Jékelyre emlékeznek a PIM-ben
A száz éve született Jékely Zoltán költő, íróra emlékeznek a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata szervezésében ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). A költő életművét Ágh István író, az MMA rendes tagja; Szabó T. Anna költő, irodalomtörténész; Lövétei Lázár László költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője és Szakolczay Lajos irodalomtörténész, író ismerteti. Az esten Jékely Zoltán versei, prózai írásai hangzanak el, közreműködik Havas Judit előadóművész és Papp Zoltán színművész. Ágh István az MTI-nek felidézte: Jékely Zoltán munkásságának egyik elengedhetetlen motívuma volt a haláltudat és az élet ciklikus megélése. Verseiben ezek olyannyira elevenek, mint amennyire szomorúak és elégikusak, halálfélelemmel teljesek.
Hozzátette: első kötete, az Éjszakák szinte teljesen ezen az elmúlásos hangon szólal meg, benne már megjelenik Erdély elvesztése és az otthonkeresés Magyarországon. Mint mondta, pályája elején ezek voltak a legfontosabb témái, de összességében az elégikusság, a halál- és az elmúlástudat végigkísérte a költő egész életét. Ágh István emlékeztetett arra, hogy a másik téma, amely markánsan jelen van Jékely Zoltán írásaiban, az a hontalanság. Trianon mélyen megsebezte a szívét, először Kolozsvárra, majd onnan Budapestre költöztek, majd újra Kolozsvárra, ezután megint Budapestre. A Rákosi-rendszer – az akkori magyar irodalom legjobbjaival egyetemben – hallgatásra kényszerítette, az írószövetségből is kizárták. Az én országom című versén keresztül pontos képet kaphatunk arról, hogy hontalannak érezte magát egész életében – jegyezte meg Ágh István
Szabadság (Kolozsvár)

Bővítik az érmindszenti Ady emlékmúzeumot
Felújítják Ady Endre szülőházát, illetve a mellette található kúriát, és a modern kor elvárásaihoz igazítják az itt működő emlékmúzeumot – derült ki a hétvégén a költő születésének 136.évfordulója alkalmából 24. ízben tartott érmindszenti zarándoklaton.
A rendezvény, amelyet hagyományosan az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervez, idén némiképp eltért a szokványostól: felújítás miatt ugyanis zárva volt a költő szülőháza és a kúria, így a kiállításokat nem lehetett megtekinteni. Muzsnay Árpád főszervező elmondta, örül, hogy annak ellenére is sokan gyűltek össze, hogy tudták a munkálatok miatt zárva van az emlékmúzeum. Hozzátette, a leginkább viszont annak örül, hogy végre rendbe hozzák az épületeket és a kiállítást egyaránt. A tatarozást egyébként EU-s forrásból finanszírozzák, a Szatmár Megyei Múzeum közösen nyert pályázatot a nyíregyházi Jósa András Múzeummal a román–magyar, határon átívelő együttműködést támogató program keretében, így 100 ezer eurót fordíthatnak az érmindszenti Ady-emlékhely renoválására.
Amint Szőcs Pétertől, a múzeum igazgató-helyettesétől megtudtuk, teljesen felújítják a szülői házat, valamint a telken Ady felnőtt korában épített kúriát, ezen kívül bővítik a kiállítás anyagát a modern Ady-kutatás eredményeinek figyelembe vételével. A költő kultuszának ápolására vonatkozó más tervet is ismertettek a rendezvényen. A megemlékezés egyik szónoka, E. Csorba Csilla, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója kifejtette: dolgoznak egy korszerű Ady–Boncza–Csinszka kiállításon, amelyet reményeik szerint 2014 tavaszán megnyitnak a látogatók számára a csucsai Goga-kastély mellett található házban. Az új érmindszenti tárlatot egyébként széles körű szakmai együttműködés révén állítják össze, melyben többek között a Petőfi Irodalmi Múzeum szakértői is részt vesznek. Segítséget nyújt E. Csorba Csilla igazgató, aki maga is Ady-szakértőnek számít, hisz az ő összeállításában jelent meg az Ady Endre valamennyi fényképét tartalmazó album.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
Történetek, történelem
Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak.
2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától.
Hazám-díjak, szép sorozatban
Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.)
A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt.
Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén.
Jékely – PIM – Magyarvalkó
Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak.
Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet.
Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé…
Egy „csak” hetvenéves költő
A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat.
Tanulságos könyvek
Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.)
Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben.
Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel.
A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.)
Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!)
Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez…
Szabadság (Kolozsvár)

Ady Endre hazatért – kéziratok, fotók a csucsai emlékházban
Be kell illeszteni az emlékhelyet a turisztikai útvonalakba
Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg szombaton Csucsán a Boncza-kastélynak abban a melléképületében, amelyikben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt.
A fotókat, kéziratokat tartalmazó kiállítás fontos megállója lehet az iskolai kirándulásoknak, a költő élete iránt érdeklődő turistának. A csucsai kastélyban Goga-emlékmúzeum működik, Boncza Berta ugyanis az első világháború után, már Márffy Ödön festőművész feleségeként eladta a birtokot Octavian Goga író-politikusnak. A melléképületben eddig szerény emlékháza volt Adynak, amelyet most a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum a kolozsvári Magyar Főkonzulátus kezdeményezésére modern emlékházzá alakított át. Az emlékház megerősítheti az erdélyi magyarság identitását, üzenete az lehet, hogy „itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk” – mondta a megnyitón Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Szabadság (Kolozsvár),

Ady-emlékkiállítás: Csucsa Európa kulturális térképére került
Ady Endre és Octavian Goga barátsága, majd a két költő későbbi szembenállása hasonlít a magyar–román viszony alakulására, most azonban közös az emlékhelyük – jelentette ki Balog Zoltán, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője szombaton a Kolozs megyei Csucsán, ahol Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg.
A tárlat a Boncza-kastélynak abban a melléképületében nyílt, amelyben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt. A tárcavezető kifejtette, amíg magyarok élnek a földön, addig Ady hivatkozási pont marad. Pilinszky Jánost idézte, aki szerint a legfontosabb magyar költő, akárcsak Baudelaire a franciáknál.
„Ennek a helynek az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, itt leszünk” – hangsúlyozta Balog Zoltán, majd hozzáfűzte: reméli, hogy a tárlatnak otthont adó Octavian Goga Múzeum–Ady Endre háza gyakran felkeresett zarándokhelyévé válik a Budapest és Kolozsvár közt utazó magyarországi és erdélyi magyaroknak.
Aurel But, az Octavian Goga Múzeum igazgatója elmondta: korábban az Ady-kiállítás anyaga elsősorban etnográfiai volt, a most megnyitott tárlat azonban már dokumentarista jellegű. „A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát” – dicsérte a múzeumigazgató a magyarországi intézmény munkáját.
Magdó János kolozsvári magyar főkonzul a tárlat létrejöttéről elmondta, az emlékkiállítás ötlete már másfél évvel ezelőtt megszületett, azonban kivitelezni nem volt egyszerű. Mint részletezte: előbb a helyi illetékesekkel kellett egyeztetniük, majd szakmai és anyagi segítséget is kellett szerezniük, és a munkának még nincs vége: a következőkben azon fognak dolgozni, hogy a múzeum szerepeljen úti célként az utazási irodák kínálatában, illetve beillesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé is.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke úgy fogalmazott, korábban sosem volt pénz hasonló tárlatok megszervezésére, most azonban a megyei önkormányzat költségvetésében elkülönített összeg szerepel a múzeum udvarának rendbetételére. „A tárlattal Csucsa visszakerült Európa kulturális térképére” – hangoztatta az elöljáró.
E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója ugyanakkor arról számolt be, hogy a tárlat anyagát két munkatársa, Hegyi Katalin és Kemény Gyula állította össze. Hozzáfűzte: ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás megvalósításának útján.
A múzeum dísztermében tartott ünnepséget a nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Gimnázium közös műsora, valamint a kolozsvári Tudor Jarda Népművészeti Főiskola előadása színesítette. Ezt követően az Ady-ház elé vonult a népes közönség, akiket külön busz szállított Kolozsvárról Csucsára.
Hegyi Katalin, a kiállítás kurátora ismertette az épület rövid történetét. Elmondta: a Boncza-kastélyt Boncza Miklós építette feleségének, Török Bertának, aki kilenc nappal azt követően, hogy világra hozta gyermekét – Ady későbbi kedvesét, Boncz Bertát – meghalt. Felesége halálát követően Boncza Miklós visszaköltözött Budapestre és bezárta a kastélyt, aztán 1914-ben, amikor Ady feleségül vette Csinszkát, a csucsai kastélyban éltek, az emlékkiállítás helyszínéül szolgáló fehér házban, amely 1968 óta Ady emlékháza.
A kastélyt és a hozzá tartozó birtokot az első világháború után Octavian Goga erdélyi román költő, későbbi miniszterelnök vásárolta meg, ma Goga-múzeum működik itt. Hegyi Katalin elmondta, a kiáltást két szobában rendezték be: az elsőben Ady és Boncza Berta kapcsolatát, a Boncza-kastélyt és a Boncza családot mutatják be, míg a második szobában látható képek az Ady házaspárt Csucsán meglátogató barátairól készültek.
A kiállítás tárgyai között olyan versek kéziratai is láthatóak, amelyeket Ady Csucsán írt. Az első teremben hangos kiállítás is fogadja a látogatókat, akik tíz-tíz magyar nyelven és román fordításban elhangzó Ady-verset hallgathatnak meg. A második teremben egy képernyőn az Adyról összegyűjtött valamennyi fényképet meg lehet tekinteni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

A csucsai Ady Endre emlékház avatási ünnepsége
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum közös szervezésében 2014. március. 8. ünnepélyes keretek között Ady Endre és felesége Boncza Berta emlékére ünnepség keretében átadták azt a rendkívül értékes anyagot, mellyel még vonzóbbá, tehetik azoknak a látogatóknak az élményeit, akik meglátogatják az Ady Endre nevét viselő hajdani Boncza házat, Ady- emlékházat.
A hajdani Boncza-kastélyt a XX. század elején építtette Boncza Miklós fiatal feleségének, Csinszka édesanyjának, a neves műépítésszel, Alpár Ignáccal. Ugyanazon a telken építtette a domboldalon álló kerti lakot, az ún. fehér házat. 1915-1917 között ebben a kétszobás házban lakott Ady Endre és Csinszka. Ady halála után Boncza Berta már, mint Márffy Ödön festőművész felesége eladta a kastélyt. A Boncza-kastélyt Octavian Goga (1881-1938) erdélyi román költő, későbbi román miniszterelnök vásárolta meg, az épületben és a hozzá tartozó birtokon ma már Octavian Goga- Múzeum működik.
1968-ban Ady emlékházzá nyilvánították a fehér házat.
2014-ben a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kolozsvári Főkonzulátus kezdeményezésére modern emlékházzá alakult.
Aurel But, az Octavian Goga- Múzeum jelenlegi igazgatója köszönetet mondott az Ady Endre emlék- kiállításért Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának, az Emberi Erőforrások Minisztériumnak, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyilvánosan elismerte, a Múzeum eddigi Ady-kiállítása kevésbé szólt a költőóriásról, mivel az inkább néprajzi jellegű volt. Most dokumentumjellegű is, emiatt rendkívül nagy értékű.
A Nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Elméleti Líceum diákjai közös műsorral tisztelték meg az eseményt.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az emlékkiállítás megnyitóján elmondta: „Ady Endre és Octavian Goga kapcsolata egy kicsit a román-magyar viszonyhoz is hasonlít. Abban egymást váltották a fellobbanó barátság és a kemény szembenállás szakaszai, most viszont közös az emlékhely.
Azt kívánom az erdélyi magyaroknak, erősítse magyarságukat ez a hely. Legyen az az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk”. Azt a vágyát is megemlítette, hogy a Csucsai múzeum és az Ady Endre-emlékkiállítás legyen fontos állomás Budapest és Kolozsvár közötti úton, a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán. Ha Arany János, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Ady Endre az első világháború után születtek volna, nem lettek volna magyar állampolgárok. Ezért „kettős örömnek” nevezte, hogy 2010 óta ez másképpen van. Úgy ítélte meg, hogy a csucsai Ady-emlékháznak növeli a jelentőségét, hogy Magyarország határain kívül esik. „Ez a ház nemcsak abban nyújt betekintést, ami volt, hanem abba is, ami van”
Magdó János, Magyarország Kolozsvári főkonzulja kifejtette, az lenne fontos, hogy a Csucsai Múzeum meglátogatását illesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé, a turisztikai útvonal egyik eleme legyen.
E. Csorba Csilla a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója elmondta: …”ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás útján”.
Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a Boncza kastély történetét mutatta be. Beszélt Boncza Berta és Ady levelezéséről, majd Adynak a csucsai látogatásairól. A csucsai ház két szobás volt. Ady 1914. áprilisában látogatta meg először Bertát. A második látogatása alkalmával hárman, a nagymama, Ady és Berta elmentek Kalotaszegre. Jó hangulat alakult ki. Ady úgy érezte, hogy feleségül kell vennie Bertát. Harcolniuk kellett a házasságukért. Házasságkötés után a házaspár Csucsán lakott.
1968 óta Ady Endre- emlékházként van nyilvántartva.
A Petőfi Irodalmi Múzeum számára jó volt, hogy a kiállítást megrendezhették. A kiállítás 1914- 1918 közti időszak anyagát tartalmazza. Az első teremben a Boncza család, a kastély, Csinszka és Ady kapcsolatára vonatkozó anyagok láthatók. 10 Ady verset magyar valamint román fordításban hallhat a közönség.
A második teremben barátokról szóló anyagok, akik Adyt és Csinszkát látogatták. Adyról összegyűjtött fényképeket tekinthet meg a képernyőn a tárlatlátogató Olyan kéziratokat, mutatnak be, amelyek csucsai tartózkodás alatt születtek. Kétnyelvű a kiállítás anyaga. Ady versek hallhatók a Szigligeti Színház művészeinek előadásában. Hasonló Ady kiállítást szeretnének rendezni Érmindszenten, a költő szülőfalujában is.
Szalagvágás után meg lehetett tekinteni a kiállított, rendkívül értékes anyagot.
A látottak alapján merem ajánlani mindenkinek, aki Csucsán jár, látogassa az Ady-emlékházat, az Ady- emlékkiállítást.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Nagy erdélyiek a két világháború között
A Polis Kiadó három új kötetét – Kuncz Aladár emlékezete; „Rokon álmok álmodója” – Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése; Vita Sándor (A Hiteltől a Tisztelt Házig) – mutatták be az IDEA Könyvtérben, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának új épületében.
A három új kiadvány nem a népszerű, „piacos” műfajok közé tartozik – mondta bevezetőjében Dávid Gyula irodalomtörténész –, de jelentősek, mert a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom és közélet fontos személyiségeihez kötődnek. Áprily Lajos és Reményik Sándor a „helikoni triász” tagjai (Tompa Lászlóval együtt), Kuncz Aladár nevéhez a Fekete kolostor című regény és jelentős irodalomszervezői, szerkesztői tevékenység fűződik, Vita Sándor pedig korának egyik legkiemelkedőbb közéleti személyisége, gazdasági szakembere, a Hitel folyóirat társszerkesztője volt.
A bevezető után Kónya-Hamar Sándor méltatta Vita Sándor szerepét az erdélyi társadalmi és kulturális életben. A segesvári csatában elesett Zelk Domokos leszármazottjának gondolkodását meghatározta, hogy a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja volt. A Bécsi és a Budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult, Erdélybe hazatérve egy kolozsvári bank, majd a Hangya-szövetkezetek és a Kolozsvári Hitel- és Tejszövetkezetek tisztviselője. Tagja volt a Hitel szerkesztőbizottságának, a folyóirat gazdasági szerkesztőjeként dolgozott. Tanulmányúton járt Lengyelországban, Dániában és Finnországban. Az Erdélyi Statisztikai Hivatal alapítója, elsőként veti föl a kisebbség gazdasági problémáit. A Székelyföld iparosításáról írt tanulmányai Kónya szerint ma is megfontolandók, ha a térség autonómiáján gondolkodunk.
A kötet első fele Vita emlékiratait dolgozza föl, a második rész a napi rendszerességgel vezetett ’43–44-es naplófeljegyzéseit tartalmazza. Ezek rendkívül hitelesen dokumentálják a holokausztot, Vita ugyanis a kolozsvári magyar zsidó értelmiségiek százainak adott mentesítő levelet, országgyűlési képviselői munkássága is nagyon jelentős volt – tette hozzá Hunyadi Attila, a könyv szerkesztője, aki azt is elmondta: terveznek egy gyűjteményes kötetet a szakember gazdaságelméleti írásaiból is. Vita Sándor az erdélyi magyar reformértelmiség képviselője volt, a szakértelem, a hűség, a tisztesség bajnoka, bár mindezért élete végéig csak a nélkülözés és a megaláztatás jutott neki – összegezett Kónya.
Az Áprily–Reményik-levelezéskötetet ismertető Vallasek Júliától megtudhattuk, hogy a filológusoknak valóságos kincsesbánya a kiadvány, amelyből kirajzolódik a két költő alkotói fejlődésének, barátságának története. A könyv az Áprily első irodalmi jelentkezésétől Reményik haláláig terjedő időszakot öleli föl, 381 levelet foglal magába. Történetek sokaságát kínálja egy-egy vers keletkezéséhez, és számtalan felbecsülhetetlen, első kézből származó információval szolgál az 1920 és 1941 közötti időszak erdélyi és magyarországi könyvkiadásáról, a lapterjesztésről, az irodalmi-művészeti kapcsolathálókról. A levelek révén megismerjük a korabeli művésztársadalom megszólalási kódjait is: hogyan illett megköszönni a verset, véleményt mondani a kéziratról vagy visszautasítani a meghívást felolvasóestre.
A két költő szemérmes büszkeséggel és kíváncsisággal követte Jékely Zoltán pályakezdését. Édesapja, Áprily így ír Reményiknek a híres Jékely-versről (Kalotaszegi elégia): „A gyerek írt egy kalotaszegi elégiát”. Összekötötte őket a halál gondolatával való foglalkozás és a hegyvidék, a természet szeretete, ahogy ők nevezik, a „havasi nosztalgia” „Erdély nekem sok hegy, sok patak, kevés ember” – írja Áprily. Rokonlelkek voltak, levelezésük nemcsak száraz információcsere, hanem mély barátságuk hiteles látlelete is. A magányos Reményik, akinek nem volt saját családja, gyakran ír Áprilynak a halálról.
A kötet gondozója, Liktor Katalin a könyv keletkezéstörténetével kapcsolatban elmondta: harmadéves bölcsészhallgatóként a Petőfi Irodalmi Múzeumban szakdolgozatához keresett témát, így fedezte fel a levelezést, amely annyira megtetszett neki, hogy az alaposabb tanulmányozás végett begépelte az összes levelet. Aztán megismerkedett Dávid Gyulával, ekképp a Reményik-kutatói körbe is bekerült. A levelezést mintegy kétszáz oldalnyi saját jegyzettel látta el. Véleménye szerint nem kell bölcsésznek lenni, hogy ezt az irodalomtörténeti csemegét élvezettel olvassuk.
A Kuncz Aladár írói munkásságát, irodalomszervezői szerepét, a kortársak és az utókor értékelését bemutató könyv szerkesztője, Pomogáts Béla sajnos nem tudott részt venni a rendezvényen, helyette Balázs Imre József mutatta be a kiadványt. Kuncz kortársainak visszaemlékezései képezik a kötet első felét, megjelenítve életének helyzeteit, dilemmáit. A második rész az 1945 és 1989 közötti időszak Kuncz-recepciójával foglalkozik, a harmadik pedig arra reflektál, hogyan látják Kunczot a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszak irodalomtudósai.
A Fekete kolostor mintegy tizenöt kiadást ért meg, a két világháború között kevés író művét adták ki ilyen sokszor. Ugyanakkor számos tanulmánykötet foglalkozik Kuncz Aladár irodalmi munkásságával, így az irodalomtörténésznek 2001-ben a Kriterion gondozásában megjelent Kuncz-monográfiája, amelynek első kiadása 1968-ban látott napvilágot. Jelentős, az író főművének keletkezéstörténetével foglalkozó munka Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz című műve is, amelyet a Polis Kiadó gondozott, vagy a Pallas-Akadémia Pomogáts válogatta Kuncz-tanulmányokat, esszéket tartamazó kiadványa is.
A kötet kétharmada az író halála után megjelent Erdélyi Helikon-különszám anyagát dolgozza fel, amelyben kortársai mesélnek kolozsvári éveiről, Eötvös-kollégistaként átélt bohém élményeiről, az első novellákról és írói szerepjátékokról. Ezek között olvasható többek között a fogolytárs Németh Andor visszaemlékezése is. Az utókor Kuncz-értékelései közül legjelentősebb a Gaál Gáboré. Balázs Imre szerint a könyvben a ’89 utáni recepció nincs alaposan feldolgozva, holott lett volna erre vonatkozóan anyag, például Grendel Lajos Fekete kolostor-elemzése vagy a Látóban publikált Kuncz Ödön-napló.
A rendezvény végén az IDEA Könyvtér igazgatója, Nagy Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a Sapientia új karának Tordai út 4. szám alatt található épületében a most bemutatott könyvek mellett számos erdélyi kiadó kiadványa – köztük az Irodalmi Jelen Könyvek – és folyóirat kapható, a tavasz folyamán pedig könyvvásárra is sor kerül.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu,

