Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Transindex
286 tétel
2016. november 23.
Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 23.
Mennyi adót fizet és mennyit kap vissza Székelyföld?
MTI - A befizetett adó és a költségvetésből visszakapott összegek aránya alapján a középmezőnybe tartoznak a magyar többségű megyék - derült ki abból az összeállításból, amelyet a Transindex portál tett közzé kedden a 2016-os év első kilenc hónapjának a pénzügyi adatai alapján.
A portál közérdekű adatigényléssel kapta meg a pénzügyminisztériumtól a társasági adó, jövedelemadó, áfa, illetve jövedéki adó formájában befizetett összegek megyei bontását, és a megyéknek visszautalt összegek statisztikáját.
Ezek szerint az államháztartásnak a megyékből és a fővárosból származó bevételei az első kilenc hónapban elérték a 89,9 milliárd lejt, ebből visszaosztás vagy minisztériumi utalások formájában összesen 33,3 milliárd lej, azaz az összeg 37 százaléka jutott vissza helyi szintre.
Az adatok szerint az egész országban beszedett adó több mint kétharmadát Bukarestben összesítették. Ez annak tulajdonítható, hogy a törvények szerint a nagyvállalatok a fővárosban adóznak. Bukarest az általa begyűjtött adónak csupán a 13 százalékát kapta vissza, de ez is öt és félszer több, mint a székelyföldi Kovászna, Hargita és Maros megyének visszaosztott összegek együttvéve.
A megyei bontás azt mutatja, hogy Románia negyvenegy megyéje közül csak 11 fizetett be többet, mint amennyit visszakapott, harminc megyének viszont több jutott, mint amennyit befizetett. A befizető megyék rangsorát Konstanca vezeti (a befizetések 26 százalékát kapta vissza), utána a Bukarestet körülvevő Ilfov (33), Brassó (34), Kolozs (44), Prahova (52), Temes (53) valamint Dolj (73), Iași (78), Szeben (80) és Argeș (97) megyék.
Nagy mértékben különbözik az eltartott megyék eltartottsági foka. A legeltartottabb megye, a dél-romániai Teleorman csaknem háromszor annyit kapott vissza a költségvetésből, mint amennyit befizetett (292 százalék), további nyolc megye pedig a befizetései több mint kétszeresét kapta vissza. Ezek a bánsági Krassó-Szörényt leszámítva Kárpátokon túli megyék.
A jelentős magyar lakossággal rendelkező erdélyi megyék közül Bihar a befizetett adók 101 százalékát, Maros 104, Arad 108, Szatmár 130, Kovászna 138, Hargita 144, Szilágy pedig 159 százalékát kapta vissza.
maszol.ro
2017. január 7.
Recenzió - Látlelet az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről
Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség
Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és a 2011. romániai népszámlások tükrében
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem gondozásában jelent meg Veres Valér szociológus Erdély népességszerkezetét és főbb demográfiai folyamatait az 1992 és 2011 közötti romániai népszámlálások alapján elemző kötete.
/Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó,  2015, 263. p./
Demográfia, de miért is?
A népszámlálás előzetes eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő korábban már közétették[1], de ez nem teszi fölöslegessé a végleges eredmények újabb szakszerű, a tágabb kontextust is szem előtt tartó munka elkészítését. A népszámlálás végleges adataival a szerző az előzetes adatközlésekhez képest új szempontok alapján vizsgálhatta Románia és azon belül a magyarság demográfiai helyzetét.[2] Ez adja az ismertetendő kötet aktualitását. A jelenlegi erdélyi magyarság demográfiai helyzetének megértése nélkül nem tudunk egy sor más, például etnoszociális, oktatási, gazdasági, politikai vagy más társadalmi problémát sem megérteni, sem helyesen értelmezni. Veres Valér a népességszám változását (nemzetiség és anyanyelv tekintetében), szerkezeti rétegződését (korszerkezet, iskolázottság, foglalkoztatottság), természetes népmozgalmát (születés, halálozás, termékenység stb.), családi állapotát, illetve a magyarságot érintő migrációs folyamatokat a romániai keretbe ágyazva vizsgálja. A nemzetiség adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi.
Egy „félre síklott” népszámlálás
A könyv elején a szerző rávilágít a 2011. évi népszámlálás sajátosságaira. Ez volt Románia első Európai Uniós követelmények szerint végrehajtott népességösszeírása. Az Eurostat ajánlása alapján az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem számították be az ország állandó népességébe. Ugyanakkor az egész módszertant és az eredményeket elbizonytalanítja, hogy a stabil népességszámot utólag 1 183 000 fővel megnövelték.[3] Románia népességét ez alapján 20 121 541 főben határozták meg. De ebből csak 18 884 800 fő esetében ismert a nemzetiségi és a vallási hovatartozás, valamint az anyanyelv. Ez egyfelől annak a következménye, hogy az említett három adat közlése önkéntes bevallás alapján történt, másfelől, hogy a népszámlálás során összeírt közzel 1,2 millió fő esetében az említett három kritérium nem ismert. A hivatalos álláspont szerint – melyet a szerző is közöl – a következő okok vezettek a népszámlálás kiegészítéséhez: a népszámlálás előkészítésében és lebonyolítása során problémák adódtak, amelyek előre jelezték a népesség alulszámolását, illetve hogy erkölcsi kérdés az ország népességének korrekt megismerése. Kiss Tamás ezt némileg árnyalja: a hivatalos népességelőrejelzések 2011 elejére 21 413 000 lakosságot jósoltak, de ebben gyakorlatilag csak a természetes népmozgalmi veszteséggel számoltak. A szakértők nem kalkuláltak azzal, hogy 2,5-3 millió román állampolgár él és dolgozik majd külföldön.[4] A hiányt pedig valahonnan pótolni kellett. Ez felveti az adatkettőződés lehetőségét és megkérdőjelezi a népszámlálás hitelességét.
Veres a továbbiakban ismerteti a népszámlálás megszervezése és lebonyolítása körül felmerült problémákat. A 2011 és 2013 között publikált újságcikkek (Krónika, Új Magyar Szó, Szabadság, Transindex) kapcsán kitér a közzétett eredmények társadalmi fogadtatásának értékelésére is. A sajtó folyamatosan beszámolt a Statisztikai Intézet által kiadott közleményekről, az RMDSZ népszámlálási karavánjáról és az EMNT kampánygyűléseiről. Az RMDSZ „Minden magyar számít!” kampányát három stratégia mentén kívánta megvalósítani: sajtókommunikáció, médiaklipp és tájékoztató anyagok terjesztése, illetve karaván a szórványtelepüléseken. A szerző a megjelent fontosabb médiaközlemények számbavétele és a politikai alakulatnak a népszámlálás kapcsán felmerülő diskurzusainak bemutatásán túl éppen csak megemlíti az összeírás során felmerült rendellenességeket. Holott „A népszámlálás lebonyolításával kapcsolatos rendellenességek, >kapkodás<” (22-23.) című alfejezetnek elméletileg ezt a célt kellett volna szolgálnia. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, a továbbiakban eltekintünk minden egyes fejezet részletekbe menő bemutatásától helyette néhány módszertani és szemléletbeli kérdésre hívnánk fel a figyelmet.
A kötet felépítése és módszertana
Mind a hét fejezet egy-egy népességszerkezeti aspektust, népesedési eseményt vizsgál.[5] Veres Valér a korábban már említett demográfiai jelenségeket először országos szinten tanulmányozza, majd pedig regionálisan és a magyarságra fókuszálva. A magyar nemzetiségű népesség főbb jellemzőit és sajátosságait a fejlesztési régiók szintjén és megyénként vizsgálja a szerző. A hangsúly minden esetben az aktuális 2011. évi népszámláláson van. A statikus adatoknak a folyamatokban való értelmezése érdekében az összeírás eredményeit korábbi népszámlálásokéval vetette össze. Az egyes fejezetek végén mellékletként közölt értékes táblázatok más munkák kiindulópontjául szolgálhatnak.
A vizsgálatok lehatárolásaként használt léptékek közül problémásnak tartjuk a fejlesztési régió használatát. A demográfiai esemény vizsgálatakor, főleg ha az egy adott nemzetiség szempontjából közelít a problémához, nem hagyhatók figyelmen kívül Erdélynek a hosszú évszázadok alatt kialakult etnikai-földrajzi sajátosságai. Mint ismeretes, ezek a nagyobb régiók (történeti Erdély, Partium, Bánság) eltérő etnikai, gazdasági, társadalmi jellemzőkkel bírnak. A kohéziós erő demográfiai helyzetéből adódóan egyelőre nagyobb a történeti régióknak, illetve a megyéknek, semmint a fejlesztési régióknak a szintjén. A fejlesztési régiók a történeti tájegységek mellőzésével önkényesen rajzolják át Erdély, illetve az azon kívüli területek térképét. Az így kapott eredmény nem mindig felel meg a napi gyakorlati felhasználásnak, és ilyenkor vélt és/vagy manipulált következtetéshez vezet. Ezért járhatóbb útnak tartjuk Kiss Tamás és Barna Gergő megközelítését. A szerzőpáros az erdélyi magyarok demográfiai helyzetének vizsgálatakor hat régiót alakítottak ki, amelyek a megyéket tömörítik.
Ez alól csak közép-Erdély és a székelyföldi régió képez kivételt, amely Maros megye különböző részeit tartalmazza.[6] Például sokkal reálisabb képet kapunk a partiumi magyarságról ha azt határain belül vizsgáljuk (Bihar, Szatmár és Szilágy megye), mintha ugyanezt a mesterségesen kialakított Északnyugati régió keretében (Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye) tennénk. Ha csak az utóbbit vesszük, az így kapott eredmények a valós arányok torzításához vezetnek. Kiss Tamás és Barna Gergő a hat régió kialakításakor nem a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem Erdély valós demográfiai helyzetéből indultak ki. Ha a történeti szempont lett volna a meghatározó, akkor a Partiumi régióba kellett volna sorolják Arad megyét is. Akkor is ezen elv mentén jártak el, amikor Maros megye egyes részeit leválasztották a székelyföldi régiótól. Kiss Tamás szavával élve: a jelenkori Erdélyben „demográfiai szétfejlődés” ment végbe.[7] De a folyamat nem zárult le.
Székelyföld etnikai tömb, nincs konkrét határa, de elsősorban a történeti Székelyföldre értendő. Itt él az erdélyi magyarság 33-40%-a. Az itt élők célja, hogy egyetlen közös egységbe szerveződjenek. Az önkormányzat és a megyei intézmények – mivel magyar irányítás alatt vannak – elősegítik a magyar identitás újratermelését.
Partium, Bihar, Szatmár és Szilágy megyékkel együtt alkotott határ menti sáv. Itt él a teljes romániai magyar népesség 23-35%-a. De amennyiben csak a magyarok által lakott megyerészekre fókuszálnánk, akkor 50% körüli arányhoz jutnánk. Ezt Kiss Tamás egyfajta paritásos kisebbségként írja le: a mindennapokban a magyar-román viszony kevésbé aszimmetrikus. Kiegyensúlyozott a nyelvhasználat, az önkormányzatok szintjén egyfajta intézményesedés figyelhető meg a román-magyar hatalommegosztásban.
Tág és széles interetnikus zónát találunk Máramarostól Kolozs megyén és Maros megye nem székelyföldi részein keresztül egészen Dél-Erdélyig és a Bánságig. Itt a magyarok tényleges kisebbségben, illetve szórványban vannak. De ezen belüli arányuk igen széles skálán mozog.
Veres Valér saját hermeneutikai megközelítése kapcsán rögzíti: „[…] terjedelmi korlátok miatt, nem minden 2011, vagy a. évi népszámlálási adat, rétegződési vagy demográfiai mutató mentén tudtuk a regionális vagy megyei tendenciákat is megvizsgálni. Esetenként vagy a regionális megyei szintű elemzéstől eltekintettünk, a redundanciát elkerülendő, vagy amikor a regionális átlagok elfedték az eltéréseket, csupán a megyei tendenciák voltak relevánsak.” (8.)
A demográfiai jelenségek etnikailag lehatárolt közösségekben történő vizsgálata kapcsán két alapvető szemléletbeli problémára szeretnénk rávilágítani. (1.) Erdélyi vagy romániai magyarság? (2.) Demográfiai értelemben a romániai / erdélyi magyarságra mint önálló entitásra kell-e tekintenünk vagy sem? A kötet szerzője a romániai és erdélyi magyarság fogalmakat rokon értelműként használja, „mivel demográfiai értelemben a magyar nemzetiségűek 99%-ban Románián belül a tág értelemben vett Erdély területén éltek a 2002. és 2011. évi népszámlálás szerint is.” (9.) A második kérdés ennél már összetettebb. Veres sorra veszi az egyes tudományterületeknek az e kérdésre adott válaszait. Antropológiai megközelítésben a romániai magyarság „társadalomként működik”, és olyan magatartáshalmazt feltételez, ami kollektív identitást termel.
Történetileg 1920 után beszélhetünk „önálló” kisebbségi (erdélyi) magyar társadalomról. A szerző e tekintetben Bárdi Nándor és Szarka László munkáira támaszkodik. Az ő elgondolásukat Kántor Zoltán elméletével egészíti ki. Miszerint egy nemzeti kisebbség is hasonló politikai és közéleti keretek között szervezkedik, mint egy állam. Hangsúlyozza a nemzeti elvet, amely meghatározza és egyben behatárolja azokat az eszközöket, amely mentén egy adott kisebbség szerveződik. Kántor szerint ez adja az erdélyi magyarság összetartó és szervező erejét, ez védi az asszimilációtól, és magyarázza, hogy miért törekszik a kisebbség a többségivel párhuzamos intézményrendszer és tágabban vett társadalom kialakítására.[8] Kiss Tamás Erdély etnikai rétegződését történeti léptékben is vizsgáló tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi erdélyi magyar társadalom megléte a mobilitási csatornák függvénye. Enélkül az önálló kisebbségi magyar társadalom vagy entitás már nem fenntartható, tehát előbb vagy utóbb megszűnik létezni.[9]
Az említett referenciapontok bemutatása után Veres arra a megállapításra jut, hogy a magyar kisebbségi közösségek sajátosságai nemcsak a többségi társadalommal való összehasonlításban érhetőek tetten, hanem a „belső szerkezetből, a területi-regionális eloszlásból származó sajátosságokon” (10.) keresztül is megragadhatóak. Ha a területi-regionális eloszlás alatt esetleg településszintű megközelítést ért, akkor egyet is értünk vele. A regionális, fejlesztési régió szerinti megközelítéssel kapcsolatos aggályainkat már kifejtettük. Szerinte, ha a kisebbségi magyar társadalom és a többségi román társadalom demográfiai jellemzői között nincs szignifikáns eltérés „az nem jelenti azt, hogy ne lennének az illető etnikai-nemzeti közösségnek a többségtől eltérő reprodukciós vagy strukturális sajátosságai, amennyiben a jelenséget a közösség belső szerkezeti sajátosságai szerint is megvizsgáljuk és longitudinálisan is elemezzük”. (10.) Véleményünk szerint Veres Valér saját álláspontja igazolásakor önellentmondásba keveredik. Egyfelől leszögezi: lehet olyan, hogy egy adott demográfiai jellemző azonos a magyar és román nemzetiségű esetében. De ha különbség van magyar és magyar etnikumú demográfiai jellemzője között, akkor magyar és román között is adódhat különbség, holott egyikből nem következik a másik. Azzal viszont egyetértünk, hogy a magyar etnikumú közösségek, a kisebb és nagyobb régiók közötti különbségek és hasonlóságok vizsgálata is ugyanolyan fontos, mint a magyaroknak a románokkal vagy más etnikai csoportokkal történő összehasonlítása.
A továbbiakban a magyarok és románok demográfiai eltéréseire kívánunk reflektálni. Ezzel is rávilágítva, a kisebbségi létből adódó demográfiai sajátosságokra, amelyek a magyarok belső viszonyainak elemzéséből nem derülnek ki. Az erdélyi magyarság demográfiai és társadalmi szétfejlődése ellenére sok hasonlóság figyelhető meg egyaránt a kisebbség és a többség népességszerkezetében. Az erdélyi magyar népesség belső szerkezetének és sajátosságainak a rövid ismertetésétől, illetve más nemzetiségűekkel történő összehasonlítástól, például mint a cigányok, most eltekintünk.
Elöregedő (erdélyi) magyar társadalom
Az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7%) jóval magasabb, mint a románoké (116,8%). Mivel a nők tovább élnek, ezért az ő elöregedési mutatójuk jóval magasabb. Ami a korösszetételét illeti, Veres Valér felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarok korstruktúrája már 1992-ben elöregedőbb volt, mint a románoké. Ez azzal magyarázható, hogy 1990 után megszűnt az abortusztilalom, ami csökkenést okozott a születésszámokban, végső soron termékenységcsökkenéshez vezetett. A másik magyarázóelv a kivándorlás, amiből elsősorban az aktív korosztály vette ki a részét.
A fiatalok demográfiai lehetőségei és az oktatás
A népesség iskolázottsága és iskolázottság szerinti rétegződésének vizsgálata érdekes eredményekre hívja fel a figyelmet. 2011-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya mindössze 10,2.[10] Ez 4 százalékpontal marad el az országos átlagtól és 4,5 százalékponttal a románokétól. Az elmúlt évtizedben megváltozott strukturális háló ellenére továbbra is megmaradt Budapest vonzereje. Ezzel szemben a Bukarest mint főváros iránti érdeklődés a magyar népesség körében elenyésző. Bizonyosan van alapja Veres Valér ezen megállapításának, de problémát jelent, hogy nem szolgáltat semmilyen statisztikai adattal arra vonatkozóan, hogy hány erdélyi magyar egyetemista jár Budapestre vagy Bukarestbe, vagy máshová. (78.)
