Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. január 20.
Soós Zoltán bírálja a Maros megyei tanfelügyelőség döntését
Tiltakozik a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tervezett magyar szakiskolai osztályok beindítását tiltó tanfelügyelőségi döntés ellen Soós Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos, a város magyar polgármesterjelöltje.
„Vásárhelyen fontos a magyar nyelvű szakiskolai képzés fejlesztése. A Református Kollégium tervezete olyan szakok indulását tartalmazza, amelyekre komoly piaci igény mutatkozik. A tanfelügyelőség döntése nem tartalmaz érdemi szakmai indokot. Felmerül a kérdés: amit Kolozsváron lehet, Marosvásárhelyen miért akadályozzák meg?” – tette fel kérdést közleményében az önkormányzati képviselő.
Mint arról beszámoltunk, a tanfelügyelőség azzal indokolta elutasító válaszát, hogy Marosvásárhelyen elegendő számú magyar szakiskolai osztály működik, és ezekre is kevés a jelentkező. A szakhatóság képviselői úgy vélték, új osztályok létrehozása helyett inkább a meglévő szakiskolai központokat kellene erősíteni. Illés Ildikó, a minisztérium alárendeltségébe tartozó intézmény magyar nemzetiségű helyettes vezetője rámutatott, Marosvásárhely helyzete nem hasonlítható össze Kolozsvárral, hiszen Maros megyében nem szüntették be a magyar nyelvű szakképzést, ahogy az a kincses városban történt.
A vásárhelyi református tanintézetben a kolozsvári szakkollégium mintájára, magyar állami támogatással egy mechanika és autóbádogos, valamint egy pék és hentes szakiskolai osztályt indítanának, ám a Maros megyei tanfelügyelőség nem hagyta jóvá a beiskolázási tervet. A tanfelügyelőség elutasító válasza nyomán Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója leszögezte, hogy nem mondanak le a kezdeményezésről, és hosszú távon mindenképp szeretnének egy színvonalas szakképzési központot létrehozni az iskolában.
Simon Virág. Krónika (Kolozsvár)

2016. január 21.
Orbán Viktor Kolozsváron: a kormányfő részt vesz Tőkés István temetésén
A Maszol értesülései szerint Orbán Viktor is részt vesz csütörtökön a január 15-én elhunyt Tőkés István teológiai professzor temetésén. A magyar miniszterelnök beszédet is mond. Orbán Viktor legutóbb 2014. október 3-án járt Kolozsváron. Akkor a Református Kollégium szakiskolájának átadási ünnepségén vett részt.
A kolozsvári Farkas utcai református templomban közel ezer tisztelőjének részvételével kezdődött el Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese, Tőkés László édesapja gyászszertartása. A szertartáson részt vesz Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. A magyar kormányfőt kolozsvári útjára fia, Orbán Gáspár is elkísérte. A gyászszertartáson az erdélyi történelmi egyházak több vezetője, köztük Bálint Benczédi József unitárius püspök, Adorjáni Dezső evangélikus püspök és Kovács István kolozsvári katolikus főesperes is részt vett. A politikusok közül Horváth Anna kolozsvári alpolgármestert és Szilágyi Zsoltot, az EMNP elnökét látta tudósítónk a zsúfolásig megtelt templomban.
A temetési istentiszteleten Papp Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke mondott igét. Beszédet mondott Kató Béla jelenlegi püpök, Adorjáni Zoltán református teológiai tanár, Kovács István főesperes, majd Orbán Viktor is. Megemlékezésében a magyar kormányfő felidézte: Tőkés István a magyar nemzet szétszakadásának korszakában született, és élete során soha nem tudott belenyugodni a nemzet szétszakítottságába.
Tőkés Istvánt a gyászszertartás után a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. Tőkés Istvánt élete századik évében pénteken kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében érte a halál.
Ki volt Tőkés István?
Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.
A gyászoló család a „Templom és iskola” szellemében arra kéri a temetésen részt venni óhajtókat, hogy ne vigyenek koszorút. Az erre szánt összeget a kolozsvári Kétágú-templom helyreállítására, valamint Tőkés István szülőfalujának, Málnás iskolájának támogatására fogadják. maszol.ro

2016. január 23.
"Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

2016. január 27.
Évtizedek óta várt előrelépés a Bolyai líceum épülete ügyében
Az egyház nekifog a javításnak
Amennyiben sikerül megszerezni a szükséges engedélyeket, a nyáron az ingatlan tulajdonosa, a Református Egyház hozzáfog a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium épületének a javításához.
A jó szándék és ezúttal a szükséges anyagi keret is megvan, viszont a folyamatot nehezíti, hogy A kategóriás műemlék épületről lévén szó, a sürgősségi beavatkozásokhoz is műemlékvédelmi dokumentáció és engedélyek sora szükséges. Az ezen a téren tapasztalt bürokrácia pedig jelentősen hátráltatja az egyházat az előrelépésben.
A Bolyai Farkas Líceumnak és Református Kollégiumnak otthont adó épület állaga évről évre romlik, úgymond "tűzoltásként" rendszeresen végeznek ugyan apróbb javításokat, viszont tény, hogy az ingatlan régóta megérett már egy átfogó felújításra. Az ország magyar középiskolái között az élvonalban álló intézmény diákjai, akik hazai és nemzetközi versenyeken nyernek díjakat, megérdemlik, hogy korszerű körülmények között tanuljanak. Dr. Bálint István, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója elmondta, a tetőzet meg van gyengülve, helyenként beázik, ebből a szempontból a bentlakási rész van rosszabb állapotban. Az épület alapja salétromos, a díszterem tetőzete meg van repedve, a homlokzatról pedig mállik a vakolat – sorolta a megoldásra váró gondokat az intézmény vezetője.
Mindemellett biztonsági szempontból talán a legégetőbb probléma a fűtésrendszer korszerűsítése, ugyanis az épületben több mint harmincéves csempekályhákkal melegítenek, ezeken évente végeznek ugyan biztonsági javításokat, viszont a szülők robbanásveszélytől tartanak.
Műemlék épület esetében bonyolódik az eljárás
Lapunk megkeresésére Ballai Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület Püspökségének gazdasági tanácsosa kifejtette, az egyház két éve elkészítette az ingatlan teljes felújítására vonatkozó tervet. A két igazgató, Benedek Zsolt és Bálint István jelezte, hogy gond van az infrastruktúrával, a csatornákkal, a kályhák régiek, a vakolat is mállik a homlokzatról, az egyház pedig ígéretet tett, hogy elvégzik a szükséges javításokat, első lépésben a legégetőbb gondokat orvosolnák. Viszont amióta elindították a folyamatot, akadályok sorozatába ütköztek. Ahhoz, hogy megszerezzék a szükséges engedélyeket, néhány, telekkönyvvel kapcsolatos kérdést kellett aktualizáljanak, ezért a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalhoz fordultak tavaly februárban. A kért bizonylatot azonban csak november végén kapták meg.
– Az épület A kategóriás műemlék, és egy ilyen ingatlanon nem lehet egyik napról a másikra gyors beavatkozást eszközölni a megfelelő engedélyek hiányában. Jelenleg ott tartunk, hogy szerettük volna kérni ezt az engedélyt a teljes tető-, csatornarendszer-, illetve homlokzatjavításra. Ugyanis ez a sürgős, ez jelent potenciális veszélyforrást. De a folyamat már másfél hónapja zajlik, holott a törvény azt mondja, hogy gyors beavatkozás esetén akár 3-6 nap alatt is ki lehet adni ezt az engedélyt egy megfelelő hatástanulmány, dokumentáció alapján. Ezek megvannak, benyújtottuk, de a vásárhelyi hivatalnál, ahová műemlékvédelmi kérdésekben fordulni kell, azt mondták, nem elegendő, teljes felújítási terv szükséges. Mindezek hátráltatnak abban, hogy gyors beavatkozást végezzünk az épületen. Mindenképpen a mi tervünk, a merész és nagy álmunk, hogy idén nekifogunk az épület teljes felújításához. Hiába várunk arra, hogy uniós alapokra pályázhassunk, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal nem akar ebben partner lenni, ezért úgy döntöttünk, elkezdjük önerőből a javítást, ami óriási összeg, 7-8 millió eurós beruházás. A forrásokat megtaláltuk, ha nem is a nyolcmillió eurót, úgy néz ki, hogy ennek közel felét elő tudjuk teremteni forrásokból, pályázati lehetőségekből, valamint támogatók révén, csak engedjék, hogy tegyük a dolgunkat – fogalmazta meg az egyház álláspontját a gazdasági tanácsadó.
Mint mondta, amennyiben sikerül megszerezni a szükséges engedélyeket, a nyári vakációban elkezdik a munkát, és szeptemberig újra tudnák födni az épületet, talán az ablakok cseréjére is sor kerülhetne, bár ez is elhúzódó folyamat, mivel több száz ablakról van szó, és műemlék épületre nem lehet bármilyen nyílászárót tenni. Ezek lennének a gyors beavatkozás címen végzendő legsürgősebb teendők. A továbbiakban pedig sor kerülne a fűtésrendszer korszerűsítésére, felszámolnák a régi csempekályhákat és központifűtés-rendszert építenének ki, ugyanakkor teljesen felújítanák a mosdókat, a bentlakási részt, a szobákat korszerűsítenék.
A bérből származó jövedelemre nem számíthatnak
Mint ismeretes, a Bolyai líceum ügyében évek óta fennálló patthelyzetet az okozta, hogy az egyház arra hivatkozott, nincs amiből javításokat végezzen, mert a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal nem fizeti a bért, az önkormányzat pedig azzal mentegetőzött, miért fizetne, ha az egyház nem javít a körülményeken. Érdeklődésünkre, hogy jelenleg napirenden van-e a város a bérfizetéssel, illetve van-e érvényes bérleti szerződés a két fél között, Ballai Zoltán nemmel válaszolt.
– A polgármesteri hivatal tavaly óta fizeti a bért, viszont azt megelőzően öt évig nem fizetett, így nincs napirenden, nagy elmaradások vannak. Nem szeretnék most összeget említeni, de abba a helyzetbe hoztak, hogy büntetőkamatot számláztunk ki, és ha azt kifizetnék, már abból meg lehetne oldani a gyors beavatkozásokat, ki lehetne cserélni a tetőzetet, de talán még az ablakokat is. Nincsen felújítva a bérleti szerződés, van egy régi szerződés, és azzal, hogy mi számlázunk és a hivatal elfogadja, úgymond éltetjük a szerződést. Minden alkalommal elmondtuk, az iskola sorsa közügy, a vásárhelyiek javát szolgálja, és a célunk az, hogy ebben az épületben az elkövetkező száz évben is iskola legyen. A szülőktől azt kérjük, legyenek türelemmel, mert nem rajtunk múlik. Nekünk is nagyon fontos, hogy gyermekeink a modern kornak megfelelő körülmények között tanuljanak – nyilatkozta lapunknak a püspökség gazdasági tanácsadója.
Menyhárt Borbála. Népújság (Marosvásárhely)

2016. január 30.
Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

2016. február 6.
In memoriam Marosi Barna
„Újságíró vagyok, semmi más” – így vallott magáról Marosi Barna, holott mindannyian tudjuk: kiterjedt, több évtizedes publicisztikai és írói munkássága jóval túlmutat ezen.
Marosi Barna a marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett magyar értelmiségi volt, egy nehéz kor krónikása, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindvégig sajátos értékeink megőrzésére törekedett.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ szervezésében február 12-én 17 órakor a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Marosi Barnára emlékeznek.
A rendezvényen Ötvös József református lelkész és Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista mond beszédet. Közreműködnek Farkas Ibolya, Györffy András és Barabási Tivadar színművészek, valamint Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka és Weber-Csíky Borka Boglárka, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészei.
Marosi Barna 1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben.
Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006). Népújság (Marosvásárhely)