Budapesten köszöntötték a 85 éves Kányádi Sándort
Az idén 85 esztendős Kányádi Sándor Kossuth-díjas költőt köszöntötték barátai, pályatársai és tisztelői születésnapja alkalmából kedden a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Az ünnepségen Kányádi Sándor verseit Havas Judit előadóművész és Őze Áron színművész mondta el, a megzenésített költeményeket a Kaláka együttes adta elő.
Kányádi Sándor az ünnepségen elmondta: az az igazi költő, akinek halála után évszázadokkal is mondják a verseit, ilyen például Petőfi Sándor. Hozzátette, hogy az ő Magyarországa addig terjed, ameddig a magyar nyelv, és ezt az általa nagyon szeretett országot addig szolgálja, ameddig csak tudja.
"Minden művészetek közül a magyar költészetet tartom a legszebbnek, a legfontosabbnak" - hangsúlyozta Melocco Miklós szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja köszöntő beszédében. Hozzátette, hogy hiába tud fejből egy verset, elmondani képtelen, mert meghatódik a szavak, a gondolatok szépségétől. Úgy fogalmazott, hogy ők Kányádi Sándorral barátok és sok időt töltenek együtt, verseit olvasva mégis gyakran megdöbben, hogy ismeri annak ma élő szerzőjét.
Kányádi Sándort hite és vallomása szerint az a cél vezeti egész életében, hogy a Kárpát-medencében és mindenhol, ahol magyarok éltek és élnek, a magyar költészetet közelebb vigye kicsikhez és nagyokhoz egyaránt - mondta E. Csorba Csilla irodalomtörténész, a PIM főigazgatója. "Napi szinten érezzük a mával foglalkozó, nagyon is modern gondolkodását, törődő szeretetét, a veszélyeztetett emberi értékekért szóló szelíd bátorságát, egyetemes igénnyel mérhető költészete mellett is fontos, gyakorlatias jelhagyó tevékenységét" - tette hozzá.
Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke arról szólt, hogy Kányádi Sándor "két lábon járó eleven példája annak, amikor a szó és a tett, a költészet és az élet egy és oszthatatlan".
A programot az MMA, a PIM, a Magyar Írószövetség és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezte. maszol.ro

Kányádi Sándor 85
Az idén 85 esztendős Kossuth-díjas költőt barátai, pályatársai és tisztelői ünnepelték a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM).
Az ünnepségen Kányádi Sándor verseit Havas Judit előadóművész és Őze Áron színművész, a megzenésített költeményeket a Kaláka együttes adta elő.
Kányádi Sándor az ünnepségen elmondta: az ő Magyarországa addig terjed, ameddig a magyar nyelv, és ezt az általa nagyon szeretett országot addig szolgálja, ameddig csak tudja. „Minden művészetek közül a magyar költészetet tartom a legszebbnek, a legfontosabbnak” – hangsúlyozta Melocco Miklós szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja köszöntőbeszédében. Hozzátette, hogy hiába tud fejből egy verset, elmondani képtelen, mert meghatódik a szavak, a gondolatok szépségétől. Úgy fogalmazott, hogy ők Kányádi Sándorral barátok, és sok időt töltenek együtt, verseit olvasva mégis gyakran megdöbben, hogy ismeri annak ma élő szerzőjét.
Kányádi Sándort hite és vallomása szerint az a cél vezeti egész életében, hogy a Kárpát-medencében és mindenhol, ahol magyarok éltek és élnek, a magyar költészetet közelebb vigye kicsikhez és nagyokhoz egyaránt – mondta E. Csorba Csilla irodalomtörténész, a PIM főigazgatója. Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke arról szólt, hogy Kányádi Sándor „két lábon járó eleven példája annak, amikor a szó és a tett, a költészet és az élet egy és oszthatatlan”. Áder János köztársasági elnök születésnapi üdvözletét Gróh Gáspár olvasta fel. Az estet az MMA, a PIM, a Magyar Írószövetség és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetstratégia – kultúra és támogatás
L. Simon László Marosvásárhelyen
A magyarországi Nemzeti Kulturális Alap országos előadás-sorozata első erdélyi állomására került sor kedden délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában. A rendezvény két felvonásának első előadásaként a Köteles utcai épületben délután fél öttől L. Simon László József Attila-díjas író, költő, szerkesztő, fideszes országgyűlési képviselő, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának volt elnöke ismertette a számos erdélyi egyesületet is támogató NKA tevékenységét, a magyar kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét, az online pályázati rendszer bevezetését, illetve annak előnyeit. Szünet után az előadó Polgári kultúrpolitika –Eredmények és dilemmák című kötetét mutatták be a szép számban megjelent közönségnek, az estet pedig a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő erdélyi díjazottjainak műsora zárta Diószegi László, a vetélkedő zsűrijének tagja, a Teleki László Alapítvány igazgatója szerkesztésében és műsorvezetésével.
L. Simon László elmondta: annak ellenére, hogy már nem a NKA elnöke és idén februártól nem kultúráért felelős államtitkár, a kultúra szolgálatában folytatja a munkát. – Az új országgyűlési szerkezet szerint immár kétszáz képviselő dolgozik a parlamentben, és az új összeférhetetlenségi szabályok szerint aki képviselő, az más munkát nem vállalhat. Ezért le kellett mondanom, de az elmúlt három évben én álltam a Nemzeti Kulturális Alap élén – ezen előadásom ekképpen egyfajta búcsúelőadás. A NKA erőteljes változás alatt áll, a Bethlen Gábor Alap mellett a magyar állam egyik legfontosabb kulturálismecenatúra-szervezete. Évi 12 milliárd forintból gazdálkodunk, amit szét is osztunk a pályázók között, a határon túlra ennek negyven százaléka jut. Az állam költségvetésében ez nem nagy pénz, de kulturális szempontból kiemelkedő forrás. A NKA forrásait nem az állam költségvetése garantálja, hanem részben angol mintára működünk: a Szerencsejáték ZRT. Ötös lottójából kapunk pénzt, nem a befolyó adóforintokból. A lottó játék- és nyereményadójának 90%-a kerül hozzánk. Így a költségvetésünk attól függ, hogy hányan lottóznak és nyernek. 2009-ben ez az összeg évi 7 milliárd forintot tett ki, és 12 milliárd forintra emelkedett.
A Nemzeti Kulturális Alapot 1993-ban hozták létre, azóta nagyjából változatlanul működik, kiegyensúlyozott gazdasági környezetben osztottuk szét a forrásokat. Nem a politikusok, illetve az általuk létrehozott alapítványok kurátorai mondják meg, hogy ki kapjon támogatást, hanem a NKA szakmai kollégiumaiban tevékenykedő szakemberek. Persze ez is generál vitákat, de ennél jobb rendszert mindeddig nem tudtunk kitalálni. Működésének sikerességét igazolja a Román Kulturális Alap vezetőségének visszaigazolása is. Ez a modell működőképes, és más országok által is követhető. Észtországban például hasonlóan működik, csak ott a vodka utáni adót is belevonták ebbe a körbe. Ami a pályázatok elbírálását illeti, szakterületenként egy-egy kuratórium, kollégium (Építőművészet és Örökségvédelem Kollégiuma, Folyóirat- kiadás Kollégiuma, Könyvkiadás Kollégiuma, Közgyűjtemények Kollégiuma, Közművelődés és Népművészet Kollégiuma, Kulturális Fesztiválok Kollégiuma, Szépirodalom és Ismeretterjesztés Kollégiuma, Színház- és Táncművészet Kollégiuma, Zenei Kollégium) dönt ezekről. Amikor három évvel ezelőtt kineveztek, változtattam ezeken a szakkollégiumokon, például csökkentettük a számukat és önálló zenei kollégiumot hoztunk létre, valamint meghirdettük a Cseh Tamás-programot, amely 400 millió forinttal támogatja a magyar könnyűzenét. A filmművészetnek nincs szakmai kollégiuma, mert azt az önálló Nemzeti Filmalappal segítjük. A Filmalap a mi mintánkra lottóalapból gazdálkodik, évi körülbelül 6 milliárd forintból. Más alapokkal pedig a magyar dokumentum- és tévéfilmkészítést támogatjuk, illetve éves szinten több mint egymilliárd forinttal segítjük a magyarországi könyvkiadást. A kurátorok két csatornából kerülnek a NKA döntéshozói közé: egy részüket a szakmai szervezetek delegálják, a másik részét a miniszter nevezi ki, de természetesen utóbbiak is szakmabeliek. Politikai közmegegyezés van arról, hogy ez a rendszer legnagyobb érdeme. A pályázatokat mindenki maga írja meg, az elbírálók között van Kossuth-díjas írónk, Munkácsy-díjas szobrászunk, Jászai-díjas színésznőnk, Ybl-díjas építészünk és képviselteti magát többek között a cirkuszművészet is. Minden kuratórium nagyfokú autonómiát végez, a döntéshozók között számos határon túli alkotó is megtalálható.
2010 után változott pár dolog, és most ott tartunk, hogy újra kell gondoljunk egy sor párhuzamosságot, például a Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kulturális Alap esetében.
Krucsainé Herter Anikó, a NKA jelenlegi főigazgatója hozzátette: az elmúlt évben, az Alap húszéves fennállásának évfordulóján határozták el, hogy elkezdik járni az országot. A visszajelzések alapján úgy döntöttek, hogy folytatják az előadás-sorozatot, elsősorban a támogatások ismertetése végett, az előadásokra igen részletes anyagot hoztak, amelyet bárki rendelkezésére bocsátanak.
A közönség kérdéseire válaszolva, illetve azok kapcsán L. Simon László elárulta: a Magyarországon tevékenykedő multinacionális cégek – a francia példával ellentétben – szinte egyáltalán nem támogatják a hazai kultúrát. Ennek ellenére az NKA számos eredményt ért el, a magyar kormány például elkészíti az összes hazai és határon túli magyar levéltár jegyzékét. – Ez a kormány nagyon komoly nemzetstratégiájának a része, amelynek segítségével mindenki láthatja, hogy mi rejlik ezekben a levéltárakban, és az iratokat ne lehessen belőlük eltüntetni. A budapesti Fővárosi Levéltár egybegyűjtötte az összes erdélyi levéltár anyagát, és óriási kötetekben adja ki azokat, nyomtatva és digitálisan egyaránt, az államalapítástól napjainkig. Az NKA támogatásával újult meg az Ady-kiállítás Csucsán, a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékházprogramja pedig már átlépte a magyar határt: lesznek meglepetések, de ezekről többet nem árulok el, nehogy mások felvásárolják előlünk ezeket a házakat. Az Irodalmi Emlékház programsorozat 5-10 millió forintból egész kiállításokat valósít meg, és számos emlékházat (például Ady, Gárdonyi, Lázár Ervin egykori szülő-, illetve lakóházait) támogat. Évi körülbelül 20 milliárd forintra lenne szükség az egész Kárpát-medencei magyarság kultúrájának támogatásához, nem normatív alapon. A gazdaság bizonyos területein nemzeti protekcionistának kell lenni. Például támogattuk azokat a magyarországi könyvkiadókat, amelyek magyar nyomdákkal nyomtattak. Persze ezt nem lehet kizárólagossá tenni az Unió miatt. De 800 millió forintot fordítottunk például folyóiratok támogatására, és ezen összeg 70 százaléka a nyomdaköltségekre fordítódott. Nyilván azt szeretnénk, ha az adott támogatás a nyomda adójának köszönhetően az országban maradna.
Ami a pályázatokat illeti, az a jó pályázat, amely nagyon konkrét és a költségvetése sem túlzó. Például a holokauszt-emlékév támogatására 1,5 milliárd forintot ítélt meg a kormány, amelyet én túl nagy összegnek tartottam. De a pályázóktól több mint 14 milliárd forintnyi igénylés érkezett különböző rendezvények megszervezésére. Alig tudtuk az 1,5 milliárdot szétosztani. De arra, amit a négy év alatt előre léptünk, nagyon büszke vagyok. A volt szocialista kormány egyik legnagyobb bűne, hogy olyan mértékben adósította el az országot (az államadósságot 2002 és 2010 között megduplázták), hogy nem láthattunk rögtön hozzá a saját nemzetpolitikai céljaink megvalósításához. Pedig egy erősebb Magyarország a határon túli magyarság megmaradásba vetett hitét is erősíti.
Polgári kultúrpolitika
Az est második felvonásaként L. Simon László kötete került bemutatásra. A meghívó szerint a könyvet Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettesnek kellett volna bemutatnia, de ő az Amerikai Egyesült Államok alelnökének látogatása miatt mégsem vehetett részt a vásárhelyi előadáson. Így a kiadványt Király László költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezető elnöke ismertette, a szerző az ő kérdéseire válaszolt. Mint azt Király László megjegyezte, a 340 oldalas kötet CV-szerű, L. Simon László névjegye az elmúlt négy év kultúrpolitikai tevékenységéről. Szokatlan, hogy egy miniszterelnök előszót ír volt államtitkára kötetéhez, és ezen előszóban a kultúrpolitika fenegyerekének nevezi és bevallja, hogy penge vitákat is folytattak különböző kérdésekben. A könyvben rengeteg adatot találhat az olvasó, tartalmaz interjúkat, vitaindító előadásokat (többek között az e-bookról, a digitális könyvről). A kötetben megvan a lehetőség arra, hogy a ma olvasójának aktuális kérdéseire válaszoljon. A könyv, illetve az abban közölt előadások kapcsán felmerült kérdésekre válaszolva L. Simon László elmondta, sok szellemi műhely, folyóirat nem tudott lépést tartani az internet megjelenésével, másoknak pedig csak ott lenne szabad létezniük. De a szakma inkább érdekelt a status quo fenntartásában, mint nem. Ezen néha az innovatív politika változtatott, amely ritka, mint a fehér holló. A kulturális területen mérhetetlen a hisztipotenciál, egy 1 millió forintos változtatás is nagyobb visszhangot generál, mint egy 1 milliárd forintos gazdasági jellegű módosítás. A könyv mint olyan messze túléli majd a folyóiratokat. Más a piaci mechanizmusa, és más érzés, ha az ember könyvet vesz a kezébe. Ez a harmadik kultúrpolitikai könyvem, amúgy a 14. kötetem. A könyvkiadás nehézségekbe ütközik, verseskötetet szinte nem lehet eladni, nagyon kevesen vannak, akik csak ebből élnek, és nem állnak öt-hat lábon egyszerre. Végül elárulta: az elmúlt három évben nem írt verset, de ez a közelmúltban megváltozott.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újra együtt a helikoni asztal körül
Jelképesen és valóságosan is sokan voltak jelen az egykori helikoni találkozók színhelyén, Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte újabb emlékünnepség pénteken és szombaton talán minden eddiginél tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb rendezvénysorozattal idézte meg a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és szellemi lét nagyjait, méltatta halhatatlan írói hagyatékukat. A Bánffy-év jegyében idén a helikoni íróközösség sokoldalú vezéregyénisége, gróf Bánffy Miklós állt a megemlékezések középpontjában. Augusztus 29-én délután jeles műfordítók, irodalomtörténészek érdekes eszmecseréjén tudott meg műhelytitkokat az író főművéről, az Erdélyi történet című regénytrilógiáról a marosvécsi művelődési házban egybegyűlt közönség. A magyar művek külföldi megismertetésében jeleskedő „mindenes”, Károlyi Dóra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette beszélgetésen Dávid Gyula, a Bánffy-életmű fáradhatatlan elemzője, Hermann Rebeka, a trilógia holland, Oplatka András, a mű német és Marius Tabacu, az első kötet román nyelvű tolmácsolója közölt sok fontos tudnivalót és fordítói kuriózumot a regényről. Aznap filmet is vetítettek Bánffy Miklósról. Este a pécsi Pódium ifjú előadói, Szász Kolumbán Olga tanárnő drámai kurzusának hallgatói verssel, lírával örvendeztették meg a hallgatóságot. Műsorukból szombat délutánra is jutott. Az alapítvány által meghonosított szokás szerint a szombati program a kastélyparkban kezdődött. A helybeliek mellett számos távolabbról érkezett vendég vett részt a bensőséges hangulatú összejövetelen. Marosvásárhely, Szászrégen, a Maros mente, a Székelyföld több települése képviseltette magát, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány most is elhozta autóbusznyi csapatát a rendezvényre, és köztük az anyaországiak mellett a felvidéki, amerikai magyarság képviselői is jelen voltak az évszázados fák alatti tisztáson a nagy mecénás, Kemény János és szerettei sírjánál, a Wass Albert-emlékműnél, a Kuncz Aladár emlékére elhelyzett, Kós Károly tervezte asztalnál s a pár esztendeje ott álló kopjafánál. A Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke, Nagy Miklós Kund által moderált megemlékezés helyi vonatkozásait Ördög Ferenc polgármester emelte ki. A vécsi református egyház lelkipásztora, Benkő Mihály az egykori házigazda és kiváló írótársai, Kemény Jánosék, valamint az évforduló alkalmából gyakran felelevenített Bánffy Miklós mához szóló üzenetét is kihangsúlyozta igehirdetésében. Átfogóbb keretbe helyezve, Bánffyra koncentrálva, a teljes helikoni közösségre is hivatkozva részletezte az elődök érdemeit, munkásságuk napjainkban is hasznosítható példázatát a rendezvény főszónoka, Markó Béla költő, szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. A koszorúzást követően a művelődési házban a Bánffy Miklós és felesége, Várady Aranka valamint lányuk, Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával készült irodalmi összeállítás, a Szétszórtan nyújtott megrendítő élményt a közönségnek. Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek hatványozottan kiérdemelték a vastapsot. A Bánffy-kollokvium folytatásaként Markó Béla a politikus Bánffyra fókuszált. Párhuzamba állította az erdélyi magyarság két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakot, felmutatta azokat a dilemmákat, amelyek akkor és most is nehezen abszolválható kihívásokként merülnek fel a vezető politikusok előtt.
A műsorba új színeket vitt a marosvécsi ifjúsági tánccsoportok jókedvű, forgatagos előadása. A népes táncos, dalos gyerekcsapat optimizmust sugárzott a terembe, ahol igazi összművészeti megnyilvánulásnak lehettek tanúi a jelenlevők. Kemény János Zoltán unokája, aki oroszlánrészt vállal a Kemény Miklós által 2000-ben létrehozott alapítvány munkájában, néhány napos alkotótábort működtetett Vécsen. Öt fiatal, pályakezdő művészt hívott meg. A táborban született képeikből rögtönzött tárlatot nyitottak. Máthé László (Kézdivásárhely), Adriana Bădoi (Nagydisznód), Réthi Botond (Gyergyószentmiklós), Magyari Annamária (Gyergyóalfalu) és Katona Ervin-László (Marosvécs) festményeiről, grafikáiról Nagy Miklós Kund beszélt. Ő hívta fel a figyelmet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonságaira is, amelyekkel külön standon ismerkedhetett a közönség. A csíkszeredai könyvműhely életmű- sorozatot szentelt Kemény Jánosnak. A Kákóc Kis Mihály, a Kutyakomédia és a Víziboszorkány után legfrissebben a Kakukkfiókák látott napvilágot. Ez utóbbi az író önéletírása, Kemény János gyermek- és ifjúkora kel életre a hiánypótló kiadványban.
Szombat délután H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke a helikoni írók leszármazottait is köszöntötte. Tizenkettedszer szólították Vécsre őket, ezúttal is volt mondanivalójuk elődeikről, a velük kapcsolatos emlékekről. Akárcsak a megemlékezések, az ő nyár végi találkozóik is évről évre folytatódnak. Társrendezvényként immár ezek is szervesen kapcsolódhatnak a Vásárhelyi Forgatag eseményeihez.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)