A 2013-ban végzett Kárpát-medencei magyar doktorandusz-életpálya vizsgálata szerint Romániában összesen 225 magyar nemzetiségű doktorandusz hallgató van. Ebből öt hallgató tanul Bukarestben, Magyarországon pedig 210 erdélyi származású doktoranduszt számoltak össze.[11] Kiss Tamás 2011-ben végzett survey vizsgálata során kitér az iskolázottság különbségeire is. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy bizonyos tényezők (születési hely, etnikum, apa iskolázottsága, a nem és a születés ideje) menyire befolyásolják az egyetemi diploma megszerzésének esélyét Romániában.[12] Bukaresttől eltekintve a születési hely magyarázó ereje a legkisebb. Ha ezt összekapcsoljuk a település típusával, már értelmezhető: egy városi nagyobb eséllyel végez egyetemet, mint egy falusi. Az etnikai hovatartozás is befolyásolja az egyetem elvégzésének lehetőségét, ha a társadalmi hátterükben megnyilvánuló egyéb különbségeket is figyelembe vesszük. A változók közül a legnagyobb befolyással az apa iskolai végzettsége bír. E szerint a kevésbé iskolázott apával rendelkezők esetében a magyar származás komoly hátrányként jelenik meg. De az egyetemet végzett magyar és román szülők gyermekei szinte ugyanolyan eséllyel szereznek diplomát.
A felsőoktatás alatti szinteken a román és magyar nemzetiségűek trendjei fej-fej mellett haladnak. Kivételt csak a szakoktatás képez, ahol a magyarok aránya 2,5%-kal magasabb, illetve az általános iskola, ahol alacsonyabb. Erre vonatkozóan sem kapunk egyértelmű magyarázatot a szerzőtől. Szerintünk a válasz az erdélyi magyarság rétegstruktúrájában keresendő, amely szoros korrelációban van az urbanizációs és gazdasági folyamatokkal. Az ún. szocializmus alatt végrehajtott erőltetett iparosítás következtében Romániában gyors urbanizáció ment végbe. A faluról városba való beköltözésből a románok nagyobb arányban részesültek, mint a magyarok. Ezzel párhuzamosan a városok magyar lakossága (főleg a nyolcvanas évektől) a folyamatos elvándorlás miatt megcsappant. Ezért napjainkban a magyar etnikumú urbánus népesség alatta marad a románokénál. Kiss Tamás is rámutat, hog
2017. január 19.
A múlt tükörcserepei – húsz esztendeje történt a balliberális támadás a Bolyai Egyetem ellen
Erdélyben a kozmopolita-libertariánus gondolkodás annak ellenére felülreprezentált a médiában, hogy a választóközönség igen csekély része vevő erre a szellemi perverzióra. Fő orgánumaik a Maszol, a csak pár hete szünetelő Erdélyi Riport és a valamivel mérsékeltebb, tárgyilagosabb, de azért érezhetően erre húzó Transindex.
A politikai palettán a Szabadelvű Kör keretében jelent meg e világnézet elsősorban, ami nem jelenti azt, hogy e platformon belül mindenki nemzetellenes liberális lett volna. Markáns politikai akciójuk az elmúlt bő negyed évszázadban kettő volt. 1992 vége felé a Kolozsvári Nyilatkozat után nekitámadtak az RMDSZ autonomistáinak, szabályos sajtókampányt indítva a Tőkés–Szőcs-tábor ellen. Akkor talán ennek volt köszönhető, hogy két markáns képviselőjük is bekerült az új vezetésbe, Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök lett. A második akció közel öt évvel később, 1997 januárjában pont e két egyetemi oktatóhoz kötődik, Magyari felesége, Magyari Vincze Enikő mellett. Ők voltak ugyanis azok, akik álérvekre alapozva nekitámadtak az eladdig össznemzetinek számító oktatásügyi követelésnek, mely az önálló Bolyai Egyetem megteremtésére irányult. A történetet részletesen ismertettem az 1989 és 2014 közötti negyed évszázad politikatörténetét összefoglaló munkámban, tanulságos kereken húsz esztendő elteltével ideemelni a vonatkozó részt.
Sokan összefüggést látnak Törzsök Erikának, az SZDSZ kisebbségpolitikusának a Magyar Hírlapban megjelent „Ellenségkép nélkül” című írása és az azt követő Bolyai Egyetem elleni akció között. Törzsök elméleti kontextusba ágyazta az erdélyi balliberálisok akcióját, számos csúsztatással és nem kevés rágalmazással. Hadd rekonstruáljuk röviden néhány vonatkozó gondolatát. Törzsök szerint a XX. század végére elérkezett az etnikai Kánaán, a „nemzeti retorika” „kifulladóban”, és „nem csupán Magyarországon”, amikor nemcsak az ideológiailag az SZDSZ által dominált Horn–Kunczekormánynak nincs ellenségképe, de a környező népeknek sem: „A század utolsó éveiben végül itt állunk ellenségkép nélkül, csehek, románok, szerbek, szlovákok és magyarok.” Mintha más világban élt volna a szerző vagy végzetesen megzavarta volna valami a valóságot appercipiáló képességét. Ellenségkép nélküli szerbek, szlovákok és románok? Az ember, ismerve az elmúlt évszázad politikatörténetét, a Kisantant politikusainak megnyilvánulásait és a román többségi sajtót (illetve a szlovák és szerb sajtó magyarra fordított szövegeit), azt láthatja, hogy a Trianont megelőző évtizedektől máig kontinuus eme országokban a magyarellenesség, sőt, ahhoz képest a pillanatnyilag uralkodó politikai rendszer, a két világháború közötti predomináns, korlátozott pluralizmus, a királyi diktatúra, sztálini kemény elnyomás vagy fellazult kommunista diktatúra (bizony még ilyen is volt Ceauşescu alatt a hetvenes években) lehántható forma-meghatározottság, mely mögött ott él az alkotmányszinten tényként rögzített kőkemény program: a homogén egységes nemzetállam programja. Törzsök persze ezt explicit tagadja: „Nekünk, magyaroknak megszűnt a kisantant réme is, pedig szerettek ezzel ijesztgetni még a közelmúltban is a legkülönbözőbb oldalakról.” 
Törzsök Erika a kormányzati együttműködést úgy állítja be, mint a kisebbségbe szorult magyarság jogkövetelései megvalósításának leghatékonyabb eszközét, az anyaország-kisebbség viszonylatban pedig a partnerség szükségességét hangsúlyozza. Mondhatni, ez az egyetlen részben helyeselhető gondolat az írásában. „Agyelszívás” címszó alatt lényegében megágyaz a Szabadelvű Kör akciójának, és ismerve a közeli, jó kapcsolatot, mely a szerzőt az akció azóta elhunyt vezéralakjához, Cs. Gyimesi Évához fűzte, vélelmezhető, hogy volt is koncepcionális és taktikai egyeztetés köztük. Törzsök szerint „a közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, Bolyai Egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan”, miközben „nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel akarnak, akarunk”. Egy füst alatt jól be is olvas a szerző az autonomista tábornak, mely egyik oldalról „követelőzik”, folyamatosan olyan célokat fogalmaz meg, amelyek rövid távon irreálisak és elérhetetlenek, másik oldalról súlyos retorikus szónoklatokkal hirdeti, hogy „nincs remény”, és ezzel kivándorlásra biztatja honfitársait. (Ez utóbbi vád nem egyéb szemenszedett hazugságnál, pont ez az a retorika, mely soha nem jellemezte az erdélyi autonomistákat.) 
Az eszmefuttatásnak legdurvább hamisítása az, hogy a nemzeti oldalt a román hatalom kreatúrájának állítja be. Törzsök szerint „az a játék, melyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat” (igen, jól látja az olvasó, az ellenállót idézőjelbe tette a szerző, ezzel is erősítve a mondanivalójának dehonesztáló jellegét), hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban (…) nem kap támogatást”. Magyarán Duray Miklóst vagy Tőkés Lászlót a szlovák, illetőleg román hatalom kreálta a kisebbségi magyar közélet megosztásának céljából. Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk...
Az Erdélyben lezajlott szabályos sajtóvihar elindítója 1997. január 31-én a Szabadelvű Kör egy vitaestje volt, melyen Cs. Gyimesi Éva, Magyari Vincze Enikő, Egyed Péter és Magyari Nándor László egyetemi oktatók tartottak előadást. A Bolyai Társaság elnöke, Horváth Andor levélben fejtette ki álláspontját. Horváth Anikó beszámolója szerint a bevezető előadások mondanivalója egybehangzóan az, hogy „a magyar nyelvű egyetemi oktatást főleg a hozzá nem értő jó szándékúak tették kizárólag politikai kérdéssé, e kérdés kezeléséből kiszorulni látszanak az illetékesek, a felsőoktatásbeli pedagógusok. Az önjelölt illetékesek, egyetemi tanári pályára hívatlanul törekvők nem képesek a felsőoktatás mindennapi és korszerűségi követelményeit felismerni, (…) a kezdeményezők egyöntetűen időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak tartják egy különálló egyetemi infrastruktúra és közösség most kezdhető kiépítését.”
Cs. Gyimesi Éva előadása megjelent később nyomtatásban is, lényeg az, hogy a szerző úgy érzi, hogy kötelessége élni a „tekintéllyel” és szólni, különben az egyetem ügye „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe lesz”. Értsd: netán megvalósul az önálló Bolyai Egyetem. A szerző egyetemes, nemzetközi presztízsnek örvendő tekintélyekre hivatkozva fejti ki azon álláspontját, hogy nem helyes az önálló felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (egyfajta népfőiskola) igényére redukálni, mely a „nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekinti fő feladatának”, hanem az egyetem egyben a tudományos kutatásnak is otthont kell adjon. A szerző „félelme”, hogy a posztgraduális tanulmányaikat külföldön folytatók netán azért nem jönnének vissza, mert az egyetemi oktatás Kolozsváron „nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmaztatott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú barkácsolt torzszülöttet, egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba”. Ehelyett a cél egy négynyelvű egyetemi oktatás megvalósítása, mely „nem csupán az erdélyi etnikumok szempontjából lenne megfelelő, hanem, a feszültségmentes európai integráció sajátos feltételeinek kialakítását is szolgálná.” Ugyanezt az álláspontot képviselte Magyari Vincze Enikő is, hadd idézzük az újságban megjelent szövegének konklúzióját: „Amikor (…) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös keretében való intézményfejlesztés mellett érvelek, akkor mindenekelőtt ennek esélyében, egy új generáció tapasztalatain, egyezségein nyugvó, mentalitásváltást hozó együttműködésben bízom.”
Magyari Nándor László egy, a diákok körében készített közvélemény-kutatást mutatott be, mely arról tanúskodott, hogy a hallgatók többsége megmaradna a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézményi keretén belül, és nem kívánja az önálló Bolyai Egyetem életre hívását. 
Érdemes pontosan idézni Magyari sajátos hangulatú, tudományoskodó, SZDSZ-es ihletésű szövegelését, melyből süt az ellenszenv a Bolyai Társaság és a Bolyai Egyetemet helyreállítani igyekvő közéleti személyiségekkel és általában a hagyománytisztelő nemzeti gondolkodásmóddal szemben: „A magyar egyetem tradíciója része a ’múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek’, a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor, mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban, másfelől ’zavaros és ellentmondásos tradíció’.” (…) „Lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállottja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a ’nemzeti korrektséggel’, hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemző, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem ’újjáalakításáért’ jött létre, annyira hozzánőtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az ’eredeti’ mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy ’méltó követője’, ’örököse’ lehessen annak, amiről ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sűrű ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.” A volt Bolyai Egyetem és oktatóinak sorsa az „önsajnálatra, kisebbségi ’marginalitás-mítoszok’ termelésére” alkalmas, s ennek eredménye, „hogy ’revansként’ vagy legalábbis „történelmi igazságtételként” fogjuk fel a magyar egyetem újraalakításának kérdését, ami „tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé ’szembemegy’ a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi.” Egy dologban csak egyetérteni lehet Magyari Nándor Lászlóval: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Még pontosabban: ő és társai állították fel azokat.
A fórumot követően a sajtóvitában a legsúlyosabb, legtekintélyesebb hozzászóló Kása Zoltán egyetemi tanár volt, aki első reakciójának fő csapásirányát sajnos a beszámoló szerzője felé orientálta. Ezzel együtt a mondanivalójának legfontosabb üzenete, hogy a Bolyai Egyetem ellen támadó oktatók jogtalanul beszéltek általában az egyetemi oktatók nevében, hiszen a Bolyai Társaság nagyságrenddel több egyetemi oktatót tömörít náluk, akik viszont az önálló Bolyai Egyetem megteremtését tartják elsőleges célnak, akkor, amikor erre végre politikai lehetőség mutatkozik. Kása Zoltán egy későbbi reflexiójában arra is rámutat, hogy az intézményszétválasztás demokratikusan egy kormányhatározat formájában megtehető, míg a magyar karok létrehozásához az egyetemi autonómiát semmibe vevő diktatórikus intézkedés szükségeltetik.
Tizenhét év távlatából visszatekintve is megdöbbentő, hogy mindez lehetséges volt, hogy pont azok egy része fordult az önálló Bolyai Egyetem ellen, akik az első vonalában kellett volna harcoljanak érte! Akkor is megdöbbentő ez, ha tudjuk, hogy a balliberális kozmopolita gondolkodás nem áll meg a trianoni határoknál, és a határon túl is fertőz. A kibontakozott vitában az egyik lényeglátó hozzászóló arról is szólt, hogy miként volt ez lehetséges. Gagyi Balla István a kommunista korban felnőtt Magyari-féle oktatók szocializációjára is rámutat írásában: „a társadalomtudományok hallgatója nem ismerte – nem ismerhette meg könyvekből sem – azt az örökséget, amit a magyar tudományosság különösen a két világháború között kitermelt. Az egyetemi előadások keretében a második világháború előtti időszak magyar tudományos teljesítményei a legtöbb esetben kritika tárgyai voltak. Néhány példa – talán – érzékelteti a fentieket: Hóman Bálint és Szekfű Gyula például pozitivista történészek (a pozitivista minősítés itt a történészek tudományos értékét degradálja). Teleki Pál – irredenta. Féja Géza – fasiszta. Makkai (a püspök) – apolitikus, nacionalista. Reményik Sándor – soviniszta. Szabó Dezső... istenkáromló (aki őt olvassa). Németh László drámái (fenntartással) elfogadhatók, a Tanúban s a Kisebbségben leírtak ’magyar fajelmélet’. Az a szellemi közeg, amelyben a fenti minősítések megfogalmazódtak, semmiképpen nem volt alkalmas magyarságismeret – s ezzel együtt magyarságtudat – átadására. Az elmondottaknak ’köszönhető’, hogy a Bolyai végzettjeinek nagy többsége az – esetleg – otthonról hozott magyarságtudatától szublimált, marxista eszmék befogadására alkalmas értelmiségivé vált.”
Összefoglalóan megállapítható, hogy a balliberálisok letették a garast a Babes-Bolyai TE fenntartása mellett. Igaz, hogy ők ezen belül autonóm magyar kart képzeltek el, legalábbis nyilatkozataik szerint, de akkor is világosan és egyértelműen megbontották a Bolyai Egyetem megteremtésére egységes magyar közakaratot. Tették mindezt úgy, hogy magukat állították be felsőfokú oktatók hangjának, szemben a politikummal, „megfeledkezve” arról, hogy a „politikum” álláspontját osztja nem kevés, sőt náluk nagyságrenddel több egyetemi oktató. A módszertan ugyanaz, mint 1992-ben. Akkor is ők kiáltották ki magukat szakértelmiségnek, akivel szemben a „voluntarista” politikai hatalom csak „monologizál”. Miközben mindkét esetben csak egy törpe kisebbséget képviseltek: mind az értelmiségen, mind a politikumon belül. 
1997 elején a Bolyai Egyetem életre hívása, amit több RMDSZ-es vezető is koalíciós szakítópróbának nevezett, karnyújtásnyira volt. Nem véletlen, hogy ellentétben a 1992-es sajtóoffenzívával, melyre a megtámadottakon kívül nem sokan reagáltak, 1997-ban sikerült felkavarni a kedélyeket, s mondanom sem kell, hogy a megszólalók elsöprő többsége támogatta az önálló állami magyar egyetem megteremtését. Csak a Szabadság című kolozsvári napilap hasábjairól nem kevesebb, mint 93 írást gyűjtöttem ki e témakörben, nem egészen három hónap terméséből. Mint az közismert, a Bolyai Egyetemet azóta sem hozták létre. Ami nem elsősorban az össznemzeti politikai akaratot megtörni igyekvő balliberálisoknak róható fel, de annyi biztos, ők megtették a magukét, alkalmat adtak arra, hogy a román fél elmondhassa: mi, magyarok sem értünk egyet ebben a kérdésben. A felelősség kisebb része az övék, a nagyobbik értelemszerűen a kisstílű alkupolitikát folytató RMDSZ-vezetésé, mely a Bolyai Egyetem követelését lényegében feladta, beérte apró-cseprő engedményekkel, amelyek fejében segített a nyíltan magyarellenes román hatalomnak demokratikus, kisebbségbarát színben tetszelegni belföldön és külföldön.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk
2017. január 26.
Van vagy lincs?
Mármint van-e sajtószabadság és az újságírónak van-e szabadsága? Mert lincshangulat, az bizonyosan van, azt könnyebb felismerni a tünetek alapján. De miért érdekel ez engem?
Elsősorban azért, mert újságíró vagyok, abból élek, hogy tájékoztatok, véleményt mondok, hogy a médiafogyasztót eligazítsam a világban – azt mondják, ez a média szerepe, értelme, s hiszem, hogy ez fontos. Szóval, újságíróként mindentől, ami a szólásszabadság korlátozását érinti, kigyullad a képzeletbeli vészjelző lámpa a valóságos fejemben. Ilyen volt az az eset is, amikor megtudtam: január elsejétől a kiadó megszűnteti az Erdélyi Riport (korábban nyomtatásban is megjelent hetilapból eddig megmaradt) internetes portált. Hogy lehet ez? Kérdeztem naivan, s nem értettem, mi olyan drága egy internetes portálban, ahol – amint azóta kiderült – egyetlen alkalmazott dolgozott, mindenki más csak cikkdíjat kapott, hogy gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg.
