Segédanyag egy hiánypótló tantárgyhoz
Nagyvárad – Néhány váradi magyar osztályban már bevezették, és további Bihar megyei oktatási intézményekre is kiterjesztenék a helytörténet oktatását, mint opcionális tantárgyat. Elkészült az első segédanyag a tantárgyhoz.
Nagyváradi pedagógusok és a Bihar megyei RMDSZ vezetőségének összefogásával készülhetett el az a munkafüzet, mely a helytörténeti tantárgy oktatásában kíván segédkezet nyújtani az óvodai és általános iskolai oktatóknak. Az első könyvecske Faragó Emese és Kecse Gabriella tollából született és az 5-8 éveseket célozza meg, tudhattuk meg egy tegnapi sajtótájékoztatón, melyen mindazok részt vettek, akik hozzájárultak a kezdeményezés megvalósulásához. Biró Rozália alpolgármester beszélt a könyv, illetve a tantárgy fontosságáról és céljáról. Már az óvodások vagy kisiskolások esetében fontos, hogy azt a helyet ahol élnek otthonuknak tekintsék, ahova erős gyökerek fűzzék. Ennek jegyében Szabó Ödön ötlete alapján indult el az a pedagógusokkal való eszmecsere, melynek végeredménye lett Az én városom Nagyvárad elnevezésű helytörténeti segédanyag. Úgy kellett becsomagolni a tananyagot, hogy a gyerekek szeressék lapozgatni a könyvet és szívesen tanuljanak belőle.
Készül a második
Kecse Gabriella a munkafüzet egyik összeállítója a sajtótájékoztatón kifejtette, hogy a Megyei Tanács, illetve a Bihar megyei RMDSZ támogatásával számos helytörténeti monográfia látott már napvilágot jeles helytörténészek közreműködésével. Ezek, bár magas szakmai színvonalat képviselnek, nem szólítják meg a gyerekeket. A legkisebb kor, a gondtalanság ideje amikor is minden élmény belevésődik az emlékezetbe, így ezt a kort ki kell használni a gyerekek nevelésében. Manapság, amikor a pénz világában élünk a szülőknek nincs idejük a gyerekek nevelésére, így nagy felelősséget hárítanak az iskolákra. Mindeddig nem volt tanterv a helytörténet tanításához, ez a munkafüzet pótolja ezt a hiányt. A könyvből a tanárok új ötleteket meríthetnek, illetve tovább is fejleszthetik a benne foglaltakat. Kecse Gabriella azt is elmondta, hogy további két kötetet terveznek megjelentetni megszólítva ezzel a nagyobb korcsoportot is. Faragó Emese, aki többek között a rajzokat is készítette a játékosság fontosságára hívta fel a figyelmet, amit a könyv összeállításakor is figyelembe vettek. A pedagógusoknak ki kell lépjenek az iskola falai közül, ahol többnyire lexikális tudást adhatnak át a gyerekeknek. A városban való sétára, az épületek, szobrok megismerésére buzdít a könyv, majd visszatérve az iskolába alkalmat teremt arra, hogy a gyerekek elgondolkozzanak azon, amit láttak. Élményeikről illusztrációkat készíthetnek, rajzolhatnak, illetve levonókat ragaszthatnak a könyvbe, magyarázta Faragó Emese. Tunyogi Katalin a munkafüzet felelős szerkesztője volt. Tőle megtudhattuk, hogy a kiadvány a Tanoda Egyesület megbízásából, a Bihar Megyei Tanács pénzügyi támogatásával készült el. A szerkesztés során az átláthatóság volt az elsődleges szempont. A gyerekek kiigazodását különböző piktogramok, segítik. Arra is odafigyeltek, hogy az óvodások is használni tudják a könyvet, annak ellenére, hogy még nem tudnak olvasni. Farkas Tünde szaktanfelügyelő arról szólt, hogy jó volna, ha minél több iskolában már ettől az évtől bekerülhetne a helytörténet a választható tantárgyak közé. Szerinte óriási nevelő hatása van és erősíti a a szülőföldön való megmaradást is.
„A legszebb tantárgy”
Több osztályban is felmérték a munkafüzet gyerekek általi fogadtatását. Az egyik ilyen osztály Péter Emília osztálya volt. A tanítónő három kisdiákja kíséretében érkezett a sajtótájékoztatóra, akik elhozták az osztálytársak üzenetét is, miszerint „a helytörténet a legszebb tantárgy, amit tanulnak”. A gyerekek elmondták, hogy nagyon élvezték az érdekes foglalkozásokat és játékokat. Péter Emília ezt azzal egészítette ki, hogy tanítványai még a vakációban is a könyvet lapozgatták, szüleiket is bevonva a tanulásban. Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke végül elmondta, hogy az érdekvédelmi szervezet célja a tudományosság népszerűsítése. Nem hiába adtak ki az utóbbi években összesen 200 helyi és megyei vonatkozású monográfiát, vagy dolgozták ki a Szacsvay Akadémiát. A munkakönyv is ezt a célt szolgálja, ne landoljon tehát a fiókokban. A tervek között szerepel a nagyobb Bihar megyei településekről is elkészíteni a hasonló munkafüzeteket, hogy az ottani diákok is tanulhassanak helytörténetet. Remélik, hogy a pedagógusok, illetve a szülők felkarolják ezt a kezdeményezést.
Mészáros Tímea. erdon.ro

Kisebbségkutatásról a nagyváradi Szacsvay Akadémián
A kisebbségkutatásról fog szólni a Szacsvay Akadémia következő modulja. A Bihar megyei RMDSZ szervezésében neves kutatók, akadémikusok tartanak majd heti rendszerességgel előadásokat Nagyváradon.
Az első alkalomra holnap, április 6-án kerül sor, dr. Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet elnöke tart előadást A magyar nyelv jelene és perspektívái Erdélyben címmel anyanyelvhasználatról, kétnyelvűségről és nyelvi aszszimilációról lesz szó. Az előadásra 19 órától kerül sor az Ady Endre Gimnázium dísztermében. Aki a hét előadásból legalább haton részt vesz, elismervényt kap. A Szacsvay Akadémia keretében már zajlik egy történelmi előadás-sorozat, ám a nagy érdeklődés miatt a szervezők egy-egy történelmi korról külön, több előadásból álló modult is kínálnak az érdeklődőknek.
Krónika (Kolozsvár)

Mi lesz az őszi népszámlálás eredménye?
Szerda délután Kiss Tamás, a kolozsvári székhelyű Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţilor Naţionale (A Nemzeti Kisebbségek Problémáit Kutató Intézet) kutatója, az elemzési és kutatási osztály vezetője tartott előadást Népszámlálás 2011 címmel. A Bihar megyei RMDSZ létrehozta Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási előadássorozatának második találkozójára nem túl sokan jöttek el, a jelenlévők viszont élénk érdeklődést mutattak a téma, a romániai magyarság demográfiai alakulása és népesedési perspektívái iránt.
Kiss az októberi népszámlálás eredményeit befolyásoló tényezőket ismertette, ábrákkal, táblázatokkal, diagrammokkal illusztrálta a kutatási adatokat. A 2002-es népszámláláskor kimutatták, csökkent az erdélyi magyarság száma – bár ez nem volt egyenletes–, idén a szakemberek arra számítanak, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén nem csökken a magyarok aránya.
A migráció az egyik fontos tényező, amely a számításokban szerepet játszik. A rendszerváltás környékén főleg a nagyvárosban élő magyarok (Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad) telepedtek le máshol, az ezredfordulót követően Lengyelország után Románia lett a legnagyobb „kibocsátó”, becslések szerint 2,5–2,8 millió román állampolgár él életvitelszerűen külföldön, főleg nyugat-európai országokban. S míg a románok inkább Spanyolország, Franciaország, Olaszország felé veszik az irányt, az erdélyi magyarok az angolszász területeken próbálnak újabban szerencsét, kevesebben mennek Magyarországra.
A termékenység a másik fontos tényező, mely a népszámlálási adatokat befolyásolja, részletezte a kutató, vagyis az, hogy hány gyermeket vállalnak a nők, a vizsgálatok pedig azt mutatták ki, az ideális arány alá estek a romániai adatok, vagyis kevés gyermeket vállalnak mind a románok, mind a magyarok. A múlt rendszerben például a nők a húszas éveik elején szültek, általában két gyereket, mára ez eltolódott a húszas éveik második felére, (és) országosan csökkenés tapasztalható. A tervezett gyerekszámokról is beszélt az előadó, egy 2008-as kutatás eredményeinek ábráját tárva a közönség elé. Ebből kitűnt, hogy míg a felsőfokú végzettséggel rendelkező erdélyi magyarok háromnál több gyereket szeretnének, addig a hasonló iskolai képzést folytató román fiatalok csak egy gyereket terveznek. Felmerült persze a kérdés, hogy tulajdonképpen hány gyerek született, de a kutató hangsúlyozta a tervezésben mutatkozó különbség fontosságát.
A halandósági arányt és az asszimilációs folyamatokat is számításba kell vegyék a szakemberek. Vannak olyan erdélyi régiók, amelyekben problémamentes az anyanyelv, a magyar identitástudat átörökítése a családban (például a Székelyföldön vagy Kolozsvár, Nagyvárad bizonyos rétegeinél), a szórványban élő magyarság és a vegyes házasságok esetében viszont ez nehezebben valósul meg. A román-magyar vegyes házasságok aránya amúgy a harmincas évek óta állandó, mondta az előadó.
A népesség előre számítása alapján a magyarok száma 1,3 millió alá esik, viszont a románok gyerekvállalási kedvének csökkenése és a migráció növekedésének eredményeként valószínűleg Erdélyben a magyarok 19,6 százalékos aránya nem fog változni, vélekedett Kiss Tamás. Az arányt viszont két ki nem számítható tényező befolyásolja: a külföldön élő romániaiak száma, még nem tudni, hogy beleszámolják-e őket az ország lakosságába-e vagy sem (bár az Európai Unió el akarja kerülni a kettős regisztrációt), és a magyar identitású romák száma, óriási szakadék van ugyanis azok száma között, aki felvállalja magát, és akit a környezete tart romának. A népesedéspolitika kapcsán különböző dimenziók számításba vételével fejtegette azt a kutató, mit lehetne tenni és kinek kellene tenni az erdélyi magyarság megmaradásáért.
A közönség soraiban ülők közül többen is megdicsérték az érdekes előadást, valamint arról is érdeklődtek, lehetne-e a kutatási eredményeket a fiatalok, iskolások elé is tárni, hiszen őket kell szembesíteni a jelen helyzettel. Az előadássorozatot moderáló Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke a vallás és a gyerekvállalás közötti kapcsolatról érdeklődött, majd egy, a közönség soraiból érkezett kérdés kapcsán, mely a romák számára vonatkozott, hosszan fejtegette a romakérdés politikáját. A népszámlálás mindenesetre kulcskérdése a 2011-es évnek, és ebben pártállástól függetlenül egyetértenek az emberek. Freund Emese
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nem változik a magyarság aránya?
Nem annyira rosszak az erdélyi magyarság demográfiai kilátásai, mint hinnénk, legalábbis ami az etnikai arányt illeti – derült ki abból az előadásból, amelyet Kiss Tamás, a kolozsvári kisebbségkutató intézet kutatási és elemzési osztályának vezetője tartott Nagyváradon.
A rendezvény a Bihar megyei RMDSZ szervezte Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási moduljának második előadása volt.
A közelgő népszámlálás miatt a figyelem előterébe kerülnek a demográfiai mutatók az utóbbi időben – mutatott rá Kiss Tamás előadásának bevezetőjében. A rendszerváltás óta két cenzust szerveztek Romániában, az elsőt 1992-ben, a legutóbbit pedig 2002-ben, s a kettő közt eltelt időben mind számbelileg, mind arányában csökkent az erdélyi magyar népesség.
A szakember szerint bár a következő, idén kiírandó népszámláláson várhatóan mind a magyar, mind a román népesség száma csökkenni fog, van esély arra, hogy a magyarság aránya megmaradjon a legutóbb mért 19,5 százalékon Erdélyben. Ennek több oka is van – magyarázta Kiss Tamás, s ezek közül az egyik legszembetűnőbb az, hogy míg az elmúlt rendszer végén és a rendszerváltás után nem sokkal több magyar vándorolt ki Erdélyből, mint román – elsősorban Magyarország volt az úti cél –, addig mostanra, úgy tűnik, a román nemzetiségűek közül jóval többen költöznek Nyugatra. Főleg Spanyolországban és Olaszországban vállalnak munkát.
Felmérések szerint jelenleg nem kevesebb mint 2,8 millió emberről van szó, aki ebben a helyzetben van. A közelgő népszámlálással kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés tehát az, hogy azokat az állampolgárokat, akik már több mint egy esztendeje külföldön élnek, beleszámítják-e majd – magyarán megengedik-e az itthon maradt családtagoknak, hogy külföldön dolgozó gyerekük, házastársuk nevét bediktálják a számlálóbiztosoknak –, fogalmazott a szakember. Ha ugyanis beleszámítják őket, valószínűnek tűnik, hogy a magyarság aránya romlani fog a tíz évvel ezelőttihez képest, ha pedig nem, előreláthatóan nem lesz kimutatható változás.
A gyerekvállalásra vonatkozó számok egész Kelet-Európában drasztikusan csökkentek, hiszen a mai tendenciák alapján jelentősen kitolódott az a kor, amikor az emberek megházasodnak, majd gyereket vállalnak. Éppen ezért a megszületett gyermekek száma is csökkenőben van – mind a magyarok, mind a románok körében jóval alatta marad annak a számnak, amely a populáció szinten tartásához szükséges volna. A szociológus rámutatott: valamivel mégiscsak jobbak a magyaroknál mért számok ebben a vonatkozásban, így elmondhatjuk, hogy a migrációs és a gyermekvállalási mutatók alapján a magyar népesség számára pozitívak az előrejelzések. Kisebbségi létünkből kifolyólag azonban az asszimilációt is bele kell számítani a prognózisba – az identitásvesztés pedig a vegyes házasságok és egyéb tényezők miatt egyre nagyobb méreteket ölt, hívta fel a figyelmet Kiss Tamás.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Vallás és modernizáció a csángóknál
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia keretében a romániai, kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet társszervezésével elindított, Magyarok Erdélyben – Fókuszban a kisebbségkutatatás című előadássorozat következő meghívottja Peti Lehel, a kisebbségkutató intézet vallásantropológiával foglalkozó kutatója. A Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék előadója, A moldvai csángók vallásossága című könyv szerzője a Vallásosság és modernizáció a moldvai csángó falvakban címmel tartja meg előadását május 4-én, szerdán 18 órától a nagyváradi Ady Endre Gimnázium dísztermében.
Az átalakulásról
Az előadás a moldvai csángók hagyományos vallásosságának a modernitás közepette történő átalakulását mutatja be.
Az előadó arra keresi a választ, hogy a szocializmus felbomlását követően milyen vallási és társadalmi folyamatok hatottak a moldvai csángó falvakban, és ezek milyen következményekkel jártak a hagyományos világlátáson alapuló közösségek mentalitására és életvezetésére.
Kiegészítés: Peti Lehel: A moldvai csángók vallásossága - Hagyományos világkép és modernizáció /Lucidus Kiadó, Budapest, 2008 – Kisebbségkutatás Könyvek/
Bihari Napló (Nagyvárad)

Csata Zsombor gazdaságszociológus: túlzottan etnocentrikusok az erdélyi magyarok
Etnikai szempontokat is figyelembe vesz az erdélyi magyarok jó része, ha adásvételről vagy bármilyen egyéb gazdasági tevékenységről van szó – véli Csata Zsombor gazdaságszociológus. „Sokkal fontosabb a magyaroknak, mint a románoknak, hogy velük azonos etnikumúakkal kössenek üzletet” – mondta egy kutatás eredményeire hivatkozva.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, az Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának igazgatója a Bihar megyei RMDSZ szervezésében létrejött, Szacsvay Akadémia nevet viselő előadás-sorozat keretében látogatott Nagyváradra.
„Sokkal fontosabb a magyaroknak, mint a románoknak, hogy velük azonos etnikumúakkal kössenek üzletet” – mondta el Csata Zsombor, egy 1200 fős román és 600 fős magyar mintán végzett felmérésre hivatkozva.
A szakember szerint a kisebbségi kérdéseket érintő felmérésekben paradigmaváltás történt az utóbbi években: bár természetesen a diszkrimináció nem múlt el, manapság érdemesebb az erdélyi magyar lét előnyeit vagy lehetséges hasznát, mint a belőle származó hátrányokat kutatni.
Ilyen előny lehet például egy magyar egyetemista számára, hogy a felmérés szerint esélyük van olcsóbb albérlethez jutni, ha magyar a főbérlő vagy tulajdonos – az erdélyi magyarok 37, a székelyek 32 százaléka ugyanis a bérleti díj egy részéről is lemondana, ha magyarnak adhatná ki lakását.
A Székelyföldön a legjellemzőbb az is, hogy az emberek akár többet is fizetnének egy olyan termékért, amit a saját régiójukban gyártottak: abban a térségben a magyarok 37,1 százalékára igaz ez a kijelentés.
Arra a kérdésre, hogy ha lehetősége lenne választani, milyen etnikumú személytől vásárolna szívesebben, a székelyföldi magyarok 51,4 százaléka válaszolta, hogy inkább egy magyartól venné meg ugyanazt a terméket, mint egy romántól vagy egy romától.
Az erdélyi magyarok összesítésében ez az arány 48 százalék – kicsi, hibahatáron belüli a különbség tehát a székelyekhez képest. Az erdélyi és nem erdélyi románok nagyobbik részének ez a kérdés közömbös.
A fent felsoroltakból kiviláglik, hogy az erdélyi magyarok esetében úgynevezett gazdasági etnocentrizmusról (nemzetiség-központúságról) beszélhetünk – összegzett a szakember.
Ez a gondolkodásmód erősebb azokon a területeken, ahol a magyarok többségben vannak. Érdekes, hogy a felmérés szerint a magyarok általában jobban bíznak az emberekben és az intézményekben, mint a románok, ennek alapján épphogy kevésbé kellene etnocentrikusnak lenniük, de a valóság nem ez.
Csata Zsombor szerint az erdélyi magyarság számára sok haszonnal járna, ha az etnikai alapú elszigetelődést kerülni próbálná, és inkább közvetítői szerepet töltene be a magyar és a román gazdasági rendszerek között.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Szacsvay Akadémia Nagyváradon
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia Mérlegen a magyar történelem elnevezésű magyarságtörténeti előadássorozatának következő meghívottja L. Balogh Béni, a tatabányai Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Levéltár levéltárosa. A történész – akinek kutatási területe a magyar–román kapcsolatok 1939–1945 között; a dél-erdélyi magyar kisebbség története 1940–1944; népmozgások, ki- és betelepítések Magyarországon 1945–1949 – Revíziós politika és kisebbségvédelem a két világháború között címmel tartja meg előadását május 25-én, szerdán 18 órától a nagyváradi Ady Endre Gimnázium dísztermében. 
Borsi Balázs
Erdély.ma

Revíziós és kisebbségvédelmi politika a két világháború között
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében L. Balogh Béni, a tatabányai Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Levéltár munkatársa tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
Revíziós politika és kisebbségvédelem a két világháború között című vetítettképes előadása kezdetén L. Balogh Béni arra hívta fel a jelenlevők figyelmét: Kelet-Közép, illetve Dél-Kelet Európa történelmi térképe a 19. század végén és a 20. század első két évtizedében jelentősen átrajzolódott: a multietnikus birodalmak fokozatosan összeomlottak, és helyettük kisebb-nagyobb független államokat alapítottak. Az Oszmán Biradalom helyén megalakult Görögország, Albánia, Szerbia, Montenegro, Románia és Bulgária, az első világháború után pedig az Osztrák-Magyar Monarchia és az orosz cári birodalom volt területein létrejött a három balti állam, valamint Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország. A térség körülbelül 100-120 milliós összlakosságából 1914 előtt 50 millióan (50%), 1920-1938 között 30 millióan (30%), 1945 után 8-10 millióan (8-10%) éltek kisebbségben. E nemzetiségek közül a két világháború között a németek voltak a legtöbben kisebbségben (kb. 8 millióan), őket követték a zsidók (6,5 millió), az ukránok (5 millió) és a magyarok (3 millió). A lakosság össz-számát tekintve viszont az albánok után a magyarok éltek a legnagyobb arányban kisebbségben: a 9-10 millió magyar közül 3 millióan, vagyis az összmagyarság 30 százaléka kisebbségben élt. Mindez azt jelentette, hogy a két világháború közötti Európában a kisebbségi kérdés gyújtópontjának számított a magyar ügy. Ugyanakkor az új országok közül egyesek valóban nemzetállamok voltak, míg mások csak annak nevezték magukat, de a tények egészen mást mutattak.
