollforgatót, tévést, rádióst, hiszen kollégák voltunk-vagyunk, nagy részük igyekszik tisztességes szakmai munkát végezni, de sajnos rossz ügyeket is szolgálnak jó páran, általam rossznak vélt ügyeket és ártalmas szándékokat. Akár pénzért teszik, akár meggyőződésből, miattuk is szégyenkezem. A fiatalokért azért aggódom, mert rendre azoknak a befolyása alá kerülnek, azoktól kezdenek el függeni szakmailag és anyagilag, akik az újságírásban, a sajtóban többnyire csak a politikai manipuláció és a szavazatszerzés eszközét látják. Csalódtam is sokukban, hiszen sok fiatalabb kollégával dolgoztam együtt az évek során, mert sem a folyamatos tanulást, sem a szakmai alázatot, sem a tisztes távolságtartást nem tartották-tartják sokra. Túl könnyen dőltek-dőlnek be, amikor jöttment pénzes senkik elhúzták-húzzák az orruk előtt a mézesmadzagot.
Dénes László
A Bihar megyei Tenkén született 1959-ben. 1976 óta publikál verseket. Nagyváradon érettségizett. 1982−1985 között segédmunkás volt különböző iparvállalatoknál. 1985−1990 között a nagyváradi színháznál közönségszervezőként dolgozott. 1990-ben újságíróképzőt végzett. 1990−től 1991-ig a Bihari Napló szerkesztője, 1991−1994 között az Erdélyi Napló szerkesztője, majd helyettes főszerkesztője. 1995−1997 között ismét a Bihari Napló rovatvezetője. 1997−2004 között az Erdélyi Napló főszerkesztője. 2004-től a Reggeli Újság alapító-főszerkesztője, 2012 márciusától az Udvarhelyi Híradó Kft. tartalomért és arculatért felelős aligazgatója. 2013 júliusától a nagyváradi Szent László Egyesület sajtóreferense, 2014 júliusától Tőkés László európai parlamenti képviselő sajtótanácsosa. 
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 

Nem leszűkítve értelmezett erdélyiség – Kiosztották az EMIA díjait
Az erdélyi magyar irodalmat és jeles képviselőit ünnepelték szombat este a székelyudvarhelyi városháza Szent István Termében az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadóján. Díjat kapott az idén hetven éves Lőrincz György, az alapítvány alapító elnöke, az Udvarhelyi híradó publicistája, valamint Bölöni Domokos író, a Hídverő-díjat pedig Csapody Miklós magyarországi politikusnak, irodalomtörténésznek adták át.
„Az erdélyiséget sosem leszűkítve értelmeztük, hiszen azt valljuk, amit Babits: a magyar irodalom csak egy lehet, melynek termőtalaja a magyar nyelv” — mondta Gálfalvi György író az idén huszonegy éves EMIA családias hangulatú díjátadóján. A rendezvényen Bálint Tamás költő olvasta fel írását az 1956-os forradalomról. A hagyományhoz híven a hetvenedik életévüket betöltött írókat díjazták ezúttal is, így Bölöni Domokost is, aki idén hetvenedik születésnapját ünnepelte. Bölöni egészségi állapota miatt nem vehetett részt az ünnepségen. Gálfalvi kiemelte, Lőrincz György íróként és szociográfusként is jelentős, felvetéseivel felszínen tartott fontos problémákat.
„Legfőképpen az erkölcsi rend formáját és buktatóit keresi az írásaiban” – mondta Egyed Péter író, filozófus laudációjában. Rámutatott, az író mindig a morális értékrendet igyekszik felfedni, hiszen anélkül végképp ki vagyunk szolgáltatva mások farkastermészetének és a ragadozás törvényének. Egyed Péter szerint Lőrincz György íróként fokozatosan érett meg, létrehozta saját stílusát, balladai tömörséggel ír népének, amelyet a legjobban ismer. Végül pedig arra buzdította a közönséget, hogy az írót ne csak ünnepeljék, hanem olvassák is. A rendezvényen Lőrincz György részletet olvasott fel Bécs fölött a Hargitát című következő regényéből.
Lőrincz György 1946-ban született a Hargita megyei Kápolnásfaluban, elbeszéléseket, novellákat, regényeket ír, esszéista és a szociográfiai publicisztika művelője. Szociográfiai tájékozódásában a Székelyföld átalakulása, a fél-városi, fél-falusi életforma s ebben a kisember ellentmondásos lelkülete jelenik meg lírával átszőtt, balladai erővel. Bölöni Domokos a Maros megyei Dányánban született 1946. augusztus 11-én. Számos novellája, kisregénye, publicisztikai írása jelent meg.
 Veres Réka Krónika (Kolozsvár) 

Sokaknál kiverte a biztosítékot a Verestóy-interjúnk
A Verestóy Attila RMDSZ-szenátorral készült interjú november 9-én jelent meg az Udvarhelyi Híradóban és a Székelyhonon. A beszélgetésben elhangzottak sokakban visszatetszést szültek, olyan visszajelzéseket is kaptunk, melyek szerint lapunk „alányalt” a szenátornak, de olyan kritika is érkezett, hogy biztosan „megvettek kilóra”.
Tőkés László európai parlamenti képviselő és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke így reagált az udvarhelyszéki szenátor által mondottakra:
– Verestóy Attila a román szenátus „örökös tagjaként”, az RMDSZ neptuni önfeladó politikája folytonosságának jelképes alakjaként, az RMDSZ-ben megtestesülő posztkommunista magyar egypártrendszer kizárólagosságának erőfölényével elégedetten dörzsöli a kezét amiatt, hogy az opportunista és politikai asszimiláns Magyar Polgári Pártot, élén a „spágavezér” Biró Zsolt elnökkel sikerült bekebelezniük és ezáltal semlegesíteniük; a nemzeti oldal megosztása által perifériára szorított és román, valamint magyar hatalmi segédlettel legyűrt, elvhű és autonomista Erdélyi Magyar Néppártot pedig a demokratikus választási versenyből eliminálniuk. Ezek után már csak egyetlen magyar kakas kukorékol a szemétdombon, éspedig a magyar nemzeti képviseletet kisajátító RMDSZ, melynek a négy megyére szabott „Lex UDMR” által a román hatalom bejutást biztosít a parlamentbe. Verestóy szenátor ezt nevezi szépítőleg „magyar összefogásnak”, valamint az összefogás és egy „minőségi áttörés” „egyetlen esélyének”.
Verestóy Attila hazug módon „hazabeszél”, amikor „óriási előrelépésnek” minősíti a Fidesz erdélyi nemzetpolitikai irányváltását. E mögött valójában az áll, hogy a Fidesz rájött: nem kerülheti meg a román hatalomba beágyazódott RMDSZ-t, és nemzetközi, valamint Kárpát-medencei viszonylatban nem célszerű szembemennie sem a román szomszédaival, sem a romanofil RMDSZ-szel. Ezt a körülményt felismerve viszont a Markó–Kelemen–Verestóy-féle szövetség is készséggel domesztikálódott, és gazdát cserélve, a posztkommunista balliberális oldalról kész volt átállni a Fidesz–KDNP zsoldjába. Álságos hazugságbeszédét folytatva Verestóy ennek jegyében kéri a választók szavazatát „nem az RMDSZ-listára (…), hanem az összefogás listájára, a magyar listára” – fogalmazott Tőkés László.
Zakariás Zoltán, az EMNP országos alelnöke és megyei tanácsos is reagált Verestóy összefogás-propagandájára. „A parlamenti választásokon való indulásnak csak egyik részét képezi a lista, illetve az ott induló jelöltek, a másik része az üzenet: mit képviselnek, mit vállalnak fel. Az üzenet hitelességi problémával bír, hiszen 27 év után alig vagyunk közelebb az önrendelkezés intézményesüléséhez, mint a 90-es évek elején. Ma, amíg a sokáig kormányzásközelben lévő politikusok azzal riogatnak, hogy a különböző alkuk árán elért részeredmények megmaradása veszélyben van, ezáltal gyakorlatilag az eddigi politizálás zsákutca voltát ismerve el, addig például az autonómiastatútum-tervezet benyújtásával kapcsolatban mintha átvennék a 90-es évek eleji román retorikát: most nem időszerű. Ezt a hitelességi problémát nem lehet megoldani egy ugyancsak kétes hitelességű összefogás-propagandával.
A Néppárt a januári tárgyaláson ajánlotta az RMDSZ elnökének egy új, közös magyar párt megalakítását, amelynek jelöltjei hitelesek legyenek, minden szempontból feddhetetlen múlttal rendelkezzenek, és amely egy közösen felvállalt, a magyarság hosszú távú érdekeit képviselő programmal induljon neki a választásoknak. Ezt az ajánlatot nem fogadták el. Az összefogás nem valósult meg, és a törvény az alternatív küszöbbel együtt csak egy magyar lista eredményességét teszi lehetővé. Ezért most van mindenütt egy RMDSZ-lista, amelyen két megyében van egy-egy befutónak minősített MPP-jelölt. Ez ennyi, és nem több.”
