Zenélő bástyák, mérges diákok a kolozsvári könyvhéten
Varró Dániel nem szívesen érettségizne le önmagából, Király László pedig tényleg hallotta zenélni a Szabók bástyáját – többek közt ilyen és ehhez hasonló érdekességeket hallhatott a hétvégén a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét közönsége.
A rendezvénysorozat számtalan eseménye közt a FestivApp nevű okostelefonos alkalmazás is segített eligazodni, a Bulgakovban pedig ingyen járt a kávé azoknak, akik könyvet olvastak. A Fogoly utcában gólyalábas bohócok szórakoztatták a gyerekeket, miközben szüleik a könyves standok kínálatából válogattak.
A pénteki nap egyik legizgalmasabb eseményének a budapesti Varró Dániel közönségtalálkozója bizonyult. A József Attila-díjas költővel szervezett beszélgetésre jó néhány kismama elvitte a gyerekét is. Hogy ne csak felolvasásra korlátozódjon a találkozó, arról Molnár György, az Eszter-lánc mesezenekar gitárosa gondoskodott, aki Varró Dániel több költeményét is megzenésítette. A gyerekversek felolvasása mellett Varró néhány szellemes történetet is megosztott hallgatóságával. Megtudtuk, a Nők Lapja főszerkesztőjétől – miután az felkérte, hogy írjon a lapba – azt kérdezte, hogy nem írhatna-e verses formában, mire azt a választ kapta: alkosson csak prózában, mert „a versek összezavarnák a Nők Lapja olvasóit”.
Arról is beszámolt, hogy már az első kötetére olyan kritikát kapott, miszerint túl gyerekes, sőt a „posztinfantilizmus előfutára”. „Rájöttem, hogy nem tudnék önmagamból ötösre leérettségizni” – fogalmazott a költő, hozzátéve, hogy mióta érettségi tétel lett belőle, rengeteg üzenetet kapott érettségizőktől, hogy segítsen kidolgozni a róla szóló tételt. Az egyik diák ráadásul megfenyegette, hogyha őt húzza ki az érettségin, és megbukik, akkor „kiheréli” a szerzőt. Tamási Áron, a közszereplő
Természetesen a könnyed, vidám rendezvények mellett komolyabb hangvételtű irodalmi események is helyet kaptak a könyvhét programkínálatában. Május 26-án lesz Tamási Áron halálának 50. évfordulója, ennek apropóján emlékkonferenciát szenteltek a szervezők a farkaslaki születésű írónak. Ezúttal nem elsősorban a szépíró Tamásiról, hanem közéleti szerepvállalásáról esett több szó.
Kónya Hamar Sándor Tamási Áronnak a Vásárhelyi Találkozón betöltött szerepét taglalta, Láng Gusztáv, Dávid Gyula és Kántor Lajos pedig személyes emlékeket idéztek fel az íróval kapcsolatban, Tamási 1956-os, a Bolyai Egyetemen tartott közönségtalálkozója köré építve elbeszéléseiket. Kónya Hamar Sándor elbeszéléséből többek közt megtudtuk: Tamási Áron az általa szervezett Vásárhelyi Találkozó után – amelynek célja az volt, hogy a különböző ideológiai irányzatokat képviselő erdélyi magyar értelmiségieket együttműködésre bírja – úgy nyilatkozott: amit tett és mondott, normális esetben politikusi feladat lett volna.
Láng Gusztáv irodalomtörténész elmondta: a Bolyai-egyetem diákirodalmi körének elnökeként annak idején neki kellett formálisan meghívnia Tamási Áront, hogy tartson előadást. Mint részletezte: Tamási nagyon nehézkesen válaszolt a politikailag kényes kérdésekre, ugyanis közhelyeket sem akart mondani. Amikor viszont a gyerekkoráról kezdett el mesélni, akkor már könnyedén beszélt, később derült ki, hogy A vadrózsa ága című önéletrajzi írását mondta fel. Láng szerint Tamási akkora műgonddal írta meg a regényeit, hogy írás közben meg is tanulta őket kívülről. Hozzáfűzte, Tamási novellái új fejezetet nyitottak a magyar irodalomban.
Dávid Gyula irodalomtörténész szintén jelen volt a Tamási Áron előadásán, azonban emlékei helyett inkább a rendelkezésre álló korabeli forrásokra hagyatkozott. Köztük volt Jordáky Lajos szociológus naplója és kihallgatási jegyzőkönyve is. A forrásokból kiderül, Tamási 1956 október 15-én érkezett meg Kolozsvárra feleségével, aznap este Jordáky Lajossal beszélgettek, a közönségtalálkozóra pedig 17-én került sor. Mintegy 700 diák ünnepelte akkor Tamási Áront. Dávid Gyula hozzáfűzte, a Tamási Áron megfigyeléséről szóló akták még mindig nem kerültek elő a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács irattárából.
Egy műemlék orgona hangja
Király László kolozsvári költő A Bethlen-bástya dallama című legújabb verseskötetét mutatta be a könyvhéten a Bulgakov irodalmi kávéházban. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényén László Noémi költő kérdésére Király elárulta, egészen banális dolgot jelez a cím. Amikor ő felkerült Kolozsvárra, még romos állapotban volt a Bethlen-bástya néven is ismert Szabók bástyája, az októberi szelesebb reggeleken átfújt a bástya ablakain a szél, így a műemléképületből orgonálásra emlékeztető dallamok szűrődtek ki. László Noémi kérdésére elmondta: nem tudja, mi lesz a mostani ifjú alkotók sorsa, de biztos benne, hogy bármilyen kátyúból megtalálják a kiutat.
Alapítvány fiatal írókért
Méhes György író idén száz éve született, ezért két rendezvényt is szenteltek a centenáriumi megemlékezésnek a szervezők. Csütörtök este a Bulgakov irodalmi kávéházban Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze olvasott fel Méhes György műveiből. Szombaton pedig a kolozsvári magyar főkonzulátuson Méhes György Földi istenek című egyfelvonásos színdarabját olvasták fel.
Az eseményeken az örökösök részéről jelen volt Sárkány-Nagy Erzsébet és a Bulgakov kávéház tulajdonosa, Nagy Elek, az író gyermekei, akik bejelentették: alapítványt hoznak létre a fiatal tehetséges írók támogatására és édesapjuk hagyatékának gondozására. Nagy Elek elmondta: az alapítvány 100 millió forintos nagyságrendű összegből gazdálkodik, célja felkutatni az új tehetségeket. Hangsúlyozta: édesapjuk beléjük táplálta az irodalom szeretetét, a nemzettudat megtartása pedig irodalom nélkül lehetetlen. Az alapítvány fő feladata a már korábban alapított Méhes György irodalmi díj odaítélése lesz, emellett a 2007-ben elhunyt író szellemiségét követve ösztöndíjakkal és pályázatokkal fogja segíteni a fiatal szerzőket.
Szőcs Géza író, Orbán Viktor miniszterelnök kulturális tanácsadója arról értekezett, hogy Méhes György életpályáját folytonos újrakezdés jellemezte. Az, hogy Méhes György humora ma is aktuális, a jelenlévőknek egyértelműen kiderülhetett a Földi istenek egyfelvonásos színdarabból, Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Dimény Áron színművész remekbe szabott előadásában.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Titkosszolgálati kollaboránsok a KREK kötelékében!
Most, hogy jön a püspökválasztás, és emellett idén még két másik voksolás is lesz, ismét előhozta az egyházon belüli szekus kollaboránsok leleplezésének ügyét Tőkés László. Maga sem tagadja, hogy ez az apropó. Szerinte most is aktívak az egyházban a volt kollaboránsok. Neveket is mondott.
A nem tisztázott múltúak között van Csűry István is, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi püspöke – állítja Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 1989 utáni első püspöke. Tőkés sajtótájékoztatót tartott az egyházi titkosszolgálati átvilágítások tárgyában. Hogy miért most, mintegy 27 évvel az 1989-es fordulat után? Erre is magyarázatot adott. Egyrészt azért állt elő most ismét a témával, mert jön – idén lesz – a püspökválasztás, másrészt nemsokára önkormányzati voksolás, ősszel meg parlamenti választás. És ezek kapcsán az egyház, valamint az azzal több helyütt összefonódott RMDSZ megtisztulását is sürgeti. Másrészt – mint a témában a tájékoztatón kiadott nyilatkozatában említi – „ a vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.” És, hogy kik végezték az átvilágítást? Tőkésék. Pontosabban „vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával.”
Nehezen megy
Egyes eseteket már régebben nyilvánosságra hozott, mások új infónak számítanak. Az átvilágításokat 2014-2014-ben végezték. Mint Tőkés tudatta, „már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára. Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort és 14 nem lelkészi személyt világított át. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak.
Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek, van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns. Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB.”
A nevek
Ilyen „felmentett” múltú a lelkipásztorok közül Sipos István, Csernák Béla, Szekeres Sándor, Varga Károly, Hermán M. János, Pakulár István, Dénes József és Higyed István Levente. Tőkés szerint „néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak”. A listája szerint együttműködött a román titkosszolgálattal és informátor volt Veres Kovács Attila (Katona fedőnéven), Csomai Árpád (Ákos fedőnéven), Nagy Sándor (Moldovan Ilie fedőnéven), a néhai Seres Géza (Cornel Ioan fedőnéven), Mikló Ferenc (Fery, illetve Finisan Ioan fedőnéven), valamint Sipos Miklós (Ursu fedőnéven).
Sőt: Tőkés László szerint a jelenlegi királyhágómelléki püspök, Csűry István bár kapott egy úgynevezett igazolást arról, hogy nem volt informátor, még nem tisztázott múltú. „Hogy nem találják az aktáit, az nem jelenti azt, hogy nem volt beszervezve. Én a saját sógorom példájából is nagyon jól tudom, hogy a szolgálatok egyenesen fedezik egyesek múltját” – mondta Tőkés. Nyilatkozatában pedig hozzátette: az átvilágítások után „megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját. Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel úgymond nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna. Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.” Csűry István egyébként ismét indulni akar a püspökségért.
Ugyanakkor Tőkés kiadott egy másik listát is. Ezen a KREK Átvilágító Bizottsága által át nem világított, időközben az KRE-ből eltávozott, a CNSAS nyilvántartásában, valamint Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium c. dokumentumgyűjtemény adattárában szereplő lelkészek vannak, akik együttműködtek a Securitatéval. Ők azok: Kovács Imre (Avram fedőnéven), aki Magyarországra távozott; Fazakas László (Kiss János), aki szintén Magyarországra távozott; Fazakas Sándor (Herman), aki szintén külföldön van; Báthori Gyula (Kovács Ferenc), aki már meghalt; Borsi Zsigmond (Sandu), nyugdíjas; Zsigmond József (Erdei Sándor), nyugdíjas; Jakab László ( Berecky), külföldön él; Halász Sándor (Aron), külföldön van; Balogh Béla (Bodea Ioan), ismeretlen helyen van; Bányai Ferenc (Farkas/Petrescu), lemondott,, nyugdíjas; Dudás Ferenc (Jókai Sándor), külföldön van; Molnár János (Muresan Dinu), Kolozsváron él.
Mi lehet most?
Tőkés úgy fogalmaz: „közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

NYILATKOZAT AZ EGYHÁZI TITKOSSZOLGÁLATI ÁTVILÁGÍTÁSOK TÁRGYÁBAN
A vonatkozó törvényi feltételek hiánya, illetve a törvényes szabályozások megkésettsége miatt Romániában csak mintegy tíz esztendővel a kommunista diktatúra bukása után kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt feltárása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület a maga körében élen járt ennek megvalósításában. Az ún. Ticu Dumitrescu-törvényt megelőzően, már az 1998-as egyházi választások alkalmával jelöltjeinknek írásbeli nyilatkozatot kellett tenniük a hírhedt Securitatéval való viszonyuk tárgyában.
Az állandóan változó politikai viszonyok és törvényi szabályozások ezután sem kedveztek a titkosszolgálati átvilágításnak. Kezdetben a Romániai Református Egyház Zsinata is felemásan viszonyult ehhez a kérdéshez. Jókora késéssel ugyan, de az új évezred első évtizedének közepén végre mind a két református egyházkerületünkben érdemben beindulhatott a lelkipásztorok és a nem lelkészi személyek múltjának átvilágítása.
Egyházkerületünk lelkészi kollaboránsairól és ellenállóiról Szigorúan ellenőrzött evangélium címen indult könyvsorozat a (szegedi) Molnár János tollából. Vezető testületeink kutatóbizottságot neveztek ki a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) irattárában fellehető dossziék felkutatására, és az egyházkerületi Átvilágító Bizottságot (ÁB) bízták meg a vezető lelkészi és nem lelkészi személyek titkosszolgálati kapcsolatainak elbírálásával. Már az ÁB intézményes munkájának a megkezdése előtt fény derült egyes lelkipásztorok ügynöki múltjára (lásd: I. Kimutatás). Némely hírhedt esetek rávilágítottak egyházi életünk 1989 után is fennálló súlyos fertőzöttségére. Ennek ellenére a múlttal való szembenézés és a feltáró munka nagy nehézségekkel haladt előre, olyannyira, hogy még a legutóbbi egyházi választások (2010) alkalmával is rovott múltú lelkészek kerülhettek magas tisztségbe.
Az ÁB saját kimutatása szerint 2010–2014 között 59 esetet vizsgált meg, 45 lelkipásztort (lásd: II. Kimutatás) és 14 nem lelkészi személyt világított át. Jó munkát végzett. Az utóbbi másfél-két évben azonban munkája lelassult, illetve szinte teljesen leállt. A törvényi korlátozások visszatartó hatása mellett az egyházi lendület alábbhagyása sem kedvezett a folytatásnak. Amint ez várható volt, az esetek legtöbbjében lelkipásztoraink nem működtek együtt a Securitatéval, nem voltak informátorok, sőt állhatatosan ellenálltak a beszervezésnek (1). Van, aki már csak életkora miatt sem lehetett kollaboráns (2). Megint mások, noha beszervezték őket, utóbb kiugrottak a sorból, és kizárták őket az információs hálózatból. Őket felmentésben részesítette az ÁB (3). Néhányan azonban súlyos elmarasztalásban részesültek, mivel nyilvánvalóan együttműködtek a diktatúra politikai rendőrségével, vagy éppen fizetett ügynökei voltak annak (4).
Megállapítható azonban, hogy a legsúlyosabb esetek szinte következmények nélkül maradtak. Az egyházi főhatóság nem indított fegyelmit a vétkesek ellen, intésben sem részeltette őket, sőt némelyikük egyházi újraválasztása útjába sem gördített akadályt. Külön figyelmet érdemel az ÁB-határozatok azon igazgatótanácsi záradéka, melynek értelmében a testület „elrendeli az átvilágítási Határozat érvénytelenítését és az ügy újratárgyalását, amennyiben újabb adatok, bizonyítékok kerülnek elő”. Ismereteink szerint ugyanis még nagy mennyiségű ismeretlen iratanyag lapul a különböző irattárakban, melyek teljesen új megvilágításba helyezhetnék egyes személyek múltját.
Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikről a CNSAS gyakorlatilag felmentő igazolást (Adeverinţă) bocsátott ki, mivel „nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből az a következtetés volna levonható, hogy a Securitate munkatársai vagy kollaboránsai lettek volna” („nu există date ori documente din care să rezulte calitatea de lucrător sau de colaborator al Securităţii”). Könnyű belátni, sőt példák is vannak reá, hogy az illetékes hatóságok szántszándékkal is visszatarthatnak egyes terhelő iratokat, sőt egész személyi dossziékat éppen azok védelmében vagy zsarolása végett, akik a legkészségesebb ügynökeik voltak.
Közbeszéd tárgyát képezi, és tapasztalatból is tudjuk, hogy a Securitate nem szűnt meg, hanem csak átalakult. Mértékadó vélemények szerint 1989-ben a hatalmat a volt politikai rendőrség egyik szárnya kaparintotta meg. A Securitate és utódszervezetei továbbra is nagy befolyással rendelkeznek, és az élet minden területét behálózzák társadalmunkban. Okkal feltételezhető, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is megtalálta régi és új kollaboránsait. Egyházi és nemzeti létérdekünk tehát, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, Anyaszentegyházunk megtisztulását elősegítsük, és az idegen titkosszolgálat rontásával szemben az ifjú, a jövendő nemzedéket is felvértezzük. A Reformáció félévezredes jubileuma közeledtén világosan kell látnunk, hogy ez is nélkülözhetetlen előfeltételét képezi Egyházunk megújulásának. A közelgő egyházi választások ugyanerre a következtetésre vezetnek.
A Magyar Fórum interjúja szerint (2016. április 28.): „69 lelkészről tudnak, akik beszervezett besúgók voltak, 43-ról nem közöltek választ, 11 esetben pedig kiderült, hogy súlyos besúgói tevékenységet folytattak. Mi lesz az ő sorsuk?” – hangzik a kérdés. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke válaszában – egyebek mellett – ezt mondja: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak az emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.” Ezen túlmenően viszont egyszer s mindenkorra azt is le kellene szögezni, hogy ezek a személyek egyházi tisztségbe ne legyenek megválaszthatók.
Nagyvárad, 2016. május 27.
Tőkés László
a Királyhágómelléki Református Egyházkerület
1989 utáni első püspöke
kms.mtva.hu

Még mindig titkos a szekus-akták nagy része
Azok az intézmények, amelyek saját levéltárukban a volt Szekuritáté tisztjeiről, besúgóiról és kollaboránsairól szóló iratokat őriznek, kötelesek lennének azokat nyilvánosságra hozni, és átadni a CNSAS-nak, ha elfogadják Dan Cristian Popescu liberális képviselő törvénytervezetét.
A tervezet szerint az intézmények a törvény közzétételétől számított 60 napon belül lennének kötelesek a Szekuritáté embereire vonatkozó iratokat átadni a Volt Szekuritáte Levéltárát Tanulmányozó Országos Tanácsnak (CNSAS). A törvény az 1945. március 6-tól 1989. december 22-éig működő kommunista hatalmi erő teljes személyzetére vonatkozik.
– A kezdeményezés célja a volt Szekuritáté iratainak nyilvánosságra hozatala, amelyek jelenleg a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) és a védelmi minisztérium levéltárában vannak, de mostanáig nem adták át azokat a CNSAS-nak – közölte Dan Cristian Popescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) parlamenti képviselője.
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke nyilatkozata, valamint az ebben említett Feljegyzést a hivatalban lévő püspök titkosszolgálati múltjáról
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület helyhatósági választásokkal kapcsolatos szereplése, valamint titkosszolgálati átvilágítása tárgyában
Május folyamán egy-egy sajtóértekezleten, illetve nyilatkozatban foglalkoztam az idén sorra kerülő választások (1), valamint az egyházi titkosszolgálati átvilágítások (2) kérdésével.
(1) Miként akkor, utólag is csak megismételni tudom, mennyire méltatlan, hogy jobb sorsra érdemes egyházkerületünk a júniusi helyhatósági választások alkalmával valóságos pártegyházként tolta a szekerét az RMDSZ-nek. És ezzel a történetnek még nincsen vége. Minekutána huszonhat évvel a rendszerváltozás kezdete után az ország újból „bevörösödött”, az egyeduralmát megőrző RMDSZ Erdélyt is „bepirosítva”, begyűjtött szavazatait alkalmi pártpolitikai alkuk pillanatnyi előnyeire váltva, Bihar megyében a posztkommunista szociáldemokratákkal kötött titkos paktum oltárán kész feláldozni a magyar érdekeket, csúfos nagyváradi vereségéről ezúttal nem is szólva.
Akár gratulálni is lehet az RMDSZ-nek. Közel 100 ezer szavazattal ugyan kevesebbet kapott, de országos szinten hozta a papírformát, szemben az Erdélyi Magyar Néppárttal, melynek sajnos nem sikerült áttörést elérnie. A korrupt román hatalmi rendszerbe beágyazódott RMDSZ-szel szemben viszont még ha kevesen is vagyunk, akkor is igazunk van. Ennek tudatában kérjük és várjuk el megválasztott helyi magyar képviselőinktől, hogy a hatalmi, anyagi és pártérdekeken felülkerekedve és az összefogás útját keresve vállalkozzanak a hiteles és hatékony nemzeti érdekérvényesítés felelős munkájára.
(2) Az Egyház titkosszolgálati átvilágítása kérdésében is csak megerősíteni tudom az egy hónappal ezelőtt mondottakat. Egyházi és nemzeti létérdekünk, Egyházunk megújulásának pedig nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, és több mint két évtized után egyházi életünket végre ténylegesen megtisztítsuk és megszabadítsuk a kommunista múlt nyomasztó és visszahúzó örökségétől. Erre nézve a közzétett kimutatások tanulságai változatlanul érvényesek. Az előttünk álló egyházi és országos választások az átvilágítás következetes véghezvitelét egyaránt szükségessé teszik.
Említésre érdemes, hogy a választásokra és a titkosszolgálati átvilágításra vonatkozó megnyilatkozásaimra „a legjobb védekezés a támadás” elve jegyében, nemtelen módon vágtak vissza – mások mellett – Csűry István püspök, Varga Attila törvényellenesen választott egyházkerületi főgondnok és Lakatos Péter, az Állami Számvevőszék tagja. A figyelemelterelés módszerét alkalmazva a felvetett kérdések – úgymint a korrupció és a Securitate-kollaboráció – megválaszolása helyett célzatos támadást intéztek szerény személyem ellen. (Csűry István „Reagálás: Tőkés László előző püspök” című írásának szerzője egyébként nagy valószínűséggel nem az aláíró.)
Lakatos Péter korrupcióban részes RMDSZ-pártember „rendhagyó körlevelében” attól sem riad vissza, hogy Orbán Viktor miniszterelnökkel takarózzék és próbálja igazolni „Csűry István püspök tevékenységét”. Nem kétséges, hogy ez alkalommal is a hatalomhoz való dörgölőzés egy olyan sajátos esetéről van szó, melynek révén az MSZP-útitárs bihari RMDSZ vezető figurája köpönyegforgató módon a Fidesz-KDNP-kormánynál keres magának legitimációt.
Ugyanebbe az irányba mutat Csűry Istvánnak „a küszöbön álló népszavazást” népszerűsítő – amúgy vélhetően szintén nem maga által megfogalmazott – írása ( Bihari Napló, 2016. június 23.), mely más hasonló megnyilvánulásaival együtt szintén Orbán Viktornál és kormányánál igyekszik piros pontokat gyűjteni. A Fidesz-KDNPszíneiben európai parlamenti mandátumot szerzett képviselőként jól érzékelem, miként próbálnak éket verni a Nemzet miniszterelnöke és szerény személyem közé.
Csűry István nem válogatós. Annak idején nekem volt egyik leginkább lojális munkatársam: püspökhelyettesem. Helyembe lépvén a Medgyessy-Gyurcsány-barát RMDSZ oldalára igazolt át, velük együtt pedig utóbb Orbánék zsoldjába igyekszik szegődni. Mindig az éppen aktuális hatalomban találja meg a gazdáját. Vélhetően azonban még ennél is régebbre nyúlik vissza a román titkosszolgálathoz fűződő viszonya, melyről a mellékelt Feljegyzés tanúskodik. FELJEGYZÉS
Csűry István püspök titkosszolgálati múltjáról
A (zsibói) Molnár János, a Kovács Imre, a Gellért Gyula és a Juhász Tamás dossziéiban nyolc (8) feljegyzés található egy KISS fedőnevű informátortól, aki az 1980-as évek első felében szalárdi lelkész. Ebben az időben Csűry István volt Szalárdon a református lelkipásztor.Ez nyílván közvetett bizonyíték, de bizonyíték.(Nem kell a gyilkos bevallja, hogy gyilkolt, közvetett bizonyíték alapján is elítélhető.)
Ezen felül, szintén a zsibói Molnár János dossziéjában található egy lehallgatási jegyzőkönyv,1982.07.07-i keltezéssel, melynek egyik részlete így szól: „15 óra 43 perckor a célszemély (a fiatal JÁNOS) tárcsázta a következő számot: 51539, Dani Judit, Nagyvárad, Iza utca 19 szám, S/4, ap. 14. Beszélt egy Istvánnal, aki neki barátja, és akit meghívott, a feleségével együtt (akit JUTKÁNAK hívnak) hozzájuk, egy beszélgetésre, mivelhogy még jön hozzájuk több olyan személy, akikkel jó lett volna, ha ISTVÁN találkozik. Ezek között lett volna egy IRMA nevezetű is. ISTVÁN sajnálattal közli, hogy nem tudja elfogadni a meghívást, mivel hozzájuk is jönnek ma estére vendégek.” („La orele 15,43 obiectivul (tânărul JANOS) a format numărul 51539, Dani Judita str. Iza, nr.19, S/4, ap.14, şi a vorbit cu unu ISTVAN, prieten de al lui, pecare l-a invitat, împreună cu soţia (pe care o cheamă JUTKA) la el acasă, la o partidă de discuţii; fiindcă mai vin la ei încă câteva persoane, cu care bine ar fi făcut ISTVAN dacă s-ar fi întâlnit, printre aceştia se afla şi una IRMA. ISTVAN cu părere de rău, dar n-a putut accepta invitaţia, fiindcă vin şi la ei musafiri de seară.”)
A jegyzőkönyvet elemző tiszt (Raţ Ioan százados) a fenti telefonszámhoz a következő kommentárt fűzte: „Ez a Csűry István család, Roşescu informátor.” („Este fam. Csűry István, inf. Roşescu.”) Ez a „Roșescu” a zsibói Molnár lányainak keresztelőjére is hivatalos, és onnan is küld jelentést. Tudtommal Dani Judit volt Csűry felesége, és az említett nagyváradi címen laktak, tehát a lehallgatási jegyzőkönyvben nevesített István, nem lehetett más, csak Csűry.
Természetesen tudom, hogy A Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) azt állítja, hogy nem áll rendelkezésükre semmilyen dosszié Csűry Istvánról. De mivel az anyag 40%-át a mostani titkosszolgálat nem adta át a CNSAS-nak, ez az igazolás lehet igaz is, de nem azt igazolja, hogy Csűry nem volt informátor, hanem azt, hogy nincs birtokukban ilyen adat. Ők ugyanis azt nem vizsgálják, hogy más informátorok és célszemélyek iratgyűjteményeiben ki és hogyan szerepel. Hát ennyit tudok én erről a sajnálatos esetről mondani. Ettől akár még bölcsen is végezheti a püspöki szolgálatot az egykori KISS/ROŞESCU fedőnevű informátor.
2015
Molnár János
tokeslaszlo.eu

Tőkés: Csűry együttműködött a Szekuritátéval
Molnár János egyháztörténész olyan jelentéseket talált, amelyek a jelenlegi püspök érintettségére utalnak.
Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, volt királyhágómelléki református püspök olyan feljegyzéseket tett közzé Csűry Istvánról, amelyek szerinte közvetve azt bizonyítják, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi püspöke együttműködött a Ceaușescu-rendszer politikai rendőrségével.
Tőkés László keddi Nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta: a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) ugyan 2009-ben olyan iratot állított ki az akkori püspökjelöltről, amely szerint „nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry István a Szekuritáté ügynöke vagy besúgója lett volna”, a szegedi Molnár János egyháztörténész olyan jelentéseket talált egyes erdélyi lelkészek megfigyelési dossziéiban, amelyek minden bizonnyal Csűrytől származnak.
A Tőkés által bemutatott jelentések egy része az 1986-1989-es időszakból származik egy „Kiss” fedőnevű ügynöktől, akit a Szekuritáté tisztjei szalárdi lelkészként is emlegetnek. Tőkés László elmondta, ebben az időszakban Csűry István volt a református lelkész a Bihar megyei Szalárdon. Tőkés László „Kiss” ügynök hét jelentésének a szövegét közölte azokkal az utasításokkal együtt, amelyeket a szeku tisztjei e jelentések alapján megfogalmaztak.
A volt püspök két 1982-ből és 1984-ből származó jelentés kivonatát is közzétette, amelyeket „Roșescu” fedőnéven adtak, és amelyeket szintén Csűrynek tulajdonít.
A Tőkés László sajtóirodája által kibocsátott, szerkesztőségünknek is elküldött közlemény és nyilatkozat fontosnak tartja megemlíteni, hogy a jelentések nem Csűry István saját hálózati dossziéjából, hanem az érintettek iratgyűjtőiből kerültek elő – éppen ezért nem tudható, hogy még mennyi hasonló irat kapcsolódik „Kiss”, illetve „Roșescu” nevéhez.
Mindezt annak kapcsán jegyzi meg, hogy a jelentésekre az állambiztonsággal való együttműködés miatt palástjától egy hónapja megfosztott zsibói Molnár Jánosnak, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanárának – alias „Badea” (II.), illetve „Mureșan Dinu” – dossziéjában bukkantak.
A nyilatkozat azokat a lelkészeket és egyházi elöljárókat is megnevezi, akikről a jelenlegi püspök állítólag jelentett.
Tőkés ugyanakkor bírálta az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezetét, amiért egy korábbi állásfoglalásukban kiálltak Csűry István mellett.
foter.ro

A tisztulás és megújulás jegyében
Július 12-én magyar és román nyelvű sajtótájékoztatónak volt a helyszíne Tőkés László Európai Parlamenti képviselő Nagyváradi irodája, melynek témájául az egyházi titkosszolgálati átvilágítások kiváltotta reakciók és egyéb aktuális kérdések szolgáltak.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökét, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, Tőkés Lászlót sorozatos, összehangolt támadások érték az RMDSZ részéről és annak sajtójában azok után, hogy május hónapban egy-egy sajtóértekezleten, illetve nyilatkozatban foglalkozott az idei romániai választások, valamint az egyházi titkosszolgálati átvilágítások összefüggéseivel. A püspök akkor és azután is világosan, félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul fogalmazta meg elvi álláspontját ez utóbbi kérdésben, ekképpen: „Egyházi és nemzeti létérdekünk, Egyházunk megújulásának pedig nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, és több mint két évtized után egyházi életünket végre ténylegesen megtisztítsuk és megszabadítsuk a kommunista múlt nyomasztó és visszahúzó örökségétől.” Ezen felül több példával szolgált arra nézve, hogy az egyházi életben jelenleg is meghatározó szerepet töltenek be olyanok, akikről közvetlen vagy közvetett bizonyítékok alapján beigazolódott, hogy 1989 előtt együttműködtek a kommunista diktatúra politikai rendőrségével.
Ugyanakkor arra is többször rámutatott, hogy az erdélyi magyarság politikai képviseletét kisajátítani szándékozó RMDSZ választási megfontolásokból igyekszik a saját szekerébe fogni a történelmi magyar egyházakat. Kirívó a párt bihari szervezetének esete, amelynek korrupcióval gyanúsított vezetői valósággal rátelepedtek a KREK-re, amelynek elöljáróját, Csűry István jelenlegi püspököt ugyanakkor mentesíteni próbálják az ellene felmerült kollaborációs vádaktól. Miközben Tőkés László elvi síkon próbálja tartani a kérdést, az RMDSZ-esek és maga Csűry püspök is személyeskedésbe menő sajtókampánnyal próbálják elterelni a köz figyelmét az alapvető kérdésekről: az ügynöki múlt feltárásáról, a tisztázások mindenkori időszerűségéről, az egyházi és a világi élet átvilágításának szükségességéről, az erdélyi magyar politika korrupciómentességéről. Ezekről az imperatívuszokról is beszélt mai sajtótájékoztatóján Tőkés László, a szövevényes ügy lényegének szintézisét adva.
Kiadott helyzetértékelő és összefoglaló nyilatkozatában ugyanakkor felidéz két olyan esetet is, amelyekből kiviláglik: következetes kiállással és konzekvens döntésekkel elő lehet segíteni a tisztulási folyamatot. A Securitatéval való együttműködés miatt Fazakas László egykori margittai lelkész RMDSZ-képviselői mandátumától és püspökjelöltségétől, míg zsibói Molnár János teológiai tanár lelkipásztori minőségétől volt kénytelen megválni.
Tőkés László idézi Kató Béla erdélyi püspököt is, aki egy interjúban ekképpen fogalmazott: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének.” A maga során európai képviselőnk csak megerősíteni tudta előzőekben már kifejtett álláspontját: „Huszonhat évvel az ateista-kommunista diktatúra bukása után végképpen eljött az ideje annak, hogy fájdalmas múltunk tehertételeitől megszabaduljunk. A reformáció 500. évfordulójára Anyaszentegyházunknak a tisztulás és a megújulás jegyében kell készülnie. A közelgő országos választásokon pedig olyan jelölteket kell indítanunk, akik nemzeti közösségünk ügyét nem alibinek tekintik, hanem szabad és tiszta lelkiismerettel tudják képviselni ország-világ előtt.”
Alább olvasható a sajtótájékoztatón bemutatott nyilatkozat.
Nyilatkozat
Az egyházi átvilágítással kapcsolatos, egyik legutóbbi megnyilatkozásában Csűry István püspök méltatlankodással állapítja meg, hogy: „semmitmondó lehallgatási szövegek alapján hozott hamis ügynökvádakkal kell választásra készülnie” (Krónika, 2016. június 29.). Folyó év június 29-én kelt válasziratában viszont azon háborog, hogy minekutána „a Királyhágómelléki Egyházkerület jelenlegi püspökét kétszázezer ember képviselete választotta meg 80 százalék feletti arányban, diktatúra van abban a világban, amelyben a demokratikus egyházi választás után olyanoknak a hangja és szerepe nő meg, akik hatalmat kapnak vagy szereznek arra, hogy egy közösség fejlődését akadályozzák, esetleg a legitim vezetőket hazugságaikkal bemocskolják” (Bihari Napló, 2016. június 30.) Szövege zárórészében, titkosszolgálati múltját megkerülve, fejedelmi többesben ekképpen fogalmaz: „Tőkés Lászlót felkérjük, hogy igyekezzen valódi közösségi lelkületet gyakorolni. Közelgő nyugdíjazásáig törekedjen Isten útján járni.”
Csűry István RMDSZ-es elvtársai július 4-én kelt állásfoglalásukban szintén azzal vádolják szerény személyemet, hogy: „Volt püspökhöz nem méltó módon, alaptalanul rágalmazza a Királyhágómelléki Református Egyházkerület választott vezetőit”; majd „felszólítják Tőkés Lászlót, hagyja abba közösségünknek ártó, felelőtlen megnyilvánulásait, a köztiszteletben álló közösségi vezetők rágalmazását, különös tekintettel a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tisztségviselőire” (Bihari Napló, 2016. július 5.) (Kiemelések tőlem – TL.)
A „hamis ügynökvádakat” emlegető és „a legitim vezetőket hazugságaikkal bemocskolók” ellen kirohanó püspöki képmutatásra, valamint a félrevezetett Bihar, Szatmár és Szilágy megyei RMDSZ-szervezetek „alaptalan rágalmazást” kiáltó ellenséges támadására szolgáljanak egyenes válaszként azok a titkosszolgálati jelentések, melyek az 1986–1989-es időszakból a „KISS” fedőnéven működött Csűry István volt szalárdi lelkésztől származnak. „ROŞESCU” fedőnév alatt 1982-ből és 1984-ből szintén az ő személyéhez társítható két másik feljegyzés, a palástjától nemrégen megfosztott zsibói Molnár János teológiai tanár alias „BADEA” (II.), „MUREŞAN DINU” ügynökdossziéjából (lásd Szegedi Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvét).
A mellékelt besúgójelentésekből egyértelműen kiviláglik, hogy a mostani királyhágómelléki püspök annak idején túlbuzgó odaadással jelentett lelkésztársairól és elöljáróiról, nevezetesen Kovács Imre, Gellért Gyula, Zsisku János, Makai Lehel, Gavrucza Tibor, Major Huba, Kallós István, Szekeres Sándor lelkipásztorokról, valamint Gálfy Zoltán, Juhász Tamás, Kozma Zsolt és (zsibói) Molnár János teológiai professzorokról.
Megjegyzésre méltó, hogy ezen jelentések nem Csűry István saját hálózati dossziéjából, hanem az érintettek iratgyűjtőiből kerültek elő – éppen ezért nem tudjuk, hogy még mennyi hasonló irat kapcsolódik „KISS”, illetve „ROŞESCU” nevéhez. A Securitate Irattárait Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) ugyanis mindmáig nem tett eleget az Egyházkerület azon igénylésének, hogy bocsássa rendelkezésére a püspök dossziéját, hanem egy olyan igazolványt bocsátott ki, amely szerint „nem léteznek olyan adatok és dokumentumok, amelyekből Csűry István úr Securitate-alkalmazotti vagy -kollaboráns minősége kitűnne” (lásd a mellékelt 514/29.01.2009. számú Igazolást/Adeverinţă). Ez azonban semmiképpen sem az ő ártatlanságát, hanem – a mellékelt titkosszolgálati jelentésekből kikövetkeztethetően – sokkal inkább terhelő iratai kiadásának a szándékos visszatartását bizonyítja.
Csűry István helyzete az RMDSZ vonatkozásában kísértetiesen emlékeztet Fazakas László alias „KISS JÁNOS” volt margittai lelkész csúfos esetére, akit 2000-ben a Bihar megyei szervezet juttatott parlamenti képviselői tisztségbe, ám utóbb rovott titkosszolgálati múltja miatt vissza kellett léptetnie. Fazakasnak 2004-ben a püspökjelöltségről is ugyanezen okból kellett lemondania.
Mindezekre nézve változatlanul érvényesek Kató Béla erdélyi püspök általános értelemben megfogalmazott szavai: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének.”
Huszonhat évvel az ateista-kommunista diktatúra bukása után végképpen eljött az ideje annak, hogy fájdalmas múltunk tehertételeitől megszabaduljunk. A reformáció 500. évfordulójára Anyaszentegyházunknak a tisztulás és a megújulás jegyében kell készülnie. A közelgő országos választásokon pedig olyan jelölteket kell indítanunk, akik nemzeti közösségünk ügyét nem alibinek tekintik, hanem szabad és tiszta lelkiismerettel tudják képviselni ország-világ előtt.
Nagyvárad, 2016. július 12.
Tőkés László
tokeslaszlo.eu

Elfajulóban a Tőkés–Csűry csörte (Egyházi átvilágítás)
Tőkés László Európai Parlamenti képviselő olyan feljegyzéseket tett közzé tegnap Csűry Istvánról, amelyek szerinte közvetve azt bizonyítják, hogy a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke együttműködött a kommunista politikai rendőrséggel, a Securitatéval. A feljegyzések közzétételével teljesen elfajulni látszik az a harc, mely még a tavasszal robbant ki Tőkés és Csűry között az egyházi átvilágítások kapcsán.
Tőkés László Nagyváradon tegnap arról beszélt, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács ugyan 2009-ben olyan iratot állított ki az akkor még csak püspökjelöltről, amely szerint „nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry István a Securitate ügynöke vagy besúgója lett volna”, a szegedi Molnár János egyháztörténész olyan jelentéseket talált egyes erdélyi lelkészek megfigyelési dossziéiban, amelyek minden bizonnyal Csűrytől származnak.
A jelentések egy része az 1986–1989-es időszakból származik egy Kiss fedőnevű ügynöktől, akit a Securitate tisztjei szalárdi lelkészként is emlegetnek. Tőkés László elmondta, ebben az időszakban Csűry István volt a református lelkész a Bihar megyei Szalárdon. Tőkés László Kiss ügynök hét jelentésének a szövegét közölte azokkal az utasításokkal együtt, amelyeket az állambiztonság tisztjei e jelentések alapján megfogalmaztak. A volt püspök két, 1982-ből és 1984-ből származó jelentés kivonatát is közzétette, amelyeket Roşescu fedőnéven adtak, és amelyeket szintén Csűrynek tulajdonít. Tőkés úgy véli, ezek a jelentések annak a zsibói Molnár Jánosnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanárának a dossziéjából kerültek elő, akit a Securitatéval folytatott együttműködése miatt egy hónapja tiltott el a lelkészi szolgálattól az Erdélyi Református Egyházkerület fegyelmi bizottsága.
Tőkés László sérelmezte ugyanakkor, hogy az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezete ellene foglalt állást, amikor Csűry István püspök vélt kollaborációjáról először tett említést. „Az RMDSZ-nek is figyelnie kellene arra, hogy kiket támogat, mert ez nem szolidaritásvállalás, hanem cinkosság, bűnpártolás” – jelentette ki.
A Brüsszeli honatya egyébként május végén hozta szóba, hogy püspök utódja vezetése idején megtorpant az egyházi átvilágítás, és egy júniusi közleményéhez csatolta a szegedi Molnár János egyháztörténésznek a jelenlegi püspök rovott múltjára utaló feljegyzését. Csűry István püspök június 29-én a Nagyváradi Bihari Naplóban közölt írásában érdemben nem reagált a Tőkés László által közzétett vádakra, de arra kérte „a Fidesz–KDNP kormány felelőseit”, hogy vizsgálják meg „az általuk, nevünkben delegált EU-képviselő munkáját és káros tevékenységét”. „Szóbeszéd és hamis információ nem buktathatja meg kórházépítő vállalásunkat, nem fékezheti itthontartó szolgálatunkat” – fogalmazott a püspök arra a kórházra utalva, amelyet a magyar kormány támogatásával kíván felépíteni a Partiumban.
Az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezetei július 4-én közös nyilatkozatban szólították fel Tőkés Lászlót: „hagyja abba közösségünknek ártó, felelőtlen megnyilvánulásait, a köztiszteletben álló közösségi vezetők rágalmazását, különös tekintettel a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tisztségviselőire”.
Csűry István püspöki mandátuma ősszel jár le, a püspök azonban újabb mandátumra pályázhat. Tőkés László cáfolta, hogy vissza kívánna térni az egyházkerület püspöki tisztségébe
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csűry István: Tőkés Lászlót a valóság ritkán érdekli
„Visszautasítom, hogy Tőkés László engem besúgónak nevezzen” – jelentette ki a Maszolnak adott interjúban Csűry István. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke szerint az EP-képviselő figyelemelterelés céljából röppentette fel ezeket a vádakat.
Tőkés László kedden olyan feljegyzéseket tett közzé önről, amelyek szerinte közvetve azt bizonyítják, hogy együttműködött a Securitatéval. Mit tud mondani ezekről a dokumentumokról?
Ezeket a dokumentumokat tudomásom szerint Molnár János egyháztörténész lelkipásztortól kérte el Tőkés László, és nem újdonságok: 2009-ben már megjelentek Molnár könyvében. A szerző maga is elismerte, hogy azóta semmilyen, engem állítólagosan terhelő új irat nem került elő. Azért gyanúsítanak most engem besúgással, mert a dokumentumok között van egy lehallgatási jegyzőköny. Egy másik Molnár Jánossal, aki később a teológia professzora lett, segédlelkészek voltunk Nagyváradon 1980-tól 1983-ig. A Securitate lehallgatott minket, és ez a jegyzőkönyv az egyik beszélgetésünkről készült. Utólag valaki erre a jegyzőkönyvre kézzel ráírta, hogy „Familia Csűry, inf. Rosescu….”. Az egyháztörténész Molnár János eldöntötte, hogy ez a Rosescu nevű besúgó csakis én lehetek. De nem én vagyok.
Én már 2009-ben, püspökké választásom előtt elmondtam, hogy ha besúgó lennék – ismerem a belső szabályzatainkat – nem jelöltetném magam. Annak idején egyébként még Tőkés László is támogatta indulásomat, azt mondta, hogy ez a dokumentum nem bizonyít semmit. Én akkor azt kértem tőle, ne támogasson engem, a gyülekezetektől várom a támogatást, egyházkerületünkben ugyanis a gyülekezetek jelölnek püspökaspiránsokat, nem kiváltságos emberek.
Ezt a lehallgatási jegyzőkönyvet egyébként nemrégiben egy filológus is tanulmányozta. Szerinte nehéz lenne a kézzel írott bejegyzés alapján azt állítani, hogy az egész Csűry család besúgó lenne. A kézzel írott feljegyzésnek lehet más jelentése is: például az informátor Rosescu azt rögzítette, hogy a helyszín, ahonnan telefonálnak, az a Csűry családé. Molnár János egyháztörténész ezt másként értelmezte, történész, úgymond tudományos kutatást végzett, én ebbe nem szólok bele.
Tőkés László kedden olyan feljegyzéseket tett közzé Csűry Istvánról, amelyek szerinte közvetve azt bizonyítják, hogy a püspök együttműködött a Securitatéval. Az EP-képviselő Nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta: a szegedi Molnár János egyháztörténész olyan jelentéseket talált egyes erdélyi lelkészek megfigyelési dossziéiban, amelyek minden bizonnyal Csűrytől származnak. A jelentések egy része az 1986-1989-es időszakból származik egy Kiss fedőnevű ügynöktől, akit a Securitate tisztjei szalárdi lelkészként is emlegetnek. Ebben az időszakban Csűry István volt a református lelkész a Bihar megyei Szalárdon. Tőkés László Kiss ügynök hét jelentésének a szövegét közölte azokkal az utasításokkal együtt, amelyeket a Securitate tisztjei e jelentések alapján megfogalmaztak. A volt püspök két 1982-ből és 1984-ből származó jelentés kivonatát is közzétette, amelyeket Rosescu fedőnéven adtak, és amelyeket szintén Csűrynek tulajdonít. Megemlítette: ezek a jelentések annak a zsibói Molnár Jánosnak, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárának a dossziéjából kerültek elő, akit a Securitatéval folytatott együttműködése miatt egy hónapja tiltott el a lelkészi szolgálattól az Erdélyi Református Egyházkerület fegyelmi bizottsága.
Miért nem szól bele?
Mert nekem nincsen bizonyítékom semmi a világon. Nem voltak kapcsolataim a Securitátéval, hogy most azt mondhassam: gyertek, és védjetek meg. A püspökválasztás esztendejében kötelező volt minden tisztségvállalónak átvilágíttatnia a múltját a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsánál (CNSAS). A CNSAS által 2009-ben rólam kiállított irat szerint nincs arra vonatkozó adat, hogy a Securitate ügynöke vagy besúgója lettem volna. Tőkés Lászlóék most azt inszinuálják, hogy nekem félretették a dossziémat a CNSAS-nál, ezért nem kaptak foltot a múltamon.
Én 2010-ben az úgynevezett egyházkerületi átvilágító bizottság elé is álltam. Ezt Tőkés László egyébként annak idején négy év késéssel tette meg. Megjegyezném, két átvilágítatlan esztendő is van a múltjában. Titokzatos módon ugyanis eltűntek dokumentumok arról a bizonyos két évről.
Tehát azt tudom mondani: annak idején nem írtam alá együttműködési nyilatkozatot, nem választottak nekem fedőnevet visszautasítom ezt a támadást. Annak idején az egyházi átvilágító bizottság előtt magam szorgalmaztam, hogy a jegyzőkönyvbe kerüljön bele: ha előkerül valamilyen engem terhelő dokumentum, akkor kötelességemnek tartom felállni a püspöki székből. Ilyen dokumentum nem került elő. A kérdés az, hogy Tőkés László miért vette elő ezeket a 2009-2010-es dokumentumokat.
És miért vette elő a volt püspök ezeket az iratokat?
Több oka is lehet ennek. Az egyik az, hogy az én püspöki szolgálatommal sehogy sem akar egyetérteni. Amikor átvettem tőle az egyházkerület vezetését, voltak olyan alappillérek, amelyeket Tőkés László rakott le, és amelyekre lehetett építkezni. De több területen reformot akartam és hajtottam végre. Az első ilyen reform a református egyházon belüli integráció volt. Tőkés László nem tudja lenyelni, hogy én a CE Mozgalommal egy fajta konszenzust hoztam létre. A konszenzuskeresést püspökként ő kezdte el, de hamar meg tud haragudni dolgokért, és abbahagyta. Én folytattam, és mára a KREK-ben ha valaki CE-s, annak nem kell rosszul éreznie magát.
A másik ok, hogy egyházkerületünk a mandátumom alatt politikai integrációra törekedett. Ismeretes, hogy RMDSZ-ből először leszakadt a Polgári Párt, aztán a Néppárt. Amikor ez a folyamat beindult, akkor az én gyülekezetem gyülekezeti házában tartottuk meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozásáról szóló megbeszélést. A tanács eredeti célja az volt, hogy az RMDSZ-szel együtt minden leszakadni látszó platformot, pártot egy ernyő alá hozzunk. Amikor én láttam, hogy az EMNT nem végzi a feladatát, nem tudja integrálni ezeket a politikai erőket (persze tudom, hogy ez nagyon nehéz feladat), akkor elmondtam, hogy a tanácsot meg kell újítani. Erre azt történt, hogy Tőkés László leszegődött az EMNP mellé, a párt fővédnöke lett, járta a kampánykörutakat. Eközben pedig nem vette tudomásul – de Tőkés Lászlót a valóság ritkán érdekeli –, hogy a Néppárt nagyon erőtlen volt, nem igazán tudott eredményeket felmutatni.
Egyházkerületünk eközben az önkormányzati választások előtt úgy próbált csökkenteni a megosztottságon, hogy szavazásra buzdította a magyar közösséget. Felhívást tettünk közzé, amelyben megkértük a Néppárttal szimpatizáló testvéreinket, de az RMDSZ-szel szimpatizáló testvéreinket is, hogy menjenek el szavazni, hogy minél többen legyünk az önkormányzatokban. Hogyan reméljünk mi magasabb szinten autonómiát, ha helyi szinten elveszítjük a legfontosabb tisztségeinket? Ez a politikai integrációra való törekvésem lehet még az oka annak, amiért Tőkés László úgy érezhette: erősen nekem kell lódulnia. Emellett szerintem pedig feledtetni is szeretne a megnyilvánulásaival bizonyos dolgokat.
Mit szeretne feledtetni?
Például azt, hogy amikor én a püspökséget átvettem, tetemes adóssággal birkózott az egyházkerület. Vagy feledtetni szeretné a Partiumi Keresztény Egyetemen lévő mostani botrányt. Ezt egyébként nagyon ügyesen kezeli Tőkés László: keresi a bűnbakot, holott mindenki nagyon jól tudja, hogy az ő elnöksége, irányítása alatt indultak el rossz irányba a dolgok. Vagy feledtetni akarja, hogy egyházkerületünkben végre nincs annyi feszültség, annyi összeugrás, összezördülés, mint volt korábban.
Persze ezek mind szubjektív megközelítések. Egy biztos: visszautasítom, hogy engem besúgónak nevezzen. Még egyszer hangsúlyozom, amit hangsúlyoztam több gyűlés előtt is: ha valamelyik gyülekezet úgy látja, hogy alkalmatlan vagyok a püspöki mandátumra, mert nem építettem, nem tudtam integrálni, akkor ne jelöljön püspöknek. Vagyok annyira bátor és becsületes ember, hogy szembe tudjak nézni a demokrácia szabályaival.
Cs. P. T
maszol.ro

Tőkés László újabb jelentést hozott nyilvánosságra
Egy újabb besúgói jelentés szövegét hozta vasárnap nyilvánosságra Tőkés László, melyet állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ( KREK) püspöke adott 1985 januárjában a Securitate politikai rendőrségnek.
A jelentés ezúttal egy Chis Geza fedőnevű besúgótól származik, de a besúgó hálózati dossziéjának a száma ugyanaz, mint annak a Kiss fedőnevű besúgónak, akinek hét besúgói jelentését tette közzé pár napja Tőkés László. A feljegyzést készítő Molnár János szegedi egyháztörténész megjegyzése szerint a hálózati dosszié száma arra utal, hogy valamennyi jelentés ugyanattól a személytől származik. Ezekben a Securitate informátora partiumi református lelkészekről közölt sok esetben terhelő információkat.
Az MTI-hez vasárnap eljuttatott nyilatkozatában Tőkés László kijelentette: a Csűry István tiszta múltját igazoló korábbi iratok "önmagukban mindaddig semmit sem bizonyítanak, amíg Csűry István, alias "KISS" 5249. számú hálózati dossziéját a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) nem tudja vagy nem hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani".
Tőkés László nehezményezte, hogy az egyházkerület esperesei Csűry István mellett foglaltak állást. Kijelentette, az esperesek állításával ellentétben ő nem támadja egyházát, hanem éppen védelmezni próbálja "a volt ügynököktől és az egyházunkban továbbra is jelen lévő titkosszolgálattól". Reményét fejezte ki, hogy az aláíró esperesek nagyobb része az adatok hiányos ismeretéből fakadóan, puszta jóhiszeműségből vagy lélektani nyomás hatására csatlakozott a "Csűry i hűségnyilatkozathoz".
Az Európai Parlamenti képviselő nyomatékosította: nem "lejárató kampányt" folytat - amint az esperesek nyilatkozatában szerepelt -, hanem a valós tényállást próbálja bemutatni, amely a (szegedi) Molnár János egyháztörténész kutatásainak az eredménye".
Egy újabb besúgói jelentés szövegét hozta vasárnap nyilvánosságra Tőkés László, melyet állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspöke adott 1985 januárjában a Securitate politikai rendőrségnek.
A jelentés ezúttal egy Chis Geza fedőnevű besúgótól származik, de a besúgó hálózati dossziéjának a száma ugyanaz, mint annak a Kiss fedőnevű besúgónak, akinek hét besúgói jelentését tette közzé pár napja Tőkés László. A feljegyzést készítő Molnár János szegedi egyháztörténész megjegyzése szerint a hálózati dosszié száma arra utal, hogy valamennyi jelentés ugyanattól a személytől származik. Ezekben a Securitate informátora partiumi református lelkészekről közölt sok esetben terhelő információkat.
Az MTI-hez vasárnap eljuttatott nyilatkozatában Tőkés László kijelentette: a Csűry István tiszta múltját igazoló korábbi iratok "önmagukban mindaddig semmit sem bizonyítanak, amíg Csűry István, alias "KISS" 5249. számú hálózati dossziéját a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) nem tudja vagy nem hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani".
Tőkés László nehezményezte, hogy az egyházkerület esperesei Csűry István mellett foglaltak állást. Kijelentette, az esperesek állításával ellentétben ő nem támadja egyházát, hanem éppen védelmezni próbálja "a volt ügynököktől és az egyházunkban továbbra is jelen lévő titkosszolgálattól". Reményét fejezte ki, hogy az aláíró esperesek nagyobb része az adatok hiányos ismeretéből fakadóan, puszta jóhiszeműségből vagy lélektani nyomás hatására csatlakozott a "Csűry István melletti hűségnyilatkozathoz".
Az európai parlamenti képviselő nyomatékosította: nem "lejárató kampányt" folytat - amint az esperesek nyilatkozatában szerepelt -, hanem a valós tényállást próbálja bemutatni, amely a szegedi) Molnár János egyháztörténész kutatásainak az eredménye".
maszol.ro

Tőkés: Csűry belerángatta titkosszolgálati ügyébe Soltészt
Tőkés László szerint püspök elődjének, Csűry Istvánnak sikerült „saját titkosszolgálati múltjának dicstelen ügyébe belerángatnia" a magyar kormány egy köztiszteletben álló államtitkárát.
Nem hagyta szó nélkül Tőkés László, hogy Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a múlt héten az európai parlamenti képviselő által besúgói múlttal vádolt Csűry István református püspökkel tartott sajtótájékoztatót Nagyváradon. Mint arról beszámoltunk, a július 20-ai tájékoztatón az Orbán-kormány illetékese többek között kijelentette: nem az alapján ítélik meg a püspököt, amit mások mondanak róla, hanem eddigi mandátumának teljesítménye alapján. Soltész közölte azt is, „nem Csűry Istvánt, hanem Csűry István püspököt és a mögötte és mellette álló református közösséget, a mögötte és mellette álló egész magyar közösséget támogatjuk".
Keddi közleményében a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke rendkívül sajnálatosnak nevezi, hogy utódjának „sikerült saját titkosszolgálati múltjának dicstelen ügyébe belerángatnia a magyar kormány egy köztiszteletben álló államtitkárát". „Múltbeli Securitate-kollaborációja szempontjából ugyanis teljesen közömbös, hogy ki mit mond Csűry püspökről, hiszen ez esetben maguk a tények beszélnek. Másfelől pedig alig hihető, hogy a magyar kormány ennek a belső egyházi kérdésnek a tisztázásába beleszólna, vagy hogy a FIDESZ–KDNP-kormányzat egy volt ügynököt támogatna" – jelentette ki Tőkés, újabb szekusjelentéseket hozva nyilvánosságra, amelyek szerinte arról tanúskodnak, hogy Csűry Kiss és Roșescu fedőnéven jelentett a kommunista titkosszolgálatnak.
„Rendkívül sajnálatos, hogy a Szabó Ödön rossz szelleme által vezérelt Bihari RMDSZ pártpolitikai nyomulásának útvonalára tévedt Csűry István saját rovott múltját a FIDESZ-KDNP-kormány cseles igénybevételével próbálja tisztára mosni" – állapította meg Tőkés László.
Miközben a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2009-ben olyan iratot állított ki az akkori püspökjelöltről, amely szerint nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry István a Szekuritáte ügynöke vagy besúgója lett volna, Molnár János egyháztörténész korábban olyan jelentéseket talált egyes erdélyi lelkészek megfigyelési dossziéiban, amelyek szerinte Csűrytől származnak. A KREK püspöke korábban a Krónikának nyilatkozva visszautasította a vádakat, leszögezve: nem volt besúgó. Csűry mellett kiállt az egyházkerület Esperesi Kollégiuma, továbbá az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezete is.
Krónika (Kolozsvár)

Lendületet adott az emlékév
Áron püspök születésének 120. évfordulóján, augusztus 28-án dr. Jakubinyi György, a Főegyházmegye érseke mond szentmisét Csíkszentdomokoson, de az emlékezéssorozat már augusztus 23-án egy diáktáborral megkezdődik, majd augusztus 27-én konferenciával folytatódik. A Márton Áron Emlékévről és a szülőfaluban tervezett megemlékezésekről Lázár Csillát, a Márton Áron Múzeum vezetőjét kérdeztük.
Néhány hónappal ezelőtt, a Márton Áron Emlékév kezdetekor kissé fenntartásokkal nyilatkozott, úgy ítélve, hogy talán elsietett a bejelentés, sok még az ismeretlen tényező. Hogy látja most, az emlékév teljében?
– A fenntartásom az emlékév meghirdetése és a programok megkezdése közötti idő rövidségével volt kapcsolatos. Most is úgy gondolom, hogy lett volna még néhány fontos dolog (például egy forrásgyűjtemény kiadása a CNSAS-nál levő megfigyelési anyagból), amit idén nem sikerült megvalósítani. De háládatlanság volna a részünkről ezektől el nem tekinteni, és el nem ismerni, hogy az emlékévnek vannak nagyon szép eredményei. Megvalósult jó néhány fontos projekt, amely forráshiány miatt évek óta csak tervként létezett, illetve hátszelet és nagyobb nyilvánosságot kapott néhány további, az emlékév előttről való kezdeményezés is. Ezek egyike Márton Áron első idegen nyelvű rövid életrajzának kiadása egyszerre két nyelven is: olaszul és angolul. A Virt László által írt, nemcsak életrajzi tényeket, de a püspök eszméit, tanításait is összefoglaló, gazdagon illusztrált, szép kivitelű könyvecske Rómaban jelent meg egy, a boldoggá és szentté avatásra várók életét bemutató sorozatban. Az én szerepem az angol nyelvű változat szerkesztése volt. Az olaszországi megjelenés elsősorban a terjesztés miatt előnyös, de a magas költségek miatt csak az emlékévben válhatott valósággá. Az emlékév lendületet adott annak a vándortárlatnak is, amely a domokosi Márton Áron Múzeum anyagából készült és még tavaly elindult Budapestről, azóta a Kárpát-medence számos szegletébe, és a Hagyományőrzési Forrásközpontnak, illetve Hargita megye Tanácsának köszönhetően több megyénkbeli településre is eljutott. Szintén a domokosi múzeumban található anyag frissítéséből szerkesztettünk Tóth Lászlóval közösen egy szabadtéri plakátkiállítást, amely Csíkszeredában, a Szabadság téri szobor avatásakor volt először látható. Azóta román és angol fordítása is készült, megjárta Krakkót, Nagyváradot, Torockót, Tusnádfürdőt, és jelenleg a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Szent Mihály-templom előtt látható. Az idén ötödik alkalommal megrendezett augusztusi Márton Áron-konferencia is része az emlékév eseménysorozatának, és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásának köszönhetően nagyon távolról, Miskolcról, de még Léváról és Ungvárról is jönnek fiatalok részt venni. A többi eseményt én is az emlékév honlapján és közösségi oldalain követem, és ezek alapján úgy látom, hogy egy ilyen emlékév nem feltétlen csak az egyes események mélysége, hanem azok „szélessége” miatt is fontos. A krakkói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóra például több száz fiatal jutott el az emlékév égisze alatt, és selfizett Márton Áron portréjával díszített pólóban a közösségi médiában. Vagyis az emlékévben egészen biztosan hatványozottan megnőtt azok száma, akik életükben először hallottak Márton Áron püspökről. Hogy ezek közül hány emberben indult el mélyebb érdeklődés, és pláné hány emberben „fogant meg” a püspök jóra intő szava, azt nyilván senki sem fogja tudni lemérni.
– A középiskolás diákoknak szervezett társadalomtudományi tábor teljesen új eleme a Csíkszentdomokosi rendezvényeknek. Mi a célja?
– Tavaly, a Lakiteleki Népfőiskola támogatásával tartott diákvetélkedőn született meg az ötlet, hogy ezeket a fiatalokat nem is versenyeztetni kéne, hanem együttműködésre bírni. Alighanem Áron püspök is örülne ennek. Egy ilyen tábornak „természetes” helyszíne Csíkszentdomokos, szakmai bázisa pedig az a lelkes fiatal történészekből, szociológusokból és pedagógusokból álló csoport, akik Márton Áron iránti tiszteletből és a fiatalok iránti bizalomból elvállalták a műhelyek vezetését. Örvendetes, hogy vannak fiatal tudósok, akik nemcsak komoly tudományos munkát végeznek, de nem sajnálják a fáradságot, és eljönnek tizenévesekkel dolgozni, mert átérzik a következő generáció iránti felelősséget. Azt hiszem, ebben a példaértékű magatartásban is ott van „Márton Áron szelleme”. A program összeállításakor arra figyeltünk, hogy lehetőleg több tudományágba is betekintést kapjanak a fiatalok: levéltári kutatás, oral history, drámapedagógia, művészettörténet, kultúrdiplomácia, ilyenformán néhány lehetséges jövőképet is felvillantunk a humán érdeklődésű fiatalok számára. Huszonöt diák nevezett a táborra, és – a jelentkezésük indoklása alapján – mindannyian őszinte érdeklődésből jönnek, nem tanári „lasszóval” (a tábort eleve az iskolaév letelte után hirdettük meg) és nem is „megasztár-koncertek” „műcsalijával” hozzuk őket Domokosra.
– Nagyon érdekesnek tűnik a jövő szombati konferencia programja is…
– Idén is zömében történész-kutatókat hívtunk, olyanokat, akik újszerű megközelítésben, vagy eddig feltáratlan források alapján gazdagítják tudásunkat Márton Áron püspök jelentőségéről. Emellett, mint minden évben, idén is várjuk a posztulátort, aki a szentté avatási eljárásról és az eljárás szempontjából sem mellékes Márton Áron-tiszteletről fog beszélni. Tekintettel arra, hogy az utóbbi időben megsokasodtak a Márton Áron-kultusz eseményei (szobrok, előadások, kiadványok stb.), Mons. Kovács Gergelynek várhatólag sok fontos közlendője lesz a „Kultusz/tisztelet/reklám – ahogyan a posztuláció látja Márton Áron püspök emlékének ápolását” című előadásban. Marton József nagyprépost előadása a Márton Áron-hagyaték legújabban kiadott köteteihez is kapcsolódik. Virt László előadásának címe „Egyház az állami diktatúra szorításában (Tárgyalások, megállapodás, eskü – különös tekintettel Márton Áron példájára)”, és Márton Áron püspök helyzetét a magyarországi katolikus egyházrész, benne Mindszenty József helyzetével összevetve fogja tárgyalni. Ozsváth Judit a Domokos Pál Péter-hagyatékra alapozva fog beszélni arról, hogyan találkozik a néprajzkutató és az ambíciós Kolozsvári pap népnevelési szándéka. Kiemelném továbbá Izsák Anikó előadását, aki nemrég elkészült a két háború közötti katolikus lap, az Erdélyi Tudósító „társadalmi, tudományos és hitbuzgalmi szemle” repertóriumával, és ennek kapcsán sokat megtudott a fiatal Márton Áron és a korabeli Kolozsvári értelmiség kapcsolatáról, de mindegyik előadás érdekfeszítőnek ígérkezik. A hétvégi rendezvényeinkre mintegy 200 vendégre számítunk – jelen lesz Jakubinyi György érsek és Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár is –, de számunkra mind jeles vendég az, akit a Márton Áron püspök iránti tisztelet hoz Csíkszentdomokosra.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Újraállamosítások sora perújrafelvétellel
A nacionalista-kommunista rezsim által a magyar nemesek ellen hirdetett osztályharc nem ért véget, csak átalakult, derül ki a Maros megyei prefektus 2015-ös tevékenységi jelentéséből – számol be Szucher Ervin a kronika.ro-n. Lucian Goga maga is harcnak nevezi azt az ádáz küzdelmet, amelyet a Maros menti erdők újraállamosítása érdekében folytat. A kormánymegbízott, szembemenve Románia 1989 után vállalt kötelezettségeivel, a restitúciós törvénnyel és az alkotmány által szavatolt tulajdonjoggal, az elmúlt év folyamán csaknem 35 jogerős bírósági ítélet újravizsgálását kérte.
A 2015-ös évre szóló jelentésében Lucian Goga tételesen megfogalmazta, hogy az elmúlt esztendő az erdők visszaszerzéséért folytatott harc éve volt. A prefektus sikerlistáján három olyan bírósági ítélet szerepel, amelynek köszönhetően a Maros megyei kormányhivatal visszaszerezte a magyar nemesek leszármazottai által korábban hosszú peres úton elnyert Maros menti erdőket.
Míg az uniós szervek és az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma több ízben felszólította Romániát a több mint fél évszázaddal ezelőtt elkobzott és államosított javak mielőbbi visszaszolgáltatására, múlt évi tevékenységi jelentésében Lucian Goga azzal dicsekszik, hogy mennyit sikerült újraállamosítania a már korábban visszaadott erdőkből. A dokumentumban a kormánymegbízott arra is kitér, hogy csupán tavaly 35 olyan ügyben kért perújrafelvételt, amelyben a bíróság az 1948-ban vagy utána megkárosított és kisemmizett személyek javára hozott jogerős döntést. 2014. végén a Ponta-kormány azután menesztette Goga elődjét, Vasile Opreát, hogy az RMDSZ feljelentést tett ellene az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mivel megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, a diszkrimináció megelőzéséről és visszaszorításáról szóló 2000/137-es kormányhatározatot és Románia alkotmányát. A volt prefektus a Bánffy-örökösök erdő-visszaszolgáltatási perének áthelyezését kérte Szászrégenből, arra hivatkozva, hogy a magyarok a grófok leszármazottaiként veszélyforrást jelentenek az erdélyi és főként a régeni bíróság függetlenségére. Éltetőék elleni bosszú
Lucian Goga jelenlegi prefektust is a magyar nemesek leszármazottai, főként az Éltető család elleni bosszúvágy vezérli: azzal dicsekszik, hogy három ügyben is visszafordította a korábbi jogerős döntést. A botoşani-i törvényszéken előbb 7,3 ezer hektár ratosnyai és palotailvai erdőt térített vissza a román állam tulajdonába, majd további 3,9 ezret, míg a Marosvásárhelyi törvényszék segítségével 155 hektárt „mentett meg” Magyarón. Akiket Goga és a bíróságok újból kisemmiztek: Éltető Albert, Éltető János, Éltető Dániel és Éltető József leszármazottai.
„Az igazságszolgáltatásban, főként egy demokratikus államban, alapelv, hogy a jogerős ítéletet életbe kell ültetni. Megjegyzem, hogy erre az utóbbi időben több fontos vezető is felhívta a figyelmet, kezdve az elnöktől. Az elv akkor is érvényes, ha az állampolgár érdekét szolgálja az állammal szemben. Sajnos 2008-tól errefelé, de főként az utóbbi négy évben legalább tíz olyan jogerős ítéletről tudok, amely ügyfeleim javára született, de az illetékesek a mai napig nem ültették életbe. Magyarán: pereskedtünk hosszú éveken keresztül, igazat adtak nékünk, amiről van egy darab papírunk, és semmi több” – mondja a román állammal folytatott perekről Rózsa József Marosvásárhelyi ügyvéd.
Míg egy egyszerű ügyiratban a felperes ilyenkor végrehajtóhoz fordul, az erdőtulajdonosok nem tehetik, hisz a tulajdonbizonylatot az ellenük pereskedő prefektusoknak kellene aláírniuk. „A végrehajtó nem foghatja meg a kormánymegbízott kezét, hogy írassa alá vele a dokumentumot” – magyarázza az ügyvéd. Szerinte a hatalommal való visszaélésért egyik lehetséges megoldás a bűnügyi feljelentés volna, ez viszont a szakember megítélése szerint egy újabb háromegyenletes függvény. „Ráadásul, ha a bíróság úgy véli, jogtalanul jelentetted fel, még kártérítést is fizethetsz az érintettnek” – mondja.
Az érintettek számos esetben értesítették a kormányt vagy az Országos Tulajdon-visszaszolgáltatási Hatóságot (ANRP), de azon túl, hogy Bukarestből egy nekik igazat adó levelet kaptak, a patthelyzet nem változott. Rózsa szerint az lett volna az egyetlen megoldás, ha a kormány hivatalból és erélyesebben lép fel ezen esetekben.
Trükközések – hivatalosan
A legtöbb esetben a román állam a perújrafelvétellel próbál időt és látszólag törvényes okot nyerni a jogerős ítélet semmibevételére. Érdekes módon, a perújrafelvételi kérések menetrendszerűen akkor érkeznek, amikor már ki kellene bocsátani a tulajdonlevelet, holott a jogrend szerint egy ítéletet csak alapfokon lehet felfüggeszteni. „Időt nyernek, és ezzel igazolják a passzivitásukat, semmi több. Van egy ügyem, amelyre a jogerős ítélet megszületése után, az évek során már három perújrafelvételi kérést nyújtott be az állam képviselője” – mondja Rózsa József.
A prefektúrán működő restitúciós bizottságok egy újabb trükközési taktikával is előálltak: azzal a mesével, hogy nem bíznak a helyi igazságszolgáltatásban, mostanság négy-ötszáz kilométerre helyeztetik át a pereket. Az idős, beteg, anyagilag nem túl jó helyzetben lévő erdélyi visszaigénylőknek Giurgiu, Iaşi, Brăila, Olt megyei törvényszékeket kell járniuk. „Ezek az emberek képtelenek havonta ekkora utat megtenni, így sérül az igazságszolgáltatáshoz való joguk. Egyébként nagyon furcsa, hogy a kormány megbízottja nyíltan hangoztatja, hogy ő nem bízik a román igazságszolgáltatásban” – jegyzi meg az ügyvéd.
A szászrégeni bírák pártatlanságát kétségbe vonó korábbi prefektus, Vasile Oprea többek között azért kérte a Bánffy-örökösök visszaszolgáltatási perének áthelyezését Szászrégenből az ország egy másik térségébe, mert „itt magyar közösség is él, és a magyarok, mint a grófok leszármazottjai 9323 hektár erdőt igényeltek vissza”. Jóllehet a régeni bíróságnak egyetlen magyar nemzetiségű bírója sincs, periratában a volt kormánymegbízott mégis kockázati tényezőként kezelte a megye magyarságát.
Rózsa szerint az efféle logika mentén ténykedő prefektusoknak azt a kérdést is fel kellene tenniük, hogy lényegében mikor volt elfogulatlan a vásárhelyi bíróság: amikor az örökösöknek vagy netán a prefektúrának adott igazat? Másrészt az ügyvéd olyan dossziékról is tud, amelyek az évek során legalább tíz bíró kezén mentek át. „Lehet, hogy egy-két, legfeljebb három bíró felkészületlen vagy elfogult, de hogy mind a tíz-tizenvalahány az lenne, kétlem!” – állítja Rózsa József.
Sántító perújrafelvételi kérések
„Mi mindent megteszünk azért, hogy azok, akik valóban jogosultak a mezőgazdasági területek és erdők visszaigénylésére, megkapják a nekik járó területet. Ugyanakkor azért is mindent megteszünk, hogy ami az állam tulajdona, az az is mAradjon” – szögezte le lapunknak Lucian Goga prefektus. Kérdésünkre, hogy az általa vezetett intézmény miért nem tartja tiszteletben a bíróság jogerős ítéleteit, elmondta, hogy az állami levéltárakban és a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság ( CNSAS) archívumában talált okiratok alapján kezdeményezték a perújítást.
A perújrafelvételi kérések azért is sántítanak, mert a restitúciós bizottságok olyan „újonnan előkerült” dokumentumokra hivatkoznak, amelyek tíz-húsz-huszonöt évvel ezelőtt is léteztek, és fellelhetők voltak. Arra is volt már példa, hogy az állam képviselői olyan „újonnan előbukkant” okiratokat „fedeztek fel”, amelyeknek egy példányát már évekkel azelőtt csatolták az ügyirathoz.
A magyar akkor is ellenség, ha nem az
Az időhúzás harmadik taktikája az 1945. évi 91-es számú, úgynevezett CASBI-törvényre való hivatkozás. A 71 éve napvilágot látott hírhedt törvény a nép ellenségévé nyilvánította a korábban a németek oldalán harcoló, majd menekülésre kényszerülő kisebbségeket, ingatlan javaik kezelését pedig az Ellenség Javait Felügyelő és Igazgató Pénztárra (CASBI) bízta. A két évvel később, 1947. január 9-én megjelenő Hivatalos Közlöny húsz oldalon mintegy kétezer olyan – többnyire magyar és német nemzetiségű – személy nevét tartalmazza, akiket felmentettek az 1945/91-es, CASBI-törvény következményei alól. Következő, január 10-ei 8-as számában mintegy 1500 vállalat és kisiparos neve jelent meg, akiknek az állam szintén visszajuttatta az ügykezelésre átvett javait.
Rózsa József egyik ügyfele 16,5 hektár erdőt igényelt vissza a Maros megyei Gernyeszegen, ám az állami hatóságok megtagadták a restitúciót, pedig sem ő, sem ősei nem származtak grófi vagy bárói családból. Egy másik kisemmizett család örököse a szilágysági Középlakon 166 hektár erdőt kapott vissza, Maros megyében pedig, „egészségtelen” származására hivatkozva, a restitúciós bizottság nem volt hajlandó egy fenyőfát sem visszajuttatni ugyanannak az igénylőnek. Hasonló cipőben jár egy másik igénylő is, aki a Fehér megyei Miriszlón visszakapta ősei 47 hektárját, a Maros menti erdeire pedig hiába vár. A jogász szerint jellemző a Maros megyei különleges helyzetre, hogy a Görgényi- és Kelemen-havasokban az örökösöknek legfeljebb tízhektárnyi erdőt sikerült visszaszerezni a 2000-ben megjelent Lupu-féle 1-es számú földtörvény alapján.
Strasbourg – a távoli délibáb
Kérdésünkre, hogy az erdélyi magyar nemesek közül melyiknek az ügye jutott el az Emberi Jogok Európai Bíróságáig, Rózsa József elmondta: egyelőre egyiké sem. Csak abban az esetben lehet Strasbourghoz fordulni, ha a panaszos itthon minden jogi lehetőséget kimerített. „A strasbourgi eljárás is rendkívül hosszas és bonyodalmas. Ráadásul az esetleges kedvező ítélet esetén itthon újabb pert kell indítani annak végrehajtásáért” – sorolta a bürokratikus akadályokat a vásárhelyi ügyvéd. Ugyanakkor az sem titok, hogy az európai bíróságon a romániai ügyiratok előválogatását romániai bírók végzik.
Ártott a médiahisztéria
Abban mindenki egyetért, hogy az ügynek nagyon sokat ártottak azok a visszaélések, amelyekre az utóbbi egy-két évben derült fény, valamint az a hisztérikus médiakampány, amit az országos hírcsatornák folytatnak. „Voltak visszaélések, az biztos, csak az a baj, hogy egyesek ezeket hajlamosak összemosni a jogos visszaigénylésekkel” – világít rá Rózsa. A Realitatea TV, az Antena 3 és a România TV vitaműsorai is sokat tettek azért, hogy a közvélemény ma egy napon emlegesse a nemesi családok leszármazottait a háborús bűnösökkel vagy azokkal, akik tetemes csúszópénzért olyan ingatlanokhoz jutottak, amelyekhez nem volt közük.
Székelyföldön Marius Paşcan liberális szenátor, Ioan Sabău-Pop ügyvéd és Lazăr Lădariu újságíró a „román erdő” legelkötelezettebb védelmezője. Bennük az a közös, hogy valamennyien a magyarellenes Vatra Românească szervezet vagy a Cuvântul Liber napilap oszlopos tagjai voltak, vagy mai napig azok. „Mi nem láttuk értelmét annak, hogy a médiában folytassuk a vitát, és válaszolgassunk a hazug vádakra. A másik fél viszont kimondottan arra alapozza a taktikáját, hogy beeteti a közvéleményt, mint a halakat, aztán a zavarosban elkezd halászni” – mutat rá Rózsa.
Az ügyvéd szerint a „munkamódszer” Maros megyében szerencsére nem bizonyult hatékonynak. „Még az is becsületesebb volna a jelenleg évekig, évtizedekig tartó jogi hercehurcák és megaláztatások helyett, ha hoznának egy új törvényt, amely tisztán kimondja, hogy az előző restitúciós rendelkezések nem voltak jók, és a román állam nem hajlandó visszaadni semmit a jogos tulajdonosoknak. Úgy legalább tudnánk egy dolgot…” – állítja némi adag iróniával Rózsa József. Ennél már csak az szomorúbb, hogy miközben a jogos tulajdonosok papíron visszaszerezték őseik birtokát, az állami erdészetek gátlástalanul folytatják a – hol törvényes, hol törvénytelen – erdőkitermelést – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Leleplezőim (Egy megfigyelt család /22.)
A Securitate Levéltárát Tanulmányozó Nemzeti Tanácshoz ( CNSAS) – a bizalom miatt ennek magyar tagjához, Csendes Lászlóhoz – többször fordultam a rám állított „informátorok” és „források” valódi nevének megismeréséért. Mindmáig sikertelenül. A tanács elnöke 2006-ban így válaszol: „numele reale ale persoanelor numai dacă acestea pot fi stabilite cu certitudine”. Azaz: csak, ha a valós neveket teljes bizonyossággal meg lehet állapítani. Meggyőződésem, hogy nem rajtuk múlott. Így aztán ma sem tudom biztosan, kit fed a „Kemeni”, a „Málnási”, a „Kerekes”, a „Chilachi”, a „Kovács Károly”, az „Olteanu”, az „Imre”, a „Miklós István”, a „Lemhényi Attila”, a „Popescu”, az „Ötvös Géza”, a „Poenaru Ioan”, az „Antonescu”, a „Dorneanu E”, a „Zoltani” név. Van, akit szinte biztosan azonosíthatok, van, aki nevét csak sejtem, és van, akiről fogalmam sincs, hogy ki ő.
Tizenöt név... Tizenöt, becsületét eladó, embertársainak kifürkészésére vállalkozott hús-vér ember. Bizonyára ma is környezetemben él, aki él, mások meg igyekeztek oda elpályázni, ahol a becsületükön esett foltot senki nem ismeri. Soha a politikai fordulattól eltelt évek alatt nem vett egyik sem bátorságot, hogy eljöjjön hozzám tettéért bár bocsánatkérő szavakkal vezekelni. Nem egyformán bűnösök. Írásomban példákat adok azokról, akik igyekeztek semleges (vagy számomra kedvező) véleményt leírni, adni, de azokról is, akiket irántam érzett gyűlölet vezérelt nyilatkozataikban. Nem a valóság. Arról legtöbben „zárkózottságomra”, „politikai témák kerülésére” vagy csak a „sakk és a biológia iránti vonzalmamra” hivatkozva, tényszerűen szóltak. Ők lehettek tisztességes emberek, de megzsaroltak, megfélemlítettek vagy apróbb szabálytalanságok miatt bajban lévők. A maguk rendjén igyekeztek nem ártani. Az „Antonescu” nevűről külön írok (gondolom, hogy ki volt), mert arcátlan hazugságával akart ártani nekem. De lássunk néhány példát!
Az S. T. névrövidítés egyértelműen Scridon Teodor, kiváló sakkozó kollégánk, rendőrtiszt, román ember létére azt nyilatkozza, hogy nem bocsátkozom politikai tartalmú beszélgetésekbe, és nem vagyok nacionalista-soviniszta hangvételű ember. „Chilachi”, „Zoltani” és „Olteanu” azt nyilatkozzák, hogy mind otthon, mind a munkahelyemen visszahúzódó magatartásom van. „Málnási” (A. I. munkatársam volt, a nyilatkozatból következtetve) így értékel: „...nem nagyon ismeri a mesterségét, gyámoltalan ember, nem ismeri ki magát dolgaiban, úgy megy az utcán, mint egy kóbor kutya. Semmit nem valósított meg sem az életben, sem szakmai téren, a sakkal tölti a napjait, elhagyja azt a helyet, ahol jelenlétében politikáról beszélnek stb.” Ha a nevét jól sejtem, soha nem rokonszenveztünk egymással, italt mértéktelenül kedvelő kolléga volt. Meghalt.
„Kemeni” (D. Gy. lenne?) a Kolcza-kertben pálinkázik velem, feltételezi, „a hajlamosság megvan benne, hogy a városban röpcédulát terjesszen”. Ugyancsak „Kemeni” az, aki politikai múltamra kíváncsi. Neki válaszolom: „majdnem semmi, amit tettem, csupán, hogy magyar vagyok, voltam és leszek...” „Kovács Károly” – emlékszem rá, rovarölő szerért jött hozzám a laborba, ő dr. Németh Ernő a Sanepidtől – „agyi (kortikális) gátlásról” ír 1986-os jelentésében velem kapcsolatban, ami miatt nem szívesen emlékszem a börtönévekre, nem gyűlölettel, hanem félelemmel és elborzadva... Nyájaskodó, behízelgő modora mindig undort keltett bennem.
A két mellékelt dokumentum részlet az eredeti nyilatkozatokból. Az elsőben arra utasítják a közelembe férkőzött „Chilachi” informátort, hogy figyelje, otthon mivel foglalkozom, kik és miért látogatnak engem, milyen dokumentumokat tartok, be akarok-e hozni külföldről tiltott, nacionalista-irredenta irodalmat, vagy írok-e ilyesmit, hogy kivigyem az országból? megyek-e más megyébe, mikor és főleg milyen céllal?
A második szövegben Bákó megyei „forrást” említenek (ő Demse Márton tanító, mozdonyvezető), akit egyeztetett feladattal rám kell állítani. 1984-ben meglátogatott (a szoborrobbantás előtti nap). Nem tudtam, hogy dolgozott a szekunak, inkább üldözöttként ismertem.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés összefoglalta a Csűrynek tulajdonított jelentéseket
Brosúrát jelentetett meg Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke azokból a jelentésekből, amelyeket állítása szerint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) újabb mandátumra pályázó püspöke adott egykor a kommunista politikai rendőrségnek.
A nyomtatványt Tőkés László pénteki, nagyváradi sajtótájékoztatóján mutatta be az újságíróknak. Az immár fénymásolatban is tartalmazza azokat a besúgói jelentéseket, amelyek az EP-képviselő szerint „egyértelműen bizonyítják Csűry István, alias Kiss, alias Roșescu, alias Chiș Geza kollaboránsi múltját". A Kiss, Roșescu, illetve Chiș Geza fedőnéven adott jelentéseket lelkészek megfigyelési dossziéiban találta Molnár János szegedi egyháztörténész, aki ezek szerzőjeként Csűry István egykori szalárdi lelkészt azonosította. A jelentések többnyire partiumi református lelkészekről tartalmaznak terhelő információkat.
A közzétett dokumentumok némelyikét kézzel írták. Tőkés László az MTI kérdésére kijelentette: grafológiai vizsgálattal lehet egyértelműen bizonyítani, hogy a jelentéseket Csűry István írta. A brosúra Csűry István 2009-es püspökké választása előtt adott nyilatkozatát is tartalmazza, amelyikben a lelkész kijelentette, hogy nem volt a román titkosszolgálat munkatársa, és amennyiben bármikor kiderülne, hogy nyilatkozata nem fedi a valóságot, „azonnal és készséggel lemond" a jelöltségről vagy az elnyert tisztségről.
Tőkés László a sajtótájékoztatón elmondta: a nyomtatványt az egyházkerület lelkészeinek és világi vezetőinek, valamint több közéleti szereplőnek is eljuttatta. Hozzátette: szükségét látja a közélet megtisztulásának, és szerinte az egyházat a rovott múltú vezetőktől, az RMDSZ pedig a korrupt politikusoktól kell megtisztítani. Arra kérte az RMDSZ vezetőségét, hogy változtassa meg a Bihar megyei képviselő- és szenátorjelöltek listáját, amelyen általa korruptnak vélt politikusok szerepelnek befutó helyeken. Példaként említette, hogy a Fazakas László lelkészt – aki korábban szintén a királyhágómelléki püspöki székre pályázott, és rövid ideig az RMDSZ parlamenti képviselője is volt – lemondatta az RMDSZ, amikor fény derült az ügynökmúltjára, és a lelkész a püspökjelöltségtől is elállt.
Tőkés László már korábban és több rendben is közölt Csűry István állítólagos ügynökmúltjára utaló feljegyzéseket. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) 2009-ben olyan iratot állított ki az akkori püspökjelöltről, amely szerint nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry a Szekuritáte ügynöke vagy besúgója lett volna. A KREK püspöke idén júniusban a Krónikának nyilatkozva visszautasította a vádakat, leszögezve: nem volt besúgó. Csűry mellett kiállt az egyházkerület Esperesi Kollégiuma, továbbá az RMDSZ Bihar, Szatmár és Szilágy megyei szervezete is. A nagyváradi székhelyű egyházkerület október 21-én tartja tisztújító közgyűlését, a püspöki tisztségre Csűry István az egyedüli jelölt. kronika.ro

„Nem volt forradalom!... de leverték”
1956 hatása Romániában, Erdélyben
A Magyar PEN Club nemzetközi tudományos ülésszakot szervez a forradalom 60-dik évfordulója tiszteletére 2016. október 24-én, a Magyar Írószövetség székházában, Budapesten.
Szőcs Géza Kossuth-díjas író, a Magyar PEN Club elnöke köszönti a tudományos konferencia előadóit, résztvevőit, meghívottait, beszél a konferencia jelentőségéről, majd Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész (a forradalom romániai vonatkozásairól szóló több kötetes, kiváló munka szerzője) tart bevezető előadást A romániai, erdélyi ’56 az egyetemes magyar 56 szerves része. A magyar forradalom hatására alakult romániai, erdélyi szervezkedések, szervezkedési kísérletek. A magyar forradalom leverését követő romániai retorziótémával.
A rendezvényen nagyon sok, a romániai ’56-ban szerepet vállalt és elítélt, még élő szereplő szólal fel, köztük Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes, akit a Szoboszlai-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Orbán Etelka nyugdíjas (Szoboszlai-per), Varga László református lelkész (a Dobai-csoportban életfogytiglani kényszermunka), Dávid Gyula irodalomtörténész (a kolozsvári „Bolyai” Tudományegyetem pere második csoportjában hét év börtön), Páskándiné Sebők Anna író, tévészerkesztő (Páskándi Gézát, a későbbi Kossuth-díjas írót a „Bolyai” Egyetem második csoportja perében hat év börtönbüntetésre ítélték), Józsa Csaba (három év börtön), Takács Ferencz László (a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége perében tizenöt év börtön), Kerekes Attila, a SZVISZ-perben 10, Sárközy Endre, 10 év börtön, Tassy Gyula (15 év kényszermunka), Szilágyi Árpád, akit a „Bolyai” Egyetem hallgatójaként két perben 47 évre ítéltek, és sokan mások, köztük Octavian Bjoza: a romániai Pofosz országos elnöke, Teodor Stanca, volt temesvári műegyetemi hallgató (nyolc év börtön), Ioana Boca, a bukaresti Demokrácia Akadémiája Alapítvány kutatója, főmunkatársa, Csendes László, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács alelnöke. Nyugati Jelen (Arad)

Hallgatólagosan elfogadta a képviselőház a volt Szekuritate-dossziék tikosításának feloldásáról szóló törvényt
Hétfőn hallgatólagosan elfogadta a képviselőház azt a törvényt, amely feloldja a volt Szekuritate 1945. március 6. és 1989. december 22. között összeállított dossziéinak titkosítását.
A Szekuritate teljes személyzetének (tisztek, kollaboránsok, informátorok) leleplezéséről szóló tervezet megvitatásának határideje október 21-én lejárt. A Dan Cristian Popescu liberális képviselő által kezdeményezett törvénytervezet előírja egyebek mellett azt is, hogy a törvény megjelenésétől számított 60 napon belül, minden olyan intézmény, amelynek irattárában a Szekuritate személyzetére (tisztek, kollaboránsok, informátorok) vonatkozó dokumentumok vannak, feloldja ezek titkosítását és átadja a Szekuritate irattárát vizsgáló bizottságnak (CNSAS). A tervezetről a felsőház hoz végleges döntést.
www.agerpres.ro erdon.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia. 
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették. 
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat  ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa. 
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk,  milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi). 
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője.  Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is. 
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely  szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben.  Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Besúgók voltak, listák nincsenek
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta.  A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat. 
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt…. 
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava

Unitárius egyház: megzsarolták Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkészt
Kovács István unitárius lelkész feljelentette a bűnüldöző szerveknél Horváth Alpárt, a Székely Idő főszerkesztőjét, mert az újságíró megzsarolta és nyilvánosan rágalmazta – közölte szerdán az unitárius egyház sajtóirodája.
Az egyház közleménye szerint idén január 15-től kezdődően Horváth Alpár leveleket és telefonüzeneteket intézett egykori barátjához, Kovács Istvánhoz, amelyben a Szekuritátéval való együttműködéssel „és más alaptalan vádakkal” illette.
Az újságíró részletesen ecsetelte Kovács István pszichopata mivoltát, felrótta neki, hogy válásakor nem állt ki mellette volt felesége ellenében, számon kérte, hogy 15 évvel ezelőtt  nem vállalt kezességet egy általa felveendő banki kölcsönhöz, majd egy negyedszázaddal ezelőtti állítólagos tetemes „kölcsön” visszafizetését követelte kamatostól, mert ellenkező esetben folyóiratában megjelenteti az ún. terhelő bizonyítékait.
„Lelkiismeretem tiszta”
Kovács István levélben válaszolt Horváth Alpárnak az újságíró vádjaira. Ebben leszögezi: lelkiismerete tiszta, senkiről semmilyen jelentést nem írt, sem az elmúlt rendszerben az államvédelmi szerveknek, sem a rendszerváltás után. „Ha te mégis rendelkeznél valamilyen általad bizonyítéknak nevezett dokumentummal az egyértelműen hamisítvány” – írta a lelkész, aki a főszerkesztő anyagi követeléseit is alaptalannak tartja.
Az erősödő nyomásgyakorlásra Kovács István január 27-én ügyvéd általi felszólítást küldött a zaklatójának, kilátásba helyezve, hogy a zsarolás és rágalmazás folytatása esetén kénytelen lesz az állami bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervekhez fordulni. Ennek hatására Horváth Alpár a 2017. január 30-i telefonos üzenetében Kovács Istvánt az ő meggyilkolásának szándékával is megvádolta.
„21 órás ultimátum”
Az újságíró január 29. és február 8. között öt levéllel fordult az egyház főhatóságához és a szélesebb körű egyházi nyilvánossághoz. Az első három levelet a Székely Idő főszerkesztőjeként jegyezte, a továbbiakat pedig főszerkesztőként és a Székely Önrendelkezési Tanács ideiglenes ügyvivőjeként. Első levelében 21 órás (!) ultimátumot küldött az egyházvezetőségnek, amelynek a lényegét így fogalmazta meg:
„Hétfőn (január 30-án) este kilencig módjukban áll leállítani KOVÁCS ISTVÁN szennyesének nyilvánosságra hozását, ha megfelelő döntést hoznak. (…) Ha Önök látnak megoldást, azt egy fél nap alatt is megtalálhatják (pl. a Kovács Istvánnak a palásttól való megfosztása), s így az egyház becsületét is menthetik a hívek előtt. Ha nem találnak Önök sem megoldást, a „Kovács István viselt dolgai” vagy valami hasonló cím alatt a Székely Idő kedden-szerdán megjelenő lapszámában már olvashatják a „feuilleton” első részét – természetesen hiteles fénymásolat-ábrákkal dokumentáltan!”
A főszerkesztő a február 1-én küldött leveléhez mellékelt, majd az újságjában is közölt, 1984. november 15-i és december 7-i keltezésű jelentésekből kiderült, hogy azok egy olyan orosztanártól származnak, aki 1984 őszén Sepsiszentgyörgyön orosz nyelvű magánórákat tartott Bajna Erzsébet középiskolás diáklánynak. Abban az időszakban Kovács István teológiai hallgató volt Kolozsváron, nem tudott oroszul, tehát 1984 őszén nem adhatott oroszórákat Sepsiszentgyörgyön – emlékeztet az egyház közleménye.
Az orosztanár volt a besúgó
Ezt követően Kovács István február 1-én felhívta Horváth Alpárt, akit tájékoztatni akart arról, hogy névazonosságból fakadó félreértés áldozata lehet. A  félreértés abból adódhatott, hogy az általa elküldött két besúgói jelentés (Notă informativă) forrásának fedőneve szintén „Kovacs Istvan”. A lelkész csak a főszerkesztő feleségével tudott beszélni, az újságíróval nem.
Február 2-án Bajna Erzsébet (a jelentésekben szereplő egykori diáklány) egyértelműen megnevezte a jelentéstevő, „Kovacs Istvan” fedőnevű korabeli sepsiszentgyörgyi orosztanárát, majd levélben tájékoztatta Horváth Alpárt a volt besúgó orosztanár valódi kilétéről, aki nem azonos Kovács István lelkésszel. Az egyház közleménye szerint ez sem akadályozta meg a főszerkesztőt  abban, hogy a Székely Idő legutóbbi lapszámában megjelentesse írását Kovács István általa feltételezett besúgói mivoltáról és „más valótlan rágalmairól”. Az újságíró a fenyegetését azután váltotta valóra, miután Bajna Erzsébet már elküldte neki a névazonossággal kapcsolatos félreértést tudatosító levelét.
Kovács Istvánt már átvilágították
Az egyház közleménye felidézi, hogy a Magyar Unitárius Egyház a belső átvilágítási folyamat keretében – 2009-től kezdődően – kérvényezte a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácstól (románul: Consiliul Național pentru Studierea Arhivelor Securității) a hozzáférést a korábbi és jelenlegi közép- és felsőszintű tisztségviselők iratgyűjteményeihez.
Kovács István esetében az illetékes államigazgatási intézmény többször is nemleges nyilvántartási igazolást állított ki az esetleges iratgyűjteményeivel kapcsolatban (ügyiratszám: P935/10), vagyis azt igazolta, hogy nyilvántartásukban nem szerepel semmilyen iratgyűjtemény Kovács István nevén.
Az egyház vezetése idén február 2-én kérvényezte a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácstól, hogy – tisztázás céljából – fedjék fel a Horváth Alpár által megnevezett „Kovacs Istvan” és „Fănuș” ügynökök/besúgók valódi személyazonosságát.
Kerestük ebben az ügyben a Székely Idők főszerkesztőjét is, ám egyelőre nem tudtuk elérni.
maszol.ro,

Kiáll az unitárius egyház Kovács István mellett
Szerkesztőségünkhöz is eljuttatott közleményben áll ki Kovács István unitárius lelkész mellett a Magyar Unitárius Egyház Képviselő Tanácsának Elnöksége és az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége, elutasítva a sepsiszentgyörgyi lelkész megzsarolását és rágalmazását. Becsülete védelmében Kovács István az illetékes bűnüldöző szervhez fordult.
Az unitárius egyház vezetése felidézi: Horváth Alpár, a Székely Idő főszerkesztője a lap „február 4–17-i számában közölt összeállításában, valamint az egyház főhatóságának és szélesebb körű nyilvánosságának küldött leveleiben minősíthetetlen rágalmakat fogalmaz meg, amelyeket egyöntetűen visszautasítunk, akárcsak az egyházszervezeti életünkbe történt durva beavatkozását”. A Kovács Istvánnal szemben megfogalmazott vád a múltbeli és jelenlegi romániai államvédelmi szervekkel való együttműködés. Leszögezik: a Magyar Unitárius Egyház belső átvilágítása keretében a főhatóság kérvényezte a Securitate Irattárait Vizsgáló Országos Tanácstól a hozzáférést a korábbi és jelenlegi közép- és felsőszintű tisztségviselők iratgyűjteményeihez. „Kovács István esetében az illetékes államigazgatási intézmény többször is nemleges nyilvántartási igazolást állított ki (ügyiratszám: P935/10)” – áll a közleményben. Azt írják továbbá: Kovács István lelkészi hivatását kezdetektől fogva lelkiismeretesen és tisztességesen végzi, mindezt igazolja az általa szolgált egykori (Marosvásárhely) és jelenlegi (Sepsiszentgyörgy) unitárius gyülekezetek vezetőségének kiállása lelkészük védelmében, akárcsak az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége Választmányának közleménye a szervezet egykori elnöke mellett. 
Az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége elítéli a lapban megjelent írás stílusát, egyház-, lelkész- és emberellenes vádaskodását. Ők is emlékeztetnek: a Magyar Unitárius Egyház keretében működő Átvilágítási Bizottság 2012-ben megállapította a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács által rendelkezésükre bocsátott irat alapján, hogy Kovács István lelkész nem működött együtt semmilyen formában az államvédelmi szervekkel. „Ebből kifolyólag hiteltelennek tekintjük az illető újságot, és annak főszerkesztőjét” – írják. Az ügy hátterét Szabó László, a Magyar Unitárius Egyház fejlesztési előadó-tanácsosa ismerteti részletesebben a sajtónak elküldött tájékoztatásában. „Folyó év január 15-től kezdődően Horváth Alpár úr leveleket és telefonüzeneteket intézett egykori barátjához, Kovács Istvánhoz, amelyben a Securitatéval való együttműködéssel és más alaptalan vádakkal illette, részletesen ecsetelte Kovács István pszichopata mivoltát, felrótta neki, hogy válásakor nem állt ki mellette volt felesége ellenében, számon kérte, hogy 15 évvel ezelőtt nem vállalt kezességet egy általa felveendő banki kölcsönhöz, majd egy negyedszázaddal ezelőtti állítólagos tetemes „kölcsön” visszafizetését követelte kamatostól, mert ellenkező esetben folyóiratában megjelenteti az ún. terhelő bizonyítékait” – írja. Miután a nyomás erősödött, Kovács István január 27-én ügyvéd általi felszólítást küldött zaklatójának, kilátásba helyezve, hogy a zsarolás és rágalmazás folytatása esetén kénytelen lesz az állami bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervekhez fordulni. „Ennek hatására Horváth Alpár a 2017. január 30-ai telefonos üzenetében Kovács Istvánt az ő meggyilkolásának szándékával is megvádolta.” Azt is közli, hogy a főszerkesztő január 29. és február 8. között öt levéllel fordult az egyház főhatóságához és a szélesebb körű egyházi nyilvánossághoz. Első levelében 21 órás (!) ultimátumot küldött az egyházvezetőségnek, hogy például fosszák meg palástjától Kovács Istvánt, ha el akarják kerülni a „szennyes” nyilvánosságra hozását.
Az egyház főhatósági tisztviselője közli továbbá: tisztázás céljából kérvényezték a Securitate Irattárait Vizsgáló Országos Tanácstól, hogy fedjék fel a Horváth Alpár által megnevezett „Kovacs Istvan” és „Fănuș” ügynökök/besúgók valódi személyazonosságát.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Töredékek egy püspök életéből. Márton Áron és a kommunista rendszer

Beszélgetés Novák Csaba Zoltánnal
Kötet a Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikájáról
Holtvágányon – a cím kifejező és könnyen értelmezhető, főként az alcím ismeretében: A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája II. 1975–1989. A Pro-Print Kiadó gondozásában megjelent könyv Novák Csaba Zoltán történész legutóbbi kötete, amelynek ismertetésére múlt héten került sor a marosvásárhelyi Bernády Házban. A fiatal szerzővel a könyvbemutató után beszélgettünk.
 – Miért volt fontos számodra ez a téma, milyen forrásokból állítottad össze a kötetet?
 – A kötet a 2010–2011-es Aranykorszak című könyvem folytatása, amely a Ceauşescu-rendszer első időszakát dolgozta fel – ebben a második szakaszt taglalom. A rendszer két nagy szakaszból állt, az első 1965-től 1974-ig tartott, és egy viszonylag szabadabb, liberálisabb korszak volt, ha lehet ezt így mondani. A változások a hetvenes évek közepétől jelentkeztek. A legutóbbi kötetem ezt az időszakot mutatja be. Ekkortól olyan rendszer következett, amelyben a pártvezetés magyarságpolitikája jelentős változásokon ment keresztül. Egy általános fordulat részeként a párt szakított az előző időszak politikájával, amelynek keretében a kisebbségeket a saját elitjük által integrálta. A hetvenes évek közepétől mindez megváltozott, fokozatos leépítés következett: a régi elitet, a kisebbségi elitet is lecserélik, helyükre pedig nagyon kis létszámban kerülnek magyar emberek. A teljes elitcserével járt, hogy azokat a magyar kommunista politikusokat, akik mertek szólni a magyarság ügyének érdekében, leváltották, félreállították, helyükre pedig a rendszerhez abszolút lojális és hű kádereket tettek. Ez a folyamat a hetvenes években kezdődött, és oda vezetett, hogy a nyolcvanas évek közepére Románia teljesen elszigetelődött, még a szocialista táboron belül is: nem tért át azokra a reformokra, amelyeket a többi szocialista állam bevezetett, a pártvezetést és a politikát a nacionalizmus határozta meg, diplomáciai hidegháborúban állt Magyarországgal, amelynek egyik következményeként a romániai magyar kisebbséggel szemben nyílt asszimilációs tendenciákkal élt, a magyar közösséget teljesen be akarta olvasztani.
 – Hogyan mutatja be mindezt a kötet?
 – A könyv a Ceauşescu-rendszer ezen szakaszát két nagy részben tárgyalja. Az egyik rész egy értelmező, elemző fejezet, amely szakmai szempontból általános történészi kutatásnak minősül. A második részben a forrásaimat használom fel, és közlöm: magyarországi és hazai levéltári forrásokból válogattam. E kétrészes felépítésnek köszönhetően azok számára is hasznosnak bizonyulhat a kötet, akik az elemzésre kíváncsiak, és azok is érdeklődéssel forgathatják, akiket a különböző korabeli dokumentumok érdekelnek. A magyar diplomáciai források mellett a román Központi Történeti Levéltárban és a Securitate által készített dokumentumokat őrző CNSAS levéltárából is válogattam, utóbbiból külön fejezetet írtam a kötet elemző részében is: A magyar kérdés mint belbiztonsági kérdés. Ezzel külön is foglalkozom.
 – Szenátorként aktívan részt veszel a hazai politikai életben; mikor volt időd ezt a kötetet megírni, összeállítani?
 – Ez a kötet annak a hosszú kutatási folyamatnak a lezárása, amelyet a doktori disszertációm során indítottam: egy tízévesnél is hosszabb kutatásról van szó. De a politikai jellegű tevékenységem mellett a történészi munkát továbbra is folytatom. Természetesen nem tudok annyit foglalkozni vele, mint régebben, de eljárok konferenciákra, igyekszem részt venni a szakmai életben, mert a történészi munkát soha nem kívánom abbahagyni.
K. Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro

Rendszerváltásról és múlt rendszerről tanácskoznak a máramarosi börtönben
Miben volt hasonló és miben tért el a kelet-európai országok rendszerváltása utáni átmenet?
Idén is megszervezik augusztus 28 és szeptember 3-között a máramarosszigeti börtönmúzeumban az Őszi Iskolát, amelyre a romániai, valamint a környező országok felsőoktatási intézményeiből érkeznek előadók. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Konrad-Adenauer-Stiftung alapítvány és a máramarosszigeti börtönmúzeum által tető alá hozott rendezvényen harminc egyetemi hallgató vesz részt. Ennek fő témája a román és a kelet-európai országok kommunista rendszerei, valamint az ezekben lezajló rendszerváltást követő átmenet közötti párhuzam. Az egyhetes programot a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának épületében kerekasztal-beszélgetéssel nyitotta Virgiliu Tărău, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára, a CNSAS alelnöke, Martin Sieg, a Konrad Adenauer Stiftung alapítvány aligazgatója és Bogdan Cristian Iacob, a Bukaresti Egyetem tanára.
Virgiliu Tărău a Transindexnek elmondta, a rendezvény céljai közt szerepel, hogy összegezze a kommunizmushoz kapcsolódó közép-kelet európai kutatások eredményeit, és megfelelő alapot teremtsen az újabb generációnak a kutatásához. Ennek egyik eleme a múlt rendszer sajtógépezete, amely kapcsán Virgiliu Ţărău kifejtette, ennek nagy szerepe volt a rendszer kiépítésében, egyfajta közvetítő szereppel bírt az akkori elit és a nép között. „Az máramarosi rendezvény keretében azt is vizsgáljuk, hogy a különböző régiókban a sajtónak milyen szerepe volt, lehetett-e valamilyen módon független, valamint, hogy mennyire tekinthetőek hiteles forrásnak az akkori sajtótermékek. Arról is szó lesz, hogy a sajtó hogyan működött, mint propagandagépezet”.
Hozzátette, a korabeli újságokat egyfajta narratívaként kell kezelni, ami az adott korszak történetét örökíti meg, figyelembe véve, hogy az akkori sajtótermékek nem feltétlenül a hiteles tájékoztatás eszközei voltak. Ezt párhuzamba kell helyezni egyéb írott történeti forrásokkal, hogy jobban megismerhetővé váljon az adott korszak.
„Jelenleg a média világa sokkal bonyolultabban működik, sokkal körmönfontabb, hozzáértőbb és pluralista. A múlt rendszerben a média működési elve garanciát jelentett arra, hogy kizárólag az a narratíva jusson el az olvasókhoz, amit az államhatalom diktált. Ezért a sajtót önmagában nem lehet hibáztatni, ez a rendszer egyik eleme volt.
Virgiliu Ţărău azt is elmondta, hogy az elmúlt időszakban a sajtó kevésbé mutat érdeklődést az ilyen témák iránt. Ennek egyik oka, hogy múlt a rendszer bonyolult struktúrájának megértése a médiafogyasztók jelentős részének nem izgalmas. „Sokkal jobban érdekli az embereket egy ismert közszereplő élete”.
Hogy a szocialista diktatúra idején a reklámok miként váltak a propaganda részévé, arról Ionuţ Costea a BBTE tanára, a máramarosi rendezvény előadója kifejtette, ezek a tervgazdasághoz kapcsolódtak és azt a célt szolgálták, hogy eredményesebbé tegyék a termelést „ mindenki az igénye szerint”. Az erőltetett államadósság-visszafizetés miatt a Románia belső piacára szánt élelmiszerek jelentős része is exportra került. Ezért az államapparátus a propagandagépezeten keresztül arra törekedett, hogy rávezesse a lakosságot a "minél tudatosabb táplálkozási szokásokra". Az egyik ilyen híres jelmondata a nyolcvanas évek korszakának a „Nici o masă fara peşte”.
"A nyolcvanas években teljesen üresek voltak az élelmiszerüzletek polcai, leszámítva néhány halkonzervet. Természetes, hogy ilyen körülmények között a „racionális táplálkozást” népszerűsítő propaganda, amely a halfogyasztást szorgalmazta, megmaradt a kollektív memóriában. Ilyen kezdeményezések nem csak Romániában voltak. Kelet-Németországban a hatvanas években a mozgást népszerűsítő propaganda folyt. A kempingezést és a természetjárást népszerűsítették, de közben nem lehetett sehol megvásárolni az ehhez szükséges kellékeket. Úszómedencéket építettek, de azok hétvégén, mikor mindenki a szabadnapját töltötte, zárva voltak. Ez is jól mutatja, hogy mennyire más volt a reálgazdaság helyzete annál amit a propagandaként szolgáló reklámok üzenetek"- mondta Ionuţ Costea
Megtorpant átmenet?
A kelet-közép európai térségben a rendszer bukása után a demokratikus állami berendezkedés irányába történő átmenet során sok egymáshoz hasonló közös pont van. Constantin Iordachi professzor, a Central European University (CEU) oktatója ezzel kapcsolatban a Transindexnek elmondta, az egyik ilyen a rendszerváltás ideje alatti megtorlás és ellenállás volt.
Voltak országok, ahol a rendszerváltozás nem volt erőszakos. „Magyarországon és Csehszlovákiában ez leginkább tárgyalások útján zajlott le, ez Lengyelországban tíz évig tartott a Szolidaritás szakszervezet tevékenysége és az azt követő kiegyezések miatt. Mindez jelentősen meghatározta az adott országok későbbi gazdasági helyzetét. Magyarország esetében a rendszerváltozás során nem következett be nagy törés, ezért például a mezőgazdaságra ez később nagy hatással gyakorolt, ugyanis a dekollektivizálás folyamata elhúzódott. Romániában ez egyik napról a másikra történt, mert a szocialista gazdaság produktivitása messze alul maradt az elvárásoknak. "Ez is mutatja, hogy vannak a kommunizmusnak kimagaslóan jelentős nemzeti sajátosságai. Ez történészként és általánosságban véve is fontos, mert a múlt rendszer örökségét ezeken keresztül lehet megérteni, pontosabban ennek a demográfiai, gazdasági és mentális hagyatékát"- fejtette ki.
Martien Sieg a Konrad Adenauer Stiftung alapítvány aligazgatója a pártállami diktatúrák bukása utáni időszakról a Transindexnek elmondta, jelenleg egyik kulcskérdés, hogy miért ilyen sokrétű az a folyamat amivel a különböző országok a rendszerváltozás után szembesülnek, és miért állt le egy bizonyos ponton a demokratizálódás irányába tett átmenet, elsősorban az intézményeket illetően. „Romániában a demokratikus rendszerek nem működnek megfelelően, az igazságszolgáltatás a korrupció miatt deficites. Ennek ellenére elmondható, hogy ilyen szempontból ez egy működőképes ország, és közelebb áll a Nyugathoz, mint a posztszovjet térséghez. Problémát jelent azonban, hogy jelenleg sincs Romániában egy működőképes piacgazdaság. Ezért még érdekesebb a kommunizmus bukása utáni időszak, ugyanis az előző rendszer öröksége alapvetően közös, az országok pedig eltérő módon indultak el a fejlődés útján.
Ambrus István / Transindex.ro

Hellvig: minden Szekuritáté-dossziét átadtunk az irattárat vizsgáló tanácsnak
A rendszerváltás után 27 évvel a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) átadta a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnak (CNSAS) az egykori kommunista titkosszolgálat összes olyan munkatársára vonatkozó iratokat, akik kapcsán jogerős bírósági ítélet állapította meg, hogy együttműködtek a Szekuritátéval – jelentette ki csütörtökön Eduard Hellvig, a SRI igazgatója.
Hellvig a temesvári Nyugati Egyetemen a globális biztonság témájában meghirdetett mesterképzés elindítása alkalmából elmondott beszédében azt állította, a SRI lezárt minden kapcsolatot az „áldatlan” 1989 előtti időszakkal.
Közölte, olyan dokumentumokat bocsátottak a CNSAS rendelkezésére, amelyek remélhetőleg az ellentmondásos múlt számos eseményére fényt derítenek majd. Hozzátette, a közeljövőben átvizsgálják a még birtokukban levő dokumentumokat, és azokat, amelyek esetében erre a törvény lehetőséget biztosít, szintén átadják a CNSAS-nak. Hellvig ugyanakkor csütörtökön kijelentette: a SRI kívül áll a hatalmi játszmákon, a hírszerzés fölötti civil ellenőrzésnek pedig nem szabad politikai eszközzé válnia.
„A SRI fölötti civil ellenőrzést a parlament illetékes szakbizottsága gyakorolja, én pedig igazgatóként mindig teljesen nyitott voltam a valós és állandó kontrollra. Ugyanakkor azt várom, hogy ez az ellenőrzés ne váljon politikai vagy médiacélokat szolgáló eszközzé” – mutatott rá az igazgató. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára
A Háromszék olvasói egy különös kézirat egyik fejezetével ismerkedhetnek meg. E sorok írója A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere címmel két kötetben, ezer oldalon periratok – négy nagy „bolyais” per kihallgatási jegyzőkönyveiről, ítéleteiről, az egyetemről kizártak hiteles levéltári dokumentumairól, visszaemlékezésekről van szó! –, megfigyelési és követési, hálózati dossziék, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában őrzött dokumentumok alapján a romániai magyarság legfontosabb értelmiségi intézménye teljességre törekvő történetét tárja az Olvasó és a történészszakma elé. A cím is jelképes: a Bolyai Tudományegyetem diákjainak, tanárainak elítélésével valójában magát a romániai magyarság legfontosabb intézményét ítélték el, számolták fel! Az egyetem sorsa nem csupán a romániai magyarság legújabb kori története szempontjából, de az egyetemes magyarság története szempontjából is kivételes jelentőségű.
A levéltári dokumentumok ismeretében és publikálásával minden kétséget kizáróan bizonyítható: attól a pillanattól kezdve, hogy a román Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial – 1945. február 7-ei számában megjelent a Nemzeti Kisebbségek Statútumát biztosító törvényerejű rendelet, amelynek 18., 20., 22. szakasza kimondta: „A román állam biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatást az állami elemi, középfokú és felsőoktatási iskolákban, ha elegendő számú tanuló igényli ezt. A nem román tannyelvű iskolákban a tanári kart az állami iskolákban és tagozatokban az illető nemzetiség soraiból kell toborozni” (18. szakasz), „Az iskolákban a vizsgákon, beleértve az érettségi vizsgát, a fenti iskolák tanulóit azon a nyelven vizsgáztatják, amilyen nyelven a tantárgyakat oktatták” (20. szakasz), „A kolozsvári tudományegyetemen a jogi fakultáson, a bölcsész- és filozófia karon a szükségleteknek megfelelően – figyelembe véve az egyetemi hallgatók létszámát – magyar és német nyelvű tagozatokat létesítenek” (22. szakasz), a mindenkori román kormányok, politikai pártok, ideológiájuktól függetlenül, mindent elkövettek, hogy a magyar tannyelvű állami egyetemet ellehetetlenítsék, elszigeteljék, majd végérvényesen felszámolják, beolvasszák a román egyetembe. Ezen a stratégián az sem változtatott, hogy a párizsi béketárgyalások előestéjén – a román nemzeti érdekek messzemenő figyelembevételével, Észak-Erdély Romániához való csatolása reményében – I. Mihály román király, Ştefan Voitec nemzetnevelési miniszter és Mircea Durma pénzügyminiszter aláírásával a román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 1945/407-es számú Királyi Rendelettörvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem létesítéséről: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a) Irodalom és Bölcsészet, b) Jog- és Közgazdaság-tudomány, c) Természettudomány, d) Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működése érdekében rendelkezésre bocsáttatik a kolozsvári Regina Maria Leánygimnázium épülete. A szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium miniszteri határozatban fogja megállapítani a tanszékek, kollégiumok és az oktató segédszemélyzet számát és címét.”
Vincze Gábor bevezető tanulmányában a kérdéskör lényegét így összegezi: „Szerintünk a kolozsvári magyar egyetem helyzete a mindenkori magyar–román viszony hiteles modelljévé vált. Amelyik nemzet megszerezte a politikai hatalmat Erdély, illetve a másik két történelmi nemzet fölött, az sajátította ki magának az egyetemet is.”
A román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 406-os számú királyi rendelet is, amely elrendelte: I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, amelyeknek a második bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadni a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy az a rendelkezésre bocsátott épületek hiányában gyakorlatilag megszűnt. A törvény nagy csapást jelentett a magyar gimnáziumok és általános iskolák számára. A magyar egyetem az elveszített negyvenhat épületért „cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél hatvan százalékkal kisebb sétatéri Marianum-épületet kapta meg. A román történelmi pártok – a Román Nemzeti Parasztpárt, a Román Nemzeti Liberális Párt –, az 1944. augusztus 23-ai „királyi puccs” után hatalomra került Rădescu-kormány hallani sem akart egy önálló állami magyar egyetem további fennmaradásáról. A Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által 1944 novemberében kidolgoztatott Nemzetiségi/Kisebbségi Statútumtervezet 22. szakasza tételesen megfogalmazta: a működő kolozsvári állami magyar egyetem helyett a „kincses város”-ba visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezik. Ma már kutathatók a második világháború után megalakult román kormányok üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyvei. Ezekből kiderül: a román történelmi pártokon kívül a Román Kommunista Párt vezetői közül elsősorban a Moszkvából hazatért Ana Pauker külügyminiszter és Luka László/Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára, az RKP egyik titkára mereven ellenezte az önálló magyar egyetem létrehozását. A Nemzetiségi/Kisebbségi Statútum szerzőihez hasonlóan elegendőnek tartották egy magyar tanszék felállítását a román egyetemen. A romániai magyarság nagy várakozással – hetvenkét év távlatából egyértelműen állítható –, nagyon is túlzott illúzióval fogadta a „magyarbarátként” aposztrofált dr. Petru Groza vezette kormány – I. Mihály király a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő nyomására nevezte ki kormányfőnek! – 1945. március 6-i hatalomra kerülését. Többek között azt is remélték: megoldódik a kolozsvári magyar egyetem sorsa. 1945. március 13-án, amikor a román kormány Kolozsváron hatalmas ünnepséget rendezett a román adminisztráció észak-erdélyi visszatérése alkalmából, Demeter János jogászprofesszor a minisztertanácsi ülésen emlékiratot adott át dr. Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a romániai magyarság számára még megoldatlan kérdéseket tárták a „demokratikus”-nak nevezett kormány elé: külön kitértek a magyar egyetem ügyére, Székelyföldön (Marosvásárhelyen) egy magyar tannyelvű műegyetem megalakítását kérték. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása előtt a dr. Petru Groza vezette kormány arra törekedett, hogy a nemzetközi közvélemény, a győztes nagyhatalmak kedvező képet alakítsanak ki Románia kisebbségpolitikájáról, az országban viszont a román nacionalizmusnak tett látványos engedményekkel igyekeztek a tömegtámogatást valamelyest erősíteni. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy a színfalak mögött felerősödjenek az önálló állami magyar egyetem puszta léte elleni indulatok. A román titkosrendőrség, a Siguranța 1945. július 13-ai jelentése szerint a Román Szociáldemokrata Párt 1945. június 21-én gyűlést tartott Nagyszebenben, ahol Victor Papilian kijelentette: „semmilyen értelme nincs egy kolozsvári magyar egyetem fenntartásának. Legrosszabb esetben – tette hozzá – a magyar egyetem Kézdivásárhelyen működhetne, ahol a román elem amúgy is kisebbségben van.” A jelentés így folytatja: „E soviniszta kérdés miatt lázadozva, a román egyetemi hallgatóság – akik imponáló számban vettek részt a gyűlésen – a magyarok ellen ellenségesen léptek fel, azt kiabálva: a magyarok mindig a totalitárius rendszerek csatlósai voltak.” 1945. június 5-én az alapító okirattal létrehozott magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – még csak jogilag – átengedni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Király román egyetemnek. A bukaresti június 10-i tárgyalásokon hamar kiderült: Nagy Géza és Venczel József egyetemszervezők feleslegesen bíztak a román egyetem képviselőinek és professzori karának megértésében. A román orvosi kar két nappal a kölcsönös együttműködést kilátásba helyező Egyezmény aláírása után, 1945. június 7-én határozatot hozott arról: nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetemnek! A román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jogi és közgazdasági kar kezdené meg működését, az orvosi és természettudományi kar kezdetben csak formálisan létezne: a diákok beiratkoznak e karok dékáni hivatalában, de az előadásokat a román egyetemen hallgatnák. A Nagyszebenből visszatérő egyetem román tárgyalóküldöttségének egyik tagja, Florian Ştefănescu-Goangă volt rektor kijelentette: „A kolozsvári egyetem épületei és helyiségei egyetlen egyetem működésének biztosítására sem elegendőek. Az épületek közös használata öngyilkosságot jelentene az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemnek.” Ilyen körülmények között a kolozsvári magyar egyetem vezetőségének tervei között először vetődött fel: a magyar orvosi kart költöztessék át a Marosvásárhelyen üresen álló volt Hadapródiskola épületébe. A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. július 12-ei száma közölte: „A miniszterelnökség július 6-ai ülésén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyre fog költözni: a többi tudománykar pedig Kolozsváron marad. A marosvásárhelyi orvostudományi karnak rendelkezésére bocsátják a klinikai és nevelési célokból szükséges épületeket. A nemzetnevelésügyi és közegészségügyi minisztérium a rendelkezésre álló minden orvosi, nevelési és tudományos felszerelési anyaggal segíti ezt a tudománykart.” A marosvásárhelyi Hadapródiskola épületét 1945. szeptember elején vették át, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, a klinikák, a tanszemélyzet és a technikai személyzet. Marosvásárhelyen viszont nem volt elegendő épület az orvostudományi kar, a tanárok, az alkalmazottak befogadására. A Hadapródiskola épületében nem volt vízszolgáltatás, mert a vízhálózatnak alacsony volt a víznyomása, a termekből hiányoztak az ülőhelyek, az asztalok. A kritikus lakáshiányt nem lehetett pótolni Soós József polgármester ígéreteivel. A karnak csak gyógyszerellátásra, élelmezésre, dologi költségekre havi 50 millió lejre lett volna szüksége, a közegészségügyi minisztérium havi ellátmányként csak 4,5 millió lejt utalt át. Az átalakítási, javítási munkálatok költségét másfél milliárd lejre becsülték. A hiányzó felszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem teljes egészében átadja a magyar kormány által 1940 után beszerzett klinikai felszereléseket, ahogyan azt a Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial 1945. július 16-ai számában megjelent határozat előírta. A marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar megteremtése, európai elismertségének kivívása valóban a magyarországi és erdélyi magyar professzori kar, nem utolsósorban az orvostanhallgatók heroikus küzdelmének – de Marosvásárhelynek is – az eredménye.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hozzászólás a Makkai János és Kincses Előd „leckeügyi vitája” kapcsán
E sorok írója tulajdonképpen örvend a „leckeügyi vitá”-nak, hiszen lehetőség nyílik néhány, az egyetemes, de a romániai magyar kollektív emlékezetben is tévesen rögzült információ tisztázására. 1990 elejétől az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc romániai, erdélyi hatását, visszhangját kutatom. (Korábban ez a témakör a legszigorúbb tabuk közé tartozott, nemhogy kutatni, de róla beszélni is rendkívül kockázatos volt!) Kincses Elődhöz hasonlóan, Gyurcsány Ferenc 2017. október 23-án elhangzott beszédét magam sem méltatom. Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció önmagát „méltatja” azzal, hogy aláírásgyűjtésbe kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának megvonásáról. Az már egyenesen Páskándi Géza Kossuth-díjas író abszurd drámáiba illő, amikor Vadai Ágnes – valószínű, az egykori honvédelmi államtitkári reminiszcenciák hatására – feltette a magyarság történetének „legsúlyosabb” kérdését: „ha a határon túli magyaroknak van szavazati joguk, akkor miért nincs honvédelmi kötelezettségük?” Alulírott – az utódállamok politikatörténetét ismerve – felelőssége teljes tudatában kijelenti: a 2004. december 5-i népszavazáshoz hasonló, a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által „levezényelt” árulásra – amikor a nemzettársait nemcsak megtagadta, hanem erre biztatta Magyarország teljes lakosságát, 23 millió román beözönlésével riogatott! – nem kerülne sor sem Romániában, sem Szerbiában, sem Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ukrajnában, de még a pragmatikus Nyugathoz tartozó Ausztriában sem! A határon túli magyarok szavazati joga ellen kampányolóknak tudnia kellene, hogy Buda 1541. évi elfoglalása, a történelmi Magyarország három részre szakadása után Erdély, a Felvidék, Nyugat-Magyarország, Kárpátalja magyarságának köszönhető a magyar irodalom, kultúra, majd később a magyar nyelvű könyvnyomtatás megmentése! Azokat pedig, akik a különböző hírportálokon ilyen kommenteket közölnek: „hagyjuk a patetikus, a történelem által elsodródott nemzettestvéreink-dumát”, „tudjuk, hogyan önti ki a magyar adófizetők pénzét az Orbán-kormány a határon túliak megsegítésére”, csak arra emlékeztetném: a megtagadott határon túliak adója, munkája Magyarország minden középületében, történelmi emlékében kamatostól benne foglaltatik! Kezdve a Parlament impozáns épületétől a Várban lévő királyi palotáig, Mátyás-templomig. A Magyar Örökség díjas marosvásárhelyi szobrászművész nagyapja például az első kapavágástól az utolsó simításig a Parlament építésénél szorgoskodott. Akkor is tudták: az erdélyi ácsok, kőművesek, mesteremberek Európahírűek! Akkor nem is beszéltünk arról a hatalmas véráldozatról, amellyel a határon túliak adóztak Magyarország megvédéséért, függetlenségéért, szabadságáért. Az 1956-os szabadságharcot hozhatjuk fel egyértelmű példaként: Magyarországon a magyar forradalomban és szabadságharcban való részvételért a hivatalosan elismert, bevallott 229 kivégzett közül nyolc erdélyi volt. A kivégzettek négy százaléka. A szovjet tankok és szuronyok által hatalomra juttatott kormány első két kivégzettje is erdélyi volt: 1957. január 19-én a fellebbezési jog megvonásával végezték ki a marosvásárhelyi Dudás Józsefet, a Krassó-Szörény vármegyéből, Zaruzsényből származó Szabó Jánost, a Széna tér legendás parancsnokát! Az erdélyi városok közül Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték a nyolc nyelven beszélő mezőmadarasi, de 1949-ben Marosvásárhelyre deportált Orbán Károly földbirtokost, az abafáji, szintén Marosvásárhelyen is lakó báró Huszár Józsefet, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, a Református Kollégium latintanárának a fiát. Budapesten végezték ki Dudás Józsefet, aki 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, Dudás József és Kovács Róza fia. Rokonai Marosvásárhelyen, illetve Sepsiszentgyörgyön élnek. Még nyomdaszagú a Porta Historica Kiadó gondozásában nemrég megjelent A Dudás-ügy. 1956 – létezett-e magyar baloldal? A megtorlás első pere (Dudás József és Szabó János elítélése) című kötet, benne az én 50 oldalas Dudás József az ÁVO, az ÁVH és a Szekuritáté célkeresztjében címet viselő tanulmányom. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti Levéltárában található Dudás József 1951 és 1954 közötti perirata, a háttérinformációk alapján – a magyarországi történészek véleménye szerint is – valóban sikerült újat, „ütőset” hoznom a Dudás-ügyben. A Kárpát-medence magyarságának 1956- hoz kapcsolódó egyik nagy hőstettét is erdélyi fiatalok, jelesen baróti gimnazisták hajtották végre. Az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista 1956. november 11-én megszökött a baróti középiskola bentlakásából, hogy átszökve a román–magyar határon segítsék az utóvédharcokat vívó magyar forradalmárokat. A négy gimnazista közül Bíró Benjaminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie az 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka. Debrecenig jutottak el, a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár János és a „forradalmi munkás-paraszt kormány” a két gyereket 1957. március 15-én este 18 órakor – Balázs Géza főhadnagy vezetésével – mint két fadarabot – átadási-átvételi jegyzőkönyv kíséretében – átadták a román állambiztonsági szerveknek. Gyorsított eljárással Bíró Benjamint három és fél, Józsa Csabát – kiskorúként! – három év börtönbüntetésre ítélték. Sorstragédiájukról szól a Marosvásárhelyen 2017. október 28-án a Deus Providebit Házban is bemutatott Moyses Márton tűzhalála című, 2017-ben megjelent kötetem. Ennyi véráldozat után, a Demokratikus Koalíció valóban megvonná a határon túli magyarok szavazati jogát? Makkai János a Népújság 2017. október 30-i számában megjelent „Leckeügyi vita” (Válasz Kincses Elődnek) című írásában azt írta: „Nincs kizárva, hogy Eisenhower elnököt »abszolút meglepte« a magyar forradalom, mi több, a szuezi konfliktus, nehezen, de el tudom fogadni. Azt azonban kötve hiszem, hogy amerikai és más titkos szolgálatok, »nemtudomkák« lettek volna akkor vagy lennének bármikor a történések hátterében.” Megér egy „misét”, hogy a kérdéskört körbejárjuk. „Az 1956-os Forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet-nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok »elengedésének« gondolata, amerikai, illetve nyugat-európai részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyar kérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban a valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet-nyugati érdekszféra-rendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető.” (Békés Csaba történész, az 1956-os Intézet munkatársa az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről.) Az Amerikai Egyesült Államokat, az újrázásra készülő Eisenhower elnököt nemcsak »abszolút meglepte« a magyar forradalom, hanem mindent elkövettek – miközben a falhoz szorított, élet-halál harcot vívó magyar forradalmárokat kitartásra buzdították –, hogy az ENSZ-ben semmilyen lényegi döntés ne szülessen! Az átverés a szuezi válság kapcsán még nyilvánvalóbb! Bár az irányított londoni, párizsi média – ahogyan Sáringer János, a budapesti Veritas Történelemkutató Intézet tudományos főmunkatársa a Kossuth Rádió 2016. november 10-i adásában fogalmaz – azt sugallta, hogy a két esemény szervesen kapcsolódik, valójában „a két esemény nem kapcsolható össze, nincs összefüggésben”. A Veritas Történelemkutató Intézet az idén publikálta a szuezi válsággal kapcsolatos szigorúan titkos egyiptomi iratokat, amelyekből egyértelműen kiderül: a szuezi válság és a magyar forradalom, a forradalmárok által vívott szabadságharc között nincs semmilyen kapcsolat, összefüggés! A szuezi válság. 1952-ben Egyiptom még erős brit befolyás alatt álló királyság volt. Faruk királlyal szemben a valóban karizmatikus Nasszer ezredes által vezetett Szabad Tisztek átvették a hatalmat. Egyiptom köztársaság lett. Nasszer 1954-ben elérte, hogy a brit kormány kivonja az első világháború befejezése óta a Szuezi-csatorna övezetében állomásozó csapatait. Nasszer nagy álma az Asszuáni-gát felépítése volt, amely forradalmasítja az egyiptomi mezőgazdaságot, áramot biztosít az ipar számára. 1956 februárjában az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta: finanszírozza a gátépítést. Nasszer pedig elfogadta: az egyiptomi gazdasági élet az IMF, a Világbank ellenőrzése alá kerül. 1956. július elején az AEÁ és London nyomást akart gyakorolni a túlzott önállóságot mutató Nasszerre – az egyiptomi–csehszlovák fegyverüzlet megkötése, a Kínai Népköztársaság elismerése kapcsán –, Eisenhower elnök bejelentette: nem hajlandók finanszírozni az Asszuáni-gát építését. Hajlandóak voltak viszont finanszírozni a szovjetek! Nasszer 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. Először történt meg, hogy korábban erős brit befolyás alatt álló ország szembeszálljon Nagy-Britanniával! London nem kívánt lemondani a Szuezi-csatorna jelentette hosszú távú haszonról, Franciaország pedig örömmel látta volna Nasszer hatalmának megnyirbálását, hiszen a nasszerizmus hatására az egymillió francia telepes kolónia vezetése alatt álló Algériában 1956. október elején a többségi arabok függetlenségi háborúba kezdtek. A britek tudták: a világ elítélne egy nyílt angol katonai beavatkozást. Ezért nyilvános lépésként a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá helyezését és az ügyben nemzetközi konferencia összehívását javasolták. A háttérben viszont az angol kormány, Izrael és Franciaország bevonásával 1956. október 22-én a franciaországi Sevres-ben titkos megállapodást kötöttek a csatorna visszaszerzésére magántőke kezébe való juttatásáról. A titkos megállapodás lényege: az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja Egyiptomot, a britek és a franciák ezt követően látszólag békéltetőként lépnek fel, és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez katonailag meg kell szállniuk a Szuezi-csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben 1956. október 31-ig adott haladékot a Szuezi-csatorna Egyiptom általi kiürítésére. Izrael a sevres-i megállapodást követően 1956. október 29-én lerohanta Egyiptomot és elfoglalta a Sinai-félszigetet. Nasszer október 31-ig nem teljesítette az ultimátumban megfogalmazottakat, Nagy-Britannia és Franciaország megkezdte Egyiptom bombázását, majd november 5-én csapataik partra szálltak Egyiptomban. Nasszer légierejének jelentős részét Szíriába menekítette. A Szuezi-csatorna forgalmának megakadályozására 47 hajót süllyesztettek el. Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael 67.000 főnyi, jól felszerelt hadserege állt szemben Nasszer 50.000 főnyi hadseregével. Az AEÁ pillanatnyi érdekei másként döntöttek. Az EÁ a hidegháború alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ráadásul a szuezi válság idején az Amerikai Egyesült Államokban elnökválasztási kampány zajlott. Eisenhower elnök a „Béke és prosperitás” szlogennel kampányolt. Az amerikai közvélemény nem támogatta a beavatkozást. Az AEÁ határozott gazdasági nyomást gyakorolt a hármas koalícióra. Megtagadta egy azonnali IMF-gyorshitel folyósítását Nagy-Britanniának, amire Londonnak a Szuezi-csatorna lezárásával kieső kőolajszállítások miatt lett volna égető szüksége. Ugyanakkor fontkötvény-eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, heteken belüli súlyos gazdasági válsággal fenyegetve Nagy-Britanniát. Ezt súlyosbította, hogy a legnagyobb kőolaj-kitermelő ország, Szaúd Arábia olajembargót jelentett be Nagy-Britannia és Franciaország ellen, az EÁ sem volt hajlandó saját olajával segíteni a két nagyhatalmat csapataik kivonásáig. A britek kénytelenek voltak benzinjegyet bevezetni. Az AEÁ és az ENSZ politikai nyomására 1956. november 6-án, illetve november 7-én Nagy-Britannia és Franciaország kénytelen volt azonnali fegyverszüneti szerződést kötni. A szuezi válság tehát amerikai nyomásra egyik pillanatról a másikra „megoldódott”. (Lásd még: https://hu.wikipedia.org/wiki/szuezi-válság). Az Amerikai Egyesült Államok 1956-ban nemcsak Magyarországot, hanem legfontosabb szövetségeseit is cserbenhagyta, saját érdekeinek megfelelően „megvezette”. Ma sem történik másképpen. Tófalvi Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)