Kisebbségvédelem
1919. január 28-án Wilson amerikai elnök szorgalmazására megalakult a genfi székhelyű Népszövetség, mely 1920-ban kezdett el működni. Ennek a nemzetközi szervezetnek Magyarország 1922-1939 között volt a tagja. 1933-ban bekövetkezett haláláig a nagy tekintélynek örvendő Apponyi Albert volt a fődelegátus, aki Bánffy Miklós külügyminiszterrel együtt azt vallotta: Magyarország bár rosszul járt Trianonnal, azért nem sértődhet meg, hanem tevékenyen részt kell vennie a nemzetközi politikában. Ugyanakkor fő céljuknak tekintették, hogy hivatalos formában elősegítsék a revízió ügyét. Amúgy a kisebbségvédelmi rendszer lényege az lett volna, hogy az alapokat bele kellett volna foglalni a Népszövetség alapokmányába, de végül ez nem történt meg, így az elvek többoldalú kötelezettségvállalások következtében valósultak meg. Problémát okozott, hogy az Eduard Benes vezette Csehszlovákiát kivéve az új államok tiltakoztak- így példáulIonel I. C. Brătianu román miniszterelnök is. 1919 őszén végül a nagyhatalmak ultimátummal kötelezték az akkor már Alexandru Vaida-Voievod vezette kormányt arra, hogy aláírja a kisebbségvédelmi egyezményt. Az erre vonatkozó törvények általában egy kaptafára készültek a különböző országokban, lényegük, hogy kollektív jogokat nem biztosítottak. A betartásukat a Népszövetség lett volna hívatott garantálni, de a szervezet működése nem volt hatékony: 1938 közepéig több mint 8 ezer petíciót kapott, de érdemben csak hatot vizsgált meg, melyek közül hármat magyarok nyújtottak be.
Revíziós politika
A magyarok Trianont szinte nagyobb tragédiának fogták fel, mint Mohácsot. A lakosság elutasította és megemészthetetlennek tartotta az egész igazságtalan rendszert, amiben közrejátszott az is, hogy a nagyhatalmak még a méltányosság látszatát sem próbálták fenntartani. A korszak jelentős kormányfői voltak Bethlen István (hozzájárult Magyarország viszonylagos megerősődéséhez), Gömbös Gyula (akiről semmi jó sem mondható) és Teleki Pál (az ő második miniszterelnöksége idején történt meg Erdély visszacsatolása). Az előadó szerint mindhárman reálpolitikát folytattak, de hibát követtek el azzal, hogy nem hívták fel a közvélemény figyelmét arra: a mindent vissza követelésnek nincs reális esélye. Különben 1921-1928 között Magyarország nyíltan nem hangoztatta revíziós törekvéseit, mivel nem akadt a nagyhatalmak közt támogatója. Változás akkor következett be, amikor Mussolini pártfogolni kezdte e szándékot, és 1927-ben megkötötték az olasz-magyar barátsági szerződést.
 A második békicsi döntés
L. Balogh Béni arra hívta fel a figyelmet: Magyarország nagy dilemmája volt, hogy miként tudná úgy megvalósítani a revíziót, hogy közben a függetlensége megmaradjon. Mint később bebizonyosodott, ez nem sikerült neki, hiszen a második bécsi döntéskor Észak-Erdélyt tulajdonképpen ajándékba kapta a németektől, és ennek következményei voltak. Ezzel együtt Hitler nem szerette a magyarokat, ami valószínűleg azzal is magyarázható, hogyHorthy 1938-ban nem vállalta az agent provocateur szerepét. A bécsi Belvedere palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett döntés eredményeképpen 1941-ben Magyarország területe és lakossága a korábbi 93.073 négyzetkilométerről és 9,3 millió főről több mint 171 ezer négyzetkilométerre és 15 millió lélekszámra duzzadt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Konzervatívok és toleránsak a fiataljaink 
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által elindított Szacsvay Akadémia és a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet társszervezésében Barna Gergő politikai szociológiával foglalkozó kutató és Kiss Tamás osztályvezető tartott előadást.
Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében lezajlott rendezvény címe Fókuszban a fiatalok: az erdélyi magyar és a romániai fiatalok összehasonlító elemzése volt. A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Barna Gergő politikai szociológiával foglalkozó kutató elmondta: a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet 2008-ban végzett közvéleménykutatást az 18-35 év közötti erdélyi fiatalok körében, egy 1202 fős mintán, tizenhat megyében. Ennek a felmérésnek az újdonsága abban rejlik, hogy a kapott adatokat összehasonlították annak a közvéleménykutatásnak az eredményeivel, melyet az Országos Ifjúsági Hatóság bonyolított le szintén három évvel ezelőtt román fiatalok körében (a kérdőívek pontjai 70 százalékban megegyeztek), valamint a Mozaik 2001 kutatás statisztikáival, melyet a Nemzeti Ifjúságkutató Intézet végzett tíz évvel ezelőtt. E három felmérésből számos következtetés vonható le. Kiderült például, hogy a fogyasztási javak (mobiltelefon, személyi számítógép, otthoni internetezés, saját autó) birtoklásának aránya nagyjából azonos az erdélyi magyar és román fiatalok körében, viszont a magyar ifjak jobban állnak a használatban levő gépkocsi, illetve a saját lakás tulajdonlása kategóriában. Ugyanakkor 2001-2008 között jelentős expanzió ment végbe a javak birtoklása terén: a 18-29 év közötti magyar fiatalok körében a mobiltelefon-tulajdonosok aránya 30 százalékról 94 százalékra, a számítógép tulajdonosoké 15 százalékról 71 százalékra, a használatban levő saját autó tulajdonosoké pedig 15 százalékról 43 százalékra emelkedett. Megfigyelhető tovább az is, hogy hét év leforgása alatt a materiális problémák helyett inkább az erkölcsi gondok kerültek előtérbe, de a lakáshelyzet továbbra is megoldatlan maradt, és riasztóan elterjedt a kábítószerhasználat (utóbbi a Partiumban a leghangsúlyozottabb).
Passzív magyarok
Az erdélyi magyar fiatalok leginkább azt várják el a magyar ifjúsági szervezetektől, hogy segítsenek nekik az elhelyezkedésben, támogassák a rászorulókat és szakmai továbbképző tanfolyamokat rendezzenek. A legismertebb ifjúsági szervezetek amúgy az IKE, az EMI, a MIÉRT és a MIT. A felmérések ugyanakkor azt is kimutatták, hogy a magyar fiatalok kevesebbet tévéznek, mint román kortársaik, és kisebb arányban olvasnak újságokat és folyóiratokat, de intenzívebben. Valamivel kisebb arányban élnek társasági életet, azonban nagyobb arányban sportolnak és sokkal többet kirándulnak. 2001-2008 között 24 százalékról 74 százalékra nőtt a számítógép és internet használók aránya, a digitális írástudatlanok száma pedig 45 százalékkal csökkent. Ugyanakkor az erdélyi magyar fiatalok már nem netkávézókban, hanem otthon böngészik a világhálót. Elszomorító viszont, hogy úgy a román, mint a magyar fiataloknak az elit kultúrához való viszonyulása (színház, opera, mozi) jelentéktelen.
A kutatások során a biztosok arra is rákérdeztek, hogy milyen mértékben érdeklődnek a magyar fiatalok az országos szintű politikai történések ránt, illetve szerintük milyen mértékben befolyásolják az életüket az önkormányzati és a fővárosi döntések. Kiderült: a magyar fiatalok sokkal passzívabbak, mint a román ifjak, és megítélésükben az RMDSZ (80%) és az MPP (12,9%) képviseli leginkább az érdekeiket.
Inkább mobilisak
Kiss Tamás, a Kisebbségkutató Intézet elemzési és kutatási osztályának vezetője arra hívta fel a figyelmet: a magyar fiatalok inkább mobilisak, mint román kortársaik, ami a külföldi munkavállalást, kirándulást, tanulást, rokonlátogatást és üzleti utakat illeti, viszont ezek megtervezésében együtt mozognak a többségi nemzet fiataljaival. A migrációs célország tekintetében viszont hét év alatt változás történt a magyar fiatalok esetében: míg 2001-ben Magyarország dominált, addig az utóbbi években előtérbe kerültek a nyugati országok, és Németország, valamint Ausztria vezetik a preferencialistát. Elvi szinten ugyan a hagyományos családmodell érvényesül az erdélyi magyar fiatalok körében, viszont a társadalmi valóság felülírja ezt, és a családalapítás, illetve a gyermekvállalás ideje kitolódott a harmincas életkor irányába. Ugyanakkor az erdélyi magyar értelmiségi réteg háromnál több gyermeket szeretne elméletileg, ellentétben a román felsőfokú végzettségű fiatalokkal, akik megelégednének egyetlen utóddal is.
Nemi szerep
Érdekes módon a családon belüli nemi szerep tekintetében a magyar fiatalok konzervatívabbak román kortársaiknál, vagyis úgy gondolják, hogy „az asszonynak a fakanál mellett a helye”, azaz a nő feladatai közé tartozik, hogy főzzön, takarítson és bevásároljon, és erről nem csupán az alacsony végzettségűeknek, hanem az értelmiségieknek is ez a véleménye. A magyar fiatalok viszont toleránsabbak a többségnél, inkább elfogadnák azt, hogy roma, fogyatékkal élő, meleg, AIDS-es vagy volt drogos legyen a szomszédjuk, barátjuk vagy családtagjuk. Ugyanakkor olyan értékek fontosak számukra, mint a család, a béke, és a jólét, és kevésbé vallásosak, mint a román fiatalok.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Vallásosság és modernizáció a csángóknál
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A vallás mint identitásmegőrző tényező
A nagyváradi Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási előadás-sorozata keretében Kiss Dénes szociológus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje tartott előadást, Az erdélyi magyarok vallásossága a 21. században címmel. Az elhangzottakat – egy a kilencvenes évekből származó felmérés adataival is összevetve – Borsi Balázs foglalta össze.
A vallási átalakulás három vallásszociológiai alapelméletét – a klasszikus értelemben vett szekularizációt, a szekularizációt piaci paradigmában és a vallási revitalizációt – ismertetve az előadótól olyan, közvélemény-kutatások alapján megfogalmazott megállapítások hangzottak el, amelyek a maguk nemében meglepőek is voltak, hiszen „a legvallásosabb” kelet-közép-európai állam, azaz Románia esetében rendszerint arra gondolunk, hogy a románság inkább hitgyakorló és vallásosabb a magyaroknál. Az adatok szerint nem teljesen így van.
A klasszikus értelemben vett szekularizáció a vallásnak és az egyháznak a társadalomból való kiszorulását, elszigetelődését jelenti, míg piaci értelemben véve az „egyházi kínálat” lanyhulásával enyhül az érdeklődés is. A vallási revitalizáció az egyházak újbóli térnyerésének, nyilvánosságba lépésének a szociológiai deklarációja. A modern, fejlődő társadalmakban megfigyelhető a funkcionális differenciálódás, ami azt jelenti, hogy az egyház csak egy terület, amely foglalkoztathatja az embereket, valamint hogy a különböző szakterületek megfigyelhető módon elkülönülnek egymástól: a banki szektorban dolgozók kizárólag a pénzügyekkel foglalkoznak, a könnyűiparban érdekeltek az ő területükkel vannak elfoglalva, és egyre szűkebb az a réteg, amely az egyházzal, a vallásossággal foglalkozik. Egyebek mellett ez nagyban hozzájárul az úgynevezett vallási privatizálódáshoz, ahhoz, hogy a vallás a magánélet részévé válik, ebből pedig következik az individualizáció, azaz mindenki magában dönti el, hogy mit gondol az egyházról. Kiss Dénes ezt azzal illusztrálta, hogy rákérdezett: a hallgatóság soraiban hányan vannak olyanok, akik a hitről, az egyházról beszélgetnek otthon vagy a munkahelyükön. A teremben ülők közül senki sem jelentkezett, tehát a folyamat nálunk is nyomon követhető.
Identitások egybeesése. A posztkommunista térségben a vallás privatizálódása azonban a politikai nyomás miatt erősödött, és az egyházak marginalizálódásának mértékétől függően a szekularizáció különböző mértékű, kelet–nyugati irányú. Az individualizáció esetében, mivel ebben a térségben nem talált utat a nyugati „vallási kínálat”, a népi vallásosság erősödött. A „legvallásosabb ország” helyzetét tekintve azért intenzív a hitbéli meggyőződés és az egyházak felé fordulás, mert a vallási és etnikai-nemzeti identitás szinte egybeesik. A magyarság számára identitásmegőrző tényezőként tekinthetünk a történelmi magyar egyházakra, míg – a vallási és etnikai, nemzeti identitások közötti szoros kapcsolatot figyelembe véve – a románság körében az egyház gyakran összefonódott az államvezetéssel, az államvallás kialakulása eredményezte a kismértékű marginalizációt a kommunizmusban, ezt nevezik bizánci szimfóniának.
Hitbéli statisztikák. Kiss Dénes a 2008-as Kárpát Panel, illetve az ugyanabban az esztendőben elvégzett European Values Study Survey felmérés eredményeit ismertette. A kutatás fő célja az erdélyi magyarok vallásossága mértékének és jellegzetességének a megvilágítása volt. A vallásosság mértékét a szubjektív megítélés és az objektív mutatók, tehát a vallásgyakorlás alapján állapították meg, de vizsgálták a vallásosság tartalmát is. Arra a kérdésre, hogy „Mennyire fontos Isten az ön életében?”, tízes skálán kellett felelniük a megkérdezetteknek. A magyarországi magyarok által adott válaszok átlaga 5,24, a romániai átlag 8,63, ezen belül az erdélyi magyarok körében 8,75. Utóbbiak közül saját bevallásuk szerint 59 százaléknyian naponta imádkoznak, míg a románok 55, a magyarországiak pedig 25 százaléknyian. Objektív mutatónak számít például az, hogy a bevallás szerint az erdélyi magyarok 32,3 százaléka hetente legalább egyszer jár templomba.
romániai átlag ehhez képest 25, az anyaországi pedig 11 százalék. Az erdélyi magyarok 82,3 százaléka vallja azt, hogy létezik egy személyes Isten, 9,4 százalékuk úgy véli: létezik valamilyen szellem vagy életerő, 7,2 százalékuk bizonytalan e tekintetben, 1,1 százalékuk pedig bevallottan ateista. Ám amikor vallási tanításokra kérdeztek rá a kutatók, mint például a halál utáni életre, a pokolra vagy a bűnre, a románok sokkal nagyobb arányban vallották azt, hogy hisznek benne, az erdélyiek kevésbé (65,1 százalékuk hisz a halál utáni életben, 52,9 százalékuk a pokol létezésében, 68,4 százalékuk a bűnben és 15,8 százalékuk a reinkarnációban), a magyarországiak még kevesebben. Egyedül a reinkarnáció az, amiben az anyaországiak hisznek a legtöbben (23,2 százalék), a romániaiak átlagosan 21,8, az erdélyi magyarok pedig 15,8 százaléknyian. Abban viszont nincs szignifikáns különbség a romániai átlag és az erdélyi magyarok által adott válaszokat tekintve – valamennyien 92–98 százalékban válaszoltak igennel –, hogy fontos-e az egyházi szertartás a születéskor (keresztelés), házasságkötéskor vagy elhalálozáskor. Magyarországon ezzel szemben átlagosan húszszázaléknyival kevesebben tartják fontosnak ezeket a szertartásokat. Az istenhit fontossága nagymértékben függ az egyén képzettségétől is – derült ki a felmérésből. Az iskolai végzettség szerinti lebontásban az általános iskolát végzettek számára tízes skálán 9,1-nyire fontos Isten az életükben, a szakiskolát végzetteknél ez az érték 8,7, az érettségivel és a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknél 8,4.
Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus azt a következtetést vonta le a kutatás eredményeiből, hogy az erdélyi magyarok nemcsak a magyarországiaknál, hanem a románoknál is vallásosabbak. Mint kiderült, a magas fokú vallásosság a többség és a kisebbség eltérő felekezeti hovatartozásával magyarázható, s bár a felsőfokú végzettségűek az átlagnál kevésbé vallásosak, ennek közösségi vetületét annál fontosabbnak tartják.
Adatok a kilencvenes évekből
Tomka Miklós Erdélyi magyar vallásosság – összehasonlító perspektívában című írása 1999 októberében jelent meg a Magyar Szemlében. Az akkori felmérés adatait érdemes összevetni a 12 évvel későbbi vizsgálódás eredményeivel.
A magukat Istenben nem hívőként jellemzők aránya az erdélyi magyarok között 5%, a románok között 3%, a magyarországi népességben 27%. A magyarországiak háromnegyede, az erdélyi magyarok 84%-a hisz egy olyan Istenben, aki személyesen törődik minden emberrel. Hasonlóak a tendenciák a Jézus-hit vonatkozásában. A magyarországi 18 és 65 év közötti népesség több mint egyharmada, az erdélyiek tizede (10%) vallja, hogy Jézus csupán egy rendkívüli ember volt, vagy talán nem is élt. Isteni személynek tartja Jézust az anyaországi népesség közel fele (44%), az erdélyi magyarok háromnegyede (74%), a románok több mint négyötöde (82%). A magyarországi felnőtt népesség egyötöde nem tartja fontosnak a keresztelést, több mint egynegyede nem tartja szükségesnek a templomi házasságkötést, egyhatoda az egyházi temetést sem. Erdélyben negyedannyian sincsenek, akik az egyházi szertartást nélkülözhetőnek tartják. Megfordítva ez azt jelenti, hogy Erdélyben a társadalom túlnyomó többsége (92–94%-a) nem bízza a körülményekre vagy a rokonság döntésére, hanem fenntartás nélkül minden körülmények között fontosnak tartja a keresztelést, a templomi esküvőt, az egyházi temetést. A rendszeres templomba járás Erdélyben általános gyakorlat, Magyarországon egy kisebbség magatartása. Magyarországon a templomba járók aránya a fiatalabb évjáratokban folyamatosan csökken. Erdélyben is van különbség a második világháború előtt és az azután születettek szokásai között, de a 60 évesek és fiatalabbak korcsoportjaiban a templomba járók aránya meglehetősen stabil. Hasonló összefüggések mutathatók ki a magán-vallásgyakorlatban, az imádkozásban. Sohasem (vagy legfeljebb évente) szokott imádkozni az anyaországi magyarok 29%-a, ezzel szemben az erdélyi magyarok csupán 5%-a és az erdélyi románok 2%-a. A legalább hetente imádkozók aránya Magyarországon 38%, az erdélyi magyarok körében 70%, az erdélyi románok között 74%. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ezt a háborút sem mi nyertük meg
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata keretében Szakály Sándor professzor, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja értekezett a Városi Művelődési Ház dísztermében, Magyarország a második világháborúban címmel.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy a Mérlegen a magyar történelem című előadássorozat iránti érdeklődés is a rendezvény létjogosultságát támasztja alá.
A legutóbbi meghívott Szakály Sándor, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt, aki Magyarország a második világháborúban címmel értekezett. Bevezetőjében azt a választ adta a saját maga által felvetett Miért volt szükség a II. világháborúra? kérdésre: a világégés kitörésének gyökere az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer. A vesztes és megalázott hatalmak nem tudták elfogadni a rájuk erőltetett diktátumot, a ’30-as évek második felére pedig a győztesek is rájöttek arra, hogy a helyzet fenntarthatatlan és bizonyos korrekciókra van szükség. Magyarországon a két világháború között nem volt olyan politikus, aki ne tekintette volna célkitűzésének és feladatának a revíziót, hiszen enélkül semmi esélye sem lett volna a közéleti érvényesülésre. 1938 októberében zajlottak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia képviselői között arról, hogy bizonyos területeket átadjanak Magyarországnak, azonban mivel a felek nem tudtak megegyezni, a döntőbíráskodást a nagyhatalmakra bízták. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében Magyarország jelentős területeket kapott, melyeknek körülbelül 86 százalékában magyarok éltek, a határvonal pedig nagyjából megegyezett az 1918 november végi demarkációs vonallal. A sikeren felbúzdulva a magyarok Kárpátalja visszaszerzésével is próbálkoztak volna, azonban Mussolinin kívül senki sem támogatta az ötletet, így a lelkesedés alábbhagyott. Kedvezően változott viszont a helyzet 1939 tavaszán, amikor Csehszlovákia kettévált, így eljött az ideje annak, hogy Kárpátalját is Magyarországhoz csatolják.