Gárdonyi-emlékkiállítás
Gyermekzsivajtól hangos megnyitó
A héten nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és az egri Dobó István Vármúzeum közös, interaktív emlékkiállítását.
Még mielőtt a hivatalosságok ünnepélyesen megnyitották volna a még 2013-ban, Gárdonyi Géza születésének 150. évfordulójára készült, A láthatatlan ember arcai címet viselő interaktív kiállítást, ötödikes–hatodikos megyeszékhelyi diákok árasztották el a termet, és gyermekzsivajtól keltek életre a közszemlére tett tárgyak, ereklyék (Gárdonyi írógépe, pipája, fotelje, íróasztala, eredeti kéziratok). Az anyag gerincét a nagy Gárdonyi-regények: az Egri csillagok, A láthatatlan ember, Isten rabjai és Ida regénye képezték.
A hét magyarországi bemutatót megélt „időutazás” nagy sikernek örvendett a megyeszékhelyi gyermekek, idősebb érdeklődők körében is: a kicsik bátrabbaknak bizonyultak, így minden kézzel fogható tárgyat megtapogattak, nem csupán bámulták a néma képernyőket, mint az idősebb, „jól nevelt” látogatók.
A gyermekek lelkes „birtokbavételét” a megnyitón felszólaló Lakatos Mihály, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója, Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, továbbá a csíkszeredai főkonzulátus képviseletében jelen lévő dr. Szarka Gábor konzul is méltatták.
A korszerű, video- és audioanyagokkal felszerelt kiállítás minden korosztálynak szól, és október 31-ig keddtől péntekig, 10 és 18 óra között (szeptember 26. és október 15–17. kivételével!) tekinthető meg. Csoportok fogadása előjegyzés alapján történik, jelentkezni és időpontot kérni a 0267.351.609-es telefonszámon vagy a biblio@kmkt.ro címen lehet.
Tinca Teddy, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tamási Áron Kolozsvárott (A Bolyai Tudományegyetem pere 3.).
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi, romániai visszhangját taglaló nagyszámú tanulmányból, kötetből, elemzésből – beleértve alulírott könyveit, tanulmányait is! – kimaradt annak a határtalan és felejthetetlen hangulatnak a hiteles bemutatása, amely 1956. október 23-án és az azt követő tizenkét napban az erdélyi magyarság egészét – a román kommunista diktatúrát kiszolgáló, annak minden rendelkezését maradéktalanul teljesítő hatalmi elit kivételével! – együttérzésre, példátlan szolidaritásra késztette.
A Bolyai Tudományegyetem pere első csoportjában  nyilvános izgatás és  bujtogatás vádjával – öt év börtönbüntetésre ítélték Nagy Benedek III. éves történész hallgatót a szüleinek címzett, a Securitate által kifogott, lefénymásolt, majd – a szülők, rokonok megfigyelésére kiváló ürügyként felhasználható, jól bevált állambiztonsági előírásoknak megfelelően – továbbított euforikus hangulatú levele kapcsán. Dokumentumként közöljük:
A III. éves diák a nap kolozsvári hangulatát festi le szüleinek, s az éppen Kolozsváron át Pestre tartó Tamási Áron (kit szülőfalujában ért a forradalom híre) diákságra gyakorolt hatását.
„Kvár, 1956. október 23., kedd.
Drága Mamikám és Tatyikám! (Dr. Nagy András csíkszeredai nagy tekintélyű, közmegbecsülésnek, köztiszteletnek örvendő, kötettel is büszkélkedő orvosról és feleségéről van szó! – T. Z.) (…) az utóbbi napok viharos és eddig ismeretlen gyorsasággal és erővel feltörő eseményei nem engedtek lélegzeni és szóhoz jutni, csak emészteni, vitázni a torlódó események felett (...) El sem tudnám mondani, hogy az érdekesebbnél érdekesebb hírek milyen tömegével vagyunk tele, egypárat lehet leírok, de mind nem lehet.
(…) Tamási (Áron) a teára nem érkezett meg Vásárhelyről, de megjött két nap múlva, a Mariánum dísztermében volt találkozó, 700 diák bezsúfolva, tüntető ünneplésben részesítette Áront (Tamási). Beszéde után viharos kérdésözönt zúdítottak rá a diákok, irtó nyíltan, bátran, minden igazságtalanságot felvetve, úgyhogy az újságok Tamási minden lépéséről beszámoltak, csak, hogy a Bolyain volt, azt éppen megemlítették. Én is felszólaltam, szóban, majd nagyon sokat fogok beszélni róla, lényeg az, hogy felvetett kérdéseim bontották ki a kényes kérdések bátor felvetésének sorát, ti., addig csak irodalmi téren mozgott. Elég diplomatikusan felelt, de úgy, hogy mindenki értette, és a várakozásban nem csalódott. Másnap este utazott el, este a nemzetközivel, sokan voltunk kint, én adtam át a kar nevében az ajándékot és a virágcsokrot rövid beszéddel (!), az ajándék gyönyörű fütykös kazetta és egy remekbe faragott táblájú jegyzetfüzet a megfelelő idézettel („Neked két hazát adott a végzeted, / Nekünk egy volt, az is elveszett.”) Ott volt harmadik felesége, aki 28 éves, 30 évvel fiatalabb a férjénél.  (…) Nagy Imre (a festőművész – T. Z.) is ment Pestre ugyanakkor, vele is beszéltem, a kikísérők között volt Jancsó Béla, ez bemutatott mindenkinek, nagyon kedves volt; bemutatott Tompa Kálmán b(uda)p(est)i orvosnak, aki Tompa László költő testvére. (…) A lengyelországi eseményeket tetszenek tudni?! A pesti híreket tessenek hallgatni, főleg este 9-kor. Hát a pesti, szegedi, debreceni egyetemek 15 (valójában 16 – T. Z.) pontos memorandumát, melyet 2 hetes terminusra, ha nem teljesíti a kormány, tüntetéssel fogják kényszeríteni. Olyan emberekkel beszéltem, akik tegnap még Debrecenben, illetve Pesten voltak. Irtó a hangulat! És le se lehet írni. Mennyiben tetszenek tudni róla? Hogy tudjam, mit írjak, A Bolyai diáksága forrong. (...) Történelmi időket élünk, és nagy eseményeket érünk meg a közeljövőben. Bolyai – Teológia – Agronómia stb., egy fronton dolgozunk. Röhej: Bányai (László rektor) elutazott az USÁ-ba, hogy tanulmányozza az amerikai választásokat, hogy mennyiben demokratikusak?!!! (Kiemelések – T. Z.) Megindultak a szabad vitakörök, történészek vezetünk, élcsapat és lassan hátsó irányítói leszünk az egyetemek magyar ifjúságának. A Jordáky (Lajos) vezette szabad vitaköröknek maholnap az Aula sem lesz elég nagy, mert nemcsak a Bolyaisták vesznek részt rajta. Lapokat tudnék írni ugyanilyen témával, de úgy sem tudok mindent. Mi újság otthon? Milyen a szellem? Mi a hangulat általában? Tesznek-e valamit egyesek, hogy a hangulat, a szellem ne korlátozódjék csak ide, mert így nem ér semmit, ill. nem sokat. Jól vagyok, jól bírom, bár fáradt vagyok, mert a viharos gyűlések 12–1-ig is tartanak. (…) Most gyűlésre megyek, Bolyai I(júmunkás) Sz(övetség) alapaktíva, meghívtak – érzik a vihar szaga, holnap Történelem–Filológián diákszövetségi választások, itt még nagyobb a feszültség, csütörtökön egy szimpózium lesz, ahol egy arra érdemeset fognak megtámadni. (…) K(olozs)vár, 956. X. 23, kedd este ½ 8. Szerető fiúk: Benci.”
Tamási Áron kolozsvári látogatása, a Bolyai Tudományegyetem diákjaival való találkozója folklorizálódott. A visszaemlékezők nagy része – kevés kivételtől eltekintve – saját szerepét próbálja előtérbe helyezni. A hiteles információkért a legilletékesebbhez, Jordáky Lajoshoz fordulunk segítségért. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban a Tamási Áron-hagyatékban olvasható 1955-ben Tamási Áronnak küldött levele, amelyben a neves írót kolozsvári látogatásra invitálja. 1956. október 15-ei naplóbejegyzésében olvasható:
„Megérkezett Tamási Áron a feleségével. Nálunk lakik. Késő éjszakáig beszélgettünk. Áron bölcs lett és sok értékes gondolata van. Két haza tudja magáénak, Erdély és Magyarország. 1956. október 16.
Délben az Írószövetségben voltunk. Tamási üdvözölte a magyar népet, azokat, akik börtönben ültek magyarságukért, hitet tett a szocialista demokratizmus és a magyar és román becsületes és testvéri együttműködés mellett, megállapította, hogy ma diadalmaskodik a népi irodalom vonala, s megteremtődik a lehetőség a népies és szocialista írók együttműködésére. Nagy István nem volt jelen. Sokaknak kellemetlen volt minden, amit Tamási mondott. Becsületes és nagy író mély hitvallása volt a szabadság, emberség mellett. Este baráti találkozás nálunk. Tamásin és rajtunk kívül ott voltak Bartalis (János), Jancsó Béla, Kacsó (Sándor), Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos (István), Nagy Géza, Tompa László, Nemes István, Nagy Vincze. Az irodalom alapvető kérdéseit beszéltük meg(...) Délután az egyetemi diákok körében tartott előadást. A diákság ünnepelte úgy, ahogy az utóbbi években senkit.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
I. rész
Október 29-én reggel vette kezdetét az a háromnapos rendezvénysorozat Marosvásárhelyen, melynek központi témája Sütő András életműve volt. Két napon keresztül, négy szekcióban adtak elő az erre felkért irodalomtörténészek, kutatók; utolsó nap pedig az író személye került fókuszba: szülőházát és sírhelyét is meglátogatták az emlékezők.
A konferencia a szervezők szándéka szerint „olyan közös beszédtér kialakítását tűzte ki célul, amelyben az életművel kapcsolatos, teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Pontok és ellenpontok – utólag úgy tűnik – meglehetősen kiegyensúlyozottan ütköztek, alakultak az előadások, viták során.
Főszervezőként először Lázok János köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánjának, Kós Annának, majd Sorin Crişan-nak, az intézmény rektorának. Mindkét vezető fontosnak tartotta a sütői életműről folytatott diskurzust. Kós Anna kiemelte azt a szempontot is, hogy gyakran úgy esik szó különböző szerzők műveiről, hogy igazán nem is ismerik azokat a róluk beszélők.
Sorin Crişan nagyon átgondolt, elemző igényű előadással is készült az alkalomra, melyből érződött Sütő életművének alapos ismerete. Összegző jellegű előadásában elmondta: egy ilyen konferencia csak első lépés lehet a teljes rehabilitáció útján. Sütő azok közé az alkotók közé tartozik, akik az elmúlt korszaknak egy jellegzetes úját járták végig, amely során a hatalommal való együttélést kezdetben hittel, később iróniával próbálták megvalósítani. Román szemszögből nézve mintha méltatlanul árnyékba került alakja lenne a magyar irodalomnak, pedig azokat az alkotókat, akik a magyar kultúra értékeinek számítanak, nem szabadna engedni, hogy feledésbe merüljenek, s az életműnek is meg kellene kapnia a megfelelő kritikai megvilágítást. Crişan szerint a román közösség számára az Anyám könnyű álmot ígér a legnépszerűbb műve Sütőnek – mely sem túl lírai, sem túl drámai; mégis, a legváltozatosabb stíluseszközökkel eljut a poézis határáig. A drámai és lírai elemek összekapcsolódnak itt, hogy az emberi természet valóságát megjelenítsék – egy nagyon összetett és állandóan változó lényeget. Szóba hozta az író más műveit is (például a Káin és Ábelt, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat), különböző aspektusokból vizsgálva azokat. Fontosnak tartotta, hogy Sütő állandóan a szavak elsődleges, legtisztább értelmeit keresi, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a szavaknak mély, megkereshető, valódi értelme van.
Soltész Márton, az MTA fiatal főkönyvtárosa indította a magyar irodalomtörténészek dialógusát a témában, Magunkat írjuk tehát című előadásával. Saját Sütő-kutatásait ismertette, melyek azért is különösen frissek és előítélet-mentesek, mert Soltész kívülről ismerkedett meg a Sütő-jelenséggel: anyaországiként az egyetemen tanult róla először. Főként Sütő irodalomszemléletére volt kíváncsi; Veres Péterrel való levelezését elemezte hosszan, felidézte az idősebb pályatárs már 1954-ben megelőlegezett bizalmát, s azt a pillanatot is, mikor Sütő tudatta Veressel: eddig írt, most már dolgozik – munkának kell tekintenie az írást. (Egyébként Tamási Áron is útjának egyengetőihez tartozott.) Sütő egy nagyenyedi előadásáról is értekezett, melyben Kőrösi Csoma és Misztótfalusi példáit idézte, s melyben jelentős, újraértelmezésre is érdemes gondolatokat fogalmazott meg az író. Zárásként Soltész hangsúlyozta, hogy továbbra sem szabadna ideológiai alapon olvasnunk Sütő Andrást.
Cseke Péter a vérbeli szociográfia feltámadásának nevezte az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet, mely egyben az író alkotói fénykorának első lépése is. Egy önmagát túlélt korszak emblematikus alkotásának tartja, mely úgy tölti be a szociográfia törvényét, hogy egyben meg is újítja azt. Mozaikszerű szerkesztésmódjára hívta fel a figyelmet, az újszerű írói látásmódra – s hogy nem a statisztika érdekli, hanem a szórványlét igazságai, és a romlás külső és belső okaira is választ keres. Csoórit idézte, aki Tamási Szülőföldem, illetve Illyés Gyula Puszták népe című műveivel tartja egyenrangúnak, s nem hallgatta el azt, a témájához nagyon is kapcsolódó tényt, hogy Sütőnek azt is meg kellett érnie, hogy nem csak Pusztakamarás szórványosodott tovább, hanem egész tömbök is (neki magának legalább 30 olyan rokona volt, aki nem beszélt magyarul).
Elek Tibor az Anyám könnyű álmot ígért mint életműbeli korszakhatárt értékelte. A személyesség, a személyes érdekeltség irányából kereste a mű termékeny újraolvasásának lehetőségeit. A Sütőt ért vádakra reflektálva arról beszélt, hogy Sütő András nem az egyetlen a korban, különösen az alsóbb néprétegekből induló művészek, írók közül, aki a népboldogító baloldali eszmék bűvkörébe esett, s aki sokáig maga sem vette észre, hogy „a bölcsőhely parancsai” valójában mit is diktálnak. Írói és közéleti kijózanodása, önmagára találása viszonylag korán kezdődött, de objektív akadályok következtében is megtorpanásokkal, kitérőkkel tarkítottan, hosszú évekig elhúzódott. Ezen önvizsgálati folyamat nagy hatású szépirodalmi kifejezéseként, s egyúttal tetőpontjaként, összegezéseként emelte ki az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet. Ugyanakkor az író szembesülése Pusztakamarás igazságával s benne önmagával, saját múltjával, olyan alkotói energiákat szabadított fel, amelyek az azt követő évtizedben a jól ismert további remekművek, drámák, esszék sorozatához vezetett. Előadása során Elek többször vitázott Parászka Boróka egy, a budapesti Holmi című folyóiratban megjelent Sütő-tanulmányának kitételeivel, azzal például, hogy a 60-as évek végén „nyoma sincs annak, hogy Sütő nagyobb volumenű munkában le kívánná reagálni ezt a folyamatot, élni kívánna a nyitás lehetőségével, vagy önálló ellenzéki pozíciót akarna építeni.” Megkérdőjelezte György Péter legutóbbi könyvének az Anyám könnyű álmot ígérrel kapcsolatosan tett állításait is. Mivel Parászka Boróka jelen volt a tanácskozáson, lehetőség adódott arra, hogy az előadások vitái során valódi véleményütköztetés, párbeszéd is kialakuljon ezekről a témákról.
Filep Tamás Gusztáv a Sütő-témát a kortárs Szabó Gyulával állította párhuzamba, s nem csupán az életműveket vizsgálta egymás összefüggéseiben, hanem életrajzi adalékokkal is szolgált. Felvetette a kérdést: vajon Szabó Gyula hátrébb sorolása összefüggésben volt-e Sütő Andrással? Majd tulajdonképpen meg is válaszolta: Szabó Gyulát valóban leértékelték, de nem biztos, hogy ez csak Sütőnek „köszönhető”, hiszen amikor lehetőség adódott, egyszerűen nem volt, aki a Kossuth-díjra jelölését támogatni tudta volna. Az összehasonlító elemzés nagyon sok új szempontot is felvetett; egy megkerülhetetlen tanulsága pedig: a Szabó Gyula-életmű is megérdemelné az újraolvasást, a termékeny vitát.
Novák Csaba Zoltán politikatörténeti előadásában Sütő közéleti szerepvállalását tárgyalta, a szekuritátés jelentések tükrében. Előzőleg áttekintette a párt magyarságpolitikájának fontosabb mozzanatait is, így még egyértelműbbé vált Sütő András helyzetének kényessége. 1965-től Sütőnél egy erőteljesebb politikai reaktiválódást észlel: közvetítő szerepet felvállaló magyar értelmiségivé válik, aki számos bizottságban tölt be fontos szerepet. Ez kétségtelenül egy másik típusú karrier: központi bizottsági póttag, az Írószövetség alelnöke – nemrégiben elő is került néhány dosszié, ami Sütő megfigyelését tartalmazza. Az iratokból kapcsolathálózata is kiderül, de elemző írásokat is találni köztük különböző tevékenységeiről. Az is onnan derül ki, hogy 1984-ben részleges önvizsgálatot tartott, több magánbeszélgetésben elismerte, hogy tévedett (lehallgatások alapján). A hivatalos keretet, pozícióit használva gondolta, hogy lehet változtatni, kettős beszédmóddal (ezt viszont a Securitate is érzékelte, a dokumentumok alapján). A megfigyelő szerv módszerei is nyomon követhetőek, Novák fel is vázolta ezeket: megfigyelés, elemzés, értelmező értelmiség használata, pozitív befolyásolás, zsarolás (magánügyekkel), cenzúra, tiltás…
Vincze Gábor nem tudott jelen lenni a konferencián, tanulmányát sem küldhette el, Kántor Lajos előadását viszont felolvasta Soltész Márton. Kántor írásában személyes kapcsolatát, levelezését is feldolgozta, értékes adalékokat szolgáltatva Sütő irodalomtörténeti képéhez és a korabeli irodalmi vitákhoz.
A Szász László összegzése utáni vitába többen is bekapcsolódtak; felvetődött az is, hogy nagy szükség lenne a kritikai kiadásra, valamint a hagyaték megnyugtató rendezésére. Az Elek Tibor által felvetett problémákra ekkor reagált Parászka Boróka: elmondta, hogy számára az a kihívás, hogy ezt az életművet ne csak a magyar irodalom kontextusában nézzük, hanem a román irodalom és az akkori sajtó közegében is. Valamint, hogy a korabeli román ellenzéki irodalom sokkal aktívabb volt, azokkal vetette össze Sütőt – ez olyan referencia, amit nem lehet megkerülni. Elek Tibor ezt helyben is hagyta, viszont megjegyezte, hogy véleménye szerint Parászka Boróka ideologikusan olvassa Sütőt, és ha a művekről alkotunk véleményt, ezt meg kell tudni különböztetni a szerző életétől.
A délutáni szekciót Filep Tamás Gusztáv elnökölte – az öt előadásnak négy szerzője volt jelen a tanácskozáson.
Kovács Dezső Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója címmel színház és a politika 70-es, 80-as évekbeli viszonyáról is beszélt az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán kaposvári és az Álomkommandó gyulai előadásai kapcsán. Abban az időszakban, amikor a színházat furcsa Janus-arcúság jellemezte. Végül méltatta Az álomkommandó Szász János rendezte, elmúlt évadbeli vígszínházi előadását.
Szász László Sütő András Kálvin-portréja kapcsán megállapította, hogy Kálvin alakja régóta foglalkoztatta Sütőt és a Kálvin–Szervét ellentét egy önmagából kivetített vitaként is értelmezhető. Sokat beszélt előadásában a Csillag a máglyán egyházi recepciójáról, s megállapította, hogy miként a román kommunista hatalom a maga tükörképét ismerhette fel a darabban, úgy a református egyház Kálvin személyiségének markánsan torzult rajza miatt ugyanazt. Sütő megítélése egyházi vonalon nem volt problémamentes, de végül megkapta az elismerést teológiai tekintetben is.
Jákfalvi Magdolna A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje című előadása szintén a 80-as évek színházi világával foglalkozott, azzal, hogy a színpad és a nézőközönség világa hogyan találkozott össze a kettős beszédben akkoriban. Mivel a szerző nem volt jelen, sajnos csak a szöveg egyes részleteit hallhattuk. Sütő magyarországi bemutatóit a kulturális nemzeti identitás létrejöttének alkalmaiként tárgyalta, s még a Csárdáskirálynő 1954-es előadásával is párhuzamba állította.
A délutáni szekció nagy véleménykülönbségeket felszínre hozó előadása volt a Vida Gáboré, Én és ők, perzsák címmel. Vida Sütőhöz való személyes viszonyulását elemezte, nem titkolva véleményét, hogy generációja nem tudott mit kezdeni Sütő András írói világával: az olvashatatlan magyar irodalom kategóriájába sorolták, és nem akartak megadott kulcsok szerint olvasni (utalt itt főképp a Perzsák című esszé virágnyelvére). Hogy mit tekintettek értékesnek a korabeli erdélyi irodalomból? Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, Székely Jánost. Ő maga élete egy fontos momentumában igen közel került mégis a témához: az egyetemi felvételi tétele volt ez a cím 1988 júliusában: Az újrakezdés hősei Sütő András drámáiban. Magas érdemjegyet kapott a dolgozatára, de továbbra is fenntartotta idegenkedő véleményét az íróval kapcsolatosan. Rendkívüli nyelvi képességekkel megáldott írónak tartja ma is Sütőt, aki azonban „sokkal többet mondott, mint amiért intellektusként helyt tudott állni”.
Lázok János A „kerek félalmák” dramaturgiája című előadását a Sütő-drámák elemzésére szánta. Ismertette azt a sajátságos helyzetet – Bíró Béla egy 2003-as tanulmányát is megidézve –, melyben ezek a drámák születtek, egy olyan korban, amikor „a kisebbségnek úgy kellett tennie, mintha harcot vívna a hatalommal”. A romániai magyar dráma ebben a kontextusban a főhős igazságáról akarja meggyőzni a nézőt – ideológiailag tehát egyoldalú. Az író pedig olyan drámát ír, amit az adott problémakészlet lehetővé tesz. Sütő drámái is a hatalom elleni lázadás mintái lettek – a kritika csak ritkán vette észre az abszurd végleteket, amelyek pedig éppen jelentős üzenettel bírtak. A Káin és Ábel végjátékában kiemelte azt a szükségszerű ambivalenciát, ami a hatalommal szemben létrejöhet: engedelmes azonosulás a hatalommal, amíg mindez a fennmaradást szolgálja, s ez egyúttal állandó készséget jelent az ellenállásra, lázadásra. De általánosabb értelemben, ez a darab az első bűn mítoszának átértelmezése is.
A hozzászólások sorában hallgathattuk meg Ötvös József református lelkészt, aki Sütő egyházhoz való viszonyáról beszélt, és arról, hogy a Sütő-drámák milyen hatással voltak a maguk korában a teológiai intézeten belül (még unitáriusokat és reformátusokat is egymásnak ugrasztott egyik-másik dráma). Sütőnek a rendszerváltás után is csak formális kapcsolata volt az egyházzal – mikor felajánlották, hogy vállaljon aktív szerepet az egyházban, visszautasította.
Ugyancsak hozzászólóként Tófalvy Zoltán intézett Vida Gáborhoz választ, hangsúlyozva, hogy Sütő András nem csupán mélységeiben ismerte a magyar nyelvet (is), hanem rendkívül művelt ember volt, és ez ki is derül, ha olvassuk az életművét.
Erdélyi Lajos fotóművész Sütő András-portréi címmel nyílt kiállítás Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen ezen az estén. A fényképek készítőjének – mint szerkesztőségi munkatársnak – lehetősége volt hosszú időn keresztül megfigyelni alanyát, és rögzíteni életének pillanatait a legváltozatosabb helyzetekben és helyszíneken. Vannak a fotók között a fiatal, sármos szerkesztőről készült kockák, megjelenik a Pusztakamarásra hazalátogató író, családi körben látjuk, vagy az Új Élet szerkesztőségében, egy figyelmeztető betörés romjait szemlélve tehetetlenül. A legutolsó felvétel – noha nem is utolsó éveiben készült – egy sokat tapasztalt, talán némiképp megkeseredett ember megkeményedett vonásaival képezett ellentétet a kora ifjúságából származó felvételekkel.
(folytatjuk)
Farkas Wellmann Éva
(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
II. rész
Az október 30-ai délelőtti szekción Mester Béla elnökölt.
Elsőként Cristian Réka Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban című előadását halhattuk. Az író helyét az angol nyelven megjelent, különböző típusú írásokban megkeresni különösen fontos, hiszen ezek az említések visszajelzést jelentenek számunkra arról, hogy milyen helyet/szerepet tölt be jelenleg a nagyvilágban az életmű. A kutatást elsősorban hírforrások keresésével kezdte Cristian Réka; ezek között legtöbb Sütő gyászhírével, illetve a róla szóló konferenciával foglalkozott. Igaz, ezekkel olyan orgánumok is, mint a The Times, The Independent vagy a Washington Post. Nagyon sok angol találat a különböző magyar weboldalak angol fordításaiban volt fellelhető. Ami a repozitóriumokat, intézeteket, alapítványokat illeti, egy biográfiai összefoglaló található a Balassi Intézet és a Magyar Könyv Alapítvány honlapján, és a Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, Sütő András digitalizált művei mellett megtalálhatjuk Simon Endre Sütő András portréját. Hat-hét fontosabb, angol nyelvű enciklopédiában szerepel Sütő András neve külön címszó vagy magyar irodalom címszó alatt, többek közt a The Oxford Encyclopedia of Theatre and Performance-ben. A sütői életmű angol nyelvű kritikai visszhangja siralmasnak tekinthető: mindössze egy, Bertha Csillától származó szöveg foglalkozik az író munkásságával. Körülbelül öt drámagyűjteményben viszont találunk Sütő-fordításokat, és drámáinak három bemutatójáról is lehet tudni, melyeket New Yorkban tartottak. Ennek a helyzetnek a javítására néhány lehetőséget vázolt is az előadó: összehasonlító elemzésekkel visszahozni a nemzetközi párbeszédbe a Sütő-témát, más műveit is lefordítani, a lefordított darabokat népszerűsíteni, bemutatni, hungarológiai tanulmányokon beépíteni egy-két Sütő-művet, kurzusokat létrehozni, a Sütő-monográfiát lefordítani, átdolgozni, és egyáltalán: kihasználni a digitális világ előnyeit.
Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban címmel tartott előadást Mester Béla. A Sütő-művek magyarországi recepciójáról szólva azt hangsúlyozta, hogy segítenie kellene az erdélyi művek népszerűsítését. A Sütő-drámák világát elemezve, a helyszínek esetében kitért például az egyre távolabbi vidékekre, az egyre inkább meghatározatlan helyekre – mely tendencia Székely Jánosnál is előfordult például. Összevetette Szilágyi István munkamódszerével is a Sütőét, akinek írói világa nagyon sokáig közel volt olvasói világához, majd történelmi jellegű művek írásába kezdett. Felvetette az esszék fontosságának kérdését is, s kiemelte, hogy a drámatrilógiájában a látszólagos távolodás a mától az absztrakció szintjének emelkedésével jár, valamint azt is, hogy a példázatok mindig a hatalmi viszonyokról szólnak.
Aradi Schreiner József szintén a nagyvilágbeli versenyképesség szempontja felől közelítette meg a témát, Günther Grass elhíresült hagymahántás-példázatán keresztül. Az informatika szemszögéből láttatta az írásos megjelenések sorsát, egy olyan korban, amikor a világ nyelveinek csak 5 %-át használják online, s ugyanakkor mi már a digitális olvasás nemzedékét képviseljük. A magyar nyelv éppen a veszélyeztetettség határán van a fent jelzett értelemben, de ezen belül is sok szerző a digitális halál szélén áll. Értékelte Szőcs Géza egykori fellépését (mikor a digitalizáció biztosa volt), aki azt vallotta: minden kánonnak helyet kell biztosítani. Ennek ellenére is – ismételte meg a Cristian Réka által már említett tényt – Sütő András műveivel a DIA-n kívül nem lehet találkozni az interneten. Márpedig az a helyzet, hogy az író ma úgy él tovább, hogy facebookolják; létezik egy hatalmas idézetfolyam, amelyben megjelenik egy adott író vagy sem... Ha sarkítani akarunk, akár úgy is feltehetjük a kérdést: lehet-e Sütő Andrást slam-elni vagy sem? Mert emlékeink, írásaink nagyon könnyen elszállnak, befoghatatlanul, mint Sütő András méhraj-képe az Anyám könnyű álmot ígérben.
Kuszálik Péter mint biográfus kívánt hozzászólni a Sütőről szóló párbeszédhez. Joggal, hiszen ő készítette el (3 és fél év alatt) Sütő bibliográfiáját. Ismertette, hogy nagy aránytalanságok vannak Sütő életművének feldolgozottságában: míg Erdélyt a Mentor kiadó és Lázok János képviseli ebben a folyamatban, addig Magyarországon tíz komoly munka jelent már meg vele kapcsolatosan. Az, hogy angol nyelvterületen nem ismerik, azzal is összefüggésben lehet, hogy számtalan olyan részlete van a Sütő-életműnek, ami lefordítva a nagyvilágnak nem sokat jelent. A kritikai kiadást sürgette ő is, annál is inkább, hogy sokan élnek még azok közül, akik segíthetnének ennek munkálataiban. A hagyaték kérdése is a mihamarabb rendezendő problémák közé tartozik.
Dávid Gyula a Sütő-pályaívet a Kriterion kiadó felől nézve idézte meg. Nem véletlenül, hiszen a kiadó névjegye lett Sütő – az új hangot az ő nevével ütötte le a Kriterion. Dávid Gyula 22 évig dolgozott az intézménynél, így rálátása nyílt az egyes írói pályákra (például az első Forrás-nemzedékére), a példányszámokra, és a fokozatosan visszaszoruló megjelenési lehetőségekre is. Hiába volt olyan Sütő-kötet, amely 92.100 példányban jelent meg, egy idő után teljesen lezárult a tőle közölhető művek sora, s a rendszer bukásáig nem is jelenhetett meg semmilyen írás Sütőtől. Ezt sérelmezte is Sütő akkoriban, de végül mégsem emiatt szűnt meg a munkakapcsolat író és kiadó között: később már nem volt olyan helyzetben a Kriterion, hogy versenyre tudott volna kelni a Sütő-életművet megjelentető magyarországi kiadókkal.
Dávid Gyula elnökölte a koradélutáni szekciót, amely Markó Béla lendületes előadásával kezdődött. Markó jónéhány kérdést felvetett Sütő kapcsán: hogy beszélni kellene a skatulyákról, hogy vajon jót tett-e a bármikori besorolása Sütőnek, hogy szót érdemel Sütő mint kisebbségpolitikus vagy éppen mint kultuszoknak esetleges tárgya. Személyes emlékek felidézésével folytatta, olyanokkal, amelyek immár történelmi jelentőséggel bírnak. 1989. december 22-ikének Marosvásárhelye a helyszín, a szereplők pedig – Gálfalvi György és Markó Béla –, miután dél körül kiderült, hogy biztosan összeomlik a rendszer, azon tanakodnak, hogy nekik most mi is a teendőjük. Az első ötletet elvetve, miszerint a sajtót kellene átvenni, az érvényes megoldás az: menjenek Sütő Andráshoz, hogy figyelmeztessék: hamarosan szerepet kell vállalnia. De délután, tőlük függetlenül, fiatalok tömege is levonul Sütő lakásához, és kérik, hogy menjen velük, és ő megy is, és beszédet is mond abban a rendkívül zaklatott helyzetben (halottak, sebesültek a háttérben), melynek lényege: tartsunk ki egymás mellett, őrizzük meg a testvéri egységet – hisz a forradalmat nem huligánok csinálták. Sokak számára egyértelmű volt tehát, hogy Sütő az a közéleti személyiség, akinek szerepet kell kapnia a változásban – hiteles személyiség volt mindannyiuk számára.
Markó szerint összetartoznak az élet(mű) különböző aspektusai, mert az író hozott anyagból dolgozik. Az ő generációja sem feltétlenül a Sütő-féle irodalmi vonalra támaszkodott, sőt, egyesek számára irritáló lehetett, de: ő még a korai novellisztikáját sem söpörné le olyan könnyen az asztalról. Sütőt peremre nyomni valami olyasmi lenne, mintha Tamásival próbálnánk meg ugyanezt. Külön kitért arra, a Ion Lăncrănjan által indított propagandaháborúra, amely 1982-ben/-től borzolta a romániai magyarság és románság kedélyeit. A magyarellenes kampány indítószövegére Sütő azonnal reagált, s éppen Markóék voltak azok, akik enyhítettek kicsit a szövegén. S noha sokan nem álltak egy platformon vele, Sütő kezdeményezése maga mellé tudott állítani embereket – így előzménytelen szolidaritást sikerült kialakítani a román írószövetségi társakkal. Összesen 36-an írták alá a beadványt, amelyet Nicolae Ceauşescu-nak címeztek. Összességében – zárta Markó Sütővel a közéleti, politizáló emberrel kapcsolatos gondolatait – céljaiban radikális volt („normális radikális”), de megpróbálta az átjárást a megosztott táborok között – s most ennek köszönhetően senki sem vállalja, miközben a kisebbségpolitikusi magatartása minta kellene hogy legyen.
Molnár Gusztáv Értelmiségi állásfoglalások  az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban című előadásában különböző kategóriákat állított fel a korszakkal való együttélés stratégiáiból. Szóba kerültek itt azok, akik kivetkőztek magukból (pl. Majtényi Erik), a taktikát stratégiaként használók (főpapjuk: Balogh Edgár), az inkvizítorok (pl. Méliusz József) vagy a nemzetféltők: Szabédi és Kacsó. Összefoglalta azt a kálváriát is, amely egy, az 1956-os erdélyi állásfoglalásokról írott cikke miatt alakult ki, még a rendszerváltás előtt, s amelyet – noha több folyóiratban is majdhogynem megjelent – végül mégsem sikerült a megfelelő időben a nyilvánosság elé tárni. Sütő maga visszautasította, rágalmazásnak vette a benne foglaltakat (azazhogy: lett volna mivel elszámolni 56-tal kapcsolatban).
Azon előadók dolgozataiból, akik nem voltak jelen (Demény Péter, Lőrincz D. József), is hangzottak el részfelolvasások, összefoglalók, de mivel ezek nem közvetítették a teljesség igényével azok tartalmát, itt sem térünk ki rájuk részletesebben – majd elolvashatóak lesznek a tavasszal megjelenő konferencia-kötetben.
A napot – és a konferenciát – a Bernády házban zárták a műhely tagjai, közönség előtt is összefoglalva az előadások, viták eredményeit, Lázok János házigazdával és a négy szekcióvezetővel.
A harmadik nap az ünnepé és az emlékezésé volt. A konferencia résztvevői és a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író szülőfalujába, Pusztakamarásra látogattak, ahol részt vettek a reformáció emléknapja alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten. A boldogságokról szóló prédikációt Demeter József lelkész mondta – és helyet talált benne Sütő András boldogsága kérdésének is. Oroszhegyi Attila-Zsolt, Pusztakamarás szórványközösségének lelkészi beszéde fokozott felelősséggel szólt az egyre fogyatkozó helyi magyar közösséghez, s e két szép szónoklat után új értelmet nyert a közösen elénekelt zsoltár, a Tebenned bíztunk.
Az emlékezők meglátogatták Sütő András emlékházát is, melynek még mindig folynak a helyreállítási munkálatai. A háznál Széman Péter, Horváth Arany, Szász Ferenc nyugalmazott lelkész is felszólaltak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másod-  és harmadéves színészhallgatókból álló lánykórusa  felolvasott az Anyám könnyű álmot ígér kezdő fejezetéből.
Este Marosvásárhelyen, az író sírjánál még összegyűltek egyszer Sütő tisztelői fejet hajtani, gyertyát gyújtani az emlékére.
Farkas Wellmann Éva
barkaonline.hu/helyszini-tudositasok

Bánffy Katalin erdélyi története
Amint hozzáférhettem, diákéveimben elbűvölten olvastam az Erdélyi történetet, később már idősen, ámulattal a Huszonöt évet és Bánffy Miklós és leánya levelezését, most pedig szinte türelmetlenül a kíváncsiságtól veszem kézbe gróf Bánffy Katalin könyvét: Ének az életből. (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2014)
Méltó helyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be még a nyáron, a szerző jelenlétében. Nagy utat jártak be a könyvek, de apa és lánya irodalmi munkássága együvé tartozik. Világégés, rombolások, javaik elvesztése, a családi, a gyermeki és apai szeretet kapcsolatából örökre elválás kísérték útjukat, mindemellett szépséges írásokat hagytak ránk.
Gróf Bánffy Miklós, Bonchida ura, számos művészeti ágban különlegesen tehetséges, megannyi nehéz helyzetben megoldást találó hazafi, politikus, egyházát támogató patrónus, akinek élete a nincstelenségben, a korai halálban ért véget, ma már meggyőződtünk róla, hogy honfitársai őszinte megbecsülése övezi, az általa írott és a róla szóló könyveket milyen nagy érdeklődéssel olvassák.
Mennyire jó, megértő, szerető apa volt. Leánya, Katalin könyvéből most is ilyen minőségében ismerkedünk meg vele, bár az édesanya, Váradi Aranka anyai szeretete, gondoskodása mindvégig jelen van a történetben, ebben az erdélyi családi történetben.
A Bánffy-művek vagy a család életével kapcsolatos könyvek megjelenése után várható, hogy Bánffy Katalin tollából egy olyan olvasmány kerekedik ki, amely valamiképpen összegzi is az eddigiekből leszűrteket, de azon felül emberközelbe hozza ezt a különleges erdélyi arisztokrata családot, mindennapi életük folyását, örökölt és kialakult szokásaikat, sokszínű és sokféle helyszínen mozgó életüket.
Egy olyan letűnt világot elevenít fel, amelynek társadalmi rétegei sorsfordulóhoz érkeznek, immár nem is először. Ki hogyan éli ezt át?
Apja a főrendi ház tagja, külügyminiszter, a modern művészetet támogató és művelő, de alapjában kevésre korlátozott gazdaságát fenntartó, fejlesztő munkálkodó ember mellett milyen a kislány Bánffy Katalin, majd a felserdült önálló, az eseményeket felnőttként megítélő fiatal lány élete? Hogyan alakítja fejlődését egy igazán szerető és gondoskodó anya, a művelt, gyönyörű szép, tehetséges színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Váradi Aranka? A két család, az apai és az anyai más-más életmódot, gondolkodásmódot, életrendet jelentett és kínált a kislánynak. Nem mindennapi emberek Váradi Aranka szülei, testvérei, később a testvérek családja, gyermekeik elevenné, vidámmá teszik Katalin ifjúságát, felszabadult, őszinte emberré válik ebben a környezetben. Amit köztük lát és felfedez, az a fővárosi művész és művelt értelmiségiek rendezett családi élete.
Kezdettől a dajkája és később az eléggé sűrűn váltakozó német vagy francia nevelőnők vannak mellette, utóbbiak a nyelvtanulás miatt, és többnyire rövid epizódot jelentettek. Az igazi gyermekfelügyeletet Mariska nénire, a szakácsnéra és Tonkára, Váradi Aranka hűséges komornájára bízták. Gyermekkora legkedveltebb színhelye a visegrádi villa, valóságos gyermekparadicsom, ahol a fáról eszi a gyümölcsöt, bokorról a málnát, közel a Duna, óriási rét és libalegelő vezet a folyóig. Legszebb emlékképei maradnak erről a tájról, később még erősebb kötődése a bonchidai kertekhez, a lovaglásokhoz, a zsuki erdőhöz.
A könyv akkor válik élménnyé, amikor Bánffy Katalin leírja Bonchidát. Erdély legszebb kastélya "az erdélyi Versailles" – amelyet a rombolás, a felégetése után sohasem akar viszontlátni –, leírásában minden más felidézésnél szebb, autentikusabb emlékkép.
"Körülbelül 600 holdnyi birtok! A Nagy-Szamos képezte határait. Egy másik ág a patakon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött Malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a patakból, és két-három malmot hajtott azon túl. Ebben úsztam naponta, sebes vize elvitt a konyhákig, ahol kijöttem a vízből, éppen a veteményeskertekkel szemben, megtömtem magam eperrel, és gyalog mentem vissza oda, foxijaim kíséretében, ahonnan elindultam: egy szép, napsütötte rétre a Szamos partján.
A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. A fák meredek dombra futottak föl, középen szép, sima rét választotta el a fenyőfákat egymástól. Akár egy tisztás! Mindez a nyugati szárnyból tárult elénk, és magában foglalta a fenyves borította dombon kívül az óriás kanadai nyárfák szegélyezte kilátást a Gyalui-havasokig. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek."
Iskoláról, az angolkisasszonyokról kevés szó esik, inkább barátságok, csínytevések, sok nevetés, játék az iskola, Katalin többnyire magántanuló, hogy több időt tölthessen Bonchidán, az érettségire is magánúton készül.
"Imádkoztam Erdélyért"
Erdély kettéválása címmel emlékszik a bécsi döntésre, a már serdülőből "virágarcú lány" családjával Visegrádon éli meg a forró augusztusi napot, amikor megkondulnak a harangok, és utána lázasan készülnek Bonchidára. Varrják fényes atlaszból, csipkés selyemből a díszruhákat, a gyöngyös pártákat a kolozsvári bevonulás ünnepére, bár apja arcán inkább szomorúságot, mint örömet lát. Bánffy gróf, mint az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, az egyház küldöttségében vesz részt az ünnepen, Katalin és a család többi tagja – amint írja – egyszerű szemlélőként. Ezután Bonchidát katonaság özönli el, megkezdődnek az emlékezetes látogatások is, köztük a helikonisták, Kós Károly, Tamási Áron keresik fel, utóbbihoz, akárcsak könyveihez vonzódik a továbbiakban.
Gyönyörű ősz van a Maros völgyén, amikor útra kelnek, apa és lánya, hogy az elmúlt évtizedek alatt szétszóródott, emigrálásra kényszerült, vagy meghagyott csekély birtokon gazdálkodó ismerősöket, rokonokat meglátogassák. Az erdélyi arisztokraták más-más módon vészelték át a kisebbségi, egyben kisemmizett sorsot.
Bánffy Miklós egy bogárhátú kis Steyr autót vásárol, és elkezdődik a kirándulás. Először Bethlenben állnak meg, a gyönyörű Bethlen-kastély 36 szobájából Margit grófnő csak egy spanyolfallal, bútorokkal telezsúfolt szobában lakik, meseszerű park közepén áll a kastély, majdnem olyan szép, mint az övék, csak elhagyatott. Egy másik Bethlen család a közelben "egy vityillószerű" villában lakik. Szerencsére nemcsak ilyen helyszínekkel találkozik a továbbiakban.
Marosvécs a felüdülés, Kemény Jánoséknál nagy társaságot találnak, otthon van Klió, a későbbi operaénekesnő, a fiatalok itt minden csínytevésre kaphatók, de menniük kell tovább Máriaffy báróékhoz, a marosszentgyörgyiek és vásárhelyiek által jól ismert kastélyhoz. A gernyeszegi Teleki-kastélyt "álomkastélynak" nevezi. Sáromberkén nem találnak senkit otthon. Máriaffyék "mintha mindig költözésben lennének", de a fiatalok, Antal és Dávid kedves, humoros ifjak, apródjainak szegődnek. Együtt látogatják meg a Toldalagiakat Koronkán. Ott is nagy rokonság gyűlt össze: a Hallerek, a Mikók.
Gernyeszegről még annyit, hogy Teleki Mihály feleségét, Tisza Aimeét látva megjegyzi, hogy "olyan az arca, mint az egyiptomi királynőké."
A beszámoló alapján ítélve Marosvásárhelyen legfontosabb a Teleki-téka és a Nap fogadóban elfogyasztott ebéd, a "rettenetes flekkenekkel" és utána kürtőskaláccsal. Élete legfinomabb ebédjének írja le, a fogadósné kedves vendégszeretetétől meghatódva. Hasonlóan élményekben gazdag szilágysági útjuk Jósikáéknál, Wesselényiéknél. Ezekhez mindig hozzáad egy-egy kedves történetet az utak megszámlálhatatlan gödreiről, az utakon átfolyó patakokról, a nagy családok életéről.
Az összes kastélyokért együttvéve sem adná Bonchidát.
Mindez egy fiatal süldőlány – tizenhét éves akkor – észrevételeiből, tapasztalataiból könyvben arcképekké, helyzetképekké alakul, a bonchidai falusi élettel hasonlítja össze a másokét, ráébred eközben a tetszeni vágyás, a leányálmok valóságára, és ezt szabadságként éli meg.
Még mielőtt a háborús évek erdélyi leányregényének tekintenénk ezeket a fejezeteket, inkább Katalin valóságélményeit, tárgyilagos leírásait értékeljük.
Úszás a Szamosban, füvek, bogarak, méhek, dongók zümmögése, mint a nyár hangja, kutyája és hátaslova tulajdonságai, az új autó, a könyvnapok, Bonchidán angóra nyúlfarmot létesít és gondozza, baromfiudvarába kiváló fajtákat szerez be. Tervez is, meg nem is, hiszen olyanok az idők.
És itt megállhatnék, mert a könyv utolsó része, bár messze Erdélytől, az ostromlott fővárosban történik, Bánffy Katalin írói képalkotása itt is kiváló. Milyennek látja a megváltozott Budapestet: "Fáradt volt, elnyűtt, fanyar." A társasági élet még zajosabbnak tűnt, mintha a sötétítést, a háború rémületét zenével, tánccal, kártyával, mulatozással szerette volna elűzni a fiatalság. Flörtök, szerelem, bohémság az úri házakban, nem mernek a jövőre gondolni.
Időnként megszólalnak a szirénák, óvóhelyre kell menni, és eljön a tragikus nap, 1944. március 19-e, a németek bevonulnak a városba.
Bánffy Katalin naplójából: "Budapest megtelt német katonákkal. Komor pofájú, motorbiciklis németek végeláthatatlan sora dübörgött a város főbb útvonalain. Jöttek, csak jöttek… A riadó alatt megtudtuk, amit telefonon át nem lehetett. Bethlen Margitot elfogták, Baranyai Lipótot meggyilkolták, feketelisták készülnek megbízhatatlan elemekről, összefogdostak rengeteg embert… Soha nem fogom elfelejteni azokat a boldogtalanul lézengő, halálra ijedt városi arcokat. Valószínűleg mi is úgy néztünk ki. …Rémuralom-hatást kelt minden. A város olyan, mintha szíven szúrták volna, és már nem is élne."
Az utolsó nyár Bonchidán. Az Ostrom és Az oroszok című fejezetek megrendítőek akképpen, ahogy hiteles, tárgyilagos képét festik a menekülésnek, a csodálatos Bonchida végnapjainak, a bujkálásnak, a legfájóbb elválásnak apjától, ami örökre szól.
Bánffy Katalin útja a háború után a tengerentúlra vezet. Apjáról írja könyve végszavaiban: gróf Bánffy Miklóst – "akinél senki sem szerethette volna jobban hazáját, az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is… –, koldussorsra ítélte."
A napló, az emlékek itt befejeződnek. Az életből felhangzó ének Bánffy Katalin megváltozott sorsa, új családja, a kinyíló világ. Új életével sohasem szakad el szüleitől, Kolozsváron rekedt apjától, Budapesten küszködő anyjától. A kapcsolatot levelezésük jelenti, olyan kordokumentumként felmutatható levelek, akárcsak hajdani őseik, a régi erdélyiek emlékiratai, hiszen Katalint bárhova viszi sorsa, annak a vidéknek, az ott élő embereknek emlékezetes leírását, jellemzését adja.
Eleven, színes a nyelvezete, stílusának, szóhasználatának erdélyisége (gondoljunk csak a zándorodás, a sopánkodás, a fagallér, nyikhajder, früstük szavakra).
Édesapja irodalmi emlékének ápolásáért (a trilógia angol nyelvű fordítása) és saját irodalmi munkásságáért a Magyarország Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át 2012-ben.
Bánffy Katalin meggondolkoztatóan eredeti, szép könyve elolvasása után is emlékeztetnem kell a Bánffy Miklós estéje című leveleskönyvre (Polis Kiadó, 2002) Marosi Ildikó kutató- és irodalomtörténészi munkáját értékelve, amely meggyőződésem szerint a további Bánffy- könyvek kiadásához vezetett az utóbbi években.
Rózsa Mária

Népújság (Marosvásárhely)

Kölcsey és Vörösmarty a neten – Együtt szavalt a nemzet
Kárpát-medence-szerte számtalan felolvasással, ünnepi műsorral, színházi előadással, díjátadással ünnepelték meg csütörtökön a magyar kultúra napját.
Második alkalommal rendezték meg az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot, amelynek idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium volt a házigazdája, de Erdélyből és a Partiumból is bekapcsolódott 58 magyar tanintézet a közös szavalásba, többek között Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből. A Magyarország kezdeményezte programban számtalan magyarországi iskolán kívül szerbiai, szlovákiai és ukrajnai oktatási intézetek is jelentkeztek.
Százötven csíki diák is szavalt
Csíkszeredai diákok is együtt szavaltak a nemzettel csütörtökön. A pedagógusházban több mint százötven középiskolás diák mondta el a Himnuszt és a Szózatot ugyanabban az időpontban, amikor világszerte több ezer más diáktársa.
Tavaly több csíkszeredai iskola külön-külön már bekapcsolódott a közös versmondásba, most viszont együttesen képviseltették magukat. A rendezvényen a Himnusz első szakaszán kívül minden évben egy, a nap megünneplésére méltó verset szavalnak el a diákok, idén a második vers Vörösmarty Mihály Szózata volt.
Márai-díj Tompa Andreának Márai Sándor- és Csokonai Vitéz Mihály-díjat, valamint Könyvtári Minőségi Díjat adott át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár csütörtökön, a magyar kultúra napján a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Márai Sándor-díjat Tompa Andrea kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő író, színházkritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Színház című folyóirat szerkesztője vehette át a 20. századi kisebbségi lét kérdéseinek újszerű és hiteles prózai ábrázolásáért. Az írónak két regénye jelent meg eddig: 2010-ben A hóhér háza című, 2013-ban pedig a Fejtől s lábtól címmel a második.
A szervezők sorsolás révén idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot választották ki a házigazda szerepére, az együttes szavalást vezénylő Jordán Tamás színművész innen irányította a rendezvényt.
A YouTube internetes videomegosztó révén a világszerte számos helyszínről bekapcsolódó diák élőben látta a vezénylő művészt, így szavalhattak egyszerre, együtt. A különböző helyszíneken felvétel is készült, ezek szintén a YouTube-on tekinthetők meg. A csíkszeredai együttes szavalás is látható, az internetes oldal keresőjében az Együtt szaval a nemzet és Csíkszereda kulcsszavakkal rá lehet keresni a felvételre.
A pedagógusházban összegyűlt csíkszeredai diákok számára csütörtök délelőtt, a közös szavalat előtt Budaházi Attila dramaturg, rendező tartott főpróbát, és látta el őket hasznos tanácsokkal.
Az élő közvetítés kezdetén Jordán Tamás is gyakoroltatta először kissé a szavalókat, akik számára felidézte azt is, azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát.
Végül helyi idő szerint 11 óra 10 perckor világszerte több helyszínen kezdték el szavalni a diákok a Himnusz első szakaszát, majd a Szózatot. A közös versmondás után a csíki diákoknak Túros Endre tanár beszélt a Himnusz jelentőségéről, születésének körülményeiről, a költő életéről.
Farkas Szilvia, az eseményt szervező Nemzeti Kreatív Intézet kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: a kezdeményezéshez 718 iskola csatlakozott idén. Hozzátette: több iskola jelezte, hogy ugyan nincs internetkapcsolatuk, így nem tudják feltenni saját videójukat a YouTube-ra, de ők is csatlakoznak a közös versmondáshoz a meghirdetett időben.
A különböző helyszíneken elhangzó valamennyi szavalat rögzítésre kerül, és a YouTube-csatornán visszanézhető. Április 11-éig, a magyar költészet napjáig a részt vevő iskoláknak lehetőségük lesz további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
A programot tavaly indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányításával. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon.
Szőcs Géza kormánybiztos a közös szavalat után az MTI-nek elmondta: a kollektivitás új formája alakult ki a projekt révén több százezer diák között. „Ez egy kohéziós erő a következő generációk számára, amelyekről aggódva szokás mondani, hogy gyengül bennük a nemzettudat, hogy sorvad az öszszetartozás élménye. Ez a projekt ezzel ellentétes hatóerőt jelent” – fogalmazott.
Szőcs Géza nem tudta még pontosan megmondani, hogy jövőre melyik verset választja ki, de Berzsenyi vagy Ady egyik verse van a fejében. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezésnek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad otthont. A következő házigazdát az idei résztvevők közül sorsolással választják ki április 11-én, a költészet napján.
Olvasással az irodalomért
Marosvásárhelyen a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is nagyszabású vállalkozással, 24 órás felolvasómaratonnal ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! című eseményen a kora délutáni órákban zsúfolásig tele volt a Zanza kávézó. Az egyik asztalnál az Unirea Főgimnázium diákjai és tanárai ültek. Velük volt a tanintézet aligazgatója is, Brandner Emőke, akitől megtudtuk: a magyar tagozat tizedikes, tizenegyedikes és végzős tanulói mellett a harmadikosok is felolvastak.
„Könyvszerető embernek tartom magam, a diákjaimat is erre nevelem. Úgy érzem, hogy a magyar irodalom, a magyar nyelv ezáltal marad fenn, ha megszerettetjük a gyerekekkel az olvasást” – fogalmazott az intézményvezető. Egyik diákja, Bálint Nóra maga is prózát ír, ezúttal azonban egy Reményik-verset olvasott fel.
Idén a felolvasással párhuzamosan beszélgetéseket is szerveztek ismert vásárhelyi személyiségekkel. Ottjártunkkor éppen Boros Zoltán televíziós újságíró Török Viola rendezővel beszélgetett zene és színház kapcsolatáról, az erdélyi színházi világról. Csép Andreával és Brassai Zsomborral is összefutottunk. A megyei tanácsos Tisza Katától, a Maros megyei RMDSZ elnöke Vida Gábortól olvasott fel.
„A felolvasó-maraton olyan rendezvény, amelyet támogatni kell, és a jelenlétünkkel kell felkarolni az ügyet és segíteni a szervezők munkáját” – fogalmazott Csép Andrea. Brassai Zsombor elmondta a rendezvény nevét annak idején többek között Vass Leventével, a rendezvény főszervezőjével találták ki.
„Jobb a hangulat, felnőttebb a hangulat, komolyabb a hangulat. Szépen összekovácsolódik, és évről évre szebb és jobb irányba tágul ennek a rendezvénysorozatnak az ajánlata, amit valamikor négy évvel ezelőtt kezdtünk el. Most már románul is megszervezzük, kerekasztal-beszélgetések is vannak, és egy csésze kávé mellett alkalom nyílik az ismerkedésre: a marosvásárhelyiek megismerhetik a marosvásárhelyieket. Számomra ez a legfontosabb tényező. És az, hogy a csapatom, a partnereink, akikkel közösen szerveztük, örömmel, jókedvvel és egyre nagyobb hozzáértéssel végzik a munkájukat” – fogalmazott Vass Levente, a szervező Stúdium Alapítvány alelnöke.
Saját műsorral is készültek az iskolák
Számos erdélyi iskola is saját ünnepséget szervezett a Himnusz befejezésének évfordulóján. A Hargita megyei Tekerőpatakon a Tarisznyás Márton Általános Iskola diákjai például zenés-verses összeállítással készültek.
„Iskolánkban nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hétköznapok közül kiemeljük a jeles napokat. A gyermekek nagyon készülnek a rendezvényekre, a fellépők komolyan veszik szerepüket. A mai műsorral kapcsolatban azt vettem észre, hogy nemcsak megjelenésükben igyekeztek »ünnepiek« lenni, hanem lélekben is készültek” – mondta lapunknak Kolumbán Csilla vallástanár, a műsor szervezője.
R. Kiss Edit, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet (Csoóri Sándor nyolcvanöt esztendős)
Ma már nem ír rendszeresen, de sokat gondolkodik például az elmúlásról és a kultúra helyzetéről Csoóri Sándor, a Nemzet Művésze, aki tegnap ünnepelte 85. születésnapját Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kétszeres Kossuth-díjas alkotó az MTI-nek adott interjúban beszélt arról, hogy a magas kultúra lassan a népi kultúra sorsára jut: eltűnik, és arról a meggyőződéséről is, hogy nemzeti önképünkhöz nélkülözhetetlen a költészet.
Mint elmondta, a születésnapokat rendszerint felesége, Balogh Júlia szervezi, akinek mindig sikerül meglepetést okoznia. Az Akadémián, „ebben a csodás épületben, 2010-ben, úgy emlegették az elmúlt 80 esztendőmet, hogy teljesen összezavarodtam. Mire ébredtem rá azon a napon? Arra, hogy az elmúlt nyolc évtized alatt nem a lendületes és szikrázó élet forgatagában élhettem, hanem a dac, az ellenállás, az elkeseredés ponyvasátorában, ahol többnyire csak az elégiák vettek körül, nem a küzdelem férfiassága. Azért segítettem mindenkinek, hogy magamon segíthessek. S ezt ma, 85 évesen is így érzem” – fogalmazott Csoóri Sándor.
A 85 esztendő nagy idő! Sokszor azon kapom magam rajta, hogy az elmúláson gondolkodom, pedig tudom, hogy a halált csak a művészet tudja szabadon kezelni – mondta. A korával kapcsolatban megjegyezte: az élet azonnal összezavarodik előtte: fejvesztetten vagy gyáván megadja magát neki. „Bizonyára nem ártana gyakrabban olvasgatnunk Adyt, aki így kezdi egyik versét: Én a halál rokona vagyok”. Arra a kérdésre, hogy valóban dolgozik-e regényes életrajzán, azt felelte, hogy bár régebben valóban volt ilyen terve, már letett róla. „Valóban, nagyon szerettem volna megírni egy olyan könyvet, amelyikben a saját életemen keresztül mutathattam volna be Magyarország nagy politikai kalandjait. De ezzel adós maradok. Pálfy G. István készít egy olyan beszélgetőkönyv-féleséget velem. Hetente-kéthetente meglátogat, akkor kikérdez, közösen emlékezünk. Juli naplóit vesszük elő, s rácsodálkozunk régmúlt időkre” – tette hozzá. Megjegyezte, hogy sajnos, ma már nem ír rendszeresen. „De sokat gondolkodom, például azon is, hogy lassan az úgynevezett magas kultúra olyan sorsra jut, mint a népi kultúra. Fölbomlanak a közösségei, elnémulnak a nótafái. Majd gyűjtenünk kell őket, mint ahogyan Bartók és Kodály gyűjtötték a népdalokat, a népzenét, a siratókat, a balladákat. Csak az a kérdés, hogy lesznek-e új Bartókok és Kodályok? Fölszáll-e újra és újra a páva?” – tette fel a kérdést.
Csoóri Sándor szólt arról is, hogy bár gyorsan ismertté vált verseivel, a pályáját rendszerint megakasztotta valamilyen hiba. Arra a kérdésére, miszerint lát-e bármilyen esélyt, hogy a magyar irodalom olyan egységesen álljon ki fontos ügyek mellett, mint a rendszerváltás előtt, azt felelte: „az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet, megreformálni vagy megszelídíteni nem”. Ugyanakkor felidézte, hogy a rendszerváltás előtt még egymást is védték az írók, ha kellett. „Ez valóban így volt mindaddig, amíg csak a fennálló politikai hatalom ellen küzdöttünk, de abban a pillanatban, amikor az értelmiség bizonyos rétegei kerültek hatalmi helyzetbe, ez a »barátság« alábbhagyott. Mindig úgy gondoltam, hogy ott, ahol a társas beszélgetés közben nem vigyáznak az igazságra, abban a társadalomban nincs »közbiztonság«! A közbiztonság megteremtéséhez komoly szellemi életre lenne szükség” – vélekedett.
Az író 2012-ben Már én se volnék címmel adta közre az elmúlt harminc évben írt verseinek legjavát, köztük a Balogh Júliához írt szerelmes versek egy részét. Arra a kérdésre, hogy mostanában melyik műfaj foglalkoztatja a leginkább, azt felelte, hogy a születő gondolat választ műfajt magának. „A hetvenes és a nyolcvanas években nagyon sok előadást tartottam idehaza és külföldön is. Előadásaim közben akkor éreztem jól magam, ha különleges célom is volt a beszéddel. Például amikor az erőszakos téeszesítés rombolásairól beszéltem, sose maradtam meg a politikai kárhoztatás szűk határain belül, hanem előhozakodtam a népdalok, népmesék s a népi bölcsességek tágas világával, amely Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany határain túlra is elcsapongott”. Példaként hozta fel erre a Hallod-e te szelídecske... című mezőségi népdal néhány sorát: „kinek nincsen kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni, építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat. Építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle”. Mint mondta, ez a módszer nemcsak a közönségre hatott, hanem rá is. „Akkor értettem meg igazán, hogy milyen komoly cselekvés lehet maga a beszéd is, amikor egy szelíd dombvidékről a gondolkodás magas csúcsáig jutunk el. Az írással ugyanígy vagyok. Ez nem annak a kérdése, hogy melyik műfaj áll közelebb hozzám, hanem a gondolaté” – fogalmazott, s elárulta azt is, hogy ma talán az életműből a Nomád napló, a versek vagy a Szétzilált nemzet című kötete áll hozzá legközelebb.
A közéleti költészet jelentőségéről szólva megjegyezte: nemzeti önképünkhöz minden órában nélkülözhetetlen volna a költészet. „Kezdjük egy Ady idézettel: Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni… Folytassuk tovább Adyval, A hőkölés népe két sorával: Sose harcolt még harcot végig / Csak léhán és gyáván kavarta. Olyan érvényű sorok ezek, mint a 18. században Berzsenyi vagy később Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi sorai. A profetikus hang legelőször Berzsenyiből tör föl, a magányosból. Posztmodern ide vagy oda, a kérdés az, hogy vannak-e még olyan fiatal magyarok, akiket megdöbbentenek az efféle költői üzenetek? De hadd álljon itt az igazság másik fele is: igazi olvasókat csak igazi írók teremthetnek” – fogalmazott Csoóri Sándor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cseke Péter 70 éves
A recsenyédi születésű író, szociográfus, irodalomtörténész, egyetemi tanár tulajdonképpen már január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, illetve az ahhoz közeli napokban azonban nem tudták az otthoniak köszönteni, mert éppen Budapesten tartózkodott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vett részt azon az ünnepségen, amelyet annak az antológiának a megjelenése alkalmából szerveztek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő magyar alkotókat, köztük írókat és költőket kívánták megtisztelni. Az unitárius egyházközség április 7-re tudott egyeztetni Cseke Péterrel egy helyi ünnepség időzítésére vonatkozóan. A gyülekezeti teremben egykori iskolatársak, rokonok, barátok, ismerősök jelentek meg, s ott voltak néhányan a szomszédos településeken szolgáló pedagógusok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mindannyian évtizedek óta figyelik, érdeklődéssel követik a honi magyar sajtó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) és az irodalom berkeiben alakuló pályaívet. "Olyan íróval, jeles értelmiségivel van dolgunk - mondotta Geréd Gábor tanár úr, a rendezvény moderátora, az író beszélgetőtársa -, akinek nyersanyaga az a valóság, amelyet mi élünk meg itt, a két Homoród-mentén, illetve a Székelyföld más vidékein.
A lírán és a szépprózán át a szociográfiai riportig
A beszélgetés keretét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként indult. Első publikációi lírai jellegűek. A közeli, jó ismerős, a későbbi barát, Homoródalmás szülötte, Szabó Gyula azt javasolta, hogy maradjon a versírásnál, Kányádi pedig a prózát ajánlotta. A fiatalemberben megvolt az affinitás a prózai műfajok iránt is, bár első antológiás szereplése (Vitorla-ének, 1967) még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) azonban Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
A Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorla-ének antológiában az ünnepelt mellett Cseke Gábor, Király László, Palocsay Zsigmond, Balla Zsófia, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László publikált. Ettől az 1967-es időponttól számítják a második Forrás-nemzedék színre lépését, hiszen ekkor már közülük többen is önálló kötettel rendelkeztek; néhány év múlva azonban mindannyian önálló könyvvel debütáltak; olyan egyéniségek, akik évtizedeken át jelen voltak az irodalmi köztudatban, sokan pedig a mai napig is megbecsült és igen olvasott alkotói az összmagyar irodalomnak
A BBTE Bölcsésztudományi Karának friss végzettjét (1968) Bukarestbe, a Falvak Dolgozó Népe című hetilap szerkesztőségébe helyezték.
Ez a munka, amit egy mezőgazdasággal, a vidékiek életével foglalkozó időszaki kiadvány szerkesztőjétől elvártak, feltételezte, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társadalmi rétegre, amelyből maga is származott. A népi irodalom, a klasszikus falumunka vizein evezve, megtalálta ekkor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn - huszonkét éven át - meghatározta pályája alakulását. Víznyugattól vízkeletig című Forrás-kötete (1976) már a szociográfiai riport jegyében fogant, de nem előzménytől mentesen, hiszen a két ugyancsak jeles falujáró íróval - Marosi Barnával és Beke Györggyel közösen - is írt könyvet (Emberarcok, 1976).
Geréd Gábornak nem kellett különösebben faggatnia az ünnepeltet, hiszen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gyakorlattal rendelkező író látszólag kötetlenül beszélve, mindig visszakanyarodott a lényeghez, abban a mederben maradt, ami valóságosan is az övé. Mintegy huszonkét esztendeig élt két színhely - Bukarest és Kolozsvár közt ingázva - úgy, hogy közben értő és látó szemmel figyelte a társadalmi jelenségeket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszólagos nyitást követően - amely 1968 és 1974 között mutatkozott a szocialista rendszer Romániájában - újabb megszorítások következtek, amelynek utolsó négy évében egyáltalán nem publikálhatott saját névvel, mindig megtalálta a hangot.
Ha nem is lehetett az egykori Erdélyi Gazda hangvételével írni (és erejével hatni, hiszen volt idő, amikor 120 ezres példányszámban jelent meg) , s nem lehetett az egyéni gazdálkodásról, a modernebb szemléletről írni, megtalálta azokat a szakembereket - állatorvosokat, agrármérnököket, biológusokat, borászokat, méhészeket -, akik nagy ismeretanyaggal rendelkeztek, és olvasható, hasznos lapot szerkesztett, amelyet szülőfalujában is járattak az emberek. A Falvak Dolgozó Népe a pártos ellenőrzés és korlátozás dacára is elérte a 12 ezres példányszámot.
Mindemellett nagy hatású kulturális programokat szervezett - amíg engedték -, hiszen abban az időben is voltak hivatalosan, a megyei pártbizottságok által ellenőrzött falusi napok, létezett a "falusi kultúra hónapja", amelyekre el lehetett hívni a jeles oktatókat, agrárszakembereket, akik - túl a kötelező lózungokon - fontos információkkal látták el, tulajdonképpen népfőiskolai jellegű programokon oktatták a falusiakat. Ezekbe a rendezvényekbe sok alkalommal sikerült belopni az akkor közkedvelt írók könyvbemutatóit, sikerült a képzőművészeti életet is felpezsdíteni; olyan helyekre - például az Arad megyében levő Zerinden is sikerült képtárat meghonosítani -, ahol üres falakkal tátongott a művelődési ház, s tulajdonképpen Cseke Péter kultúraszervező tapasztalatainak köszönhető, hogy létrejött a Homoródszentmártoni Művésztelep mellett egy olyan szellemi műhely, amely jelentősen kiegészítette az ott zajló alkotómunkát és beépült a szülőföld kulturális életébe. A mai napig nosztalgiával emlegetik a Kányádi Sándorral, a Gelu Pateanuval vagy a Csávossy Görgygyel szervezett esteket azokból a sötét nyolcvanas évekből.
A rendszerváltás Cseke Péter életében is cezúra volt. Szakmailag. Az 1990-es évtől kezdődően vállalhatott szerkesztői munkát a kolozsvári Korunknál.
A közírást abba kell hagyni ahhoz, hogy annak elméletét kutatni és oktatni lehessen
A Korunknál másfajta érdeklődés, több "régi szerelem" vált fontossá. Miután "embert állított maga helyett a Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségében" az irodalomtörténet és az eszmetörténet felé fordulhatott. A BBTE oktatójaként, az Újságíró Tanszéken sajtótörténeti előadásaiban tért vissza azokra a kedvelt szakterületekre, amelyeket "gyakorlatilag" abbahagyott.
A sajtó iránt érdeklődő, azt gyakorló fiatal értelmiségieket ma is oktatja, doktori programokat vezet. Az a tény, hogy öt esztendeje "nyugalomba" vonult, azt jelenti, hogy több idő jut minden kedves szakterületnek. Az utóbbi évek terméséből négy kötetet hozott magával a találkozóra.
Cseke Péter-Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
Ezt a Burus Jánossal közösen írt könyvét ma is sokan keresik, de mégsem sikerült meggyőznie a kiadókat, hogy érdemes lenne az átlagosnak mondható 200-300 példányt meghaladó mennyiségben is kiadni.
Miután sikeresen elérkezett a beszélgetés a közelmúlt és a jelen eseményeinek taglalásáig - Geréd Gábor, az avatott beszélgetőtárs próbálta úgy irányítani a témákat, hogy essék pár szó a tényfeltáró újságírásról, a szociológia és a szociográfia határmezsgyéin evező szociográfiai riportról, amely eléggé periférikus műfajjá vedlett napjainkra. Cseke Péter így Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László emlékét és életművét idézhette fel, azokat a több évtizeddel ezelőtt keletkezett alapmunkákat, amelyek egész életét meghatározták, illetve a közelebbieket is, Mikó Imrét, Bözödi Györgyöt és Tamási Áront, akinek Szülőföldem (1938) című művét tartja a műfaj legpompásabb remekének, amelyben "a szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben."
Mintha gellert kapnának, s lepattognának rólunk a tapasztalatok
Manapság - mondotta az író - abba a hibába esünk, hogy nem vagyunk képesek tanulni a múlt eseményeiből, holott az erdélyi és a székelyföldi magyarság ugyanazokkal a gondokkal küzd, mit a múlt század húszas-harmincas éveiben. Az elődök akkor végigjárták Erdély legkülönbözőbb vidékeit, rögzítették a látottakat és alternatívákat mutattak a megoldásra. Világosan megmondták, hogy a Monarchiában mit tettek rosszul, s mi az, amit abból a megváltozott impériumba át lehetne vinni. Ugyanez megtörtént az 1940-es évek elején is - a tiszavirág-életű magyar közigazgatási idején Észak-Erdélyben, de azokat az eredményeket hamarosan elsodorta és felülírta a baloldali rezsim. A legutóbbi rendszerváltozás után negyed évszázaddal - mondotta - Erdélyben mintegy négyszázezerrel kevesebb magyar él, mint 1989 előtt. Falvaink soha nem látott válságot élnek át, széthullnak, atomizálódnak a közösségeik. Az író - tegyük mi hozzá: a népi író - ma nem sokat tehet. A pár száz példányban megjelenő könyvek tényeket tartalmaznak, azzal a fajta látásmóddal íródnak, amelyből világosan kiolvasható a pesszimizmus. A megmaradás, a megtartás közös feladat lehetne, ha lenne hozzá összefogás a tétovázó helyi vezetés, a gazdasági tényezők, az egyházak és az értelmiségiek részéről. A Cseke Péter-i életmű ily módon egy csendes lármafa.
Egyre többet foglalkozik az író szülőföldjével is. Az irodalomtörténeti kutatásokat, a népi írók műveit elemző tanulmánykötetek mellett lesz még olyan könyve, amelyet a két Homoród vidéke ihlet. Hogy ez a terve sikerüljön, s idehaza szállja meg, s kényszerítse írásra a helyi Múzsa, a falustársak elhatározták, hogy felajánlanak számára egy házhelyet Recsenyéden, ahová közös erővel és akarattal akár még egy hajlék is épülhet, hogy legyen hely, ahol igazán otthon érezheti majd magát, s amely az emlékét is őrizheti az utánunk elkövetkezők körében, s a jövendő időkben.
Ez a vállalás komolynak ígérkezik, többen megerősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szellem kalákában lenne képes építkezni, tetőt ácsolna és zöld-ágas reménnyel és áldomással koronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cserepet, akkor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hiszen ezáltal láthatnánk, hogy megmaradt valami a hagyományos székely falu igaz emberségéből és egykori erejéből.
Simó Márton
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Székelyhon.ro

csütörtök
A húsz éve meghalt Páskándi Gézára emlékeznek szülőföldjén
Kolozsvár/Szatmárnémeti,) – Kétnapos rendezvénysorozattal idézik fel csütörtökön és pénteken Szatmárhegyen és Szatmárnémetiben a húsz éve meghalt Páskándi Géza költő, próza-, dráma- és esszéíró alakját – közölte honlapján a szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A Magyar Művészeti Akadémiával és a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen szervezett évfordulós rendezvénysorozat vers- és prózamondó versennyel indul csütörtök délután Szatmárhegyen, a költő szülőfalujában. Pénteken délelőtt Szatmárnémetiben, a Kossuth- és József Attila-díjas költő iskolavárosában irodalmi tanácskozással folytatódik a megemlékezés. A Szatmár megyei múzeum dísztermében tartandó Húsz év után című tanácskozáson irodalomtörténészek, levéltári kutatók és írók értekeznek Páskándi Géza életéről és szellemi hagyatékáról. Előadások hangzanak el Páskándi Géza műveiről, valamint arról is, hogy miként figyelte a költőt a román, majd a magyar állambiztonsági szolgálat. Péntek délután ismét Szatmárhegyen folytatódik a megemlékezés. A résztvevők megtekintik a községi könyvtár épületében berendezett állandó Páskándi-kiállítást, megkoszorúzzák a szülőház helyén 1998-ban elhelyezett emléktáblát, és a település központjában 2003-ban felállított Páskándi Géza-szobrot. A szobornál tartandó megemlékezés ünnepi szónoka Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke lesz.
Páskándi Géza (1933-1995) Az irodalmi életbe szinte gyermekfejjel került, 1949-ben már több lapnak volt a munkatársa. Tanulmányait - a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen - nem fejezhette be, mivel a magyar forradalom melletti kiállásáért 1957-ben letartóztatták és 6 év börtönre ítélték. A "román Gulagon", a Duna-deltában raboskodott. Bár 1969-ben már büntetlen előéletűnek számított, a román és magyar nyelvű pártlapok folyamatosan támadták, ezért 1974-ben Magyarországra települt. 1974 és 1990 között a Kortárs munkatársa volt, innen ment nyugdíjba. 1991-től a Nemzeti Színház irodalmi tanácsosa lett. 1991-ben Magyar Művészetért elismerést kapott, s birtokosa volt az 1956-os Emlékéremnek. 1977-ben József Attila-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat, 1995-ben posztumusz Nagy Imre Emlékplakettet kapott, emellett számos szakmai díjjal is elismerték munkásságát. (MTI)

Irodalomtörténeti értékmentés
A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai immár másodízben járnak a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban abból a célból, hogy az itt található Ady-gyűjteményt felmérjék, leltározzák és digitális adatbázisba vegyék, amely mind a jelen-, mind az utókor számára jól áttekinthetően megőrzi a költőről készült fényképeket, levelezéseit, folyóiratokban közölt írásait stb.
Tegnap az egykori Müllerájban találkoztunk a magyarországi muzeológusokkal: Parragi Márta kézirattárossal, Sidó Anna művészettörténésszel, Hegyi Katalin Ady-kutatóval, akik egy hetet töltenek a megyeszékhelyen (július 9. és 16. között), valamint Imre Zoltánnal, az Ady-emlékmúzeum igazgatójával. Éppen nagy munkában voltak: régi fényképeket, iratokat elemeztek, rendszereztek, leltároztak. „Mindig is fontosnak tartottam, hogy a múzeumunk nyisson más múzeumok felé, és ez tavaly meg is valósult” – nyilatkozta az intézmény vezetője. Mint hozzáfűzte, a Petőfi Irodalmi Múzeum az egyik olyan legfontosabb magyarországi intézmény, amely az összes irodalmi jellegű adatot összegyűjti, pont ezért volt lényeges számára, hogy ezt a kapcsolatot létrehozzák. A gondolatot tett követte, és a nagyváradi Körösvidéki Múzeum (ehhez tartozik az Ady Endre Emlékmúzeum) együttműködési szerződést kötött a magyar fővárosi intézménnyel. „Egy olyan anyaggal rendelkezünk, amelyet jó lenne helyretenni, amelybe jó lenne betekintést nyernie a Petőfi-múzeumnak is, így hát ez a második találkozónk velük. Tavaly volt az első valós együttműködés, amikor 2014. márciusában eljöttek egy hétre a munkatársaik, és egy felmérést végeztek az Ady gyűjteményünkről” – részletezte Imre Zoltán.
Hegyi Katalin Ady-kutató hangsúlyozta, hogy nagyon örültek a kapcsolatfelvételnek, ezt a nyitottságot arra használják fel, hogy a váradi múzeumnak is legyen haszna az ő munkájukból, másrészt pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum is gazdagodjon, és legyenek tisztában azzal, hogy az itt lévő gyűjteményben mi minden található meg eredetiben. „Mivel a Petőfi Irodalmi Múzeumnak az Ady-gyűjteménye igen gazdag, ezért jó, hogy ezt a váradi gyűjteményt tavaly felmérhettük. Akkor három munkatársunk volt itt, és az volt a legfontosabb feladatunk, hogy fölmérjük, mi minden található itt. Savmentes dossziékat, savmentes dobozokat hoztunk a kéziratok tárolására. De némi szakirodalommal bővítve felmértük az egész irodalmi szakgyűjteményt Imre Zoltán segítségével” – fogalmazott Hegyi Katalin. Gyakorlatilag ábécé-rendbe, műfajonként elhelyezték a kéziratokat és a fotókat.
Mint megtudtuk, tavaly azt is felmérték, hogy az idén egy művészettörténészt is hozniuk kell. „Rengeteg olyan fotó van, amely Nagyvárad kulturális életéhez kötődik, amely lehet országos szinten kevésbé tart érdeklődésre számot, de közben van olyan értékes és színes anyag, hogy mindenképpen megéri, Budapesten is tároljuk ezeket az elérhetőségeket, amelyek az Ady múzeumban vannak” – hangsúlyozta Hegyi Katalin. Mint hozzátette, most az a fontos, hogy az ő szisztémáik szerint tavaly rendbetett kéziratokat címbe írják. „Az adatbázis itt marad az Ady-emlékmúzeumnak és e múzeum gyűjteményének a feldolgozottsága színvonalas, mai kornak megfelelő lesz. Jövőre is jönnünk kell. Akkor egy könyvtáros kollegával együtt szeretnénk a folyóiratokat és a könyveket is szakszerűen számba venni. Az itteni leltárkönyvben minden rendben van. Csak az évek és a szisztémák során rendbe kell tenni azt” – fogalmazott Hegyi Katalin.
Fontosnak tartja, hogy munkájuk eredménye mind a jelen és mind jövő kornak is egy jól áttekinthető digitális rendszer lesz, mindazoknak, akik majd eljönnek ide kutatni, nevekre, témákra, korszakokra, városokra.
Az Ady-múzeum az adatgyűjtés idejére nem zárt be, a szokásos órarend szerint – kedden, csütörtökön és szombaton 10–15 óra között, szerdán, pénteken és vasárnap 10–14 óra, illetve 16–18 óra között – tart nyitva, és a budapesti muzeológusok, akik még július 16-án is itt lesznek, készségesen elbeszélgetnek minden érdeklődő látogatóval.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)

