Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Alapítvány elnöke kifejtette, el kellett oszlatni az emberekben a félelmet, a gyanakvást, közösséget kellett teremteni a csángó falvakban. Így azok, akik felvállalták a harcot, már maguk mögött tudhattak egy csoportot. A pápai nagykövet már leszögezte, hogy, ha arra igény lesz, megteremthető a magyar nyelvű misézés lehetősége. Ez persze csak elvi álláspont, további erőfeszítésekre is szükség lesz, hogy ez gyakorlattá váljon. Tudni kell: a iasi-i püspökség igen fiatal, 1948-ban létesült, és félti hatalmát, tart attól, hogy a mi vidékünk esetleg Erdély felé kacsint. Ezek a moldvai papok csaknem mind identitásválságban és -zavarban élnek. Azok ugyanis, akik teljesen elfelejtették anyanyelvüket, valószínűleg belenyugszanak, hogy ők románok, de azok, akik tudják, mint Gherghel püspök is, hogy nem román eredetűek, talán nehezen néznek szembe önmagukkal. Pusztinában például két éve indult be a magyar nyelv oktatása, heti három órában, ami csak valamivel több a semminél. Az állam valamit engedett, az egyház hajthatatlan. A nuncius segítene, de nem nagyon tud. A nuncius bevallotta: nem gondolta, hogy ekkora lesz az ellenállás a moldvai papok részéről, és hozzátette: úgy látszik, hogy ezeknek meg kell térniök. Nyisztor Tinka hangsúlyozta: katolikusként azt várná el tőlük, nézzenek szembe önmagukkal, és legalább lelkiismeretük előtt tisztázzák, miért vállalták fel az erőszakos románosítást. /Gyarmath János: Ha aprók is, mégicsak sikerek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 6./

Pusztinán közösségi magyar ház építését tervezik a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával, a ház építése remélhetően a tavasszal elkezdődik, jelezte Nyisztor Tinka néprajzkutató, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke. Nyisztor Tinka néprajz szakot végzett Budapesten, Bukarestben és Svájcban, majd hazaköltözött Pusztinára. A Csángó Szövetségen és a pusztinai egyesületen belül vallási kérdésekkel foglalkozik. 2002-ben sikerült telket vásárolni, a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma elkülönített 13 millió forintot a pusztinai ház felépítésére. A házat az EMKE építi, és ő fogja kezelni. Két éve faluturizmusról is beszélhetünk Pusztinán. Tavaly és idén is több mint 500-an keresték fel Pusztinát Magyarországról. Egy éve konkrét ígéretek van a pápai nunciustól, aki elmondta, hogy a Vatikán négy éve nyomást gyakorol a magyar mise ügyében a iasi-i püspökségre, s egyszerűen nem tudnak megbirkózni a helyi papokkal. /Gál Éva Emese: Jövőre közösségi ház épül Pusztinán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 17./

Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is kulturális rendezvénysorozat főszereplője volt a csángó kultúra a hét végén. Sepsiszentgyörgyön idén először a XVI. Népzene- és Néptánctalálkozó szerves részeként tartották a Csángó Napot. A XVI. Népzene- és Néptánctalálkozó a csángó vendégekkel a már megszokott jelentős érdeklődés mellett zajlott. /Farkas Réka, D. Balázs Ildikó: Nincs szükség frázisokra, csak szeretetre. = Krónika (Kolozsvár), nov. 22./ Ünnepélyes keretek között szentelték fel nov. 21-én, vasárnap Pusztinán Szent István szobrát. Erőss József kezdeményezésére, a Lakatos Demeter Egyesület és a Magyar Kollégium jóvoltából a magyarországi Csoma Gergely szobrász- és fotóművész faragta a szobrot és Erőss József magánterületére, a falu templomának közelében állították fel. A szobrot a helybéli káplán, Iosif Irinel szentelte meg. A fedeles kereszthez hasonló, fából készült emlékművön a román felirat mellett magyar nyelven is olvasható: Szent István könyörögj érettünk! Valamint a készítők nevei: Segített Bartos Marcel – Pusztinai Szent István Egyesület – Bácsi Zoli; az oszlop másik oldalán: Ezen fát faragta Gergely a Pózás – Állította Lakatos Demeter Egyesület – Magyar Kollégium és Erőss József gazda családjával.

Immár 14 éve kopogtatnak kéréseikkel egyházmegyéjük püspökségén az anyanyelvű miséért a moldvai magyarok. A csángó közösségek elöljárói a sokszoros visszautasítás ellenére sem hagyták abba a zörgetést. Nyisztor Tinca, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke szerint most „ajtót nyitottak nekik”. Tizennégy éven át ellenszenvvel, megvetően fogadták őket. Sajnos, semmilyen dialógus nincs a falu és a pap között. Pusztinán az 1970-es évek közepén szakadt meg a magyar imádság a templomban. Moldvának vagy húsz papja szolgál Erdélyben vagy Magyarországon. Egy közülük hazajöhetne. Ő is hazament, pedig taníthatott volna akár Budapesten is. Tizenhárom évvel ezelőtt durva módon kiűzték őket a templomból. Az oltártól üvöltötte a pap, hogy hagyják el a templomot. Az első jel, ami arra mutatott, hogy változás van, a pusztinai Szent István-szobor felszentelésekor volt, amikor a helyi pap eljött az ünnepre. /Csúcs Mária: Az ima győzelme. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 12./

A kisebbségi törvénnyel kapcsolatos nyílt vitát kezdeményezett az RMDSZ Szatmárnémetiben, a Scheffler János Lelkipásztori Központban. Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök köszöntötte a jelenlévőket, majd Varga Attila parlamenti képviselő, alkotmányjogász, a kisebbségi törvénytervezetet kidolgozó képviselőcsoport tagja, ismertette a leendő jogszabállyal kapcsolatos tudnivalókat. Kifejtettem hogy a törvénynek illeszkednie kellett az európai normarendszerhez, ami nem minden vonatkozásában jó az erdélyi magyarság számára. Sajnálják, hogy az idő rövidsége miatt nem lehetett a tervezettről szélesebb társadalmi vitát lefolytatni, de így is több mint száz javaslat érkezett hozzájuk, amiből elég sokat beépítettek a törvénybe. Még mindig lehet kiegészítéseket, javításokat benyújtani. Az EMNT által tavaly benyújtott és visszautasított autonómia-tervezetet Varga Attila idealisztikusnak és utópisztikusnak nevezte. A mostani vitán az exszenátor, Kereskényi Sándor a kellő szakmaiság hiányát rótta fel a törvénytervezetnek. A magyarországi kormányzat álláspontját puhának, már-már közömbösnek nevezte, holott érzékelhetőbb támogatással segíthetnék a kisebbségi törvényt, vele az autonómia ügyét. Az ismert történelemtanár, Toroczkay Sándor, a Szent István Egyesület elnöke a nemzeti konszenzust sürgette. Dr. Bura László tanár, közíró, helytörténész több észrevételt megfogalmazott. /Sike Lajos: „Fogyatékosságaival is jó hídfő lehet a kisebbségi törvény”. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 5./