II. bécsi döntés
1939 tavasza után sajátosan alakultak a dolgok Európában, ugyanis egyfajta versenyfutás kezdődött a gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Sztálin kegyeiért. Augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, szeptember 1-jén pedig Németország megtámadta Lengyelországot. Magyarország semleges álláspontra helyezkedett, viszont megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt. Novemberben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a fegyverszünet eredményeképpen a finnek lemondtak bizonyos területekről. Közben a három balti állam is „önként felajánlotta”, hogy vonuljanak be hozzájuk szovjet csapatok. 1940-ben Magyarország látva, hogy a román királyság kielégítette a Szovjetuniónak Bukovinára és Besszarábiára vonatkozó igényeit, úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy a magyarok is területi igényekkel lépjenek fel. Teleki Pál miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Magyarország önállóan kellene lépjen ez ügyben, nehogy Németország és Olaszország később benyújtsa a számlát. Az 1940 augusztusi szörényvári tárgyalások kudarccal végződtek, így ismét döntőbíráskodás volt, melynek köszönhetően az augusztus 30-i II. bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, vagyis 43 ezer négyzetkilométert, melyen 51-52 százalékos volt a magyarság részaránya. Úgy tünt tehát, hogy Magyarország poziciója erősödött, visszakapott területeket, decemberben pedig örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941-ben a délszláv államban „rendet teremteni akaró” Németország azt kérte Magyarországtól: csatlakozzon hozzá, cserében pedig visszatérhetnek délvidéki területek, plusz Magyarország megkapja Fiumét. Április 1-jén a Legfelsőbb Honvéd Tanács úgy döntött: akkor támogatja a német elképzeléseket, ha politikai vákuum keletkezik, vegzálják a Jugoszláviában élő kisebbségeket vagy a délszláv államközösség szétesik. Utóbbi április 10-én következett be, amikor Horvátország kimondta függetlenségét. Immár Bárdossy László minisztersége alatt katonai hadművelet indult a Délvidéken, és újabb területekkel gazdagodott Magyarország.
Kassa bombázása
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 26-án pedig nem azonosított felségjelű gépek bombázták Kassát. Magyarországon rendkivüli minisztertanácsi ülést hívtak össze, és mivel a korabeli álláspont az volt, hogy szovjet repülőgépek voltak, úgy döntött Horthy, hogy válaszcsapást kell adni a Szovjetuniónak. Ennek megfelelően mozgósították a honvédség egy részét (Kárpát-csoport), és június 28-án megindult a támadás a Szovjetunió ellen. Novemberben az erők egy részét visszarendelték Magyarországra, a többiek pedig Kárpátalján maradtak. Közben Wert Henrik honvéd vezérkari főnököt Szombathelyi Ferenc váltotta e tisztségben. Jelentős fordulat történt 1941 decemberében, amikor Hitler szemében felértékelődött Magyarország, ugyanis a Wehrmacht csapait feltartóztatták Moszkvánál, ezért a kisebb országok támogatására is szüksége volt. Ribbentrop a magyarországi látogatásakor felvetette, hogy a magyarok nagyobb erővel vegyenek részt a harcokban. Ő úgy értelmezte, hogy beleegyező választ kapott, majd 1942 kemény hangú tárgyalások következtek, melyek azzal zárultak: Magyarország a hadereje egyharmadát bocsátja Németország rendelkezésére, utóbbi viszont felfegyverezi a katonákat.
A Don-kanyarban
1942. április 11-én megindult a 2. Magyar Hadsereg kiszállása a frontra, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. Szakály Sándor szerint problémát okozott, hogy a honvédok nem ismerték pontosan a feladatukat, csak menet közben derült ki, hogy támadó hadműveletekkel kell segítsék a nagy német offenzívát, és a katonai felszerelésük sem volt megfelelő. A Don-kanyarban 1943 januárjában indult meg a Vörös Hadsereg támadása, áprilisig 198 ezerről 106 ezerre csökkent a honvédek élelmezési létszáma, mely statisztikai adat tartalmazza a 28 ezer sebesültet, a 26 ezer hadifogságba esettet és a 41 ezer fő vérveszteséget. A történész ezen a ponton befejezte előadását, megjegyezve, hogy „ezt a háborút sem mi nyertük meg”.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

„A múltunkat egységesen kell kezelnünk”
Nagyvárad- A közelmúltban Szakály Sándor budapesti történészprofesszor tartott előadást a II. világháborúról Nagyváradon, a Szacsvay Akadémia keretében. Ezt követően exkluzív interjút adott az erdon.ro-nak. 
– Az előadásában csupán a honvédségről beszélt, Magyarországon azonban létezett egy másik rendvédelmi alakulat, a csendőrség is. Kérem, erről a testületről is mondjon néhány szót.
Az 1881-ben létrehozott Magyar Királyi Csendőrség, amelyik 1945 májusáig létezett, illetve állt fenn, Európa egyik legszínvonalasabb és katonailag legjobban szervezett közbiztonsági őrtestülete volt. Ez volt a szakszerű megfogalmazása, és az akkori Magyarország területének mintegy 85–90 százalékán tartotta fönn a rendet. A szabályozás szerint a törvényhatósági jogú városokban rendőrség, míg azon kívüli településeken a csendőrség tartotta fenn a rendet. Megítélésemben a csendőrség nem működött jobban közre a magyarországi zsidóság deportálásában, mint más egyéb hatóság. A városokban a rendőrség hajtotta végre ezt a feladatot, a csendőrségnek a közreműködés volt a szerepe. Én azt gondolom, azt kell megnézni, hogy milyen biztonságot tudott adott esetben fenntartani a csendőrség. A korabeli statisztikai adatok szerint a bűncselekményi felderítési mutatók 75–95 százalék között működtek. Egy 12 ezer fős testületről beszélünk a két világháború közötti Magyarországon, ennyi lehetett ugyanis a csendőrség létszáma. Ebből 600 tiszt volt, a többi pedig az úgynevezett legénységi állomány tagjai, akik a tényleges feladatokat ellátták és végrehajtották.
– A mai Magyarországon lenne létjogosultsága a csendőrségnek?
Véleményem szerint nem az a lényeg, hogy egy rendvédelmi szervezetet, csendőrségnek vagy rendőrségnek neveznek, hanem a kérdés úgy vetődik fel, hogy milyen formában működtetik ezt. A csendőrségnek az volt, ha szabad így fogalmazni, a hatása és az ereje, hogy őrsrendszerben működött, ami azt jelenti, hogy laktanyaszerű elhelyezésben van a legénységi állomány. Éjjel-nappal ott van, tehát nem bemegy reggel 8 órára, felveszi a szolgálatot, néhány órával később leteszi, és hazamegy, hanem végig jelen van. Az állománynak maximum egyharmada lehetett nős, akik szintén állandóan bevethetőek voltak, és körülbelül, ha a szükség úgy hozta, 60–70 százalék lehetett egyszerre, ahogy ma mondanánk, a közterületen. Tehát nem a csendőrség elnevezés a lényeges, vagy, hogy kakastolla van-e, hanem az, hogy milyen szervezetben működik. Azt mondják napjainkban a hozzáértők, hogy a jelenlegi rendészeti rendszerben mérhetetlen mennyiségű az irányító és a felügyelő szervezet, és kevés a végrehajtó állomány. Ha volt például egy 14 fős csendőrörs, abból ha a szükség úgy kívánta, egyszerre nyolcan vagy tízen kint lehettek a területen, ugye két fős járőrökről van szó, és ezek állandóan, a korabeli szakkifejezéssel élve portyázták azokat a területeket, melyeket mindig kijelölt számukra az őrsparancsnok.
Rendre törekedni
– Napjainkban is hódítanak a szélsőjobboldali eszmék. Ön szerint ezek milyen rokonságot mutatnak Hitler vagy Mussolini gondolkodásvilágával? Hasonlóak vagy alkalmazkodtak a 21. századhoz?
Megmondom őszintén, nem foglalkozom ideológiával és pártpolitikával, de nekem az az érzésem, hogy ezek mindenhonnan merítenek valamilyen elemet, tehát különböző forrásokból gyúrják össze a szélsőjobboldali politikai erők az eszmevilágukat. Egy dolog megítélésem szerint nagyon valószínűsíthető: az emberek jelentős része a rendre törekszik, és amíg ezt nem érik el, addig ezeknek az eszméknek mindig lesz támogatottsága. Én tehát itt látom az alapvető problémát: ha a társadalom vagy a demokrácia nem képes jó értelemben vett rendet és fegyelmet fenntartani, és azt mondják, hogy az események, amelyek történnek, illetve a világ, amiben élünk, a liberalizmusnak és a szabad gondolkodásnak tudható be, akkor a másik oldal egyre inkább erősebb lesz.
Horthy István halála 
– Az előadásában több olyan második világháborús eseményt is említett, melynek végkifejlete megosztja a közvéleményt, különböző interpretációkra adva lehetőséget. Ilyen tragikus esemény Horthy István halála. Önnek mi a véleménye erről?
Ez egy érdekes kérdés. A halálának ötvenedik évfordulója alkalmából készült egy dokumentumfilm Magyarországon, aminek szakértője voltam, illetve szereplője is, akárcsak az özvegye. Az én véleményem az –és a korabeli megállapítás is ezt támasztja alá–, hogy egy repülőgépvezetői hiba okozta a szerencsétlenséget. Az özvegy Horthy Ilona arra esküszik, hogy biztos valami német provokáció, vagy machináció van ebben a dologban. Egykori repülőtisztek azt mondták, és én osztom az ő véleményüket, hogy a kormányfő-helyettes ugyan egy kitünő sportrepülő pilóta volt, de a vadászgépeken akkora gyakorlattal nem rendelkezett, mint ami szükséges lett volna. Egyébként már korábban is előfordult vele egy hasonló hiba, de nemcsak vele, hanem más repülőkkel is. Azt gondolom, hogy a magyar történelemben az összeesküvés elméleteknek tradicionálisan nagy hagyománya van. A magam részéről, de ez az én egyéni véleményem, egy repülőgépvezetői hibának tulajdonítom Horthy István halálát.
– Megostromolták vagy felszabadították a szovjetek Budapestet?
Nézze, ez egy nagyon érdekes dolog. Azt szoktam mondani, hogy ahogy a Szovjetunió nem kérte azt, hogy magyar katonák menjenek a területére, úgy Magyarország sem kérte, hogy szovjet katonák jöjjenek. Ha most nézzük, hogy a Szovjetunió számára –és ez teljesen logikus–, Magyarország ellenség volt, akkor ők elfoglalták Budapestet és Magyarországot. A Budapest ostromáért osztogatott szovjet emlékérmeken az a felirat szerepel, hogy Budapest elfoglalásáért, Varsó esetében pedig a város felszabadítása. Tehát itt van a különbség. A Szovjetunió logikusan Magyarországot ellenségnek tekintette, katonai értelemben tehát elfoglalta. Ugyanakkor politikai propagandaként természetesen azt hangoztatták, hogy felszabadították Magyarországot. Én meg azt szoktam mondani, hogy a felszabadítás akkor szükségeltetik, ha a felszabadítandó kéri a másik országot erre, és ez napjainkban is így van. Nagyon sok helyre viszik az európaiak, vagy mások a demokráciát, közben pedig az illető országok nem akarnak a mi demokráciánkból kérni.
Történelmi előadások
– Nagyváradon az utóbbi időben megszaporodtak a történelmi előadások, és elég élénk érdeklődés mutatkozik ezek iránt. Ön szerint mivel magyarázható ez a jelenség?
Nagyon nehéz Magyarországról megmondani, hogy miért olyan nagy az érdeklődés Váradon a történelmi előadások iránt. Én azt feltételezem, de önök, akik itt élnek igazolhatják vagy cáfolhatják ezt, hogy akárhogy vesszük, a határon kívül élő magyar kisebbség amikor történelmet tanul, általában az adott ország történelmét tanulja, tehát a magyar történelmet Felvidéken, Kárpátalján vagy itt, Erdélyben, legalábbis ahogy én hallottam a Magyarországra települt barátaimtól, kevésbé tanítják. Nyilván ez is egy magyarázata ennek a jelenségnek, hiszen egyrészt csak az olvasmányokból vagy a családi hagyományoknak köszönhetően tudnak önök többet a magyar történelemről. Másfelől pedig– és ez nem csupán magyarországi vagy partiumi tendencia–, egyre több ember akarja megismerni azt a múltat, aminek az alapján ő most valamelyik nemzethez tartozik, és nyilván ebből a jobbat vagy a szebbet szeretné, miközben a történelmük összességében nem csupán szép dolgokból áll. Én azt szoktam mondani, hogy nekünk a múltunkat egységesen kell kezelnünk, az elitélendő vagy a szomorú eseményeket ugyanúgy részének kell tekinteni, mint amit pozitívan értékelünk, akár mi, vagy akár mások.
– Ismétli magát a történelem?
Hát nem tudom. Szokták ezt hangoztatni, meg olyanokat is mondanak, hogy nincs új a nap alatt, a kettő nyilván összefügg. Azt gondolom, hogy pont úgy egészen biztosan nem ismétli önmagát. Biztos vannak olyan dolgok, amelyek ismétlődnek, olyan hibák, melyeket elkövetünk akár egyénként, akár nemzetként vagy országként, de azt hiszem, hogy nem teljesen egyformák ezek a történések.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Terroruralom két moszkvai emigráció közt
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Gyarmati György, a Pécsi Tudományegyetem habilitált professzora tartott előadást Magyarország szovjetizálásáról és a Rákosi-rendszerről az Ady líceum dísztermében.
Az egybegyűlteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén Gyarmati György professzor behatárolta a 20. századi magyar történelem azon szűk évtizedét, melyet a Rákosi-korszak jelzővel illetünk. Arra hívta fel a figyelmet: az elmúlt évszázadban kilenc rendszerváltozás is volt Magyarországon (az Osztrák- Magyar Monarhia összeomlása, az őszi rózsás forradalom és Kun Béla, a Horthy-korszak, Szálasi, polgári parlamentális demokrácia, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak, 1989) és a történelmi inga többnyire mindig a szélső pontig lendült. Ezen folyamatok tulajdonképpen kevesebb mint kilenc évtized alatt lezajlottak, így a hosszabb életútú személyek simán átélhették ezeket, és előfordulhatott, hogy egyszer elismerték, máskor pedig meghurcolták őket (például Király Béla, Kosáry Domokos, Jakó Zsigmond vagy Fejtő Ferenc).
A történész három alkorszakra osztotta a Rákosi-időszakot: demokratizálás, illetve presztálinizálás (1945-1947), sztálinizálás (1948-1952) és desztálinizálás, illetve resztálinizálás (1953-1956). Megitélésében a korszak azért tehető a 1945-1956 közötti évekre, mert Rákosi Mátyás 1945. január 30-án szállt le a debreceni pályaudvaron a magyar fegyverszüneti egyezményt aláíró delegáció vonatjáról és 1956. június 26-án ment/küldték/menekült a szovjet fővárosba, ahonnan többé már nem tért vissza, vagyis úgy is lehet mondani, hogy két moszkvai emigrációja közt valósította meg a terroruralmat Magyarországon. 1945-1947 között megvoltak a polgári parlamentális demokrácia színpadi kellékei (földosztás, az általános és egyenlő, a nőkre is kiterjedő választójog megadása, tandíjmentesség)- melynek köszönhetően „bezzeg-országnak” számított Kelet-Közép Európában-, a háttérben azonban eközben már zajlott a presztálinizálás, a masszív és eredményes szovjetizálás.
Rendeleti kormányzás 
Az 1945 novemberében lebonyolított választások eredményeképpen sajátos helyzet alakult ki a parlamentben: 97,3 százalékos többséggel bírt az MKP-SZDP-NPP-FKgP alkotta kormánykoalíció (a jaltai nagyhatalmi megállapodás előírta, hogy a fasiszta uralom alól felszabadított országokban demokratikus parlamenti választásokat kell tartani és kormánykoalíciók kell alakuljanak), tehát nem létezett ellenzék és klasszikus értelemben vett jobboldal. A kommunisták, a szocdemek és a párton kivüliek csak 1946 márciusában tömörültek baloldali blokkba. Ugyanakkor politikai asszimetria alakult ki, vagyis az 57 százalékkal rendelkező kisgazdáknak hiába volt többségük a törvényhozásban, ez a végrehajtó hatalomban elolvadt. A háborúban szétvert ország újjáépítésére hivatkozva bevezették a rendeleti kormányzást és a pártközi értekezletek fórumát. A Szovjetunió ugyan nem terrorizálta Magyarországot, de a háborús jóvátétellel zsarolva tudta a kommunista ambíciókat érvényesíteni. Magyar-szovjet vegyesvállalatok jöttek létre, biztosítandó a jóvátételi termeltetést. Gyarmati György szerint az újjáépítési boomról tudósító korabeli híradók nem voltak propaganda filmek, hiszen a jóvátétel inspirálólag hatott, és az emberek úgy gondolták, hogy jobb lesz nekik, ha megfeszítik magukat. Ez a munka ugyan eredményes volt, de mint tudjuk, nem hasznosult, ezért csupán féloldalas sikerről beszélhetünk.
Ötéves tervek
Az első ötéves terv csak évi 10 százalékos, mai szóval élve GDP-növekedést írt elő, de Sztálin kitalálta, hogy a termelés nem csupán a védekezési pozíciót kell biztosítsa, hanem a hadra foghatóságot is. 1951-ben már arról beszéltek, hogy a magyar gazdasági fejlődés határa a csillagos ég kell legyen, a könnyűiparban évi 27 százalékos, a nehéziparban pedig 30-35 százalékos növekedést irányoztak elő. Noha valójában „holtberuházásokkal” a piacon nem hasznosítható „holttermékeket” állítottak elő, Magyarország az ötvenes évek elején évi két hadigazdaságnyi termelést produkált. Közben rendszerátalakítási (transzformációs) veszteség is sújtotta, a célokhoz rendelt eszközök pedig kontraproduktív voltak, vagyis munkás és paraszt eredetű, de szakmailag képzetlen emberek kerültek poziciókba. A történész szerint mindezeknek betudhatóan 1953-ra az ország csődközeli helyzetbe került.
Reformtörekvések
1953 nyarán ugyan az egyedül induló Népfront 98,2 százalékos többséget szerzett, de a katasztrófális helyzet és az ötéves terv célkitüzéseinek nem teljesítése miatt Rákosinak magyarázkodnia kellett. Moszkva ugyan meghagyta pártvezetőnek, de a kormány élére Nagy Imrét nevezte ki. 1955-ben megszüntették a vegyesvállalatokat, és a Szovjetunió arra akarta kényszeríteni Magyarországot, hogy vásárolja vissza egykori saját vagyonát. Rákosi ismét megerősödött és Nagy Imrének mennie kellett. Gyarmati György szerint először a párttagság, majd a fiatalok és az értelmiség lázadt fel Rákosi ellen, tehát egy reformtörekvéssel induló politikai krizis vezetett el oda, hogy 1956 októberében Gerő Ernő kérte a szovjet csapatok beavatkozását, a forradalom és a szabadságharc pedig véget vetett a Rákosi-korszaknak.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Egy szűk évtized története – A XX. századi magyar történelem egy szűk évtizedéről, Magyarország szovjetizálásáról és a Rákosi-rendszerről beszélt Gyarmati György, a történelemtudomány kandidátusa, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem habilitált professzora, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója a Bihar megyei RMDSZ létrehozta Szacsvay Akadémia történelmi előadás-sorozatának keretében, amelynek helyszíne ezúttal az Ady Endre Líceum díszterme volt. A jelenlévők szinte történelem-órán érezhették magukat, az előadó igyekezett interaktívvá tenni az összefoglalót, kérdéseket tett fel, s a közönség soraiból várta a válaszokat. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ö S S Z E F O G L A L Ó
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei Elnöksége szerint az RMDSZ által folytatott megalkuvó és népnyomorító politika az erdélyi magyarság hitelét rontja.
Nagy József Barna partiumi régióelnök és Török Sándor Bihar megyei elnök péntek délelőtt tartott sajtótájékoztatójukon fogalmazták meg az RMDSZ országos, illetve helyi politikájával szembeni ellenvetéseiket. Török aggasztónak nevezte az országos méreteket öltött kormányellenes demonstrációk miatt kialakult bizonytalan helyzetet, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a tüntetéssorozatot kiváltó megszorításokban – az állami alkalmazottakat érintő, 25 százalékos bércsökkentésben, a nyugdíjak és közalkalmazotti bérek befagyasztásában, vagy az adóemelésben – az RMDSZ-nek is jelentős szerepe volt. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) a fizetések és a nyugdíjak emelését javasolta a román kormánynak, amire Török szerint nagy szükség lenne. Érhetetlen, hogy miért nem emeli fel a szavát az RMDSZ a megszorítások enyhítése, és a fizetések és nyugdíjak emelése érdekében, miközben az egész ország nyomorban van, hangzott el a sajtótájékoztatón. A szövetség politikai tehetetlensége a környezetvédelem és az egészségügy terén is hangsúlyosan kiütközik. Ezt igazolandó Török az Erdély kirablásával felérő verespataki bányatervet említette meg, amely annak ellenére valósulhat meg, hogy a környezetvédelmi tárca tulipános kézben van. Ez nemcsak az RMDSZ, hanem az egész erdélyi magyarság hitelét és becsületét rontja, hangsúlyozta Török Sándor.
