Százötvenéves magyar közművelődési folytonosság Bukarestben
Bántó István könyvbemutatója a Gaudeamusban
Hosszú időszakot átölelő, szellemi-művelődéstörténeti utazást kínál az olvasó számára Bántó István, mondta Vetési László lelkész, szórványügyi előadó azon a múlt heti könyvbemutatón, amelyre a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban került sor, a szerző jelenlétében. Bántó István Magyar közművelődés a román fővárosban című kötete a Polis Könyvkiadónál jelent meg, a rendezvényen Vetési László méltatta a kiadványt.
– Bántó István kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a tanügyi újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, később főszerkesztőnek, többször is előre- és hátrafokozott kultúrnapszámosnak került Bukarestbe hat évtizeddel ezelőtt. Így vált, üllő és kalapács között, közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé, a bukaresti magyarok dolgainak szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is – fejtette ki Vetési.
A könyv szerkezetéről szólva, elmondta: a kötet leghosszabb, legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. – A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyének, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a XX. század első harmadának regáti egyesületeit szemlézi, s meglepő, hogy milyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata, s milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodott, hogy a nagy kihívások, a válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy Bukarest is cipelte hátán bizony a magyar–magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kis közösségek pánik-küzdelmeit, az egymásra ujjal mutogatást. Sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat mindenüvé, ahol megjelentünk – hangsúlyozta a méltató.
A kötet következő része hosszasan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. – A Vigyázók fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor: a népoktatás szolgálatába álló Koós Ferenc; a szórványlelkekre gondot viselő Nagy Sándor; a regáti magyar balsorsot megélő, a havaselvi magyarokat összegyűjtő, piteşti-i lelkész, Udvary András; a népművelés istápolója, Bakk Elek főorvos; az igaz igék, talmi igazságok költője, Szemlér Ferenc; az irodalom napszámosa, Lőrinczi László és a többiek sora. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet: az egyikben meghatódással tartja kezében Kaszta István Hadad a hadak útján című kötetét, sok-sok ismerős emléket idéz, hiszen szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú tanügyi újság szerkesztőségébe, itt már teljesen emlékeire alapozva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életének 32 esztendejét eltöltötte – mondta méltatásában Vetési László.
A szerző felszólalásában úgy vélte, a bukaresti magyarság jövőjét illetően megmarad töretlen optimistának, mint mondta, a bukaresti magyarságnak fogyása, számbeli változása, üldöztetése (mert ez is előfordult) ellenére továbbra is van jövője. – Ebben az időszakban, amit áttanulmányoztam, azt láttam, van értelme annak, hogy az utánunk következők továbbra is vállalják az intézményteremtésnek, tulajdonképpen a közösségteremtésnek a feladatát. Tapasztalatom alapján a nemzetiségi megmaradásnak egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tényezője az, hogy legyen közösség, ahova tartozónak érezze magát, aki azt szeretné, hogy valahogy megkapaszkodhasson abban a nagy idegenségben – hangsúlyozta Bántó István. A szerző ugyanakkor kiemelte: könyvében a folytonosságot próbálta szemléltetni, azt tudniillik, hogy azon a részterületen, ami a magyar közművelődést illeti, 150 év alatt létezett egyfajta folytonosság. Hozzáfűzte: remélhetőleg az olvasóban ki tudott alakítani egy olyan képet, ami a jövőbe mutat.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

Ajnádon találkoztak az amatőr színjátszók
Az illyefalvi 20 Plusz csoport előadása bizonyult a legszínvonalasabbnak a Csíkajnádon november 18-án, vasárnap tartott Amatőr Színjátszó Találkozón.
Tizenegyedik alkalommal szervezték meg Csíkszentmihály községben a műkedvelő színjátszó csoportok seregszemléjét.
A Csíkajnádi Szent István Szervezet és a Vacsárcsi Ifjúsági és Kulturális Egyesület által szervezett rendezvény a Csíkmindszenti Amatőr Színjátszó Csoport Bölöni éjszaka című jelenetével kezdődött, őket követte a csíkszentmihályi Smiley Csoport, amely vidám jeleneteket mutatott be (Román rendőrök, Favágók, Tip-top, Juliska és Mariska), majd a Csíkvacsárcsi Ifjúsági Színjátszó Csoport Bözsi mindent elintéz és a Szülészeten című jelenettel lépett színpadra. A szentegyházi Vigyorgók Színtársulat a Hófehérke és a hét törpe című paródiával szórakoztatta a közönséget, majd az illyefalvi amatőr színjátszók a Bírónál és a Süt a Hold című produkcióikat mutatták be. A nap folyamán fellépett még a Borzsovai Férfikórus és a Vacsárcsi Cserevirág Néptánccsoport, előadásukban mezőségi táncokat láthatott a közönség. Az est meghívottja Kozma Attila és Lung László Zsolt színész volt.
A zsűri (Bogos Róbert tanár, Kovács István tanító, Bilibók Ibolya kulturális referens, Rácz Árpád tanító, megyei tanácsos és Kerekes Zsófia tanárnő) döntése alapján a legszínvonalasabb előadás az Illyefalvi 20 Plusz Csoporté volt, a legmesésebb előadást pedig a szentegyházi Vigyorgók mutatták be. A zsűri az élethű előadás díjat a Vacsárcsi Színjátszó Csoportnak ítélte, a legdinamikusabb csapat pedig a Smiley Csoport volt Csíkszentmihályról. A csíkmindszenti színjátszó csoport a legnépiesebb előadásért kapott díjat. A szervezők az előző évekhez hasonlóan mindenkit díjaztak.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A csángók apostola: Jáki Sándor Teodóz
Jáki Sándor Teodóz atya a csángómagyarok apostola, Domokos Pál Péter méltó utódja – olvashatjuk általában a róla szóló ismertetésekben. Hogy szívvel és ésszel is megfogható, érzékelhető legyen, mit is jelent ez, személyes emlékek tolulnak fel bennem. 2006-ban részt vehettem a bukovinai jeles kegyhelyen, Kacsikában a Nagyboldogasszony-búcsún. Kacsika, az egykori magyar falu, ahová a híres Czestochowa-i Mária-kegyképmásolat még Nagy Lajos királyunk adományaként jutott el hajdanán, ma már teljesen elrománosodott, román Mária-zarándokhely lett, kegytemplomában magyar misét nem szabad mondani, s évente egy alkalommal, a búcsú másnapján reggel a templom mögötti kis kápolnában engedélyezett csupán az ide zarándokoló csángóknak az anyanyelvi szertartás. Itt találkozhattam tehát a Moldvából érkezett csángómagyarokkal, akik a pusztinai Szent István Gyermekei Egyesület zászlaja alatt Teodóz atya vezetésével ezúttal is gyönyörű népviseletben, ősi népénekekkel, zarándokmenetben (úgy, ahogy senki más e búcsúban) érkeztek Mária kegytemplomához, hogy hódolattal, imádságos áhítattal tisztelegjenek a Szűzanya előtt. S ott, akkor átéltem, megértettem, milyen pótolhatatlan és egyedülálló szolgálat az, melyet a deres hajú bencés páter vállalt és teljesít évről-évre (1992 óta), felkarolva a legtávolabbra szakadt, legárvább és hitükben leghűségesebb katolikus magyar testvéreinket. Nem felejthetem, hogy mikor a kis kápolnában felcsendült a magyar nyelvű Miatyánk, egy meglett korú klézsei férfi – leplezni sem tudta volna szegény – mintha verejtékét törölgetné, igyekezett eltüntetni a szeméből elő-előrakoncátlankodó megállíthatatlan könnyfolyamot. És Jáki Sándor Teodóz atya nemcsak itt, hanem Csíksomlyón és Futásfalván is és még számtalan helyen pásztorolja a csángómagyarok hűséges nyáját, sőt évente többször meglátogatja őket, nemcsak a jeles napokon. Személye kulcsszerepkörű a moldvai magyarok magyar nyelvű lelkipásztori gondozásában, mert miközben megismerteti őket a mai magyar nyelvű liturgikus formákkal, a tőlük hallott ősi népénekeket, imádságokat vissza is tanítja mindazoknak, akik már anyanyelvi tudásukban meggyengültek. Akik még magyarul álmodnak, magyarnak vallják magukat, de nemigen beszélik már őseik nyelvét, szokta mondani. És ez a szolgálata Kárpát-medencei léptékű, hiszen nemcsak Csángó- és Székelyföldön, hanem Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján és Őrvidéken is épp olyan atyai szeretettel hívják, fogadják őt, mint egy családtagot. Anyaországi ének- és magyarságtanító előadásain szokta mesélni, hogy egy alkalommal csángómagyar testvéreitől búcsúzáskor megkérdezte, mit hozzon nekik legközelebb, s a testvérek meghatottan azt válaszolták: – „Te ne hozzál semmit! Te csak gyere!”.