2016. február 11.
A kormányzó emlékét idézték
A Vitézi Rend által a kézdivásárhelyi református temetőben 2013. december 7-én felállított monumentális méretű, Horthy Miklós domborművével díszített kopjafánál a Történelmi Vitézi Rend és a Vitézi Rend képviselői közösen rótták le kegyeletüket a rend alapítójának emléke előtt kedd délután.
Megemlékeztek arról, hogy 1957. február 9-én hunyt el a portugáliai Estorilban vitéz nagybányai Horthy Miklós altengernagy, a Magyar Királyság kormányzója. Horthyról Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus, a Történelmi Vitézi Rend hadnagya tartott rövid méltatást, majd Mike Bernadett, a Református Kollégium tanulója Wass Albert Hová, Uram, hová... című versét adta elő. Az áldás és koszorúzás után ima és himnuszéneklés következett. Hasonló rendezvény zajlott Sepsiszentgyörgyön: a közös temető Hősök parcellájánál az Erdélyi Vitézi Rend (EVR) emlékezett – tájékoztatott Nyáguly Vilmos, a rend sajtóreferense. Dajka Mihály csíkszentkirályi tárogatós nyitó játéka után dr. Székely Zsolt, az EVR törzskapitánya emlékeztetett a kormányzó gazdasági haladást hozó 17 esztendejére, amely alatt „halálából feltámasztotta az akkori Kis-Magyarországot”. Ferencz Botond orbaiszéki hadnagy elmondta Kisfaludi Károly Rákosi szántó című versét. Áldást mondott Bucsi Zsolt Tamás sepsiszentgyörgyi vártemplomi lelkész.
(iochom/kgy. z.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. február 15.
Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették…
In memoriam Marosi Barna
A néhai marosvásárhelyi írónak, újságírónak, publicistának, a Duna Televízió néhai alelnökének, Molter Károly legkisebb fiának emléke előtt tisztelgett múlt hét péntek délutánján a Kultúrpalota kistermében megjelent teljes telt házas közönség.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett emlékesten a ceremóniamester, Barabási Tivadar színművész köszöntötte a résztvevőket, illetve elmondta: Marosi Barna több évtizedes munkássága jóval több volt, mint publicisztika. Első írásait 1951-ben a Vörös Zászló közölte, riportkötetei nagy sikernek örvendtek. A marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett értelmiségi maradt a Duna Televízió elnökeként is.
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a helyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68). 1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai. 1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát. Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006).
Györffy András színművész Karinthy Frigyes előszó című versét mondta el, majd Ötvös József református lelkipásztor beszédét hallhatták a jelenlévők.
– Minden emlékezésben a múlt egy szelete elevenedik meg előttünk. Megjelenik a kor hangulata, színe, illata. Elnémult szavak szólnak újból, és arcok jelennek meg köztünk. Arcok, amelyeken látszanak a lerakódott igazságok és igazságtalanságok, amelyeket el kellett hallgatni – mert mindig voltak és lesznek csak álmokban megélt történetek. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott II. levele negyedik részének hetedik verse volt az egyik lelki kapaszkodónk abban, hogy itt maradhassunk, megmaradhassunk. Kellett legyen egy választott igénk, csak így lehetett élni, túlélni. A cserépedénybe zárt kincs a hit, az ember reménysége. Az ember szeretete. Ezt a huszadik századi erdélyi ember érti a legjobban. A szeretet birtokában nem vagyunk elhagyottak. Ezen életet éljük itt azóta, amióta Molter idejött, majd felnőtt a három fiú a kollégium tanári lakásában. Barna a legkisebb volt, de még elmondhatta: hazajárt hozzájuk az Erdélyi Helikon majd mindegyik jelentős alkotója. Ő pedig hús-vér valóságban élte meg a későbbi változásokat – mondta a számos személyes emlékkel, történettel gazdagított beszéde során Ötvös József.
Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista hozzátette: Molter Károly fia vitathatatlan tekintélynek örvendett diáktársai között.
– A nagy hírű kollégium tanári lakásaként szolgáló épületben otthonra lelt az értelmes szó, a cselekvés útjait kereső párbeszéd. Erdély minden tájáról jöttek ide vendégek, és ide tértek be azok is, akik a magyarországi irodalom képviselőjeként látogattak Marosvásárhelyre. Móricz, Kosztolányi, Tamási lába nyomán lépkedett, aki elsétált a szokatlanul magas ablakok alatt. Szinte érthetetlen volt számomra, hogy Marosi Barna mégis vegyész kívánt lenni. 1950- ben a Bolyai Tudományegyetem kémia szakára felvételizett, és tanárként diplomázott, majd újságíróként helyezkedett el az Előre című lapnál. Nem kezdőként indult, dunai útirajza könyv formájában is eljutott az olvasóhoz. Hamarosan azonban váratlan fordulat következett: kiderült, hogy az adott körülmények között a vegyészi diploma nagyon hasznos lehet az újságíró számára. '58-ban vegyész lett, később a vásárhelyi cukorgyár alkalmazottja. A torz, embertelen diktatúra következménye volt ez. Az '56-os szabadságharc okán a rendszer a fiatal írástudók életébe sorsformáló és torokszorító hatékonysággal avatkozott be. Őt is elnémították, mert eltért a véleménye a hatalométól, és ezt nem titkolta el. Egy évtized után térhetett vissza ugyanazon lap vásárhelyi tudósítójaként. Írásaiban jelentkezik a sokoldalú tájékozottság, a pontos megfigyelés és a tágabb összefüggések ismerete. Olvasmányos mozzanatokra lelünk a mondandóban. A leírói jellegű szövegbe beleszövődnek a magyar történelem színes szálai, ami írásait a szokványos riportok fölé emeli. Úttörő szerepe volt Bernády György emlékének újrafelidézésésében, 1974-ben kötetben is közölte a modern város megteremtőjének gondolatébresztő történetét, a könyv 1993-ban bővített kiadásban ismét megjelent, és közben a Köteles utcai épületben virtuálisan továbbra is jelen voltak azok, akik a század elején oda látogattak. A Marosi Ildikó által ott szerkeszett szövegek hozzájárulnak jelenünk megértéséhez is. Ezt az életművet és életutat csak az adott kor és hely függvényében lehet elemezni. Jellegzetes erdélyi és kisebbségi sors az övé: a szorongató viszonyok egyik csapdahelyzetében nem tudott nemet mondani, és a rákényszerített kompromisszum bénítólag hatott egész életére. A zaklatott sorsú város közelmúltjáról beszél az utca, amelyben lakott. Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették. Kinek emlékét méltatni próbáljuk, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sors könyörtelen szorításában is gyarapították azon értékeinket, amelyek élhetővé formálták az életünket. Akik a kudarcos küszködések sorában is a szellem szavait érvényesítették, ahogy lehetett. E mai városban már az azonos nyelvűek sem tudnak egymással a józan ész szavaira figyelni: elődeinktől azt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan lehet és kell bölcsen cselekednünk – mondta Gálfalvi Zsolt, majd az emlékest második felében Györffy András Marosi Barna Bernády- könyvéből, Farkas Ibolya színművésznő pedig a szerző Megbolygatott világ című kötetéből olvasott fel, majd Bartha Lajosnak, Bartha Ilkának, Barabás Borókának és Weber-Csíky Borka Boglárkának, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészeinek játékát hallhatta az emlékező közönség.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2016. február 23.
Bodor Ádám nyolcvanéves
Tegnap ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Bodor Ádám Kossuth-díjas író. Kolozsvárott született, a helyi Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett.
A diploma megszerzése után a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk lapban, négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. Azóta szabadfoglalkozású író, 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa, majd a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei: Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység. Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetét már Magyarországon publikálta, de az itteni elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. A sajátos irodalmi műfajú, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regényszerű novellaciklus a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja. A mű külföldön is nagy sikert aratott. 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása, melynek fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, egy évvel később jelent meg a Verhovina madarai című, kisebb történetelemekből, elbeszélésmozaikokból panorámaszerűen felépülő regénye.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra korlátozódó cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság légköre és nagyon finom humor jellemzi műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés és a külföldi kritikusok díját is.
Bodor Ádám pályája során több rangos elismerést kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták „a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért”. 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, a Verhovina madarai című regényéért pedig a Szépíró Díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. február 24.
Kiegyezéssel „román” és „magyar” szobor is lesz Marosvásárhelyen?
Egy „román” és egy „magyar” szobor felállítását készül megszavazni csütörtök délután a marosvásárhelyi önkormányzat.
z első lényegében egy szoborcsoport, mellyel az Erdélyi Iskola mozgalom képviselőinek állítanának emléket a vár mellett. Ennek a makettje már el is készült, és a városháza első emeleti folyosóján tekinthető meg – azoknak, akiket a kapus felenged. „Cserében” az RMDSZ Bethlen Gábor egészalakos szobrát kéri a főtér alsó részébe.
Amint beszámoltunk róla, a szövetség már meg is hirdette a pályázatot, melyre április derekáig lehet jelentkezni. A szövetség még az őszi választások előtt fel szeretné állítani az alkotást, ami a lapunk által megkérdezett ismert képzőművészek szerint lehetetlen kihívás.
Soós Zoltán, a szövetség helyi tanácsosa és egyben polgármesterjelöltje szerint mindkét szobornak helye van a városban. A 19. századi mozgalom tagjainak azért, mert komoly hatást gyakoroltak a román kultúra fejlődésére, egyesek közülük pedig románként a Református Kollégium diákjai voltak, míg a fejedelem emlékének szánt szobor állítását az teszi aktuálissá, hogy Bethlen Gábor pontosan négyszáz évvel ezelőtt, 1616-ban emelte szabad királyi városi rangra Marosvásárhelyt.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

2016. március 3.
Püspöki vizitációt tartottak a marosvásárhelyi városházán
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalba látogatott szerdán az Erdélyi Református Egyházkerület generális vizitációs bizottsága, Kató Béla püspökkel az élen. A találkozón a 36.300 marosvásárhelyi református fő kérdéseiről, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyzetéről, a remeteszegi temető bővítéséről, a Tulipán utcai gyülekezet templom építésének lehetőségeiről, a Református Kollégium és óvoda helyzetéről, valamint a Kapa utcai felújításról egyeztettek.
A püspökség Peti Andrást kérte meg, hogy szervezze meg a találkozót a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban, hogy a reformátusok legfontosabb problémáiról beszélgessenek a polgármesterrel, illetve az alpolgármesterrel. Az alpolgármester a Maszol érdeklődésére elmondta, Marosvásárhelyen a legnagyobb felekezeti közösség a reformátusoké, a legutóbbi népszámláláskor több, mint 36 ezer vallotta magát református felekezetűnek.
A legfontosabb kérdés, amit sürgősen meg kell oldani, az a Bolyai Farkas Elméleti Líceum telekönyvezése. Az iskolát utoljára több mint száz évvel ezelőtt, még a 20. század elején telekönyvezték, amikor még néhány deszkabódé állt a mostani főépület helyén – mondta Peti András. Az azóta felépített iskolaépületnek nincs telekkönyve, amihez előbb a topográfiai felmérést kell elvégezni. Minderre azért van sürgősen szükség, – magyarázta Peti András, – mert a református egyház elkezdené az iskola felújítását, az ehhez szükséges anyagi alap ugyanis a rendelkezésére áll.
A Tulipán utcai református gyülekezet egy évtizednél is több, hogy szeretne templomot építeni. A tegnapi tanácskozáson ennek a lehetőségeit is megbeszélték. Felmerült egy olyan megoldás, hogy a Gloriei utcai, használaton kívüli, üres kazánházat az egyház rendelkezésére bocsátaná a város, hogy azt templommá átépíthessék. Ennek keresik a jogi lehetőségeit – tette hozzá az alpolgármester. Remeteszegen a temető bővítésének érdekében egy 49 évre szóló megállapodást köt a városháza az egyházzal, amely a város rendelkezésére bocsát másfél hektárnyi területet.
Jövőben ünneplik a reformáció 500-ik évfordulóját, amelybe Marosvásárhely is bekapcsolódik. Felmerült annak is a lehetősége, hogy Kálvin Jánosról nevezzenek el utcát a városban – számolt be Peti.
A Maszol kérdésére, hogy a Református Kollégiumba tervezett szakoktatásról esett-e szó, az alpolgármester elmondta, csupán érintőlegesen beszéltek erről. “A szakoktatás jelentőségéről szó esett, de konkrétan a tervezett szakosztályok létesítéséről nem, az ugyanis nem a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartozik” – mondta Peti András. Az alpolgármester szükségesnek és hasznosnak minősítette a találkozót.
A megbeszélésen ismertették a Református Kollégiumhoz tartozó elemi iskola, illetve a cserealji óvoda helyzetét is, amelyek közköltségét, bérleti díját a városháza fizeti. Szó esett a remeteszegi református egyházközség és a polgármesteri hivatal közötti partnerségi szerződéskötésről is, amely értelmében a temető bővítésére bocsátja az egyház a területet 49 évre. A meggyesfalvi gyülekezet Kapa utcai bejáró felújítását kérték az egyházfők, amire ígéretet is kaptak, illetve elmondták, mennyire hátrányosan érinti az egyházat az új adótörvény, amely arra kötelezi, hogy helyi adót fizessenek a parókiák, gyülekezeti házak és más, az egyház tulajdonát képező ingatlanok után. Jövőre 500 éves évfordulóját ünnepli a református egyház, ebben be szeretne kapcsolódni Marosvásárhely is, illetve felmerült annak is a lehetősége, hogy utcát nevezzenek el Kálvin Jánosról. maszol.ro