Nagy József Barna a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ tevékenységéről szólva lajstromba vette, kiket látott vendégül az elmúlt években a szervezet. Megállapította, hogy a legtöbb meghívott a balliberális szférából került ki. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az elszakított területeken, egyedül Nagyváradon látták vendégül Gyurcsány Ferencet…
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Elnöksége egy közleményben figyelmezteti a magyar nemzet ügyét és sorsát szívén viselő művészeket, tudósokat, politikusokat és a közélet minden szereplőjét a Bihar megyei RMDSZ viselt dolgaira.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Elnöksége által kiadott közlemény alább olvasható.
K Ö Z L E M É N Y
„Aki korpa közé keveredik...!”
Mély tanulságokat rejtő közmondásunk juthat eszébe mindazoknak, akik nyomon követik a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ tevékenységét. Számos közbotrányt és derültséget okozó megnyilvánulásukkal (lásd pl. az utcanév-fordítási, ferdítési tevékenységüket) most nem foglalkozunk, csupán – mint rossz szellemeket – megidézzük azokat a személyiségeket, akiket a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ látott vendégül az elmúlt években.
A rosszemlékű, nyolcéves MSZP-s, SZDSZ-es kormányzás alatt a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ képviselői szinte kivétel nélkül csak MSZP-s és SZDSZ-es politikusokat és hozzájuk kötődő történészeket, írókat hívtak Nagyváradra. Vendégük volt többek között: Horn Gyula, Kuncze Gábor, Demszky Gábor, Mesterházy Attila (vele és az MSZP más politikusaival együtt mulat az RMDSZ az évente megrendezésre kerülő Partiumi bálnak nevezett rendezvényen).
Vendégük volt Gyurcsány Ferenc, akit egyedül a nagyváradi RMDSZ látott vendégül a határon túli szervezetek közül. Nem csoda, hiszen egyik Bihar megyei parlamenti képviselőjük a sajtóban nyilatkozva kijelentette: „Nem találok semmi kivetnivalót Gyurcsány őszödi beszédében”. De előadást tartott Nagyváradon Aczél György, Nyakó István és Újhelyi István is. A két utóbbi politikus Nagyváradon, az RMDSZ rendezvényén, vendéglátójuk nagy megelégedésére a FIDESZ és Orbán Viktor ellen uszított. A FIDESZ a két politikust nagyváradi kijelentéseik miatt a közéletből való távozásra szólította fel.
Újhelyi kijelentette: „Tény, hogy az MSZP sokat segített az RMDSZ-nek, mindig mindenben támogattuk őket, ha igényelték. Ehhez képest ők azt kérték, ezt ne mondjuk el sehol, nehogy Erdélyben kiderüljön a dolog”. Hogy az RMDSZ (különösen a nagyváradi és Bihari szervezet) és az MSZP ezer szállal kötődik egymáshoz, ez mindenki számára egyértelművé vált. A Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ vezetői – jó tanítványokként – minden megnyilvánulásukban, beszédükben a FIDESZ, annak vezetői és nemzetpolitikai elképzelései ellen szólaltak és szólalnak meg.
Az elmúlt évben Szacsvay Akadémia néven előadássorozatot szerveztek, ahová nagyrészt az MSZP-s, balliberális eszmerendszert képviselő előadókat hívtak meg, de több gyanútlan, jóhiszemű, a nagyváradi RMDSZ kétes ügyeiről, nemzetrontó vendégeiről mit sem tudó előadót is vendégül láttak.
Nem tudjuk, milyen dicsőség a nagyváradi RMDSZ vendégének lenni, a Szacsvay Akadémián előadást tartani Gyurcsány, Demszky és a többiek után.
Felkérjük a magyar nemzet ügyét és sorsát szívén viselő művészeket, tudósokat, politikusokat és a közélet minden szereplőjét, jól gondolják meg, be szeretnének-e állni ebbe a sorba, szeretnének ezek után is a nagyváradi RMDSZ vendége lenni?
Mi figyelmükbe ajánljuk ősi népi bölcsességünket: „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók!”
Nagyvárad, 2012. január 27.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Bihar megyei Elnöksége

Az értelmiség ne sétáljon csapdákba
BALÁZS IMRE JÓZSEF kolozsvári költő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Korunk folyóirat főszerkesztője decemberben volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. Főszerkesztői, egyetemi tanári, költői gondjairól kérdezte őt Kinde Annamária az Erdélyi Riport 2012/3. számában megjelent interjúban.
- Gyanakvó ember vagy?
- Jóhiszemű ember vagyok, de a szakmámból kifolyólag muszáj lett gyanakvónak lennem. Egy szerkesztőnek fontos erénye a gyanakvás. De azt hiszem, hogy a civil énemben ez továbbra sem mozdította ki a jóhiszeműséget. Elég nagy jóindulattal szemlélem a világot. A szerkesztőnek meg nyilván azért kell gyanakvónak lennie, mert a beérkező kéziratokban ellenőriznie kell helyesírástól elkezdve nevekig és egyéb adatokig, születési évszámokig, könyvkiadók nevéig sok mindent. Sűrűn szoktam javítani a Korunkhoz beérkező cikkekben mindezeket az adatokat.
- Egy interjúban a Korunk helyéről kérdeztek téged a lapok között, és azt mondtad ott, hogy ha hadászati szempontból nézzük, akkor a Korunk a nehéztüzérség. Háborús időket élünk?
- (Nevet) Hát, remélem, hogy azért nem tartunk még háborús időknél. Nem élünk nagyon jó időket, de háborúsnak nem nevezném a helyzetet. Ezek a hadászati metaforák egyébként az életben mindenhol, házasságtól kezdve egyéb emberi kapcsolatokig és a szakmáig mindenhol előfordulnak. A napilap egyféle, a hetilap más feladatokat lát el, a havilapnak ebből a szempontból egyaránt el kell végeznie a mélységes lerombolását és a mélyről felépítését a dolgoknak.
- A világnézet alakításában vállal szerepet a Korunk, ezt mondod, illetve egy másik szövegben arról is beszélsz, hogy a klasszikus folyóirat-megjelenés már nem elég: az eseményjelleget és a személyességet tartod fontosnak abban, hogy a kulturális érték megtalálja a közönségét. Hogy is van ez? Hiszen a folyóiratban inkább tanulmányokat találunk, a rendezvények pedig többnyire az írókról szólnak.
- Én az eseményjelleget közös pontnak, a folyóiratban és a rendezvényekben közös elemnek tartom. Az eseményjelleg, mint célkitűzés, fontos. A Korunknak az utóbbi évekbeli legnagyobb sikerei az élő eseményekhez fűződtek, amelyekre vélhető volt, hogy nagyon sokan eljönnek, és ez igen gyakran így is történt.
- Hogyan lehet egy tematikus lapszámból vagy annak a bemutatójából esemény?
- Jól ki kell találni a tematikát. A tematikus számok nagy lehetősége, hogy olyan dolgot is képesek eseménnyé tenni, ami azelőtt nem volt esemény. Még akkor is, hogyha nehéz előre megjósolni, melyik lapszámból lesz esemény. De a lehetőség ott van benne.
- Elképzelhető egy olyan tematikus szerkesztés, amely csak követi a folyamatokat, de lehet, hogy pont egy ilyen tematikus összeállítástól figyelnek oda valamire.
- A történettudományi előadásokat is a Korunk-események közé sorolnám, vagy például azt is, hogy 2011 nyarán megjelent A mi huszadik századunk címmel egy többszerzős történelmi tanulmánykötet a kiadónknál, Gyáni Gábor, Romsics Ignác és mások közöltek benne öt nagy történelmi tanulmányt, és rögtön látszott, hogy ez egy esemény. Abból is, hogy a könyvterjesztők egy hónap alatt elhordták az egészet a kiadóból. Reméljük, el is fogják adni, de az biztos, hogy most a kiadóban nincsen belőle. Ez például szerintem egy esemény.
- És pontosabban mit kell értenünk akkor, amikor a személyességről beszélsz?
- Itt is a Korunk Akadémiáról van szó elsősorban. 2008 óta megy az a sorozatunk, amelyben minden hónapban egy történész és minden hónapban egy író szerepel. Ezek a rendezvények 200 fős közönséget is be tudtak vonzani olykor, ami Kolozsváron akár tíz évre visszamenőleg nézve is nagyon ritka volt. A személyesség abban áll, hogy ha a Korunkban megjelentetünk egy Romsics Ignác-tanulmányt, nem látjuk azt, hogy mekkora hatást vált ki, hányan olvassák el. De eljönnek az előadására százötvenen vagy akárhányan, és ott a személyességgel hozzátevődik egyértelműen valami a szöveghez is. Az írói estsorozaton, amit személyesen én csinálok, ugyanezt érzékeltem: ott is bejött ez az eseményjelleg, mert Nádas Péter a hetvenes évek óta nem volt Kolozsváron, vagy Szabó T. Anna íróként a szülővárosában soha nem lépett fel, amíg az estjét meg nem tartottuk. Amikor Dragomán Györgynek a román nyelvű kötetét lanszíroztuk román nyelvű közönség előtt, akkor is begyűltek az emberek. Ezeknek a dolgoknak a varázsa nagymértékben a személyességben áll. A folyóirat-kultúra átalakul. Nem biztos, hogy az a megfelelő szó, hogy válságban van, de az a forma, ahogy eddig volt, annak a magától értetődése erősen kérdőjelessé vált. De ugyanazt a funkciót, amit a folyóirat betöltött évtizedeken át, meg kell próbálni más csatornákon keresztül érvényesíteni, és mi ezzel próbálkozunk.
- Milyen jelek vezetnek ahhoz a következtetéshez, hogy kérdőjelessé vált az eddigi forma?
- Generációs alapon lehet ezt a leginkább érzékelni. Én azokról beszélek most, akiket tanítok az egyetemen, irodalmárokról. Nem az átlagolvasókról, hanem azokról az emberekről, akiknek szakmájukból adódóan ismerniük kellene folyóiratokat. Mert amikor mi egyetemisták voltunk, ebből a szempontból más helyzet volt, pedig nem volt az annyira régen. Én minden évben azzal kezdem a félévet a harmadéveseknél: soroljanak fel folyóiratokat, amiket olvastak az elmúlt évben. Vagy aminek több lapszámát olvasták. Magyarországi folyóiratokból minimálisat sorolnak, romániaiakból alig valamivel többet, a Litera.hu az ismétlődő, ami azt jelzi, hogy az interneten még csak-csak megvan a tájékozódási csatorna, de maga a nyomtatott folyóirat fogalma, egy-egy lapszám átlapozása hiányzik: ez generációs alapon működik, valahol a jelenlegi huszonéveseknél átalakult az erre való szocializáció. Ezen meg lehet próbálni valamit alakítani, de a változást egyetlen folyóirat biztosan nem tudja elérni. Mi például azt csináljuk, hogy középiskolákba visszük be a Korunkot. Játékos formában kérdésekre válaszolnak azok, akik középiskolásként megrendelik, a tanárokat is bevonjuk ebbe, hogy segítsenek célba juttatni a lapot, a valóban érdeklődő diákokhoz. A résztvevők pedig nyernek valamit, amikor válaszolnak a lap által feltett kérdésekre. Ebből a Korunknak nincsen semmi anyagi haszna, a cél egyszerűen fenntartani ezt a médiumot, egyáltalán azt a tapasztalatot, hogy létezik nyomtatott folyóirat. A funkciót az internet részben átveheti, így lehet valamelyest áthidalni ezt a generációs űrt.
- A Korunknak minden lapszáma elérhető a világhálón, úgyhogy elég, ha a nevét megjegyzik, és már megtalálják.
- Igen, ez egy tudatos stratégia, hogy a terjesztési gondokat és ezt a generációs szakadékot próbáljuk áthidalni.
- Egyetemi oktatóként többek között egy ilyen tárgynak vagy az előadója, amit úgy hívnak: Az irodalmár szakma elmélete és gyakorlata. Mit tanítasz ezen belül?
- Megtanulnak korrektúrázni. Vizsgáznak korrektúrázásból. De nyilván nem csak ezt. Ez a minimum.
- A korrektúrázásnak elmélete is van?
- El kell magyarázni, hogy miért kell ezt csinálni, amikor egyszerűen ki is lehetne húzni a hibás szöveget, és fölébe írni a helyeset. Elmondom nekik, hogy mik a korrektúra előnyei. De nyilván nem ez a lényeg, hanem azt vettük észre, hogy a végzettjeinknek csak egy része – hogy mekkora része, az változó – lesz tanár. Másik része nem tanár lesz. És azt láttuk, hogy felbukkannak újságszerkesztőségekben, korrektorok lesznek könyvkiadókban, rendezvényszervezésben civil szervezeteknél dolgoznak. Rám hárult a feladat, hogy erre felkészítsem őket. Én azzal szoktam kezdeni ezt a tantárgyat, hogy ez minden, ami nem a tanársággal és a kutatással kapcsolatos, és az irodalmi életben való tájékozódásról szól. Erről fognak szólni ezek az órák. És hogy valami konkrétummal mindenképpen maradjanak, fontosnak tartottam a korrektúrázást, hiszen ez az alap, hogyha el akarnak helyezkedni korrektorként vagy szerkesztőként. A végére, ha mást nem, akkor tudni fogják, hogy minek hol kell utánanézni. Az ISBN számtól kezdve a kolofonig, tehát ha kinyit egy könyvet, lesz fogalma arról, amit egy normális olvasó valószínűleg nem tud, vagy nem tudja, mire való, és milyen formában kell megjelennie. Rengeteg igénytelen kiadó és kiadvány van. Ha ők ránéznek majd egy ilyen könyvre, akkor azt reméljük, hogy meg tudják majd ítélni, hogy mennyire komoly a kiadvány. Ez tehát egy gyakorlati tárgy, és a szerkesztői énemmel elég nagy az átjárás, amikor ezt tanítom (nevet).
- Emellett meghívottakat szoktam vinni az egyetemre, könyvkiadói szerkesztőt, folyóirat-szerkesztőt, akitől bármit lehet kérdezni. A Kriterion, a Koinónia, a Helikon, a Látó, a Napsugár szerkesztőit, aki éppen ráér.
- Olvastam róla, hogy Magyarországon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létezik ehhez hasonló kiadói szerkesztő képzés. Nálunk is lehetne ezt nagyobb óraszámban tanítani, és szakmai gyakorlatokat rendelni hozzá, fel lehetne építeni egy ilyen, részletesebb képzést, mert jók a visszajelzések.
- A szerkesztői éneddel már találkoztunk, de azt még nem tudjuk, hogy mikor vagy költő.
- Nem jó válasz erre az, hogy szabadidőmben, mert akkor azt jelentené, hogy ez valamilyen hobbi, de annál azért több.
- Már csak azért sem lenne ez jó válasz, mert a költőnek tudomásom szerint egyáltalán nincs szabadideje…
- Van néha olyan igénye az embernek, amikor befelé szeretne menni egy kicsit önmagába. Azt hiszem, ezzel függ össze. Ez nem mindig van. Amikor nagyon kifelé élek, akkor a költői énem visszaszorul és pihen. Lehet, hogy egy-egy mozgalmas este után éppen váratlanul is előbújik belőlem, de azt hiszem, hogy a csendesebb, elmélyülősebb időszakokban van nagyobb szükségem nekem erre az énemre. És azért megvannak mindennek a pillanatai.
- Azt is tudjuk rólad, mert beszéltél róla többször, hogy a Szilágyi Domokos műveivel való találkozás fordította a sorsodat abba az irányba, hogy végül ezt a pályát választottad. Amikor ez történt, akkor te hány éves voltál? Akkor már írtál verseket?
- Olyan tizenhét-tizennyolc éves lehettem, és nagyjából akkortájt kezdtem írni verseket, de akkor még ez a tipikus kamasz-dolog volt, ami nem volt jó vers.
- Eszerint megtörténhetett volna az is, hogy a versírás abbamarad. Te akkor nem is a költőséget választottad a Szilágyi Domokos műveivel való találkozásod kapcsán, hanem a szerkesztői hivatást?
- Nem. Az irodalmat. Mert én sokáig fizika meg matek szakra készültem. Ilyen osztályban is végeztem Udvarhelyen.
- Tehát akkor még az, hogy te később szerkesztőként fogsz dolgozni, nem volt nyilvánvaló.
- Nem. Bár ’89-ben, a forradalom idején, amikor én 14 éves voltam, a segélycsomagban édesanyám kapott egy írógépet. Egy szalagos, özönvíz előtti, amerikai vagy nem tudom, milyen gyártmányú szerkezetet, iszonyúan kopogós volt, erősen kellett ütni a billentyűket. Akkor a nyolcadikos osztálytársaimnak az írógépen indigóval diáklapot szerkesztettem négy oldalon. De az megint másról szólt. Az egy olyan pillanat volt, amikor valamit kellett csinálni.
- A lányaid már írnak verset? Mondjuk el, hogy hány évesek!
- Persze. (Nevet) „Apa, ma is írtam egy verset!” Még nem is tudtak írni, és már mondtak ilyeneket… Most már tudnak írni. A nagylányom most hétéves, a kicsi ötéves lesz.
- Tíz-tizenöt éven belül számíthatunk a köteteikre, vagy ha tovább gyorsul a világ, akkor még hamarabb?
- Egyelőre inkább az a sorsuk, hogy olvasók és múzsák is és társszerzők. De egyébként a kolozsvári közegben ez egyáltalán nem számít lassan kivételnek, hogyha Zágoni Balázsnak a gyerekei mesehősök lettek Zágoni Barnitól Zágoni Hannáig és Dorkáig, Demény Péter lánya, Ágóbágó szintén könyvhős lett, Berszán Matyi Farkas is a Berszán István könyvében. Az én nagylányom is szerepel a Hanna-hintában.
- Bevonultak az irodalomba.
- Igen, ebből nehéz már kimászni. Szilágyi Júlia mesélte, hogy az ő kisfia, Mihály, amikor annak idején találkozott Kobakkal, akkor nem értette a dolgot. Hát Kobak az egy mese, nem egy gyerek. Hosszú évtizedekre visszanyúló hagyománya van ennek is.
- Az erdélyi viszonylatban nagyvárosnak tekinthető Kolozsváron belül is létezik egy elkülönülő magyar város?
- Szerintem igen. Általában megvannak azért a kontaktusok a rétegekben. Nem az élet teljes színterén van meg az embernek a kontaktusa a román lakossággal. A boltban megvan, ha valaki focizni jár, akkor ott lehet, hogy románok is vannak, tehát valahol mindig van kapcsolat. De az élet teljessége a magyaroknak inkább csak a kis magyar világ. Persze nincs annyira elszigetelve, mint egy székelyföldi helyen, ahol eleve nincsen akkora átjárási lehetőség.
- A nagyváradi Szacsvay Akadémia előadás-sorozatának egyik előadója, Horváth István beszélt arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség fele Kolozsváron él. Mennyire érezhető ez? Meddig képes még betölteni a társadalmi szerepét az értelmiség? Képes megmaradni, újratermelődni, vagy szétszóródnak majd ők is a világ élhetőbb országaiba?
- Én ezt az egyetemi szférához kötném, és annak tulajdonítom ezt a koncentrációt. Az egyetemi szférában az utóbbi évek nem voltak a legjobbak. Legalábbis a humán tudományokban. Nem rentábilis, nem kifizetődő. Magyarán: az új végzettek nem tudtak megtapadni Kolozsváron. A közoktatásnak az egyébként nagyon jó, hogy a legjobb végzettjeink a bölcsészkarról Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban tanítanak.
- Kellene legyen egy olyan távlat, célképzet a fiatalok előtt, hogy ha dolgoznak, akkor ők is részévé lehetnek ennek a rétegnek. Én ezt most úgy látom, hogy a mindenféle válság hatására a fiatalokra jellemzőbb a pesszimizmus, és ennek reális alapja van.
- Az értelmiségnek a kritikus és analitikus szerepét tartom fontosnak. A mostani korszaknak a legnagyobb veszélye a manipulálhatóság. Az ember észre sem veszi, hogy mit csinál vele a politikus, a média, a fogyasztásra ösztönző gazdasági reklám. Az értelmiség hátha jobban észreveszi, hogy ne sétáljon bele a csapdákba, és erre felhívja másoknak is a figyelmét.
- Képes-e az értelmiség arra most, hogy ellássa ezt a feladatot?