Botrányossá tette a románkatolikus pap a csángó László Katalin temetését Pusztinán. László Demeter a rendőrségen írásos panaszt tett Irinel Iosif Iosub helyi római katolikus káplán ellen, aki – megítélése szerint – halottgyalázó gyászbeszédet mondott július 13-án édesanyja, László Katalin temetésén. A pusztinai káplán abba a hangkazettába kötött bele, amelyet édesanyja koporsója mellett játszottak le, de kifogásolta a magyar szövegű koszorúkat is. László Katalin a pusztinai csángó közösség virrasztóasszonya volt. Magyarul imádkozott, énekelt valamennyi halottas háznál, ahová meghívták. Nyolc évvel a halála előtt önmagát is elsiratta. Szalagra rögzítette a virrasztó imákat, énekeket, és az volt a végakarata, hogy a kazettát játsszák le. „A pap ezt úgy tekintette, mintha édesanyám valami gyilkosságot követett volna el” – magyarázza László Demeter. Egyébként egyértelműen etnikai hátteret tulajdonít a történteknek, szerinte Irinel Iosif Iosub káplán beszéde egyaránt volt sértő és soviniszta, valószínűleg azért, mert László Katalin nem beszélt románul, csak magyarul imádkozott, énekelt. 1990 előtt a Szekuritáté vadászta a Moldvában rögzített magyar nyelvű kazettákat, most úgy tűnik, a római katolikus egyház teszi ezt. Irinel Iosif Iosub egyébként azt is felrótta a prédikációjában a halottnak, hogy valamikor kijelentette: „vigye el az ördög az oláh papot”. László Demeter ezt pletykának tartja, nem tud arról, hogy az édesanyja valaha is ilyet mondott volna. A prédikáció egyébként a templomban hangzott el, Pusztinán ugyanis innen kísérik utolsó útjára a halottat. „Szidták a papot – emlékszik vissza a történtekre Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke. – A családot annyira megbotránkoztatta a gyászszertartás, hogy László Demetert a rokonságnak kellett lefognia, mert a koporsó után a papot is a gödörbe akarta rakni.” Irinel Iosif Iosubot a temetés után többen is felelősségre vonták, de ő gyors léptekkel távozott. A családtagok Eugen Diac pusztinai plébánosnál is panaszt tettek, de ő helyeselte a káplán prédikációját. László Demeter elmondta, nem talált megértésre a rendőrségen és a polgármesteri hivatalban sem. „A rendőrségen azt mondták, ilyen esetük mostanáig nem volt, nem tudják, mihez kezdjenek a panasszal. Eugen Diac plébános és Irinel Iosub káplán csupán egy újságírót és a panaszos férfit engedte be a parókiára. „Elhunyt testvérünk korábban kijelentette: vigye el az ördög az oláh papot. Én most azt kérdezem tőled, vajon nem egy román pap keresztelt, gyóntatott, esketett meg, nem éppen egy román pap viselte gondodat a halálos ágyadon? Ha te az ördögbe küldted is az oláh papot, én erre azt válaszolom: Isten bocsásson meg neked” – idézi saját prédikációját Irinel Iosub. Elismerte, nem biztos, hogy valóban elhangzottak-e valaha Katalin asszony „oláh papot” pocskondiázó szavai. „Nem sokan élnek ma már Moldvában, akik tudják, amit ő tudott” – jelentette ki Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára. Az Etnofon lemezkiadó két CD-t adott ki a tőle és egy másik pusztinai asszonytól, Kiss Erzsi nénitől gyűjtött balladákból, énekekből, mesékből, vallásos narratívákból, epikus történetekből. /Gazda Árpád, Rostás Szabolcs: Halottgyalázó búcsúztató Pusztinán. = Krónika (Kolozsvár), júl. 18./

Elhalasztotta a döntést az Országos Diszkriminációellenes Tanács a csángók anyanyelvi egyházi szolgálataival kapcsolatos ügyben. A testület október 6-án a pusztinai Szent István Egyesület panaszát tárgyalta, de úgy döntött, további információkat kér az üggyel kapcsolatban. A pusztinai beadvány apropója az a július 13-i temetés volt, amely a Krónika által kapott széles nyilvánosságot. A temetésen Irinel Iosif Iosub káplán a halottat becsmérlő gyászbeszédet mondott, mert az elhunyt ragaszkodott ahhoz, hogy koporsója mellett magyar nyelven is virrasszanak. A beadvány az ügy hátterére, a moldvai magyar egyházi szertartások következetes elutasítására is rávilágított. Nyisztor Tinka, a Szent István Egyesület elnöke elmondta, a múlt hét végén látogatott el Pusztinára a diszkriminációellenes tanács két megbízottja, és a csángó közösség több tagjától is nyilatkozatot kértek. Asztalos Csaba elmondta, az ügy kapcsán levélben kértek eligazítást Petru Gherghel iasi-i püspöktől és Jean Claude Perrisset pápai nunciustól. Levélben kérdezik meg Románia valamennyi katolikus püspökét, hogy az általuk vezetett egyházmegyében milyen nyelven folynak az egyházi szertartások, és hogyan viszonyulnak egy-egy kisebbségi közösség anyanyelvi misézésre vonatkozó kéréséhez. /Gazda Árpád: Jogot sért a magyar misék megtagadása? = Krónika (Kolozsvár), okt. 7./

A Iasi-i Római Katolikus Püspökség hátrányos megkülönböztetésben részesíti a moldvai csángókat, amikor megtagadja tőlük az anyanyelvi egyházi szertartásokat, állapította meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács október 27-i ülésén, amikor a pusztinai Szent István Egyesület beadványát és az azzal kapcsolatban összegyűjtött információkat elemezte. Asztalos Csaba, a tanács elnöke elmondta, bírságot azért nem róttak ki, mert tekintettel akartak lenni az egyházi autonómiára. A Szent István Egyesület a botrányos pusztinai temetés miatt fordult a bukaresti hatósághoz, melyről elsőként a Krónika adott hírt. A pusztinai László Katalin temetésén Irinel Iosif Iosub helyi káplán az elhunyt meggyalázására használta fel a prédikáció lehetőségét. Indulatait az váltotta ki, hogy László Katalin végakarata szerint a család magyar nyelvű virrasztást is szervezett a halott koporsója mellett. A döntés meghozatalakor jelentős súllyal esett latba az, hogy mi a gyakorlat a többi romániai római katolikus egyházmegyében. A kérdésről kikérték a többi püspök véleményét is. Kiderült, hogy valamennyi egyházmegyében több nyelven folynak az egyházi szertartások. Mi több, a iasi-i egyházmegye sem jelent kivételt, hiszen az észak-moldvai lengyel közösség számára itt is biztosítják az anyanyelvi szertartásokat. /G. Á.: Elmarasztalták csángóügyben a püspökséget. = Krónika (Kolozsvár), okt. 28./

Az Országos Diszkriminációellenes Tanács másodszor is megállapította: a iasi-i római katolikus püspökség hátrányosan megkülönbözteti a moldvai csángókat, amikor megtagadja tőlük a magyar nyelvű szertartásokat. A tanács a püspökség fellebbezése nyomán tért vissza október 27-i döntésére, hasonló következtetésre jutott, mint korábban. „Én személy szerint örvendenék annak, ha a püspökség megtámadná a bíróságon a döntésünket, mert egy bírósági ítélettel hatásosabban lehetne őket kötelezni a diszkrimináció megszüntetésére” – nyilatkozta Asztalos Csaba, a diszkriminációellenes tanács elnöke. A tanács a pusztinai Szent István Egyesület panaszára járt el. A döntés meghozatalakor jelentős súllyal esett a latba a többi romániai római katolikus egyházmegye gyakorlata. Kiderült ugyanis, hogy valamennyi egyházmegyében több nyelven folynak az egyházi szertartások, és az észak-moldvai lengyel közösség számára a iasi-i püspökség is biztosítja az anyanyelvi misézés lehetőségét. E döntés ellen nyújtott be óvást a püspökség, arra hivatkozva, hogy a világi hatóságok nem avatkozhatnak bele az egyház belügyeibe. Egy második levelet is kaptak Iasi-ból, ebben a püspökség azt kérte, küldjék el nekik a csángó nyelvjárás útmutatóját. Ezzel az egyház azt a látszatot próbálta kelteni, mintha azért nem engedélyezné az anyanyelvi szertartást a csángó közösség számára, mert a csángó nyelvnek nincs írott formája. Asztalos szerint ha a kérelmezők magyar anyanyelvűnek vallják magukat, ezt senkinek nem áll jogában kétségbe vonni. Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke a Krónikának elmondta, falujában a 2002-es népszámláláson 350-en vallották magyarnak magukat. Hozzátette, amíg a püspök nem engedélyezi a magyar szertartásokat, továbbra is a háza udvarán tartanak alkalmanként magyar misét. A Szent István Egyesület elnöke a legutóbbi ilyen misén készített fényképekkel készült boldog karácsonyt kívánni Jean Claude Perrisset pápai nunciusnak. /Gazda Árpád: Diszkriminál a püspökség. = Krónika (Kolozsvár), dec. 21./

A csángók anyanyelvű misézésének ügyét éve a Szent István Egyesület és elnöke képviseli a iasi-i katolikus püspökség, a pápai nuncius és az európai fórumok előtt. A csángó táplálkozáskultúrából doktoráló Tinka asszony szülőfalujában, a Bákó megyei Pusztinában él. Még mindig várnak, sem a iasi-i püspökségtől, sem a pápai nunciustól nem érkezett konkrét válasz. Ígéretet egyébként a pápai nunciustól már 2002-ben kapott, hogy lesz magyar mise Moldvában. Pusztina száz százalékban magyar falu. Itt még mindenki értené a magyar szertartás szövegét. Az egyház képviselői azonban folyamatosan nyomást gyakorolnak a hívekre, ilyen körülmények között mindenki százszor is meggondolja, igényelné-e a magyar nyelvű szertartást. Akik vádaskodnak, azok kezében van a hatalom és eszköz, hogy az évszázadok óta tartó asszimilációt tovább erősítsék. Pusztinán még mindig van magyarul gyóntató pap, hiszen másképp nem boldogulnának. 1990 után kitermelődött egy vékony csángó értelmiségi réteg, de ez az összcsángóságot tekintve majdnem a semmivel egyenlő. Akik kikerültek, és Magyarországon vagy máshol tanultak, többnyire lehetőségük sincs, hogy otthon gyakorolhassák a szakmájukat. A visszatérőkre mondják, ez apostoli munka. /Bakk-Dávid Tímea: Még tart a „csángó advent” Beszélgetés Nyisztor Tinka csángó néprajzkutatóval, a pusztinai Szent István Egyesület elnökével. = Krónika (Kolozsvár), jan. 4./

Feszültségeket gerjeszt a moldvai csángómagyar közösségben a Pusztinán felépített közösségi ház. Az impozáns ingatlant a magyar állam támogatásával építették, és noha már június másodikán ott tartották a csángókonferencia rendezvényeit, hivatalosan még nem avatták fel. Nyisztor Tinka néprajzkutató, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke jelezte, megpályázza az intézményvezetői tisztséget. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége viszont az építkezés idején kulcsszerepbe került Nyisztor Demetert bízná meg az intézmény vezetésével. A létesítmény építését finanszírozó Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egyelőre salamoni döntést hozott: Karda Emesét, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatóját kérte fel a működtetési terv elkészítésére. A ház felépítésében a Teleki László Alapítvány játszott kulcsszerepet. Az MCSMSZ Nyisztor Demeterre bízná az intézményvezetést. „Ő a legaktívabb emberünk Pusztinán, és meggyőződésem, hogy az adminisztratív feladatokat is jobban el tudná látni, mint Tinka – érvelt Róka Szilvia a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke. Nyisztor Tinka egyébként az MCSMSZ-nek is vezetőségi tagja, de a bákóiak nehezményezik, hogy ritkán vesz részt a gyűléseiken, sokat tartózkodik Magyarországon. Távolléte egyébként jórészt a doktori vizsgákkal áll összefüggésben. Ha jövő év szeptemberéig sikerül a budapesti akadémiai bizottság előtt megvédenie dolgozatát, ő lehet az első csángó csúcsértelmiségi. Pályája abban is különbözik a külföldön tanult társaiétól, hogy visszatért szülőfalujába. A megkérdezettek kerülik, hogy Nyisztor Tinka pénzügyeiről nyilatkozzanak. A Krónika azonban megtudta, többek között az szól a Szent István Egyesület elnökének intézményvezetői kinevezése ellen, hogy pert vesztett a NKÖM-mel szemben. A minisztérium nem fogadta el egy évekkel ezelőtt megpályázott támogatás elszámolását, és a két évvel ezelőtt kimondott bírósági ítélet szerint immár nemcsak a 350 ezer forintos támogatási összeget, hanem annak kamatait, és a perköltséget is, összesen egymillió forintot követel a pusztinai egyesületvezetőtől. Nyisztor Tinka „jóakaróinak” tulajdonítja az ügyet, és azt sem zárja ki, hogy annak politikai háttere van. Feszült a viszony közötte és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma csángóreferense, a szintén pusztinai származású Szőcs Anna között. /Gazda Árpád: Ki üljön az igazgatói székbe? = Krónika (Kolozsvár), júl. 14./

Csángómagyar küldöttség járt a Vatikánban, a pusztinai Szent István Egyesület képviselői: Nyisztor Tinka néprajzkutató, az egyesület elnöke, Tamás Magdolna énekes és Csobán Magdolna mesemondó. A delegáció kihallgatáson vett részt a Szentszéknél és petíciót nyújtott át a moldvai csángók anyanyelvű vallásgyakorlatának érdekében. A budapesti Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület vendégeiként, megszakítva hazafelé tartó útjukat, a küldöttség tagjai október 9-én sajtótájékoztatót tartottak Budapesten. A delegációt a Püspöki Kongregáció prefektusának, Giovanni Battista Re bíborosnak a titkára fogadta, majd Pietro Parolin vatikáni helyettes államtitkár. „Meglepett, hogy a minket fogadó vatikáni tisztségviselők milyen sok információval rendelkeznek a csángókról, még azt is tudta a bíboros titkára, hogy Pusztinán magyar ház épült” – nyilatkozta az ÚMSZ-nek Nyisztor Tinka. /Guther M. Ilona: Csángó küldöttség a Szentszéknél. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 10./ – A Vatikánban a iasi-i püspökségről azt a tájékoztatást kapták, hogy Pusztinán egyedül én tudok magyarul – idézte fel a történteket Nyisztor Tinka. A küldöttség számára az is világossá vált, hogy nemrég vatikáni közbenjárásra cserélték le a pusztinai plébánost és káplánt. A szeptember elején történt lelkészcsere következtében a faluba magyarul jól beszélő fiatal papok kerültek. Mindketten jelezték, csak a iasi-i engedélyt várják, készek elkezdeni a magyar misézést. Addig is megengedik, hogy a mise előtt a rózsafüzért magyarul mondják, és magyarul énekeljenek. /Gazda Árpád: Vatikánban lobbizott a magyar miséért a pusztinai csángó közösség három képviselője. = Krónika (Kolozsvár), okt. 10./

2000. november 4–5-én Klézsén, a Szeret–Klézse Alapítvány székházában ültek össze tanácskozásra azok, akik szívügyüknek érezték a moldvai csángók ügyét. Jelen voltak a minisztérium, az RMDSZ, az EMKE, a Babes–Bolyai Tudományegyetem és a Székelyföld, a Moldvai Magyarság folyóiratok, a Domokos Pál Péter Alapítvány, valamint a Csángó Szövetség képviselői. Ezen a tanácskozáson fogalmazták meg a „szerény felkérést egy csángó nap szervezésére”. A jelenlévők célja az volt, hogy a csángó napok révén megismertessék a moldvai magyarok ügyét. A kezdeti lelkesedés következtében sok városban, településen szerveztek csángó napokat: Kolozsváron, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószárhegyen, Csomafalván. Azonban annyira következetesen, mint Csíkszeredában sehol nem folytatták a kezdeményezést. Itt önerőből, az önkormányzat és a helyi intézmények önzetlen támogatása segítségével szervezik minden évben a Csángó Napot – mondta el a főszervező, Borbáth Erzsébet. A december 3-án kezdődő Csángó Napon megnyitják Ignát Mónika kiállítását, találkozót szerveznek a Moldvai Magyarság szerkesztőivel, majd a pusztinai Szent István Egyesület Rómában járt tagjaival. /Takács Éva: VII. Csángó Nap Csíkszeredában. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 30./

„Korai volt az öröm, a pusztinai templomban továbbra sem imádkozhatunk magyarul, és magyar nyelvű misére sem tudom, mikor kerülhet sor” – közölte Nyisztor Tinka, a Pusztinai Szent István Egyesület elnöke december 3-án a csíkszeredai csángónapon. Nyisztor Tinka két hónapja harmadmagával járt a Vatikánban, magyar nyelvű misére kérve engedélyt a Szentszéktől. Akkor úgy tűnt, útjuk eredményes volt: hazatérve szóbeli engedélyt kaptak Petru Gerghel iasi-i katolikus püspöktől a magyar nyelvű misézésre, illetve arra, hogy bármikor imádkozhatnak magyarul a templomban. „A püspök már nem tiltja nyíltan a magyar nyelv használatát, ám engedélyt nem ad a misére, és a magyar imádkozást is akadályozni igyekeznek a papok. Legutóbb, november 20-án a plébános iskolás gyerekeket küldött a templomba, hogy a magyarul imádkozó asszonyokat kikiabálják onnan – számolt be Nyisztor Tinka. – Egyik nap engedélyt kapunk a püspöktől, amiről másnap a helybeli plébános már nem tud. Többször telefonon kényszerültünk egyeztetni a püspökséggel, időnként még a bukaresti nunciatúrát is fel kellett hívnunk, míg engedélyt kaptunk egy-egy magyar imádságra.” A plébános újabban havonta csak egyszer engedélyezné a magyar imádkozást. A magyar misét kérőket folyamatosan provokálják, fenyegetik. Nyisztor kifejtette, a szóbeli sértegetéstől a fizikai bántalmazásig minden megesett azóta, hogy a Vatikánból hazatértek: őt magát a templomban ütötte meg Daradics István kántor, számon kérve rajta, hogy miért nem jó neki a román nyelvű mise. Hozzáfűzte, idős falubeli asszonyt is ért már olyan szóbeli bántalom az utcán, hogy emiatt infarktussal szállították kórházba. Nyisztor Tinka a történtek miatt három személy ellen feljelentést tett a rendőrségen. Petru Gerghel püspök nyolc éve nem járt Pusztinán, az elmúlt héten a faluba várták, végül mégsem jött el. /Kovács Csaba: Nincs ima magyarul. = Krónika (Kolozsvár), dec. 4./

Hírek szerint nemsokára Pusztinába látogat Petru Gherghel, a Iasi-i Római Katolikus Püspökség püspöke. A pusztinai hívek jelentős része évtizedek óta követeli az egyházi szertartások engedélyezését magyar anyanyelven is templomukban, nincs kizárva, hogy a püspök meghozza a várva várt ajándékot, miszerint legalább vasárnap és ünnepnapokon engedélyezi egy-egy szentmise magyar nyelven történő megtartását. Ugyanakkor Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület vezetőjének megkeresésére Benchea Augustin, a pusztinai plébános nem tudta (vagy nem akarta) megerősíteni a hírt, miszerint Pusztinába látogatna püspöke. Sérelmeik orvoslása érdekében a pusztinai hívek egy csoportja október elején küldöttséget menesztett a Vatikánba, ahol fogadta őket a Püspöki Kongregáció prefektusának, Giovanni Battista Re bíborosnak a titkára és Pietro Parolin vatikáni helyettes államtitkára is. Vatikánban nagyon meglepődtek, amikor megtudták, hogy a pusztinai hívek magyar nyelvű misét akarnak, s nem ,,csángó nyelvű” misét, amint előzőleg tájékoztatta őket Petru Gherghel püspök. /Erőss Péter: Feljön a pusztinai magyarok csillaga? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 13./ A jászvásári római katolikus püspök, Petru Gherghel betűrendi sorrendben látogatja végig a kerület plébániáit, és akkor megy Pusztinába, amikor ábécé szerint ez a falu következik – szögezte le Cadar Cornel püspöki tanácsos. Az egyházfő múlt héten Ploskucénybe látogatott, következik a többi p betűs település, néhány hét múlva Pusztinára is sor kerül. /(fekete): Kánoni vizitáció, és nem több. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 13./

„A történelem során megtanulhattuk, hogy nekünk, magyaroknak nincsenek barátaink, csak érdekszövetségeseink, akiket bármelyik pillanatban el is veszíthetünk” – mondta ünnepi beszédében Kelemen Hunor parlamenti képviselő a január 7-én tartott madéfalvi megemlékezésen. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács alelnöke párhuzamot vont a 18. században végbement vérengzés és a székelység mai helyzete között, mondván: annak idején ágyúval lövették a védtelen embereket, ma a boldogulás hiányával sújtják őket. A megemlékezésre a pusztinai Szent István Egyesület is küldöttséget menesztett, melynek tagjai a koszorúzás után énekükkel tették tiszteletüket az 1764-ben lemészárolt kétszáz székely vértanú emlékműve előtt. Az Siculicidium-emlékműnél tartott ünnepséget a madéfalvi egyházi kórus előadása zárta. /Horváth István: A vértanúkra emlékeztek Madéfalván. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 8./ A 243 évvel ezelőtti mészárlás örökre gyásznap marad a helyiek tudatában – mondta Madéfalva székely ruhába öltözött alpolgármestere, Máthé Edit. Este a helyi kultúrotthonban bemutatták a Papp Kincses Emese írta és rendezte Székely Golgota című rockoperát, amely ezt a történelmi eseményt eleveníti fel. /Kozán István: Örökre gyásznap marad. A Siculicidium évfordulójára emlékeztek. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 8./

Tíz év után először látogatott Pusztinába a jászvásári római katolikus püspök, kánoni vizitációra érkezett a színmagyar csángó faluba. A február 24-25-én tartott szentmisék keretében Petru Gherghel kijelentette, a templomban nem csak románul lehet imádkozni és olvasót mondani, hanem más nyelven is. A püspök hangsúlyozta, hogy Pusztina és a pusztinai emberek méltóak templomuk védőszentje, Szent István király nevéhez. Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke szerint az is jelzés értékű, hogy a püspök azoknak a papoknak a nevével együtt emlegette Benke Szilvesztert, aki már 1990-ben ígérte, hogy eljön az idő, amikor lesz magyar mise Pusztinában, és emiatt azonnal elhelyezték. Nyisztor Tinka aláírásokkal alátámasztott levelet adott át az egyházfőnek, amelyben kérik a magyar misét, hangsúlyozva, hogy nem dialektusban, hanem irodalmi magyar nyelven kívánják hallgatni a szentmisét. Nyisztor Tinka szerint értékelni kell a nyitást, és folytatni kell a harcot a magyar mise ügyéért. /Fekete Réka: Nyitott a magyar mise iránt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 3./

Székelyföldön töretlen a táncház iránti érdeklődés, Kolozsváron újraéledni látszik. Három év után újra heti rendszerességgel tartanak táncházat Kolozsváron: ma avatják fel a Kallós Zoltán Alapítvány új termét, ahol a táncalkalmak mellett kézműves-foglalkozások is várják majd az érdeklődőket. A szamosújvári Sóvirág, a helyi Tarisznyás, a kalotaszegi Csűrös és a székelykeresztúri Cikász zenekar húzza majd a talpalávalót az új kolozsvári táncházban. Heti rendszerességgel legutóbb, 2004-ig a Zurboló-táncházak működtek a városban, majd két év teljes szünet után a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál kezdtek el – havonta egyszer – táncházat tartani. A sepsiszentgyörgyi táncház hat éve újra virágkorát éli. Többféle táncalkalom is várja az érdeklődőket Csíkszeredában. A Virtus Egyesület négy éve indított rendszeres táncházat. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szintén szervez táncházakat Csíkszeredában. A Szilágyi vendéglőből a művelődési ház kiállítótermébe költöztek a népi táncok kedvelői Gyergyószentmiklóson. Az idény itt a hétvégén kezdődött el, a Szent István gyermekei pusztinai hagyományőrző csoport részvételével. A Nyisztor Tinka néprajzkutató vezetésével érkezett csángó hagyományőrzők előbb misén vettek részt, majd színpompás népviseletben vonultak át a művelődési házba. /Gödri Alpár Béla, Jánossy Alíz, Rostás-Péter Emese: Táncalkalmak hétköznapokra. = Krónika (Kolozsvár), okt. 30./

Nogyon, nogyon szép vót” – súgja oda egy népviseletes pusztinai öregasszony társának a május 9-én tartott magyar miséről kijövet. A pusztinai templomban most először celebráltak magyar misét. Ezt is csak úgy engedélyezte az egyház, hogy azt a veszélyeztetett kultúrákról Bákóban és Pusztinában szervezett nemzetközi konferencia részének tekintették. Elvileg azt a célt szolgálta, hogy a csángókról hangsúlyosan szóló konferencia külföldi vendégei imádkozhassanak, a gyakorlatban viszont a pusztinai magyar érzelműeknek is egyedi lehetőséget teremtett vágyaik beteljesülésére. E település csángómagyar közössége tett ugyanis eddig a legtöbbet a magyar misék engedélyezéséért. A Nyisztor Tinka helyi néprajzkutató vezette Szent István Társaság tagjai megannyi alkalommal gyűjtöttek aláírásokat, írtak leveleket, kértek személyes meghallgatásokat a római katolikus egyház vezetőinél. Bákóban, Iasi-ban, Bukarestben és a Vatikánban is hallatták a szavukat. Kérésük azonban mindeddig nem talált megértésre. Petru Gherghel iasi-i püspök többször is kijelentette, csak akkor engedélyezi, hogy magyar misét is tartsanak, ha meggyőződik róla, hogy a hívek legalább öt százaléka nem érti a román szertartást. A sors fintora, hogy a mostani magyar mise engedélyezésének feltétele volt, hogy Nyisztor Tinka ne legyen ott a templomban. „Ezt nagyon nehéz volt elfogadni, de azt hiszem, mégis szükség volt a kompromisszumra” – nyilatkozta Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége elnöke. „Nyisztor Tinka azzal vigasztalódhat, hogy mindannyian tudjuk: nagymértékben az ő érdeme, hogy eljutottunk ide” – tette hozzá Solomon Adrián. Elmondta, a mise előtt a Magyarországon és Olaszországban tanult Pogár Róbert csángó származású pappal kereste fel a pusztinai plébániát. „Azt éreztem, a pusztinai papok is kockázatot vállaltak azzal, hogy engedélyezték a misét. Paptársaik rosszallására számíthatnak emiatt” – magyarázta Solomon. Hozzátette, a moldvai klérus hozzáállását talán inkább jellemzi a klézsei történet, ahol nemrég azzal fenyegette a pap a gyermekeket, hogy nem engedi őket bérmálni, ha magyarórákra járnak. A misét a népviseletbe öltözött pusztinai asszonyok torkából felcsendülő magyar egyházi énekek tették ünnepélyessé. Noha a papok a magyar mise előtti harangozást sem engedélyezték, a mise végéig több mint kétszázan gyűltek össze a templomban, és a vendégek maradtak kisebbségben. Afféle kultúrdemonstráció várt a konferencia vendégeire a pusztinai magyar közösségi ház udvarán is, ahol a felcsendülő zenére táncra perdültek a népviseletbe öltözött helybeliek. A pusztinai bemutató egyébként a bákói Iulian Antonescu Múzeum tanácstermében megtartott tudományos előadásokat kapcsolta a helyszíni valósághoz. A jelenlévők ugyanis azokat a néphagyományokat tanulmányozhatták, amelyeket például az 1906–1907-ben a Csángóföldön járt finn nyelvész Yrjö Wichman írt le. Wichman csángóföldi látogatásairól Ildikó Lehtinen, a finn nemzeti múzeum kutatója tartott előadást. Meinolf Arens történész, a Müncheni Egyetem kutatója természetesnek tartotta az európai nemzetépítési folyamatok létét. Chris Davis, az Oxfordi Egyetem kutatója úgy látta, a magyar állam rossz szolgálatot tett a csángóknak azzal, hogy a második világháború idején megpróbálta magyar területre telepíteni őket. Cornel Boritz, az Oslói Egyetem tanára úgy vélte, a romániai csángókérdés kezelésében példaként lehetne felhasználni azt a tapasztalatot, amely a norvég nemzetállam és a norvégiai számi kisebbség közötti konfliktus megoldásában felhalmozódott. Gazda Árpád, a Krónika vezető szerkesztője szerint az RMDSZ nem vállalt kezdeményező szerepet a csángók jogküzdelmében, a kritikus pillanatban azonban fontos segítséget nyújtott ahhoz, hogy a moldvai iskolákban elkezdődhessen a magyar nyelv tanítása. Hatos Pál budapesti történész arra figyelmeztetett, hogy a magyar politika akkor talált partnereket a csángógondok orvoslásához, hogyha azt nem magyar nemzeti, hanem demokráciakérdésként közelítette meg. Agnieszka Barszczewska, a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatója szerint a 19. század végén a csángó falvakra jellemző analfabetizmus segítette a magyar nyelv fennmaradását. Úgy vélte, a csángók azért őrizhették meg hosszú ideig identitásukat, mert zárt társadalmat alkottak. Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató egy, ez év elején végzett Tatros menti kutatás alapján állapította meg: a csángók nyelvi asszimilációja megállíthatatlan. A konferencián Tőkés László európai parlamenti képviselő azok iránti elismerését hangsúlyozta, akik nemcsak szakmai kérdésnek, hanem nemzeti ügynek tekintik a csángókérdést. Arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy az Európai Parlament frakcióközi kisebbségi munkacsoportja javaslatára döntött arról februárban, hogy megfigyelők csoportját küldi a Csángóföldre. Immár a sokadik csángókonferenciát szervezi a Diószegi László által vezetett Teleki László Alapítvány. Szerinte a pusztinai magyar mise volt a legjelentősebb újdonság. Az is figyelemre méltó, hogy Bákó központjában, a Iulian Antonescu Múzeum termében tanácskozhattak, és a moldvai középkori emlékeket számba vevő kiállítás tablói távozásuk után is a falakon maradtak. Elszomorító, hogy a román kollégák nem jötte el. Helsinkiből, Münchenből, Varsóból, Oslóból jöttek előadók Bákóba, a helyi román értelmiség mégsem érezte, hogy itt a helye. /Nogyon, nogyon szép vót. = Krónika (Kolozsvár), máj. 13./

Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke olvasói levelében kifejtette, másfél éve minden Pusztinába érkező magyar csoporttal bemennek Szent István király templomába. A helybeli pap csak úgy engedélyezte az egyszeri magyar misét a templomban, a csángó konferencia idején, ha Nyisztor Tinka nem lesz jelen. Tinkát bántotta ez, de a iasi-i püspök csak ezzel a feltétellel engedélyezte a magyar misét, további feltétel volt, hogy a misén maximum még 10 olyan személy vehet részt, akik nem a konferenciához tartoznak. /Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke: Magyar mise a pusztinai templomban. = Krónika (Kolozsvár), máj. 15./

A pusztinaiaknak jutott a főszerep a nyolcadik alkalommal megtartott Csángó Nap Csíkszeredában elnevezésű rendezvényen. A rendezvény nyolc évvel ezelőtti megálmodója, aki sok száz csángó gyermek magyar nyelven való tanulását tette lehetővé, Borbáth Erzsébet nyugdíjas tanárnő köszöntötte a díszvendégeket. Idén is nyolcvanegy csángó gyermek tanul Csíkszeredában. 2000. november 5-én fogalmazták meg a moldvai csángó magyarok cselekvési tervét, amelynek része volt az Erdély több városában évente megrendezendő csángó nap. Csíkszeredában komoly pártfogókra talált a rendezvény, amelynek szervezését idén a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) vette át. Felléptek a Csíkszeredában tanuló moldvai diákok, a Kalagor Zenekar, valamint a pusztinai Szent István Egyesület Hagyományőrző Csoportja. /Antal Ildikó: Csángó nap – dalban, szóban, képekben. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 24./

A pusztinaiak elégedetlenek a húsvétkor tartott magyar misével, mert kiderült, hogy az nem nekik szólt, hanem annak a tíz diáknak, akik a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban tanulnak. Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke elmondta, nem mindenki mehetett be a templomba, mert egy szülő az ajtóban állt, és visszatérítette az érkezők egy részét, ennek ellenére több mint kétszázan részt vettek a szentmisén. Pusztinában tizenöt éve tartanak húsvétkor magyar nyelvű misét, de egyszer sem a templomban, hanem magánház udvarán. Azután kiderült, Berszán Lajos gyimesfelsőloki paptanár tartja a misét húsvétkor magyar nyelven a pusztinai templomban, de azt nem mondták a híveknek, hogy Berszán atya az ő végzős tanítványaiért misézik. „Nekünk nem kell olyan mise, amelyre a helyiek nem mehetnek be, nekünk állandó jelleggel kell magyar mise a templomban” – hangsúlyozza Nyisztor Tinka. /Fekete Réka: Nem ilyen magyar misét akarnak (Pusztina). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 18./

„Meggyőződésem, hogy néhány moldovai csángó faluban, ahol ezt a hívők kérik, még a közeli jövőben tarthatnak magyar nyelvű miséket!” – jelentette ki Ioan Robu bukaresti érsek azon a sajtóértekezleten, amelyet a romániai katolikus püspökök szatmárnémeti konferenciáját követően rendeztek. Nyisztor Tinka, a Pusztinai Szent István Egyesület elnöke korábban Ioan Robu érseket nevezte a magyar nyelvű szentmisék egyik fő akadályának. /Sike Lajos: Magyar mise Csángóföldön? = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 8./

Nem ellenküzdelmet akarunk, csupán kultúránk megőrzését, amiért az eddigi munka nem volt hiábavaló, de az eredményesség érdekében új alapokra kell helyezni a magyar mise kérdését – fogalmazott Pogár Róbert magyarfalusi (Bákó megye) származású, Murakeresztúron szolgáló atya a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák / A moldvai csángók elnevezésű október 16-án tartott bákói konferencián. Diószegi László, a konferenciát szervező budapesti Teleki László Alapítvány elnöke elmondta, arrafelé haladunk, hogy a csángóságot saját értelmisége képviselje. Ezt a rendezvény programja is igazolja, a Lábnyikba kihelyezett tanácskozáson otthon szolgáló, illetve elszármazott, de a csángó megmaradás iránt elkötelezett fiatalok mutatkoznak be. – Nem csak Csángóföldön, hanem a migrációban és nem emigrációban, ahogy sokan használják, is nehéz a megmaradás, mert azok a magyarok, akik ma érkeznek a nyugati szétszórtságba, azoknak nincs nemzeti öntudatuk, keresztény tartásuk, nem követik a Szent István-i örökséget – hangsúlyozta Cserháti Ferenc esztergomi segédpüspök, a külföldi magyarok lelki szolgálatának összehangolásával megbízott vándorpüspök, kiemelve, hogy az Erdélyből és Vajdaságból kivándorlók némileg javítják ezt a képet. Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke mintegy összegezte a moldvai csángók misetörekvéseit: Semmi mást nem akarunk, csak odatartozni ahhoz a kultúrához, ami a miénk. A tanácskozás október 17-án Lábnyikon folytatódik, ahol együtt misézik Cserháti Ferenc magyarországi és Petru Gherghel jászvásári római katolikus püspök. /Fekete Réka: A csángók nem akarnak kimaradni a magyar kultúrából. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 17./

Feltűzték a kokárdát Pusztinán
Abból az alkalomból, hogy magyar a parlament megszavazta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, a Csongrád megyei Mindszent város római katolikus hívei egy lourdes-i barlangot adományoztak a pusztinai Magyar Háznak, amit magyar mise keretében adtak át határon túli testvéreinknek. A misét Perlaki György, Mindszent egykori plébánosa celebrálta szeptember 12-én. Az ünnepen a falu apraja-nagyja feltűzte a kokárdát.
Pusztinán, hasonlóan a többi csángó településhez, az 1950-es években megszűnt a magyar nyelvű oktatás és a magyar nyelvű misézés. Dr. Nyisztor Tinka néprajzkutató 2006-ban Vatikánban a pápánál járt, aki áment mondott a magyar istentiszteletre, azonban a jászvásári püspökség továbbra sem járul hozzá. Jelenleg, olyan egyezség van érvényben, hogy csak akkor lehet magyarul misézni a településen, ha turisták érkeznek, és azok visznek magukkal papot.
Megtelt a Szent István tiszteletére felszentelt pusztinai templom azon a magyar nyelvű misén, amit Perlaki György szeged-tápéi pap szolgáltatott. Szinte mindenki kokárdát viselt, amit a mindszentiek vittek ki és adták minden jelenlévőnek a kezébe, akik maguknak tűzték fel a nemzetiszínű szalagot ruhájukra, ezzel fejezve ki magyarságukat.
A magyar nyelvű mise előtt Perlaki György találkozott a pusztinai pappal, Augusztin Benchea atyával, aki nagyon készségesen fogadta. Kiderült, ő is csángó-magyar, somoskai születésű. Perlaki atyának felajánlotta, kölcsön adja neki magyar nyelvű misekönyvét, amit a plébánián tárol, – hogy abból olvasson fel olvasmányt. Az istentisztelet előtt közel 20 pusztinai lakos gyónt magyarul a szegedi plébánosnál. A misére Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes küldött egy köszöntőt, amit felolvastak, és írásos formában megkapta a Magyar Ház igazgatója: Nyisztor Ilona, valamint a Szent István Egyesület elnöke: dr. Nyisztor Tinka.
„Szép ünnep a mai, hitünk megvallásáról és az összefogásról szól. Az itthoni és az otthoni magyarok összetartozását erősíti és fejezi ki a szobor formájában most átnyújtott lelki ajándék. Köszönet illet mindenkit, aki tett a mai ünnepért. Annál is inkább fontos, hogy Szűz Máriához kötődik az adomány, hiszem a Nagyboldogasszony – Szent István királyunk felajánlásával – mindannyiunk Nagyasszonya, pusztinaiaké, magyarországiaké, vagy a világ bármely vidékén élő magyar testvéreinké. Egy nemzet vagyunk, éljünk bármely szegletében a világnak” – írta Semjén Zsolt a levelében.
A mindszentiek, egykori papjukkal Pusztináról Lábnyikra utaztak, ahol Perlaki György atya találkozott a falu plébánosával, Compu Péterrel, aki Szegeden végezte a Hittudományi Főiskolát. A két pap 17 éve látta utoljára egymást.
A lábnyiki plébános és Perlaki György atya megállapodtak abban, hogy tavasszal egy hétig minden nap magyar misézés lesz a településen, amit György atya fog celebrálni. – thj – Erdély.ma

Magyarságmentés a Kárpátokon túl
A 20. század első két évtizedében vezetett ún. romániai akcióval a magyar kormányzat a székely kivándorlás veszélyes nemzetpolitikai következményeit igyekezett elhárítani. A segélypolitika távlati célja az volt, hogy a „szétszéledőket” – templommal és iskolával – nemzeti önazonosságukban megtartva a bukovinaiak példájára idővel hazatelepítsék. A romániai magyar kolóniák támogatásával az erdélyi román elszakadási törekvéseket is fékezni próbálták, egyszersmind óvni és gyarapítani a nemzet fizikai és mentális erejét.
Székely kivándorlásról akár az Árpád-kortól beszélhetünk, hiszen e szívós népcsoport gyepűvédő katonai feladatokkal huzamosabb időre megtelepedett a Kárpátok vonalán túl. Később a feudális terhektől való szabadulás vágya, hitének védelme vagy a megélhetés kényszere űzte rajait a hágókon át.
A bujdosó kurucok és Rákóczi generálisának emléke a „Berceni” városrész nevében őrződött meg Bukarestben. Egy évszázad múltán, 1815-ben itt szerveződött meg a református gyülekezet, amelynek fatemplomán az idegenellenesség figyelmeztető jeleként csillagdísz helyett keresztet állítottak. A kivándorlók vidéki közösségei ekkoriban szerveződnek meg Pitesti-en, Brailán, a moldvai Galacon stb. A főváros magyarságát jó ideig a ’48-as huszár, Koós Ferenc tiszteletes vezette, aki iskolát, olvasókört, iparosegyletet alapított, s kiadta az első magyar újságot is, míg nyughatatlan munkatársa, Czelder Márton számos református misszióegyház alapját vetette meg Turnu-Severintől Jászvásárig és Szilisztráig.
Kenyérharc és beolvasztás
A 19. század utolsó évtizedeiben nemcsak a missziói munka torpant meg, de a román gazdaság fejlődése is, ennek folytán egyre több magyar szorult a társadalom perifériájára, s vesztette el nemzeti azonosságát a nacionalizmus kohójában.
A román idegenellenesség a fanarióta görögök, oroszok és zsidók mellett immár „az erdélyi románság rabtartóit” is sújtotta, noha a magyarhoni jövevények szakértelmére jó ideig még szüksége volt a fiatal balkáni államnak. A hétfalusi csángó perecárusok, a székely cipészek, ácsok, kádárok, személyszállító fogatosok, valamint a dolgos és megbízható cselédek megbecsült – ha nem is egyenrangú – tagjai lettek a román társadalomnak. A századfordulós ipartörvények már korlátozták az idegenek alkalmazását. A kiéleződő kenyérharc etnikai feszültségeket gerjesztett. Ráadásul a „bozgorok” (jöttmentek) közül sokak állampolgársága elévült, s mint a hadkötelezettség mulasztóira itthon törvényi retorziók vártak.
Románia beolvasztó törekvéseit az önerős kulturális és egyházi szervezetek csak ideig-óráig tartóztathatták fel. Ezért fontos az a felelősségvállalás, amely a Széll-kormány idején, 1901-ben átfogó segélyakció formáját öltötte. Az újszerű nemzetpolitikai programban Klebelsberg Kunó miniszterelnökségi titkár – szakítva a meddő asszimilációs törekvésekkel – a nemzetiségi perifériák „megemésztése” helyett a magyarság kivándorlásának megfékezését s az idegenbe elszármazottak hazatelepítését szorgalmazta. S e visszavándorlási többlet révén tervbe vette a magyar szórványok tömbökbe kovácsolását, majd nyelvhatárokhoz kapcsolását.
Külföldről lévén szó, diplomáciai támogatásra is szükség volt, ám az erdélyi román és szász követségi tisztviselők ridegsége állandó feszültség forrása maradt…
A Romániával 1883 óta fennálló kényes szövetségi viszonyra tekintettel, illetve a Szentszék passzív ellenzése miatt kénytelenek voltak lemondani a román honos csángók támogatásáról is. Az akció kivitelezője – egyúttal a magyar kormány fedőszerve – a katolikus Szent László Társaság lett. Budapest újra kapcsolatba lépett a belső jogrendet és szokásokat jól ismerő romániai katolikus egyházzal: Hornstein Xavér bukaresti érsek magas életjáradék és a katolikus intézmények segélyezése fejében támogatta magyarul tudó papok és tanítók alkalmazását.
Iskolák a határon túl
A segélyezés döntően egyházi mederben zajlott. Az anyanyelvű hitélet teret adott a nemzeti kötődések ápolásának, de jól szolgált a kisiklott életű kivándoroltak (ld. a székely cselédlányok tömeges kálváriáját) erkölcsi-intézményes felügyeletére is.
Idegen főség alatt a katolikusság kevésbé lehetett kezdeményező, az alulról építkező „magyar egyház”, a reformátusság viszont a kezdetektől aktív közösségi életet élt, a századvégtől külön egyházmegyét formálva.
Az érseki székhelyül is szolgáló katolikus bázisintézményben, a ferences alapítású Barácián egyetlen magyar pap, s vegyes nemzetiségű iskolájában néhány magyar(ul is tudó) „iskolatestvér” működött. A román kormányzat katolikusság elleni kampánya miatt egy ideig késett a fővárosi magyar eklézsia megalakulása, de aztán az akció pénzügyi forrásaira támaszkodva iskolák, kulturális és karitatív szervezetek egész sora jött létre országszerte. Közülük kiemelkedik a Szent István Király Egyesület, amely azonban 1902-ben, a felekezeti ellentétek tetőzésekor szakadt ki a Bukaresti Magyar Társulatból.
Az összefogásra igencsak szükség volt, hiszen a súlyos analfabétizmus ellenére (a lakosságnak legfeljebb negyede volt írástudó) a hatóságok mindent megtettek az idegenek által fenntartott iskolák ellehetetlenítésére: a külhoni fenntartókat költséges komfortnövelő beruházásokra szorították, miközben települések százain iskola sem volt. A magyar tanodák elsorvasztását célozta, hogy a tanulóktól útlevelet, anyakönyvi kivonatot követeltek. Aki nem tudta igazolni külföldi voltát, azt román iskolába kényszerítették. A román nyelv kötelező tanítását – a fenntartó költségére – 2 óráról 6-ra emelték. A magyar tankönyvek jó részét s a hazai tantervet a román tanfelügyelet nem engedélyezte, és zaklató jelleggel előírta átdolgoztatásukat. A tanítási idő rovására bevezették a román ünnepek megtartatását s a kötelező románének-tanulást. Egy 1904-es liberális párti törvényjavaslat a külföldi iskolákban román nyelvismeretet kért számon az igazgatóktól, „állami felügyeleti díjat” helyezett kilátásba, s tiltotta volna eltérő vallású tanulók felvételét.
Mindezek ellenére a százezres romániai magyarságnak az utolsó békeévben 17 katolikus oktatási intézménye volt (közülük három óvoda, két varró- és egy inasiskola) 1839 tanulóval, míg a reformátusoknak 8 (ebből két óvoda, egy varrótanfolyam), 443 beiratkozott gyermekkel. Akik pedig a szórványban magyar iskola nélkül maradtak, azok számára (az aknavásári vagy szászkúti református missziói állomás tervének elvetése után) bentlakásos iskolákat szerveztek a határon innen, Predeálon és Berecken. A mezőgazdasági és házicselédek, ipari munkások és kisiparosok társadalmát értelmiséggel megerősíteni csak ösztöndíjas képzéssel volt lehetséges. A regáti magyarság öntudatos kisebbséggé szervezését Budapest általuk látta megvalósíthatónak.
A kivándoroltak ugyan számos nő- és legényegyletet, olvasókört, dalárdát, önsegélyző, karitatív és vigalmi egyesületet tartottak fenn, ezek java részében azonban iskolázatlan emberek voltak a hangadók, akikre az akció kevéssé építhetett. Ezért a magyar állam a kivándoroltak kulturális és erkölcsi szintjét közművelődési eszközökkel (diavetítős felolvasóestekkel, vallási fórumokkal, az EMKE által is támogatott fiókkönyvtári hálózattal) kívánta emelni. Az identitásápolás hatékony eszköze volt a Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára.
Magyar túszok Romániában
A regáti magyarság tudatállapotára komoly befolyással bíró, ámde magyarellenes romániai sajtó ellensúlyozására Budapest a regáti magyar újságokat is támogatta (amelyek a csángók falvaiba is eljutottak). Ezek a lapok (Bukaresti Magyar Újság, Romániai Magyar Újság, Romániai Hírlap, Bukaresti Magyar Hírlap) az anyaországgal való kapcsolattartás és a kivándoroltak hazafias összefogása jegyében születtek, de feladatuknak tekintették a befogadó nép és az anyanemzet történelmi ellentéteinek enyhítését is.
A Balkán-háborúk idején azonban a regáti magyar sajtó egyre sűrűbben tudósított a román irredenta kampányról és idegenellenes inzultusokról. S a világháború éveiben a kenyéradó új hazával szemben önáltatóan lojális olvasóit a magyarellenes rekvirálások és internálások tényével szembesítette. Az akcióban programszerűen támogatott visszavándorlás 1914 nyarára széles rendet vágott a magyar iskolák padsoraiban. Dél-Erdély 1916. augusztusi román lerohanása pedig csaknem derékba törte a romániai akciót. A lefoglalt magyar intézmények egy részét a hadsereg tönkretette, a lelkészeket és tanítókat összefogdosták vagy kiutasították. Ploiesti-en a magyarság fizikai jelenlétét dokumentáló református anyakönyveknek is nyoma veszett. A bevonultatott vagy fogságban lévő férfiak helyébe áldozatos munkájú tanítónők álltak, akiket 1919-ben diplomáciai különvonat menekített az időközben harmadára csonkított hazába.
Trianont követően a budapesti kormányzat még kevésbé mondhatott le a homogén nemzetállamot akaró Nagy-Románia túszává lett mintegy kétmilliónyi magyarról. A nemzeti kultúrjavak biztosítását célzó önvédelmi jellegű támogatást megcsappant „munícióval” 1920 után is folytatta.
Csakhogy a történelem szeszélye a nemzetmentő programoknak a korábbiaknál jóval szűkebb dimenziókat szabott! Mára oly sok egykori magyar tömb helyén legfeljebb sorvadó szórványok gondozása maradt a tét.
Makkai Béla
Magyar Hírlap 
Erdély.ma

A jászvásári püspökség elismerte: a csángó a magyar nyelvhez tartozik
Jászvásáron tárgyaltak moldvai civil szervezetek és a Jászvásári Római Katolikus Püspökség képviselői a magyar nyelv használatáról a moldvai templomokban. A civilek a püspökség épületében és tárgyalótermében találkoztak Gherghel Petru püspökkel, páter Cadar Cornellel, páter Măriuţ Felixszel, valamint Petre Dorcuval, a püspökség kancellárjával, szemináriumi tanárral, aki a jegyzőkönyvet is vezette.
A civil küldöttségben helyet kaptak a Csángó Tanács küldöttei, úgymint a forrófalvi (Faraoani) Phoenix Egyesület elnöke, Antal János (Nelu), a külsőrekecsini (Fundu Răcăciuni) Rekecsinért Egyesület elnöke, Gyurka Valentin, a csíkfalusi (Ciucani) Csángó Rádió főszekesztőjét, Lőrincz Cselesztint képviselő Duma Dániel, a pusztinai (Pustiana) Szent István Egyesület elnöke, dr. Nyisztor Tinka, valamint a Szeret-Klézse Alapítvány elnöke, Duma András író.
Érdekesség, hogy a püspöki tárgyalócsoport egyik tagja, Măriuţ Felix atya 2008–2011 között a jászvásári egyházmegyéből érkezve Magyarországon szolgált a célból, hogy majd otthon közreműködhessen a moldvai csángók magyar nyelvű pasztorációjában.
Duma András közlése szerint Gherghel Petru püspök úr a főépületben levő kápolna lépcsőjén várta a vendégeket, köszöntötte a küldötteket, és rövid közös imát tartottak a kápolnában. A püspök a moldvai római katolikus egyház összefogásáról beszélt, és elmondta, hogy tisztelik a moldvai civil szervezeteknek a magyar nyelv megőrzése érdekében végzett munkáját. Ezek után elbúcsúzott, és jó munkát kívánt a küldötteknek, valamint az egyház képviselőinek. Cadar Cornel páter érdeklődésére a civil küldöttség elmondta, hogy a Csángó Tanácsban nem vesz részt a Dumitru Mărtinaş nevét viselő román római katolikus szervezet (az illető egyesület tagadja a csángók magyarságát – szerk. megj.).
A tárgyaláson napirendre került, kiemelt jelentőségű témakörök a beszámoló szerint a következők voltak: a rendszeres (hetente, havonta vagy más időbeosztás szerinti) magyar nyelvű miseszolgáltatás engedélyezése ott, ahol ezt kérték vagy kérni fogják
a páter és a kántor kinevezése során a magyar nyelv ismeretének és használatának figyelembevétele ott, ahol ezt kérik vagy kérni fogják
a civil szervezetek kérésére alkalmanként engedélyezzék a magyar nyelvű vallásgyakorlatot a plébánosnak vagy olyan páternek, aki ismeri a magyar nyelvet.
Továbbá engedélyezzék a magyar nyelvű imákat és énekeket igény szerint a román nyelvű miseszolgálat során; biztosítsanak lehetőséget magyar nyelvű olvasmányok felolvasására a román nyelvű mise idején; engedélyezzék a magyar nyelvű misék hirdetését szóban és írásban, magyarul és románul is. A tárgyalás során tisztázták, hogy a moldvai csángómagyarok nyelve a magyar nyelv része, s a továbbiakban ennek megfelelően kell mindkét félnek cselekednie. A két tárgyaló fél arra fog törekedni, hogy a keresztényi szeretet alapján és a jó együttműködés szándékával dolgozzanak. A püspökség részéről a csángómagyarok ígéretet kaptak arra, hogy az átadott dokumentációt áttanulmányozzák és csoportosítsák. Ezt követően írásban kapnak választ a felvetett kérdésekre. A nyitott kérdések további tárgyalásának időpontjára vonatkozóan egy-két hónap múlva fognak megállapodni.
Erdély.ma

Rendszeres magyar nyelvű misét kért a csángó tanács a bukaresti apostoli nunciustól
A csángó tanács küldöttsége rendszeres magyar nyelvű misék engedélyezését kérte csütörtökön Románia apostoli nunciusától – közölték az MTI-vel a küldöttség tagjai a Vatikán bukaresti külképviseletén tett látogatás után.
A jászvásári (Iasi) püspökséghez tartozó, moldvai csángó falvakban románul miséznek a katolikus papok, ez alól csak a magyarországi turisták számára rendezett alkalmi szertartások jelentenek kivételt. A delegáció tagjai a csángó tanács öt tagszervezetét képviselték. A bukaresti küldöttségben Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, Duma András, a Szeret Klézse Alapítvány elnöke, Gyurka Valentin, a Külsőrekecsinért Egyesület elnöke, Antal János, a forrófalvi Phoenix Egyesület elnöke és Duma Dániel, a csíkfalusi Csángó Rádió munkatársa vett részt. Nyisztor Tinka azt MTI-nek elmondta: hat éves szünet után jött ismét csángó küldöttség Románia és Moldva Köztársaság apostoli nunciatúrájára Bukarestbe, ahol most először találkoztak Francisco Javier Lozano pápai nunciussal. A nuncius elődje, Jean-Claude Perisset érsek a 2004-es jászvárási zsinaton elérte azt, hogy a moldvai püspökség legalább a magyarországi vendégek látogatásakor engedélyezzen alkalmi, magyar nyelvű misét a csángó templomokban – magyarázta Nyisztor Tinka. A csángó tanács most azzal a kéréssel fordult a Vatikán romániai képviselőjéhez: segítsen elérni, hogy rendszeresítsék a magyar nyelvű szertartásokat és azokról ne tiltsák ki a csángókat. “Most csak ez van nálunk, de ez nem jó, mert mi nem azért jártunk, hogy a magyarországi vendégeknek legyen miséjük Pusztinában, és csak úgy tudunk mi is misét hallgatni, őmellettük. De valóban kellett ez a hat év, hogy kiderüljön, hogy ezek a misék nem nekünk szólnak” – mondta Nyisztor Tinka. Hozzátette: előfordult olyan eset, amikor egy magyarországi csoportnak szervezett magyar mise miatt megtelt helyiekkel a pusztinai templom, de a plébános kiküldte az embereket és csak az anyaországi turistacsoport vehetett részt a vendégpap által bemutatott magyar szertartáson. A csángó küldöttség tagjai elmondták, hogy a jászvásári püspök többször is megígérte nekik a magyar nyelvű misét. Tudomásuk szerint két olyan pap is szolgál az egyházmegyében, aki évekig tanult Magyarországon, a püspök mégsem küldte őket csángóföldi szolgálatra, inkább egy állatfarmon, meg egy Jászvásár melletti faluban foglalkoztatja őket. Gyurka Valentin beszámolója szerint a nuncius barátsággal fogadta a csángó küldöttséget és azt ígérte, közbenjár ügyükben a jászvásári püspöknél. Az MTI megkeresére a Vatikán bukaresti képviselete péntekre ígért tájékoztatást az apostoli nuncius álláspontjáról.
Baranyi László
MTI

Könyv a regáti magyarságról
Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép.
Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép.
A Bukarestben letelepedett és itt dolgozó magyarság, kisebb-nagyobb sikerrel, mindenkor megtalálta az utat az önszerveződésre valamint a beolvadás ellensúlyozására. A szórványéletbe kényszerült magyarok őrhelyeket hoztak létre nemzetiségük és anyanyelvük megvédésére és közösségben történő gyakorlására. Így születtek meg a különböző művelődési társaságok, magyar felekezeti iskolák, magyar nyelvű egyházak.
A könyv négy fejezetre tagolódik. A vezérmotívuma, hogy a szórványéletben is megvan a lehetőség a magyarság megőrzésére, ápolására, fejlesztésére és átadására utódainknak. Azzal a feltétellel, hogy élünk a felkínált lehetőségekkel. Az első fejezet a magyar közművelődés történetének 150 évét öleli fel. Ismerteti a hajdani, katolikus Szent István Király Egyesület, a napjainkban is, a bukaresti Calvineumban működő Koós Ferenc Kör, valamint a fővárosi Petőfi Házban tevékenykedő Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság történetét. A szerző figyelme kiterjed a magyar nyelvű tanításra is.
Kikből is áll az összetételében állandóan változó, az idők folyamán szakadatlanul cserélődő regáti magyarság? A szerző Nagy Sándorra hivatkozik, akinek az írásaiból megtudhatjuk, milyen csoportok alkották a regáti magyarságot: földművesek, mezőgazdasági idénymunkások, iparosok, cselédek, napszámosok, munkások, hivatalnokok, szabadfoglalkozású értelmiségiek. Számos – műhellyel rendelkező, jól menő – magyar iparost találunk a Regát városaiban. Az itteni magyarok azzal tüntek ki, hogy szorgalmasak, tisztességesek, szavahihetők és jó szakemberek voltak. Ezért állták meg a helyüket az új, számukra idegen környezetben, amelyet lassan, fokozatosan, a munkájuk nyomán magukénak is érezhettek, miközben kivívták maguk számára a többségiek értékelését, megbecsülését.
Létezett ellenben egy árnyaltabb, lelki képlet is az itt élő magyarság honosodásához. A regáti magyarság legértékesebb tagjai rendszeresen részt vettek az egyházi életben, a művelődési rendezvényeken, egyesületekben, magyar iskolába járatták gyermekeiket, kitartóan, erőt nem kímélve megőrizték magyarságukat. Voltak olyanok is, akik bár a családban magyarul beszéltek, megtartották a szokásokat, de nem vettek részt semmilyen magyar megnyilvánulásban. Veszélyt láttak másságuk kinyilvánításában; gyerekeiket nem járatták magyar iskolába, vallásórákon sem vettek részt. Utódaik aztán elindultak a beolvadás lejtőjén. Egy része a regáti magyaroknak, az idegen környezet romboló hatására vagy a hatóságok zaklatása folytán, zárkozottá, hideg, önző szívűvé vált. Viszont a Regátban is megtalálhatjuk a magyarkodó szájhősöket, akik aztán elsőkként hátráltak meg akkor, ha anyagi áldozatot kellett hozni a magyarságért. Az értelmiségiek között voltak olyanok is, akik nem ereszkedtek le a nép szintjére, nem érdekelte őket a nemzeti szellem és elkerültek minden magyar jellegű megnyilvánulást. A magyarság minden rétegében találunk olyanokat, akik bírálnak, becsmérelnek minden magyar kezdeményezést, magyar voltukat eltitkolják, rejtőzködnek, örökösen rettegnek, meghúzódnak. Az elidegenedés, az asszimiláció általában látszólag kis dolgokkal kezdődik, de ha egyszer elindul, már nem lehet feltartóztani.
Bántó István 32 éven át volt szerkesztője és főszerkesztője a Bukarestben megjelent Tanügyi Újságnak, a könyvben a lap rövid történetét is imerteti. Mint hatvan éve Bukarestben élő, egyszerű olvasó szeretettel ajánlom mindenkinek ezt a szépen megírt, tanulságos könyvet.
Árvay Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro