Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. november 21.
Felavatták Zilahon az Ady Endre diákéveit bemutató emlékházat
Felavatták péntek délután az Ady Endre diákéveit bemutató emlékházat Zilahon – számolt be az RMDSZ hírlevele.
„Néhány éve egy romos állapotban lévő ház ablakait néztük, majd bejöttünk az udvarára és azt terveztük, hogy megvásároljuk, előteremtjük az anyagi forrásokat arra, hogy ide egy olyan emlékházat hozzunk létre, amely Ady Endre zilahi diákéveinek méltó emléket állít” – elevenítette fel Kelemen Hunor az Ady-emlékház létrehozásáról való döntés mozzanatát az avatóünnepségen.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával, illetve más anyagi forrásokból, továbbá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai hozzájárulásával létrehozott zilahi emlékház az Ady-kultusz egyik otthonává válik a Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló kulturális útvonal részeként.
„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Ady 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a kulturális örökség az emlékezet által nyer jelentőséget, és ezt szolgálja az újonnan felavatott zilahi emlékház.
„Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból. A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók” – méltatta Kelemen Hunor a szilágysági költőzseni kultúrtörténeti jelentőségét. Az RMDSZ elnöke szerint a zilahi emlékházzal kiegészül az az erdélyi kultusz, amelyet az elmúlt évtizedekben Ady alakja köré igyekezett kiépíteni a magyar közösség.
Seres Dénes képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke felidézte: az épület felújítását követően a kiállítandó tárgyak begyűjtésén a Pro Szilágyság Egyesület dolgozott. Ebben jelentős szakmai segítséget nyújtott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum. „A közös munka által egy újabb állomással gazdagíthatjuk az Ady zarándokútvonalat – csatlakozva Kalotaszentkirály, Érmindszent, Szilágylompért és Nagyvárad településekhez –, amely egy időben emlék és érték a jövő nemzedéknek” – mondta a politikus.
„Vállalnánk-e ma Ady Endre akkori nyugtalanságát? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk, de beleugranánk-e ma abba a mélyvízbe, áramba? Vállalnánk-e ma legalább egy kicsit az Ady Endre akkori életét? Vállalnánk-e annak a kockázatát, hogy gondolkodunk, hogy leírjuk azt, amit érzünk? Mindenkinek köszönöm, hogy megnyílik ez az emlékház, de leginkább az Ady Endre emlékének” – fogalmazott Demény Péter író a zilahi kulturális létesítményről és arról a személyiségről, akinek emléket állít.
Bekő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az emlékházban megtekinthető gyűjteményt mutatta be, amely az Ady Zilahon eltöltött diákévekről való közvetlen emlékezők gondolataitól, a kor tárgyi emlékein át a családi vonatkozásokig, illetve az irodalomtörténeti munkákig terjed. Az állomány folyamatosan bővíthető, az avatóünnepségen Zilah testvérvárosa, Szentendre hozzá is járult könyvadománnyal a múzeumi gyűjteményhez.
maszol.ro
Felavatták péntek délután az Ady Endre diákéveit bemutató emlékházat Zilahon – számolt be az RMDSZ hírlevele.
„Néhány éve egy romos állapotban lévő ház ablakait néztük, majd bejöttünk az udvarára és azt terveztük, hogy megvásároljuk, előteremtjük az anyagi forrásokat arra, hogy ide egy olyan emlékházat hozzunk létre, amely Ady Endre zilahi diákéveinek méltó emléket állít” – elevenítette fel Kelemen Hunor az Ady-emlékház létrehozásáról való döntés mozzanatát az avatóünnepségen.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával, illetve más anyagi forrásokból, továbbá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai hozzájárulásával létrehozott zilahi emlékház az Ady-kultusz egyik otthonává válik a Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló kulturális útvonal részeként.
„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Ady 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a kulturális örökség az emlékezet által nyer jelentőséget, és ezt szolgálja az újonnan felavatott zilahi emlékház.
„Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból. A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók” – méltatta Kelemen Hunor a szilágysági költőzseni kultúrtörténeti jelentőségét. Az RMDSZ elnöke szerint a zilahi emlékházzal kiegészül az az erdélyi kultusz, amelyet az elmúlt évtizedekben Ady alakja köré igyekezett kiépíteni a magyar közösség.
Seres Dénes képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke felidézte: az épület felújítását követően a kiállítandó tárgyak begyűjtésén a Pro Szilágyság Egyesület dolgozott. Ebben jelentős szakmai segítséget nyújtott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum. „A közös munka által egy újabb állomással gazdagíthatjuk az Ady zarándokútvonalat – csatlakozva Kalotaszentkirály, Érmindszent, Szilágylompért és Nagyvárad településekhez –, amely egy időben emlék és érték a jövő nemzedéknek” – mondta a politikus.
„Vállalnánk-e ma Ady Endre akkori nyugtalanságát? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk, de beleugranánk-e ma abba a mélyvízbe, áramba? Vállalnánk-e ma legalább egy kicsit az Ady Endre akkori életét? Vállalnánk-e annak a kockázatát, hogy gondolkodunk, hogy leírjuk azt, amit érzünk? Mindenkinek köszönöm, hogy megnyílik ez az emlékház, de leginkább az Ady Endre emlékének” – fogalmazott Demény Péter író a zilahi kulturális létesítményről és arról a személyiségről, akinek emléket állít.
Bekő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az emlékházban megtekinthető gyűjteményt mutatta be, amely az Ady Zilahon eltöltött diákévekről való közvetlen emlékezők gondolataitól, a kor tárgyi emlékein át a családi vonatkozásokig, illetve az irodalomtörténeti munkákig terjed. Az állomány folyamatosan bővíthető, az avatóünnepségen Zilah testvérvárosa, Szentendre hozzá is járult könyvadománnyal a múzeumi gyűjteményhez.
maszol.ro
2015. november 23.
Ady Endre diákéveit idéző emlékházat avattak Zilahon
Ady Endre diákéveit idéző emlékházat avattak pénteken Zilahon.
„Néhány éve egy romos állapotban lévő ház ablakait néztük, majd bejöttünk az udvarára és azt terveztük, hogy megvásároljuk, előteremtjük az anyagi forrásokat arra, hogy ide egy olyan emlékházat hozzunk létre, amely Ady Endre zilahi diákéveinek méltó emléket állít” – elevenítette fel Kelemen Hunor az Ady-emlékház létrehozásáról való döntés mozzanatát a november 20-án, pénteken megtartott avatóünnepségen. Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával, illetve más anyagi forrásokból, továbbá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai hozzájárulásával létrehozott zilahi emlékház az Ady-kultusz egyik otthonává válik a Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló kulturális útvonal részeként.
„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Ady 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a kulturális örökség az emlékezet által nyer jelentőséget, és ezt szolgálja az újonnan felavatott zilahi emlékház. „Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból. A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók” – méltatta Kelemen Hunor a szilágysági költőzseni kultúrtörténeti jelentőségét. Az RMDSZ elnöke szerint a zilahi emlékházzal kiegészül az az erdélyi kultusz, amelyet az elmúlt évtizedekben Ady alakja köré igyekezett kiépíteni a magyar közösség.
„Az épület felújítását követően a kiállítandó tárgyak begyűjtésén a Pro Szilágyság Egyesület dolgozott. Ebben a folyamatban nagyon jelentős szakmai segítséget nyújtott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum, a két intézmény munkatársainak ezúton is megköszönöm hozzájárulásukat. A közös munka által egy újabb állomással gazdagíthatjuk az Ady zarándokútvonalat – csatlakozva Kalotaszentkirály, Érmindszent, Szilágylompért és Nagyvárad településekhez –, amely egy időben emlék és érték a jövő nemzedéknek” – mondta Seres Dénes képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke az avatóünnepségen.
„Vállalnánk-e ma Ady Endre akkori nyugtalanságát? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk, de beleugranánk-e ma abba a mélyvízbe, áramba? Vállalnánk-e ma legalább egy kicsit az Ady Endre akkori életét? Vállalnánk-e annak a kockázatát, hogy gondolkodunk, hogy leírjuk azt, amit érzünk? Mindenkinek köszönöm, hogy megnyílik ez az emlékház, de leginkább az Ady Endre emlékének” – fogalmazott Demény Péter író a zilahi kulturális létesítményről és arról a személyiségről, akinek emléket állít.
Bekő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az emlékházban megtekinthető gyűjteményt mutatta be, amely az Ady Zilahon eltöltött diákévekről való közvetlen emlékezők gondolataitól, a kor tárgyi emlékein át a családi vonatkozásokig, illetve az irodalomtörténeti munkákig terjed. Az állomány folyamatosan bővíthető, az avatóünnepségen Zilah testvérvárosa, Szentendre hozzá is járult könyvadománnyal a múzeumi gyűjteményhez.
Erdély.ma
Ady Endre diákéveit idéző emlékházat avattak pénteken Zilahon.
„Néhány éve egy romos állapotban lévő ház ablakait néztük, majd bejöttünk az udvarára és azt terveztük, hogy megvásároljuk, előteremtjük az anyagi forrásokat arra, hogy ide egy olyan emlékházat hozzunk létre, amely Ady Endre zilahi diákéveinek méltó emléket állít” – elevenítette fel Kelemen Hunor az Ady-emlékház létrehozásáról való döntés mozzanatát a november 20-án, pénteken megtartott avatóünnepségen. Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával, illetve más anyagi forrásokból, továbbá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai hozzájárulásával létrehozott zilahi emlékház az Ady-kultusz egyik otthonává válik a Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló kulturális útvonal részeként.
„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Ady 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a kulturális örökség az emlékezet által nyer jelentőséget, és ezt szolgálja az újonnan felavatott zilahi emlékház. „Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból. A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók” – méltatta Kelemen Hunor a szilágysági költőzseni kultúrtörténeti jelentőségét. Az RMDSZ elnöke szerint a zilahi emlékházzal kiegészül az az erdélyi kultusz, amelyet az elmúlt évtizedekben Ady alakja köré igyekezett kiépíteni a magyar közösség.
„Az épület felújítását követően a kiállítandó tárgyak begyűjtésén a Pro Szilágyság Egyesület dolgozott. Ebben a folyamatban nagyon jelentős szakmai segítséget nyújtott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum, a két intézmény munkatársainak ezúton is megköszönöm hozzájárulásukat. A közös munka által egy újabb állomással gazdagíthatjuk az Ady zarándokútvonalat – csatlakozva Kalotaszentkirály, Érmindszent, Szilágylompért és Nagyvárad településekhez –, amely egy időben emlék és érték a jövő nemzedéknek” – mondta Seres Dénes képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke az avatóünnepségen.
„Vállalnánk-e ma Ady Endre akkori nyugtalanságát? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk, de beleugranánk-e ma abba a mélyvízbe, áramba? Vállalnánk-e ma legalább egy kicsit az Ady Endre akkori életét? Vállalnánk-e annak a kockázatát, hogy gondolkodunk, hogy leírjuk azt, amit érzünk? Mindenkinek köszönöm, hogy megnyílik ez az emlékház, de leginkább az Ady Endre emlékének” – fogalmazott Demény Péter író a zilahi kulturális létesítményről és arról a személyiségről, akinek emléket állít.
Bekő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az emlékházban megtekinthető gyűjteményt mutatta be, amely az Ady Zilahon eltöltött diákévekről való közvetlen emlékezők gondolataitól, a kor tárgyi emlékein át a családi vonatkozásokig, illetve az irodalomtörténeti munkákig terjed. Az állomány folyamatosan bővíthető, az avatóünnepségen Zilah testvérvárosa, Szentendre hozzá is járult könyvadománnyal a múzeumi gyűjteményhez.
Erdély.ma
2015. november 23.
"…az irodalmat úgyis megette a fene"
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik mozzanata a magyar írók első világháborús naplóiból szerkesztett kötet bemutatója volt, amelyre szerda délután a Nemzeti Színház Jánosházy György-termében került sor. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent kötetet a szerkesztő Varga Katalin, a múzeum munkatársa ismertette.
A világháború kitörésével az írók is nehéz helyzetbe kerültek: a hadi cenzúra szűk korlátok közé szorította az információáramlás, az önkifejezés és az alkotás szabadságát; az újságírást és a szépirodalmat a háborús propaganda szolgálatába állította. A feltétel nélküli őszinteség néhány megmaradt terepének egyike a napló volt. A kötetben található naplójegyzetek első alkalommal jelentek meg nyomtatásban – mondta el Varga Katalin.
A kötetben, amelynek a címe "…az irodalmat úgyis megette a fene", öt magyar író első világháborús naplójegyzetei találhatók.
Bauer Ervin, Kaffka Margit férje a háború kitörésekor 23 éves volt. Naplóját – Szívem szíveden remeg – 1914. szeptember 9. és 1915. március 25. között vezette. Bauer Ervin és Kaffka Margit 1914 elején szerettek egymásba. 1914 nyarán Itáliában nyaraltak, ott érte őket a háború kitörésének híre. Augusztusban esküdtek, Bauer Ervint pár nappal az esküvő után a békéscsabai 101-es gyalogezredbe sorozták be.
Dánielné Lengyel Laura naplóját – A mámor józanabb percei – 1914. július 28. és 1914. december 31. között vezette. A háború kitörésekor 40 éves volt.
Erdélyi József 17 éves volt a háború kitörésekor, naplójegyzeteit – Truditum dies die – 1916. november 20. és 1917. május 2. között készítette.
Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona A nagy háború évei címmel írta naplójegyzeteit. Naplójának fókuszában a család áll: "…én csak a »mi háborúnkat« akarom leírni, mert azt máshol fel nem jegyezték…"
Laczkó Géza 29 éves volt a háború idején. Naplóját – ...az irodalmat úgyis megette a fene – 1914. szeptember – 1920. május 30. között vezette.
A következő kötetben Bíró Lajost fogják bemutatni. A kötetben lesz haditudósítás és magánlevelezés.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik mozzanata a magyar írók első világháborús naplóiból szerkesztett kötet bemutatója volt, amelyre szerda délután a Nemzeti Színház Jánosházy György-termében került sor. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent kötetet a szerkesztő Varga Katalin, a múzeum munkatársa ismertette.
A világháború kitörésével az írók is nehéz helyzetbe kerültek: a hadi cenzúra szűk korlátok közé szorította az információáramlás, az önkifejezés és az alkotás szabadságát; az újságírást és a szépirodalmat a háborús propaganda szolgálatába állította. A feltétel nélküli őszinteség néhány megmaradt terepének egyike a napló volt. A kötetben található naplójegyzetek első alkalommal jelentek meg nyomtatásban – mondta el Varga Katalin.
A kötetben, amelynek a címe "…az irodalmat úgyis megette a fene", öt magyar író első világháborús naplójegyzetei találhatók.
Bauer Ervin, Kaffka Margit férje a háború kitörésekor 23 éves volt. Naplóját – Szívem szíveden remeg – 1914. szeptember 9. és 1915. március 25. között vezette. Bauer Ervin és Kaffka Margit 1914 elején szerettek egymásba. 1914 nyarán Itáliában nyaraltak, ott érte őket a háború kitörésének híre. Augusztusban esküdtek, Bauer Ervint pár nappal az esküvő után a békéscsabai 101-es gyalogezredbe sorozták be.
Dánielné Lengyel Laura naplóját – A mámor józanabb percei – 1914. július 28. és 1914. december 31. között vezette. A háború kitörésekor 40 éves volt.
Erdélyi József 17 éves volt a háború kitörésekor, naplójegyzeteit – Truditum dies die – 1916. november 20. és 1917. május 2. között készítette.
Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona A nagy háború évei címmel írta naplójegyzeteit. Naplójának fókuszában a család áll: "…én csak a »mi háborúnkat« akarom leírni, mert azt máshol fel nem jegyezték…"
Laczkó Géza 29 éves volt a háború idején. Naplóját – ...az irodalmat úgyis megette a fene – 1914. szeptember – 1920. május 30. között vezette.
A következő kötetben Bíró Lajost fogják bemutatni. A kötetben lesz haditudósítás és magánlevelezés.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 23.
Élő hagyományai vannak az újságírásnak Nagyváradon
Irodalmi beszélgetéssel egybekötött, retrospektív Ady-kiállítás nyílt a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban vasárnap délután. Ezt megelőzően átadták a Bihar megyei Sajtódíjakat: a Bokor András Szakmai Díjat lapunk munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius kapta.
A 2012-ben alapított Bihar megyei sajtódíjak 2015. évi átadására került sor vasárnap délután a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban. Házigazdai minőségében Imre Zoltán múzeumigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, majd adta át a szót Rácz Évának, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének, aki köszöntőjében azt emelte ki: Nagyváradon – Ady-kötődése révén – valóban élő hagyományai vannak az újságírásnak. Méltatta az idei díjazottakat, majd megfogalmazta: a MÚRE-nek ünnep minden olyan pillanat, amikor az újságírók kerülnek a középpontba, és reményét fejezte ki, hogy a díjazottak arra fogják buzdítani a jövendő újságírókat, hogy érdemes dolgozni, ezt a munkát végezni.
A köszöntők után következett az ünnepi díjátadás. Az Iványi Ödön Pályakezdő Díjban idén egy fiatal, és fiatalokból álló csapat, az Ér hangja részesült. Munkájukat Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke méltatta, kiemelve annak újszerűséget: az Ér TV révén a digitális médiában is helyt állnak, ugyanakkor havilapot is megjelentetnek, így több formában is értesülhetnek a közelben és távolban élők arról, hogy mi történik az Érmelléken. Ez pedig fontos azért, hogy az elszármazottak se szakadjanak el teljesen a szülőhelyüktől, fogalmazott az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
Szakmai alázat
A Bokor András Szakmai Díjban idén a Bihari Napló munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius részesült. Laudációt Rais W. István, a Bihari Napló főszerkesztője mondott, kiemelve: olyan munkatársunk kapta idén az elismerést, „aki az elmúlt évek alatt számtalanszor bizonyította megbízhatóságát, munkabírását, rátermettségét. Legyen szó híranyagokról, tudósításokról vagy interjúkról, közös ismérvük mindenkor a precizitás, a tájékozottság. Lelkiismeretességét talán csak egy dolog múlja fölül: szakmája iránti szeretete és alázata. Igen, alázata, mert manapság is nagy szükség van a szakmai alázatra, ezt azonban sajnos egyre kevesebben gyakorolják. Egyre több a felkészületlen, olvasatlan, önimádó «sztárújságíró, sztárriporter», akik nem öregbítik e sokat megélt szakma presztízsét… Ezért is emelem ki Tóni mindenkori hozzáállását, lelkiismeretességét, aki sztárallűröktől mentesen végzi a munkáját nap mint nap. Olyan zsurnaliszta ő, aki az adatújságírást veszi alapul, a tényekre, adatokra fókuszál. A magam részéről nagyon lényegesnek tartom ezt a törekvést, egy olyan környezetben, amikor sok sajtóterméknél a vélemények fontosabbak a tényeknél” – hangzott el a méltatásban.
Életműdíj
A harmadik elismerést, a Fehér Dezső Életműdíjat Simon Judit vehette át. Laudációt Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője mondott, melyből kiderült: egy igen tevékeny életpályát méltathatunk. Simon Judit alapítója és munkatársa volt a Bihari Naplónak, a Krónikának, az Erdélyi Riportnak, a Brassói Lapoknak, bizonyított politikai újságíróként, és „akit nem interjúvolt meg, az nem is számít”. Emlékezetesek ugyanakkor portréanyagai, színházi kritikái is, és bár nem kötődik szorosan az újságíráshoz, de mindenképp említésre méltó, hogy társfőszervezője a Nagyváradi Könyvmaratonnak, illetve alapítója A Holnap Kulturális Egyesületnek.
A díjazottak az oklevelek mellett egy Deák Árpád munkáját dicsérő szobrocskát vehettek át, illetve a MÚRE által kiadott Nem magyarul magyarok című riportkötetet kapták ajándékba
Ady-kiállítás
Az est második felében Ady Endre alakját idézte meg – természetesen Nagyvárad vonatkozásában – kötetlen beszélgetés formájában Péter I. Zoltán helytörténész és Imre Zoltán múzeumigazgató. Egyben ez volt a nyitó alkalma a retrospektív Ady-kiállításnak is, amely, mint megtudtuk, sok olyan kincset tartalmaz, amelyek eddig úgymond „a padláson porosodtak”, és amelyeket a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum munkatársainak segítségével sikerült „feltérképezni”. Ilyen például Tabéry Géza egyik rajza, amelyet Emőd Tamásnak ajánlott, és amely azt az utcafrontot örökíti meg, ahol az Európa szálló is volt (amelyben Ady Endre köztudottan rendszeresen megszállt), illetve Léda egyik gyermekkori fényképe. Péter I. Zoltán kiemelte: a kiállítás anyagát újabban havonta cserélik, így érdemes rendszeresen eljönni, és megnézni az újdonságokat.
„Héjanász-viszony”
A kötetlen beszélgetés során főleg Adynak a nőkhöz, illetve Lédához fűződő kapcsolatáról esett szó, arról a „héjanász-viszonyról”, amelyet így jellemezhetnénk: amikor együtt voltak, nem bírták egymást, amikor pedig külön, nem bírták egymás nélkül. Mint megtudtuk, megismerkedésükben nemcsak a sors, hanem egy asszony, Fehér Dezsőné is szerepet játszott, Léda pedig nem csupán a szerelme és a múzsája volt Adynak, hanem a jobbkeze is a mindennapokban. A fiatal újságíró, aki kezdetben igen komplexusos volt az úrinőkkel szemben, és többnyire „nőcskéi” voltak, általa ismerte meg a „nőt”, hangzott el a beszélgetés során. Szó esett a párizsi évekről is, amikor Adyt főleg „az élet, az emberek, a pezsgés érdekelte”, illetve arról: a nagy költő tulajdonképpen szállodákban, szanatóriumokban élte le az életét, szülőházán kívül nem volt otthona addig, míg Boncza Bertával össze nem házasodtak. Egy, a költőnek a szabadkőművesekhez kapcsolódó viszonyát firtató kérdésre válaszolva Péter I. Zoltán megfogalmazta: Ady Endrét nem lehet „bekategorizálni”, kisajátítani. Egy zseni volt, tulajdonképpen maga a mindenség.
A beszélgetést követően koszorúzással zárult az est a Széchenyi téri (Traian park) Ady-szobor előtt.
Tököli Magdolna
erdon.ro
Irodalmi beszélgetéssel egybekötött, retrospektív Ady-kiállítás nyílt a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban vasárnap délután. Ezt megelőzően átadták a Bihar megyei Sajtódíjakat: a Bokor András Szakmai Díjat lapunk munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius kapta.
A 2012-ben alapított Bihar megyei sajtódíjak 2015. évi átadására került sor vasárnap délután a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban. Házigazdai minőségében Imre Zoltán múzeumigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, majd adta át a szót Rácz Évának, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének, aki köszöntőjében azt emelte ki: Nagyváradon – Ady-kötődése révén – valóban élő hagyományai vannak az újságírásnak. Méltatta az idei díjazottakat, majd megfogalmazta: a MÚRE-nek ünnep minden olyan pillanat, amikor az újságírók kerülnek a középpontba, és reményét fejezte ki, hogy a díjazottak arra fogják buzdítani a jövendő újságírókat, hogy érdemes dolgozni, ezt a munkát végezni.
A köszöntők után következett az ünnepi díjátadás. Az Iványi Ödön Pályakezdő Díjban idén egy fiatal, és fiatalokból álló csapat, az Ér hangja részesült. Munkájukat Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke méltatta, kiemelve annak újszerűséget: az Ér TV révén a digitális médiában is helyt állnak, ugyanakkor havilapot is megjelentetnek, így több formában is értesülhetnek a közelben és távolban élők arról, hogy mi történik az Érmelléken. Ez pedig fontos azért, hogy az elszármazottak se szakadjanak el teljesen a szülőhelyüktől, fogalmazott az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
Szakmai alázat
A Bokor András Szakmai Díjban idén a Bihari Napló munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius részesült. Laudációt Rais W. István, a Bihari Napló főszerkesztője mondott, kiemelve: olyan munkatársunk kapta idén az elismerést, „aki az elmúlt évek alatt számtalanszor bizonyította megbízhatóságát, munkabírását, rátermettségét. Legyen szó híranyagokról, tudósításokról vagy interjúkról, közös ismérvük mindenkor a precizitás, a tájékozottság. Lelkiismeretességét talán csak egy dolog múlja fölül: szakmája iránti szeretete és alázata. Igen, alázata, mert manapság is nagy szükség van a szakmai alázatra, ezt azonban sajnos egyre kevesebben gyakorolják. Egyre több a felkészületlen, olvasatlan, önimádó «sztárújságíró, sztárriporter», akik nem öregbítik e sokat megélt szakma presztízsét… Ezért is emelem ki Tóni mindenkori hozzáállását, lelkiismeretességét, aki sztárallűröktől mentesen végzi a munkáját nap mint nap. Olyan zsurnaliszta ő, aki az adatújságírást veszi alapul, a tényekre, adatokra fókuszál. A magam részéről nagyon lényegesnek tartom ezt a törekvést, egy olyan környezetben, amikor sok sajtóterméknél a vélemények fontosabbak a tényeknél” – hangzott el a méltatásban.
Életműdíj
A harmadik elismerést, a Fehér Dezső Életműdíjat Simon Judit vehette át. Laudációt Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője mondott, melyből kiderült: egy igen tevékeny életpályát méltathatunk. Simon Judit alapítója és munkatársa volt a Bihari Naplónak, a Krónikának, az Erdélyi Riportnak, a Brassói Lapoknak, bizonyított politikai újságíróként, és „akit nem interjúvolt meg, az nem is számít”. Emlékezetesek ugyanakkor portréanyagai, színházi kritikái is, és bár nem kötődik szorosan az újságíráshoz, de mindenképp említésre méltó, hogy társfőszervezője a Nagyváradi Könyvmaratonnak, illetve alapítója A Holnap Kulturális Egyesületnek.
A díjazottak az oklevelek mellett egy Deák Árpád munkáját dicsérő szobrocskát vehettek át, illetve a MÚRE által kiadott Nem magyarul magyarok című riportkötetet kapták ajándékba
Ady-kiállítás
Az est második felében Ady Endre alakját idézte meg – természetesen Nagyvárad vonatkozásában – kötetlen beszélgetés formájában Péter I. Zoltán helytörténész és Imre Zoltán múzeumigazgató. Egyben ez volt a nyitó alkalma a retrospektív Ady-kiállításnak is, amely, mint megtudtuk, sok olyan kincset tartalmaz, amelyek eddig úgymond „a padláson porosodtak”, és amelyeket a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum munkatársainak segítségével sikerült „feltérképezni”. Ilyen például Tabéry Géza egyik rajza, amelyet Emőd Tamásnak ajánlott, és amely azt az utcafrontot örökíti meg, ahol az Európa szálló is volt (amelyben Ady Endre köztudottan rendszeresen megszállt), illetve Léda egyik gyermekkori fényképe. Péter I. Zoltán kiemelte: a kiállítás anyagát újabban havonta cserélik, így érdemes rendszeresen eljönni, és megnézni az újdonságokat.
„Héjanász-viszony”
A kötetlen beszélgetés során főleg Adynak a nőkhöz, illetve Lédához fűződő kapcsolatáról esett szó, arról a „héjanász-viszonyról”, amelyet így jellemezhetnénk: amikor együtt voltak, nem bírták egymást, amikor pedig külön, nem bírták egymás nélkül. Mint megtudtuk, megismerkedésükben nemcsak a sors, hanem egy asszony, Fehér Dezsőné is szerepet játszott, Léda pedig nem csupán a szerelme és a múzsája volt Adynak, hanem a jobbkeze is a mindennapokban. A fiatal újságíró, aki kezdetben igen komplexusos volt az úrinőkkel szemben, és többnyire „nőcskéi” voltak, általa ismerte meg a „nőt”, hangzott el a beszélgetés során. Szó esett a párizsi évekről is, amikor Adyt főleg „az élet, az emberek, a pezsgés érdekelte”, illetve arról: a nagy költő tulajdonképpen szállodákban, szanatóriumokban élte le az életét, szülőházán kívül nem volt otthona addig, míg Boncza Bertával össze nem házasodtak. Egy, a költőnek a szabadkőművesekhez kapcsolódó viszonyát firtató kérdésre válaszolva Péter I. Zoltán megfogalmazta: Ady Endrét nem lehet „bekategorizálni”, kisajátítani. Egy zseni volt, tulajdonképpen maga a mindenség.
A beszélgetést követően koszorúzással zárult az est a Széchenyi téri (Traian park) Ady-szobor előtt.
Tököli Magdolna
erdon.ro
2016. január 22.
A Caritas vásárolta meg Sütő András házát
December végén új gazdára talált Sütő András író marosvásárhelyi háza. Amint az író fia, dr. Sütő András kérdésünkre elmondta, a volt Vörösmarty utcai házat a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Caritasnak adták el. Örülnek, hogy jó kezekbe került, és jó célt fog szolgálni az épület. Amint Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója elmondta, szociális, egészségügyi tevékenységük bővítésére és képzési központként szeretnék használni, ha sikerül megteremteni az anyagi alapokat. Ugyanakkor mindig büszkék lesznek arra, hogy egy olyan épületben láthatják el segítő tevékenységüket, amelyen emléktábla őrzi Sütő András emlékét. Az író gazdag könyvtára több új tulajdonoshoz került. A család által megőrzött könyveken kívül a kéziratokat, az írónak dedikált könyveket dr. Sütő András és Cselényiné Sütő Ágnes a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át, néhány könyv (főleg az író művei), a személyes tárgyak és bútorok a puszta- kamarási Sütő-emlékházba kerültek, 3050 könyvet a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceumnak adományoztak.
(b) Népújság (Marosvásárhely)
December végén új gazdára talált Sütő András író marosvásárhelyi háza. Amint az író fia, dr. Sütő András kérdésünkre elmondta, a volt Vörösmarty utcai házat a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Caritasnak adták el. Örülnek, hogy jó kezekbe került, és jó célt fog szolgálni az épület. Amint Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója elmondta, szociális, egészségügyi tevékenységük bővítésére és képzési központként szeretnék használni, ha sikerül megteremteni az anyagi alapokat. Ugyanakkor mindig büszkék lesznek arra, hogy egy olyan épületben láthatják el segítő tevékenységüket, amelyen emléktábla őrzi Sütő András emlékét. Az író gazdag könyvtára több új tulajdonoshoz került. A család által megőrzött könyveken kívül a kéziratokat, az írónak dedikált könyveket dr. Sütő András és Cselényiné Sütő Ágnes a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át, néhány könyv (főleg az író művei), a személyes tárgyak és bútorok a puszta- kamarási Sütő-emlékházba kerültek, 3050 könyvet a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceumnak adományoztak.
(b) Népújság (Marosvásárhely)
2016. március 15.
Hatvan év után
Egy Petőfi-kutatóút emlékére
Bár március 15-én a győzelem napját ünnepeljük, ezúttal egy másik, a Petőfi Sándor halálával kapcsolatos évfordulóra szeretnék emlékeztetni. A szerteágazó és immár Szibériáig is elvezető Petőfi- kutatás egyik meghatározó eseményét annak hatvanadik évfordulóján az Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltán kérésére idézzük fel, aki kamasz fiúként 1956-ban egy különleges esemény résztvevője volt.
Erdélyi kutató kerestetik
Gépkocsivezető nevelőapja mellett belepillanthatott annak a magyar–román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos eszközökkel meghatározza.
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a "fegy-verhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi- kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni. Erre a feladatra fiatal erdélyi történészeket tartana a legalkalmasabbnak, akik a Petőfi-kutatást Erdélyben sem hagynák kialudni. A munka folytatásán túl Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.
Előzmények: az első találkozás
Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?).Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román–Magyar Társaság elnöke fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire" kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy "Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az "Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én"felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás "érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, "az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé".
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának "hatalmas tárgy- és tájismeretét", "fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a "népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, "csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban.
Vásárhelytől Fehéregyházáig
A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden szavának.
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29- éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi-legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11-én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a "menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar- vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást – idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor.
A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki
Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969- ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ – ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került – a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
Egy Petőfi-kutatóút emlékére
Bár március 15-én a győzelem napját ünnepeljük, ezúttal egy másik, a Petőfi Sándor halálával kapcsolatos évfordulóra szeretnék emlékeztetni. A szerteágazó és immár Szibériáig is elvezető Petőfi- kutatás egyik meghatározó eseményét annak hatvanadik évfordulóján az Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltán kérésére idézzük fel, aki kamasz fiúként 1956-ban egy különleges esemény résztvevője volt.
Erdélyi kutató kerestetik
Gépkocsivezető nevelőapja mellett belepillanthatott annak a magyar–román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos eszközökkel meghatározza.
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a "fegy-verhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi- kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni. Erre a feladatra fiatal erdélyi történészeket tartana a legalkalmasabbnak, akik a Petőfi-kutatást Erdélyben sem hagynák kialudni. A munka folytatásán túl Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.
Előzmények: az első találkozás
Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?).Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román–Magyar Társaság elnöke fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire" kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy "Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az "Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én"felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás "érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, "az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé".
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának "hatalmas tárgy- és tájismeretét", "fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a "népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, "csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban.
Vásárhelytől Fehéregyházáig
A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden szavának.
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29- éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi-legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11-én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a "menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar- vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást – idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor.
A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki
Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969- ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ – ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került – a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)
2016. március 26.
Potozky László kapta a Békés Pál-díjat
A csíkszeredai születésű, Budapesten élő Potozky László vehette át a Békés Pál-díjat csütörtökön a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Az elismerés odaítéléséről a Békés Pál Civil Társaság szakmai kuratóriuma – Závada Pál író, Merényi Ágnes szerkesztő és Reményi József Tamás irodalomtörténész – döntött.
A PIM honlapján olvasható tájékoztatás szerint 2013 januárjában, a Békés Pál Civil Társaság az író végakaratához híven alapított díjat, amelyet évente oszt ki. A díjat minden évben az író, drámaíró, műfordító születésnapjához, március 27-hez közel eső időpontban adják át. Szabadság (Kolozsvár)
A csíkszeredai születésű, Budapesten élő Potozky László vehette át a Békés Pál-díjat csütörtökön a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Az elismerés odaítéléséről a Békés Pál Civil Társaság szakmai kuratóriuma – Závada Pál író, Merényi Ágnes szerkesztő és Reményi József Tamás irodalomtörténész – döntött.
A PIM honlapján olvasható tájékoztatás szerint 2013 januárjában, a Békés Pál Civil Társaság az író végakaratához híven alapított díjat, amelyet évente oszt ki. A díjat minden évben az író, drámaíró, műfordító születésnapjához, március 27-hez közel eső időpontban adják át. Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 15.
Ady Endre hagyatékát tanulmányozzák
A napokban ismét az Ady Endre Emlékmúzeumban dolgozik a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum három munkatársa, kutatója. A végső cél az Ady-hagyaték teljes számbavétele, feldolgozása.
Hegyi Katalin muzeológus, Ady-kutató, Parragi Márta muzeológus, kézirattáros ésSidó Anna művészettörténész, muzeológus a vendégei ezekben a napokban az Ady-emlékmúzeumnak. Három évvel ezelőtt ugyanis egy együttműködési szerződést írtak alá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és az Ady Endre Emlékmúzeumot működtető Körösvidéki Múzeum irányítói azzal a céllal, hogy a komoly Ady-gyűjteménnyel rendelkező fővárosi kulturális intézmény képviselői fel tudják térképezni azt, hogy Váradon milyen anyagokat találnak. Az első évben felmérték az egész gyűjteményt, és úgy osztályozták, ahogy a PIM-ben is felépül a kézirattárnak a rendje. Rendezték az Adyval kapcsolatos kéziratokat, valamint a költő által írt és a neki szóló leveleket úgymond címre írták. Ezeket a Budapestről hozott savmentes dobozokba tették, és itt hagyták, illetve Imre Zoltánra, az emlékmúzeum vezetőjére bízták. Tavaly azzal a fő feladattal érkeztek, hogy tovább folytassák a címleírásokat. Ez azért volt rendkívül fontos, mert azzal, hogy megcsinálták a kéziratoknak a címleírását, mindenki számára kutathatóvá és könnyen visszakereshetővé vált az anyag, vagyis a Váradon levő gyűjtemény. Eljutottak tehát odáig, hogy az összes kézirat rendben volt, és az összes fotót Sidó Anna digitalizálta, címre írta, számba vette.
Idén pedig azért jöttek, hogy az aprónyomtatványokat- amiket 2015-ben csak elkezdtek, de nem tudtak befejezni- és a lapkivágatokat címre írják, tehát hogy ezek is ugyanúgy meglegyenek a leltárban, ahogy a kéziratok, illetve ebben az évben a képzőművészeti gyűjteményt szeretnék még „megcsinálni”, valamint elkezdik az emlékmúzeum történetére vonatkozok dokumentumok ellenőrzését. Érdekes adalék még, hogy korábban ParragiMárta a PIM kézirattárában talált a Tabéry Géza náluk található hagyatékrészében olyan iratokat, mely az Ady-emlékmúzeummal kapcsolatosak, ennek megalapításával és az állományával, ami azért is lényes, mert szépen fel van sorolva bennük például, hogy 400 darab könyv került a Rozsnyai Kálmán-gyűjteményből és így tovább. Rádöbbentek tehát arra, hogy a helyszínen is tanulmányozni kellene az iratokat, műfajilag rendezni ezeket, mert nem csak listák vannak itt, hanem olyan dokumentumok is, melyek műtárgyak és könyvek adományozásáról szólnak, olyan éves jelentések, amiket még Tabéry Géza készített. Emellett a leltárkönyveket is át kell nézniük, hogy megállapíthassák, minden megvan-e. Ezt az összehasonlítását viszont csak azt követően tudják elvégezni, miután az egész gyűjteményt rendbe tették. Úgy szeretnének távozni, illetve itt hagyni a gyűjteményt, hogy ha netalántán valamilyen okból kifolyólag megszakad a kapcsolat, akkor is Imre Zoltánnak már sokkal könnyebb dolga legyen, ha ezt a munkát folytatni akarja. Amúgy az együttműködés jelentőségét az is jelzi, hogy a hét második felében E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója is eljön Váradra, aki természetesen Aurel Chiriac-kal, a Körösvidéki Múzeum vezetőjével is találkozik majd.
Kincsek
Tavaly például felfedezték a Gizella-papírt, mely egy papírkereskedőnek a 20-30-as évekbeli gyönyörű szép, vízjeles papírja, melynek meglétét azért érdemes feljegyezni, mert hozzátartozik Várad kulturális-polgári életéhez. Emellett a muzeológusok olyan emberekről olvasnak, találnak leveleket, vagy valamilyen megsárgult fényképet, akikről addig is tudtak Ady kapcsán, de nem voltak számukra úgymond kézzel foghatóak. Az idén az volna a legnagyobb szenzáció, ha Fehér Dezsőnéről találnának egy fotót, mert nem lehet tudni, hogy nézett ki. A remény megvan, hiszen eddig Halász Lajost se látták, azonban az emlékmúzeumban végzett kutatásuknak köszönhetően végre megpillanthatták őt egy fotón. Olyan anyagok várhatnak tehát a feltárásukra, melyeket mindenképpen közkinccsé kell tenni.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
A napokban ismét az Ady Endre Emlékmúzeumban dolgozik a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum három munkatársa, kutatója. A végső cél az Ady-hagyaték teljes számbavétele, feldolgozása.
Hegyi Katalin muzeológus, Ady-kutató, Parragi Márta muzeológus, kézirattáros ésSidó Anna művészettörténész, muzeológus a vendégei ezekben a napokban az Ady-emlékmúzeumnak. Három évvel ezelőtt ugyanis egy együttműködési szerződést írtak alá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és az Ady Endre Emlékmúzeumot működtető Körösvidéki Múzeum irányítói azzal a céllal, hogy a komoly Ady-gyűjteménnyel rendelkező fővárosi kulturális intézmény képviselői fel tudják térképezni azt, hogy Váradon milyen anyagokat találnak. Az első évben felmérték az egész gyűjteményt, és úgy osztályozták, ahogy a PIM-ben is felépül a kézirattárnak a rendje. Rendezték az Adyval kapcsolatos kéziratokat, valamint a költő által írt és a neki szóló leveleket úgymond címre írták. Ezeket a Budapestről hozott savmentes dobozokba tették, és itt hagyták, illetve Imre Zoltánra, az emlékmúzeum vezetőjére bízták. Tavaly azzal a fő feladattal érkeztek, hogy tovább folytassák a címleírásokat. Ez azért volt rendkívül fontos, mert azzal, hogy megcsinálták a kéziratoknak a címleírását, mindenki számára kutathatóvá és könnyen visszakereshetővé vált az anyag, vagyis a Váradon levő gyűjtemény. Eljutottak tehát odáig, hogy az összes kézirat rendben volt, és az összes fotót Sidó Anna digitalizálta, címre írta, számba vette.
Idén pedig azért jöttek, hogy az aprónyomtatványokat- amiket 2015-ben csak elkezdtek, de nem tudtak befejezni- és a lapkivágatokat címre írják, tehát hogy ezek is ugyanúgy meglegyenek a leltárban, ahogy a kéziratok, illetve ebben az évben a képzőművészeti gyűjteményt szeretnék még „megcsinálni”, valamint elkezdik az emlékmúzeum történetére vonatkozok dokumentumok ellenőrzését. Érdekes adalék még, hogy korábban ParragiMárta a PIM kézirattárában talált a Tabéry Géza náluk található hagyatékrészében olyan iratokat, mely az Ady-emlékmúzeummal kapcsolatosak, ennek megalapításával és az állományával, ami azért is lényes, mert szépen fel van sorolva bennük például, hogy 400 darab könyv került a Rozsnyai Kálmán-gyűjteményből és így tovább. Rádöbbentek tehát arra, hogy a helyszínen is tanulmányozni kellene az iratokat, műfajilag rendezni ezeket, mert nem csak listák vannak itt, hanem olyan dokumentumok is, melyek műtárgyak és könyvek adományozásáról szólnak, olyan éves jelentések, amiket még Tabéry Géza készített. Emellett a leltárkönyveket is át kell nézniük, hogy megállapíthassák, minden megvan-e. Ezt az összehasonlítását viszont csak azt követően tudják elvégezni, miután az egész gyűjteményt rendbe tették. Úgy szeretnének távozni, illetve itt hagyni a gyűjteményt, hogy ha netalántán valamilyen okból kifolyólag megszakad a kapcsolat, akkor is Imre Zoltánnak már sokkal könnyebb dolga legyen, ha ezt a munkát folytatni akarja. Amúgy az együttműködés jelentőségét az is jelzi, hogy a hét második felében E. Csorba Csilla, a PIM főigazgatója is eljön Váradra, aki természetesen Aurel Chiriac-kal, a Körösvidéki Múzeum vezetőjével is találkozik majd.
Kincsek
Tavaly például felfedezték a Gizella-papírt, mely egy papírkereskedőnek a 20-30-as évekbeli gyönyörű szép, vízjeles papírja, melynek meglétét azért érdemes feljegyezni, mert hozzátartozik Várad kulturális-polgári életéhez. Emellett a muzeológusok olyan emberekről olvasnak, találnak leveleket, vagy valamilyen megsárgult fényképet, akikről addig is tudtak Ady kapcsán, de nem voltak számukra úgymond kézzel foghatóak. Az idén az volna a legnagyobb szenzáció, ha Fehér Dezsőnéről találnának egy fotót, mert nem lehet tudni, hogy nézett ki. A remény megvan, hiszen eddig Halász Lajost se látták, azonban az emlékmúzeumban végzett kutatásuknak köszönhetően végre megpillanthatták őt egy fotón. Olyan anyagok várhatnak tehát a feltárásukra, melyeket mindenképpen közkinccsé kell tenni.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. június 21.
Egyre csak romlik az Ady-múzeum állaga
A napokban a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum három munkatársa és E. Csorba Csilla főigazgató végzett kutatásokat a váradi Ady Endre Emlékmúzeumban, aki exkluzív interjút az Erdély Online-nak.
– Úgy tudom, hogy látogatásának egyik fő célja az Aurel Chiriac-kal, az Ady Endre Emlékmúzeumot működtető Körösvidéki Múzeum igazgatójával való tanácskozás volt, bár ez a találkozó végül nem valósult meg…
– Aurel Chiriac igazgató urat nagyon régóta ismerem, mindig kitűnő volt a munkakapcsolatunk. A Körösvidéki Múzeummal rendeztünk közös kiállítást is, Balogh István festőművész emlékére a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Arra gondoltam, arról beszélgethetnénk, hogy miként lehetne egy kicsit előrelépni az Ady-emlékmúzeum ügyében, mellyel ő tisztában van, tehát nem egy újdonságot mondanék neki. Azt tapasztaljuk a kollégáimmal- több éve jövünk már látogatóba-, hogy az épület állaga egyre romlik, és ez az állapot, ami most van, véleményem szerint a személyekre is veszélyes, mert olyan gombás fertőzések nyomait véljük felfedezni a falakon, ami ártalmas lehet az emberek egészségére nézve. A műtárgyaknak pedig ez a nedves tér szintén nem jó. Tudjuk, hogy mindenkiben megvan a szándék arra, hogy megváltozzon ez a helyzet, de hogy mégsem születik megoldás, az viszont nagyon kártékony hatással lehet erre a nagyon fontos és értékes épületre, amiből egy gyönyörű ékszerdobozt lehetne varázsolni itt, Nagyvárad közepén. A gyűjtemény darabjaiból egy szép állandó kiállítást lehetne összeállítani, illetve a műtárgyak variálásával kisebb időszaki tárlatokat is. Úgy érzem, a város turizmusának a fellendítésében is ez a hely jelentős szerepet játszhatna. Biztos vagyok benne, hogy mindezt Aurel Chiriac is tudja. Ugyanakkor az a bonyolult helyzet, ami az Ady-emlékmúzeum épületének tulajdonjogát illeti- tudomásom szerint az ortodox egyház birtokában van-, nem tett lehetővé előrelépést, és ezért mi arra kérnénk a megfelelő felettes szerveket, legyen az politikai, vallási, vagy bármilyen vonal, hogy valamilyen értelemben jussanak megegyezésre, mert egy nagy értéknek a pusztulása van kibontakozóban, ami igazából nem lehet az érdeke senkinek sem, mert ha az épület elpusztul, akkor az senkinek se jó. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ennek az épületnek Váradon úgymond hagyománya van, mindenki tudja, hogy ez az Ady-emlékmúzeum. Ady életéhez is van kötödése, és tulajdonképpen a nagysága és a mérete is alkalmas rá, hogy egy kis emlékháznak a funkcióját betöltse. Akár iskolai órák megtartására, akár csoportos, kisebb előadások, koncertek lebonyolítására is ez az épület kiválóan alkalmas lenne, pláné ha még az alsó traktus is be lenne vonva ezekbe.
– Hogyan befolyásolhatja pozitív irányba a történéseket a PIM?
– Mi, mint Petőfi Irodalmi Múzeum, természetesen a helyi viszonyok alakításába nem tudunk, és nem is akarunk beleszólni. Amit tenni tudunk, az a szakmai háttér biztosítása, az, hogy az itt található kéziratok, fotók, könyvek, képzőművészeti alkotások szakszerűen fel legyenek dolgozva, kutathatók legyenek, illetve a kutatáshoz hozzátegyenek, mert vannak itt olyan anyagok, melyeket korábban a tudományos kutatók sem ismerhettek. Próbálnánk a figyelmet is felkelteni, hogy egy-egy darabnak az állagát az állomány védelme szempontjából meg kellene óvni, illetve milyen lépéseket kéne tenni e téren. Tudjuk, hogy kiváló restaurátorok dolgoznak a Körösvidéki Múzeumban. Kellene tehát egy kis pénzt és figyelmet fordítani arra, hogy az Ady-hagyatékban levő műtárgyak is állagmegóvási céllal legyenek áttekintve. Azt gondolom ugyanakkor, hogy ha az épületnek a felújítása megtörténne, és megfelelő körülmények teremtődnének, akkor a PIM biztosan vállalná azt, hogy egy állandó, időszaki vagy bármilyen kiállítás létrehozásában segítséget nyújtson.
Interaktívan
– Több mint tíz éve vezeti a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Hogyan alkalmazkodik az Ön által irányított kulturális intézmény az egyre gyorsabban változó világhoz? Gondolok itt arra, hogy manapság már nem elég annyi, hogy kitesznek valamilyen tárgyat egy tárlóba.
– A Petőfi Irodalmi Múzeumban a kiállítások építése mindig is egyik fontos és középpontban álló feladat volt. A múzeum egészét az jellemzi, hogy egy nagyon nyitott kulturális intézmény, mely megpróbál a látogatók minden rétegéhez szólni, kicsiktől nagyokig, a kevés olvasottsággal rendelkezőktől az egyetemet végzettekig, és általában a művészetek iránt érdeklődőkhöz, hiszen nagyon sok olyan kiállítást és egyéb rendezvényt szervezünk, melyekben a társművészetek is szerepet játszanak. A tárlataink nagy része interaktív, tehát sok olyan játékos, érintőképernyős, vagy speciális oda kifejlesztett tudásközpontként működő elemek vannak, melyek egyrészt a nagyon is számítógéphez szokott fiatalokat újabb és újabb információkhoz juttatnak, másfelől pedig azok számára, akinek a falon levő anyag nem elegendő, akár egy tágabb elmélyülési lehetőség is adott. Az elmúlt évtizedben az egyik legnagyobb áttörést a Weöres-kiállítás jelentette, amely most éppen Sátoraljaújhelyen látható, mert vándorol az egész országban. Ezt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel közösen hoztuk létre, mivel Weöres Sándor hagyatéka nem tartozik a múzeumhoz. Csak interaktívan, installációk segítségével mélyülhetünk el több száz Weöres-versben, és ez nagyon kedvelt kiállítása volt a PIM-nek. A kiállításainkkal sok díjat nyertünk, most legutoljára a Múzeumok Majálisán a IX. kerületi önkormányzat és a Petőfi Irodalmi Múzeum megnyerte Az év kiállítása-díjat a Gát utcában levő József Attila-emléklakás kialakításával. A múzeum tevékenységéhez az is hozzátartozik, hogy határon túl részt vegyen az emlékházak megújításában. Elmondhatjuk, hogy az elmúlt időszakban Csúcsán megújult az az ingatlan, ahol Ady és Csinszka laktak, és legutóbb Zilahon, ahol a költő tanult és lakott. Az érmindszenti felújításban kis mértékben ugyan, de szintén szerepet játszottunk. Nagyon remélem, hogy egyszer ebbe a hosszú sorba a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum is beilleszkedik.
Modern megoldások
– Mennyire lehetne ezt itt korszerű módon megoldani?
– Szerintem itt is minden megoldható. Nem kell soha Ady Endre egész életét és munkásságát bemutatni, tehát nem az a cél, hogy egy ekkora térben Ady Endre egész jelentőségét, költészetét, ennek minden kapcsolódó hálóját, barátait és művészeti kötődéseit bemutassuk, hanem inkább arra lehetne fókuszálni, hogy a váradi kötödését, tartózkodását, és az innen elszálladzó baráti és szerelmi viszonyait bemutassuk, illetve költészetének azon részét, mely valóban a szülőföldjéhez, illetve hát a Partiumhoz köti. Természetesen lehet más tematikai csoportokat is kitalálni, ez attól függ, hogy miután renoválják az épületet, mire lenne igény. Nyugodtan lehet képernyőn lapozható könyveket kirakni- hiszen manapság nem feltétlenül szükséges a maguk fizikai formájában bemutatni a kiadványokat-, számítógépen feltüntetni a helyszíneket, ahol élt, vagy a Párizsból küldött képeslapjait. Ötletként említem, hogy például ugyanígy a kéziratait is egyenként meg lehetne nézni, rájuk közelíteni. Ezzel együtt persze a tárgyak önmagukban is rendkívül fontosak, és a múzeumnak van egy nagy relikvia gyűjteménye. Egyre többször fordulunk a tárgyakhoz, mert úgy tapasztaljuk, hogy közönség mindinkább igényli azoknak a tárgyaknak a jelenlétét, melyekről úgy gondolja, hogy az író megérinthette, vagy az ő látókörében volt, valamire inspirálta, vagy hozzátartozott a megjelenéséhez, imidzséhez. Ady öltözködésének is megvan a maga sajátossága. Neki nem nagyon volt Váradon saját lakása, ezért nagyon nehéz azokat a bútorokat összeszedni, melyek őt jellemezték. Nem hiszem ezért, hogy Nagyváradon nagyon sok eredeti dolgot lehetne felfedezni, de azért mégis, amelyek itt vannak, reprezentatívnak tekinthetőek.
– Milyen munkát végeztek most az Ady-múzeumban?
– A korábbi előrendezések után a kollégáim most palliumokba, majd savmentes dobozokba rakják az eredeti kéziratokat, fotókat, illetve más itt található hagyaték részeket. Arra is próbálunk odafigyelni, hogy bizonyos eredeti, papír alapú tárgyakat nem szabad hosszabb időre kiállítani, mert elsavasodnak, elszíneződnek, és a tintaírás teljesen kifakul bennük. Találtunk olyan értékes dokumentumokat is, melyek az Ady-emlékmúzeum létrehozásával, a történetével kapcsolatosak, tehát ha valaha valaki akár egy szakdolgozat keretében rekonstruálni szeretné ennek a kulturális intézménynek a történetét, akkor ezt meg fogja tudni tenni. Értékes könyveket is találtunk, melyekben fontos bejegyzések vannak, aláírások, melyeket eddig nem regisztráltak. Ez a hét megint egy nagy adag munka elvégzésére volt tehát alkalmas, és úgy érezzük, hogy még egy fordulóra szükség lesz, de hogy erre mikor fog sor kerülni, azt most nem tudnám megmondani.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
A napokban a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum három munkatársa és E. Csorba Csilla főigazgató végzett kutatásokat a váradi Ady Endre Emlékmúzeumban, aki exkluzív interjút az Erdély Online-nak.
– Úgy tudom, hogy látogatásának egyik fő célja az Aurel Chiriac-kal, az Ady Endre Emlékmúzeumot működtető Körösvidéki Múzeum igazgatójával való tanácskozás volt, bár ez a találkozó végül nem valósult meg…
– Aurel Chiriac igazgató urat nagyon régóta ismerem, mindig kitűnő volt a munkakapcsolatunk. A Körösvidéki Múzeummal rendeztünk közös kiállítást is, Balogh István festőművész emlékére a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Arra gondoltam, arról beszélgethetnénk, hogy miként lehetne egy kicsit előrelépni az Ady-emlékmúzeum ügyében, mellyel ő tisztában van, tehát nem egy újdonságot mondanék neki. Azt tapasztaljuk a kollégáimmal- több éve jövünk már látogatóba-, hogy az épület állaga egyre romlik, és ez az állapot, ami most van, véleményem szerint a személyekre is veszélyes, mert olyan gombás fertőzések nyomait véljük felfedezni a falakon, ami ártalmas lehet az emberek egészségére nézve. A műtárgyaknak pedig ez a nedves tér szintén nem jó. Tudjuk, hogy mindenkiben megvan a szándék arra, hogy megváltozzon ez a helyzet, de hogy mégsem születik megoldás, az viszont nagyon kártékony hatással lehet erre a nagyon fontos és értékes épületre, amiből egy gyönyörű ékszerdobozt lehetne varázsolni itt, Nagyvárad közepén. A gyűjtemény darabjaiból egy szép állandó kiállítást lehetne összeállítani, illetve a műtárgyak variálásával kisebb időszaki tárlatokat is. Úgy érzem, a város turizmusának a fellendítésében is ez a hely jelentős szerepet játszhatna. Biztos vagyok benne, hogy mindezt Aurel Chiriac is tudja. Ugyanakkor az a bonyolult helyzet, ami az Ady-emlékmúzeum épületének tulajdonjogát illeti- tudomásom szerint az ortodox egyház birtokában van-, nem tett lehetővé előrelépést, és ezért mi arra kérnénk a megfelelő felettes szerveket, legyen az politikai, vallási, vagy bármilyen vonal, hogy valamilyen értelemben jussanak megegyezésre, mert egy nagy értéknek a pusztulása van kibontakozóban, ami igazából nem lehet az érdeke senkinek sem, mert ha az épület elpusztul, akkor az senkinek se jó. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ennek az épületnek Váradon úgymond hagyománya van, mindenki tudja, hogy ez az Ady-emlékmúzeum. Ady életéhez is van kötödése, és tulajdonképpen a nagysága és a mérete is alkalmas rá, hogy egy kis emlékháznak a funkcióját betöltse. Akár iskolai órák megtartására, akár csoportos, kisebb előadások, koncertek lebonyolítására is ez az épület kiválóan alkalmas lenne, pláné ha még az alsó traktus is be lenne vonva ezekbe.
– Hogyan befolyásolhatja pozitív irányba a történéseket a PIM?
– Mi, mint Petőfi Irodalmi Múzeum, természetesen a helyi viszonyok alakításába nem tudunk, és nem is akarunk beleszólni. Amit tenni tudunk, az a szakmai háttér biztosítása, az, hogy az itt található kéziratok, fotók, könyvek, képzőművészeti alkotások szakszerűen fel legyenek dolgozva, kutathatók legyenek, illetve a kutatáshoz hozzátegyenek, mert vannak itt olyan anyagok, melyeket korábban a tudományos kutatók sem ismerhettek. Próbálnánk a figyelmet is felkelteni, hogy egy-egy darabnak az állagát az állomány védelme szempontjából meg kellene óvni, illetve milyen lépéseket kéne tenni e téren. Tudjuk, hogy kiváló restaurátorok dolgoznak a Körösvidéki Múzeumban. Kellene tehát egy kis pénzt és figyelmet fordítani arra, hogy az Ady-hagyatékban levő műtárgyak is állagmegóvási céllal legyenek áttekintve. Azt gondolom ugyanakkor, hogy ha az épületnek a felújítása megtörténne, és megfelelő körülmények teremtődnének, akkor a PIM biztosan vállalná azt, hogy egy állandó, időszaki vagy bármilyen kiállítás létrehozásában segítséget nyújtson.
Interaktívan
– Több mint tíz éve vezeti a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Hogyan alkalmazkodik az Ön által irányított kulturális intézmény az egyre gyorsabban változó világhoz? Gondolok itt arra, hogy manapság már nem elég annyi, hogy kitesznek valamilyen tárgyat egy tárlóba.
– A Petőfi Irodalmi Múzeumban a kiállítások építése mindig is egyik fontos és középpontban álló feladat volt. A múzeum egészét az jellemzi, hogy egy nagyon nyitott kulturális intézmény, mely megpróbál a látogatók minden rétegéhez szólni, kicsiktől nagyokig, a kevés olvasottsággal rendelkezőktől az egyetemet végzettekig, és általában a művészetek iránt érdeklődőkhöz, hiszen nagyon sok olyan kiállítást és egyéb rendezvényt szervezünk, melyekben a társművészetek is szerepet játszanak. A tárlataink nagy része interaktív, tehát sok olyan játékos, érintőképernyős, vagy speciális oda kifejlesztett tudásközpontként működő elemek vannak, melyek egyrészt a nagyon is számítógéphez szokott fiatalokat újabb és újabb információkhoz juttatnak, másfelől pedig azok számára, akinek a falon levő anyag nem elegendő, akár egy tágabb elmélyülési lehetőség is adott. Az elmúlt évtizedben az egyik legnagyobb áttörést a Weöres-kiállítás jelentette, amely most éppen Sátoraljaújhelyen látható, mert vándorol az egész országban. Ezt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel közösen hoztuk létre, mivel Weöres Sándor hagyatéka nem tartozik a múzeumhoz. Csak interaktívan, installációk segítségével mélyülhetünk el több száz Weöres-versben, és ez nagyon kedvelt kiállítása volt a PIM-nek. A kiállításainkkal sok díjat nyertünk, most legutoljára a Múzeumok Majálisán a IX. kerületi önkormányzat és a Petőfi Irodalmi Múzeum megnyerte Az év kiállítása-díjat a Gát utcában levő József Attila-emléklakás kialakításával. A múzeum tevékenységéhez az is hozzátartozik, hogy határon túl részt vegyen az emlékházak megújításában. Elmondhatjuk, hogy az elmúlt időszakban Csúcsán megújult az az ingatlan, ahol Ady és Csinszka laktak, és legutóbb Zilahon, ahol a költő tanult és lakott. Az érmindszenti felújításban kis mértékben ugyan, de szintén szerepet játszottunk. Nagyon remélem, hogy egyszer ebbe a hosszú sorba a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum is beilleszkedik.
Modern megoldások
– Mennyire lehetne ezt itt korszerű módon megoldani?
– Szerintem itt is minden megoldható. Nem kell soha Ady Endre egész életét és munkásságát bemutatni, tehát nem az a cél, hogy egy ekkora térben Ady Endre egész jelentőségét, költészetét, ennek minden kapcsolódó hálóját, barátait és művészeti kötődéseit bemutassuk, hanem inkább arra lehetne fókuszálni, hogy a váradi kötödését, tartózkodását, és az innen elszálladzó baráti és szerelmi viszonyait bemutassuk, illetve költészetének azon részét, mely valóban a szülőföldjéhez, illetve hát a Partiumhoz köti. Természetesen lehet más tematikai csoportokat is kitalálni, ez attól függ, hogy miután renoválják az épületet, mire lenne igény. Nyugodtan lehet képernyőn lapozható könyveket kirakni- hiszen manapság nem feltétlenül szükséges a maguk fizikai formájában bemutatni a kiadványokat-, számítógépen feltüntetni a helyszíneket, ahol élt, vagy a Párizsból küldött képeslapjait. Ötletként említem, hogy például ugyanígy a kéziratait is egyenként meg lehetne nézni, rájuk közelíteni. Ezzel együtt persze a tárgyak önmagukban is rendkívül fontosak, és a múzeumnak van egy nagy relikvia gyűjteménye. Egyre többször fordulunk a tárgyakhoz, mert úgy tapasztaljuk, hogy közönség mindinkább igényli azoknak a tárgyaknak a jelenlétét, melyekről úgy gondolja, hogy az író megérinthette, vagy az ő látókörében volt, valamire inspirálta, vagy hozzátartozott a megjelenéséhez, imidzséhez. Ady öltözködésének is megvan a maga sajátossága. Neki nem nagyon volt Váradon saját lakása, ezért nagyon nehéz azokat a bútorokat összeszedni, melyek őt jellemezték. Nem hiszem ezért, hogy Nagyváradon nagyon sok eredeti dolgot lehetne felfedezni, de azért mégis, amelyek itt vannak, reprezentatívnak tekinthetőek.
– Milyen munkát végeztek most az Ady-múzeumban?
– A korábbi előrendezések után a kollégáim most palliumokba, majd savmentes dobozokba rakják az eredeti kéziratokat, fotókat, illetve más itt található hagyaték részeket. Arra is próbálunk odafigyelni, hogy bizonyos eredeti, papír alapú tárgyakat nem szabad hosszabb időre kiállítani, mert elsavasodnak, elszíneződnek, és a tintaírás teljesen kifakul bennük. Találtunk olyan értékes dokumentumokat is, melyek az Ady-emlékmúzeum létrehozásával, a történetével kapcsolatosak, tehát ha valaha valaki akár egy szakdolgozat keretében rekonstruálni szeretné ennek a kulturális intézménynek a történetét, akkor ezt meg fogja tudni tenni. Értékes könyveket is találtunk, melyekben fontos bejegyzések vannak, aláírások, melyeket eddig nem regisztráltak. Ez a hét megint egy nagy adag munka elvégzésére volt tehát alkalmas, és úgy érezzük, hogy még egy fordulóra szükség lesz, de hogy erre mikor fog sor kerülni, azt most nem tudnám megmondani.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2016. szeptember 15.
DIA-taggá választották Balla Zsófiát és Déry Tibort
Balla Zsófia költőt és posztumusz Déry Tibor írót, költőt választotta tagjai közé a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) a 19. éves közgyűlésén.
A Digitális Irodalmi Akadémia 1998. június 2-án 39 taggal alakult meg, taglétszáma jelenleg – a posztumusz tagokkal együtt – 85. A Petőfi Irodalmi Múzeum keretei között működő Digitális Irodalmi Akadémia a kortárs magyar irodalom digitális közzétételével foglalkozik, a szerzők összes művének közreadásával. A DIA-tagok havonta díjazásban részesülnek, amiért műveik olvashatók a DIA honlapján, amely az egyik legjelentősebb magyar nyelvű irodalmi szöveggyűjtemény. 1999-től kezdődően a taggyűlés évente egyszer ülésezik, ekkor választják meg az új tagokat.
Szabadság (Kolozsvár)
Balla Zsófia költőt és posztumusz Déry Tibor írót, költőt választotta tagjai közé a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) a 19. éves közgyűlésén.
A Digitális Irodalmi Akadémia 1998. június 2-án 39 taggal alakult meg, taglétszáma jelenleg – a posztumusz tagokkal együtt – 85. A Petőfi Irodalmi Múzeum keretei között működő Digitális Irodalmi Akadémia a kortárs magyar irodalom digitális közzétételével foglalkozik, a szerzők összes művének közreadásával. A DIA-tagok havonta díjazásban részesülnek, amiért műveik olvashatók a DIA honlapján, amely az egyik legjelentősebb magyar nyelvű irodalmi szöveggyűjtemény. 1999-től kezdődően a taggyűlés évente egyszer ülésezik, ekkor választják meg az új tagokat.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 16.
A nemzeti giccs versenye
Aki járt már a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, az pontosan tudja, hogy az intézmény a kortárs és klasszikus magyar irodalom egyik alaphelye. Számos tárlatáról írtam, nagyon sokat mindmáig fel tudok idézni magamban: Örkény dobozait, Weöres szómágiáit, a Nyugat-buszt a folyóirat centenáriumán, Karinthy paródiáit. És pont ezért lehetett jó helye az irodalomnak, mert minőségben nem ismert tréfát, azokkal foglalkozott, akiknek helye megkérdőjelezhetetlen a kánonban, mindenféle kánonban, és akikkel nem csak érdemes foglalkozni, de kell is. A kortársak tekintetében szélesre tárta a kaput, ugyanúgy tartott fesztivált falai között a Szépírók társasága, mint ahogy felköszöntötték Csoóri Sándort a születésnapján. Itt is csak a minőség számított, így ezért védett hely is volt, olyan fórum, ahová alig tette be a lábát a politika, vagy ha mégis, legalább nem sáros lábbal jött, mindenen átgázolva. A védettséget és a minőséget leginkább E. Csorba Csillának, a PIM főigazgatójának köszönhette, aki két cikluson át ügyesen manőverezett az MMA-val és az új kánonnal nehezített pályán.
Ennek most vége van. Csorbát a napi politikából kiöregedett vagy kiöregített Prőhle Gergely váltja, korábbi államtitkár és helyettes államtitkár. S bár Prőhle bölcsész végzettségű, a váltás kapcsán kétségünk sem lehet: politikai és nem szakmai döntés született. Az új igazgatónak ugyanis sem muzeológusi, sem irodalomtörténeti végzettsége nincsen, sosem vezetett hasonló intézményt, és csak reménykedhetünk benne, hogy korábbi szoros teendői mellett legalább volt ideje olvasni és újraolvasni. Persze lehet ez még némiképp jó fordulat is, hiszen Prőhle nem a Fekete György-féle alomból jön, művelt diplomata, s talán meg is van benne az a „kellő alázat”, amit első nyilatkozataiban említ leendő munkája kapcsán. Talán még el lehet hinni, hogy Prőhlének kellett egy hely a nyugodt visszavonuláshoz, ahol még nem vérciki a hozzá nem értése, és ahol majd nem ideológiai pártkatonaként fog viselkedni, hanem alázatos vezetőként próbál felnőni a literatúra nagyjaihoz.
Nem sokáig reménykedhettünk ebben. Csakhamar kiderült, hogy Wass Albert kiállítást tervez a PIM-ben. Indoklása szerint „Wass Alberttel kapcsolatban érdemes kor- és irodalomtörténeti vizsgálódás tárgyává tenni, hogy miért is van neki Magyarországon mintegy kétszáz szobra. Ez érdekes felvetés lehet azoknak is, akik nem szeretik, s azoknak is, akik szobrot állítanak neki.”
Az valóban érdekes felvetés lehetne, hogy miként történhetett meg, hogy egy jobbára középszerű, totális Erdély-giccsben utazó, életrajzát tekintve sok ponton kínos írónak ilyen átpolitizált kultusza lett Magyarországon. Hogyan vált politikai és nem irodalmi ikonná, érinthetetlen szentté? Miféle félreolvasások, frusztrációk gomolyognak ennek holtterében? Hol vannak az életmű még vállalható pontjai? Kiket sodort partvonalra az egyre terebélyesedő nimbusza? (Például a sokáig kedvelt Tamásit, Kóst vagy Bánffyt, akik nem tudtak lépést tartani a nemzeti giccs versenyében).
Csakhogy ne tévedjünk: az eddigi kultúrpolitika már bebizonyította, hogy nem kérdéseket kíván feltenni, hanem előregyártott, ideológiailag simára csiszolt válaszokat előállítani. Vagyis Prőhle tárlata minden bizonnyal nem rákérdez majd Wassra, hanem rácsodálkozó és álszent arccal ünnepli majd, kitakarva a vállalhatatlan részeket. Ezt vetíti előre a másik két név, Kassák és Arany János tárlata, hiszen ők sem a rákérdezés következetes programjaként kerülhettek előtérbe.
Vagyis volt eddig egy eleven és korszerű hely, ahol az irodalom jól érezhette magát, most meg lesz egy kézzel vezérelt MMA light, ahol modernkedve nyirőznek és cecilkednek majd Arany és Kassák mögött, hogy ne tűnjön fel az eredeti szándék. És ezzel nem is az a baj, hogy buta, hanem hogy akarnok és rövidlátó. Nem kíváncsivá tesz, hanem kiszolgál. Vagyis megszünteti mindazt, amit eddig a PIM oly következetesen felépített.
Papp Sándor Zsigmond
[Az erdélyi származású szerző több éve Budapesten él, több írása jelent meg az Élet és Irodalomban és a Népszabadságban]
maszol.ro
Aki járt már a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, az pontosan tudja, hogy az intézmény a kortárs és klasszikus magyar irodalom egyik alaphelye. Számos tárlatáról írtam, nagyon sokat mindmáig fel tudok idézni magamban: Örkény dobozait, Weöres szómágiáit, a Nyugat-buszt a folyóirat centenáriumán, Karinthy paródiáit. És pont ezért lehetett jó helye az irodalomnak, mert minőségben nem ismert tréfát, azokkal foglalkozott, akiknek helye megkérdőjelezhetetlen a kánonban, mindenféle kánonban, és akikkel nem csak érdemes foglalkozni, de kell is. A kortársak tekintetében szélesre tárta a kaput, ugyanúgy tartott fesztivált falai között a Szépírók társasága, mint ahogy felköszöntötték Csoóri Sándort a születésnapján. Itt is csak a minőség számított, így ezért védett hely is volt, olyan fórum, ahová alig tette be a lábát a politika, vagy ha mégis, legalább nem sáros lábbal jött, mindenen átgázolva. A védettséget és a minőséget leginkább E. Csorba Csillának, a PIM főigazgatójának köszönhette, aki két cikluson át ügyesen manőverezett az MMA-val és az új kánonnal nehezített pályán.
Ennek most vége van. Csorbát a napi politikából kiöregedett vagy kiöregített Prőhle Gergely váltja, korábbi államtitkár és helyettes államtitkár. S bár Prőhle bölcsész végzettségű, a váltás kapcsán kétségünk sem lehet: politikai és nem szakmai döntés született. Az új igazgatónak ugyanis sem muzeológusi, sem irodalomtörténeti végzettsége nincsen, sosem vezetett hasonló intézményt, és csak reménykedhetünk benne, hogy korábbi szoros teendői mellett legalább volt ideje olvasni és újraolvasni. Persze lehet ez még némiképp jó fordulat is, hiszen Prőhle nem a Fekete György-féle alomból jön, művelt diplomata, s talán meg is van benne az a „kellő alázat”, amit első nyilatkozataiban említ leendő munkája kapcsán. Talán még el lehet hinni, hogy Prőhlének kellett egy hely a nyugodt visszavonuláshoz, ahol még nem vérciki a hozzá nem értése, és ahol majd nem ideológiai pártkatonaként fog viselkedni, hanem alázatos vezetőként próbál felnőni a literatúra nagyjaihoz.
Nem sokáig reménykedhettünk ebben. Csakhamar kiderült, hogy Wass Albert kiállítást tervez a PIM-ben. Indoklása szerint „Wass Alberttel kapcsolatban érdemes kor- és irodalomtörténeti vizsgálódás tárgyává tenni, hogy miért is van neki Magyarországon mintegy kétszáz szobra. Ez érdekes felvetés lehet azoknak is, akik nem szeretik, s azoknak is, akik szobrot állítanak neki.”
Az valóban érdekes felvetés lehetne, hogy miként történhetett meg, hogy egy jobbára középszerű, totális Erdély-giccsben utazó, életrajzát tekintve sok ponton kínos írónak ilyen átpolitizált kultusza lett Magyarországon. Hogyan vált politikai és nem irodalmi ikonná, érinthetetlen szentté? Miféle félreolvasások, frusztrációk gomolyognak ennek holtterében? Hol vannak az életmű még vállalható pontjai? Kiket sodort partvonalra az egyre terebélyesedő nimbusza? (Például a sokáig kedvelt Tamásit, Kóst vagy Bánffyt, akik nem tudtak lépést tartani a nemzeti giccs versenyében).
Csakhogy ne tévedjünk: az eddigi kultúrpolitika már bebizonyította, hogy nem kérdéseket kíván feltenni, hanem előregyártott, ideológiailag simára csiszolt válaszokat előállítani. Vagyis Prőhle tárlata minden bizonnyal nem rákérdez majd Wassra, hanem rácsodálkozó és álszent arccal ünnepli majd, kitakarva a vállalhatatlan részeket. Ezt vetíti előre a másik két név, Kassák és Arany János tárlata, hiszen ők sem a rákérdezés következetes programjaként kerülhettek előtérbe.
Vagyis volt eddig egy eleven és korszerű hely, ahol az irodalom jól érezhette magát, most meg lesz egy kézzel vezérelt MMA light, ahol modernkedve nyirőznek és cecilkednek majd Arany és Kassák mögött, hogy ne tűnjön fel az eredeti szándék. És ezzel nem is az a baj, hogy buta, hanem hogy akarnok és rövidlátó. Nem kíváncsivá tesz, hanem kiszolgál. Vagyis megszünteti mindazt, amit eddig a PIM oly következetesen felépített.
Papp Sándor Zsigmond
[Az erdélyi származású szerző több éve Budapesten él, több írása jelent meg az Élet és Irodalomban és a Népszabadságban]
maszol.ro
2016. október 5.
Tizenöt éves az Irodalmi Jelen
Alapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni.
„A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá.
Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el.
Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről.
A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
„Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Alapításának tizenötödik évfordulóját ünnepelte az Irodalmi Jelen folyóirat tegnap este a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A lap tulajdonos-főszerkesztője az évforduló kapcsán az MTI-nek elmondta: az irodalomban a minőség az egyedüli hatalom. Böszörményi Zoltán szerint a lap fennállása óta megőrizte higgadtságát, egyensúlyát és politikai pártatlanságát, ami annak köszönhető, hogy egzisztenciálisan független tudott maradni.
„A biztos egzisztencia miatt nem fenyegettek minket a politikai változások, de ettől függetlenül a lapot soha nem használtuk politikai platformként, nem szidtunk, de nem is dicsértünk senkit, mert egy irodalmi lapnak nem ez a hivatása” – húzta alá.
Az Irodalmi Jelen első száma 2001 novemberében jelent meg az Aradon kiadott Nyugati Jelen napilap mellékleteként. Az első évben kisebb méretben, 16 oldalon, később nagyobb méretben és egyre növekvő oldalszámmal, fokozatosan önállósodva közölte anyagait. Egy idő után már nemcsak a Nyugati Jelen előfizetői kapták meg, hanem egész Erdélyben és Magyarországon is terjesztették. Az online kiadás 2008-tól indult el.
Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a lap műhelyébe az évek során olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak, vagy tartoznak a mai napig, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda vagy Weiner-Sennyey Tibor. Fennállása óta a lap számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, és ennek eredményeként több antológiát is kiadott. 2004-ben kiírt nagyszabású regénypályázatára tizenkét országból 283 mű érkezett be, 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettek, Szó-Net címmel 2011-ben diákok számára indítottak versenyt. Moral History pályázatuk 2012-ben zárult, de ezzel párhuzamosan futott miniesszé versenyük is. A Slam School Poetry elnevezésű, középiskolásoknak kiírt előadói versenyük 2013-ban zajlott le, majd pályázatot indítottak Az ember fáj a földnek címmel, erre novellákat, verseket, festményeket és grafikákat, fotót, illetve filmeket vártak. A következő évben Lezáratlan holokauszt címmel tettek közzé kiírást, amelyet tavaly novellapályázat követett. A nevezett munkákból négy antológiát adtak ki Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti jelentőségű, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológiájuk 2014-ben látott napvilágot. Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2014-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdésekről.
A lap kezdetektől fogva segíti és népszerűsíti a fiatal írókat. Böszörményi Zoltán felidézte, hogy a fiatal alkotókat bemutató, népszerű Debüt rovatot annak indulásakor Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik figyelemmel hónapról hónapra. „Mindezeken túl Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be” – fűzte hozzá. Megjegyezte, hogy a képszerkesztésre, a fotókra és a képzőművészetre is jelentős hangsúlyt fektetnek, portáljukon évről évre növekszik állandó képgalériájuk anyaga, tudósítóik pedig egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. A lap jelenleg három formában jelenik meg: az egyik a naponta frissülő internetes portál, a másik az ennek anyagából összeálló havi 120–140 oldalas nyomtatott folyóirat, a harmadik pedig az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete. Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg, máig 159 kötet látott napvilágot, és az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
„Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő. Ma már megkerülhetetlenek vagyunk” – vélekedett a főszerkesztő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 6.
Tizenötödik születésnapját ünnepelte Budapesten az Irodalmi Jelen
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen. Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji, Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)
„Megkerülhetetlenek vagyunk!”
Tizenöt évvel ezelőtt, 2001 novemberében jelent meg Aradon az Irodalmi Jelen (IJ) első lapszáma. Azóta sok változáson ment át. A 16 oldalas, A3 formátumban a Nyugati Jelen napilap havi mellékleteként indult folyóirat a tizenöt év alatt szépen felcseperedett, előbb nagyformátumú, 32 oldalas, az egész magyar nyelvterületet felvállaló irodalmi lappá fejlődött, majd felköltözött az internetre. 2011 óta a kezdettől folyamatosan megjelenő melléklettől függetlenül havonta napvilágot lát 120-140 oldalon az önálló arculatú, Magyarországon és Erdélyben is terjesztett, könyvecske formájú Irodalmi Jelen. Ugyanakkor 2003-tól közel másfélszáz kötet is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában.
Az Irodalmi Jelen csapata kedden, október 4-én este ünnepelte tizenötödik születésnapját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Közel 140-en vettek részt a rendezvényen, egykori és jelenlegi munkatársak, szerzők, irodalmárok, az Irodalmi Jelen barátai. Böszörményi Zoltán főszerkesztő köszöntője után – melyet az alábbiakban olvashatnak – a folyóirat néhány szerzője olvasta fel egy-egy versét. Az est egyik érdekessége volt, hogy a szövegek kézzel írott változata ott rögtön bekerült egy időkapszulába, amely a PIM-ben kerül elhelyezésre és megőrzésre, és 2066-ban bontható fel. A felolvasások sorát – Boldog Zoltán remek moderálásával és frappáns felvezető szövegeinek, illetve a kivetítőn egymást váltó, a szerkesztőség életébe betekintést nyújtó képsorok kíséretében – Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas író, költő nyitotta meg, következett Szőcs Géza költő, politikus, majd (ha nem is ebben a sorrendben) Acsai Roland, André Ferenc, Ármos Lóránd, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Endre, Fenyvesi Ottó, Horváth Benji, Jász Attila, Kemény Gabriella, Muszka Sándor, Noszlopi Botond, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Rónai-Balázs Zoltán, Vörös István.
Közben kiosztották az est másik meglepetésének számító, játékos IJ-kvíz (teszteltük, ki tud többet a folyóiratról) kérdéseit tartalmazó nyomtatványokat. Az est végén a játék résztvevői között 10 pólót sorsoltak ki. A pólókat az IJ 15. szülinapjára kiírt logópályázat nyertes munkája, Kónya Albert Attila alkotása díszíti. A koccintást és falatozást követő második részben Sohár Pál olvasott fel egy Kányádi-verset, majd a derű és kacagás pillanatai következtek André Ferenc, Horváth Benji, Muszka Sándor és Orbán János Dénes ezúttal humoros írásai révén.
És akkor most következzen Böszörményi Zoltán köszöntője, amely mindazokhoz szól, akik szeretik, olvassák az Irodalmi Jelent, illetve alkotásaikkal, munkájukkal járulnak hozzá a folyóirat megjelenéséhez:
„Ma benneteket ünneplünk, az olvasókat, a szerzőket, a szerkesztőket, benneteket, akik az elmúlt tizenöt évben az Irodalmi Jelen műhelyének hűséges tagjai vagytok.
Nehéz manapság irodalmi lapot úgy életben tartani, hogy közben elvonatkoztatunk a valóságtól, megfeledkezzünk arról, az irodalom is küzdőtér, ahol a csatákat nem vadászgépekkel, tankokkal, ágyúkkal, géppuskával, hanem a betű fegyverével vívják. A polarizált egyesült Európában, polarizált országban élünk. A transzcendenciákból is képesek vagyunk barikádot építeni, az előttünk álló hegyek helyett tavakat látni. Valami vörös idegesség, tántorgó nyugtalanság üli meg szellemünket, s hajlandóak vagyunk a humanista eszmék mögé bújva, a józan észt megkerülve kígyót- békát kiáltani egymásra. A populizmus soha nem volt egyenlő a racionalitással. Magától adódik tehát a kérdés: Mikor fogunk mi megnyugodni, magyarok és nem magyarok?
Az Irodalmi Jelennek eddig sikerült ezt a néha észtveszejtő örvénylést kikerülnie, szelíd vizeken hajóznia. Fennállásának tizenöt éve alatt sikerült megőriznie higgadtságát, egyensúlyát, szellemiségének pozitív indulatosságát. Hiszen indulatok nélkül nincs irodalom. Indulatok nélkül nem lehet alkotni, írni, egyáltalán lenni.
Nem oly rég Márai Sándor egyik naplóbejegyzésében olvastam, hogy Fenyő Miksa állításával ellentétben Ignotus nem vezette be (Márai) írásait a Nyugathoz, nem volt a lap egyik megbecsült munkatársa, s nem találkozhatott vele (Miksával) a Nyugat munkatársainak körében a Bristol Szállodában. Márai megjegyzi, Fenyő Miksával csak egyszer találkoztak, Budapest ostroma után, a Lukács fürdőben. „Minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ (Gyárosok Országos Szövetsége) nélkül senki sem lehetett író Magyarországon. De a magyar irodalom sokágú síp volt. Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen” – vallja Márai.
A fenti megállapítás több irányba is elviszi a gondolat-gályát. A jó irodalomnak nem kell feltétlenül a feltupírozott figyelem előterében lennie. Nem a kánoncsinálóké a végső hatalom, hiszen ők sem tévedhetetlenek. A támogatott irodalom is éppen olyan esendő, mint bármelyik más. Ami fontos viszont: az irodalomban is a minőség az egyedüli hatalom. A rangot, az elismerést, a végső dicsőséget a mindenkori olvasó adja meg. Úgy vélem, az Irodalmi Jelen műhelye is elfoglalja majd méltó helyét a magyar irodalomban, s már ma része a Márai említette sokágú sípnak, mely a világ egyik legszebben szóló hangszere.
Alkotó nép a magyar. Szeret mesélni, látni és láttatni, mély allegóriákban gondolkodni, az élet szálait történetekbe szőni. Hangja a kontinensen és a világban kristálytisztán cseng. Ennek a hangnak ad teret az Irodalmi Jelen is. Műhelyébe olyan irodalmárok és szerkesztők tartoztak és tartoznak, mint Bege Magda, Boldog Zoltán, Elek Tibor, Faludy György, Gáll Attila, Hudy Árpád, Laik Eszter, Karácsonyi Zsolt, Kukorelly Endre, Mányoki Endre, Makkai Ádám, Méhes György, Molnár H. Magor, Onagy Zoltán, Orbán János Dénes, Pécsi Györgyi, Pongrácz Mária, Prágai Tamás, Tarján Tamás, Szőcs Géza, Varga Melinda, Weiner-Sennyey Tibor.
Fennállásának tizenöt éve alatt lapunk számos irodalmi pályázatot hirdetett meg, s ennek eredményeként több antológiát jelentetett meg.
Kétezer-négyben a huszonegyedik század legnagyobb magyar regénypályázatát írtuk ki, amelyre tizenkét országból 283 mű érkezett be. A díjak értéke 48 000 dollárt tett ki. 2009-ben novella-, 2010-ben vers- és újabb novellapályázatot hirdettünk meg. SZÓ-NETcímmel 2011-ben diákok számára indítottunk versenyt. Moral History pályázatunk 2012-ben zárult. Ezzel párhuzamosan futott miniesszé-versenyünk. A Slam School Poetry – az Irodalmi Jelen előadói versenye középiskolásoknak – 2013-ban zajlott le. Az ember fáj a földnek címmel novella, vers, festészet-grafika, fotó, film kategóriában indítottunk pályázatot. A következő évben, 2014-ben Lezáratlan holokausztvolt kiírásunk témája, s ezt követte a 2015-ben lezajlott novellapályázatunk. A pályázatok nyerteseinek munkáiból négy antológiát adtunk ki: Kenguruk a Körúton, Nyitott ajtók, A Gregorina-kanyar, Életszilánkok címmel. Az irodalomtörténeti szempontból is fontos, Mányoki Endre szerkesztette Verstörténés-antológia 2014-ben látott napvilágot.
Az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club 2014. június 3-án kerekasztal-beszélgetést szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban Márai Sándor Hallgatni akartam című esszéregényéről. A műről történészek és irodalmárok mondták el véleményüket a Horthy-korszakkal kapcsolatos vitás kérdéseket érintve. Bartha Ákos, Frank Tibor, Ignácz Károly, Kiss Zsuzsa, Rab Virág, Pihurik Judit, Ungváry Krisztián, Hudy Árpád tanulmánya hangzott el.
Népszerű Debüt rovatunkat indulásunk kezdetén Orbán János Dénes szerkesztette, ma pedig tízezrek követik hónapról hónapra figyelemmel. Ez a siker annak is tudható be, hogy szerkesztőségünk minden tagja nagy figyelmet fordít a fiatal tollforgatókra, írásaikkal először jelentkezőkre. Varga Melindáé a munka oroszlánrésze – tulajdonképpen három évvel ezelőtt az ő javaslatára André Ferenc verseivel indult újra a rovat –, de Hudy Árpád és jómagam is besegítünk neki. Ezért lapunkban a fiatal írók egyre több figyelmet kapnak, külön sajátos erőteret, holdudvart teremtenek.
A képszerkesztésre is jelentős hangsúlyt fektetünk, fotókra és képzőművészetre egyaránt. Portálunkon évről évre növekszik állandó képgalériánk anyaga. Mányoki Endre rendszeres irodalmi esteket rendezett Pesten, tehetséggondozó műhelyt vezetett, nyitott a képzőművészetek felé, Varga Melinda pedig Kolozsváron gyűjti maga köré a fiatalokat. Ő szerkeszti a Nézőtér című rovatot is, amely a magyar színházak előadásairól számol be.
Laik Eszter, Varga Melinda és tudósítóink egész évben jelen vannak a történelmi Magyarország területén zajló irodalmi rendezvényeken, táborokban, szimpóziumokon. Külső munkatársaink:André Ferenc, Ayhan Gökhan, Csanda Mária, Csepcsányi Éva, Branczeiz Anna, Balog Zetas Péter, Döme Barbara, Deák Csillag, Fülöp Gábor, Jász Attila, Juhász Kristóf, Kadlót Nikolett, Kiss Júlia, Kölüs Lajos, Toroczkay András, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Sárkány Tímea, Simon Adri, Szarka Károly pedig éveken keresztül hűségesen tudósítottak, segítették munkánkat.
Folytatva a gondolatmenetet, azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint 2000, a történelmi Magyarország területén élő szerző érték szerint válogatott írását közölte az Irodalmi Jelen.
Meg kell említenem azt is, hogy az Irodalmi Jelen három formában jelenik meg. Az első az internetes portál, amely naponta frissül; a második az ennek anyagából összeálló havi 120-140 oldalas nyomtatott folyóirat; a harmadik az erdélyi szórványvidék öt tájegységének lakóit, Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye magyarságát anyanyelvén tájékoztató napilap, a Nyugati Jelen havi nyolcoldalas melléklete.
Az Irodalmi Jelen Könyvek 2003-tól jelennek meg. Máig 159 kötet látott napvilágot.
Mindez azt mutatja, hogy mélyen beépültünk a magyar irodalom szövetébe. A legyintők és fanyalgók kezdetben oly nagy tábora megfogyatkozott, a bennünket ismerők, kedvelők és becsülők száma évről évre nő.
Ma már megkerülhetetlenek vagyunk.” Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 12.
Lassan, mert lészen csillagfordulás
A marosvásárhelyi könyvtárba öröm volt menni, mert az egyedülálló szépségű Kultúrpalotát gazdagította a sok papirosra rótt tudománnyal. Most is szemem előtt látom az egész falat betöltő díszes írást, amely gyerekkoromban lenyűgözött: „dolgozni csak lassan, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.”
Évekkel később meglepődve fedeztem fel, hogy József Attila versében – tőle van az idézet – nincs ott a „lassan” szó. Nehéz feltételezni, hogy könyvtárosok ennyire tudatlanok legyenek, inkább amolyan freudi elszólást sejtek a hiba mögött, amikor valaki ösztönösen kimond valamit, amit ott, legbelül érez. Erdélyi román honfitársaink is gyakran vicc tárgyaként szerepelnek a lassúságuk miatt. És igazuk van. Miért sietnénk?
Ezerszer hallottam a figyelmeztetést: ne fuzsituskodj, lassan járj, tovább érsz! Lényegében azt jelentette: fiam, bízzál, hogy idővel a dolgok helyükre kerülnek. Ahogy a földműves nem kapirgál az elültetett mag után, mert tudja, hogy bizonyosan elérkezik a termés. Valószínűleg ezzel a bizalommal rejtettek szüleim is a padláson hétpecsétes ládában (gondolták ők, gyerekjáték volt tolvajkulccsal kinyitni) tiltólistán levő könyveket, folyóiratokat, képeslapokat. – Majd egyszer meglátod, és megérted – válaszolták kérdésemre, mi van ott.
Láttam ugyan, de nem értettem. Miért kell eldugni egy Farkasverem című regényt? Vannak, akik ma sem tudják lenyelni a szerzőt, Wass Albertet. A minap egy ilyen újságíró kácsorogva-vicsorogva háborgott, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum (többek, sokak mellett) róla is megemlékezik. Miért van kétszáz szobra? Lassan mondom, érthetően: mert szeretjük. Mint az édesanyát, mint a hargitaillatú anyaföldet. Csak. És mert, amint ő írta: „lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia:/ megméretik az embernek fia”, és a dolgok lassanként a helyükre kerülnek.
Néha egészen cinikus módon derül ki az igazság – nemrég hackerek fedték fel, hogy „civil” szervezetek és irgum-burgum-dörgedező médiasztárok tulajdonképpen Soros-pénzen működnek. Lám-lám, ingyen gazember sem lesz az emberfia. Meg hogy élsportolók (különös, mind nyugatiak) vígan doppingoltak, de orvosi engedéllyel. És ha még fordulnak a csillagok, milyen megméretés lesz…?
Zubreczky Antal Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A marosvásárhelyi könyvtárba öröm volt menni, mert az egyedülálló szépségű Kultúrpalotát gazdagította a sok papirosra rótt tudománnyal. Most is szemem előtt látom az egész falat betöltő díszes írást, amely gyerekkoromban lenyűgözött: „dolgozni csak lassan, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.”
Évekkel később meglepődve fedeztem fel, hogy József Attila versében – tőle van az idézet – nincs ott a „lassan” szó. Nehéz feltételezni, hogy könyvtárosok ennyire tudatlanok legyenek, inkább amolyan freudi elszólást sejtek a hiba mögött, amikor valaki ösztönösen kimond valamit, amit ott, legbelül érez. Erdélyi román honfitársaink is gyakran vicc tárgyaként szerepelnek a lassúságuk miatt. És igazuk van. Miért sietnénk?
Ezerszer hallottam a figyelmeztetést: ne fuzsituskodj, lassan járj, tovább érsz! Lényegében azt jelentette: fiam, bízzál, hogy idővel a dolgok helyükre kerülnek. Ahogy a földműves nem kapirgál az elültetett mag után, mert tudja, hogy bizonyosan elérkezik a termés. Valószínűleg ezzel a bizalommal rejtettek szüleim is a padláson hétpecsétes ládában (gondolták ők, gyerekjáték volt tolvajkulccsal kinyitni) tiltólistán levő könyveket, folyóiratokat, képeslapokat. – Majd egyszer meglátod, és megérted – válaszolták kérdésemre, mi van ott.
Láttam ugyan, de nem értettem. Miért kell eldugni egy Farkasverem című regényt? Vannak, akik ma sem tudják lenyelni a szerzőt, Wass Albertet. A minap egy ilyen újságíró kácsorogva-vicsorogva háborgott, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum (többek, sokak mellett) róla is megemlékezik. Miért van kétszáz szobra? Lassan mondom, érthetően: mert szeretjük. Mint az édesanyát, mint a hargitaillatú anyaföldet. Csak. És mert, amint ő írta: „lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia:/ megméretik az embernek fia”, és a dolgok lassanként a helyükre kerülnek.
Néha egészen cinikus módon derül ki az igazság – nemrég hackerek fedték fel, hogy „civil” szervezetek és irgum-burgum-dörgedező médiasztárok tulajdonképpen Soros-pénzen működnek. Lám-lám, ingyen gazember sem lesz az emberfia. Meg hogy élsportolók (különös, mind nyugatiak) vígan doppingoltak, de orvosi engedéllyel. És ha még fordulnak a csillagok, milyen megméretés lesz…?
Zubreczky Antal Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 19.
Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője a 68. Frankfurti Könyvvásáron
Október 19. és 23. között rendezik meg a 68. Frankfurti Könyvvásárt, a világ legjelentősebb könyvszakmai seregszemléjét, amelyen száznál is több ország kiállítója lesz jelen. Magyarországot Barnás Ferenc, Forgách András, Böszörményi Zoltán, Péterfy Gergely és Darvasi László írók képviselik idén.
A magyar írók frankfurti bemutatkozását minden évben a Balassi Intézet Publishing Hungary programja szervezi a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központtal közösen. A magyar standot hagyományosan a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése működteti, ahol a Balassi Intézet és a Petőfi Irodalmi Múzeum Fordítástámogatási Irodájának munkatársai is várják az érdeklődőket – közölte az intézet az MTI-vel. A vásár sűrűn látogatott közönségfórumain ismert német újságírók, irodalomkritikusok mutatják be olyan szerzők műveit, akiknek német fordításai az adott évben jelentek meg. Barnás Ferenccel Másik halál című könyvéről az irodalmi rádiós és tévéműsorokból jól ismert Insa Wilke beszélget. A mű egy nagyszabású írói kísérlet a személyes sors és történelem rejtett összefüggéseinek bemutatására, melyről a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Süddeutsche Zeitung is közölt recenziót. A könyvből Zádor Éva, a kötet fordítója olvas fel a látogatóknak.
Forgách András Élő kötet nem marad című művében édesanyja ügynökmúltját dolgozza fel. Az írót Julia Schröder, a Stuttgarter Zeitung újságírója kérdezi. A könyv 2017-ben jelenik meg a Fischer Verlagnál. A nagy hagyományú Lesezeltben Böszörményi Zoltán mutatja be Regál című kötetét. Az íróval a fordító, Hans-Henning Paetzke beszélget.
Péterfy Gergely A kitömött barbár című művéről, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságának történetéről Lerke von Saalfeld irodalomtörténész és újságíró kérdezi az írót.
Darvasi Lászlóval Katharina Raabe, a Suhrkamp kiadó szerkesztője beszélget Isten.Haza.Csal. című novelláskötetéről. Az érdeklődők Carlo Benz színész felolvasásában kaphatnak ízelítőt a mű hangulatából. (MTI) Nyugati Jelen (Arad)
Október 19. és 23. között rendezik meg a 68. Frankfurti Könyvvásárt, a világ legjelentősebb könyvszakmai seregszemléjét, amelyen száznál is több ország kiállítója lesz jelen. Magyarországot Barnás Ferenc, Forgách András, Böszörményi Zoltán, Péterfy Gergely és Darvasi László írók képviselik idén.
A magyar írók frankfurti bemutatkozását minden évben a Balassi Intézet Publishing Hungary programja szervezi a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központtal közösen. A magyar standot hagyományosan a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése működteti, ahol a Balassi Intézet és a Petőfi Irodalmi Múzeum Fordítástámogatási Irodájának munkatársai is várják az érdeklődőket – közölte az intézet az MTI-vel. A vásár sűrűn látogatott közönségfórumain ismert német újságírók, irodalomkritikusok mutatják be olyan szerzők műveit, akiknek német fordításai az adott évben jelentek meg. Barnás Ferenccel Másik halál című könyvéről az irodalmi rádiós és tévéműsorokból jól ismert Insa Wilke beszélget. A mű egy nagyszabású írói kísérlet a személyes sors és történelem rejtett összefüggéseinek bemutatására, melyről a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Süddeutsche Zeitung is közölt recenziót. A könyvből Zádor Éva, a kötet fordítója olvas fel a látogatóknak.
Forgách András Élő kötet nem marad című művében édesanyja ügynökmúltját dolgozza fel. Az írót Julia Schröder, a Stuttgarter Zeitung újságírója kérdezi. A könyv 2017-ben jelenik meg a Fischer Verlagnál. A nagy hagyományú Lesezeltben Böszörményi Zoltán mutatja be Regál című kötetét. Az íróval a fordító, Hans-Henning Paetzke beszélget.
Péterfy Gergely A kitömött barbár című művéről, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságának történetéről Lerke von Saalfeld irodalomtörténész és újságíró kérdezi az írót.
Darvasi Lászlóval Katharina Raabe, a Suhrkamp kiadó szerkesztője beszélget Isten.Haza.Csal. című novelláskötetéről. Az érdeklődők Carlo Benz színész felolvasásában kaphatnak ízelítőt a mű hangulatából. (MTI) Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 22.
Csoportos gyertyagyújtásért is börtön (DÁVID GYULA könyvbemutatója Budapesten)
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál is nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész Nap Kiadónál megjelent, 1956 Erdélyben, és ami utána következett című könyvében. Megállapítása nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt – hangsúlyozta október 14-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az erdélyi börtönviseltek egyikeként.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma! – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították. Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. A cél régi, csak az eszközök újak, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásuk vagy távozzanak, ha nem akarnak pusztán vegetatív életet élni. Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után kapott vérszemet a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták szolidaritásukat. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek. A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt érvénytelenné vált a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoni és Gazda József az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt adatai szerepelnek, noha a Katonai Bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetőek. Szász Zoltán történész szerint is ’56 után Erdélyre pszichológiai terror telepedett, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kellett kötelezően részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes-nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos ítélet, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét a magyar vádlottak felett mondták ki. Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”. Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” – valótlan – gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az „Erdély elszakítására” irányuló szándékokat. S mert azt nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé. Még 2006-ban is – két évvel a Kempinski Hotelben Medgyessy, Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek”.
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedi el a legnagyobb méretű leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görög katolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl ráébresztett sokakat a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál is nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész Nap Kiadónál megjelent, 1956 Erdélyben, és ami utána következett című könyvében. Megállapítása nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt – hangsúlyozta október 14-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az erdélyi börtönviseltek egyikeként.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma! – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították. Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. A cél régi, csak az eszközök újak, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásuk vagy távozzanak, ha nem akarnak pusztán vegetatív életet élni. Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után kapott vérszemet a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták szolidaritásukat. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek. A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt érvénytelenné vált a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoni és Gazda József az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt adatai szerepelnek, noha a Katonai Bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetőek. Szász Zoltán történész szerint is ’56 után Erdélyre pszichológiai terror telepedett, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kellett kötelezően részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes-nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos ítélet, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét a magyar vádlottak felett mondták ki. Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”. Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” – valótlan – gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az „Erdély elszakítására” irányuló szándékokat. S mert azt nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé. Még 2006-ban is – két évvel a Kempinski Hotelben Medgyessy, Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek”.
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedi el a legnagyobb méretű leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görög katolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl ráébresztett sokakat a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 22.
Az 1956-os forradalom után Erdélyre pszichológiai terror telepedett
Azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál sokkal nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész a Nap Kiadónál megjelent 1956 Erdélyben – és ami utána következett című könyvében. A 88 éves szerző fegyelmezett, ténytisztelő ironikus-önironikus reflexióit és könyveit ismerve állíthatom: megállapítása nem hatásvadász kijelentés, és nem kisebbíti a magyarországiak szenvedéstörténetét, nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt. Ráadásul „56 csodálatos hetei megérdemelték, hogy szenvedjünk érte” – hangsúlyozta október 14-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az utolsó erdélyi börtönviselt, akinek átfogó ismeretei vannak a tatárjárás-sötétségű időszakról.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy milyen keveset tudunk a határ túloldalán rekedt magyarság ’56 miatt elszenvedett kálváriájáról. Az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították.
Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. Rajtuk kívül elsősorban az egyetemi hallgatók, a gimnazisták, munkásifjak járták meg a kálvária minden stációját – általában az utolsót kivéve. A cél régi, csak az eszközök újak, amelyeknek kedveztek a nemzetközi fejlemények is: az őshonos kisebbségek beolvasztása, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásukat vagy távozzanak, ha a vegetálásnál többre vágynak.
Aki elment – ha egyáltalán valaki szökni tudott vagy akart –, az jobban tette, ha nem a kádári Magyarország felé vette útját. 1957. március 14-én Debrecenben az ÁVH letartóztatta, majd visszaadta Romániának Bíró Benjamint és Józsa Csabát, azt a két baróti középiskolás diákot, akik 1956. november 9-én szöktek át Magyarországra, segíteni a forradalmat. Barátjukat, Mojszesz Mártont rendszerellenes versei miatt hét évre ítélték, és szabadulása után is annyit zaklatták, hogy tiltakozásul 1970-ben Brassóban nyilvános helyen felgyújtotta magát, s belehalt sérüléseibe.
Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után vérszemet kapott a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” E szemenszedett hazugságon nem enyhít a tény, hogy a diplomáciai elszigeteltségéből kitörő Magyar Szocialista Munkáspárt és a vezetői tisztségét erősítő Kádár nem számított egyenlő félnek a szovjet szemszögből „rangidősnek” tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárttal szemben, és kereste támogatásukat.
A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták a szolidaritást. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek.
A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és a politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt elmaradt a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoninak és Gazda Józsefnek az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni az érdeklődő számára. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt személy adatai szerepelnek, noha a katonai bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetők, s a korszak politikai pereinek iratanyaga napjainkban is csak részlegesen van feldolgozva.
Szász Zoltán történész szerint is pszichológiai terror telepedett ’56 után Erdélyre, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kötelező volt részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes–nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak a Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét magyar vádlottak felett mondták ki.
Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”.
Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” valótlan gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az Erdély elszakítására irányuló szándékokat. S mert azokat nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé.
Még 2006-ban is – néhány évvel a Kempinski Hotelben a Medgyessy és Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „Az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek.”
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy volt a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedte el a legnagyobb méretű a leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görögkatolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl sokakat ráébresztett a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. Király Béla Magyar Nemzet
Azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál sokkal nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész a Nap Kiadónál megjelent 1956 Erdélyben – és ami utána következett című könyvében. A 88 éves szerző fegyelmezett, ténytisztelő ironikus-önironikus reflexióit és könyveit ismerve állíthatom: megállapítása nem hatásvadász kijelentés, és nem kisebbíti a magyarországiak szenvedéstörténetét, nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt. Ráadásul „56 csodálatos hetei megérdemelték, hogy szenvedjünk érte” – hangsúlyozta október 14-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az utolsó erdélyi börtönviselt, akinek átfogó ismeretei vannak a tatárjárás-sötétségű időszakról.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy milyen keveset tudunk a határ túloldalán rekedt magyarság ’56 miatt elszenvedett kálváriájáról. Az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították.
Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. Rajtuk kívül elsősorban az egyetemi hallgatók, a gimnazisták, munkásifjak járták meg a kálvária minden stációját – általában az utolsót kivéve. A cél régi, csak az eszközök újak, amelyeknek kedveztek a nemzetközi fejlemények is: az őshonos kisebbségek beolvasztása, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásukat vagy távozzanak, ha a vegetálásnál többre vágynak.
Aki elment – ha egyáltalán valaki szökni tudott vagy akart –, az jobban tette, ha nem a kádári Magyarország felé vette útját. 1957. március 14-én Debrecenben az ÁVH letartóztatta, majd visszaadta Romániának Bíró Benjamint és Józsa Csabát, azt a két baróti középiskolás diákot, akik 1956. november 9-én szöktek át Magyarországra, segíteni a forradalmat. Barátjukat, Mojszesz Mártont rendszerellenes versei miatt hét évre ítélték, és szabadulása után is annyit zaklatták, hogy tiltakozásul 1970-ben Brassóban nyilvános helyen felgyújtotta magát, s belehalt sérüléseibe.
Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után vérszemet kapott a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” E szemenszedett hazugságon nem enyhít a tény, hogy a diplomáciai elszigeteltségéből kitörő Magyar Szocialista Munkáspárt és a vezetői tisztségét erősítő Kádár nem számított egyenlő félnek a szovjet szemszögből „rangidősnek” tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárttal szemben, és kereste támogatásukat.
A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták a szolidaritást. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek.
A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és a politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt elmaradt a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoninak és Gazda Józsefnek az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni az érdeklődő számára. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt személy adatai szerepelnek, noha a katonai bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetők, s a korszak politikai pereinek iratanyaga napjainkban is csak részlegesen van feldolgozva.
Szász Zoltán történész szerint is pszichológiai terror telepedett ’56 után Erdélyre, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kötelező volt részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes–nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak a Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét magyar vádlottak felett mondták ki.
Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”.
Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” valótlan gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az Erdély elszakítására irányuló szándékokat. S mert azokat nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé.
Még 2006-ban is – néhány évvel a Kempinski Hotelben a Medgyessy és Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „Az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek.”
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy volt a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedte el a legnagyobb méretű a leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görögkatolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl sokakat ráébresztett a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. Király Béla Magyar Nemzet
2016. november 2.
Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 26.
Felújították Nyirő József szülőházát
Ez év nyarán került sor annak a lakatlan, de egyházi tulajdonba visszakerült épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált. Itt volt iskolaigazgató az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen papi szemináriumot végzett, majd Bécsben szerzett teológiai doktorátust és 1912-1919 között hitoktatóként, illetve plébánosként tevékenykedett.
Ugyanekkor renoválták a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik lelkész hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról, de ez az ingatlan is megtelt élettel, hiszen Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér pedagógiai rendszere keretében.
Több mint bizonyos, hogy sok pozitívum származik majd abból, hogy Székelyzsomboron ma már kis emlékmúzeum őrzi a falu jeles szülöttének emlékét. Idegenforgalmi szempontból is jót tesz majd a településnek a Nyirő-kultusz erősödése. Ideje, hogy az írót a kánon visszahelyezze az őt megillető helyre. Ez év nyarán került sor annak a lakatlan épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált.
Itt volt iskolaigazgató Nyirő Mihály, az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában Nyirő, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen szemináriumot végzett, teológiából doktorált, s 1912 és 1919 között hittantanárként, illetve lelkipásztorként dolgozott.
Ugyanekkor újították fel a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik pap hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról.
Az 1892-ben emelt épületet Bogos Ernő csíkszeredai építész tervei alapján újították fel a Miniszterelnöki Hivatal, Orbán Viktor személyes keretéből és a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) segítségével. Itt könyvtárszobát és vendéglátóhelyet alakítottak. Ugyanakkor felújították a plébániaépületet is, ahol Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér rendszere keretében.
Ily módon a két ingatlan visszakerült a székelység és az összmagyar kultúra szolgálatába. Két fontos objektum ismét a javunkra működik. Turisták számára is egyre érdekesebb lehet ez a hely, hiszen személyes tárgyakat is sikerült szerezni, illetve olyan korhű bútorzatot, amelyhez hasonló az egykori tanítói lakban is lehetett.
Az értékes relikviákat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumból (PIM) hozott dokumentumokkal egészítették ki, illetve azok másolatai segítségével készített pannók igazítják el a látogatót Nyirő József személyes és írói világában.
A könyvtár-vendégszoba bútorzatát az író barátja, a székelyudvarhelyi múzeumalapító Haáz Ferenc Rezső (1883-1958) festette.
Külön öröm volt számunkra, hogy az NSKI elnöke, Szász Jenő és Tamás József segédpüspök társaságában az Élő Székelyföld Munkacsoport is részt vehetett az emléktábla-avatáson, amelyen a Magyar Írószövetséget is képviselve helyezhettünk el koszorút az emlékház falát.
Szubjektív gondolatok az íróról és utóéletéről
Nyirő Józsefről ma írni és szót ejteni felelősséget jelent. Egyrészt azért, mert nemzedékek nőttek úgy fel, hogy írásait nem olvashatták. Másrészt azért, mert az utóbbi évtizedekben egy újabb, de lassan immár majdnem két generáció nőtt úgy fel, hogy az íróról és művéről vajmi keveset tudva, hol ilyen, hol olyan, de mindenképp tendenciózusan megfogalmazott állításokat volt kénytelen meghallgatni és elviselni, s úgy viseltetni, hogy maga is elfogadja e kánont.
A második világháborút követő időkben, amikor a kisebb veszedelem után a nagyobb következett, s a felszabadítók tankjain érkezett meg az újabb zsarnok, törvényszerű volt, hogy a jobboldalinak tartott írót úgy elhallgatták, mintha az általa nyújtott alkotói teljesítmény fölösleges és értéktelen lett volna. Műveit bevonták a közgyűjteményekből, a tankönyvek még csak említést sem tettek róla, s a merészebb irodalomtanárok is csak elrettentő példaként említették a nevét.
A mi családunkban – némi személyes érintettség okán is – a létezett szocializmus évtizedeiben azonban mindvégig kötelező olvasmány volt a Madéfalvi veszedelem. Jómagam úgy ötödik-hatodikos koromban kerültem közelebbi kapcsolatba ezzel a könyvvel, közvetlenül az indiánregények és a Jókai-regények után, vagy inkább azokkal párhuzamosan.
Azt mondták a felnőttek, hogy Nyirővel óvatosan kell bánni, s nehogy arra vetemedjem, hogy aztán szorgos és túlteljesítő diákként a nyári olvasmányélményekről szóló beszámolóban leírjam a tartalmi kivonatát. Így Nyirő Józsefről olvasmánynaplót nem írtam.
"– Ez a könyv tulajdonképpen rólunk szól – suttogták bizalmasan –, mert ez idő sem különb az akkorinál." Éreztem az aktualitását, de az óvatosságot túlzónak tartottam. Sikerült is felvennem a kapcsolatot egy iskolatársammal, akiknek szintén volt birtokában Nyirő-kötet, s annak rendje-módja szerint kicseréltük egymás közt az olvasnivalót.
Így jutottam hozzá a Kopjafák egyik első kiadású példányához. Azok a novellák valóságosan lenyűgöztek. Nem kellett tulajdonképpen sokat gondolkodom, míg rájöttem, hogy Nyirő mindig velünk volt, hiszen balladásra faragott történetei a köz- és vasárnapi életünkből fogantak, a székely élet legmélyéből, s - bizony - ez a mi lelkünk világa, amelyet soha nem vehetnek el tőlünk, nem hazudhatják el azt, ami a miénk. Nyirő mindig velünk volt, s lesz ezután is.
A szülőháza körüli gondoskodás pedig komoly cselekedet, hogy ez így is legyen: az író egyre közelebb kerülhet hozzánk általa valóságosan is. Isten adja, hogy így legyen!
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport
(A Nyirő József felújított szülőházának avatóünnepségén tartott beszéd szerkesztett és rövidített változata. Elhangzott 2016. július 23-án, Székelyzsomboron.)
eszm.ro
Ez év nyarán került sor annak a lakatlan, de egyházi tulajdonba visszakerült épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált. Itt volt iskolaigazgató az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen papi szemináriumot végzett, majd Bécsben szerzett teológiai doktorátust és 1912-1919 között hitoktatóként, illetve plébánosként tevékenykedett.
Ugyanekkor renoválták a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik lelkész hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról, de ez az ingatlan is megtelt élettel, hiszen Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér pedagógiai rendszere keretében.
Több mint bizonyos, hogy sok pozitívum származik majd abból, hogy Székelyzsomboron ma már kis emlékmúzeum őrzi a falu jeles szülöttének emlékét. Idegenforgalmi szempontból is jót tesz majd a településnek a Nyirő-kultusz erősödése. Ideje, hogy az írót a kánon visszahelyezze az őt megillető helyre. Ez év nyarán került sor annak a lakatlan épületnek a felújítására, amely egykor római katolikus felekezeti iskolaként és tanítói lakásként szolgált.
Itt volt iskolaigazgató Nyirő Mihály, az író édesapja, itt látta meg a napvilágot Nyirő József is. A helyi Avilai Nagy Szent Teréz templomban ministrált kisgyerek korában Nyirő, s talán itt érezte meg először a tanulás iránti vágyat, az elhivatottságot is, hiszen szemináriumot végzett, teológiából doktorált, s 1912 és 1919 között hittantanárként, illetve lelkipásztorként dolgozott.
Ugyanekkor újították fel a plébánia épületét is, amelyben jelenleg nem lakik pap hiszen Székelyzsombort Tamás Huba plébános oldallagosan látja el Homoródkarácsonyfalváról.
Az 1892-ben emelt épületet Bogos Ernő csíkszeredai építész tervei alapján újították fel a Miniszterelnöki Hivatal, Orbán Viktor személyes keretéből és a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) segítségével. Itt könyvtárszobát és vendéglátóhelyet alakítottak. Ugyanakkor felújították a plébániaépületet is, ahol Patakfalvi-Nagy József és felesége két saját és négy rájuk bízott gyermek nevelését végzi a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba testvér rendszere keretében.
Ily módon a két ingatlan visszakerült a székelység és az összmagyar kultúra szolgálatába. Két fontos objektum ismét a javunkra működik. Turisták számára is egyre érdekesebb lehet ez a hely, hiszen személyes tárgyakat is sikerült szerezni, illetve olyan korhű bútorzatot, amelyhez hasonló az egykori tanítói lakban is lehetett.
Az értékes relikviákat a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumból (PIM) hozott dokumentumokkal egészítették ki, illetve azok másolatai segítségével készített pannók igazítják el a látogatót Nyirő József személyes és írói világában.
A könyvtár-vendégszoba bútorzatát az író barátja, a székelyudvarhelyi múzeumalapító Haáz Ferenc Rezső (1883-1958) festette.
Külön öröm volt számunkra, hogy az NSKI elnöke, Szász Jenő és Tamás József segédpüspök társaságában az Élő Székelyföld Munkacsoport is részt vehetett az emléktábla-avatáson, amelyen a Magyar Írószövetséget is képviselve helyezhettünk el koszorút az emlékház falát.
Szubjektív gondolatok az íróról és utóéletéről
Nyirő Józsefről ma írni és szót ejteni felelősséget jelent. Egyrészt azért, mert nemzedékek nőttek úgy fel, hogy írásait nem olvashatták. Másrészt azért, mert az utóbbi évtizedekben egy újabb, de lassan immár majdnem két generáció nőtt úgy fel, hogy az íróról és művéről vajmi keveset tudva, hol ilyen, hol olyan, de mindenképp tendenciózusan megfogalmazott állításokat volt kénytelen meghallgatni és elviselni, s úgy viseltetni, hogy maga is elfogadja e kánont.
A második világháborút követő időkben, amikor a kisebb veszedelem után a nagyobb következett, s a felszabadítók tankjain érkezett meg az újabb zsarnok, törvényszerű volt, hogy a jobboldalinak tartott írót úgy elhallgatták, mintha az általa nyújtott alkotói teljesítmény fölösleges és értéktelen lett volna. Műveit bevonták a közgyűjteményekből, a tankönyvek még csak említést sem tettek róla, s a merészebb irodalomtanárok is csak elrettentő példaként említették a nevét.
A mi családunkban – némi személyes érintettség okán is – a létezett szocializmus évtizedeiben azonban mindvégig kötelező olvasmány volt a Madéfalvi veszedelem. Jómagam úgy ötödik-hatodikos koromban kerültem közelebbi kapcsolatba ezzel a könyvvel, közvetlenül az indiánregények és a Jókai-regények után, vagy inkább azokkal párhuzamosan.
Azt mondták a felnőttek, hogy Nyirővel óvatosan kell bánni, s nehogy arra vetemedjem, hogy aztán szorgos és túlteljesítő diákként a nyári olvasmányélményekről szóló beszámolóban leírjam a tartalmi kivonatát. Így Nyirő Józsefről olvasmánynaplót nem írtam.
"– Ez a könyv tulajdonképpen rólunk szól – suttogták bizalmasan –, mert ez idő sem különb az akkorinál." Éreztem az aktualitását, de az óvatosságot túlzónak tartottam. Sikerült is felvennem a kapcsolatot egy iskolatársammal, akiknek szintén volt birtokában Nyirő-kötet, s annak rendje-módja szerint kicseréltük egymás közt az olvasnivalót.
Így jutottam hozzá a Kopjafák egyik első kiadású példányához. Azok a novellák valóságosan lenyűgöztek. Nem kellett tulajdonképpen sokat gondolkodom, míg rájöttem, hogy Nyirő mindig velünk volt, hiszen balladásra faragott történetei a köz- és vasárnapi életünkből fogantak, a székely élet legmélyéből, s - bizony - ez a mi lelkünk világa, amelyet soha nem vehetnek el tőlünk, nem hazudhatják el azt, ami a miénk. Nyirő mindig velünk volt, s lesz ezután is.
A szülőháza körüli gondoskodás pedig komoly cselekedet, hogy ez így is legyen: az író egyre közelebb kerülhet hozzánk általa valóságosan is. Isten adja, hogy így legyen!
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport
(A Nyirő József felújított szülőházának avatóünnepségén tartott beszéd szerkesztett és rövidített változata. Elhangzott 2016. július 23-án, Székelyzsomboron.)
eszm.ro
2016. november 29.
Helikon-est: átadták a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat
A Helikon irodalmi folyóirat legújabb tematikus lapszámának főszereplője a tudományos-fantasztikus irodalom, a sci-fi műfaj, ezen belül pedig ennek magyar, illetve erdélyi vonatkozásai. A hétfő esti kolozsvári lapbemutatón ugyanakkor először adták át a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat, a kitüntetett Antal Balázs magyarországi író. A találkozó házigazdája Mile Lajos kolozsvári főkonzul volt.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője emlékeztetett: a folyóirat idéntől jelentet meg tematikus számokat is, ezek szóltak már a fiatal írókról, költőkről, Bodor Ádámról, Kolozsvárról, állat és irodalom viszonyáról. Elmondta, az erdélyi lírában van némi hagyománya a sci-fi alkotásoknak, a paletta Szilágyi Domokostól és Hervay Gizellától egészen Szőcs Gézáig terjed. Ellenben úgy gondolja, hogy az első összefüggő, sci-fi témájú lírikus szövegrendszert Papp Attila Zsolt költő kollégája alkotta meg, aki a műfaj legnagyobb szakértője a Helikon szerkesztőségében. „Úgy tűnik, ő lesz az egyik igazi űrköltője a kortárs erdélyi magyar irodalomnak” – fogalmazott a főszerkesztő.
Az erdélyi magyar sci-fi érdemein alul él a köztudatban
Ennek fényében Papp elárulta, bízott abban, hogy előbb-utóbb meggyőzi a főszerkesztőt arról, hogy egy tematikus lapszámban foglalkozzanak a tudományos-fantasztikus irodalommal. „Hozzám mindig nagyon közel állt ez a műfaj, mert úgy gondolom hogy ha az irodalom a megismerés eszköze, akkor a tudományos-fantasztikus irodalom hatványozottan az. Olyan sokrétű a magyar, ezen belül az erdélyi magyar sci-fi irodalom, hogy sokkal többet kellene foglalkoznunk vele” – mondta Papp Attila Zsolt. Hozzátette, szerinte a köztudatban érdemein alul kezelik a sci-fi műfajt.
A szerkesztő pár pontban ismertette a lapszám tartalmát: megtalálható egy Mandics György-interjú, aki a nyolcvanas években sci-fi trilógiát írt (Vasvilágok, Gubólakók, A dromosz), de a Helikonban is publikált; emellett Veres Miklós, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának tollából lehet olvasni egy részletes tanulmányt a dualizmus kori magyar sci-firől, amelyből kiderül, hogy például Herczeg Ferenc is kiváló tudományos-fantasztikus novellákat, kisregényeket írt; illetve a szerkesztők Bálint Tiborról is írtak, aki műveiben a robotok témakörével foglalkozott.
Egyedül a művészet bonthat le országhatárokat
A Helikon irodalmi folyóirat már 1994-ben megfogalmazta, hogy meg akarja alapítani a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat. Ezt idént adták át először, a díjazott Antal Balázs magyarországi író volt, akiről Demeter Zsuzsa mondott laudációt. Továbbá felszólalt Szilágyi István alapító főszerkesztő is, aki gratulált Antal Balázsnak, és elmondta, szerinte egyedül a művészet, az irodalom, az alkotás képes országhatárokat lebontani.
A jelen lévő szerzők felolvasták a bemutatott lapszámban megjelent írásaikat: André Ferenc fagyáspont, Antal Balázs A Kreón bolygó költői, Király Zoltán Kórlap, Karácsonyi Zsolt A vízcsepp című alkotásokat hallhattuk, amelyeket Papp Attila Zsolt vezetett fel Arthur C. Clarke 2001: Űrodüsszeia című filmregény 1968-as előszavával.
Tasi Annabella
maszol.ro
A Helikon irodalmi folyóirat legújabb tematikus lapszámának főszereplője a tudományos-fantasztikus irodalom, a sci-fi műfaj, ezen belül pedig ennek magyar, illetve erdélyi vonatkozásai. A hétfő esti kolozsvári lapbemutatón ugyanakkor először adták át a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat, a kitüntetett Antal Balázs magyarországi író. A találkozó házigazdája Mile Lajos kolozsvári főkonzul volt.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője emlékeztetett: a folyóirat idéntől jelentet meg tematikus számokat is, ezek szóltak már a fiatal írókról, költőkről, Bodor Ádámról, Kolozsvárról, állat és irodalom viszonyáról. Elmondta, az erdélyi lírában van némi hagyománya a sci-fi alkotásoknak, a paletta Szilágyi Domokostól és Hervay Gizellától egészen Szőcs Gézáig terjed. Ellenben úgy gondolja, hogy az első összefüggő, sci-fi témájú lírikus szövegrendszert Papp Attila Zsolt költő kollégája alkotta meg, aki a műfaj legnagyobb szakértője a Helikon szerkesztőségében. „Úgy tűnik, ő lesz az egyik igazi űrköltője a kortárs erdélyi magyar irodalomnak” – fogalmazott a főszerkesztő.
Az erdélyi magyar sci-fi érdemein alul él a köztudatban
Ennek fényében Papp elárulta, bízott abban, hogy előbb-utóbb meggyőzi a főszerkesztőt arról, hogy egy tematikus lapszámban foglalkozzanak a tudományos-fantasztikus irodalommal. „Hozzám mindig nagyon közel állt ez a műfaj, mert úgy gondolom hogy ha az irodalom a megismerés eszköze, akkor a tudományos-fantasztikus irodalom hatványozottan az. Olyan sokrétű a magyar, ezen belül az erdélyi magyar sci-fi irodalom, hogy sokkal többet kellene foglalkoznunk vele” – mondta Papp Attila Zsolt. Hozzátette, szerinte a köztudatban érdemein alul kezelik a sci-fi műfajt.
A szerkesztő pár pontban ismertette a lapszám tartalmát: megtalálható egy Mandics György-interjú, aki a nyolcvanas években sci-fi trilógiát írt (Vasvilágok, Gubólakók, A dromosz), de a Helikonban is publikált; emellett Veres Miklós, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának tollából lehet olvasni egy részletes tanulmányt a dualizmus kori magyar sci-firől, amelyből kiderül, hogy például Herczeg Ferenc is kiváló tudományos-fantasztikus novellákat, kisregényeket írt; illetve a szerkesztők Bálint Tiborról is írtak, aki műveiben a robotok témakörével foglalkozott.
Egyedül a művészet bonthat le országhatárokat
A Helikon irodalmi folyóirat már 1994-ben megfogalmazta, hogy meg akarja alapítani a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat. Ezt idént adták át először, a díjazott Antal Balázs magyarországi író volt, akiről Demeter Zsuzsa mondott laudációt. Továbbá felszólalt Szilágyi István alapító főszerkesztő is, aki gratulált Antal Balázsnak, és elmondta, szerinte egyedül a művészet, az irodalom, az alkotás képes országhatárokat lebontani.
A jelen lévő szerzők felolvasták a bemutatott lapszámban megjelent írásaikat: André Ferenc fagyáspont, Antal Balázs A Kreón bolygó költői, Király Zoltán Kórlap, Karácsonyi Zsolt A vízcsepp című alkotásokat hallhattuk, amelyeket Papp Attila Zsolt vezetett fel Arthur C. Clarke 2001: Űrodüsszeia című filmregény 1968-as előszavával.
Tasi Annabella
maszol.ro
2017. március 1.
Arany-emlékév – Emléktúra indul a kétszáz éve született költő tiszteletére
Emléktúra indul csütörtökön a kétszáz éve született Arany János tiszteletére, az egy éven át tartó Arany-út program egy partiumi és három magyarországi várost érint. A túrát teljesítők között értékes nyereményeket sorsolnak ki.
Az emléktúra ötletét a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület találta ki azzal a szándékkal, hogy 2018. március 2-ig minél többen látogassanak el azokra a településekre, amelyek a költő életében kiemelkedő szerepet töltöttek be. Így az Arany-út egyik állomása Nagyszalonta, ahol 1817. március 2-án Arany János született. A túra helyszíne még Debrecen, ahol a költő a későbbi pályafutása szempontjából meghatározó diákéveit töltötte, valamint Nagykőrös, ahol tanárként dolgozott és balladáit írta, valamint Budapest, ahol az akadémia titkára lett.
Az emléktúra résztvevőinek egy erre a célra kiadott füzetbe négy pecsétet - a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumét, a nagykőrösi Arany János Kulturális Központét, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárét és a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesületét - kell összegyűjteniük.
Azok között a túrát teljesítők között, akik a négy pecséttel ellátott szelvényüket a kihelyezett urnákba bedobják, jövő év április 11-én értékes nyereményeket sorsolnak majd ki - olvasható a nagyszalontai egyesület kiadványában, amelyben Arany János életének és pályájának legfontosabb eseményeit gyűjtötték össze. Az Arany-út helyszínei tetszőleges sorrendben járhatók végig.
Az emléktúrához kapcsolódva a debreceni Méliusz könyvtár helyismereti gyűjteményének munkatársai külön brosúrát is készítettek, így a városba érkezők részletesen megismerkedhetnek Arany János életének debreceni vonatkozásaival - tájékoztatta az MTI-t Kovács Béla Lóránt, az intézmény igazgatója. Egyebek mellett olvashatnak Arany János és a református kollégium viszonyáról, de a kiadványból kiderül az is: hogyan kapcsolódik Toldi Miklós a virágkarneválhoz és mi volt a költő kedvenc édessége.
Az évfordulóra készített ismertetőben található térkép segítségével a túrázók végigjárhatják Debrecen valamennyi Arany-emlékhelyét.
[Forrás: MTI]
itthon.ma
Emléktúra indul csütörtökön a kétszáz éve született Arany János tiszteletére, az egy éven át tartó Arany-út program egy partiumi és három magyarországi várost érint. A túrát teljesítők között értékes nyereményeket sorsolnak ki.
Az emléktúra ötletét a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület találta ki azzal a szándékkal, hogy 2018. március 2-ig minél többen látogassanak el azokra a településekre, amelyek a költő életében kiemelkedő szerepet töltöttek be. Így az Arany-út egyik állomása Nagyszalonta, ahol 1817. március 2-án Arany János született. A túra helyszíne még Debrecen, ahol a költő a későbbi pályafutása szempontjából meghatározó diákéveit töltötte, valamint Nagykőrös, ahol tanárként dolgozott és balladáit írta, valamint Budapest, ahol az akadémia titkára lett.
Az emléktúra résztvevőinek egy erre a célra kiadott füzetbe négy pecsétet - a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumét, a nagykőrösi Arany János Kulturális Központét, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárét és a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesületét - kell összegyűjteniük.
Azok között a túrát teljesítők között, akik a négy pecséttel ellátott szelvényüket a kihelyezett urnákba bedobják, jövő év április 11-én értékes nyereményeket sorsolnak majd ki - olvasható a nagyszalontai egyesület kiadványában, amelyben Arany János életének és pályájának legfontosabb eseményeit gyűjtötték össze. Az Arany-út helyszínei tetszőleges sorrendben járhatók végig.
Az emléktúrához kapcsolódva a debreceni Méliusz könyvtár helyismereti gyűjteményének munkatársai külön brosúrát is készítettek, így a városba érkezők részletesen megismerkedhetnek Arany János életének debreceni vonatkozásaival - tájékoztatta az MTI-t Kovács Béla Lóránt, az intézmény igazgatója. Egyebek mellett olvashatnak Arany János és a református kollégium viszonyáról, de a kiadványból kiderül az is: hogyan kapcsolódik Toldi Miklós a virágkarneválhoz és mi volt a költő kedvenc édessége.
Az évfordulóra készített ismertetőben található térkép segítségével a túrázók végigjárhatják Debrecen valamennyi Arany-emlékhelyét.
[Forrás: MTI]
itthon.ma
2017. június 6.
Újragondolásra vár Sütő András hagyatéka
Sütő András hagyatékát – kéziratait, fényképeit, köteteit – a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, életművének kiadása eljutott a tizenharmadik kötetig, ám annak esedékes újraértékelése még nem történt meg. Az 1970–80-as években műveinek hazai és magyarországi kanonizálása főleg a román politikai hatalom és az erdélyi magyar kisebbség viszonyának allegorikus vonatkozásait emelte ki, holott – vélik az újraértékelést sürgetők – ennél sokkal gazdagabb és árnyaltabb ez az életmű.
Sütő András 1927. június 17-én született Pusztakamaráson, születésének 90. évfordulójára emlékeznek nemsokára tisztelői. A 2006. szeptember 30-án elhunyt és a marosvásárhelyi református temetőben nyugvó erdélyi magyar író, drámaíró életművéről érdeklődtünk, arról, hogy hol őrzik, vannak-e kiadatlan kéziratai, illetve az irodalomkritika megpróbálta-e újraértékelni, esetleg a rendszerváltás után született nemzedék számára is érthetővé, befogadhatóvá tenni.
Elakadt a szobor terve
Az író hagyatékát (kéziratokat, könyveket, fényképeket stb.) a család a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át – tudtuk meg ifjabb Sütő Andrástól, az író fiától, aki a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, azok rendezése, feldolgozása folyamatban van, kiadatlan, vagy kiadható kézirat egyelőre nem került elő. Könyvtárának jó részét (több ezer kötetet) az örökösök a marosvásárhelyi Katolikus Gimnáziumnak ajándékozták. A Sütő-hagyaték részét képező Művészet/Új Élet folyóirat bekötött példányait a család a Teleki Tékának adományozta.
Kiadó még nem keresett meg bennünket valamely művének kiadási lehetőségével – mondta az író fia, akitől azt is megtudtuk, hogy Sütő András marosvásárhelyi szobrának tervéről a sajtóból értesültek. Kifogásuk nincs ellene, de személyes megkeresés csak a Sütő András Baráti Társaság részéről történt. „Több tervet is tanulmányoztunk, véleményeztünk, ám gyakorlati kivitelezésre a későbbiekben nem került sor” – fogalmazott ifjabb Sütő András.
A Sütő-életmű a Petőfi Irodalmi Múzeumban van a legjobb helyen - – véli Lázok János irodalomtörténész, aki szerint ott létezik a szükséges szakemberi kapacitás és anyagi lehetőség annak feldolgozására.
Melyik a végső változat?
Arról kérdeztük a Sütő-életmű kutatóját, ismerőjét, melyek azok a művek, amelyeket érdemes volna újból megjelentetni, esetleg színpadra tűzni. Lázok János – aki egyetemi diplomadolgozatát, majd 1997-ben doktori disszertációját is Sütő András műveiből írta – érdeklődésünkre elmondta, elsősorban a hetvenes években megjelent drámák és esszék érdemelnének újrakiadást.. „Gyakorlatilag az életműkiadásban szinte minden megjelent, amit Sütő az életében közölt” – mondta Lázok, hozzátéve, az életműkiadás után is nyitott kérdés maradt, hogy több mű esetében a számos szövegváltozat közül mi tekinthető az elsőnek, és melyik a végső, hitelesnek vehető szövegváltozat.
Lázok János úgy véli, az említett életműsorozat nem mindig segít ebben, mert szerkesztője kijelenti például, hogy a Káin és Ábel, vagy A szúzai menyegző esetében a szerző az itt közölt szövegét tekinti véglegesnek, holott van még olyan új szövegváltozat, amelyben a befejezés még módosult ehhez képest. „A szúzai menyegző befejezésének is két változata van, én például az 1982-es Kriterion kiadás szövegét tekintem érvényesnek, az életmű kontextusába jobban illeszkedőnek” – mutatott rá az irodalomtörténész.
Kritikai kiadás kellene
Az említett problémák esetében egy kritikai kiadás jelentené a megoldást, amely nyilván nem egyetlen ember munkája lenne, hanem egy szerkesztői csapaté, amely feltérképezi, összegyűjti mindazt, ami a szerzőtől megjelent. Erdélyben, az erdélyi magyar irodalomban nincs egyetlen szerzőnek sem kritikai kiadása.
„Ez itt nálunk hagyománytalan vállalkozás lett volna, pedig szerintem az ő életműve mindenképpen megérdemelné, vagy megérdemelte volna. Nem akarom azt mondani, hogy nem fog ezután megszületni, és reménykedem is ebben, mert rendkívül tanulságos az az életút és az a pályaív, amit befutott. Egy mindent tartalmazó kritikai kiadás segítene, hogy olyan árnyalt képet alkothassunk róla, amely a tudományosság igényének is megfelel” – fogalmazott Lázok János, aki szerint ennek a kritikai kiadásnak az alapját már megteremtette Kuszálik Péter, aki 2009-ben megjelentette a Sütő-életmű annotált bibliográfiáját.
Allegorikus kezelt művek
A Sütő- életműnek a kritikai fogadtatása, illetve kanonizálása már az 1970-80-as években megtörtént, egy olyan társadalmi-történelmi kontextusban, amikor a kritikának és az olvasóközönségnek is automatikus volt az a reflexe, hogy allegorikusan kezelte a művekben megjelenő hatalmi problematikát.
Aki a hatalmat képviselte ezekben a művekben, az nyilvánvalóan a diktatúra hatalmi csúcsát jelentette a nézők és olvasók számára, aki a hatalom ellen lázadt, az voltunk mi, a magyar kisebbség – fejtette ki az irodalomtörténész, aki ezt a fajta értelmezést olyan monolitikus olvasatnak nevezte, amelyen már túl kellene lépni. Fel kellene végre fedezni, hogy most, immár a diktatúra elmúltával milyen új jelentésrétegei tárhatók fel a műveknek. „Például a Csillag a máglyánban Szervét ugyanúgy erkölcsi győztese és vesztese is a történetnek, mint ahogyan Kálvin is, akinek sikerült egy mozgalmat, a reformációt megszilárdítani, de ebbe úgy belemerevedett, hogy pont ezáltal a hitújítását konszolidáló politikai harc erkölcsi veszteseként is szóba jöhet az értelmezésben” – adott példát Lázok. Az irodalomtörténész szerint Sütő esetében hasonló mechanizmus működik: életműve beledermedt egy hetvenes évekbeli ideológikus-allegorikus értelmezésbe, ami saját korában aktuális, de ma már múzeumi jellegű.
„Ha nem akarjuk azt, hogy egy üveglapot tegyünk rá egy múzeumi tárolóban, akkor újra kellene gondolnunk e műveket” – tette hozzá.
Önszegényítő egyszerűsítés
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben szervezett Sütő András-műhelykonferencia szervezői és résztvevői megpróbálkoztak egy újfajta olvasatban is közelíteni Sütő életművéhez. Viszont voltak olyan visszhangjai is a konferenciának, amelyek azt állapították meg, hogy az erdélyi irodalomkritika nem képes saját értékeit igazán tisztelni. „Tehát azt, hogy Sütőnek van egy újraértelmezési kísérlete, sokan úgy fogták fel, mint egy olyan tiszteletlenséget, ami az életmű nemzeti érték jellegét próbálja kisebbíteni” – mondta Lázok. Holott az ifjú nemzedék számára, ha létezne rá pénz és távlatokban gondolkodó kiadói tervezés, ki lehetne adni gondos filológiai apparátussal a Sütő-trilógiának egy olyan kiadását, amely egyrészt a szöveg mikrofilológiai szintjén magyarázná a drámákat, másrészt bevezetné azt az alternatív értelmezési lehetőséget, hogy a Sütő-dráma úgy is olvasható, mint a főszereplő-párosokban megjelenő ellentett értékek dialektikája.
Önszegényítés annyira leegyszerűsíteni ezeket a műveket, hogy nincs bennük több, mint kisebbség és hatalom szembeállításának újabb és újabb formában visszatérő allegóriája, ennél ugyanis lényegesen több „titok” van bennük elrejtve.
„Tisztázni kellene végre azt, hogy a monolitikus értelmezés egy lezárt korszak hiteles és érvényes olvasata volt, de ha valamilyen módon érdekessé akarjuk tenni Sütő életművét az új nemzedék számára, akkor égetően szükséges lenne egy új értelmezés, és ezt valamiképpen elősegíteni a legnagyobb felelősség most” – hangsúlyozta Lázok János.
Antal Erika Székelyhon.ro
Sütő András hagyatékát – kéziratait, fényképeit, köteteit – a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, életművének kiadása eljutott a tizenharmadik kötetig, ám annak esedékes újraértékelése még nem történt meg. Az 1970–80-as években műveinek hazai és magyarországi kanonizálása főleg a román politikai hatalom és az erdélyi magyar kisebbség viszonyának allegorikus vonatkozásait emelte ki, holott – vélik az újraértékelést sürgetők – ennél sokkal gazdagabb és árnyaltabb ez az életmű.
Sütő András 1927. június 17-én született Pusztakamaráson, születésének 90. évfordulójára emlékeznek nemsokára tisztelői. A 2006. szeptember 30-án elhunyt és a marosvásárhelyi református temetőben nyugvó erdélyi magyar író, drámaíró életművéről érdeklődtünk, arról, hogy hol őrzik, vannak-e kiadatlan kéziratai, illetve az irodalomkritika megpróbálta-e újraértékelni, esetleg a rendszerváltás után született nemzedék számára is érthetővé, befogadhatóvá tenni.
Elakadt a szobor terve
Az író hagyatékát (kéziratokat, könyveket, fényképeket stb.) a család a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át – tudtuk meg ifjabb Sütő Andrástól, az író fiától, aki a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, azok rendezése, feldolgozása folyamatban van, kiadatlan, vagy kiadható kézirat egyelőre nem került elő. Könyvtárának jó részét (több ezer kötetet) az örökösök a marosvásárhelyi Katolikus Gimnáziumnak ajándékozták. A Sütő-hagyaték részét képező Művészet/Új Élet folyóirat bekötött példányait a család a Teleki Tékának adományozta.
Kiadó még nem keresett meg bennünket valamely művének kiadási lehetőségével – mondta az író fia, akitől azt is megtudtuk, hogy Sütő András marosvásárhelyi szobrának tervéről a sajtóból értesültek. Kifogásuk nincs ellene, de személyes megkeresés csak a Sütő András Baráti Társaság részéről történt. „Több tervet is tanulmányoztunk, véleményeztünk, ám gyakorlati kivitelezésre a későbbiekben nem került sor” – fogalmazott ifjabb Sütő András.
A Sütő-életmű a Petőfi Irodalmi Múzeumban van a legjobb helyen - – véli Lázok János irodalomtörténész, aki szerint ott létezik a szükséges szakemberi kapacitás és anyagi lehetőség annak feldolgozására.
Melyik a végső változat?
Arról kérdeztük a Sütő-életmű kutatóját, ismerőjét, melyek azok a művek, amelyeket érdemes volna újból megjelentetni, esetleg színpadra tűzni. Lázok János – aki egyetemi diplomadolgozatát, majd 1997-ben doktori disszertációját is Sütő András műveiből írta – érdeklődésünkre elmondta, elsősorban a hetvenes években megjelent drámák és esszék érdemelnének újrakiadást.. „Gyakorlatilag az életműkiadásban szinte minden megjelent, amit Sütő az életében közölt” – mondta Lázok, hozzátéve, az életműkiadás után is nyitott kérdés maradt, hogy több mű esetében a számos szövegváltozat közül mi tekinthető az elsőnek, és melyik a végső, hitelesnek vehető szövegváltozat.
Lázok János úgy véli, az említett életműsorozat nem mindig segít ebben, mert szerkesztője kijelenti például, hogy a Káin és Ábel, vagy A szúzai menyegző esetében a szerző az itt közölt szövegét tekinti véglegesnek, holott van még olyan új szövegváltozat, amelyben a befejezés még módosult ehhez képest. „A szúzai menyegző befejezésének is két változata van, én például az 1982-es Kriterion kiadás szövegét tekintem érvényesnek, az életmű kontextusába jobban illeszkedőnek” – mutatott rá az irodalomtörténész.
Kritikai kiadás kellene
Az említett problémák esetében egy kritikai kiadás jelentené a megoldást, amely nyilván nem egyetlen ember munkája lenne, hanem egy szerkesztői csapaté, amely feltérképezi, összegyűjti mindazt, ami a szerzőtől megjelent. Erdélyben, az erdélyi magyar irodalomban nincs egyetlen szerzőnek sem kritikai kiadása.
„Ez itt nálunk hagyománytalan vállalkozás lett volna, pedig szerintem az ő életműve mindenképpen megérdemelné, vagy megérdemelte volna. Nem akarom azt mondani, hogy nem fog ezután megszületni, és reménykedem is ebben, mert rendkívül tanulságos az az életút és az a pályaív, amit befutott. Egy mindent tartalmazó kritikai kiadás segítene, hogy olyan árnyalt képet alkothassunk róla, amely a tudományosság igényének is megfelel” – fogalmazott Lázok János, aki szerint ennek a kritikai kiadásnak az alapját már megteremtette Kuszálik Péter, aki 2009-ben megjelentette a Sütő-életmű annotált bibliográfiáját.
Allegorikus kezelt művek
A Sütő- életműnek a kritikai fogadtatása, illetve kanonizálása már az 1970-80-as években megtörtént, egy olyan társadalmi-történelmi kontextusban, amikor a kritikának és az olvasóközönségnek is automatikus volt az a reflexe, hogy allegorikusan kezelte a művekben megjelenő hatalmi problematikát.
Aki a hatalmat képviselte ezekben a művekben, az nyilvánvalóan a diktatúra hatalmi csúcsát jelentette a nézők és olvasók számára, aki a hatalom ellen lázadt, az voltunk mi, a magyar kisebbség – fejtette ki az irodalomtörténész, aki ezt a fajta értelmezést olyan monolitikus olvasatnak nevezte, amelyen már túl kellene lépni. Fel kellene végre fedezni, hogy most, immár a diktatúra elmúltával milyen új jelentésrétegei tárhatók fel a műveknek. „Például a Csillag a máglyánban Szervét ugyanúgy erkölcsi győztese és vesztese is a történetnek, mint ahogyan Kálvin is, akinek sikerült egy mozgalmat, a reformációt megszilárdítani, de ebbe úgy belemerevedett, hogy pont ezáltal a hitújítását konszolidáló politikai harc erkölcsi veszteseként is szóba jöhet az értelmezésben” – adott példát Lázok. Az irodalomtörténész szerint Sütő esetében hasonló mechanizmus működik: életműve beledermedt egy hetvenes évekbeli ideológikus-allegorikus értelmezésbe, ami saját korában aktuális, de ma már múzeumi jellegű.
„Ha nem akarjuk azt, hogy egy üveglapot tegyünk rá egy múzeumi tárolóban, akkor újra kellene gondolnunk e műveket” – tette hozzá.
Önszegényítő egyszerűsítés
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben szervezett Sütő András-műhelykonferencia szervezői és résztvevői megpróbálkoztak egy újfajta olvasatban is közelíteni Sütő életművéhez. Viszont voltak olyan visszhangjai is a konferenciának, amelyek azt állapították meg, hogy az erdélyi irodalomkritika nem képes saját értékeit igazán tisztelni. „Tehát azt, hogy Sütőnek van egy újraértelmezési kísérlete, sokan úgy fogták fel, mint egy olyan tiszteletlenséget, ami az életmű nemzeti érték jellegét próbálja kisebbíteni” – mondta Lázok. Holott az ifjú nemzedék számára, ha létezne rá pénz és távlatokban gondolkodó kiadói tervezés, ki lehetne adni gondos filológiai apparátussal a Sütő-trilógiának egy olyan kiadását, amely egyrészt a szöveg mikrofilológiai szintjén magyarázná a drámákat, másrészt bevezetné azt az alternatív értelmezési lehetőséget, hogy a Sütő-dráma úgy is olvasható, mint a főszereplő-párosokban megjelenő ellentett értékek dialektikája.
Önszegényítés annyira leegyszerűsíteni ezeket a műveket, hogy nincs bennük több, mint kisebbség és hatalom szembeállításának újabb és újabb formában visszatérő allegóriája, ennél ugyanis lényegesen több „titok” van bennük elrejtve.
„Tisztázni kellene végre azt, hogy a monolitikus értelmezés egy lezárt korszak hiteles és érvényes olvasata volt, de ha valamilyen módon érdekessé akarjuk tenni Sütő életművét az új nemzedék számára, akkor égetően szükséges lenne egy új értelmezés, és ezt valamiképpen elősegíteni a legnagyobb felelősség most” – hangsúlyozta Lázok János.
Antal Erika Székelyhon.ro
2017. július 12.
Petrencés rúd, malomkő, Toldi-mintás székek
Magyar napokra ér Kolozsvárra az Arany-busz
Tegnap indult körútjára a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany Jánoshoz kapcsolódó vándorkiállítását hordozó, 200-as jelzésű, Toldi-képregénybe burkolt Arany-busza, amely a magyar napok idején érkezik Kolozsvárra. A Petőfi Irodalmi Múzeumban idén májusban megnyílt Önarckép álarcokban című tárlatból vándorkiállítás készült, amely várhatóan egy éven át járja majd az országot és a határon túli magyarlakta településekre is eljut. Az egyedi látványvilágú kiállítás versek, képek, különféle dokumentumok és relikviamásolatok segítségével mutatja be Arany János életművét, kapcsolatait, költészetének máig ható jelentőségét. A buszba manuális játékokat és digitális eszközöket is beépítettek, amelyek nem csupán szórakoztató élményt nyújtanak, de mélyebb tudást is közvetítenek – olvasható a múzeum honlapján.
A kiállítás Arany János életművét, életét, költészetének máig ható eleven erejét versek, képek, relikviamásolatok, hang- és filmfelvételek segítségével mutatja be. A látogatókat aktivizáló, fából készült egyedi installációs elemek nem csupán különleges látványvilágot teremtenek, de segítik a szövegértelmezés, a befogadás folyamatát is. (Például Ágnes asszony kihajtogatható lepedője és a sejtelmes radványi erdő megjelenítése.) A beépített digitális eszközök lehetőséget nyújtanak Arany költészetének és pályájának mélyebb megismerésére, verseinek élvezetére, vagy éppen a szórakoztató játékra. Megismerhető lesz például Arany kapcsolatrendszere, életének és kultuszának helyszínei; kipróbálható a Toldi-erőjáték, lehet hallgatni verseket és rappelt Arany-szövegeket is. A busz melletti pihenőben a látogatóknak alkalma lesz Toldi-mintás székekben Arany-köteteket lapozgatni, kvízeket kitölteni, szójátékokat játszani, kipróbálhatják erejüket egy petrencés rúddal vagy egy malomkővel is. A kiállításhoz kérhető tárlatvezetés, foglalkozás is, a buszt múzeumpedagógusok kísérik.
A nyáron kulturális rendezvényeken és irodalmi-művészeti fesztiválokon látható a busz, így például a Kolozsvári Magyar Napokon is augusztus 14. és 17. között, de Erdélyben megáll Nagyszalontán augusztus 7. és 10. között és Szatmárnémetiben augusztus 11–13-án – tájékoztat a tegnapi budapesti sajtótájékoztatón elhangzottakról a litera.hu. Ősztől, illetve 2018 tavaszától elsősorban a közoktatási intézmények, városi könyvtárak, művelődési házak, múzeumok meghívására számítanak, főként vidéki intézmények és a határon túli magyarság oktatási, kulturális intézményeinek jelentkezését várják az arany200busz@pim.hu e-mail-címre, ahol további részletekről is lehet érdeklődni. Eddig 118 meghívást kapott: a magyarországi helyszíneken kívül Szlovéniából, Horvátországból, Szerbiából, Romániából és Szlovákiából is. A busz látogatása ingyenes, a fogadó intézményektől csupán a parkolóhely (esetleg szállás) biztosítását és villanyáram csatlakozási lehetőséget kérnek. Szabadság (Kolozsvár)
Magyar napokra ér Kolozsvárra az Arany-busz
Tegnap indult körútjára a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany Jánoshoz kapcsolódó vándorkiállítását hordozó, 200-as jelzésű, Toldi-képregénybe burkolt Arany-busza, amely a magyar napok idején érkezik Kolozsvárra. A Petőfi Irodalmi Múzeumban idén májusban megnyílt Önarckép álarcokban című tárlatból vándorkiállítás készült, amely várhatóan egy éven át járja majd az országot és a határon túli magyarlakta településekre is eljut. Az egyedi látványvilágú kiállítás versek, képek, különféle dokumentumok és relikviamásolatok segítségével mutatja be Arany János életművét, kapcsolatait, költészetének máig ható jelentőségét. A buszba manuális játékokat és digitális eszközöket is beépítettek, amelyek nem csupán szórakoztató élményt nyújtanak, de mélyebb tudást is közvetítenek – olvasható a múzeum honlapján.
A kiállítás Arany János életművét, életét, költészetének máig ható eleven erejét versek, képek, relikviamásolatok, hang- és filmfelvételek segítségével mutatja be. A látogatókat aktivizáló, fából készült egyedi installációs elemek nem csupán különleges látványvilágot teremtenek, de segítik a szövegértelmezés, a befogadás folyamatát is. (Például Ágnes asszony kihajtogatható lepedője és a sejtelmes radványi erdő megjelenítése.) A beépített digitális eszközök lehetőséget nyújtanak Arany költészetének és pályájának mélyebb megismerésére, verseinek élvezetére, vagy éppen a szórakoztató játékra. Megismerhető lesz például Arany kapcsolatrendszere, életének és kultuszának helyszínei; kipróbálható a Toldi-erőjáték, lehet hallgatni verseket és rappelt Arany-szövegeket is. A busz melletti pihenőben a látogatóknak alkalma lesz Toldi-mintás székekben Arany-köteteket lapozgatni, kvízeket kitölteni, szójátékokat játszani, kipróbálhatják erejüket egy petrencés rúddal vagy egy malomkővel is. A kiállításhoz kérhető tárlatvezetés, foglalkozás is, a buszt múzeumpedagógusok kísérik.
