Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. január 21.
György Attila csíkszeredai író kapja a Madách-díjat
György Attila József Attila-díjas csíkszeredai írónak adják át pénteken a Madách-díjat a Nógrád megyei Balassagyarmaton.
Az ember tragédiájának szerzője a Nógrád megyei, ma már Szlovákiához tartozó Alsósztregován született, a születésének évfordulója alkalmából rendezett Nógrád megyei ünnepségnek hagyományosan Balassagyarmat ad helyet.
„Meglepődtem és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy nekem ítélték a Madách-díjat. Rangos elismerés, ez abból is látszik, hogy korábban kiknek ítélték oda. Köszönöm a kitüntetést és ígérem, hogy meg fogom szolgálni" – mondta a Krónika megkeresésére György Attila, a Székelyföld című kulturális folyóirat alapítója és szerkesztője.
Az író, akinek novellái, publicisztikái rendszeresen megjelennek romániai és magyarországi folyóiratokban, a Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. Korábban elnyerte többek közt a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, a Bálint András-emlékdíját, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának díját 2002-ben, 2011-ben pedig József Attila-díjjal tüntették ki.
„Csupán a valóságról írni: nemcsak unalmas, hanem hamis is. Csupán az álomról írni: szép, igaz, de nem teljes az én olvasatomban. Mindig is szerettem a „mágikus realista” irodalmat, még mielőtt tudtam volna, így hívják. A szerző – már aki erre a névre érdemes – és a mű között csak őszinteség van. A »valóság« interpretálható" – foglalta össze a csíkszeredai író ars poeticáját az Irodalmijelen.hu-nak.
A Madách-díjat pénteken egyébként Molnár Péter Kerényi Jenő- és Hermann Lipót-díjas szobrászművésznek is átadják Balassagyarmaton. A központi Madách-ünnepségen, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központban Skuczi Nándor, a Nógrád Megyei Önkormányzat elnöke mond köszöntőt, és adja át a Madách-díjakat – írta az MTI.
Az író, költő halálának 100. évfordulójára alapított elismeréssel minden évben a Madách-kutatásban, a Madách-kultusz ápolásában, a megye kulturális és művészeti életében legeredményesebben közreműködőket jutalmazzák. Nógrád megye korábban Madách-díjat adományozott többek között R. Várkonyi Ágnes történésznek, Andor Csabának, a Madách Társaság elnökének, Kerényi Ferenc, Szabó András, Bene Kálmán irodalomtörténésznek, a Mikszáth Kálmán Társaságnak, Jankovics Marcell rajzfilmrendezőnek, és posztumusz odaítélték a díjat Lukács Margit színművésznek is.
Kiss Judit. Székelyhon.ro
György Attila József Attila-díjas csíkszeredai írónak adják át pénteken a Madách-díjat a Nógrád megyei Balassagyarmaton.
Az ember tragédiájának szerzője a Nógrád megyei, ma már Szlovákiához tartozó Alsósztregován született, a születésének évfordulója alkalmából rendezett Nógrád megyei ünnepségnek hagyományosan Balassagyarmat ad helyet.
„Meglepődtem és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy nekem ítélték a Madách-díjat. Rangos elismerés, ez abból is látszik, hogy korábban kiknek ítélték oda. Köszönöm a kitüntetést és ígérem, hogy meg fogom szolgálni" – mondta a Krónika megkeresésére György Attila, a Székelyföld című kulturális folyóirat alapítója és szerkesztője.
Az író, akinek novellái, publicisztikái rendszeresen megjelennek romániai és magyarországi folyóiratokban, a Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. Korábban elnyerte többek közt a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, a Bálint András-emlékdíját, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának díját 2002-ben, 2011-ben pedig József Attila-díjjal tüntették ki.
„Csupán a valóságról írni: nemcsak unalmas, hanem hamis is. Csupán az álomról írni: szép, igaz, de nem teljes az én olvasatomban. Mindig is szerettem a „mágikus realista” irodalmat, még mielőtt tudtam volna, így hívják. A szerző – már aki erre a névre érdemes – és a mű között csak őszinteség van. A »valóság« interpretálható" – foglalta össze a csíkszeredai író ars poeticáját az Irodalmijelen.hu-nak.
A Madách-díjat pénteken egyébként Molnár Péter Kerényi Jenő- és Hermann Lipót-díjas szobrászművésznek is átadják Balassagyarmaton. A központi Madách-ünnepségen, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központban Skuczi Nándor, a Nógrád Megyei Önkormányzat elnöke mond köszöntőt, és adja át a Madách-díjakat – írta az MTI.
Az író, költő halálának 100. évfordulójára alapított elismeréssel minden évben a Madách-kutatásban, a Madách-kultusz ápolásában, a megye kulturális és művészeti életében legeredményesebben közreműködőket jutalmazzák. Nógrád megye korábban Madách-díjat adományozott többek között R. Várkonyi Ágnes történésznek, Andor Csabának, a Madách Társaság elnökének, Kerényi Ferenc, Szabó András, Bene Kálmán irodalomtörténésznek, a Mikszáth Kálmán Társaságnak, Jankovics Marcell rajzfilmrendezőnek, és posztumusz odaítélték a díjat Lukács Margit színművésznek is.
Kiss Judit. Székelyhon.ro
2016. január 22.
Tarol az Előretolt Helyőrség
Díj OJD-nek és György Attilának
Több irodalmi díj átadását is január 22-ére, a Magyar Kultúra Napjára rögzítették, így ma két erdélyi szerző is fontos kitüntetést vehet át. Mindketten az Előretolt Helyőrség nevű csoportosulás oszlopos tagjai.
Orbán János Dénes költő, író veheti át jövő pénteken a Bárka irodalmi folyóirat Bárka-díját a békéscsabai Ibsen Stúdiószínházban. A jelenleg Budapesten élő Orbán János Dénes nemcsak humoros gyerekverseket, felnőtteknek szóló, humoros elbeszélést, regényrészletet közölt a lapban, de a békéscsabai Jókai Színház és a Bárka által meghirdetett drámapályázat egyik nyertese is volt Szabadság, kolbász, szerelem című munkájával, amelyet októberben felolvasó-színházi keretek között be is mutattak a teátrumban.
György Attila írónak, a Székelyföld szerkesztőjének adják át ma a Madách-díjat a Nógrád megyei Balassagyarmaton. Az ember tragédiájának szerzője a Nógrád megyei, ma már Szlovákiához tartozó Alsósztregován született, a születésének évfordulója alkalmából rendezett Nógrád megyei ünnepségnek hagyományosan Balassagyarmat ad helyet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Díj OJD-nek és György Attilának
Több irodalmi díj átadását is január 22-ére, a Magyar Kultúra Napjára rögzítették, így ma két erdélyi szerző is fontos kitüntetést vehet át. Mindketten az Előretolt Helyőrség nevű csoportosulás oszlopos tagjai.
Orbán János Dénes költő, író veheti át jövő pénteken a Bárka irodalmi folyóirat Bárka-díját a békéscsabai Ibsen Stúdiószínházban. A jelenleg Budapesten élő Orbán János Dénes nemcsak humoros gyerekverseket, felnőtteknek szóló, humoros elbeszélést, regényrészletet közölt a lapban, de a békéscsabai Jókai Színház és a Bárka által meghirdetett drámapályázat egyik nyertese is volt Szabadság, kolbász, szerelem című munkájával, amelyet októberben felolvasó-színházi keretek között be is mutattak a teátrumban.
György Attila írónak, a Székelyföld szerkesztőjének adják át ma a Madách-díjat a Nógrád megyei Balassagyarmaton. Az ember tragédiájának szerzője a Nógrád megyei, ma már Szlovákiához tartozó Alsósztregován született, a születésének évfordulója alkalmából rendezett Nógrád megyei ünnepségnek hagyományosan Balassagyarmat ad helyet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 25.
Költők a galériában
Felolvasó-körúttal ünnepelték a magyar kultúra napját
Szombaton este a kézdivásárhelyi Vigadó Galéria volt az utolsó állomása a kolozsvári Sétatér Egyesület által, a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett felolvasó-körútnak. A háromnapos turné csütörtökön Székelyudvarhelyen kezdődött, pénteken Sepsiszentgyörgyön beszéltek költészetről, és olvastak verseket az erdélyi és magyarországi szerzők.
A Vigadó Galéria szűknek bizonyult, újabb székeket kellett behozni a nagyrészt középiskolások által zsúfolásig megtelt terembe. Az est házigazdája, moderátora a kézdivásárhelyi Fekete Vince költő – akit történetesen a magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért-díjjal tüntettek ki Kolozsváron – köszöntötte a jelenlévőket, majd a „hogyan lesz költő az ember?” kérdéssel indította a beszélgetést.
Szálinger Balázs József Attila-díjas, keszthelyi költő, műfordító szerint kell hozzá ihlet, tehetség, jó ötlet, de mindez szorgalom nélkül mit sem ér. Dimény H. Árpád költő, szerkesztő úgy vélte, kell egy mester is, egy irányító, és arról kell írni, amit megtapasztaltunk. Szentmártoni János budapesti költő-író, a Magyar Írószövetség elnöke korán érő típus: már 9 évesen, egyetlen hétvégén megírta első – igaz, mindössze másfél oldalas – regényét. Király Zoltán, a Sétatér Egyesület elnöke, bár a családban költők vették körül, középiskolásként a Brassai-líceum iskolaújságában publikáló „költők” hatására kezdett versírásba. Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője és Fekete Vince az első meghatározó olvasmányélményeiről szólt.
A következő téma kisebb vitát eredményezett a „mitől lesz vers a vers?” kérdésről eltérően vélekedő szerzők között. Király Zoltán szerint az a vers, amit az olvasó annak tekint, Lövétei úgy vélte, a versben érzésnek, gondolatnak és harmóniának kell lennie. Szentmártoni szerint attól vers a vers, hogy az adott gondolatot nem lehet másképp elmondani, Dimény meghatározását (elég, ha a szerző versnek tartja alkotását) Szálinger kevesellte, kijelentve, az alkotással hatást kell elérni valakiben. Az irodalmi est záróakkordjaként a szerzők egy-egy versüket olvasták fel.
Fekete Vince lapunknak is nyilatkozott:
– Célunk az volt, hogy közelebb hozzuk a verset az olvasóhoz mondta. – Az, hogy a jelen lévő, Facebookon felnőtt középiskolásokat érdekli még a költészet, és ilyen sokan összegyűlnek szombat este egy ilyen találkozón, úgy vélem, nagyon nagy eredmény. Örülök, hogy egy kicsit vitáztunk, hiszen nem vagyunk egyformák, nem ugyanúgy gondolkozunk a költészetről, mindenikünk más-más hangú költő, másképpen ír, ellenkező esetben egymást utánoznánk. Az ilyen termékeny vita hasznos, úgy vélem, a közönség előtt is felvállalható.
Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Felolvasó-körúttal ünnepelték a magyar kultúra napját
Szombaton este a kézdivásárhelyi Vigadó Galéria volt az utolsó állomása a kolozsvári Sétatér Egyesület által, a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett felolvasó-körútnak. A háromnapos turné csütörtökön Székelyudvarhelyen kezdődött, pénteken Sepsiszentgyörgyön beszéltek költészetről, és olvastak verseket az erdélyi és magyarországi szerzők.
A Vigadó Galéria szűknek bizonyult, újabb székeket kellett behozni a nagyrészt középiskolások által zsúfolásig megtelt terembe. Az est házigazdája, moderátora a kézdivásárhelyi Fekete Vince költő – akit történetesen a magyar kultúra napján az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért-díjjal tüntettek ki Kolozsváron – köszöntötte a jelenlévőket, majd a „hogyan lesz költő az ember?” kérdéssel indította a beszélgetést.
Szálinger Balázs József Attila-díjas, keszthelyi költő, műfordító szerint kell hozzá ihlet, tehetség, jó ötlet, de mindez szorgalom nélkül mit sem ér. Dimény H. Árpád költő, szerkesztő úgy vélte, kell egy mester is, egy irányító, és arról kell írni, amit megtapasztaltunk. Szentmártoni János budapesti költő-író, a Magyar Írószövetség elnöke korán érő típus: már 9 évesen, egyetlen hétvégén megírta első – igaz, mindössze másfél oldalas – regényét. Király Zoltán, a Sétatér Egyesület elnöke, bár a családban költők vették körül, középiskolásként a Brassai-líceum iskolaújságában publikáló „költők” hatására kezdett versírásba. Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője és Fekete Vince az első meghatározó olvasmányélményeiről szólt.
A következő téma kisebb vitát eredményezett a „mitől lesz vers a vers?” kérdésről eltérően vélekedő szerzők között. Király Zoltán szerint az a vers, amit az olvasó annak tekint, Lövétei úgy vélte, a versben érzésnek, gondolatnak és harmóniának kell lennie. Szentmártoni szerint attól vers a vers, hogy az adott gondolatot nem lehet másképp elmondani, Dimény meghatározását (elég, ha a szerző versnek tartja alkotását) Szálinger kevesellte, kijelentve, az alkotással hatást kell elérni valakiben. Az irodalmi est záróakkordjaként a szerzők egy-egy versüket olvasták fel.
Fekete Vince lapunknak is nyilatkozott:
– Célunk az volt, hogy közelebb hozzuk a verset az olvasóhoz mondta. – Az, hogy a jelen lévő, Facebookon felnőtt középiskolásokat érdekli még a költészet, és ilyen sokan összegyűlnek szombat este egy ilyen találkozón, úgy vélem, nagyon nagy eredmény. Örülök, hogy egy kicsit vitáztunk, hiszen nem vagyunk egyformák, nem ugyanúgy gondolkozunk a költészetről, mindenikünk más-más hangú költő, másképpen ír, ellenkező esetben egymást utánoznánk. Az ilyen termékeny vita hasznos, úgy vélem, a közönség előtt is felvállalható.
Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. január 28.
Tudor Arghezi és József Attila
Izgalmas és fordulatos nyomozás eredményeként bizonyította be hitelt érdemlően Ferenczes István költő a korábban már többször felmerült állítást, hogy Tudor Arghezit egy Bukarestben került székely cselédlány hozta a világra. A múlt század egyik legjelentősebb román költője ezek szerint annak az Ergezi Rozália nevű nőnek a gyereke, akinek – számtalan sorstársához hasonlóan – meglehetősen sanyarú sors jutott a regáti kiszolgáltatottságban, de akivel a Teodorescuként anyakönyvezett, apja által elismert fia végig törődött valamilyen formában, jó ideig például háztartásában, gyermekei mellett tartotta. (Igaz, Ergezi Rozália életét végül öregotthonban fejezte be.)
A tények tisztázásának magyar szempontból nem csupán az édesanya székely kötődése miatt van jelentősége, hanem azért is, mert összevethető azzal, mennyire más összefüggésbe kerülhet egy hasonlóan „zűrös” tényállású származás, a József Attiláé egy másik nemzet műveltségében. Arghezi maga ugyan nem titkolta, hogy valódi édesanyja kicsoda, de azt csak szűk baráti köre ismerte, s a tény annyira nem volt köztudott, hogy bizonyos irodalomtörténészek kimondott fabulációnak állítják be. De még ezen is túltesz az, aki valóságos misztifikációként küzd ellene, és agyal ki egy képzelt, szalonképesebbnek vélt származást a költőnek.
A sokat szenvedett Arghezinek meglehettek a maga indokai, amiért a kérdésben nem kívánt külön homályoszlatásba kezdeni, ezeket nem firtatjuk. A tény, hogy írói nevét édesanyja családnevéből faragta, mindenképpen ékes bizonyítéka marad ragaszkodásának.
József Attila a maga kendőzetlenül megvallott származásából – „Anyám kun volt, az apám félig székely, /félig román, vagy tán egészen az”– átütő erejű példázatot formált A Dunánál című versében a néptestvériség eszméje védelmében. A gondolat, miszerint „rendezni végre közös dolgainkat” – ez lenne a Duna menti népek fő adóssága is közös jövőjük iránt – tulajdonképpen nem volt idegen Tudor Arghezitől sem, s Ferenczes István, a csíki költő tanulmánya a Székelyföld folyóirat januári számában ezt valóságos kultúrtörténeti tett erejével hangsúlyozza.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Izgalmas és fordulatos nyomozás eredményeként bizonyította be hitelt érdemlően Ferenczes István költő a korábban már többször felmerült állítást, hogy Tudor Arghezit egy Bukarestben került székely cselédlány hozta a világra. A múlt század egyik legjelentősebb román költője ezek szerint annak az Ergezi Rozália nevű nőnek a gyereke, akinek – számtalan sorstársához hasonlóan – meglehetősen sanyarú sors jutott a regáti kiszolgáltatottságban, de akivel a Teodorescuként anyakönyvezett, apja által elismert fia végig törődött valamilyen formában, jó ideig például háztartásában, gyermekei mellett tartotta. (Igaz, Ergezi Rozália életét végül öregotthonban fejezte be.)
A tények tisztázásának magyar szempontból nem csupán az édesanya székely kötődése miatt van jelentősége, hanem azért is, mert összevethető azzal, mennyire más összefüggésbe kerülhet egy hasonlóan „zűrös” tényállású származás, a József Attiláé egy másik nemzet műveltségében. Arghezi maga ugyan nem titkolta, hogy valódi édesanyja kicsoda, de azt csak szűk baráti köre ismerte, s a tény annyira nem volt köztudott, hogy bizonyos irodalomtörténészek kimondott fabulációnak állítják be. De még ezen is túltesz az, aki valóságos misztifikációként küzd ellene, és agyal ki egy képzelt, szalonképesebbnek vélt származást a költőnek.
A sokat szenvedett Arghezinek meglehettek a maga indokai, amiért a kérdésben nem kívánt külön homályoszlatásba kezdeni, ezeket nem firtatjuk. A tény, hogy írói nevét édesanyja családnevéből faragta, mindenképpen ékes bizonyítéka marad ragaszkodásának.
József Attila a maga kendőzetlenül megvallott származásából – „Anyám kun volt, az apám félig székely, /félig román, vagy tán egészen az”– átütő erejű példázatot formált A Dunánál című versében a néptestvériség eszméje védelmében. A gondolat, miszerint „rendezni végre közös dolgainkat” – ez lenne a Duna menti népek fő adóssága is közös jövőjük iránt – tulajdonképpen nem volt idegen Tudor Arghezitől sem, s Ferenczes István, a csíki költő tanulmánya a Székelyföld folyóirat januári számában ezt valóságos kultúrtörténeti tett erejével hangsúlyozza.
B. Kovács András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. február 6.
Arghezi székely származásáról
A neves román költő, Tudor Arghezi édesanyja a Bukarestbe került székely cselédlány, Ergézi Rozália volt – mutatott rá Ferenczes István Arghezi/Ergézi című kötetének péntek délutáni bemutatóján.
Ferenczes István költő, író, a Székelyföld folyóirat alapítója több mint egy évszázados rejtélynek kívánt a végére járni. Több éves kutatómunkájának köszönhetően megfejtette Tudor Arghezi édesanyjának kilétét, és a Hargita Kiadó gondozásában megjelent az Arghezi/Ergézi című, kétnyelvű izgalmas tanulmánya, amely a múlt század egyik legjelentősebb román költőjének felmenőit tisztázza.
A kötet csíkszeredai bemutatóján Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld főszerkesztője mutatta be a kötetet és beszélgetett a szerzővel.
Mint elhangzott, Arghezi édesanyja Ergézi Rozália szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány volt, aki Bukarestbe ment szolgálni. Ott ismerte meg Nae Theodorescu cukrászsegédet, és a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse az egyik legnagyobb román költő. Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, hanem a gazdag családból származó Anastasia Petrescu mellett állapodott meg. Sokáig ezért úgy vélték az irodalomtörténészek, hogy Anastasia Petrescu lehet a költő anyja, az Arghezi pedig felvett művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
A titok megfejtéséhez az is hozzásegítette a szerzőt, hogy Arghezi Kányádi Sándornak 1962-ben azt mondta, hogy három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. A Homoród menti katolikus falvak anyakönyvi kivonatainak áttanulmányozása és hosszas kutakodás után lelt rá a szerző Ergézi Rozáliára, aki 1859. szeptember 26-án született Szentkeresztbányán.
A tanulmány rövidített változata megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2015 januári számában. A kétnyelvű kötetet a későbbiekben tervezik bemutatni Szentkeresztbányán és Bukarestben is.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro
A neves román költő, Tudor Arghezi édesanyja a Bukarestbe került székely cselédlány, Ergézi Rozália volt – mutatott rá Ferenczes István Arghezi/Ergézi című kötetének péntek délutáni bemutatóján.
Ferenczes István költő, író, a Székelyföld folyóirat alapítója több mint egy évszázados rejtélynek kívánt a végére járni. Több éves kutatómunkájának köszönhetően megfejtette Tudor Arghezi édesanyjának kilétét, és a Hargita Kiadó gondozásában megjelent az Arghezi/Ergézi című, kétnyelvű izgalmas tanulmánya, amely a múlt század egyik legjelentősebb román költőjének felmenőit tisztázza.
A kötet csíkszeredai bemutatóján Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld főszerkesztője mutatta be a kötetet és beszélgetett a szerzővel.
Mint elhangzott, Arghezi édesanyja Ergézi Rozália szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány volt, aki Bukarestbe ment szolgálni. Ott ismerte meg Nae Theodorescu cukrászsegédet, és a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse az egyik legnagyobb román költő. Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, hanem a gazdag családból származó Anastasia Petrescu mellett állapodott meg. Sokáig ezért úgy vélték az irodalomtörténészek, hogy Anastasia Petrescu lehet a költő anyja, az Arghezi pedig felvett művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
A titok megfejtéséhez az is hozzásegítette a szerzőt, hogy Arghezi Kányádi Sándornak 1962-ben azt mondta, hogy három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. A Homoród menti katolikus falvak anyakönyvi kivonatainak áttanulmányozása és hosszas kutakodás után lelt rá a szerző Ergézi Rozáliára, aki 1859. szeptember 26-án született Szentkeresztbányán.
A tanulmány rövidített változata megjelent a Székelyföld kulturális folyóirat 2015 januári számában. A kétnyelvű kötetet a későbbiekben tervezik bemutatni Szentkeresztbányán és Bukarestben is.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro
2016. február 18.
Vak visszhang - Fekete Vince könyvbemutatója
Régi és új verseket tartalmazó kötete jelent meg közelmúltban a Székelyföld szerkesztőjeként is dolgozó költőnek. Fekete Vince egyébként kiváló tárcanovellák és tanulmányok szerzője is. Akárcsak korábbi költői alkotásai, ez a könyv az "örökös" újrakezdés és a folytatás verseit egyaránt tartalmazza. A szerző február 18-án, 17.00 órától, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület meghívására, a brassói Reménység Házában (Moldovei u. 2.) találkozik olvasóival. Az est szervezője Házy Bakó Eszter, a költővel Ambrus Attila, a Brassó Lapok főszerkesztője beszélget.
A Vak visszhang, mintha a két utolsó kötet, a Védett vidék és reprezentatív folytatása, a Vargaváros előzményeit keresné, „fény”, noha a felejtés „résein” át, de megvilágítja ama verseket, amelyek mintha megigazulva a végső változatok felé mutatnának. Mintha ugyanannak a hosszú költeménynek a részleteit írná a költő indulásától, két meghatározó motívumát variálva - írja a könyvről Bogdán László. Bevallott - Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor - és titkos mesterei nyomában halad a költő, de a vállalt áthallások mellett hozzáadja a hagyatékhoz, a rég elhangzott dolgokhoz a maga hitét, igazát és ragaszkodását.
Fekete Vince 1965-ben született Kézdivásárhelyen. József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő. 1994-ben végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1999-ben szerzett doktori címet a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán.
Tárcanovellistaként is igen jellegzetes hangot üt meg Udvartér című, két kiadást (2008, 2014) megért kötetében, amely humoros-ironikus írásokat tartalmaz, ezek a közelmúlt és napjaink székely embernek mindennapjait, egy kisebb-nagyobb közösség életét, a világhoz való viszonyulásmódját láttatják éles szemmel, derűvel, megértő kritikával. 2000-től az Erdélyi Szép Szó címmel évente megjelenő, az előző év szépirodalmi termését szemléző antológiák szerkesztője, 2010-től társszerkesztője (Lövétei Lázár Lászlóval). 1993 és 2003 között a kolozsvári Helikon szerkesztője, 2003 óta a csíkszeredai Székelyföld főszerkesztő-helyettese. 2011-2012-ben blogot írt a békéscsabai Bárka irodalmi folyóirat weboldalán.
„Én egyébként mindenik verssel újrakezdem. Teljesen elölről. Mintha soha nem írtam volna semmit addig, ugyanazzal a várakozással, kilátástalansággal és bizonytalansággal. És reménykedéssel. Amikor aztán végre befejezek egy-egy verset, és meg is vagyok elégedve vele, ott van mindig a szorongás, hogy lehet, ez volt a legutolsó. Mert soha nem lehet senki biztos abban, hogy tud még igazi, önmagából sugárzó, nagyon jó (Isten bocsá’: nagy) verset írni. És – tegyük fel – nem saját epigonjaként ismételgeti azokat a sémákat meg kliséket, amelyek egyszer már « bejöttek», a végtelenségig. Amit pedig már megírtam, ami kész van, az már annyira nem érdekes. Csak az, amit a semmiből fel kell építeni újra, amit a legelső betűtől meg kell csinálni, fel kell emelni, létre kell hozni. A versből, versírásból, versolvasásból, a vers szeretetéből, népszerűsítéséből, fejlődésének, változásainak, alakulásának figyelemmel követéséből pedig – úgy gondolom – egy költőnek nem szabad kiesni soha. A vers ma már – tudjuk – nem ugyanaz, mint száz, de akár tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt. Noha bizonyos szempontból nem sokat, szinte semmit sem változott” - vallotta a minap egy interjúban.
Fekete Vince: Vak visszhang. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2015.
Élő Székelyföld Munkacsoport/ Simó Márton. eloszekelyfold.com
Régi és új verseket tartalmazó kötete jelent meg közelmúltban a Székelyföld szerkesztőjeként is dolgozó költőnek. Fekete Vince egyébként kiváló tárcanovellák és tanulmányok szerzője is. Akárcsak korábbi költői alkotásai, ez a könyv az "örökös" újrakezdés és a folytatás verseit egyaránt tartalmazza. A szerző február 18-án, 17.00 órától, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület meghívására, a brassói Reménység Házában (Moldovei u. 2.) találkozik olvasóival. Az est szervezője Házy Bakó Eszter, a költővel Ambrus Attila, a Brassó Lapok főszerkesztője beszélget.
A Vak visszhang, mintha a két utolsó kötet, a Védett vidék és reprezentatív folytatása, a Vargaváros előzményeit keresné, „fény”, noha a felejtés „résein” át, de megvilágítja ama verseket, amelyek mintha megigazulva a végső változatok felé mutatnának. Mintha ugyanannak a hosszú költeménynek a részleteit írná a költő indulásától, két meghatározó motívumát variálva - írja a könyvről Bogdán László. Bevallott - Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor - és titkos mesterei nyomában halad a költő, de a vállalt áthallások mellett hozzáadja a hagyatékhoz, a rég elhangzott dolgokhoz a maga hitét, igazát és ragaszkodását.
Fekete Vince 1965-ben született Kézdivásárhelyen. József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő. 1994-ben végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1999-ben szerzett doktori címet a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán.
Tárcanovellistaként is igen jellegzetes hangot üt meg Udvartér című, két kiadást (2008, 2014) megért kötetében, amely humoros-ironikus írásokat tartalmaz, ezek a közelmúlt és napjaink székely embernek mindennapjait, egy kisebb-nagyobb közösség életét, a világhoz való viszonyulásmódját láttatják éles szemmel, derűvel, megértő kritikával. 2000-től az Erdélyi Szép Szó címmel évente megjelenő, az előző év szépirodalmi termését szemléző antológiák szerkesztője, 2010-től társszerkesztője (Lövétei Lázár Lászlóval). 1993 és 2003 között a kolozsvári Helikon szerkesztője, 2003 óta a csíkszeredai Székelyföld főszerkesztő-helyettese. 2011-2012-ben blogot írt a békéscsabai Bárka irodalmi folyóirat weboldalán.
„Én egyébként mindenik verssel újrakezdem. Teljesen elölről. Mintha soha nem írtam volna semmit addig, ugyanazzal a várakozással, kilátástalansággal és bizonytalansággal. És reménykedéssel. Amikor aztán végre befejezek egy-egy verset, és meg is vagyok elégedve vele, ott van mindig a szorongás, hogy lehet, ez volt a legutolsó. Mert soha nem lehet senki biztos abban, hogy tud még igazi, önmagából sugárzó, nagyon jó (Isten bocsá’: nagy) verset írni. És – tegyük fel – nem saját epigonjaként ismételgeti azokat a sémákat meg kliséket, amelyek egyszer már « bejöttek», a végtelenségig. Amit pedig már megírtam, ami kész van, az már annyira nem érdekes. Csak az, amit a semmiből fel kell építeni újra, amit a legelső betűtől meg kell csinálni, fel kell emelni, létre kell hozni. A versből, versírásból, versolvasásból, a vers szeretetéből, népszerűsítéséből, fejlődésének, változásainak, alakulásának figyelemmel követéséből pedig – úgy gondolom – egy költőnek nem szabad kiesni soha. A vers ma már – tudjuk – nem ugyanaz, mint száz, de akár tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt. Noha bizonyos szempontból nem sokat, szinte semmit sem változott” - vallotta a minap egy interjúban.