Itt jön a másodsorban: azért érdekel a sajtó és az újságíró szabadsága, mert a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjaként azt is feladatomnak tekintem, hogy a kollégáimmal szolidaritást vállaljak.
S ha ma ők veszítik el a közlés lehetőségét, nekem illene tennem valamit, legalább hümmögjek hangosabban, mert ha holnap tőlem vonják meg a lehetőséget, talán ők is tesznek majd értem valamit, talán ők is hümmögnek majd egyet.
S akkor a harmadsorban. Három és fél éve a MÚRE elnökeként azt is dolgomnak tekintem, hogy a médiát érintő folyamatokat kövessem, értsem, terjesszem. Nem azért, mert a MÚRE mindent meg tudna oldani. Sokkal inkább azért, mert szükségesnek tartom a szakmai fórum létét és működtetését, azt, hogy időnként keretet és alkalmat adjon találkozásokra, beszélgetésekre. Mert ha megoldani nem is tudunk mindent az egyesületben, és nem is tudunk minden szakmabelit megvédeni (hogy miért nem lehetünk szakszervezet, azt talán máskor), fontos, hogy megvitassuk a kialakult médiahelyzetet, alkalmat adva az érvelésekre, vélemények ütköztetésére.
Egy ilyen találkozót sikerült megszervezni úgy 10 nap alatt az elmúlt hétre, sokak által diagnosztizáltan lincshangulat közepette. Az elvárás hatalmas volt, az érdeklődés mérsékelt, de talán nagyobb, mint egy tudományos konferencián, a meghívottak hol mérsékeltek, hol radikálisak, a hozzászólók hol visszafogottan gonoszak, hol elfogultan hangosak.
Főszerkesztőket, vezető vagy felelős szerkesztőket és (egyszerűen) szerkesztőket hívtunk meg a beszélgetésre, amelyhez a keretet és a helyszínt a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága (MTA-KAB) által idén is megszervezett Erdélyi médiajelentés (2017) című tudományos konferencia biztosította. Első körben a meghívottak fejtették ki álláspontjukat a címben foglalt szabadságokról, majd kérdésekre válaszoltak. A végén pedig, amint várható volt, a hozzászólók egymás gondolataihoz szóltak hozzá, emlegetve például a hazai politikusok kommunikációs készségeit is. Nem teljes beszámoló következik.
Újvári Ildikó, a Szabadság főszerkesztője hangsúlyozta: lapjuk kerüli a szenzációhajhászást, és elsődleges szempontnak tartják az olvasók hiteles tájékoztatását. Szerinte ma már lehet írni bármiről, illetve mindenről lehet amiről szabad, mert ugyanakkor fontos a törvény betartása. Megfogalmazott dilemmái közül most csak egy: mit kezdünk a féligazságokkal?
Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője szerint, egyre aggasztóbb a nyomtatott lapok helyzete, mert nehéz a terméket eljuttatni az olvasókhoz. Ugyanő mondta: „aki erre a pályára áll be, néhány illúzióval le kell számoljon”. S azon is tanakodott kicsit, mi van akkor, ha valaki azért mond el bizalmasan valamit, mert közöltetni akarja?
Cseke Péter, a Maszol.ro portál főszerkesztője kifejtette: bár közjogi értelemben a sajtószabadság garantált, az újságírókat nem védi az alkotmány, mert más törvények felülírják. Igaz, az állam nem szólhat bele, mi alapján vesznek fel vagy dobnak ki újságírókat. Mégis, szerinte az újságírónak három lehetősége van: más pályát választ, az irányultsága alapján választ lapot (és kiadót) vagy másvéleményű lapnál próbál fennmaradni. Nem egyszerű a döntés.
Balázsi-Pál Előd, a Transindex.ro portál főszerkesztője azt mondta, számára is kérdés, hogy mennyire tud működni a romániai magyar média piaci alapon. Kifejtette: a pályázatok rendszere átláthatatlan, egyeseknél vállalt, látszik, másoknál nem nyilvánvaló a támogatás – vagyis szerinte a romániai magyar média nem önfenntartó, ami függőséget okoz. Ugyanakkor kifejtette: a többpártrendszer (több hazai magyar párt megjelenése) paradigmaváltást eredményezett. (Erre később visszatérve, eggyel alább megszólalónk azt mondta: szerinte nincs hazai magyar többpártrendszer.)
Fall Sándor, a Főtér.ro szemleportál szerkesztője elmondta: náluk teljes a véleményszabadság, 3 év alatt meg sem próbálták befolyásolni. Fő céljuk, hogy ne hazudjanak, viszont a tartalom ne legyen unalmas, tetsszen az olvasónak. Utóbb kiderült: sokunkban megfogalmazódott a kérdés, hogy média-e az, amit a portálon „csinálnak”, ha már jellemzően kevés közte a saját tartalom.
A nap poénja szerintem Szűcs László szájából hangzott el: „soha nem voltam olyan szabad, mint ebben az egy hónapban” – mondta a megszüntetett Erdélyi Riport (ha van ilyen szó) munkafogyottá vált főszerkesztője. Szerinte torz médiapiaci viszonyok között élünk, és a lapok 90%-a „bebukna” valós versenyben. Úgy vélte, a támogatáspolitika nem működik jól, az öncenzúra viszont igen... Emellett, fájlalta a hazai médiában a szakmai színvonal egyenetlenségét, a nyelvi silányságot, és kiemelte a továbbképzés szükségességét, különösen a helyi rádiók és lapok esetében. A százalékokra reflektálva: gyors és nem reprezentatív helyszíni (kézfelemeléssel végzett) felmérés alapján kijelentem: a teremben lévők mintegy harmadának van valamilyen médiatartalomra előfizetése, egyeseknek többre, de ez biztosan nem elég a média fenntartásához. Eltartásához.
S akkor a vita. Legfájdalmasabb számomra az volt, hogy ennyi fő- és vezető szerkesztő körében hallottam többször is a kijelentést: a kiadónak joga van megszüntetni a lapot.
Megjegyzés. Nyilván, mindenki az Erdélyi Riport kiadójára gondolt abban a pillanatban. Nos, a Progress Alapítvány képviselője, Nagy Debreczeni Hajnal elfogadta a meghívást a tanácskozásra, majd, tekintettel arra, hogy az asztal körül kizárólag újságíróként dolgozók ültek, javasolta: egy következő kerekasztal-beszélgetésen a kiadókat hívjuk össze, s akkor ő is szívesen részt vesz a beszélgetésen, most viszont inkább legyen jelen a Maszol főszerkesztője. Mert ez a kiadványuk megmaradt – teszem hozzá már én.
S vissza a megszüntetéshez. Ami nem hangzott el: a kiadó megteheti, hogy megszünteti a lapot, de ez nem szerencsés. Csakúgy, mint az, hogy a mecénások (amint Demény Péter kifejtette), megtehetnék, mégsem teszik meg, hogy támogassák például a médiát (de általában a kultúrát sem).
Elhangzott viszont, hogy lehet projekteket benyújtani, pályázni, abból fenntartani sajtótermékeket, s ez a feltétlen függetlenség záloga. Ez biztosan működhet, s Erdélyben látszólag működik is: ez az Átlátszó Erdély nevű blog. Másról még nem tudunk, hiszen a volt Erdélyi Riport csapata nevét Erportra változtatva blogfelületen publikál ugyan, de egyelőre vállaltan társadalmi munkában írnak a szerzők, azaz: senki nem fizet nekik. Vannak kétségeim, hogy működne-e szerkesztőséggel, folyamatosan és pusztán csak pályázatokból a média, de alig várom, hogy kétségeimet valaki eloszlassa.
Ilyesmikről szólt tehát a pénteki beszélgetés, amelynek végén Szilágyi N. Sándor professzor összefoglalta: „A probléma azonosításáig még csak-csak eljutunk, de utána mintha megrántanánk a vállunkat: de hát, mit csináljunk? Ez van!” Szóval, a sajtó helyzetét – amint várható volt – nem oldottuk meg együltünkben. Meggyőződésem, hogy nem is vagyunk elegek mi, újságírók ahhoz a reformhoz, amelyet többen áhítanak: széles körű társadalmi vitán kellene keresztül esnie annak a javaslatnak is, amely – hogy saját szakmámnál maradjak – például a sajtófinanszírozásokat átláthatóvá tenné, főleg azért mert nem csak a sajtóról, de a kultúra minden ágáról szó van, az egész erdélyi magyar közéletet szeretnék átalakítani a reformerek.
S ha már ennyi idő után írok a találkozóról, ejtsek szót azokról a kérdésekről és véleményekről is, amelyekkel azóta kerestek meg, vagy amelyek azóta fogalmazódtak meg bennem.
Nem volt értelme az egésznek. Azért, mert nagyon sokakat nem is érdekel mások véleménye, meglátása, szempontrendszere erről a témáról (sem), nem is azért jöttek oda, hogy meghallgassák. Többek meglátása szerint, voltak, akik azért jöttek el, hátha megtalálják A Bűnöst, azt, aki egyszemélyben okolható mindenért, ami a sajtóban, sőt, még azon is túl történik jelenleg – s netán azért is, ami elvezetett idáig politikumot, sajtót, közéletet. Állítom: ha más nem, az is eredmény, hogy akik eljöttek, ott a helyszínen elkezdtünk virtuális pofozkodás és egymás vádolása helyett: valóban beszélgetni.
Elfogadunk féligazságokat. Ezt az tükrözi legjobban – s ezt tekintsük az én hibámnak is moderátorként – hogy elmondtuk: a kiadó megteheti, hogy bezár egy lapot, de nem mondtuk el, hogy ettől ez még nincs rendben. Nem mondtuk el, hogy az újságíró száját ma már távolról sem képzelheti befogni az, aki felmond neki, bármilyen indokkal. A beszélgetés után odajött hozzám egy kolléga, s azt mondta: ő megélt baráti és ellenséges kiadót is már egy lap vezető újságírójaként, és az a véleménye, hogy a kiadó igazán a főszerkesztő megválasztásával kellene irányvonalat szabjon a lapnak. Kár, hogy nem előtte mondta el, mert megkérdeztem volna erről is a felelős, vezető és főszerkesztőket. Talán majd legközelebb.
Szó esett itt fennebb blogokról. Nem én találtam ki, de szeretem a hasonlatot: ahogyan nem minden sajtótermék, ami publikációként a nyomdát elhagyja, nem egyértelmű az sem, hogy minden médiatermék volna, amit az interneten közzétesznek. Vagyis: a blogot, amely alkalmanként frissül, annak függvényében, hogy milyen hatások érik a szerzőt és mennyi ideje van írni, amely elsősorban nem tájékoztat, hanem véleményt mond, nehezen tekintem teljes médiaterméknek, akkor is, ha újságíró vezeti azt az internetes naplót.
Hasonlóképpen, amit a közösségi médiában elmondunk, az csak abban különbözik a beszélgetéstől vagy a falusi kisdobos munkájától, hogy nem is kell hozzá egymás szemébe nézni (sem egymás fülébe dobolni), s ezért sokan sokkal többet engednek meg magunknak. Attól, hogy sokan olvassák, még nem lesz média (azt úgyis egyre kevesebben olvassák), és attól, hogy kevesen lájkolják, nem kell elkeseredni, mert a tanácskozáson is elhangzott, hogy sokan, főnökeiktől félve, nem merik megnyomni a gombot, csak privát üzenetben gratulálnak – ha meg merik tenni egyáltalán. Azóta két kolléga köszönte meg, hogy a Facebookon zajló megvitatásokról szót ejtettem, nyilván, mindketten azért, mert nem hisznek a virtuális közösségi közösségekben. Én sem feltétel nélkül. Alkalmasnak tartom sok mindenre a közösségi médiát, a beszélgetés élő video közvetítése is mutatja, hogy használjuk, amire lehet, s amikor kell. De nem hiszem, hogy valaha valós érzelmeket tudunk átadni és valós beszélgetést tudunk folytatni azáltal, hogy egymás LCD-jébe nézünk. (Vagy egymás webkamerájába?)
S akkor hogyan tovább?
A történet folytatódik. Folytatódnia kell, mert valóban nagy változások előtt áll a média koncepciója. Divat azt mondani: paradigmaváltás előtt állunk. Pontosabban nem előtte, hanem benne állunk a közepében, már ebben a pillanatban. Példának azt szoktam felhozni, hogy már az sem egyértelmű, hogy elválasztható volna a média írott és audiovizuális része, hiszen rádiószerkesztőként például az elhangzott műsorok részleteit vagy egészét átszerkesztjük webes felületre, és bár felhasználjuk a hangfelvételt is, a végeredmény sokkal közelebb áll az írotthoz, mint az audiovizuálishoz. De mondhatnám azt a példát is, hogy a blogger/vlogger napi rendszerességgel is közölhet, szinte mintha újságot írna, kutatások mutatják, hogy népszerűségük egyre nagyobb, mégsem egyértelmű, hogy ez „újságírás” (mass-média), mert hiányzik a klasszikus meghatározás szerinti gazdasági célú közzététel. Igen – mondhatnák – de mit tegyünk azokkal, akik már bizony reklámoznak is az oldalukon, s ebből keresethez jutnak? A választ nem tudom, de erről is folynak vitáink.
Sokszor elmondtam: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete nem tud mindent megoldani. De részt kíván vállalni mindannak megoldásából, ami az újságírókat, a médiát érinti. Legyen az etikai (ön)szabályozás, hatósági médiaszabályozás módosítása (urambocsá, akár a médiafogyasztó érdekében), szakmai képzés és továbbképzés, újságírói pótnyugdíj, az újságírók státusának meghatározása – és még sorolhatnám. S mindezt a munkát könnyebb akkor végezni, amikor vannak támogatók. S most elsősorban nem azokra gondolok, akik az anyagi keretet adják a pályázatokon. Ők is fontosak, de sokkal fontosabbak azok – belső tagok vagy külső partnerek – akik hajlandók velünk együtt kidolgozni olyan tervezeteket, amelyek jobbá teszik a valóságot, szabadabbá a sajtót.
S hogy miért került a címbe a lincs? Hát, az elején sugalltam: biztosan nem azért, mert mostanában olyan hangulat nincs.
Rácz Éva
(A szerző a MÚRE elnöke,
a Kolozsvári Rádió szerkesztője)
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 27.
Erdély történelme a világhálón
Erdélyi Krónika címmel, a https://erdelyikronika.net webcímen januártól új internetes felület jelent meg, az itt közölt tartalmak középpontjában Erdély történelme áll. A létrehozás fontosságáról és a fiatal alapítók terveiről az egyik szerkesztőt, a csíkszeredai születésű Olosz Levente történészt Daczó Katalin kérdezte.
Hogyan született meg ez az internetes felület? Mikortól bővült kolozsváriból erdélyivé?
– A honlap kezdeményezője és alapítója Fazakas László fiatal történész. Az alapötlet, egy szintén általa indított blog, a Kolozsvári Krónika (2016. február) alapján fogalmazódott meg. 2016 végén született az elhatározás, hogy a csak kolozsvári tematikájú blog korlátait átlépve olyan honlapot alapít, amelynek elsődleges célja fórumot biztosítani az Erdély történelmével foglalkozó kutatók számára. A honlap létrehozásával párhuzamosan a szerkesztőség is bővült. Mostanra már van nagyváradi, marosvásárhelyi, csíkszeredai, kolozsvári és székelyudvarhelyi munkatársunk is. A honlap regisztrálásának hivatalos időpontja: 2017. január 2.
– Miért tartották fontosnak egy Erdély történelmével foglalkozó honlap és Facebook-oldal elindítását?
– Két okból is fontosnak tartottuk. Egyfelől azért, mert nincs olyan fórum, amely átfogná az erdélyi vagy Erdéllyel foglalkozó történészszakmát, és amely lehetőséget biztosítana a történészeknek munkájuk egymással való megosztására, nem beszélve olyan egyetemistákról, akik dolgozataikat, kisebb kutatásukat nem tudják a nyilvánosság elé tárni. Ebből adódóan célunk lehetőséget biztosítani az Erdélyt múltját kutató szakembereknek, hogy a szakmával és a nagyközönséggel is megosszák kutatásaik eredményeit, reflektáljanak egymás munkájára vagy akár vitát generálva mélyítsék el ismereteiket. Másodsorban pedig az a célunk, hogy Erdély történelmének egyes szeleteit mutassuk be a szélesebb közönségnek, könnyen emészthető, olvasmányos, ismeretterjesztő cikkek formájában. Erdélyben magyar nyelven, a napisajtóban nagyon ritkán megjelenő cikkek mellett csak a Székelyföld folyóirat és a Transindex portál közölt történelmi írásokat, azonban ez utóbbi rovat nemrégiben megszűnt. Így az Erdély történelme iránt érdeklődők számára nemigen van lehetőség olyan ismeretterjesztő munkákat olvasni, amelyek megfelelnek a legmagasabb szakmai követelményeknek is. Emellett az oldalunk folyamatosan tájékoztatja mind a történészszakmát, mind a nagyközönséget az Erdély történelméhez kapcsolódó hírekről, előadásokról, könyvbemutatókról és más rendezvényekről. A Facebook-oldal pedig azért fontos, mert általa érhetjük el a legtöbb embert.
– Milyen az oldal fogadtatása?
– Szakmai berkekből eddig pozitív hangokat hallottunk. Az erdélyi történészkollégák pedig már aktívan használják az oldalt a különböző helyi rendezvények népszerűsítésére, ami szintén kedvező hír.
– Mit tart szem előtt a szerkesztőség az anyagok összeválogatásakor/közlésekor?