21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Novemberben kezdődik Erdély legnagyobb könyves seregszemléje
November 12-én veszi kezdetét Marosvásárhely egyik legrégebbi, folyamatosan megszervezett kulturális rendezvénysorozata, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ és a vasarhely.ro által szervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Az immár 21. alkalommal sorra kerülő összművészeti seregszemle ez esztendőben négynapnyi hosszúságúra bővült, november 15-ig, vasárnap délig tart. A vásárnak ez esztendőben is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ad otthont, így az idei rendezvénysorozattal kapcsolatos első sajtótájékoztatót is értelemszerűen ott tartották szerda délelőtt a szervezők.
A jelenlévőket Káli Király István főszervező fogadta, aki elmondta: a vásár szimbólumát ugyan megőrizték, de annak mottója ez évben megváltozott: "Kapu a lélekhez".
– Vásár kiállítók, kereskedők nélkül nem lehetséges. Több mint száz meghívót küldtünk el hazai magyar és román, illetve magyarországi kiadóknak, eddig 32 visszajelzés érkezett. Ez a tavalyi résztvevők 75 százalékát teszi ki, de reméljük, hogy a szerda éjjel záruló részvételi határidőig még többen visszajeleznek. Az idei vásár szellemi védnöke a magyarországi Petőfi Irodalmi Múzeum, amely a maga teljességében jelenik meg, igyekszünk minél jobb kiállítófelületet biztosítani nekik, ahol bemutathatják a magyar irodalom ereklyéit. A vásár szellemiségére ezentúl is jellemző a vásárhelyi írók, költők emlékének őrzése és felelevenítése, ezért az egyik beszélgetősarkot Székely Jánosról, a másikat Jánosházy Györgyről nevezzük el. A vásár csütörtöktől szombatig délelőtt 10 órától este 8 óráig, vasárnap délelőtt 10 órától délután 2 óráig tart nyitva.
Szepessy Előd hozzátette: a gazdag kiadói jelenlét mellett idén is nagy hangsúlyt fektettek a kulturális programok sokszínűségére, amelyekre a legkisebbektől az idősekig mindenkit szeretettel várnak.
– Lesznek nagyméretű eseményeink és kisebb rendezvényeink egyaránt. Előbbiek közé tartozik Halász Judit tudomásunk szerint első erdélyi, Csiribiri című gyerekkoncertje, amelyre a vásár keretében kerül sor november 14-én, szombaton 11 és 17 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. További kiemelt fontosságú eseményünk a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Léna című, többszörös díjnyertes előadása Tompa Gábor rendezésében, amelynek mellékszereplőjeként Viola Gábor UNITER-díjat nyert. Az előadásra a nyitónapon, november 12-én, csütörtökön 19 órakor kerül sor, ugyancsak a színház nagytermében. Ami a kisebb, de nem kevésbé fontos eseményeinket illeti, megemlíteném a magyar írók estjét, amelyen meghívottként részt vesz Györe Balázs, Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond, moderál majd Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, valamint az erélyi szépirodalmi lapok főszerkesztőinek estjét, amelyen a Látó, a Helikon, az Irodalmi Jelen, a Korunk, a Székelyföld és a Várad folyóiratok munkatársai vesznek részt. De lesz felolvasószínházunk és Jánosházy-emlékestünk is, mindkettő ifj. Király István rendezésében, továbbá a vásár ideje alatt jelenik meg a Mentor Könyvek gondozásában az a kötet, amelynek kéziratát halála előtt adta át Káli Király Istvánnak Jánosházy György. További újdonság, hogy idén nem záró-, hanem nyitógálát szervezünk, a belépős rendezvényeinkre (Halász Judit koncertje, a kolozsvári színház előadása) jegyeket október 10-től lehet vásárolni.
A várható gyerekprogramokkal kapcsolatosan Makkai Kinga megjegyezte, idén is számos gyerekfoglalkozást szerveznek tipegőkorúaktól kisiskolásokig. – A tavaly meghirdetett olvasójáték nagy sikernek örvendett, több mint száz csapat jelentkezett rá, így ezt az idén is megszervezzük, vasárnapig lehet rá jelentkezni. Délelőttönként a gyerekekkel foglalkozunk, délutánonként, illetve szombaton és vasárnap délelőtt pedig családos programot szervezünk a színház egyes számú próbatermében, a könyvvásár Gyerekszigetén.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila szerint természetes a könyvvásár támogatása, az együttműködés.
– Felelősséget érzünk a soron következő generáció iránt. Örvendek annak, hogy a régóta előkészített Kolozsvár–Marosvásárhely színházi tengelyen a könyves szakma képviselői elérték a továbblépést, és vendégül láthatjuk a Leonce és Léna című előadást. Ebből is látszik, milyen szépen kiegészítjük egymást. A Halász Judit-koncertre érkező gyerekek is minden bizonnyal kellemes emlékekkel távoznak majd a színházból, ahova a későbbiekben – reményeink szerint – szívesen visszatérnek majd – mondta Gáspárik Attila, majd a sajtótájékoztató végén a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár reklámfilmjét tekinthették meg a jelenlévők.
A rendezvénysorozattal kapcsolatos további információk a www.vasarhely.ro/konyvvasar, valamint awww.facebook.com/konyvvasar című honlapokon szerezhetők, az eseményre a későbbiekben visszatérünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Várják a kiadók jelentkezését a vásárhelyi könyvvásárra
Erdély legnagyobb könyves szemléjére, a november 12–15. között megrendezésre kerülő 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra számos romániai magyar, román és magyarországi kiadót és könyvforgalmazót hívtak meg a szervezők – számolt be a szerdai sajtótájékoztatón Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke.
Az idei vásár mottója: „Kapu a lélekhez". „A könyv lélekmentő, hiszen valamennyi könyvben benne van a szerző lelke, és benne lesz az olvasó lelke is" – fogalmazott Káli Király István, összefoglalva a könyves rendezvénysorozat lényegét. A seregszemlének, ahogy eddig is, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ad otthont, ahol a vásár mellett könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, dedikálások, irodalmi estek, koncertek, színházi előadások, valamint sok-sok gyerekprogram várja az érdeklődőket.
Eddig 32 visszajelzés érkezett a szétküldött meghívókra, ez mintegy 75 százaléka a tavalyinak, de az utolsó pillanatig várják a szervezők a jelentkezőket – hangzott el a sajtótájékoztatón. Az idei vásár szellemi védnöke a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, amely megismerteti a vásárhelyi közönséggel tevékenységét: külön standon lesz jelen az intézmény, ahol saját kiadványait forgalmazza majd.
A város neves íróinak emlékét is ápolják a könyvvásár szervezői. Az idén a vásár idejére berendezett két beszélgetősarkot Székely Jánosról, illetve az ez év februárjában elhunyt Jánosházy Györgyről nevezik el, utóbbi emléke előtt tisztelegve egy emlékestet is szerveznek, ahol bemutatják a Mentor Könyvek Kiadónál megjelenő kötetet is, amelynek kéziratát halála előtt négy nappal adta le Jánosházy.
Halász Judit először Erdélyben
A könyvbemutatók és író-olvasó találkozókon kívül ezúttal is számos kulturális rendezvény várja a látogatókat – ismertette Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője, a könyvvásár társszervezője.
A legnagyobb esemény Halász Judit Csiribiri című előadása lesz. A nagy népszerűségnek örvendő énekes még nem lépett színpadra Erdélyben – magyarázta Szepessy. A koncert elsősorban gyerekeknek szól, de természetesen a felnőttek érdeklődésére is számítanak. A két marosvásárhelyi koncert mellett Kolozsváron is szerveztek egy fellépést Halász Juditnak.
A Magyar írók estjén Györe Balázs, valamint az erdélyi származású Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond találkozik az olvasókkal a Kultúrpalota kistermében, ahol Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese beszélget velük. A Főszerkesztők estjén az erdélyi szépirodalmi lapok, a Látó, Helikon, Irodalmi Jelen, Korunk, Székelyföld és Várad főszerkesztői jelenlétében kerül sor kerekasztal-beszélgetésre.
A gyerekeket is bevonják
A gyerekekről ez alkalommal sem feledkeznek meg a szervezők, sőt egyre nagyobb figyelmet fordítanak rájuk – mondta Makkai Kinga, a gyerekprogramok felelőse, aki visszaemlékezett, hogy a tavaly meghirdetett vetélkedőre közel száz csapat jelentkezett, ami azt jelenti, hogy 300 gyerek olvasta el a kijelölt könyveket. Idén is meghirdették a versenyt, amelyre most vasárnapig jelentkezhetnek a csapatok. A szervezők a programok összeállításakor a legkisebbekre, a totyogókra is gondoltak, de azokra is, akik már olvasnak, akik már fogyasztói az írott kultúrának.
A színház mint vásártér
Természetes, hogy egyik kulturális intézmény segíti egy másik kulturális intézmény rendezvényét – hangsúlyozta Gáspárik Attila, a helyszínt biztosító Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, aki hálás is a szervezőknek, hiszen, mint mondta, azok a gyerekek, akik eljönnek egy-egy rendezvényre, koncertre ez alkalommal, biztos, hogy máskor is ellátogatnak a színházba, tudni fogják, hogy „ez egy jó hely".
A színházigazgató ugyanakkor kiemelte: Marosvásárhelynek szüksége lenne egy kiállítócsarnokra az „igazi nagy vásárok" lebonyolítására. Színházi programok is színesítik a könyvvásárt: a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Léna című, Tompa Gábor rendezte produkciójával vendégszerepel a rendezvény idején, Garaczi László Ovibrader című darabját pedig felolvasószínház keretében láthatják a nézők a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

A Goga-örökösök tulajdonába kerül a csucsai Boncza-kastély
A román legfelsőbb bíróság jogerős ítéletben érvénytelenítette csütörtökön azokat az iratokat, amelyekkel az egykori tulajdonos a román államnak adományozta a csucsai Boncza-kastélyt, Ady Endre és felesége, Boncza Berta egykori otthonát – közölte honlapján a bíróság.
A Kolozsvártól 70 kilométerre nyugatra, az E60-as európai út mellett álló kastélyt Octavian Goga román költő és egykori miniszterelnök vásárolta meg 1920-ban az Ady-versekben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertától. Goga halála után a költő özvegye, Veturia Goga rendezett be Goga-múzeumot és Ady-kiállítást a telken álló épületekben. A birtokot az özvegy 1966-ban a román államnak adományozta azzal a feltétellel, hogy élete végéig ott maradhasson. Az özvegy 41 évvel élte túl férjét, 1979-ben halt meg 96 éves korában.
A birtok az 1989-es romániai rendszerváltozás után a múzeumot fenntartó Kolozs megyei önkormányzat tulajdonába került. A Goga családnak nem voltak gyermekei, oldalági örökösök indítottak pert 2005-ben az adománylevél érvénytelenítésére. Ebben a perben született a legfelsőbb bíróság végleges ítélete.
Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzat alelnöke az MTI-nek elmondta, várják a jogerős ítélet indoklását, hogy az alapján dönthessenek a továbbiakról. Az RMDSZ-es politikus hozzátette, ha el is veszti a birtok tulajdonjogát az önkormányzat, a törvény értelmében az új tulajdonosnak tíz évig meg kell őriznie az épület jelenlegi rendeltetését. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az önkormányzat tárgyalásokat kezd az örökösökkel a birtok megvásárlásáról.
Az egykori Boncza-birtok ma többnyire a Goga-család emlékeit őrzi. A kastélyt az 1920-as években Octavian Goga a dél-romániai udvarházakra jellemző brancovenesc stílusban építtette át, a telekre egy szilágysági faluban lebontott 16. századi ortodox fatemplomot is felépítettek, és a dombon épült meg az a mauzóleum, melybe Octavian Gogát, és Veturia Gogát temették el.
Ady Endre és felesége 1915 és 1917 között lakott időszakosan a birtokon álló egyik épületben. Az Ady-házban 1967-ben nyílt meg az első Ady Endre-kiállítás. Az emlékkiállítást 2014 márciusában újította fel a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum. Az avatóünnepségen Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere azt a vágyát is megemlítette, hogy a csucsai múzeum és az Ady-emlékkiállítás fontos állomás legyen a Budapest és Kolozsvár közötti úton, „a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán”.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Rokon lelkek vallomásai
Áprily Lajos és Reményik Sándor leveleskönyvének olvasása közben
A kolozsvári Polis Könyvkiadó és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum jelentette meg 2014 tavaszán Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezésének impozáns kiadását, a Rokon lelkek álmodója című, közel hatszáz oldalas kötetet.
Liktor Katalin, a kiadvány sajtó alá rendezője írja bevezető tanulmányában:
„Reményik Sándor és Áprily Lajos barátságának története és ennek elsődleges forrásai (az egymáshoz írott leveleik és verseik) mély, őszinte hűségről és szeretetről adnak hírt, ez a kapcsolat örök értékként és példaként szolgálhat az utókor számára. Tanulhatunk tőlük: együttérzést, tiszteletet, egymás iránti türelmet, hitet és példásan tiszta, testvéri szeretetet.”
A 381 hosszabb-rövidebb levél és a gazdag jegyzetanyag olvasása közben arra is figyeltem, hogy miként jelenik meg bennük Áprily Lajos első munkahelyének, Nagyenyed mindennapjainak a képe, Áprily és Reményik barátsága, a két költő lelkialkata.
Nagyenyedről Áprily 45 levelet küldött barátjának, az elsőt 1920. március 3-án, személyes megismerkedésük előtt írta, az utolsót 1926. május 3-án. Ezekre lelkiismeretesen, pontosan válaszolt Reményik Kolozsvárról vagy kezeléseinek, üdüléseinek színhelyeiről. A két költő közti erős lelki kapcsolat, az egymás iránti bizalom, őszinteség minden levélből kitűnik.
Reményik levele Áprilynak: „Milyen otthon vagyok én Tenálad a Te lelked, a Te költészeted világában, azt csak én tudom, meg az Isten, aki hallotta, hányszor tettem fel magamnak szinte ugyanezen szavakkal a kérdést: Vajon hogy vannak, mit csinálnak most, éppen most azok a drága, gyönyörű vidékek, ahol régen, boldogabb időkben jártam? És nem írtam le soha ezt a mondatot és Te most leírtad. Köszönöm. Valami csodálatos ajándékot kaptam ezzel...valami különösen egészíted ki Te az én lelki élményeimet! Azt tudod jól, hogy mekkora természetimádat, milyen síró, örök »havasi nosztalgia« van bennem is, merem állítani, ugyanakkora, mint benned. És az én tragikumom, hogy ennek a motívumait sem bírom belevinni költészetembe úgy, ahogy szeretném...Én csak írok a fenyvesről. Te beszélteted magát a fenyvest, megérzékelteted úgy, hogy többé nem Te szólasz, hanem az, aminek lelket adtál. Erre a festői objektivitásra vágyom én valami lehetetlen vággyal.” (1921.)
Szabadság (Kolozsvár)