A nyáron kulturális rendezvényeken és irodalmi-művészeti fesztiválokon látható a busz, így például a Kolozsvári Magyar Napokon is augusztus 14. és 17. között, de Erdélyben megáll Nagyszalontán augusztus 7. és 10. között és Szatmárnémetiben augusztus 11–13-án – tájékoztat a tegnapi budapesti sajtótájékoztatón elhangzottakról a litera.hu. Ősztől, illetve 2018 tavaszától elsősorban a közoktatási intézmények, városi könyvtárak, művelődési házak, múzeumok meghívására számítanak, főként vidéki intézmények és a határon túli magyarság oktatási, kulturális intézményeinek jelentkezését várják az arany200busz@pim.hu e-mail-címre, ahol további részletekről is lehet érdeklődni. Eddig 118 meghívást kapott: a magyarországi helyszíneken kívül Szlovéniából, Horvátországból, Szerbiából, Romániából és Szlovákiából is. A busz látogatása ingyenes, a fogadó intézményektől csupán a parkolóhely (esetleg szállás) biztosítását és villanyáram csatlakozási lehetőséget kérnek. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 28.
A FÁRADHATATLAN HARCOS
A legjobb kezekben van határon túli kultúréletünk egy lényeges szelete.
Ahol Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának igazgatója, egyetemes és magyar kultúránk épp olyan elszánt, mint amilyen gyönyörű harcosa megjelenik, ott biztosan történik valami. Legyen szó a Kós család vagy a Bánffyak életművéről, az 1848-as özvegyekről vagy Kemény János hagyatékáról, Szebeni Zsuzsa a szigorúan tudományos megközelítés mellett mindig benne él témáiban. Valami egészen titokzatos – tisztán tudományos lépésekkel be sem járható – úton kerül a témába időben és térben, hiszen úgy tud beszélni például Szilvássy Caroláról, mintha személyesen ismerte volna.
Novemberben vette át az intézmény vezetését – ezzel gyakorlatilag hazatért szülőföldjére. Kacskaringós életpálya az övé, Kolozsváron és Debrecenen át érkezett Budapestre. Húsz évig volt az Országos Színháztörténeti Intézet határon túli referense, ezalatt havi rendszerességgel hazajárt Erdélybe, és mára alapos kapcsolatrendszert épített ki a legkülönbözőbb intézményekkel.
Sepsiszentgyörgyön feladata a magyar kulturális értékek bemutatása, elsősorban a magyar közönségnek, de bizonyos számú román érdeklődővel is számolnak, akikre Szebeni elmondása szerint különösen figyelnek. – Szem előtt tartom a szórványvidéket: Szebent, Medgyest, Brassót és Szászvidéket. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Sepsiszentgyörgyön is sikerrel bemutatkozott 1848-as özvegyek kiállításra, melynek a teljes szövegét román nyelven is olvashatják az érdeklődők, épp 25 ezer néző vásárolt jegyet a szebeni Astra Falumúzeumban, a román kulturális élet egyik ismert központjában – meséli lelkesen Szebeni Zsuzsa, aki anno az Erdélyi Helikon közösségét választotta doktori disszertációja témájául, most pedig elszánta magát: mandátumának lejártáig minden helikonistáról összeállítanak egy életmű-kiállítást.
Jelenleg a báró Kemény János-kiállításon dolgoznak, amely Marosvécsen fog bemutatkozni. A Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve sikerült feltárni a hagyatékot, ebben a Kemény család is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott – öt-hat unokatestvérről van szó, akik mind kulturális területen tevékenykednek.
– Sepsiszentgyörgyön fantasztikusan aktív kulturális élet van, beszéljünk akár színházfesztiválokról vagy városfesztiválokról, minden este három-négy program közül választhat a közönség, annak ellenére, hogy egy hatvanezres városról van szó. A képzőművészet felülreprezentált, a kiállítóterek kérdése olykor fejtörést okoz, ahogy az időpontok is, de szoros az együttműködés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével, Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával,
Kopacz Attilával, az Árkosi Kulturális Központ vezetőjével és Bocsárdi Lászlóval, a Reflex Fesztivál és a Tamási Áron Színház igazgatójával. Mivel kevesen vagyunk az intézetben, ezért stratégiám: az ő nagy rendezvényeikhez olyan szeletet adni akár magyar, akár nemzetközi területről, hogy az ő elképzeléseiken belül, de mégis a saját szájunk íze szerint gazdagítsuk a programot. Ez történt március 15-én is: hathetes előkészítés után kültéri kiállítással, könyvbemutatóval, iskolai előadással és egy brassói képzőművészeti tárlattal voltunk jelen.
Egy március 15-i ünnepségen újdonsággal kell előállni, és ez sikerült: most kezdjük kutatni, milyen szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek a forradalomban túl azon, hogy kötést téptek, kokárdát varrtak. Adataink vannak arra, milyen nélkülözhetetlenek voltak például a fegyvergyártásban, tölténykészítésben – sorolja az igazgató, aki tényleg mindenhol jelen tud lenni: a Székely vágta rendezvényhez például a Bánffy-ménes történetéről szóló anyagot csatoltak.
Amikor Szebeni Zsuzsa azt mondja, hogy kevesen vannak az intézményben, azt szó szerint kell érteni: mint igazgatónak egy titkársági asszisztense van, igazából ketten csinálnak mindent. Igény is lenne a bővülésre, leginkább a szakmai munkában, hiszen minden területen dolgoznak a zenétől képzőművészeten át a gyermekprogramokig. De a remélt bővülésig is összetehetjük a kezünket, amiért ilyen harcostársaink vannak.
Juhász Kristóf / Magyar Idők
A legjobb kezekben van határon túli kultúréletünk egy lényeges szelete.
Ahol Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának igazgatója, egyetemes és magyar kultúránk épp olyan elszánt, mint amilyen gyönyörű harcosa megjelenik, ott biztosan történik valami. Legyen szó a Kós család vagy a Bánffyak életművéről, az 1848-as özvegyekről vagy Kemény János hagyatékáról, Szebeni Zsuzsa a szigorúan tudományos megközelítés mellett mindig benne él témáiban. Valami egészen titokzatos – tisztán tudományos lépésekkel be sem járható – úton kerül a témába időben és térben, hiszen úgy tud beszélni például Szilvássy Caroláról, mintha személyesen ismerte volna.
Novemberben vette át az intézmény vezetését – ezzel gyakorlatilag hazatért szülőföldjére. Kacskaringós életpálya az övé, Kolozsváron és Debrecenen át érkezett Budapestre. Húsz évig volt az Országos Színháztörténeti Intézet határon túli referense, ezalatt havi rendszerességgel hazajárt Erdélybe, és mára alapos kapcsolatrendszert épített ki a legkülönbözőbb intézményekkel.
Sepsiszentgyörgyön feladata a magyar kulturális értékek bemutatása, elsősorban a magyar közönségnek, de bizonyos számú román érdeklődővel is számolnak, akikre Szebeni elmondása szerint különösen figyelnek. – Szem előtt tartom a szórványvidéket: Szebent, Medgyest, Brassót és Szászvidéket. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Sepsiszentgyörgyön is sikerrel bemutatkozott 1848-as özvegyek kiállításra, melynek a teljes szövegét román nyelven is olvashatják az érdeklődők, épp 25 ezer néző vásárolt jegyet a szebeni Astra Falumúzeumban, a román kulturális élet egyik ismert központjában – meséli lelkesen Szebeni Zsuzsa, aki anno az Erdélyi Helikon közösségét választotta doktori disszertációja témájául, most pedig elszánta magát: mandátumának lejártáig minden helikonistáról összeállítanak egy életmű-kiállítást.
Jelenleg a báró Kemény János-kiállításon dolgoznak, amely Marosvécsen fog bemutatkozni. A Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve sikerült feltárni a hagyatékot, ebben a Kemény család is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott – öt-hat unokatestvérről van szó, akik mind kulturális területen tevékenykednek.
– Sepsiszentgyörgyön fantasztikusan aktív kulturális élet van, beszéljünk akár színházfesztiválokról vagy városfesztiválokról, minden este három-négy program közül választhat a közönség, annak ellenére, hogy egy hatvanezres városról van szó. A képzőművészet felülreprezentált, a kiállítóterek kérdése olykor fejtörést okoz, ahogy az időpontok is, de szoros az együttműködés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével, Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával,
Kopacz Attilával, az Árkosi Kulturális Központ vezetőjével és Bocsárdi Lászlóval, a Reflex Fesztivál és a Tamási Áron Színház igazgatójával. Mivel kevesen vagyunk az intézetben, ezért stratégiám: az ő nagy rendezvényeikhez olyan szeletet adni akár magyar, akár nemzetközi területről, hogy az ő elképzeléseiken belül, de mégis a saját szájunk íze szerint gazdagítsuk a programot. Ez történt március 15-én is: hathetes előkészítés után kültéri kiállítással, könyvbemutatóval, iskolai előadással és egy brassói képzőművészeti tárlattal voltunk jelen.
Egy március 15-i ünnepségen újdonsággal kell előállni, és ez sikerült: most kezdjük kutatni, milyen szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek a forradalomban túl azon, hogy kötést téptek, kokárdát varrtak. Adataink vannak arra, milyen nélkülözhetetlenek voltak például a fegyvergyártásban, tölténykészítésben – sorolja az igazgató, aki tényleg mindenhol jelen tud lenni: a Székely vágta rendezvényhez például a Bánffy-ménes történetéről szóló anyagot csatoltak.
Amikor Szebeni Zsuzsa azt mondja, hogy kevesen vannak az intézményben, azt szó szerint kell érteni: mint igazgatónak egy titkársági asszisztense van, igazából ketten csinálnak mindent. Igény is lenne a bővülésre, leginkább a szakmai munkában, hiszen minden területen dolgoznak a zenétől képzőművészeten át a gyermekprogramokig. De a remélt bővülésig is összetehetjük a kezünket, amiért ilyen harcostársaink vannak.
Juhász Kristóf / Magyar Idők
2017. augusztus 2.
Dokumentumok Kemény Jánosról
Kiállítás a marosvécsi várban
Mint minden évben, az idén is sok irodalom- és kultúrtörténeti érdekességet tartogatott a helikoni leszármazottak találkozójának első napja, amelyen a különleges marosvécsi várúrról, Kemény Jánosról összeállított kiállítás megnyitója mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajos életéhez és munkásságához kapcsolódtak az előadások.
A várudvaron pénteken délután művészi műsor teremtette meg a találkozó első napjának hangulatát. Szépen szólt a Csíky Csaba karnagy vezette Musica Humana női kórus hangja, amelynek előadását Csíky Csengele színművésznő fellépése szakította meg, aki a legismertebb Áprily Lajos-versekből szavalt néhányat, majd a kórus zárta a műsort. Hadd tegyük hozzá, ami az előadás közben is elhangzott, hogy Csíky Csaba karnagy nagyapja református lelkészként a Vécsi Szövetség megalapítói között volt.
A nézők pedig, akárcsak jómagam, egy kis fantáziával a napsütötte várudvaron képzeletben felidézhették az önálló erdélyi irodalom bölcsőjének egykori hangulatát.
A szabadtéri előadást kiállítás-megnyitó követte. Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központ sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője ezúttal a kastély urának, a helikoni rendezvények házigazdájának az életéről és munkásságáról állított össze tárlatot, amely Kemény János sokrétű és változatos munkásságából irodalomszervezői, lelkészi és színházszervezői tevékenységét emeli ki.
Mint később elmondta, a javaslat H. Szabó Gyulától származott, „aki tapasztalt szerkesztőként pontosan ismeri a helikoni közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh létrejöttének a fontosságát”. A kiállított anyag összegyűjtése és rendezése kellemes folyamat volt – hangsúlyozta Szebeni Zsuzsa, aki Farkas Adrienne újságírót, a Carola Egyesület alapító tagját kérte meg, hogy külső szemmel a Helikon jelentőségéről és manapság betöltött szerepéről beszéljen, arról az erőtérről, amely a két világháború közötti években Kelet szellemét mutatta fel. Elhangzott, hogy a kutatómunkát a Petőfi Irodalmi Múzeumban Tóth Andrea segítette. A kiállítás szervezője újdonságként Ligeti József, a nemzetközi hírnevet szerzett pécsi balettmester Kemény Jánosról szóló véleményét ismertette.
Kemény János életét őseinek az irodalomhoz (az emlékíró fejedelem és Kemény Zsigmond révén) és a színházhoz (Káli Nagy Lázár, az első magyar kolozsvári kőszínház alapító igazgatója) való kettős kötődése határozta meg – indult Szebeni Zsuzsa összefoglalója.
A családja által az Egyesült Államokba „száműzött” apa és amerikai feleségének házasságából született Kemény János tízéves korában tért vissza özvegyen maradt édesanyjával Erdélybe, ahol Marosjára és Enyed között töltötte a gyermekkorát. Iskoláit Kolozsváron végezte, s bár az irodalom iránti érdeklődése korán megmutatkozott, családja kérésére a Bécsi Egyetem erdőmérnöki karán folytatta tanulmányait, szűkös anyagi körülmények között élve. A császárvárosban az emigrációban élő írókkal, művészekkel tartott kapcsolatot, és 1923-ban a Tizenegyek Antológiájában szerepelt írásával. Tanulmányait váratlanul szakította meg, amikor gyermektelen rokonától annak halála után megörökölte a marosvécsi várkastélyt és a vagyont is.
Életéhez hasonlóan házassága is regénybe illő, hiszen egy váratlan találkozás nyomán szerette meg és vette feleségül Augusta Patont, a Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek született.
Kemény János 1926 nyarán hívta meg először marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult.
Ennek jelentőségéről Szebeni Zsuzsa Molter Károlyt idézte: „Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János”.
A pályaképben elhangzott, hogy 1928-ban irodalomszervező szerepet vállalt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságban, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte.
Neve szervesen kapcsolódik az erdélyi színjátszás történetéhez. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, s vagyonának egy részét a kolozsvári színház gazdasági helyzetének a rendbetételére szánta. Az állástalan zsidó színészek érdekében engedélyt szerzett a zsidó színház beindítására, amelyet saját jövedelméből segélyezett. 1941-44 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója volt, 1945-52 között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője és dramaturgja, 1954-58 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, majd 1968-as nyugdíjazásáig a Művészet és az Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője.
A kiállítás szervezője az életrajzhoz hozzátette, hogy torokszorító dokumentumokat talált a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nehezményezte, hogy ezeket nem tükrözi a Színháztörténeti lexikon, amelyben említést sem tesznek arról, hogy Kemény János a kolozsvári színház főigazgatója volt. Bár a jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy 40.000 hektár erdőt forgatott be annak érdekében, hogy a színház adósságállományát kiegyenlítse, a színházi kötetben nem szólnak róla. Az egyik legszomorúbb dokumentum az az elbocsátó irat, ami egyértelműsíti, hogy őt, aki a Székely Színház teljes szerkezetét, gazdasági és művészeti életét kidolgozta, azonnali hatállyal elbocsátották. „Olyan történésekről van szó, amelyek jóvátételre szorulnak” – mondta Szebeni Zsuzsa, abban reménykedve, hogy a vécsi várban nyílt kiállítást sokan megtekintik.
És végül Ligeti Józsefet idézte, aki Kemény Jánost a 20-as években ismerte meg, amikor a kolozsvári Román Opera balettmestere volt. Ligeti a trianoni állapotok bemutatása után a következőket írja: „Egyszer csak felbukkant valaki, aki a süllyedő hajót kivezette és kikormányozta. A süllyedő hajó a magyar kultúra volt. A magyar színház és a magyar irodalom, és ez a mentőöves valaki, ez volt Kemény János, aki akkor került vissza, ha jól tudom, külföldről, és ő vette kezébe a magyar kultúrának a megmentését”, és ő volt az, aki az erdélyi magyarság megosztását célzó törekvéseket, „az elválasztást, elsatnyulást megállította” – zárta a nemzetközi hírű szakember szavaival nyitóbeszédét Szebeni Zsuzsa. A kiállítás megtekintése után a Kispipázóban zajlott az Áprily Lajosról és pályatársairól szóló konferencia, amelyre visszatérünk.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
Kiállítás a marosvécsi várban
Mint minden évben, az idén is sok irodalom- és kultúrtörténeti érdekességet tartogatott a helikoni leszármazottak találkozójának első napja, amelyen a különleges marosvécsi várúrról, Kemény Jánosról összeállított kiállítás megnyitója mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajos életéhez és munkásságához kapcsolódtak az előadások.
A várudvaron pénteken délután művészi műsor teremtette meg a találkozó első napjának hangulatát. Szépen szólt a Csíky Csaba karnagy vezette Musica Humana női kórus hangja, amelynek előadását Csíky Csengele színművésznő fellépése szakította meg, aki a legismertebb Áprily Lajos-versekből szavalt néhányat, majd a kórus zárta a műsort. Hadd tegyük hozzá, ami az előadás közben is elhangzott, hogy Csíky Csaba karnagy nagyapja református lelkészként a Vécsi Szövetség megalapítói között volt.
A nézők pedig, akárcsak jómagam, egy kis fantáziával a napsütötte várudvaron képzeletben felidézhették az önálló erdélyi irodalom bölcsőjének egykori hangulatát.
A szabadtéri előadást kiállítás-megnyitó követte. Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központ sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője ezúttal a kastély urának, a helikoni rendezvények házigazdájának az életéről és munkásságáról állított össze tárlatot, amely Kemény János sokrétű és változatos munkásságából irodalomszervezői, lelkészi és színházszervezői tevékenységét emeli ki.
Mint később elmondta, a javaslat H. Szabó Gyulától származott, „aki tapasztalt szerkesztőként pontosan ismeri a helikoni közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh létrejöttének a fontosságát”. A kiállított anyag összegyűjtése és rendezése kellemes folyamat volt – hangsúlyozta Szebeni Zsuzsa, aki Farkas Adrienne újságírót, a Carola Egyesület alapító tagját kérte meg, hogy külső szemmel a Helikon jelentőségéről és manapság betöltött szerepéről beszéljen, arról az erőtérről, amely a két világháború közötti években Kelet szellemét mutatta fel. Elhangzott, hogy a kutatómunkát a Petőfi Irodalmi Múzeumban Tóth Andrea segítette. A kiállítás szervezője újdonságként Ligeti József, a nemzetközi hírnevet szerzett pécsi balettmester Kemény Jánosról szóló véleményét ismertette.
Kemény János életét őseinek az irodalomhoz (az emlékíró fejedelem és Kemény Zsigmond révén) és a színházhoz (Káli Nagy Lázár, az első magyar kolozsvári kőszínház alapító igazgatója) való kettős kötődése határozta meg – indult Szebeni Zsuzsa összefoglalója.
A családja által az Egyesült Államokba „száműzött” apa és amerikai feleségének házasságából született Kemény János tízéves korában tért vissza özvegyen maradt édesanyjával Erdélybe, ahol Marosjára és Enyed között töltötte a gyermekkorát. Iskoláit Kolozsváron végezte, s bár az irodalom iránti érdeklődése korán megmutatkozott, családja kérésére a Bécsi Egyetem erdőmérnöki karán folytatta tanulmányait, szűkös anyagi körülmények között élve. A császárvárosban az emigrációban élő írókkal, művészekkel tartott kapcsolatot, és 1923-ban a Tizenegyek Antológiájában szerepelt írásával. Tanulmányait váratlanul szakította meg, amikor gyermektelen rokonától annak halála után megörökölte a marosvécsi várkastélyt és a vagyont is.
Életéhez hasonlóan házassága is regénybe illő, hiszen egy váratlan találkozás nyomán szerette meg és vette feleségül Augusta Patont, a Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek született.
Kemény János 1926 nyarán hívta meg először marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult.
Ennek jelentőségéről Szebeni Zsuzsa Molter Károlyt idézte: „Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János”.
A pályaképben elhangzott, hogy 1928-ban irodalomszervező szerepet vállalt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságban, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte.
Neve szervesen kapcsolódik az erdélyi színjátszás történetéhez. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, s vagyonának egy részét a kolozsvári színház gazdasági helyzetének a rendbetételére szánta. Az állástalan zsidó színészek érdekében engedélyt szerzett a zsidó színház beindítására, amelyet saját jövedelméből segélyezett. 1941-44 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója volt, 1945-52 között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője és dramaturgja, 1954-58 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, majd 1968-as nyugdíjazásáig a Művészet és az Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője.
A kiállítás szervezője az életrajzhoz hozzátette, hogy torokszorító dokumentumokat talált a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nehezményezte, hogy ezeket nem tükrözi a Színháztörténeti lexikon, amelyben említést sem tesznek arról, hogy Kemény János a kolozsvári színház főigazgatója volt. Bár a jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy 40.000 hektár erdőt forgatott be annak érdekében, hogy a színház adósságállományát kiegyenlítse, a színházi kötetben nem szólnak róla. Az egyik legszomorúbb dokumentum az az elbocsátó irat, ami egyértelműsíti, hogy őt, aki a Székely Színház teljes szerkezetét, gazdasági és művészeti életét kidolgozta, azonnali hatállyal elbocsátották. „Olyan történésekről van szó, amelyek jóvátételre szorulnak” – mondta Szebeni Zsuzsa, abban reménykedve, hogy a vécsi várban nyílt kiállítást sokan megtekintik.
És végül Ligeti Józsefet idézte, aki Kemény Jánost a 20-as években ismerte meg, amikor a kolozsvári Román Opera balettmestere volt. Ligeti a trianoni állapotok bemutatása után a következőket írja: „Egyszer csak felbukkant valaki, aki a süllyedő hajót kivezette és kikormányozta. A süllyedő hajó a magyar kultúra volt. A magyar színház és a magyar irodalom, és ez a mentőöves valaki, ez volt Kemény János, aki akkor került vissza, ha jól tudom, külföldről, és ő vette kezébe a magyar kultúrának a megmentését”, és ő volt az, aki az erdélyi magyarság megosztását célzó törekvéseket, „az elválasztást, elsatnyulást megállította” – zárta a nemzetközi hírű szakember szavaival nyitóbeszédét Szebeni Zsuzsa. A kiállítás megtekintése után a Kispipázóban zajlott az Áprily Lajosról és pályatársairól szóló konferencia, amelyre visszatérünk.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 11.
Tíz esemény, amit nem hagynánk ki a Kolozsvári Magyar Napokon
Mi is úgy gondoljuk, hogy tíznél jóval több kihagyhatatlan esemény van a 8. Kolozsvári Magyar Napokon, szubjektív ajánlónkkal csak kiindulópontot szeretnénk nyújtani a válogatáshoz és felhívni a figyelmet néhány olyan programra, amiben az év többi napján kisebb valószínűséggel lehet részünk.
1. Balaton koncert
Az 1979-ben alakult Balaton underground klubegyüttes melankolikus sanzonjaival – és nem csak – hangolódhatunk rá az egyhetes rendezvénysorozatra vasárnap, 13-án 20 órakor Bartha Ernő magyarfenesi Arkhai Szoborparkjában, ahová legalább egyszer mindenkinek érdemes ellátogatni.
2. Szaxofon-orgona koncert a Szent Mihály-templomban
A Szent Mihály-templom orgonáján csendült már fel az utóbbi időben kortárs zene, most azonban olyan huszadik századi műveket hallhatunk, amelyekben a „hangszerek királynője”, a középkori eredetű orgona egy 19. századi, elsősorban a dzsesszből ismert hangszerrel, a szaxofonnal találkozik. Műsoron: Samuel Barber, Gabriel Fauré, Denis Bedard és Ad Wammes művei. Időpont: vasárnap, augusztus 13. 19:00.
3. Arany 200 busz
Hétfőn, 14-én 12 órakor megnyílik a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben a Petőfi Irodalmi Múzeum izgalmasnak és interaktívnak ígérkező, az iskolai oktatást kiegészítő mozgókiállítása, az Arany 200 busz, amely különböző dokumentumok, játékok és digitális eszközök segítségével igyekszik elmélyíteni tudásunkat a 200 évvel ezelőtt született költőről. A kiállítás csütörtökig látogatható, 10 és 20 óra között.
4. Spot – Kincsvadászat Kolozsváron
A kincskeresés általában a gyermekprogramok között szerepel, de ezúttal felnőttek is bátran résztvehetnek a Korzó Egyesület városfelfedező játékában. A programra 2-6 fős csapatok jelentkezhetnek hétfőtől szerdáig (aug. 14-16.) az office@korzo.org.ro e-mailcímen vagy a 0740-040-008-as telefonszámon, a kincskeresést pedig csütörtöktől vasárnapig lehet kipróbálni. Az egyesület egyébként két új várossétával is készül, ezek közül az egzotikusabbat emelnénk ki: A szocmodern szép?! A Mărăști és a Györgyfalvi negyedek építészeti öröksége
5. Irodalmi estek Magyarország Főkonzulátusán
Kár lenne kihagyni a Főkonzulátus rendezvénytermében szervezett irodalmi esteket is, Mile Lajos főkonzul a magyar kortárs irodalom olyan meghatározó gondolkodóival és alkotóival fog beszélgetni, mint Kukorelly Endre író, költő, újságíró (15-én 16 órakor), Bereményi Géza, aki többek közt Cseh Tamás dalainak szövegírója volt (17-én 16.30-kor), és Bartis Attila író (18-án 18 órakor).
6. Csoportos látogatás a Román Nemzeti Bank termébe a Róth Miksa festette üvegmennyezet, mozaikok, üvegbetétes ajtók, kályha megtekintésére
Róth Miksa a magyarországi szecesszió legjelentősebb üvegablak- és mozaikművésze, több világkiállításról hozott haza díjat. Amellett, hogy a munkáit a sétatéri Kaszinó épületében megrendezett Megszínesített napfény című fotókiállításon ismerhetjük meg, végre lehetőség nyílik arra, hogy élőben is megnézzük a főtéri Román Nemzeti Bank általa tervezett épületdíszeit. Regisztrációhoz kötött program! Időpontok: augusztus 16. 10-12, augusztus 17. 14-16, augusztus 18. 10-12.
7. Kolozsvár és lakói a 19-20. század fordulóján Veress Ferenc üveglemezein
Ha régi fényképet látunk Kolozsvárról, azt nagy valószínűséggel Veress Ferenc készítette, a város első műtermének tulajdonosa, kísérleti fotográfus. Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum az üveglemezek digitalizált változatát mutatja be, külön érdekesség, hogy Török Károly muzeológus megpróbálta a korabeli kolozsvári viseletek színét is rekonstruálni a feldolgozás során. A kiállítás augusztus 16-án 12 órakor nyílik és szeptember 15-ig látogatható.
8. Boros Misi fellépése
A mindössze 14 éves Boros Misi zongoraművészt három évvel ezelőtt ismertük meg a Virtuózok című tehetségkutató műsor kis korcsoportjának versenyzőjeként, majd győzteseként, a ritka tehetség New Yorktól Stockholmig és Tokiótól Párizsig koncertezett már, 18-án 16 órakor pedig a BBTE és a Kolozsvári Filharmónia Auditorium Maximum dísztermében láthathatjuk egy jótékony célú koncert keretében.
9. Dalszöveg és vers Arany Jánostól Bob Dylanig - Dr. Balázs Imre József előadása
Az előadó – maga is költő és dalszövegíró – 50 percben tekinti át a két összefonódó műfaj kb. 200 éves irodalmi kontextusát. A 2016-os irodalmi Nobel-díj körüli viták fényében a BBTE Bölcsészettudományi Karán szervezett rendhagyó irodalomóra csakis érdekes lehet. Időpont: augusztus 19. 13:00.
10. Beszélgetés Szabó Kati többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornásszal
Szabó Katival 19-én 17 órakor találkozhatunk a TIFF-házban, az erdélyi sportlegendát Bodor László, az RMDSZ programokért felelős ügyvezető alelnöke kérdezi majd életútjáról.
Tasi Annabella, Zsizsmann Erika / maszol.ro
Mi is úgy gondoljuk, hogy tíznél jóval több kihagyhatatlan esemény van a 8. Kolozsvári Magyar Napokon, szubjektív ajánlónkkal csak kiindulópontot szeretnénk nyújtani a válogatáshoz és felhívni a figyelmet néhány olyan programra, amiben az év többi napján kisebb valószínűséggel lehet részünk.
1. Balaton koncert
Az 1979-ben alakult Balaton underground klubegyüttes melankolikus sanzonjaival – és nem csak – hangolódhatunk rá az egyhetes rendezvénysorozatra vasárnap, 13-án 20 órakor Bartha Ernő magyarfenesi Arkhai Szoborparkjában, ahová legalább egyszer mindenkinek érdemes ellátogatni.
2. Szaxofon-orgona koncert a Szent Mihály-templomban
A Szent Mihály-templom orgonáján csendült már fel az utóbbi időben kortárs zene, most azonban olyan huszadik századi műveket hallhatunk, amelyekben a „hangszerek királynője”, a középkori eredetű orgona egy 19. századi, elsősorban a dzsesszből ismert hangszerrel, a szaxofonnal találkozik. Műsoron: Samuel Barber, Gabriel Fauré, Denis Bedard és Ad Wammes művei. Időpont: vasárnap, augusztus 13. 19:00.
3. Arany 200 busz
Hétfőn, 14-én 12 órakor megnyílik a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben a Petőfi Irodalmi Múzeum izgalmasnak és interaktívnak ígérkező, az iskolai oktatást kiegészítő mozgókiállítása, az Arany 200 busz, amely különböző dokumentumok, játékok és digitális eszközök segítségével igyekszik elmélyíteni tudásunkat a 200 évvel ezelőtt született költőről. A kiállítás csütörtökig látogatható, 10 és 20 óra között.
4. Spot – Kincsvadászat Kolozsváron
A kincskeresés általában a gyermekprogramok között szerepel, de ezúttal felnőttek is bátran résztvehetnek a Korzó Egyesület városfelfedező játékában. A programra 2-6 fős csapatok jelentkezhetnek hétfőtől szerdáig (aug. 14-16.) az office@korzo.org.ro e-mailcímen vagy a 0740-040-008-as telefonszámon, a kincskeresést pedig csütörtöktől vasárnapig lehet kipróbálni. Az egyesület egyébként két új várossétával is készül, ezek közül az egzotikusabbat emelnénk ki: A szocmodern szép?! A Mărăști és a Györgyfalvi negyedek építészeti öröksége
5. Irodalmi estek Magyarország Főkonzulátusán
Kár lenne kihagyni a Főkonzulátus rendezvénytermében szervezett irodalmi esteket is, Mile Lajos főkonzul a magyar kortárs irodalom olyan meghatározó gondolkodóival és alkotóival fog beszélgetni, mint Kukorelly Endre író, költő, újságíró (15-én 16 órakor), Bereményi Géza, aki többek közt Cseh Tamás dalainak szövegírója volt (17-én 16.30-kor), és Bartis Attila író (18-án 18 órakor).
6. Csoportos látogatás a Román Nemzeti Bank termébe a Róth Miksa festette üvegmennyezet, mozaikok, üvegbetétes ajtók, kályha megtekintésére
Róth Miksa a magyarországi szecesszió legjelentősebb üvegablak- és mozaikművésze, több világkiállításról hozott haza díjat. Amellett, hogy a munkáit a sétatéri Kaszinó épületében megrendezett Megszínesített napfény című fotókiállításon ismerhetjük meg, végre lehetőség nyílik arra, hogy élőben is megnézzük a főtéri Román Nemzeti Bank általa tervezett épületdíszeit. Regisztrációhoz kötött program! Időpontok: augusztus 16. 10-12, augusztus 17. 14-16, augusztus 18. 10-12.
7. Kolozsvár és lakói a 19-20. század fordulóján Veress Ferenc üveglemezein
Ha régi fényképet látunk Kolozsvárról, azt nagy valószínűséggel Veress Ferenc készítette, a város első műtermének tulajdonosa, kísérleti fotográfus. Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum az üveglemezek digitalizált változatát mutatja be, külön érdekesség, hogy Török Károly muzeológus megpróbálta a korabeli kolozsvári viseletek színét is rekonstruálni a feldolgozás során. A kiállítás augusztus 16-án 12 órakor nyílik és szeptember 15-ig látogatható.
8. Boros Misi fellépése
A mindössze 14 éves Boros Misi zongoraművészt három évvel ezelőtt ismertük meg a Virtuózok című tehetségkutató műsor kis korcsoportjának versenyzőjeként, majd győzteseként, a ritka tehetség New Yorktól Stockholmig és Tokiótól Párizsig koncertezett már, 18-án 16 órakor pedig a BBTE és a Kolozsvári Filharmónia Auditorium Maximum dísztermében láthathatjuk egy jótékony célú koncert keretében.
9. Dalszöveg és vers Arany Jánostól Bob Dylanig - Dr. Balázs Imre József előadása
Az előadó – maga is költő és dalszövegíró – 50 percben tekinti át a két összefonódó műfaj kb. 200 éves irodalmi kontextusát. A 2016-os irodalmi Nobel-díj körüli viták fényében a BBTE Bölcsészettudományi Karán szervezett rendhagyó irodalomóra csakis érdekes lehet. Időpont: augusztus 19. 13:00.
10. Beszélgetés Szabó Kati többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornásszal
Szabó Katival 19-én 17 órakor találkozhatunk a TIFF-házban, az erdélyi sportlegendát Bodor László, az RMDSZ programokért felelős ügyvezető alelnöke kérdezi majd életútjáról.
Tasi Annabella, Zsizsmann Erika / maszol.ro
2017. augusztus 14.
Az Arany 200 busz mozgókiállítás minden szempontból nagyon mai
Manuális és digitális játékokkal, interaktív installációkkal szórakozhatunk a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany 200 busz című mozgókiállításán a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben, ahol természetesen sokat tanulhatunk is a költőről. A Kolozsvári Magyar Napok keretében meghívott vendégkiállítás csütörtökig 10 és 22 óra között látogatható.
Hétfőn az elsők között jártuk körbe a kiállítást. Ahogy a cím is elárulja, a kiállítótér egy kiürített busz. Azon kívül, hogy már a busz külsejére festett ábrák és szövegrészletek felérnének egy 21. századi Toldi képregénnyel, a busz közvetlen környezetét is ügyesen kihasználták a szervezők.
A napernyő alatt például rettentően szimpatikus (és kényelmes!) napozószékek vannak, a közelében pedig Mátyás anyjának hírnöke egy kincsesládából figyeli minden mozzanatunkat. Olvasnivalók is elő vannak készítve a számunkra, a kisebbek pedig addig színezhetnek, rajzolhatnak. Bent is számos érdekesség várja a látogatókat. Szinte kivétel nélkül mindegyik tárgynak az interaktivitás a lényege. Például a Családi kör akkor válik teljessé és a Híd-avatás olvasásakor csak akkor látunk zuhanó alakokat, ha forgatunk a szövegeken kettőt-hármat, vagy az Ágnes asszonyt csak akkor tudjuk elolvasni, ha kinyitjuk az illető szerkezetet. Minden poént azért nem lőnénk le, mert a felnőttek számára is igen szórakoztatóak tudnak lenni ezek a kis játékok.
A manuális eszközök mellett a digitális megoldások sem szorulnak háttérbe. A költő teljes életútját összefoglaló falon például minden illusztráció tulajdonképpen egy gomb, amit ha megnyomunk, megjelenik az arról szóló tartalom.
A busz végében teljesedik ki igazán a kiállítás virtuális élménye: érintőképernyőn megnézhetjük, hogy hány utca, intézmény kapta a költőről a nevét, és a legtávolabbi Aranyt is bemutatják nekünk. Van játék is, itt kiderül, hogy erősebbek vagyunk-e Toldinál.
Tasi Annabella / maszol.ro
Manuális és digitális játékokkal, interaktív installációkkal szórakozhatunk a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany 200 busz című mozgókiállításán a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtti térben, ahol természetesen sokat tanulhatunk is a költőről. A Kolozsvári Magyar Napok keretében meghívott vendégkiállítás csütörtökig 10 és 22 óra között látogatható.
Hétfőn az elsők között jártuk körbe a kiállítást. Ahogy a cím is elárulja, a kiállítótér egy kiürített busz. Azon kívül, hogy már a busz külsejére festett ábrák és szövegrészletek felérnének egy 21. századi Toldi képregénnyel, a busz közvetlen környezetét is ügyesen kihasználták a szervezők.
A napernyő alatt például rettentően szimpatikus (és kényelmes!) napozószékek vannak, a közelében pedig Mátyás anyjának hírnöke egy kincsesládából figyeli minden mozzanatunkat. Olvasnivalók is elő vannak készítve a számunkra, a kisebbek pedig addig színezhetnek, rajzolhatnak. Bent is számos érdekesség várja a látogatókat. Szinte kivétel nélkül mindegyik tárgynak az interaktivitás a lényege. Például a Családi kör akkor válik teljessé és a Híd-avatás olvasásakor csak akkor látunk zuhanó alakokat, ha forgatunk a szövegeken kettőt-hármat, vagy az Ágnes asszonyt csak akkor tudjuk elolvasni, ha kinyitjuk az illető szerkezetet. Minden poént azért nem lőnénk le, mert a felnőttek számára is igen szórakoztatóak tudnak lenni ezek a kis játékok.
A manuális eszközök mellett a digitális megoldások sem szorulnak háttérbe. A költő teljes életútját összefoglaló falon például minden illusztráció tulajdonképpen egy gomb, amit ha megnyomunk, megjelenik az arról szóló tartalom.
A busz végében teljesedik ki igazán a kiállítás virtuális élménye: érintőképernyőn megnézhetjük, hogy hány utca, intézmény kapta a költőről a nevét, és a legtávolabbi Aranyt is bemutatják nekünk. Van játék is, itt kiderül, hogy erősebbek vagyunk-e Toldinál.
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. augusztus 16.
Fagyival csalogatták a kisfiút az Arany-buszról
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 21.
Magyar állami kitüntetéseket adtak át Kolozsváron
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök, Marius Tabacu zogoraművész, filmes szakember és műfordító, Kása Zoltán egyetemi professzor vehette át szombat délben a magyar államfő, Áder János által augusztus 20-a alkalmából adományozott kitüntetéseket.
Prőhle Gergely, a magyarországi Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a magyar kultúra által teremtett értékközösség fontosságát hangsúlyozta.
Adorjáni Dezső Zoltánt, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökét az erdélyi magyar evangélikus egyház, illetve a magyar történelmi egyházak érdekeinek és értékeinek képviselete terén végzett kiemelkedő tevékenysége, odaadó szolgálata elismeréseként a Magyar Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. Csendes László hegedűművész laudációjában kifejtette: a püspökre a keresztény értékrend hiteles megélése és a hitre alapozott közösségi szerepvállalás a jellemző.
Marius Tabacu zongoristát, műfordítót, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatóját az erdélyi többnemzetiségű kulturális térben közéleti szereplőként, gondolkodóként és műfordítóként a békés együttélést elősegítő intellektuális és művészi tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntettéki ki. Laudációjában Lucian Nastasă-Kovács, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója a közért munkálkodó kultúrembernek, példaképnek nevezte Marius Tabacut.
Kása Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) Marosvásárhelyi Kara Matematika-Informatika Tanszékének professzora az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás megszervezésében vállalt jelentős szerepe elismeréseként kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora a díjazott sokszínű egyéniségét, az egyetemhez való hűségét, közösségi szerepvállalását emelte ki.
Szabadság (Kolozsvár)
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök, Marius Tabacu zogoraművész, filmes szakember és műfordító, Kása Zoltán egyetemi professzor vehette át szombat délben a magyar államfő, Áder János által augusztus 20-a alkalmából adományozott kitüntetéseket.
Prőhle Gergely, a magyarországi Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a magyar kultúra által teremtett értékközösség fontosságát hangsúlyozta.
Adorjáni Dezső Zoltánt, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökét az erdélyi magyar evangélikus egyház, illetve a magyar történelmi egyházak érdekeinek és értékeinek képviselete terén végzett kiemelkedő tevékenysége, odaadó szolgálata elismeréseként a Magyar Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. Csendes László hegedűművész laudációjában kifejtette: a püspökre a keresztény értékrend hiteles megélése és a hitre alapozott közösségi szerepvállalás a jellemző.
Marius Tabacu zongoristát, műfordítót, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatóját az erdélyi többnemzetiségű kulturális térben közéleti szereplőként, gondolkodóként és műfordítóként a békés együttélést elősegítő intellektuális és művészi tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntettéki ki. Laudációjában Lucian Nastasă-Kovács, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója a közért munkálkodó kultúrembernek, példaképnek nevezte Marius Tabacut.
Kása Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) Marosvásárhelyi Kara Matematika-Informatika Tanszékének professzora az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás megszervezésében vállalt jelentős szerepe elismeréseként kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora a díjazott sokszínű egyéniségét, az egyetemhez való hűségét, közösségi szerepvállalását emelte ki.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. szeptember 12.
Ötvenéves a csucsai múzeum: folytatódik a pereskedés az Ady által is lakott Boncza-birtokért
Érintőlegesen Ady Endre és múzsája, Csinszka alakját is megidézi az a rendezvénysorozat, mellyel a csucsai Octavian Goga-emlékmúzeum 50 éves fennállását ünneplik a napokban. A jubileumi évet beárnyékolja a kastély visszaszolgáltatásáért folyó pereskedés.
Többnapos rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 50. évfordulóját a csucsai Octavian Goga-emlékmúzeum. Ennek keretében csütörtökön délután Kolozsváron nyílt fotókiállítás az egykori Boncza-birtokról – ahol feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával Ady Endre is sok időt töltött –, az intézmény fél évszázados tevékenységéről.
A kolozsvári művészeti galériában megnyitott tárlat méltatói a múzeumnak otthont adó Boncza-kastély történetéről szólva rámutattak: ez a magyar és román nép közötti jó kapcsolat szimbóluma, hiszen, azáltal, hogy az első világháború után Octavian Goga román költő, későbbi miniszterelnök megvásárolta Ady Endre özvegyétől, megmentette az utókornak, nem jutott más nemesi birtokok sorsára. Hangsúlyozták, a zűrzavaros évtizedekben – például a szovjet csapatok átvonulásakor – Goga politikai befolyásának köszönhetően maradt meg az értékes berendezés, melyet újabb darabokkal bővített.
A kommunizmus idején özvegye, Veturia Goga csak úgy tudta megmenteni az értékes gyűjteményt, hogy 1966-ban odaadományozta a román államnak azzal a kikötéssel, hogy Goga-emlékmúzeumot működtetnek benne. Ez meg is nyitotta kapuit a látogatók előtt, azonban az özvegy halála után az épület sanyarú sorsra jutott, mivel 25 évig nem volt benne fűtés, gombásodás állt be, melyet a későbbi felújítás során csak nagy nehezen tudtak leküzdeni.
A Kolozs Megyei Tanács fennhatósága alá tartozó intézmény az Octavian Goga- és Ady Endre-emlékkiállítások mellett a Tudor Jarda Népművészeti Főiskola tevékenységének is otthont ad.
A rendezvénysorozat szeptember 14-én 12 órától Csucsán folytatódik, ahol a Goga-gyűjtemény értékeiből, illetve a népművészeti főiskola tevékenységéről nyílik kiállítás, majd másnap ugyanitt folklórműsor lesz.
Tovább tart a pereskedés
A Kolozs megyei önkormányzat mindent megtesz az intézmény fenntartása érdekében, anyagi támogatással is próbálja segíteni az intézményt, hisz a pár lejes belépőkből még a működtetést sem tudnák fedezni, nemhogy a fejlesztését – jelentette ki a Krónikának a kiállításmegnyitón jelen lévő Vákár István alelnök.
„Az épület a két nép közötti barátság jelképe, óriási érték van benne” – mondta az elöljáró Goga és Ady korábbi barátságára utalva, melynek végül a zsidókérdés miatti szembenállás vetett véget. Bízunk benne, hogy a jogi helyzete is megoldódik” – jelentette ki Vákár arra utalva, hogy Veturia Goga távoli rokonai bíróságon támadták meg az adományozási dokumentumot azt állítva: az özvegy kényszerítő körülmények hatására mondott le a birtokról.
Sajtóbeszámolók szerint az özvegy távoli rokonainak, az oldalági örökösödési pert indító Florin Mureşannak és Marius Pompiliu Mureşannak 2015 októberében sikerült elérni, hogy a legfelsőbb bíróság érvénytelenítette a dokumentumot, de visszaszolgáltatási kérésüket ugyanazon év decemberében elutasították, így tavaly májusban újabb pert indítottak az ügyben.
Vákár István lapunknak elmondta, a kolozsvári Bánffy-palotáéhoz hasonlatos perben bizonyítéknak számít, hogy az 1966-os adományozási dokumentummal nagyjából egy időben Veturia Goga végrendeletet írt, melyben nyomatékosította: az államnak hagyta a birtokot emlékmúzeum működtetése céljából.
Ady-emlékmúzeum a fehér házban
A többnyire a múzeum népnevelő tevékenységét, illetve Veturia Goga múzeumépítő szerepét hangsúlyozó kolozsvári kiállításon Ady Endrére és Csinszkára is történik utalás, egy-egy kép erejéig a nekik otthont adó fehér ház, valamint az előtte pózoló pár alakja is megjelenik.
A Boncza-kastély melléképületében 1968-ban nyílt Ady Endre-emlékkiállítást 2014-ben a csucsai múzeum és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum közötti együttműködés révén a magyar kormány támogatásával újították fel.
A nagyszabású tárlat megnyitóján Balog Zoltán, Magyarország emberi erőforrások minisztériumának vezetője hangsúlyozta: Ady Endre és Octavian Goga barátsága, majd a két költő későbbi szembenállása hasonlít a magyar–román viszony alakulására, mégis közös az emlékhelyük. Azon reményének is hangot adott, hogy az Ady-ház gyakran felkeresett zarándokhelyévé válik a Budapest és Kolozsvár között utazó magyarországi és erdélyi magyaroknak.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
Érintőlegesen Ady Endre és múzsája, Csinszka alakját is megidézi az a rendezvénysorozat, mellyel a csucsai Octavian Goga-emlékmúzeum 50 éves fennállását ünneplik a napokban. A jubileumi évet beárnyékolja a kastély visszaszolgáltatásáért folyó pereskedés.
Többnapos rendezvénysorozattal ünnepli fennállásának 50. évfordulóját a csucsai Octavian Goga-emlékmúzeum. Ennek keretében csütörtökön délután Kolozsváron nyílt fotókiállítás az egykori Boncza-birtokról – ahol feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával Ady Endre is sok időt töltött –, az intézmény fél évszázados tevékenységéről.
A kolozsvári művészeti galériában megnyitott tárlat méltatói a múzeumnak otthont adó Boncza-kastély történetéről szólva rámutattak: ez a magyar és román nép közötti jó kapcsolat szimbóluma, hiszen, azáltal, hogy az első világháború után Octavian Goga román költő, későbbi miniszterelnök megvásárolta Ady Endre özvegyétől, megmentette az utókornak, nem jutott más nemesi birtokok sorsára. Hangsúlyozták, a zűrzavaros évtizedekben – például a szovjet csapatok átvonulásakor – Goga politikai befolyásának köszönhetően maradt meg az értékes berendezés, melyet újabb darabokkal bővített.
A kommunizmus idején özvegye, Veturia Goga csak úgy tudta megmenteni az értékes gyűjteményt, hogy 1966-ban odaadományozta a román államnak azzal a kikötéssel, hogy Goga-emlékmúzeumot működtetnek benne. Ez meg is nyitotta kapuit a látogatók előtt, azonban az özvegy halála után az épület sanyarú sorsra jutott, mivel 25 évig nem volt benne fűtés, gombásodás állt be, melyet a későbbi felújítás során csak nagy nehezen tudtak leküzdeni.
A Kolozs Megyei Tanács fennhatósága alá tartozó intézmény az Octavian Goga- és Ady Endre-emlékkiállítások mellett a Tudor Jarda Népművészeti Főiskola tevékenységének is otthont ad.
A rendezvénysorozat szeptember 14-én 12 órától Csucsán folytatódik, ahol a Goga-gyűjtemény értékeiből, illetve a népművészeti főiskola tevékenységéről nyílik kiállítás, majd másnap ugyanitt folklórműsor lesz.
Tovább tart a pereskedés
A Kolozs megyei önkormányzat mindent megtesz az intézmény fenntartása érdekében, anyagi támogatással is próbálja segíteni az intézményt, hisz a pár lejes belépőkből még a működtetést sem tudnák fedezni, nemhogy a fejlesztését – jelentette ki a Krónikának a kiállításmegnyitón jelen lévő Vákár István alelnök.
„Az épület a két nép közötti barátság jelképe, óriási érték van benne” – mondta az elöljáró Goga és Ady korábbi barátságára utalva, melynek végül a zsidókérdés miatti szembenállás vetett véget. Bízunk benne, hogy a jogi helyzete is megoldódik” – jelentette ki Vákár arra utalva, hogy Veturia Goga távoli rokonai bíróságon támadták meg az adományozási dokumentumot azt állítva: az özvegy kényszerítő körülmények hatására mondott le a birtokról.
Sajtóbeszámolók szerint az özvegy távoli rokonainak, az oldalági örökösödési pert indító Florin Mureşannak és Marius Pompiliu Mureşannak 2015 októberében sikerült elérni, hogy a legfelsőbb bíróság érvénytelenítette a dokumentumot, de visszaszolgáltatási kérésüket ugyanazon év decemberében elutasították, így tavaly májusban újabb pert indítottak az ügyben.
Vákár István lapunknak elmondta, a kolozsvári Bánffy-palotáéhoz hasonlatos perben bizonyítéknak számít, hogy az 1966-os adományozási dokumentummal nagyjából egy időben Veturia Goga végrendeletet írt, melyben nyomatékosította: az államnak hagyta a birtokot emlékmúzeum működtetése céljából.
Ady-emlékmúzeum a fehér házban
A többnyire a múzeum népnevelő tevékenységét, illetve Veturia Goga múzeumépítő szerepét hangsúlyozó kolozsvári kiállításon Ady Endrére és Csinszkára is történik utalás, egy-egy kép erejéig a nekik otthont adó fehér ház, valamint az előtte pózoló pár alakja is megjelenik.
A Boncza-kastély melléképületében 1968-ban nyílt Ady Endre-emlékkiállítást 2014-ben a csucsai múzeum és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum közötti együttműködés révén a magyar kormány támogatásával újították fel.
A nagyszabású tárlat megnyitóján Balog Zoltán, Magyarország emberi erőforrások minisztériumának vezetője hangsúlyozta: Ady Endre és Octavian Goga barátsága, majd a két költő későbbi szembenállása hasonlít a magyar–román viszony alakulására, mégis közös az emlékhelyük. Azon reményének is hangot adott, hogy az Ady-ház gyakran felkeresett zarándokhelyévé válik a Budapest és Kolozsvár között utazó magyarországi és erdélyi magyaroknak.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)