– Számunkra a legfontosabb szempont a szakmaiság. Ezalatt azt értem, hogy az illető írás lehetőleg a szerző kutatásait mutassa be vagy a szerző kutatási területéhez kapcsolódó tágabb téma ismertetésén alapuljon. Vagyis egy régész ne az 1989-es temesvári eseményeket mutassa be, vagy egy jelenkorász a madéfalvi veszedelmet. Emellett pedig fontos, hogy az írás ideológiai, politikai vagy más személyes elfogultságtól mentes legyen. Természetesen mindezek mellett a legfontosabb, hogy kötődjön Erdély történetéhez. A szakmaiságot azonban nem nehéz betartani, mivel a cikkek egy részét mi, a szerkesztők, munkatársak írjuk, másfelől a cikkek összegyűjtésénél a különböző szakmai szervezetekkel és intézményekkel (múzeumok, egyetemek, kutatóintézetek stb.) fenntartott széles kapcsolathálózatunkra támaszkodunk, amely már önmagában garantálja a szakmaiságot.
– Kik szerkesztik az oldalt? 
– A honlap főszerkesztője Fazakas László, történészként a dualizmus kori Kolozsvár városfejlődésével és egyesülettörténettel foglalkozik. Őt Ferenczi Szilárd és Fodor János szerkesztők segítik. Előbbinek az újkori várospolitika, utóbbinak az első világháború utáni politika- és diplomáciatörténet képezi a szűkebb kutatási területét. Az öt munkatárs elsősorban a cikkek írásával, gyűjtésével foglalkozik. Ők, Gál Zsófia a 19. századot tanulmányozó művészettörténész, Markaly Aranka, az erdélyi fejedelemség korszakára szakosodott történész és muzeológus, jómagam, az erdélyi zsidóság jelenkori történetének kutatója, T. Szabó Csaba, már nemzetközi hírnévre szert tett régész és Tőtős Áron, aki a 19–20. századot társadalomtörténeti szempontból vizsgálja. Honlapunk logóját, a Facebookon megjelenő borítóképeket, valamint a plakátokat, matricákat Gyéresi Andrea Éva és Péter Emőke tervezőgrafikusok készítették. Az Erdélyi Krónika hivatalos közleményeiért, nyilatkozataiért Bálint Kinga-Katalin kommunikációs szakember felel. Ezt a fiatal történészekből álló csapatot az erdélyi kutatási téma, valamint a szakmaiság köti össze. Mindannyian doktori iskolába járnak/jártak vagy készülnek oda felvételizni, továbbá különböző kutatási projektekben vesznek részt.
– Kié a felület? Ki vagy mely intézmények finanszírozzák? Van esély a hosszú távú fennmaradásra?
– Saját magunk gondoskodunk a honlap finanszírozásáról, és ez valószínűleg a jövőben is így marad. A munkát teljesen önkéntes alapon végezzük. Több partnerünk is (Szabadság, Korzo, Kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Román Akadémiai Könyvtár) van, akikkel együttműködünk, noha nem tartozunk egy intézményhez vagy szervezethez sem. A csapat ambíciója, kitartása és lelkesedése a záloga a hosszú távú fennmaradásnak
Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. április 30.
Kelemen: az egészségügyi törvény kapcsán az ellenzék versenyt fut kisebbségellenességben
Az ellenzéknek, bár első körben megszavazta, végül túl sok volt a kisebbségi nyelvet beszélő személyzet alkalmazása, a civileknek viszont túl kevés. Legalább a kormánypártok nem gondolták meg magukat.
A képviselőház ellenszavazat nélkül fogadta el áprilisban az egészségügyi törvény RMDSZ által kezdeményezett módosítását, amely előírja, hogy azokon a településeken, amelyekben egy kisebbség aránya eléri a 20%-ot vagy az 5000 főt, az egészségügyi és szociális intézményekben kötelező az illető kisebbségi nyelvet beszélő személyzet alkalmazása. Ezt követően azonban ellenzéki képviselők az Alkotmánybírósághoz fordultak a módosítás miatt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel a törvénymódosítás menetéről, az ellenzéki pálfordulásról, a kormánypártok hozzáállásáról és a civilek által megfogalmazott kritikáról beszélgettünk A politika belülről legfrissebb kiadásában. A műsort, amelynek Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője a moderátora, vasárnap, április 30-án 17:30-kor közvetíti az Erdélyi Magyar Televízió, hétfőn pedig az Erdély FM-en is meghallgatható. A beszélgetés első része alább olvasható, a második, az RMDSZ kongresszusáról, a női kvótáról, az új szlogenről és a FUEN kongresszusáról szóló részt hétfőn közöljük.
Balázsi-Pál Előd: Az utóbbi hetek egyik nagy témája az egészségügyi törvény módosítása volt. Menjünk végig ezen a folyamaton, és nézzük meg, mi történt, és miért van ilyen felháborodás körülötte. Kezdjük az elején: amikor egy törvénytervezet megszületik, az hogy történik, kik azok, akik dolgoznak rajta, mennyi idő az, amíg elkészül egy módosítási javaslat?
Kelemen Hunor: – Az elmúlt esztendőben volt néhány olyan eset – Nagyváradon egy, Kolozsváron egy másik – egészségügyi intézetekben, kórházakban, klinikákon, amikor románul jól nem beszélő embereket súlyos diszkrimináció ért. A gyakorlat azt mutatta, hogy ez így nem mehet tovább.
Másrészt pedig a Nyelvi Charta, amit Románia ratifikált, a kisebbségek chartája, pontosan előírja azt, hogy milyen területeken kell az anyanyelvhasználatot biztosítani. A Charta ugyan azt mondja, hogy az egészségügyi intézményekben, szociális intézményekben, igazságszolgáltatásban, közigazgatásban, oktatásban, kultúrában az anyanyelvhasználat természetes, de le kell fordítani ezt a mindennapok nyelvére. Ezért tavaly, még a múlt parlamenti ciklusban Kerekes Károly és néhány kollégánk elindította ezt a törvénykezdeményezést, ami azt jelentette, hogy létező törvényekhez olyan módosító javaslatokat iktattunk be, amelyek lehetővé tették azt, hogy az anyanyelvhasználat az egészségügyi rendszerben, illetve a szociális intézményekben biztosított legyen. Mert ez a természetes, ez a normális. Elindult a parlamenti vita, ami ebben az esetben a szenátusban kezdődött, és a képviselőház a döntőház. A parlamenti ciklus végén még csak a szenátusban volt a törvénytervezet, illetve ott hallgatólagosan elfogadták (azaz a rendelkezésre álló idő alatt nem szavaztak róla, ezért átkerült a képviselőházba – szerk.), és az új parlament kezdte el vitatni február végén ezt a törvénytervezetet a képviselőházban, a szociális bizottságban, az egészségügyi bizottságban, a költségvetési bizottságban. A szakbizottságokban, úgy, ahogy kell, végigvitatták. Volt némi halasztás, amíg meg tudtuk győzni a kollégákat, hogy szavazzák meg a román kollégák a bizottságban is. Meg kellett győzni őket, ez nem volt egy egyszerű történet, de meggyőztük, és plenáris ülésen húsvét előtt megszavazta a parlament.
- Mik voltak azok az érvek, amelyekkel meg lehetett győzni a román kollégákat?
– Egyrészt Románia nemzetközi kötelezettségvállalásai, másrészt a gyakorlati élet azt mutatja, hogy erre szükség van, harmadrészt ha van anyanyelvhasználatra alkotmányos előírás, és ez a közigazgatási törvényben a 20 százalékos küszöböt írja elő, akkor ezt így próbáltuk kivetíteni és továbbvinni ezekkel az érvekkel az egészségügyi rendszerben is. Itt még hátravan az igazságszolgáltatás, amire van törvény, de az igazságszolgáltatás rettenetesen menekül, ódzkodik attól, hogy alkalmazza a törvényt. Saját maga, aki a törvényt felügyeli és az igazságot szolgáltatja, nem alkalmazza a törvényt, mindig azzal bújnak ki, hogy nincs elég pénzük fordítóberendezésekre és tolmácsokra. Szóval az érveink racionális érvek voltak. A törvényességet, a jóérzést, a toleranciát, a párbeszédet, a már meglévő jogszabályokat hoztuk szóba, és sikerült meggyőzni a kollégákat, hogy megszavazzák a bizottságban, majd a plenáris ülésen. A frakcióvezetők között volt még egy egyeztetés, amikor kollégáink meggyőzték a liberális frakciót, meggyőzték az USR és a PMP frakcióvezetőit, hogy szavazzák ők is meg. Ezért történt az, hogy a végszavazáson a parlamentben nem volt ellenszavazat, egy-két tartózkodással átment ez a törvénytervezet, és az első pillanatban mi is azt gondoltuk, jóhiszeműen, hogy íme, egy olyan kérdés, egy olyan pillanat, amikor senki nem akar versenyfutást tartani magyarellenességből vagy kisebbségellenességből. Mert ez nem csak a magyarok számára biztosítaná az anyanyelv használatát, hanem más kisebbségeknek is, ugyanis bevittünk egy alternatív küszöböt is. Ez az újdonság az eddigi szabályozásokhoz képest, 5000 fős kisebbség esetében is lehet kérni az anyanyelvhasználatot egy településen. Például Konstanca városában ez lehetővé teszi azt, hogy a tatárok, törökök kérjék az anyanyelvhasználatot, vagy Temesváron akár a szerbek. Az etnikai arányokat nem tudom fejből, de más közösségek számára is lehetővé teszi, hogy az anyanyelvhasználatot a gyakorlatba ültetve kérjék, használják, éljenek vele.
- Valószínűleg mindenki számára meglepetés volt, hogy gyakorlatilag egyöntetűen szavazta meg a képviselőház ezt a törvénytervezetet, utána azonban több frakció is az alkotmánybírósághoz fordult. Mi állhat ennek a hátterében?
– Nehéz egyetlen motivációt keresni. Traian Basescu indította el ezt, azzal, hogy nem lehet elfogadni az alternatív küszöböt, azt, hogy Konstanca városában – ő konstancai – majd a törökök és tatárok is kérhetik, hogy anyanyelvükön beszélhessenek az öregotthonban vagy a sürgősségi klinikán. Kiadta az utasítást a frakciónak, földbe döngölte őket, hogy mért szavazták meg. Ő szenátor, tehát a képviselőházi szavazáson nem vehetett részt, a szenátusi hallgatólagos elfogadáskor pedig még nem volt szenátor, akkor még csak jelölt volt. A lényeg az, hogy utasítást adott a képviselőházi frakciónak, hogy támadják meg az alkotmánybíróságon. Ők ezt az utasítást nagy sebességgel végrehajtották, és megkeresték a liberálisokat és az USR-seket is, hogy írják alá ők is. A liberálisok közül nagyon sokan aláírták, az ideiglenes pártelnök is megrótta a kollégáit, hogy miért szavazták meg egy héttel korábban, másrészt hogy miért nem támadták ők meg, miért kellett nekik Basescuhoz igazodniuk. Ez volt az, amit én versenyfutásnak neveztem a kisebbségellenességben. Az USR-ből is aláírták néhányan, mert legyünk őszinték, ott is vannak jó néhányan nacionalisták. A nacionalisták – nem mondom azt, hogy egyenlő arányban – de terítve vannak a román pártokban mindenhol, és pontosan egy marosvásárhelyi, POL-gyökerekkel rendelkező USR-s is aláírta, hogy példát is tudjak adni.
Éppen a minap volt az együttes ülésen Basescuval egy aprócska szóváltásom. Amikor együttes ülése van a képviselőháznak és a szenátusnak, akkor egymás mellett ültünk, és mondta nevetve, hogy „rám soha ne számítsatok, mert mindig ellenem szavaztatok”. Én meg mondtam neki, hogy ez nem jelenti azt, hogy magyarellenesnek kellene lenni, mert magyarok szavazatával lett kétszer államelnök. Az igaz, hogy én egyszer sem szavaztam rá, de ettől mi még nagyon jól kormányoztunk együtt. Na, ezen egy nagyot kacagott a szokásos módján, de az biztos, hogy minden egyes olyan kérdésben, ahol betehet, be fog tenni ezután is. Látszik, hogy ő egy skorpió, ilyen a természete.
- De ha jól értem, ő nem magyarellenes megfontolásból támadta ezt a törvényt.
– Jó, én nem akarom mentegetni. A lényeg, hogy alkotmánybíróságon megtámadtak egy olyasvalamit, ami nem alkotmányellenes, ami természetes, amit a jóérzés diktál, és ez kisebbségellenes mindenestül. Magyarellenes, cigányellenes, zsidóellenes és így tovább, tatárellenes, törökellenes... Azonkívül eszméletlen butaságokat írtak az alkotmánybírósági keresetben, ha valaki azt elolvassa, szörnyülködhet, hogy milyen mondatokkal lehet az alkotmánybírósághoz fordulni. Én nem hiszem, hogy az alkotmánybíróságon ezzel a törvénnyel bármi probléma történne. Másrészt hozzátenném, hogy hétfőn-kedden gyorsan tájékoztattuk mind a Néppárt elnökét, Joseph Dault, mind a főtitkárt, Antonio Lopez-Isturiz White-ot, mert elfogadhatatlan az, hogy a néppárti kollégáink támadnak meg az alkotmánybíróságon egy olyan törvényt, amely a kisebbségeknek egy plusz lehetőséget teremt meg az anyanyelvhasználatra. Ez nem egy elfogadható gyakorlat, nem elfogadható elv, hogy néppárti kollégát egymást alkotmánybíróságon próbálják meg ellehetetleníteni. A másik dolog, hogy eddig még csak a PSD és a régi PNL támadott meg olyan törvényt, amely a kisebbségeknek anyanyelvhasználatot biztosított. Ez a tanügyi törvény volt, 2011-ben. Ehhez a mostanihoz azonban felsorakozott az ellenzék tokkal-vonóval, Basescu, Raluca Turcan, Nicusor Dan, mind a három ellenzéki pártból. Ezért mondom azt, hogy a tanulságokat is le kell vonni. Ebből egyértelműen arra a tanulságra lehet jutni, hogy a román pártok, függetlenül attól, hogy ideológiailag hol állnak – persze ez is egy bonyolult kérdés, hogy a liberálisok hol állnak ideológiailag – magyarellenessé, kisebbségellenessé válnak. És hogy magunkra számíthatunk, és arra a lehetőségünkre, hogy partnereket szerezzünk ideig-óráig a magyar érdekek mellé.
- Az RMDSZ a választások előtt sokszor hangsúlyozta, hogy szükség lenne arra, hogy ismét visszatérjen a parlamentbe vetett bizalom. Én megvallom, hogy elvesztettem a maradék bizalmamat is abban a pillanatban, amikor azok a képviselők, akik egyik nap megszavaznak egy törvénytervezetet, pár nappal később az alkotmánybíróságon megtámadják ugyanazt. Hogy lehet ezt egyáltalán felfogni, hogy ennyire változzon teljes képviselőcsoportoknak a véleménye pár nap alatt?
– Szinte azt mondhatnám, hogy Romániában ez nem is kellene, hogy meglepetést okozzon, mert ilyen még volt, csak talán nem kapott ekkora nyilvánosságot a magyar médiában, mert nem magyar ügyről volt szó. Talán még lesz ezután is ilyen, nem is ez a kérdés. A kérdés az, hogy a pártvezetők, akik a többséget adják, akik a kormányzáshoz szükséges többséget biztosítják, egy-egy időszakra képesek-e túllépni a mindenféle zsigeri vagy taktikai szempontokból végzett számításaikon, és képesek-e a közösségeket, a közügyeket előtérbe hozni, és úgy kormányozni. Mert amikor az ellenzékről van szó, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy sokszor a józan észnek a nyomát sem lehet föllelni a döntéseikben. Mert itt aztán tényleg nem értem, hogy pontosan mi lehetett a problémájuk. Csak azért, mert Băsescu kezdeményezte, a PNL is beszállt, hogy nehogy lemaradjon a kisebbség-ellenességnek nevezett versenyfutásba, és versenyeznek, hogy ki szakítja át elsőként ezt a szalagot. Ez érthetetlen. De gyakorlatilag számomra az a kérdés mindig, és ez, elismerem, egy nagyon pragmatikus megközelítés, hogy azok, akik kormányoznak, azok, akik a többséget biztosítják, képesek-e a józan mérlegelésre, a jó döntések meghozatalára, és képesek-e elkerülni a mindenféle egyéb kicsúszásokat, akár egyik, akár másik oldalon. Képesek-e nem úgy viselkedni, mint a fundamentalisták?
- Az ellenzéki pártok alkotmánybírósághoz való fordulását követően a kormánypártok részéről történt valamilyen változás az ehhez a törvényhez való hozzáállásban? Érezhető volt az, hogy esetleg ők is újragondolnák ezt?
– Nem, abszolút nem. Szóba sem került. Én azóta beszéltem már mindkét pártvezetővel, mindkét házelnökkel, mind Tăriceanuval, mind Dragneával, és ez a kérdés szóba sem került. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy ma nem ez, ami őket foglalkoztatja, és azt tudom mondani, hogy ez volt az első próbája az együttműködésünknek, amit tartalommal kell megtölteni a mi szempontunkból, a közösségi érdekek szempontjából. Nyilván ez előrevetíti azt is, hogy körülbelül mire számíthatunk, amikor a közigazgatási és az anyanyelvhasználatra vonatkozó módosításokat tartalmazó törvény a parlament elé kerül. Egy csomó más olyan ügy van, amelyekben vagy megegyezünk, vagy nem egyezünk meg. Van egy téma, amit már hetek óta jegelünk, mert mi nem egyeztünk bele, és, bár nélkülünk is meg tudnák hozni a döntést, nem hozzák meg. Hogy miben nem tudtunk megegyezni? A szenátusban van egy olyan törvénytervezet, hogy az önkormányzatoknál nem szükséges a kétharmados többség akkor, amikor vagyoni jellegű döntésekben határozatokat kell hozni. Mostanig ez szükséges volt, ezt akarják módosítani. Különösen azért, mert a nagyvárosokban nincs kétharmada senkinek, és az EU-s projektekhez nagyon sokszor olyan döntéseket kell hozni, amelyek vagyoni jellegű kérdéseket érintenek, és ezeket nem tudják meghozni, ezért csúsznak az Európai Uniós pályázatok. Mi egy olyan kompromisszumot akarunk, és ezt javasoljuk a jövő héten, hogy csak azokban a kérdésekben kelljen eltekinteni a kétharmadtól, ahol Európai Uniós pályázatról van szó. Mert Székelyföldet leszámítva ez bennünket nagyon sok helyen a partnereinkkel szemben gyengít, a tárgyalási pozícióinkat gyengíti. Mert velünk van kétharmaduk, nélkülünk nincs. Ha nincs szükség kétharmadra, akkor nincsen szükség ránk. Ez egy pragmatikus kérdés, viszont az Európai Uniós projekteket sem lehet emiatt jegelni, elhalasztani, ezért azt fogjuk javasolni, hogy amikor EU-s projektről van szó, akkor legyen megengedett az, hogy a fele plusz egy szavazat elegendő legyen a vagyoni jellegű határozatoknál.