Teodóz atya – Domokos Pál Péter biztatására – 1978-ban indult el először Moldvába, hogy a csángómagyarok életét, egyházi énekeit, nyelvét tanulmányozza. Róluk persze jóval korábbról voltak már ismeretei. Emlékeiben máig él a Kogutowicz Károly szerkesztette földrajzi atlasz magyar népességi térképe a világban élő magyarokról, melyet tíz éves korában látott először. „Ezért az egyetlenegy oldaláért az egész térképet egy életre bévéstem a szüvembe” – mondja csángómagyarosan. A 83 éves, idén gyémántmisés bencés paptanár, zene- és néprajzkutató, aki mintegy ötezer népéneket/imádságot gyűjtött a Kárpát-hazát bejáró zarándoklásai közepette, a mély vallásosságot, a máriás hitet, a zene iránti fogékonyságot a fészekmeleg családi környezetből hozta magával. Győrött született ötgyermekes családban. Mindenkinek kitűnő volt a hallása, édesanyjának nagyon szép énekhangja volt, meséli. Apai ágon két nagybátyja is igazgató kántortanító volt. A középiskolát az egykor magyar-olasz tannyelvű Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte el, itt Herszényi Bálint, a kiváló zongoraművész, Dohnányi-tanítvány volt a tanára, s orgonára és zeneelméleti tárgyakra Szigeti Kilián, bencés atya, a Rómában végzett egyházzenész tanította.. Hatodik osztályos gimnazistaként (1944-ben) lépett be a bencés közösségbe, s 1952-ben szentelték pappá Pannonhalmán.
A családban nagy hagyománya volt a papi-szerzetesi hivatásban való elköteleződésnek, emlékezik, apai nagyszüleinek például tizennyolc unokája közül öt fiú lett szerzetes, s három leányunoka szerzetesnővér. Fiútestvéreivel egyetemben ők is mindhárman bencés tanárok lettek. Zénó bátyja ma 93 esztendős, Pannonhalmán él, egykor a rend pannonhalmi és győri gimnáziumát vezette. Másik (már megboldogult) testvére, a Templeton-díjas Szaniszló tudományos munkájával szerzett hírnevet és elismerést.
Papi szolgálata – miután a politikai terror miatt a szemináriumból egy egész évfolyamot kihelyeztek világi lelkipásztorkodásra – Mezőtúron kezdődött, majd Sopronban folytatódott. Hivatalosan kántorként (titokban káplánként) szolgált, s már ekkor is, mint később is mindenütt, a templomi kórust is rábízták.
Győrött, majd pedig a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán ének-zenetanári és karvezetői diplomát szerzett. A győri bencés gimnáziumban kezdte tanári pályáját 1956-tól, s a bencés templomban kántorkodott, de tanított a budapesti Nyári Kántorképzőben, a győri hittudományi főiskolán (a Musica Sacra és a beszédtechnika tanáraként), több mint két évtizeden át vezette a győri székesegyház Palestrina kórusát, majd a bencés templom kamarakórusát, akikkel zarándok-hangversenyekkel bejárták szinte az egész Kárpát-medencét és olasz földön is bemutatkoztak. Mikor énektanári pályájának lelki ars poeticájáról faggatom, meggyőződéssel mondja: „Hiszek benne, mindig is hittem benne, hogy az ének által az ember többre tanítható és jobbá tehető. A vox humana, az énekelni tudás: égből szálló, földön nyíló ajándék”.
Gazdag, nyolc évtizedes munkásságáról e rovat terjedelmi korlátai miatt lehetetlenség teljes képet adni, csak életének jelesebb állomásait volt alkalom most felvillantani. Teodóz atya sok évtizedes csángóföldi zarándokútjainak élményeit, tanulságait, néprajzi, népzenekutatói gyűjtőmunkájának emlékeit, eredményeit 2006-ban könyvben is megjelentette (Csángókról igaz tudósítások), s kiadták egy cd-lemezét is Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít címmel, melyen a páter beszámol gyűjtőútjainak legszebb zenei élményeiről, s bemutat egy csokrot az előénekes bácsiktól, néniktől Moldvában tanult népénekek közül. Számos kitüntetés (Márton Áron-emlékérem, Magyar Királyi Szent László Lovagrend lovagi vaskeresztje, Juliánusz-díj…) birtokosa is, s nemrég vehette át Balog Zoltán minisztertől a Fraknói Vilmos-díjat munkásságának elismeréseként. Toldi Éva
Erdély.ma,

Szent István-szobrot avattak Pusztinában
Szent István fából faragott szobrát avatták fel augusztus 16-án, szombaton a moldvai csángók által lakott Pusztinában – tájékoztatta vasárnap az MTI-t Nyisztor Tinka néprajzkutató, a helyi Szent István Egyesület elnöke.
A Pusztinában született és ott is élő Nyisztor Tinka elmondta, a szoboravatással egyfelől a Jászvásári Római Katolikus Egyházmegye naptárában augusztus 16. dátummal szereplő Szent István napot ünnepelték, másfelől pedig arra emlékeztek, hogy a pusztinaiak ősei a madéfalvi vérengzés után, 250 évvel ezelőtt telepedtek át Székelyföldről Moldvába.
A Szent István Egyesület elnöke elmondta, az életnagyságú mellszobrot Simmer Sándor csongrádi fafaragó készítette és ajándékozta a pusztinaiaknak. A szobor számára a templom szomszédságában lakó Beta Péter alakított ki az utcára néző beüvegezett, befedett fülkét a saját portája előtt. Az alkotást a helyi római katolikus plébános szentelte fel a szombat reggeli mise után.
„Így soha nem szenteltek fel más szentnek állított emléket. Alig tartott két-három percet a ceremónia. Az egyházi zászlókat sem vették elő. Úgy sietett a plébános, mintha kígyómarás érte volna. De mi utána jót énekeltünk a szobor mellett. Délután pedig imaórát tartottunk a templomban, pap nélkül, amelyen magyarul énekeltünk és imádkoztunk" – mondta Nyisztor Tinka.
A pusztinai magyar érzelmű csángó közösség vezetője a moldvai római katolikus egyháznak a magyar nyelvhez és a magyar szentekhez való ellenséges viszonyulására utalt. Emlékeztetett arra, hogy a pusztinai közösség hiába küzd évtizedek óta azért, hogy magyar nyelvű misét is tartsanak a település templomában. Azt is megjegyezte, az 1957-ben épített pusztinai római katolikus templomot a mai napig nem szentelték fel, mert a helyi közösség ragaszkodott ahhoz, hogy Szent István legyen a templom védőszentje. A gyülekezet korábbi templomát is Szent István oltalmába ajánlották, ez azonban szűknek bizonyult, és nagyobbat építettek a helyére.
„Kijelenthetem, hogy Moldvában a római katolikus egyház magyar volta miatt diszkriminálja Szent Istvánt. A pusztinai templomot azért nem szentelték fel, hogy ne kelljen a dokumentumokban Szent Istvánt emlegetni" – magyarázta a szombati szoboravatás háttereként Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke.
MTI,Erdély.ma

Mise és galuska
Próbálom megérteni a dolgot. Nyisztor Tinka negyedszázada harcol azért, hogy a Keleti-Kárpátok gyimesi átjárójától 70 kilométerre, a Tázló folyócska bal partján fekvő romániai Pusztinán (a színmagyar katolikus faluban, ahol a hivatalos összeírás alapján 2070, a helybéliek szerint 5000 lélek él) magyar nyelven misézhessenek a papok.
Ez ügyben többször járt a Vatikánban, kihallgatást kért a pápától, fogadta őt (és a pusztinai asszonyokat) a püspöki kongregációt vezető bíboros romániai különmegbízottja, de elérni semmit sem tudott. Pedig az Európai Parlament közgyűlése már 2001-ben napirendre tűzte a témát és ajánlást fogalmazott meg. Ez a 9078. számú dokumentum, amelyben ez áll: „Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.”
A brüsszeli diplomaták azonban nem tudták, hogy a csángó a magyar nyelv egyik nyelvjárása. A jászvásári (iaşi-i) püspök meg arról tájékoztatta a Szentszéket, hogy a csángó nyelvnek nincs írott formája, tehát a liturgiáját sem lehet kidolgozni. Így aztán a francia nyelven folyó vatikáni kihallgatáson, amikor a pusztinai asszonyok magyarul kérdeztek valamit Tinkától, a két bíboros (Pietro Parolin, a pápai állam külügyeinek helyettes vezetője és Michael Banach, a közép-kelet-európai ügyek illetékese) megrökönyödve kérdezte az asszonyokat, hogy milyen nyelven beszélnek. „Magyarul” – hangzott a válasz. De hát a Szentszéket a romániai püspök úgy tájékoztatta, hogy Pusztinán egyedül Nyisztor Tinka beszél magyarul. Még szerencse, hogy a Szentszék minden körülmények között megbízik a püspökeiben.
Illetve az érdekeiben. Mint például 1670-ben, amikor is Petrus Parčević érsek azt kérte a Szentszéktől, hogy „mivel Moldvában szinte az egész katolikus népesség magyar, az emberek a román nyelvű prédikációt nem értik, nem tudnak románul gyónni, hadd misézzünk magyarul”, akkor a Vatikán arra hivatkozott, hogy Moldva a lengyel katolikus egyház fennhatósága alá tartozik, tehát lengyelül vagy románul kell imádkozni. Később még ennyit sem foglalkoztak a formalitásokkal, 1889-ben Camilli jászvásári püspök egyenesen megparancsolta pásztorlevelében, hogy „a plébániák templomaiban a pápai enciklikában előírt imádságok semmi más nyelven nem mondhatók, csak románul”. A jászvásári püspökségen ezt a (cinikus) álláspontot követik ma is: „Ha a pusztinaiak valóban tudnak magyarul, akkor minden bizonnyal bevezetik majd számukra a magyar nyelvű miséket.