2016. március 5.
Mindennek eljön az ideje…
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb- bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád

2016. március 15.
Ünnepi rendezvények Háromszéken
Sepsiszentgyörgyön ma a Zathureczky Berta Idősek Otthonában 9 órától Rab Sándor tanár Gábor Áron címmel tart történelmi előadást; megemlékezések 10 órától az Olt utca 16. szám alatt Kiss János ágyúöntő emléktáblájánál és az őrkői Váradi–Bartalis-vesztőhelynél – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola gimnazistái és a Néri Szent Fülöp Általános Iskola tanulói;
11 órától a Csíki negyedi Gábor Áron- és Nicolae Bălcescu-szobornál – közreműködnek a Gödri Ferenc Általános Iskola tanulói, a Lábas Háznál a Váradi–Bartalis-siralomház emléktáblájánál – közreműködnek a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai; 11.30-tól az Erzsébet parkban gróf Mikó Imre szobránál – közreműködnek a Székely Mikó Kollégium és a Református Kollégium diákjai, a szemerjai csata emlékművénél – közreműködnek a Gulliver Óvoda gyermekei és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár épületén található Gábor Áron-emléktáblánál – közreműködnek a Kós Károly Szakképző Líceum tanulói és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12.30-tól a Malomgát utcában Incze Dániel kopjafás sírhelyénél – közreműködnek a sepsiszentgyörgyi cserkészek és a Székely Mikó Kollégium diákjai; 13 órától a Kónya Ádám Művelődési Háznál álló Kossuth Lajos-szobornál; 14 órától a Váradi József Általános Iskola udvarán levő Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafánál – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola I–IV. osztályos tanulói, az Állomás negyedi eprestetői csata emlékművénél – közreműködnek az Ady Endre Általános Iskola diákjai; 15 órától indulás a Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafától – közreműködik a Szilaj Hagyományőrző Egyesület, a Shagya Lovasklub, a Vadon Egyesület, az Étfalvi Szász Band ’93 Fúvószenekar és Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – és az eprestetői csata emlékművétől – közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – az új főtérre; 15.30-tól megemlékezés az Erzsébet parki 1848–49-es honvédemlékműnél; 16 órától kezdődik az új főtéren az ünnepi műsor, beszédet mond Antal Árpád polgármester – műsorvezető: Nagy-Kopeczky Kristóf, közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a városi egyesített kórusok, Nemes Levente színművész, Stekbauer-Hanzi Réka, Íjgyártó István kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkár, az EMI által szervezett szónokverseny nyertese, Bartos Barna, Filip Zsombor, Opra Balázs, a Plugor Sándor Művészeti Líceum volt és jelenlegi diákjai, áldást mond Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Fellépnek: a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar (karvezető: Maksai József), a Cantus Firmus Vegyes Kar, a Magyar Férfidalárda (Jakab Árpád), a Pro Musica Kamarakórus, a Szemerjai Református Dalárda (Sipos Zoltán), a Jubilate Deo Evangélikus Vegyes Kórus (Pál Gecse Mihály), a Kriza János Unitárius Vegyes Kar (Karácsony Gabriella), a Székely Mikó Kollégium diákkórusa, a Sepsiszentgyörgyi Női Kar (Dombora Anna), a Református Kollégium Refsonor diákkórusa (Szilágyi Andrea), a Mikes Kelemen Elméleti Líceum ifjúsági kórusa (Szőcs Dániel), a Laudate Kamarakórus (Lőfi Gellért), az Őszirózsa Dalkör (Venczel Anna). Szotyorban ma 12 órától a református temetőkertben koszorúzás a kőtömbös kopjafánál. Kilyénben ma 11 órától a református templomnál koszorúzás a ’48-as kopjafás emlékműnél. Kézdivásárhelyen ma 9 órától ökumenikus istentisztelet a református templomban, ünnepi műsor a Református Kollégium és a mezőtúri diákok és tanárok, valamint a helyi és a mezőtúri református gyülekezeti tagok részvételével; 9.45-től megemlékezés Bem József szobránál – közreműködnek az Apor Péter Szaklíceum tanulói és a tótkomlósi Jankó János Általános Iskola és Gimnázium diákjai, ünnepi szónok Kiss Renáta; 10 órától ünnepi műsor a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a szobornál, Turóczi Mózes sírhelyénél és a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ diákjainak A tűz márciusa című zenés-verses irodalmi összeállítása; 10.30-tól koszorúzás a Szacsvay János-domborműnél és a Kossuth Lajos-szobornál, megemlékezés a Hősök emlékművénél – beszédet mond Vasas István, a mezőtúri Református Kollégium főigazgatója – és a Turóczi-szobornál – énekel az iskola kórusa, szaval Fazakas Anita és Jánosi Zsolt; 10.40-től a Molnár Józsiás-mauzóleumnál a Molnár Józsiás Általános Iskola tanulóinak és tanárainak ünnepi műsora és koszorúzás; 11 órától gyülekező és az iskolások felvonulása; 11.15-től a lovas huszárok, hagyományőrző csapatok és a környező falvak képviselőinek felvonulása; 12 órától kezdődik a Gábor Áron téren az ünnepi műsor – közreműködik a Tanulók Klubjának fúvószenekara, a Református Kollégium zenekara és diákjai, Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere, Böjte Csaba testvér, ferences szerzetes, Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Terézváros díszpolgára, Márdirosz Ágnes és Puskás László, a Csíki Játékszín színművészei, Mitykó Zsolt, Mezőhegyes polgármestere, a Cantus Kamarakórus, Kaján Botond, a Petőfi Sándor-iskola diákja, áldást mond ft. Vargha Béla főesperes és Beder Imre lelkipásztor; 18.30-tól a Vigadó Művelődési Ház Galériában A mi március 15-énk fotókiállítás; 19 órától a Vigadó Művelődési Ház nagytermében Hozzád, hazám, most verset írnék! című ünnepi előadás Markó Béla, Fekete Vince, Dimény-Haszmann Árpád és Sántha Attila versei alapján – közreműködik a Sepsi Kamarazenekar, a Snaps Band, a Voces női kar, a Perkő Néptáncegyüttes, Kolcsár József (Tamási Áron Színház), Kozma Attila, Márdirosz Ágnes, Puskás László (Csíki Játékszín), Kreiter Helga (Nagy István Művészeti Líceum), Bakó-Fazakas Vajk, Biszak Beáta (Minisnaps), Nagy-Babos Tamás versét elmondja Rancz-Gyárfás Hanna (Macskakő színjátszó csoport), rendező: Lung László Zsolt.
Kovásznán ma a városközpontban 14 órától a megemlékezésen ünnepi beszédet mond Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. A rendezvény ünnepi felvonulással kezdődik, amely a Dózsa György utcából indul, innen az ünneplők a központban felállított szabadtéri színpadhoz vonulnak, majd a műsor végeztével koszorúzás a belvárosi református templom kertjében, az 1848-as emlékműnél. 19 órától a Kovásznai Művelődési Központban kerül sor az 1848-as forradalom emlékére szervezett gálaműsorra, amelyen közreműködik a Kőrösi Csoma Sándor Líceum (Orbán Balázs-iskola) Recefice néptánccsoportja, a Kovásznai Tanulók Klubjának La Fiesta tánccsoportja, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthon Hangfoglalás zenekara, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpada irodalmi összeállítással, a Tiszta Szív Kórus, a PinceBand zenekar, valamint bemutatkozik a szavalóverseny első három helyezettje és a szónoklatverseny Pro Csoma-díjazottja. Baróton ma 14 órától a véczeri emlékműnél beszédet mondanak a politikai pártok és szervezetek képviselői – közreműködik az ürmösi unitárius egyházközség dalárdája, áldást mond Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész; 15.30-tól felvonul a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki huszárcsapata, a Csala Kürtje fúvószenekar és a Princess mazsorettcsoport; 16 órától a Diákdomb előtt lesz megemlékezés – közreműködik a baróti Rozmaring kórus, a Baróti Szabó Dávid Középiskola, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai és diákjai, beszédet mond Lázár-Kiss Barna polgármester és Demeter László történész; 19 órától ünnepi műsor a városi művelődési házban A nemzet szolgálatában címmel – fellép a Transylmania zenekar, a Gyöngyharmat gyermekkórus, a Kormos Néptánccsoport és a Wesselényi Miklós Kórus. Ma Martonfalván 8.30-tól, Bélafalván 9 órától a Tuzson János-emlékplakettnél; Szentkatolnán9.30-tól, Gidófalván, Kökösben, Sepsibodokon, Sepsibükszádon, Zágonban, Köpecen, Magyarhermányban, Kisbaconban, Szárazajtán, Bardocon, Dálnokban, Székelyszáldobosonés Lisznyóban 11 órától, Albisban, Étfalván és Bikfalván 12 órától, Papolcon 14 órától, Szentivánlaborfalván 15 órától, Olaszteleken 16 órától, Hidvégen 16.30-tól, Ikafalván, Bodosban,Uzonban és Fotosmartonoson 17 órától, Erdőfülében 19 órától kezdődik az ünnepi megemlékezés a templomban; Bereckben 11 órától, Kommandón és Árkoson 12 órától, Zabolán12, 16 és 16.30-tól, Rétyen 13 órától a központban; Felsőcsernátonban és Kézdialmáson 10 órától, Alsócsernátonban és Kézdiszentkereszten 14 órától, Gelencén 15 órától a hősök emlékművénél; Mikóújfaluban 11 órától a kultúrotthon nagytermében ünnepi előadás; Nagybaconban 11 órától a művelődési háznál, 11.30-tól a ’48-as kopjafánál (felvonulás az iskolától), Illyefalván 12 órától a kultúrházban és a központban iskolások műsora és koszorúzás; Kálnokon 12 órától emlékünnepség; Bölönben 12 órától a Bölöni Farkas Sándor-szobornál; Kurtapatakon 14 órától a millecentenáriumi kopjafánál; Kézdiszárazpatakon 15 órától a kultúrotthonban; Kézdiszentléleken 16 órától a Petőfi Sándor Művelődési Házban lesz ünnepi megemlékezés. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. március 16.
Zászlóözön a Gábor Áron téren
Legnagyobb nemzeti ünnepünkön, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 168. évfordulóján Kézdivásárhely díszbe öltözött, a villanyoszlopokon nemzeti színű és székely zászlókat, valamint a város lobogóit lengette a Nemere. A magyarországi testvérvárosok közül Szentendre, Hatvan, Paks, Terézváros, Mezőhegyes, Gyöngyös és Mezőkövesd küldöttei ünnepeltek együtt a céhes város lakóival.
Az ünnepségsorozat a református templomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd a hagyományhoz híven a főtéri rendezvény megkezdése előtt a város iskoláinak küldöttei rótták le kegyeletüket, és helyezték el az emlékezés koszorúit Bem József, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Turóczi Mózes szobránál és kriptájánál, illetve a Szacsvay-domborműnél, a Molnár Józsiás-mauzóleumnál, a világháborús hősök emlékművénél.
A főtéren mintegy négy-ötezer fős tömeg gyűlt össze, az ünnepség az általános és középiskolák felvonulásával kezdődött – több tanintézmény magyarországi testvériskolája küldöttségével közösen vonult fel –, majd a hagyományőrzők, a civil szervezetek – a Kézdiváshelyi Nők Egyesülete, a Történelmi Vitézi Rend – és a huszárok következtek. Felvonultak a Székely Virtus kézdiszéki huszárjai, a torjai huszárcsapat, a Vetró András százados vezette Hagyományőrző Csapat, a Vass László ezredes által vezetett Szegedi 3-as Honvéd Zászlóalj Hagyományőrző Egyesület, a 15. Székely Határőr Gyalogezred bélafalvi Tuzson János Szakasza, a tápióbicskei tüzérek és betyárok, a 15. Székely Határőr Gyalogezred gelencei ütege. Felvonultak Bélafalva, Bereck, Kézdimartonos, Kézdisárfalva, Csernáton, Esztelnek, Gelence, Kézdiszárazpatak, Kézdiszentkereszt, Kézdiszentlélek, Lemhény, Kézdialmás, Ozsdola, Szentkatolna, Futásfalva és Torja lovas-szekeres küldöttségei. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi tagjai nagy méretű székely zászlót vittek. A zászlós felvonulás immár második éve a leglátványosabb momentuma az ünnepségnek, ezúttal ötven kézdiszéki lovas vonult fel nagy méretű székely és magyar lobogóval kezében. A központi ünnepség a Református Kollégium zenekarának és tanulóinak dalával kezdődött, a rendezvényen, mint minden évben, közreműködött a Tanulók Klubja fúvószenekara. „Lészen ágyú – mondotta Gábor Áron, és ezzel a mondattal gyakorlatilag aláírta a halálos ítéletét” – hangoztatta beszédében Bokor Tibor polgármester. Ma nem fegyverektől, összecsapásoktól kell tartanunk, folytatta, ma annak vagyunk tanúi, hogy ha valaki a hatalomnak nem tetsző véleményt vállal fel, kitartóan képviseli egy közösség álmát, vagy egyszerűen csak magyar, Gábor Áronhoz hasonlóan végzi. „Viszont nem csatában, tisztességgel adja életét, mint a berecki ágyúöntő, nem emelt fővel vonul be a hősök panteonjába, hanem bíróságon, ügyészségen, titkosszolgák által meghurcolva, becsületében megsértve folytat szélmalomharcot a hatalommal, így ott tartunk, mint 1848-ban” – hangsúlyozta Bokor.
Ünnepi beszédet mondott Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Molnár Balázs, a Nagy Mózes Elméleti Líceum tizenegyedikes tanulója, a Zúg március szónokverseny idei győztese pedig az ifjúság gondolatait fogalmazta meg. A rendezvény díszmeghívottja, Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője arról szólt, hogy napjainkban a bürokrácia miatt mennyire nehézkes az örökbefogadás, és azt is kiemelte, hogy az iskolát végzett ifjak kirepülnek a nagyvilágba, ahol mások szolgái lesznek, nekik itthon, a szülőföldön kellene megtalálniuk a megélhetést becsületes munkával. Ezt követően a Csíki Játékszín művészei léptek a pódiumra, Márdírosz Ágnes népdalt énekelt, Puskás László pedig Tompa László versét mondta el. Mitykó Zsolt, Mezőhegyes testvérváros polgármestere egy nemzeti lobogót adott át Bokor Tibornak, amelyet Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke adományozott a kézdivásárhelyieknek. Az ünnepség végén áldást mondott Horváth Zoltán atya és Beder Imre református lelkipásztor, majd koszorúzás és himnuszaink eléneklése következett.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Üdvöz légy születésed napján, magyar szabadság!
Rég nem gyűlt össze annyi ember Bernády György szobra körül, mint tegnap délben. A '48-as forradalomra való ünnepi megemlékezésen a "civil" érdeklődők mellett részt vettek a Református Kollégium, a Római Katolikus Gimnázium, a Bolyai líceum és a Serafim Duicu Általános Iskola diákjai.
Az ünnepi megemlékezést a Római Katolikus Gimnázium tanulóinak irodalmi összeállításával nyitották meg, majd Peti András alpolgármester mondott ünnepi beszédet.
Az alpolgármester arra hívta fel a figyelmet, hogy mindannyian felelősséggel tartozunk azoknak az ifjaknak, akik életüket adták a mi szabadságunkért 1848-ban, de 1989-ben is, és arra, hogy június 5-én "rajtunk múlik, hogy milyen jövő vár Vásárhelyre".
Az eseményen Kolozsvári Szilárd történelemtanár történelmi szempontból értékelte a '48-as forradalom és szabadságharc erdélyi történéseit. Fellépett a Református Kollégium kórusa Enyedi Csaba kórusvezető vezényletével, és a Serafim Duicu iskola furulyacsoportja.
Az emlékezés koszorúinak elhelyezése alatt a Református Kollégium kórusa Kossuth-nótákat énekelt, amelyhez az egybegyűltek is csatlakoztak.
A rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)