- Az egészségügyi törvény módosítása kapcsán az RMDSZ kicsit úgy járt, mint a nyuszika a viccben, sőt, sokkal rosszabbul, mert miközben az ellenzéki pártoktól kapott egy taslit azért, mert van sapka a fején, egy kolozsvári civil szervezettől, az AGFI-tól meg azért kapott taslit, mert nincs sapka a fején. Ez a szervezet azt mondja, hogy valójában az egészségügyi törvény módosítása nem bővíti a nyelvi jogokat. Mi az RMDSZ álláspontja, másrészt mi a mechanizmus, ami ilyenkor történik, amikor egy ilyen jellegű kritika éri a szervezetet? Hogyan reagál a szervezet erre?
- Örülünk, hogy azért kritizálnak, mert tettünk valamit. Eddig nem volt semmi, azért meg nem kritizáltak. Én különösebben ezzel nem kívánok foglalkozni, minden építő kritikának helye van, engem nem zavar. Eddig ilyen probléma nem merült fel, mert az egészségügyben, a szociális intézményekben az anyanyelvhasználat nem volt lehetséges, illetve a nemzetközi kötelezettségvállalások lefordítása a gyakorlatra nem történt meg. Azokra a kifogásokra, amelyek arra vonatkoznak, hogy nem elég részletes, és nincsenek szankciók, azt tudom mondani, hogy a törvény általában a keretet biztosítja, és nem részletezi. Kormányhatározatokra van szükség, az biztos, minden egyes törvény alkalmazásához. Ugye jogászoknak ezt nem kell különösebben magyarázni, nem kell magyarázni az egyszerű embernek sem, ő tudja, hogy van egy törvény, aztán jönnek kormányhatározatok, amelyek az alkalmazásának a részleteit szabályozzák, és ott kell mindazt majd beírni a kormányhatározatba, ami a törvényes kereteken túli gyakorlati alkalmazásban szükséges. Azt gondolom, hogy ez meg fog történni, de minden építő bírálatot szívesen meghallgatok. Amikor meg csak arról szól, hogy megint nincsen sapkád, nyuszika, akkor arra nem tudok mit mondani. Mi dolgozunk, tesszük, amit tennünk kell, és akkor bíráljanak, amikor tévedünk. Amikor meg hozzá tud tenni valaki valamit ahhoz, amit mi elvégeztünk, azt én nagyon jó néven veszem, bárhonnan jöjjön ez a bírálat, engem nem zavar. A munkamegosztásra egyébként nagyon nagy szükség lenne. A jó értelemben, és a jóhiszeműen végzett munkamegosztásra. Mert valóban, civil szervezetek nagyon sokszor el tudnak végezni olyan munkát is, amit egy politikai szervezet – számtalan okot fel tudok hozni, hogy miért – nem tud elvégezni. Másrészt viszont nem tud elvégezni egy civil szervezet olyan feladatokat, amelyeket egy parlamentben levő politikai szervezet el tud végezni. Ha van egy jóhiszemű, és a közös érdekeket szolgáló munkamegosztás, az az erdélyi magyar embereknek az ügyét segíti, ebben biztos vagyok. Hogy ezt ki lehet-e alakítani, illetve kivel lehet kialakítani, ez egy nagy kérdés.
- Most az alkotmánybíróságnak kell döntenie az egészségügyi törvény módosítása kapcsán. Hogyan történik az alkotmánybíróság döntése, teljesen zártkörű, ők egymás közt eldöntik, hogy mennyire megalapozottak azok az érvek, amelyeket az ellenzéki pártok jelen esetben felsoroltak, vagy esetleg meg is hallgatják a feleket?
– Pontos eljárásokat nem tudok. Ők kijelölnek egy raportőrt, aki elkészíti a jelentést, szakemberekkel is konzultál természetesen, hiszen ott van egy csomó olyan alkotmányjogász, segédbíró, meg mindenféle egyéb szakértő, akikkel ezt végignézik, és egy jelentés alapján vitatkoznak, érvelnek, döntenek. Voltak olyan esetek, amikor meghallgatták a feleket. Például amikor konfliktusról volt szó az intézmények között, államelnöki hivatal és parlament, kormány és parlament, kormány és államelnöki hivatal közt. Nem egyszer volt az, hogy bement Băsescu, bement Johannis, tehát az elmúlt években ez is egy gyakorlat. De az ülések nem nyilvánosak. A döntést az alkotmánybírók meghozzák, és utána nyilvánosságra kerül. De az alkotmánybíróságon nem szokás az, hogy bent ül a média, és az alkotmánybírósági ülést végigköveti. Nem tudom, hogy ki a raportőr, de én biztos vagyok abban, hogy ebben a törvényben alkotmányellenesség nincsen, hogy semmi olyat nem tesz, ami az alkotmány bármelyik cikkelyén túlmutatna. Így különösebben nem foglalkoztatott ez a kérdés, ki fog derülni rövidesen.
- Lehet tudni arról valamit, hogy az államfőnek mi az álláspontja, ugyanis neki is ki kell ezt még hirdetnie?
– Nem tudom, erről őt kell megkérdezni.
.- Kisebbségiként azért nem kellene probléma legyen ez számára. – Ne érjen minket meglepetés, adja az Isten! Transindex.ro
2017. május 27.
Átalakult nyilvánosság, kétéltű userek és újságíró bloggerek
Konferencia a felhasználók és a hagyományos média viszonyáról
A felhasználók által készített tartalmak és a média viszonyáról, kölcsönhatásairól szervezett konferenciát május 24-én, szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a BBTE Újságírás Intézete. A Media vs. User Generated Content című konferencián délelőtt négy meghívott tartott előadást ebben a témában, a YouTube-on kialakult új nyilvánosságról, a Facebook fogyasztókra gyakorolt hatásáról, hírversenyről, illetve a blog és újságírás viszonyáról, egymás mellett éléséről. A konferenciát délután kerekasztal-beszélgetés zárta, amely során erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, főszerkesztők értekeztek arról, mit tesz a közösségi média, illetve a felhasználó a hagyományos médiával.
Az elmúlt években a kiváltságok bizonyos formáinak elvesztése miatt elégedetlenek a hagyományos (főleg írott) sajtóban szocializálódott újságírók: már nem csak ők a különböző forrásokból származó információk szinte kizárólagos birtokosai, már nem csupán ők szűrik meg, elemzik, s továbbítják a politikai, gazdasági és szociális jellegű híreket. A tömegtájékoztatási palettán már régen megjelentek az alternatív információs csatornák, mi több, jól „befészkelték” magukat a köztudatba. De ezáltal a szakavatott szem által végzett szelekció, az információ ellenőrzése, a források felkutatása és védelme vajon nem sérül-e? Hogyan lehet monetizálni, azaz pénzzé változtatni az új tömegtájékoztatási megnyilvánulási formákat? A kérdésre Glózer Rita, a Pécsi Tudományegyetem szakembere kereste a választ.
Elmondta: az új médiumokkal játszadozó, vagy azokat mondhatni professzionális módon használó fiataloknak nincs intézményi háttere, nem rendelkeznek újságírói szakképzéssel, előttük viszont megnyílt az „új nyilvános színtér”, amelyen keresztül továbbítani tudják különböző formában és formátumban megalkotott hang- és videó-anyagjaikat. Ezek természetesen távol állnak a Habermas által megfogalmazott paradigmáktól, ugyanis nem feltétlenül komoly, közérdekű témákat boncolgatnak, hanem elsősorban személyes jellegűek. Az új médiumokban nem feltétlenül a racionális vita, a deduktív és induktív logika, az elemzés a primér faktor, az új nyilvános színtéren eluralkodnak az indulatok, az érzelmek, megszegik az évtizedekig normának számító szabályokat.
– Bizonyos értelemben hanyatlás tapasztalható. Jelenleg olyan személyek nyilvánulnak meg, olyan témák kerülnek terítékre, amelyeknek eddig nem volt helye. Tulajdonképpen a média demokratizálódásáról beszélünk – fogalmazott a szakember.
Hozzátette: az amatőr média előállítói rendszerint függetlenek, nincs intézményi hátterük, mondhatnánk, hogy nincsenek kitéve az öncenzúrának, mi több, az intézmény részéről sem fogalmazódnak meg igények, elvárások. Az általa tanulmányozott kimutatások szerint a magyarországi tinik egyre sűrűbben néznek különböző képsorokat a YouTube videómegosztó csatornán: a statisztikák alapján elmondható, hogy ez a tevékenység az utóbbi években egyre népszerűbb lett. Míg néhány éve a harmadik leggyakoribb internetes tevékenység volt, tavaly Magyarországon például a második helyre kúszta fel magát a YouTube használata.
– Egyre gyakoribb és népszerűbb a paródia, de legalább annyira elterjedtek a különböző életstílusokat bemutató médiatartalmak, legyen az gasztronómiai, divattal vagy szépségtechnikákkal kapcsolatos platform. Azaz: mit ettem, mit vásároltam, mi van a táskámban, hogyan öltözöm – jegyezte meg Glózer Rita.
Tudatta: a videóblogot működtető fiatalok alkalomadtán igen jelentős bevételre tesznek szert. A médiatartalommal kapcsolatos különböző mértékű jövedelem mellett online áruházakban pólókat, bögréket, golyóstollakat árulnak. A termékelhelyezés bevett szokás, de a felhasználók ezt rendszerint érzékelik, elvetik.
Demény Péter író, újságíró, Nemes Z. Márió költő egyik legutóbbi interjúját idézte, aki elmondta: mobilja már testrészévé vált, a Facebook a létezés egyik meghatározó eleme, amit ha elvesznek, az lassan olyan, mintha levágnák a kezed. Demény szerint ma már nem emberek, hanem számítógépek, kütyük közötti viszonyokról kell beszélnünk.
Rendszertani osztályozásában egyéltűekre és kétéltűekre osztotta a mai társadalmat. Bevallotta, amikor az iskolában tanult a kétéltűekről, azt hitte, ezek mind a két közegben tudnak élni, később világosították fel: az állatnak mind a két közegben kell élnie, másképp elpusztul. Egy kétéltű állat olyan, mint a mai társadalom egy része: online és offline közegben is kell élnie, másképp nem tud megmaradni. A kétéltű még tudatos felhasználó, a Facebookon szembeáramló adatok közül próbál szelektálni, küzd a lassúságért, kacérkodik a kilépéssel, viszont soha nem lépne ki, „a user generál, miközben generálva is van”.
Ám Demény szerint léteznek egyéltűek is, akiknek gondolkodásuk bináris, nem olvasnak mást csak a netet, és az ott található információkat mind elhiszik. Az egyéltű user csak generálva van, elfogadja az új közösségi médiás világrendet, meg sem gondolja, talán létezik-e más. Az egyéltű médiafogyasztására a sebesség jellemző, ellenőrizetlen, nem válogat, ugyanolyan hírértekkel bír, ha valaki kutyát vett, meghalt egy nap háromszor ugyanaz a világsztár vagy a HVG egy elemző cikke.
Botházi Mária, a BBTE egyetemi oktatója előadásában az erdélyi magyar hírportálok 2017 januárjánák tíz legnépszerűbb cikkéről készült elemzését mutatta be. A négy legnagyobb erdélyi hírportál – Transindex, Maszol, Székelyhon és a Főtér – elemzésekor az oktató a kattintásokat mérte, a témákat, stílust, címet és leadet vizsgálta.
Médiafogyasztás az erdélyi magyar online térben: van-e értelme a hírversenynek? című előadásában Botházi meg is válaszolta a címben megfogalmazott kérdést: szerinte nincs értelme az erdélyi magyar hírportálok esetén a hírversenynek, sokkal fontosabb az egyedi hangnem, önálló stílusjegy, illetve a téma.
A beszélgetés során Cseke Péter kiemelte, a Facebook mint tényező fontos a magas olvasószám generálásában. Egy cikk népszerűsége függ a Facebook-lájkoktól, a poszt szövegétől, illetve a kommentek számától is. A kommenteknek nagy szerepe van egy cikk népszerűségében, több olvasó tér vissza egy-egy Facebook-poszthoz, portálon található cikkhez, a kommentek miatt. Makkay József elmondta, miután bevezették a regisztrációhoz kötött kommentelést, megszüntetve így az anonim hozzászólás lehetőségét a weboldalaikon, a hozzászólok 70-80 százalékát elvesztették.
Cseke Péter és Balázsi-Pál Előd is igénybe vette már a Facebook reklámozási lehetőségeit, hogy egy-egy cikket promováljanak a közösségi médiában. A Maszol-nak ezzel az a célja, hogy a minőségi tartalmakat megerősítse. Azt is figyelembe veszik a cikkek kiválasztásánál, hogy olyan tartalom legyen, ami olvasottságot generál. A Transindex is minden esetben saját anyagot hirdet, viszont ők játszadoztak már azzal a lehetőséggel is, hogy meghatározott célcsoportnak reklámozzanak. Ám hiába a sok lájk, ezek nem konvertálhatóak bevétellé, így a sajtótermékek továbbra sem tudják magukat fenntartani a piacról.
Újvári Ildikó elmondta, a Szabadság saját magával fut versenyt, megpróbálja a szerkesztőség a szabadsag.ro weboldalt hírportálként működtetni. Mindezt úgy, hogy ne rontsa a nyomtatott újságot, de visszacsalja az olvasót a weboldalra. Elkülönítik a kettőt, a szerkesztőség megpróbálja párhuzamosan fenntartani őket.
Az újságírók abban megegyeztek: az olvasók már a közösségi média megjelenése előtt befolyásolták a hagyományos média működését, az olvasók által készített tartalmakat már régebb is felhasználták, az olvasó mint hírforrás már régóta bevált technika az újságírásban.
– A user generated content mindig is létezett, csak a közeg változott meg, amelyben működik. A felhasználóknak gyakran könnyebb tartalmat előállítani, mint az újságíróknak – mondta el a Transindex főszerkesztője. A romániai tüntetéseket hozták fel példának, elmondva: míg egy televízió kivonul egy eseményre, hogy azt élőben közvetítse, időigényes. Ez alatt az idő alatt a felhasználók már rég közvetítik a történéseket, de a Facebookon. A média szerepe ebben az, hogy egybefoglalja a felhasználók által készített tartalmakat, háttérinformációkkal lássa el.
A hitelesség kérdése is felmerült a beszélgetés során, kiben bíznak meg a felhasználók, kit tekintenek szakértőnek az olvasók, kiről hiszik, hogy hozzá tud érdemben szólni egy adott témához. A felhasználók manapság jobban bíznak az emberekben, mint a sajtóban, a közösségi médiában ismerősről ismerősre terjednek a tartalmak, így a felhasználó hitelesebbnek tart egy ismerős által megosztott tartalmat, mint egy cikket, ami a sajtóban jelent meg. A sajtó hitelességének csökkenéséhez hozzájárul a számos propagandacsatorna megjelenése, vagy a blogok elterjedése, amelyek magukat alaptalanul sajtóterméknek képzelik, így egyértelmű reakció az olvasó részéről, hogy az ismerősben, rokonban jobban bízik, mint a sajtóban.
Az idősebb korosztályra jellemző, azt hiszi el, amit látott a tv-ben, olvasott az újságban és hallott a rádióban, a fiatalok körében elterjedt jelenség, hogy azt hiszik el, amit olvastak az interneten. Ám nem minden valós, ami az interneten terjed.
A konferencia során kiderült, a felhasználók a közösségi média megjelenése előtt is hatást gyakoroltak a média működésére, az általuk készített tartalmakat már azelőtt felhasználták a sajtóban. A közeg, amelyben a felhasználók által készített tartalmak terjednek, megváltozott, felgyorsult, az internet számos lehetőséget tárt fel, blogok, közösségi média, amelyek segítségével a felhasználók megoszthatják, szélesebb körben terjeszthetik saját tartalmaikat, véleményüket, meglátásaikat. Ám ezek nem feltétlenül hatnak negatívan a média működésére, egymás mellett is tudnak létezni, csak szelektálni kell.
A közösségi média megváltoztatta a sajtó működését, új teret hozott létre a médiatermékek terjedésére, új nyilvánosság látszik kialakulni. A médiatartalmakkal a felhasználók leggyakrabban a Facebookon kerülnek kapcsolatba, nem ők keresik a híreket, azok mennek szembe velük, jelennek meg a Facebook-hírfolyamban, akár hirdetés formájában. Viszont a Facebook-hírfolyam nem a hiteles forrásokból származó tartalmak gyűjtőmedencéje, számos, saját magát médiaterméknek, hírforrásnak vélő csatorna valótlan, ellenőrizetlen információkból összeállított tartalmai is ide kerülnek, macskás videókkal, kisbabás felvételekkel, tegnapi vacsorákról készített képekkel, szelfikkel együtt. A felhasználóknak tudatos „userekké” kell vállniuk, akik nem hisznek el, osztanak meg gyanús forrásból származó tartalmakat, tudatosságukkal, szelektálásukkal hozzájárulva az ellenőrzött információkból származó anyagok terjedéséhez.