- Mindig van, aki ellátja ezt a feladatot. Lehet, hogy valaki egy blogot ír, és egy nagyon specifikus területen ezeket a manipulációkat megmutatja. Én nem hiszem, hogy olyan volna most a helyzet, hogy az értelmiségnek ne volna feladata, és ne lenne képes azt betölteni. Csak nem biztos, hogy eléggé látszik ma az értelmiségiek teljesítménye.
Névjegy
Balázs Ime József (Székelyudvarhely, 1976) matematika–fizika tagozaton végzett a Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikai rovatának szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. 1996 óta publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. A Hermeneuta elnevezésű táborok egyik szervezője és előadója. József Attila-díjas (2011), a József Attila Kör, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Romániai Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága tagja. Legismertebb kötete: Vidrakönyv (versek, Éneklő borz, 2006).
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Csak az idén zárult Mindszenty perújrafelvétele
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Történelem és személyiségek modulja keretében Balogh Margit kandidátus, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást Mindszenty Józsefről az Ady Endre Líceumban.
A díszteremben megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A meghívott Balogh Margit kandidátus előadása kezdetén arra hívta fel a figyelmet: Mindszenty József is megosztó személyiség a magyarság körében, a végletek közt hullámzik az értékelése. Világhírét tulajdonképpen annak köszönheti, hogy 1948. december 26-án a magyar államrendőrség letartóztatta. 1949. február 8-án első fokon életfogytig tartó fegyházra ítélték, melyet félévvel később a másodfokú ítélet is megerősített. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején három és fél napig volt szabad, majd menedéket kért és kapott az Egyesült Államok diplomáciai testületének épületében, ahol tizenöt évig, vagyis 1971-ig volt. A professzor asszony hangsúlyozta: Magyarország utolsó hercegprímásának életét és tevékenységét kritikus szemszögből, a különböző források szembeállításával próbálja bemutatni, az objektív valóság ismertetésére törekedve, mert meglátásában a történészek nem ügyészek, hogy ítélkezzenek.
Zalaegerszegi plébános
A későbbi bíboros 1892-ban született Pehm József néven egy Vas megyei kis faluban, Mindszenten. Szülei átlagos földbirtokosok voltak, akik a helyi plébános javaslatára elhatározták, hogy első fiúgyermeküket taníttatják és nem a földművelő szerepet szánják neki. Mindszentynek tehát tulajdonképpen tíz éves korában dőlt el a jövője, amikor egy nagyvárosba, Szombathelyre került iskolába. Bár származása miatt kisebbségi érzéssel küszködött, konok volt és szorgalmas. 1911-1915 között járt a papi szemináriumba, ahol már megmutatkozott a szépirodalom és a történelem iránti érdeklődése. Felszentelése után, 1916-ban jelent meg először Az édesanya című könyve, melyben a nők társadalmi szerepéről is értekezik. (Meglátásában az asszonyok helye a családi tűzhely mellett van, és gyermekeket kell szüljenek). Két évig egy faluban volt káplán, majd hittantanár lett Zalaegerszegen, az állami főgimnáziumban. Először 1919. februárjában tartóztatták le izgatás vádjával, ugyanis az őszi rózsás forradalom idején röpiratokat terjesztett és a királyság intézménye mellett agitált.
A házi őrizetét szülőfalujában töltötte, majd októberben ismét Zalaegerszegre került, plébánosnak. Az ezt követő negyedszázad meghatározónak bizonyult úgy a saját élete, mint a város történelme szempontjából. Összetett személyiségét alátámasztja, hogy megkerülhetetlen volt a helyi közéletben. Egyházi tevékenysége mellett újságot adott ki, ő volt a dunántúli Hűség Mozgalom vezetője, számos egyesületnek volt a valós vagy a tiszteletbeli elnöke, kulturális rendezvényeket szervezett és szakmai, vagyis egyháztörténeti munkába is belefogott. A prédikációiban nem használt hatásvadász elemeket, sőt, inkább lassan beszélt, és szigorúan ragaszkodott a formákhoz, a kánonjogi szabályokhoz. Amúgy aszketikus, puritán életvitelt folytatott, két gyengesége volt csupán, hogy szerette a dohányt (de azt is takarékosan) és egyszer vett magának egy Alfa Romeót. Összességében elmondható, hogy ezen 25 év alatt annyit fejlődött Zalaegerszeg, mintha püspöki székhelylett volna- magyarázta Balogh Margit.
Veszprémi püspök
A pápa 1944. március 5-én nevezte ki Mindszentyt (1942-ben vette fel ezt a nevet, mert németellenes volt és a Pehm nevet túl németesnek találta) veszprémi püspöknek, Angelo Rotta apostoli nuncius közbenjárásának betudhatóan. Magyar történelemformáló szerepe tulajdonképpen ekkor kezdődött. Horthyt akkoriban nem ismerte el (csak később, az emigrációban), és bár nyíltan nem ítélte el a zsidók deportálását, azért közömbös sem volt a sorsuk iránt. November 13-án személyesen vitte el a dunántúli püspökök memorandumát a miniszterelnök-helyettesnek, ez egy erkölcsi állásfoglalás volt. Irritáló tevékenysége miatt ezúttal a nyilasok tartóztatták le, így másodszorra 1944. november 27. és 1945. április 2. között volt börtönben. Miután Serédi Jusztinián hercegprímás meghalt, ismét némi meglepetésre, a Vatikán őt nevezte ki esztergomi érseknek. Óriási bizonyítási vágy működött benne, az állammal való első konfliktusainak forrása 1945-1948 között abból származott, hogy a királyság híve volt. Nem szervezkedett ellene, de azért nem is tett deklarációkat a köztársaság mellett, a nemzet öntudatának, önérzetének képviselője lett. Második római útja meghatározónak bizonyult a későbbi koncepciós perben (kémkedéssel, valuta üzérkedéssel és összeesküvéssel vádolták).
Mindenre nemet mondott, ami kommunista, baloldali vagy szovjet volt, ezért az államvédelmi hatóság felfigyelt rá, a közeli munkatársai közt is voltak besúgók, mondta a történész asszony. Úgy vélte: büntetőjogi felelősségre vonásba torkolló megfigyelése hátterében nem Moszkva állt, ez a „mi házi kommunistáink önszorgalmának tulajdonítható”. Harmadszor is letartóztatták tehát, 1948. december 26-án került 39 napos vizsgálati fogságba, „mely maga volt a tömény krimi”. A tárgyalás látszólag nyilvános volt, börtönévei alatt pedig különböző naiv módszerekkel megpróbált üzenni a külvilágnak. Egy újabb meghatározó pont a Mindszenty életében és a 20. századi magyar történelemben, amikor 1956. október 30-án kiszabadult, és november 3-án elmondta a rádióban a nemzethez intézett nyugodt, helyzetértékelő szózatát. Mint köztudott, másnap az amerikai nagykövetségen kapott menedéket, ahol 1971-ig volt.
Emlékiratok
Két alkalommal, 1958-ban és 1963-ban kínálkozott arra lehetőség, hogy elhagyja az épületet, ekkor ugyanis meghalt az éppen tisztségben levő pápa, és bíborosként Mindszenty részt vehetett volna a pápaválasztási konklávén, de a külügyminisztérium nem egyezett bele. Teltek az évek, változott a világ, így 1971-ben már inkább Mindszenty akarta elhagyni az országot, Balogh Margit szerint egyrészt azért, nehogy megfeledkezzenek róla, másfelől pedig amiatt, hogy kiadhassa az emlékiratait. Bécsben élt, és külföldi körutazásai során miséket tartott az emigrációban élő magyaroknak. 1974-ben hunyt el. 1990-ben a semmiségi törvény őrá is vonatkozott, de csak az idén zárult le végleg a perújrafelvétele azáltal, hogy a legfőbb ügyészség rehabilitálta őt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Decebalról, Daciáról és a dák királyságról
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében elkezdődött az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Tóth Endre egyetemi oktató, régész tartott előadást a dák királyságról és Dacia tartományról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében Tóth Endre egyetemi tanár, régész jelezte: Daciával, illetve a dák királysággal foglalkozó történelmi és tudománytörténelmi munkák szerteágazóak, számos véleményt és problémát tükröznek a különböző hozzáállások, ezért az előadásában szelektálni fog, nem tér ki minden részletre Burebistától 271-ig, vagyis a rómaiak kivonulásáig. Arra hívta fel a figyelmet: „a bajok” a 15. század végén kezdődtek, amikor Bonfini arról írt, hogy Erdély területén olyan emberek is élnek, akik az olaszhoz hasonló nyelvet beszélnek. Ugyanakkor akkoriban az utazók is megállapították, hogy ezen a vidéken valaha római provincia volt, de a mai értelemben vett tudományos történetírás és régészet még nem létezett Európában, néhány évszázadot váratott magára. A 18. század második felében kezdtek el Magyarországon komolyabban történetírással foglalkozni, de a honfoglalás előtti idők különösebben nem érdekelték a korabelieket. Figyelemre méltó áttörést Rómer Flóris nagyváradi főpap, tudós munkássága hozott, aki régészeti kutatásai mellett múzeumok és történelmi egyletek alapítására buzdította kortársait, ugyanis felismerte annak jelentőségét, hogy egy nép múltja szempontjából milyen fontos szerepet játszanak a tárgyi emlékek. A fentiek alapján elmondható tehát, hogy előbb alakult ki az ideológia mint a szakmai gyakorlat. Ez jellemző a román történelemkutatásra is, mely két vonulatot különböztet meg. Az álláspontok közös vonása, hogy a román neolatin nyelv, de a 20. században élt Constantin Daicoviciu professzor hívei szerint az itt élő, vagyis az Erdélyben őshonos dákok romanizálódtak, vették át a latin nyelvet és kultúrát, míg a jászvásári iskola követői azt hangoztatják, hogy a román etnogenézis a Dunától délre, az Észak-Balkánon történt.
Burebista és Decebal
A történelmi visszatekintésben a K. e. I. századig ment vissza Tóth Endre, amikor a Római Birodalomban vezető egyéniségek tűntek fel, és a hódítások után kialakult az a rendszer, hogy „a hét dombról” hogyan lehet eredményesen igazgatni az impériumot. Burebista Cesarnak a kortársa volt, és ő egyesítette az Erdély területén élő, a trák nyelvcsoporthoz tartozó népeket, létrehozva a dák királyságot. Az utána következő dák királyok közül néhánynak a neve ugyan ismert, de a sorsukról, életükről nem sokat lehet tudni. Körülbelül Augusztus uralkodásáig viszonylag békés időszak volt, de azért a dák-római kapcsolatokat végigkísérte az ellenséges viszony. Fordulat Domitianus császár idején következett be, amikor a dák törzsek élére egy rátermett vezér, Decebal került. A K. u. 80-as években, nem tudni miért, a rómaiaknak elegük lett abból, hogy a dákok betartanak nekik, és előbb egy sikertelen, majd 87-ben egy sikeres támadást indítottak ellenük. A leszámolás azonban néhány évig nem folytatódott, valószínűleg azért, mert nyugaton szintén háborúztak a rómaiak, 89-ben pedig belső válság tört ki Rómában. 101-ben, immár Traianus császár vezetése alatt indult ismét támadás Dacia ellen, de nem azzal a céllal, hogy provinciává tegyék, hanem azért, mert a birodalom nem tűrt meg semmilyen potenciális veszélyt jelentő államalakulatot a határvonalon. Sajnos nem maradtak fenn folyamatos történeti források a menetelésről és a harcokról, képi anyagként a Traianus oszlopán filmkockaszerűen kialakított domborművek mesélnek a háborús eseményekről nem pontosan, de azért nagyjából hitelesen. Két szakaszban zajlottak a harcok: 101-102-ben kisebb csaták árán a római hadsereg megszállta a dák királyságot, katonai táborok létesültek, fegyverszünetet kötöttek Deceballal, a dákok pedig visszavonultak a váraikba. Egy bizonytalan helyzetet követően végül az újabb háborús lobbi győzött Rómában: a rómaiak elfoglalták Sarmisegetuzat, a dák vezetők pedig öngyilkosok lettek a vár átadása előtt, vagy aki tudott, elmenekült. Decebal halálának körülményei vitatottak, az viszont biztos, hogy a diadalmenetbe nem tudták magukkal vinni a rómaiak.
Dacia provincia
A helyi viszonyok megismerése után 112-ben létrehozták Dacia provinciát, és megkezdődött a tartományokban ilyenkor szokásos munka, vagyis katonailag biztosították a területet és bevezették a polgári közigazgatást. Ezzel együtt a provincia élete első évtizedének alakulása eléggé „nyögvenyelősen” történt. Megalapították az első római várost: Colonia Ulpia Traianat, melyet szintén Sarmisegetuzának neveztek, mivel a meghódított területeken a rómaiak az őslakosok által használt neveket hagyták meg, vagy alakították át. Ezt követte Drobeta és Napoca, a 190-től 235-ig terjedő periódus pedig a provincia fellendülésének, virágkorának tekinthető. A 240-es évektől kezdve azonban bebizonyosodott, hogy Daciának a birodalomban katonai szerepe nincs, ezért megkezdődött a hadsereg kivonása, 271-ben pedig Aurelianus császár feladta a területet, arra a következtetésre jutva, hogy nem érdemes fenntartani, mert sokba kerül.
Dák-román kontinuitás
Tóth Endre arra hívta fel a figyelmet: a dák-román kontinuitás nem bizonyított történetileg vagy régészeti módon, és ugyanakkor nem lehet kimutatni a dákság fennmaradását Dacia területén, illetve a romanizálódásukat, vagyis hogy latinul beszéltek. Ehhez bizonyítani kellene azt is, hogy átvették a római kultúrát, a jobb használati tárgyakat és a viseletet, de erre utaló tárgyi emlékeket vagy leletanyagokat eddig nem találtak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Egyenruhás államfő, stratégia nélkül
A Szacsvay Akadémia legfiatalabb előadója, Turbucz Dávid nagy érdeklődést keltett a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról, Horthy Miklósról megjelent könyvével. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa alapos tájékoztatást kínált eddigi munkájáról Szilágyi Aladár interjújában.
Milyen meggondolásból választotta kutatása tárgyául Horthy Miklós alakját, illetve a Horthy-kultusz kérdéskörét?
Öt és fél éve foglalkozom a Horthy-kultusszal. Tudományos diákköri dolgozatot írtam harmadéves koromban a korszak politikai rendszerének jellegéről. Az ahhoz kapcsolódó szakirodalom feldolgozása közben találkoztam a kultusz jelenségével, miután több történész is utalt rá, de senki sem elemezte áttekintő jelleggel. Alapvetően emiatt kezdtem el ezzel foglalkozni. Egy olyan terület volt, ahol érdemben lehetett, lehet újat mondani.
Mivel magyarázható az, hogy Trianon után ez a különös, „király nélküli királyság” államforma alakult ki Magyarországon?
Azzal, hogy a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársaság, amit Horthy budapesti bevonulását megelőzően pont egy évvel, 1918. november 16-án kiáltottak ki, teljesen leszerepelt. A szociáldemokratákat leszámítva talán alig volt olyan ember az országban, aki a köztársasági államformát támogatta. Különösen azok nem, akik a formálódó rendszer meghatározó alakjainak számítottak. Abban tehát egyetértés volt, hogy a köztársasági államforma nem maradhat, a királyságot vissza kell állítani. Királyt azért nem választottak akkor, mert a győztes nagyhatalmak – nem csak a szomszédos államok – sem támogatták a Habsburg restaurációt. Ez jelentősen megnövelte Horthy esélyeit. A Habsburg restaurációt itthon a legitimisták támogatták. Ők azzal érveltek, hogy IV. Károlynak továbbra is joga van a trónhoz, az 1918 őszi lemondása nem érvényes, mert nem volt ellenjegyezve, nem fogadta el a törvényhozás. A velük szemben álló „szabad királyválasztók” – például a kisgazdák – azt mondták, IV. Károly elvesztette erkölcsi jogát, hogy király legyen. Lehetőség van tehát nemzeti királyt választani, ha majd eljön ennek az ideje, érveltek. Horthyt ideiglenesen választották meg államfőnek, azt senki sem gondolta, hogy huszonnégy évig tart majd a király kormányzó általi helyettesítése.
Legalább két esetben – itt Telekire és Bethlenre gondolok – olyan kormányfőt nevezett ki, aki a konszolidáció előmozdítója volt. Egyfajta előrelátó döntés volt ez a részéről…
Megítélésem szerint Bethlen kinevezése volt Horthy legnagyobb érdeme, illetőleg az, hogy kinevezését követően a napi politika alakításától a kormányzó szép lassan visszavonult. Szerepfelfogása alapvetően úgy összegezhető, hogy ő az a vezér, akinek válságos időszakban kell aktív szerepet vállalnia, ugye, válság emeli az ország élére. Ez beépült az önképébe. Bethlent az ország egyik legokosabb emberének nevezte, tisztában volt azzal, hogy a konszolidációs politika végrehajtására Bethlen sokkal alkalmasabb. Horthy megbízott benne és átadta neki az ország „kormányát”. Ez tette lehetővé, hogy Bethlen és egyes miniszterei – például Klebelsberg Kunó – végrehajthattak egy olyan politikát, amely elég komoly sikereket ért el a néhány évvel korábbi összeomlás után. Én nem nevezném Horthyt államférfinak, hiszen nem volt hosszú távú stratégiája azonkívül, hogy antibolsevista volt, azonkívül, hogy a rendet fenn kívánta tartani. Ezzel kapcsolatban 1923-ban megjegyezte, hogy a „rendetlenkedőkbe” belelövet, akár bal-, akár jobboldalról érkezzenek, és hozzátette, hogy ha baloldalról jön a rendetlenkedés, akkor „passzióból” fog lövetni, ha jobboldalról, akkor „fájó szívvel”, de rendnek kell lenni, ennek a konzervatív rendszernek fenn kell maradnia. Tehát antibolsevizmus, rendpártiság és revízió, ez a három eleme volt Horthy politikai felfogásának. Ha használjuk a „horthyzmus” kifejezést, ezt nem nagyon szoktuk, mert ez nem volt egy kidolgozott ideológia, de ha használjuk, akkor szerintem ezt a három dolgot lehet ezen érteni. Ez nem egy államférfiúi koncepció, legalábbis Bethlenéhez képest. Horthy Miklós államfő volt, reprezentált egy rendszert, egy korszakot, emellett mindig is katona, tengerész maradt, elég csak az egyenruháira gondolni, ilyen fényképek, festmények is szép számmal készültek róla.
Ami Csehszlovákia megszállását, majd Lengyelország megtámadását illeti, Horthy igyekezett ezekből kimaradni, sőt, adott pillanatban nem adott engedélyt a német hadseregszállításokra. Hitler nem taksálta kedvezően ezeket a döntéseket. Miután kitört gyakorlatilag a második világháború, a fentebbieknek tudható be részint, hogy Hitler nem sürgette annyira a magyarok belépését, miközben úgy tűnt, magyar részről voltak olyanok, akik igyekeztek minél hamarabb csatlakozni?
Magyarország kényszerpályán mozgott 1920 óta, mert revízióra törekedett, s mivel önerőből ezt nem valósíthatta meg, szövetségesekre volt szüksége. Szövetségesei csak azok az államok lehettek, amelyek elégedetlenek voltak a versailles-i békerendszerrel: a Szovjetunió, Olaszország és Németország. A Szovjetunió kiesett ideológiai okokból, maradt a másik kettő. A revízió érdekében természetes volt, hogy Magyarország a tengelyhatalmak felé orientálódott, azonban arra is törekedett a magyar diplomácia, hogy lehetőleg ez nemzetközi egyetértéssel, minél szélesebb támogatással valósuljon meg. A második világháború kitörése előtt erre egyre kevesebb esély volt, amihez kellett az is, hogy Anglia és Franciaország 1938-ban engedékenységet tanúsított a Harmadik Birodalom iránt. A revíziós sikerek áraként köteleződött el a magyar állam Berlin irányába. Ezt a folyamatot tehát a nemzetközi erőviszonyok, a német hegemónia és a saját mulasztások is befolyásolták. Magyarország mozgástere így fokozatosan csökkent. 1938 augusztusában azt mondta Hitler Horthynak: ha megtámadja a magyar állam Csehszlovákiát, a Wermacht be fog avatkozni, biztos a győzelem, és Magyarország visszakapja egész Szlovákiát. Erre akkor Horthy nemet mond, a küldöttségével egyetemben. Részben azért, mert nem akartak agresszorok lenni, de azért is, mert a haderőfejlesztés terén volt még pótolnivaló. A lényeg itt az, hogy akkor még nemet lehetett mondani. 1939 szeptemberében is nemet lehetett mondani a német–lengyel konfliktus idején, igaz, a nemzetközi körülmények már megváltoztak 1938 nyarához képest. 1940 őszén, a második bécsi döntés után tovább szűkült az ország mozgástere. 1941 áprilisában viszont fel sem merült, hogy Magyarország kimarad a katonai konfliktusból, ráadásul Hitler ezt el is várta, úgy, hogy a Délvidék bizonyos részeinek visszacsatolására ígéretet tett. Horthy meg, ha ilyen ajánlatot kapott Hitlertől, nem tudott nemet mondani. Ugyanis beépült az önképébe, hogy neki köszönhetően kerülhetnek vissza az elcsatolt területek, erről szólt a kultusza, hogy ő az az ember, aki visszaszerzi az elvesztett területeket. Nem tudott nemet mondani. 1941. június 26-án, Kassa esetén más a helyzet, ugyanis akkor nem kellett német elvárásoknak megfelelni. 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, Németország megtámadta a Szovjetuniót, négy nappal később történt a kassai bombázás. Ötven perccel később tájékoztatták Horthyt, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. A kormányzó talán egy percig sem gondolkozott azon, hogy a szovjeteknek milyen érdekük, céljuk fűződhetett ehhez. Háborús oknak tekintette, a kormány egy-két órán belül döntött arról, hogy a hadiállapotot ki kell hirdetni. Magyarország így lépett be a világháborúba. Itt felvetődnek kérdések. Először is az, hogy a Szovjetuniónak semmi érdeke sem volt Kassát bombázni. Valószínűleg az történt, hogy nem rajzolták át a térképeken az új határokat, Kassát csehszlovák városként mutatta a térkép, úgy vélték, hogy egy ellenséges várost bombáztak. Moszkvának nem volt érdeke Magyarországot belerángatni a konfliktusba, miközben a németek nyomultak az országuk belseje felé. Horthy ebbe nem gondolt bele, nem rendelt el vizsgálatot, megbízott a vezérkari főnökben, Werth Henrikben, aki németbarát katona volt. A németek 1941 júniusában nem kértek a magyar államtól katonai segítséget. Azt mondták, ha önkéntesen fölajánl Magyarország katonákat, azt elfogadják, mert tudták, hogyha kötelezik a magyarokat erre, akkor Magyarország újabb területi követelésekkel fog előállni. Németország azt remélte, hogy néhány hónapon belül legyőzik a Szovjetuniót, önbizalomban nem volt hiány német oldalon, emiatt sem tartottak igényt magyar segítségre. A magyar államnak nem voltak területi követelései a Szovjetunióval szemben, ez sem volt ok. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez 1940 őszén csatlakozott Magyarország, egy defenzív szerződés volt, így nemzetközi jogi kötelezettségek miatt sem kellett a háborúba belépni. Tehát Horthyék kivárhattak volna, néhány hónap múlva, nem tudjuk, mikor, valószínűleg egy erőteljesebb német nyomás hatására kellett volna a háborúba belépnünk. Nem tudtunk volna kimaradni a háborúból, ez kétségtelen, de máskor és más körülmények között is bekövezhetett volna.
A megkésett, kudarcba fulladt kiugrási kísérlet mennyire írható Horthy számlájára?
Az egy dilettáns kivitelezésű próbálkozás volt. A hadsereg nagy többsége németbarátnak tekinthető, főleg a vezérkar. Horthy többször fogalmazott meg olyan bizalmas parancsot a korszak utolsó éveiben, sőt, erről rádióbeszédben is kifejtette álláspontját, hogy „el a kezekkel a hadseregtől”. Tisztában volt a problémával, de nem lépett föl erélyesen ellene. Nem volt közvetlen és rendszeres kapcsolatban a hadsereg felső vezetésével, csapatszemléken alig vett részt, átengedte ezt azoknak, akik egyre inkább elkötelezték magukat Németország irányába. Ez egy éveken át tartó folyamat volt, Horthy alig tett valamit, hogy a helyzetet a saját javára fordítsa. S az lett a kudarc egyik fő oka, hogy a hadsereg kihátrált mellőle. Magyarország megszállt ország volt, az államapparátus, a belügyminisztérium hivatalnokainak egy részét lecserélték, a főispánok közül is sokat, többségben németbarátok kerültek a helyükre. Ez is rontotta az átállás esélyeit. Horthy antibolsevizmusa is alapvető aspektusa ennek a problémának. Az utolsó pillanatban szánta rá magát arra, hogy Moszkvába küldjön egy fegyverszüneti küldöttséget, s az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt ez a szándék őszinte a részéről. Rosszul volt megszövegezve a proklamáció, mert az a jövőre utalt, amikor fegyverszünetről volt benne szó, miközben azt már megkötötték október 11-én. Amikor 15-én beolvasták Horthy nevében a rádióban, akkor már megvolt, de ez nem volt kimondva. Horthy előbb tájékoztatta Veesenmayert, a német nagykövetet a döntéséről, mint a magyar kormányt. Úgy gondolkodott, hogy a „bajtársakat”, tehát Hitlert tájékoztatni kell… merthogy 1915-ben Olaszország úgy lépett be a háborúba, hogy elárulta a Monarchiát, a szövetségesét. Ilyen árulást ő nem fog elkövetni – gondolta. Amit a román fél elkövetett augusztus 23-án, az árulás volt az ő szemében: ilyet nem lehet csinálni, „nekünk becsületesnek kell lennünk”. Hitler és Sztálin között nem biztos, hogy a tisztességnek kellett volna dominálnia. Horthy részéről ez egy szép elv, bizonyos körülmények között rendben lenne, csakhogy 1944-ben egy ilyen szörnyű háború, tragédiasorozat, a holokauszt után, két totalitárius rendszer között őrlődő kis országnak miért kellene „becsületesnek” lennie, amikor ez a becsületesség az ország érdekeivel szemben állt. Horthy szerepét befolyásolta az is, hogy a németek elrabolták a még élő egyetlen gyermekét.
Ami a holokausztot illeti, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával. Mégis rákérdezek: ahogy a budapesti zsidóságot sikerült, nagyrészt, megmenteni, mi lett volna, ha Horthy valamilyen módon erélyesen fellép a vidéki zsidóság gettósítsa, majd elszállítása ellen? Netalán – fogalmazzak naivul – lemond, és világgá kiáltja a fenyegető szörnyűségeket?
A „mi lett volna, ha” – eléggé ingoványos talaj, bármivel kapcsolatban. Tény, hogy Horthy követelésére leálltak a deportálások július elején, ez érdeme a kormányzónak. Ebből következően azonban teljes joggal tehető fel a kérdés: miért nem tette meg korábban? A felelőssége már ebből is látszik. Horthy azért nem mondott le március 19. után, mert Hitler azt mondta neki 18-án, hogy ha Magyarország bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak, akkor kivonulnak a megszálló csapatok. A környezete is amellett érvelt, hogy maradjon a helyén, mert ez egy újabb lehetőség lehet „megmenteni” a nemzetet. Úgy vélte, a megszállás ideiglenes lesz, ezért nem szabad lemondania. Ezzel legitimálta a megszállást, és gyakorolta az államfői jogait, nem vonult passzivitásba. Nem költözött Kenderesre, nem is volt házi őrizetben, és az sem igaz, hogy a megszállásból következő sokk hatására összeomlott, s június végéig, amikor elkezdte követelni a deportálások leállítását, nem tudott érdemi döntéseket hozni. Pilátusként mosta a kezeit, hogy ő nem tehet erről, megszállás van, a németek akarják. Passzívan végignézte 440 ezer vidéki zsidó deportálását. Az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésének hatására intenzív nemzetközi tiltakozás indult be Magyarországgal szemben. Emiatt szakított Horthy az addigi politikai stratégiájával, amelynek a szuverenitás visszaszerzése volt a célja. Ezt akkor feladta és leállítatta a deportálásokat. Az addig történtekért egyértelműen felelős, ugyanis felléphetett volna korábban is, legalább megpróbálhatta volna. Tény, hogy legalábbis átmenetileg, megmentett 200 ezer zsidót. Október közepe, a nyilasok hatalomra jutása után ő ebből a szempontból már nem volt tényező.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.
Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.
Keleti Magyar királyság
1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.
János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.
A Báthoryak kora
János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.
A bécsi béke
Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Folytatódik a Szacsvay Akadémia
Nagyvárad- Március 6-án, szerdán délután 6 órától a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódik az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja.
A meghívott előadó ismét Oborni Teréz, a történelemtudomány kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem docense. Értekezésének címe: Az Erdélyi Fejedelemség virágkora 1606-1660. Minden érdeklődőt szeretettel várnak, a belépés ingyenes.
erdon.ro,

Erdély 1003-tól a Magyar Királyság része volt
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete Középkori Osztályának vezetője, Dr. Zsoldos Attila Erdély a középkori Magyar Királyságban címmel tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémián. E több mint fél évezredet átfogó korszak néhány fontos történéséről kérdezte a medievisztika jeles kutatóját Szilágyi Aladár.
Fel tudjuk-e már vázolni viszonylag pontosan, hogy a honfoglalás után milyen fázisokban történt az Erdélybe település folyamata?
Valójában kétféle elképzelés él a magyar történettudományban ezzel kapcsolatban. Az egyik azt a nézetet vallja, hogy az erdélyi medencét elfoglalták ugyan a honfoglaló magyarok 895-896 táján, amikor a Kárpát-medencének a Duna vonaláig terjedő részét az uralmuk alá hajtották, csakhogy Erdélyt elhagyták, az Alföldre vonultak, és ott éltek. Erdélyben pedig csak szórványos határőrtelepeket hagyhattak hátra, azért, hogy a besenyőkkel szemben a védelmet biztosítsák. Erdély újbóli, immár végleges elfoglalására csak a 10. század utolsó harmadában került sor. A magam részéről nem osztom ezt az álláspontot. Szerintem Erdély kezdettől fogva szervesen beilleszkedett a magyarság új, immár Kárpát-medencei területébe. Egyszerűen képtelennek tartom azt az elgondolást, hogy a honfoglaló magyarok gazdálkodásához nem illettek Erdély természeti viszonyai, viszont 970 után egy csapásra illettek volna. Tehát Erdélyt kezdettől a magyarság Kárpát-medencei településterületéhez sorolhatjuk, annak szerves része volt. Ez nem változtat azon, hogy a Karoling-Pannóniának, tehát a mai Dunántúlnak az elfoglalására 900 után került sor.
Ez azt jelenti, hogy az Erdélyben élő néptöredékek, akiket itt találtak, nem fejtettek ki nagyobb ellenállást?
Nagyobb ellenállást nem fejtettek ki. Akikről bizonyosan tudjuk, hogy itt éltek Erdélyben már ebben az időpontban, azok a szlávok voltak, esetleg némi gepida töredékek is előfordulhattak.
És az avarok maradványai?
Itt két vitatott kérdés merül fel, egyrészt a székelyeké, akik valóban szóba jöhettek avar maradékként, másrészt a románoké. Köztudott, hogy ők úgy vélik, Erdély őslakos népessége a mai románság elődje volt, azonban a történettudomány eszközeivel nem tudjuk ezt az álláspontot megerősíteni. Éppen azért, mert minden olyan ismeretünk, ami a korai Erdélyre vonatkozik, gyakorlatilag kizárja ezt. Másrészt pontosan lehet tudni, hogy hol tartózkodtak a románok elődei akkor, amikor a magyar honfoglalás történt: a Balkán félszigeten, a Dunától délre. Bizánci források segítségével nyomon követhető, hogy a román bevándorlás hogyan, mikor történt. Tehát a románok ittlétét a magam részéről kereken kizárnám. A székelyekről viszont elképzelhető, hogy egy részük a honfoglaláskor már Erdélyben élt. Viszont épp Biharban, a Temesközben, a Dráva mellett, Nyugat-Magyarországon egy széles sávban, az Őrségtől Pozsony és Nyitra megye vidékéig jól kimutatható a székelyeknek a jelenléte. Az ő betelepítésük történhetett meg több fázisban. És azt pontosan ki lehet mutatni, hogy ahol a késő Árpád-korban jelentős szász települések keletkeztek Dél-Erdélyben, ott korábban székelyek éltek. A székelyek a későbbi Szászföldön lévő, elszászosodott helyneveiket vitték magukkal, és azok mint magyar, illetve székely helynevek tűnnek fel a Székelyföld déli részén.
Több forrás alapján István Gyula feletti győzelmét követően 1003-tól keltezhető, hogy Erdély a magyar királyság része lett. Mennyire helytálló ez a megállapítás?
Annyiban helytálló, hogy az a magyar állam, aminek az élén az Árpádok álltak, valóban 1003-ban terjesztette ki a fennhatóságát Erdélyre. De a teljes igazsághoz hozzátartozik az, hogy az Árpádok vezette magyar államkezdemény, amelynek a mai Dunántúl keleti felén volt a súlypontja, csak az egyik olyan államkezdemény volt, amelyik a 10. században fejlődésnek indult. A másik éppen Erdélyben, a Gyula néven emlegetett törzsfőknek az uralma alatt bontakozott ki, a harmadik a Maros, a Tisza, a Duna és az erdélyi hegyek közötti hatalmas területen. Erről a háromról biztosan tudunk. Ezen a három területen, egymástól függetlenül, hasonló események történtek a 10. század második felében. A velük szomszédos nagy birodalommal fölveszik a kapcsolatot, útjára indul a keresztény térítés, valamiféle szervezettebb, már nem személyeken, hanem intézményeken felépülő államszervezet kezd kibontakozni. És ezek az ily módon fejlődő államcsírák kerülnek egymással szembe. Közülük az Istváné bizonyult a legagresszívabbnak, a legsikeresebbnek. Ez gyűrte maga alá a többit. Így egyfelől sikerült a Kárpát-medence politikai egységét megteremteni, másfelől eldőlt, hogy a magyar állam az egy lesz, nem következik be egy horvát–szerb típusú fejlődés, ahol azonos vagy egymáshoz nagyon közel álló népek közül az egyik a nyugati kereszténységet, a másik a keletit veszi fel, az egyik Rómához, a másik Bizánchoz, az egyik a németes-itáliai kultúrához, a másik az ortodox-görög világhoz kapcsolódik.
Az ezredforduló után a vármegyerendszer kiépítése megkezdődött, ahogy az első püspökségek kialakulása is, ugyanakkor Erdély szinte végig megőrizte a maga sajátos státusát, pontosabban – ha jól fogalmazok – az elején Erdély is két, egymástól különböző státushoz jutott, a Marostól délre és északra fekvő részeken. Ezek miben különböztek egymástól?
Valóban megfigyelhető egy ilyen sajátosság, hogy Észak-Erdély és Dél-Erdély több jellegzetes ponton jelentősen eltérő képet mutat. Az ősinek tekinthető erdélyi birtokoscsaládok inkább az észak-erdélyi részen figyelhetők meg, Dél-Erdélyben pedig nincsenek jelen. Ugyanígy a különböző magyar törzsekre utaló helyneveknek az eloszlása, az erdélyi egyháznak, a püspökség birtokainak az eloszlása és még néhány más dolog arra utal, hogy valóban, Észak- és Dél-Erdély különbözött egymástól. Amikor Erdély már valóban a királyság része, tehát 1003 után, akkor is megfigyelhető, hogy Erdély déli részén egyetlen hatalmas vármegye jön létre, Fehér vármegye, míg az északi részen átlagos nagyságú megyék jelennek meg. Kolozs-Torda, Doboka és így tovább. Erdély legészakibb sávján Szolnok megye, az megint egy sajátos képet mutat.
Térjünk rá a románságra. Még a tatárjárás előtt, 1222-ben megjelenik II. András egyik oklevelében egy ilyen elem, hogy „terra blachorum”. Beszélgessünk erről az Erdély históriáját a továbbiakban jelentős mértékben befolyásoló folyamatról…
Ez az adat a legkorábbi, ami úgy értelmezhető, hogy románok élnek Erdélyben, Erdély legdélebbi részén. Ez beleilleszkedik azokba az adatainkba, amelyek azt mutatják, hogy a románság fokozatosan húzódik észak felé a Balkán belsejéből. Lehet tudni, hogy mikor lépik át a Dunát, mikor érik el Havasalföldet, és így tovább. A románság egy állattartó, vándorló népesség volt, és mint ilyenek, jó katonák. Kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy Erdélynek azokat a részeit hasznosítsák a juhtartással, amelyek a már évszázadok óta letelepedett életmódot folytató földműves magyarság számára kevésbé voltak hasznosíthatók. Tökéletesen nyomon tudjuk követni azt, hogy Dél-Erdélyből kiindulva hogyan terjed észak felé a román megtelepedés, és hogyan éri el a 14. század hatvanas éveiben Észak-Erdélyt. De jellemző módon 1293-ban III. Andrást az a gondolat foglalkoztatta, hogy egyetlen erdélyi uradalmába telepítse össze valamennyi erdélyi románt. Ez annyira lehetséges volt, egy másik adatból tudjuk, hogy ebben az időszakban, III. András idején, külön királyi privilégium kellett ahhoz, hogy valamely földesúr a maga birtokaira a királytól kapott engedély alapján telepítsen be román pásztorokat. E két adat azt mutatja, hogy még az 1290-es évek közepe táján sem lehetett olyan nagy az erdélyi románság létszáma. Nyilván azoké, akik állandóan a Kárpát-medencében laktak, mert voltak, akik Havasalföldről följöttek az erdélyi hegyekbe, és a havasi legelőket élték, aztán visszamentek. Éppen Bihar megye hegyvidéki területeinek a példájával mutatta be a közelmúltban elhunyt Jakó Zsigmond professzor, hogy miként terjedt a középkor kései századaiban a román megtelepülés a Bihari-hegység völgyeiben, hogyan húzódtak lejjebb, s végül kiértek az Alföldre.
Kezdetben huzamos ideig sajátos státusuk volt, kenézek vezették őket, az adózásuk is különbözött a magyar, illetve a szász lakosságétól. Hallhatnánk valamit erről a külön intézményrendszerről?
A középkori magyar királyságban magától értetődőnek számított, hogy aki román, az románul beszél, aki horvát, horvát szokások szerint él, a kun pedig kun viseletben jár. Ezek maguktól értetődő igazságok voltak a sötétnek nevezett középkorban, és csak nagyon kiélezett politikai szituációban támadt a különbözőségből probléma. Tehát az, hogy ha már élnek itt románok, akkor ők másfajta jog szerint élnek, mint a magyarok, a szászok vagy a székelyek, de nyilvánvaló, nekik is adózniuk kell a királynak. De a románokra nem lehet kivetni gabonaadót, mert ők nem termesztenek gabonát, csak juhötvenedet, ami az ő speciális, etnikai jellegű adófajtájuk volt. A románság is szervezett társadalmat alkotott, az ő előkelőik voltak ezek a kenézek. Egy részük beolvadt a magyar nemességbe, más részük sajátos, partikuláris nemesi csoportot alkotott. Ez a partikularitás kettős értelmű, részint azt jelezte, hogy az országnak csak bizonyos részein élnek, másrészt a magyar nemesség jogállásának a teljessége nem terjedt ki rájuk, annál valamivel kevésbé jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ez egy sajátos színfoltja az erdélyi társadalomnak.
A 13. század közepén történt egy egész országra kiható tragédia, a tatárok betörése. Erdélybe két irányból hatoltak be, gondolom, a nagyobb román telepítések viszont a tatárvész elmúltával következtek be. Elhihetjük Rogerius mesternek, hogy menekülés közben háromnapi járóföldre nem talált élő embert?
Könnyen elképzelhető. Az, hogy a tatárjárás országosan mekkora emberveszteséget okozott, vitatott. Országos átlagban 50 százaléktól 15-20 százalékig terjednek a becslések, de hatalmas regionális különbségek voltak, s az országos átlag éppen ezt fedi el. Erdély, valamint az Alföld közel egy évre tatár megszállás alá került. És ez a megszállás bővelkedett időnként olyan demonstratív tömegmészárlásokban, mint amilyen Váradot is érte. S valóban van egy nyilvánvaló összefüggés aközött, hogy a tatárjárás után jelentős betelepítések történtek az országba. Erdélyben a románság jöhetett a leginkább szóba, a Felvidéken a Sziléziától Halicsig terjedő különböző szláv csoportok betelepülése járult döntően ahhoz, hogy a korai időkben teljesen magyar jellegű Felvidéken a 15. században már egy masszív szláv többség alakult ki. Az Alföldnek, így Várad környékének is, a településszerkezete a tatárjárás pusztításai miatt alakul át rendkívüli mértékben. Míg korábban aprófalvas, sűrű településhálózat volt jellemző, a tatárjárás után viszonylag nagyobb falvak, egymástól jelentős távolságra, nagy határral bíró települések jönnek létre.