2016. március 18.
Szakoktatás – titkolt egyeztetés
Dorin Florea elsorvasztotta a szakoktatást Marosvásárhelyen. Úgy látszik, 16 év múltán ezt maga is felismerte, de szégyelli bevallani, ezért titokban tárgyal az érintett vállalkozókkal.
A szakoktatás helyzetén sokat segítene a Református Kollégium magyar szakiskolai osztályainak beindítása, amit a Maros Megyei Tanfelügyelőség megakadályozott. A tanintézmény olyan szakok indítását tervezte, amelyekre komoly piaci igény van. Érdeklődő is lett volna bőven. Az általam is támogatott kezdeményezésre a megkeresett marosvásárhelyi nagyvállala-tok pozitívan válaszoltak. Szándéknyilatkozatban jelezték, hogy partnerszerződést is kötnek a leendő szakiskolával.
Tény, hogy a még működő, ám egyre fogyatkozó szakiskolák siralmas állapotban vannak. Óriási érdektelenséggel küszködnek, hiszen megfelelő laboratóriumok és felszerelések hiányában nem lehet jól képzett szakembereket kinevelni. Ezen mielőbb változtatni kell, ám a tegnapi titkos tárgyalás ismét mutatja a városvezető szakoktatás iránti érdektelenségét.
Nem győzöm hangsúlyozni az oktatás fejlesztésének fontosságát. Mentalitásváltásra van szükség. Mielőbb. 16 éve a jelenlegi vezetőségnek nem sikerült. Marosvásárhelyen ilyen téren is haladéktalanul változás kell.
Soós Zoltán polgármesterjelölt sajtóirodája. Népújság (Marosvásárhely)

2016. március 19.
Próbaérettségi: három magyar iskola a Kolozs megyei toplistán
Hússzal több előkészítő osztály indulhat a megyében
Három kolozsvári magyar tannyelvű iskola is szerepel a Kolozs megyei próbaérettségi eredményei alapján kialakult tízes toplistában: hatodik helyen áll a János Zsigmond Unitárius Kollégium 75,41%-os sikeraránnyal, kilencedik a Református Kollégium 70,27%-kal, tizedik a Báthory-líceum, ahol a tizenkettedikesek 67,80%-a ment át.
A vizsgaeredményeket több szempont alapján lehet értékelni, a rendszer most csak a sikeraránnyal számol, így előfordulhat akár, hogy a jegyek magasabbak egy olyan iskolában, amely nem került ilyen előkelő helyre a rangsorban. Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes lapunkkal közölte: a Kolozs megyei magyar iskolák jóval a megyei átlag fölött teljesítettek, most már csak a diákokon múlik, hogy komolyan vegyék a tanulást. Tegnap zárult le az előkészítő osztályba való beiratkozás első szakasza, jelenleg úgy tűnik, hogy a megyében a tervezettnél hússzal több előkészítő osztály indul.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2016. április 8.
Elismerés diákjainknak
Több mint ezer pályamunka érkezett a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságával közösen, a Kárpát-medencében, illetve a világban szétszórtan élő, valamennyi magát magyarnak valló óvodás, diák és egyetemista számára kiírt rajz- és esszépályázatára. A háromszéki pályázók egy-egy első, második és két különdíjat érdemeltek ki. A téma a magyar zászló és/vagy címer, a történelmi, illetve a határon túli nemzetrészek zászlói voltak. A pályamunkákat műfajonként és korcsoportonként bírálták el. A zsűri értékelése szerint a rajz-kategóriában II. díjat nyert Lénárt Andrea, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulója, különdíjban részesült Bokor Jónás, a Székely Mikó Kollégiumból. Az esszépályázatra beérkezett írások közül első helyen végzett Mike Bernadett, a kézdivásárhelyi Református Kollégium tanulója, különdíjban részesült Sebestyén Henrietta, a Mikes Kelemen Líceumból.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. június 6.
Elballagtak a magyar líceumok maturandusai
Öt kolozsvári, belvárosi magyar tannyelvű líceum maturandusai vettek végső búcsút szombaton délelőtt az Alma Matertől. Reggel 9 órától az Apáczai-líceum (a Farkas utcai református templomban) és a Báthory-líceum (a tanintézet udvarán) végzősei búcsúztak el iskolájuktól. Délelőtt 10 órától pedig a Brassai-líceum (a Diákművelődési Ház nagyterméből), a János Zsigmond Unitárius Kollégium (a belvárosi unitárius templomból) és a Református Kollégium (a Farkas utcai református templomban) maturandusainak szólt utoljára a csengő.
Úgyszintén szombaton 10 órától ballagtak a S. Toduţă Zenei Főgimnázium tizenkettedikesei (a tanintézet udvarán), akik közül 13-an magyar nyelven folytatták tanulmányaikat
Szabadság (Kolozsvár)

2016. június 7.
Elballagtak a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Líceum és a Nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégium végzősei
„Feltámadott iskolák” ünnepe
Fehér megye mindkét magyar nyelvű középfokú iskolájában a régi hagyományok szellemében ballagtak a végzős diákok. Nagy eseménye volt ez a két iskola közösségének. A Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumban egyetlen osztály húsz diákja ballagott, míg a Bethlen-kollégiumban három osztály 63 diákja. Mindkét iskolára érvényes, amit egy anyaországi „keresztszülő” mondott a Bethlen-kollégiumi ballagáson: „mintha egy feltámadott kollégiumba érkeztem volna.” Ugyanis mindkét iskolára jellemző a feltámadás, a küzdelem létükért, és ehhez hozzájárulnak az ünnepek is. Lehet e nagyobb ünnep, mint a végzős tanulók ballagása? Mindkét ballagás felemelő volt szülőnek, diáknak, tanárnak és minden iskolabarát érdeklődőnek.
Gyulafehérváron a Teológiai Líceum (Kisszeminárium) végzősei egy fejlődő iskolában váltak éretté. A búcsú tulajdonképpen már csütörtökön, június 2-án megkezdődött, amikor a 20 végzős diák és a teljes tantestület egy igen kellemes, tanulságos délutánon vettek részt Jakubinyi György érsek társaságában. Az együttlét közös fényképezéssel kezdődött, majd szentmise következett az iskolai kápolnában, végül közös vacsora. A szombati ballagáson, június 4-én már a távoli Székelyföldről származó szülők is részt vettek, akik körülvették a kis ünneplő diáksereget. A nagyszerű osztályfőnöki óra után (Csomós László osztályfőnök és egyben prefektus) a szép idő is kedvezett a hagyományos udvari ünnepségnek. Gál László igazgató a felelősen gondolkodó emberről beszélt, és az életút megkerülhetetlen három lépcsőfokáról: az első a gyanútlan vágyak és élet-illúziók világa – ahogy Mikszáth írja: „rózsákkal párnázott pihenőszék” –, amit könnyen követ a keserűség, a hiábavalóság. A második lépcsőfok annak felfedezése, hogy mindennek megvan a maga ideje, az álmoknak és a felébredéseknek is. A harmadik életút a rátalálás az „istengyermekségre”, amikor megtanulják méltányolni a mások erőfeszítéseit is. Balogh Árpád Ferenc búcsúztató véndiák idézete így hangzott: „És íme, az én ifjúságom már meghalt, és én élek”.

2016. június 15.
Ismét indul az Ötletből építs közösséget program ( Háromszéki Közösségi Alapítvány)
Ismét útjára indítja a korábbi években népszerű pályázatát a (HKA). Az Ötletből építs közösséget névre keresztelt programra 25 ezer lejes keretösszeget szánnak – jelentette be Bereczki Kinga igazgató –, és olyan elképzelések megvalósítására kínálnak anyagi alapot, amelyek egy közösség mindennapjait teszik értékesebbé, összetartóbbá.
Az eddigi sikeres projekteket is felelevenítve 2011 és 2013 között 53 ezer lej értékben 28 programot támogattak, egyebek mellett film készült a fülei kopjafákról, hagyományos csernátoni receptkönyvet adtak ki, cserkészmúzeum létesült, Bodoson játszótér valósult meg, kiadták az Autonómia kiskátét, őshonos gyümölcsfacsemetéket telepítettek vissza Magyarhermányba, Kisborosnyón Ifjúsági Ház jött létre, Pákén pedig közmunkával park létesült – most újabb támogatható ötleteket várnak. A május utolsó napján induló fordulóra június 20-ig lehet leadni a pályázatokat (papíron két példányban vagy elektronikusan a szervezet e-mail-címére), a támogatás mértéke 1500 és 2500 lej között lehet. Rövid lejáratú pályázatokról van szó, hiszen július elején már a nyerteseket is kihirdetik, szeptember végére a célkitűzést meg kell valósítaniuk a nyerteseknek, az elszámolást pedig legkésőbb október 17-ig kell leadni. Bereczki Kinga beszámolt a 2015 szeptemberében indult YouthBank program eredményeiről is, amelyben tizenkét IX–X. osztályos önkéntes diák vett részt: a Mikes Kelemen Líceum, a Székely Mikó Kollégium, a Református Kollégium, a Berde Áron Közgazdasági Szaklíceum tanulói. A fiatalok bevonása a program legfontosabb eleme – véli az igazgató. Négy hónap alatt négy akciót szerveztek – Kapcsolódj ki, kapcsolódj be karaoke est a Bisztróban, karácsonyi vásár a főtéren, Mikóban, jégkarnevál a központi korcsolyapályán, japán est a Székely Mikó Kollégiumban –, ezekből 1800 lej bevétel valósult meg, további ezer lej a Bertis üzletekben felállított gyűjtődobozokban gyűlt be, Fleckhammer Ottó 4000, a Bicon 1000 és a MultiNumber Kft. 1800 lejjel járult hozzá az alaphoz. A kihirdetésre hat pályázat érkezett, négy esetben kötöttek szerződést.
(fer-)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mentor – Ami a daganatos kockázatomat illeti: békésen várok rá
Dégi László Csaba szerint nem szabad marginalizálni a rákos betegeket
A kutatásnak csak akkor van értelme, ha a változásra, a változtatásra irányul, vallja Dégi László Csaba, a BBTE Szociológia és Szociálismunkás-képző Karának tanára. Ezt pedig teljes mértékben megéli: daganatos betegek kutatásával foglalkozik, a segítésüknek szenteli az életét. Olyan szenvedéllyel és hitelt érdemlően beszélt a munkájáról, hogy ha egyszer megbetegednék, biztos vagyok benne, hogy hozzá fordulnék először tanácsért.
– Egy korábbi Szabadság-interjúban azt mondta, hogy családjának férfitagjai közül elég sokan 50 éves koruk környékén daganatos betegségben hunytak el. Az egyik kérdésem a múltra vonatkozik: ezért választotta a segítő pályát? A másik a jövőre: tart emiatt a jövőtől?
– A segítő pályát nem emiatt választottam, de azt gondolom, hogy a helyzet, az igények és a megfelelő ember találkoztak. A Református Kollégiumban tanultam és bár a folytatás a teológia lett volna, végül nem azt választottam. Ebből a félpapságból, az arra való félérettségből kerültem a szociális munka, majd az orvosi pszichológia területére. Azt gondolom, hogy az affinitásom és az érzékenységem a társadalmi igazságosság, a társadalmi kérdések irányába, az elnyomottak csöndje, hang nélkülisége irányába nagyon meghatározóak voltak.
A Kis-Küküllő mentén nőttem fel, egy erősen szórvány vidéken, ami masszívan meghatározza az ember belső konfliktusait és útkereséseit. Azt gondolom, hogy a kiindulópont végül is a változás igénye volt. Úgy kerültem a segítő szakmába, hogy váltottam.
A jövővel kapcsolatosan, ami a személyes daganatos kockázatomat illeti – tekintettel arra, hogy apukám is 50 éves kora körül halt meg, mert általában a férfi vonalon ez egy mérföldkő –, azt tudom mondani, hogy most már békésen – használhatom azt a szót, hogy – várom. Túl sok mindent tudok már erről a betegségről, és valószínűleg találkozni fogok ezzel, mert egy olyan fajta érintettségről (genetikai háttérről) van szó, ami nem kiküszöbölhető. Három fiú közül a középső vagyok a sorban, és ez meghatározza az ember gondolkodásmódját. Nem tudom magam ámítani, de keresem az utakat és a módokat. Szóval, ha engem kérdez, békésen várok rá.
Tudom, hogy a daganatos betegség ebben a pillanatban is mindegyikünkben benne van, hisz minden egyes sejt szintjén folyamatos háború van az onkogének és a proto-onkogének, tehát az elváltozásokat védő és az elváltozásokat gyártó sejthalmazok között. Ez egy állandó párbeszédegyensúly, ami bármikor, bárkinél felborulhat. A daganatos betegség az emberi kódban benne van, és ezt nem tudjuk kiirtani. Ezzel együtt kell tudni élni és természetesen mindent meg kell tenni, hogy ez a legkevesebb életévet vegye el az emberek élettartamából.
Kutatási területe: a daganatos beteg, nem a betegség
– Mi a kutatási területe?
– Úgy tűnik, mintha több kutatási területem lenne, de igazából egy van: daganatos betegeket kutatok. Ez viszont nagyon sokrétű, interdiszciplináris dolog: ehhez tudni kell a szociális munkát, a pszichológiát, azon belül a klinikai pszichológiát, ami az egyik legnehezebb rész, ismerni kell minden orvosi hátteret. Nem lehet egy betegséggel úgy foglalkozni, hogy nem tudsz róla mindent. Az egyszerű fogalmazás mögött tehát nagyon sok réteg tudás és készség áll.
Szigorúan hangsúlyoznám, a kutatási területem a daganatos beteg, nem a betegség. A daganatos beteg a maga rendszerében, a maga valóságában, a maga történetiségében. A történetiség rettenetesen fontos. Nagyon nehéz ezt a részét kutatni, nagyon nehéz megérteni, hogy lesz valakiből elszenvedője ennek a betegségnek. Az igazság az, hogy erre nincsenek egyértelmű válaszok.
Mi alapvetően a kutatásainkban a daganatos distresszt vizsgáljuk, ami tulajdonképpen azt írja le, milyen szenvedésnek vannak kitéve ezek az emberek. Örülünk, hogy Erdélyben, Romániában hozzánk nőtt ez a fogalom, de alapvetően ez egy nemzetközi sztenderd, a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság szerint ez a hatodik vitális jel, tehát életjel. Emiatt viszont sokan haragszanak, mert egyrészt nehezen behatárolható, másrészt nem elég patologizáló, nem lehet gyógyszeripart, diagnosztikai rendszereket ráépíteni.
Mi pontosan tudjuk, hogy a rákos betegek zöme nem lelki beteg, nem pszichiátriai eset. Ezek olyan emberek, akik szenvednek egy nyomástól, szakszóval distressztől, rossz féle stressztől. Nem szabad patologizálni, és ezzel az embert dobozba zárni, ellökni valahova messze a társadalomnak a központjától.
A drogok világával is foglalkozom, de ez a kettő abszolút nem zárja ki egymást, hisz a daganatprevenció tulajdonképpen drogprevenció. Az, amire a drogprevencióban törekszünk, hogy a káros anyagok legkevésbé kerüljenek be a szervezetbe, illetve ha bekerülnek, legkevésbé ártsanak, vagy hogyha már ártottak, minél hamarabb leálljunk, vagy hogyha már nem lehet leállni, akkor védjük meg az illető emberi jogait és csökkentsük a személyes és a társadalmi ártalmakat, ezek az elvek szépen találkoznak a daganatprevencióval. Ez divatos lett az elmúlt 10 évben és arra számítok, hogy nálunk is ez következik.
Az a baj, hogy nem vagyunk elefántok
– A daganatprevenció úgy értendő, hogy megelőzhető a betegség?
– Igen. Tíz daganatból a legkonzervatívabb meglátások szerint is négy megelőzhető. Viszont hangsúlyozom: négy. Ez azt jelenti, hogy még van hat a tízből, aminek genetikai háttere van, és ott a megelőzéssel semmit nem tudunk elérni. Nagyon fontos, hogy amikor daganatos prevencióról beszélünk, ne hülyeségeket áruljunk az embereknek. Tehát nincs olyan, hogy minden daganattípust meg lehet előzni egészséges táplálkozással, tudatos mozgással. Ez négy esetében igaz lehet, viszont a másik hat esetében a korai felfedezés a kulcs. A daganatprevenció és a korai szűrés tehát olyanok, mint két testvér, mindkettőre figyelni kell.
Maga a természet egyébként a daganat rejtelmeit, titkait és a gyógymódját már rég felfedezte. Az elefántok például ki tudják ezt küszöbölni teljesen. A természet önmagában tudja a választ arra, hogy miként lehet daganatmentesen élni, csak az a baj, hogy mi nem vagyunk elefántok. Mivel az elefántnak bőven van sejtje, könnyen megteheti, hogy megöli a sejtjeit, nekünk viszont nincs olyan sok, ezért mi alapvetően nem az apoptózist, a programozott sejthalált indítjuk el, hanem a korrekciót, a géntörések korrekcióját. Naponta több tízezer géntörés történik bennünk, tehát ennyi esély van arra, hogy valami elromoljon. Mivel a szervezetünk alapvetően túlélésre és gazdálkodásra van beállva, ezért alapvetően mindig próbálja javítani a géntöréseket, mikor sikeresen, mikor kevésbé sikeresen.
Rövid ideig HIV-fertőzött fiatalokkal, gyerekekkel dolgoztam. Őket a ’90-es években fertőzték meg az orvosi rendszerben. Egy kis részük, néhány százan, mondjuk ezren még mindig élnek, ami egy csoda, többségük viszont meghalt. Ezek a gyerekek végképp semmilyen személyes kockázatot nem vállaltak be és nem önhibájuk miatt lettek szeropozitívek. Tudja, mit tapasztaltam? Hogy teljes mértékben megvetették őket. Azt gondolom, hogy ezekre a témákra sajnos még mindig eléggé felkészületlenek vagyunk. Nem tudunk kellőképpen beszélgetni róla, nem tudjuk rendesen kitátani a szánkat.
A kutatásnak sehol semmilyen területen nem lehet más célja, mint a változás. A tudomány nem lehet önbalzsamozó. Ha nem olyasmit kutatunk, amivel változást érhetünk el, amivel valakinek jobbá tesszük az életét, akkor az szerintem nem kutatás. Én ezt csináltam az elmúlt 20 évben, tudom, hogy nagyon lassú, de nem mondhatom, hogy nincsenek pozitív dolgok, történtek változások. A mai társadalomban, a 21. században elvárják, nemcsak a finanszírozók, hanem a társadalom is, hogy amit kutatsz, az legyen érthető, eladható, hasznosítható és hozzon valamilyen változást. Ilyen szempontból még nagyon sok a dolgunk ezen a területen.
– Az élet negatív területeivel, legalábbis határhelyzeteivel foglalkozik. Ez, gondolom, megviselheti az embert. Miből meríti az energiát?
– Teljes mértékben elfogadom, hogy kívülről úgy tűnik, ezek nagyon nehéz területek. De tudja, mi adja a titkát és a kulcsát? Amikor egy érintettel, akárcsak amikor önnel is találkozom, ugyanaz az érzésem: hogy ő egy ember. Vele nem történt semmi más, csak megbetegedett. Emiatt tízből nyolc ember eltávolodik tőle, de lennie kell egy-két személynek, aki továbbra is látja benne azt, aki ő. Ha szerencséje van és van egy családja, akkor a családtagok valószínűleg látják benne azt a valakit. Beszéltem a történetiségről: ezért fontos. Hogyha ismerjük valakinek a történetiségét, akkor tudjuk, hogy itt nem egy másik ember van, hanem ugyanaz az ember egy megváltozott helyzetben.
Hogy honnan merítem az erőt? Mindig felfedezem, hogy a másik ugyanolyan ember, mint én. Ugyanolyan igényei, ugyanolyan harcai vannak, mint nekem. A Református Kollégiumban egy dolgot nagyon jól megtanultam: ott az alapkérdés mindig az volt, hogy mi az értelem abban, amit csinálok. Az élet értelmének a keresése, a dolgainknak, a tevékenységünknek az értelme – ez központi kérdés. Azt tudom mondani, hogy ez az állandó értelemkeresés nálam találkozik azzal, amit csinálok.
Nagyon szeretem, amit csinálok. Nagyon jó dolog, amikor magunkon túli dolgokért tudunk tenni. Amikor nem magunkért csinálunk valamit. Ezért szeretem a munkám. Most már tudom biztosan egy jó ideje, hogy nem rólam szól a történet.
Dégi László Csaba
• 1979-ben született Dicsőszentmártonban
• 2001-ben végzett a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociális munka szakán
• a PhD-t a budapesti Semmelweis Tudományegyetem Magatartástudományok doktori iskolájában szerezte meg
• 2006 óta a BBTE Szociológia és Szociálismunkás-képző Karának tanára
• számos hazai és nemzetközi kutatási programban vett részt, több tucat tanulmánya jelent meg elismert szaklapokban
• kutatási területei: pszichoonkológia, daganatos distressz, klinikai szociális munka, egészségvédelem, drogmegelőzés és drogpolitika
• 2011-ben a Dinu Patriciu Alapítvány az év kutatói közé választotta
• a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság (IPOS) romániai képviselője
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD

2016. június 22.
Népszerű a városismereti vetélkedő
Több mint másfél száz diák és harmincnyolc pedagógus vett részt a Nemes Emil sepsiszentgyörgyi tanító által kezdeményezett és szervezett 17. Barangoló városismereti vetélkedőn.
A háromfős csapatok helyi utcanevekkel és madarakkal ismerkedtek, valóságos madárkatalógust rajzoltak, szavakat alkottak Sepsiszentgyörgy betűiből, helyesírási feladatokat oldottak meg, böngészték a várostérképet. A Barangoló városismereti vetélkedő nem tantervi alapokon megfogalmazott tananyagra épül, hanem olyan ismeretekre, amelyekkel a diákok naponta találkoznak, de nem biztos, hogy fontosnak tartják ezeket, a feladatok megoldása ellenben ráirányítja figyelmüket az őket körülvevő dolgokra, jelenségekre.
A legtöbb csapat, tizenhat a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolából jelentkezett a vetélkedőre, nyolc csoport vett részt a Gödri Ferenc Általános Iskolából, hat a Nicolae Colan Általános Iskolából, négy a Mikes Kelemen Elméleti Líceumból, kettő az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskolából, egy-egy csapat az Ady Endre Általános Iskolából, a Református Kollégiumból, a Plugor Sándor Művészeti Líceumból és két vegyes csapat a Székely Mikó Kollégium és a Mihai Viteazul Főgimnázium diákjainak összefogásából.
Fekete Réka

2016. július 22.
Két tanterem, ahol viszály is terem
Ismét iskola-ügyben feszülnek egymásnak az indulatok Marosvásárhelyen. A katolikus egyház tulajdonába visszakerült épületben működő Unirea főgimnázium teremgondjait a restitúció teljes megkérdőjelezésével igyekeznek orvosolni, a katolikus líceummal hadakozva. Bögözi Attila írása.
Néhány hete látszólag a Római Katolikus Teológiai Líceum két osztályterme körül parázsló vita borzolja Marosvásárhelyen a kedélyeket, főleg a helyi román nyelvű sajtóban, ahol széles teret kapnak az Unirea Főgimázium vezetőségének nacionalista nyilatkozatai, melyek lényege, hogy a gimnáziumban zajló oktatási tevékenységre folyamatosan rossz hatással van az ugyanabban az épületben működő Teológiai Líceum. Azt sulykolja Andrea Năznean, az Unirea igazgatónője, hogy bennük, mármint a tantestületben, diákjaiban, s még a szülői közösségben is állandó a fenyegetettség érzése, mert a Teológiai Líceum létrejöttével már az elemi osztályokat is más tanintézetbe kellett költöztetni, s a katolikus iskola most két olyan osztályteremre is igényt tart, amely a várossal 2014-ben aláírt bérleti szerződés értelmében az Unirea-t illeti.
A torkon akadt galuska esete a restitúcióval
Az ügy előzményéhez tartózik, hogy a magyarellenes uszításokban jeleskedő román nacionalista köröknek mai napig elfogadhatatlan, torkukon akadt galuska az iskolaépület visszaszolgáltatása a katolikus egyháznak. Mindent megtesznek azért, hogy megkérdőjelezzék a tulajdonjog visszaállítását.
Ez a magatartás többnyire közös jellemzője a vegyes lakosságú erdélyi nagy- és kisvárosokban a rendszerváltás után életre hívott magyar (részben egyházi) középiskolák újkori történelmének, talán egyetlen kivétellel, Kolozsváron, ahol a történelmi magyar középiskolákba bekényszerített román osztályok kiköltöztetése körüli hisztériakeltés viszonylag hamar lecsengett. Persze, kivétel ott is volt, a Református Kollégium esetében 12 évet kellett várni az épületek egy részének birtokbavételére.
Ehhez képest az önálló magyar iskolák helyzete a legrosszabbul Marosvásárhelyen alakult, nem utolsó sorban azért, mert az 1990-es magyarellenes pogrom a magyarság érdekérvényesítését, a márciusi véres események „most vagy soha” türelmetlensége után sokkal visszafogottabbá tette még a Bolyai líceum esetében is, ahonnan alig néhány éve sikerült végleg kitelepíteni az utolsó román osztályokat.
„A római katolikus egyház egy 2004-es kormányhatározat révén kapta vissza a régi katolikus főgimnázium épületét, amelyben az Unirea működik – összegezte az Erdélyi Riportnak a visszaszolgáltatás legfontosabb mozzanatát Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója. Emlékeztetett: a rendszerváltás után még fele-fele arányban magyar és román osztályokkal működő líceum az utóbbi két évtizedben szinte teljesen elrománosodott, a magyar osztályok száma évről-évre csökkent, s ezzel párhuzamosan az iskola falairól fokozatosan eltűntek a magyar feliratok is.
A szó elszáll, az írás is?
A restitúciót a román nacionalista körök képtelenek voltak elfogadni, élükön Dorin Florea polgármesterrel, aki – minő torz fintora a sorsnak, a város nevében (!) – azon nyomban, amint a tulajdonjogot visszaállító kormányrendelet a Hivatalos Közlönyben megjelent, bíróságon meg is támadta a restitúciót. A több évig elhúzódott per 2008-ban a Legfelsőbb Bíróságon ért véget, ahol jogerős határozatban mondták ki a városvezető keresetének megalapozatlanságát.
Még ilyen előzmények után is újabb hat évnek kellett eltelnie – mely idő alatt a város az immár egyházi tulajdonú ingatlanért rendszertelenül fizette a lakbért, a több hónapos kimAradásokért egy 2008-as szerződést 2012-ben hatálytalanítottak, majd 2014-ben kötötték újra – amíg tető alá lehetett hozni, nem utolsó sorban Victor Ponta korábbi miniszterelnök közbenjárásával, azt a hosszú távú bérleti szerződést, amely a katolikus oktatási intézmény számára kötött használati megállapodást is tartalmazza.
Ennek értelmében a Jakubinyi György érsek képviselte Gyulafehérvári katolikus érsekség húsz évre bérbe adta a Dorin Florea polgármester által képviselt bérlőnek, Marosvásárhely municípiumnak, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatti 5.071 négyzetméter hasznos felületű ingatlant és a hozzá tartozó 10.028 négyzetméteres területet. A megállapított bérleti díj 24.990 lej lett havonta, ez az épületek esetében négyzetméterenként 2,12 lejt, a hozzá tartozó területre 1,42 lejt jelent, nem tartalmaz rezsiköltségeket és az infláció mértékével növelhető.
A szerződés rögzíti az ingatlan A, B és C épületszárnyainak használati módozatát is, tanévekre lebontva, kiemelve, a tulajdonos beleegyezik abba, hogy a bérlő az A főépületet tetőtérrel építése be, amivel a főgimnáziumi osztálytermek számát növelnék.
Holló László, az Erdélyi Római Katolikus Státus (egyházmegyei tanács) elnöke (képünkön), a sajtónak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a polgármesteri hivatal és a Státus között aláírt szerződés szavatolja, hogy a magyar osztályok átvétele révén az osztálytermek is a római katolikus teológiai líceumhoz kerülnek, mi több, az Unirea líceum igazgatósága is aláírt egy hasonló szerződést a teológiai líceum vezetőségével. „Mégis, a főgimnázium vezetősége úgy tesz, mintha nem volna tudomásuk, hogy van egy általuk is aláírt megegyezés arról, hogy a termek hogyan oszlanak el a két intézmény között” – állítja a Státus elnöke.
Más termek, más emeleten
Fellapozva a szerződést, az is pontosan olvasható benne, hogy a 2016/2017-es tanévtől a katolikus középiskola a B épületben további két első emeleti tanteremmel bővül, majd a 2018/2019-es tanévre, amennyiben az A főépület tetőterének beépítését befejezik, azt az Unirea diákjai, míg a B és C épületet teljes egészében a katolikus gimnázium tanulói népesítik majd be. Tiszta, világos fogalmazás.
Ezért érthetetlenek az Unirea igazgatónőjének zavaros nyilatkozatai a helyi román sajtóban. Tamási Zsolt, a katolikus teológiai líceum igazgatója (képünkön) az Erdélyi Riportnak elmondta, a román média által lassan egy hónapja napirenden tartott „teremháborúval” kapcsolatosan a román fél minden fórumon azt hangoztatja, hogy a 2014-es szerződést be kell tartani. „Nos, abban az szerepel, hogy a B szárny első emeleti termeit a nemrég lezárult 2015/16-os tanévben még használta az Unirea főgimnázium, viszont ősztől azok átkerülnek a teológiai líceum használatába. Ezért az a kérés, amit én írásban átadtam az Unireának, arról szól, hogy e termeket lehetőleg még a nyár folyamán ürítsék ki, hogy tudjuk elvégezni azok felújítását” – mondja az igazgató. „Ők viszont durva csúsztatással visszatértek egy korábbi állapothoz, amikor a szerződés szerint a 2016/17-es tanévtől a B szárny második emeletén két terem mAradt volna még az Unireánál. Ez két olyan osztályterem, melyben korábban a magyar tagozatos unireás diákok tanultak. Amikor a tavaly nyáron, miután az Unirea lemondott róluk, átvettük ezeket az osztályokat, újabb megegyezést írtunk alá a főgimnáziummal, hogy ezeket az osztályokat termekkel együtt vesszük át, amiről értesítettük a szerződő feleket is, vagyis az egyházat és a polgármesteri hivatalt. Amikor a most is zajló sajtóbotrányt az igazgatónő kirobbantotta, azt sulykolták, hogy a teológiai gimnázium, megszegve a szerződést, határidő előtt el akar venni tőlük két osztályt. Erről szó sincs, hiszen az, amit mi kértünk, az első emeleti termek, amit őszig szerződés szerint át kell adjanak, amiről viszont ők beszélnek, az két, második emeleti tanterem, amelyeket – a közös egyezség szerint – jelenleg is használunk. Mi több, a médiaőrjöngés ellenére, tőlünk írásban senki nem kérte, hogy mondjunk le két teremről, amit egy évvel ezelőtt már átadtak. Arról végképp nincs szó, hogy a kisépületben bármilyen román osztályt ki akarunk tenni, hiszen abban egyetlen román osztály sincsen” – fejtette ki Tamási Zsolt.
A DNA a jogerő felett?
Ha pedig szerződésszegésről kellene beszélni, a labda inkább a polgármesteri hivatal térfelén pattog, hiszen a már sokat emlegetett bérleti szerződésben szereplő főépületi manzárdosítás munkálatai még el sem kezdődtek. Igaz, ennek objektív oka is van, ám ez újabb szállal bonyolítja a katolikus gimnázium körüli, amúgy is szövevényes történetet. Mert több mint egy éve a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Marosvásárhelyi irodája azt vizsgálja, jogszerűen szolgáltatta-e vissza az állam a római katolikus egyháznak az Unirea Főgimnázium által is használt iskolaépületet. A Méltóságért Európában Polgári Egyesület nevében egy Dan Tănase nevű fiatal blogger feljelentésében nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy az épületet úgy szolgáltatták vissza a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, hogy az soha nem volt az érsekség tulajdonában. „A 2015-ös évi 150-es számú bűnügyi dosszié kapcsán bűnvádi eljárást indítottunk hivatali visszaélés gyanújával, amelyet a módosított 2000-es évi 78-as számú törvény 13-as cikkelye szabályoz és büntet” – áll a DNA közleményében a feljelentés kapcsán.
Tamási Zsolt visszautasítja a minden történelmi alapot mellőző vádakat és elmondta, az iskolaépületet 1903 és 1905 között, a mellette álló diákotthont 1908-ban építtette az egyház, és az 1948-as államosításig a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött bennük, amiket hiteles okiratokkal bizonyítani is lehet. Ennek ellenére a DNA több mint egy éve szöszmötöl a bűnügyi dossziéval, anélkül, hogy az igazoló okiratok alapján megalapozatlannak nyilvánítaná a feljelentést.
Az igazgató szerint a DNA vizsgálódásában az a legsúlyosabb, hogy nemcsak a visszaszolgáltatási bizottság döntését kérdőjelezi meg, hanem a Legfelső Bíróságét is, hiszen Dorin Florea feljelentése nyomán az ügyben létezik már egy jogerős Legfelsőbb Bírósági határozat, amit még a DNA ügybuzgósága sem írhat felül.
Ha pedig mégis, akkor a törvényességnek végképp befellegzett Romániában.
Átpolitizált teremhiány
„A DNA-s dosszié, a tanterem-hisztéria, ahogy korábban Florea feljelentése, mind-mind ugyanazoknak a nacionalista köröknek az összehangolt támadása, amelyek nem tudják elfogadni a történelmi igazságtételt” – vélik azok a Marosvásárhelyiek, akik már torkig vannak a magyar oktatási intézmény körüli hisztériakeltéssel.
Mindezek ellenére az Unirea igazgatónője a tantestületet és a szülőket is bevonva, tovább gerjeszti a feszültséget. Legutóbb egy beadványban egyenesen Dacian Cioloş miniszterelnököt kérték, hogy hozzon létre szakbizottságot annak kivizsgálására, törvényes-e az, ami az iskolában történik, amióta az épület B szárnyában elkezdte működését a Római Katolikus Teológiai Líceum.
Hogy mit fog lépni erre a miniszterelnök, a tanfelügyelőség, vagy a minisztérium, ahova szintén panaszlevél ment, nem tudni. Azt viszont sikerült kiderítenünk, hogy a jelenlegi „teremháború” mögött az áll, hogy az Unirea főgimnázium 2014-től egy plusz líceumi osztályt indított el (addig volt négy, most öt párhuzamos osztálya van), és 2016 őszétől indít egy plusz gimnáziumi osztályt is. És itt van a kutya elásva, mert a főgimnázium a sokat emlegetett szerződésben rögzített teremelosztáson felül pluszban indított osztályok teremhiányát a Teológiai Líceum rovására szeretné érvényesíteni.
A katolikus álláspont határozott és egyértelmű: nem fog sikerülni.
http://erdelyiriport.ro

2016. augusztus 4.
Titkok Bethlen Gábor könyvtáráról
Bethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként.
Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta.
A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát.
A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte.
Hol lehetett a könyvtár?
„A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is.
1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára.
A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak.
Bélyegzők, könyvkötők
A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg.
A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához.
Gedő Dalma-Orsolya
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. augusztus 22.
Rendhagyó színháztörténeti kötet
Micsoda utak!
A napokban hagyta el a nyomdát az a kötetet, amely a Marosvásárhelyi színházi élet különleges területére kalauzolja el az érdeklődőket. Szerzője Kovács Levente rendező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára, társszerző Vajda György újságíró. A kötet a diákszínjátszás történetére tekint vissza 1964-től 1989-ig, amely kiegészül azokkal a törekvésekkel, amelyek napjainkig próbálják fenntartani a diákszínjátszó-mozgalmat.
Azért is rendhagyó a tanulmánykötet, mert az első fejezetében a szerző alaposan körüljárja a Marosvásárhelyi diákszínjátszás történetét a 20. század második felének avantgárd színházi törekvéseinek tükrében. Az 1960-as évek avantgárd színházi mozgalmai egy új fogalmat tettek közkeletűvé: a csoportszínház fogalmát. A csoportszínház mint kifejező eszköz sajátos társadalmi-politikai körülmények között alakult ki Nyugaton. Megalkotta a maga formai, tartalmi és színházi nyelvezetét, amely fokozatosan begyűrűzött a szocialista államokba is. A kötetben Kovács Levente e történelmi, színháztörténeti visszatekintéssel vezeti be az olvasót a diákszínjátszásba mint olyan világjelenségbe, amely felzárkózva a ’60-as évek tiltakozó mozgalmai mögé, a rockzene mellett olyan fő önkifejezési eszköznek bizonyult, amely képes lett az egyetemi ifjúság politikai gondolatainak, világnézetének, esztétikai ízlésének, életérzésének kifejezésére. Ebben a kontextusban közelíti meg a kötet a Marosvásárhelyi diákszínjátszást, amelyről már az 1740-es évekből van dokumentum. Ezt a több évszázados hagyományt tartja fenn a Református Kollégium, a későbbiekben a Bolyai líceum, majd a Pedagógiai Intézet. Ez utóbbi hallgatóinak verbuválásával kezdődött annak a diákszínjátszó-csoportnak a története, amelyet végigkövethetünk 1964-től 1989-ig. (Megjegyezzük, hogy ebben az esetben a diákszínjátszás megnevezést a főiskolai-egyetemi színjátszókra vonatkoztatjuk.) Azonban nem csak a későbbiekben Majomcsoport néven közismertté vált társulat történetéről szól a könyv. Betekinthetünk a hazai műkedvelő mozgalomba, amelynek köszönhetően számos társulat alakult, melyek között volt olyan is, amely a későbbiekben profi színházzá nőtte ki magát. Dacolva a kommunista diktatúra cenzúrájával, a diákszínjátszók új kifejezőeszközöket dolgoztak ki, és sajátos színházi nyelven adták elő mindazt, amit egyébként a "hivatalos" színházakban nem lehetett. És ez tette annyira kedveltté a Majomcsoportot, hogy már a hatalomnak is szemet szúrtak azok az előadások, amelyeken a nézőtéren egy tűt sem lehetett leejteni. A kötet azoknak a szakembereknek is szól, akik ma is diákszínjátszással foglalkoznak, mert megtalálhatják mindazokat a módszereket, szakmai fogásokat, amelyeket több évtizeden át Kovács Levente kitapasztalt és alkalmazott. Ezek nem föltétlenül a "színházcsinálásról" szóltak, hanem arról is, hogy miként lehet motiválni és egybetartani egy közösséget, nevelni, egyéniségeket formálni, ugyanakkor csoporttudatot is fenntartani a drámapedagógia eszközeivel. A kötetben szó van a csoportépítésről, a csoportmunka- szervezésről, az irányító szerepéről, illetve a színészpedagógiai feladatokról is.
A könyv második fele – amellyel Vajda György újságíró egészítette ki a Majomcsoportról szóló fejezeteket – az 1989 után diákszínjátszó- törekvésekről szól, arról, hogy a rendszerváltást követően, a megváltozott társadalmi-politikai és gazdasági helyzetben miként és hogyan lehet működtetni egy diákszínjátszó-csoportot. Az Artecotur Egyesület által létrehozott Artsy M társulat a példája annak, hogy folytatva a hagyományokat, az új helyzetben miként lehet – civil törekvésként – működtetni diákszínjátszó- csoportot, mik azok a motivációk, amelyek ma egy fiatalt erre a pályára irányíthatnak, illetve az is kiderül, hogy milyen eszközök vannak arra, hogy gazdaságilag is éltetni lehessen egy önállóan működő csoportot.
A kötet nemcsak színházi szakembereknek szól, hanem mindazokhoz is, akik a színház irányából szeretnének betekinteni Marosvásárhely történetének érdekes epizódjába.
Erdélyi György
Kovács Levente, Vajda György: Micsoda utak! Diákszínházi törekvések Marosvásárhelyen
Népújság (Marosvásárhely)

2016. szeptember 7.
Kézdiszék, 1916
Péntek délután a Kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban népes érdeklődő közönség jelenlétében Farkas Ferenc történelem szakos tanár, a Református Kollégium igazgatója bemutatta Tóth László újságíró, a székhelyek hírportál főszerkesztője Kézdiszék, 1916 írásban és képekben című kötetét.
A szerző első, magánkiadásban megjelentetett könyve a száz évvel ezelőtti eseményekről, a románok kézdiszéki betöréséről szól. Az első részben a céhes város mindennapjaival ismerkedhet meg az olvasó, a második rész bemutatja a román betörést Felső-Háromszéken és az itt lakók menekülését a mai Magyarország területére, ezt követi a román hadsereg kiszorítását és a civil túszok elhurcolását bemutató harmadik fejezet. A kötet végén megtaláljuk a kézdiszéki tisztek és tisztjelöltek, illetve az elhurcoltak, az első világháborúban részt vevők és a hősi halottak névsorát, valamint a felső-Háromszéki világháborús emlékművek fotóit. A könyvbemutató házigazdája Hegedűs Ferenc vállalkozó, a kiadás egyik mecénása volt, közreműködött Józsa Irén magyartanár, aki Székely János A vesztesek című verséből adott elő részletet. A találkozó végén a szerző dedikált.
Iochom István

2016. szeptember 9.
Tanévnyitók: vasárnap van az első
A Kolozsvári magyar tannyelvű és tagozatos líceumok döntő többségében hétfő reggel szervezik meg a tanévnyitó ünnepséget, csak a Református Kollégium tartja meg hagyományos módon tanévnyitóját vasárnap, szeptember 11-én 15 órától a Farkas utcai református templomban.
A kollégium felújítási munkálatait tegnap megtekintette Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK püspöke) és Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. Megállapítást nyert, hogy a munkálatok jó ütemben haladnak, és a kollégisták az épületben kezdhetik a tanévet, az előző évekhez képest azzal a különbséggel, hogy nem a főbejáraton, hanem a játszótér felőli kapun fognak közlekedni.
N.-H. D.