– Arra a következtetésre jutottam, hogy az erdélyi magyar olvasó, ha ezeket az oldalakat nézi, eltérő kínálatot keres. A kolozsvári székhelyű portáloknál, hogyha az elemzett cikkeket nézzük, teljesen eltérőek voltak a legkattintottabb anyagok, tulajdonképpen a tematizáció, a hangvétel a meghatározó a sajtópalettán, illetve az, hogyan kerül az olvasó kapcsolatba a tartalommal – mondta el az előadása végén Botházi Mária.
Az egyetemi oktató elemzésében kitért arra is, hány egyedi látogatója van a különböző weboldalaknak (hány látogató keresi fel úgy a portált, hogy beírja a böngészőbe annak webcímét), illetve arra is, a látogatók hány százaléka érkezik közösségi oldalakról, főleg a Facebookról. A legnagyobb egyedi látogató aránya a Transindexnek volt januárban, a többi hírportál esetében az olvasók zöme, megközelítőleg 80 százaléka Facebookról érkezett a hírportálra.
Kecskés István magyarországi meghívott, újságíró, blogger Az újságíróból blogger – a sajátos törzsfejlődés címmel tartott előadást, amelyben azt taglalta, mi a különbség újságíró, újságírás és blogger, blogolás között. Kecskés szerint az újságírás egy szakma, míg a blog egy stílus, az újságíró tanul, a blogger csak regisztrál egy felületen, és már bloggernek is hívja magát. Szerinte a blog a véleménynyilvánítás színtere, a „blogger pedig mindenhez érthet, még ahhoz is, amihez nem”.
Arra a kérdésre, hogy lehet-e az újságíróból blogger, Kecskés válasza az volt, hogy igen, az újságíró a blogon egy másik arcát mutathatja meg. Az előadó szerint a Facebook is lehet mikroblog, ha ő, Kecskés István, mint újságíró, és nem mint magánszemély oszt meg tartalmakat.
Szerinte az út visszafele is járható, lehet blogból is hírforrást faragni. Elmondta ez „egy bonyolult fejlődés, de szinte minden esetben a véleményműfaj alakul át”: a blogger a véleményírásból elrejti a véleményt, így alakulhat át hírré.
A blogok népszerűségének hátrányairól is beszélt a meghívott: számos blog beszáll a hírversenybe, míg rengeteg blogra ellenőrizetlen, hamis információk kerülnek fel, megtévesztve az olvasót. Elmondta, egyik legnagyobb magyarországi blogot egy autószerelő-műhelyben üzemeltetik, két olajcsere között töltenek fel valami tartalmat. Lájkvadásznak címkézte a blogok egy fajtáját, amelyek a bevételért mindent megtesznek. Hangzatos címekkel, becsapós tartalmakkal csalják oldalukra az olvasókat, a hamis informálással nem foglalkoznak, csak a klikkekért járó bevétellel.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 29.
A közigazgatási törvény módosításakor a szankciók kapcsán számít nagy ellenállásra az RMDSZ
Miért fordítja félre a román állam a fejét, ha kisebbségi ügyekről van szó, és miért akart bekavarni a külügy a FUEN Kongresszusának – erről is beszélgettünk Kelemen Hunorral A politika belülről friss kiadásában.
Közigazgatási törvény módosítása a kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködés szakítópróbája lehet. Erről, illetve a FUEN kolozsvári kongresszusa kapcsán tapasztalt román viszonyulásról és a kisebbségi érdekérvényesítés európai lehetőségeiről beszélgetett Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel A politika belülről friss kiadásában Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője. A műsort vasárnap, május 28-án 18 órától sugározza az Erdélyi Magyar Televízió, de az Erdély FM-en is meghallgatható, illetve kivonata alább olvasható. A beszélgetés második, az RMDSZ Kongresszusának témáiról, illetve az oktatás problémáiról szóló részét hétfőn közöljük.
- Az elmúlt hónapokban gyakran mondta azt, hogy a puding próbája az evés, amikor arról érdeklődtem, mennyire működik a kormánypártokkal kötött megállapodás. Úgy tűnik, hogy az RMDSZ felszolgálta a desszertet, hiszen benyújtotta azt a törvénykezdeményezést, amely 10%-ra csökkentené a nyelvhasználati küszöböt.
Kelemen Hunor: A 215-ös törvény módosításáról van szó, és az anyanyelvhasználati küszöb 20%-ról 10%-ra való csökkentése a tervezetben szereplő módosításoknak csak egyike. Számos más olyan rendelkezés van, amely szerintem a törvényt jobbá, az anyanyelvhasználatot zökkenőmentesebbé teszi.
A tervezet ki is terjeszti az adminisztrációban az anyanyelvhasználatot, mert bevettük a prefektúrák mellett a dekoncentrált intézményeket, bevettünk minden olyan intézményt, amely annak az önkormányzatnak, vagy annak a településnek a területén működik. Ugyanis nem lehet, hogy a törvény csak az önkormányzatokra vonatkozzon, és ne vonatkozzon más intézményekre, beleértve például a formanyomtatványok kérdését is. Ugyanakkor az utcanévtáblákra, iránymutató táblákra is kitér, ugyanis az elmúlt esztendőkben ezek kapcsán rengeteg vita volt. Van, aki így értelmezte a törvényt, van aki úgy, és ezt is tisztázni kellett. Alternatív küszöböt is javasolunk, mert vannak olyan települések, Temesvár vagy Arad, hogy csak kettőt mondjak, ahol a magyarság aránya folyamatosan csökkent, és a 10%-os küszöb alá ment, de még mindig ezres, tízezres nagyságrendű, tehát jelentős számú közösség él ott. Ilyen esetben az alternatív küszöb bevezetése azt tenné lehetővé, hogy ezek a hagyományos kisebbségi közösségek is élni tudjanak a nyelvi jogokkal ott, ahol ilyen vagy olyan okok miatt, például a múlt században a 70-es, 80-as években az erőszakos betelepítés miatt, majd a 90-es évek belső migrációja miatt változtak és folyamatosan változnak az etnikai arányok. Ami legalább ugyanilyen fontos a törvénytervezetben, az a szankciók kérdése. Ugyanis az elmúlt évek azt is bebizonyították, hogy ez a törvény, és még számos más törvény szankciók nélkül nem működik jól. Tehát szankciókat javasolunk ebben az esetben – ez pénzbírságot jelent, nem börtönbüntetést, ahogy egyesek az első pillanattól kezdve a román médiában félremagyarázták, és azt mondták, hogy be akarjuk záratni a polgármestereket, önkormányzati vezetőket, akik nem alkalmazzák a törvényt. Szó nincs erről, itt pénzbírságról beszélünk. Szóval bevezetnénk azokat a szankciókat, amelyek a törvény alkalmazását biztosabbá tennék. Még van egy dolog, ami előre mutat: az írtuk bele a törvénytervezetbe, hogy a nyelvi, etnikai, vallásos szimbólumok használatáról az önkormányzatok döntenek egy településen belül. Ez tulajdonképpen megoldaná azt a kérdést, amely rengeteg vitára adott okot az elmúlt években. A prefektusok folyamatosan támadták, különösen Székelyföldön azt, aki a székely zászlót használta. De én azt gondolom, ez egyébként is a világ legtermészetesebb dolga, hogy az önkormányzat döntse el, hogy egy településen az állami szimbólumok mellett milyen helyi, regionális identitáshoz tartozó szimbólumokat használnak a hivatalos intézmények, akár. Azt gondolom, hogy ez egy jó törvénytervezet, figyelembe vettünk különböző ajánlásokat, mert a 10%-os küszöb esetében már volt nemzetközi, Európa Tanács által megfogalmazott ajánlás, és figyelembe vettük a 2001 óta és különösen az elmúlt 5-6 évben összegyűlt tapasztalatokat is.
- Említette a szankciókat, mekkora bírságokról lenne szól?
- Elég nagyok ezek a bírságok, így első hallásra. Több büntetés van, amit mi bevezettünk ebbe a tervezetbe, elmennek 4-6 ezer lejig. Mivel ez egy adminisztratív szankció, pénzbírság jellegű rendelkezésről van szó, ez végigjárná azokat az utakat, amelyeket ilyenkor végig lehet járni: tehát meg lehet támadni a bíróságon, és a bíróság eldönti, hogy igaza volt-e vagy sem annak, aki kirótta a szankciót. Tehát ez is abban a jogállami keretben működne, mint a többi más szankció, nem az van, hogy valaki megírja a nyugtát, és akkor azonnal fizetni kell.
- Ilyen esetben a polgármestert vagy a polgármesteri hivatalt, tehát a személyt vagy az intézményt bírságolják meg?
- Az előírás szerint különböző helyzetek vannak. Van, ahol az önkormányzatot teszi az anyanyelv-használat felelősévé, hiszen egy polgármesteri hivatalban egy településen, ahol bizonyos kérdésekben az önkormányzatnak kell eljárnia, ott az önkormányzat a felelős a törvény alkalmazásáért, például ha az utcanévtáblák kihelyezéséről beszélünk. Ha decentralizált intézményekről beszélünk, akkor az nyilván nem a prefektúrának a felelőssége, hanem azé az intézményé, amely egy bizonyos területért felelős: tanfelügyelőség, munkaügy, nyugdíjosztály stb. Ezek mind-mind abban az intézményi rendszerben működnek, amely egy-egy város, megye, tehát önkormányzat területén működik. Van, ami a helyi, van, ami a megyei önkormányzathoz tartozik, de van olyan is, amely csak a megyeszékhelyen működő intézményekhez tartozik.
- Egyeztettek a PSD-vel, az ALDE-val a törvénytervezet kapcsán?
- Mi decemberben-januárban jeleztük a szándékunkat, hogy egy ilyen törvénytervezettel készülünk, illetve én ezelőtt egy hónappal odaadtam a kormánykoalíció mindkét pártja vezetőjének, Tariceanunak és Dragneának a törvénytervezet szövegét magát. És több mint egy héttel ezelőtt volt még egy rövid beszélgetés, amikor mondtam, hogy ezen a héten benyújtjuk a tervezetet. Nem mentünk a tárgyalásokkal részletekbe, az elvekről beszéltünk. Azt láttam, hogy a szankciók kapcsán merült fel a legtöbb kifogás. De valószínű, hogy más területeken is lesznek majd módosító javaslataik.
Úgy fog ez működni, hogy mi sürgősségi eljárást kérünk a képviselőházban, a szenátusban ennek a törvénytervezetnek a megtárgyalására, és a szakbizottságokban – mert ez a közigazgatási, kisebbségjogi szakbizottságba mindenképpen bekerül véleményezésre – lesznek módosító javaslatok. A módosító javaslatokat kell tudnunk úgy alakítani azokkal, akik ebben a kérdésben partnerei lehetnek a szövetségnek és az erdélyi magyaroknak, hogy egy elfogadható változattal jöjjünk ki, tehát hogy a magyar közösség is azt lássa, hogy a nyelvi jogok területén van a románokban nyitottság, lehet előre lépni, és nyilván, ahol ők úgy érzik, hogy nem elfogadható a tervezet, találjunk egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó.
Minden tervezet megszavazása egy kompromisszumnak az eredménye, ritkán találni olyan tervezetet – még a kormány által előterjesztettekben sem fordul elő gyakran – hogy ne legyen kisebb vagy nagyobb módosítás. Tehát én arra készülök, hogy a szakbizottsági vitákban lesznek módosító javaslatok. Aztán meglátjuk, hogy milyen támogatást élvez ez a tervezet. Azt gondolom, hogy Romániában, 2017-ben az égvilágán semmi gondot nem kell okozniuk azoknak a javaslatoknak, amelyeket mi előterjesztettünk, mert gyakorlatilag a már létező nyelvhasználati jogokat tisztázza, egy kicsit bővíti és részletezi bizonyos helyzetekben. Tehát olyan radikális áttörés a szankciók kivételével és a helyi szimbólumok kérdésén túl, ami eddig nem volt a törvényben, nem is lenne. Az alternatív küszöb, elismerem, egy új megközelítés, de egy néhány héttel ezelőtt elfogadott törvényben, az egészségügyi és szociális intézményekről szóló törvényben, ahol a nyelvhasználatot bevezettük, ott az alternatív küszöbnek már helyet találtunk, és az alkotmányosság próbáját kiállta, tehát ilyen szempontból is azt mondom, hogy nagy megrázkódtatásokra én nem számítanék, de a fene tudja, hogy ki, mikor, milyen szempontokat vesz figyelembe, amikor egy-egy kérdésről dönt.
- Az, hogy az egészségügyi törvény módosítását utólagosan az ellenzéki pártok megtámadták az alkotmánybíróságon, vajon előre vetíti azt is, hogy hogyan fognak viszonyulni a közigazgatási törvény módosításához?
- Amikor én Traian Băsescunak mondtam, hogy miért kellett megtámadnotok ezt a törvény az Alkotmánybíróságon, nem is értem, hogy mi a probléma, akkor ő a szokásos laza stílusában, nagy hahotázás közben azt mondta, hogy soha ne számítsál rám. Én mondtam, hogy soha nem is számítottam rád, de most nem ez a kérdés, hanem az, hogy ennek most mi értelme volt. Azt gondolom, hogy ők teljes egészében annak a szemléletnek a rabjai, hogy amit a másik oldal támogat, azt én nem támogatom. Tehát, ha most a PSD-ALDE támogat valamit, akkor minden bizonnyal a PNL és a PMP nem fogja támogatni, vagy legalábbis megpróbál valamilyen ürüggyel szembefordulni. Ez nem jelenti azt, hogy nincsen közöttük meggyőződéses nacionalista, mert van, mindenik pártban van, még az USR-ben is van, láttuk, mindenhol vannak meggyőződéses nacionalisták. De sajnos ez a szemlélet ebben a pillanatban nem változtatható általunk. Én azt szeretném, ha eljönne az a pillanat, amikor a román politika jelentős része (mert nem mondom, hogy egyhangúlag) elfogadná azt, hogy a többség-kisebbség viszonyát nem kell a napi politikai csatározások témájává tenni. Mert rengeteg olyan kérdés van, ahol egymást lehet kínozni, gazdaságtól külpolitikáig. De ne ez legyen az a kérdés, ahol egymást pofozzák, mert tulajdonképpen ezzel bennünket pofoznak.
- A múlt héten zajlott Kolozsváron a FUEN Kongresszus, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának a kongresszusa, aminek szerintem az egyik legérdekesebb részletkérdése az volt, hogy a román kormány, illetve a román állam nem képviseltette magát gyakorlatilag semmilyen szinten. Hiszen sem az államfő nem küldött üzenetet, sem a miniszterelnök, a külügyminiszter sem, aki tudtommal szintén meg volt hívva az eseményre.
- Persze, ő is, meg az európai ügyekért felelős miniszterasszony is.
- Mivel magyarázható ez az elfordulás?
- Több magyarázata is van ennek. Egyrészt, ők továbbra is úgy tekintenek a kisebbségekre, a magyarságra a román állam egy bizonyos szegmensében – én most nem tudom, hogy ezt hová kell helyezni, de a külügyminisztériumi szemléletben ez tetten érhető – mint valami idegen testre, ami zavarja az állam normális működését. Elmondják, hogy mintaértékű megoldást találtak a kisebbségekre, ami egy nagy hazugság. Akkor is nehéz lenne komolyan venni egy ilyen mondatot, ha eljöttek volna a FUEN Kongresszusra. Mert addig, amíg nem mondjuk mi, erdélyi magyarok, hogy meg vagyunk elégedve azzal a jogi kerettel, amit a román állam a kisebbségvédelemre, az identitás megőrzésére és erősítésére elfogadott, addig én nem gondolom azt, hogy másnak a szentenciáit el lehet fogadni. Ez olyan, mintha én azt mondanám a szomszédomra, hogy nem beteg, már meggyógyult. Mindenki látja, hogy haldoklik, de én azt állítom, hogy nincsen semmi baj vele, jól érzi magát, hát nézzék meg, nyitva az ablak, szellőztetünk a lakásában, kitesszük az ablakba, mindenki látja, kedves a nagymama, hozzák a nyugdíjat. Nem lehet ezt így megközelíteni. Én azt mondtam, hogy ez az egyik probléma.
A másik probléma meg az, hogy nem akarják elfogadni, hogy a kisebbségi ügyeket európai szinten is meg kell tudni közelíteni. Hogy ezek emberjogi kérdések, és hogyha az emberi jogok ügye egy európai uniós ügy, hogyha ez egy általános elv, egy olyan érték, amelyet mindenhol védenek, és nem hagyják, hogy csak az államok a saját belügyüknek tekintsék, a kisebbségi jogok is az emberi jogoknak egy jelentős részét képezik. Tehát ez sem lehet belügye egy államnak, Romániának például.
Másrészt pedig azt gondolom, hogy van valami hihetetlenül rossz, régi mechanizmus, amit a külügyminisztérium hoz magával, és amit a többi állami intézményre is úgymond rá akar erőlteti. És ezt már láttuk a Minority SafePack elindításánál is, amikor ők arról beszélnek, hogy a román államnak a konszolidált álláspontja az, hogy a Minority SafePack egy probléma, azt nem szabad elfogadni. Én kérdeztem akkor is, amikor nekem volt egy éles vitám az akkori külügyminiszterrel, hogy már meg ne haragudjon, de ezt a konszolidált álláspontot ki alakította ki? Mert ha létezik egy konszolidált álláspont, akkor több félnek, többek között a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek is meg kellett volna valakinek kérdeznie az álláspontját. Mert számtalan érvünk van amellett, hogy miért jó a Minority SafePack, miért hasznos egy ilyen kezdeményezés.
Szóval ilyen jellegű problémákat látok én, és ezen nem tudom, hogy hogyan lehet túllépni, hogyan lehet egyik napról a másikra ezen változtatni. Mert ez egy régi örökség, amit cipelnek. Időnként beteszik a sarokba, úgy tesznek, mintha már elfeledték volna, és amikor aztán jön egy éles helyzet, akkor előveszik.