A 15. századra nagy társadalmi átalakulások történtek, a román kenézek magyar nemesekké váltak, ugyanakkor a román alsóbb rétegek eljobbágyosodtak. Mire kitört a bábolnai felkelés, abban a magyarok mellett jelentős arányban románok is részt vettek. Létrejött ellenük a magyar nemesek, szászok, székelyek alkotta „unio trium nationum” intézménye, ami nem annyira nemzeti, inkább rendi képződményt jelentett. A szegényebb románságot pedig ugyanaz a jobbágysors sújtotta, mint a magyarságot…
Az is az erdélyi románság későbbi megjelenése mellett szól, hogy az ő javukra már nem alakult ki ilyen etnikai jellegű különállás, amilyen a székely és a szász volt. Ez jellegzetesen Árpád-kori „találmány”, az etnikai kiváltságolása a nem magyar népcsoportoknak. Mert ha már lettek volna jelentősebb számban románok Erdélyben, nem látom semmi okát annak, miért ne kaptak volna ők is egy ilyen külön státust, egy etnikai önkormányzatot, mint a szászok. A késő középkorban már nem volt szokás ilyet kialakítani, a köznép jobbággyá vált, ugyanabban a sorsban osztozott, mint a magyar jobbágyok, a vezető rétegük pedig vagy a magyar nemességbe olvadt be, vagy ezt a sajátos helyzetű román nemességet alkotta, ily módon részesültek az általános erdélyi társadalomfejlődésben. A bábolnai felkelés mindenben olyan, mint amilyenek a késő középkori parasztfelkelések lehettek, lokális jellegű volt, csak Erdélyre terjedt ki. Inkább az az érdekessége, hogy a magyar, a székely és a szász nemzeteknek az uniója voltaképpen egy alig néhány hétig tartó, aktuális politikai üggyel kapcsolatosan jött létre. Aztán később évszázadokra meghatározta az erdélyi politikai gondolkodás kereteit. Az unió a sajátos erdélyi rendiségnek egyfajta alapdokumentuma. Az Árpád-kori etnikai kiváltságokból nőtt ki, jóllehet az Árpád-korban a rendiség mint olyan még nem létezett, nem csak Magyarországon, Nyugat-Európában sem nagyon.
Szinte gyermek volt még Mátyás király, amikor trónra került, kezdetben inkább a mögötte tevékenykedő nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal gyűlt meg az erdélyiek baja, magával a királlyal később. Mi vezetett a Mátyás elleni 1467-es felkeléshez?
Mátyás az adóbevételeit kívánta növelni, mivel a korábban általánosan szedett királyi adó alól már túl sok erdélyi nemesnek volt felmentése. Azt találta megoldásnak, hogy ezt megszüntette, de ugyanilyen mértékben egy másikfajta adót szedett be. Végül ebből a felkelésből nem adódott nagyobb probléma, volt egy kis csetepaté, néhány fej legurult, mások kegyelmet kaptak, ahogy a középkorban ez lenni szokott. A késő középkorban, amikor már nem annyira „középkorias módon” uralkodnak a királyok, amikor az újkor hajnalán már szakképzett tisztviselőgárda intézi a király ügyeit, akkor az erős akaratú, központosításra törő uralkodó és nemessége között rendre összecsapások vannak, így volt ez Ausztriában, Németországban, Franciaországban is. Ez általános jelenség volt, semmi köze a „turáni átokhoz”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Másfélszáz évig Erdély „alkotmánya” volt
A Korunk és az Erdélyi Múzeum főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész A Habsburg-berendezkedés Erdélyben címmel értekezett a Szacsvay Akadémián. A 18. század történéseiről, az Ausztria és az Erdélyi Fejedelemség viszonyát szabályozó, alaptörvényi funkciójú Diploma Leopoldinum létrejöttéről, Kolozsvár korabeli hétköznapjairól Szilágyi Aladár beszélgetett a levéltárak kutatójával.
- Gyermek- vagy ifjúkorában érték-e olyan impulzusok, hogy a történész mesterséget válassza hivatásának?
- Édesapám Kiss András – most már nyugalmazott – főlevéltáros, aki élete nagy részét a kolozsvári levéltárban töltötte. Valószínűleg az ő hatására is alakult ez így. Olvasni, ráadásul történelmet olvasni mindig szerettem. Egyébként nem feltétlenül történésznek készültem, aztán két évvel az érettségi előtt megváltozott a dolog, és a történelem-filozófia szakra felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre.
- Az már bizonyára egyetemjárás közben eldőlt, hogy a 18. századi Erdély históriáját, illetve 16–17. századi kultúrtörténetét válassza kutatásai fő pászmájának?
- Igen, akkorra kialakult ez az érdeklődés. Az is eldőlt, hogy nem tanítani, inkább kutatni szeretnék. De akkoriban kötelező volt a központi kinevezéseket elfogadni, így kerültem Nagyváradra, az akkori Moghioroş Líceumba történelem–filozófia tanárnak, ahol életemnek egy rövid, de nagyon szép szakaszát éltem. Egyetemista koromban levéltárba jártam, és akkor fogtam neki az egyik témámnak, amely sok év után most jelent meg: a kolozsvári osztóbírói intézményről és az osztálylevelekről van szó. A hagyatéki leltáraknak ezt a csoportját dolgoztam fel, amit azért is szerettem, mert minden benne van, ami a kolozsvári hétköznapokhoz tartozik, egy százötven éves periódus vonatkozásában.
- 1988-ban visszamehetett Kolozsvárra, rögtön bekerült a Korunk redakciójába, azóta ott dolgozik különböző beosztásokban. A szerkesztői munka elvégzése mellett nyújtott-e szakmai elégtételt a Korunk?
- Mindenképpen. Egy idő elteltével létrehoztuk a História rovatot, amely mellett egy újabb, szintén történelmi anyagnak helyet adó rovat indult, Dokumentum címmel, mely ma már eléggé akcidentálisan ugyan, de még jelen van a lapban. Egy idő után szerkesztőségi főtitkár, majd főszerkesztő-helyettes lettem, az idén januártól főszerkesztő. Sikerült olyan történészeket bevonnom a szerzők közé, akik nem csak Erdélyben vagy Magyarországon tartoznak az élvonalba. Gondolok itt Romsics Ignácra, Gyáni Gáborra, Klaniczay Gáborra, Szakály Sándorra, Hermann Róbertre, a fiatalok közül Ablonczy Balázsra.
- Az Ön törekvései, elképzelései szerint főszerkesztővé válása hoz-e változást a lap koncepciójában, változik-e valamelyest a lap jellege?
- Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy változtassunk csak a változtatás kedvéért. A Korunk viszonylag hosszú idő óta felszálló ágban van. Úgy érzékelem, radikális változtatásokra nincs szükség. Apró módosítások vannak, formailag annyi, hogy a folyóirat januártól színes borítóval jelenik meg, és azt szeretném, ha a főlaptestben a súlyponthoz kapcsolódó anyagok az eddigi gyakorlatnál nagyobb teret kapnának. A lap terjedelme nem változik, az arányok némiképp igen.
- Már szó esett arról, hogy kultúrtörténettel is foglalkozik. Engedje meg, hogy néhány művelődéstörténeti csemegéről beszélgessünk. Például, a viseletszabályozásról. Ezzel kapcsolatban milyen kuriózumokra bukkant?
- A viseletszabályozás vonatkozásában főleg a fejedelemség kori Kolozsvárral foglalkoztam. A 16. század végén, a 17. század első felében, a reneszánsz kiteljesedésével a kolozsváriakat is elragadta a hév, ugyancsak kedvelőivé váltak a jómódból fakadó luxusnak. A kolozsváriak pompakedveléséról Heltai Gáspár sem rejti véka alá nem túl hízelgő véleményét, amikor úgy fogalmaz: „Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutogatásnak sem módja, sem vége: kinek száz forint ára marhája van, úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna.” A városi statútumok ezt a flancolást, a túlzott luxusigényt kívánták megzabolázni. A százférfiak tanácsa, a városi felsőtanács hozott határozatokat arra vonatkozóan, hogyan illik öltözködni, mi a decens viselet különféle alkalmakkor. A szabályozásoknak rendi jellegük is van. A polgárasszonyok a nemesasszonyok viseletét kezdték majmolni, ami „meghaladja a városi állapotot”. Így hát kimondatott, hogy „az olyan aranykösöntyű nem olyan vargánénak vagy nem olyan papnénak való”. Szabályozták a városi tanácsban való részvételkor ildomos öltözetet is. Lehetett valami kiváltó oka ennek a rendelkezésnek, különben érthetetlen, miért kell explicite szabályba foglalni, hogy tilos a városi tanácsülésre „csonka ujjú, gallératlan mentében, sem csizmában, sem papucsban, sem gatyában” megjelenni.
- Mi légyen az a bizonyos „korcsomaház” Kolozsváron?
- A korcsomaház a borkimérés, a kocsma, korcsoma, a városi társadalmi érintkezés egyik legfrekventáltabb helye, a kolozsváriak számára a fejedelemség korában a szabadidő eltöltésének egyik reprezentatív tere. Ahol nemcsak ittak, hanem véleményt cseréltek, társadalmi életet éltek, zenéltek, mulattak. És nem feltétlenül csak férfitársaságban, hiszen a korcsomaházakban időről időre megjelentek a zenészek – lantosok, hegedűsök, trombitások – mellett a „pajzán hegedűsnék” is, akik nem feltétlenül zenét szolgáltattak a férfiaknak… Azt még halkan megjegyezném, hogy a korabeli tanúvallomások nem csupán a „hegedűsnék” törvényszegéseiről szólnak. Esetenként más asszonyok sem álltak ellen a főként a katonaság képében jelentkező erős kísértésnek, nemegyszer viselkednek úgy, a „deákokkal, darabontokkal”, mint a hegedűszó kíséretében félrelépő asszonyok.
- Egyik tanulmányában foglalkozik a pletyka, a rágalmazás, becsületsértés kérdéskörével. Erről is vannak bírósági iratok?
- A pletyka – ugye – és a rágalmazás a kommunikációs jelenségeknek az egyik legismertebb alfaja, amióta ember az ember. A piacon, a szereken, a sokadalomban, a sütőházban, a fürdőházban elhangzottak gyakran képezték per tárgyát. A vétkeseknek találtakat pénzbírsággal sújtották többnyire. Viszont a tárgyalt korszakban a pletykának, a maga káros hatásain túlmenően, bizonyos esetekben pozitív hozadékai is vannak. Ez alkalmanként akár a nyilvánosság biztosítéka is az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával, ezáltal a médiával és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban – így a fejedelemség kori Kolozsváron is – rátereli a figyelmet a visszásságokra, illetve közrejátszik a törvénytelenségek, akár a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Például 1578-ban Krappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráznaságuk okán zárják ki a százférfiak sorából.
- Talán a legfontosabb munkája A Habsburg-uralom erdélyi kiterjedésének folyamata, a korabeli magyar emlékiratok láttatásában. Amikor elolvastam az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában megjelent kötet szintézis értékű bevezető részét, nekem, aki elég sokat olvastam Erdély 18. századi történetéről, segített abban, hogy nagyobb összefüggésekben lássam a kor történéseit…
- Nagyon szerettem a témával foglalkozni. Az emlékirodalom ezt a korszakot sokrétűen és differenciáltan tárgyalja. Egyféleképpen látja és láttatja az eseményeket gróf Bethlen Miklós, aki államférfiként, döntő tényezőként vesz részt a politikai életben és cselekvő részese a Diploma Leopoldinum kidolgozásának. Másféleképpen reagál a történésekre Cserei Mihály, aki bár pro-Habsburg-beállítottságú, de buzgó kálvinistaként nem tud elvonatkoztatni a katolikus restauráció különböző aspektusaitól. Megint másképp báró Wesselényi István,aki jobbára a császári hatalom képviselőjének szemszögéből láttatja az eseményeket, vagy megint másképp Halmágyi István guberniumi tisztviselő. Másképp vélekedik a történésekről Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ban, akit elsősorban a társadalmi kapcsolatok változásainak bírálata és a nemesség életmódváltása foglalkoztat. Szintén másképp gróf Bethlen Kata, akinek családi életét dúlja fel a hivatalos politika által támogatott vallási intolerancia. A sor folytatható.
- A korszak kiindulási pontja a Diploma Leopoldinum volt. Az adta az első impulzust ahhoz, hogy Erdély státusa megváltozzon. Mi ennek a diplomának a lényege?
- Az 1690-ben Bethlen Miklós által kieszközölt alapvető okmány, a Diploma Leopoldinum – amelyet I. Lipót 1691. december 4-én erősít meg, és amely szabályozza a birodalom és az erdélyi rendek közti viszonyokat – világosan leszögezi, hogy Erdély fejedelemségként kerül Habsburg-uralom alá, megőrizve autonómiáját, belső rendjét, intézményeit. A diploma elvileg több mint 150 évig Erdély „alkotmánya” – és az eredeti szándék szerint biztosítania kellene a rendek addigi jogait, kiváltságait. Ezzel szemben a valóságban Erdély egy folyamatos integrációs tendencia célpontja és tárgya, a Habsburg-uralom kiteljesedésének színtere.
- Hamar kiderült, hogy bár – úgymond – két partner egyeztetését, kompromisszumát foglalta írásba, Ausztria meghódított területnek tekintette a fejedelemséget. Mivel járt ez Erdély számára?
- Bár a Habsburgok uralomgyakorlásának közjogi alapja nem változott meg, a Pragmatica Sanctio erdélyi, 1722-es elfogadása előtt III. Károly már leszögezte, hogy Erdélyt a Habsburgok háromszor hódították meg, tehát fegyverjogon bírják. Ez nem jelentett egyebet, minthogy a Diploma Leopoldinum elvileg, virtuálisan érvényben maradt ugyan, a kitételeit már senki nem vette komolyan. A diploma 1711, a Rákóczi-szabadságharc leverése, a szatmári pacifikáció megkötése óta folyamatosan vesztett a jelentőségéből. Ekkorra megváltoztak a körülmények a Diploma aláírása pillanatához képest: az erdélyi rendek „kompromittálták magukat” így már nem tekintették őket egyenlő partnereknek.
- Az is kiderült – még Bethlen Miklós életében –, hogy bár létrejött a gubernium, a katonai hatalom vált véglegessé. Már Rabutin tábornok, a császári sereg erdélyi főparancsnoka is keményen bánt, nem csak a néppel, hanem az elittel is.
- Igen, Rabutin generális, ha szabad ezt ilyen lazán megfogalmaznom, közutálatnak örvendett Erdélyben. Nem indokolatlanul. Bethlen Miklós Önéletírását gyakorlatilag átszövi a Rabutin-ellenesség, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja, és akit szójátékkal „Rabbá tőn” generálisnak aposztrofál.
- Ahogy az osztrák uralom elhatalmasodott Erdélyben, egyrészt megszorító intézkedések születtek, másrészt engedmények, reformlépések is. Valamikor általános vélemény volt, hogy Ausztria csak „rosszat” okozott Erdélynek, aztán kiderült: ez nem volt teljesen így. Ha elkészítenők a század mérlegét, mi kerülhetne az egyik serpenyőbe, mi a másikba?
- A bécsi központú kormányzat és a helyi igazgatás összehangolása és az újítások – bonyolult folyamatok eredményei. Megítélésük számos tényező figyelembevételét igényli: a modernizációt, a korszerűséget célzóak is lehettek volna, ha céljuk – a túlzott centralizáció, a németesítés igénye – nem vezetett volna torzulásokhoz. Szolgálták a haladást, az intézkedések egy része a felvilágosodás jegyében született, azonban többnyire nem számoltak a helyi sajátosságokkal. Az intézkedések ugyanakkor a fejlettebb társadalmú országok irányába mozdították el a még mindig rendi erdélyi társadalmat, miközben meggátolták a saját útkeresés lehetőségét. Erdély számára Bécsen keresztül megnyílt a kapu a nyugat-európai értékrendek felé (kultúra, művészet, életmód, mentalitás). Ezzel párhuzamosan begyűrűzött a császári politika több ballasztja, az intoleranciától kezdve az abszolutista hatalom brutális alkalmazásán át a mérhetetlen adóterhekig.
- Nem beszélve magáról a katonaságról, mint adóteherről, a katonatartásról, a kötelező katonaállításról.
- Igen, ez mind negatívum volt, viszont ott voltak a nagyszabású katonai építkezések, a kolozsvári Fellegvár, a gyulafehérvári, az aradi, a temesvári várak, a váradi vár rekonstrukciója. Ezt nyögte a lakosság. Ahogy a katonaállítás és a katonatartás is megterhelő volt az erdélyiek számára. És ott van a határőrezredek kérdése is. A határőrezredekben való részvétel ellen a székelyek, akik számára ez sajátos jogállásuk kényszerű feladását jelentette, és sem gazdasági, sem kulturális felemelkedést nem jelentett, tiltakoztak. Meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat, ezért ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Tiltakoztak is keményen, mire a Buccow generális helyébe lépő báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Csíkmadéfalva megtámadására, ahol a határőrszolgálatot megtagadó székelyek gyülekeztek. 1764. január 7-én, Vízkereszt napján mintegy 400 embert, köztük gyermekeket és asszonyokat mészároltak le. Ez volt az a bizonyos siculicidium.
A románság esetében más volt a helyzet. Őket a határőrezredek felállítása másképp érintette, mint a székelyeket. A határőrezredhez való tartozás előfeltétele esetükben a görög katolikus vallás felvétele, így a katolikus egyházba való integrálódás volt. A határőröket felfegyverezték és a jobbágyoknál előnyösebb helyzetbe juttatták. Iskoláztatták is, ami kulturális felemelkedést jelentett, nem véletlen, hogy a 19. században kialakult művelt román polgárság zöme e határőrvidékekről származik.
- Eddigi pályáján mi jelentette a legnagyobb elégtételt?
- Született kolozsváriként legközelebb hozzám a kolozsvári levéltári anyag áll. És leginkább éppen az osztálylevelek. Hosszú időt töltöttem velük, nem öt és nem tíz évet, ennél jóval többet. És, mi tagadás, beléjük szerelmesedtem teljesen. Gyönyörűen gazdag anyag, ráadásul szép „tálalásban”. Az osztóbírókkal egyenesen „familiáris viszonyba” kerültem. Dési Eötweos János, a kiváló kolozsvári ötvösmester és osztóbíró halálát – miután több évig olvasgattam az általa példásan összeállított és szép kézírással papírra vetett, gyűrűpecsétjével hitelesített leltárakat – egyenesen megkönnyeztem. Jó érzés volt végre, nem kevés munkát követően nagyformátumú, több mint 550 oldalnyi kötetként kézbe venni ezt az anyagot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Erdély a huszadik században
Új történelmi eseménysorozatot szervez Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány Erdély a huszadik században címmel. A sorozat első előadására péntek délután, teljes telt házas közönség jelenlétében került sor a Bernády Ház földszinti termében, ahol Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója tartotta meg Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés című értekezését.
A meghívott előadót, a közönséget, valamint az előadást követő beszélgetés moderátorát, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történészt az alapítvány elnöke, Markó Béla üdvözölte. Mint mondta, az új eseménysorozat első értekezése rendkívül fontos előadás. – A Kós Károly Akadémia Alapítvány idén több jeles magyarországi és erdélyi történészt lát vendégül. "Hozott anyagból" dolgozunk, a sorozatot a nagyváradi Szacsvay Akadémia tervezte meg, az eseményeket összehangoljuk. Az előadás-sorozat témája Erdély a huszadik században, annak elejétől a végéig. Az első előadás a huszadik század elejéről, az impériumváltásról, illetve Trianonról szól. Szász Zoltán rendkívül jelentős történész és tudós, Erdély történetének és történelmének közeli ismerője, az Erdély története című, mindannyiunk által jól ismert kiadvány egyik szerkesztője volt. Azé a kiadványé, amely komoly polémiát szült a magyar és román történészek között – mondta Markó Béla, majd átadta a szót az előadónak.
– Kolozsvárt születtem, majd tizenkét évet az életemből Nagybányán töltöttem, utána kerültem Budapestre – kezdte előadását Szász Zoltán. – A huszadik század eleje a magyarság története szempontjából nagyon szerteágazó dolog, mert az a történelem sűrűsödési pontja. Az alapkép mindenki előtt ismeretes. A merénylet okán – amelynek kapcsán a Monarchia büntetőexpedíciót szervezett Szerbiába – senki sem gondolt arra, hogy többéves világháború következik, amelynek végén a kifáradt birodalomban élő nemzetiségek a Nyugat segítségével szétbontják a Monarchiát. Ezt a versailles-i, majd a trianoni béke pecsételte meg. Ez a magyarság legtragikusabb sorsfordulója, amely kapcsán a lelki béke máig sem alakult ki, és ma is a politikum részét képezi. Előadásomat több vitás kérdéskör köré építettem fel: a világháborús felelősség problémája, a vereség felelőssége, a Károlyi-kormány kudarcai, a román megszállás, az esetleges román–magyar unió, a bűnbakkeresés, illetve a békefeltételek.