Megnyitotta kapuit Erdély legnagyobb könyves szemléje
Kedvenc idézetüket írták fel a diákok, illetve a látogatók egy cetlire és ragasztották ki a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejáratánál felszerelt panelekre, „verskaput” alkotva ezáltal. A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár csütörtök reggel megnyitotta kapuit.
Sok-sok középiskolás diák, marosvásárhelyi könyvbarát, irodalom iránti érdeklődő, az írott kultúra szerelmesei töltötték meg a Nemzeti Színház kétszintes előcsarnokát. Kint a téren Szabó Árpád, a Maros megyei önkormányzat alelnöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, valamint Gulyás Gabriella, a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum alelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. A két helyi elöljáró az anyanyelv fontosságáról beszélt, a négy napos rendezvény jelentőségét méltatta. A könyvvásár szervezői 2012-től fontos személyiségeket, a kulturális élet kimagasló egyéniségeit kérték fel, hogy legyenek a könyves esemény szellemi védnökei.
A Látó és a Székelyföld szerkesztőit követően az idén a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta e szerepet. Ahogy annak alelnöke fogalmazott, Erdély legnagyobb könyves szemléjén fontos a bemutatkozás, amely kitűnő alkalom a találkozásra, ismerkedésre, a tevékenységük és a kiadványaik népszerűsítésére is.
A könyvvásár ideje alatt a könyvkiadók és könyvkereskedők 10-20 százalékos árleszállítással forgalmazzák kiadványaikat, ami még vonzóbbá teszi a vásárt azok számára, akik a decemberben következő ünnepekre, ajándékozásra gondolnak. Fiatal szülők kisgyerekeiknek, kamaszgyerekeiknek is keresgélnek, nézelődnek, ott, ahol a családban hagyománya van az olvasásnak, már a kisgyerekeknek is vannak kedvenceik, meg tudják fogalmazni, hogy milyen könyvre vágynak.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Verskapun át a 21. marosvásárhelyi könyvszigetre
Négynaposra bővült a szemle
Ady-, József Attila-, Lászlóffy Aladár-, Zelk Zoltán-sorok, Cicero-, Paulo Coelho-, Cassandra Cler-idézetek, a Színház teret betöltő klasszikus zene és megannyi, tömött sorokban gyülekező és egyre újabb csoportokban érkező diák – így lehetne villanásokban rögzíteni a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megnyitója előtti fél órát.
Az idén négynaposra nőtt könyvünnep szervezői jelképes verskapu állítására hívták a fiatalokat, és szavuk meghallgatásra talált, több iskolából, többek között a Bolyai líceumból és a Pedagógiai Líceumból is jó pár osztály részt kívánt venni a rangos eseményen. A Nemzeti Színház előtt várakozó nagyobb diákok óriásköre mellett a megnyitó előtti percekben feltűntek a Művészeti Líceumból érkező legkisebbek is. – Könyvek, hol vagytok? – kiáltotta izgatottan egy előkészítő osztályos fiúcska, és aki hallotta a kérdést, az bizonyára újra hinni kezdett az írott szó, az olvasás jövőjében.
A megnyitó elején Barabási Tivadar színművész tolmácsolásában Kosztolányi, Márai, Babits, Petőfi, Szilágyi Domokos üzent az egybegyűlteknek. Ezt követően a rendezvénysorozat főtámogatói közé tartozó Maros Megyei Tanács alelnöke, Szabó Árpád tartott ünnepi beszédet. Szabó Árpád elmondta, hogy a megyei tanács idén több mint 230 kulturális rendezvényt támogatott pályázatok révén, a nagyobb kaliberű fesztiválokon pedig partnerként vett részt. A továbbiakban az alelnök a kultúra jelképévé és megőrzőjévé vált könyv jelentőségéről szólt.
Peti András, a 21. könyvvásár létrejöttét szintén főtámogatóként segítő Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal alpolgármestere Markó Béla Kő és könyv című verséből idézett – "a követ, mint a papírt, éppen/ úgy hajtja félre most az Úr,/ divatjamúlt, mert könyvet olvas,/ és ráadásul magyarul,…" –, majd örömét fejezte ki, hogy az idei könyvünnep egybeesik azzal, hogy november 13-át a magyar nyelv ünnepnapjává nyilvánították.
– Mindenki anyanyelvén tudja a leggazdagabban kifejezni magát, anyanyelvünkön álmodunk, udvarolunk és sajátítunk el idegen nyelveket – hangsúlyozta az alpolgármester, aztán jó felfedezéseket kívánt a könyves világban elmerülni készülőknek.
A továbbiakban Gulyás Gabriella, az idei könyvvásár szellemi védnökségére felkért budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum operatív igazgatója szólt a jelenlevőkhöz.
– Nagy megtiszteltetésnek éreztük a felkérést, hogy szellemi védnökei legyünk Erdély legnagyobb könyves szemléjének. Marosvásárhelyen, egy olyan helyen, ahol a napi kapcsolattartás lehetetlen, kivételes öröm számunkra, hogy munkánkat megismerhetik és a távolból figyelemmel kísérhetik – mondta Gulyás Gabriella, majd az 1954-ben alapított múzeum történetét, céljait és megvalósításait ismertette.
Jövőre kibővítenék a helyszínt
A rendezvényt köszöntők között szólalt fel Claudiu Maior alpolgármester is, majd Gáspárik Attila, a könyvvásárnak évről évre otthont adó Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója osztotta meg gondolatait a jelenlevőkkel. Gáspárik kissé borúlátó beszédében azt üzente, hogy a könyvvásár tulajdonképpen csak a találkozásokról és beszélgetésekről szól, a megnézett, megvásárolt könyvek ugyanis polcokra kerülnek, és ott is maradnak, mert aki olvasni, tájékozódni kíván, többnyire internetes forrásokhoz fordul.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója ezzel ellentétben arra hívta fel a figyelmet, hogy a könyv érintését, a nyomdából frissen kikerült termék illatát semmi nem pótolja. Aki nem hiszi, nézze meg a nagy európai, frankfurti, göteborgi vásárokat – tette hozzá a múzeumigazgató, majd azt is elárulta, hogy jövőre a színház épülete előtt felállítandó nagy, fűtött sátorral szeretnék kibővíteni a szemle helyszínét.
Több tízezer könyv, száznál több program…
A Romániai Magyar Könyves Céh negyedik alkalommal szervezte a könyvünnepet a Marosvásárhelyi Kulturális Központtal közösen. A Kulturális Központ nevében Szepessy Előd elnök üdvözölte a megnyitó publikumát.
– Úgy gondolom, az idei vásárra is sikerült kellőképpen felkészülni. Több mint 80 kiadó, 40-nél több stand, több tízezer könyv és száznál több program várja ezekben a napokban a közönséget. A célunk változatlanul az, hogy a könyvek révén erre a négy napra a város Erdély kulturális fővárosává váljon – mondta Szepessy Előd, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy az évek múlásával egyre fiatalodik a könyvvásár, ezt bizonyítja az is, hogy az olvasást népszerűsítő vetélkedőre 98 csapat, több mint 300 diák jelentkezett. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke a vásár partnereivé vált pedagógusoknak is köszönetet mondott, végül, az előtte felszólalókhoz hasonlóan egy idézettel, Esterházy Péter gondolataival zárta beszédét: "Változik az idő, változunk benne mi, a mű pedig végtelen. Akár egy élőlény: kimeríthetetlen".
A beszédek sorát Káli Király István, a könyvünnep főszervezője, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója zárta. Káli Király István Claudiu Maior üzenetét tolmácsolta, miszerint a városi tanácsnak szándékában áll az elkövetkezőkben egy napot a magyar és a román könyv napjává nyilvánítani, majd egy Babits-üzenettel – "Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell, / hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember; / mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – / így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember" (Ritmus a könyvről) – nyitotta meg a kaput az írott szó szépségét szomjazó embertömeg előtt.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Verssorok között, könyvek felé Marosvásárhelyen
Cetlikre írták kedvenc idézetüket a beszervezett diákok, illetve a látogatók, majd kiragasztották ezeket a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejáratánál felszerelt pannókra, közös „verskaput” építve a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár bejáratánál. A rangos seregszemle csütörtök reggel megnyitotta a „verskapuját”.
Rengeteg középiskolás diák és marosvásárhelyi könyvbarát töltötte meg a teátrum kétszintes előcsarnokát a könyvvásár délelőtt 10 órai hivatalos megnyitója után. A színház előtti téren Szabó Árpád, a Maros megyei önkormányzat alelnöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, valamint Gulyás Gabriella, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) alelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. A két helyi elöljáró az anyanyelv jelentőségéről beszélt, a négynapos rendezvény fontosságát méltatta.
Szellemi védnök a PIM
A könyvvásár szervezői 2012-től fontos személyiségeket, a kulturális élet kimagasló egyéniségeit kérték fel, hogy legyenek a könyves esemény szellemi védnökei. A Látó és a Székelyföld folyóirat szerkesztői után idén a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta e szerepet. Ahogy az intézmény alelnöke, Gulyás Gabriella fogalmazott, fontosnak tartották, hogy bemutatkozzanak Erdély legnagyobb könyves szemléjén, amely ugyanakkor kitűnő alkalom a találkozásra, ismerkedésre, a tevékenységük és a kiadványaik népszerűsítésére is.
Gulyás Gabriella a megnyitón ismertette az általa képviselt intézmény történetét, elmondta, hogy 1954-es megalakulásuk óta a magyar irodalom letéteményesei, az Országos Széchenyi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia mellett a legjelentősebb intézmény, amelynek célja a magyar irodalmi örökség gyűjtése, feldolgozása, bemutatása, népszerűsítése, a kulturális identitás erősítése, a magyar irodalom világirodalmi besorolásának támogatása.
Könyv Mikulásra és karácsonyra
A kissé hosszúra nyúlt megnyitót követően bent, a színház előcsarnokában nyüzsgött a tömeg, a standok előtt fiatalok és idősebbek egyaránt nézelődtek, lapozgattak, számolgatták, hogy mi az, amit megvennének, illetve mire futja a pénztárcából.
„Nagyszerű alkalom a mikulási és a karácsonyi ajándékok beszerzésére, hiszen itt szinte valamennyi kiadó kedvezményes áron kínálja a könyveit” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak egy vásárló. A könyvvásáron a könyvkiadók és könyvkereskedők 10–20 százalékos árkedvezménnyel forgalmazzák kiadványaikat, ami még vonzóbbá teszi a vásárt azok számára, akik a decemberi ünnepekre, ajándékozásra gondolnak. Sok fiatal szülő is megfordul a rendezvényen, akik kis- és kamasz gyerekeiknek keresgélnek olvasnivalót.
Írók testközelben
A vásár megnyitójával szinte egy időben a dedikálások is elkezdődtek. A kiadók standjai előtti asztaloknál várakoztak a szerzők, akik frissen megjelent kötetükbe írtak pár kedves szót az érdeklődőknek, és el is beszélgettek az olvasókkal. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők standjánál Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond dedikált, a Lector Kiadó standjánál Nagy Attila, a PONT kiadó előtt Kádár Annamária és Szávai Ilona.
A könyvbemutatók sora a déli óráktól kezdődött a Székely János Teremben és a Jánosházy Györgyről elnevezett teremben. Sorra mutatkozott be legújabb kiadványaival a PONT, a Love 2 Translate, az Erdélyi Gondolat, a Koinónia és a L’Harmattan Könyvkiadó.
A Kultúrpalota kistermében a Magyar írók estje rendezvényen Györe Balázzsal, Krusovszky Dénessel, valamint az Erdélyből Budapestre települt Papp Sándor Zsigmonddal és Tompa Andreával az est házigazdája, Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese beszélgetett. A könyvvásár pénteken, szombaton és vasárnap délelőtt 11 órakor nyitja kapuit és várja látogatóit gazdag kínálatával.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Programdömping könyvek között
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár az eddigiektől eltérően csak vasárnap délután zárta be kapuit, így a közönség egy nappal tovább válogathatott a széles kínálatból a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában.
A könyvbarátokat a négy nap alatt közel száz rendezvény várta, köztük dedikálások és könyvbemutatók, de színházi előadások és koncert is, a programok pedig sok embert vonzottak.
A csütörtöki nyitónapon a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Léna című produkciója vonzotta a legtöbb embert a színházba, a nagyterem zsúfolásig megtelt. Szintén nagyon sokan voltak kíváncsiak Halász Judit Csiribiri című előadására. Az elsősorban gyermekeknek szánt koncert is telt ház előtt zajlott, sokan a lépcsőn és a színpad szélén is ültek a szombat délelőtti és délutáni koncerten egyaránt.
Halász Judit dalait szinte mindenki ismeri, a Micimackót vagy a Boldog születésnapot című szerzeményt a közönség apraja-nagyja együtt harsogta az énekessel. Az egyórás produkció során a gyerekekkel is kapcsolatot alakított ki az előadóművész, rövid kis versikékre, dalocskákra tanította őket.
Az idei könyvvásár szellemi patrónusa a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum volt, amely saját standdal vett részt a négynapos könyvünnepen, két kiállítást is hozott magával, illetve számos kiadványt. Péntek délután a színház kistermében mutatták be a múzeum által megjelentetett Az ellopott tragédia című Rejtő Jenő-emlékkötetet.
A könyvről a szerkesztő, Thuróczy Gergely beszélt. A kiadvány a sokoldalú írót, filmírót, lapszerkesztőt, bulvárújságírót, a teljes életpályát, Rejtő szerelmi életét, ifjúságát, valamint tragédiáját próbálja az olvasónak bemutatni. Az 500 oldalas kötet első része egy 150 oldalas kismonográfiát tartalmaz, a második részben jobbára kiadatlan Rejtő-szövegeket találni, a harmadik rész pedig írókollégák Rejtőről szóló tanulmányait teszi közzé.
Sok minden kiderült Rejtő Jenőről, például az, hogy soha nem fizetett kézirattal az éttermekben és kávéházakban, ahogyan azt az egyik mítosz állítja, minthogy az sem igaz, hogy a francia idegenlégió tagja lett volna. Munkaszolgálatra hívták be a második világháború idején, haláláról senki nem tudott hírt adni, testét nem temették el, hivatalosan eltűntnek nyilvánították.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

A Petőfi Irodalmi Múzeum védnöki szerepben
Beszélgetés Gulyás Gabriella főigazgató-helyettessel
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár rangja, súlya szellemi védnökein is lemérhető. A szervezők az idén a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) kérték fel erre a jelentős szerepre. A nagy múltú, tekintélyes intézmény életében is újdonság ez a felkérés, aminek készségesen eleget is tett. Ezzel a gondolattal indítottuk a beszélgetést Gulyás Gabriella főigazgató-helyettessel, aki mindvégig jelen volt a könyvünnep eseményein.
– Irodalmi múzeumként mi eddig tényleg egyetlen könyvvásár védnöki szerepébe se kerültünk, saját standdal viszont gyakran jelentkeztünk hasonló rendezvényeken. Nagy megtiszteltetés, hogy erre most felkértek. Az utóbbi időben alaposan beindultak a munkakapcsolataink az erdélyi területtel, de Marosvásárhelyről még nem volt ilyen megkeresés, ezért is készültem nagy izgalommal a fesztiválra. Védnökként bemutatkozni egy ilyen rangos könyves eseményen valóban különleges, örömteli lehetőség. Elvárásaimban nem csalódtam, nagyon meghittnek, barátságosnak, bensőségesnek találtam a légkört, színvonalasnak a programot. Rendkívül jól érzem magam, és az, hogy ilyen rengeteg gyereket látok itt, egyenesen példaértékű.
– Nemegyszer tapasztaltam Budapesten, hogy önöket, a Petőfi Irodalmi Múzeumot is számos gyerek, kis- és nagyobb diák is felkeresi. Persze sok a felnőtt látogatójuk is. Számomra a PIM tevékenységeinek egyik legrokonszenvesebb, legvonzóbb jellemzője az interaktivitás, a megnövekedett mobilitás. Ezért sem lepett meg, hogy a székhelyüktől ilyen távol zajló rendezvény támogatását felvállalták.
– A nyolcvanas évektől Európa-szerte nagy változások történtek a múzeumi világban. Most már nincs úgy, mint korábban, hogy a múzeumok olimposzi magasságban fenn ülnek valahol, és lenéznek a földön járó látogatókra. Három fronton harcolunk. Versenyben vagyunk az emberek kevés szabadidejéért a színházzal, mozival, állatkerttel és sok egyéb szórakoztató, közönségvonzó tényezővel. Más megközelítésben úgy is mondhatnám, hogy a múzeumok is beléptek a kulturális businessvilágba, muszáj olyan programokat szerveznünk, amelyekkel magunkhoz tudjuk vonzani a közönséget. Ez olyan szempontból is kihívás, hogy állami fenntartású intézmény vagyunk, s számadatokkal is igazolnunk kell, hogy valóban mind mélyebb társadalmi beágyazottsággal rendelkezünk, kiérdemeljük az anyagi ráfordítást. Ezt a célt szolgálja az eddiginél nagyobb nyitottság. Harmadsorban azzal is szembe kell néznünk, hogy a szakmában évek óta belső vita zajlik, kell-e a múzeumoknak változni, vagy maradjunk meg annál a tradicionális szemléletnél, miszerint a múzeum az más. Én abszolút a demokratizálódás mellett vagyok, abban hiszek, hogy a tárgyak önmagukért nem beszélnek, hanem nekünk kell a közönséggel közösen beszélnünk a tárgyakról. Ezt úgy nevezem, hogy új gyűjteményezés. Annak nincs sok értelme, hogy eleve a múzeum döntse el valamelyik szellemi dologról, hogy az érték-e vagy sem. Annak van értelme, hogy a múzeum kimegy az életbe, felkeres egy lokális közösséget, ott egyenrangú félként átbeszélik, hogy az a közösség mit tart értéknek, felhívja rá a figyelmet, platformként szolgál arra, hogy saját kulturális örökségüket megélhessék. Én egy nagyon demokratikus múzeumban gondolkodom.
– A PIM megnevezésében az IRODALMI jelző meghatározó. Programjaikban mégis mintha egyre erőteljesebbenjelentkezne az összművészeti jelleg. Azt hiszem, hogy az ilyenfajta nyitásnak is a közönség a nyertese.
– A rendezvényeink sokfélék. Ha a múzeumunk alaptevékenységét nézem, a gyűjtés, megőrzés, kutatás és bemutatás egyik nagy területe a kiállítás. Nagy kérdés, hogy az irodalmi muzeológia, az irodalmi kiállítás mit mutathat be. Irodalmat, koncepciót, társadalmi véleményt arról, hogy mi az irodalom, nem nagyon lehet bemutatni. Nekünk a felkínált irodalomnak az értelmezését kell adnunk. És értelmezni legjobban úgy tudunk, ha a maga kontextusában egy olyan világot teremtünk köréje, amely a társművészetek szoros használatát is feltételezi. Nemcsak a múzeumi tárgyat, hanem a hozzá illő művészeti világot is megjelenítjük a kiállításon. Nagyon fontos tehát, hogy adott témában a kurátornak jól átgondolt, koherens értelmezése legyen arról a világról, amit megidézünk. A jövő évben például egy nagy tematikus kiállításunk lesz az evésről, hogy így, egyszerűen fogalmazzak. Ebbe persze A-tól Z-ig számtalan dolog belefér. Az éhezés is, meg még nagyon sok minden. Tehát a tematikát is értelmezzük egy adott pillanatban.
– Önök nem csak védnökséget vállaltak. Érdekes, látványos standot is berendeztek az emeleten. Látszik, hogy értelemre és érzelemre is hatni akartak a könyvvásáron. A nyitónapon akár Fülig Jimmyvel vagy Piszkos Freddel is találkozhattunk. Rejtőt idézték fel élvezetesen.
– Próbáltunk egy kicsit a kiadói tevékenységünkre is fókuszálni, elvégre mégiscsak könyvfesztiválra jöttünk. Nyilván a kiadói tevékenységünk is nagyon sokat változott. Szívem szerint 1876-ra mennék vissza az időben, a Petőfi Társaság alapítására, majd 1909-re, a Petőfi Ház alapítására, hiszen az 1954-ben létrejött Petőfi Irodalmi Múzeum a két intézmény irodalmi anyagát örökölte meg, benne a teljes Petőfi-hagyatékkal, Jókai-hagyatékkal, később hozzánk került az Ady-, a József Attila- hagyaték stb. Abban az őskorban mi bibliográfiákat adtunk ki, repertóriumokat, vagyis elsősorban az irodalomtörténeti alapkutatást segítettük. Ma ez már nem így van, ma a gyűjteményünkre és a kiállításainkra fókuszálunk. Ehhez kapcsolódó kiadványainkkal jelentkezünk a könyvpiacon. A Rejtő is ilyen. Két Rejtő- kiállításunk is volt, az utóbbi éppen most fejeződött be egy kávéházban. Azt lebontottuk, és elhoztuk ide, az előző kiállítás óta folyó kutatás eredménye pedig megjelent könyv alakban, és a kiállítással együtt a könyvet is be tudjuk mutatni itt, Marosvásárhelyen.
– Érdekes címe van: Az ellopott tragédia. Rejtő Jenő-emlékkötet.
– Igen, Rejtőnél minden elveszett, az ő tragikus sorsa, tragédiája is tekinthető ellopott tragédiának. Tulajdonképpen a szerző tőle kölcsönözte a címet.
– A másik kötetük az I. világháborúhoz kötődik.
– Igen, az egy nagy kiállításunk tükre, 2014- ben nyílt és 2016 januárjában zárul majd Pesten. Ha valaki addig arra jár, érdemes megnéznie. Nagyon gazdag kiállítás. Írók az első világháborúban. Sokféle beállítottságúak voltak, pacifistáktól a harcosan antimilitáns, vagy először lelkesedő, majd kiábrándult csoportig. Hattermes kiállításról beszélünk, ahol rögtön az elején a látogató választhat: a hátországban marad – vagy a frontra megy. Az íróink közül nagyon sokan az érettségi után azonnal a fronton találták magukat. Ezt a nagy anyagot egy kétéves kutatás előzte meg, öt fiatal muzeológus és Varga Katalin, a kézirattár vezetője folytatta, a kutatásnak az eredménye három kötet lesz, az elsőt most jelentettük meg. Ennek a kötetnek is érdekes a címe: "…az irodalmat úgyis megette a fene". Magyar írók első világháborús naplói. A nagyobb naplókat választottuk ki, öt szerző került bele a kötetbe. Ezt a tematikus kötetet több más kiadvány is támogatja majd.
– Lokálpatriótaként merül fel bennem a kérdés: a könyvvásári védnökségen túl a mostani kapcsolatfelvételnek lesz-e a továbbiakban valamilyen vásárhelyi hozadéka?
– Én csak remélni tudom, hogy múzeumunk és Vásárhely szellemi élete közelebb kerül egymáshoz. Igazából mindkét félen múlik, hogy mennyire van igény az együttműködésre. A könyves kapcsolatnak bizonyára lesz folytatása, Király Istvánnal a szervezés során jól együtt tudtunk működni, beszélgettünk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával, Gáspárik Attilával is, aki kutatott már a kézirattárunkban az itteni színház megalakulásával kapcsolatosan, és még szeretne a későbbiekben is dolgozni ott. Különben is úgy érzem, hogy a színház közel áll a könyvvásárhoz olyan értelemben is, hogy egy előadás megtekintése olyan egyszeri alkalom az ember számára, mint amikor bemegy egy kiállításra, és pillanatnyi érzelmi, hangulati állapota határozza meg, mihez tud jobban kapcsolódni, mit indítanak el benne a látottak, hallottak. Találkozom a Maros Megyei Múzeum igazgatójával, Soós Zoltánnal is, aki körbevezet a város fontosabb helyein, és szerintem arról is fogunk beszélni, hogy milyen további együttműködési lehetőségek adódnak. Most csak három területet említettem, de nyitottak vagyunk minden hasznos közös munkára, szeretnénk, ha a mostani szerencsés találkozásnak lenne folytatása. Kevés szabadidőm volt ezekben a napokban, a könyvfesztivál nagyon magához kötött, de egy kicsit belekóstolhattam a város hangulatába, ízeibe, benézhettem a megújuló várba, ha elkészül, rendkívül szép látványt nyújt majd. A református temetőben is sétáltam valamennyit, gyönyörű sírokat és sírfeliratokat láttam, számomra ez is fontos. A Teleki Tékát is meglátogattuk. Ma még igyekszünk felfedezni a helybeli múzeumi világot. De még többször vissza kell térnem ide, mert én lassú felfedező vagyok, szeretek ráérősen nézelődni, így ismerni meg a várost és vendégszerető világát.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)