A diplomáciában, a külügyminisztériumban amit én leginkább kifogásolok, hogy évek óta nincsen hangja a román diplomáciának. Történnek körülöttünk a dolgok, a régióban, Európában, és Románia nem hallatja a hangját, mindenről lekésik. Követ bizonyos álláspontokat, bizonyos más szereplőknek az álláspontját. Amikor viszont a magyarokról van szó, akkor olyan aktívak lesznek, mintha hirtelen Red Bullt ivott volna mindenki reggeltől estig, és felpörögnek, és megtesznek mindent, öt-hat államot megszólítanak, hogy legyen egy közös front a Minority SafePack ellen az Európai Unióban, levelet írnak Junckernek, majd letagadják, de kiderül, hogy hiába tagadják, mert van levél, stb. Tehát hihetetlen nagy sebességbe kapcsolnak, amikor rólunk van szó.
- Egyébként mennyire személyfüggő a külügynek a hozzáállása? Ugye Meleșcanu esetében azért nem lehet azt mondani, hogy ő arról lett volna híres, hogy kisebbségellenes, vagy magyarellenes lett volna. A román-magyar viszonynak a javítását is tőle várták sokan.
- A diplomáciában, a külügyminisztériumban amit én leginkább kifogásolok, hogy évek óta nincsen hangja a román diplomáciának. Történnek körülöttünk a dolgok, a régióban, Európában, és Románia nem hallatja a hangját, mindenről lekésik. Követ bizonyos álláspontokat, bizonyos más szereplőknek az álláspontját. Amikor viszont a magyarokról van szó, akkor olyan aktívak lesznek, mintha hirtelen Red Bullt ivott volna mindenki reggeltől estig, és felpörögnek, és megtesznek mindent, öt-hat államot megszólítanak, hogy legyen egy közös front a Minority SafePack ellen az Európai Unióban, levelet írnak Junckernek, majd letagadják, de kiderül, hogy hiába tagadják, mert van levél, stb. Tehát hihetetlen nagy sebességbe kapcsolnak, amikor rólunk van szó. Egyébként mennyire személyfüggő a külügynek a hozzáállása? Ugye Meleșcanu esetében azért nem lehet azt mondani, hogy ő arról lett volna híres, hogy kisebbségellenes, vagy magyarellenes lett volna. A román-magyar viszonynak a javítását is tőle várták sokan.
- Meleșcanu egy nagyon komplex figura, maradjunk annyiban. Mint minden régi vérbeli diplomata, azért nagyon tudja azt, hogy hogyan kell dolgokat másképpen láttatni, mint ahogy egyébként a valóságban vannak. Én azt gondolom, hogy személyfüggő akkor, hogyha van egy nagyon határozott és egy nagyon erős külügyminiszter, és egy nagyon erős államelnök. Mert Romániában a külpolitikát két helyen rakják össze, két helyről vezetik, az államelnöki hivatalból, illetve a külügyminisztériumból. És hogyha tudnak egy pontos irányt szabni, akkor a diplomácia, tetszik, nem teszik, nálunk is, máshol is, követi a politikai döntést, a politikai akaratot. Ha nincsen egy ilyen erős akarat, szemlélet, akkor nyilván, hogy ők gyártják az anyagokat, hozzák a régi reflexeket, a beidegződéseket, mert ez egy nagyon szigorú, fegyelmezett rendszer. És a politikus gyakorlatilag abból rakja össze a saját döntésnek tűnő álláspontját, amit a külügy felszolgál neki. És ez a probléma ma Romániában, hogy nincsen egy olyan erős ember, nincsen egy olyan figura, aki a külpolitikában azt mondaná, hogy erre menjünk, és ehhez igazítjuk a különböző más döntéseinket. Én ezt ma nem látom, vagy hogyha van, akkor nagyon elrejtették, mert az elmúlt években nem tűnt föl, hogy lenne valahol egy ilyesmi. Inkább az van, hogy a régi begyepesedett szokásaikat újra és újra előveszik, és leteszik a kormányfő asztalára, leteszik az államelnök asztalára, leteszik a külügyminiszter asztalára, és ebből főznek.
- Az előbb említette már a Minority SafePacket, amelynek támogatására Uniós szinten legalább hét tagállamból kell összesen egymillió aláírásnak összegyűlnie. Az RMDSZ azt vállalta, hogy 250 ezer aláírást fog összegyűjteni ennek a támogatására. Nekem nagynak tűnik ez a szám, főleg azért, mert a tapasztalatom az, hogy az erdélyiek kevésbé figyelnek az európai ügyekre, kevésbé lehet őket megszólítani európai témákkal. Hogy lehet közelebb vinni hozzájuk ezt az ügyet?
- Ez nem egy európai ügy. Ez egy magyar ügy nekünk, amit ki akarunk vinni Európába. Akkor válik európai üggyé, ha erősnek látszunk, ha erősek vagyunk, ha fel tudjuk mutatni, hogy itt van egy nagy közösség. Ez elsősorban a mi ügyünk. Európának akkor leszünk fontosak, ha mi magunkat fontosnak látjuk, fontosnak gondoljuk, és fel tudjuk mutatni az akaratunkat.
Én ezért azt mondtam, s azt mondom mindig, hogy nekünk az Európai Unióba többek között azért kellett menni, azért kell ott lennünk, hogy a kisebbségi ügyeket az EU-s intézményekben is megjelenítsük, és keressük meg azokat a mechanizmusokat, amelyeken keresztül azt a kettős mércét, ami ma Európában létezik a kisebbségek kezelésében, ki lehet küszöbölni. Nekünk a mi ügyeinket kell európai üggyé tennünk, uniós üggyé tennünk. Ezért mondtuk, hogy a 200-250 ezer aláírás összegyűjtése nem lehetetlen. Mi egyébként össze szoktunk gyűjteni 300 ezer aláírást akkor, amikor egy-egy jelölésnél, választások előtt szükséges az aláírások összegyűjtése, és pontosan azért hagytuk szeptemberig, hogy tudjuk előkészíteni rendesen az aláírásgyűjtés szervezését, kommunikációját, és amikor nekifogunk, akkor egyértelmű legyen az, hogy nem hónapokig elhúzva-nyúzva, téve-véve próbáljuk ezt összegyűjteni. Attól leszünk az EU-ban szereplők, ha fel tudjuk mutatni a közösség akaratát. Ha nem tudod felmutatni, akkor nem vesznek komolyan, akkor azt gondolják, hogy gyenge közösség vagy, nem létezel, nincsen akaratod – ez így van más ügyekben is, a gazdaságban, a geopolitikában, és rengeteg olyan kérdésben, ahol az államok vagy közösségek az akaratukat érvényesíteni próbálják. Kisebbségi ügyekben ez még inkább így van.
Az Európai Unió, vagyis a Szén- és Acélközösség az ötvenes években nem azért jött létre, hogy azzal foglalkozzon, hogy mi van az őshonos kisebbségekkel. Az európai békét akarták megteremteni egy gazdasági együttműködéssel. És ez bővült folyamatosan. 2017-ben ott tartunk, hogy egy újabb reform előtt állaz EU, ma már a franciák és a németek is elismerik, hogy hozzá kell nyúlni a maastrichti szerződéshez, hozzá kell nyúlni az alapszerződésekhez, tehát egy reform előtt állunk. Nem vagyok biztos benne, hogy ez az Európai Parlament 2019-es mandátumának vége előtt megtörténik, de megkezdődött már egy nagyon alapos gondolkodás az uniós reformról.
Az elmúlt 50 évben folyamatosan bővült az Európai Unió és az együttműködésnek a kerete. A további bővülés, a további újragondolás, ennek reformja lehetővé teszi azt is, hogy a kisebbségi ügyeket is bevigyük. Rengeteg olyan kérdés, ami ma európai uniós hatáskör, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években nem volt az európai gazdasági közösségnek a hatásköre. Ezért ezt nem lehet úgy tekinteni, mint egy bibliát, mint egy égi szentenciát, hogy nem lehet hozzátenni semmit, nem lehet elvenni belőle semmit. Az EU folyamatosan alakul, és alakulni fog a következő évtizedekben is. Nem gondolom, hogy a mi nemzedékünkkel ez majd eljut egy olyan fázisba, amikor évszázadokig nem kell majd hozzányúlni, ez ki van zárva. maszol.ro
2017. május 31.
Erdély hét csodája
A Gyilkos-tó és a szomszédságában levő Békás-szoros kapta a legtöbb szavazatot azon a vasárnap zárult szavazáson, amelyen Erdély hét csodáját kereste a Transindex és a goTransylvania telefonos turisztikai alkalmazás fejlesztője.
A szavazás résztvevői a kezdeményezés honlapján (erdelyicsodak.transindex.ro), illetve telefonkészüléken a goTransylvania útikalauz-alkalmazásban május elején közzétett 34-es listáról választhatták ki a legkedveltebb erdélyi nevezetességeket. Ezeket a szervezők felkérésére erdélyi szakértők, szakmai szervezetek és közéleti személyiségek ajánlották. A több mint húszezer leadott szavazat szerint a Gyilkos-tó és a Békás-szoros a legkedveltebb erdélyi csoda, amelyet a Szent Anna-tó és a Tordai-hasadék követ népszerűségben. A hét csoda közé a Székelykő, a székelyföldi borvizek és mofetták, a csíksomlyói Mária-szobor és a szovátai Medve-tó is bekerült – közölte a Transindex.ro portál.
Az ajánlott erdélyi nevezetességek között a természeti látnivalók mellett az épített örökség remekművei (köztük a kolozsvári Bánffy-palota, a székelyderzsi erődtemplom és Vajdahunyad vára), az élővilág ritkaságai (például a mocsári kockásliliom és a békászó sas), ételkülönlegességek (így a szilágysági pálinka és a tordai pecsenye) vagy fontos történelmi események – mint amilyen például a vallásszabadságot a világon elsőként meghirdető 1568-as tordai országgyűlés – is szerepeltek.
A Transindex szerint a szavazók több mint 80 olyan erdélyi csodát is javasoltak, amely nem szerepelt az eredeti 34-es kínálatban. Ezek közül a nagybányai művésztelepet javasolták a legtöbben. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. június 8.
Az újságírás szakma, a blogolás stílus
A világháló elterjedésével teljesen felborult a média hagyományos, nevelő-tájékoztató szerepe. Ma már bárki gyárthat és oszthat meg információt minden témában, amelyek nem jutnak át szakképzett személy szűrőjén. A modern civil újságírás és a hagyományos média jellemzőit vetették össze egy kolozsvári konferencián.
A klasszikus felfogás szerint a nyilvánosság olyan színtér, ahol a társadalmi, politikai és a mindennapi élettel kapcsolatos témák terén ésszerű vita folyik a szociálisan érdekelt, közérdek iránt elkötelezett állampolgárok között megvitatva mindent, ami fontos. A demokrácia ideális modelljeként is szoktak tekinteni e felállásra, amelyre jó példa a 19. századi, igényes sajtótermékekkel, szakemberekkel tele brit kávéházak. Itt az észérvek nyugodt vita körülményei között ütköztek a társadalom folyamatos javítása érdekében. Az egyre több, egymással versengő tévés kereskedelmi csatorna és az internet megjelenésével azonban a nyilvánosság számos jellemzője az ellenkezőjére fordult: egyre inkább háttérbe szorultak az észérvek és a nyugodt hangnem.
Glózer Ritának, a Pécsi Tudományegyetem kommunikációszakos professzorának szavait összefoglalva: az objektív, szociálisan építő információközlés helyett a média világát az érzelmek, a botrány és a morál hiánya hatja át.
Ez jellemzi a tévés kibeszélő- és valóságshow-kat, tehetségkutatókat, de a közösségi hálón zajló véleménykifejtéseket is. Amíg régen a média tartalmát szakmailag hozzáértők gyártották, ma már nemcsak képzett, gyakorlott újságírók, de civil amatőrök is hasonló szerepet töltenek be a blogokon, Facebookon. Sok civil újságíró műveltsége nem tér el a professzionális újságíróétól, de legalább ugyanannyian vannak azok is, akik nem elég felkészültek egy-egy téma kapcsán. Kecskés István budapesti újságíró előadásában úgy fogalmazott: ma már mindenki, aki blogot vezet, újságírónak hiszi magát.
Az ideális az lenne, ha mindenki elfogadná: az újságírás szakma, a blogolás pedig stílus.
Facebook és YouTube, a 21. századi fórum
Az internetes tevékenységek között a fiatal generációk körében mára a YouTube videómegosztó webhely vált a nyilvánosság új helyszínévé a Facebook mellett. A filmrészleteken, teljes filmeken és zenés videóklipeken át az amatőr videósok által készített tartalmakig ezerféle mozgóképes műfaj közül válogathatunk a weblapon, és tölthetünk fel magunk is, ha úgy tetszik. 2010-ben már percenként 24 órányi videót töltöttek fel az oldalra, ez a szám pedig folyamatosan növekszik. A portálra felkerült anyagok nagy részét nem a professzionális és profitorientált cégek videói teszik ki – hivatalos klipek, fizetéses filmes tartalmak –, hanem a mozgóképes tartalomgyártás szakmai oldalát kevésbé ismerő, amatőr videósok anyagai. Nem sokkal az internetes oldalt vezető, civil újságírókat meghatározó blogger kifejezés után a 2010-es évekre a felvételeket gyártó, hasonló célok köré épülő YouTube-csatornák működtetőit takaró vlogger szó is megszületett.
Az elsősorban amerikai és brit mintára épülő videóműfajok mára az egész világot meghódították: minden országban akad néhány, több ezer, esetenként százezer vagy millió követővel rendelkező vlogger, aki – műfajtól függően – átveszi a hagyományos médiumok szerepeit a 11–16 éves serdülők körében.
A vloggerek kora a videók tartalmától függően változik: például a számítógépes játékokkal kapcsolatos tapasztalatokat elsősorban tinédzserek osztják meg. Öltözködési, főzési tanácsokat azonban már fiatal felnőttek is adnak követőiknek. Glózer Rita osztályozása alapján az életstílus kategórián belül vannak fiatalok, akik egyszerű, gyors receptekkel kapcsolatos videókat készítenek, mások divattal, szépségápolással foglalkoznak csatornájukon, de ezeken belül is számos alkategóriát találunk. Míg a klasszikus újságírás esetében jól láthatóan elkülönülnek a tájékoztató és véleményközlő műfajok, addig a blogokon és a YouTube-on terjedő tartalmak alapvető vonása, hogy az információt megosztó személy véleménye, személyisége megjelenjen az általa készített anyagokban. Erre példák a bármilyen élettapasztalattal kapcsolatos személyes tanácsok, tréfás kihívásokra, kérdezz-felelekre épülő videók, amelyek néha gyakorlati hasznot is nyújtanak a nézőknek a mindennapi segítő trükkök terén. Sokuk pedig egyszerűen csak jobban megismerteti egy addig idegen, hétköznapi ember arcát a követőkkel.
Emellett videójátékokról szóló, illetve videóklipeket, filmeket, élethelyzeteket parodizáló, filmkritikákat és rajongói elméleteket gyártó csatornák ezrei is működnek az olyan alkalmi videókészítők oldalai mellett, akik egy-egy termék kicsomagolását, kipróbálását filmezik le. A vloggerek folyamatosan követik a hozzászólásokat, sokszor ezek alapján alkotnak új tartalmakat, így a közönséggel kiépül az interakció, emellett egy-egy érdeklődési kör vagy megnyerő vlogger-személy köré közösség épül. Közben lenyűgöző kereskedelmi vonzat éleződik ki a rendszer mögött: a vloggerek bizonyos számú nézettség után a YouTube-tól pénzt kapnak, bár a legnagyobb nyereség általában a reklámokból jön. Például az utazó vloggereket repülőtársaságok keresik meg, hogy reklámozzák őket a videóikban, amiért persze támogatják az illető csatornáját, vagy sminkvideókat készítők videóikban az őket szponzoráló cég termékeivel dolgoznak.
Fiatalok milliói követik a különböző csatornákat. A számos, kommunikációs képességek hiányában sokszor értékelhetetlen felvételek mellett azonban hasznos tartalmakat is kapunk: a magyar YouTube világában például a filmszakon végzett, filmkritikákat előállító Szirmai Gergelytől vagy a korábban újságíróként dolgozó, ma utazóvideókat feltöltő és számos társadalmi problémát boncolgató Magyarósi Csabától, de a hasznos barkácsolós videókat tartalmazó FollowAnna-csatornától is.
Portálok: Facebookról szerzik a legtöbb látogatót
Demény Péter író, szerkesztő a konferencián úgy fogalmazott, hogy a 2010-es években egyre inkább számítógépek és nem emberek közötti viszonyról beszélhetünk. A modern technika- és internethasználati szokásokat tekintve vannak kétéltűek, akik a virtuális és valóságos világrend között helyzetenként oda-vissza cikáznak: egyszerre van szükségük hagyományos médiára és tudásforrásra, de nem hagyhatják figyelmen kívül, például karrierépítés során a világhálón zajló életet sem. Az újságíró, költő szerint ugyanakkor a ma fiataljait egyéltűeknek is tekinthetjük, ők ugyanis elsősorban a virtuális térben élnek, a valóság másodlagossá szorul vissza számukra, arculatukat, szociális életüket a Facebookon élik. Éppen emiatt bináris gondolkodásúakká válnak: egy-egy helyzet, megosztott tartalom, cikk vagy művészeti alkotás minősége leredukálódik a tetszik/nem tetszik, tehát lájkolom/nem lájkolom szintjére. Az elsősorban a virtuális, online világban zajló élet egyik következménye, hogy akik csak az interneten böngésznek, szinte mindent elfogadnak, ami szembe jön velük. Nem tudnak a hiteles és hamis információk között válogatni, nem ismerik meg az egyetemes érték fogalmát. Pozitív vonzata azonban a közösségépítő, szervező, emberek tömegét elérő nyilvánossági erő, amely nélkül az arab tavasz nem jöhetett volna létre, de annak is tanúi voltunk, hogy a tavalyi romániai kormányellenes tüntetésekre a facebookos eseményen verbuválták össze az ezres, százezres tömegeket. Botházi Mária újságíró, a Ba­beş–Bolyai Tudományegyetem oktatója az erdélyi magyar portálok nézettségét vizsgálta, illetve azt, hogy az itthoni magyar online sajtó olvasói milyen kategóriájú, műfajú cikkekre kíváncsiak leginkább. A Transindex statisztikái azt mutatják, hogy a kattintókat elsősorban a közéleti témák érdeklik, s bár Romániában nem ez a portál a leglátogatottabb, egyedi „nézettsége” azonban a legnagyobb: míg az összes többi portálra az olvasók 80 százaléka Facebookról történő bekattintással érkezik, addig a Transindex rendelkezik egy olyan több mint 30 százalékos olvasói réteggel, amely a böngészőjében szándékosan keres rá az oldalra. Az adatok azonban egyértelműen azt mutatják, hogy kivétel nélkül mindegyik online médium esetében a legtöbb látogatás a Facebook közvetítésével történik. Botházi Mária kifejtette, az online térben a siker már nem a cikk tartalmi minőségén, hanem a megkapó, bravúros, frappáns címadáson múlik, amelyet mind a Transindexnél, mind a Főtérnél megfigyelhetünk. A Főtér ugyanakkor azért is vonzza olvasóit, mivel – kihasználva az online tér nyújtotta műfaji kötetlenséget – keveri a véleményt a tájékoztatással.
Botházi Mária előadása alapján a Maszolt a klasszikus hírportálok kategóriájába sorolhatjuk, amelyre az érzelmekre erősen ható, kattintást kierőszakoló, sokszor bulváros címadás jellemző, témaválasztásukra pedig az úgynevezett kékfény-hírek vagy b-betűs hírek, azaz elsősorban botrányról, balesetről szóló cikkeket publikálnak. Ez azonban számos olvasónál beválik: januárban a közúti bírságokról szóló anyagra például 40 ezren kattintottak.
Romániában a Székelyhon a legolvasottabb és a legtöbb kommentelőt vonzó magyar nyelvű portál, például az Igazi Csíki Sör betiltásáról szóló januári cikke 50 ezer kattintást hozott. Az egyetemi oktató kutatásából kiderült, az erdélyi olvasók az eltérő kínálatért keresnek fel több webhelyet: a Maszolt a gyors hírközlésért, a Transindexet sokan a véleménycikkekért, a Főtért a sajátos műfajkevert stílusért, a Székelyhont a székelyföldi régiót felölelő, részletes hírközlésért.
Kádár Hanga Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2017. június 23.
Nem foglalkoztatja a kormányra lépés gondolata az RMDSZ vezető testületét
új miniszterelnök kinevezésének folyamata hétfőn kezdődik, Klaus Johannis államfő délután egyeztet a parlamenti pártokkal és csoportokkal. Az RMDSZ delegációja délután 6 órakor kerül sorra, a Szövetségi Állandó Tanácsa pénteken, Kolozsváron tartott gyűlésén egyeztettek a szövetségi vezetők mandátumáról, illetve arról is döntés született, hogy az új kormány felállításáig tartó periódusban melyek az RMDSZ teendői. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke a SZÁT ülése után nyilatkozott a Transindexnek. Elmondta, elemezték a múlt heti eseményeket, és arra a megállapításra jutottak, hogy az RMDSZ jól használta ki ezt a helyzetet, és jól döntött, hogy a magyar kisebbség számára fontos kérdéseket a PSD-ALDE vezetőkkel zajló tárgyalások napirendjére tűzte, függetlenül attól, hogy mi lett ennek a kimenetele.
Az RMDSZ a 215-ös helyi közigazgatási törvény 20%-os kisebbségi küszöb leszállítására és egyéb tételeire vonatkozó módosító javaslatai mellett tárgyalóasztalra tette a 2005 óta fiókban levő kisebbségi kerettörvényt is, az oktatási törvény módosítására pedig négy javaslatot nyújtott be.
Ugyanakkor a SZÁT tagjai beszéltek a jövő héten esedékes, az új kormány kialakítása körüli helyzetről is. "Azt fogalmaztuk meg, hogy továbbra sem kell lemondanunk, vagy háttérbe helyeznünk prioritásainkat, nem kell behúzzuk a kéziféket azért, mert most kialakult egy nacionalista hangulat" - mondta az ügyvezető elnök. Kérdésünkre, hogy milyen lehetőséget lát a tárgyalások folytatására annak figyelembe vételéve, hogy a feszült hangulat még nem múlt el, Porcsalmi azt válaszolta, meggyőződése, hogy ez a rossz hangulat mérsékelődik. Hangsúlyozta, a szövetség kérései a magyar közösség számára fontosak, ezek a tervezetek semmiféle illegális, vagy alkotmányellenes dolgot nem tartalmaznak és a PSD-ALDE vezetők számára nem voltak ismeretlenek. "Bárki is lépjen kormányra, ezeket a kérdéseket továbbra is napirenden tartjuk" - mondta az ügyvezető elnök. Az államfővel zajló egyeztetés kapcsán Porcsalmi elmondta, elsősorban meghallgatják Johannis mondanivalóját, majd a hét első felében folytatják a tárgyalásokat a koalícióval az RMDSZ által a múlt héten is felvetett törvénytervezetek kapcsán. Porcsalmi elmondta, az RMDSZ-t most nem foglalkoztatja a kormányra lépés gondolata, és ezzel a kérdéssel addig nem is foglalkoznak, míg az hivatalos megkeresés során fel nem merül. „A SZÁT-ban az a vélemény dominál, hogy az RMDSZ-nek most nem kellene kormányzati szerepet vállalnia, de ez továbbra is egy nyitott kérdés. Ahogy az elmúlt időszakban eléggé markánsan megfogalmazódott számunkra, most a parlamenti projektjeink, nem pedig a kormányzás, a miniszteri tisztségek vagy beosztások jelentik a prioritást” - hangsúlyozta az ügyvezető elnök. A román nyilvánosság irányába történő kommunikáción is javítanának A SZÁT ugyanakkor egyetértett abban, hogy újra kell gondolni a románság irányába történő kommunikációt. "Már a jövő héten megkeressük azokat a toleránsan gondolkodó román közvélemény-formálókat, akik ebben a kérdésben az RMDSZ partnerei tudnak lenni. „Nem gondolom azt, hogy ezzel meg lehet fordítani a magyarellenes retorikát, mert ez elsősorban nem azok részéről érkezik, akik hajlandóak az általunk felvetett kérdéseket megérteni” - mondta az ügyvezető elnök. (hírszerk.)  Transindex.ro
2017. november 7.
Váta Lóránd cáfolja a Transindex vádjait, és jogi következményeket emleget
Határozottan cáfolja Váta Lóránd kolozsvári színművész a Transindex portál két cikkében ellene felhozott szexuális zaklatási vádakat.
Személye nyilvános lejáratásának, magánélete kiteregetésének és a nyilvánosság előtti meghurcolásnak tartja Váta Lóránd, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze a Transindex.ro portál vasárnap és hétfő este közölt két cikkét, amelyben szexuális zaklatóként állítják be őt. Váta kedden Facebook-oldalán reagált a két írásra, illetve a vádakra, bejegyzésében pedig arra enged következtetni, hogy az őt ért rágalmazás miatt jogi lépéseket fog tenni az ügyben.
„Határozottan kijelentem, hogy mindkét esetet rágalomnak és a szándékos befeketítésnek tekintem. A hamis tényeken alapuló írásokat közlő médiacsatornának ezért vállalnia kell a jogi következményeket” – fogalmaz a színművész.
Váta a Transindex által felvázolt két esetre utal: az első cikkben a szerző, Kulcsár Árpád főszerkesztő egyik barátja, – a közösségi médiában magát Kálmán Szabolcsként azonosító – Szabi állítja azt, hogy nyolc évvel ezelőtt a színész több alkalommal szexuálisan közeledett hozzá, fogdosta, molesztálta.
A második cikkben – amelynek eredetileg nem volt szerzője, később pedig „szerk.”-ként írták alá – egy másik, magát Váta Lóránd áldozatának valló személyt, Barta Mátét is megszólaltatták, aki azt állította: a színművésszel több mint két éven keresztül, idén szeptemberig lakótársak voltak, a színész pedig körülbelül fél év után kezdte el zaklatni. Az írásból nem derül ki egyértelműen, hogy ez miben állt, Barta annyi konkrétumot árul el, hogy a színész SMS-ekkel bombázta és hívogatta azok után is, hogy többször letiltotta a számát, majd egy összetűzés után azzal fenyegette meg Vátát, hogy értesíti a rendőrséget. Barta elmondása szerint ezután a színész panaszlevelet írt, amelynek következtében Bartát kidobták a lakásából.
Facebook-bejegyzésében Váta Lóránd határozottan cáfolja, hogy bárkit is szexuálisan zaklatott volna. Mint rámutat: az első cikkben szereplő Szabival közel két évig voltak baráti kapcsolatban. Hogy lehetséges, hogy valaki a szexuális zaklatójával közel két éven keresztül baráti viszonyban van? „Hogy lehetséges, hogy valaki folyamatosan eljár színházba a szexuális zaklatóját megnézni, majd előadás után együtt büféznek?
A szexuális zaklatójával az ember kocogni jár? Kölcsönkéri a zaklatója biciklijét? Együtt jár a zaklatójával az ószerre vásárolni? Együtt járják a várost a zaklató autójában? Szexuális zaklatódtól mindennemű baráti tanácsadást kérsz, beleértve a szexuális tanácsot is, tanácsot a nőkkel való bánásmódról például? Esténként pizzázol és sörözöl a zaklatód társaságában?” – fogalmazott Váta Lóránd.
A színművész kitér arra az esetre is, amely a Transindex első cikkében szerepel, illetve amelyet a második írásban pontosabban bemutattak: eszerint Szabit, miután öntudatlan állapotba kerül a túlzott alkoholfogyasztástól, Váta akarata ellenére lakására vitte, Szabi pedig reggel meztelenül ébredt, de nem emlékezett arra, hogy mi történt.
A Transindex írásaiban szereplő utalások és elhallgatások akár arra is engedhetnek következtetni, hogy nemi erőszak is történhetett, Váta azonban határozottan állítja, hogy semmilyen visszaélés nem történt, sőt reggel együtt kávéztak, Szabi megköszönte a segítséget, majd elment.
„Én ezt az embert nem zaklattam szexuálisan. Soha” – szögezi le a kolozsvári színész.
Váta a Barta Máté által felhozott vádakat is határozottan tagadja, állítása szerint volt lakótársa egyszerűen elvesztette lakhatási jogát, mert megsértette a társbérlői szabályokat, amikor többek közt éjszakai bulikat szervezett a lakásban. „Ezért most bosszút forral, és hamis szexuális zaklatási vádat talál ki” – mutat rá Váta. A színművészt kedden is kerestük: többek között azt szerettük volna megkérdezni tőle, hogy milyen jogi lépéseket fontolgat, de nem válaszolt hívásunkra. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)
2017. november 8.
MÚRE: a Transindex portál sajtóetikát sértett Váta-ügyben
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) becsületbírósága szerint a Transindex.ro portál megsértette az újságírói etikát azokban a cikkeiben, amelyben azt állította, hogy Váta Lóránd színész szexuális zaklatást követett el.
A szakmai szervezet azzal kapcsolatban bocsátott ki állásfoglalást szerdán, hogy a kolozsvári székhelyű portál a napokban két cikkben is azt állította: Váta Lóránd, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze évekkel ezelőtt szexuálisan zaklatott két férfit. A portál a feltételezett szenvedő alanyok, Kálmán Szabolcs és Barta Máté elmondása alapján állította be zaklatóként a színészt. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán előadótanárként is tevékenykedő Váta Lóránd kedden közösségi oldalán személye nyilvános lejáratásának, magánélete kiteregetésének és a nyilvánosság előtti meghurcolásnak nevezte a róla szóló cikkeket, és jogi lépéseket helyezett kilátásba.
Szerdai állásfoglalásában a MÚRE becsületbírósága megállapítja, hogy Kulcsár Árpádnak, a Transindex főszerkesztőjének november 5-én közölt Erdélyben nem merült fel senkinek a neve szexuális zaklatások kapcsán? Akkor íme egy történet című, illetve a portálon november 6-án névtelenül posztolt Újabb fejlemények Váta Lóránd-ügyben, és néhány fontos kérdés tisztázása című írás látszólag a #MeToo-kampányhoz csatlakozik, azonban valójában nem intézményes hatalmi visszaélésről szól, így lejárató kampánynak minősül.
Az írások szerzője vagy szerzői megsérti(k) a MÚRE Etikai kódexének 2 paragrafusát: „Az újságírónak, a közélet szereplőjeként és a nyilvánosság alakítójaként tiszteletben kell tartania az emberi jogokat, a másság elismerése jegyében kell hivatását gyakorolnia. Nem kelthet gyűlöletet; vallása, felekezeti hovatartozása vagy állapota, neme, testi vagy szellemi állapota, mássága, életkora, életmódbeli különbözősége miatt nem terjeszthet senkiről előítéletet szolgáló rágalmakat, ezek miatt senkit sem becsmérelhet.”
A szakmai szervezet szerint a portál áthágja a 3. paragrafust is, amely kimondja: „Az újságíró joga és kötelessége a tájékoztatás. Az újságíró kötelessége annak mérlegelése, hogy a feltárt tények nyilvánosságra hozatala sérti-e mások személyi biztonságát, illetve személyiségi jogait. Az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. A személyiségi jogok között tiszteletben kell tartani az egyének jogát a magánélethez.” A MÚRE kifogásolja, hogy a Transindex nem szólaltatja (vagy a szerzők nem szólaltatják) meg az érintett felet, noha az etikai kódex 10. paragrafusa értelmében: „Az újságírónak az érintett felek véleményét nyilvánosságra kell hoznia.”
A MÚRE becsületbíróságának határozott álláspontja, hogy Kulcsár Árpád szerzőként és a Transindex.ro főszerkesztőjeként is nyilvános bocsánatkéréssel tartozik az emberi méltóságában megsértett és megalapozatlanul bizonyítékok nélkül megvádolt félnek – szerepel az újságírószervezet állásfoglalásában.
A Transindex egyébként szerdán azzal a megjegyzéssel tette közzé a szakmai szervezet becsületbíróságának állásfoglalását, hogy a portál szerkesztőségének egyetlen tagja sem MÚRE-tag. Krónika (Kolozsvár)
2017. november 9.
Lemondott a Transindex főszerkesztője
Kulcsár Árpád lemondott a Transindex főszerkesztői tisztségéről. Ezt Gyöngyi Annamária lapigazgató jelentette be csütörtökön a Kolozsvári Rádióban. Utóbb a Transindexen megjelent egy írás, amelyben Kulcsár Árpád megindokolja lemondását.
A főszerkesztő távozásának előzménye, hogy a Transindex az elmúlt napokban két olyan cikket közölt, amely szexuális zaklatóként állítja be Váta Lórándot. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének becsületbírósága szerdai határozatában lejárató kampánynak minősítette a két írást, és felkérte a portál főszerkesztőjét, hogy nyilvánosan kérjen elnézést „az emberi méltóságában megsértett és megalapozatlanul bizonyítékok nélkül megvádolt” színésztől.
„Elismerem, hogy komoly hibát követtünk el, és ezért Váta Lóránd felé valóban bocsánatkéréssel tartozunk” – indokolta lemondását a Transindexen megjelent írásában Kulcsár Árpád. A távozó főszerkesztő mentségül azt hozza fel, hogy nem volt precedens arra, amit megpróbált, az erdélyi magyar sajtó hasonló eseteket nem tárt még fel. „Lemondásom nem valamilyen nyomásra történik, leszámítva a felém irányuló lincshangulat bizonyos nyomását” – írta. maszol.ro
2017. december 11.
Gyártanak-e irodalmi tehetséget Kolozsváron?
Tehetséggondozásról, irodalmi körökről, az irodalmi életbe való bekerülés nehézségeiről beszélgettek Kolozsváron.
A Láthatatlan Kollégium kerekasztal-beszélgetést szervezett Tehetséggyártás Kolozsváron címmel december hetedikén a tranzit.ro-ban. A meghívottak Adorjáni Panna, André Ferenc, Balázs Imre József és Vass Csaba voltak. A beszélgetést Juhász-Boylan Kincső és Györfi Tünde Edina moderálták. A beszélgetés a meghívottak bemutatkozásával indult, akiknek azt is el kellett mondaniuk, hogy mi módon kapcsolódnak ők a tehetséggondozáshoz illetve azt, hogy mit gondolnak erről a fogalomról, egyáltalán mit értünk alatta. Mennyiben releváns ma ennek a kategóriának a használata. André Ferenc, költő, slammer és a Bretter-körök házigazdája szerint a tehetség, ha nem is így nevezzük, mindenképp megnyilvánul valahogyan az emberben. Érezzük, hogy ő valamit másképp tud. Ha az irodalomról beszélünk, akkor érződik a szövegeken, hogy van valami többlet, ami zsigerből jön. Persze az, hogy valaki tehetséges még nem jelenti azt, hogy ne kéne talán még többet dolgoznia a sikerért. Adorjáni Panna nem feltétlenül ért egyet a tehetség kategóriával, ő inkább drive-nak nevezné azt a pluszt, ami esetleg kiemelkedővé tesz egy embert. Minden embernek máshoz van drive-ja, amit vagy kiaknáz, vagy nem. Balázs Imre József, egyetemi tanár, költő, Korunk-szerkesztő szerint a tehetség akkor válik problémás fogalommá, ha a zseni szinonimájaként használjuk. Ilyenkor kirekesztővé tud válni. Vass Csaba szerint fontos kiemelni, hogy a tehetség nem csak bizonyos fajta diskurzusokra jellemző, hanem igenis van olyan, hogy valaki póker-tehetség vagy akár fodrász-tehetség. Marin Diana Transindex.ro