Szórványoktatás: a magyar iskolák egymás elől szippantják el a diákokat
Szemrehányásoktól, hevesebb szóváltásoktól sem volt mentes csütörtökön az az egyeztetés a Kolozs megyei tanfelügyelőségen, amelyen iskolaigazgatók, tanfelügyelők és az RMDSZ megoldást kerestek arra, hogyan védjék ki a magyar iskolák közötti diákelszívást a szórványban.
Az egyeztetést annak apropóján hívta össze a főtanfelügyelőhelyettes, Török Zoltán a várfalvi iskola kérésére, hogy a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum nyáron toborzásba kezdett az aranyosszéki iskolák diákjai körében. A líceum a márciusi beiratkozások után szembesült azzal többek között, hogy az előkészítő osztályába mindössze négy gyerek jelentkezett. A toborzás eredményeként a Várfalvi Általános Iskolából hat gyermeket a Jósikába írattak, így veszélybe került az általános iskola ötödik osztálya.
Az egyeztetésen kiderült, az iskolák nagy károkat okoznak, ha öncélúan megpróbálják elvonni a gyermekeket olyan körzetekből, ahol már működik magyar oktatási intézmény: az adott településen mAradt, rossz anyagi helyzetben lévő magyar ajkú gyermekeket ugyanis arra kényszerítik, hogy román osztályokba iratkozzanak. A beszélgetésen a felszólalók azt is megerősítették, hogy a szórvány magyar oktatás helyzete nehéz helyzetben van, és a megoldás nagy erőfeszítéseket követel.
Mi lesz a várfalvi iskolával?
Júliusban már történt az érintett iskolák között egy egyeztetés, azóta viszont a Jósikában új igazgatónőt neveztek ki. A második, azaz a csütörtöki beszélgetésen a Várfalvi Általános Iskola igazgatónője, Kötő Erika vázolta az alapkonfliktust: „A helyzet súlyos: gyerekeink vesznek el úgy, hogy a Jósika Miklós városra csábítja őket. Próbáltunk egyezségre jutni a tordai iskolával, hogy azokat a szülőket, akik az első egyeztetést után jelezték, Tordára vinnék gyermekeiket, utasítsák el, tanácsolják vissza abban a közösségbe, ahonnan menni akarnak. Ez nem történt meg, újabb kérvényeket írtak alá, tehát a szóbeli egyezség után további gyermekek mentek el az iskolánkból. Nincs eszköz a kezünkben, mivel a módosított törvény szerint elég a befogadó iskola beleegyezése az iskolaváltáshoz. A Jósika információink szerint iskolabuszt biztosít, hogy a mi gyermekeiket be tudják vinni Tordára.
Kötő Erika úgy tájékoztatott, hogy négy negyedik osztályost és két előkészítőst sikerült Tordára csábítani.
A várfalvi iskolát képviselő Szabó Enikő tanító, módszertanos elmondta, az egyeztetéseket végső elkeseredésükben kérték, mert a tanév vége előtt tudomásukra jutott, hogy a Jósika tanárai a Várfalvához tartozó Bágyomban gyerekeket toboroztak. „A tanárok beszéltek a szülőkkel, ígéretek voltak bőven, a látogatások eredményeként pedig négy gyerek Tordára akar menni. Az egyik RMDSZ-es tanácsos vitte el a gyermekét, és sajnálattal kell megállapítanom, hogy nem kellett számolnia semmilyen következménnyel. Vonják meg az tanácsostól a támogatást+ - kérte a tanítónő a beszélgetésen jelen lévő Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ-elnöktől. Hozzátette, meggyőződése, ha a szóban forgó tanácsos nem lép, a többi gyermeket is az iskolánál tarthatták volna. „Tartsuk tiszteletben egymást, ha kell egy-két gyerek, segítsük ki egymást. Ám az elfogadhatatlan, hogy olyan településre megyünk gyereket toborozni, ahol működik magyar iskola” - nyomatékosította.
A szülőknek joguk van iskolát választani
Tárkányi Erika, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) Kolozs megyei elnöke szerint a szülőnek elvitathatatlan joga van ahhoz, hogy iskolát válasszon gyermekének. „Arra viszont fel lehet hívni a szülő figyelmét, hogy a veszélyeztetett helyeken legyenek különösen megértőek” - jegyezte meg. Hozzátette, a törvényt úgy kellene valahogy módosítani, hogy valamilyen beleszólása az elengedő iskolának is legyen, mert jelenleg legtöbbször csak utólag szerez tudomást arról, ha a gyermek iskolát váltott.
A várfalvi iskola igazgatónője itt nyomatékosította, hogy egy-két szülő eddig is elvitte városra gyermekét minden évben, a Jósika öncélú lépéseként viszont ezúttal ez tömegesen történt és befolyásra. „Az zavar, hogy még csak nem is egyeztettek velünk” - jegyezte meg Kötő Erika.
„Kolozsváron ezt már lejátszottuk”
Ömböli Irma, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő elmondta, Kolozsváron a fentiekhez hasonló meccset már lejátszották. Az utóbbi években több lakótelepi iskola is megszűnt a kincses városban, jelenleg csak a Monostoron és a Grigorescuban működik magyar tagozat. „A szülőket nem lehet megakadályozni abban, hogy a központi magyar iskolákba írassák gyermekeiket, hiába szűntek így meg a lakótelepi intézmények. A fájdalmas folyamat során viszont két dolog világossá vált. Csak úgy tudunk fennmAradni, hogy a szóbeli egyezség működik az iskolák között, amely szerint addig egyetlen befogadó iskola sem ír alá kérvényt, amíg nem hívja fel a másik iskola igazgatóját, hogy megérdeklődje: árt-e azzal, hogy 1-2-5 gyereket felvesz. Kolozsváron sikerült elérni, hogy ez nagyon jól működjön. A másik: szinte törvényszerű, ha egy periférián lévő tagozatról elviszünk egy-két gyermeket, a többi román osztályba iratkozik” - figyelmeztetett a tanfelügyelő.
Hozzátette, az iskolák közötti konkurencia tény, azt is már látni lehet, hogy hosszú távon a nagy iskolacentrumok mAradnak fenn. Ám hangsúlyozta, addig is foggal-körömmel kell ragaszkodni a még működő iskolákhoz, hogy a lemorzsolódást megakadályozzuk. „Remélem, a Jósika nem folytatja a toborzást. Mert ha igen, sokkal többet veszítünk, hiszen még több gyerek iratkozik román tagozatra” - mondta Ömböli.
Csoma Botond: legyen szolidaritás a pedagógusok között
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke szerint a szövetség álláspontja egyértelmű: a meglévő magyar oktatási intézményeket meg kell tartani. Tisztázta, nem azért hozták létre annak idején a tordai Jósika iskolát, hogy a meglévő aranyosszéki iskolákat lehetetlen helyzetbe hozza. „Ami a tanácsost illeti, én is etikátlannak tartom, amit tett, de az RMDSZ alapszabályzatát nem szegte meg. Mint szülőnek alkotmányos joga iskolát választani a gyermekei számára. Beszéltünk vele, elmondtuk, hogy közösségromboló hatása van döntésének, de emiatt nem tudom megvonni tőle a politikai támogatást, hiszen ez a szövetségből való kizárást jelentené. Ha ezt megtenném, bármikor nyerne velünk szemben a bíróságon azért, mert megpróbáltuk korlátozni az alkotmányos jogát” - magyarázta Csoma Botond.
Szerinte a magyar pedagógusok között szolidaritásnak kellene lennie abban a tekintetben, hogy konzultáció nélkül nem toboroznak gyermekeket. Éppen ezért a következő tanácskozásra, amely októberben lesz, elkészítenek egy olyan írásos egyezségtervezetet, amelyben a Kolozs megyei magyar iskolák igazgatói vállalják, egyeztetés nélkül nem visznek el diákot olyan körzetekből, településekről, ahol működik magyar iskola. Reméljük, mindenki aláírja - mondta. Elhangzott, a tanfelügyelőségnek és a pedagógusszövetségnek is az egyezség mellé kellene állnia.
Csoma Botond konkrét megoldást is javasolt a Jósikának: mivel a szórványtelepüléseken sok magyar szülő választja a román iskolát, óvodát, inkább ezeket a gyermekeket kellene felkutatni, és meggyőzni szüleit, jobb a magyar oktatás.
Jósika igazgatónője: tőlünk a Kolozsvári iskolák viszik el a gyermekeket
Józan Erzsébet, a Jósika Miklós augusztus 31-én kinevezett igazgatónője a beszélgetésen többször is figyelmeztetnie kellett a résztvevőket, hogy korábban nem ő képviselte az iskolát. Maga is elismerte, hogy valóban történt toborzás, ám azt cáfolta, hogy ne tartotta volna be az első egyeztetésen hozott döntést, amely szerint értesítik az adott iskolát, ha onnan gyermek iratkozik a Jósikába. „Három gyermeket próbáltam visszatanácsolni, úgy érzem, betartottam a szabályt” – jegyezte meg.
A Csoma Botond által felvetett egyezséggel kapcsolatban Józan Erzsébet elmondta: a dokumentumot a Kolozsvári iskolák igazgatóinak is alá kellene írniuk, hiszen a megyeközpont veszélyezteti a Jósika létét. „Amíg az a tanár, aki a Jósikába és a Kolozsvári iskolába is tanít, felszólítja az igazgatónőt, hogy próbálja meggyőzni a diákokat, kilencediktől az ő iskoláját válasszák, addig nem tartom méltányosnak, hogy ők kimAradjanak az egyezségből” - hívta fel a figyelmet.
A várfalvi iskola igazgatónője itt szúrta oda Józan Erzsébetnek, hogy a Kolozsvári nyomás miatt kellene visszafognia magát a Jósikának az aranyosszéki iskolákkal szemben.
Török Zoltán válaszként biztosította a várfalvi iskola igazgatónőjét, hogy mindent megtesznek azért, hogy speciális engedély segítségével tíz ötödikessel is beindulhasson az önálló osztály. Kötő Erika elmondta, azért ragaszkodtak a 16 gyerekhez, mert két év múlva problémáik lesznek, és újabb speciális engedélyt kell kérniük az önálló osztály fenntartásához. „A kérdés az, megkapjuk-e akkor is a speciális engedélyt, mert ha nem, joggal panaszkodhatnak a szülők, hogy az elemi összevont osztályok után az V-VIII-ban is összevont osztályokban tanulnak a gyermekeik. Reális veszély, hogy ekkor román osztályba íratják a gyermekeket, ahol nincsenek összevont osztályok” - figyelmeztetett.
Túl sok magyar ajkú jár román osztályba
A tordaszentmihályi általános iskola aligazgatónője, Gombási Gabriella úgy fogalmazott, hogy a Tordához közel fekvő településen, Tordaszentmihányon a magyar oktatás meg fog halni. „Amikor a Jósika megalapításának gondolata felmerült, tudtam, hogy a legnagyobb veszélyben a szentmihályi iskola van. Idén úgy nézett ki, hogy megszüntetjük az I-IV-et, mert csupán 3 előkészítősünk van. Két olyan magyar gyereket nyerhettünk volna meg, akik Tordán román óvodába jártak, és akik beiratkoztak Szentmihályra román tagozatra. Későn jutott tudomásomra, hogy létezik ez a két gyerek, ezt saját mulasztásomnak tekintem. Úgy nézett ki, hogy ezt a három gyereket is elveszítjük, mert a Jósika akkori vezetősége az én megkerülésemmel a polgármesterrel próbált egyezkedni. Az RMDSZ-es polgármester viszont azt mondta, nem adjuk a gyerekeket, hiszen itt is minőségi oktatást kapnak. Mégis volt olyan szülő, akit sikerült meggyőznie a Jósikának. A helyzet viszont az, hogy a gyermekek nagy része a román tagozatot választja, nem a Jósikát. Fáj a szívem, amikor a román tagozaton is oktató pedagógusként látom, hogy a katalógusokban ötven százalékban magyar nevek szerepelnek” - mondta az aligazgatónő.
Batiz Elly-Erzsébet, a magyar nyelvű elemi oktatásért felelős tanfelügyelő Gombási Gabriella szavaira kritikus hangot ütött meg. Meglátása szerint a Jósikának nem kellett győzködnie a tanulókat arról, hogy a szentmihályiból máshová menjenek. „Eddig is nagy volt az átjelentkezés már elemiben is a román szekcióba, nem kellett kijönnie a Jósikának, hogy ez a folyamat beinduljon, hiszen nem ma kezdődött. Úgy látom, nagyon Jósika ellenes kezd lenni a hangulat, mintha bűnbakot szeretnénk keresni arra, ami a mi problémánk. Megyeszinten látom, hogy nagyon kevés elemis diákunk van vidéken, és nagyon sok helyen lesz kritikus a helyzet az elkövetkezendőkben. Ahelyett, hogy egymás ellen küzdenénk, nézzük meg, mit tehetünk, mert közben a gyermekeink elmennek román osztályokba. Mert míg egymás ellen küzdünk, lejáratva egymás iskoláit, a szülő abba az intézménybe fogja íratni gyermekét, amelyről nem kapott rossz visszajelzést” - magyarázta a szaktanfelügyelő. A beszélgetés után többször is hangsúlyozta, hogy javulnia kell a magyar oktatás minőségének, különben lehetetlen a megmAradás.
Kiderült, az aragyosgyéresi Avram Iancu általános iskolában szintén sok az olyan magyar ajkú, aki román osztályba jár. Jiman Bella Katalin aligazgatónő szerint pedig ahhoz, hogy a diákok az általános után a román osztályok helyett például a Jósikát válasszák, támogatni kellene az utaztatásukat és biztosítani kellene a meleg ebédet.
Aranyosegerbegyen szintén van olyan tanuló, aki román osztályba jár, a szülőket az aligazgatónő, Fehér Ilona szerint nehéz meggyőzni, amikor a magyar oktatás összevont osztályokban történik.
Barabás János, Magyarország Kolozsvári vezető konzulja szerint a szórványoktatás helyzete mindjárt könnyebb helyzetben lenne, ha a közösségformáló erők, a papok, plébánosok, a politikai szereplők mindenhol még inkább odahatnának.
Főtanfelügyelőhelyettes: plusz munka nélkül nem megy
Török Zoltán főtanfelügyelőhelyettes hangsúlyozta, ahol minőségi oktatás van, a szülők ellenállnak a csábításnak. Példaként Kiskapust hozta fel: „A református lelkész családról családra próbálta meggyőzni a szülőket, hogy engedjék a gyermekeket a Református Kollégiumba. De a szülők visszautasították azzal, hogy elégedettek az iskolával. Az igazgatónak el kell magyarázniuk a pedagógusoknak, hogy 12 órakor nem zárjuk be az iskola kapuit, hanem még ülök egy órát és foglalkozunk a gyermekekkel. Olyan esettel is találkoztam Kolozs megyében, amikor 11,45-kor már be volt zárva az iskola kapuja. Ilyen esetekben nem háríthatjuk a szülőkre a felelősséget, hogy elviszik a gyermekeket. Próbáljunk minőségi munkát, oktatást végezni” - mondta Török Zoltán.
A beszélgetés azzal zárult, hogy októberben Kolozs megye magyar iskoláinak képviselőit összehívják, és előterjesztik az eddigi egyeztetéseken felmerült megoldásokat.
Oborocea Mónika
maszol.ro

2016. szeptember 10.
A tisztességes remény szárnyalása és bukása
Kulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja műkedvelő szobrász. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor ismeri fel tehetségét, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása, az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin, mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását.
Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a Sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít.
A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). Legsikeresebb szobrászi vállalkozása Az íjásznő című egy méter magas bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a Marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”.
Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit. Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmAradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is Bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagy vonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott.
Tegnap megnyílt tárlata megtekinthető október 2-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében.
Vécsi Nagy Zoltán