Fekete Vince: Vak visszhang. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2015.
Élő Székelyföld Munkacsoport/ Simó Márton. eloszekelyfold.com
2016. február 23.
Több tízezren olvasnak fel egy időben a világon Tamási Áron műveiből
Egyszerre olvas fel nyilvánosan kedden a világ 9 országában közel 39 ezer résztvevő Tamási Áron műveiből a VIII. Nemzetközi felolvasó maratonon. Az ötlet 8 éve Székelyudvarhelyről, László Judit zenetanár-művelődésszervezőtől indult el, és a közösségi összetartozás erejét hivatott növelni.
Csíkszeredában nyitották meg kedden egy órától a világszerte évente megszervezett felolvasó maratont, amelyen halála 50 éves évfordulóján idén Tamás Áron műveiből olvasnak fel a világ 9 országában, 170 településen. A regisztráltak száma szerint közel 39 ezren olvasnak fel az Ábel-regények szerzőjének írásaiból – tájékoztatott a főszervező Kájoni János megyei könyvtár osztályvezetője.
Kopacz Katalin elmondta, Csíkszeredában idén négyezren jelentkeztek a maraton, ez a legnagyobb regisztrált szám a rendezvénybe bekapcsolódó városok közül. Hargita megyében összesen 19 ezren regisztráltak február 21-ig, ez megyék szintjén a legtöbb, nyilván, a szám mindenütt magasabb is lehet estére. Az osztályvezető érdekességként megemlítette: idén Belgiumban is két helyszínen olvasnak fel, a brüsszeli Magyar Házból és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő irodájából is több tucatnyian regisztráltak.
Az ötlet, hogy egy magyar szerző műveiből az egész világon, nyilvánosan tartsanak felolvasást, László Judittól, a székelyudvarhelyi Forrásközpont egykori munkatársától származik. A szándék szerint a közös felolvasás az összetartozást erősíti. Az első évben 1700-an kapcsolódtak be, a résztvevői rekord eddig a tavalyi negyvenezer fő volt.
Tamási-hangfelvételt is meghallgattak
„Az ízes magyar szavak a könyvekben laknak” – mondta a csíkszeredai nyitányon Szarka Gábor konzul, aki szerint az olvasás a fantázia erősítésére is kiváló, és ha olvasunk, saját filmünk rendezői is vagyunk. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkaközössége is bekapcsolódott a csíkszeredai maratonba, amelynek a Petőfi Sándor általános iskola V.-VI. osztályos diákjai voltak az első diák felolvasói. De hangfelvételről magát Tamásit is hallhatta pár percig a közönség.
A felnőttek közül Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője indította a sort, megköszönve a szervezőknek, hogy Tamásira esett a választás, aki a szerkesztőség számára „az alfa”. Hagyományosan az aktuális szerző fényképével és adataival ellátott, dekoratív könyvjelzőt is kapnak a felolvasók.
A Kájoni Könyvtár emellett Tamási műveiből és a róla szóló kiadványokból kiállítással készült. Érdekes összeolvasni az életrajzi forrásokat, dokumentumokat is tartalmazó kötetekből, hogy az író neve eredetileg Tamás János volt, az „i” betűt pedig szerzőként vette fel, miként azt a farkaslaki Tamások családjából kikerült diplomások tették.
A felolvasáshoz a helyszíneken csatlakozni kívánóknak a helyszíni szervezőkkel kell egyeztetniük – a rendezvény 18 órakor zárul.
2014 óta a Kájoni János Megyei Könyvtár a rendezvény főszervezője. A nemzetközi felolvasó maratonhoz bárhol a világon csatlakozni lehet, egyénileg és csoportosan is. Eddig választott szerzők: Benedek Elek, Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor és Tamási Áron.
2016-ban regisztráltak, országok szerint: 1. Románia: 32. 400 felolvasó – 16 megye – 133 település – 210 intézményben 2. Magyarország: 4495 felolvasó– 22 település – 20 intézmény és magánszemélyek 3. Felvidék : 662 felolvasó – 7 település – 7 intézmény 4. Kárpátalja: 372 felolvasó – 4 település – 4 intézmény 5. Belgium: Brüsszel 25 felolvasó – 1 település – 2 intézmény 6. Írország: Dublin - nincs pontos adat a résztvevőkről 7. Németország: Bad König – 1 résztvevő 8. USA: Los Angeles, Cleveland 61 felolvasó – 2 település – 3 intézmény (Magyar Kulturális Szövetség, Bocskai Rádió, Cleveland magyar iskola) 9. Dánia: Kolding 2 felolvasó – 1 település
Gellért Edit. maszol.ro
Egyszerre olvas fel nyilvánosan kedden a világ 9 országában közel 39 ezer résztvevő Tamási Áron műveiből a VIII. Nemzetközi felolvasó maratonon. Az ötlet 8 éve Székelyudvarhelyről, László Judit zenetanár-művelődésszervezőtől indult el, és a közösségi összetartozás erejét hivatott növelni.
Csíkszeredában nyitották meg kedden egy órától a világszerte évente megszervezett felolvasó maratont, amelyen halála 50 éves évfordulóján idén Tamás Áron műveiből olvasnak fel a világ 9 országában, 170 településen. A regisztráltak száma szerint közel 39 ezren olvasnak fel az Ábel-regények szerzőjének írásaiból – tájékoztatott a főszervező Kájoni János megyei könyvtár osztályvezetője.
Kopacz Katalin elmondta, Csíkszeredában idén négyezren jelentkeztek a maraton, ez a legnagyobb regisztrált szám a rendezvénybe bekapcsolódó városok közül. Hargita megyében összesen 19 ezren regisztráltak február 21-ig, ez megyék szintjén a legtöbb, nyilván, a szám mindenütt magasabb is lehet estére. Az osztályvezető érdekességként megemlítette: idén Belgiumban is két helyszínen olvasnak fel, a brüsszeli Magyar Házból és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő irodájából is több tucatnyian regisztráltak.
Az ötlet, hogy egy magyar szerző műveiből az egész világon, nyilvánosan tartsanak felolvasást, László Judittól, a székelyudvarhelyi Forrásközpont egykori munkatársától származik. A szándék szerint a közös felolvasás az összetartozást erősíti. Az első évben 1700-an kapcsolódtak be, a résztvevői rekord eddig a tavalyi negyvenezer fő volt.
Tamási-hangfelvételt is meghallgattak
„Az ízes magyar szavak a könyvekben laknak” – mondta a csíkszeredai nyitányon Szarka Gábor konzul, aki szerint az olvasás a fantázia erősítésére is kiváló, és ha olvasunk, saját filmünk rendezői is vagyunk. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkaközössége is bekapcsolódott a csíkszeredai maratonba, amelynek a Petőfi Sándor általános iskola V.-VI. osztályos diákjai voltak az első diák felolvasói. De hangfelvételről magát Tamásit is hallhatta pár percig a közönség.
A felnőttek közül Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője indította a sort, megköszönve a szervezőknek, hogy Tamásira esett a választás, aki a szerkesztőség számára „az alfa”. Hagyományosan az aktuális szerző fényképével és adataival ellátott, dekoratív könyvjelzőt is kapnak a felolvasók.
A Kájoni Könyvtár emellett Tamási műveiből és a róla szóló kiadványokból kiállítással készült. Érdekes összeolvasni az életrajzi forrásokat, dokumentumokat is tartalmazó kötetekből, hogy az író neve eredetileg Tamás János volt, az „i” betűt pedig szerzőként vette fel, miként azt a farkaslaki Tamások családjából kikerült diplomások tették.
A felolvasáshoz a helyszíneken csatlakozni kívánóknak a helyszíni szervezőkkel kell egyeztetniük – a rendezvény 18 órakor zárul.
2014 óta a Kájoni János Megyei Könyvtár a rendezvény főszervezője. A nemzetközi felolvasó maratonhoz bárhol a világon csatlakozni lehet, egyénileg és csoportosan is. Eddig választott szerzők: Benedek Elek, Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor és Tamási Áron.
2016-ban regisztráltak, országok szerint: 1. Románia: 32. 400 felolvasó – 16 megye – 133 település – 210 intézményben 2. Magyarország: 4495 felolvasó– 22 település – 20 intézmény és magánszemélyek 3. Felvidék : 662 felolvasó – 7 település – 7 intézmény 4. Kárpátalja: 372 felolvasó – 4 település – 4 intézmény 5. Belgium: Brüsszel 25 felolvasó – 1 település – 2 intézmény 6. Írország: Dublin - nincs pontos adat a résztvevőkről 7. Németország: Bad König – 1 résztvevő 8. USA: Los Angeles, Cleveland 61 felolvasó – 2 település – 3 intézmény (Magyar Kulturális Szövetség, Bocskai Rádió, Cleveland magyar iskola) 9. Dánia: Kolding 2 felolvasó – 1 település
Gellért Edit. maszol.ro
2016. február 23.
Tamási Áront így még sosem olvastak
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
A maraton központi helyszíne a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár volt, itt mintegy háromszáz gyerek és felnőtt olvasott fel Tamási műveiből. „Az olvasás közösségépítő, összetartó erőt jelent, célunk, minél többen megszólaltatni egy nagy magyar író, költő műveit”– fogalmazták meg a maraton üzenetét a szervezők. Csíkszeredából húsz intézmény 3900 felolvasóval regisztrált, Hargita megyében 60 településről több mint 18 ezer személy kapcsolódott be a rendezvénybe, országszinten 16 megye 131 településén olvastak kedden. Idén nyolc országból – Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Belgium, Írország, Németország, Egyesült Államok, Dánia – 5618 felolvasó jelezte, hogy részt vesz a maratonon. Főként iskolákból jelentkeztek csoportok, de számos más intézmény, szervezet tagjai örvendeztették meg egymást Tamási gondolataival, ugyanakkor egyéni jelentkezők is szép számmal voltak.
A megyei könyvtárban a maraton első felolvasója Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője volt. „Igyekeztem aktuális olvasmányt választani, és mivel elég idétlen időket élünk, a Helytelen világ című 1931-es Tamási-kötet kezdő novellájából olvasok fel egy rövid részletet” – vezette fel a hallgatóságnak. Lövétei után Balog László, a Sapientia EMTE könyvtárigazgatója olvasott fel, majd Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársai.
Székelyudvarhely: nyolc óra szüntelen felolvasás a könyvtárban
Nyolc órán keresztül szünet nélkül olvasták fel a farkaslaki író műveit a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár öt termében. Kedden délelőtt a rendezvény megnyitásával tisztelegtek iskolájuk névadója előtt a Tamási Áron Gimnázium diákjai, a könyvtárban elsőként Laczkó György intézményvezető olvasott fel. László Judit szervező elmondta, kedden majdnem hatszázan tértek be a könyvtárba felolvasni, főként diákok, ám a délután folyamán többen családi programként vettek részt az eseményen. A Móra Ferenc, Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban teljes létszámmal bekapcsolódtak a maratonba.
dvarhelyen összesen tizenhárom intézményből 2817 részvevő, Székelykeresztúron pedig hét intézményből 1733 részvevő csatlakozott a nyolcadik felolvasómaratonhoz.
Gyergyószentmiklós: népszerű volt, jövőre is megtartják
Gyergyószentmiklóson több mint kilencszázan jelentkeztek be az eseményre és olvastak fel Tamási Áron életművéből. A kisebbeknek meséket, a nagyobb diákoknak pedig novellákat készítettek elő a Városi Könyvtárban. A nap folyamán egyébként bárkit szívesen fogadtak a felnőttek köréből is, a felolvasást reggel a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ igazgatója, Fórika Sebestyén indította.
„A bejelentkezett több mint kilencszáz felolvasó nagy része középiskolás, de a város iskoláiból nagyon sok elemi osztályos is részt vett a rendezvényen. Tervezzük, hogy jövőre is csatlakozunk, megszervezzük e népszerű programot, hiszen a tavalyi hatszáz körüli jelentkező idénre több mint kilencszázra duzzadt” – mondta az igazgató.
Marosvásárhely: közel ezren olvastak fel
„Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, magyarázatot kerestem s néha írtam” – ez a Tamási Áron-idézet volt a mottója a marosvásárhelyi felolvasás záró ünnepi műsorának kedden délután a Bernády Házban, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az RMDSZ Nőszervezetének közös szervezésében. Brandner Emőke magyar nyelv- és irodalom szakos tanár a lapunknak elmondta, a gimnázium minden osztályában olvastak, összesen 55 tanuló vette kezébe kedden Tamási Áron valamelyik könyvét. Így az író publicisztikai írásaiból, novelláiból, regényeiből, színpadi műveiből, életrajzi írásaiból olvastak, illetve rövid jelenetet adtak elő.
Az esemény idején a tanárnő Tamásiról szólva kiemelte, hogy az író az életet tartotta a legfontosabb értéknek, székelynek vallotta magát, a többi nemzet tiszteletére biztatott. Az itthon maradást szorgalmazta, és bár ő a világháború után Budapesten telepedett le, sokat fontolgatta a hazatérést. Ő volt az, aki az 1937-es marosvásárhelyi találkozón először fogalmazta meg az anyanyelvi oktatás, kultúra fontosságát. Végül saját kívánságára itthon temették el. Ám hazajövetele még a koporsóban sem volt viszontagságoktól mentes. Az történt ugyanis, hogy Farkaslaka (románul Lupeni) helyett a román vasút először a Zsil-völgyébe, Lupénybe szállította az író földi maradványait.
A felolvasómaratonról A felolvasómaratont László Judit kezdeményezésére szervezték meg 2009-ben Székelyudvarhelyen, ahol Benedek Elek műveiből olvastak. A Kájoni János Megyei Könyvtár 2014-től főszervezője a rendezvénynek, együttműködésben Hargita Megye Tanácsával. Az évek során Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor műveit szólaltatták meg a felolvasók, az esemény nemzetközi szintűvé nőtte ki magát, tavaly közel 12 országban 40 ezren olvastak fel. Az idei rendezvénybe bekapcsolódók számát néhány nap múlva összesítik a könyvtár munkatársai. Jövőben Szabó Magda műveiből olvasnak fel a maratonon.
Antal Erika, Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
A maraton központi helyszíne a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár volt, itt mintegy háromszáz gyerek és felnőtt olvasott fel Tamási műveiből. „Az olvasás közösségépítő, összetartó erőt jelent, célunk, minél többen megszólaltatni egy nagy magyar író, költő műveit”– fogalmazták meg a maraton üzenetét a szervezők. Csíkszeredából húsz intézmény 3900 felolvasóval regisztrált, Hargita megyében 60 településről több mint 18 ezer személy kapcsolódott be a rendezvénybe, országszinten 16 megye 131 településén olvastak kedden. Idén nyolc országból – Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Belgium, Írország, Németország, Egyesült Államok, Dánia – 5618 felolvasó jelezte, hogy részt vesz a maratonon. Főként iskolákból jelentkeztek csoportok, de számos más intézmény, szervezet tagjai örvendeztették meg egymást Tamási gondolataival, ugyanakkor egyéni jelentkezők is szép számmal voltak.
A megyei könyvtárban a maraton első felolvasója Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője volt. „Igyekeztem aktuális olvasmányt választani, és mivel elég idétlen időket élünk, a Helytelen világ című 1931-es Tamási-kötet kezdő novellájából olvasok fel egy rövid részletet” – vezette fel a hallgatóságnak. Lövétei után Balog László, a Sapientia EMTE könyvtárigazgatója olvasott fel, majd Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársai.
Székelyudvarhely: nyolc óra szüntelen felolvasás a könyvtárban
Nyolc órán keresztül szünet nélkül olvasták fel a farkaslaki író műveit a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár öt termében. Kedden délelőtt a rendezvény megnyitásával tisztelegtek iskolájuk névadója előtt a Tamási Áron Gimnázium diákjai, a könyvtárban elsőként Laczkó György intézményvezető olvasott fel. László Judit szervező elmondta, kedden majdnem hatszázan tértek be a könyvtárba felolvasni, főként diákok, ám a délután folyamán többen családi programként vettek részt az eseményen. A Móra Ferenc, Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban teljes létszámmal bekapcsolódtak a maratonba.
dvarhelyen összesen tizenhárom intézményből 2817 részvevő, Székelykeresztúron pedig hét intézményből 1733 részvevő csatlakozott a nyolcadik felolvasómaratonhoz.
Gyergyószentmiklós: népszerű volt, jövőre is megtartják
Gyergyószentmiklóson több mint kilencszázan jelentkeztek be az eseményre és olvastak fel Tamási Áron életművéből. A kisebbeknek meséket, a nagyobb diákoknak pedig novellákat készítettek elő a Városi Könyvtárban. A nap folyamán egyébként bárkit szívesen fogadtak a felnőttek köréből is, a felolvasást reggel a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ igazgatója, Fórika Sebestyén indította.
„A bejelentkezett több mint kilencszáz felolvasó nagy része középiskolás, de a város iskoláiból nagyon sok elemi osztályos is részt vett a rendezvényen. Tervezzük, hogy jövőre is csatlakozunk, megszervezzük e népszerű programot, hiszen a tavalyi hatszáz körüli jelentkező idénre több mint kilencszázra duzzadt” – mondta az igazgató.
Marosvásárhely: közel ezren olvastak fel
„Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, magyarázatot kerestem s néha írtam” – ez a Tamási Áron-idézet volt a mottója a marosvásárhelyi felolvasás záró ünnepi műsorának kedden délután a Bernády Házban, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az RMDSZ Nőszervezetének közös szervezésében. Brandner Emőke magyar nyelv- és irodalom szakos tanár a lapunknak elmondta, a gimnázium minden osztályában olvastak, összesen 55 tanuló vette kezébe kedden Tamási Áron valamelyik könyvét. Így az író publicisztikai írásaiból, novelláiból, regényeiből, színpadi műveiből, életrajzi írásaiból olvastak, illetve rövid jelenetet adtak elő.
Az esemény idején a tanárnő Tamásiról szólva kiemelte, hogy az író az életet tartotta a legfontosabb értéknek, székelynek vallotta magát, a többi nemzet tiszteletére biztatott. Az itthon maradást szorgalmazta, és bár ő a világháború után Budapesten telepedett le, sokat fontolgatta a hazatérést. Ő volt az, aki az 1937-es marosvásárhelyi találkozón először fogalmazta meg az anyanyelvi oktatás, kultúra fontosságát. Végül saját kívánságára itthon temették el. Ám hazajövetele még a koporsóban sem volt viszontagságoktól mentes. Az történt ugyanis, hogy Farkaslaka (románul Lupeni) helyett a román vasút először a Zsil-völgyébe, Lupénybe szállította az író földi maradványait.
A felolvasómaratonról A felolvasómaratont László Judit kezdeményezésére szervezték meg 2009-ben Székelyudvarhelyen, ahol Benedek Elek műveiből olvastak. A Kájoni János Megyei Könyvtár 2014-től főszervezője a rendezvénynek, együttműködésben Hargita Megye Tanácsával. Az évek során Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor műveit szólaltatták meg a felolvasók, az esemény nemzetközi szintűvé nőtte ki magát, tavaly közel 12 országban 40 ezren olvastak fel. Az idei rendezvénybe bekapcsolódók számát néhány nap múlva összesítik a könyvtár munkatársai. Jövőben Szabó Magda műveiből olvasnak fel a maratonon.
Antal Erika, Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro
2016. február 24.
Besúgótörténeteket is feltár a Kényszerek - tanúságtevők című kötet
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelentlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki. Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltártaz „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaikellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintettszekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit. maszol.ro
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelentlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki. Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltártaz „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaikellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintettszekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit. maszol.ro
2016. február 25.
Besúgótörténeteket is feltár a Kényszerek - tanúságtevők című kötet
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelenlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki. Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltárta az „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaik ellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintett szekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit
maszol.ro
A napokban megjelent Kényszerek – tanúságtevők című könyvét mutatták be kedd este Csíkszeredában a szerző, Oláh Sándor jelenlétében. A helyi Pro Print Könyvkiadónál megjelent kötet élettörténeteket gyűjt egybe, többek között a Szekuritáténak beszervezett személyek ténykedését, életútját is feltárja.
„Történetek a legrosszabb évszázadból” alcímet viseli Oláh Sándor Tanúságtevők címmel, a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent könyve, melyet népes hallgatóság jelenlétében mutattak be kedd este a Hargita Megyei Kulturális Központ pinceklubjában. A könyv néhány olyan egyéni történetet idéz fel, amelyek a század társadalmi változásainak sodrában formálódtak, és miként az előszóból is kiderül: a társadalomkutató a letűnt életformák, életvilágok tapasztalattörténeteit kötetbe szerkesztve, a könyvet emlékezet-könyvnek nevezi.
Mint a szerző előbocsájtotta: azért fontos, hogy ezek a 20. századi történetek ne merüljenek feledésbe, mert „ha a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, a diktatórikus uralom áldozatainak történetei nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében, az a későbbi nemzedéknek is tanulságul szolgál”. Mint mondta: célja „alulnézeti” rálátást nyújtani az évszázad felkavaró történéseinek: háborúk, gyász, kényszermunka, menekülések és a források révén azt igyekezett megérteni, hogyan értették a saját helyzetüket az érintettek.
Társadalmilag reprezentatív élethelyzetek
Beszélgetőtársként, Molnár Vilmos író, a könyv szerkesztője idézte a szaktudományi vélekedést, miszerint az emlékezet az egyetlen olyan közeg, amiben az identitás kialakul. Mint jelezte: hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az emlékezet egyfajta tárház, ám az érintettség folytán különféle emlékezés jön létre, illetve ugyanazon történésről különféleképpen is emlékezhetnek a résztvevők. Így a kötetben összegyűjtött élettörténetek emlékezői is rácáfolnak helyenként a közemlékezetre. Például, amikor a Brassóban szolgáló falubéliek emlékeznek vissza, milyen vágyakozva várták a városba kerülést – semmiképpen nem volt szégyenletes „szolgálni menni”.
Oláh Sándor elmondta, a kötet élettörténeteit az köti össze, hogy társadalmilag érvényes, reprezentatív élethelyzeteket emel ki. Molnár Vilmos felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben két „típusú” besúgó élettörténete is rögzül: egy erdélyi teológus professzoré, aki „lojálisan”, évtizedekig jelentett, de a szerző feltárta az „áldozat” minőségében beszervezettek történeteit is, aki kínzatásaik ellenére alig pár év után megtagadta a kollaborálást.
Oláh Sándor többek között elmondta, a könyvben szereplő teológus professzor, unitárius lelkész besúgó-történetének anyagát könnyű volt beszereznie: az érintett szekus dossziéja anyagai eleve egybe voltak gyűjtve a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). Ez az esetelemző tanulmány egyébként az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült, és ő is a hat fős kutatócsoport tagja volt.
Ez a feltárás részleteiben közlésre is került a Székelyföld kulturális folyóiratban. A kötetben szereplő, kínzásoknak alávetett, mégis kilépésével „erkölcsi győzelmet arató” cipészmester történetéhez az irattári adatok mellett a személyes megélés, a retorziók adataihoz a hozzátartozók segítségét is köszöni, akik még a 70-es évek végén is diszkriminálva voltak a kilépés miatt. A kutató szerint fontos tudni, hogy lehetett nemet mondani a beszervezetteknek.
A könyv az emlékezetkultúrának is szentel tanulmányt zárófejezetében. Mint Molnár Vilmos fogalmazott: a kötet által nyújtott társadalmi-emlékezeti leletegyüttes annál inkább aktuális, mivel ma „szervezett emlékezés korában élünk”.
Gellért Edit
maszol.ro
2016. május 23.
Harcosok nyomában György Attilával
Vérvonal lett volna a címe, aztán Temesi Ferenc javaslatára született a Harminchárom – hangzott el pénteken este Sepsiszentgyörgyön György Attila regényéről, „valószínűtlen családtörténetéről”, melynek kapcsán a szerző vallja: „Minden, ami nem lehetetlen, igaz. És minden, ami valószínű, előbb-utóbb bizonyossággá válik.”
György Attila csíkszeredai író (fotó), a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője. Harminchárom című regénye 2002-ben jelent meg, idén a kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület újra kiadta, ez alkalomból beszélgetett a szerzővel Bogdán László író a Tein Teaházban. Harminchárom hős története a 33 fejezet, a család végtelen vonulásainak lehetünk tanúi, magyarázta, az első, Caius Tarquinius nevű etruszk harcos történetéből számtalan elágazás, út nyílik, az ő leszármazottainak története a regény, a harminchárom történet címe azonos a hősök nevével. György Attila hőseiben közös – hangoztatta Bogdán –, hogy szeretik a szabadságot, és ezért hajlandóak életüket is áldozni, a hősök állandóan harcolnak, a harc az elemük.
Nem mindenki harcol karddal, harc az is, amikor helyesen cselekszel, helyesen dolgozol – jegyezte meg György Attila, hozzáfűzve: ha nincs érték, amiért harcolni érdemes, az az élet nem is érdekes. A harminchárom történet ezer évet jelent, Krisztus előtt 50-ben kezdődik és 1971-ben, György Attila születése évében ér véget. Könyvének utolsó hat fejezete már a realitás talaján jár, a saját, valós családtörténete, a harmickettedik, Dénes című fejezet például gyimesi üknagyapját idézi. Bogdán László felvetésére, miszerint történelmi regénye vállalja a személyességet, a hősök egyes szám első személyben szólnak, György Attila azt válaszolta, a történelem semmit nem ér, ha nincs emberi élet benne. Megjegyezte azt is, Ugron Zsolna felajánlotta, megírja a Harminchárom női változatát. Könyvének végszavában György Attila azt írja: „A hely, a térség szelleme az, ami valószínűsíti a valószínűtlen családtörténeteket. Itt, a népek országútján ősidők óta latin, kelta, parthus, szász, vandál, arab, normann, szarmata, szkíta, szláv, török, ugor és ki tudja, milyen népek keveredtek a népek teremtésének csodálatos receptje szerint. Mindez nem sokat jelent. Csak annyit jelent, etruszkok vagyunk, kelták, parthusok, szászok, vandálok, türkök, szlávok, besenyők. Jelen esetben magyarok. És még akkor is székelyek, csángók, palócok, mert magyarnak lenni sem olyan egyszerű.”
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vérvonal lett volna a címe, aztán Temesi Ferenc javaslatára született a Harminchárom – hangzott el pénteken este Sepsiszentgyörgyön György Attila regényéről, „valószínűtlen családtörténetéről”, melynek kapcsán a szerző vallja: „Minden, ami nem lehetetlen, igaz. És minden, ami valószínű, előbb-utóbb bizonyossággá válik.”
György Attila csíkszeredai író (fotó), a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője. Harminchárom című regénye 2002-ben jelent meg, idén a kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület újra kiadta, ez alkalomból beszélgetett a szerzővel Bogdán László író a Tein Teaházban. Harminchárom hős története a 33 fejezet, a család végtelen vonulásainak lehetünk tanúi, magyarázta, az első, Caius Tarquinius nevű etruszk harcos történetéből számtalan elágazás, út nyílik, az ő leszármazottainak története a regény, a harminchárom történet címe azonos a hősök nevével. György Attila hőseiben közös – hangoztatta Bogdán –, hogy szeretik a szabadságot, és ezért hajlandóak életüket is áldozni, a hősök állandóan harcolnak, a harc az elemük.
Nem mindenki harcol karddal, harc az is, amikor helyesen cselekszel, helyesen dolgozol – jegyezte meg György Attila, hozzáfűzve: ha nincs érték, amiért harcolni érdemes, az az élet nem is érdekes. A harminchárom történet ezer évet jelent, Krisztus előtt 50-ben kezdődik és 1971-ben, György Attila születése évében ér véget. Könyvének utolsó hat fejezete már a realitás talaján jár, a saját, valós családtörténete, a harmickettedik, Dénes című fejezet például gyimesi üknagyapját idézi. Bogdán László felvetésére, miszerint történelmi regénye vállalja a személyességet, a hősök egyes szám első személyben szólnak, György Attila azt válaszolta, a történelem semmit nem ér, ha nincs emberi élet benne. Megjegyezte azt is, Ugron Zsolna felajánlotta, megírja a Harminchárom női változatát. Könyvének végszavában György Attila azt írja: „A hely, a térség szelleme az, ami valószínűsíti a valószínűtlen családtörténeteket. Itt, a népek országútján ősidők óta latin, kelta, parthus, szász, vandál, arab, normann, szarmata, szkíta, szláv, török, ugor és ki tudja, milyen népek keveredtek a népek teremtésének csodálatos receptje szerint. Mindez nem sokat jelent. Csak annyit jelent, etruszkok vagyunk, kelták, parthusok, szászok, vandálok, türkök, szlávok, besenyők. Jelen esetben magyarok. És még akkor is székelyek, csángók, palócok, mert magyarnak lenni sem olyan egyszerű.”
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 27.