A Fidesz és az RMDSZ ún. „barátkozásával” kapcsolatban Zakariás elmondta: „Az természetes, hogy a magyar kormány valamilyen szintig támogatja a magyar képviseletet a román parlamentben. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a jogaink érvényesítéséért és a megmaradásunkért folytatott mindennapi küzdelemben a parlamenti tevékenység csak egy részt képvisel. Az RMDSZ soha nem bírt a más véleményt is tiszteletben tartó integrátor tulajdonsággal. Bízunk benne, hogy a jövőben a valósághoz közelebb álló és sokkal hitelesebb is-is megoldás fog érvényesülni az RMDSZ által tulajdonképpen képviselt vagy-vagy helyett.”
Szőke László
Székelyhon.ro

Igazság több van, valóság csak egy
A rendszerváltás után Szőke László az Udvarhelyi Híradó, az ATI BETA Televízió és a Príma Rádió születésénél bábáskodott, majd Budapesten próbált szerencsét. Hazatelepedve ismét annak a lapnak lett a főszerkesztője, amelyet valamikor elindított. A sajtó közösségi erejéről, az önvédelemről és az ideológiamentes újságírásról beszélgettünk.
– Az erdélyi magyar médiában elsősorban az udvarhelyi alvilággal folytatott hadakozásaid kapcsán ismernek. Hogyan kezdődött ez a nem éppen szokványos tényfeltáró munka?
– Elég nagy baj az, hogy csak ezzel lettem ismert. A székelyföldi „médiacsinálásban” rendkívüli érdemeim vannak (kacagni kéretik!): én alapoztam meg az első magántőkéből létrehozott székelyföldi helyi lap jövőjét, az Udvarhelyi Híradót 1990 és 1993 között. Utána az ATI-BETA Televízió létrehozásában vettem részt, amelyben több pénz volt, mint az akkori egész erdélyi magyar nyelvű médiában összesen. Szakmailag főszerkesztőként én irányítottam az első magyar nyelvű kereskedelmi rádió születését, a Príma Rádiót. Ez akkor is így van, ha az emlékek és érdemek az idő múlásával megszépülnek. Csak nyomokban jegyzi az erdélyi magyar sajtótörténet azt is, hogy az első és a második vidéki magyar újságíróképzést is én szerveztem. Igaz, Székelyudvarhelyen, ami, ugye, csak egyesek álmában volt/lehetett a székely főváros.
– Sok újságolvasó ember számára Szőke László mégis az az újságíró, aki szeretne kitakarítani egy székely várost a közveszélyt jelentő alvilági figuráktól.
– Olyan egyszerű vagyok, mint egy faék, ezért a 2010-es színrelépésemre, ismertségemre úgy tekinteni, mint valami „tényfeltáró újságíró” születésére – aki veszett harcot folytatna bármiféle alvilággal – lehet ugyan, de balgaság. Úgy lettem székely Zorró, hogy utaztam a HÉV-en Magyarországon, és egyszer csak fölhívott telefonon egy udvarhelyi kopasz (aztán több is) valami ártatlan blogbejegyzés kapcsán, és közölte velem, kiirtja a családom. Kíváncsi lettem, mi történhetett 2002 és 2010 között Székelyudvarhelyen, hogy valaki ilyen bátorságra vetemedett. 2002-ben költöztem ugyanis Magyarországra: akkor fogalmazódott meg bennem a felismerés, hogy számomra nem kihívás újabb médiavállalkozás részese lenni Udvarhelyen. Szintet akartam ugrani.
– Alig ismerek olyan erdélyi újságírót, akinek fegyverviselési engedélye van. Újságírónak valóban fontos ez a fajta önvédelem?
– Öreg hiba. Minden újságírónak, akit fizikai bántalmazással fenyegetnek, kellene legyen minimum önvédelmi fegyvere. Tekintettel arra, hogy fizikumomat tekintve gyenge átmenet vagyok Speedy Gonzales és Arnold Schwarzenegger között – előbbi javára –, nekem a fegyver biztonságérzetet ad, hogy meg tudom védeni magam. Nyilván nem így van, mint ahogy erről most már videofelvétel is tanúskodik egy tavalyi „próbálkozásnak” köszönhetően. De nem én kerültem kórházba, és ez már hozzájárulhat a világbékéhez…
– Hogyan látod az igazságszolgáltatás működését? Amikor újságíróként befejezel egy tényfeltáró cikket, a rendőrség, az ügyészség és a bíróság mennyire veszi komolyan feladatát?
– A román igazságszolgáltatás egy vicc. A bíróságon minden ügy saját életet él, ahol a valóságot és a tényeket leszámítva minden számít. Ennek ellenére ezt elfogadom, pontosabban tudomásul veszem ugyanúgy, mint azt, hogy tőlem függetlenül minden reggel felkel és lenyugszik a nap. Azzal együtt, hogy például sajtópereket veszíthetek. Ez a szakmai kockázat, a „riscul meseriei”, ahogy a román mondja. Tetszettem volna virágárus fiúnak menni, de nem mentem.
– Motoros balesetedből szinte a csodával határos módon épültél fel. A történet mennyire volt fordulópont az életedben?
– Mint utólag kiderült, az orvosi konzílium öt tagjából négy levágta volna a lábam. Egyikük nem, és ezért van lábam. Olyan amilyen, de van. Az biztos, hogy a baleset óta minden nap öröm. Túléltem, s örülök neki. És kitágult a világ, most már azt is tudom, milyen mozgássérültnek lenni. Tulajdonképpen több lettem…
– Újságíróként Székelyudvarhelyről indultál, és a budapesti évek után szülővárosodba tértél haza. A mai erdélyi újságírásban ritka jelenség az, hogy valaki a sokkal több lehetőséggel kecsegtető Budapestről visszatér Erdélybe...
– Megrögzött lokálpatrióta vagyok. Ma még úgy érzem, hozzá tudok tenni ehhez a közösséghez, hozzá tudok járulni ahhoz, hogy visszatérjen a félelem és a közömbösség miatt elveszített vitakultúra a helyi nyilvánosságba. Tabumentes közbeszédet és közösséget szeretnék, amelyet az egymásnak feszülő érdekellentétek és azok meg- vagy feloldása visz előre. Igazság ugyanis több van, a valóságból csak egy. Igaz, attól tartok kicsit, hogy felismerem-e időben, ha inkább rombolok már, mint építek. Mindenkinek lehetnek fóbiái. Szakmai értelemben nekem kihívás, hogy egy helyi lappal, például az Udvarhelyi Híradóval, vissza tudjuk-e lopni magunkat az olvasók szívébe, azaz a postaládákba. Persze, sokan nem a szívükkel olvasnak, de nekem elégtétel lenne, ha sikerülne visszacsempészni magunkat oda, ahol egykor a 90-es évek végén volt a lap – előfizetők, beágyazottság, elfogadottság szempontjából. Az enyém–érzetet nem lehet überelni semmivel. Többismeretlenes egyenlet ugyan, de ez nem a Facebooktól vagy a Google-től függ. A ház előtt, a kispadon ülő szomszédot – aki mindent lát-hall – nem lehet lecserélni, legfeljebb a hozzá vezető és a tőle terjedő helyi hír, pletyka útját. De utóbbi csak technikai, technológiai kérdés, nem tartalmi. Ezért vagyok viszonylag nyugodt…
– Hogyan látod az erdélyi magyar média helyzetét? Nehezebb helyzetben van, mint a rendszerváltás utáni útkeresés időszakában?