1918 utolsó negyedében omlik össze a Monarchia. A világháború kitörését Ausztria- Magyarország indította el, az egyetlen ország, amelynek nem voltak területi követelései. A vezető politikusok közül mindennek egyetlenegy komoly ellenzője volt, gróf Tisza István, Magyarország miniszterelnöke. De német nyomásra ő sem ellenezte túl sokáig. Rövid háborúra gondolt mindenki. A Monarchia 51 milliós birodalom volt, amelyet 11 nemzet lakott. Mindez nem volt feszültségmentes, ennek ellenére tartós közösség alakult ki a határai között, a Monarchia erősebbnek bizonyult, mint azt az antant gondolta volna – négy évig állta a háborút, úgy, hogy nem számolt sem Itália, sem Románia támadásával, hiszen azok a szövetségesei voltak. Tisza a románokkal kapcsolatosan nem volt hajlandó engedményekre, az 1916-os támadás okaként az erdélyi románok elnyomását tüntették fel. A támadás döntő csapást mért a magyar belpolitikára, Tiszára haragudott mindenki, holott nem rajta múlt. A parlamentben meglévő háborús béke ezzel véget ért. És mindez a magyarság lejáratásával kombinálódott. Igaz, Magyarország tekintélyének elvesztése már a világháború előtt elkezdődött. ’48 után még igen jó volt Magyarország európai renoméja, a kiegyezés után pedig úgy vélekedtek róla, hogy az alkotmányos monarchiának az európai közösségbe történő bepasszírozásával a hosszú távú béke letéteményese. Mindez a XX. század elején kezdett megváltozni. Amint a magyarországi belpolitikai béke felborult, a presztízsszint lezuhant. Az addig stabilizáló tényező az 1902-es krízis után zavaró tényezővé vált. A belpolitikában Tisza rendszerét túl merevnek tartották, a külpolitika esetében pedig úgy vélték, a magyar nemzet elnyomja a kisebbségeket, és közben megpróbálja felbontani a Monarchiát. Ilyen körülmények között ért minket a háború.
Az őszirózsás forradalom kitörésekor már több nemzetiség bejelentette önrendelkezési igényét. Tisza meggyilkolása illúzió volt abból a szempontból, hogy ezzel megmentik az országot. Károlyi kormányának nem volt hadserege és az antantra kellett hagyatkoznia. A keleti Svájc program, amely szerint kantonokra osztanák az országot, nem keltett nagy visszhangot, a románok pedig nem fogadták el az ajánlatot, ők el akartak szakadni. Károlyiék fő hibája az antant irányában lévő határtalan jóhiszeműség volt. A jóhiszemű politikus rossz politikus. Az 1918 közepén megkötött szerződés nagyon súlyos szerződés volt (25.000 ló, vagonok, munkaszolgálatosok), de elismerte a jogot, hogy a Marostól délre lévő területeken a közjog a magyar állam kezében marad. Ez alkalmat nyújtott az illúzióhoz, miszerint az antanttal lehet tárgyalni. A magyar nemzet esetében pedig bekövetkezett a csodavárás időszaka. A csodavárásé, amely Kelet-Európában valóságos történelmi kategória – mondta részletes, hosszú, de érdekes előadása első részében Szász Zoltán Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

A második bécsi döntéshez vezető útról
Nagyvárad- Szerdán este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes főszerkesztő-helyettese tartott előadást a második bécsi döntésről.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A második bécsi döntés diplomáciai előtörténetéről szóló előadását két idézettel indította L. Balogh Béni. Arra hívta fel a figyelmet: Bibó István szerint sok szempontból jó volt a döntés, de megbékélést nem hozott, Szegfű Gyula pedig Mohácshoz hasonlította Trianont, így meglátásában jogos volt az ezt követő felháborodás. Ezt a levéltáros azzal egészítette ki: nem a párizsi békeszerződés alapelveivel volt a baj, hanem azzal, hogy ezeket következetlenül és cinikusan alkalmazták, a vitás kérdésekben a nagyhatalmak nem Magyarország javára döntöttek, és főleg a stratégiai szempontok domináltak. Utólagos bölcselkedésként, 90 év távlatából viszont megállapítható: a korabeli politikum és a közvélemény helytelenül reagált a trianoni szerződésre, mert fatális véletlennek tartotta, nem mérlegelte, hogy Magyarország a vesztes országok közé tartozott, és ezért ennek megfelelően büntették. Emellett a vezető elit az 1920 utáni két évtizedben elmulasztotta elmondani azt: nagy igazságtalanság érte a magyarságot, de azért ne álmodozzon, mert a Nem, nem, soha! kijelentésnek és az ezer éves határ visszaállításának nincs realitása, ehelyett inkább etnikai revíziót kellene akarni. Jellemző, hogy a harmincas években Gömbös Gyula miniszterelnök tervei közt sem a történeti Magyarország helyreállítása szerepelt, de ezt elfelejtette közölni a nyilvánossággal, holott nem félni kellett volna a közvéleménytől, vagy idomulni hozzá, hanem tudatosan alakítani ezt.
Külpolitikai dilemmák
A korszak egyik legnagyobb személyisége az erdélyi származású Bethlen István volt, akit reálpolitikusként jellemezhetünk, irányításának betudhatóan állt talpra gazdaságilag az ország. Mussolini fasiszta volt, de őszintén szimpatizált Magyarországgal. Vele ellentétben az 1933-ban hatalomra jutott Hitler nem, mert a magyar népet se tartotta árjának, mégis a sors furcsa fintora, hogy az ő kegyének köszönhető a második bécsi döntés. Lord Rothermere angol sajtómágnás 1927-ben a lapjában együtt érző cikket jelentetett meg a kárvallott Magyarországról, melynek hatására megalakult a Magyar Revíziós Liga, az élén a délvidéki Herczeg Ferenccel. A második bécsi döntés idején miniszterelnök Teleki Pál antiszemitizmusa miatt nem vállalható, viszont egyebekben sok mindenben neki volt igaza. Ő volt a revízió egyik bajnoka, földrajztudósként elvégezte ennek elméleti megalapozását. Nem akarta Erdély ajándékba kapni Hitlertől, szerencsétlenségére azonban pont ez történt- magyarázta L. Balogh Béni.
1939-ben visszakerült Kárpátalja, 1940 nyarán pedig az addig inkább Romániát támogató Berlin pálfordulást hajtott végre, valószínűleg Románia külpolitikai elszigetelődése miatt. A Szovjetunió ultimátumot intézett hozzá, hogy negyvennyolc órán belül adja át Besszarábiát. A magyar diplomáciának kapóra jött a kivonulás, úgy látta, itt az alkalom a saját igényei bejelentésére, és üzent Bukarestnek, hogy tárgyalni akar Erdély sorsáról. 1940 augusztus 16-24. között Berlin nyomására Szörényváron tárgyalt egymással a magyar és a román fél, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. A sikertelenséget tapasztalva augusztus 23-án Magyarország elhatározta: amennyiben nem változik a helyzet, megtámadja Romániát. Elkészültek a részletes katonai tervek, melyekről Hitler is tudomást szerzett, ezért elhatározta, hogy személyesen kézbe veszi az ügy megoldását. Állítólag augusztus 27-én két munkatársának a jelenlétében saját maga rajzolta be az új határokat, két nap múlva pedig Bécsbe megbeszélésre hívta a két küldöttséget, melynek tagjai nem tudtak arról, hogy kész tények elé fogják állítani őket. Végül Romániában két koronatanácsi gyűlés is elfogadta, hogy meghajolnak a végzet előtt, de ugyanakkor a román politikusok úgy gondolkodtak, hogy ha el is veszítik Észak-Erdélyt, ez csak egy ideiglenes állapot, s végül ismét nekik lett igazuk…
A fél ország
A szakember arra hívta fel a figyelmet: a visszacsatolt Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométeren terült el, így tulajdonképpen a felét tette ki a 93 ezer négyzetkilométernyi Magyarországnak. A Románia része maradt Dél-Erdély 60 ezer négyzetkilométeres területű volt, fél millió magyar lakossal és rengeteg ásványtalaj-kinccsel, így Magyarország tulajdonképpen Erdély kisebb és szegényebb felét kapta vissza, és 2,5 millió lakost, akiknek 52,1 százaléka magyar nemzetiségű volt. Míg Trianon után Magyarország 93 ezer négyzetkilométeren terült el és körülbelül 9,3 millió lakosa volt, addig a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részének visszacsatolása után 1941 végén 171 ezer négyzetkilométert tudhatott magának, közel 15 milliós lélekszámmal. Ugyanakkor Románia Besszarábia, Észak-Bukovina, Dél-Dobrogea és Észak-Erdély elvesztésével mintegy 100 ezer négyzetkilométerrel és 6,8 millió lakossal lett szegényebb.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az autonómia gondolata nem újkeletű
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskolában folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Dr. Nagy Mihály Zoltán történész, váradi főlevéltáros tartott előadást, Észak-Erdély 1944 szeptember- 1945 március közt címmel.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén dr. Nagy Mihály Zoltán főlevéltáros arra hívta fel a figyelmet: az általa felvázolt, múltidéző téma olyan, napjainkban különösen aktuális témákat boncolgat, mint a közigazgatási átszervezés és az autonómia kérdése, vagy az Erdély az erdélyieké gondolata. Arra emlékeztette hallgatóságát: 1940-1944 között Erdély két részből állt, melyet tulajdonképpen gazdasági vagy földrajzi szempontok nem indokoltak. A magyar fennhatóságú Észak-Erdélyhez 1,3 millió magyar és 1 millió román került, a román vezetésű délen pedig 500 ezer magyar maradt. A reciprocitás elve alapján egyik területen sem alkalmaztak nemzetiségbarát politikát. Északon a magyarok joggal úgy érezhették, ismét államalkotó nemzetté váltak, délen viszont erősödött bennük a kisebbségi öntudat, és úgy vélték, hogy ez az állapot hosszú távon fenntarthatatlan. Mint ismert, eközben Románia 1940-ben ugyan elveszítette Észak-Erdélyt és Dél-Dobrogea-t, azonban 1941-ben megszerezte Észak-Bukovinát és Besszarábiát, illetve megszállta Transznisztriát. Zajlott a háború, a különböző csatatereken emberek haltak meg, de a politikusok, katonai szakértők már azt fontolgatták, mi legyen, ha eljön a béke- magyarázta a történész. Több elképzelés is felmerült a nagyhatalmak részéről, a Szovjetunió az oszd meg és uralkodj elve alapján úgy gondolta, hogy talán jó lenne egy önálló erdélyi állam létrehozása, mert úgy nyomást tudna gyakorolni, de azért a területrendezést attól tette függővé, hogy Magyarország és Románia milyen magatartást tanúsít.
Közigazgatás
Románia 1944 augusztusában pálfordulást hajtott végre, októberben pedig sikertelennek bizonyult Magyarország kiugrása, így úgy tűnt, Romániának kedveznek a fejlemények. A Szovjetuniónak viszont nem tetszett, hogy nem a baloldali erők szerezték meg a hatalmat, így megpróbálták befolyásolni a romániai eseményeket, például kormánybuktatásokkal. Közben a román hadsereg haladt előre Erdélyben, Iuliu Maniu azt is felvetette, hogy polgári hatóságként hozzák létre a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatásának Kormánybiztosságát. Az említett ok miatt viszont a Szovjetunió nem engedte a román közigazgatás megszervezését egész Észak-Erdélyben, végül pedig novemberben úgy döntött, hogy Észak-Erdély teljes területéről a román rendfenntartó szervek ki kell vonuljanak, illetve a politikai hatalmat is át kell adni, és szovjet katonai közigazgatást vezetnek be, opportunista megfontolásból csupán a román postai és vasúti alkalmazottak maradhatnak.
Autonomista törekvések
Észak-Erdélyben tehát 1944. november 12. és 1945. március 6. között szovjet katonai közigazgatás működött. Érdekességképpen a főlevéltáros megjegyezte: két hónappal korábban, 1944. szeptember 9-én az Erdélyi Magyar Tanács levélt intézett Horthyhoz, melyben kérte, hogy kezdeményezzen fegyverszünetet és béketárgyalásokat, Észak-Erdélyben tehát a konzervatív erők is jobban látták, hogy mi kellene tenni, mint magyarországi eszmetársaik. Dr. Nagy Mihály Zoltán hangsúlyozta: a baloldali fordulathoz, tehát a szovjet katonai közigazgatás bevezetéséhez nem csupán a kommunisták fűztek nagy reményeket, hanem jónak találták a más érzelműek is, hiszen hatályban maradt a magyar törvénykezés (kivéve a zsidóellenes és náci törvényeket), maradt a pengő és a szovjetek úgy nevezték ki a megyei, városi, községi vezetőket, hogy figyelembe vették a nemzetiségi arányokat. Biharban például Csillag András lett a főispán, Nagyváradon pedig Csíky Gyula a polgármester. Ezekkel az intézkedésekkel magyarázható: felcsillant annak az illúziója, hogy Erdély esetleg önálló autonóm köztársaság legyen, az autonomista törekvések hívei voltak olyan baloldali személyiségek, mint Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Lakatos István, Kurkó Gyárfás vagy Bányai László, akiket később emiatt meghurcoltak, illetve börtönbe zártak. Felmerült az is, hogy az erdélyi megyék fogjanak össze és alkossanak közös kormányt. Románia természetesen szeparatista, irredenta megnyilvánulásoknak tekintette ezeket. 1945 februárjának végén az éppen regnáló román kormány megbukott, március 6-án Petru Groza lett a kormányfő, két nappal később pedig Sztálin megengedte, hogy Észak-Erdélybe visszatérjen a román közigazgatás, melynek tiszteletére március 13-án nagy ünnepséget szerveztek Kolozsváron, melyen Mihály király és Visinszkij marsall is részt vett.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Észak-Erdély, a szovjetek játékszere
Észak-Erdély 1944 végén, 1945 elején címmel Nagy Mihály Zoltán történész, Bihar megyei főlevéltáros tartott értekezést a nagyváradi Ady Endre Líceum dísztermében szerdán, az RMDSZ által indított Szacsvay Akadémia keretében. Mint elmondta, a második bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszakerült területen élő, mintegy 1,3 millió észak-erdélyi magyar végre a nemzet államalkotó részének érezhette magát, a Dél-Erdélyben maradt mintegy ötszázezer magyar emberben azonban kisebbségi öntudat alakult ki, és nemzetiségi jogaik megnyírbálása miatt az a hit élt bennük, hogy a kisebbségi lét hosszútávon fenntarthatatlan. 1940 és ’44 között Erdély román és magyar fennhatóság alatt álló részeit a kölcsönösség elve alapján kormányozták – ez a „nem épp nemzetiségbarát” politika azt jelentette, hogy ha a magyar kormány bármilyen románok jogait sértő intézkedést hozott, akkor megtorlásképp a román kormány is ugyanezt tette Dél-Erdélyben és ugyanez működött visszafele is.
Miközben a fiatalok halomra haltak a második világháború hadszínterein, a politikusok „otthon” már a béketerveket készítették – hangsúlyozta Nagy Mihály Zoltán. A történész bemutatott több béketerv-modellt is, köztük az amerikai, a francia és a brit variációkat, melyek közül némely kedvező lett volna az erdélyi magyarság számára. Ezeket a terveket azonban fölülírta a Sztálinnl kötött megegyezés. A szovjetek eredetileg az oszd meg és uralkodj elvén egy önálló Erdélyt képzeltek el, amely a Szovjetunió bábországaként működhetett volna, a térség kérdését azonban nyitva hagyták, és Magyarország és Románia magatartásától tették függővé. Románia ’44-es pálfordulását, és Magyarország sikertelen kiugrási kísérletét követően ugyan a románok javára billent a mérleg, a szovjetek mégis katonai közigazgatást vezettek be Észak-Erdélyben november 12-től, megakadályozva a román közigazgatás megszervezését. Ennek fő oka az volt, hogy Romániában bizonytalan belpolitikai helyzet alakult ki – a baloldali erők megpróbálták megszerezni a hatalmat, de ehhez nem volt elég erejük és támogatottságuk.
Az esemény nyomán autonomista törekvések kaptak életre Észak-Erdélyben, hiszen a szovjet katonák agresszív magatartása ellenére is bizakodásra adott okot, hogy a postaszolgálatot és a vasútat leszámítva kívül tartották a román közigazgatást, és sokan elképzelhetőnek tartották a szovjet fennhatóság alatt működő önrendelkezést. A katonai közigazgatás idején a nemzetiségellenes törvényeket leszámítva a magyar törvénykezés maradt érvényben Észak-Erdélyben, ahogy a pengő is megmaradt fizetőeszközként, a megyei, városi és egyéb tisztségeket pedig a nemzetiségi számarány alapján osztották ki.
Észak-Erdély „meglebegtetése” azonban csak játék volt a Szovjetúnió számára, amellyel a magyar és román belpolitikát kívánták befolyásolni. Az erdélyi szeparatista törekvések támogatásával a szovjetek nyomást gyakoroltak a román katonai vezetők által irányított kormányokra, melyek mellett a baloldali erők nem jutottak hatalmi pozícióhoz. A Szovjetúnió végül megbuktatta a polgári kormányt és egy baloldali kormányt segített hatalomra. Petru Groza 1945-ös kormányfővé lépésével véget ért a szovjet katonai közigazgatás és Sztálin megengedte, hogy a román közigazgatás visszatérjen Észak-Erdélybe.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egyház és hatalom viszonyáról tanácskoznak
Nagyvárad
November 14-15-én Az egyház hatalma - a hatalom egyháza címmel zajlik kétnapos konferencia a nagyváradi Posticum Kulturális Központban. Neves történészek tartanak érdekes előadásokat.
A Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójának támogatásával zajló konferencia társszervezői a Posticum Egyesület, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Szacsvay Akadémia és a szegedi Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. A csütörtök délután kezdődött rendezvényen a Posticum nevében Csernák Béla lelkipásztor köszöntötte az érdeklődőket. Hangsúlyozta: örül annak, hogy a Posticum helyet biztosít egy olyan szakmai iskolának, mely lehetőséget nyújt arra, hogy fészke alakuljon ki egy olyan műhelynek, ami a társadalomban végbemenő változások lakmuszszerű eredményeit mutatja fel. Múltunkkal, az eddig megtett úttal ugyanis egyénileg és közösségi szinten is szembesülnünk kell, ehhez pedig az szükséges, hogy szakemberek bevonásával, elfogulatlanul, szakszerűen és tárgyilagosan tudjunk beszélni a minket érintő problémákról.
Nagy Mihály Zoltán történész, levéltáros arra hívta fel a figyelmet, hogy míg tavaly arról tanácskoztak, hogy az állam miképpen próbálta a szocializmus évtizedeiben befolyásolni, felügyelete alá vonni az egyházakat, az idén mélyebbre ásnak, és azt vizsgálják, hogy az egyházi vezetők, a szerzetesrendek elöljárói és az egyházak vezető testületei hogyan reagáltak az állami egyházpolitika által támasztott kihívásokra, az egyházak milyen magatartást tanúsítottak az állammal szemben: nyílt szembenállást vagy konfrontációt, passzív rezisztenciát, netán kollaborálást. Milyen értékek védelmében vállalták az ellenállást és milyen érvekkel indokolták az együttműködést?
Rendszer-minták
Szabó Ödön történész, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke kiemelte, hogy Nagyváradon és másutt is a kommunista időszakban az egyházak és az állam kapcsolata sokrétegű volt, melyet aztán a rendszerváltozás után egyesek belső leszámolásra használtak fel, vagy nem foglalkoztak vele. Megjegyezte: bár a mostani szimpóziumnak nem az a célja, hogy egy népfőiskola jellegű mozgalmat indítson el, azért lényeges, hogy vitákat gerjesszen annak érdekében, hogy sokkal bátrabban nyúljanak a témához, magyar és román részről egyaránt.
A köszöntőbeszédeket követően a felszólalók a hírszerzésről és az egyházi diplomáciáról, valamint a „rendszer-mintákról” értekeztek, antropológiai és teológiai megközelítésben. Jánosi Csongor, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának doktorandusza arról beszélt, milyen volt a román-magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. Bandi István történész-levéltáros a magyar hírszerzésnek a katolikus egyház vezetőinek az 1960/70-es évek fordulóján tett befolyásolási kísérleteire tért ki, Zombori István történész pedig A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években címmel tartott expozét. Bánkuti Gábor, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa arról szólt: milyen volt az egyház és a hatalom viszonya Romániában és Magyarországon az ötvenes években, Vörös Géza történész-levéltáros pedig Mindszenty emigrációs éveit ismertette a hírszerzés tükrében.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro