Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – H. Szabó Gyula: Kolozsvár büszke lehet ránk
Kolozsvárról szóló, illetve a városhoz kapcsolódó könyveket mutattak be szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság székházában. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kis létszámú hallgatóságnak elmondta: tavaly Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó igazgatójának volt az ötlete, hogy a könyvhét keretében kimondottan Kolozsvárról szóló könyveket is bemutassanak, a programpontot pedig idén is örömmel iktatták be az eseménysorozatba.
– Színes a bemutatásra kerülő könyvkínálat. Hátha büszke lesz ránk Kolozsvár, hogy ennyit írunk róla – élcelődött H. Szabó Gyula, majd rátért a legfrissebb, Kolozsvárról szóló kiadvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére megjelentetett Kincses Kolozsvár Kalendáriuma bemutatására, kifejtve: szerethető Kolozsvár-képet tárnak benne az olvasó elé, a régi és a mai Kolozsvárt illetően egyaránt.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó képviselője Cseh Katalin 2008-ban megjelent A virágárus bácsi című verseskötetét hozta el az eseményre. – A virágárus bácsi, közel a kilencvenhez, úgy él társadalmi életet Kolozsváron, hogy a Főtéren vidáman elbeszélget az emberekkel, nyáron még idegenvezetői teendőket is el tud látni – mondta Szikszai, majd a szerző néhány költeményét olvasta fel.
A Donát Alapítvány részéről Zsigmond Ilka angoltanár a Kolozsváros. Milyen város? című műemlékpedagógiai kiadvány első két kötetét ismertette. – Szerzőtársammal, Fórizs Enikővel együtt arra törekedtünk, hogy a gyerekeket „műemlékfogyasztóvá” neveljük – hangsúlyozta Zsigmond Ilka, majd felhívta a figyelmet arra, hogy tankönyvként is ajánlják a köteteket.
A Kriterion Könyvkiadó több, Kolozsvárhoz kötődő könyvet adott ki az elmúlt években, így például az Árkossy István festőművész és Bágyoni-Szabó István prózaíró levelezését tartalmazó Világ árnya, világ fénye című beszélgetőkönyvet, amelyben H. Szabó Gyula szerint egyfajta „elveszett paradicsomként” jelenik meg a kincses város.
Nagy István íróról fia, Nagy Károly nyugalmazott egyetemi oktató Tanúság címmel írt könyvet. – Kevesek által ismert eseményekről, mi több, kulisszatitkokról ejtek szót, amelyekről a családomtól, illetve a szűkebb rokonságtól és az ismerőseimtől értesültem – árulta el Nagy Károly. Ugyancsak a Kriterion adta ki John Paget XIX. századi angol orvos erdélyi és magyarországi naplójegyzeteinek egyik kötetét. – A könyv főleg a néprajzosok számára kincsesbánya – méltatta a kiadványt H. Szabó Gyula.
Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat és könyvkiadó vezetője legfontosabb sikerként könyvelte el Herepei János (1891–1970) művelődéstörténész, régész műveinek sorozatát, amelynek első kötete a Farkas utcai templom XVII. századi restaurálását eleveníti fel, a második a Református Kollégium és a Farkas utca történetéről, míg a harmadik kötetben a Farkas utcai kőszínházról értekezik. Szabó Zsolt utalt még a Biró Vencel hagyatékából ránk maradt három könyvre is (A Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium története, 1918–1940; A Báthory-Apor Szeminárium története 1579–1933; A kolozsvári Róm- Kath. Főgimnázium emlékalbuma, 1579–1929).
Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója felelevenítette: az ő kiadójuk jelentette meg legelőször Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című könyvét. Ezt követően az Orbán Balázs életét bemutató Mikó Imre-könyvet (A szülőföld szerelmese), a Kós Károly levelezéseit tartalmazó Édes Idám! kötetet, továbbá Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz, Kovács Béla 420 nap Szíriában és Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című könyvét ismertette.
A Stúdium Kiadó képviseletében Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei, valamint Hantz-Lám Irén A templom arcai című kiadványát ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Tőkés Erika, Hantz Lám Irén pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi kötet Terényi Ede azon művének kottáját is tartalmazza, amelyben a kolozsvári zeneszerző városunk régi utcaneveit zenésítette meg.
A Baróton alig pár éve működő Tortoma Kiadó Gaal György Kolozsvár-kalauzának harmadik, bővített kiadásával volt jelen az eseményen. A szerző visszaemlékezett könyvének első két kiadására, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan angolul is megjelenhet mostani munkája.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Köszönet a Vályi Gyula- emlékmű-állítás támogatóinak
A szoborállítás megvalósításához erkölcsi és anyagi támogatásra van szükség. A többéves, a buktatókkal járó intézkedések hullámvölgyeiből való kiemelkedéshez szükséges lelki erőt, a biztatást, hogy "van tovább", köszönöm elsősorban a férjemnek, dr. Sebestyén Dénesnek, aki a Vályi Gyula Matematikai Társaság értelmi szerzője és támogatója, dr. Csegzi Sándor alpolgármesternek és Keresztes Géza mérnök úrnak. Az anyagi összköltség jóval meghaladja az 50.000 lejt. A szoboravatás alkalmával összeállított Vályi Gyula-emlékkönyvben felsoroltuk az anyagi támogatókat. Mindenkinek köszönjük a segítségét, mégis a nyilvánosság előtt külön köszönet illeti azokat, akik nagymértékben hozzájárultak az emlékmű megvalósításához. Köszönjük Miholcsa József szobrászművésznek, aki jutányos áron alkotta meg a szobrot, az Aages Ltd vállalatnak, ezen belül Kelemen György mérnök úrnak, hogy biztosították az öntéshez szükséges réztörmeléket a szoborhoz és 2005-ben a Református Kollégium falára állított Vályi Gyula emléktáblához is, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalnak, személy szerint dr. Csegzi Sándor alpolgármesternek a talapzat elkészítéséért és a tereprendezésért, a Timko Kft.-nek a szobor elkészítéséhez és kiöntéséhez, az emléktábla elkészítéséhez és a Vályi Gyula Matematikai Társaság tevékenységeihez nyújtott nagyobb anyagi támogatást. Nagyobb összeggel támogatták az emlékműállítást: néhai dr. Pethő Attila és neje, Ilonka, a református egyházközségek, a római katolikus egyházközségek, az unitárius egyházközségek, dr. Sebestyén Dénes családja, Ilyés Tóth Sándor, Nemes Tamara, Balogh József, a Studium Alapítvány, a Multinvest Kft., Ilyés Kálmán, a Református Kollégium Egyesülete, a Vim Spectrum, a Multiplan Kft.-k, Bolyai Farkas Elméleti Líceum szülői bizottsága.
Köszönjük mindenkinek a hozzájárulását, azt hogy jelenlétükkel megtisztelték a szoboravatás ünnepélyét, és koszorút, virágot helyeztek a szoborhoz.
Sebestyén Júlia. Népújság (Marosvásárhely)

Túl az első sokkon (Főtanfelügyelő az érettségi eredményekről)
A megyei főtanfelügyelő nem tartja váratlannak a katasztrofális érettségi eredményeket, mivel az áprilisi próbaérettségi ezt előrevetítette, mégis sokkoló, hogy még a választott tárgyból is a diákok több mint negyede megbukott. A háromszéki érettségizők kevesebb mint harmadának sikerült a záróvizsgája, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium jár az élen 87,10 százalékos átjutással, a kézdivásárhelyi Apor Péter Iskolacsoport az utolsó 2,62 százalékkal.
Keresztély Irma főtanfelügyelő tegnap sajtótájékoztatón értékelte az eredményeket, amelyekért szerinte a diákok, a tanárok, az iskolavezetők és az egész rendszer hibáztatható. Elmondta: a tanulók többségét nem érdekli a tanulás, nem motiváltak, nincs jövőképük, a tananyag nem kötődik közvetlenül az életben szükséges ismeretekhez, a képességfejlesztő oktatás csak papíron létezik, igazi reformra lenne szükség. Az elöljáró szerint manapság általános jelenség a munkamorál csökkenése, ami alól nem kivétel a pedagógusok többsége sem, úgy véli, „akkor sem dolgoznának jobban, ha a Tăriceanu-kormány idején megszavazott 50 százalékos fizetésemelést alkalmazták volna”. A tanárok panaszkodnak a túlzsúfolt programjukra, holott csak heti tizennyolc órát dolgoznak, magatartásukkal nem mutatnak elkötelezettséget az iskola iránt, a diákok ezt látják és ezt követik – véli a főtanfelügyelő, aki az iskolaigazgatókat többek között azért marasztalja el, mert elvesznek az adminisztratív és pénzügyi feladatokban, és kevesebb figyelmet fordítanak az oktatás minőségére, az iskolákban működő minőségfelügyelő bizottságok pedig papírhalmazokat gyártanak, és nem a tartalommal foglalkoznak. A negyedik tényező maga a rendszer, amelyben nincs állandóság, nem készültek el a másfél éve érvényben lévő törvény módszertani mutatói, sok esetben még az alkalmazások tervezete sem, hiába jó a jogszabály, ha nem ültetik gyakorlatba – állítja a főtanfelügyelő. Keresztély Irma kitért az egyes iskolák eredményeire, a Székely Mikó Kollégiumot (87,10 százalék) és a Mihai Viteazul Főgimnáziumot (81,67) dicsérte, de a Mikes Kelemen Elméleti Líceumot (76,64), a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumot (58,16) és a Bod Péter Tanítóképzőt (41,94) elmarasztalta, a kézdivásárhelyi, illetve a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium (20,41, illetve 19,64), valamint a baróti Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont (17,65) eredményeit és a szakközépiskolák többségének tíz százalék alatti teljesítményét – a Kós Károly Szakközépiskola 16,39 százalékkal kilóg ebből a sorból – katasztrofálisnak minősítette. Nincs értelme annak, hogy az augusztusi pótérettségin könnyebb tételeket adjanak, ez vezessen jobb eredményekhez, s így több fiatal kerüljön be az egyetemekre, mert ezáltal folytatódik a futószalagon történő diplomagyártás, képzetlen fiatalok hagyják el az egyetemeket, közülük többen visszakerülnek az iskolába tanítani, nem kérdés, milyen eredménnyel – szögezte le a főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A református oktatási intézményvezetők nyilatkozata
A Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról.
A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét.
Léva, 2012. július 11.
Aláírók:
Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium.

A történelmi magyar egyházakkal üzletel Dorin Florea
A történelmi magyar egyházaknak visszaszolgáltatott iskolaépületeket vásárolná vissza az önkormányzat számára Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea. Az elöljáró tegnap úgy nyilatkozott, a városháza hajlandó lenne fizetni a Református Kollégium – a jelenlegi Bolyai Farkas Gimnázium – és az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium (mai Unirea) épületeiért.
Néhány évvel korábban a városvezetés peres úton, ingyen próbálta megkaparintani a két impozáns épületegyüttest. Vásárhely polgármestere akkor perbe fogta az egyházakat és a restitúciós bizottságot. A végleges és megfellebbezhetetlen bírósági ítélet azonban nem változtatta meg a polgármester véleményét; tegnapi sajtótájékoztatóján butaságnak nevezte a visszaszolgáltatási folyamatot. Ugyanakkor hozzáfűzte, „nem természetes, hogy papok iskolaépületeket adminisztráljanak”.
Dorin Florea azzal érvelt, hogy az önkormányzat csak abban az esetben végezhet karbantartási és javítási munkálatokat az említett épületekben, ha azok a saját tulajdonát képezik. Bizonyos felmérések szerint a valamikori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium épületébe 1,5 millió eurós befektetésre lenne szükség, míg a Református Kollégium renoválása és korszerűsítése ennél is többe, mintegy 2–2,5 millióba kerülne. „Nem helyes, hogy a magyar gyermekek penészes falak között tanuljanak” – fejtette ki aggályait a városatya, hozzátéve, hogy személyes tanácsosát, Csegzi Sándort bízta meg az egyházakkal folytatandó tárgyalások lebonyolításával. A volt RMDSZ-es alpolgármester lapunknak elmondta, hogy valóban kapott egy ilyen jellegű felhatalmazást Floreatól, azonban nem most, hanem három évvel ezelőtt.
„Az már nagyon régen volt, amikor valóban felröppent a hír, hogy a gyulafehérvári érsekség áruba bocsátaná az iskolaépületet. Az illetékes kuratórium azonban egyértelműsítette, hogy a nehezen visszaszerzett ingatlan nem eladó. Szerintem a polgármester azzal is segíthetné az említett két iskolát, ha kifizetné a szerződésbe foglalt havi bért” – szögezte le Csegzi. Mint mondotta, tudomása szerint a városháza tetemes összegekkel tartozik a történelmi magyar egyházaknak, amelyeknek az idén alig juttatott valami pénzt. „Az egyházfők betartották ígéretüket, és minden egyes banit, sőt még annál többet is, visszafordítottak az épületek feljavítására” – nyilatkozta Csegzi Sándor.
A polgármester épületszerzési kísérlete a magyar iskolavezetőket, a tanulókat és az öregdiákokat is felháborította. A katolikus gimnázium öregdiákjai már több ízben kérvényezték az érsekségnél, hogy a jelenlegi vegyes tannyelvű Unirea Főgimnázium kisebbik épületében indítsa újra a felekezeti oktatást.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A vizsgázók négyötöde megbukott a pótérettségin
A megóvott dolgozatok újrajavítása előtti megyei összesítés szerint a háromszéki vizsgázók alig 16,91 százalékának sikerült a pótérettségije, az 1043 beiratkozottból 215-en hiányoztak, 687-en megbuktak, egy diákot puskázás miatt kizártak.
A legjobb eredményt a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban jegyezték, ahol a huszonnégy pótérettségizőből tizenöten (62,50 százalék) vizsgáztak sikeresen, leggyengébben a kézdivásárhelyi Apor Péter Mezőgazdasági Szakközépiskola diákjai szerepeltek, itt kilencvenkilencből csupán ketten (2,02 százalék) kaphatnak érettségi oklevelet. A középmezőnybe tartozik a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum (47,22), a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (40 százalékos átjutási aránnyal), a Plugor Sándor Művészeti Líceum (38,7), a kézdivásárhelyi Református Kollégium (32,435), a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont (30,23), a baróti Baróti Szabó Dávid Líceum (20,5 százalék). Az elméleti középiskolák közül a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium (16,33 százalék) és a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző (16,13) diákjai teljesítettek a leggyengébben. A Nicolae Bălcescu, a Berde Áron, a Puskás Tivadar és Constantin Brâncuşi Szakközépiskolában 6–8,70 százalék között volt az átjutás, a Kós Károly-, Gábor Áron- és Apor Péter-iskolában 2,02–4,35 százalék közötti eredményt jegyeztek. A végleges eredményeket szerdán hirdetik ki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyon gyenge eredmények a pótérettségin
Valentin Cuibus Kolozs megyei főtanfelügyelő vasárnap délelőtti sajtótájékoztatóján bejelentette: országszerte Kolozs megye elsőként töltötte fel, még szombat este, a tanügyminisztérium honlapjára a pótérettségi eredményeit. A vizsgára 2419-en iratkoztak be, 2101-en jelentek meg. Három maturandust másolás miatt eltávolítottak a vizsgáról. Az átmenési arány 22,8 százalék, azaz 479 személy érettségizett sikeresen. A vizsgázók 62,21 százaléka nem érte el az 5-öst, és 15,85 százalékra tehető azok aránya, akiknél az érettségi átlag 5–6 közötti. A legtöbben (394-en) 6–7 közötti átlagot értek el; 66-on 7–8, 18-an 8–9 közötti átlagot szereztek meg. Csak 1 tanuló ért el 9 feletti eredményt. Ami a 2012-ben végzetteket illeti, közülük 1668-an iratkoztak be, és 24,26 százalék ment át.
917-en nem írták meg az átmenő jegyet. A régebbi évfolyamok végzősei újból gyengén teljesítettek: a 630 megjelent személy közül csak 19,37 százalék vizsgázott sikeresen.
Románból 58,72%, magyarból 80,43%, történelemből 91,95%, matematikából 23,45% volt a sikeresen érettségizők aránya. Cuibus szerint az érettségi eredmények az elmúlt évek-évtizedek hibás oktatáspolitikájának tudhatók be. Állítása alátámasztásaként a IX. osztályba való bejutást említette, ahova nem szükséges az 5-ös jegy elérése.
– Az érettségin gyengén teljesítő iskolák IX. osztályaiba olyan fiatalok iratkoznak be, akiknek az V–VIII. osztályos tanulmányi eredményei és az országos teszten elért jegyek számtani középarányosa 3-as. Négyévi líceumi tanulás alatt szinte lehetetlen a 3-as átlagot 6-osra javítani. Ezért a tanügyet és a szakoktatást újra kell szerveznünk. Első lépésként már 2013-ból bevezetnénk a több (két) szintű érettségit. A gyengébben teljesítő tanulók számára könnyebbek lennének az érettségi tételek, ám ennek birtokában nem lehet majd egyetemre felvételizni. A jó és kiváló képességű maturandusok pedig emelt szintű érettségin vennének részt, amely feljogosítja őket az egyetemi felvételire. Másrészt pedig a líceumba való bejutáshoz el kell érni az 5-öst a szakaszzáró vizsgán. Harmadik, hosszú távú intézkedésként pedig a GDP 6 százalékát utalnák át a tanügynek, szemben a 2011-es 2,7 százalékkal – magyarázta a főtanfelügyelő.
Cuibus tervei között szerepel az is, hogy a 2012/2013-as tanévtől kezdődően 3-3 próbavizsgát szerveznének a nyolcadikosok és a maturandusok számára, hogy azok szokják meg a vizsgakörülményeket, és ily módon tanulásra is serkentenék őket. Ugyancsak ettől a tanévtől be nem jelentett ellenőrzéseket végeznének a gyengén teljesítő iskolákban, főleg vidéken.
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes tájékoztatott a magyar tannyelvű iskolák végzőseinek eredményeiről. A János Zsigmond Unitárius Kollégium 8 tanulója közül 7 ment át (87,50%). A Református Kollégiumból 12-en jelentkeztek, 8-an mentek át (66,67%); a Báthory István Elméleti Líceumból 13-an vizsgáztak, és 5-en mentek át (38,45%), az Apáczai Csere János Líceumból 17-en jelentkeztek, 6-an mentek át (35,29%), a Brassaiból 41 vizsgázó közül 9-nek sikerült az érettségije. A tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum 15 maturandusa közül 1 vizsgázott sikeresen.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Az együttlét, az összetartozás élménye
Bolyai-világtalálkozó
Mert bennünk van az iskola. S mi is ott vagyunk tetteink, eredményeink révén abban az immár világrészeket átfogó csapatban, amely azt az útravalót viszi, adja tovább, amelyet tudós tanárok s a Bolyaiak nevétől híres tanintézmény padjaiban sajátítottunk el. Hűséges öregdiákjai révén az ötévenkénti kerek évfordulókhoz kapcsolódó világtalálkozókon az iskola visszahív, hogy emlékeztessen és biztasson. A péntek esti szép lírai bevezető után – szeptember elsején reggel a csengő szavára kezdődött meg a VI. Bolyais Világtalálkozó nyitóünnepsége.
Alaphangját a négy felekezet nevében Csáky Tünde református lelkész, Oláh Dénes katolikus főesperes, Papp Noémi lutheránus lelkész és Kecskés Csaba unitárius esperes adta meg.
A Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre nevében az elnök Kirsch Attila mondott köszönetet dr. Zsigmond Barna Pálnak, a csíkszeredai magyar főkonzulnak, volt bolyais diáknak, aki a rendezvény fővédnökeként támogatta a találkozó megszervezését. A baráti kör vezetőségi tagjai mellett kiemelte a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum vezetőségének, lelkes tanárainak és diákjainak a hozzájárulását a szervezéshez, a Teleki Téka Alapítvány és a Dr. Bernády György Közművelődési Egyesület szerepét, s köszönetet mondott a kisegítő személyzetnek.
Az iskola megalapításának 455. évfordulóját köszöntő hatodik világtalálkozó résztvevőit, akik a helybeliek mellett Kanadától Svájcig sok országból érkeztek, arra kérte, hogy egypercnyi csenddel adózzanak a néhai tanárok és diákok emlékének. Beszédében Kirsch Attila kiemelte annak az összetartó varázserőnek a fontosságát, amit Bolyai-szellemnek nevezünk, s amely örök nosztalgiát jelent a hazatérésre, hozzájárul a közösségi tudat, a nemzeti összetartozás érzésének a megerősítéséhez, az újra megtalált iskola rejtett értékeinek a felfedezéséhez. A világtalálkozót a Baráti Kör korelnöke, a 91 éves Keresztes Gyula nyitotta meg.
Az elszántnak semmi sem nehéz – idézte Zrínyi Miklóst, a nagy hadvezért Zsigmond Barna Pál főkonzul, aki arra figyelmeztette a hallgatóságot, hogy ma is vannak, akik félelemben próbálják tartani a magyarságot, hátha feladja iskoláit, amelyeket őseitől örökölt. Zrínyi népe régen karddal harcolt a földért, ma vállalkozó szellemmel, fejlesztésekkel, gyárakkal, vállalkozásokkal, családalapítással, gyermekek világra hozásával kell a földet megtartani. Ehhez létfontosságú, hogy gyermekeink szülőföldjükön színvonalas magyar iskolában tanulhassanak, amilyen a Bolyai Líceum vagy a Székely Mikó Kollégium, mondta a főkonzul, aki az egyházi iskolák fontosságáról beszélt. "Ma minden demokratikus gondolkodású embernek meg kell értenie, hogy az anyanyelvű oktatás, az egyházi iskolák a magyarok számára fontosak, és a háttérben, legyen az Mikó-ügy vagy MOGYE-ügy, ott van az egész nemzet konszenzusa, ahogy Zrínyi fogalmaz, a nemzeti egység. Magyarországon és Erdélyben az egyházi fenntartású iskolák voltak a megújulás zászlóvivői, ugyanakkor ékes bizonyítékai annak, hogy a vallás tanításán alapuló morál illetve a tudományos nyitottság nem összeegyeztethetetlenek egymással. Az iskola nem csupán a múlt értékeinek megőrzője, hanem a megújulás, az új vívmányok alkotásának, létrejöttének melegágya is. Elég itt iskolánk nagy tanáraira, tanítványaira gondolni, de köztudott, hogy Nobel-díjasaink zöme is egyházi iskolák padjaiból került ki. Magyarország csíkszeredai főkonzuljaként jó érzés ma úgy itt lenni, hogy nemcsak az egykori iskola, a közös magyar állampolgárság is összeköt sokunkat". Az állampolgárság, amely immár a szülőföldön is elérhető, erősíti és ugyanakkor törvényesíti azokat a szálakat, amelyek a magyar nemzet egységét képezik. Erőt merít a múltból, átsegít a jelenbe és reményt ad a jövőre. "Remélem, hogy a Mikó- ügy, a MOGYE-ügy, azaz az anyanyelvű oktatás kapcsán román barátaink is mellénk állnak" – tette hozzá.
Családi és saját emlékeit idézte dr. Kelemen Atilla akadémikus, parlamenti képviselő, akinek szépapja is a Református Kollégiumban tanult, s aki parlamenti tapasztalatai alapján cáfolta a főkonzul optimizmusát a román többség irányából tapasztalt megértést illetően. Csáky Károly református lelkész a Baráti Kör nevében fogalmazta meg a kérést, hogy a bejárati emléktáblák visszafordítása, a jelenleg látható feliratuk új emléktáblára való átírása és elhelyezése érdekében betű- és szójegyeket lehet váltani az ügy támogatása érdekében. Az iskola volt román diákjai nevében az 1983-ban végzett Chiorean Ioan emlékezett az orgona felavatására és vallotta büszkén bolyais diáknak magát.
A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban és a Református Kollégiumban ma 1.500 diák tanul száz pedagógus irányításával, s kiváló eredményeikkel az erdélyi magyar középiskolák sorában az első helyen állnak – hangzott el Bálint István igazgató köszöntőjében. Székely Emese, az 1994-ben újraindított Református Kollégium igazgatónője csalódottságát fejezte ki, hogy a 455 éves iskola épülete rossz állapotban fogadja a volt diákokat, majd reményét fejezte ki, hogy a legközelebbi találkozón talán sikerül olyan szépre felújítani, amilyenre közadakozásból száz évvel ezelőtt felépítették. Sajnálatát fejezte ki, hogy a világtalálkozón résztvevők nem lehetnek jelen a Székely Mikó Kollégiumért tüntetők mellett, és felolvasta az ünnepségre összesereglett több mint ezer öregdiák álláspontját, amelyben elítélik a sepsiszentgyörgyi kollégium visszaállamosítására hozott igazságtalan döntést és a visszaszolgáltató bizottság tagjait ért büntetést. Majd Bethlen Gábor fejedelem szállóigévé vált mondását idézve – ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – kifejezte reményét, hogy a Fellebbviteli Bíróság hatályon kívül helyezi az igazságtalan döntést.
A nyitóünnepség zárómomentumaként a résztvevők megkoszorúzták a Bolyaiak szobrát, majd az iskola udvarán két újabb emléktáblát lepleztek le: az Albisi Bod Sándorét, akit a Református Kollégium nevelt és Bem tábori lelkésze volt, valamint a 210 éve elhunyt Kibédi Mátyus István orvostudorét, aki a neves külföldi egyetemeket megjárva tért haza és szolgálta hatósági orvosként, meghatározó értékű orvosi könyvek szerzőjeként az erdélyi magyar orvostudományt.
Márkos Ferenc, az Egyesült Államokban élő egykori bolyais diák, sporttanár és festő munkájának eredményeként megörökített tanárok munkásságáról laudáció hangzott el. Kozma Béla tevékenységét Mátyás Zoltán öregdiák, a Pálffy Antalét dr. Weszely Tibor Bolyai-kutató, a Horváth Andrásét Klósz Bálint öregdiák, a Fülöp Györgyét Albertini Zoltán testnevelő tanár, a dr. Kiss Elemérét Balás Árpád öregdiák, a Kirsch Mártáét dr. Oláh Gál Róbert Bolyai-kutató méltatta.
A kora délutáni órákban színvonalas tudományos előadások zajlottak párhuzamosan három helyszínen, zsúfolt nézőtér előtt. Volt, aki megpróbált ingázni a három terem között, de sajnos e sorok írójának ez nem sikerült. A Teleki Téka új olvasótermében dr. Weszely Tibor magyarázta el Bolyai János két zseniális felfedezését, amit a 26 nyomtatott oldalon latinul írt Appendixben jelentetett meg. Dr. Körtesi Péter, a Miskolci Egyetem professzora arról számolt be, hogy egykori bolyais diákként hogyan lett a matematikatörténet elismert nagykövete, rendszeres konferenciák elindítója és szervezője, Bolyai János tudománytörténeti jelentőségének a népszerűsítője a nagyvilágban, s közben nem feledkezett el szülővárosáról sem, ahol 2008-ban nagy sikerrel szervezett nemzetközi konferenciát. Dr. Oláh Gál Róbert, a Sapientia EMTE tanára a Bolyai-kutatás megoldott és nyitott problémáit ismertette a hallgatósággal, s fogalmazott meg a kutatók számára új feladatokat. Az előadásokat beszélgetés követte arról, hogy a legnagyobb magyar tudós miért nem került be a magyar akadémikusok sorába, holott a világörökségi listán az Appendix mellett még egy magyar szerző könyve, Kőrösi Csoma Sándor tibeti-angol szótára szerepel.
Még a bejárat előtti lépcsőn is ültek a Bernády György-amfiteátrum előtt, ahol Spielmann Mihály történész (Bolyaiak kora), Oláh Anna tanár (Egy jeltelen sírtól – a világemlékezetig), Kiss Székely Zoltán tanár (Újabb adalékok a marosvásárhelyi Református Kollégium Természetrajzi Katedrájának történetéhez), Klósz Bálint tanár (Ép testben ép lélek) tartott előadást. Ezt követően dr. Péterffy Árpád szívsebész professzor hozta összefüggésbe az 1944. szeptember 13-i tordai csatát, amely négy hétre feltartóztatta a szovjet előrenyomulást, a kolozsvári magyar egyetemen és az egyetemhez tartozó klinikákon történt változásokkal.
Hasonlóan érdekes előadások zajlottak a díszteremben is, Oniga Erika a Református Kollégium százéves épületegyüttesének építéstörténetéről, Berekméri Róbert a Református Kollégium levéltáráról, Kálmán Attila az erdélyi főurak adományairól tartott előadást.
A tanári szobában hangzott el a mai Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum bemutatása, a Budapestről érkezett dr. Szalai Zoltán a Mathias Corvinus Collegiumban folyó tehetséggondozásról számolt be.
Bár sokszor hallottuk az öregdiákok adomáit, ezúttal is érdekes volt részt venni a dr. Tőkés Béla professzor vezette visszaemlékezésen, ahol kiderült, hogy ugyanaz az iskola hányféleképpen él a volt diákokban, milyen ösztönző tényezők és sérelmek motiváltak egyeseket, hogy a szakmájukban a legjobbak közé verekedjék fel magukat. Amiképpen az is, hogy milyen sokat köszönhetünk az öregdiákoknak az iskola címerének újraalkotásától a múlt sok más emlékeinek megőrzéséig és nem utolsósorban a világtalálkozók megszervezéséig. A sport kedvelői természetesen a sportvetélkedőket követték, s az Élő könyvtár résztvevőit is igénybe lehetett volna venni talán nagyobb mértékben is egy-egy kötetlen beszélgetésre.
Szombaton este a Kultúrpalota nagytermében sikeres gálaműsor bizonyította, hogy a tudomány mellett a művészetek művelésére és ápolására is tudott és tud nevelni az iskola. A hatodik világtalálkozó résztvevőit a Gaudeamusszal köszöntötte a kollégium Enyedi Csaba vezette kamarakórusa, majd az erdélyi régizene világába kalauzoltak el László József fizikatanár tanítványai, a Kájoni János furulyaegyüttes tagjai, s vajdaszentiványi táncot adott elő az iskola tánccsoportja. A műsor vendége volt egy bolyais család, Kilyén Ilka, a Tompa Miklós Társulat színésze és lánya, Ritziu Ilka- Krisztina, a Művészeti Egyetem hallgatója, akik Ritziu Dániel, a fiú zenekíséretével énekeltek. Pethő László Arccal a végtelen felé című versét Ördög Miklós Levente, a Tompa Miklós Társulat színművésze szavalta, majd a feleségével, Szabadi Nóra színművésszel musicalrészleteket adtak elő. Mozartot játszottak a budapesti Bolyai János vonósnégyes tagjai. Csíky Boldizsár zeneszerző jóvoltából a geometria és a hegedű találkozásáról is meggyőződhettünk, a Bolyai-képletben felfedezett zenét Selmeczi János budapesti hegedűművész tolmácsolta. Kocsis István A tér című monodrámájából Sebestyén Aba, a Tompa Miklós Társulat tagja adott elő részletet. A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia fiatal szólistái – Boros Emese, Buta Árpád, Szabó Levente és Trózner Kincső – Ávéd Éva zongorakíséretével örökzöld operarészletekkel szórakoztatták a jelenlévőket.
A bolyaiság lényege a hit, a magyarság és az európaiság hármas egysége. Ennek szellemében énekelte közösen az iskola kamarakórusa és a közönség Kovács András szerzeményét, a Bolyai-indulót. A műsort Kovács Levente rendezte, Szabadi Nóra és Bodolai Balázs vezette.
És úgy tűnik, hogy a "találkozó vasárnapra sem fáradt el", hisz tele volt a Vártemplom. Csáky Károly református lelkész, öregdiák igehirdetését követően dr. Soós Zoltán ismertette a szépszámú érdeklődővel a marosvásárhelyi vár történetét az újabb ásatások tükrében, majd dr. Szekeres Gerő beszélt pályafutásáról és a várban épülő geodezikus kupoláról. Közel ötvenen vettek részt a református temetőben tartott megemlékezésen, ahol megkoszorúzták a tanárok és diákok emlékére emelt kopjafát és a két Bolyai sírját.
A beszámolóhoz hadd tegyük hozzá, hogy esténként az iskola udvarán a Tonight Jazz Quartet, a DNS, az Autostop, szombaton pedig a Vecker, Detox, Vírus ifjúsági rockzenekarok valamint a Cold Taste és a Bojtorján zenélt, s közben a sátrak alatt régi osztálytársak, barátok, ismerősök találkoztak, beszélgettek, örültek az együttlétnek.
Összességében gondosan, jól szervezett találkozó volt, az összetartozás, az együttlét felejthetetlen élményével.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam: dr. Könyves Tóth Kálmán (1929–2007)
Jelen írás az öt éve elhunyt dr. Könyves Tóth Kálmán matematikus, nyelvész, tankönyvírónak szeretne emléket állítani. Mikor a Népújság olvasóinak hat évvel ezelőtt röviden bemutattam Űrtan elemei kezdőknek című írásomban dr. Könyves Tóth Kálmánt (Népújság, 2006. október 21.), akkor még közöttünk volt, és éppen készült, hogy életében először és sajnos utoljára eljöjjön Erdélybe.
Szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy e nevet több jeles személyiség is viselte. Az ismertetendő matematikus, dr. Könyves Tóth Kálmán unokabátyja is Könyves Tóth Kálmán nevet viselt, református pap volt, ugyancsak jeles író, akinek az apja Könyves Tóth Mihály, a debreceni Nagytemplom papja abban az időben, amikor Kossuth Lajos Debrecenben, éppen a Református Kollégiumban kihirdette a Habsburgok trónfosztását. (A református pap Könyves Tóth Kálmánról a következőképpen emlékezik meg Szinnyei lexikona: „Könyves Tóth Kálmán, ev. ref. lelkész, Tóth Mihály ev. ref. lelkész és Medgyessy Eszter fia; szül. 1837. aug. 31. (szept. 8. kereszteltetett) Debrecenben; tanulmányait nagyrészt szülővárosában végezte. A szabadságharc alatt a szatmári katonai intézetben volt. A világosi fegyverletétel után apja fogságra jutván (anyját már 9 éves korában vesztette el), ő és három testvére a rokonoknál találtak menedéket. Gimnáziumi tanulmányai közben a német, francia s angol nyelvet is elsajátította. 1860-ban elvégezte a teológiát és egy évig Szepes megyében időzött. 1861 őszén az utrechti egyetemre iratkozott be; két évet itten, felet Párisban, felet Londonban töltött. Hazatérte után 1863 őszén kunszentmiklósi lelkész lett, míg 1866. Laczháza, 1883. Debrecen hívta meg papjául, hol 1884-ben a tiszántúli egyházkerület megválasztotta tanácsbírónak.”)
2006-ban a Sapientia Egyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának matematika-informatikai tanszékcsoportja emlékkonferenciát szervezett Bolyai Farkas halálának 150. évfordulójára. Kellemes meglepetést akartam szerezni a résztvevőknek, és ezért meghívtam Budapestről dr. Könyves Tóth Kálmán nyugalmazott matematika-fizika szakos tanárt. Ugyanis olvasmányaimból tudtam, hogy akkor már 50 éve, Szegeden, Bolyai Farkas halálának 100. évfordulóján az akkor fiatal Könyves Tóth Kálmán kőszegi matematikatanár bejelentette, hogy a mai fiatalság számára átdolgozta Bolyai Farkas utolsó magyar nyelvű hattyúdalát, az Űrtan elemi kezdőknek című tankönyvét. Bolyai Farkas utolsó műve a német nyelvű Kurzer Grundriss Eines Versuchs volt. Sajnos Könyves Tóth Kálmán művének kiadása elmaradt. Így meg kellett találnom Könyves Tóth Kálmánt, és szerencsémre a Bencés Öregdiákok Szövetségének honlapján viszonylag hamar rá is leltem. Kiderült, hogy családja ősi erdélyi család, egyik őse még Rákóczi Zsigmond fejedelemtől kapta nemesi oklevelét, de ő maga sohasem járt még Erdélyben. Így aztán meghívtuk, és a 2006 novemberében tartott csíkszeredai konferenciánkra az akkor 78 éves idős tanár el is jött.
Könyves Tóth Kálmán 1929. május 1-jén született Budapesten. A bencések pannonhalmi kétnyelvű (magyar-olasz) gimnáziumában érettségizett 1947-ben. Ugyanott novícius is volt, de végül nem lett szerzetes. A matematika és a nyelvészet mellett nagyon szerette a zenét, és élete során kapcsolata e három tudománnyal mindvégig megmaradt. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematika-fizika-ábrázoló geometria szakán végzett, majd 1954-ben Kőszegen kezdett el tanítani. Az akkori Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban találkozhatunk is a nevével, szívesen küldött kitűzendő feladatot a lapnak. Kőszegen került kapcsolatba az akkor már idős Visnya Aladárral, tőle kapta Bolyai Farkas: Űrtan elemei kezdőknek könyvecskéje eredeti példányát. Visnya Aladár Fejér Lipót pécsi iskolatársa volt, mindketten Maksay Zsigmondtól tanultak matematikát. Könyves Tóth Kálmán mesélte, hogy úgy tartották, Visnya Aladárból valószínűleg nagyon jó matematikus válhatott volna, 1896-ban még az Eötvös-versenyt is megnyerte. Később azonban a természettudományok felé fordult, botanikus és zoológus lett, ő alapította a kőszegi Jurisich Miklós Múzeumot.
Könyves Tóth Kálmán nagy lelkesedéssel tanított, még zenekart és énekkart is szervezett a gimnázium tanulóiból. Évente nívós hangversenyeket tartottak. Később, Budapestre kerülve, az Egyetemi Számítóközpontban dolgozott, főként az akkor már népes családja jobb ellátása érdekében. Itt írta meg az egyetemi felvételikkel kapcsolatos könyvét, a Szándék és valóságot. Nyelvészekkel közös munkában részt vett a magyar Szóvégszótár szerkesztésében. Matematika tagozatos tanulók részére készített tankönyvekbe írt fejezeteket a geometria axiomatikus felépítésével kapcsolatban, valamint az integrálszámításról.
Csíkszeredában mindenki számára feledhetetlen előadást tartott a fél évszázada Csipkerózsika-álmát alvó munkájáról. Hallgatva őt, az volt az érzésünk, hogy személyében akkor Bolyai Farkas járt ott közöttünk. Előadása végén könyvének kéziratát és a hozzá kapcsolódó anyagokat átadta e cikk írójának, annak reményében, hogy a könyv majd egyszer valamikor meg fog jelenni.
Könyves Tóth Kálmán ugyanekkor magával hozott egy másik könyvet is a konferenciára. Luca Pacioli 1494-ben megjelent nagy matematikai enciklopédiáját, a Summa de Arithmetica, Geometria, Proportioni e Proportionalità (Az aritmetikának, geometriának, mértékeknek és aránylataiknak foglalata) c. kötet 1994-ben megjelent reprint kiadását. Őt kérték fel ugyanis arra, hogy amikor a British Library engedélyt adott a magyarországi hasonmás kiadásra, akkor a kettős könyveléssel kapcsolatos részeket magyar nyelvre lefordítsa. E fordítás meg is jelent egy, a könyvhöz tartozó külön füzetben. Kálmán Szabó Péter Gábor szegedi matematikatörténésznek az értékes kötet egyetlen saját példányát is odaajándékozta. Hosszan elbeszélgettünk, mesélt az életéről, családjáról.
Élmény volt Kálmánnal együtt lenni, nagy ajándék az élettől, hogy megismerhettük.
Sajnos a csíkszeredai kirándulása után, éppen 5 éve, 2007. szeptember 26-án hunyt el Budapesten.
Örömmel írhatom, hogy sikerült teljesíteni Könyves Tóth Kálmán kívánságát, és 2009-ben a szegedi Polygon Kiadó megjelentette Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek c. könyvének Könyves Tóth Kálmán általi feldolgozását. Köszönet illet mindenkit, aki melléállt a kiadás ügyének, így dr. Kincses János főszerkesztőt, aki felvállalta a kézirat gondos megjelentetését, dr. Prékopa András és dr. Hatvani László professzorokat, hogy az MTA Matematikai Osztályán támogatásukkal biztosították a kiadás anyagi hátterét, és dr. Szabó Péter Gábor matematikatörténészt, aki lektorálta és a kiadást előkészítette.
Dr. Könyves Tóth Kálmán egyik legértékesebb munkája pe'l FRATE LUCA detto el PACIOLO, az AMA KIS JÁMBOR néven ismert LUKÁCS barát, Toscana SZENTSÍR városkájából, a KISEBB ATYAFIAK RENDJE tagjának, Leonardo da Vinci tanárának és barátjának, a gazdasági könyvelés első alapművének a fordítása.
IRODALOM
Oláh-Gál Róbert – Szabó Péter Gábor: Előhang. In: Könyves Tóth Kálmán: Elemi geometria kezdőknek. Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek című könyvének újrafogalmazott, jegyzetekkel ellátott kiadása (A sajtó alá rendezésben közreműködött: Szabó Péter Gábor), Szeged, 2008. Polygon. pp. 1-3.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/k/k12541.htm
OLÁH-GÁL RÓBERT
Népújság (Marosvásárhely)

Az aradi vértanúkra emlékeztek (Kézdivásárhely)
Kézdivásárhelyen nem a szokásos módon, a kaszárnya előtt emlékeztek meg az aradi vértanú tábornokokról, hanem a Nagy Mózes Elméleti Líceum hátsó udvarán.
Tegnap a Vetró András által készített Sujánszky Euszták-dombormű előtt tartottak megemlékezést, melyen a kantai iskola és a Református Kollégium tanulói tiszteletüket rótták le a hős tábornokok emléke előtt. A két iskola tanulói az aradi mártírok utolsó óráira vonatkozó írásokból olvastak fel részleteket, közreműködtek a kantai tanintézmény zenészei. Ünnepi beszédek nem hangzottak el, és politikusokat sem hívtak meg, a város vezetőségét Derzsi Gyula alpolgármester képviselte. Az alig húszperces rendezvény koszorúzással ért véget.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Műemlék-ismereti vetélkedő negyedszerre
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) az idén negyedszerre rendezte meg az immár hagyománnyá váló műemlék-ismereti vetélkedőjét a kolozsvári iskolák X–XI. osztályos magyar diákjainak. A még tavasszal közzétett kérdésjegyzék alapján az iskolák történelemtanárai felkészíthették tanítványaikat, majd helyi vetélkedőn választották ki a városi versenyen részt vevőket. A döntőre szombaton, november 10-én került sor az Apáczai Csere János Líceumban.
A KLMT irodavezetője, Takács Gábor szervezte verseny döntőjére az Apáczai- és Brassai- líceumok, valamint a református és unitárius kollégiumok 13 diákja jutott el. Nekik az Apáczai Csere János Elméleti Líceum történelemtanárai, Jakab Antal és Pócsai Sándor által kidolgozott három próbán kellett tudásukat bizonyítaniuk. Az első villámkérdésekből állt, a második kolozsvári helyneveket tartalmazó keresztrejtvény megfejtéséből, a harmadik próba pedig műemléképületek bemutatásából. Ez utóbbi esetben az előadást is pontozták. A Brassai Sámuel Líceumban Vajnár János, a Református Kollégiumban Bogyea Katalin, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Korodi Alpár történelemtanárok készítették fel a diákokat.
A háromtagú zsűrit Asztalos Lajos, Vincze Zoltán és Deák Árpád történelemtanárok alkották. Mindegyik versenyző oklevelet kapott, osztályonként a két-két első pedig jutalmat. A győztesek a X. osztályosok körében: Svedák Júlia, a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja és Bogyea Tímea, a Református Kollégium diákja, továbbá a XI. osztályosok közül Tasnádi István és Bányai Csaba, mindketten a Református Kollégium diákjai.
A KLMT a jövőben szeretné országos szintűvé bővíteni a vetélkedőket.
Szabadság (Kolozsvár)

Püspöki römi a református egyházért
Február elsején a kolozsvári Farkas utcai református templomban iktatják be hivatalába Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, aki az előző tizenkét évben püspökhelyettesi tisztséget töltött be, tavaly decemberben pedig az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. Az új püspök a maszol.ro kérdéseire válaszolt.
Püspökhelyettesként a lehető legközelebbről láthatott rá arra, miben áll a gyakorlatban püspöknek lenni. Jelent ez előnyt a jövőbeni teendők végzésénél?
Való igaz, hogy nekem ide nem úgy kellett bejönnöm január elsején, hogy nem tudtam volna, merre nyílik az ajtó, hiszen tizenkét év alatt rendkívül sok mindennek voltam részese, de vannak olyan feladatok, amelyeket a püspökhelyettesnek nem lehet átadni. Elsősorban a lelkigondozói feladatokra gondolok, a személyes találkozásokra lelkészekkel és egyháztagokkal.
Amit Pap Géza püspök úrtól átvettem: a diakónia, a székelyföldi ügyek koordinálása, az anyagi kérdések stratégiája, részben egyetemi és iskolai ügyek intézése, valamint a külföldi, ökumenikus kapcsolatok ápolásának azon része, amely különösen sok utazást igényelt – évente 70–80 ezer km-t is megtettem. Sok területét megismertem a munkának, de most tapasztalom igazán, hogy mit is jelentenek a püspöki teendők a mindennapokban: az egyházkerületben folyó igehirdetés feltételeinek minél jobb körülmények közötti biztosítása, az adminisztráció zökkenőmentes megszervezése, az egyházkerület képviselete és felügyelete minden szinten.
Ha eltér valamiben az, amit és ahogyan Pap Géza volt püspök képviselt attól, amit és ahogyan ön fog képviselni, mi lenne az?
Eleve adott az a tény, hogy két különböző emberről van szó, más habitussal rendelkezünk, tehát a kérdéseket is másként közelítjük meg és javasolt megoldásaink is lehetnek egészen mások. Aki ismer engem, az nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lát, nyitottnak és befogadónak. Ez őszintén, belülről jön. És ez bizalmat kelt az emberekben. Ha végül is valamit elutasítok, azt is úgy teszem, hogy érezzék az emberek, megtárgyaltam velük az elutasításuk okát is. Ha beavatjuk embertársainkat a mi gondolkodásunkba, és az elutasítást is nagy-nagy szeretettel és körültekintéssel tesszük, akkor talán a másik fél könnyebben el tudja fogadni a helyzetet, akkor is, ha nem érte el a célját.
A kommunikáció az elmúlt 12 évnek nem volt éppen erős oldala. Most nem kimondottan a médiával való kommunikációra gondolok, hanem a gyülekezetekkel, lelkészekkel való kommunikációra is. Ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Erre fordítanám időm legnagyobb részét. Az ügyvitelt pedig, ami eddig az én feladatom volt, másokra ruháznám.
Az adminisztrációt sokféleképpen meg lehet szervezni: úgy is, hogy minden hozzád jusson el, és te kelljen rámond az igent, de úgy is, hogy különböző szinteken önállóságot adsz a tisztviselőknek. Én nem kívánok egy egész hetet benn ülő püspök lenni, mert ha a problémákról csak akkor értesülök, amikor elérkeztek a püspöki irodáig, akkor már igen nagy a baj. Szeretnék hamarabb, még a helyszínen, a gyülekezetek látogatása során tudomást szerezni a gondokról, és elébük menni a megoldással. Tehát a továbbiakban is nagyon sokat fogok utazni.
Vannak-e olyan kompetenciák, amelyekkel személyiségtől függetlenül rendelkeznie kell egy püspöknek?
Ha visszatekintünk történelmünkre: elődeinknek mindig megvolt a karizmája a vezetéshez, amit Istentől kaptak, tehát ez szükséges.
Aztán a mai egyházi állapotunkban nagyon fontos, hogy gyorsan tudj a helyzetnek megfelelően döntéseket hozni, nincs idő éveket lamentálni bizonyos kérdések fölött ebben a rohanó társadalomban. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a kompetenciával, akkor a közössége is hátrányt szenved, mert olyan vonatok mennek el, amelyek többé nem jönnek vissza.
Elengedhetetlen a diplomáciai érzék. Sok kérdést nem lehet úgy megoldani, hogy fejjel rohanunk a falnak. Gyakran több tárgyalás szükséges ahhoz, hogy a célt elérjük.
Fontos a kapcsolattartás, nemzetközi és hazai kapcsolatrendszer. Ha valaki úgy kerül ebbe a székbe, hogy nem ismerik, fél ciklus eltelik azzal, hogy kialakítsa a kapcsolathálót. Ha valaki már otthonosan mozog ezekben a körökben, hamarabb elkezdheti azt a munkát, amit az egyház érdekében tenni kell. Ezért mondtam, hogy nálunk a püspökválasztás nem a jövőre tett igéreteink, hanem az eddigi cselekedeteink alapján történik. De mindenek fölött a püspök az alázatos szolgálatban az első kell legyen és minden cselekedete Isten igéje fényében kell történjen.
Székely József kolozsvári lelkipásztor, volt püspökjelölt programtervezetét alkalmazhatatlannak találja, vagy elképzelhető, hogy hasznosítani lehetne a következőkben?
Amit az ifjabb kollégák megfogalmaztak, azzal 90 százalékban egyet tudok érteni, mert ők tulajdonképpen egy diagnózist állítottak fel, ami valós. Én még kétszer annyi hibát tudnék felsorolni. Abban sem kételkedem, hogy ha vezetéshez jutnak, akkor nem próbálták volna ezeket megoldani valamiképpen. De fogadjuk el azt, hogy egyházunk választó testületei a most megválasztott tisztségviselőkben látott biztosítékot arra, hogy a problémák megoldódjanak.
Az igazgatótanácsban vannak az általuk javasoltak közül is, tehát nem teljesen egyoldalú a helyzet. Viszont egyet mindenkinek meg kell tanulnia, nekem is: a legjobb dolgokat is lehet ajánlani, de ha véghez akarjuk vinni, annak megvan annak a törvényes módja és rendje. A zsinatban van 35 ember, aki vitatkozik rajta, és utána szavaz. Ha az ügy nem kapja meg a fele plusz egy szavazatot, akkor el kell fogadnom, nem boríthatom fel az asztalt, még ha magamban el is könyvelem, hogy hályog van a szemükön. El kell fogadnunk, hogy az általunk delegált testületeknek van kompetenciájuk a változtatásokról dönteni. Minden rossz törvény jobb annál, mint az anarchia. Ezért nekünk be kell tartanunk a törvényt – és a püspök erre tesz esküt, hogy betartja és betartatja. Lehet minősíteni: ennyire volt képes adott korban az adott közösség, ennyit tudott kiizzadni magából, de látjuk azt, hogy ez koronként változik. Vannak aranycsapatok és vannak szürkék, ezt el kell fogadni.
A választás idején is hosszasan beszélgettünk Székely Józseffel, és utána is biztosítottam arról, hogy érzékelem és tudom, hogy az általuk felvetett problémákat meg kell oldani, de a megoldásokat nem egy ember, hanem egy közösség hozza, testületek hozzák. Tehát nem értem azt sem, egyesek miért beszélnek diktatúráról.
Én senkit ki nem zárok, aki engem ki nem zár. Ha engem valahonnan kizárnak, akkor oda nem tudok bemenni. Én ki nem zárok senkit, hanem – úgymond – meghívok, hogy ebben-abban a munkában vegyünk részt. Egyházpolitikai, hatalmi viták mindig lesznek, de ha valaki az egyházban dolgozni akar, abban senki meg nem akadályozza.
Gyülekezeti lelkészként is kell szolgálnia a püspök úrnak?
Az egyházunk szabályzata szerint a püspök is lelkipásztor, van egy gyülekezet, ahol ő parókus lelkész. Hagyománya volt annak, hogy a Belvárosi Egyházközségnek lett a püspök a lelkésze, viszont ezen változtattunk már a korábbi években: a püspök továbbra is abban a gyülekezetben marad, ahol megválasztása előtt szolgált. A mindennapi lelkészi teendőket egy helyettesnek kell elvégeznie, de ez nem azt jelenti, hogy a püspök nem munkálkodik abban a gyülekezetben, ahogy ideje engedi. Hogy szeretnék-e egy másik gyülekezet megválasztott lelkésze lenni, azt még egyelőre nem döntöttem el.
Miközben annyi gyülekezetben megfordult, mit tapasztalt, melyek azok a területek, ahol legsürgetőbben szükség lenne változtatásokra?
Elsősorban az ifjúság bevonása a gyülekezeti életbe a legfontosabb. Óriási hiányosságok vannak a keresztyén nevelés területén. A mai felnőtt generáció nem vállalja a nevelés felelősségét, hanem megkérdezi a gyerektől, hogy kéne téged nevelni. Pedig a világ soha nem így jutott előbbre: a fiatalok mindig lázadtak, de a felnőttek az általuk helyesnek tartott elvek szerint neveltek, és amikor a gyermekek felnőtté váltak akkor ők is a saját elképzeléseik szerint tették a dolgukat. Ez volt a fejlődés természetes menete. Ma mintha a nevelő generáció meghátrálna: nem avatkozom bele, nem konfrontálódom. Mindenkinek kötelessége lenne állást foglalni a maga idején. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, lehet kritizálni, lehet ellene lázadni, de amikor odakerülsz, akkor képviseld azt, amiben hiszel.
De talán éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a hit gyengült meg. Nagyon sok helyen látom azt, hogy az emberek célt tévesztenek. Nem látják azt a perspektívát, amiért küzdhetnek. Orientációs válságban vergődnek. Az embereknek irányvonalakra lenne szükségük.
A hitben való nevelés az egyik legfontosabb eszköze a hit gerjesztésének és táplálásának. Vonatkozik ez az iskolai, a családi, a gyülekezeti nevelésre is. A nevelés során lehet beleoltani az emberbe a hitet, hogy Isten nem csak megteremtette ezt a világot, és utána magára hagyta, hanem azóta is folyamatosan kormányozza, számon tart benne minden embert, terve van velem is. Ha ez a hit megvan, az egyéb nehézségeket, amelyeket hosszan lehetne sorolni, ennek szellemiségében megoldhatnánk. Erre kell leginkább odafigyelni, hogy hogyan lehet a lelkészekben, gyülekezeti tagokban, az ifjúságban ezt az Isten iránti bizalmat ismét felkelteni.
Komoly lélekszámbeli válságban is vagyunk: a 90-es népszámlálás óta az erdélyi református egyház lélekszámának egyharmadát elveszítette. Ez nem csak a misszió hiányának tudható be, hanem egyszerűen a születés és elhalálozás közti aránytalanságnak. Ez a tagságbeli válság azt üzeni, hogy a struktúrához hozzá kellene nyúlni: ahol alig van 150 fő, oda ne nevezzünk ki lelkészeket – de ezt mi nagyon el szeretnénk kerülni, ezért az utolsó percig kínlódunk és próbálkozunk, hiszen sok helyen a lelkész az utolsó magyar adminisztrátor: mert már magyar iskolája, polgármestere nincs és tulajdonképpen a templom körül szerveződik az élet.
A református egyháznak van a legkiterjedtebb iskolahálózata. Mindamellett, hogy a mi felekezeti oktatásunkkal szemben a többségi társadalom nem elfogadó, minden lehetőséget megragadunk, hogy a hat meglévő kollégiumunkat patronálni tudjuk. Az iskolai vallásoktatás ajándék: bizonyos műveltséget kínál fel. A gyülekezeti vallásoktatást azonban nem helyettesítheti, mert az közösségbe integrál. A gyülekezet azt jelenti, hogy abba mindenki benne van: az unoka is, a nagymama is. Megvan bennünk a hajlam, hogy korcsoportok vagy társadalmi helyzet szerint elkülönüljünk, de kell legyen a hétnek legalább egy olyan alkalma – a vasárnapi istentisztelet –, ahol mindenki ott van, és egymást kell tolerálják ezen a helyen: például a gyereknek el kell viselni az orgonajátékot, az időseknek pedig a gitárszót. Ez nagyon fontos, mert egy családot alkotunk. Ha soha nem találkoznak ezek a csoportok, nem figyelnek egymásra az idősek és fiatalok, akkor a közösség nem fog formálódni.
Hogyan látja a püspök úr a gyülekezetek szerepét?
A hívő embernek szüksége van a hozzájuk hasonlóan gondolkodók közösségére, ahol erősíti magát, feltöltekezik emberi szeretettel, támogatással, ha valahol egymásra találnak a hittestvérek, ott jól érzik magukat: közös nyelv, közös értékek, közös hit – vagyis otthonra lelnek. De az otthonteremtés nem könnyű, és tudjuk, mennyi baj van az otthonainkban, mennyi szeretetlenség és sértés vagy mennyi szeretet és odafigyelés is lehet benne.
Az egyház kovász akar lenni, és maga köré gyűjtögetni a közösségeket akkor is, ha nem mindig jár sikerrel, eredménnyel, sokan csalódnak benne, sokan elmenekülnek. Ott van az a kísértés is, hogy alakítsunk ki magunknak egy külön szigetet, ahol csak mi vagyunk, mint egy kolostorban. Viszont az Úr a világba küldött el bennünket, tehát nem az elkülönülés, hanem a világban élés a mi feladatunk. A többi ember között kell nekünk hitet tennünk szavainkkal és életünkkel. Ez nagyon sok konfrontációval jár, nagyon sok visszautasítással, keserűséggel, de ez a tanítványság.
Szabad-e a sok nehézség közepette mégis merészet álmodni?
A központi kérdés az, hogy tudsz-e válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek nap mint nap megjelennek. Hiába tűzöl ki nagy és bombasztikus célokat, hogyha a mindennapokban nem tudsz tenni értük.
Persze egy püspöknek, vezetőnek vízióval rendelkező embernek kell lennie. Tapasztalatai és hite alapján vágyakat fogalmaz meg.
És különösen kell hogy fájjon valami, hogy te azért valamit tenni tudjál. A társadalomban nagyon sokan panaszkodnak, és fel tudják sorolni, hogy mi nem megy, de a megoldást mástól várják. Aki vezetésre szánta el magát, annak kell, hogy fájjon, ha a dolgok nem mennek, és kell legyen egy víziója a megoldásról. Aztán találnia kell társakat, támogatókat, össze kell gyűjtenie a szükséges tudást, ami hiányzik, majd elterveznie, kivel, mivel, mikor fogja megtenni a konkrét lépéseket.
Az álmok a Bibliában rendkívül sokat jelentenek, és csodálatos álmokat láttak azok, akik később prófétáltak, tehát nekünk is szabad álmodnunk és álmokat kérnünk. De ne torpanjunk itt meg. Ha nem élünk két lábbal a földön, miközben a mennybe tekintünk, akkor abból nagy bajok lesznek.
Kató Béla 1954-ben született a Kovászna megyei Barátoson. Középiskoláit az egykori kolozsvári Református Kollégiumban végezte, az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Karán tanult 1979-ig. 1988 óta Sepsiillyefalva megválasztott lelkipásztora. 1990 után alapította meg Sepsiillyefalván a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM (Landwirtschaft–Agricultura–Mezőgazdaság) Alapítványt, melyeknek mindmáig elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, majd 2003 októberétől az elnöke. Bethlen Gábor díjas (1994), elnyerte a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díját (1995), Szabó Dezső emlékérmes (1999), Bocskai díjas (2001). 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese. 2012 novemberében az Európa Parlament Európa Polgára díjjal tüntette ki. 2012. december 14-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották.
Ez minden helyzetben érvényes. Az ökonómiát sem szabad a teológiától különválasztani. Mert ha csak az ökonómia érvényesül, elsodródunk az önzés, a szerzési vágy, a hedonizmus irányába. Ha viszont a teológia rányomja a bélyegét az ökonómiára, akkor már mindjárt más a motiváció: nem az a lényeg, hogy minél több pénzt szerezzek, és minél jobban éljek, hanem hogy azzal, amit kaptam, emberi körülmények között tudjam szolgálni a többieket. Ez a reformáció egyik nagy tanítása: addig csupán a kolostori életmód, az ott történő imádság volt az Isten dicsőségére, azt tartották igazán nagy értéknek, ha valaki imádkozással töltötte a napjait, ezzel szemben a reformáció azt fogalmazta meg, hogy a munka is végezhető Isten dicsőségére, épp olyan kedves lehet az Isten előtt, mint az imádkozás. Abban az esetben persze, ha nem öncélú, nem az egyéni jólétre irányul, hanem a közösség érdekében történik, nem azért, hogy nekem legyen több, hanem hogy nekünk. A világban bárhol járunk, kísértések érik az embert, de ha tudjuk, kinek szolgálunk, meg tudunk maradni.
Annyi mindenen mentem keresztül én is, de mindig az maradtam. Mindig lelkipásztor voltam, és az is akarok maradni életem végéig. Akkor is lelkipásztor voltam, amikor gazdasági kérdésekkel foglalkoztam. Amikor munkahelyek ezreit segítettem létrehozni, akkor is lelkipásztorként tettem, és soha nem az járt a fejemben, hogy ettől én mekkorát növök mások szemében, vagy mennyi hasznom származik belőle. Minden cselekvésemben az volt a prioritás, hogy a Pásztor szeretete megnyilvánuljon. Különböző feladatokat vállaltam el anélkül, hogy politikus lettem volna vagy egyetemi oktató vagy menedzser. Mint amikor az ember römizik, és a zsolit beteszi középre. Mert láttam a lehetőséget, mert fájt nekem a mások fájdalma, nem nézhettem, megoldást kellett találni. Azt a tudást pedig, amit útközben megszereztem, mindig az egyházban akartam gyümölcsöztetni. A következő hat évben az eddigi tapasztalataim gyümölcseit próbálom szétosztani tehetségem szerint.
Zsigmond Júlia
Maszol.ro,

Toborzás a bizonyságtevők seregeibe
Beszélgetés Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével
A jó lelkésznek nem csak a pasztoráció a feladata, hanem a teljes embert kell szolgálnia – állítja Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület február elsején beiktatandó püspöke kulcskérdésnek tekinti a gyerekvállalás ösztönzését, és jelentős változtatásokra készül a lelkészi szolgálat minőségének javítása érdekében.
– Kezdő lelkészként megfogalmazódott-e önben, hogy egyszer majd felérhet az egyházi ranglétra tetejére? – Soha. Mi több, egészen a közelmúltig nem is készültem erre a szolgálatra. Tizenkét évvel ezelőtt visszautasítottam a felkérést. Püspökhelyettesként szerettem volna tevékenykedni, ez jelzi azt is, hogy nem a szolgálat elől menekültem. A püspöki teendők kedvéért viszont el kellett volna hagynom a Székelyföldet, abbahagyni, amit ott építgettem. Most más a kép. Egyrészt hat évem van még hátra az aktív szolgálatból, másrészt különleges helyzet elé állított az egyházam: a ’90 után végzett népes lelkészi közösségből még nem tudta kiválasztani azokat, akik tovább vihetnék az egyházkerület vezetését. Egyfajta nyomás alá helyeztek: segítsek áthidalni a ’89 előtti generációk eltávozása és a ’90 utániak beérése közötti átmeneti időszakot. – Az egyházkerület egységes nézőpontja volt ez, vagy csak az egyházi társadalom egy részének a véleményét tükrözi?
– Már a felkéréskor jeleztem: nem elég, ha az elképzelés az egyházkerület ötven százalék plusz egy fős támogatását élvezi. Nem is bocsátkoztam kampányba, hiszen nálam nem állt a mindenáron püspökké válás késztetése. Ám amikor kiderült, hogy a 15 egyházmegyéből 12 támogatja a jelölésemet, a továbbiakban már lelkiismereti problémákat vetett volna fel a felkérés visszautasítása. – És mi lesz most Székelyfölddel? Tizenkét évvel ezelőtt még egy harmadik, székelyföldi egyházkerület létrehozását szorgalmazta.
– A tizenkét évvel ezelőtti helyzet másról szólt. Az előző évtizedekben a romániai református egyház zsinata nem működött, miután egy negyven és egy hatvan százalékos szavazati aránnyal rendelkező egyházkerületből állt. Nagyon sok vita, kevés előrevivő döntés jellemezte a zsinat tevékenységét, és úgy tűnt, hogy egy harmadik egyházkerület létrehozása hatékonyabbá tenné a szervezet működését. Azóta viszont a meg nem születések és az elvándorlás következtében az erdélyi református egyház elveszítette tagjainak harmadát, így a már meglévő struktúrák fenntartása is nehézséget okoz. Arra kell ma törekednünk, hogy az Erdélyi a Királyhágómelléki Egyházkerülettel közösen minél több intézményünket működtessük, a kellő kölcsönös bizalom kialakulásával pedig ma jóval több esélyünk van az integrációra, mint korábban. Nemrég egyeztünk meg, hogy létrehozzuk az általunk alapított diakónia első, nagyváradi fiókját, innen kezdve pedig a diakóniai szolgálatot zsinati alárendeltségbe helyezzük. A nyugdíjintézetünk közös, a pedagógiai intézetünket, lapkiadásunkat közössé kellene tenni, és ennek most ígérkezik realitása. Ezért már nem tekintem aktuálisnak a harmadik egyházkerület létrehozását.
– Önt a közvélemény – az egyházi közvéleményt is ideértve – elsősorban menedzserpapként ismeri el. Vállalja a besorolást, illetve ezt várja el öntől az egyházkerület is?
– Amit eddig megvalósítottam, semmivel sem több, mint ami egy református lelkész feladata: nemcsak lelkigondozója és pásztora lenni egy gyülekezetnek, hanem a teljes embert szolgálni testi-lelki értelemben egyaránt. Az első állomáshelyem, a háromszéki Cófalva halálra ítélt település volt, egyike a Ceausescu-féle falurombolás kiszemelt áldozatainak, ahol érkezésemkor már semmiféle építési, javítási engedélyt nem bocsátottak ki, felszámolták a 170 lelkes falucska óvodáját, iskoláját. Az emberek le is akartak beszélni, amikor előrukkoltam a tervemmel, én azonban nem akartam befeküdni a koporsóba. Saját kezemmel tapasztottam a parókiát, tervezgettem, hogyan lehetne a kis nyárikonyhát imateremmé alakítani. E megvalósítások során erősített meg Isten abban a hitemben, hogy vannak képességeim, én ezt meg tudom csinálni. Amikor átmentem Illyefalvára, ott találtam a ’77-es földrengés által csúnyán megrongált várat, egy évre rá pedig jött a rendszerváltozás. Akkor azt találtam ki, hogy a vár helyreállításával próbáljuk felrázni az embereket: az ő életük is épp úgy megváltoztatható, mint a vár állapota. Tudtam, hogy nemcsak az igehirdetés a feladatom, és hamar rájöttem, hogy nem nekem kell mindent csinálnom, az emberekkel kellett elhitetni, hogy képesek megváltoztatni az életüket. A nagy kérdés úgy hangzott: állja-e a mi keresztyén hitünk a próbát, amikor például vállalkozni kell? Én nem akartam politikus, gazdasági szakember vagy egyetemi oktató lenni, mégis mindenben benne voltam, közben körülöttem fiatal munkaközösségek jöttek létre, amelyek élete, tevékenysége nem alakulhatott volna így a keresztyén értékek zsinórmértéke nélkül. Azt hiszem, ezzel magyarázható a püspökké választásom ilyen mértékű támogatottsága is, és nagyjából ezek az elvárások a személyemmel kapcsolatban is.
– És melyek az ön elvárásai? Milyennek látja a református egyház szerepét a 21. században? Akár a kálvini jelmondat, a folyamatos reformáció elvének tükrében.
– Gyökeresen szakítanunk kell azzal a gyakorlattal, hogy az egyház egy folyamatosan és szükségszerűen visszavonulóban lévő közösségi intézmény. Ellenkezőleg: a hitből fakadó bátorsággal kell jelen lennie a társadalom valamennyi területén. A hitet meg kell vallani, de nem csak a saját jellegzetes területeinken, a templomokban és kolostorokban. Bizonyságtevők seregei indulhatnak el a munkahelyen, a családban, de akár a politikában is, a keresztyén református ember értékrendjét terjeszteni és megvallani. Ha ezt az általunk is szerzett tudást képtelenek leszünk átadni, az eltűnő egyházak sorsára juthatunk. Az európai ember jövőjének egyik legfontosabb kérdése azonban, hogy lesz-e elég gyermekünk. Fizikai-biológiai jelenlét nélkül ugyanis nincs gyarapodás. Egyetlen lehetőségünk a gyerek, akit megkeresztelünk, megkonfirmáljuk, nevelgetjük, fokozatosan beépítjük saját társadalmunkba. Ha értelmesen neveljük fel, mindjárt ott az újabb „veszély”, hogy a világ más részén is igényt tartanak rá. Az egy-két gyermek pedig kevés minden hiány pótlására. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban abban rejlik, hogy a fiatalok életkörülményeinek alakításával segítsünk nekik abban, hogy értelmét lássák a gyerekvállalásnak, és ne csak egy-kettő erejéig. Ellenkező esetben pontosan kiszámíthatjuk, mikor lesz vége az erdélyi, ezeréves magyar és ötszáz éves református történetünknek. Képesnek kell lennünk ilyen irányba hatni, ugyanakkor nevelni, példát mutatni, áldozatot hozni.
– Az egyházi példamutatás viszont a lelkésznél kezdődik. Ön milyennek tartja a lelkésznevelés sokak által erősen kifogásolt minőségét?
– Ne feledjük, mi is „hozott” anyagból dolgozunk. Jogos azonban a felismerés: az utóbbi években sok lelkészünkről bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik megfelelő gyülekezeti, egyházi gyökerekkel. Korábban ez elképzelhetetlen volt, de ma már bőven akadnak olyanok, akik nem azért lépik át a teológiai egyetem kapuját, mert felnőtté fejlődésük szoros kapcsolatban volt az egyházzal. A teológia ma is biztosítja az ott elsajátítható tudást, de az előző évek hátrányát nem tudja behozni, az egyháziasság hiányát képtelen pótolni. Mi is látjuk, hogy 1990 után az egyház elsiette az állománypótlást, ma már a tanárok is bevallják, hogy képtelenek voltak megjegyezni egy-egy évfolyam száz hallgatójának nevét. Márpedig roppant fontos a személyes hatás, számomra is meghatározó volt a Farkas utcában László Dezső pozitív vagy szülőfalum lelkészének negatív példája. – Ezek a lelkészek azonban különböző gyülekezetekben folyamatosan sugározzák a rossz vagy jó példát... – Esetükben két eszközünk van. Az egyik a nevelés, a továbbképzés, másik a fegyelmezés, illetve kizárás, ha az illető az egyház szellemiségétől idegenül végzi szolgálatát. A továbbképzéseknek elsősorban olyan tudás megszerzését kell célozniuk, ami a kis gyülekezetek lelkipásztori munkájában segítheti őket: diakóniai szolgálat, falugondnoki szerep. A lélekfogyás ugyanis új feladatok elé állít bennünket, s valószínűleg képtelenek leszünk majd minden ötven református mellé egy-egy lelkipásztort állítani, hiszen az a közösség nem tudná eltartani a papját.
– A szentegyházi vagy kérői történetben – két „fekélyes” esetben – az egyházkerület megvonta a lelkészek palástviselési jogát. A szakadásig kell eljutnia egy gyülekezetnek, hogy az egyházvezetés ilyen eszközökhöz folyamodjon?
– Miután a gyülekezetek választanak papot, a gyülekezetnek kell eljutnia odáig, hogy tovább már ne toleráljon egy bizonyos helyzetet. Eddig csak abban az esetben indult el a „bűnüldözés”, ha valaki a közösségből jelezte az esetet. Az emberek viszont az elmúlt évtizedekben azt tanulták meg, hogy nem tanácsos szólni a vezető ellen, hiszen könnyen megüthetjük a bokánkat. Egy gyülekezet így kialakuló közönyössége pedig egyenlő a csendes halállal. Szükségesnek tartom a felülről induló fegyelmezési kezdeményezést, hogy ne várjuk meg feltétlenül, míg az elerőtlenedett közösség teszi meg az első lépést. Ehhez zsinati döntés, szabálymódosítás kell, és én erre vonatkozó módosítási javaslat megfogalmazására készülök. Elsősorban a problémamegoldó mediációra gondolok, ami a gazdasági életben lassan megszokottá válik. Amíg a jelenlegi gyakorlat alapján egy ügy eljut a püspökségig, tényleg „fekete” ügy lesz. A gyülekezetnek és papjának, majd a lelkésztársadalomnak meg kell próbálnia megoldani az adódó problémákat, hogy ne csak a bírói, fegyelmezési szakaszban találkozzunk egy-egy akut esettel. De a fegyelmezés nem csak eltávolítást jelenthet, hanem az érintett lelkész új szerepkörének megtalálását is.
– Püspökként mit készül letenni az eddigi terheiből?
– Sok mindent igyekszem átruházni. A Sapientia ügyében az alapítók határoznak, és én természetesen alávetem magam a döntésüknek. Egyelőre az az óhajuk, hogy a fejlesztések jelenlegi szakaszában a mandátumom lejártáig – azaz még két éven át – koordináljam a tevékenységet. Kezdettől azon voltam, hogy szétválasszam az egyetemirányítási feladatokat, és ebben a tekintetben ma már minden sínen van. A jelenlegi helyzetben a kuratóriumnak már nem az egyes tanárok alkalmazásáról kell döntenie, hanem stratégiai kérdésekben, és ebben nagy segítséget jelent az elmúlt tíz esztendőben szerzett, jó értelemben vett rutin. Ezt a tevékenységet a püspöki szolgálat mellett is megtartom, ha az alapítók is úgy döntenek.
– Látja már az Erdélyi Református Egyházkerület leendő püspökét?
– Még nem. Jó futballedző módjára igyekszem majd helyzetbe hozni valamennyi arra érdemes kollégát. Megpróbálom megkeresni és felszínre hozni az értéket, aztán döntsön a közösség.
Csinta Samu
Kató Béla
A háromszéki Barátoson született 1954-ben. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988 óta Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után megalapította a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. Kitüntetései: Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2004), az Európa Parlament Európa Polgára díj (2012). 2012. december 14-e óta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

„A helyzettudat változásai”
Benkő Samu nyolcvanöt éves
„Két évvel ezelőtt Kolozsváron jártam. Hatvan év múltán először. Kedvenc nagybátyám, Hunyady Sándor, nyomait kerestem. Barátaimmal városnéző sétára indultunk. Hirtelen az egyikük hátramaradt. Pár lépésre mögöttünk beszélgetni kezdett egy elegáns, kalapos úrral. Majd mindketten csatlakoztak hozzánk. Bemutatkoztunk egymásnak. Benkő Samuhoz volt szerencsém. Mégpedig nagy szerencsém. Hiszen véletlenül megismerhettem egy enciklopédikus tudású és egyben valódi úriembert. Egy olyan szerény reneszánsz férfit, aki ma már világszerte kihalóban van. Valakit, akit minden érdekel és mindent tud, amit egyáltalán értékes tudni. Nekem úgy tűnt, hogy Kolozsváron ismerte minden ház történetét – és azokét, akik valaha benne laktak. A rövid séta bizonyította, hogy otthon van úgy a világtörténelemben, mint a világirodalomban. De nem ez hatott rám a legerősebben. Hiszen diákkoromban gyakran ebédeltem Einsteinnel, úgy ahogy mostanában John Lukaccsal. Mindkettejüket is jellemzi a tudás és a szerénység. Benkő Samunál az fogott meg, hogy az első pillanattól kezdve nyájasan, barátian és szeretettel viszonyult hozzám, pedig csak percekkel azelőtt az utcán, véletlenül ismert meg.
Elmondtam neki, hogy szívesen felkeresném azt a helyet, ahol Hunyady Sándor tanyázott mint fiatal újságíró. Benkő Samu habozás nélkül elsétált velünk a Farkas utcába, a Református Kollégium lakóházához, ahol valaha Sándorka Kuncz Aladárral, Áprily Lajos tanári lakásában élt albérletben. Megmutatta az emeleten azt a két ablakot, ahonnan Sándorka valaha kinézett a fákra és az utcán sétáló lányokra. Nekem ez igen sokat jelentett és ezért a gesztusért örökké hálás leszek Benkő Samunak.
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1934-ben, sok évi távollét után Hunyady Sándor hazatért egy látogatásra Kolozsvárra. Többek között így ír az útról és az érkezésről:
„…Egyszerre kékebb lesz az ég, zöldebb a fű. Furcsa rajzú felhők az égen. Lebocsátom az ablakot. Érzem a havasi levegőt, teli szénillattal és egy kis füstszaggal. Nedves fa éghet valahol.
A vad sziklák oldalában, kis tisztáson, amelyet szabadon hagyott a bükk, apró kalyibák. Nincs ezeken a kunyhókon kémény. Összehajló rőzsetetejük kúpján ered vékony kék szalagban a füst. Azt érzem…
Istenem! Itthon vagyok, Erdélyben! Hát itt van Kolozsvár. Az állomásépület homlokán tábla. Ez van a táblára festve:
Cluj! – Nekem festhetnek akármit. Nekem ez az ázsiai jellegű, zsúfolt állomás, szalmakalapos, bocskoros parasztjaival, füttyeivel, kőszénporával, az iklódi motorossal, a tömött székely vicinálissal mindig Kolozsvár kapuját fogja jelenteni.
Jön a hordár. Szedi össze szuszogva a cókmokomat. Megnéz, aztán megszólal.
– Fiakerre tekintetes úr vagy autóra?
Óh ez a tömzsi legény már az én emberem, testvérem. Meglátta ebben a Bábelben az orromon, hogy magyar vagyok. És én is látom a homlokán, a válltartásán az eredetét. Valami kapcsolat támad közöttünk. Először kettőnk közt, aztán hármunk közt. Mert a kocsis is magyar, pedig micsoda hegyes, mokány süvege van.
Na gyerünk befele, a városba.
Hosszú ucca kezdődik a pályaudvarnál. Úgy hívták valaha Ferenc József út. Tizenöt éve keresztelték el Calea Regele Ferdinandnak. Régen csöndes volt és üres ez a széles, hosszú út. Országút inkább, mint városi ucca. Ma teli házzal és bolttal.
Keletiesen hemzseg, nyüzsög, kiabál. Szekerek és autóbuszok torlódnak rajta össze…”
Bizony Kolozsvár igen sokat változott hetvenöt év óta. És hatvan év óta is, amikor utoljára jártam erre mint gyerek. Viszont Sándorkával együtt én is úgy éreztem: „itthon vagyok”. Pedig én nem Kolozsváron születtem.
Alkonyodni kezdett. Nagybátyámra gondoltam és arra, ahogy nekünk gyerekeknek Erdélyről és Kolozsvárról mesélt.
Ugyanaz a mély szeretet áradt minden mondatából, melyet aznap Benkő Samu szavaiból éreztem. A másnapi repülőút előtt, este még későig merengtem hotelszobámban. Eszemben járt Hunyady Sándor és Kuncz Aladár egykori házigazdája is. Sóhajtva gondoltam Áprily Lajos Kolozsvári éjjelének utolsó versszakára:
Holdas tetők, virághavas tér,
dalok, tüzek, csodák:
nem az enyém többé! – Ahasvér,
gyerünk tovább!”
(Alexander Brody: Benkő Samu és Hunyady Sándor Kolozsváron. 2009)
Szabadság (Kolozsvár),

Szégyenletes eredmények (Próbaérettségi)
Magyar nyelv és irodalomból a háromszéki vizsgára jelentkezők több mint fele megbukott, matematikából 88 százalékuk hasalt el a múlt heti próbaérettségin, románból tízből négyen mentek át, történelemből a tanulók háromnegyede írta meg az ötöst. A szégyenteljes eredményeket ezúttal nemcsak a szakközépiskolákban jegyezték, az elméleti iskolák tanulóinak is bőven akad bepótolnivalójuk a júniusi érettségiig.
A megye négy iskolájában (a sepsiszentgyörgyi Kós Károly – felvételünk – és Berde Áron, valamint a kézdivásárhelyi Gábor Áron és Apor Péter Szakközépiskola) a próbavizsgázók tíz százaléka sem érte el az ötöst magyar nyelv és irodalomból, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben tízből négyen hasaltak el, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban a diákok fele nem teljesítette az átmenő jegyet anyanyelvéből. A sepsiszentgyörgyi Református Kollégium matematika–informatika osztályában minden diák megbukott matematikából, a három megyeközponti elméleti középiskola (Székely Mikó Kollégium, Mikes Kelemen Elméleti Líceum és Mihai Viteazul Főgimnázium) reál osztályainak tanulói csak 37,7, illetve 14,28, valamint 39,13 százalékos arányban írták meg az ötöst ebből a tárgyból. A színromán környezetben nevelkedő bodza-vidéki diákok közül a bodzafordulói Mircea Eliade Elméleti Líceumban tízből négyen, a Nicolae Bălcescu Szakközépiskolában tízből heten hasaltak el román nyelv és irodalomból, a megyeközponti Kós Károly-iskolában hatvanhét végzősből egy kapott átmenő jegyet románból. A megyei tanfelügyelőség által közzétett eredményeket a diákok úgy érték el, hogy egyetlen olyan tételt sem kaptak, amit eddig nem tanultak, az ismétléssel ellenben nem mindenki jutott el a kitűzött szakaszig, amit a júniusi érettségiig még bepótolhatnak. Hogy melyik iskola hogyan értékeli a próbaérettségi eredményeit, és miként szervezi meg a további felkészülést, esetenként változik, erről lapunk egy elméleti és egy vegyes (elméleti és szakosztályokat is működtető) középiskola vezetőjét kérdezte. Csurulya Edit, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium igazgatója a vártnál sokkal gyengébbnek tartja az eredményeket, ami szerinte főként matematikából meglepő, ahol iskolájukban a reál tagozaton egyedüliként működő matematika–informatika osztály egyetlen diákja sem írta meg az ötöst. Elmondta: az órarendben hivatalosan szereplő heti öt matematikaóra helyett hetet-nyolcat tart a végzős osztályban, felmérőket is rendszeresen írat a diákokkal, hogy szembesüljenek felkészültségükkel, és azt hitték, az ismétléssel is jól állnak, mert átvették már a IX. és X. osztályos anyagot – de a próbaérettségin kiderült, ez nem elég, a tizennyolc feladatból hat a XI. osztályos tananyag része volt. A matematika szakos igazgató hangsúlyozta, a próbavizsga nehéz volt, ami ellenben a szintén reál, biológia–kémia osztályoknak adott II-es tételsorról nem mondható el, ezért azokban az iskolákban, ahol a matematika–informatika osztályok mellett biológia–kémia szak is működik, az összesített matematikaeredmények jobbak. A Református Kollégiumban tervezik, hogy júniusig minden hónapban tartanak a próbaérettségihez hasonló felmérőt, közelebbről pedig a szülőkkel, az érintett tanárokkal és a diákokkal közösen értékelik a dolgozatokat. A baróti Baróti Szabó Dávid Középiskolában osztályonként is elemezték az eredményeket, amelyek nagyjából ugyanazt a képet mutatták, mint októberben, amikor kéthetes ismétlés után a végzős osztályokban felméréseket írattak. Dimény János igazgatót nem lepte meg a gyenge teljesítmény, mert szerinte a szakképzési osztályokban a diákok többségét jobban érdekli a szakma elsajátítása és a szakdiploma megszerzése, mint az érettségi, ami szerinte érthető, mert legtöbben ezért választottak bizonyos szakmákat. Úgy véli, közülük sokan jó szakemberek lennének, a faipari osztályokban ügyes kezű leendő asztalosok tanulnak, a könnyűipari osztályból is jól el tudnak helyezkedni, és szerinte a turisztika, környezetvédelem és mechanika szak tanulói is inkább a szakmát akarják megtanulni, és nem a matematikát, ahol még a feladatok értelmezése is gondot okoz számukra. Az elméleti tagozat matematika–informatika osztálya számára megszerkesztett matematika-feladatsorról az igazgató úgy vélekedett, nehéz volt, olyan diákjuk kapott 8,30-at, akit nemrég díjaztak a Magyar Matematikaverseny országos szakaszán és továbbjutott a Kárpát-medencei döntőre, egy másik kiváló matematikusuk pedig alig érte el az ötöst. Ha most tartanák az érettségit, a baróti iskolában a százharmincnyolc végzős tanulóból tizenketten érnék el az átmenőt minden tárgyból és a hatos általánost, ami júniusig még javítható – véli Dimény János. A magyar nyelv és irodalomból elért gyenge eredményekre a megkérdezettek nem találtak elfogadható magyarázatot, ami érthető, hisz akinek magyar az anyanyelve, és megbukik ebből a tárgyból, azt nem az érettségin kell elvágni, hanem jóval korábban, még az elemiben vagy az általános iskolában.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Lámpásos többezres földi üzenet Mátyás királynak
Közel 600 lámpás emelkedett az ég felé Kolozsvár főteréről tegnap este, az Amaryllis Társaság Mátyás király tiszteletére szervezett háromnapos ünnepségének nyitómozzanataként. Bár eredetileg a 7 órai harangszókor kellett volna minden lámpásnak felröppennie, pár százan kicsit elügyetlenkedtük a dolgot, a lángra lobbantás pillanatát jelző trombitaszó sem hallatszott a hatalmas tömegben, s így a jókora világító gömbtömeg két részletben hagyta el a mindenféle nemzetiségű kolozsváriak kezeit. A lámpás „üzembe helyezéséhez” két kézpárra volt szükség, de a téren több ezren gyűltek össze, így legtöbbjüknek sajnos nem jutott. Hogy egykori királyunk az égi magasságokból hogyan látta méltatlan, bár igyekvő utódai hódolatának e csekélyke jelét, titok maradt, de nekünk, földieknek kétségtelenül páratlan látványban és hangulatban volt részünk. (ke)
Tegnap kora délután közel száz kolozsvári rótta le kegyeletét Mátyás király szülőházánál és a főtéri szoborcsoportnál az RMDSZ tisztelgő rendezvényén, ahol Máté András bejelentette a Mátyás-emlékév kezdetét, nem részletezve annak tartalmát. Oláh Emese, a Kolozs megyei szervezet ügyvezető elnöke köszöntötte az RMDSZ ünnepségén megjelenteket, majd emlékeztetett arra, hogy idén ünnepeljük Mátyás király születésének 570., trónra lépésének 550. évfordulóját. Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke szerint Mátyás király Magyarország fénykorának szimbóluma, aki halála után vált ennyire népszerűvé. Máté elmondta: ezzel a rendezvénnyel kezdődik a Mátyás-év, amelyről már a tavalyi Mátyás-napokon is szóltak, majd arra buzdított: találjunk mi is vissza Mátyás igazságos útjára. Szavalt Jenei Brigitta, Váradi Enikő és Tráj Róbert. A szülőháznál, illetve a lovasszobornál koszorúzott Máté András Levente parlamenti képviselő, László Attila szenátor, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, a KIFOR, a Kolozsvári Városi Tanács RMDSZ-es tagjai, a KMDSZ, koszorút küldött Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő.
Az esemény kapcsán meghirdetett rajzversenyre közel 450 gyerek küldte be munkáját. A díjazottak osztályonként a következők: I. osztály: 1. Essig-Kacsó József (Református Kollégium); 2. Orbán Sarolt (S. Toduţă Zenelíceum) és Varga Csaba (O. Goga Általános Iskola); 3. Dode Márk (Báthory-líceum) és Sipos Tímea (Brassai-líceum). II. osztály: 1. Kötő Nóra (János Zsigmond Líceum) és Széll Barbara (S. Toduţă Zenelíceum); 2. Pető Ágnes (Báthory-líceum); 3. Bódi Dóra (Ref. Koll.) és Halász Hunor (N. Titulescu Általános Iskola). III. osztály: 1. Kovács Petra (Báthory-líceum); 2. Domokos Anna (János Zsigmond Líceum) és Tóth Krisztina (Ref. Koll.); 3. Magyari Mária (Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája), Szántai Kristóf (Báthory-líceum), Cotae Daniel (Brassai-líceum). IV. osztály: 1. Cserminski Sonia (Titulescu-iskola) és Bálint Orsolya (Báthory-líceum); 2. Ecsedy-Baumann Hanna (Brassai-líceum); 3. Szeghő Eszter és Máté Apor (Báthory-líceum). (A díjazottak teljes névsorát honlapunkon – szabadsag.ro – olvashatják.)
A Mátyás király születésének 570. évfordulója alkalmából az Amaryllis Társaság által szervezett rendezvények ma a szülőházban folytatódnak: 11 órától óriás meséskönyvet készítenek a gyerekek, délután pszichológus, néprajzkutató és történész boncolgatja a Mátyás-meséket, a napot a Carmina Danubiana régizene-együttes előadása zárja. Holnap 11 órától a Kálvária-templomban misével és zenével tisztelegnek.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár),

Tervek az egyházi ingatlanokkal
Református előkészítő osztály indítását tervezik a hajdani leányiskolában
Az egyházi ingatlanok helyzete és felhasználása szerepel az aktuális kérdések megbeszélése mellett a Marosvásárhelyi Református Egyházközségek Kuratóriuma idei közgyűlésének napirendjén. A megyeközpont tíz református gyülekezetének lelkészeiből, főgondnokaiból és gondnokaiból, valamint presbitériumi tagokból álló testület április 8-i ülésén a Szentgyörgy (Forradalom) utcai egykori leányiskola épületének felhasználását vitatják meg. Amint többször szóltunk már róla, a népi együttesnek, majd a művészeti líceum ott működő osztályainak a kiköltözése nyomán az épület állaga nagyon leromlott. Az utóbbi időben jó érzéssel vehettük észre kívülről is, hogy kicserélték az ablakokat, a felújítás tehát elkezdődött. Ezt erősítette meg Papp Béni Zsombor cserealji lelkész, a kuratórium elnöke, aki elmondta, hogy az épület jobb állapotban levő udvari szárnyában magániskolaként református előkészítő osztályt indítanának az ősztől. Tervükről néhány héttel ezelőtt megbeszélést folytattak a megyei tanfelügyelőség képviselőivel, s jelen volt az egyházkerület tanügyi tanácsosa, valamint a Református Kollégium igazgatója, lelkészei. A megbeszélés végszava az volt, hogy a megyei tanfelügyelőség az idén nem tudja támogatni a református osztály létrehozását, ezért magániskolaként indítják, amihez joga van a püspöki hivatalnak. Kérdésemre, hogy milyen alapokból fogják működtetni, a kuratórium elnöke elmondta, hogy az iskolafenntartás költségeit az egyházkerület vállalta magára.
– Az első és legfontosabb törekvés mellett, hogy lelki haszonnal járó célokra használják fel az épületet, olyan tevékenységre is gondolni kellett, aminek gazdasági vonzata van, hogy a fenntartáshoz szükséges anyagi alapot megteremtsék. Ezért a bejárat jobb oldalán levő szárnyat a TimKo cégnek adják bérbe, hogy süteményeket is árusító teázót nyissanak, ahol nyugodt körülmények között lehet beszélgetni, s elolvasni a református sajtótermékeket.
Az udvari szárny eleve osztálytermeknek volt kialakítva, és az első emeleti helyiségekben biztonságban lesznek a gyermekek. Fontos számunkra, hogy minőségi oktatásban részesüljenek – tette hozzá Papp Béni Zsombor lelkész.
A továbbiakban elmondta, hogy tavaly a tetőt tették rendbe, az ablakok cseréje megtörtént, belül kivakolták a helyiségeket, felújították a villanyvezetékeket, s a munkálatokat szeretnék hamarosan befejezni. A kaputól balra eső utcafronti részt szintén gazdaságilag szeretnék hasznosítani.
– Mit döntött a kuratórium a Makariás- házról?
– Tavaly kaptuk vissza a restitúciós bizottság döntése alapján, s folyamatban van az egyház nevére való telekelése. Egyelőre a megyei tanács használja, s mi nem zárkózunk el attól, hogy egy bizonyos időre – 15-20 évre – átadjuk nekik, hogy a tervezett uniós projekt megvalósuljon – mondta Papp Béni Zsombor. Mivel friss még a döntés, konkrét elképzelések az épület hasznosításáról még nem körvonalazódtak.
A harmadik kérdés az Ariel bábszínház által használt épületre vonatkozott. A kuratórium elnöke elmondta, hogy komoly ajánlatuk volt az épület bérbevételére, de megakadtak, majd leálltak a tárgyalások. A jövőben ifjúsági célokra szeretnék használni, ifjúsági istentiszteletek, egyetemi hallgatók számára szervezett istentiszteletek megtartására, és helyt adnak ifjúsági kulturális szervezeteknek is, amiről ezután döntenek.
A Cserealján napközis rendszerben működő református óvodáról elmondta, hogy 50 gyermekkel foglalkoznak két vegyes csoportban. Havonta egy bibliaórát tartanak a szülőknek és hetente egyet a gyermekeknek, akik fizikailag és lelkileg is a templom szomszédságában nevelődnek.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

A mártírok emlékezetére
Emléktábla a Református Kollégium falán
Március 15-én délelőtt a Református Kollégium mártírjainak – az orbaiteleki Horváth Károly egykori diák és a bágyi Török János tanár, székely vértanúk – emlékére állított táblát az ősi alma mater falaira a Református Kollégium–Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Köre. A táblát az iskola diákjainak jelenlétében Bod Károly, a baráti kör vezetőségének tagja és Jancsó Antónia XII. osztályos tanuló, a kör irodavezetője leplezte le.
Kirsch Attila, a baráti kör elnöke elmondta, hogy régi álmuk teljesült azzal, hogy az iskola egykori diákjának, illetve tanárának emléket állíthattak. Március 10-ére tervezték az ünnepséget, de mivel a dátum vasárnapra esett, 15- ére halasztották – egyrészt, mert a két történelmi esemény kötődik egymáshoz, másrészt pedig azt szerették volna, hogy az iskola diákjai is jelen legyenek.
"Az igazságért harcoló, magyar nemzeti közösségünkért tenni akaró és áldozatot vállaló, a hit és iskolánk szellemiségének erejével rendelkező vértanúk voltak. Azt szeretnénk, ha ti, mai iskolánk kedves diákjai, bármikor erre jártok, és az emléktábla előtt megálltok, gondoljatok rájuk!" – mondta ünnepi beszédében Kirsch Attila, majd megköszönte mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy elképzelésük valóra váljon.
Úgy érzem, két nemes emberi megnyilvánulás adja vissza leginkább azt a kötődést, amivel történelmi nagyjainknak, dicső elődeinknek tartozunk – adósság és tisztelet. Az adósság mindig egy lelkiismereti hajtóerő: még tenni kell valamit emlékük ápolásáért, a tisztelet pedig az időnként megtörténő főhajtás emlékezetük előtt – kezdte beszédét Ötvös József református lelkipásztor, egykori bolyais, aki Török Jánosról és Horváth Károlyról beszélt, bibliai példával igazolva hősies tettüket, áldozatkészségüket, elkötelezettségüket az ügy mellett. Kifejtette, hogy az utódoknak még van egy adósságuk Török Jánossal szemben, aki 33 kéziratos művet hagyott hátra. Ezeket jó lenne közölni, ugyanakkor azt is elmondta, hogy Török János volt a marosvásárhelyi református lelkészképzés utolsó tanára. Ötvös József meghívta a diákokat, hogy jövőre a székely vértanúk halálának 160. évfordulója alkalmával látogassanak el Bágyra, Török János, illetve Orbaitelekre, Horváth Károly egykori szülőfalujába és ott róják le kegyeletüket emlékük előtt.
Az emléktábla-avatást ünnepélyesebbé tette a Református Kollégium Enyedi Csaba által vezetett kórusának a Szózat és a Himnusz eléneklése.
-vagy-
Népújság (Marosvásárhely),

Egy iskola ellopott története
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat, és még a Jóisten tudja, mi mindent.
Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is. Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a kolozsvári Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot: Litteris et pietati sacrum. Hát már ezt is?
Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás nemcsak a jobblétre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat? Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
Államosítás, átkeresztelés
Litteris et pietati sacrum – A tudománynak és a kegyességnek szentélye – írták fel őseink a jelmondatot a kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a református egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken a Petőfi utcára néző újkollégium épületét.
Ennek kapubejárata fölé szintén a Litteris et pietati sacrum jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület, és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt, hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen az 1948/177-es számú Hivatalos Közlönyben megjelent 1948/176-os számú államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva.)
Az államosítás után 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincaira változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették. Az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Elveszve az idők homályában
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet, amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét a maga történetének beállítani, és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet. A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről.
Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni. Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görögkeleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola 1919. október 19-ei létesítéssel).
A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet. Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában, és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze”. (Idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét” (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harminchat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú román líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochenţie Micu-Klein Líceummal.
Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „În paralel cu liceul reformat funcţiona o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochenţie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik. A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává.
De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni? Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu Gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé? Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. magyar fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. román líceumban tanultak?
Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője. A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen valódi információkkal nem rendelkeznek. Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az egyetemi könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
Támadás a magyar múlt ellen
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai-líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy szintén légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak. Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad óta ez az intézmény (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincaijal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen. Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól elkövetett hamisításaikért. Érdek-képviseleti szervezetünk, valamint parlamenti és európai parlamenti képviselőink figyelmét is felhívnám, hogy megfelelő fórumoknál lépjenek fel ezek ellen az eléggé el nem ítélhető hamisítások ellen.
Kolozsvári József
Krónika (Kolozsvár),

Bözödi-centenárium
A székely sors krónikására emlékeztek
A méltatlanul elfeledett, esetleg csak nagy ritkán emlegetett Bözödi György, a Baumgarten-díjas író, költő, szociográfus, történész száz éve született. Bármit írt, bármivel foglalkozott, szülőfaluja, Bözöd, szélesebben a székely nép élete, sorsa, életérzései, történelme volt mozgatórugója munkájának. Leghíresebb szociográfiai – néprajzi, történelmi munkája a Székely bánja, a ’30-as évek székely székeinek bajait, állapotát, iskolázottsági és műveltségi szintjét, gazdasági helyzetét tárja fel a szemtanú igényességével. A tunyaságban, belső kis hatalmi harcokban, tehetetlen, önző értelmiségiek mellett a falu, a székely ember élete felőrlődik, elveszíti értékeit, könnyen idegen kézre kerül, lelkét adja el, figyelmeztet például Romlás című regényében. Versei, egész életműve a népéért felelős rendkívüli egyéniségét bizonyítja. Humorát, kutatási kedvét sem a Duna-delta, sem a börtön, sem a sok vége-hossza nincs rosszindulatú meghurcoltatás nem vette el. Élete utolsó pillanatáig tervei, álmai voltak, bár a betegségtől jártányi ereje sem volt.
Erre a jeles személyiségre, Bözöd és Marosvásárhely valamikori kedves Gyurka bácsijára emlékeztek vasárnap a Bolyai téri unitárius templomban a 11 órás istentisztelet keretében. Nagy László tiszteletes úr a lelkekben szunnyadó hitről beszélt János evangéliumára alapozva beszédét, a hitről amit a veszély, a baj, a fájdalom felszínre hoz a lélek mélységeiből, még azoknál is, akik imádkozni sem szoktak, és olyankor így szólnak hitetlen Tamással: "Én Uram és én Istenem!". A fehérvasárnapi vagy Tamás vasárnapi prédikáció üzenete "boldogok, akik nem látnak és hisznek" .
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület fontosnak tartotta az emlékezés megszervezését. Így ez a megemlékezés a harmadik az erdőszentgyörgyi és bözödi után. Ha valaki száz éve született és fontos helyet foglal el kultúránkban, de nem elég közismert, jó az, ha a hálás utókor többször, gazdag programmal emlékezik, elgördítve a követ a feledés mély kútjáról.
Bözödi György életútjáról Kuti Márta irodalomtörténész, publicista beszélt, akinek köszönhető egyébként, hogy a kövesdombi unitárius templomban termet neveztek el Bözödi Györgyről. Nemcsak Bözödi György életéről és műveiről beszélt, hanem kedves, jó humorú egyéniségét is felvillantotta.
Gálfalvi György interjúja a már nagyon beteg Bözödi Györggyel nagyszerűen hozza elénk az író, az ember igazi arcát. Ebből az interjúból olvasott fel részleteket Boros Csaba és Kinda Szilárd, a Művészeti Egyetem két végzős diákja. Bözödi György, a költő, a pillanat, a hangulat tettenérője versben szólalt meg Ritziu Ilka Krisztina végzős egyetemi hallgató tolmácsolásában.
Itt kerítettek sort a Bözödi György a népéért felelős társadalomkutató című, ugyancsak a Lorántffy Egyesület által, középiskolás diákok számára megszervezett vetélkedő díjkiosztására. Bár a feladat nem volt könnyű, akadt, aki sikerrel birkózott meg vele, alaposan felkészült a Székely bánja Marosszék című fejezetéből és jól válaszolt a feltett kérdésekre. A díjazottak – Mezei Dávid-László, Nagy Zsuzsanna, Labancz Eszter, a Református Kollégium diákjai –, pontosan látták és megfogalmazták, hogy a hajdani és mai Marosszék közös gondja a szegénység és a székelyeket is elért népbetegség, az egyke. Ahogy Nagy Zsuzsanna fogalmazott "sokat kell harcolnunk nyelvünk megmaradásáért", de Mezei Dávid-László szerint jó lehetőségekkel indulhatnak "harcba": hiszen iskolát végeznek a mai fiatalok, nem úgy, mint a ’30-as években, amikor megkérdőjelezték az iskolázottság fontosságát, és talán a kivándorlást is meg lehet állítani.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely).

Kötelékek – kézfogások
(A)hol élünk…
Hol élünk? Kérdezhetjük ezt elégedetlenül, furcsállva vagy éppen felháborodottan, attól függően, hogy épp milyen kellemetlenség ért, bosszantó vagy erkölcsi érzékünket, hitünket-meggyőződésünket sértő hír érkezik hozzánk, a közelből. Pártok által vagy tőlük függetlenül. Végül is hol élünk? Ez már megbocsátóbban hangzik, akár beletörődést sugallva („Szegény ember vízzel főz” értelemben). A legrealistább – kevésbé érzelmi felhangokkal telített – forma talán az egybeírás volna, így: ahol élünk. Azt gondolom, a normalitásra törekvés követeli meg tőlünk az „ahol” előtérbe állítását. Kolozsváron fogalmazva, sok minden fér bele ebbe az „ahol”-ba, például hogy nem Norvégia, nem Boston (a közelmúlt szörnyűségeire gondolva és persze arra is, hogy milyen messze vagyunk az ottaniak életszínvonalától). A környező házak, utcák, terek és korántsem utolsósorban a minket körülvevő emberek férnek be elsősorban az „ahol”-unkba, mindennapjainkkal és az ünnepekkel – azokkal a dolgainkkal, amelyek valamiképpen próbálják előkészíteni a nevezetesebb napok méltóságát, sikerét.
Szerkesztőségben
Pályázatok idejét éljük – mondhatjuk, jó ideje folyamatosan. Már készülünk a Kolozsvári Magyar Napokra, a 2013. augusztusi kiadásra, sőt a 2015-ös Európa Ifjúsági Fővárosának előkészítése is napirenden van, sőt-sőt mindezt a majdani Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének reményében (is) tesszük. A kezdeményezők, a szervezők teszik a maguk dolgát, a siker előkészítésében azonban a médiának nyilván szerepe van. Kinek-kinek profilja, lehetőségei szerint. Az újság naponta hozza a friss híreket, interjúkat, nyilatkozatokat – természetesen addig, amíg ereje futja (nem a soros nyilatkozónak), amíg legalább a minimális pénz rendelkezésre áll, hogy a lap rendszeres megjelenését biztosítsa. Tanácskozásokon nem először kerül szóba, milyen fenyegetések közt élnek az újságírók. Nálunk nem annyira a sértett politikusok, az ellenérdekelt gazdasági és politikai csoportok (pártok) a fő fenyegetők, hanem (olykor az általuk is befolyásolt) anyagi ellehetetlenülés jelenti a fő veszélyt. Az internet mindent visz, ez persze világjelenség, a nyomtatott sajtó feladása azonban – egyelőre legalábbis – egy kisebb (tíz- és százezrekben számolt) közösség számára öngyilkos magatartás.
A folyóiratok ezt a (világ)helyzetet némileg másképp élik meg. Nem mintha pénzügyi lehetőségeik jobbak volnának, de az ő kommunikációjuk (a mi kommunikációnk) más kérdéseket vet fel, és talán más próbálkozások megjátszását kínálja. Jellegüknél fogva mélységben közelítve a problémákat, a kultúra, a tudomány, az irodalom és a művészetek művelőinek és fogyasztóinak olyasmit nyújthat, amit az internet csak a felület szintjén ad. És nyithat a könyvkiadás felé is (bár az e-könyvek nyomulása ugyancsak fenyegetően figyelmeztető).
Mindezt Korunk-tapasztalattal írom, mondom, továbbgondolva belső vitáinkat. Éppen három könyv szerkesztése közben, változatlan bizakodással, hogy sikerül (érdemi mennyiségben!) fölkelteni a közönség figyelmét készülő kiadványainkra. (Amikor érdemi mennyiséget emlegetek, természetesen nem a „régi szép időkre” gondolok, egy-egy hajdani Kriterion-könyv, akár verseskötet negyvenezres példányszámára. Arra viszont igen, hogy például a 2012-es szép könyvek versenyében Budapesten és Marosvásárhelyen is díjat nyert Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben az itthoni médiában és a még könyvet vásárlók közt távolról sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet a szakértők és a „jobb olvasók” szerint megérdemelt volna.) Most hátha sikerül jobban felhívni a figyelmet, például Csiki László máig kiadatlan, kitűnő regényére, amelyet negyven évvel ezelőtt a Ceauşescu-diktatúra cenzúrája tiltott el a megjelenéstől, ám csak most került elő, padlásról, zsákból a Hazugok szigete egy gépiratos példánya. És persze reménykedünk abban is, hogy a Kolozsvári Magyar Napokra elkészülő, az eddigi Kolozsvár-könyvektől koncepciójában eltérő könyvecskénk kedvére lesz az itt élőknek, itt tanuló fiataloknak és az idelátogatóknak.
Legtöbbet a harmadik könyvről kellene – kell majd – beszélnünk, hiszen szinte egyebet sem lehet hallani a médiában, mint a nemzeti érdekek s a nemzetek fölötti intézmények folyamatos konfliktusát. Frusztráció, globalizáció és más ilyen furcsa-új fogalmak fordulnak sűrűn elő a vitákban (idegen szavak és „idegenszívűség”? – kérdezhetnénk rá cinikusan). Normalitást emlegetek ebben az április végi „Kötelékek”-ben. Nos, itt aztán, nemzeti önismeretről szólva, igazán szükség volna a normalitásra, politikai konjunktúrákon túlnéző és túllátó véleményekre, érvelésre. Érdemi párbeszédre. Ha Komp-Press tervünk beválik, különböző alapállású szakemberek, történészek, politológusok, írók, publicisták megszólításával elkészül ez a gondjainkba bevilágító kiadvány 2013 végéig.
Díjazottak között
Az EMKE idei közgyűlésén, az azt követő díjkiosztáson, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében jó volt jelen lehetni, hallgatni a 2013-as kitüntetettek érdemeit, tapsolni a díjak átvevőinek. Általában minden évben találtunk olyanokat, akiket örömmel, valós elismeréssel köszönthettünk, de az idei különösen szerencsés választásnak sikerült. Színészeink, szám szerint négyen (Panek Kati, a sepsiszentgyörgyi Pálffy Tibor, valamint a most előadóművészként méltatott Rekita Rozália és Jancsó Miklós), méltóképpen előtérbe kerültek, s a színházi kötődések szintén elhangzottak a főként tévésként ismert és elismert Csép Sándor post mortem életműdíja kapcsán. Az EMKE ugyanakkor – nevében benne van – a közművelődésben szerepet vállalókra, általában kevésbé a média figyelmének középpontjában állókra „hivatalból” gondol; és ahogy ezúttal hallhattuk, jól gondolt. A kórusművészetben járatosabbak a megmondhatói, mit köszönhet Kolozsvár és vidéke a Guttman családnak (Tóth Guttman Emese a 2013-as díjazott); a képzőművészeti élet szervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban pedig grafikusként is szépen teljesítő Székely Géza kapta a megérdemelt elismerést. (Az Apáczai Galéria iskolai tárlatai szinte hihetetlen sűrűséggel, sok jó művészt is mozgósítva követik egymást.) És Kolozsvárról indult valamikor (pontosan abból a Kajántóból, amely a nemzetközi hírre jutott feltaláló mérnököt, Kelemen Árpád professzort is adta nekünk) a ma Temesvárt élő, nem csupán a helytörténeti kutatásban, de a kortárs képzőművészetért is hatásosan tevékenykedő Szekernyés Jánost. (Ne felejtsük: mind Kelemen, mind Szekernyés a Református Kollégiumból lett egykori 2. számú Állami Magyar Fiúlíceum diákja volt.)
Ha már iskola
Az „ahol élünk” mindenütt, Kolozsvárt pedig hangsúlyosan az iskolákat is jelentette, jelenti. Érdemes visszatérni Herédi Zsoltnak a Szabadságban közölt eszmefuttatására (Sznobizmus versus gyakorlatiasság. 2013. április 17–18.). A már nem is olyan ifjú Herédi saját tapasztalatainak felidézésével érdemleges dolgokat mond az iskolaválasztás jelenkori problémáiról, a külvárosi magyar tagozatok helyzetéről, ezeknek az iskoláknak a fontosságáról. Főként arról, hogy mit jelenthet a gyerekek gondolkodásmódjának, magatartásának az alakulásában a „vegyes” környezet, adott esetben a román nyelv korai megismerése. Biztos lesznek, akik vitatni fogják Herédi Zsolt állításait, ellenérveket sorolnak, például a központi iskoláink kiemelt szerepe mellett (és nem alaptalanul). Egy mondatot, egy meggondolkoztató érvet átmásolok ide H. Zs. fejtegetéséből: „Tapasztalatom szerint abban, hogy az erdélyi vagy a felvidéki magyarok jobban alkalmazkodnak, boldogulnak Nyugaton (és többen jönnek haza az összegyűjtött tőkével, illetve tapasztalattal), nagy szerepet játszik az, hogy nem egy olyan zárt kultúrában nőttek fel, mint a magyarországiak.”
Dilemmáink
Egy hosszabb fejtegetés és egy apró hír a bukaresti Dilema veche hasábjairól, április második feléből. Andrei Pleşu az írás hatalmáról elmélkedik – ami tulajdonképpen nem is létezik. Ő csak látleletet tud adni, a „kezelés” már a hatalom dolga. (1989 decembere után Pleşu kétszer volt kormányban, egyszer művelődési, majd külügyminiszterként.) Jelenleg annyit tehet, hogy ír – és ezt tényként, tettként könyveli el.
Sokkal meglepőbb a kis hír, a hetilap utolsó oldalán: az Országos Audiovizuális tanács (CNA) futóversenyt szervez gyermekeknek, és ezt így reklámozza: „Fugi de la TV, participă la Crosul CNA”. Vagyis fussanak a tévétől – ami ugye furcsa felhívás éppen a televíziózást felügyelő román hatóságtól.
Egyre gyakrabban gondolom, hogy hasonló felhívást lehetne intézni román és magyar (magyarországi) televíziók felnőtt nézői felé is.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Rangos vetélkedő
Kitörő örömmel vette át a legtöbb pontszámot szerzett iskolának járó díszes kupát szombaton a Nagy Mózes Elméleti Líceum lelkes és népes csapata. A kézdivásárhelyi középiskolában egy évig őrzik a trófeát, amelyet a Magyar Tannyelvű Középiskolák VIII. Országos Tantárgyversenyén szereztek, s nevük felkerül a kupára. A vetélkedőt május 11-én, szombaton tartották a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, ahol kilenc megye 29 középiskolájának 250 diákja mérte össze tudását hat tantárgycsoportból. A második helyen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a harmadikon a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum csapata végzett.
A vetélkedőt nyolc évvel ezelőtt erdélyi oktatók álmodták meg, kezdeményezték és tartják meg minden évben Marosvásárhely rangos középiskolájában. A szervezőknek sikerült hagyományt teremteni, ezt bizonyítja, hogy évről évre többen szállnak versenybe – mondta köszöntőjében a fővédnök, Markó Béla szenátor, aki szerint a vetélkedő lehetőséget teremt az erdélyi magyar szellemi hagyományok felmutatására. A helyszínen pedig a Bolyaiak példája azt igazolja, hogy akaraterővel lehet teljesítményt elérni, s a tudás birtokában a nagy igazságok is kétségbe vonhatók.
A Haller Béla tanár vezette nyitóünnepségen Szabó Csilla, az Oktatásügyi Minisztérium tanácsosa, a tanfelügyelőség, a helyhatóságok képviselői, Bálint István iskolaigazgató és Oláh-Gál Róbert egyetemi tanár, a verseny elnöke köszöntötte a résztvevőket. Az ismert Bolyai-kutató elmondta, hogy Bolyai János tevékenységében van még feltárnivaló, s az eddig elvégezett munka folytatására biztatta a fiatalokat.
Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja – hangzott el az elnök biztatása a díjkiosztó ünnepségen, ahol a zsűrik képviselői értékelték a diákok teljesítményét és ismertették a legjobb helyezést elértek nevét, iskolájukat, felkészítő tanárukat. A díjkiosztást megelőzően minden részt vevő iskola diák és tanár képviselőjét a színpadra szólították, s emléklappal valamint egy kis csomaggal jutalmazták meg. A tantárgyverseny színvonalát jelzi, hogy az informatikavetélkedő nyertesei a Sapientia EMTE marosvásárhelyi műszaki karának bármely szakára felvételi nélkül beiratkozhatnak, a földrajz- és történelemvetélkedő nyerteseit pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem földrajz, kulturális turizmus, történelem, régészet, levéltárosi, művészettörténelem, nemzetközi turizmus szakán veszik fel a versenyen elért eredményük alapján. A zsűrik élén neves egyetemi tanárok álltak Kolozsvárról, Marosvásárhelyről és Csíkszeredából.
A Nyárádi Erasmus Gyula növény- és állatbiológia vetélkedő eredményeit dr. Fodorpataki László, a BBTE docense értékelte, s az írásbeli feladatok megoldása mellett kiemelte az állatok viselkedését egyéni megfigyelés alapján bemutató dolgozatok színvonalát. Növény- és állatbiológiából az első helyen Bíró Enikő (tanár Fehér Katalin), a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákja végzett. Madaras Barna bolyais diák (József Éva tanítványa) a második lett. Anatómia és élettanból Harsa I. Mihai-Iuliu (Székely Mikó Kollégium, tanár Csia Emese Kinga) kapta az első díjat. Nagy Zsuzsanna a Bolyaiból (József Éva diákja) a harmadik lett.
Nagy műgonddal, szépen kidolgozott tételeket bírált el a Teleki Sámuel országos középiskolai földrajzverseny zsűrije – számolt be dr. Nagy Egon, a BBTE docense. Általános természetföldrajzból Gábor Ibolya (Márton Áron EL – tanár Gidó Mária) írta a legjobb dolgozatot, humánföldrajzból Kerekes Anna Hajnalka (Kölcsey Ferenc Főgimnázium – tanár Tar István).
A Kalkulusz országos informatikai tantárgyverseny programozói vetélkedőjét elemezve dr. Antal Margit, a Sapientia EMTE adjunktusa örömmel mondta, hogy a programozói szakon megkétszereződött a résztvevők száma. A legjobb eredményt Vass Péter (Nagykárolyi EL – Muszka Ágnes tanítványa) érte el. Az alkalmazói vetélkedőt Székely István (Salamon Ernő EL – tanár Csiki Zoltán) nyerte.
A Societas Humana társadalomtudományok versenyének mérlegét Láday Zoltán tanár foglalta össze. Az Üzleti tervek verseny élére a legjobb vállalkozói tervvel a Székely Mikó Kollégium két diákja, Krecht Rudolf és Szigeti Botond került (tanáruk Szabó Anna). Barabási Róbert Csaba és Szabó Tamás, a marosvásárhelyi Elektromaros Iskolaközpont tanulói (tanár Dósa Zsolt) dicséretet kaptak. A társadalomtudományokból írt szakdolgozatok egyharmada kiváló minőségű volt – számolt be dr. Kósa István, a Sapientia EMTE csíkszeredai karának dékánhelyettese, majd ismertette az első helyezettek nevét. Az élen Mihály Imola, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum diákja (Erdei Ildikó tanítványa) végzett.
A Historia Nostra történelmi vetélkedő témája a magyarság (1699–1848 közötti) történelme volt. A díjazottak nevét dr. Rüsz Fogarasi Ildikó, a BBTE Történelem-Filozófia Karának dékánhelyettese jelentette be. A legjobb dolgozatot Dósa Helga, a marosvásárhelyi Református Kollégium tanulója írta (tanár Benedek Zsolt). A bolyais Nemes Szilárd (tanár Hajdú Zoltán) dicséretet kapott.
A Fabinyi Rudolf kémiavetélkedő mérlegéről dr. Donáth Nagy Gabriella, a MOGYE Gyógyszerészeti Karának adjunktusa számolt be, s az első helyezetteknek Zayzon Zsuzsanna, a Richter Gedeon Gyógyszergyár ajándékát is átadta. Általános és szervetlen kémiából Csomós Attila (Nagy Mózes EL, tanár Rozsnyai Árpád), szerves kémiából Léva Norbert (Nagy Mózes EL – Rozsnyai Árpád) vitte el az első díjat.
Nagyszerű vetélkedő volt, zárta az értékelések sorát a rendezvényt támogató oktatási minisztérium tanácsosa, Szabó Csilla, aki jövőre meglepetést helyezett kilátásba.
Befejezésként soroljuk fel, hogy kik működtek közre a Magyar Tannyelvű Középiskolák VIII. Országos Tantárgyversenyének szervezésében: dr. Bálint István igazgató, Horváth Gabriella igazgatóhelyettes, József Éva biológia-, Molnár Zoltán földrajz-, Fejér Magdolna informatika-, Láday Zoltán társadalomtudomány-, dr. Borsos Szabolcs filozófia-, Hajdú Zoltán történelem- és Patek Enikő kémiatanár. A rendezvényt a szaktárca mellett a polgármesteri hivatal, a Sapientia EMTE Környezettudományi Tanszéke, a BBTE és a Richter Gedeon Románia támogatta.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Arany János-díj dr. Weszely Tibornak
"A Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint... kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért" a Magyar Tudományos Akadémia Arany János- életműdíjával kitüntetett dr. Weszely Tibor nyugalmazott egyetemi tanárt köszöntötték hétfőn este a Bolyai Tudomány és Technika Házában tartott baráti összejövetelen. Csegzi Sándor jelképes ajándékot, egy Bolyai- kéziratok alapján készült grafikát adott át az ünnepeltnek. Bár arra kérte Weszely Tibort, hogy életéről beszéljen, a téma a Bolyaiak által képviselt emberi értékek fontossága volt.
Úgy élt, mint a pisztráng, az örvénnyel szemben úszva próbálta az újat keresni – mondta Bolyai Jánosról többek között Weszely tanár úr, az akadémia köztestületi tagja. Amit a saját életéről nem mondott el, azt megtették helyette volt osztálytársai, barátai, egykori tanítványai.
Nemcsak a matematikát tudta és szerette, sportban is kiváló volt. 1954-ben az iskola négyszer százas stafétacsapatával országos döntőt nyert Bukarestben. A kutatómunka mellett sokat kirándult és utazott, osztálytársaival bejárta az erdélyi havasokat – derült ki többek között Balás Árpád hozzászólásából. Buksa Éva-Mária a volt tanítvány nevében olvasta fel a Bolyaiak és Weszely Tibor méltatásáról szóló, idézetekben gazdag szövegét. Kirsch Attila, a Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körét képviselve a közösségi életben és munkában mindig részt vevő társat köszöntötte. Sebestyén Júlia tanárnő arra az érdemére hívta fel a figyelmet, hogy akkor kezdte kutatni a Bolyai-hagyatékot, amikor az veszélyes vállalkozásnak számított. Ma Vályi Gyuláról, a vásárhelyi születésű kiváló matematikusról sem emléktábla, sem szobor nem állna, ha Weszely Tibor nem írja meg az életéről szóló könyvet – tette hozzá. 1990-ben a Bolyai Farkas középiskola önállóságáért a Nemzeti Megmentési Front városi szervezetében politikai szerepet vállaló tanár kitartását emelte ki hozzászólásában Smaranda Enache. Spielmann Mihály történész, aki negyven éven át követte Weszely Tibor munkáját, a kutató szorgalmát méltatta: évtizedeken át reggel 8-kor az első olvasója volt a Teleki Tékában őrzött Bolyai-kéziratoknak. Az ünnepségről szóló beszámolót a Weszely Tiborral készült beszélgetéssel folytatjuk.
– Milyen útravalót adott az Érchegységben levő szülőhely, Brád?
– Az első-második elemit román iskolában jártam, mert a magyart akkorra már megszüntették. Brádon Közép-Európa talán egyetlen aranymúzeuma látható. Édesapám építészként a gurabazai MICA részvénytársaság aranybányáinál dolgozott. Szép kicsi magyar közösség élt akkoriban ott, de a római katolikus templomban, ahol valamikor Márton Áron püspök bérmált meg, ma két nyelven tartják a misét. Családunk 1945-ben költözött Marosvásárhelyre, a magyar világ reményében.
– Az iskolai évekről már beszélgettünk; hogyan tudott Weszely Tibor a bukaresti tudományegyetem légkörébe beilleszkedni?
– A tiszta matematika szakot végeztem el 1959-ben, s kiváló professzoraim voltak. Mivel rendszeresen írtam cikkeket és példákat a Kolozsváron szerkesztett Matematikai és Fizikai Lapokba, ígéretet kaptam, hogy felvesznek a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem geometriai tanszékére gyakornoknak. Csakhogy 1959 februárjában bekövetkezett az egyesítés, amely a magyar tannyelvű egyetem megszűnését jelentette. Mivel kitűnő eredménnyel végeztem, a bukaresti egyetem geometria és topológia tanszékén ajánlottak gyakornoki állást. Két hónapot töltöttem ott, de úgy éreztem, nem tudok a fővárosban maradni. Ötévi távollét után már nagyon vágytam haza, s örömmel fogadtam el Kozma Béla igazgató, volt magyartanárom ajánlatát, hogy a Bolyai Farkas középiskolában tanítsak.
Három év múlva megalakult a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola, s 1963- tól a matematika tanszéken alkalmaztak, s ott kezdtem el a tudományos kutatómunkát is. 1971-ben a bukaresti egyetemen védtem meg doktori dolgozatom, amit Vektormezők zárt differenciálható tereken címmel a globális differenciálgeometriából írtam. A doktori cím megszerzése nyomán kezdtem el a Bolyaiak munkásságának a tanulmányozását.
– A főiskolán sem maradt sokáig, hisz közbejött a marokkói kitérő. Miért vállalkozott a vendégtanárságra?
– Nagyon szerettem utazni, s mivel kérésemet a tanügyminisztériumban jóváhagyták, a rabati Al- Laymoune líceumba kerültem, ami nagyon elit iskolának számított. Oda járt II. Hasszán fia, Marokkó jelenlegi királya, akinek az igazgató minden alkalommal kezet csókolt. Kétévi ottlétem alatt bejártam egész Marokkót, s hazatéréseimkor két alkalommal összejártam Európát. Életem legszebb évei voltak.
Amikor hazatértem Marokkóból, elhatároztam, hogy Farkas után János matematikai munkásságát is meg kell írnom. Másfél éven át naponta nyolc órát dolgoztam a könyvön. Bolyai János matematikai munkásságának a feldolgozása mellett az is foglalkoztatott, hogy kézirataiban nagyon sok a filozófiai rész, s a nyelvészetet is kedvelte. Célja a magyar nyelv megreformálása, egyszerűbbé tétele volt. Szándéka szerint a tökélyes munkához tökélyes nyelv szükségeltetik, s ennek megalkotásával is próbálkozott.
– Mindez a Vince Kiadónál megjelent Bolyai János. Az első 200 év című könyvben olvasható, amelyben Bolyai János egész pályafutása megelevenedik. Miért nem adták ki ezt az összefoglaló, olvasmányos könyvet Erdélyben is?
– Nem volt annyi pénzem, hogy az itthoni kiadását finanszírozzam. Nagy örömmel tölt el viszont, hogy Manfred Stern német matematikus lefordította német nyelvre, ahogy a beszélgetés első részében megemlítettük, s a világ legtekintélyesebb tudományos kiadója, a Birkhäuser Verlag adta ki. Azért örülök, hogy német nyelven is megjelent, mert tárgyilagos módon sikerült tisztáznom a prioritási vonatkozásokat Bolyai János felfedezése kapcsán.
A nem-euklideszi geometria megteremtőjeként a tudomány Carl Friedlich Gauss, az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij és Bolyai János nevét említi. Többen a két utóbbit, az orosz és volt szovjet írások azonban csak a Lobacsevszkij nevét. Az emberi jóérzés megköveteli a tények pontos számbavételét. Alaposan átolvasva és elemezve a három tudós erre vonatkozó írásait, arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János korábban volt birtokában a párhuzamossági kérdés helyes megoldásának, az új geometria kidolgozásának. Lobacsevszkij egy évvel hamarabb közölte munkáját, mint Bolyai János, így a közlés prioritása az övé, a feltalálás elsőbbsége viszont a Bolyai Jánosé, ezért mindkettőjüket ugyanolyan hely illeti meg a párhuzamossági probléma végleges megoldásából eredő új geometria történetében.
– Mi volt a legérdekesebb tény, amire a Bolyai- kutatás során rájött?
– Amikor Farkas megszerezte Lobacsevszkij művét és elküldte fiának, Jánosnak, aki akkor írta meg nagyon komoly kéziratát, az Észrevételeket, magyar nyelven, s elismerte Lobacsevszkijről, hogy zseni, de ugyanakkor megjegyezte, hogy művének 27. paragrafusában szarvashibát követett el. Paul Stäcker, aki 1913-ban az első monográfiát írta a két Bolyai munkásságáról, azt állította, hogy János igazságtalanul támadta az orosz matematikust. Benkő Samu könyvének negyedik kiadásában (Bolyai János vallomásai) hasonlót állít, pontosabban, hogy a 27. paragrafussal kapcsolatos bírálatokban nem volt igaza. Elolvastam Lobacsevszkij művét, Bolyai bírálatát, Stäcker és Kagan állításait, s arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János kifogása jogos, Lobacsevszkij hibásan mérte a lapszöget. Topológiailag hibás, ugyanis ívmértékkel és nem gömbfelületmértékkel kell mérni. Könyvének negyedik kiadásában, ami a Mundusnál jelent meg nagyon szép kivitelezésben, Benkő Samu mindezt csak az előszóban tüntette fel. Ha matematikusként nem győződtem volna meg Bolyai János igazáról, a mellette szóló sorokat nem írtam volna le.
– Kutatóként valóban az volt Weszely Tibor törekvése, hogy pótolni próbálja azt az elismerést, elismertetést, amit a kiváló matematikus élete során nem kapott meg.
– Marosvásárhely polgárai nem is sejtették, hogy azon a hideg januári napon kit temettek el a város református sírkertjében. A temetésén csak két (egyesek szerint három) civil kísérte el utolsó útjára a kötelezően kirendelt katonai kíséreten és a papon kívül. 33 évvel halála után a teljesen jeltelen sírhelyet akkor fedezték fel, amikor már kezdett világhírűvé válni, és Schmidt Ferenc eljött Budapestről, hogy a sírját megkeresse. Ezer szerencse, hogy még élt Szőcs Júlia, a munkában megöregedett cseléd, aki meg tudta mutatni a helyet, ahol Jánost eltemették, s ahol már csak a gyom nőtt. 1911. június 7-én, Bolyai Farkas és János holttestének az exhumálása idején még élt fia, Bolyai Dénes, aki elmondta, hogy édesapját katonai egyenruhában temették el, s amikor felbontották a sírt, ez beigazolódott. 1894-ben helyezték el az emlékkövet a Matematikai és Fizikai Társaság gyűjtése alapján. Egy évvel később érkezett Marosvásárhelyre az Egyesült Államokból George Bruce Halsted, aki angolra fordította az Appendixet, s milyen szégyen lett volna, ha a sírhelyet nem találja meg. Ahogy említettem, 1911-ben a két sírt felnyitották, a két holttestet exhumálták, elkészítettek két érckoporsót, az egyikbe János, a másikba Farkas maradványait helyezték, a koponyacsontokat kivéve. Ezeket Hints Elek akkori kórházi főorvos vette át, kezelési és tanulmányozási célzattal, aki távoli rokona volt a Bolyaiaknak. Ünnepélyes temetés keretében 1911. június 7-én délután 5 órakor Bolyai Farkas régi sírhelyét kiszélesítve temették közös sírba őket.
– Bolyai Farkas felesége, János édesanyja Domáldon nyugszik. Miért?
– A kolozsvári Farkas utcai templomban tartott házasságkötésük után kiköltöztek Farkas domáldi birtokára, ott töltötték a mézesheteket, s gazdálkodtak, amíg Farkast meghívták a református kollégiumba tanítani. Halála előtt, 1821 augusztusában Benkő Zsuzsanna, aki sokat betegeskedett, arra kérte Farkast, hogy vigye el oda, ahol életében a legboldogabb volt.
– Weszely Tibor nagy megvalósításának tartjuk, hogy Domáldon áll a kopjafa, amely Bolyai Farkas feleségének az örök nyughelyét jelzi. Talán nem érdektelen emlékeztetni arra, hogy Bolyai János szülőanyjának milyen nehézségek közepette sikerült síremléket állítani.
– A székelykeresztúri diákok faragták, de a felállítását nem engedélyezték a hatóságok, mert a sír nem a temetőben van. Mivel abban az időben az Országos Matematikai Társaság központi vezetőségének a tagja voltam, s a megyei titkára is egyben, Székelyudvarhelyen a segítségemet kérték, hogy a négy éve elkészült kopjafát felállítsák. Bukarestben beleegyeztek, de a megyei szocialista nevelési tanács jóváhagyására is szükség volt. Az elutasítás szövegére most is emlékszem, az állt benne, hogy Árkosi Benkő Zsuzsanna nem érdemelte ki, hogy "obeliszket" állítsanak az emlékére Domáldon. A Metalotehnica vállalat vezérigazgatója, Kiss Bici, aki osztálytársam volt, a tartományi pártbizottság vezetőségi tagjaként, azt tanácsolta, hogy állítsam fel. Én is úgy gondoltam, hogy két lehetőség van: ha megengedik, felállítjuk, s ha nem, akkor is. Domáldon a néptanács titkárával tudtam szóba állni, akinek bemutatkoztam, hogy a Pedagógiai Főiskola tanára és a Matematikai Tudományok Országos Társasága központi vezetőségének a tagja vagyok. Talán úgy értette, hogy a központi bizottságtól érkeztem, s teljesítette a kérésemet, hogy biztosítsanak egy hernyótalpas traktort, ami a másfél tonna betonanyagot felviszi a domboldalra. Másnapra egy Gál nevezetű traktoros állt rendelkezésünkre, s a költségeket a saját zsebemből álltam. Hívtam Illyés Ferenc fizikatanárt, aki a kopjafát kifaragtatta a diákokkal. Bár egyesek szerint a tetőn volt a sír, Ágoston Albert, akinek a fia állatorvos volt Domáldon, tudta, hogy pontosan hol található. Mivel semmi jel nem volt, végül Illyés Ferenc egyik diákja segített ki, aki régésznek készült. Egy lapátot kért, s mindkét helyen leásott, majd kijelentette, hogy egészen biztos azon a helyen van a sír, ahol én mondtam, mert ott a geológiai rétegek fel vannak bolygatva. Amikor az alapot ástuk, már jelentek meg fadarabok, de nem akartunk kegyeletet sérteni. Az előre kiöntött betondarabokból összeállítottuk az alapot, s egy Orbán nevű fiatal mérnök vezetésével heten segítettek az alap és a kopjafa felállításában, amelyre rákerült Benkő Árkosi Zsuzsanna neve és az 1778–1821-es évszámok. Édesapámmal készítettem egy bádogtáblát, amire feketével románul is ráírta, hogy ki nyugszik a sírban. 1994-ben a tábla le volt szakítva.
– Milyen tervei vannak még Weszely Tibornak?
– Nem tudom, sokat dolgoztam, szeretnék egy kicsit élni is még – mondja a kertben, ahova a fák lombjain átszűrve hallatszik fel a város zaja, de a későbbi napok kavargásából kiderül, hogy számos teendői és vállalásai mellett még korántsem fogja abbahagyni, amit tulajdonképpen nem is lehet. Ahogy a vele folytatott beszélgetést is csak megszakítani sikerült, de befejezni nem. Nem csoda, hogy Kiss Sándor Szatmárnémetiben élő matematikus könyvet írt az életéről és munkásságáról.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Felvonulást tartanak május 30-án a diákok jogaiért Kovászna megyében
Az Erdélyi Magyar Ifjak és a háromszéki diákok nincsenek megelégedve azzal, hogy Remus Pricopie tanügyminiszter úr csak egy egyszerű szóbeli ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy elkezdik visszafizetni az ingázó diákoknak járó utazási bérletek árát.
Rosszallásunkat fejezzük ki, mert az Oktatási Minisztérium nem tett komoly lépéseket az ügy előremozdítása érdekében. Márciusban azt nyilatkozták, hogy az országnak még nincsen költségvetése és legyünk türelemmel. Két hónap múlva, májusban megpróbálták a szállítási cégek nyakába varrni a dolgot és a megemelkedett költségekre hivatkozva hárítottak. Véleményünk szerint húzzák az időt, hogy jöjjön a vakáció. Ezen említett okok miatt nem hiszünk a tanügyminiszter úr ígéreteiben, ígéretek, melyeket az elmúlt három hónapban sem tartottak be, így a tiltakozások folytatása mellett döntöttünk.
Országos szinten több mint 200.000 diák van ebben a helyzetben, ezek az ingázó diákok saját pénzükkel fizetnek az ingázásért.
Csütörtökön, május 30-án Kovászna megye négy városában, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Baróton és Kovásznán déli 14 órakor tüntetésekre kerül sor, melyek a Felvonulás a diákok jogaiért címet viselik.
Felháborítónak tartjuk ugyanakkor, hogy miközben pénzhiányról nyilatkoznak a minisztériumban, tudomásunkra jutott, hogy az Oktatási Minisztérium 8 millió eurót fizetett ki haszontalanul, 5 millió euróval költve többet a reális értéknél számítógépes programokra. A szerződés teljes értéke 13,9 millió euró volt, ebből 8,8 millió eurót már kifizettek, 5 millió eurót 2013 június 24-30 között kellene kifizessenek.
Ezzel a pénzzel 179.259 darab ProDesktop programot vásároltak, miközben az országban csak 107.779 használatban levő számítógép van az iskolákban.
Tiltakozunk a közpénzek haszontalan elköltése miatt, kérjük a miniszter urat, ne utalja át az 5 millió eurót, azaz a júniusi részletet és fordítsa ezt a pénzt a diákok utazási bérleteinek a megtérítésére. Az ország más megyéiben is elkezdődtek a tiltakozások, Brassó megyében két, Maros megyében négy, Hargita megyében pedig még több iskolában zajlik az aláírásgyűjtés, kezdődik a japán sztrájk és a tüntetések.
Kérjük az Oktatási Minisztériumot, hogy tartsa be a 291/2006-os törvényt és fizesse ki az utazási bérletek árát az ingázó középiskolás diákoknak.
Nagyon szükségesnek tartjuk a felelős intézmények közbeavatkozását a probléma megoldása érdekében annak érdekében, hogy az oktatás minősége ne csorbuljon, ne maradjanak ki diákok ezrei az iskolából.
Mi vagyunk az ország jövője, ne játszodjanak velünk! Nem hagyjuk magunkat!
Alulírottak követeljük az Oktatási Minisztériumtól, hogy a vidéki (falusi) ingázó diákoknak térítsék meg az ingázási bérlet árát, amit a törvény biztosít. Nem tehetnek róla, hogy vidéken élnek és nincs a településükön középiskola, ezért naponta ingázásra kényszerülnek. Ők is egyenlő feltételek mellett akarnak tanulni, ez mégis többe kerül családjuknak. Egyenlő feltételeket akarunk minden diáknak!
Az Erdélyi Magyar Ifjak Háromszéki szervezete
és a
sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum diákjai – 233 aláírás sepsiszentgyörgyi Mihály Vitéz Líceum diákjai – 246 aláírás sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjai – 123 aláírás sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjai – 211 aláírás sepsiszentgyörgyi Református Kollégium diákjai – 122 aláírás sepsiszentgyörgyi Kós Károly Iskolaközpont diákjai – 123 aláírás sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Iskolaközpont diákjai – 97 aláírás sepsiszentgyörgyi Constantin Brancusi Iskolaközpont diákjai – 30 aláírás sepsiszentgyörgyi Berde Áron Iskolaközpont diákjai – 128 aláírás Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont diákjai – 500 aláírás kézdivásárhelyi Apor Péter Iskolaközpont diákjai – 175 aláírás kézdivásárhelyi Református Kollégium diákjai – 146 aláírás kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző diákjai – 229 aláírás kézdivásárhelyi Gábor Áron Iskolaközpont diákjai – 139 aláírás kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum diákjai – 239 aláírás kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum diákjai – 226 aláírás Maksai szülők – 56 aláírás Kovásznai szülők – 24 aláírás MINTA ifjúsági szervezet – 11 aláírás
Összesen Háromszékről: 3058 aláírás
Erdély.ma

Iskolaalapítás román ellenszélben
Dúl a román–magyar vita Marosvásárhelyen az Unirea Főgimnázium kettéosztásáról.
A marosvásárhelyi tanács következő ülésének napirendjére tűzné a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium létrehozását célzó javaslatot az RMDSZ. A szövetség reméli, hogy az iskolaalapítás körüli magyarellenes hisztéria dacára a koalíciós partnerek is támogatni fogják a tervet. Brassai Zsombor megyei elnök szerint egy új magyar középiskola az egészséges versenyszellemet szolgálná, és az egyházi épületben működő Unirea Főgimnáziumnak is jót tenne. A római katolikusok hajlanak a kompromisszumra: amennyiben újra létrehozhatják a kommunista rendszer által felszámolt iskolájukat, az Unirea is az épületben maradhatna.
Az Unirea Főgimnáziumnak otthont adó épületet, amelyben az államosítást megelőzően is tanintézet működött, a rendszerváltást követően visszakapta annak jogos tulajdonosa, az erdélyi római katolikus egyház. Annak ellenére, hogy az egyházi vagyont kezelő Erdélyi Római Katolikus Státus jelképes összeget – négyzetméterenként 1,50 lejt – kért bérleti díjként, és a befolyt pénzt az iskolaépület javítására fordította, a polgármesteri hivatal soha nem törlesztette időben a számláit. Az önkormányzatnak a mai napig is tartozásai vannak az egyház fele.
Közben a főgimnázium kisebbik épületrészének a meghosszabbított bérleti szerződése is lejárt. Ebben a Klastrom (Mihai Viteazul) utcai ingatlanban szeretne az egyház egy új, önálló, magyar nyelvű katolikus iskolát indítani, úgy, hogy a román többségű iskola maradhatna az épület nagyobbik részében. Bizonyos termeket és laboratóriumokat a két tanintézet közösen használna. A tizenkét osztályos iskola a Bolyai Farkas Gimnáziumban tanuló katolikus osztályok átköltöztetésével és az Unireában működő, magyar tannyelvű osztályok átíratásával jönne létre. A román politikum és a hatóságok azonban vehemensen ellenzik a magyar tagozat önállósulását.
Rombolás vagy iskolaalapítás
Corneliu Grosu, Maros megye prefektusa elfogadhatatlannak és nacionalistának nevezte az egyház kezdeményezését. Mint kijelentette, sosem fog egyetérteni egy olyan „romboló kezdeményezéssel, amely a kultúra és oktatás valamely templomában kerítéseket emel vagy szakadást idéz elő". A kormánymegbízottat a város polgármestere, Dorin Florea követte, aki a középkorba való visszatérésnek nevezte az egyház szándékát. Az elöljáró ugyanakkor felkérte az egyházi vagyont kezelő státust, hogy hagyjon fel követeléseivel, és hagyja békében tanulni az egyébként elitiskolának számító Unirea Főgimnáziumban a román és magyar gyerekeket. Az iskolának jelenleg mintegy ezer diákja van, ennek 70 százaléka román tannyelvű osztályban tanul. Az egyházi ingatlant albérlőként foglaló iskola vezetősége is felháborítónak tartja a katolikusok szándékát, és a tolerancia hiányaként értékeli azt.
Peti András, Marosvásárhely egy héttel ezelőtt választott alpolgármestere nem érti azt a pszichózist, ami ez ügy miatt a városban keletkezett, mert szerinte az egyháznak joga van arra, hogy önálló oktatási intézményt hozzon létre részben katolikus, részben világi osztályokkal – főleg a saját épületében, ahol az 1948-as államosításig is katolikus iskolát működtetett.
Az egyház rendkívül fontosnak tartja, hogy Erdélyben végre Marosvásárhelyen is beindítsa a saját iskoláját. Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség általános helynöke Jézusnak a feltámadás utáni, az apostolokhoz intézett szavait idézte: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek – mondta az Úr. A római katolikus egyház tudatában van annak, hogy az evangélium hirdetésének az egyik eszköze az iskola. Nekünk pedig rendkívül fontos a keresztény életre való nevelés." Lapunknak nyilatkozva Potyó elutasította és rosszindulatúaknak nevezte az afféle cinikus megjegyzéseket, hogy nem létezik külön katolikus matematika vagy katolikus irodalom. „Hajdanán a római katolikus kántoriskolában Simon István tanárunk megismertette velünk az összes olyan katolikus írót, aki nem szerepelt a hivatalos tananyagban" – hozta fel a kisszeminárium pozitív példáját a pápai káplán.
Nem adják fel a küzdelmet
A nacionalista hisztériakeltés után a hetekkel ezelőtt még rendkívül derűlátónak bizonyuló Holló László optimizmusa is alábbhagyott. Az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsának az elnöke ma már nem tudja megítélni, mennyi esély van az iskola újjáalakítására. „Tény, hogy mi nem mondunk le a szándékunkról, és folytatjuk a küzdelmet" – jelentette ki lapunknak. Kérdésünkre, hogy amennyiben a nacionalista erők megakadályoznák az iskola beindítását, az egyház lemond a tervéről vagy jövőre újra próbálkozik, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem keretében működő teológia kar tanszékvezetője kifejtette, hogy eszük ágában sincs meghátrálni és lemondani jogos követelményükről. Holló szerint az Unirea Főgimnáziumnak is érdeke lenne kompromisszumot kötni az egyházzal, ha továbbra is a nagyobbik épületben szeretne maradni. „Mi a továbbiakban is teljesen jóhiszeműen, a közös megoldásban gondolkodunk, ami nekünk is, a bérlőnek is előnyére válhat" – szögezte le a docens.
Szintén a békés egyezségben látja a megoldást Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő is. Mint mondotta, bár Romániában a kisebbségi jogok alkalmazásában bármit meg lehet akadályozni, ebbe a kérdésbe a tanfelügyelőségnek szinte semmi beleszólása nem lehet. „Az új iskola létesítését az épület tulajdonosának és a benne működő iskolának kell kérnie. Azt tudjuk, hogy az Unirea iskola vezetősége nem fogja kérni. A döntést mint a tanintézetek fenntartója, az önkormányzat hozza meg" – magyarázta a Krónikának Illés. Kérdésünkre, hogy mi történik abban az esetben, ha az ingatlanban működő állami főgimnázium nem hajlandó átadni a magyar osztályokat, a tanfelügyelőnő nem tudott választ adni. Mint mondta, az oktatási törvény nem fogalmaz egyértelműen.
Peti András is bízik a párbeszédben, szerinte a felek érdeke megköveteli, hogy megegyezésre jussanak, ő alpolgármesterként pedig felvállalja a közvetítői szerepet. Kérdésünkre, hogy milyen mértékben lehet számítani a kisebbségi kérdésekben eddig felemás álláspontot képviselő koalíciós partnerre, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke elmondta, hogy eddig normális hangnemben tudtak tárgyalni a Szociálliberális Unióval (USL). „Úgy tűnik, megértették a kérdés lényegét, ám érezhető, hogy szegregációtól tartanak. Tudtukra adtuk, hogy az épület- és az iskolaügy megoldása közös érdek" – számolt be az eddigi egyeztetésekről Brassai. A szövetség megyei vezetője azonban érzékeli, hogy a román vezetők közül senki nem vállalja fel nyíltan az ügyet. A döntéshozói pozícióban lévők afféle pingpongmeccset játszanak az egyházzal. „Senki nem utasított el, de azon vitáznak, hogy kinek van jogi kompetenciája az iskolaalapítás kezdeményezésében" – mondta el Brassai Zsombor.
Időszerű intézményalapítás
„Ezt az iskolát nem most, hanem évekkel ezelőtt újra be kellett volna indítani" – mondta a Sanctus Emericus Egyesület alelnöke, Bányász Sándor. Az elmúlt években az öregdiákokból álló civil szervezet volt az, amely a leginkább szorgalmazta az iskola újjáindítását. A Gyulafehérvárra küldött beadványokra az érsekség minden évben vagy elutasító, vagy az ügyet halogató választ adott. Egy adott pillanatban az egyház még az épület eladására is hajlott, amit Bányász szerint ma is tisztségben lévő vásárhelyi magyar politikus is támogatott. Egyik, 2009. december 4-én keltezett levelében Jakubinyi György érsek arról tájékoztatta az öregdiákokat, nincs meggyőződve afelől, hogy egyáltalán szükség lenne az épület visszavételére. „Ezért jobb lett volna eladni és az árát befektetni valamilyen hasznosabb dologba. A helyiek érzékenységére való tekintettel ezt nem tettük meg" – ismerte be levelében az érsek.
„Szerencsére időközben az érsekségnek változott az álláspontja, amit Jakubinyi György az egyesületünkhöz címzett levele is alátámaszt. Az érsek úr ebben elismeri, hogy egy adott ponton valóban az épület értékesítésén gondolkodtak, ám látván, hogy Marosvásárhelyen még mindig sokan szívügyüknek tekintik a római katolikus iskola felélesztését, lemondtak az anyagilag jóval kecsegtetőbb tervükről" – fogalmazott Bányász, aki szerint teljesen megalapozott az iskolaalapítási szándék, hisz a helyi magyarságnak a múltban is két, nagy hagyományú középiskolája volt, a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium és a Református Kollégium. Beszüntetésükig a két tanintézet között egészséges versenyszellem uralkodott. Másrészt mindkét egyházi iskola minden nemzet fia előtt nyitva tartotta kapuit.
A római katolikus gimnáziumban érettségizett például a '48-as forradalom egyik román kulcsfigurája, Alexandru Papiu Ilarian is. Az egyház ugyanakkor arra törekedett, hogy a hátrányosabb helyzetű gyermekeken is segítsen. „Ezek után tényleg nem értem azokat a román nacionalisták, akik fűt-fát a magyarokra meg a római katolikus egyházra hordva, azon fáradoznak, hogy az épület tulajdonosát megakadályozzák, hogy az eredeti célra használja az ingatlanját" – mondta el Bányász Sándor. A nyugdíjas történelemtanár emlékeztetett: az egykori Klastrom utcában, a vár és a Bástyasétány felső része között, a vásárhelyi magyarság négy tanintézményt épített. Ezek közül ma kettőt a Petru Maior Egyetem, egyet az Alexandru Papiu Ilarian Főgimnázium használ, ahol magyar tagozat egyáltalán nem működik. „Olyan nagy kérés, ha a negyedik ingatlanban, annak is a kisebbik részében egy magyar iskolát hoznánk létre?" – fogalmazta meg a költői kérdést a pedagógus.
Szucher Ervin

Krónika (Kolozsvár)

Érettségi belülről (Beszélgetés Egyed Péter egyetemi tanárral)
Szervezés és biztonság szempontjából nagyon jól folyik az idei érettségi, a tanárok ismerik és alkalmazzák a szabályzatot, a megkérdezett diákok bizakodóak az eredmények tekintetében, kérdés ellenben, ilyennek kell-e lennie a XXI. századi érettséginek – véli Egyed Péter, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófiatanára, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban működő vizsgaközpont elnöke, akit az első három írásbeli utáni tapasztalatairól kérdeztük.
Egyed Péter: Minden esztendőben a román nyelv és irodalom vizsga okozza a legnagyobb gondot a székelyföldi diákoknak, idén ellenben több tanuló azt mondta, hogy a román tételek megtanulhatóak és tudhatóak voltak, közepes és középnehéz kategóriába sorolták azokat. Nyelvismereti gondok persze most is adódtak, elsősorban a szinonimáknál, de a szótári ismereteknél is. A nyelvismeret kérdése megjelenik a nagy egyetemi központokban is később. Kolozsváron megfigyeltük, hogy a székelyföldi diákok sajátos nyelvi gettóba zárkóznak, egy kis réteg elkezd tanulni románul, de sokan vannak, akik mindvégig nagy problémaként élik meg a multikulturális nagyváros nyelvi összefüggéseit. – Milyen felelőssége, feladata van a vizsgaközpont elnökének? – A központ elnöke elsősorban a jogi hitelességét biztosítja az egész vizsgafolyamatnak, dönt azokban a kérdésekben, amelyek a hatáskörébe tartoznak, legvégül pedig ő írja alá az érettségi diplomákat. Minden nap azzal kezdődik, hogy a felügyelő tanárok megkapják az adott napra vonatkozó útmutatást, kiképzést a technikai lebonyolítás részleteiről. Az a terület, ahol a vizsgák zajlanak, teljesen biztosított, kezdve a kapustól a folyosófelügyeleten át, a termekben két felügyelő tanár tartózkodik, és itt vannak a kamerák. A felvételeket egy ezzel megbízott tanár követi, de a leglényegesebb a visszakereshetőség, mert ezeket a felvételeket megőrizzük. Az állami adminisztráció archiválási szabálya vonatkozik erre, vagyis öt évig kell megőrizni a felvételeket. – Milyen úton jut be a tétel a vizsgaközpontba, és mi az útja a diákokig? – A tétel elektronikusan jut be az iskolába a központi archívumból a vizsgaközpontban biztonsági kóddal felszerelt készülékre. Mobiltelefonon az informatikus megkapja a jelszót, és annak alapján tölti le az archívumból kiemelt tételt. Attól a pillanattól kezdve, amikor a tétel elektronikusan és papír formában is megjelenik, a bizottság tagjai nem hagyhatják el a számukra kijelölt termet, és oda sem léphet be senki egészen addig, amíg a tételeket zárt, lepecsételt és aláírt borítékokba nem helyezik. Ezeket a borítékokat viszi be az elnök és a bizottság tagja a terembe, ahol a diákok előtt felbontja. Minden diák kap egy borítékot, ellenőrzi a biztonsági pecsétet és azt, hogy nincs-e más a borítékban, ezzel veszi kezdetét a vizsga. A magyar diákok megkapják a tétel magyar fordítását is. – Háromszéken két diákot kizártak a román nyelv és irodalom vizsgáról, egyiket a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában, a másikat a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban működő központból, ahol négy iskola közel háromszáz diákja érettségizik. Mi az eljárás az ilyen esetekben? – A vizsgáról való kizárásban is van szerepe az elnöknek. Említett esetben egy felügyelő tanár felfigyelt arra, hogy egy diáknak elektronikus lehallgatóberendezés van a fülében, ami hangot adott ki, ez tulajdonképpen egy jelfogó, amire lehet közvetíteni. Ezt jelezte, később pedig az is kiderült, hogy a mobiltelefon is az illetőnél volt, amit kötelezően le kellett volna tennie a terembe történő bemenés előtt. Ezek alapján ki kellett zárni. Meg kell várni az adott vizsga végét, és csak azután indul az eljárás, ami elég bonyolult. Az érintett diák a Református Kollégium idei végzőse, aki ezen tett következtében egymás után két érettségiről kimarad, leghamarabb jövő ősszel iratkozhat újra be a vizsgákra. – Többször esik szó arról, hogy az információdömping helyett különböző készségek kialakítására kellene helyezni a hangsúlyt az iskolában. Milyennek kellene lennie az ehhez igazodó érettséginek? – Mostanság kezdik elfelejteni, korábban az érettségi a nemzetállam eszköze volt, hogy egy adott műveltségi szintet mutasson fel. Ez a modernitás vívmánya, hogy a művelt elitet igazolhatóan az állam rendelkezésére bocsássa. Manapság az általános műveltségi szintet az elektronikus eszközök használata is befolyásolja. Úgy tűnik, öt-tíz év múlva, a politikai konjunktúrától függetlenül nagyon át kellene gondolni azt, hogy milyen lesz az érettségi a XXI. században. Szerintem az oktatással foglalkozó rétegnek, az értelmiségi elitnek a víziója kell ahhoz, hogy tizenöt-húsz évre előre lássa, milyen jellegű ismeretek, készségek és képességek szükségesek ahhoz, hogy a működő viszonyítási szintet fel lehessen állítani. Van egy európai kultúra, egy európai rendszer, amelyik sajátos képességeket, készségeket fog igényelni. Ehhez is igazodni kell, de az is fontos: aki érettségi után továbbra is tanulni kíván, olyan jellegű ismeretekkel, készségekkel induljon, amelyek lehetővé teszik a folytatást. Ez a nagyobb tét, hisz az információ ma már rengeteg helyről megszerezhető.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyai a legjobb magyar tannyelvű középiskola
A legjobb magyar nyelvű középiskolának számít Romániában a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium, igaz ugyan, hogy Maros megyében csak a dobogó második fokára került.
Jól teljesítenek a bolyais végzősök. Az ország iskoláinak toplistáját az admitereliceu.ro honlap állította össze a 2012-es bejutási átlag, az érettségi átlag és a tantárgyversenyeken elért eredmények alapján.
Az országos toplista csúcsára két bukaresti középiskola került: a Sfântul Sava Főgimnázium az ország legjobb középiskolájának számít 9,15-ös átlaggal, utána a Tudor Vianu Informatikai Főgimnázium következik 9,08-as átlaggal, a képzeletbeli dobogó harmadik fokára pedig a kolozsvári Emil Racoviţă Főgimnázium került a maga 9,04-es átlagával.
Maros megyében az Unirea Főgimnázium a legjobb 8,15-tel, míg a második a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium 8,07-tel. Bár az érettségi eredmények és a tantárgyversenyeken elért eredmények alapján a Bolyai jobbnak bizonyult, a bejutási átlag s a végeredmény alapján végül az Unirea került élre. A megye harmadik helyezettje az Alexaandru Papiu Ilarian Főgimnázium 7,75-ös átlaggal, a negyedik a Mihai Eminescu Tanítóképző 6,85-tel, míg az ötödik helyen a Református Kollégium szerepel 6,73-mal.
A Bolyai az országos ranglistán a 34. helyezett, ezzel azonban a legjobb magyar tannyelvű középiskolának számít, utána a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium (7,48) és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium következik (7,21), előbbi 74. helyezett az országos ranglistán, míg utóbbi 107. lett.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Könnyű tételek, mégis buktak (Érettségi eredmények)
Az országos átlagnál rosszabbak, a tavalyinál némileg jobbak a fellebbezések előtti érettségi eredmények, a vizsgákon megjelent háromszékiek 42,74 százalékának sikerült a záróvizsgája, nyolcszázhatvannyolcan elhasaltak a megmérettetésen.
A tanév eleji létszámhoz (1989) képest hatszáznéggyel (30,36 százalék) kevesebb XII. és XIII. osztályos iratkozott be az idei érettségire, háromszázötvenketten pótvizsgára, hárman ismétlőre buktak, hatvankét tanulót nem zártak le, száznyolcvanheten nem jelentkeztek, de azok sem jelentek meg mind, akik benyújtották iratcsomóikat, ellenben közel háromszáz korábbi végzős is érettségizett, utóbbiak harmada sem érte el a hatos átmenő átlagot. A legjobban az elméleti osztályok tanulói teljesítettek (63,76 százalékos átjutással), a sport-, pedagógiai, felekezeti és művészeti osztályok végzőseinek 33,69 százaléka érettségizett sikeresen, leggyengébb eredményt a szakközépiskolai végzősök értek el (15,13 százalékos átjutással). A magyar tannyelvű osztályok tanulói tizenhét százalékponttal teljesítettek gyengébben a román tagozatosoknál, a magyar diákok alig 37 százaléka vette sikerrel az akadályt, ami elsősorban a gyenge románnyelv-tudásnak köszönhető – derült ki a megyei összesítőből. Tantárgyak szerint az összesített eredmények: román nyelv és irodalom 50,61 százalékos átjutás, magyar nyelv és irodalomból 86,10, kötelező tantárgyból 69,53, a választott tárgyból 77,85 százalék.
Az iskolák eredménylistáján a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Főgimnázium szerepel az első helyen 94,35 százalékos átjutással, az utolsó a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola, ahol a vizsgázók 11,50 százalékának sikerült az érettségije. Az elméleti iskolák közül Kézdivásárhelyen a Nagy Mózes Elméleti Líceum (58,76 százalék), a Bod Péter Tanítóképző (38,46), a Református Kollégium (20,97), Sepsiszentgyörgyön a Református Kollégium (27,69%) eredménye a leggyengébb, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum 83,35 százalékot ért el, a Székely Mikó Kollégium 85,06 százalékot. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban az érettségizők 60, Baróton közel 80 százaléka megbukott, a kovásznai középiskolában vizsgázók 54,26 százaléka érte el a hatos átlagot. A háromszéki eredményekről Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő elmondta, a tavalyhoz képest valamivel jobb az átjutási arány, néhány kivétellel (a Mihai Viteazul Főgimnáziumot emelte ki) nem azt tükrözi, hogy a diákok idén jobban felkészültek, hanem más okai voltak a nagyobb arányú sikeres érettséginek: egyes tantárgyakból különböző tételeket kaptak a vizsgázók, attól függően, hogy milyen szakon végeztek, ami elsősorban matematikából volt nagy előny a nem reál osztályosok számára, a végzősök 30 százaléka különböző okokból nem érettségizett, a gyengébb tanulók közül sokan nem is próbálkoztak. A tegnap megóvott dolgozatokat újrajavítják, a végleges eredményeket pénteken hirdetik ki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi(ért) vagy, te város?
Marosvásárhelyi színek, illatok...
Lecsúszott vagy feltörekvő város lett-e a hajdani Novum Forum Siculorumból? Létezik-e egy "megrögzött" Marosvásárhely? Miért volt szükség a városalapításra, minek köszönheti kiváltságait az egykori "székely sziget" , rászolgált-e az évszázadok során a "mártírváros" megnevezésre, minek tulajdonítható kultúrához érto polgárainak jelenlegi rétegződése, illetve mi helyettesíti a hajdani társadalmi érintkezés tereit? – ezekre a kérdésekre kaphattak várostörténeti mozzanatokban gazdag, anekdotákkal színesített válaszokat az Ariel Napok keretében az Élokönyv Színpad rendezvényeként megszervezett eszmecsere résztvevői. Spielmann Mihály művelődéstörténész, író és Király István rendező kérdezz-felelek játékából két nemzedék izgalmas párbeszéde bontakozott ki, amely Marosvásárhely múltjának és jelenének nagy pillanatait előhíva vitát is generált.
Spielmann Mihály a legrégebbi időkig, a városalapításig pergette vissza a történetet – amely nagy valószínűséggel a honfoglaló magyarok utáni első nemzedékkel kezdődik –, majd évszázados léptekkel közelítette meg az egykori Székelyvásárhelyből lett Marosvásárhely közelmúltját.
A szász városokhoz viszonyítva Marosvásárhely nem volt jelentős város. A Maros folyó partján elhelyezkedő településként az átmenő kereskedelem helyszínéül szolgált. Területét a környező falvak megvásárlásával növelte. Polgárai kézművesek, ugyanakkor parasztok voltak, délelőtt csizmát varrtak, délután földet műveltek – hangzott el a történelmi áttekintő során, majd az is megfogalmazódott, hogy a város elsősorban gazdasági érdemeinek köszönhette kiváltságait.
A Dorin Floreától származó "mártírváros" megnevezés kapcsán négy pestisjárványról, illetve négy tűzvészről és a két, ’70-es évekbeli árvízről tettek említést a beszélgetők.
– Sok erdélyi várost értek hasonló csapások, csak nálunk több dokumentum maradt róluk – jegyezte meg a történész, aki még jól emlékszik az 1970-es áradatra – amely "úgy jött, mint a lórúgás," a lakosságot ugyanis nem készítette fel rá a hatóság, csak akkor szóltak, amikor Régen felől vonult az ár –, és az 1975-ös árvízre is, amelyre az emberek még kevésbé számítottak.
– Nagyon bízott magában a város – mondta Spielmann, majd a faluról betelepülőket magához idomító Marosvásárhely lassú, de biztos növekedését részletezte.
– Az 1950-es évekig kialakult a két város fogalma. Létezett egy hivatalos város, a Dandea városa, illetve volt a polgárság városa, amely az 1920-as kivándorlások miatt gyengült, de mégis elég erős maradt ahhoz, hogy a székelység vezető városa legyen. Vásárhely mindig Kolozsvárhoz mérte magát, nem Udvarhelyhez vagy Sepsiszentgyörgyhöz.
Lefejezett virágkor
A továbbiakban az 1945 előtti és utáni városkép körvonalazódott. A kultúra intézményes keretei ’45 után teremtődtek meg, azelőtt a városnak nem volt színháza – különféle "vándortruppok" érkeztek kétes értékű produkciókkal, olyan is volt, hogy egy színigazgatónak pénzt gyűjtött a lakosság, hogy távozzon –, mindössze két mozi és egy irodalmi kör – a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság – működött, illetve egyetem és múzeum sem létezett. A kultúrvárossá fejlődés fontos mozzanatának számít a Székely Színház megalakulása, illetve az orvosi egyetem Marosvásárhelyre költöztetése, melynek következtében a művészet támogatását lelki szükségletnek érző tanárok és diákok kerültek a városba. 1945 után alakult meg a művészeti líceum, amelyben a mai festőnemzedék kinevelődött, illetve a pedagógiai, tanárképző főiskola, amely a művészet újabb pártfogóit hozta a városba. Fontos várostörténeti pillanat következett be 1954-ben is, amikor a kolozsvári Színművészeti és Zene- Konzervatórium Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven Marosvásárhelyre költözött.
– Míg Bernády korában a civilizációra, 1945-től a kultúrára tevődött a hangsúly, Marosvásárhely komoly kultúrvárossá lett. A diktatúra évtizedeiben a politikum átvette a szerepet, és elkezdődött a kultúra leépítése. Novák Zoltán kutatása szerint ez 1974-től következett be. Ebben az időszakban nemcsak leépült a kultúra, de a kultúra támogatóinak rétege elhagyta a várost. 1989 decembere a fordulópont. Huszonnégy évvel a rendszerváltás után hiszem, hogy akkor sikerült egy hosszú folyamatot, egy romboló tendenciát megállítani – összegzett a történész.
Mínuszok és pluszok
A beszélgetés legizgalmasabb része természetesen a mai Marosvásárhelyről szólt, a "mi nincs ma?" kérdést járta körbe.
– Korábban működtek irodalmi körök a városban, ezek a diktatúra idején kitörési pontot, menekülési lehetőséget jelentettek. Ma ki irányítja a kezdő tollforgatókat, ki hajol le újra? Létezik ugyan számos civil szerveződés, de ezeket gyakran a politikum dominálja, mintha a politikum fejéből pattanna ki az ötlet az egyes szervezetek létrehozására – jegyezte meg Spielmann, majd a Látó irodalmi csapata kapcsán azt nehezményezte, hogy nem tudni, mekkora közönsége van a folyóiratnak, erre vonatkozó felmérés ugyanis nem készült.
A kultúrakedvelő vásárhelyiek rétegződése, az egyes írók, illetve rendezvények körül kialakuló kis törzsközönségek kapcsán Spielmann így fogalmazott:
– Az emberek már nem mindenevők. De ez jó, ez a nagyváros jellemzője, arra utal, hogy van miből választani. Egymásra tevődnek a rendezvények, a könyvbemutatókon elfogynak a könyvek, a színház épülete nem elég a könyvvásár áradatának befogadásához. Nem szabad előítéletekkel lenni a kultúrjelenségekkel szemben. Marosvásárhelyen van kultúrélet, létezik, csak fel kell fedezni – vonta le a következtetést a történész, majd kétértelműen utalt vissza az előadás címére (Marosvásárhely: flekkenkultúra – kultúrtörténet): – Marosvásárhelyen jól lehet lakni, kitűnő a kínálat.
– Mi helyettesíti a régi korzózást, a teret, amely kiveszett? – kérdezte Király István.
– A főtér megszűnt sétatér lenni. Az embereknek van lakásuk, illetve vannak "korcsomák", kávéházak, egyeseket felkap a divat, másokat leejt. A társadalmi lét régi, jó formája megszűnt, ma már nem "üthetem be" magam valakihez bejelentés nélkül. De vannak kis helyi főterek, agorák, és ezek körül kis közösségek alakultak. A társadalmi élet másik formáját a nagy rendezvények jelentik, azokon valósul meg a nagy társas magány.
Az elkövetkező percekben a közönség bekapcsolódásával a fiatal generációk kulturális létformájáról, illetve nemlétéről fogalmazódtak meg vád-, illetve védőbeszédek. Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója az ’50-es, ’60-as évek kultúraigényéről, majd a ’90-es évek eufóriáját követő elsivatagosodásról szólt, ugyanakkor viszont azt is hangsúlyozta, hogy a marosvásárhelyi polgárok 19 éve eltartanak egy könyvvásárt, ehhez fogható teljesítménnyel egyetlen város sem büszkélkedhet. Kiss Éva irodalmi titkár a középiskolások gólyabáljaira, illetve a Református Kollégium négyévente átalakuló, színvonalában mégis állandó kórusára hívta fel a figyelmet, és azt üzente a mai nemzedékek bírálóinak, hogy a fiatalokon nem érdemes számon kérni a 30-40-50 évvel ezelőtti struktúrákat, ők ugyanis újrateremtik a kulturális megmutatkozás lehetőségeit. Spielmann Mihály igazi polgári derűvel válaszolta meg a beszélgetés alapkérdését:
– Igen, Marosvásárhely kultúrváros. Amíg én jól érzem magam a város kultúrájában, és nyugdíjasként is fontosnak érezhetem magam, ezt szubjektíven eldönthetem.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)