Ha nem beszélik a nyelvet, akkor erre nincsen mód.” Azóta eltelt nyolc esztendő. Nyisztor Tinka – akit a középkorban feltehetően megégettek volna – többször bebizonyította, hogy tud magyarul. Megvédte doktori disszertációját, a néprajztudományok doktora lett, ő az első csángó, aki anyanyelvén elérte ezt a tudományos fokozatot. Ami nem semmi, hiszen darukezelőként kezdte a sepsiszentgyörgyi gépgyárban. Ráadásul a mai napig munkanélküli. Akár el is keseredhetett volna, de nem az a típus. Inkább tagja lett a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, előadásokat tart a svájci Neuchâtelben, szülőfalujában Közösségi Házat szervezett, megalakította a Szent István Egyesületet. És imádkoznak magyarul is. Igaz, nem a templomban, hanem odahaza, a házak udvarán. Ám, aki részt vesz egy ilyen virrasztáson, mintha Huszárik Zoltán filmjébe csöppent volna – ahol az öregasszonyok Isten szabad ege alatt elaltatják a holtfáradt Szindbádot –, ráébred arra, hogy létezik egy másik, archaikus világ is, az életnek egy régies formája, ami a frissen szedett vadáfonya, rókagomba, a száradó som illatában, a savanyú pityókaleves, a bodzabor ízében, a csikókonyha tűzterében pattogó fahasábokban rejtőzik. A kék tornácos, fűszerkertes pusztinai házban, amit akár boszorkánytanyának is mondhatnánk, ha nem áradna minden szegletéből a szeretet.
Nyisztor Tinka tehát nem elkószált otthonról, hanem hazacsángált. Lehetett volna külföldi oktató, nem ily töltőtoll koptató néprajzos, de divatos témák helyett ő Hétköznapok és ünnepnapok címmel a moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiáját írta meg. Miért nem reggeliznek a csángók? Miért esznek csak naponta kétszer? Miért jellemző a savanyú ízvilág? Ha savanyításra korpaciberét, somot, savanyítósót és főként savót használnak, ami az oltott tehén-vagy juhsajt készítésének mellékterméke, akkor miért van kétfajta neve? Mikor „savanyú a sebes” és mikor „sebes a savanyú”? Milyen a csángó galuska? Merthogy semmi köze a nokedlihez, azt már most eláruljuk. A csángó galuska egyfajta böjtösen készített töltike, a húst paprikával, káposztával, sárgarépával, zellerrel lazítják. Bőven tesznek bele rizst, és nem feltétlen káposzta-, sokszor szőlő-, martilapu-, sóskalevélbe göngyölik. De csigázhatjuk még az érdeklődést: a moldvai csángók konyháján még fellelhetők olyan középkori archaikus ételek is, mint a kásaleves, lipapánkó, somos, szilvás faszulykaleves, sült veréb, rántott pacal, csigatokán, a mindenhez kínált muzsdéj. Szóval most így él Nyisztor Tinka, akinek eredeti neve Dani Kati, a román hatóságok adták neki a Nistor Tinca nevet, amit ő dühében magyarosított Nyisztor Tinkára.
Mert lehet igaz a mondás, hogy senki sem próféta a saját hazájában. De azért néha előfordul.
Vinkó József
valasz.hu, Erdély.ma

Zaklatják a csángókat
A csángó magyarok iskolai és fakultatív anyanyelvi oktatásának ellehetetlenítésére törekszenek moldvai önkormányzati tisztségviselők és szervezetek, ráadásul a magyarellenes hadjárathoz a Norvég Alap támogatását is felhasználják.
Dragoş Benea, a Bákó megyei önkormányzat elnöke nemrég csángóföldi iskolákból összválogatott gyerekek csoportját fogadta, és arra figyelmeztette őket, hogy sérti a moldvai románok méltóságát a magyar állam által a magyar nyelven tanuló diákoknak nyújtott oktatási-nevelési támogatás.
Lapunknak több forrásból is megerősítették, hogy a megyei képviselő-testület szociáldemokrata vezetője október 23-án látogatás ürügyén a bákói Történelmi Múzeumba gyűjtötte a helyi Szent József Katolikus Főgimnázium számos diákját. Benea a találkozón arról beszélt, hogy a megyében megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, elküldik a magyar pedagógusokat, ehelyett pedig bevezetik az olasz nyelv oktatását az iskolákban.
A történtekről Nyisztor Tinka pusztinai néprajzkutató számolt be egy közösségi oldalon, felháborodásának adva hangot a gyerekek megfélemlítése miatt, akik közül egyébként többen magyar állampolgársággal is rendelkeznek.
„Hát hogy jön ahhoz a megyei tanácselnök, hogy rusnyának, haszontalannak nevezze a csángó nyelvet? Amelyről ráadásul nem is mondta ki, hogy magyar, hiszen az tabunak számít Moldvában, viszont a magyar állam támogatását megalázónak nevezte a románok szempontjából” – nyilatkozta lapunknak a magyar nyelvű misézésért kitartó küzdelmet folytató pusztinai Szent István Egyesület elnöke, aki az egyik diák édesanyjától szerzett tudomást a tanácselnök megnyilvánulásáról.
Márton Attila, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) keretében zajló moldvai magyar oktatási program koordinátora és Duma András, a Szeret-Klézse Alapítvány elnöke érdeklődésünkre közölte, ők is értesültek az incidensről, de mivel a megbeszélésen csak gyerekek voltak jelen, nehéz kideríteni, pontosan mi hangzott el.
„Moldvában mindennapos jelenség, hogy nem látják szívesen a magyar nyelvet” – állapította meg Duma András. Hozzátette, három olyan csángó diákról is tud, aki korábbi érdeklődése ellenére végül elállt a bákói magyarórák látogatásától, és Duma mindezt a hatósági fellépéssel magyarázta. Különben jelenleg huszonkilenc csángó településen több mint kétezer gyerek tanul magyarul iskolai, illetve délutáni foglalkozások keretében.
A csángó közösség képviselői szerint a megyei tanácselnök fellépése azzal a kísérleti programmal állhat összefüggésben, amelyet a román és a norvég kormány képviselői nemrég indítottak Bákóban. A helyi közösségek társadalmi felzárkóztatását célzó projekt keretében a moldvai megye 85 településén nyújtanak szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatást 54 ezer, hátrányos helyzetben élő gyermek számára.
A Victor Ponta kormányfő és Tove Bruvik Westberg, Norvégia bukaresti nagykövete részvételével rendezett október 10-ei projektismertetőn kiderült, a Norvég Alap 3,3 millió, a UNICEF pedig kétmillió euróval támogatja az országban egyedül Bákó megyében útjára indított programot.
Egyébként a projektért felelős megyei önkormányzat néhány hónappal ezelőtt olyan programot is elindított csángó falvakban, amely bevallottan a magyar oktatást kívánja ellensúlyozni. A képviselő-testület és a csángók román eredete mellett kardoskodó Dumitru Mărtinaş Katolikus Egyesület társulása nyomán idén tavasszal fiataloknak szánt képzési központokat létesítettek a csángók lakta Forrófalván, Lábnyikban, Magyarfaluban és Klézsén, ahol többek között fotó- és angol nyelvtanfolyamot biztosítanak mintegy 160 diák számára.
Gheorghe Bejan megyei tanácsos, a Dumitru Mărtinaş-egyesület elnöke a közgyűlés jegyzőkönyve szerint a program elindításáról döntő februári ülésen kerek-perec kijelentette: szerinte semmi hasznukra nem válik a csángó diákoknak a magyar oktatás.
„Miközben egyesületünk a moldvai római katolikusok román származását vallja és hirdeti, sajnos nálunk több magyarbarát szervezet is működik. Nem mondjuk, hogy nincs szükség a magyar nyelvre, hiszen mindenki olyan nyelvet tanul, amilyet akar, viszont figyelembe véve, hogy mit képviselő Románia az EU-ban, fiataljaink ennek semmi hasznát nem látják” – szögezte le Bejan. A programot a megyei tanács 87 ezer lejjel támogatta.
Iulian Bucur, a bákói múzeum néprajzi részlegének csángó származású vezetője lapunknak leszögezte: az intézmény keretében nem történt semmilyen incidens a tanácselnök és a katolikus gyerekek között. „Téves az információ, nálunk nem volt ilyesmi. Esetleg máshol...” – jegyezte meg az etnográfus.
Pogár László, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, az RMDSZ Bákó megyei vezetője viszont értesült arról, hogy Dragoş Benea „lehordta” a csángó gyerekeket. „Tudomásom szerint nem a magyar állami támogatás ellen emelt szót, és nem is a magyar oktatást bírálta, hanem azokat, akik csángó nyelven tanulnak” – nyilatkozta kérdésünkre Pogár, hozzátéve: az államfő-választási kampány miatt még nem tudott magyarázatot kérni a szövetség bukaresti koalíciós partnere, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Bákó megyei szervezetét is irányító tanácselnöktől.