– Nem nehezebb. Más. És ez nem regionális-kulturális, netán nemzetiségi, hanem szakmai szemlélet szerint jelent mást. Tekintettel arra, hogy én az aktív újságírásban hiszek, egyúttal abban is, hogy a meg nem írt cikk is a nyilvánosság „hatalmának” része. Az alvilággal kapcsolatos munkám során többször történt meg, hogy egy probléma mindenki számára kedvezően oldódott meg attól, hogy bizonyos dolgokat nem írtam meg. Szarházinak tartom azt a firkászt, aki holmi Pulitzer-díj reményében nincs tekintettel arra, hogy a nagy alkotása után mi történik a cikkében szereplő emberekkel. Problémát, jelenséget nem lehet úgy kezelni, hogy nem vagy tekintettel azokra, akik hozzásegítettek annak feltárásához, azaz személy szerint érintettek. Számomra ez etikai kérdés, ezért vagyok kritikus például azzal az egyoldalúsággal, ahogyan a magyarországi és az erdélyi Átlátszó portál dolgoz fel témákat. Ideológiai és világnézeti szűrön keresztül vizsgálni olyan kérdéseket vagy jelenségeket, amelyeknek nem igazán van köze ideológiához, szerintem kontraproduktív – legalábbis a közösség, a társadalom szempontjából. Ha a pusztán szemlélő(dő) újságírói üzemmód paradigmaváltása megtörténik, akkor értékes lehet a sok haszontalan információ szűrésének képessége, feladata is: értékké válhat a hasznos és a haszontalan információk közti szelekció, azaz maga a szubjektív szűrő és súlyozás. Értékesítésre alkalmas „termék” születhet azzal is, hogy kiszűrjük a megismerésre méltánytalan tartalmakat. Nyilván, ez bizalom és hitelesség kérdése is, de ezért már jobb helyeken fizetnek, miként engem is Magyarországon.
– Sokat beszélünk a sajtó függetlenségéről. Vajon létezhet-e egyáltalán független magyar sajtó?
– Vajon mi a függetlenség? Attól a felismeréstől kezdve, hogy az újságírói szemlélet csak szubjektív lehet, már maga a kérdésfelvetés is komolytalan. Kitől, mitől független újságírásról vagy újságíróról beszélünk? Na, ezt tekintem én politikailag korrekt semmitmondásnak.
– A nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva, legalábbis ez a közvélekedés. Nem félsz a teljes átmenettől, amikor csak interneten lehet majd lapjainkat böngészni?
– Dehogy vannak megszámlálva, csak másként kell működni. Egy lapkiadó eddigi szolgáltatása véget ért azzal, hogy betette a postaládába a kinyomtatott újságot. Ma már ez nem elég, bővíteni kell a szolgáltatások tárházát. Nem elég csak a kinyomtatott szó. És személyre szabott tartalomszolgáltatásra van szükség. Eljön az idő, hogy minden olvasó eltérő terméket fog kapni ugyanattól a (tartalom)szolgáltatótól. És persze kevesebb ego, több szakma és fogyasztó iránti alázat kell.
– Hogyan éled hétköznapjaid, amikor éppen nem újságírással, lapszerkesztéssel foglalkozol?
– Nem szívesen beszélek erről, amúgy is jobban tudják mindazok, akik ismernek. Összefoglalva, lélekben (is!) motoros vagyok, figyelek az útra és arra, hogy a velem utazók lehetőleg ne sérüljenek, s örülök annak, ha a közelemben lévőknek is szerezhet némi örömöt ez a közös utazás. És kocapecás lettem. Találtam erre alkalmas horgásztavat és olyan csalikat, amelyektől a halak egyszerűen felkúsznak a horogra – a fiam nagy örömére is.
– Ha újrakezdhetnéd, mennyire döntenél ismét a sajtó mellett? Jó szívvel ajánlanád ezt a szakmát ma induló erdélyi magyar fiataloknak?
– Engem a szakma választott. Újságíró is úgy lettem, hogy 1990-ben az autóbuszállomáson megszólított egy akkori lap- és nyomdatulajdonos, hogy nem írnék-e újságot. Belementem, egymásra találtunk, szeretem, minden hülyeségével együtt. Újságírónak lenni jó, de csak akkor, ha nem munkaként, hanem életformaként tudjuk elfogadni. Különben favágás, rutin és szócséplés lesz belőle.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Akik élethosszig Karácsonyok
Lecsi-pecsiztünk Sikaszóban, úrjöveti gyertyákat gyújtottunk Bethlenfalván, Zetelakán a családtagokkal kértük Istent, hogy az ünnepre mehessen haza a kórházból a ház asszonya. Udvarhelyen pedig kimondtuk: fontos a takarítás, de a szívekben legyen karácsony. Karácsonyváró ízelítő a Karácsony nevet viselőktől.
Vidámító ötletből indultunk felfedezőútra: ismerjük meg az Udvarhelyi Híradó Karácsony családnevű előfizetőit, és lepjük meg őket karácsonyra. Akadt köztük, akit korábbról ismertünk, másokról első hallásra nem tudtuk, hogy már találkozhattunk. Közreműködtek terjesztőink, lapkézbesítőink, ám a találkozás csodáit, a történetek sokszínűségét a Jóistennek is megköszönjük.
Adventi disznóvágás
Ha zetelaki és Karácsony Dénes, akkor ő az Éva férje – gondoltam. Személyes ismeretségünk még izgalmasabbá tette a tervezést, és az a tény is, hogy szentestén Éva névnapját is ünnepli. Hogyan készülnek? Elsőként az adventi disznóvágást említette. Kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen a család hagyományai szerint a nagyszülőktől örökölt birtokon élő szüleinél testvérei és a sógorság mellett barátnői is segédkeznek.
Érkezésünkkor a disznó, amely Ádám és Éva napján, azaz szentestén majd „belép” a káposztásfazékba, már búcsút mondott a házi kosznak. A férfiak a húsvétra füstölendő sonkát kerekítették, és a kaszálás étkét, a szalonnát téglalaposították. A néhai Sánduly lányok nagy egyetértésben kockázták a kolbászhúst. A nyári konyha cseréptűzhelyén az apróléknak való abálódott, a szabad tűzhelyen a nagyobb darabok főttek. Manci néni terített, Laci bácsi a puliszkás üst körül serénykedett. Mi Dénessel – aki büszke is arra, hogy szülei által ilyen névvel áldotta meg a Jóisten – családjukról beszélgettünk.
Több Karácsony nevű család él Zetelakán, de még a további két Dénes nevűvel sem rokonok. Különlegesnek érzi Dini a családnevét: egyesek rácsodálkoznak, a román ajkúak pedig nem tudják kimondani. A házaspár a rendszerváltást követően hat évig Magyarországon élt. Tímea lányuk ott született, hathetes volt, amikor visszaköltöztek Zetelakára. Beszélgetőtársam egy fafeldolgozó vállalat ügyvezetője, immár tizenhat éve. Tímea lányuk Kolozsváron bank-pénzügy szakon tanul, Zsófia és Beáta Udvarhelyen képzősök.
A segítőkkel ültük körbe az asztalt. Munka közben ők koccinthattak is, mi örültünk az adventi disznóvágás ízeinek, illatainak, hangulatának. Előfizetéssel is járó jókívánságaink után hagytuk dolgozni a népes családot.
Ki örökli?
Mind a négy meglátogatott családban felvetődött a kérdés, hogy ki viseli tovább a Karácsony nevet. Szerteágazóbbak lennének a családfák, ha a nagyapák testvéreit nem viszi el az első világháború, ha itthon alapítottak volna családot azok a férfiak, akik kivándoroltak Amerikába. Előfizetőink családjában szinte kizárólag lányok születtek. Igaz, annyira kedvelik nevüket, hogy férjhezmenetelük után sem változtatták meg.
Mosolyok
Bethlenfalván Dávid bácsi és Ella néni mosolyogva fogadtak. Hűséges olvasóink még a Zetelakán tartott Hit-Vallás születésnapon is részt vettek. A férj nevéről asszonyának van egy mondása: ők télben-nyárban Karácsonyok. Dávid bácsit a katonaság idején tette próbára neve. Valahányszor más írta le, betűznie kellett az első hangtól az utolsóig. Ragaszkodott, hogy helyesen vessék papírra. Megnéztük a családi képet: dédnagyapjáig vissza tudja vezetni zetelakai ágú családfájukat. A többieket elmondása szerint a temetői fejfákon követi le.
„Könny nélküli karácsonya nem volt”
Régi karácsonyokra tereltük a szót. Megtelt a szeme könnyel az emlékezéstől. 1945 gyászos szentestéje örökre megpecsételte a család életét. Korábban levente katona testvére tűzszerészeti baleset áldozatává vált. Többé nem volt könny nélküli karácsonya édesanyjuknak. „Szegényesen bár, de az angyal utána is jövögetett. Amikor már kételkedtek benne, vallásórán tudták meg a mellbeverő igazságot. Az akkor nagyon mélyen érintette a kisfiút. A nemrégiben elhunyt Ervin atyánál volt elsőáldozó – emlékezett. Az autóvezetést megtanulva nyugdíjazásig azon a pályán maradt. Sokat járta az országot. Amikor csak lehet, a nevezetesebb ünnepeken és vasárnap elmennek a templomba. Vallja: amíg tiltották a vallást vagy folyton úton volt, ebből sok elmaradt… Az teszi egésszé az ünnepet és a hétvégét, ha el tudnak menni szentmisére. Míg beszélgettünk, megérkezett Katalin lányuk az egyik unokával, így nagyobb családi körben idézhettük fel közös emlékeinket.
Karácsony Dénes és unokája, Jocóka
Előbb Karácsony Dénes feleségével beszéltünk telefonon. Mondta, mehetünk nyugodtan bármikor. Igaz, ő kórházban fekszik, de férje és lánya otthon van. Első kérdésünk a családanyára vonatkozott volna, de elvonta figyelmünket a kisunoka. Nyáron Magyarországon élnek, a telet itthon töltik. Ő Dénes bácsi szeme fénye. Másik lánya Budapesten, fia Kecsetben lakik. A többi unokától korban kisebb Jocóka, így nem csoda, hogy kibélelik őt ragaszkodással. „Szóval kimondani nem lehet, hogy mennyire szeretem” – mondta elpárásodó tekintettel. És rá is kérdezett: hogy lehet, mondja meg, ennyire szeretni a legkisebbet? A házigazda büszke szépen hangzó nevére. Soha nem is engedte Craciunra fordítani. Veszélyes helyen, köszörűsműhelyben dolgozott harmincöt évig – érzi is ennek kárát a tüdején.
Amikor a karácsonyról kérdeztük, egy darabig nem jött válasz sem a lányától, sem tőle. Újabb kérdést tettem fel: hazaengedik-e a sürgősségi műtét után feleségét. Sóhajjal válaszolt: nagyon reméljük! Hátha kiengedik az ünnepre… De azt is tudja: a baj elől kitérni nem lehet. Úgy adtuk át előfizetési ajándékutalványunkat, hogy majd egymás kezébe adhatják élete párjával lapunkat. Kívánjuk, teljesüljön a család leghőbb óhaja, gyógyuljon fel Jocóka nagymamája.
A szívemben van a karácsony
Látogatássorozatunk idei utolsó meglepetése Udvarhelyen ért. A kapucsengő hangjára hófehér hajú, mosolygó néni jött elém. Korát tekintve nemsokára nyolcvanéves lesz, de hangja, fürgesége sokkal kevesebbre utal. Számos Zetelakához tartozó iskolában, majd óvodában tanított. Miután férjhez ment, Udvarhelyről ingázott. Családja zetelaki, egy testvére Bethlenfalván él. Innentől már csak össze kellett illesztenünk a mozaikkockákat: Dávid bácsi testvérénél vagyunk. Közvetlen hangon, mély bizalommal osztotta meg családjának történetét – mintha már réges-régen ismernénk egymást. Elemlegettük testvére életének tragikus utolsó karácsonyát, szüleik fájdalmát, akiknek összesen tizenegy gyermekük született. Az öt Karácsony lányhoz jó szívvel, énekszóval mentek az aprószententekelők. Testvéreivel, nagynénjével minden adventben rórátéra jártak, szenteste kántálni, majd éjféli misére mentek. A templomba járás kivételével ezeket a szokásokat nem honosíthatta meg a városban. Az édesanyjától eltanultakat viszont gyakorolta. A kopogtató és az adventi koszorú régen nem volt divatban. A bejárati ajtót idén is lánya ékesítette fel. A nyugdíjas tanítónő igazodik családja ünnepléséhez: lányaival, unokáival és dédunokájával várják a karácsonyt. A takarítást már befejezte, fontosnak érzi. Mosolyogva jegyezte meg: „nekem a szívemben van a karácsony”.
E sorok írójának örök emlék marad az úrjöveti időben idegenként bekopogni a Karácsonyokhoz, majd ismerősként, a viszontlátás reményével és sok-sok jó kívánsággal búcsúzni. Ezzel a rendhagyó Karácsonyozással áldódott meg ünnepünk. Hasonlóban legyen részük az Istent és embert szeretőknek!
Molnár Melinda Székelyhon.ro

A könyvkötő és a búcsúvásár
Szemerjay Károly székelyudvarhelyi könyvkötő 1896-ban imakönyvekkel és más búcsús tárgyakkal érkezett a csíksomlyói búcsúra, de az első napokon megakadályozták abban, hogy árusítsa portékáit. Panaszával az alispánhoz fordult… s mi most épp ennek köszönhetően nyerhetünk egy kis betekintést az egykori búcsúvásárok világába Daczó Katalin levéltári búvárkodásai révén.
Fejkendőt vettek az asszonyok, bicskát a férfiak, mézeskalácsszívet a szerelmesek. Senki nem indult haza búcsúfia nélkül. Pünkösdkor Csíksomlyón készült sokakról az első fényképfelvétel, de nem volt hiány mutatványosokból, lacikonyhásokból és vásári ricsajból sem. Szemerjay Károly könyvkötőnek nagy tapasztalata lehetett: 1869-től évről évre Csík­somlyó jelentette számára a biztos keresetet, és egyszer csak úgy tűnt, elesik ettől. Nem hagyhatta szó nélkül.
Alázatos kérése Szemerjay Károlynak
Alázatos kérése könyvkötő Szemerjay Ká­rolynak – ezt a címet viseli az a beadvány (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, Fond 7 Csíkszék levéltára, 4. Leltári szám, Alispáni iratok, 4892/1897. iratcsomó.), amivel a székelyudvarhelyi vállalkozó az udvarhelyi alispánhoz fordult 1897-ben, jóval a búcsú előtt, hogy meg ne ismétlődhessen az előző évi kellemetlen eset.
„Alol irt, egy alázatos kérésemmel vagyok bátor a Méltoságos Alispán Ur eleibe folyamodni – fogalmazott Szemerjay Ká­roly1897. április 24-én kelt kérésében –, kérem alázatosan méltoz meg halgatni és igénybe venni: a mi az volna, hogy én 1869 ota járom a Pünkösdi nagybucsut ima könyvekkel és más bucsui tárgyakkal el árusitás végett. A Bucsu tart péntek-szombat s vasárnap délig, de a tavaji Bucsukor 1896-ban a pénteki napot egy ott helybeli az az várdotfalvi lakos Klencsár Gyula könyvkötő az odavaló Tekts. Szolgabiro ur által betiltatta…minden törvényes hir adás nélkül, a mikor már ki voltunk pakolva is, a midőn is nagy kárt okozott nekem s most azt mondta a feleségemnek, hogy az egész Bucsui árulástól el fog tiltatni.
Én mint 16 gyermekes családfő arra az egy évi bucsui ugyszolva országos vásárra nagyon rá vagyok szorulva s mivel két fiam utodom is lesz ezt a bucsui vásárt ők is élvezni akarják. Kérem igen szépen a Méltoságos Alispán Urat méltoztasson a cs.szeredai Mélts. Alispán Urnak át iratni, hogy ne lennék meg akadályozva a további bucsui árulás végett s járhassam ezután is ugy mint eddig.”
Ugron János alispán 1897. május 2-án továbbította a kérést Becze Antal csíkszéki kartársának, kérve, intézkedjék, „hogy folyamodó jövőben üzlete gyakorlásában jogtalanul meg ne akadályoztassék”. Becze Antal május 10-én „felvilágosító jelentéstétel végett” Fejér Sándor főszolgabíróhoz fordult, aki a maga során, május 13-án válaszolt az alispánnak. „Alázatos tisztelettel jelentem, hogy a mult évben az idegen könyvkötők eltiltattak a Pünkösd napja előtti Szombat és pénteki napokon való árulástól és pedig az odavaló könyvkötő panaszára. Ez eltiltás indokául azon körülmény vétetett fel, hogy a tulajdon képpeni vásár jelleggel felruházható bucsu nap csupán Pünkösd napja, mely napon meg is engedtetett az árulás. Ezen intézkedésnél irányadóul vétetett a Nagyméltóságu mkir Földmivelés és Kereskedelem ügyi miniszter urnak 47859/887. számu határozata, s hogy ez helyesen értelmeztetett-e, arra nézve becses utasitását kérem; azon körülmény felemlitése mellett, hogy ez előtti időkben a könyvkötők Péntek, Szombat és Pünkösd napján szabadon árusíthatták készítményeiket, s így nézetem szerint, már a régi gyakorlat alapján is e joguk jövőre is biztositandó lenne.”
A csíki alispán május 15-én válaszolt: „Idei 2525 szám alatt kelt jelentését tudomásul véve jövőbeni mihez alkalmazkodás végett értesitem főszolgabíró urat, hogy a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel ruházván fel, miután a jelzett három napon az idegen könyvkötők eddig is szabadon árusithatták áruikat, ennélfogva onnan a jövőben sem tilthatók el.”
Ugyanezen a napon Ugron alispánnak is választ küldött Becze Antal: „van szerencsém kartársi tisztelettel értesiteni, hogy a Csík Somlyói pünkösdi 3 napja, u. m. péntek-szombat és vasárnap vásári jelleggel birván, egyidejüleg intézkedtem, hogy jövőben az idegen könyvkötők üzletük gyakorlásában ne akadályoztassanak.”
Szemerjay, fiai és társai
„Nyomdáinkkal egyúttal könyvkötészet is volt és van egybekötve, s elmondhatjuk, hogy megyénkben régi idők óta könyvkötő-ipar is létezik és ennek helyzete ma elég kedvező” – foglalta össze a 19. század végén Vitos Mózes, a Csíkmegyei füzetek szerzője.
– „Könyvkötőinknek állandó munkája van és e téren a müizlés is hova-tovább fejlődik. Nálunk a könyvkötő-ipar eredete és története, múltja szintén a csiksomlyói Szent-Ferenczrend történetéhez fűződik. Az itt egy századdal ezelőtt bőrbe kötött ima és más latin könyvek még ma is küzdenek az idők viharjaival s kiállják a versenyt a moderngyarló s rövid tartamú kötésekkel. E zárda lakói voltak Csikmegyében szintén az imakönyvek első árusítói, vagyis első imakönyv-kereskedök.”
Hogy őket elsőként ki követte, nem tudom, de feltételezem, hogy 1864-ben alapított székelyudvarhelyi könyvkötészetével és 1869-es búcsúi árulásával Szemerjay Károly az úttörők egyike lehetett. Tevékenységéről, működéséről túl sokat nem írt a korabeli sajtó, szinte csak annyit, amennyit maga árult el magáról. „Könyvkötéseket, u. m. jegyzőkönyveket, pénztári könyveket, ezek lapszámozását, könyvtári és díszkönyvek finom-vászon, selyem vagy bársonybani kötését; diszmunkákat, u. m. irómappák, papirkosarak, képkeretek (asztali v. fali), kézelőtartók, nyakkendőtartók, dohánytartók stb. stb. kellő csinnal, igen tartósan és a lehető legjutányosabb árban pontosan eszközlünk” – ígéret az Udvarhelyi Híradó 1900. október 28-i számában.
Ifj. Szemerjay Károly nevével később Székelykeresztúron találkozunk, a másik Szemerjay-fiú, Ferencz viszont Csíkszeredában telepedett le – nem sokkal a nevezetes csíksomlyói búcsú után.
„Könyvkötészet Vár-utcza 264. szám alatt, az ev. ref. templom udvarán” – hirdette a Csíki Lapokban 1901. november 6-án. – „Van szerencsém a városi és vidéki közönség figyelmét felhívni három év óta fennálló s jól berendezett könyvkötészetemre.”
Szemerjay Ferenc könyvkötő-mester öt év múlva még mindig Csíkszeredában működött és a nagyközönség figyelmébe ajánlotta jutányos szolgáltatásait: „u. m.: hivatali százaléki engedménnyel, iskolai, nyomdai, könyvtárak és magánosok munkáit, különösen felhívom a tek. körjegyző urak figyelmét a hivatali kezelési könyvek bekötésére, a miért is árkedvezményben részesülnek. Elvem kevés haszon, nagy forgalom.” (Csíki Lapok, 1906. augusztus 15.)
Szemerjay Ferenc nem volt egyedül a csíki piacon: az alispáni beadványban említett konkurenst, az 1903-ban elhunyt várdotfalvi Klencsár Gyulát fia, Klencsár Viktor követte a könyvkötői mesterségben. Mellettük 1897–98-ban Létz János is próbálta kialakítani üzletkörét Csíkszeredában.
Becze Antal, Csík vármegye alispánja Fe­jér Sándor főszolgabírónak válaszolva úgy fogalmazott, hogy „a több százados gyakorlat a csíksomlyói pünkösti bucsu három napjait u. m. péntek, szombat és vasárnapot vásári jelleggel” ruházta fel, viszont Mohay Tamás szerint (A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás, Budapest, 2009. 155.p.) a csíksomlyói ferencesek háztörténetének bejegyzései „nem kevés kritikus hangot is tartalmaznak a fegyelmezetlen tömegről, a vásári árusokról, a lelki tartalmak háttérbe szorulásáról.” Az újságokban megjelent beszámolók is csaknem minden évben említést tettek a búcsúhoz társuló vásárról.
„A rendes körülmények között csendes Csik-Somlyót szokatlan jövés-menés és zaj tette élénkké már az ünnepet megelőző napokban” – írta a Csíki Lapok 1893. május 24-én. – „A vásárosok, épen mint egy sokadalomra, igen nagy számban gyűltek össze s minden felhasználható teret beépítettek sátrakkal és árus bódékkal.”
Nyolc év múlva, 1901-ben így fogalmaztak: [Vasárnap] „délután félkettőre járt az idő, midőn az isteni tiszteletnek vége lett s oszladozni kezdett az a 20-25 ezer főre becsülhető nagy tömeg, melynek nagyrésze 2-3 napon át lélekből fakadó áhítattal törekedett a bucsuáldásaiban részesülni, mig a más része kiváncsiságtól sarkalva, inkább csak csodálkozni és a pálinkás bódékban dorbézolni jelent meg a bucsun az ájtatoskodók botránkoztatására.” (Csíki Lapok, 1901. május 29.)
1902-ben arról írtak, hogy a különböző árusok „már valóságos országos vásárrá tették a búcsút. Az étel és italnemü árusok sokasága mellett az ipari készítményeknek ma már minden faja feltalálható; az éktelen zajt és lármát csapó komédiások, jongleurök, pedig valósággal elözönlötték a falut és az áhitat zavarására síppal, dorombbal, verklivel, igyekeztek a nép figyelmét felhívni s maguknak jövedelmet biztosítani. Ez a hajdan lélekemelő búcsú tehát ma inkább egy nagy sokadalomnak tekinthető, melyen épületes dolgok helyett vásári zsibajt és erkölcsrontó trágárságokat hall és lát az ember s a nép nagyobb részét nem is annyira a bucsu, mint inkább a látványosság, a nyilvános korhelykedés, duhajkodás és bámészkodás iránti vágy hozza össze, a mi a bucsut valóságos jellegéből ma-holnap teljesen kivetkőzteti. A hatóságoknak kellene közbe lépni, hogy az ájtatosságot ezen dolgok ne zavarják, ezért a vásárosok beözönlését korlátozni kellene az által, hogy csak az alkalomnak megfelelő czikkek árusítása engedélyeztessék, a komédiásokat pedig, mint oda nem valókat, egészen ki kellene tiltani. (Csíki Lapok, 1902. május 21.)
1903-ban még kritikusabban fogalmazott a Csíki Lapok beszámolója: „Három nap és három éjjel szól mindig az ének, pereg a dob, csilingel a számtalan csengettyü; gyónok serege ostromolja a szerzetházat, szakadatlan lánczalakban mász föl a népsereg a kis-somlyó meredek hegyére, a „Szálvátor és szt. Antal kápolnákhoz és ez a kép igazán magasztos látványt nyujtana és lélekemelő érzelmeket ébresztene a szemlélőben, ha azt el nem homályositaná és megnem zavarná az a vásári zsibaj, mely hova tovább, mind fokozattabb mérvben mutatkozik ezen bucsu alkalmával. A ponyva irodalom termékeit kináló rikkancsok ordítozása, a panorámások és különféle mutatványosok fülsiketítő dobolása, zenéje, meljel a népet silány mutatványaik látogatására megnyerni igyekeznek, botrányosan zavarják az ájtatosságot”.
Áru(s)bőség
A szakirodalom szerint a csíksomlyói búcsú eseménysorába szent és profán elemek mindenkor beletartoztak, még ha a vásárosok búcsúi jelenléte nem is volt mindig folyamatos, ugyanis előfordult, hogy püspöki rendelkezés korlátozta, máskor az államhatalom magát a búcsújárást. Szabadabb időkben, mint 1990 után, a zarándokok tömegével arányosan a vásárosok száma is nőtt. Hargita Népe (Csíkszereda)

Érettségi tétel volt az udvarhelyi író novellája
Nagy Koppány Zsolt író kanonizálódik, Genezis című novellájának részletéről értekeztek a diákok a magyar érettségin.
A júnus 8-i magyar nyelv és irodalom szóbeli érettségin szövegértelmezési feladatként Nagy Koppány Zsolt egyik novellájának részlete volt a tétel. A Genezis című írás még kötetben nem jelent meg, csak folyóiratban, de az író természetesen így is nagyon boldog.
Olyan ez, legalábbis ahhoz hasonlítható, mint amikor egy zenekar egyik dalát elkezdik játszani egy székelyföldi lakodalomban. Nagy Koppány Zsolttal készített interjúnkat itt lehet elolvasni.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), 2017. jún. 8.
Nagy Koppány Zsolt, a daloló vendégmunkás
Író, műfordító, szerkesztő – Nagy Koppány Zsolt a fiatal kortárs írók generációjához tartozik. Udvarhelyről indult
Akárcsak Cári Tibor, Fazakas Júlia, Mátyus Kati, Lukács Csaba vagy Marthy Barna, a gyerekkora óta publikáló Nagy Koppány Zsolt is ahhoz a generációba tartozik, akik udvarhelyi, udvarhelyszéki gyökerekkel rendelkeznek, de más nagyvárosban (többük esetében Budapesten) teljesedtek ki szakmailag.
Zsolt köteteivel, Jozefát úr és Ekler Ágost nevű figuráival szó szerint beírta magát az olvasók tudatába. A fiatal író útja Székelyföldről Kolozsváron és Szegeden át vezetett Budapestre, de időnként megvillan – egy író-olvasó találkozó „erejéig" iskolavárosában, Udvarhelyen is. Udvarhelyről, az írásról, a munkájáról kérdeztük.
- Biológia-kémia osztályba jártál a gimnáziumban. Tudom, akkoriban több olyan „reálos" diák volt a gimiben, akik később az írás, az irodalom felé fordultak. Nálad ez hogy kezdődött?
- Édesapám orvos (dr. Nagy Béla – szerk. megj.), ezért úgy gondoltam, én is az leszek – de a kémiával és a fizikával elég keserves és kudarccal végződő birkózásaim voltanak. Rövid ideig a jogász szakmával is kacérkodtam, ám rémisztően sótlannak tűnt; végül szerencsére megtaláltuk egymást a magyar–angol szakkal: én elvégeztem őt, és hát ő is eléggé helybenhagyott engem, főleg irodalomelméletileg.
A Gimiben egy ideig főszerkesztettem az Ébredés című diáklapot, de ez inkább következménye volt az írói tevékenységemnek, mintsem kiváltója. Egyébként remek idők voltak, Botházi Maritól örököltem meg a főszerkesztést, utánam Birta Csaba (Bicska) következett.
Írni korán kezdtem: 1987-ben, kilencéves koromban jelent meg az első „versem" a Brassói Lapokban. Ezt követően a tanító nénim odaadta Fodor Sándornak a műveimet, aki értő és kedves bírálatot mondott róluk. Az írással való frigyem tehát igen régi.
Amikor Kolozsvárra kerültem, már volt félkötetnyi novellám, aminek egyharmada bele is került az első könyvembe. Orbán János Dénes „fedezett fel", azóta töretlennek mondható a kapcsolatom az írással. A siker persze változó, voltak gyengébb és jobban sikerült éveim. Az irodalom foglalkoztat leginkább, és noha az eddig leírt betűmennyiség néha rám is meghökkentően hat – hová vezet ez?, gondolok riadtan az esőerdőkre –, könyveim nem követik túl sűrűn egymást.
- Kolozsváron az Előretolt Helyőrség, mint szellemi műhely erős hatással volt a generációtokra. Még mi ihletett akkoriban írásra?
- Mind a mai napig az egyik legfontosabb erdélyi szellemi műhelyről beszélünk, sok remek alkotót bocsátott útjára. Amennyire én tudom, valami ellenében jött létre, de közben – és végül – önálló értékteremtő fórummá, egyenesen intézménnyé vált. A mögöttes eszmei áramlat, a transzközép részben a transzilvanizmus – amennyiben ez tényleg létezik – pátoszának a feloldását célozta.
Egy csomó olyan tabu létezett ugyanis a kilencvenes évek elején az erdélyi magyar irodalomban, amelynek nem ártott a lazítás: hogy csak a legkézenfekvőbbet és legizgalmasabbat, az erotikát említsem. Az Előretolt Helyőrség pedig többek között éppen ezt hozta be a köztudatba.
A szexről írni és olvasni nagyon hálás dolog, és könnyedén van benne annyi polgárpukkasztási és izgalmi faktor, hogy elvigye az egészet – még akkor is, ha gyengébb minőségű szövegről van szó. Néha persze túlbillent a dolog, de mostanra úgy tűnik, beállt – és közben változott a társadalmi és irodalmi környezet is.
A Helyőrség tagjai igyekeztek humorral és frissességgel közeledni az irodalmi hagyományhoz: igaz, más megoldás nem is igen maradt a mi generációnk számára, márpedig viszonyulni mindig kellett és kell.
Orbán János Dénes, Fekete Vince, Sántha Attila, László Noémi, Karácsonyi Zsolt, Szálinger Balázs, Farkas Wellmann Endre és Farkas Wellmann Éva - mind innen kerültek ki, és igen jó nevű szerzőknek számítanak.
- Mennyire volt nehéz beilleszkedni a magyarországi, budapesti irodalmi közegbe? Te már úgy mentél ki, hogy volt egy megjelent köteted.
- Nem volt könnyű, de nem is volt vészes, és persze a folyamat mind a mai napig tart. Óhatatlanul is van az egésznek egy politikai vetülete: aki határon túlról jön, az akarva-akaratlan belekerül egy kategóriába, amiben könnyen benne is maradhat. Ráadásul szinte elvárás, hogy valamelyik oldal iránt előbb-utóbb elköteleződjék az ember.
Amikor én Magyarországra érkeztem, az erdélyi közélet még nem volt ennyire megosztva; de utána a pannon megosztottság begyűrűzött ide is. Én viszont még egy egynemű közegből kerültem át a megosztott közegbe – így nyilván voltak meglepő dolgok, meg hát elég naiv is voltam.
A beilleszkedés még mindig tart, bár én inkább egyedül érzem jól magam, nem szeretek csoportban, a csoport egyik tagjaként működni. Egy-két asztaltársaságnak ugyan tagja vagyok, de az ilyen bandázás inkább Kolozsváron volt jellemző.
Ami a művek beilleszkedését és beillesztését illeti: a könyveimet gondozó Magvető Kiadó sokat segített abban, hogy a szakmai elit és a szélesebb olvasóközönség látókörébe kerüljenek.
- Műfordítással is foglalkozol – néha egészen érdekes dolgokkal. Ez a mindennapi munkád?
- Angoltanár vagyok, de fordítok is, igaz, csak Nagy Zsolt néven. Ez egy magyar „betegség", hogy aki ír, az fordít is, ha beszél idegen nyelvet. És persze szerkeszt.
Így hát én is ezt teszem. Van ennek varázsa, nem kérdés, és elég jól lehet vele keresni, már persze ha időben kifizetnek. Igényes lektűröket és politikai emlékiratokat fordítok, egyik viccesebb, mint a másik – a szó szoros értelmében.
- Ami a te műveidet illeti, két novellásköteted és két regényed van – melyik volt az, amire és amiért felfigyelt az olvasóközönség?
- Talán az első könyvnek volt az olvasók körében a legnagyobb visszhangja, azt állítólag még órán is olvasták a diákok a pad alatt – ennél nagyobb dolgot pedig író igazán nem kívánhat. A Jozefát úrnak jó reklám volt az Irodalmi Jelen negyvenezer dollár összdíjazású regénypályázata, melyen a mű második helyezést ért el, és tulajdonképpen annak köszönhetően figyelt fel rám a Magvető. Onnan kezdve a jelenlegi kiadóm olvasóközönségének az érdeklődésére bátorkodom igényt tartani.
Az átütő, nagy könyvsiker azonban mintha még váratna magára – persze, nem késtem el semmivel, türelmesen várok, és közben dolgozom. A Nagyapám tudott repülni megjelent németül is – a német olvasók jóindulatú érdeklődése és nyitottsága témakörében már lelkesedtem párszor, így most nem fogok, de tényleg kivételes értői, élvezői és pártfogói az irodalomnak.
Legutóbbi regényem, az Ekler Ágost szándékaim szerint – bár ezt persze nem az én tisztem megállapítani – lezár egy korszakot, konkrétan és átvitt értelemben is, de a váltás nyilván nem lesz olyan nagy, hogy aki az eddigi könyveket szerette, ne örülhetne annak az új regénynek is, amelyen jelenleg dolgozom, és amely éjt nappallá téve foglalkoztat.
- Udvarhelyhez mi köt még?
- Udvarhely a menedékem, itt élnek a szüleim, és mindig jó érzés hazajönni, feltöltődni a család és a szűkebb pátria élményeivel és benyomásaival. Kisimul tőlük a lélek, és nagyon fontos, hogy időről időre kisimuljon az ember lelke. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy végleg haza kellene költözni, re kéne patriálni, ugye, de ennek immár vannak objektív akadályai.
A gyermekeim Pesten születtek, ott van lakásunk, lányom nemsokára kezdi az óvodát, és a munkám is odaköt. Ráadásul harmincöt éves vagyok, és ebben a korban nulláról újrakezdeni valamit – akár a tanárságot, akár az életet – valahogy már nem olyan duhajul lendületes, mint Magyarországon volt a húszas éveim elején.
Furcsa és kellemetlen dolog ez az áttelepülés: A vendégmunkás dalai című, lírai punk műfajú művemben meg is írtam – na nem mintha ez olyan nagy okosság volna, de talán a megszenvedettség hitelesíti kicsit –, hogy erre általában egy egész generáció rámegy, és már csak a gyermekeknek lesz jó, ha jó lesz, persze.
Mert az ebben a „sem még itt, sem már ott"- kettősségben őrlődő ismerőseimmel egyetemben csak reménykedhetek abban, hogy a gyerekeink már igazán otthon fogják érezni magukat a városban, mely nekünk csupán lakhely.
Érdekes érzés belegondolni abba, hogy a kilencedik kerület nem éppen „rózsadombi" részén található lakásunk és környéke lesz a lányomnak és a fiamnak az érzelmileg ugyanolyan fontos helyszín, mint nekem volt sok Maros megyei település vagy persze Udvarhely.
Nehéz vele megbarátkozni, de tagadhatatlan, hogy van ebben a mindegyre felszakadó sebben valami teremtő többlet. Majd ők eldöntik, mit tesznek. Még az is lehet, hogy visszajönnek.
Nagy Koppány Zsolt
1978-ban született Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen élt 18 éves koráig, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett, majd Szegeden tanult, később Budapestre költözött, jelenleg is ott él és publikál.
Kötetei: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, 2000), Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, 2006), Nagyapám tudott repülni (novellák, 2007), Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, 2010), Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, 2012).
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Marhavagonokban a bizonytalanság felé: Udvarhely vármegye kiürítése
1916-ban a román betörés hírére a hatóságok elrendelték a székely vármegyék kiürítését. Apokaliptikus látvány lehetett a Segesvár felé szekéren elinduló menekültek tömege. Korabeli forrásokra alapozva elevenítjük fel a történteket.
1916. augusztus 29-én a délutáni órákban érkezett meg Székelyudvarhelyre a román hadüzenet híre. Ekkor már hosszú sorokban jöttek a háromszéki és csíki menekültek, kiket Udvarhely vármegyébe irányítottak a hatóságok.
Este 9 órakor aztán a helyi hatóságok megkapták az Udvarhely vármegyére szóló evakuálási felszólítást is. A katonaság riadót fújt, a lakosság egy része lázasan csomagolt, hogy lehetőleg a hajnalban induló első menekülő-vonattal el tudja hagyni szülőföldjét. Az udvarhelyiek igyekezetét látva a csíkiak és a háromszékiek áradata is tovább indult. A környező községekbe másnap reggelre vitték szét a hírnökök a kiürítést tartalmazó parancsot, mire az egész vármegye népe elindult a bizonytalanság útján. A menekülők szekereinek hosszú sora Segesvár felé indult el.
„Ameddig a szem ellátott, minden utat a szülőföldet otthagyók karavánja töltött be, a réteket és a hegyek oldalát a hajtott marhák fehérsége födte be. Estére kelve, csillagos éjben, őszi hidegben a menekülők tábortüzei gyúltak ki és fázós asszonyok, elalélt gyermekek, a virrasztó földönfutók ülték körül. S ahogy virradatkor tovább indult a hazáját vesztetett székelység, újabb és újabb községek munkásnépe csatlakozott hozzájuk és mind több-több község vált némává és elhagyottá.
Az ősi Székelyföld szabadságszerető népe ott zarándokolt végig a segesvári csatatéren, hol Petőfi alussza örök álmát” – írta a korabeli Udvarhelyi Híradó.
A menekülők Segesváron két részre oszlottak: azok nagy része, akiket szívességből hoztak el szekereken idáig, vonatra ültek, a szekérrel rendelkezők Maros-Torda vármegye felé haladtak tovább. Ekkor már ugyanis a Segesvár központú Nagy-Küküllő vármegye kiürítése is megkezdődött. Székelyudvarhelyről 29-én éjfél körül indult el a 82. gyalogezred káderét, azaz a frontra induló menetszázadok felállítását lebonyolító pótzászlóaljat szállító vonat. Reggel hétkor pedig az első menekülteket szállító szerelvény is elindult. Héjjasfalván és Segesváron a szekér nélküli menekültek a Földvárról indított vonatokra szálltak fel.
Negyven-ötven ember szorongott a marhavagonokban, melyekből sok esetben a trágya sem volt kitakarítva. A nyitott szeneskocsikban le nem rakott teheráruk rengetegében húzódtak meg a menekültek tömegei.
A vármegye kiürítésének emberfeletti munkáját Ugron János főispán vezette, de jelentős szerep jutott Sebesi János alispánnak, dr. Keith Ferenc t.b. főjegyzőnek, dr. Pálffy Jenő főszolgabírónak, dr. Gyárfás Pál árvaszéki elnöknek, Szentkirályi Andor főispáni titkárnak és Szentkirályi Kálmán árvaszéki ülnöknek is. A város részéről Soó Domokos tanácsos, Szakáts Zoltán főkapitány, dr. Majthényi Miklós polgármester, Szabady Tivadar és Szabó Nándor főszolgabírók vállaltak hatalmas szerepet az irányításban. Mindeközben dr. Paál Árpád vármegyei főjegyző, dr. Lengyel József főorvos és Lakatos Tivadar városi tanácsos a vármegye és a város értékeit Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székhelyére, Szolnokra menekítették, ahol átmenetileg néhány hivatal működését is elindították.
A szakszerű irányítás eredményeképpen sikerült elszállítani sok értékes anyagot, a felhalmozott gabonakészletek egy része is megmentődött. Szeptember 8-án marharekviráló bizottság kezdte meg aktivitását Székelyudvarhelyen. A bizottság mintegy 2500 marhát vett át 2-3 korona egységárral, ezzel nagymértékben sikerült megakadályozni a marhaállomány elkótyavetélését. Székelyudvarhely városában szeptember 13-ig relatív élénk volt az élet. Mintegy 2000-2500 lélek volt ekkor itthon (a közel tízezerből), működött a piac is, ahol jelen voltak a falusi árusok. Több kereskedés nyitva volt, a húst pedig hatósági vágás után ingyen biztosították a lakosságnak. A Budapest szállodában tiszti étkező működött, igaz, csak este 9 óráig. A trafikot a főkapitány kiárultatta, vásárló volt bőven, mert a Hargitán levő frontra naponta vonultak föl és vissza a különböző katonai alakulatok, huszár őrjáratok, de a városban is időztek 82-es katonák.
Mivel a hírek a román előnyomulás megtorpanásáról szóltak, az elmenekültekből többen visszatértek. Aztán a hadi helyzet szeptember 11-én mégis szükségessé tette Székelyudvarhely teljes kiürítését. Ennek levezénylésére Betegh Miklós kormánybiztos Széll József fogarasi főispánt küldte ki. A kiürítést 15-én fejezték be, amikor Széll főispán autóval elutazott a városból Kállay Tamás képviselő társaságában. Kállay előzőleg a képviselők segélyező bizottságának megbízásából 35 000 koronát osztott szét a menekülők közt. Ugyanaznap hagyta el a várost Ugron János főispán is, aki betegsége dacára is oroszlánrészt vállalt a menekültek ügyes-bajos dolgainak intézésében. 16-án elutazott a polgármester és a főszolgabírók is, a városban Sebesi János alispán, dr. Keith Ferenc másodfőjegyző és Szakáts Zoltán főkapitány maradtak.
16-án hajnalban és reggel négy menekülő-vonat hagyta el a várost, az utolsó szerelvény reggel fél nyolckor indult ki az állomásról.
Ezzel jött el a főkapitány, a pályaudvari parancsnokság, a postahivatal személyzete, a rendőrök és a vasúti személyzet. És erre a vonatra tették fel a vármegyei kórházat is dr. Egyed Balázs orvos utasításai szerint. 24 beteget tudtak a rendelkezésre álló 40 perc alatt a vonathoz kiszállítani és elhelyezni. A kórházban 12 beteg, köztük dr. Ráczkeövy Samu és egy elmebeteg maradt, kiknek gondozását az alispán dr. Demeter Károlyra bízta. A kórházat Szolnokra szállították, míg a katonai tartalék-kórházat már korábban Szabó kapitány és dr. Imreh Domokos vezetésével Tordára menekítették. Gyárfás Pál árvaszéki elnök fáradozásainak köszönhetően az Országos Gyermekmentő Liga által felkarolt udvarhelyi gyermekeket is idejében sikerült vasúton kimenekíteni, akárcsak az itt rekedt Csík vármegyei katolikus árvaház növendékeit.
A negyedik vonat elindulása után a pályaudvaron teremtett lélek nem maradt, a városban maradt mintegy ezer lakos lélekszorongó érzéssel várta a román csapatok érkezését. Az alispán és a másodfőjegyző délelőtt 10 órakor utazott el Székelykeresztúrra, miután a vármegyeház őrizetét Ágotha Ferenc útmesterre bízta. A város vezetését egy korábbi közgyűlésen a valószínűleg román származású Stefáni Károly városi tisztviselő vállalta. Az első román járőr szeptember 17-én délelőtt jött be a városba, a Szent Imre utcán leérve a Kőkereszt-tér környékén „tájékozódott”, majd vissza is lovagolt. A román egységek aztán 18-án, hétfőn vonultak be a városba.
Főbb források: Udvarhelyi Híradó, 1916. október 15., november 5., Haladás, 1916. augusztus-szeptember.
Kápolnási Zsolt / liget.ro

Feltárul a korabeli kisvárosi élet az Udvarhelyi Híradó százéves lapjaiból
Irodalmi lapként is működött az Udvarhelyi Híradó 1898 és 1903 között. A székelyudvarhelyi Kénesi Kinga bölcsészhallgatóként a kiadvány archívuma alapján fedte fel a korszak kulturális életét.
Kutatásán keresztül világosan látszik, az udvarhelyszékieket érdekelte a kultúra, a tanárok szerettek írni, a szerkesztő pedig válaszolt a hátsó oldalon, ahol a lap belső életébe is betekintést nyerhettek az olvasók.
Kénesi Kinga a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítványnál önkénteskedve kapott megbízást, hogy keressen ki egy rövid szöveget egy, a tudományos könyvtárban található régi Udvarhelyi Híradóból. A kutatómunka során került kezébe az újság 1898 és 1903 időszakának gyűjteménye. Belelapozva azonnal szerelembe esett – mesélte –, egész nap csak forgatta az újságokat, amelyekből lassacskán feltárult a korabeli kisvárosi élet.
A lapszámokban elmerülve már akkor eldöntötte, érdemes lenne ezzel tudományosan is foglalkozni. Néhány év múlva, amikor disszertációtémát kellett választania, rögtön tudta, mivel fog dolgozni. Amikor a kutatás egy része elkészült, az Erdélyi Magyar Tudományos Diákköri Konferencián a médiaszekcióban mutatta be. Nagyon megoszlóan vélekedtek munkájáról, volt, aki nem találta izgalmasnak. Ettől Kinga még elszántabb lett, érdekesebb, izgalmasabb szempontokat keresett, át akarta adni mindazt, amit akkor érzett, amikor rátalált ezekre a szövegekre a tudományos könyvtárban.
Disszertációs dolgozatának bemutatásakor már több helyről biztatták, hogy érdemes lenne folytatni a kutatást, hiszen az erdélyi sajtótörténet, főleg irodalmi szempontból, eléggé kiaknázatlan terület.
A lap négy oldalban jelent meg, általában vasárnaponként, de ez évfolyamonként változott. Az irodalom aktuális történései nagyon gyakran háttérbe szorultak, ugyanis az aktuális társadalmi hírek és gazdasági közlemények igen jelentős helyet foglaltak el. A tájékoztatás mégis folyamatos volt az irodalom színteréről, hiszen az aktuális irodalmi történésekről való tudósítás érdekében egy rovatot hoztak létre a szerkesztők, Irodalom címen. Kinga ezekkel a szövegekkel foglalkozott leginkább. Mindig is könyvszerető volt, aki csak úgy falta a jobbnál jobb könyveket, így nem csoda, hogy vonzotta az irodalom, és udvarhelyiként a város, a több mint száz évvel ezelőtt élt lakosok gondolkodásmódja, problémái, világnézete. Elmesélte, érdekes volt olvasni a rövidhírekben, hogyan építettek, javították az utakat, de érdekes volt ráismerni az épületekre is, ahol ma már teljesen más tevékenység folyik, mint régen. A cikkekben a már említett útjavítási munkálatoktól a politikai eseményeken át a színházelőadásokig számos közéleti eseményen keresztül ismerte meg a korabeli értelmiség problémáit.
A múltbéli lapokról feltáruló események között van olyan is, ami száz év alatt sem változott, például hogy évről évre mekkora szenzáció volt a városi korcsolyapálya megnyitása.
Végigolvasva a lapszámokat kiderült számára, hogy az irodalmi szövegek leginkább szerelmi történetek, melyeket a helyi tanárok, tanítók, értelmiségiek írtak, de talált néhány tájleírást is.
A lap hátsó oldalát általában az olvasói levelekre adott szerkesztői válaszok töltötték ki, így a szerkesztői elvekről is képet alkothat az, aki ezeket végigolvassa. Innen tudhatjuk meg azt is, hogy temérdek kézirat érkezett publikálásra, leginkább udvarhelyszékiektől, de már befutott szerzők műveit is közölték másodkiadásként. Az olvasók leveleikben leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy a cikkek alján megjelenő írói álnevek mögött ki publikált. Volt eset, amikor a szerkesztő válaszolt, de volt, hogy hosszasan elmagyarázta, milyen politikai ok miatt nem válaszolhat. Kinga most korrektorként dolgozik a kolozsvári Szabadság napilapnál, elmondása szerint kutatása is közrejátszott ebben, hiszen azelőtt nem igazán érzett vonzódást a sajtó iránt. Viszont nagy álmát, hogy tanárnő legyen, nem adta fel, sőt egyre inkább tudja, hogy tanítani szeretne, így tervei szerint kis szakmai kalandozás után hamarosan hazatér, és a tanügyben helyezkedik el. Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro

Csődvédelem alatt az Udvarhelyi Híradó Kft.
Helyt adott az Udvarhelyi Híradó Kft. csődvédelemre vonatkozó kérelmének hétfőn a Hargita Megyei Törvényszék. A legnagyobb erdélyi magyar médiacég körlevélben értesítette a munkatársait, hogy a fizetésképtelenség elkerülése érdekében kezdeményezett eljárással lehetőség nyílik a lapkiadó helyzetének stabilizálására. A lapkiadás továbbra is zavartalan.
„A fizetésképtelenség megelőzését célzó eljárás azt jelenti, hogy az átszervezés ideje alatt tevékenységünket tovább folytatjuk, és — kiadói tevékenységünk ésszerűsítésével, racionalizálásával — konszolidáljuk a társaság helyzetét, tartozásainkat a vonatkozó jogszabályokkal összhangban kiegyenlítjük, folyó fizetési kötelezettségeinknek továbbra is eleget teszünk. Mindez a különböző ágazatokat érintő keretszűkítéseket és források átirányítását vonhatja magával” – olvasható az Udvarhelyi Híradó Kft. (UH) tájékoztatójában.
A dokumentum emlékeztet, hogy egy évvel ezelőtt, 2016 decemberében gondatlan vagyonkezelés gyanújával leváltották az akkori menedzsmentet, amely ellen bűnügyi eljárás indult. A korábbi években felgyűlt adósságok azonban azóta is terhelik a céget. Krónika (Kolozsvár)

Csődvédelem az erdélyi magyar sajtóban
Csődvédelem alá került hétfőtől a legnagyobb erdélyi magyar médiavállalkozás. Az Udvarhelyi Híradó Kft. jelenlegi vezetői szerint a korábbi menedzsment „rablógazdálkodása” miatt került válságos helyzetbe a cég, de a fizetésképtelenség elkerülése érdekében kezdeményezett eljárással lehetőség nyílik a helyzet stabilizálására. A mintegy 300 alkalmazottat foglalkoztató, több napilapot (Krónika, Vásárhelyi Hírlap, Csíki Hírlap, Gyergyói Hírlap, Udvarhelyi Híradó), egy hetilapot (Erdélyi Napló) és egy hírportált (szekelyhon.ro) működtető kiadó 2016. december 20-án közleményben tájékoztatta az ügyfeleit, hogy visszahívta tisztségéből az ügyvezető igazgatót, aki ellen bűnvádi eljárás is indult. Székely Róbert azonban tagadja a sikkasztásról szóló vádakat, és egyévi fizetésének elmaradásáért, illetve rágalmazásért pereli a kiadót. Idén az újságírók többször is késve kapták meg a fizetésüket, és nemrég válságosra fordult a helyzet. Ezért a kiadó november 24-én csődvédelmi kérelmet nyújtott be, amit jóvá is hagyott a Hargita megyei törvényszék. A kiadó körlevélben értesítette munkatársait a csődvédelemről, hangsúlyozva, hogy a lapkiadás továbbra is zavartalan, a korábbi években felgyűlt adósságok terhelik a céget. A kiadó bevételeit eddig a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány egészítette ki. maszol.ro; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)