Mindenféléről egyenesen – Álljunk meg egy szóra Lövétei Lázár Lászlóval
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 2.
Jó költészetből nagy költészet
A kisebbségi irodalmak kategóriában Vak visszhang című verseskötetéért Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, illetve Ivo Muncian szerb költő vehette át a Romániai Írók Szövetsége által kiosztott, az elmúlt év legjobb könyveit értékelő díjat.
Az elismeréseket kedden este a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban adták át. A Romániai Írók Szövetsége nagydíját Mircea Cărtărescu nyerte el Solenoid című kötetéért.
Fekete Vince a Krónika megkeresésére elmondta: örül az elismerésnek, akárcsak az eddigi díjaknak, de ez nem valaminek a végét jelenti. „A díj és a vele járó öröm természetesen nem azt jelenti, hogy lefékeztem, ugyanúgy megyek tovább, mint eddig, csak legyen erő és egészség. Ha valaki benne van egy nagyobb tervben, akkor igyekszik előre tekinteni" – fogalmazott Fekete Vince. A költő elárulta, hogy már évek óta dolgozik a Vargaváros című verseskötetén, amely Kézdivásárhely egykori céheinek, a tímárok, kalaposok, üstösök világába kalauzolja majd az olvasót. A kézirat jelenleg több száz oldalra rúg, ezzel a hatalmas anyaggal bajlódik a szerző, mint mondta a versek egyelőre a helyüket keresik a szövegtestben, folyamatosan változtatja a sorrendjüket, de a verseken belül is akad szerkesztenivalója.
Kemény István budapesti költő szerint Fekete Vince most díjazott, válogatott és új verseket tartalmazó kötetéből, a Vak visszhangból kiderül, „hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet". Ezzel kapcsolatban a költő elmondta, ez nem azt jelenti, hogy másképp dolgozna, mint eddig, a kötet szerkesztése közben, ahogy végiglapozta a korábbi könyveit, és kiválogatta azokból a szerinte legjobbakat, neki is alkalma volt újra számba venni az eredményeket.
„A kritikusok is rámutattak erre, és magam is meggyőződhettem róla, hogy az első két kötetem után érzékelhető egy jelentőseb változás, fordulat a költészetemben. Az első kettőben még más hang szólalt meg, igaz ezekben a csírákban, torokköszörülésekben is feltűnnek már itt-ott az előremutató motívumok, amelyek a későbbi írásaimban váltak meghatározóvá, ott tudtak kibontakozni" – fogalmazott ezzel kapcsolatban a szerző. „Fekete Vince a cáfolata számomra minden olyan gondolatnak, amely szerint a költészet meghalt. Az ő verseiben iróniával elegyülő fájdalom jelentkezik. Fekete Vince tudja, hogy mi a vers" – írta a könyvről és szerzőjéről Markó Béla költő.
A Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókszervezete egyébként múlt héten osztotta ki a tavalyi könyvtermést értékelő díjait. Cseke Péter tavaly megjelent Borongós ég alatt, illetve Valori ale presei maghiare din România (1919–2004) című sajtótörténeti munkáiért Kacsó Sándor-díjban részesült, Horváth Benji költő pedig Beatcore című verseskötetéért kapta meg a Dsida Jenő-díjat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
A kisebbségi irodalmak kategóriában Vak visszhang című verseskötetéért Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, illetve Ivo Muncian szerb költő vehette át a Romániai Írók Szövetsége által kiosztott, az elmúlt év legjobb könyveit értékelő díjat.
Az elismeréseket kedden este a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban adták át. A Romániai Írók Szövetsége nagydíját Mircea Cărtărescu nyerte el Solenoid című kötetéért.
Fekete Vince a Krónika megkeresésére elmondta: örül az elismerésnek, akárcsak az eddigi díjaknak, de ez nem valaminek a végét jelenti. „A díj és a vele járó öröm természetesen nem azt jelenti, hogy lefékeztem, ugyanúgy megyek tovább, mint eddig, csak legyen erő és egészség. Ha valaki benne van egy nagyobb tervben, akkor igyekszik előre tekinteni" – fogalmazott Fekete Vince. A költő elárulta, hogy már évek óta dolgozik a Vargaváros című verseskötetén, amely Kézdivásárhely egykori céheinek, a tímárok, kalaposok, üstösök világába kalauzolja majd az olvasót. A kézirat jelenleg több száz oldalra rúg, ezzel a hatalmas anyaggal bajlódik a szerző, mint mondta a versek egyelőre a helyüket keresik a szövegtestben, folyamatosan változtatja a sorrendjüket, de a verseken belül is akad szerkesztenivalója.
Kemény István budapesti költő szerint Fekete Vince most díjazott, válogatott és új verseket tartalmazó kötetéből, a Vak visszhangból kiderül, „hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet". Ezzel kapcsolatban a költő elmondta, ez nem azt jelenti, hogy másképp dolgozna, mint eddig, a kötet szerkesztése közben, ahogy végiglapozta a korábbi könyveit, és kiválogatta azokból a szerinte legjobbakat, neki is alkalma volt újra számba venni az eredményeket.
„A kritikusok is rámutattak erre, és magam is meggyőződhettem róla, hogy az első két kötetem után érzékelhető egy jelentőseb változás, fordulat a költészetemben. Az első kettőben még más hang szólalt meg, igaz ezekben a csírákban, torokköszörülésekben is feltűnnek már itt-ott az előremutató motívumok, amelyek a későbbi írásaimban váltak meghatározóvá, ott tudtak kibontakozni" – fogalmazott ezzel kapcsolatban a szerző. „Fekete Vince a cáfolata számomra minden olyan gondolatnak, amely szerint a költészet meghalt. Az ő verseiben iróniával elegyülő fájdalom jelentkezik. Fekete Vince tudja, hogy mi a vers" – írta a könyvről és szerzőjéről Markó Béla költő.
A Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókszervezete egyébként múlt héten osztotta ki a tavalyi könyvtermést értékelő díjait. Cseke Péter tavaly megjelent Borongós ég alatt, illetve Valori ale presei maghiare din România (1919–2004) című sajtótörténeti munkáiért Kacsó Sándor-díjban részesült, Horváth Benji költő pedig Beatcore című verseskötetéért kapta meg a Dsida Jenő-díjat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 3.
Díjazták Fekete Vincét
A Romániai Írók Szövetsége május 31-én a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban Fekete Vince költőt (fotó) is díjazta Vak visszhang című verseskötetéért a kisebbségi irodalmak kategóriában, így ez az alkotás is az elmúlt év legjobb könyvei közé került. Fekete Vince, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese jelenleg is dolgozik új kötetén, melynek a Vargaváros címet adta, s már több száz oldalas vázlata van, ezeket a verseket próbálja sorba rendezni. Az alkotás Kézdivásárhely egykori céheinek, valamint tímárok, kalaposok világába varázsolja az olvasót. Ivo Muncian szerb költőt is a kisebbségi irodalmak kategóriában ismerték el; a Romániai Írók Szövetsége nagydíját Solenoid című kötetéért Mircea Cărtărescu nyerte.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A Romániai Írók Szövetsége május 31-én a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban Fekete Vince költőt (fotó) is díjazta Vak visszhang című verseskötetéért a kisebbségi irodalmak kategóriában, így ez az alkotás is az elmúlt év legjobb könyvei közé került. Fekete Vince, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese jelenleg is dolgozik új kötetén, melynek a Vargaváros címet adta, s már több száz oldalas vázlata van, ezeket a verseket próbálja sorba rendezni. Az alkotás Kézdivásárhely egykori céheinek, valamint tímárok, kalaposok világába varázsolja az olvasót. Ivo Muncian szerb költőt is a kisebbségi irodalmak kategóriában ismerték el; a Romániai Írók Szövetsége nagydíját Solenoid című kötetéért Mircea Cărtărescu nyerte.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. június 4.
Székely-magyar származású volt Tudor Arghezi édesanyja (Román–magyar irodalomtörténeti szenzáció)
Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar.
Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait.
„Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg.
Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.”
Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar.
Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait.
„Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg.
Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.”
Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 9.
Számos erdélyi szerző és kiadó lesz jelen a budapesti Ünnepi Könyvhéten
Számos erdélyi szerző és könyvkiadó lesz jelen a június 9. és 13. között szervezett 87. Ünnepi Könyvhéten, Budapesten.
A rendezvényt Magyarország-szerte több mint 80 településen szervezik meg, központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren pedig több mint ezer szerző dedikálása várja az olvasóközönséget – mondta el Keresztury Tibor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója Budapesten.
Tarján Tamás irodalomtörténész a könyvhét újdonságairól szólva úgy fogalmazott: egy-két terület kivételével az idei könyvtermés kiemelkedően nívós, jelentős anyagot sorakoztat fel. A költészetet „tapasztalt rókák" és eddig kevésbé ismert, ám a „mély vízbe dobáskor jól bevált" fiatal alkotók képviselik – hangsúlyozta.
Erdélyi kiadók sátra
Az erdélyi kiadók külön sátorban kínálják kiadványaikat a Vörösmarty téren. Itt lehet találkozni majd többek közt a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel és Bágyoni Szabó István költővel, prózaíróval, aki június 11-én dedikálja nemrégiben megjelent, Erdélyi hármasoltár című trilógiáját. Közös standja lesz a kolozsvári Koinónia Kiadónak és a csíkszeredai Bookart Kiadónak, itt pénteken és szombaton dedikálnak erdélyi szerzők, többek közt Markó Béla költő, Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, Zágoni Balázs író, Márton Evelin író, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész.
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó is tart könyvbemutatókat: Gálfalvi Ágnes mutatja be a kiadó képviseletében Ady András Bogivilág című verseskötetét, valamint Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Szombaton tartanak beszélgetést Demény Péter Apamozsár című esszékötetéről és a nemzedékek közötti viszonyról a romániai magyar irodalomban, az eseményen a szerző, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, valamint a Lector Kiadó képviselői is részt vesznek.
A Koinónia egyébként már kedden bemutatott három gyermekkönyvet Budapesten: Gál Andrea Fecske utca 12., Gergely Edó Monyónyár és Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című kötetét – a szerzőkkel Rostás-Péter Emese felelős szerkesztő beszélgetett. Az erdélyi gyermekirodalom képviselőjeként Simon Réka Zsuzsanna is részt vesz a könyvhéten: szombaton a Vörösmarty-szobor melletti színpadon mesél olvasóinak-hallgatóinak a Majdnem egy tucat királylány! című rendezvény keretében.
Kíméletlen könyv a háborúról
Az 1992-ben elhunyt Székely János író, költő munkásságát méltatják a rendezvényen: A nyugati hadtest című, első ízben 1979-ben megjelent, most a Partvonal Kiadónál újra napvilágot látott könyvét Dragomán György marosvásárhelyi származású író mutatja be a közönségnek.
„Vékony, de annál súlyosabb kötet, hét összefüggő történet a második világháborúról egy fiatal lovas kadét nézőpontjából, számomra talán a legfontosabb könyv, amit magyarul valaha is a háborúról írtak. Székely János kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy mit és hogyan tesz az egyénnel a hadigépezet. Mindegyik történet sokáig velünk marad: egy kadétot az egész század kínoz és megaláz; egy tanárból lett tiszt arra kényszerül, hogy kivégezze dezertáló diákját; a visszavonuló sereg lemaradóit módszeresen likvidálja egy motorbiciklin le-fel száguldozó, farkaskutyás, angyali tekintetű német – a kötet fejezetei hideg szenvtelenséggel elemzik a vereség etikáját, élesen intenzív képekben mutatják meg, hogyan formál mindent és mindenkit a saját képére a háború, miként születik a becsület, a rettegés és a kegyetlenség szövedékéből valami feltartóztathatatlan borzalom" – írta Dragomán György a könyvről.
Az Ünnepi Könyvhét a maga nemében páratlan esemény Európában, valódi hungarikum, hiszen több mint nyolc évtizedes múltra tekint vissza, és az ország minden jelentős településén egy időben rendezik meg – hangsúlyozta Keresztury Tibor. Hozzáfűzte: a Vörösmarty téren idén is több mint 200 kiadó képviselteti magát, az alkalomra megjelenő újdonságokat felvonultató könyvheti listán pedig 90 kiadó – 76 magyarországi és 14 határon túli – 323 friss kiadványa szerepel. A lista legolcsóbb könyve idén 800 forint, míg legdrágább tétele mintegy 12 000 forint, aki valamennyi újdonságot szeretné megvásárolni, több mint 970 ezer forintot költhet el. A 87. Ünnepi Könyvhetet és a 15. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Esterházy Péter nyitja meg csütörtökön, a vidéki országos megnyitónak idén Gyula ad otthont.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
Számos erdélyi szerző és könyvkiadó lesz jelen a június 9. és 13. között szervezett 87. Ünnepi Könyvhéten, Budapesten.
A rendezvényt Magyarország-szerte több mint 80 településen szervezik meg, központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren pedig több mint ezer szerző dedikálása várja az olvasóközönséget – mondta el Keresztury Tibor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója Budapesten.
Tarján Tamás irodalomtörténész a könyvhét újdonságairól szólva úgy fogalmazott: egy-két terület kivételével az idei könyvtermés kiemelkedően nívós, jelentős anyagot sorakoztat fel. A költészetet „tapasztalt rókák" és eddig kevésbé ismert, ám a „mély vízbe dobáskor jól bevált" fiatal alkotók képviselik – hangsúlyozta.
Erdélyi kiadók sátra
Az erdélyi kiadók külön sátorban kínálják kiadványaikat a Vörösmarty téren. Itt lehet találkozni majd többek közt a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel és Bágyoni Szabó István költővel, prózaíróval, aki június 11-én dedikálja nemrégiben megjelent, Erdélyi hármasoltár című trilógiáját. Közös standja lesz a kolozsvári Koinónia Kiadónak és a csíkszeredai Bookart Kiadónak, itt pénteken és szombaton dedikálnak erdélyi szerzők, többek közt Markó Béla költő, Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, Zágoni Balázs író, Márton Evelin író, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész.
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó is tart könyvbemutatókat: Gálfalvi Ágnes mutatja be a kiadó képviseletében Ady András Bogivilág című verseskötetét, valamint Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Szombaton tartanak beszélgetést Demény Péter Apamozsár című esszékötetéről és a nemzedékek közötti viszonyról a romániai magyar irodalomban, az eseményen a szerző, Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, valamint a Lector Kiadó képviselői is részt vesznek.
A Koinónia egyébként már kedden bemutatott három gyermekkönyvet Budapesten: Gál Andrea Fecske utca 12., Gergely Edó Monyónyár és Zágoni Balázs Kolozsvári mesék című kötetét – a szerzőkkel Rostás-Péter Emese felelős szerkesztő beszélgetett. Az erdélyi gyermekirodalom képviselőjeként Simon Réka Zsuzsanna is részt vesz a könyvhéten: szombaton a Vörösmarty-szobor melletti színpadon mesél olvasóinak-hallgatóinak a Majdnem egy tucat királylány! című rendezvény keretében.
Kíméletlen könyv a háborúról
Az 1992-ben elhunyt Székely János író, költő munkásságát méltatják a rendezvényen: A nyugati hadtest című, első ízben 1979-ben megjelent, most a Partvonal Kiadónál újra napvilágot látott könyvét Dragomán György marosvásárhelyi származású író mutatja be a közönségnek.
„Vékony, de annál súlyosabb kötet, hét összefüggő történet a második világháborúról egy fiatal lovas kadét nézőpontjából, számomra talán a legfontosabb könyv, amit magyarul valaha is a háborúról írtak. Székely János kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy mit és hogyan tesz az egyénnel a hadigépezet. Mindegyik történet sokáig velünk marad: egy kadétot az egész század kínoz és megaláz; egy tanárból lett tiszt arra kényszerül, hogy kivégezze dezertáló diákját; a visszavonuló sereg lemaradóit módszeresen likvidálja egy motorbiciklin le-fel száguldozó, farkaskutyás, angyali tekintetű német – a kötet fejezetei hideg szenvtelenséggel elemzik a vereség etikáját, élesen intenzív képekben mutatják meg, hogyan formál mindent és mindenkit a saját képére a háború, miként születik a becsület, a rettegés és a kegyetlenség szövedékéből valami feltartóztathatatlan borzalom" – írta Dragomán György a könyvről.
Az Ünnepi Könyvhét a maga nemében páratlan esemény Európában, valódi hungarikum, hiszen több mint nyolc évtizedes múltra tekint vissza, és az ország minden jelentős településén egy időben rendezik meg – hangsúlyozta Keresztury Tibor. Hozzáfűzte: a Vörösmarty téren idén is több mint 200 kiadó képviselteti magát, az alkalomra megjelenő újdonságokat felvonultató könyvheti listán pedig 90 kiadó – 76 magyarországi és 14 határon túli – 323 friss kiadványa szerepel. A lista legolcsóbb könyve idén 800 forint, míg legdrágább tétele mintegy 12 000 forint, aki valamennyi újdonságot szeretné megvásárolni, több mint 970 ezer forintot költhet el. A 87. Ünnepi Könyvhetet és a 15. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Esterházy Péter nyitja meg csütörtökön, a vidéki országos megnyitónak idén Gyula ad otthont.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 27.
Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjével
A Székelyföld folyóiratot szerkesztő Fekete Vincét legalább annyian ismerik költőként, mint tehetséggondozóként: a Helikon Serény Múmia rovatában számos, ma már elismert költő-író pályáját egyengette. Legutóbbi kötete, a Vak visszhang, a kisebbségi irodalmak kategóriában idén májusban elnyerte a Romániai Írók Szövetsége díját.
– Frissen jelent meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség című verses meseregényed. Az ajánlásban azt írod, nagy elődök nyomdokain lépdel hősöd, Cincogósi Elemér. Milyen irodalmi előzmények mentén született meg a verses meseregényed?
– Visszamehetnénk hirtelen Csokonai Békaegérharcáig, Arany Bolond Istókjáig, A nagyidai cigányokig, Petőfitől A helység kalapácsáig, mint nagyon erős előzményekig, sőt mintákig vagy a vígeposzokig, eposzparódiákig, de akár magáig „Dante apóig” is, ahogy „meg is idéződik” ő (is) a föld gyomrába alászálló Cinben (fejezetben).
De maradjunk csak a legközvetlenebbeknél, akiket a könyv elején fel is tüntettem két mottó erejéig: ők Bajor Andor és Veress Zoltán. Bajor bátor egeres művére gondolok (Egy bátor egér viszontagságai) és Veress Zoltán felező nyolcasban írt verses meséire: az Irgum-burgum Benedek, Pinduri, a kis csuri, Tóbiás és Kelemen, Rongy Elek, a példakép és Veszedelmes Jeromos című, mára nagyjából elfelejtett, de igen kitűnő munkákra.
– Az erdélyi gyerekirodalom hagyományaira támaszkodsz. Honnan jött az ötlet, hogy verses formát válassz az egértörténetednek? Jobban működik versben egy ilyen történet, vagy inkább az határozta meg a formát, hogy bár írsz tárcákat, mégis elsősorban költő vagy?
– Verses forma volt a Veress Zoltáné is, bár ő nem vitte végig hosszabban, egy-egy „regényen” keresztül a sztorijait. Ez a fajta verses minta tehát innen, távolabbról Aranytól, közelebbről meg Veress Zoltántól jön, amúgy pedig kihívás is volt, ki akartam próbálni magam, hogy lássuk, meg tudom-e írni a legkritikusabb közönségnek, a számítógépes generáció gyermekeinek úgy, hogy élvezetes, érdekes, fordulatos, az „agyacskát” állandóan újabb és újabb impulzusokkal „bombázó” munka legyen.
– Az említett kötet mellett Vak visszhang címmel megjelent a tavalyi évben egy válogatásköteted is, amelyért a Romániai Írók Szövetségének a díját is elnyerted. Miért érezted szükségét válogatáskötettel előrukkolni?
– Ez nemcsak válogatáskötet, mert a könyv végén egy szinte teljes verseskönyvnyi új vers is van benne. Számvetés, visszanézés, előretekintés, kijelölés stb. Ilyen közhelyeket lehetne mondani, merthogy ez (ezek) is egy kicsit a Vak visszhang. Le akartam tisztázni a magam számára is, hogy mi az, ami számomra vállalható, mi az, ami egy bizonyos léc fölé megy ebből a bő húszévnyi termésből. Ezek és ennyi, ahogy Székely János is mondta a Semmi – soha című kötete kapcsán.
– Az elmúlt időszakban sok szó esett az Előretolt Helyőrségről a magyar médiában – a különféle kultúrpolitikai belharc mellett hogy látod, mennyiben járulhat egy ilyen vita hozzá ahhoz, hogy a Helyőrség elmúlt huszonhat évét, a sorozatban megjelent köteteket, szerkesztőket a magyarországi közönség is jobban megismerhesse?
– Szerencse, hogy mi, erdélyiek, határon túliak vagy határon inneniek felülről, kívülről láthatjuk az egészet: kultúrpolitikai belharc, hisztériakeltés, nevezzük akárminek. De ha valaki egyáltalán emlékszik még arra (egypár, különben kitűnő név mellett), hogy kik is voltak még valamikor az Előretolt Helyőrség tagjai, szerzői, és érdekli is az egész, hát nézzen utána, olvassa el a könyveiket, a verseket, prózákat, mindent. Nem hiszem, hogy ennél jobb, átfogóbb „megismerés” lehetne.
– A kilencven után induló írónemzedékhez tartozol, sokáig a Helikon Serény Múmia rovatában tehetséggondozással is foglalkoztál, kezdő szerzők útjait egyengetted. Az elmúlt huszonöt évben elindult több tucat szerzőt átnézve látsz-e olyan típusú nemzedéki rétegződést, mint például a Forrás-sorozat nemzedékei? Vannak-e az erdélyi magyar kortárs lírának nagyobb „vonulatai”, sajátos arcai?
– Természetesen odafigyelek mindenre, amire tudok. A lírára azonban – talán – nagyobb a rálátásom. (Közelebb is áll a szívemhez.) Nem látok a Forrás-generációkéhoz fogható nemzedéki rétegződéseket. Talán csak kisebb, ad hoc csoportocskákat. És – visszatekintve – inkább nagyon erős, majd fokozatosan gyengülő koncentrikus köröket érzékelek az Erdélyi Híradóval kapcsolatban is. A közepén nagyon erőteljes volt a „csobbanás”, de ahogy haladt a nagyobb, kiterjedtebb körök, a szélek felé, egyre gyengült, halkult, halványodott. A mai kortárs lírában sem nagyobb vonulatokat, hanem egyes, nagyon erős alkotókat látok, a holdudvarukkal együtt, természetesen. Akik, az itteniek – többnyire – vigyázó szemüket Budapestre vetik. Onnan várva a visszaigazolást, az elismerést, ha úgy tetszik: a kanonizálást.
– Több, ma már Magyarországon is elismert, ismert író, költő említi neved, mint olyanét, aki úgymond elindította a pályáján, felfedezte a tehetségét – hogyan működik ez a folyamat, megkeresnek a szerkesztőségben, írnak neked?
– Megkeresnek, írnak, beküldik vagy behozzák az anyagaikat. Akkor aztán leülünk, vagy visszaírok nekik, sokáig levelezgetünk stb. Újabban vannak, érdekes módon, akik házi feladatot is kérnek, hogy miket/kiket olvassanak. Persze korábban is voltak hasonló dolgok, amikor – hogy most csak a prózáról beszéljünk – egy-egy kezdő, írogató kezébe adta az ember Tar Sándor, Szilágyi István, Bodor Ádám munkáit.
– Mint Székelyföld-szerkesztő, teret is adsz munkáiknak a lapban?
– A pályakezdő szerzőknek, ha jók, a legnagyobb teret tudjuk biztosítani. Kivételes öröm mindig, ha egy-egy újabb szerzőt fedezhetek fel, akiben érzem-látom a spirituszt, az erőt, a tehetséget, a kitartást.
– Udvartér címmel megjelent tárcanovelláid Háromszékhez kötődnek, Kézdivásárhelyhez. A bennük felvonultatott helyi pillanatképeket mi hívta életre? Nem tartottál attól, hogy esetleg magukra ismernek bennük az emberek, és megneheztelnek?
– Háromszékhez, Kézdivásárhelyhez kötődnek, de nemcsak, hanem az egész Székelyföldhöz – én inkább ezt mondanám. Életre hívójuk pedig talán az érintettség(em)ben keresendő. Foglalkoztattak, nem hagytak nyugton ezek a témák. És nem tartottam attól, hogy magukra ismernek vagy sem valakik. Ha tartottam volna, akkor nem publikálom őket. Volt, aki egy-egy típusban magára vélt ismerni, volt, aki valaki nagyon közelire. De többnyire szerették, értékelték a történeteket, hiszen belülről szólnak, mind róluk, mind rólam is: ha kell keményen, kegyetlen őszinteséggel, iróniával, humorral, de mindig valami belülről fakadó szeretettel is.
– A Székelyföld folyóirat szerkesztője vagy, de Kézdivásárhelyen élsz, most éppen Pestről tértél haza, nemrég Kolozsváron voltál – ez az utazó életforma mintha állandósult volna miután elhagytad Kolozsvárt. Jövő-menő ember vagy, vagy inkább ez a munkád folyománya?
– Én inkább itthon szeretnék üldögélni, szülőfalumban, ahol házunk van, az udvaron, írni, olvasni, kertészkedni, vagy csak nézni egyszerűen a felhők vonulását, a kertünkből jól belátható Háromszéki-medencét. És amikor már túl sok lenne ebből a csendből és a magányból, mint egykor Berzsenyi, felugrani egy kicsit a fővárosba. De – sajnos – a munkám, az elkötelezettségeim azt követelik meg, hogy nagyon gyakran utazgassak, jöjjünk-menjünk, nemcsak én, de a szerkesztőtársaim is.
Fekete Vince
József Attila-díjas költő, szerkesztő.
1965-ben született Kézdivásárhelyen. Felsőfokú tanulmányait 1989–1994 között a kolozsvári Babeș– Bolyai Tudományegyetemen, majd 1996–1999 közt a József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta. 1993–tól a Helikon irodalmi folyóirat Serény Múmia című rovatát szerkesztette, 1996-tól az Előretolt Helyőrség, 1999-től pedig a Székelyföld című folyóiratok szerkesztője. 1995-ben Soros-, 1997-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas, 2005-ben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíját. Fontosabb kötetei: Ütköző (1996), A Jóisten a hintaszékből (2002), Lesz maga juszt isa (2004), Csigabánat: gyermekversek (2008), Piros autó lábnyomai a hóban (2008), Udvartér (2008), Védett vidék (2010), Vak visszhang (2014).
Demeter Zsuzsa
Krónika (Kolozsvár)
A Székelyföld folyóiratot szerkesztő Fekete Vincét legalább annyian ismerik költőként, mint tehetséggondozóként: a Helikon Serény Múmia rovatában számos, ma már elismert költő-író pályáját egyengette. Legutóbbi kötete, a Vak visszhang, a kisebbségi irodalmak kategóriában idén májusban elnyerte a Romániai Írók Szövetsége díját.
– Frissen jelent meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség című verses meseregényed. Az ajánlásban azt írod, nagy elődök nyomdokain lépdel hősöd, Cincogósi Elemér. Milyen irodalmi előzmények mentén született meg a verses meseregényed?
– Visszamehetnénk hirtelen Csokonai Békaegérharcáig, Arany Bolond Istókjáig, A nagyidai cigányokig, Petőfitől A helység kalapácsáig, mint nagyon erős előzményekig, sőt mintákig vagy a vígeposzokig, eposzparódiákig, de akár magáig „Dante apóig” is, ahogy „meg is idéződik” ő (is) a föld gyomrába alászálló Cinben (fejezetben).
De maradjunk csak a legközvetlenebbeknél, akiket a könyv elején fel is tüntettem két mottó erejéig: ők Bajor Andor és Veress Zoltán. Bajor bátor egeres művére gondolok (Egy bátor egér viszontagságai) és Veress Zoltán felező nyolcasban írt verses meséire: az Irgum-burgum Benedek, Pinduri, a kis csuri, Tóbiás és Kelemen, Rongy Elek, a példakép és Veszedelmes Jeromos című, mára nagyjából elfelejtett, de igen kitűnő munkákra.
– Az erdélyi gyerekirodalom hagyományaira támaszkodsz. Honnan jött az ötlet, hogy verses formát válassz az egértörténetednek? Jobban működik versben egy ilyen történet, vagy inkább az határozta meg a formát, hogy bár írsz tárcákat, mégis elsősorban költő vagy?
– Verses forma volt a Veress Zoltáné is, bár ő nem vitte végig hosszabban, egy-egy „regényen” keresztül a sztorijait. Ez a fajta verses minta tehát innen, távolabbról Aranytól, közelebbről meg Veress Zoltántól jön, amúgy pedig kihívás is volt, ki akartam próbálni magam, hogy lássuk, meg tudom-e írni a legkritikusabb közönségnek, a számítógépes generáció gyermekeinek úgy, hogy élvezetes, érdekes, fordulatos, az „agyacskát” állandóan újabb és újabb impulzusokkal „bombázó” munka legyen.
– Az említett kötet mellett Vak visszhang címmel megjelent a tavalyi évben egy válogatásköteted is, amelyért a Romániai Írók Szövetségének a díját is elnyerted. Miért érezted szükségét válogatáskötettel előrukkolni?
– Ez nemcsak válogatáskötet, mert a könyv végén egy szinte teljes verseskönyvnyi új vers is van benne. Számvetés, visszanézés, előretekintés, kijelölés stb. Ilyen közhelyeket lehetne mondani, merthogy ez (ezek) is egy kicsit a Vak visszhang. Le akartam tisztázni a magam számára is, hogy mi az, ami számomra vállalható, mi az, ami egy bizonyos léc fölé megy ebből a bő húszévnyi termésből. Ezek és ennyi, ahogy Székely János is mondta a Semmi – soha című kötete kapcsán.
– Az elmúlt időszakban sok szó esett az Előretolt Helyőrségről a magyar médiában – a különféle kultúrpolitikai belharc mellett hogy látod, mennyiben járulhat egy ilyen vita hozzá ahhoz, hogy a Helyőrség elmúlt huszonhat évét, a sorozatban megjelent köteteket, szerkesztőket a magyarországi közönség is jobban megismerhesse?
– Szerencse, hogy mi, erdélyiek, határon túliak vagy határon inneniek felülről, kívülről láthatjuk az egészet: kultúrpolitikai belharc, hisztériakeltés, nevezzük akárminek. De ha valaki egyáltalán emlékszik még arra (egypár, különben kitűnő név mellett), hogy kik is voltak még valamikor az Előretolt Helyőrség tagjai, szerzői, és érdekli is az egész, hát nézzen utána, olvassa el a könyveiket, a verseket, prózákat, mindent. Nem hiszem, hogy ennél jobb, átfogóbb „megismerés” lehetne.
– A kilencven után induló írónemzedékhez tartozol, sokáig a Helikon Serény Múmia rovatában tehetséggondozással is foglalkoztál, kezdő szerzők útjait egyengetted. Az elmúlt huszonöt évben elindult több tucat szerzőt átnézve látsz-e olyan típusú nemzedéki rétegződést, mint például a Forrás-sorozat nemzedékei? Vannak-e az erdélyi magyar kortárs lírának nagyobb „vonulatai”, sajátos arcai?
– Természetesen odafigyelek mindenre, amire tudok. A lírára azonban – talán – nagyobb a rálátásom. (Közelebb is áll a szívemhez.) Nem látok a Forrás-generációkéhoz fogható nemzedéki rétegződéseket. Talán csak kisebb, ad hoc csoportocskákat. És – visszatekintve – inkább nagyon erős, majd fokozatosan gyengülő koncentrikus köröket érzékelek az Erdélyi Híradóval kapcsolatban is. A közepén nagyon erőteljes volt a „csobbanás”, de ahogy haladt a nagyobb, kiterjedtebb körök, a szélek felé, egyre gyengült, halkult, halványodott. A mai kortárs lírában sem nagyobb vonulatokat, hanem egyes, nagyon erős alkotókat látok, a holdudvarukkal együtt, természetesen. Akik, az itteniek – többnyire – vigyázó szemüket Budapestre vetik. Onnan várva a visszaigazolást, az elismerést, ha úgy tetszik: a kanonizálást.
– Több, ma már Magyarországon is elismert, ismert író, költő említi neved, mint olyanét, aki úgymond elindította a pályáján, felfedezte a tehetségét – hogyan működik ez a folyamat, megkeresnek a szerkesztőségben, írnak neked?
– Megkeresnek, írnak, beküldik vagy behozzák az anyagaikat. Akkor aztán leülünk, vagy visszaírok nekik, sokáig levelezgetünk stb. Újabban vannak, érdekes módon, akik házi feladatot is kérnek, hogy miket/kiket olvassanak. Persze korábban is voltak hasonló dolgok, amikor – hogy most csak a prózáról beszéljünk – egy-egy kezdő, írogató kezébe adta az ember Tar Sándor, Szilágyi István, Bodor Ádám munkáit.
– Mint Székelyföld-szerkesztő, teret is adsz munkáiknak a lapban?
– A pályakezdő szerzőknek, ha jók, a legnagyobb teret tudjuk biztosítani. Kivételes öröm mindig, ha egy-egy újabb szerzőt fedezhetek fel, akiben érzem-látom a spirituszt, az erőt, a tehetséget, a kitartást.
– Udvartér címmel megjelent tárcanovelláid Háromszékhez kötődnek, Kézdivásárhelyhez. A bennük felvonultatott helyi pillanatképeket mi hívta életre? Nem tartottál attól, hogy esetleg magukra ismernek bennük az emberek, és megneheztelnek?
– Háromszékhez, Kézdivásárhelyhez kötődnek, de nemcsak, hanem az egész Székelyföldhöz – én inkább ezt mondanám. Életre hívójuk pedig talán az érintettség(em)ben keresendő. Foglalkoztattak, nem hagytak nyugton ezek a témák. És nem tartottam attól, hogy magukra ismernek vagy sem valakik. Ha tartottam volna, akkor nem publikálom őket. Volt, aki egy-egy típusban magára vélt ismerni, volt, aki valaki nagyon közelire. De többnyire szerették, értékelték a történeteket, hiszen belülről szólnak, mind róluk, mind rólam is: ha kell keményen, kegyetlen őszinteséggel, iróniával, humorral, de mindig valami belülről fakadó szeretettel is.
– A Székelyföld folyóirat szerkesztője vagy, de Kézdivásárhelyen élsz, most éppen Pestről tértél haza, nemrég Kolozsváron voltál – ez az utazó életforma mintha állandósult volna miután elhagytad Kolozsvárt. Jövő-menő ember vagy, vagy inkább ez a munkád folyománya?
– Én inkább itthon szeretnék üldögélni, szülőfalumban, ahol házunk van, az udvaron, írni, olvasni, kertészkedni, vagy csak nézni egyszerűen a felhők vonulását, a kertünkből jól belátható Háromszéki-medencét. És amikor már túl sok lenne ebből a csendből és a magányból, mint egykor Berzsenyi, felugrani egy kicsit a fővárosba. De – sajnos – a munkám, az elkötelezettségeim azt követelik meg, hogy nagyon gyakran utazgassak, jöjjünk-menjünk, nemcsak én, de a szerkesztőtársaim is.
Fekete Vince
József Attila-díjas költő, szerkesztő.
1965-ben született Kézdivásárhelyen. Felsőfokú tanulmányait 1989–1994 között a kolozsvári Babeș– Bolyai Tudományegyetemen, majd 1996–1999 közt a József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta. 1993–tól a Helikon irodalmi folyóirat Serény Múmia című rovatát szerkesztette, 1996-tól az Előretolt Helyőrség, 1999-től pedig a Székelyföld című folyóiratok szerkesztője. 1995-ben Soros-, 1997-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas, 2005-ben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíját. Fontosabb kötetei: Ütköző (1996), A Jóisten a hintaszékből (2002), Lesz maga juszt isa (2004), Csigabánat: gyermekversek (2008), Piros autó lábnyomai a hóban (2008), Udvartér (2008), Védett vidék (2010), Vak visszhang (2014).
Demeter Zsuzsa
Krónika (Kolozsvár)
2016. július 16.
Fodorúr (Írói arcképcsarnokom)
Ha egy másik Világegyetem Ura lehetővé tenné, hogy a Földről magammal vihessem tárgyiasított emlékeimet, s abban a mennyországnyi végtelen térben egy varázspálca-suhintással ismét láthatóvá tenné múltamat, valós méretében ott állna virtuális Erdélyem közepén az én Kolozsvárom. Az a város, amelynek utcáira (kérésemre) csak azokat tenné újra élővé az a láthatatlan Felső Hatalom, akiket szerettem, s akkor bizony a pillanattá sűrített huszadik század végének, s az új évezred első éveinek föltámadó képsorában láthatnám, ahogy egy, a férfiéveinek delén járó úr, kezében egy szál fehér virággal, negyvenszer háromszázhatvanöt alkalommal megy valahova.
Negyven év minden napja sűrűsödne, s kezéből a virágok akkor sem tűnnének el, amikor megálljt parancsolna neki a hajdani Erzsébet út tetején a vég.
Fodor Sándor lenne az a férfi, aki negyvenes éveinek erőt sugárzó jelenségéből, e gyorsítás miatt szempillanatok alatt változna időssé, majd pedig valódi aggastyánná, de úgy, hogy tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét vinné virtuális Kolozsvárom egyik temetőjének sírjára. Azt hiszem, hogy azok, akik nem ismerték, s csak azt láthatták negyven esztendőn keresztül, ahogy kislánya sírjára viszi a virágot, úgy nevezhették magukban, hogy a „fehér szegfűs úr”. És nem is tévedtek. Egy valódi urat láthattak. Fodor urat.
Vannak emberek, akiket soha sem szólítottam keresztnevükön, pedig az a közel félszáz esztendős barátság, amely Fodor Sándorhoz fűzött, talán följogosíthatott volna erre.
Ő Fodorúr volt.
Egy szóban, megismételhetetlen tulajdonnévként, Fodorúr.
Amikor megismertem, 1964 decemberében, még éppen csak harminchat esztendős volt, de mindenki, még a vele egy szerkesztőségi szobában ülők is Fodor úrnak szólították. Azt hittem, hogy magázzák is, s mert akkor még nem ismertem annak a szertartásnak az eredetét, amely miatt néhány író „urazta” egymást, természetesen én is így szólítottam, és így fogom emlegetni halálomig.
A köztudatban úgy szerepel Fodor úr, mint a nagy sikerű Csipike gyermekkönyvek szerzője, de abban az időben, amikor a romániai magyar irodalomban még mindig a szocreál volt a maghatározó, s ez hatványozottan jelentkezett a prózában, Fodor úr néhányunknak megmutatta egy frissiben elkészült elbeszélését: A feltámadás elmArad címűt.
Revelációként hatott ránk, bölcsészhallgatók voltunk, Farkas Árpád is, Király László is, én is, amikor felolvasta, s egymás között arról beszéltünk napokig, hogy negyedszázadnyi másság után feltámadt újra az Erdélyi Helikon színvonala.
Olyan novella volt, amelynek részleteit felidézni nem is esne nehezemre.
Nem vagyok skatulyázó fajta, az egyetlen rendszer, amelyet használok, s amelynek nincsenek alrendszerei, az az, hogy szeretem vagy nem szeretem az illetőt.
És Fodor urat nem lehetett nem-szeretni. Csöndessége, fanyar humora s az a megértés, amely úgy sugárzott belőle, mint sötétben a fény, arra predesztinálta, hogy ne legyenek haragosai, hogy megjelenésének, amolyan igazi osztrák-magyar úriember jelenségének még az idegen is úgy adózzék, hogy ha nem is tudja, hogy az írók egymás között „úr”-nak szólítják már félszázada, ő is így nevezze majd: Fodorúr... Nevéhez úgy tapadt e megkülönböztetés, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha úgy címeznek neki levelet: Fodorúr Sándor, Kolozsvár, Erzsébet út…
Most, amikor a Székely Könyvtár sorozatban újra megjelent ez a felejthetetlen írás, önéletrajzi vallomásait is újraolvasva a Székelyföldben, fölsejlett bennem annak a világnak a képe, amelyben Erdély még hasonlított hajdani önmagához. Még polgárai voltak, nem csak lakosai, s e sokszínű világban, az azóta lebontott, karakterétől megfosztott Csíkszeredában, egy gyermek él, s még nem arra készül, hogy egyszer majd ő legyen a hiteles tanúja e köddé lett világnak. Csak él. Megéli a háború előtti Somlyót.
De lát, meglát, és elraktároz mindent. Olyasmit is, ami másnak lényegtelen lett volna, de Fodor úr gyermek- és fiatalkorának ezek a hangulatok, ízek, pillanatképek adták meg a szépségét. Csíksomlyó meghatározó volt Fodor úr életében, s nem véletlen, hogy az említett novella egy passió különös története.
A Jézus és Barabás között választani kényszerülő tömeg, abban a székely faluban, ahol a passiót századok óta megrendezik, most a fiatal páter biztatására másként választ, mint eddig, de az egyházi főhatóság nem engedheti meg, hogy valahol, valakik megváltoztassák a krisztusi történetet. Pünkösdkor újra kell rendezni a passiót, s a keresztre feszített fiatal páter tényleg meghal a kereszten. Tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét említettem, de ezt fel kell szorozni. Azoknak a tízezreknek a virágaival, akiknek gyermekkorukban meghatározó meséskönyvük volt a Csipike.
Mentorom volt. Kamaszéveim végén született novelláim kötetté szervezésénél bábáskodott, s előszót írt első könyvemhez.
Ez a néhány mondat nem utószó Fodorúr életéhez, csupán egyszerű emlékeztető óhajt lenni, annak a hitnek a reményében, hogy gyermekolvasók ezreiben még ma is él.
A lényéből sugárzó szeretettel Fodor úr sem tudta megváltoztatni a történelmet. Csupán annyit tett ebben az elidegenedett világban, hogy példát mutatott szeretetből, meg abból is, hogy milyennek kellene lennünk.
No, nem úrként, hanem emberként.
Vári Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha egy másik Világegyetem Ura lehetővé tenné, hogy a Földről magammal vihessem tárgyiasított emlékeimet, s abban a mennyországnyi végtelen térben egy varázspálca-suhintással ismét láthatóvá tenné múltamat, valós méretében ott állna virtuális Erdélyem közepén az én Kolozsvárom. Az a város, amelynek utcáira (kérésemre) csak azokat tenné újra élővé az a láthatatlan Felső Hatalom, akiket szerettem, s akkor bizony a pillanattá sűrített huszadik század végének, s az új évezred első éveinek föltámadó képsorában láthatnám, ahogy egy, a férfiéveinek delén járó úr, kezében egy szál fehér virággal, negyvenszer háromszázhatvanöt alkalommal megy valahova.
Negyven év minden napja sűrűsödne, s kezéből a virágok akkor sem tűnnének el, amikor megálljt parancsolna neki a hajdani Erzsébet út tetején a vég.
Fodor Sándor lenne az a férfi, aki negyvenes éveinek erőt sugárzó jelenségéből, e gyorsítás miatt szempillanatok alatt változna időssé, majd pedig valódi aggastyánná, de úgy, hogy tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét vinné virtuális Kolozsvárom egyik temetőjének sírjára. Azt hiszem, hogy azok, akik nem ismerték, s csak azt láthatták negyven esztendőn keresztül, ahogy kislánya sírjára viszi a virágot, úgy nevezhették magukban, hogy a „fehér szegfűs úr”. És nem is tévedtek. Egy valódi urat láthattak. Fodor urat.
Vannak emberek, akiket soha sem szólítottam keresztnevükön, pedig az a közel félszáz esztendős barátság, amely Fodor Sándorhoz fűzött, talán följogosíthatott volna erre.
Ő Fodorúr volt.
Egy szóban, megismételhetetlen tulajdonnévként, Fodorúr.
Amikor megismertem, 1964 decemberében, még éppen csak harminchat esztendős volt, de mindenki, még a vele egy szerkesztőségi szobában ülők is Fodor úrnak szólították. Azt hittem, hogy magázzák is, s mert akkor még nem ismertem annak a szertartásnak az eredetét, amely miatt néhány író „urazta” egymást, természetesen én is így szólítottam, és így fogom emlegetni halálomig.
A köztudatban úgy szerepel Fodor úr, mint a nagy sikerű Csipike gyermekkönyvek szerzője, de abban az időben, amikor a romániai magyar irodalomban még mindig a szocreál volt a maghatározó, s ez hatványozottan jelentkezett a prózában, Fodor úr néhányunknak megmutatta egy frissiben elkészült elbeszélését: A feltámadás elmArad címűt.
Revelációként hatott ránk, bölcsészhallgatók voltunk, Farkas Árpád is, Király László is, én is, amikor felolvasta, s egymás között arról beszéltünk napokig, hogy negyedszázadnyi másság után feltámadt újra az Erdélyi Helikon színvonala.
Olyan novella volt, amelynek részleteit felidézni nem is esne nehezemre.
Nem vagyok skatulyázó fajta, az egyetlen rendszer, amelyet használok, s amelynek nincsenek alrendszerei, az az, hogy szeretem vagy nem szeretem az illetőt.
És Fodor urat nem lehetett nem-szeretni. Csöndessége, fanyar humora s az a megértés, amely úgy sugárzott belőle, mint sötétben a fény, arra predesztinálta, hogy ne legyenek haragosai, hogy megjelenésének, amolyan igazi osztrák-magyar úriember jelenségének még az idegen is úgy adózzék, hogy ha nem is tudja, hogy az írók egymás között „úr”-nak szólítják már félszázada, ő is így nevezze majd: Fodorúr... Nevéhez úgy tapadt e megkülönböztetés, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha úgy címeznek neki levelet: Fodorúr Sándor, Kolozsvár, Erzsébet út…
Most, amikor a Székely Könyvtár sorozatban újra megjelent ez a felejthetetlen írás, önéletrajzi vallomásait is újraolvasva a Székelyföldben, fölsejlett bennem annak a világnak a képe, amelyben Erdély még hasonlított hajdani önmagához. Még polgárai voltak, nem csak lakosai, s e sokszínű világban, az azóta lebontott, karakterétől megfosztott Csíkszeredában, egy gyermek él, s még nem arra készül, hogy egyszer majd ő legyen a hiteles tanúja e köddé lett világnak. Csak él. Megéli a háború előtti Somlyót.
De lát, meglát, és elraktároz mindent. Olyasmit is, ami másnak lényegtelen lett volna, de Fodor úr gyermek- és fiatalkorának ezek a hangulatok, ízek, pillanatképek adták meg a szépségét. Csíksomlyó meghatározó volt Fodor úr életében, s nem véletlen, hogy az említett novella egy passió különös története.
A Jézus és Barabás között választani kényszerülő tömeg, abban a székely faluban, ahol a passiót századok óta megrendezik, most a fiatal páter biztatására másként választ, mint eddig, de az egyházi főhatóság nem engedheti meg, hogy valahol, valakik megváltoztassák a krisztusi történetet. Pünkösdkor újra kell rendezni a passiót, s a keresztre feszített fiatal páter tényleg meghal a kereszten. Tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét említettem, de ezt fel kell szorozni. Azoknak a tízezreknek a virágaival, akiknek gyermekkorukban meghatározó meséskönyvük volt a Csipike.
Mentorom volt. Kamaszéveim végén született novelláim kötetté szervezésénél bábáskodott, s előszót írt első könyvemhez.
Ez a néhány mondat nem utószó Fodorúr életéhez, csupán egyszerű emlékeztető óhajt lenni, annak a hitnek a reményében, hogy gyermekolvasók ezreiben még ma is él.
A lényéből sugárzó szeretettel Fodor úr sem tudta megváltoztatni a történelmet. Csupán annyit tett ebben az elidegenedett világban, hogy példát mutatott szeretetből, meg abból is, hogy milyennek kellene lennünk.
No, nem úrként, hanem emberként.
Vári Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 16.
Fodor Sándor: Válogatott novellák (Székely Könyvtár)
Nem egészen kilenc éve, 2007 júliusában jelent meg a Székelyföld folyóiratnak az a száma, amelyben Fodor Sándor így vall a vele készült beszélgetésben: „A tisztázatlan helyzeteket soha nem szerettem, ezeket mindig értelmezni próbáltam.” Ez a mondat lehet a kulcs az író novelláihoz.
Eljönnek a rokonok, hogy hazavigyék egy idős falusi bácsi hulláját a kórházból, már ott a szekéren a koporsó is, amikor kiderül, a bácsi él, így saját koporsójával együtt szekereztetik hazafelé. Egy szerzetes a középkorban megpróbálja Jézus tanításainak igazi lényegét belevinni a passiójátékba, amivel felháborítja a környék urát, aztán amikor a szerzetes annyira átadja magát szerepének, hogy kiszenved a kereszten, mindenki erősen be van gyulladva, mert mi lesz akkor, ha három nap múlva feltámad, s netán ítélkezni fog? A már Kaliforniában született, Szovátara ellátogató idős testvérpár hatalmas csalódással konstatálja, hogy ott semmi sem olyan, mint ahogyan gyermekkorukban édesapjuk mesélte. Egy öreg kertész éjjelente titokban a város kertjeit járva szakszerűen beoltja az elvadult gyümölcsfákat, ámulatos virág- és zöldségpalántákat ültet el, de az emberek bizalmatlansága és haragja nyomán csúfos véget ér, nem tudják megbocsátani neki a birtokháborítást. A kisvárosba hazalátogató olimpiai bokszbajnok kínos pillanatokat él át, amikor a tiszteletére rendezett ökölvívó-bemutatón kiderül: a közönség igazából nem annyira büszke, mint inkább irigy rá, azt szeretnék, ha földre kerülne. A távoli Nyugatról Erdélybe hazalátogató gazdag testvér nem tudja eloszlatni bátyja előítéleteit, amelyek még gyerekkori botlásai miatt rögzültek benne, emiatt tragikus véget ér. Valahol mindenik novella egy-egy félreértés története. A szereplőkből többnyire hiányzik az empátia, nem képesek vagy nem hajlandók beleképzelni magukat a másik helyébe, megérteni más felfogásmódokat, más értékrendeket. A kicsinyes önzés és az előítéletek korlátai kötik gúzsba őket. Pedig – hogy ismét Fodor Sándort idézzem –: „Az emberek iránti önzetlen ragaszkodás és bizalom nélkül elviselhetetlenné válhat az élet.”
Az író – alkatától függően többé vagy kevésbé áttételesen − saját benyomásait, élményeit, emlékeit dolgozza fel írásaiban. De nem minden emlékből születik írás, néha épp a legfontosabból nem. A Székelyföldben megjelent, fennebb említett interjúban Fodor Sándor beszél egy gyermekkori, saját bevallása szerint számára meghatározó élményéről, amikor kilenc-tízéves korában a Nagy- és a Kissomlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé. Erről az esetről nem született írása. Talán nem is lehet jól megírni az ilyent. De a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: „Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez, az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.”
Molnár Vilmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem egészen kilenc éve, 2007 júliusában jelent meg a Székelyföld folyóiratnak az a száma, amelyben Fodor Sándor így vall a vele készült beszélgetésben: „A tisztázatlan helyzeteket soha nem szerettem, ezeket mindig értelmezni próbáltam.” Ez a mondat lehet a kulcs az író novelláihoz.
Eljönnek a rokonok, hogy hazavigyék egy idős falusi bácsi hulláját a kórházból, már ott a szekéren a koporsó is, amikor kiderül, a bácsi él, így saját koporsójával együtt szekereztetik hazafelé. Egy szerzetes a középkorban megpróbálja Jézus tanításainak igazi lényegét belevinni a passiójátékba, amivel felháborítja a környék urát, aztán amikor a szerzetes annyira átadja magát szerepének, hogy kiszenved a kereszten, mindenki erősen be van gyulladva, mert mi lesz akkor, ha három nap múlva feltámad, s netán ítélkezni fog? A már Kaliforniában született, Szovátara ellátogató idős testvérpár hatalmas csalódással konstatálja, hogy ott semmi sem olyan, mint ahogyan gyermekkorukban édesapjuk mesélte. Egy öreg kertész éjjelente titokban a város kertjeit járva szakszerűen beoltja az elvadult gyümölcsfákat, ámulatos virág- és zöldségpalántákat ültet el, de az emberek bizalmatlansága és haragja nyomán csúfos véget ér, nem tudják megbocsátani neki a birtokháborítást. A kisvárosba hazalátogató olimpiai bokszbajnok kínos pillanatokat él át, amikor a tiszteletére rendezett ökölvívó-bemutatón kiderül: a közönség igazából nem annyira büszke, mint inkább irigy rá, azt szeretnék, ha földre kerülne. A távoli Nyugatról Erdélybe hazalátogató gazdag testvér nem tudja eloszlatni bátyja előítéleteit, amelyek még gyerekkori botlásai miatt rögzültek benne, emiatt tragikus véget ér. Valahol mindenik novella egy-egy félreértés története. A szereplőkből többnyire hiányzik az empátia, nem képesek vagy nem hajlandók beleképzelni magukat a másik helyébe, megérteni más felfogásmódokat, más értékrendeket. A kicsinyes önzés és az előítéletek korlátai kötik gúzsba őket. Pedig – hogy ismét Fodor Sándort idézzem –: „Az emberek iránti önzetlen ragaszkodás és bizalom nélkül elviselhetetlenné válhat az élet.”
Az író – alkatától függően többé vagy kevésbé áttételesen − saját benyomásait, élményeit, emlékeit dolgozza fel írásaiban. De nem minden emlékből születik írás, néha épp a legfontosabból nem. A Székelyföldben megjelent, fennebb említett interjúban Fodor Sándor beszél egy gyermekkori, saját bevallása szerint számára meghatározó élményéről, amikor kilenc-tízéves korában a Nagy- és a Kissomlyó közötti nyeregben egyedül gombászva találkozott egy őzzel, amelyik egészen közel, kéznyújtásnyira jött hozzá, és kíváncsian nézegették egymást. Ez a jelenet sokáig visszatért álmaiban, de ott is csak a várakozás. Az őz álmaiban sem jött el többé. Erről az esetről nem született írása. Talán nem is lehet jól megírni az ilyent. De a bizalmatlanság és előítéletek világában élő ember számára egy ilyen eset az önzetlenség és tisztaság zárványa lehet, amelyet rejtve kell őrizni valahol legbelül: „Maga volt a valósággá vált csoda. Egyéb kedves – vagy kevésbé kellemes – emlékeim immár jobbadán a feledés ködébe merülgetnek, de ez, az őzikés emlékem nem halványul. Talán fontosabb is minden másnál.”
Molnár Vilmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 20.
Képes történetek
Kezdődik a csernátoni olvasótábor
A Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal közösen negyedik éve szervez olvasó- és kézművestábort 5–8. osztályos tanulóknak. Képes történetek címmel ma indul a tábor, melyen a hasonló címmel szervezett vetélkedő első nyolc csapata vesz részt.
Az olvasótábori műhelyfoglalkozást, Szövegek, világok, szövegvilágok címmel, Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság elnöke és Gombosné Szabó Sára, a Kaposvári Egyetemi Könyvtár munkatársa vezetik, míg a kézműves-tevékenységeket a múzeum munkatársai biztosítják a táborlakóknak. A programot filmvetítések, beszélgetések, találkozók színesítik, olyan meghívottakkal, mint Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, majd Kispál Attila és Kispál Ágnes Evelin, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér munkatársai, akik interaktív foglalkozást tartanak a táborlakóknak. Idén is lesz színész és zenész meghívottja a tábornak, pénteken Kolcsár Józseffel, a Tamási Áron Színház színművészével zenés beszélgetés lesz a színészélet dolgairól, külön meghívott Lőfi Gellért zeneművész, a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója. Szombat este Zsidó Ferenc prózaíróval, az Eirodalom erdélyi irodalmi portál szerkesztőjével Laska Lajos világában kalandozhatnak az érdeklődők.
A kevés szabadidőt játékkal, Ika-vári túrával töltik a táborlakók, valamint Dimény H. Árpád költővel, a Székely Hírmondó napilap szerkesztőjével az immár hagyományos táborilap-szerkesztéssel foglalatoskodhatnak. A tábor ma délután kezdődik Müller Henrietta csapatösszerázó játékaival. A műhelyekbe, beszélgetésekbe bárki bekapcsolódhat.
A tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Sepsiszentgyörgyi Bertis Kft. és a Bukaresti Valvis Holding támogatja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kezdődik a csernátoni olvasótábor
A Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal közösen negyedik éve szervez olvasó- és kézművestábort 5–8. osztályos tanulóknak. Képes történetek címmel ma indul a tábor, melyen a hasonló címmel szervezett vetélkedő első nyolc csapata vesz részt.
Az olvasótábori műhelyfoglalkozást, Szövegek, világok, szövegvilágok címmel, Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság elnöke és Gombosné Szabó Sára, a Kaposvári Egyetemi Könyvtár munkatársa vezetik, míg a kézműves-tevékenységeket a múzeum munkatársai biztosítják a táborlakóknak. A programot filmvetítések, beszélgetések, találkozók színesítik, olyan meghívottakkal, mint Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, majd Kispál Attila és Kispál Ágnes Evelin, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér munkatársai, akik interaktív foglalkozást tartanak a táborlakóknak. Idén is lesz színész és zenész meghívottja a tábornak, pénteken Kolcsár Józseffel, a Tamási Áron Színház színművészével zenés beszélgetés lesz a színészélet dolgairól, külön meghívott Lőfi Gellért zeneművész, a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója. Szombat este Zsidó Ferenc prózaíróval, az Eirodalom erdélyi irodalmi portál szerkesztőjével Laska Lajos világában kalandozhatnak az érdeklődők.
A kevés szabadidőt játékkal, Ika-vári túrával töltik a táborlakók, valamint Dimény H. Árpád költővel, a Székely Hírmondó napilap szerkesztőjével az immár hagyományos táborilap-szerkesztéssel foglalatoskodhatnak. A tábor ma délután kezdődik Müller Henrietta csapatösszerázó játékaival. A műhelyekbe, beszélgetésekbe bárki bekapcsolódhat.
A tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Sepsiszentgyörgyi Bertis Kft. és a Bukaresti Valvis Holding támogatja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. július 20.
Könyv a megmAradásról
Mikes Zsigmonddal, Bánffy Farkassal, Teleki Kálmánnal és Horváth Tholdy Péterrel beszélgetett Oláh-Gál Elvira a tusványosi Janus Pannonius irodalmi kávéházban szerda délután. A beszélgetés apropóját a nemrégiben megjelent Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című interjúkötet bemutatása adta.
Oláh-Gál Elvira interjúinak nagy része a Székelyföld folyóiratban jelentek meg, a 19 beszélgetést tartalmazó könyvet a Székelyföld Alapítvány adta ki. A kötet húsz család történetét mutatja be. Oláh-Gál Elvira elmondta, igyekezett a családoknak azokat az idősebb képviselőit megszólítani, akik egyfelől a két világháború közötti időszakról is mesélni tudnak, illetve a szüleik, nagyszüleik révén közvetlenül tudnak beszélni a történetről, azért, hogy a huszadik századot be tudják mutatni.
„A könyv előszavát Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője jegyezte, ő volt a sorozat szerkesztője is. Ő úgy fogalmaz akkor amikor az interjúalanyok sorsát jellemzi, hogy az 1990 után külföldről hazatelepültek, elődeik visszaigényelt és csak részben visszakapott földjére jöttek vissza nagyon sokan közülük. Van olyan is, aki ősei anyanyelvét meg kellett tanulja, de a lényeg, hogy próbálják összeragasztani a múltat a jövővel ott, ahol a történelem elszakította” – magyarázta a szerző, majd arról kérdezte beszélgetőtársait, hogy „hol szakadt el a múlt és ki hol kezdte újra”.
A résztvevők többsége úgy véli, hogy egyfajta folytonosság mindig volt. Mikes Zsigmond rámutatott, hogy nem szakadt meg a történelem, mert a nagyszülei és a szülei szóbeli átadásában megmAradt bizonyos kontinuitás. „Én sem mondanám, hogy véget ért, van folytonosság. De attól is függ, hogy miben nézzük. Ha birtokokban nézzük, javakban, akkor mindenképp egyértelmű, hogy ez mikor ért véget, illetve, hogy a restitúciós törvényekkel próbál mindenki újrakezdeni. De nem ez a lényege az arisztokráciának, sokkal inkább egy mentalitás, vagy egy értékrend, gondolkodásmód. Amiben elbukott a kommunizmus, az az, hogy ők is azt gondolták, hogy ezeknek a családoknak a vagyonuk az, ami naggyá teszi őket. De nem. Sokkal inkább az őket jellemző értékrend volt az ami őket azzá tette akik. Ezt megkaptuk mi a nagyszülőktől, nagynéniktől. Ez abszolút folytonos. Ezt nem tudták elvenni soha, sőt erősíteni tudták. Van akiben a romantika, van akiben egyszerű küldetéstudat miatt” – hangsúlyozta Bánffy Farkas.
Teleki Kálmán elmondta, neki szerencséje volt, mert ő első kézből kapott meg mindent. „Lehet mondani, hogy megszakadt a vagyon, de nem szakadt meg a folytonosság. Mi ebben éltünk és ebben nőttünk fel.” Horváth Toldy Péter kiemelte, azért is értékes ez a kötet, mert nagyon alapos munka van mögötte. „Ezt referenciamunkának lehet tekinteni, amit ebben találunk, annak tényleg alaposan utánanézett a szerző minden szempontból.”
Péter Beáta
Oláh-Gál Elvira: Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa /Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2016/
Székelyhon.ro
Mikes Zsigmonddal, Bánffy Farkassal, Teleki Kálmánnal és Horváth Tholdy Péterrel beszélgetett Oláh-Gál Elvira a tusványosi Janus Pannonius irodalmi kávéházban szerda délután. A beszélgetés apropóját a nemrégiben megjelent Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című interjúkötet bemutatása adta.
Oláh-Gál Elvira interjúinak nagy része a Székelyföld folyóiratban jelentek meg, a 19 beszélgetést tartalmazó könyvet a Székelyföld Alapítvány adta ki. A kötet húsz család történetét mutatja be. Oláh-Gál Elvira elmondta, igyekezett a családoknak azokat az idősebb képviselőit megszólítani, akik egyfelől a két világháború közötti időszakról is mesélni tudnak, illetve a szüleik, nagyszüleik révén közvetlenül tudnak beszélni a történetről, azért, hogy a huszadik századot be tudják mutatni.
„A könyv előszavát Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője jegyezte, ő volt a sorozat szerkesztője is. Ő úgy fogalmaz akkor amikor az interjúalanyok sorsát jellemzi, hogy az 1990 után külföldről hazatelepültek, elődeik visszaigényelt és csak részben visszakapott földjére jöttek vissza nagyon sokan közülük. Van olyan is, aki ősei anyanyelvét meg kellett tanulja, de a lényeg, hogy próbálják összeragasztani a múltat a jövővel ott, ahol a történelem elszakította” – magyarázta a szerző, majd arról kérdezte beszélgetőtársait, hogy „hol szakadt el a múlt és ki hol kezdte újra”.
A résztvevők többsége úgy véli, hogy egyfajta folytonosság mindig volt. Mikes Zsigmond rámutatott, hogy nem szakadt meg a történelem, mert a nagyszülei és a szülei szóbeli átadásában megmAradt bizonyos kontinuitás. „Én sem mondanám, hogy véget ért, van folytonosság. De attól is függ, hogy miben nézzük. Ha birtokokban nézzük, javakban, akkor mindenképp egyértelmű, hogy ez mikor ért véget, illetve, hogy a restitúciós törvényekkel próbál mindenki újrakezdeni. De nem ez a lényege az arisztokráciának, sokkal inkább egy mentalitás, vagy egy értékrend, gondolkodásmód. Amiben elbukott a kommunizmus, az az, hogy ők is azt gondolták, hogy ezeknek a családoknak a vagyonuk az, ami naggyá teszi őket. De nem. Sokkal inkább az őket jellemző értékrend volt az ami őket azzá tette akik. Ezt megkaptuk mi a nagyszülőktől, nagynéniktől. Ez abszolút folytonos. Ezt nem tudták elvenni soha, sőt erősíteni tudták. Van akiben a romantika, van akiben egyszerű küldetéstudat miatt” – hangsúlyozta Bánffy Farkas.
Teleki Kálmán elmondta, neki szerencséje volt, mert ő első kézből kapott meg mindent. „Lehet mondani, hogy megszakadt a vagyon, de nem szakadt meg a folytonosság. Mi ebben éltünk és ebben nőttünk fel.” Horváth Toldy Péter kiemelte, azért is értékes ez a kötet, mert nagyon alapos munka van mögötte. „Ezt referenciamunkának lehet tekinteni, amit ebben találunk, annak tényleg alaposan utánanézett a szerző minden szempontból.”
Péter Beáta
Oláh-Gál Elvira: Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa /Székelyföld Alapítvány, Csíkszereda, 2016/
Székelyhon.ro
2016. augusztus 1.
„Az vagyok én, aki az írásaimból látszik”
– interjú Fekete Vince József Attila-díjas költővel –
Fekete Vince Kézdivásárhelyi író, költő, műfordítóval, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesével a kezdetekről, új meseregényéről, készülő verseskötetéről, a díjak jelentőségéről és a felnőtté válásról beszélgettünk.
– Egy olyan kérdéssel indítok, amelyet egy Helikonbeli interjúsorozatban elsőként tett fel az interjúalanyoknak. Ki Fekete Vince?
– Ez egy olyan kérdés, amire pontos, kimerítő válasz szinte nem is adható. Csak körüljárható, csak körülírható, csak körbetapogatható. Talán éppen ezért tesszük fel újra és újra másoknak is, de (jó esetben) főleg sajátmagunknak, hogy megtudjunk – önmagunkról – valami nagyon érvényeset. A felnőttség ezt (is) jelenti (az emberi, írói, művészi, bármelyik), az állandó rákérdezést: ki vagyok én, mit akarok, honnan jövök, hová megyek, szabad vagyok-e, stb. Az embernek teljesen fel kell nőnie, hogy igénye legyen ezekre a kérdésekre és a rájuk adott válaszokra. És amíg nem ad őszinte feleleteket önmagának, addig csupán „bábállapotban” leledzik: nem rendelkezik kötelességtudattal, felelősségtudattal, együttérzéssel; addig valamilyen infantilis viszonya van csupán önmagával és a valósággal. Az író is tehát állandóan önmagát, helyét, szerepét keresi a világban – írásaiban ezeket a kérdéseket próbálja megválaszolni. De főleg magamagát. Így hát annak, aki meg akarja tudni, hogy ki is egy író, költő (legalább megközelítőleg): olvassa az írásait, a műveit. Azoknál jobban, pontosabban, alaposabban, nagyobb találattal, magasabb százalékaránnyal nem tudja megválaszolni senki és semmi őt. Vagyis az vagyok én, akinek az írásaimból látszom. A hús-vér ember előbb-utóbb amúgy is eltűnik. Az írás pedig jó – szerencsés – esetben (talán) megmArad.
– Ha még emlékszik, mikor, minek, illetve kinek a hatására írta az első verseket?
– Az első versek, írások keletkezéstörténetében – emlékeimben – keverednek a könnyen fogyasztható „vásári darabok” a magas irodalom remekeivel. Arany Toldija, balladái egy padlásunkon talált, két világháború közötti, Édeskedves Erdélyországos siratóverssel, a Veronika, a fegyencbáró asszonya című füzetes regényújság füzetei Jókai és Mikszáth munkáival. A „mindenevő”, a falusi (polyáni) könyvtárba rendszeresen járó akkori gyermek mindenhonnan próbálta magába szívni a különböző hatásokat. És ezek mintájára megörökíteni aztán a saját „élményeit”. Úgy, ahogy az akkor sikerült. De az első vers egy Erdélyt sirató, kalendáriumos költemény „ihletésére” született. Középiskolásként már, onnan számítanám az „igazibb” darabokat, közelebbről Boér Géza, Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos, távolabbról pedig Arany, Babits, Petőfi, Radnóti, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, és még számosan a nyugatosok közül, no meg a Nagyvilág akkori, kezembe került számainak költői, és még nagyon sokan mások voltak az inspirálók.
– Lelkes támogatója az ifjú tehetségeknek. Mennyire tanulható a versírás, illetve tanulással mennyire elkerülhető a puszta rímfaragás?
– Van, ami tanulható, és van, ami nem. Az alapdolgokat természetesen el lehet sajátítani. Azt a pluszt viszont, ami adja az egész lényegét, azt talán magával hozza az ember. Hogy honnan? Valahonnan. Magunkban, legbelül. Egy vers csak „kalapál a malom”-szerű monoton rímtűzijáték, hogyha nincs meg benne ez a plusz, aminek még neve sincs igazából (jobb híján: duende); ha nincs meg benne ez a lélek, az egésznek a lelke, ami viszi, szárnyalásra készteti, megemeli, elrugaszkodtatja a földtől, akkor puszta mestermunka csak, széklábfaragás, jó mesterember verejtékkel kiizzadt kreációja.
– Mikor, hogyan dől el, hogy éppen prózát vagy verset ír?
– Mostanában egyre gyakrabban a vers felé billen az egyensúly. Az igaz, hogy bizonyos darabok az újabb versekből nagyon erősen a próza határán mozognak. De ez nem baj. Azt hiszem, hogy amikor prózaszöveget írtam, akkor is egyszer csak átkapcsolt az agyam, szinte tudatalattiban, a versre. Amikor szerkesztettem az új kiadású Udvartér című kötetemet, újraolvasván, magam is meglepődtem, hogy milyen erősen ritmizált részek, szinte versszövegek vannak benne. Elkezdődött valahol, s egyszer csak átváltott nagyon dinamikus versszövegbe. De recenziót, esszét, egyebet azért írok jócskán, minden hónapban egyet-kettőt, és évente egy-két esszé, tanulmány is kijön.
– Számos hazai és határon túli díj birtokosa, legutóbb május 31-én, a Romániai Írók Szövetsége az elmúlt év legjobb könyveit értékelve a kisebbségi irodalmak kategóriában a Vak visszhang című verseskötetéért díjazta. Mekkora jelentősége van az ön számára ennek a díjnak?
– Amikor több tucat könyv közül választanak ki, egy teljes év terméséből, kitűnő írók, költők könyvei közül, és mindezt hozzáértő emberek társasága teszi, hát ez nagyon elismerő, megtisztelő. Örülök neki – és minden díjnak is – nyilván; nagyon jólesik bármilyen visszajelzés. Ha szakmai, ha olvasói, egyaránt. Mindenik azt jelenti, hogy olvasnak, értékelnek, és ez csodálatos érzés, ha szeretik, amit csinálok. De ettől még (ahogy mondani szokás) helyén kell tudni kezelni a dolgokat. A munkámban nyilván serkent, stimulál, de – úgy gondolom – különösebben nem befolyásol. Ugyanazt írom/teszem, amit egyébként is tenném. Továbbra is.
– Nemrég meseregénye jelent meg. Korábban írt gyermekverseket, azonban gyerekei időközben felnőttek. Miről szól, és milyen indíttatásból született meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség?
– Természetesen a gyerekeimnek írtam, az ő ötleteiket (is) beépítve. Nagyjából tíz éve készül a könyv, az első részét, a legelső Cint (14-ből áll) több mint tíz esztendeje vetettem papírra. Nem igyekeztem a megjelenéssel. Most pedig ott vagyok, hogy kinőttek belőle. De belenőttek, belenőnek folyamatosan mások. Ezt remélem.
– A Vak visszhang Kézdivásárhelyi bemutatóján azt mondta, az Udvartér tárcakötetben beharangozott Vargaváros akkor jelenik meg, ha úgy érzi, minden darabja a helyére került. Hol tart jelenleg a „kirakósdival”, mikorra várható a kötet?
– Ez valami olyasmi lesz, mint az elágazó ösvények kertje, mert újabb elágazások, ösvények, csapások lépnek be a kötetbe, úgyhogy különösebben nem sietek vele (ezzel sem), mert ahogy íródik, ahogy a puzzle darabjai kirakódnak lassan, úgy érik is, konstruálódik is az egész. És nyilván nem csak kirakósdi ez, mert újabb szövegek születnek, a régiek meg újból és újból átalakulnak, csiszolódnak, változnak; megméretnek, és aztán mAradnak vagy kikerülnek. Még egy-egy folyóiratbeli megjelenés után is, a kötet megjelenése előtt, sok vers, sok minden módosulhat. Van egy olyan pillanat aztán, amikor megérzem, hogy innen már semmi nem hiányzik, hogy így már rendben van. Ekkor aztán jöhet a könyv. Ez még lehet egy év, de lehet kettő, akár három is.
– A lánya kicsengetésén a ballagókhoz intézett beszédében arra biztatta az „új, lelkes felnőtteket”, cselekedjenek legjobb belátásuk szerint, és vállalják a felelősséget tetteikért. Ez az elengedés, valamint a felelősségvállalásra való biztatás nem jellemző a Háromszéki szülőkre…
– Igen, a felnőttség nemcsak azt jelenti, hogy egy bizonyos kor után alkohollal is kiszolgálnak a bárpultnál, hanem hogy mostantól bármit teszek, azért vállalom a felelősséget; magyarán: a tetteimért, cselekedeteimért felvállalom a következményeket. Mi, szülők, természetesen segítünk, amiből tudunk, de ezentúl már felelős döntéseik vannak. Nem mellettük leszünk, mint eddig, hanem valahol mögöttük. És mostantól főleg a saját iránytűik szerint kell tájékozódniuk. Ha nem jó irányba mentek, csak magukra vethetnek. Veszteségeik pedig sokszor nagyobb tanítóik lehetnek, mint a győzelmeik. (Mondom kicsit Máraisan!) Hiszen nem csak fehér minden az életben, hanem fekete is. (Márai!) Így egész, így nagyszerű, és így gyönyörű ez a csodálatos teremtett világ.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
– interjú Fekete Vince József Attila-díjas költővel –
Fekete Vince Kézdivásárhelyi író, költő, műfordítóval, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesével a kezdetekről, új meseregényéről, készülő verseskötetéről, a díjak jelentőségéről és a felnőtté válásról beszélgettünk.
– Egy olyan kérdéssel indítok, amelyet egy Helikonbeli interjúsorozatban elsőként tett fel az interjúalanyoknak. Ki Fekete Vince?
– Ez egy olyan kérdés, amire pontos, kimerítő válasz szinte nem is adható. Csak körüljárható, csak körülírható, csak körbetapogatható. Talán éppen ezért tesszük fel újra és újra másoknak is, de (jó esetben) főleg sajátmagunknak, hogy megtudjunk – önmagunkról – valami nagyon érvényeset. A felnőttség ezt (is) jelenti (az emberi, írói, művészi, bármelyik), az állandó rákérdezést: ki vagyok én, mit akarok, honnan jövök, hová megyek, szabad vagyok-e, stb. Az embernek teljesen fel kell nőnie, hogy igénye legyen ezekre a kérdésekre és a rájuk adott válaszokra. És amíg nem ad őszinte feleleteket önmagának, addig csupán „bábállapotban” leledzik: nem rendelkezik kötelességtudattal, felelősségtudattal, együttérzéssel; addig valamilyen infantilis viszonya van csupán önmagával és a valósággal. Az író is tehát állandóan önmagát, helyét, szerepét keresi a világban – írásaiban ezeket a kérdéseket próbálja megválaszolni. De főleg magamagát. Így hát annak, aki meg akarja tudni, hogy ki is egy író, költő (legalább megközelítőleg): olvassa az írásait, a műveit. Azoknál jobban, pontosabban, alaposabban, nagyobb találattal, magasabb százalékaránnyal nem tudja megválaszolni senki és semmi őt. Vagyis az vagyok én, akinek az írásaimból látszom. A hús-vér ember előbb-utóbb amúgy is eltűnik. Az írás pedig jó – szerencsés – esetben (talán) megmArad.
– Ha még emlékszik, mikor, minek, illetve kinek a hatására írta az első verseket?
– Az első versek, írások keletkezéstörténetében – emlékeimben – keverednek a könnyen fogyasztható „vásári darabok” a magas irodalom remekeivel. Arany Toldija, balladái egy padlásunkon talált, két világháború közötti, Édeskedves Erdélyországos siratóverssel, a Veronika, a fegyencbáró asszonya című füzetes regényújság füzetei Jókai és Mikszáth munkáival. A „mindenevő”, a falusi (polyáni) könyvtárba rendszeresen járó akkori gyermek mindenhonnan próbálta magába szívni a különböző hatásokat. És ezek mintájára megörökíteni aztán a saját „élményeit”. Úgy, ahogy az akkor sikerült. De az első vers egy Erdélyt sirató, kalendáriumos költemény „ihletésére” született. Középiskolásként már, onnan számítanám az „igazibb” darabokat, közelebbről Boér Géza, Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos, távolabbról pedig Arany, Babits, Petőfi, Radnóti, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, és még számosan a nyugatosok közül, no meg a Nagyvilág akkori, kezembe került számainak költői, és még nagyon sokan mások voltak az inspirálók.
– Lelkes támogatója az ifjú tehetségeknek. Mennyire tanulható a versírás, illetve tanulással mennyire elkerülhető a puszta rímfaragás?
– Van, ami tanulható, és van, ami nem. Az alapdolgokat természetesen el lehet sajátítani. Azt a pluszt viszont, ami adja az egész lényegét, azt talán magával hozza az ember. Hogy honnan? Valahonnan. Magunkban, legbelül. Egy vers csak „kalapál a malom”-szerű monoton rímtűzijáték, hogyha nincs meg benne ez a plusz, aminek még neve sincs igazából (jobb híján: duende); ha nincs meg benne ez a lélek, az egésznek a lelke, ami viszi, szárnyalásra készteti, megemeli, elrugaszkodtatja a földtől, akkor puszta mestermunka csak, széklábfaragás, jó mesterember verejtékkel kiizzadt kreációja.
– Mikor, hogyan dől el, hogy éppen prózát vagy verset ír?
– Mostanában egyre gyakrabban a vers felé billen az egyensúly. Az igaz, hogy bizonyos darabok az újabb versekből nagyon erősen a próza határán mozognak. De ez nem baj. Azt hiszem, hogy amikor prózaszöveget írtam, akkor is egyszer csak átkapcsolt az agyam, szinte tudatalattiban, a versre. Amikor szerkesztettem az új kiadású Udvartér című kötetemet, újraolvasván, magam is meglepődtem, hogy milyen erősen ritmizált részek, szinte versszövegek vannak benne. Elkezdődött valahol, s egyszer csak átváltott nagyon dinamikus versszövegbe. De recenziót, esszét, egyebet azért írok jócskán, minden hónapban egyet-kettőt, és évente egy-két esszé, tanulmány is kijön.
– Számos hazai és határon túli díj birtokosa, legutóbb május 31-én, a Romániai Írók Szövetsége az elmúlt év legjobb könyveit értékelve a kisebbségi irodalmak kategóriában a Vak visszhang című verseskötetéért díjazta. Mekkora jelentősége van az ön számára ennek a díjnak?
– Amikor több tucat könyv közül választanak ki, egy teljes év terméséből, kitűnő írók, költők könyvei közül, és mindezt hozzáértő emberek társasága teszi, hát ez nagyon elismerő, megtisztelő. Örülök neki – és minden díjnak is – nyilván; nagyon jólesik bármilyen visszajelzés. Ha szakmai, ha olvasói, egyaránt. Mindenik azt jelenti, hogy olvasnak, értékelnek, és ez csodálatos érzés, ha szeretik, amit csinálok. De ettől még (ahogy mondani szokás) helyén kell tudni kezelni a dolgokat. A munkámban nyilván serkent, stimulál, de – úgy gondolom – különösebben nem befolyásol. Ugyanazt írom/teszem, amit egyébként is tenném. Továbbra is.
– Nemrég meseregénye jelent meg. Korábban írt gyermekverseket, azonban gyerekei időközben felnőttek. Miről szól, és milyen indíttatásból született meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség?
– Természetesen a gyerekeimnek írtam, az ő ötleteiket (is) beépítve. Nagyjából tíz éve készül a könyv, az első részét, a legelső Cint (14-ből áll) több mint tíz esztendeje vetettem papírra. Nem igyekeztem a megjelenéssel. Most pedig ott vagyok, hogy kinőttek belőle. De belenőttek, belenőnek folyamatosan mások. Ezt remélem.
– A Vak visszhang Kézdivásárhelyi bemutatóján azt mondta, az Udvartér tárcakötetben beharangozott Vargaváros akkor jelenik meg, ha úgy érzi, minden darabja a helyére került. Hol tart jelenleg a „kirakósdival”, mikorra várható a kötet?
– Ez valami olyasmi lesz, mint az elágazó ösvények kertje, mert újabb elágazások, ösvények, csapások lépnek be a kötetbe, úgyhogy különösebben nem sietek vele (ezzel sem), mert ahogy íródik, ahogy a puzzle darabjai kirakódnak lassan, úgy érik is, konstruálódik is az egész. És nyilván nem csak kirakósdi ez, mert újabb szövegek születnek, a régiek meg újból és újból átalakulnak, csiszolódnak, változnak; megméretnek, és aztán mAradnak vagy kikerülnek. Még egy-egy folyóiratbeli megjelenés után is, a kötet megjelenése előtt, sok vers, sok minden módosulhat. Van egy olyan pillanat aztán, amikor megérzem, hogy innen már semmi nem hiányzik, hogy így már rendben van. Ekkor aztán jöhet a könyv. Ez még lehet egy év, de lehet kettő, akár három is.
– A lánya kicsengetésén a ballagókhoz intézett beszédében arra biztatta az „új, lelkes felnőtteket”, cselekedjenek legjobb belátásuk szerint, és vállalják a felelősséget tetteikért. Ez az elengedés, valamint a felelősségvállalásra való biztatás nem jellemző a Háromszéki szülőkre…
– Igen, a felnőttség nemcsak azt jelenti, hogy egy bizonyos kor után alkohollal is kiszolgálnak a bárpultnál, hanem hogy mostantól bármit teszek, azért vállalom a felelősséget; magyarán: a tetteimért, cselekedeteimért felvállalom a következményeket. Mi, szülők, természetesen segítünk, amiből tudunk, de ezentúl már felelős döntéseik vannak. Nem mellettük leszünk, mint eddig, hanem valahol mögöttük. És mostantól főleg a saját iránytűik szerint kell tájékozódniuk. Ha nem jó irányba mentek, csak magukra vethetnek. Veszteségeik pedig sokszor nagyobb tanítóik lehetnek, mint a győzelmeik. (Mondom kicsit Máraisan!) Hiszen nem csak fehér minden az életben, hanem fekete is. (Márai!) Így egész, így nagyszerű, és így gyönyörű ez a csodálatos teremtett világ.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 8.
Az 1916-os román betörés a Székelyföldben
A Románia és az antant között 1916. augusztus 17-én létrejött titkos szerződésben rögzítették, hogy amennyiben Románia az antant oldalán belép a háborúba, s annak befejeződéséig hadban áll, akkor a háború után érvényesítheti területi követeléseit, s nagyjából a Tisza-vonaláig terjesztheti ki határait.
Tíz nap múlva, 1916. augusztus 17-én, a hadüzenettel egyidőben, a román csapatok átlépték a Kárpátokat. Azzal a szándékkal törtek be Erdélybe a románok, hogy érvényesítsék a szerződésben foglaltakat.
Jelentős anyagi károk keletkeztek ugyan, a lakosság egy része elmenekült, de a francia tisztek által felkészített, gyenge harcértékű román haderőt az osztrák-magyar és német csapatok hamarosan kiverték, olyannyira, hogy 1916 decemberében már Bukarestet is elfoglalhatták.
A Moldvába menekült román kormány sokáig vonakodott a békekötéstől, de miután Oroszország kilépett a háborúból, 1918. május 7-én az Osztrák-Magyar Monarchiával és szövetségeseivel különbékét kötött...
E vészterhes időszaknak, a megvalósuló politikai horrornak, annak irodalmi és történeti vonatkozásainak szenteli augusztusi számát a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld című folyóirat.
A tartalomból:
Nagy József: A cs. és kir. 82. „székely” gyalogezred az 1916. évi Bruszilov-offenzíva idején
Mihály János: Feljegyzések az 1916. évi román betörésről
Garda Dezső: Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó
Benkő Levente: Balázs Béla feljegyzései az 1916. évi menekülésről és következményeiről
Gottfried Barna: A Maros-védőállástól a Magyarosig. A m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred Erdélyben (1916. szeptember–1917. március)
Lukács Bence Ákos: IV. Károly király Székelyföldi látogatásai (1916–1918)
eloszekelyfold.com
A Románia és az antant között 1916. augusztus 17-én létrejött titkos szerződésben rögzítették, hogy amennyiben Románia az antant oldalán belép a háborúba, s annak befejeződéséig hadban áll, akkor a háború után érvényesítheti területi követeléseit, s nagyjából a Tisza-vonaláig terjesztheti ki határait.
Tíz nap múlva, 1916. augusztus 17-én, a hadüzenettel egyidőben, a román csapatok átlépték a Kárpátokat. Azzal a szándékkal törtek be Erdélybe a románok, hogy érvényesítsék a szerződésben foglaltakat.
Jelentős anyagi károk keletkeztek ugyan, a lakosság egy része elmenekült, de a francia tisztek által felkészített, gyenge harcértékű román haderőt az osztrák-magyar és német csapatok hamarosan kiverték, olyannyira, hogy 1916 decemberében már Bukarestet is elfoglalhatták.
A Moldvába menekült román kormány sokáig vonakodott a békekötéstől, de miután Oroszország kilépett a háborúból, 1918. május 7-én az Osztrák-Magyar Monarchiával és szövetségeseivel különbékét kötött...
E vészterhes időszaknak, a megvalósuló politikai horrornak, annak irodalmi és történeti vonatkozásainak szenteli augusztusi számát a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld című folyóirat.
A tartalomból:
Nagy József: A cs. és kir. 82. „székely” gyalogezred az 1916. évi Bruszilov-offenzíva idején
Mihály János: Feljegyzések az 1916. évi román betörésről
Garda Dezső: Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó
Benkő Levente: Balázs Béla feljegyzései az 1916. évi menekülésről és következményeiről
Gottfried Barna: A Maros-védőállástól a Magyarosig. A m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred Erdélyben (1916. szeptember–1917. március)
Lukács Bence Ákos: IV. Károly király Székelyföldi látogatásai (1916–1918)
eloszekelyfold.com
2016. augusztus 22.
Bakk Pál kilencven éve
Szerencsés véletlennek tartom, hogy Bakk Pál szentkatolnai tanítóval és helytörténésszel megismerkedhettem közel negyven évvel ezelőtt, de az már szükségszerű volt, hogy igazi barátság és termékeny szellemi együttműködés jöjjön létre köztünk az évek és évtizedek során. A helytörténet ugyanis, ami számomra gyermekkori kaland volt, az ő számára életre szóló szenvedélyt, folyamatos gyűjtő- és feldolgozó munkát jelentett, s így atyai barátomnak is köszönhetem, hogy adott pillanatban magam is helytörténeti téma feldolgozásába fogtam.
Tíz évvel ezelőtt, egy júniusi napon Szentkatolna község önkormányzatának rendkívüli, ünnepi ülésén, Bakk Pál díszpolgárrá avatásán mondottam laudációmban, hogy akit a Testület kitüntet, a jó sorsnak köszönhetően ott aratott, ahol a magvetést végezte. A majd’ négy évtizedes oktatói-nevelői munkájának eredménye tükröződik ugyanis abban, hogy a faluközösség egyöntetű megbecsülése és tisztelete övezi személyét, illetve abban, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1996-ban, a millecentenárium alkalmából díszoklevél adományozásával tette országosan is ismertté nevét.
Pedagógusi munkájával mondhatni párhuzamosan végzett művelődési–helytörténeti tevékenységét pedig azzal koronázta meg Bakk Pál, hogy megjelentette a Szentkatolna község enciklopédiájának tekinthető helytörténeti művét (Szentkatolnai krónika. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatok. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2001), amelyet az olvasók legkülönbözőbb rétegei forgathatnak haszonnal, ugyanakkor szakmai körökben is számon tartják, nagyra értékelik.
Most, utólag teszem hozzá, hogy helye lenne eme munka bővített változatának a Sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszék Vármegye Kiadó Székelyföld településeit bemutató könyvsorozatában, lévén, hogy mai napig sincs felkészültebb és elhivatottabb gazdája ennek a területnek. Már az első kiadáshoz írt ajánlásában Antal Árpád Kolozsvári professzor magát a munkát példaértékűnek, szerzőjét meg példaértékű embernek nevezte, s óhajként fogalmazta meg: „Vajha minden nagyobb településünknek vagy ilyesféle faluközösségünknek akadna ilyen kiváló szorgalmú, a voltakat feltérképező, jelennek és jövőnek egyaránt számot adó ’mindenese’!”
Időközben emlékiratait is megírta a jeles helytörténész, Útravaló címmel jelent meg (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2006) az az elbeszélésfüzére, amelyben megörökítette életének egy-egy sorsdöntő szakaszát, élményszerűen megidézve a számára kedves helyszíneket, régmúlt eseményeket és azok alakját, akiktől ő maga is igazi útravalót kapott egykor.
Bakk Pál betűvetésre tanított nemzedékeket, és a tudás iránti szomjat ébresztette fel bennük, miközben maga is betűvetővé és a helytörténet megbecsült művelőjévé vált az évtizedek során. Írástudó felmenői – mint amilyen a történetíró Bakk Endre volt a 19. században – így folytatódnak az ő munkásságában. De szülőfaluja, illetve a Szentkatolna községet alkotó falvak nagy szülötteinek vagy az itt tevékenykedő hírneves személyiségeknek az emlékét is ő ápolta példaszerű következetességgel és szorgalommal, politikai széljárásoktól függetlenül. Élő szóban és írásban idézte többek között a nyelvtudós Bálint Gábor, a grafikus Bálint Benedek, a nemzet festőjének tartott Barabás Miklós emlékezetét, vagy a múzeumalapító Cserey Jánosné tevékenységét. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatai, irodalmi igényű visszaemlékezései rangos folyóiratokban és lapokban (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Székelyföld, Helikon, Háromszék, Csernátoni Füzetek) olvashatók 1969 óta.
Végezetül azt mondhatom, hogy Bakk Pál egy körünkben élő és ma is tevékenykedő kiváló értelmiségi, aki – Arany Jánost parafrazálva – törzsének élt, érette, általa. Én magam a sors ajándékának tartom, hogy atyai barátomnak mondhatom a mai napon a kilencvenedik életévét betöltő Bakk Pált.
Isten éltessen, drága Pali bácsi!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Szerencsés véletlennek tartom, hogy Bakk Pál szentkatolnai tanítóval és helytörténésszel megismerkedhettem közel negyven évvel ezelőtt, de az már szükségszerű volt, hogy igazi barátság és termékeny szellemi együttműködés jöjjön létre köztünk az évek és évtizedek során. A helytörténet ugyanis, ami számomra gyermekkori kaland volt, az ő számára életre szóló szenvedélyt, folyamatos gyűjtő- és feldolgozó munkát jelentett, s így atyai barátomnak is köszönhetem, hogy adott pillanatban magam is helytörténeti téma feldolgozásába fogtam.
Tíz évvel ezelőtt, egy júniusi napon Szentkatolna község önkormányzatának rendkívüli, ünnepi ülésén, Bakk Pál díszpolgárrá avatásán mondottam laudációmban, hogy akit a Testület kitüntet, a jó sorsnak köszönhetően ott aratott, ahol a magvetést végezte. A majd’ négy évtizedes oktatói-nevelői munkájának eredménye tükröződik ugyanis abban, hogy a faluközösség egyöntetű megbecsülése és tisztelete övezi személyét, illetve abban, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1996-ban, a millecentenárium alkalmából díszoklevél adományozásával tette országosan is ismertté nevét.
Pedagógusi munkájával mondhatni párhuzamosan végzett művelődési–helytörténeti tevékenységét pedig azzal koronázta meg Bakk Pál, hogy megjelentette a Szentkatolna község enciklopédiájának tekinthető helytörténeti művét (Szentkatolnai krónika. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatok. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2001), amelyet az olvasók legkülönbözőbb rétegei forgathatnak haszonnal, ugyanakkor szakmai körökben is számon tartják, nagyra értékelik.
Most, utólag teszem hozzá, hogy helye lenne eme munka bővített változatának a Sepsiszentgyörgyi székhelyű Háromszék Vármegye Kiadó Székelyföld településeit bemutató könyvsorozatában, lévén, hogy mai napig sincs felkészültebb és elhivatottabb gazdája ennek a területnek. Már az első kiadáshoz írt ajánlásában Antal Árpád Kolozsvári professzor magát a munkát példaértékűnek, szerzőjét meg példaértékű embernek nevezte, s óhajként fogalmazta meg: „Vajha minden nagyobb településünknek vagy ilyesféle faluközösségünknek akadna ilyen kiváló szorgalmú, a voltakat feltérképező, jelennek és jövőnek egyaránt számot adó ’mindenese’!”
Időközben emlékiratait is megírta a jeles helytörténész, Útravaló címmel jelent meg (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2006) az az elbeszélésfüzére, amelyben megörökítette életének egy-egy sorsdöntő szakaszát, élményszerűen megidézve a számára kedves helyszíneket, régmúlt eseményeket és azok alakját, akiktől ő maga is igazi útravalót kapott egykor.
Bakk Pál betűvetésre tanított nemzedékeket, és a tudás iránti szomjat ébresztette fel bennük, miközben maga is betűvetővé és a helytörténet megbecsült művelőjévé vált az évtizedek során. Írástudó felmenői – mint amilyen a történetíró Bakk Endre volt a 19. században – így folytatódnak az ő munkásságában. De szülőfaluja, illetve a Szentkatolna községet alkotó falvak nagy szülötteinek vagy az itt tevékenykedő hírneves személyiségeknek az emlékét is ő ápolta példaszerű következetességgel és szorgalommal, politikai széljárásoktól függetlenül. Élő szóban és írásban idézte többek között a nyelvtudós Bálint Gábor, a grafikus Bálint Benedek, a nemzet festőjének tartott Barabás Miklós emlékezetét, vagy a múzeumalapító Cserey Jánosné tevékenységét. Hely- és művelődéstörténeti dolgozatai, irodalmi igényű visszaemlékezései rangos folyóiratokban és lapokban (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Székelyföld, Helikon, Háromszék, Csernátoni Füzetek) olvashatók 1969 óta.
Végezetül azt mondhatom, hogy Bakk Pál egy körünkben élő és ma is tevékenykedő kiváló értelmiségi, aki – Arany Jánost parafrazálva – törzsének élt, érette, általa. Én magam a sors ajándékának tartom, hogy atyai barátomnak mondhatom a mai napon a kilencvenedik életévét betöltő Bakk Pált.
Isten éltessen, drága Pali bácsi!
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 27.
Az 1916-os román betörés évfordulójára emlékeztek a Székelyföld szerzői
A Székelyföld folyóirat augusztusi száma a száz évvel ezelőtti 1916-os román betörésre emlékezik. A lapszámot a történész Lukács Bence Ákos konzul és Mihály János történész és Garda Dezső történész társaságában mutatták be csütörtök este a Csíkszeredai Székelyföld Galériában.
A Székelyföld havilap soros lapszámbemutatóját tartották csütörtök este Csíkszeredában. A Székelyföld Galériában tartott eseményen Lövétei Lázár László főszerkesztő vendégei Lukács Bence Ákos konzul – aki történész is –, Garda Dezső és Mihály János történészek voltak.
A tematika körüljárása során Garda Dezső, akinek a lapszám Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó című írását közli, a betörés lélektani hatását domborította ki, a katonai művelet mikéntjének megélését ecsetelve. Lukács Bence Ákos a lapszámban IV. Károly király Székelyföldi látogatásai (1916–1918) címmel közölt.
Az esten IV. Károly király Székelyföldi látogatásait járta körbe. Mihály János az augusztusi Székelyföldben Feljegyzések az 1916. évi román betörésről címmel közöl írást.
Hozzászólásában az egyházi domushistoriák alapján vett megemlékezésekről beszélt, és a 82-es hadtest mozgásáról, a válaszlépésekről. Garda Dezső a támadó és védekező erők arányait ismertette: 400000 román katona és 34000 Erdélyt védő katona.
A lapszám további tanulmányai a témában:
Nagy József: A cs. és kir. 82. „székely” gyalogezred az 1916. évi Bruszilov-offenzíva idején
Benkő Levente: Balázs Béla feljegyzései az 1916. évi menekülésről és következményeiről
Gottfried Barna: Maros-védőállástól a Magyarosig. A m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred Erdélyben (1916. szeptember–1917. március)
A világháború kitörésekor még a központi hatalmak oldalán álló Román Királyság 1916 augusztus 27-én intézett támadást az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, miután az Antant arról biztosította Bukarestet, hogy győzelme esetén megkapja Erdélyt. A román hadseregnek Csík és Háromszék vármegyét, Brassót és Nagyszebent sikerült elfoglalnia, majd az ellentámadásba lendült osztrák-magyar és német csapatok 1916 októberéig kiszorították a román katonákat Erdélyből. Románia 1917-ben kötött békét a Bukarestet is elfoglaló tengelyhatalmakkal, majd 1918-ban újra hadat üzent Németországnak, csapatai ismét átkeltek a Kárpátokon, és a győztes oldalon fejezte be a háborút.
G. E.
maszol.ro
A Székelyföld folyóirat augusztusi száma a száz évvel ezelőtti 1916-os román betörésre emlékezik. A lapszámot a történész Lukács Bence Ákos konzul és Mihály János történész és Garda Dezső történész társaságában mutatták be csütörtök este a Csíkszeredai Székelyföld Galériában.
A Székelyföld havilap soros lapszámbemutatóját tartották csütörtök este Csíkszeredában. A Székelyföld Galériában tartott eseményen Lövétei Lázár László főszerkesztő vendégei Lukács Bence Ákos konzul – aki történész is –, Garda Dezső és Mihály János történészek voltak.
A tematika körüljárása során Garda Dezső, akinek a lapszám Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó című írását közli, a betörés lélektani hatását domborította ki, a katonai művelet mikéntjének megélését ecsetelve. Lukács Bence Ákos a lapszámban IV. Károly király Székelyföldi látogatásai (1916–1918) címmel közölt.
Az esten IV. Károly király Székelyföldi látogatásait járta körbe. Mihály János az augusztusi Székelyföldben Feljegyzések az 1916. évi román betörésről címmel közöl írást.
Hozzászólásában az egyházi domushistoriák alapján vett megemlékezésekről beszélt, és a 82-es hadtest mozgásáról, a válaszlépésekről. Garda Dezső a támadó és védekező erők arányait ismertette: 400000 román katona és 34000 Erdélyt védő katona.
A lapszám további tanulmányai a témában:
Nagy József: A cs. és kir. 82. „székely” gyalogezred az 1916. évi Bruszilov-offenzíva idején
Benkő Levente: Balázs Béla feljegyzései az 1916. évi menekülésről és következményeiről
Gottfried Barna: Maros-védőállástól a Magyarosig. A m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred Erdélyben (1916. szeptember–1917. március)
A világháború kitörésekor még a központi hatalmak oldalán álló Román Királyság 1916 augusztus 27-én intézett támadást az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, miután az Antant arról biztosította Bukarestet, hogy győzelme esetén megkapja Erdélyt. A román hadseregnek Csík és Háromszék vármegyét, Brassót és Nagyszebent sikerült elfoglalnia, majd az ellentámadásba lendült osztrák-magyar és német csapatok 1916 októberéig kiszorították a román katonákat Erdélyből. Románia 1917-ben kötött békét a Bukarestet is elfoglaló tengelyhatalmakkal, majd 1918-ban újra hadat üzent Németországnak, csapatai ismét átkeltek a Kárpátokon, és a győztes oldalon fejezte be a háborút.
G. E.
maszol.ro
2016. szeptember 13.
Elhunyt Csoóri Sándor
Életének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze.
Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor.
József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták.
Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Életének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze.
Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor.
József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták.
Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 13.
A román betörés Háromszéki emlékezete
Románia ünnepi „színjátékkal” is emlékeztetett arra, hogy a román hadsereg száz évvel ezelőtt, az antanttal területszerzés reményében kötött titkos megállapodás alapján 1916. augusztus 27-én betört Erdélybe, annak magyar lakosságát menekülésre kényszerítve. Célja Erdély és az Alföld Tiszáig terjedő részének megszerzése volt.
A hadüzenet pillanatában a Kárpátok szorosain, hágóin – Orsovától a Tölgyesi-hágóig – az előnyomuló románok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Alcsíkba az Úz völgyében, a szomszédos Csobányos-patak mentén, Háromszékre Sósmezőn és onnan az Ojtozi-szoroson át Bereck és Kézdivásárhely felé. Putna völgyéből Ozsdola volt a legközelebbi célpont, a Musa-hágón át a Zernye fűrésztelep, majd Gelence volt az útvonal, Kommandóról Kovászna, majd Kézdivásárhely, illetve Sepsiszentgyörgy felé, a Bodzai-szoroson Magyarbodza, s onnan Nagyborosnyó irányába, a Tömösi-szoroson Brassó felé nyomultak a román csapatok.
A betörést megélők feljegyzései
A betörés és az ezt követő események történelmi leírása közismert, de az azt megélők emlékei, feljegyzései, naplói alapján történő tanulmányozása adatgazdagságuk miatt még ma is újdonságokkal, érdekes részletekkel szerezhetnek meglepetéseket. Elég, ha itt a Székelyföld című folyóirat ez évi augusztusi számával példázódunk, mely teljes anyagát épp az erdélyi betörés eseményeinek szenteli, vagy ha a Sapientia Magyar Tudományegyetem ez alkalommal szervezett kétnyelvű szimpóziumának tárgykörét tanulmányozzuk.
Az alábbiakban a Háromszéki betörés néhány vonatkozását kevésbé vagy egyáltalán nem ismert idézettel próbálom árnyalni, érzékeltetni az olvasóval a történtek lakosságra gyakorolt mélyen megrázó hatását. (Itt jegyezzük meg, hogy a Sepsiszentgyörgyi megszállás napjairól Balázsovits Sándor gyógyszerész naplójából tudhatunk meg érdekes részleteket. A naplóról a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című 2011. évi évkönyvében Nagy Szabolcs tollából olvashatunk tanulmányt.)
Dimény Jánosék a legelőn voltak
A világháborúban őrvezetőként szolgáló, rétyi származású Dimény János a hadüzenet napján néhány bajtársával együtt mezőgazdasági munkálatokra kapott szabadságát töltötte otthon. Visszaemlékezéseiben olvashatjuk:
„… Augusztus 27-én vasárnap este édesanyámhoz mentem haza tisztálkodni és látom, hogy egy repülőgép kereng Komolló felett. Ez a repülőgép nekem nagyon gyanús volt, hisz ide a legközelebbi front is nagyon messze volt… Úgy terveztük, reggel megyünk sarjú kaszálni, el is indultam a rétre. Mikor a vizen átmentem, hallok két ágyúdörgést Bodza felől… Alig tíz percet kaszáltam, hát a faluban hirdetnek, hogy kiütött a háború az Osztrák Magyar Monárkia és Románia között és azonnal meneküljön mindenki… Édesanyám sírt, én vigasztaltam, ne sírjanak, mAradjanak idehaza, ne meneküljenek el. Én katona vagyok, nekem menni kell. Nem mAradunk, mindenki készül, mi is megyünk. Akkor éjjel megháltunk az oltszemi réten, az egész falu menekült. Nagy szekértáborok voltak, másnap elértünk a Hatodon keresztül a nagybaczoni méhes kertbe. Az uton tovább menni nem lehetett, az asszonyok sírtak. Édesanya, mi indulunk most vissza. Mikor látták a többiek, egy részük megtért, így a falunak több mint fele visszatért. Mi, akik katonák voltunk, egy kicsit féltünk, hogy nehogy fogságba essünk, de azért a szekereket még hazakisértük. A román katonák már megjárták volt a falut, de kimentek, üres volt a falu. Másnap korán reggel keltünk, s kezdtünk készülődni… este felé indultunk Angyalos felé. A román csapatok előőrsei előttünk haladtak el, egy csapat lándzsás Szentgyörgy felé haladt, egy másik Besenyőtől Angyalos felé tartott... Megvártuk, amíg elhaladtak, aztán indultunk Angyalos, Gidófalva, Körispatak felé. Körispatakon megháltunk, reggel korán a Vadason keresztül Középajtára értünk, innen Mikósvárra, ahol megháltunk. Másnap aztán több falun keresztül Homoródkőhalomba értünk, itt már nagyon sok német és osztrák-magyar csapat volt, akik készültek a román előnyomulást megállítani…”
Sepsiszentgyörgy kiürült
A Budapesten megjelenő Az Est című napilap 1916. szept. 6-i számának beszámolója szerint a mintegy tizenegyezer főt számláló Sepsiszentgyörgyön ötszáznyolcvanhárman mAradtak vissza. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó községeket ért károkat összegző esperesi jelentés szerint az egyházmegyéhez tartozó harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők jó része még a megszállás alatt visszatért, illetve háromból eleve nem menekültek el nagy számban.
Dr. Király Aladár megyei alispán 1917. jan. 20-i jelentésében így emlékezik:
„1916. aug. 28-án fél egy órakor Gábor Péter szolgabíró azzal költött fel lakásomon, hogy a románok betörtek a vármegyénkbe. Azonnal felöltözködtem, feljöttem a vármegyeházához, gondoskodtam arról, hogy... a sepsi járási, a Sepsiszentgyörgy városi tisztviselők készenlétben legyenek és reggel 9 órakor a betörés körülményeire vonatkozóan kérdést intéztem távbeszélőn a helybeli csendőrszárny parancsnoksághoz. Ez a szomorú hír valódiságát megerősítette, és egyben távbeszélőn értésemre adta azt is, hogy a románok több oldalról törtek be a megyébe, hogy a Tatárszoros, a Kisbotán és Musatelepen levő, körülbelül 40-40 főből álló őrségünket az ellenség elfogta, és Bodza-Krasznatelep lángokban áll. Ezen értesítés alapján fél 2 órakor a m. kir. belügyminiszter úrhoz távbeszélőn jelentést tettem és egyben a kormánybiztos úrral is összeköttetést kerestem. A belügyminiszter úr nyomban rendelkezett az államjavak biztonságba helyezésére vonatkozóan, elrendelte a fontosabb közigazgatási iratok, értékek biztosítását és azzal, hogy a kiürítés tekintetében később fog intézkedést kiadni. Kérésemre kilátásba helyezte, hogy a menekülő közönség részére körülbelül 1000 vasúti kocsit fog rendelkezésre bocsátani... S elindult a menekülők áradata… ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő elé, alig alig mentve meg valamit, hátrahagyva minden vagyonát, dús termését, ősi házát, apái temetőjét a martalócoknak. Én augusztus 28-án du. 6 órakor hagytam el Sepsiszentgyörgyöt... Balavásáron útközben sikerült a kormánybiztossággal távbeszélőn összeköttetésbe jutni s így tudtam meg, hogy Békés megyében kell letelepednünk.”
Pusztítottak, raboltak
A jelentéséből azt is megtudjuk, hogy „az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el. Hasonlóan a szövetséges német hadsereg is… Állatállományunk tönkrement. A menekülés alkalmával elszállított állatok elhulltak, vagy olcsón túladtak rajtuk, az itthon mAradtat pedig az ellenség elvitte, leölte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, a hadsereg állandóan requirálja.”
Végh Endre, a Székely Mikó Kollégium rajztanárának feljegyzése a fentiekre rádupláz: „...a termést pusztította és rabolta az ellenség, erőszakkal veszi el szövetségesünk, saját katonaságunk is rabolta, az itthon mAradtak megrabolták az elmenekültek gabonáját, s mikor a menekültek visszatértek, hogy ne kerüljenek az igazságszolgáltatás kezére, a gabonát mázsaszámra a patakba, a folyóba öntötte.”
Az alispán kitér a román katonaság és a helyi románság közötti viszonyra, és a katonák tetteire is: „Az oláh papok és tanítók – 2-3 kivétellel – mindebben előljártak, még a lopások, fosztogatások irányításánál is, mire bizonyíték, hogy az ellopott tárgyak jelentékeny része az oláhok által lakott vidékeken van. A megyénkben lakó oláhság... a bevonuló ellenséget örömmel fogadta, felvirágozta, ünnepelte, sok helyen pedig a bevonulásnál vezette. Részt vett az ellenség által szervezett táncmulatságokon, népünnepélyeken. Rávezette azt polgártársai vagyonára, segédkezett a középületek, gyárak lisztraktárak feltörésénél. Árulkodott az itthon mAradt magyarságra és állandóan rettegésben tartotta azt az ellenséggel való folytonos érintkezésével
A köpeczi honvéd emlékoszlopot meggyalázták, összetörték, s körülötte oláh papok, tanítók jártak körtáncot. Az árapataki, hidvégi, szászmogyorósi és ágostonfalvi hidakat felégették, részben felrobbantották. A kökösi Gábor Áron híd vasszerkezetét felrobbantották, az Ojtoz patakán és a Brassó–Bodzakraszna útvonalon számos hidat megsemmisítettek. Bereckben, Sósmezőn, Rétyen, Kézdivásárhelyen mintegy 200 épületet égettek fel.”
Sepsiszentgyörgyről vonatokat nem indítottak
Sepsiszentgyörgy megyei főjegyzője, dr. Béldi Pál és dr. Demeter Gyula másodfőjegyző Az Est szerkesztőségének közlésre küldött beszámolójából idézünk: „A váratlanul ért oláh orvtámadás virágzó székely otthonunkat, Sepsiszentgyörgy szintiszta székely várost éjjeli nyugalmából verte fel. A hajnali óráik bizonytalansága után reggel 6 óra tájban vette a közönség a felsőbb helyről jött rendelkezést a kiürítésre vonatkozólag, mely szerint három óra alatt a várost el kell hagynia. Sepsiszentgyörgy város közönségének nagy részét a vármegye székhelyén kereskedők s iparosok teszik ki s központján elhelyezett hivatalok tisztviselői s kultúrintézmények hivatalnokai, s a közönség alig egy negyed része foglalkozik földműveléssel. Ezt előre kell bocsátani azért, mert a kora reggeli órákban a város lakosságának háromnegyed része a vasúti állomásra tolult vonaton remélvén a továbbításukat. Köztudomású, hogy Sepsiszentgyörgyről – még ma is közelebbről nem ismert okból – vonatokat nem indítottak, a közönséget azzal utasították vissza, hogy »ma vonat nem indul«. Elképzelhető a podgyászokkal kihurcolkodott közönség rémülete arra a gondolatra, hogy tengelyen, fuvarokkal kell menekülnie, mikor a fuvarosokra a földművelő lakosságnak magának is szüksége volt, s már elterjedt a híre annak, hogy a fuvarok még a közjavak elszállítására sem voltak elegendők, s hogy a közeli földvári állomásig 1000 koronákat kínáltak egy bérkocsinak. Csak így lehet megérteni, hogy mindenki igyekezett a podgyászt redukálni, s a lakosság legnagyobb része a legszükségesebb ruházatokat is visszahagyta s gyalog indult a nagy útnak, s ha valamit még magával hozott, azt útközben fáradtságtól megtörve dobta el magától. Így magyarázható az út szélén heverő csomagok, utazótáskák s batyuk sokasága. S mintha a sors kétszeresen verte volna székelyeinket, aki útközben elérte a vonatot, a felszálláskor hagyta el csomagjait, hogy a túlzsúfolt vonatokon bár személyének helyet könyörögjön a már a kocsin podgyásszal elhelyezkedet utasok között…”
Meneküljünk, mert jő az ellenség!
Jakab István zajzoni születésű tizedes és katonatársai frontszolgálat közben szereztek tudomást a történtekről. Naplójában 1916. augusztus 28-ról így ír:
„…hogy megérkeztem, bementem a József kaszárnyába, utána összejártam az egész várost, minden meg volt zavarodva az új hírre, hogy az oláhok betörtek Erdélybe, talán épp ezekben az órákban tör be az oláh hadsereg Erdélybe, ezekben az órákban kondult meg a vészharang sokaknak, meneküljünk, mert jő az ellenség, ekkor szedte össze magát az én jó anyám és menekült ő is, ott hagyva mindent mije volt, ugyan nem sokat, hisz szegény asszony özvegy, a gazdaságot el nem lopják, nem ez vitte őt, hanem a magyar érzelme, nem tűrhette az ellenséget és még félt is, mert az a hír járt a nép száján, előre jönnek a muszkák, ezek meg veszedelmes népek visszagondolva a 48-as időkre, miket az öregek meséltek úgy téli estéken.”
1916. szept. 4-i keltezéssel pedig így folytatja:
„...raporton kértem szabadságot Pestre a szülőm után érdeklődni, hír szerint a románok elfoglalták Brassót és vidékét, erősen nyomulnak előre, csupa bocskorban…”
A szintén rétyi Kovács László tizedes 1984-ben írt visszaemlékezésében kitér a hadszíntereken az erdélyi katonák egyre eluralkodó, szülőföldjük felszabadításáért harcolni kívánó követeléseire:
„...más nap jött a bévagonérozás olyan hatalmas szerelvény állt elé, hogy elöl is hátul is két mozdony állt. Irány Erdély, de mikor elindult nem Erdély, hanem az olasz front az irány, megvolt a nagy zavargás puskatussal és gyalogsági csákányokkal mind beverték a vagonok oldalát.
A leibaki (Leibach – ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa – J. Á. megj.) állomásnál kiszállt az egész legénység, nem tovább, vissza innen Erdélybe, Isztriát védje meg az osztrák, hangzott a kiabálás, mi Erdélyt kell védjük a románok ellen ….. Jött egy tábornok, tartott egy nagy beszédet, hogy lemegyünk a frontig, ott az ezredet kiegészítik és onnan le fognak vinni Erdélybe, a tisztjeink is rajta voltak, a századunk parancsnoka egy Kézdivásárhelyi Bors nevű főhadnagy aszongya, nem megyünk, a századját sorakoztatta, a sínekre fektette és ő feküdt elöl. Őrnagy úr mehet, mi nem megyünk, itt mAradunk. A tábornok kijött az állomásra, több törzstiszt itt megint nagy buzdító beszédet mondott, Bors főhadnagyot körülfogták, úgy beszéltek neki, míg ö is bele egyezett, az összetört vagonokat kicserélték és ujra bévagonéroztak...”
A megszállás utolsó órái
Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai szeptemberben indították az ellentámadást. Az idegen megszállást előbb a nagyszebeni (szeptember 25–29.), majd a Brassói csata (október 5–7.) pecsételte meg. Kelemenné Zathureczky Berta Sepsiszentgyörgyi író, a háború alatt önkéntes betegápoló, a helyi Vöröskereszt alelnöke naplójában a megszállás utolsó óráit idézi:
„Október 10. Az Olt hídjától Kilyénig van felállítva a visszavonulást fedező román hadsereg. Tűzérségük nincs. A távolban dörögnek a nehéz ágyuk,….. Ebbe beleszól az Olt-menti malomból a városnak irányított román fegyverek kattogása, a huszárkarabélyok ropogása, a vágtató lovak dübörgése. Solymossy kapitány olyan eréllyel, olyan tűzzel vezeti az ő huszárjait, hogy az ellenség tévedésbe jő és több századnak minősíti őket. Erre a „román sasok” szép csendesen elrepülnek a határról.
Október 11. Ma délelőtt megszólalt a harang a katolikus templomban, hírdetve Isten jóságát és kegyelmét….. Dícsőség az Úrnak a magas egekben, ki visszaadott nekünk téged, te áldott Székelyföld!”
József Álmos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Románia ünnepi „színjátékkal” is emlékeztetett arra, hogy a román hadsereg száz évvel ezelőtt, az antanttal területszerzés reményében kötött titkos megállapodás alapján 1916. augusztus 27-én betört Erdélybe, annak magyar lakosságát menekülésre kényszerítve. Célja Erdély és az Alföld Tiszáig terjedő részének megszerzése volt.
A hadüzenet pillanatában a Kárpátok szorosain, hágóin – Orsovától a Tölgyesi-hágóig – az előnyomuló románok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Alcsíkba az Úz völgyében, a szomszédos Csobányos-patak mentén, Háromszékre Sósmezőn és onnan az Ojtozi-szoroson át Bereck és Kézdivásárhely felé. Putna völgyéből Ozsdola volt a legközelebbi célpont, a Musa-hágón át a Zernye fűrésztelep, majd Gelence volt az útvonal, Kommandóról Kovászna, majd Kézdivásárhely, illetve Sepsiszentgyörgy felé, a Bodzai-szoroson Magyarbodza, s onnan Nagyborosnyó irányába, a Tömösi-szoroson Brassó felé nyomultak a román csapatok.
A betörést megélők feljegyzései
A betörés és az ezt követő események történelmi leírása közismert, de az azt megélők emlékei, feljegyzései, naplói alapján történő tanulmányozása adatgazdagságuk miatt még ma is újdonságokkal, érdekes részletekkel szerezhetnek meglepetéseket. Elég, ha itt a Székelyföld című folyóirat ez évi augusztusi számával példázódunk, mely teljes anyagát épp az erdélyi betörés eseményeinek szenteli, vagy ha a Sapientia Magyar Tudományegyetem ez alkalommal szervezett kétnyelvű szimpóziumának tárgykörét tanulmányozzuk.
Az alábbiakban a Háromszéki betörés néhány vonatkozását kevésbé vagy egyáltalán nem ismert idézettel próbálom árnyalni, érzékeltetni az olvasóval a történtek lakosságra gyakorolt mélyen megrázó hatását. (Itt jegyezzük meg, hogy a Sepsiszentgyörgyi megszállás napjairól Balázsovits Sándor gyógyszerész naplójából tudhatunk meg érdekes részleteket. A naplóról a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című 2011. évi évkönyvében Nagy Szabolcs tollából olvashatunk tanulmányt.)
Dimény Jánosék a legelőn voltak
A világháborúban őrvezetőként szolgáló, rétyi származású Dimény János a hadüzenet napján néhány bajtársával együtt mezőgazdasági munkálatokra kapott szabadságát töltötte otthon. Visszaemlékezéseiben olvashatjuk:
„… Augusztus 27-én vasárnap este édesanyámhoz mentem haza tisztálkodni és látom, hogy egy repülőgép kereng Komolló felett. Ez a repülőgép nekem nagyon gyanús volt, hisz ide a legközelebbi front is nagyon messze volt… Úgy terveztük, reggel megyünk sarjú kaszálni, el is indultam a rétre. Mikor a vizen átmentem, hallok két ágyúdörgést Bodza felől… Alig tíz percet kaszáltam, hát a faluban hirdetnek, hogy kiütött a háború az Osztrák Magyar Monárkia és Románia között és azonnal meneküljön mindenki… Édesanyám sírt, én vigasztaltam, ne sírjanak, mAradjanak idehaza, ne meneküljenek el. Én katona vagyok, nekem menni kell. Nem mAradunk, mindenki készül, mi is megyünk. Akkor éjjel megháltunk az oltszemi réten, az egész falu menekült. Nagy szekértáborok voltak, másnap elértünk a Hatodon keresztül a nagybaczoni méhes kertbe. Az uton tovább menni nem lehetett, az asszonyok sírtak. Édesanya, mi indulunk most vissza. Mikor látták a többiek, egy részük megtért, így a falunak több mint fele visszatért. Mi, akik katonák voltunk, egy kicsit féltünk, hogy nehogy fogságba essünk, de azért a szekereket még hazakisértük. A román katonák már megjárták volt a falut, de kimentek, üres volt a falu. Másnap korán reggel keltünk, s kezdtünk készülődni… este felé indultunk Angyalos felé. A román csapatok előőrsei előttünk haladtak el, egy csapat lándzsás Szentgyörgy felé haladt, egy másik Besenyőtől Angyalos felé tartott... Megvártuk, amíg elhaladtak, aztán indultunk Angyalos, Gidófalva, Körispatak felé. Körispatakon megháltunk, reggel korán a Vadason keresztül Középajtára értünk, innen Mikósvárra, ahol megháltunk. Másnap aztán több falun keresztül Homoródkőhalomba értünk, itt már nagyon sok német és osztrák-magyar csapat volt, akik készültek a román előnyomulást megállítani…”
Sepsiszentgyörgy kiürült
A Budapesten megjelenő Az Est című napilap 1916. szept. 6-i számának beszámolója szerint a mintegy tizenegyezer főt számláló Sepsiszentgyörgyön ötszáznyolcvanhárman mAradtak vissza. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó községeket ért károkat összegző esperesi jelentés szerint az egyházmegyéhez tartozó harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők jó része még a megszállás alatt visszatért, illetve háromból eleve nem menekültek el nagy számban.
Dr. Király Aladár megyei alispán 1917. jan. 20-i jelentésében így emlékezik:
„1916. aug. 28-án fél egy órakor Gábor Péter szolgabíró azzal költött fel lakásomon, hogy a románok betörtek a vármegyénkbe. Azonnal felöltözködtem, feljöttem a vármegyeházához, gondoskodtam arról, hogy... a sepsi járási, a Sepsiszentgyörgy városi tisztviselők készenlétben legyenek és reggel 9 órakor a betörés körülményeire vonatkozóan kérdést intéztem távbeszélőn a helybeli csendőrszárny parancsnoksághoz. Ez a szomorú hír valódiságát megerősítette, és egyben távbeszélőn értésemre adta azt is, hogy a románok több oldalról törtek be a megyébe, hogy a Tatárszoros, a Kisbotán és Musatelepen levő, körülbelül 40-40 főből álló őrségünket az ellenség elfogta, és Bodza-Krasznatelep lángokban áll. Ezen értesítés alapján fél 2 órakor a m. kir. belügyminiszter úrhoz távbeszélőn jelentést tettem és egyben a kormánybiztos úrral is összeköttetést kerestem. A belügyminiszter úr nyomban rendelkezett az államjavak biztonságba helyezésére vonatkozóan, elrendelte a fontosabb közigazgatási iratok, értékek biztosítását és azzal, hogy a kiürítés tekintetében később fog intézkedést kiadni. Kérésemre kilátásba helyezte, hogy a menekülő közönség részére körülbelül 1000 vasúti kocsit fog rendelkezésre bocsátani... S elindult a menekülők áradata… ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő elé, alig alig mentve meg valamit, hátrahagyva minden vagyonát, dús termését, ősi házát, apái temetőjét a martalócoknak. Én augusztus 28-án du. 6 órakor hagytam el Sepsiszentgyörgyöt... Balavásáron útközben sikerült a kormánybiztossággal távbeszélőn összeköttetésbe jutni s így tudtam meg, hogy Békés megyében kell letelepednünk.”
Pusztítottak, raboltak
A jelentéséből azt is megtudjuk, hogy „az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el. Hasonlóan a szövetséges német hadsereg is… Állatállományunk tönkrement. A menekülés alkalmával elszállított állatok elhulltak, vagy olcsón túladtak rajtuk, az itthon mAradtat pedig az ellenség elvitte, leölte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, a hadsereg állandóan requirálja.”
Végh Endre, a Székely Mikó Kollégium rajztanárának feljegyzése a fentiekre rádupláz: „...a termést pusztította és rabolta az ellenség, erőszakkal veszi el szövetségesünk, saját katonaságunk is rabolta, az itthon mAradtak megrabolták az elmenekültek gabonáját, s mikor a menekültek visszatértek, hogy ne kerüljenek az igazságszolgáltatás kezére, a gabonát mázsaszámra a patakba, a folyóba öntötte.”
Az alispán kitér a román katonaság és a helyi románság közötti viszonyra, és a katonák tetteire is: „Az oláh papok és tanítók – 2-3 kivétellel – mindebben előljártak, még a lopások, fosztogatások irányításánál is, mire bizonyíték, hogy az ellopott tárgyak jelentékeny része az oláhok által lakott vidékeken van. A megyénkben lakó oláhság... a bevonuló ellenséget örömmel fogadta, felvirágozta, ünnepelte, sok helyen pedig a bevonulásnál vezette. Részt vett az ellenség által szervezett táncmulatságokon, népünnepélyeken. Rávezette azt polgártársai vagyonára, segédkezett a középületek, gyárak lisztraktárak feltörésénél. Árulkodott az itthon mAradt magyarságra és állandóan rettegésben tartotta azt az ellenséggel való folytonos érintkezésével
A köpeczi honvéd emlékoszlopot meggyalázták, összetörték, s körülötte oláh papok, tanítók jártak körtáncot. Az árapataki, hidvégi, szászmogyorósi és ágostonfalvi hidakat felégették, részben felrobbantották. A kökösi Gábor Áron híd vasszerkezetét felrobbantották, az Ojtoz patakán és a Brassó–Bodzakraszna útvonalon számos hidat megsemmisítettek. Bereckben, Sósmezőn, Rétyen, Kézdivásárhelyen mintegy 200 épületet égettek fel.”
Sepsiszentgyörgyről vonatokat nem indítottak
Sepsiszentgyörgy megyei főjegyzője, dr. Béldi Pál és dr. Demeter Gyula másodfőjegyző Az Est szerkesztőségének közlésre küldött beszámolójából idézünk: „A váratlanul ért oláh orvtámadás virágzó székely otthonunkat, Sepsiszentgyörgy szintiszta székely várost éjjeli nyugalmából verte fel. A hajnali óráik bizonytalansága után reggel 6 óra tájban vette a közönség a felsőbb helyről jött rendelkezést a kiürítésre vonatkozólag, mely szerint három óra alatt a várost el kell hagynia. Sepsiszentgyörgy város közönségének nagy részét a vármegye székhelyén kereskedők s iparosok teszik ki s központján elhelyezett hivatalok tisztviselői s kultúrintézmények hivatalnokai, s a közönség alig egy negyed része foglalkozik földműveléssel. Ezt előre kell bocsátani azért, mert a kora reggeli órákban a város lakosságának háromnegyed része a vasúti állomásra tolult vonaton remélvén a továbbításukat. Köztudomású, hogy Sepsiszentgyörgyről – még ma is közelebbről nem ismert okból – vonatokat nem indítottak, a közönséget azzal utasították vissza, hogy »ma vonat nem indul«. Elképzelhető a podgyászokkal kihurcolkodott közönség rémülete arra a gondolatra, hogy tengelyen, fuvarokkal kell menekülnie, mikor a fuvarosokra a földművelő lakosságnak magának is szüksége volt, s már elterjedt a híre annak, hogy a fuvarok még a közjavak elszállítására sem voltak elegendők, s hogy a közeli földvári állomásig 1000 koronákat kínáltak egy bérkocsinak. Csak így lehet megérteni, hogy mindenki igyekezett a podgyászt redukálni, s a lakosság legnagyobb része a legszükségesebb ruházatokat is visszahagyta s gyalog indult a nagy útnak, s ha valamit még magával hozott, azt útközben fáradtságtól megtörve dobta el magától. Így magyarázható az út szélén heverő csomagok, utazótáskák s batyuk sokasága. S mintha a sors kétszeresen verte volna székelyeinket, aki útközben elérte a vonatot, a felszálláskor hagyta el csomagjait, hogy a túlzsúfolt vonatokon bár személyének helyet könyörögjön a már a kocsin podgyásszal elhelyezkedet utasok között…”
Meneküljünk, mert jő az ellenség!
Jakab István zajzoni születésű tizedes és katonatársai frontszolgálat közben szereztek tudomást a történtekről. Naplójában 1916. augusztus 28-ról így ír:
„…hogy megérkeztem, bementem a József kaszárnyába, utána összejártam az egész várost, minden meg volt zavarodva az új hírre, hogy az oláhok betörtek Erdélybe, talán épp ezekben az órákban tör be az oláh hadsereg Erdélybe, ezekben az órákban kondult meg a vészharang sokaknak, meneküljünk, mert jő az ellenség, ekkor szedte össze magát az én jó anyám és menekült ő is, ott hagyva mindent mije volt, ugyan nem sokat, hisz szegény asszony özvegy, a gazdaságot el nem lopják, nem ez vitte őt, hanem a magyar érzelme, nem tűrhette az ellenséget és még félt is, mert az a hír járt a nép száján, előre jönnek a muszkák, ezek meg veszedelmes népek visszagondolva a 48-as időkre, miket az öregek meséltek úgy téli estéken.”
1916. szept. 4-i keltezéssel pedig így folytatja:
„...raporton kértem szabadságot Pestre a szülőm után érdeklődni, hír szerint a románok elfoglalták Brassót és vidékét, erősen nyomulnak előre, csupa bocskorban…”
A szintén rétyi Kovács László tizedes 1984-ben írt visszaemlékezésében kitér a hadszíntereken az erdélyi katonák egyre eluralkodó, szülőföldjük felszabadításáért harcolni kívánó követeléseire:
„...más nap jött a bévagonérozás olyan hatalmas szerelvény állt elé, hogy elöl is hátul is két mozdony állt. Irány Erdély, de mikor elindult nem Erdély, hanem az olasz front az irány, megvolt a nagy zavargás puskatussal és gyalogsági csákányokkal mind beverték a vagonok oldalát.
A leibaki (Leibach – ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa – J. Á. megj.) állomásnál kiszállt az egész legénység, nem tovább, vissza innen Erdélybe, Isztriát védje meg az osztrák, hangzott a kiabálás, mi Erdélyt kell védjük a románok ellen ….. Jött egy tábornok, tartott egy nagy beszédet, hogy lemegyünk a frontig, ott az ezredet kiegészítik és onnan le fognak vinni Erdélybe, a tisztjeink is rajta voltak, a századunk parancsnoka egy Kézdivásárhelyi Bors nevű főhadnagy aszongya, nem megyünk, a századját sorakoztatta, a sínekre fektette és ő feküdt elöl. Őrnagy úr mehet, mi nem megyünk, itt mAradunk. A tábornok kijött az állomásra, több törzstiszt itt megint nagy buzdító beszédet mondott, Bors főhadnagyot körülfogták, úgy beszéltek neki, míg ö is bele egyezett, az összetört vagonokat kicserélték és ujra bévagonéroztak...”
A megszállás utolsó órái
Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai szeptemberben indították az ellentámadást. Az idegen megszállást előbb a nagyszebeni (szeptember 25–29.), majd a Brassói csata (október 5–7.) pecsételte meg. Kelemenné Zathureczky Berta Sepsiszentgyörgyi író, a háború alatt önkéntes betegápoló, a helyi Vöröskereszt alelnöke naplójában a megszállás utolsó óráit idézi:
„Október 10. Az Olt hídjától Kilyénig van felállítva a visszavonulást fedező román hadsereg. Tűzérségük nincs. A távolban dörögnek a nehéz ágyuk,….. Ebbe beleszól az Olt-menti malomból a városnak irányított román fegyverek kattogása, a huszárkarabélyok ropogása, a vágtató lovak dübörgése. Solymossy kapitány olyan eréllyel, olyan tűzzel vezeti az ő huszárjait, hogy az ellenség tévedésbe jő és több századnak minősíti őket. Erre a „román sasok” szép csendesen elrepülnek a határról.
Október 11. Ma délelőtt megszólalt a harang a katolikus templomban, hírdetve Isten jóságát és kegyelmét….. Dícsőség az Úrnak a magas egekben, ki visszaadott nekünk téged, te áldott Székelyföld!”
József Álmos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 15.
Márton Áronnak nem kell reklám
A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani – mondja Lázár Csilla, a Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. A népszerűsítés, illetve a hiteles források feltárása a 2016-os Márton Áron Emlékév fő célkitűzései között szerepel.
– A Márton Áron Emlékév keretében nemrég Csíkszentdomokoson Márton Áron-konferenciát szerveztetek. Milyen hozadéka volt a konferenciának, derültek-e ki új adatok a püspökről? Melyik a legkevésbé feltárt része a Márton Áron életműnek, honnan lehet újdonságerejű eredményekre várni?
– A domokosi konferencia – ellentétben a legtöbb szakmai, történészi konferenciával – meglehetősen széles réteget szólít meg, idén is 200 körül volt a résztvevők száma. A közönség soraiban szép számban ülnek olyanok is, akik valószínűleg nem olvasnak történészi szaklapokat, tanulmányköteteket, de a Márton Áron püspök iránti tisztelet kíváncsivá teszi őket a 20. századi történeti, egyháztörténeti kutatás eredményei iránt. Éppen ezért nem csupán a szűk szakmai körökben is újdonságnak számító előadásokat iktatjuk be a konferenciára. Ezzel együtt is idén is voltak újszerű témák, újszerű megközelítések. Seres Attila a fiatal Márton Áron és egy Kolozsvári lengyel diplomata közötti baráti kapcsolat dokumentumait ismertette. Olyan témából adott ízelítőt, amelynek még sok feltáratlan részlete van: Márton Áron szerepe a harmincas évekbeli Kolozsváron. Ugyanezen korszakot kutatja a konferencia fiatal előadója, Izsák Anikó is, aki nagyon alaposan áttanulmányozta a korszak katolikus sajtóját, és ennek alapján térképezte fel Márton Áron kapcsolatát a korabeli katolikus értelmiségi elittel. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódott részben Marton József előadása is, megvilágítva Márton Áron viszonyulását a korszak eszmeáramlataihoz, illetve Ozsváth Judit összehasonlító előadása Domokos Pál Péter és Márton Áron népnevelő törekvéseiről.
– Vannak-e vitás pontok a szakemberek között Márton Áron életét és munkásságát illetően? Melyek a fehér foltok, vagy melyek azok, amelyeknek kutatása egyelőre akadályokba ütközik? Gondolok itt például a püspök és a Szekuritáté „kapcsolatára”.
– Természetesen vannak eltérő interpretációk, ha kifejezett viták nem alakultak ki ezúttal. Az említett Izsák Anikó felvetése a különböző felekezetű értelmiségiek együttműködésének alacsony fokáról, sőt néhol konfliktusáról például újszerű volt. Ha nem is konkrétan a püspök megítélését, de a korszak értelmezését tekintve egyenest provokatívnak tekinthető Virt László előadása, melyben Mindszenty József bíboros, hercegprímás és Márton Áron püspök mint egyházuk sorsa iránt felelős vezetők hatalommal szemben tanúsított magatartását vetette össze, egyértelműen Márton Áron magatartását jelölve meg vállalhatónak. Tanulmánya – akár a legtöbb előadóé – a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában fog megjelenni. A Szekuritáté levéltárában található Márton Áronra vonatkozó megfigyelési anyag idén nem került szóba a konferencián, de ennek kutatása természetesen sok újdonsággal szolgál még, nemcsak a püspök életét, egyházkormányzati, kisebbségvédelmi módszereit tekintve, de a (kommunista) hatalom működési elveit és gyakorlatát illetően is.
– Márton Áron megfigyelési anyagából szerettetek volna kiadni egy részt. Szakemberhiány vagy az anyagiak akadályozták meg ennek a kiadását? Mit gondolsz, a dokumentumértéken túl milyen hozadéka lehet egy ilyen forráskiadásnak?
– Talán az időhiány volt ezúttal a legnagyobb akadály. Az „alapember”, aki ezen az anyagon dolgozik, Denisa Bodeanu, Bukaresti történész. Meggyőződésem, hogy az elkövetkező években a kiadásra is sor kerül, de ehhez feltétlen szükség lesz az erdélyi magyar történészek aktívabb közreműködésére is. Denisa Bodeanu ugyan már átolvasta és rendszerezte a 77 000 oldalnyi kötetet, és közölt is ezzel kapcsolatban rövidebb tanulmányokat. A teljes anyag kiadása természetesen sem nem lehetséges (terjedelmi okokból), sem nem szükséges. Viszont a közérdeklődésre számot tartható dokumentumok száma is több ezerre rúg, ezeknek a lábjegyzetelése, szerkesztése, beszedése, fordítása rendkívül időigényes. A korszak megértésén túl egy ilyen dokumentumgyűjtemény, illetve az ebből kirajzolódó viszonyrendszerek, magatartások nemcsak a kommunista múlttal szembesítenek, de az örök emberi – s eképpen ma is tapasztalható – gyengeségekkel és erényekkel is.
– Az elmúlt pár hónapban minden nagyobb és különböző típusú erdélyi rendezvényen belebotlottam a Márton Áron-plakátkiállításba. Mennyire mérhető ennek a kiállításnak a hatása, sikere, kaptatok-e visszajelzést a kiállítás kapcsán?
– Ez egy plakátkiállítás, semmi több. A figyelem felkeltését célozza. Azért is volt jelen – ahogy fogalmaztál – „nagyobb” rendezvényeken. A népes fesztiválok közönségének soraiban kétségkívül sokan voltak, akik addig szinte semmit vagy alig hallottak Márton Áronról. Viszonylag rövid összegzőkkel, idézetekkel, és – ahogy plakátokon dukál – sok képpel próbáltuk felhívni a figyelmet a püspökre. Nekem csak „sokan nézték” jellegű visszajelzéseim vannak barátoktól. Kétségtelen, hogy idén például a sajtóban sokfelé lehetett találkozni Márton Áron nevével, de hogy ez az emlékév melyik rendezvényének vagy milyen más jelenségnek a következménye, azt én nem tudom megmondani.
– A Márton Áron Emlékév kapcsán szoboravatásra, vándorkiállításra, ifjúsági táborra, kétnyelvű kötetre, konferenciára s megannyi egyéb programra került sor. Mi volt az elsődleges célotok ezeknek a kultikus mozzanatoknak a megszervezésével: szélesebb körben ismertté tenni az erdélyi püspök személyiségét, hogy legyen egy hely – pl. Márton Áron szobra –, amely szimbolikus a Székelyföldi emberek számára?
– A Csíkszeredai szoborállításban semmi érdemem, annak célját az állíttatók több helyen többször megfogalmazták. A többi eseménynek közös célja valóban az, hogy többekhez eljusson a püspöknek – nem is a neve, hanem – az üzenete. A domokosi múzeumot is azért hoztuk létre hat éve, mert úgy láttuk, Márton Árontól nemcsak tanulni lehet, de élvezet is tőle tanulni. Hiteles, humánus, emberközeli, írásai igényesek és olvasmányosak, karaktere imponáló, kortársai által sokszor megkérdőjelezett döntéseit a történelem igazolta. Amikor felajánlották, hogy vándortárlatot készítenek az általunk szerkesztett anyagból, természetesen örvendtünk, hogy azokhoz is eljut a „lecke”, akik maguk nem jutnak el Domokosra. A társadalomtudományi diáktábort azért szerveztük, mert – már egy tavaly, az emlékévet megelőzően szervezett diákvetélkedő során – úgy tapasztaltuk, hogy a fiatalokban megvan az érdeklődés, de elég kevés alkalom van arra, hogy támpontokat kapjanak a huszadik század második felének értelmezéséhez. Az angol és olasz nyelvű Márton Áron-életrajz, amely szintén az idén jelent meg, Virt Lászó tollából, Mons. Kovács Gergely szerkesztésében, régóta aktuális volt: végre a világegyház számára is felmutatható Márton Áron püspök példája.
Idén ötödik alkalommal szerveztünk konferenciát Domokoson. Ez – plakátkiállítással, táborral, külföldi kiadványokkal ellentétben – nem tágítani, hanem mélyíteni szeretné a Márton Áron-tiszteletet. Ahogyan idén a posztulátor előadásában meg is fogalmazta, a kultusz önmagában nem lehet cél, Márton Áron nem piaci termék, nem kell neki reklám. Nekünk kell az, hogy általa jobban megértsük magunkat. A személyes megértést, megélést hivatottak segíteni a konferencia előadásai és az ünnepi megemlékezés is.
– A domokosi emberek hogyan kezelik Márton Áron kultuszát, mennyire tudatosodott bennük különleges helyzetük?
– Úgy látom, akik a kilencvenes évek elején a faluban az első emlékműveket állították, intézményeket elnevezték (természetesen Márton Áronról), azok mintha jobban bíztak volna abban, hogy Márton Áron – mint nemrég még élő példa vagy mint a falu számára egyedi érték – „hasznosulni” tud Csíkszentdomokos mai lakói számára. Az utánuk következő generációnak már nem volt személyes találkozása a püspökkel, és a napi hajsza mellett ideje sem mAradt, hogy akár írott, akár szóbeli forrásokból tájékozódjon arról, miért is volt olyan „nagy ember” az, akit a főtéri szobor ábrázol. Részben a konferenciáknak és a kultusz sokasodó megnyilvánulásainak köszönhetően változóban a helyzet. Én főként a legfiatalabb, tizen-huszonéves generációban bízom – akik közül tucatnyian évek óta részt vesznek a konferencia lebonyolításában –, hogy felismeri: nem azért gyújtanak lámpát, hogy a véka alá rejtsék.
– A Márton Áron Múzeum vezetőjeként, melyek voltak számodra a legkedvesebb projektek az emlékévből?
– A tábor és az olasz, illetve angol nyelvű életrajz. Végzettségem szerint tanárnak kéne lennem, azért a tábor. Egy ilyen táborba a legérdeklődőbb fiatalok jönnek, ilyen szempontból jutalom is velük dolgozni. Az idegen nyelvű kiadványok meg azért kellettek, mert Márton Áron történelmi, egyháztörténeti szerepe nem csak a magyar nyelvterületen belül tarthat számot érdeklődésre, ennek ellenére méltatlanul kevéssé ismert külföldön. Most végre van mit kezébe adni a külföldi történészeknek, egyházi személyeknek.
– A boldoggá avatási folyamat érdekében a programok folytatódnak. Merre és hogyan építitek tovább a Márton Áron-kultuszt? Vagy innen már épül magától?
– Nem a boldoggá avatási eljárás az elsődleges szempont. A kultusz épül magától, de sokszor sajátos, a püspök személyiségével nehezen összeegyeztethető megnyilvánulásai is adódnak. A domokosi konferenciának pedig nő a felelőssége: olyan előadókat, történészeket szólaltatni meg, akik hiteles forrásokat tárnak fel. A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani – mondja Lázár Csilla, a Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. A népszerűsítés, illetve a hiteles források feltárása a 2016-os Márton Áron Emlékév fő célkitűzései között szerepel.
– A Márton Áron Emlékév keretében nemrég Csíkszentdomokoson Márton Áron-konferenciát szerveztetek. Milyen hozadéka volt a konferenciának, derültek-e ki új adatok a püspökről? Melyik a legkevésbé feltárt része a Márton Áron életműnek, honnan lehet újdonságerejű eredményekre várni?
– A domokosi konferencia – ellentétben a legtöbb szakmai, történészi konferenciával – meglehetősen széles réteget szólít meg, idén is 200 körül volt a résztvevők száma. A közönség soraiban szép számban ülnek olyanok is, akik valószínűleg nem olvasnak történészi szaklapokat, tanulmányköteteket, de a Márton Áron püspök iránti tisztelet kíváncsivá teszi őket a 20. századi történeti, egyháztörténeti kutatás eredményei iránt. Éppen ezért nem csupán a szűk szakmai körökben is újdonságnak számító előadásokat iktatjuk be a konferenciára. Ezzel együtt is idén is voltak újszerű témák, újszerű megközelítések. Seres Attila a fiatal Márton Áron és egy Kolozsvári lengyel diplomata közötti baráti kapcsolat dokumentumait ismertette. Olyan témából adott ízelítőt, amelynek még sok feltáratlan részlete van: Márton Áron szerepe a harmincas évekbeli Kolozsváron. Ugyanezen korszakot kutatja a konferencia fiatal előadója, Izsák Anikó is, aki nagyon alaposan áttanulmányozta a korszak katolikus sajtóját, és ennek alapján térképezte fel Márton Áron kapcsolatát a korabeli katolikus értelmiségi elittel. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódott részben Marton József előadása is, megvilágítva Márton Áron viszonyulását a korszak eszmeáramlataihoz, illetve Ozsváth Judit összehasonlító előadása Domokos Pál Péter és Márton Áron népnevelő törekvéseiről.
– Vannak-e vitás pontok a szakemberek között Márton Áron életét és munkásságát illetően? Melyek a fehér foltok, vagy melyek azok, amelyeknek kutatása egyelőre akadályokba ütközik? Gondolok itt például a püspök és a Szekuritáté „kapcsolatára”.
– Természetesen vannak eltérő interpretációk, ha kifejezett viták nem alakultak ki ezúttal. Az említett Izsák Anikó felvetése a különböző felekezetű értelmiségiek együttműködésének alacsony fokáról, sőt néhol konfliktusáról például újszerű volt. Ha nem is konkrétan a püspök megítélését, de a korszak értelmezését tekintve egyenest provokatívnak tekinthető Virt László előadása, melyben Mindszenty József bíboros, hercegprímás és Márton Áron püspök mint egyházuk sorsa iránt felelős vezetők hatalommal szemben tanúsított magatartását vetette össze, egyértelműen Márton Áron magatartását jelölve meg vállalhatónak. Tanulmánya – akár a legtöbb előadóé – a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában fog megjelenni. A Szekuritáté levéltárában található Márton Áronra vonatkozó megfigyelési anyag idén nem került szóba a konferencián, de ennek kutatása természetesen sok újdonsággal szolgál még, nemcsak a püspök életét, egyházkormányzati, kisebbségvédelmi módszereit tekintve, de a (kommunista) hatalom működési elveit és gyakorlatát illetően is.
– Márton Áron megfigyelési anyagából szerettetek volna kiadni egy részt. Szakemberhiány vagy az anyagiak akadályozták meg ennek a kiadását? Mit gondolsz, a dokumentumértéken túl milyen hozadéka lehet egy ilyen forráskiadásnak?
– Talán az időhiány volt ezúttal a legnagyobb akadály. Az „alapember”, aki ezen az anyagon dolgozik, Denisa Bodeanu, Bukaresti történész. Meggyőződésem, hogy az elkövetkező években a kiadásra is sor kerül, de ehhez feltétlen szükség lesz az erdélyi magyar történészek aktívabb közreműködésére is. Denisa Bodeanu ugyan már átolvasta és rendszerezte a 77 000 oldalnyi kötetet, és közölt is ezzel kapcsolatban rövidebb tanulmányokat. A teljes anyag kiadása természetesen sem nem lehetséges (terjedelmi okokból), sem nem szükséges. Viszont a közérdeklődésre számot tartható dokumentumok száma is több ezerre rúg, ezeknek a lábjegyzetelése, szerkesztése, beszedése, fordítása rendkívül időigényes. A korszak megértésén túl egy ilyen dokumentumgyűjtemény, illetve az ebből kirajzolódó viszonyrendszerek, magatartások nemcsak a kommunista múlttal szembesítenek, de az örök emberi – s eképpen ma is tapasztalható – gyengeségekkel és erényekkel is.
– Az elmúlt pár hónapban minden nagyobb és különböző típusú erdélyi rendezvényen belebotlottam a Márton Áron-plakátkiállításba. Mennyire mérhető ennek a kiállításnak a hatása, sikere, kaptatok-e visszajelzést a kiállítás kapcsán?
– Ez egy plakátkiállítás, semmi több. A figyelem felkeltését célozza. Azért is volt jelen – ahogy fogalmaztál – „nagyobb” rendezvényeken. A népes fesztiválok közönségének soraiban kétségkívül sokan voltak, akik addig szinte semmit vagy alig hallottak Márton Áronról. Viszonylag rövid összegzőkkel, idézetekkel, és – ahogy plakátokon dukál – sok képpel próbáltuk felhívni a figyelmet a püspökre. Nekem csak „sokan nézték” jellegű visszajelzéseim vannak barátoktól. Kétségtelen, hogy idén például a sajtóban sokfelé lehetett találkozni Márton Áron nevével, de hogy ez az emlékév melyik rendezvényének vagy milyen más jelenségnek a következménye, azt én nem tudom megmondani.
– A Márton Áron Emlékév kapcsán szoboravatásra, vándorkiállításra, ifjúsági táborra, kétnyelvű kötetre, konferenciára s megannyi egyéb programra került sor. Mi volt az elsődleges célotok ezeknek a kultikus mozzanatoknak a megszervezésével: szélesebb körben ismertté tenni az erdélyi püspök személyiségét, hogy legyen egy hely – pl. Márton Áron szobra –, amely szimbolikus a Székelyföldi emberek számára?
– A Csíkszeredai szoborállításban semmi érdemem, annak célját az állíttatók több helyen többször megfogalmazták. A többi eseménynek közös célja valóban az, hogy többekhez eljusson a püspöknek – nem is a neve, hanem – az üzenete. A domokosi múzeumot is azért hoztuk létre hat éve, mert úgy láttuk, Márton Árontól nemcsak tanulni lehet, de élvezet is tőle tanulni. Hiteles, humánus, emberközeli, írásai igényesek és olvasmányosak, karaktere imponáló, kortársai által sokszor megkérdőjelezett döntéseit a történelem igazolta. Amikor felajánlották, hogy vándortárlatot készítenek az általunk szerkesztett anyagból, természetesen örvendtünk, hogy azokhoz is eljut a „lecke”, akik maguk nem jutnak el Domokosra. A társadalomtudományi diáktábort azért szerveztük, mert – már egy tavaly, az emlékévet megelőzően szervezett diákvetélkedő során – úgy tapasztaltuk, hogy a fiatalokban megvan az érdeklődés, de elég kevés alkalom van arra, hogy támpontokat kapjanak a huszadik század második felének értelmezéséhez. Az angol és olasz nyelvű Márton Áron-életrajz, amely szintén az idén jelent meg, Virt Lászó tollából, Mons. Kovács Gergely szerkesztésében, régóta aktuális volt: végre a világegyház számára is felmutatható Márton Áron püspök példája.
Idén ötödik alkalommal szerveztünk konferenciát Domokoson. Ez – plakátkiállítással, táborral, külföldi kiadványokkal ellentétben – nem tágítani, hanem mélyíteni szeretné a Márton Áron-tiszteletet. Ahogyan idén a posztulátor előadásában meg is fogalmazta, a kultusz önmagában nem lehet cél, Márton Áron nem piaci termék, nem kell neki reklám. Nekünk kell az, hogy általa jobban megértsük magunkat. A személyes megértést, megélést hivatottak segíteni a konferencia előadásai és az ünnepi megemlékezés is.
– A domokosi emberek hogyan kezelik Márton Áron kultuszát, mennyire tudatosodott bennük különleges helyzetük?
– Úgy látom, akik a kilencvenes évek elején a faluban az első emlékműveket állították, intézményeket elnevezték (természetesen Márton Áronról), azok mintha jobban bíztak volna abban, hogy Márton Áron – mint nemrég még élő példa vagy mint a falu számára egyedi érték – „hasznosulni” tud Csíkszentdomokos mai lakói számára. Az utánuk következő generációnak már nem volt személyes találkozása a püspökkel, és a napi hajsza mellett ideje sem mAradt, hogy akár írott, akár szóbeli forrásokból tájékozódjon arról, miért is volt olyan „nagy ember” az, akit a főtéri szobor ábrázol. Részben a konferenciáknak és a kultusz sokasodó megnyilvánulásainak köszönhetően változóban a helyzet. Én főként a legfiatalabb, tizen-huszonéves generációban bízom – akik közül tucatnyian évek óta részt vesznek a konferencia lebonyolításában –, hogy felismeri: nem azért gyújtanak lámpát, hogy a véka alá rejtsék.
– A Márton Áron Múzeum vezetőjeként, melyek voltak számodra a legkedvesebb projektek az emlékévből?
– A tábor és az olasz, illetve angol nyelvű életrajz. Végzettségem szerint tanárnak kéne lennem, azért a tábor. Egy ilyen táborba a legérdeklődőbb fiatalok jönnek, ilyen szempontból jutalom is velük dolgozni. Az idegen nyelvű kiadványok meg azért kellettek, mert Márton Áron történelmi, egyháztörténeti szerepe nem csak a magyar nyelvterületen belül tarthat számot érdeklődésre, ennek ellenére méltatlanul kevéssé ismert külföldön. Most végre van mit kezébe adni a külföldi történészeknek, egyházi személyeknek.
– A boldoggá avatási folyamat érdekében a programok folytatódnak. Merre és hogyan építitek tovább a Márton Áron-kultuszt? Vagy innen már épül magától?
– Nem a boldoggá avatási eljárás az elsődleges szempont. A kultusz épül magától, de sokszor sajátos, a püspök személyiségével nehezen összeegyeztethető megnyilvánulásai is adódnak. A domokosi konferenciának pedig nő a felelőssége: olyan előadókat, történészeket szólaltatni meg, akik hiteles forrásokat tárnak fel. A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Mindenkinek többet kellene tudnia a románok Székelyföldi betöréséről
A román királyi hadsereg Székelyföldi betörésének századik évfordulója alkalmából rendezett közös előadást szerdán este a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal és a Székelyföld folyóirat. Az esten történészek ismertették az 1916-os eseményeket, ugyanakkor kiemelték egy olyan átfogó kutatómunka szükségességét, melyben részt vennének az akkori szembenálló felek utódállamainak történészei. Az előadás alatt a vetítővásznon magángyűjteményből származó képeslapok hozták közelebb a frontvonal mögötti élethelyzeteket.
A megemlékezésen Nagy József és Mihály János történészek sajnálatosnak tartották, hogy a századik évfordulóra sem a Székelyföldi sem pedig az akkori szembenálló felek utódállamainak történészei nem végeztek átfogó kutatómunkát. „Ha a meglevő Székelyföldi szubjektív forrásokat nézzük, nem alkothatunk tiszta képet az akkori valóságról, fontos lenne a román, valamint a német források vizsgálata is, amivel elkerülhetővé válna a kollektív ítélkezés. Az alapkutatások nem történtek meg, ezért az sem köztudott, hogy nem csupán a román katonák fosztogattak, hanem kisebb mértékben ugyan, de a helyi csőcselék is” – fogalmazott Nagy József.
A források ellentmondásosak, többségük szerint a román hadsereg bizonyos helyeken már a hadüzenet átadása előtt átlépte a határt. Azonban óvatosan kell kezelni a jobbára helyi lelkészek által lejegyzett események időpontjait, mivel sok esetben az értelmiségiek már előzőleg elhagyták otthonukat, majd a hadsereg elvonulása után visszatérve az otthon mAradtak visszaemlékezései alapján írták meg a feljegyzéseket – hangzott el az előadáson.
A forrásanyagok feldolgozásánál a kutatóknak jó szűrőként szolgálnak az anyakönyvi bejegyzések, amelyek segítenek az áldozatok számának meghatározásában. Ugyanakkor nagyon sok tábori levelezőlap, kézirat, fénykép mAradt fenn kisebb egyházi, illetve magángyűjteményekben.
A történészek fontosnak tartják egy közös kutatócsoport felállítását, ugyanakkor úgy vélik, hiába történik előrelépés szakmai körökben, ha a kutatások eredményei nem kerülnek be az iskolai történelemkönyvekbe, a közemberhez nem jutnak el a történelmi ismeretek. A történész akkor válik hitelessé, ha mindegyik felet megszólaltatja és mindkét igazságot bemutatja, másképp „berekedünk a székelység által átélt szenvedéstörténetbe” – hangsúlyozták, hozzáfűzve, hogy volna lehetőség egy román–magyar közös kutatásra, azonban hiányzik a szakmai háttér összeállításához szükséges finanszírozás.
A magyar és román kutatók szükségesnek tartanák a német, valamint orosz történetek vizsgálását is, hiszen csak így kaphatunk tisztább, hitelesebb képet az akkori eseményekről. „A háború alatt az egyszerű embernek meg kellett tanulnia gyűlölni az ellenséget: kulturált ember másképp képtelen ölni. Az ellenség démonizálásával igazolja tettét a visszaemlékező katona” – magyarázta Nagy József történész. Addig, amíg a második világháborúról jóval gazdagabb szakirodalom áll rendelkezésünkre, az első világháború háttértörténetéről alig tudunk valamit, annak ellenére, hogy az emberi veszteségek sokkal nagyobbak voltak – zárta az előadást a történész.
Tematikus lapszám
A Székelyföld folyóirat a román királyi hadsereg száz évvel ezelőtti betörésére emlékezik az augusztusi lapszámban. „Nem igazán szoktunk tematikus számokat kiadni, azonban úgy gondoltuk, hogy ez az esemény megér egy lapszámot” – mondta Lövétei Lázár László főszerkesztő. Eredeti források, saját kutatások és visszaemlékezések alapján hat szerzőtől közöl tanulmányt az akkori eseményekről és azok következményeiről.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro
A román királyi hadsereg Székelyföldi betörésének századik évfordulója alkalmából rendezett közös előadást szerdán este a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal és a Székelyföld folyóirat. Az esten történészek ismertették az 1916-os eseményeket, ugyanakkor kiemelték egy olyan átfogó kutatómunka szükségességét, melyben részt vennének az akkori szembenálló felek utódállamainak történészei. Az előadás alatt a vetítővásznon magángyűjteményből származó képeslapok hozták közelebb a frontvonal mögötti élethelyzeteket.
A megemlékezésen Nagy József és Mihály János történészek sajnálatosnak tartották, hogy a századik évfordulóra sem a Székelyföldi sem pedig az akkori szembenálló felek utódállamainak történészei nem végeztek átfogó kutatómunkát. „Ha a meglevő Székelyföldi szubjektív forrásokat nézzük, nem alkothatunk tiszta képet az akkori valóságról, fontos lenne a román, valamint a német források vizsgálata is, amivel elkerülhetővé válna a kollektív ítélkezés. Az alapkutatások nem történtek meg, ezért az sem köztudott, hogy nem csupán a román katonák fosztogattak, hanem kisebb mértékben ugyan, de a helyi csőcselék is” – fogalmazott Nagy József.
A források ellentmondásosak, többségük szerint a román hadsereg bizonyos helyeken már a hadüzenet átadása előtt átlépte a határt. Azonban óvatosan kell kezelni a jobbára helyi lelkészek által lejegyzett események időpontjait, mivel sok esetben az értelmiségiek már előzőleg elhagyták otthonukat, majd a hadsereg elvonulása után visszatérve az otthon mAradtak visszaemlékezései alapján írták meg a feljegyzéseket – hangzott el az előadáson.
A forrásanyagok feldolgozásánál a kutatóknak jó szűrőként szolgálnak az anyakönyvi bejegyzések, amelyek segítenek az áldozatok számának meghatározásában. Ugyanakkor nagyon sok tábori levelezőlap, kézirat, fénykép mAradt fenn kisebb egyházi, illetve magángyűjteményekben.
A történészek fontosnak tartják egy közös kutatócsoport felállítását, ugyanakkor úgy vélik, hiába történik előrelépés szakmai körökben, ha a kutatások eredményei nem kerülnek be az iskolai történelemkönyvekbe, a közemberhez nem jutnak el a történelmi ismeretek. A történész akkor válik hitelessé, ha mindegyik felet megszólaltatja és mindkét igazságot bemutatja, másképp „berekedünk a székelység által átélt szenvedéstörténetbe” – hangsúlyozták, hozzáfűzve, hogy volna lehetőség egy román–magyar közös kutatásra, azonban hiányzik a szakmai háttér összeállításához szükséges finanszírozás.
A magyar és román kutatók szükségesnek tartanák a német, valamint orosz történetek vizsgálását is, hiszen csak így kaphatunk tisztább, hitelesebb képet az akkori eseményekről. „A háború alatt az egyszerű embernek meg kellett tanulnia gyűlölni az ellenséget: kulturált ember másképp képtelen ölni. Az ellenség démonizálásával igazolja tettét a visszaemlékező katona” – magyarázta Nagy József történész. Addig, amíg a második világháborúról jóval gazdagabb szakirodalom áll rendelkezésünkre, az első világháború háttértörténetéről alig tudunk valamit, annak ellenére, hogy az emberi veszteségek sokkal nagyobbak voltak – zárta az előadást a történész.
Tematikus lapszám
A Székelyföld folyóirat a román királyi hadsereg száz évvel ezelőtti betörésére emlékezik az augusztusi lapszámban. „Nem igazán szoktunk tematikus számokat kiadni, azonban úgy gondoltuk, hogy ez az esemény megér egy lapszámot” – mondta Lövétei Lázár László főszerkesztő. Eredeti források, saját kutatások és visszaemlékezések alapján hat szerzőtől közöl tanulmányt az akkori eseményekről és azok következményeiről.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro
2016. október 1.
Autonómia, szeparatizmus, vagy amit akartok
Vitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz.
„Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa.
Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá.
Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk. A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik.
Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben.
A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte.
A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással.
A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük.
Az orosz kapcsolat
A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál.
A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”.
A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti.
A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire.
De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon.
A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek.
A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét.
Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt.
A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk.
Lehallgatásból rádiójáték
Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék. A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos.
B. D. T.
[Bakk-Dávid Tímea]
Transindex.ro,
Vitathatatlanul hiánypótló a Rise Project oknyomozó portál munkássága Romániában – de az Autonómia és petárdák című, a HVIM-ről szóló dokumentumfilmjük csalódást okoz.
„Egy fantomszervezet, amely több száz székely fiatalt vonzott köreibe Erdélyben. Az utóbbi években vezetői tüntetéseket térítettek el, összetűzésbe kerültek a csendőrséggel, házi készítésű bombát akartak robbantani egy katonai parádé kellős közepében, s levegőbe akartak röpíteni egy gázvezetéket, mely összeköti Erdélyt az ország többi részével. HVIM néven ismertek, azaz Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomként” – így kezdődik a felvezetője annak a dokumentumfilmnek, amely sajnálatos módon nemcsak a tényeket és a még le nem zárult bírósági tárgyaláson vizsgált vádakat, hanem a revizionizmust, szeparatizmust és az autonómiatörekvéseket is összemossa.
Azt ígéri, leleplezi a mozgalom hátterében álló érdekeket, „a Budapest-Moszkva tengelyt”, de közben, még ha akaratlanul is, a magyarokkal és főleg a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákra erősít rá.
Más kérdés, hogy ebben mennyire ludas az a kommunikációs gyakorlat, amelyet a székely autonómiatörekvéseket zászlajára tűző szervezetek alkalmaznak a román közvélemény és média felé. Ha ők sem magyarázzák el – ha kell, újra meg újra – koherens módon, hogy mi az autonómiatörekvések lényege, és ők maguk sem választják le ezekről az Erdély és/vagy Székelyföld elcsatolását és Nagy-Magyarországot vizionáló szeparatista diskurzusokat, hanem párhuzamosan tolják a kettőt, akkor álságos azon csodálkozni, miért „nem értik a románok”, voltaképpen mi is a céljuk. A román néző a filmből annyit tud meg, hogy a HVIM célja Nagy-Magyarország visszaállítása, de addig is a legreálisabb célt, a székelyföldi területi autonómiát támogatják – de hogy ez utóbbi miről is szól, az nem derül ki, csak annyit közölnek, hogy az „autonómiaterveket” titkos, zárt táborokban vitatják meg a HVIM-esek, ahol többek között katonai kiképzés folyik.
Autonomisták, szeparatisták, vagy valami ilyesmi: a HVIM-től az SZNT-n keresztül a református egyházig Az Autonómia és petárdák című dokumentumfilmjében a Rise Project többek között próbálja összefoglalni a szélsőjobboldali szervezet közvetett magyar állami finanszírozásáról korábban már az Átlátszó Erdély által kikért és közölt adatokat, és melléje teszi, hogy az autonómiamozgalmat felvállaló Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is kap magyar állami támogatást elsősorban a tömegrendezvényeik logisztikai költségeire. A március 10-i Székely Szabadság Napjáról közölnek képsorokat, a békésnek indult rendezvény kapcsán a HVIM tagjait teszik felelőssé mind az „Autonómiát!” skandálásért, mind pedig a csendőrökkel való összetűzésért (mintha a két showelemet egy lapon lehetne emlegetni). Szőcs Zoltánt láthatjuk egy pár másodperces részleten, amint magából kikelve üvölti valakinek (feltehetően egy csendőrnek), hogy „Megöllek”. A nyomaték kedvéért ez a jelenet kétszer is megismétlődik a filmben.
A Rise Project dokumentumfilmje nagyjából próbálja összefoglalni mindazt, ami a magyar radikális szervezetekről az utóbbi időszakban a magyar oknyomozó portálokon megjelent. Emellett a Beke István és Szőcs Zoltán elleni vádiratból idéznek bőségesen. A terrorizmussal vádolt két kézdivásárhelyi HVIM-es vezetőről gyakorlatilag ugyanazt elmondják, mint a DIICOT, kvázi tényként kezelik, hogy bombamerényletet terveztek. Ugyanakkor a Beke és később Szőcs letartóztatásának megszüntetését követelő, spontán kézdivásárhelyi tüntetésekről azt sugallják, megszervezésüket a Jobbik pénzelte.
A filmben megjelenik a Bethlen Gábor Alap, amely autonomista szervezeteket is támogat Erdélyben, Semjén Zsolt, aki Kézdivásárhelyen egy ünnepség keretében hatalmas székely zászlót vont föl „Beke István és Szőcs Zoltán jelenlétében”, illetve a református egyház és Kató Béla, mint az autonómiaprojekt támogatói és a HVIM kvázi partnerei. Tény, hogy a Jobbik és a HVIM Marosvásárhelyen a református egyház adminisztrálása alá tartozó vár épületében szervezett találkozót Beke és Szőcs letartóztatása után, mindazonáltal a filmben szereplő szervezeteket és személyeket túlságosan leegyszerűsítő módon hozzák kapcsolatba egymással.
A Rise szerint a HVIM „legaktívabb sejtje” a kézdivásárhelyi, ahonnan Beke István, Szőcs Zoltán és testvére, a HVIM jelenlegi erdélyi elnöke, Szőcs Csongor irányítja a „fantomszervezet” aktivitását. A szervezet második embere a nagyváradi Lokodi Ferenc Attila, aki sokáig elnöke is volt a HVIM-nek. A szervezet tagjai közt kisvállalkozók és állami alkalmazottak egyaránt vannak, mint ahogy a helyi politikai szerepvállalás sem idegen tőlük.
Az orosz kapcsolat
A Rise Project riporterei azért nevezik fantomszervezetnek a HVIM-et, mert azt hivatalosan Romániában soha nem jegyezték be. Felelevenítik, hogy az alapítók Magyarországon élnek, és nemkívánatos személyekként ki vannak tiltva Románia, Szerbia és Szlovákia területéről – Toroczkai Lászlóról és Zagyva György Gyuláról van szó, akik a maguk során időközben a Jobbik soraiba integrálódtak, előbbi Ásotthalom polgármestere a szélsőjobboldali párt színeiben, utóbbi pedig képviselő volt négy évig az Országgyűlésben. A Jobbik és a HVIM között szoros kapcsolat van – erősíti meg ezt Szőcs Csongor is, a HVIM erdélyi elnöke a filmben, aki azt sem tagadja, az ukrajnai konfliktusban a HVIM Oroszország álláspontjával szimpatizál.
A legaktívabb HVIM-esek az Avram Iancu-bábu égetéséről Románia-szerte hírhedt Csibi Barnával együtt érdekeltek egy zászlókkal, Nagy-Magyarország- és Székelyföld-térképekkel, ultranacionalista magyar írók könyveivel és Nagy-Magyarország-térképes ruhaneművel kereskedő vállalkozásban – írják. Márpedig Csibi – aki közben 2013-ban Ukrajnába (Káprátaljára) költözött és ott bloggerkedik – még 2014-ben azt nyilatkozta a Rise-nak, Moszkva szövetségeseket keres a Székelyföldön, és hogy Oroszország támogatja „Székelyföld függetlenségét”.
A Rise Project az orosz kapcsolatot egy másik mellékszállal is igyekszik alátámasztani, és behozza a képbe a CIS-EMO nevű, egy orosz házaspár által alapított civil szervezetet, amely választási megfigyelésekkel foglalkozott nemzetközi szinten. Ugyancsak hozzájuk köthető a European Center for Geopolitical Analysis nevű szervezet is. A Kochetkov házaspár mellett ennek dolgozott egy Mateusz Piskorski nevű volt lengyel parlamenti képviselő is, akit aztán később azzal vádoltak meg, hogy Oroszországnak kémkedik. Ezek a személyek a Kreml-közeli médiában gyakran megszólaltak szakértőként – emeli ki a Rise Project cikke. Egy volt belga parlamenti képviselő, Luc Michel, EU-ellenes politikus és franciaországi szélsőséges politikai mozgalmak támogatója is része a csapatnak, akinek a birtokában van egy könyvkiadó-hálózat is (például a brüsszeli Centre Multimedia l’ASBL), mely „az orosz expanzió politikáját” népszerűsíti.
A négy „szakértőt” már többször vádolta a nyugati sajtó azzal, hogy Vlagyimir Putyint és külpolitikáját támogatja, sőt, attól sem riadnak vissza, hogy az általuk megfigyelt választásokról az orosz érdekeknek megfelelően jelentsék ki, hogy demokratikusak voltak vagy sem. Az általuk delegált személyek nagy múltú nyugati demokráciák független megfigyelőiként jelennek meg az orosz sajtóban, amint nyilatkoznak ezekről a választásokról, de közben a háttérben egy nagyobb játszma zajlik. A külföldi megfigyelőket ugyanis többnyire nyugati országok – például Anglia vagy Franciaország – szélsőjobboldali politikai alakulataiból toborozzák, amelyek egyébként a maguk részéről orosz finanszírozást kapnak működésükhöz – hivatkozik a Rise Project több, a témát kutató szociológus megfigyeléseire.
De hogy kapcsolódik mindez a HVIM-hez? Ezek a „szakértők” szeparatista régiókról – mint amilyen Abházia, Dél-Oszétia, Transznisztria, Donyeck – szoktak nyilatkozgatni. Például ők monitorizálták a 2011-es transznisztriai választásokat is. Ugyanakkor 2011-ben az abháziai választásokkor többek között Zagyva György Gyulát és más jobbikos politikusokat is alkalmazták választási megfigyelőként. Ezt egy interjúban maga Zagyva mondta el a romániai oknyomozóknak még 2014-ben, ám utólag korrigálta nyilatkozatát, és azt állította, nem a European Center for Geopolitical Analysis, hanem a budapesti Országgyűlés képviseletében utazott a Grúziától elszakadt tartományba. A másik szál, hogy több jobbikos politikus – maga Vona Gábor pártelnök is – részt vesz gyanús Kreml-párti tanácskozásokon, eseményeken. Kovács Béla jobbikos politikus is feltűnik, akit Oroszországnak történő kémkedéssel vádoltak Magyarországon.
A HVIM-hez köthető jobbikos politikusok illegális függetlenségi népszavazásokon játszott megfigyelői szerepe és oroszbarátsága összefügg azzal, hogy ezeket a szeparatista régiókat kvázi precedensként akarják felhasználni a székelyföldi autonómiamozgalomban – vonja le a következtetést a dokumentumfilm. Ezt Szőcs Csongor is megerősíti olyan értelemben, hogy az idegen elnyomás alatt álló népek közös érdekéről beszél a filmben. Bekerül a képsorok közé az SZNT skóciai függetlenségi népszavazást támogató szórólapja is, valamint elhangzik, hogy ugyanezek a körök ebből az okból a Brexitre is rokonszenvvel tekintenek.
A SRI által közzétett lehallgatási jegyzőkönyvek alapján is előkerül a feltételezett orosz finanszírozás, és közzéteszik annak a személynek a nevét, akivel Szőcs Zoltán állítólag erről beszélgetett. Sebestyén Teleki István mondta tehát állítólag azt, hogy az oroszok biztosan támogatnák a HVIM-et, de arra várnak, hogy a szervezet bebizonyítsa, hogy „erős”, amely „már fel tud mutatni valamit”. Sebestyén Teleki István Svájcban él, és hozzá kötik a HVIM tagjai által forgatott, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című, szabotázstechnikákról is leírást adó könyv szerzőségét.
Nemrég a Maszol közölt terjedelmes cikket Sebestyén-Teleki István és a jelenleg házi őrizetben lévő két HVIM-es vezető kapcsolatáról. Eszerint a vádiratban „az erdélyi HVIM-vezetők mentora”-ként említett Sebestyén-Teleki ténylegesen találkozott HVIM-esekkel 2015. augusztus 19-én, amikor először lehallgatták a HVIM tagjait – bár Beke István a találkozón nem volt jelen –, és hogy ezzel kapcsolatban a svájci hatóságok kihallgatták. Rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt.
A férfi a Maszol kérdésére közölte, kétségbe vonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek; azt mondta, bár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól, de a választ elutasították arra hivatkozva, hogy azok nem közérdekű információk.
Lehallgatásból rádiójáték
Ami a Rise Project dokumentumfilmjében talán leginkább zavaró, hogy a Szőcs Zoltán és Sebestyén-Teleki István, Szőcs Csongor, valamint egy meg nem nevezett HVIM-tag között a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint elhangzott párbeszédeket rádiójáték-szerűen felolvassák, románul. A Beke család és számos, a HVIM-mel nem feltétlenül szimpatizáló, viszont a terrorvádat nem eléggé megalapozottnak tartó személy hívta fel már arra a figyelmet, hogy a kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintett állítólagos hangfelvételt közzé kellene tenni, vagy nemcsak a román fordítást, hanem legalább a magyar átiratot, ugyanis korábban számos esetben volt már arra példa, hogy magyarról románra tolmácsolás közben félrefordítottak szövegeket. Többen úgy vélik, az lenne igazán oknyomozói teljesítmény, ha ezeket a hangfelvételeket megszereznék, és legalább magyar átiratban közzétennék. A dokumentumfilm epilógusában Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély alapítója – a magyarországi finanszírozásokat feltáró oknyomozó anyagok szerzője – annyiban árnyalja a kibontakozó képet, hogy a román hatóságok Beke- és Szőcs-ügyben tanúsított eljárását bírálja. A román hatóságok annyit értek el, hogy a HVIM eltűnt a közéletből és a közösségi hálózatokról, viszont nagyban nőtt a népszerűségük, letartóztatott vezetőit egyre többen mártíroknak tekintik; dilettáns szervezetből a HVIM valószínűleg valami sokkal veszélyesebbé alakul át ezek után – nyilatkozta Sipos.
B. D. T.
[Bakk-Dávid Tímea]
Transindex.ro,