A Krónika ugyancsak állásfoglalásra kérte az önkormányzati vezetőt, aki viszont titkárnője ígérete ellenére nem hívta vissza munkatársunkat. Különben a szociáldemokrata politikus az idei tanévkezdéskor nagy visszatetszést keltett azzal, hogy Bákó megye mintegy 40 ezer kisdiákját olyan iskolatáskákkal látta el – természetesen közpénzből –, amelyen a finanszírozó önkormányzatén kívül az ő neve is szerepel. Dragoş Beneát ugyanakkor idén augusztusban többször is kihallgatta a korrupcióellenes ügyészség egy közbeszerzésekkel kapcsolatos bűnvádi eljárás keretében.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A közösség és az egyház mellett álló közbirtokosság
A Csíkszentmihályi Közbirtokossághoz három falu „tartozik”: Csíkajnád, Csíkszentmihály és Lóvész. A legnagyobb gondjuk, hogy vannak még területeik, amelyekre nem rendelkeznek birtoklevéllel – tudtuk meg Tatár Adolftól, a közbirtokosság elnökétől.
Fele-fele arányban oszlik meg erdős és legelős területekre a Csíkszentmihályi Közbirtokosság 2730 hektáros összterülete. „Sokkal több területünk van, mint amennyit jelenleg használhatunk. Gyimesfelsőlokon és Gyimesközéplokon adtak birtoklevelet, ott kisebb eltérésekkel rendben vagyunk. Sajnos Szentmihályon nincs birtoklevelünk a területekre. Ebből rengeteg kárunk származik, a határokért sem tudunk senkivel perelni, se tisztázni, hogy mi a helyzet. Ha kell bizonyítanunk, hogy tulajdonosok vagyunk, nem tudjuk. Ha érdeklődünk a polgármesteri hivatalnál, azt válaszolják, még időbe telik, nincs pénz rá. Eltelt tizenöt év, használjuk a területet, de úgy, hogy utólag méregettek, itt adtak, ott adtak, és azokat a mellékleteket, amelyeket 2000-ben kaptunk, nem módosították. Az 51-es és 54-es mellékleteket, amelyek a legelős és erdős területekre vonatkoznak, a megyei földosztó bizottság jóváhagyta. Ebből a területből 200 hektár hiányzik, amelyet még mindig nem sikerült tisztázni a helyi földosztó bizottsággal. Hogy miért módosították a már jóváhagyott mellékleteket, és magánszemélyeknek miért mértek ki ezekből, nem tudjuk” – vázolta a helyzetet Tatár Adolf.
A legelős területeikből 800 hektárra tudtak területalapú támogatást igényelni, üzemterv szerint 6000 köbméter fát termelhetnek ki évente. „Az idén bogártámadás van a fehérfenyőknél, egész évben csak a veszélyeztetett fákat tudtuk kitermelni, fővágást még nem végeztünk. Van 60 hektár ültetett erdőnk, ami jelenleg gondozás alatt áll. Minden évben 10-12 hektárt ültetünk, amióta itt vagyok, összesen 80 hektárt ültettünk be.”
A Csíkszentmihályi Közbirtokosságnál 2730 jog van, egy hektár terület egy jognak felel meg. Körülbelül 750 tag van, az öröklődések által folyamatosan „aprózódnak” fel a jogok. A legtöbb tag itthon él – Ajnádon, Szentmihályon, Lóvészen –, de vannak Kolozsvárra, Magyarországra, Kanadába elszármazott tagok is. „Egy jogra egy köbméter fát vagy 130 lejt kapnak a tagok, és még ötven lejt. Az állattartó gazdák egy jog után három állatot legeltethetnek, minden állat után még adunk 150 lejt, így az állattartó gazdáknak 580 lej jár egy jogra. Így is kerül olyan, akinek ez nem tetszik” – vázolta az elnök.
A jelenlegi vezetőtanács – elnök, alelnök, erdőgazda és egy alkalmazott pénztáros – 2007 óta tevékenykedik. Eleinte háromévente voltak a választások, utána módosítottak az alapszabályzaton, így most négyévente választanak új vezetőtanácsot. Alkalmaztak még két személyt, akik a fát hazahordják a tagoknak, a tagok több mint fele igényel tűzifát.
A közbirtokosság megvásárolt két beltelket Csíkszentmihályon, oda építettek székházat. Megvásárolta ugyanakkor a régi kultúrotthont beltelekkel együtt, az épület felújítása jelenleg zajlik, egy konyhával ellátott rendezvénytermet terveztek oda kialakítani. Két falumonográfiai – egy Ajnádról és egy Szentmihályról szóló – könyv kiadását támogatták. „A Szent István Alapítványt több mint negyvenezer lejjel támogattuk. Van egy gazdaegyesületünk, berendeztünk egy tejcsarnokot, vettünk hűtőtankot, a szükséges részt még a megyei tanácstól pályáztuk, felújítottuk az épületet, a villanyfogyasztás költségeit most is mi fizetjük. Támogatjuk a fiatal gazdákat, a labdarúgócsapatnak évente 6500 lejt adunk, a vízvezeték bekötésére a tanácsnak 50 ezer lejt adtunk, az új kultúrotthon alagsorának kialakításához több mint tizenkétezer lejt. Mindhárom falu kultúrotthonába padokat, asztalokat vásároltunk, a konyhákat felszereltük inox edényekkel, edénykészlettel, hűtővel és gáztűzhellyel. Az iskolának felszereltünk egy játszóteret, Ajnádon és Szentmihályon is van felszerelve játszótér a központban, azt is támogattuk, az iskolakerítéshez az anyagokat mi adtuk, ugyanakkor tűzifával segítjük az iskolát és támogatjuk a gyermekek kirándulásait” – sorolta az elnök.
A közbirtokosság mindhárom faluban a ravatalozók építésénél 95 százalékban állta a költségeket. Újjáépítették a temetők kerítését, vaskapukat állítottak fel. A szentmihályi templomon most van folyamatban a villámhárító kicserélése, ezt szintén a közbirtokosság fizeti. Az ajnádi és szentmihályi templomokban az orgonákat újíttatták fel, ugyanakkor mindhárom templomban megoldották a harangok elektromos működtetését. Besegítettek a paplak felújításába, a kántori lakba is fürdőszobát építettek. Birtoklevél hiányában nem tudtak pályázni, ezért önerőből, a meglévő traktor mellé egy 95 lóerős traktort vásároltak egy fahordó és egy kőhordó utánfutóval. Az erdei utak javítását is felvállalták.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Archaikus imádságok Pusztinából
Mindenszentek estéjén a pusztinai Magyar Házban mutatták be Nyisztor Tinka Magyarul imádkoznak Szent István gyermekei a templomban című imádságos szöveggyűjteményét. A kötetbemutatón archaikus magyar nyelvű énekek és imádságok hangzottak el, majd a résztvevők a gyertyákkal és lámpákkal kivilágított pusztinai temetőben imádkoztak anyanyelvükön őseik sírjánál.
Az anyanyelvű vallásosság és az imádságok szerepéről, kapcsolatáról Pozsony Ferenc egyetemi tanár beszélt. Kiemelte: a Keleti-Kárpátok soha sem jelentettek átjárhatatlan határt a Moldvában és az Erdélyben élő magyarok között, évszázadokon át nemcsak az emberek, hanem velük együtt a szellemi és a tárgyi javak is folyamatosan közlekedtek. A Moldvában élő római katolikus magyar falusi közösségek életében jelentős egyházi és társadalmi szerepet játszottak a deákoknak nevezett kántorok, akik korábban Csíksomlyón és a Kézdivásárhely melletti Kantában tanultak, majd imádságos- és énekeskönyveikkel együtt életük végéig hűséggel szolgálták egy-egy csángó falu népét. A szerző a Bethlen Gábor Alap támogatásával válogatta, szerkesztette azt a magyar nyelvű, archaikus imádságokból álló szöveganyagot, amit pusztinai kegyes asszonyok és férfiak egészen napjainkig használnak advent és nagyböjt idején, valamint a halott melletti virrasztókban. Pozsony Ferenc elmondta, mivel ezek a vallásos szövegek rendre kiszorultak a hivatalos templomi szertartásokból és gyakorlatból, csak a privát térben, a szájhagyományozódás és az írásbeliség révén maradtak fenn nemzedékről nemzedékre. Éppen ezért a Csíkszeredában megjelentetett imádságos kiadvány nagyon fontos hiányt pótol. A Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és a pusztinai Szent István Egyesület által kiadott kötet Ádám Gyula 1980–1990-es években készített drámai fotóit is tartalmazza.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A csángók létfontosságú kérdései új év kezdetén
Oktatás, magyar egyházi szolgálat, magyar állampolgárság, ezek továbbra is olya kérdések, amelyek létfontosságúak a csángó magyarok számára.
Ezekről a Kossuth Rádió munkatársa előbb Burus-Siklódi Botondot, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnökét kérdezte.
Burus-Siklódi Botond sikerként emlegeti azt, hogy tavaly kitartó munka eredményeként sikerült Lujzikalagorban az iskolán kívüli magyar oktatást „belopni” az iskolába. Burus arról is beszélt, hogy a különböző helyszíneken, a különböző nyelvállapotokat hordozó helységekben még a délutáni oktatási formák is jelen vannak. Hozzátette: a programban részt vevő tanulók száma 2 ezer körül mozog. Csodákat tenni nem tudnak, de már az is eredmény, hogy a csángók magyarnyelvű oktatása évről évre töretlenül zajlik.
Márton Attila, az oktatási program koordinátora a pedagógusok lakhatási, tanítási feltételeiről beszélt. Vannak nagyon jó példák is erre, de vannak kevésbé jó helyzetek, viszont a kritikus példáktól elszakadtak – szögezte le Márton Attila.
Nyisztor Tinka, a Szent István Egyesület vezetője örömmel mondta el, hogy a pusztinai plébános, Benki Ágoston a templomban kihirdette a magyar imádkozási lehetőséget. Történelmi esemény ez, fogalmazott Nyisztor Tinka.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Csángó remények
Előrelépés Kalagorban és Pusztinán? 
A Bákó megyei Pusztinán élő csángó néprajzos, Nyisztor Tinka és Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnöke a Kossuth Rádióban beszélt a csángók jelenlegi gondjairól.
Burus-Siklódi Botond sikerként emlegeti azt, hogy tavaly kitartó munka eredményeként sikerült a Bákó tőszomszédságában levő Lujzikalagorban az iskolán kívüli magyar oktatást „belopni” a tanintézmény falai közé. Burus arról is beszélt, hogy a különböző helyszíneken, a különböző nyelvállapotokat hordozó helységekben még a délutáni oktatási formák is jelen vannak, a programban részt vevő tanulók száma 2 ezer körül mozog. Csodákat tenni nem tudnak, de már az is eredmény, hogy a csángók magyar nyelvű oktatása évről évre töretlenül zajlik.
Nyisztor Tinka, a Szent István Egyesület vezetője örömmel nyugtázta, hogy a pusztinai plébános, Benke Ágoston (Augustin Benchea) a templomban kihirdette a magyar imádkozási lehetőséget. Történelmi esemény ez, fogalmazott Nyisztor Tinka. Mint ismert, a Jászvásári Római Katolikus Egyházmegye 1884-es alapítása óta tiltja a magyar nyelv használatát a csángó közösségekben. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 13. (Részletek)
A katolikus közösség története nagymértékben eltér a reformátusétól. Miután a Propaganda Fide kongregáció átvette a romániai katolikusok irányítását, és a Barátok (Bărăţia) templomának birtokosa lett, a magyarok nemkívánatossá váltak, ezért csak egyetlen magyar pap maradt. 1883-ban a Vatikánnal folytatott tárgyalások eredményeként megalakult a román állam ellenőrzése alatt álló Bukaresti Katolikus Érsekség.
Habár, ahogy azt Fr. Damé megjegyzi, a katolicizmus régebbi volt a Román Fejedelemségekben, mint az ortodoxia, hívei száma nem volt túl magas, Damé dolgozatának megjelenésekor csak 149 667 katolikus élt két egyházmegyébe, a bukarestibe és a jászvásáriba szervezve; a hívők többsége idegen volt. A katolikusok soha nem tettek közzé nemzeti és anyanyelvi megoszlásról szóló statisztikákat, ilyen téren csak becsült adataink vannak, de mindegyik a magyarok többségéről tanúskodik. Bukarestben a magyarság felekezetre való tekintet nélkül részt vett a Magyar Társaság által szervezett kulturális eseményeken; többször is volt katolikus elnöke a szervezetnek. A magyar katolikusok szellemi központja azonban évtizedeken keresztül a Barátok temploma maradt. A XX. század kezdetén még élt az a hiedelem, hogy ezt a templomot a csíki székelyek építették maguknak. Habár a magyarok közt mindig több volt a katolikus, mint a protestáns (kálvinista, evangélikus vagy unitárius), és a más nemzetű katolikusoknál (osztrákok, németek, olaszok, franciák vagy bolgárok) is többen voltak, sohasem alkottak külön egyházi közösséget, és saját iskoláik sem voltak. Sebestyén Ede újságíró 1902-ben bejutott az érsekség levéltárába, az alábbi számokat adta meg a bukaresti katolikusokra vonatkozóan: 15 ezren a Szent József-templomhoz tartoztak, 35 ezren a Barátok templomához és 805-en a ciopleai templomhoz. A katolikusok többsége tehát magyar kellett hogy legyen. 1886-ban György István katolikus pap kezdeményezte elsőként megszervezésüket: megalakította a bukaresti magyar nőegyletet, később, 1887. január 28-án egy karitatív egyesületet is. Mégis ezek hatékonysága nagyon alacsony maradt. (...) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb magyar tanuló a román állami iskolát választotta, ami elkerülhetetlenné tette a beolvadást. Ezekben a román iskolákban csak a román történészek nézőpontjából ismerték meg a magyar történelmet, és ez ,,a magyar gyerek lelkét megmérgezi, megöli” – írta Sebestyén Ede. Az újabb, elsősorban Székelyföldről érkezett bevándorlók nem törődtek bele sem a külön egyházközösség, sem a magyar nyelvű iskolák hiányába, panaszt is tettek az anyaországban, sajnos, nem sok sikerrel. Gyökeres változást a bukaresti magyar katolikusok életében 1898-ban Bálinth János pap (1862–1905) megérkezése hozott a magyar katolikus identitás megerősítésében; két lap, a Romániai Magyar Néplap és a Bukaresti Magyar Újság szerkesztője is volt 1900–1903 között. A kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, 1900. március 31-én Bálinth megalapította a Szent István Király Egyesületet, és ezzel bevezette Magyarország első, apostoli királyának kultuszát. Eredetileg az egyesület a csíksomlyói búcsú zarándokútjainak megszervezésére alakult. Elnöknek Boga Tamás kocsigyártót választották, a vezetőtanács nagyrészt mesteremberekből állt. 1900 decemberében újjászervezték a katolikus nőegyletet Mária Egyesület néven, a tagok száma meghaladta a háromszázat.
A következő évben Bálinth szerkesztésében megjelent A Bukaresti Szent István Király Egyesület alakulási Emlékkönyve, amely a romániai diaszpóra magyar mestereit magasztalja. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok közt nincs tudós vagy bankár, jegyzi meg Bálinth, ők mégsem a magyarság söpredéke, hanem már a kezdetektől itt megtelepedett kisiparosok, becsületes és szorgalmas, megbecsülésnek örvendő emberek.
A diaszpóra felkarolása érdekében a magyar hatóságok támogatását is kereste, kitartásának köszönhetően a budapesti vallásos társaságok hajlandóak voltak pénzt adni a magyar iskolahálózat és templomok építésére.
1903 szeptemberében Bálinthot Giurgiura helyezik, tevékenysége a románok körében sem maradt észrevétlen. Több román értelmiségi, köztük B. P. Haşdeu, Spiru Haret és Onisifor Ghibu hevesen támadta őt és Hornstein érseket, akárcsak a Poliány-féle Naptárat. Az Apărarea naţională napilap két, egymást követő számában Românism-Ortodoxism alcímmel Haşdeu Hornsteint „a bukaresti magyar propaganda közönséges ügynökének” nevezte, azzal vádolta, hogy mivel megengedte a magyar klubok, egyesületek és egy újság létrehozását Bálinth vezetésével, most ezek a „báránybőrbe bújtatott farkasok pénzt gyűjtenek olyan magyar iskolák számára, mint a galaci”. A napilap a püspököt a román állammal szembeni ellenséges magatartással is megvádolta: „elfeledi Szentséged, hogy a katolikus egyház nem ismer nemzetiséget, hanem csak keresztényeket? S ezért elfeledi, hogy a vallás lelkes terjesztőjéből a sovinizmus, és egy egész, Rómából eredő nép elleni gyűlölet terjesztőjévé válik?... Vajon még meddig élhet vissza ez a titokzatos alak a román nép és állam türelmével?!” Poliány nagy Naptárának megjelenése után Haşdeu biztosította az „aggódó” románokat, hogy a naptárat többé nem fogják eljuttatni moldvai csángó megrendelőinek. Haşdeu lapjában a kor más román kiadványaihoz hasonlóan zsidóellenes támadások is megjelentek. (...) Bálinth erőfeszítéseinek eredményei 1903-tól kezdtek látszani, ebben az évben november 15-én alakult meg az óromániai magyar katolikusok független közössége, amely ezúttal már nem a német közösség filiája volt. Elnökének Poliány Zoltánt választották, a magyar hívők lelkipásztora Nemes Tóth Zsigmond lett.
Az első magyar nyelvű katolikus iskola Bukarestben 1903 szeptemberében nyitotta meg kapuit Spiru Haret minisztersége alatt. Az építkezést Gondorfi műépítész (?) vezette. Az iskola igazgatója Lukász Péter lett. A három fiú- és két leányosztályba 311 tanuló iratkozott be; egy szomszédos épületben volt a tanítók és a papok lakása. 1904-ben a katolikus lányiskola is megnyitotta kapuit a Scaune utca 10. szám alatt, a fiúiskola szomszédságában; több osztályterem, egy díszterem, egy ebédlő és egy tornaterem volt az új épületben. Hamarosan megnyílt ugyanitt egy ingyenes óvoda is. A lányiskola igazgatónője 1903 és 1914 között Baynovics Anna (1879–1914) volt, akit a román kormány is érdemrenddel tüntetett ki. Többszöri bővítés után, 1905-től az iskola adott szállást a német és magyar katolikus iskolák tanfelügyelőségének, de a tanítónők lakásának és egy betegszobának is. (...) A tanulók és tanügyi káderek száma nagyon gyorsan gyarapodott. Az 1906/1907-es tanévben az iskolát 745 tanuló látogatta, ezek közül 695 magyar volt, 37 román, 11 német és 2 más nemzetiségű. A szülők foglalkozása szerint 449 gyermek szülője mester volt, 26-é kereskedő, nyolcnak tisztviselő, 169-nek napszámos, 72-nek cseléd, 21 egyéb. 1907-ben létesült a négyéves polgári lányiskola, egy hároméves szabóiskola és egy inasiskola.
1909. február 16-án nyílt meg az első magyar iskolai menza a fiúiskolában; szimbolikus összegért 500 gyermeknek biztosított meleg ételt, a szegények pedig ingyen kosztozhattak. A katolikus iskolák az ingyenes tízórait is bevezették, ami egy pohár tejből és egy darab kenyérből állt. A Julianus Egyesületnek köszönhetően az iskolai könyvtárat 300 könyvvel látták el. A katolikusok utolsó épületei a Tăbăcari (Tímárok) negyedben, a Cuza-Vodă utca 100. szám alatt épültek fel (jelenleg a Művészeti Népiskola székháza), ugyanis abban a negyedben akkoriban nagyon sok magyar lakott. Már az 1912/13-as tanévtől működött a negyedben egy elemi iskola és egy óvoda, az emeletes épület négy, egyenként 60 fős osztályteremből, egy óvodából, ebédlőből, betegszobából és a tanítók lakásaiból állt. Az iskolát 1913. december 3-án szentelte fel Augustin Kuczka pápai prelátus. Ugyanebben az évben a Juliánus Egyesület iskolai könyvtárat nyitott 235 kötettel. 1903-tól sorra alapították a vidéki magyar katolikus iskolákat is (Pitești-en, Târgoviștén, Brăilán, Krajován, Giurgiuban, Ploiești-en, Buzăuban, Szörényváron és Galacon), magyar nyelvű miséket pedig a buzăui és a brăilai templomokban tartottak. A világháború előtti utolsó statisztikák az 1913/14-es tanévre vonatkoznak; ezek szerint 1244 gyermek tanult Bukarestben.
A román hatóságok elzárkóztak a nemzeti, de legfőképp magyar alapon történő katolikus templomok építésétől. Titu Maiorescu, 1910–1913 közötti miniszterelnök és külügyminiszter az alábbiakkal indokolta olasz kollégáinak egy olasz templom építésének megtagadását: „Gondoljanak csak a magyarok törekvéseire, akik már régóta követelnek egy saját bukaresti magyar templomot, saját lelki segítséggel, magyar nyelven. (...) Itt, egy saját magyar templomot! Nem, ez semmiképp sem lehetséges! (...) Amíg én töltöm be ezt a hivatalt, semmiféle magyar templom sem fog épülni...” 1914. június 4-én Titu Maiorescu visszavonult a politikai életből. Még abban az évben megkezdődött a magyar katolikus templom építése Carol Cortobius (1874–1955) tervei alapján. A templom a Cuza-Vodă utca 102. szám alatt, az iskola mellett épült fel, és Szt. Ilona nevét vette fel, egy gazdag magyar nő, Sterian Ilona után, aki 10 ezer frankot adományozott építésére. Az alapkövet Augustin Kuczka tette le 1914. június 3-án; neki egy későbbi, 80 ezer lejből és egy festett ablakból álló adomány köszönhető. Ősszel Abonyi asszonyság egy harangot adományozott a templomnak. A Szt. Helénát ábrázoló bejárati külső mozaik, valamint a 12, szentekkel díszített, zömében latin feliratú ablak még ma is megvan. A szentek közül öt árpádházi (Sanctus Stephanus, Sanctus Emericus, Sanctus Ladislaus, Sancta Elisabeth és Sancta Margareth). Az adományozókat is feltüntették az ablakokon, ez a magyar nyelvű felirat az egyetlen nyom, mely a templom eredetére utal.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Bukarest 18. (Hencz Hilda)
1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá.
Valóban elérkezett az idő, hogy az erdélyi magyarok is elfogadják a trianoni szerződés aláírásával kialakult helyzetet. A jelt Kós Károly neves műépítész, a magyar kultúra egyik legnagyobb személyisége, a transzilvanizmus zászlóvivője adta meg, aki társszerzője volt az 1921. január 22-én megjelenő Kiáltó szónak. A röpirat jelentette a magyarság aktív részvételén alapuló új kulturális és politikai program kiindulópontját.
Bár a Bukaresti Hírlap megemlíti, a röpiratnak úgy tűnik, nem volt nagy visszhangja a megzavarodott Bukaresti magyarság körében. Kós felhívta a figyelmet, hogy mennyire fontos kimozdulni a passzivitásból, a kulturális megmAradásért harcolni: ,,...szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. (...) Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akarónak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. (...) Az Élet nem vár, az Élet rohan.” A magyarok akkor lesznek lojálisak a román államhoz, írta Kós, „ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk”.
A röpiratot elkobozták, és a román cenzort, aki engedélyezte megjelenését, elbocsátották. Még 1921-ben megalakul az erdélyi Magyar Szövetség, amelynek célkitűzése a kisebbségi jogok betartásának felügyelete volt, és amelynek Kós Károly lett a titkára. A szövetséget egy időre betiltották. A félelem legyőzése és a passzivitásból való kimozdulás létfontosságúvá vált. Az adott feltételek mellett azonban nem mindig sikerült megtalálni a legjobb megoldást. Szász István, a református egyház papja, jó tíz évvel később írta egy cikkében, hogy a Bukaresti magyarok képviselői jóhiszeműen, a közösség érdekében cselekedtek. Szemtanúja volt az eseményeknek, és részt vett a két Bukaresti magyar szövetség fúziójánál is. 1921. május 8-án történt az egyesülés, az új szövetség neve Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat lett. Szabó István mestert választották meg elnöknek, a katolikus tanító Tokay Gyula lett a titkár. Szász István nem volt benne a vezetőségben, csak később lett a társulat titkára. A tagok száma 1434, közülük 897-en a katolikus szövetségből jöttek, 537-en pedig a Magyar Társaságból, amely már korábban egyesült a betegsegélyző és temetkezési egylettel és a művelődési egyesülettel.
A Magyar Társulat jelentős, 12 millió lejre becsült ingó és ingatlan vagyonnal és 40 ezer lej készpénzzel rendelkezett. A Szent István Egyesület vagyona jóval kisebb volt: 30 ezer lej készpénz és 400 ezer lej kötvényekben. Az új vezetőség első feladata elég kényes volt: bizonyítania kellett minden egyes tagja román állampolgárságát, hogy a társulatot elismerjék jogi személyként, és feloldják a Zalomit utcai székhely lefoglalását.
Az 1925-ben megjelent (a gyűjteményekben csak ez az egyetlen évszám található) Jogi személyként elismert társaságok és alapítványok évkönyvében megtalálható a Magyar Társulat is, pontatlan, Societatea de ajutor mutual Sf. Ştefan Şi Ungară – unite (Egyesült Szent István és Magyar Önsegélyző Társulat) megnevezéssel. Feltüntették a vezetőtanács tagjainak (elrománosított) nevét, foglalkozását, lakcímét és nemzetiségét is („mind románok”). Ez a lista kisebb mértékben eltér a magyar lapokban megjelent névsortól; mindenesetre egy pap sem szerepelt, a legtöbb tag kisiparos volt. A szabályzat szerint papok nem lehettek még csak egyszerű tagok sem, ami leszűkítette a kulturális tevékenységek körét, a társulat gyakorlatilag halálesetek vagy betegségek esetén működő önsegélyző egyletté alakult át. Bárki beléphetett a magyarok verejtékével és pénzével felépített társaságba, nemzetiségre, politikai hozzátartozásra vagy vallásra való tekintet nélkül. Habár történeti szempontból a Magyar Társulat a Bukaresti magyarság folytonosságának jelképe mArad, gyakorlatilag kirakatszervezetté vált anélkül, hogy bármilyen szerepet játszott volna a magyarok társadalmi-kulturális életében. A tagdíjak beszedésén túl semmi sem történik már ott, panaszolta Nagy Sándor, aki szerint az egyesítéssel és működési szabályzatával a társulat feladta régi énjét. Az egyesítést rossz házassághoz hasonlította; a szervezet, amelyet alapításától jórészt református papok vezettek, most a katolikusok befolyása alá került, akkor, amikor a román katolikus hatóságok fő célja mindenekelőtt a hívők elrománosítása volt. 1929-ben, amikor Nagy Sándor egy magyar egyetemi diákszálló megalapításához a Magyar Társulat támogatását kérte, visszautasították. Az új társulat nem érzett semmilyen felelősséget a Bukarestben rekedt hadiözvegyek és hadiárvák százaiért, sem az Erdélyből újonnan érkező, kétségbeesetten munkát kereső magyarok, köztük 13–14 éves hadiárvák tömegeiért, akik a szegény sorsú magyarok sorait szaporították. 1929-ben, a díszterem bérleti szerződésének lejártával, a társulat használni kívánta azt, és komoly összegeket fektetett felújításába. Egy év múlva azonban ismét kénytelen volt bérbe adni a Lido filmszínháznak. Az udvaron található vendéglőt is bérbe adták a Luther sörgyárnak (a jelenleg bontás alatt álló Griviţa gyár elődje), amely aztán felújította.
A Bukaresti kulturális élet, és ezen belül a román–magyar kapcsolatok némiképp eltérő módon alakultak. 1921-ben, amikor Octavian Goga költő-miniszter megnyugtató válaszokat adott a magyar sajtó számára, egy hasonlóan optimista interjú jelent meg a Nemzeti Színház igazgatójával, Victor Eftimiuval. Megtudhattuk, hogy a színház repertoárjában két magyar darab, Lengyel Menyhért és Madách Imre műve is szerepel, és a színház előcsarnokában leleplezték Madách Imre szobrát. Ez igazán merész lépés volt, ugyanis két év múlva, 1924-ben Kolozsváron irredentizmus vádjával betiltották Az ember tragédiáját. Egy másik forrásból arról értesültünk, hogy a Bulandra Társulat a Mária Királyné Színházban Molnár Ferenc darabját játszotta. Valamivel később, 1926-ban négy Bukaresti színházban is műsoron voltak magyar szerzők művei, a kedvenc Molnár Ferenc volt. Rendkívüli esemény volt 1925-ben, hogy Nicolae Iorga meghívta a Kolozsvári Magyar Színházat egy Bukaresti turnéra. A három előadást többek közt Victor Eftimiu, Mihail Sadoveanu és Petru Groza is megnézte. Nem vettek részt azonban a Magyar Párt tagjai, de távol mAradtak a román hivatalosságok is; a parasztpártiak pedig a magyarokra támadtak. Nicolae Iorga-, Móricz Zsigmond-, Lengyel Menyhért-, I. L. Caragiale- és Moliére-darabokat adtak elő.
A művészetek útján könnyebb volt a közeledés románok és magyarok közt. A legérdekesebb Bartók Béla esete. A román népzene iránt tanúsított érdeklődésének köszönhetően a zeneszerző román körökben is nagyon népszerű volt. Gyűjtéseit még 1909-ben kezdte, és az eredményesség érdekében románul is megtanult. 1924-ben fesztivált szerveztek a tiszteletére; George Enescuval közösen lépett fel, és országos turnén vett részt a Károly király művelődési alapítvány égisze alatt. Románbarát magatartása miatt kivívta a szélsőséges nacionalista magyarországi magyarok haragját, elbocsátották a Budapesti zeneakadémiáról is. Nem kímélték a román nacionalisták sem, horthysta ügynöknek titulálták. Kodály Zoltánt, Bartókkal ellentétben a románok ellenségének tartották. Az 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulóján bemutatott Psalmus Hungaricus a bibliai Dávid 55. zsoltárának modern változata. A zsoltár szövegét Kecskeméti Vég Mihály írta át 1560 körül, és egy 1620-as vallásos énekkönyvben jelent meg. Az oratórium 1934-es, Radu Urlăţeanu vezényelte Temesvári és Aradi előadása nagy vihart kavart, ugyanis a zsoltár szövegét a trianoni Magyarország aktuális politikai helyzetének nézőpontjából értelmezték: egy elhagyott és elárult ország, amely Isten segítségét kéri. A román sajtó nyílt politikai vádakkal tűzdelt, habzó szájú kampánya miatt Urlăţeanu 1935-ben öngyilkos lett. A román hatóságok már 1923-ban elrendelték az 55. zsoltár visszavonását a református zsoltárkönyvekből. A zsoltár csak az 1999-es kiadásban került vissza a zsoltárkönyvbe, a Béza Tódor (Théodore de Bèze) szövegváltozatában, egy 1562-es genfi dallammal. Voltak formális művelődési események is, például 1931-ben a Cartea Românească Kiadónál megnyitották a Budapesti magyar művészek kiállítását Nicolae herceg patronátusa alatt; a királyi ház egyetlen képet sem vásárolt, maga a herceg is külföldön tartózkodott a megnyitó idején.
Az 1930-as gazdasági válság idején egyetlen figyelemre méltó kezdeményezése volt a Bukaresti magyarságnak: egy magyar nyelvű színház megalapítása, de a nagy költségek miatt ez az intézmény nagyon hamar csődbe ment. Nem tudjuk, ki kezdeményezte, és volt-e köze a közelgő parlamenti választásokhoz. 1930 májusában a Bukaresti Magyar Újság reklámkampányba kezdett a magyar színház megalapításáért, melynek vezetője Kovács Imre lett.
A kultuszminisztériumban főigazgatói tisztséget ellátó Liviu Rebreanu szkeptikus volt a kezdeményezést illetően, és szkeptikusak voltak a Magyar Párt vezetői is, de a magyarság lelkesen támogatta. Az előadásokat 1930 tavaszán kezdték volna el a Sărindari utcai Alhambra Színházban. A működési engedély jóváhagyását azonban túl sokáig húzták-halasztották, egyre több feltételt szabtak, egyebek mellett, hogy a társulat színészei román állampolgárok legyenek, és hogy az előadott darabok ne sértsék a románok érzéseit. Az első előadást végül a Magyar Társulat dísztermében tartották meg valamikor december vége felé. A magyarság színe-java ott volt, a bevétel 29 ezer lejre rúgott. Ezután azonban a bevételek drasztikusan csökkentek, hétezer, majd ötezer lejre, két hónappal később pedig már a színház csődjéről beszéltek. A bukás oka az volt, hogy a színházigazgatónak nem sikerült megfelelő termet bérelnie, az úri közönségnek a Zalomit utcai terem túl szegényes volt, a szegények számára pedig a jegy túl drága. Az Erdélyből érkező színészeknek még öltözőjük sem volt, a folyosón öltöztek, de elképesztően magas honoráriumot igényeltek; egy énekespáros havi 28 ezer lejt kért. Másfelől a Magyar Társulat minden előadásnál 1500 lej terembért kért, a bevétel legfeljebb azt fedezte, a honoráriumokra már nem futotta. Mégsem mondtak le végleg a színház ötletéről; e célból egy egyesületet is létrehoztak, amely rövid idő alatt 32 ezer lejt gyűjtött össze, egy megfelelőbb termet béreltek, a Posta mögötti Tesleanu Termet. A Pax Klubba tömörülő magyar zsidók is jelentős összeggel támogatták az újrakezdést. A jegyek ára eléggé magas volt, a páholyban 195 és 280 lej között; az olcsóbb helyekért 20 és 100 lej közötti összeget kellett fizetni. Az első előadást 1931. március 8-án Petru Groza is megnézte. Hamarosan ismét jelentkeztek a pénzügyi gondok, és április 19-én a Liedertafel Teremben megtartották az operaáriákból és magyar népzenéből álló búcsúelőadást. A jegy ára 60 és 150 lej között váltakozott. A színészeknek fellépőruháikat is zálogházba kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni adósságaikat.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Indoklás nélkül vonná vissza a kormány a csíksomlyói búcsú UNESCO-listára való jelölését
A 2011-ben elindított folyamatot egyszer már szándékosan megakasztotta a kulturális minisztérium, most újra keresztbe tenne a kezdeményezésnek.
Megakadályozná a Cioloş-kormány, hogy a csíksomlyói búcsú felkerüljön az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára. Már a 2011-ben elindított jelölési folyamat sem volt zökkenőmentes, a nehézségeket az elmúlt évek kormányváltásai csak fokozták, most pedig a teljes kezdeményezést elvethetik. A csíksomlyói búcsú UNESCO szellemi világörökségi listájára való felkerülési folyamatról és a most felmerülő problémákról Hegedüs Csillát, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökét kérdeztük. Szándékos mulasztás volt a kulturális minisztérium részéről, hogy nem válaszolt az UNESCO kérdéseire A kulturális minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Szellemi Örökségi Bizottság 2011 szeptemberében szavazta meg azt a javaslatot, amely szerint felterjesztik a szellemi világörökségi státusz elnyerésére a csíksomlyói búcsút. Az ehhez szükséges dokumentációt Kelemen Hunor kulturális minisztersége alatt állították össze, a jelöléshez szükséges iratcsomót 2012 márciusában küldte el a szaktárca Párizsba, az UNESCO székhelyére.
Az elfogadott javaslat alapját Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított dokumentáció képezte. A jelölési dosszié összeállítására létrehozott szakértői bizottság a búcsú vallásos és kulturális jelentőségét emelte ki. Románia első alkalommal terjesztett az UNESCO elé ilyen jellegű, vallási, kulturális örökségre vonatkozó javaslatot.
Már akkor lehetett tudni, hogy az UNESCO bizottságának végleges döntése akár két évbe is telhet, a kormányváltások miatt azonban még hosszabb lett a procedúra. A bizottság néhány technikai jellegű kiegészítést kért, mivel az RMDSZ ekkor már nem volt kormányon, a kulturális minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Szellemi Örökség Bizottság nem válaszolt a kérésre és lejárt a határidő. Hegedüs Csilla elmondta, hogy ebben az esetben szándékos mulasztásról beszélhetünk, és az egész procedúrát újra kellett indítani 2014-ben.
Hegedüs Csilla kérdésünkre elmondta, hogy a 2012-ben az UNESCO-hoz felterjesztett dokumentáció tartalmazta az Erdélyi Ferences Rend, a Hargita megyei tanács, Csíkszereda Városi Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ, az alfalusi Polgármesteri Hivatal, a Gyulafehérvári Caritas, a Kriza János Néprajzi Társaság, az alfalusi Római Katolikus Egyházközség, a Pogány-havas Kistérségi Társulás, a Csíksomlyó Egyesület, valamint a pusztinai Szent István Egyesület egyetértését és támogatását, a szervezetek részt vettek a szükséges dokumentáció elkészítésében is. “2011-ben készült el egy nagyon alapos tanulmány a csíksomlyói búcsú jelentőségéről, hogy mennyire egyedi világszinten is, hogy miben különbözik a többi búcsútól” – tájékoztatott Hegedüs Csilla.
2014-ben, Kelemen Hunor második kulturális miniszteri mandátuma alatt újra beterjesztették a dokumentációt az UNESCO-hoz. “Ekkor már tanultunk az előző hibákból és az UNESCO-val való kapcsolattartásra engem jelölt ki Kelemen Hunor. Ez azért volt fontos, hogy akkor is megkapjuk időben a kérdéseket, ha az RMDSZ nem lenne ott a kulturális minisztériumban” – mondta el Hegedüs. A második esetben a kérdések szintén technikai jellegűek voltak, több fényképet kértek, illetve bizonyítani kellett, hogy maximális országos védettséggel rendelkezik a csíksomlyói búcsú.
“Azt tudjuk, hogy idén júniusban összeült az UNESCO szellemi örökség szakértői bizottsága és elemezte a dossziét, kiderült, hogy a benyújtott dokumentáció teljes volt, ezt követi még egy szavazás, akkor dől el tulajdonképpen, hogy a csíksomlyói búcsút felveszik vagy sem az UNESCO örökségvédelmi listájára, ha addig a kulturális minisztérium nem vonja vissza a jelölést. Hegedüs Csilla nyomatékosította, hogy az UNESCO bizottsága már döntött a kérdésben, csak a novemberi szavazás hiányzik, hogy a csíksomlyói búcsú felkerüljön a listára.
Nem szükséges indoklás a jelölés visszavonására
Arra kérdésünkre, hogy milyen indokkal vonhatja vissza a kulturális minisztérium a csíksomlyói búcsúnak az UNESCO szellemi örökségi listájára való jelölését ebben fázisban, Hegedüs Csilla elmondta, hogy a jelölő országnak jogában áll visszavonni a jelölést, és félő, hogy a kulturális minisztérium élni is fog ezzel a jogával, de hogy mire hivatkozva teszik meg, azt elképzelni sem tudja. “Én csak állok és bámulok, én még életemben nem láttam ehhez hasonlót” - fogalmazott az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, aki hozzátette, hogy az RMDSZ-hez eljutott információk szerint a külügyminisztérium és a kulturális tárca a csíksomlyói búcsú UNESCO-listára való felkerülésének a megakadályozásán munkálkodik egy ideje, miután az UNESCO elfogadta és teljesnek nyilvánította a dokumentációt.
Hegedüs Csilla kihangsúlyozta, hogy az RMDSZ mindent megtesz annak érdekében, hogy a csíksomlyói búcsú valóban felkerüljön az UNESCO listájára, ezért minden érintettel tárgyalni fog a kérdésben és reméli, hogy jobb belátásra lehet bírni a minisztériumot.
A technokrata kormány csak szépen kommunikál, de nincs munka mögötte
Az RMDSZ ügyvezető alelnöke kemény kritikákat fogalmazott meg a szakértői kormánnyal szemben, akik “csak szépen kommunikálnak”, de semmit nem tettek sem ebben az ügyben, sem az épített örökség védelmében. Csak annyit tettek, hogy minden indoklás nélkül menesztették Guttman Szabolcsot és Csók Zsoltot a Kolozs, Beszterce-Naszód és Szilágy Megyei Regionális Műemlékvédelmi Bizottságból.
“A gyönyörűen meghirdetett reformokból semmi sem valósult meg: nem készült el az örökségvédelmi törvénykönyv, ugyanabban a helyzetben van, ahogy az RMDSZ idején volt, mint ahogy nem valósult meg az épített örökségek támogatása sem. Kelemen Hunor miniszteri mandátuma idején 14 millió eurót költöttek a műemlékek felújítására, az is kevés volt, most viszont eddig összesen 2 millió eurót, pedig már augusztus közepe van. Azt is elmondták, hogy beindítják a Limes-projektet, amelyet még az RMDSZ kezdeményezett, valamint azt is mondták, hogy létrehoznak egy sürgősségi alapot a szászveresmarti (Rotbav) műemlék templom tornyának a felújítására, de ebben az ügyben sem tettek semmit. Kommunikálni gyönyörűen tudnak, de munka nincs mögötte, sőt a mi munkánk tönkretétele történik.”
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Senki sem tartotta fenn az előterjesztést, így nem lett világörökség a csíksomlyói búcsú
December 1-jén, csütörtökön délelőtt döntött az UNESCO Etiópiában ülésező közgyűlése – nem vált a világörökség részévé a csíksomlyói búcsú. Négy év telt el azóta, hogy Kelemen Hunor szövetségi elnök, akkori kulturális és örökségvédelmi miniszter kezdeményezte és felterjesztette a székely emberek legnagyobb vallási és kulturális ünnepét a világörökségi listára. A 2012 óta eltelt időszakban többször és többen próbálták megakadályozni ezt, 2016 decemberében pedig ez végképp sikerült – a csíksomlyói búcsú nem örvendhet nemzetközi elismertségnek és védettségnek.
„Az UNESCO mai döntése számunkra egyszerre lesújtó és felháborító” – nyilatkozta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Hozzátette, a zarándoklat egyike azon vallási, kulturális ünnepeinknek, amelyek meghatározóak a Kárpát-medencei magyarság életében, ezért terjesztette fel a búcsút az UNESCO szellemi világörökségi listájára.
„A csíksomlyói pünkösdi búcsú az összmagyarság legjelentősebb vallási és nemzeti ünnepévé vált, minden évben majd félmillióan zarándokolnak ide Erdélyből, de szerte a világból is. Az UNESCO világörökségéhez tartozva a csíksomlyói búcsú fokozottabb védelmet is kaphatott volna, ugyanakkor méltó elismerést jelentett volna a székelység több mint 500 éves hagyományának. Ez sajnos ma nem történt meg, hiszen a romániai magyar közösség részéről, a kezdeményezők részéről senki nem lehetett jelen a jelölés fenntartásakor. A román kulturális minisztérium képviselői pedig nemcsak, hogy nem tartották fenn a kezdeményezést, hanem még meg is köszönték az elutasítást,semmibe véve közel száz szakember munkáját, és az erdélyi magyarság óhaját, hogy a csíksomlyói búcsú a világörökség részévé váljon. Érthetetlen számunkra a román fél diszkrimináló álláspontja. Ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy saját ügyeinkben csak saját magunkra számíthatunk – jelentette ki Kelemen Hunor.
A 2012 márciusában az UNESCO-hoz felterjesztett dokumentáció tartalmazta az Erdélyi Ferences Rend, a Hargita Megyei Tanács, Csíkszereda Városi Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ, az alfalusi Polgármesteri Hivatal, a gyulafehérvári Caritas, a Kriza János Néprajzi Társaság, az alfalusi Római Katolikus Egyházközség, a Pogány-havas Kistérségi Társulás, a Csíksomlyó Egyesület, valamint a pusztinai Szent István Egyesület egyetértését és támogatását, a szervezetek részt vettek a szükséges dokumentáció elkészítésében is.
„Köszönöm mindenkinek, aki ebben a munkában részt vett, aki támogatott minket, és külön köszönöm Magyarország segítségét. Nem adjuk fel. Nem adhatjuk fel. Tovább kell küzdenünk. Csak az összefogás, a következetes és kitartó munka fog eredményre vezetni. Ha nem vagyunk ott, ahol a minket érintő döntések születnek, akkor nem járunk sikerrel. Ezért kell felmutatnunk közösségünk erejét december 11-én” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
A beterjesztett javaslat alapját a Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított dokumentáció képezte. A jelölési dosszié összeállítására létrehozott szakértői bizottság a búcsú vallásos és kulturális jelentőségét emelte ki. Románia első alkalommal terjesztett az UNESCO elé ilyen jellegű, vallási, kulturális örökségre vonatkozó javaslatot. Már 2012-ben biztos volt az, hogy az UNESCO bizottságának végleges döntése akár két évbe is telhet, a kormányváltások miatt azonban még hosszabbra nyúlt a procedúra. A bizottság néhány technikai jellegű kiegészítést kért a dosszié leadását követően, ám mivel az RMDSZ ekkor már nem volt kormányon, a kulturális minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Szellemi Örökség Bizottság nem válaszolt a kérésre és lejárt a határidő, és az egész procedúrát újra kellett indítani 2014-ben. Az UNESCO szellemi örökség szakértői bizottsága idén júniusban ült össze és elemezte a dossziét. Akkor kiderült, hogy a benyújtott dokumentáció teljes volt. Ezek után az RMDSZ arról értesült, hogy a román külügyminisztérium és a kulturális tárca azon dolgozik, hogy a szakemberek által összeállított, minden érdekelt fél beleegyezését és támogatását élvező indítványt, dossziét visszavonja. Ezt több nyilvános tiltakozás és zártkörű tárgyalás után végül sikerült megakadályozni.
Közlemény Erdély.ma

Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba.  A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese,  akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.”  Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását.  Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)