Magyar Kulturális Intézet Kolozsváron?
A magyar kulturális politika két fontos intézményének a vezetője, L. Simon László fideszes országgyűlési képviselő, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, 2011. októberétől a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, valamint Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója látogatott Kolozsvárra. Hatos Pál csütörtök délutáni kijelentése szerint indokolt lenne Magyar Kulturális Intézet nyitása Erdély fővárosában, Kolozsváron.
A két meghívott L. Simon László Személyes történelem című esszékötetének bemutatójára, és az azt követő kötetlen esti beszélgetésre érkezett a Bulgakov irodalmi kávévázba. A hallgatóság részéről elhangzott kérdésre, miszerint mikor lesz Kolozsváron is magyar kulturális intézet, Hatos Pál elmondta: Kolozsváron, Erdély fővárosában is létre kellene hozni egy kulturális intézetet a létező bukaresti és a sepsiszentgyörgyi központok mellett, de ehhez a román fél pozitív hozzáállása is szükséges. Magyarország nyitott minden ilyen jellegű kezdeményezésre – tette hozzá a Balassi Intézet főigazgatója. Az Erdélyi Magyar Néppárt örvendetesnek tartja és üdvözli a magyar kulturális kormányzat álláspontját és ezúton fordul Kelemen Hunorhoz, hogy a romániai Kulturális és Örökségvédelmi minisztérium vezetőjeként indítsa el ezt az erdélyi magyar kulturális élet szempontjából fontos lépést, amely ugyanakkor pozitívan befolyásolja a román-magyar kapcsolatokat is. A leendő kulturális intézet egyedi értéket képviselne, ugyanakkor az alkalom is kedvező: a magyar intézet létrehozása pozitívan befolyásolná a kincses város esélyeit az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséhez. Az Erdélyi Magyar Néppárt bizakodással várja a román kulturális tárca és személyesen Kelemen Hunor miniszter helyzetteremtő válaszát.
A könyvbemutató előtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) küldöttsége – Sándor Krisztina ügyvezető elnök, Mátis Jenő gazdasági alelnök, Csigi Levente, Kolozs megyei elnök, Szabó Lilla, közép-erdélyi ügyvezető, valamint Sánta Levente, a Kolozsvári Magyar Napok fesztiváligazgatója – találkozott a vendégekkel a szervezet közép-erdélyi regionális irodájában. A Nemzeti Kulturális Alap és a Balassi Intézet elöljárói az általuk vezetett intézmények pályázati lehetőségeiről, a strukturális változásokról, valamint az újonnan alakult szakmai kuratóriumokról tájékoztatták az EMNT képviselőit, akik viszont bemutatták a szervezet országos jelentőségű kulturális rendezvényeit és jövőbeni terveit.
Erdély.ma

Kolozsvári magyar intézetet akarnak
„Indokolt lenne magyar kulturális intézet nyitása Kolozsváron, de ehhez szükség van a romániai kulturális minisztérium együttműködésére is” – hangzott el L. Simon László író-politikus, a magyar Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága, valamint a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, Személyes történelem című esszékötetének bemutatóját követő csütörtök esti beszélgetésen.
L. Simon László a kolozsvári Bulgakov kávéházban szervezett eseményen úgy nyilatkozott: a Kárpát-medencében Kolozsvárnak kell az egyik első helyszínnek lennie, ahol új magyar kulturális intézet nyílik. Hozzátette: véleménye szerint többek között Pekingben is fontos lenne létrehozni az intézetet. L. Simon László beszélgetőtársa, Hatos Pál történész, a Balassi Intézet főigazgatója megerősítette: van igény a bővítésre, a zágrábi és a belgrádi magyar kulturális intézet létrehozása folyamatban van, illetve Kínával is tárgyalnak.
Mint mondta: a bukaresti és a sepsiszentgyörgyi központok mellett Kolozsváron is létre kell hozni egy hasonló intézményt. Az eseményen részt vett Szilágy Mátyás kolozsvári magyar főkonzul is, aki elmondta: a kolozsvári magyar kulturális intézet régi terv, amelynek több szempontból is létjogosultsága van. A főkonzul kifejtette: nemcsak a magyar–magyar viszonylatban lenne haszna az intézetnek, hanem a románság felé is közvetíteni tudná a magyar kultúrát, ugyanis a bukaresti intézet csak a szűk román értelmiségi elitet szolgálja ki.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ezzel kapcsolatban a hétvégén közleményt adott ki, amelyben üdvözli a magyar kormány álláspontját, illetve egyúttal Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi minisztert kérik arra, hogy indítsa el az intézmény létrehozásához szükséges folyamatot. „A leendő kulturális intézet egyedi értéket képviselne, ugyanakkor az alkalom is kedvező: a magyar intézet létrehozása pozitívan befolyásolná a kincses város esélyeit az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésében” – indokolja a közlemény az EMNP kérését.
A kultúra mint eszköz
Hatos Pál a csütörtök esti beszélgetésen elmondta: a kultúrpolitika a kultúrát eszközként használja. Mint részletezte, a Balassi Intézet feladata a magyarság jó hírének fenntartása. „A magyar kulturális örökség, identitás pozitív viszonyainak végiggondolása az intézet filozófiája” – jelentette ki Hatos. Mint kifejtette: Németországban vagy az Egyesült Államokban a magyar kultúra bemutatását nem lehet Trianonnal kezdeni. Hozzáfűzte: ha a nagy nemzeteket nem érdekli a magyarság, akkor Közép-Európát, az itteni viszonyokat kell nekik bemutatni.
L. Simon László ugyanakkor arról számolt be, hogy 2 milliárd forinttal növelték a Nemzeti Kulturális Alap forrásait, így több mint 11 milliárd forint lesz év végéig az intézmény költségvetése, a pénz nagy részét pedig a kulturális intézmények viszik el. „Az, hogy én lettem az elnök, garancia arra, hogy erdélyi írók még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA támogatásaira” – válaszolta a hallgatóságból érkező kérdésre L. Simon László.
Aki szereti a magyar kultúrát, minimum gyanús
A kulturális politikáról szóló eszmecserét megelőzően L. Simon László Személyes történelem című esszékötetét mutatta be Király Zoltán kolozsvári író. A szerző a Mire való a magyar kultúra című esszéjét olvasta fel a hallgatóságnak. Mint részletezte, a könyvben szereplő esszék mind 2004. december 5. után születtek, olyan írásokról van szó, amelyekből egyfajta identitáskeresés köszön viszsza. Korábbi kritikákra reagálva a szerző elmondta: nincs abban semmi feudalista nosztalgia, ha valaki leírja, hogy mi hiányzik neki a régmúltból. „Nincs ellentét a konzervatív és progresszív fogalmak közt, speciális betegség Magyarországon, hogy ha valaki szereti a magyar kultúrát, az minimum gyanús” – fűzte hozzá L. Simon László.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Valaki hajt a forgalommal szemben”
Mire jó a magyar kultúra címmel került sor arra a múlt heti rendezvényre, amelynek vendégei – L. Simon László író, magyarországi fideszes országgyűlési képviselő, a magyar parlament kulturális- és sajtóbizottságának elnöke, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke és Hatos Pál történész, a Balassi Intézet főigazgatója – „történelemről, kultúráról, borról és politikáról” beszélgettek a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéházban. Az est moderátora Lakatos Mihály, a Sepsiszentgyörgyön működő, Magyar Kulturális és Koordinációs Központ igazgatója volt. L. Simon László Személyes történelem című esszékötetét Király Zoltán költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezetője mutatta be.
A kötet bemutatása előtt Király Zoltán arra kérte a szerzőt, hogy olvassa fel a Mire jó a magyar kultúra című írását, majd ezt követően méltatásában – Valaki hajt a forgalommal szemben címmel – kifejtette: az egykori „avantgárd költő, borász és parlamenti képviselő, képzőművész és tanár, néhai civil harcos és szervező az X-faktorizált magyar trenddel, az »ahol élek az a hazám« világpolgár szindrómával” hajt szembe, s közben olyanokról ír, „mint haza és hazaszeretet, barátság, libává változott dédapa és nagyanyák, szülőföld, szőlő és bor, nemzet, és a városi ember gyomrát felfordító, törköllyel bőven öntözött disznóvágás”. Mindeközben pedig a szerzőt „hol vígan zsidózzák, mert megnézett, sőt, horribile dictu, végigült egy Alföldi Róbert-előadást a Nemzetiben, más fórumokon meg médiadiktátor-fasisztaként emlegetik a magyar országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága elnökeként”. Az esszékötetet olvasva kezdjük nem érteni a diskurzust, fejtette ki Király Zoltán, ugyanis a szerző – a forgalommal szembehajtva, „pozitív jövőképet ábrázol, teszi mindezt a múlt tanulságaiból táplálkozva. Az író-politikus L. Simon megengedi magának és olvasóinak, amit gyakorló Kárpát-medencei magyar politikus nem, mégpedig azt, hogy nem akar meggyőzni igazmondása felől. Újra mondom tehát, valaki jó irányban hajt a forgalommal szemben”, fejezte be méltatását Király.
A moderátor kérdésére, hogy hogyan állt össze a 2011-ben megjelent könyv, L. Simon László kifejtette: körülbelül kétkötetnyi írása hever kiadatlanul, ebbe a mostaniba kifejezetten azokat az írásokat válogatta össze, amelyek valamilyen identitáskeresést vagy identitásproblémát tükröznek vissza. Hozzáfűzte: úgy tűnik, nemsokára megjelennek majd a képzőművészeti tárgyú esszéi. Az országgyűlési képviselő elmondta: „Nagyon sok hülyeséget csináltam életemben, a politikai riválisaim most keresik és kutatják, és szeretik a régi verseimet is előszedni, azokból idézgetni, amelyekre azt mondhatják, hogy értelmetlen zagyvaság”. Hozzáfűzte azonban: soha semmiért nem szégyellte igazán magát, a hülyeségeiért sem, de 2004. december 5-én, és azután egy jó darabig nagyon szégyellte magát. Úgy érzi, talán ezért is kezdte el írni azokat az esszéket, amelyek bekerültek a kötetbe. „Nem képverseket készítettem már, meg nem obszcén verseket írtam, amelyekkel most utólag támadnak – nem voltak obszcének azok a versek, csak vannak benne olyan szövegek, amelyeket nem értenek a művelt vagy a félművelt olvasók –, és teljesen más irányba haladt az érdeklődésem irodalmi szempontból is. Hát ennek a lenyomatai ezek az írások”.
Lakatos Mihály felvetésére, hogy személy szerint jó ideig úgy érezte, minthogyha szégyen lenne a szülőföldről, a hazafiságról beszélni, de mintha ez a trend mostanság kezdene megfordulni, L. Simon válaszában kifejtette: „Egyáltalán nem látszik megfordulni ez a trend, csak most mi kormányzunk, és ez egy kicsit más színt ad a dolgoknak, különben ugyanannyian fenik a késüket, és ugyanannyian gondolják ezeket, mint eddig”. A képviselő úgy vélte továbbá, hogy „óriási bajban vagyunk, mert ez a nemzet egyáltalán nem tud dolgok mellé úgy fölállni, mint ahogy a lengyelek képesek például. Vannak közös ügyek, értékek, amelyeket senki nem kérdőjelez meg náluk, a kommunista ugyanúgy büszke rá, mint a kereszténydemokrata. A magyarnak pedig az a speciális betegsége, hogy mindig mindent tagadni akar”. Az, amit Lakatos Mihály trendként érzékel, „csak és kizárólag a mi pillanatnyi politikai előretörésünknek köszönhető jelenség. Ahhoz, hogy ebben változás legyen, arra van szükség, hogy legalább három évtizedig konzervatív politika irányítsa Magyarországot, és hogy okos ösztöndíjprogramokkal, megfelelő felsőoktatás-politikával, remek kultúratámogatással – ezek most mind hiányoznak – segítsük hozzá az utánunk jövő nemzedékek sorát ahhoz, hogy ne szégyelljék azt, hogy magyarok, hogy olyan értékekhez ragaszkodnak, amelyeknek a vállalása ma ciki.”
Milyen elképzelések léteznek a magyar kultúrpolitika terén, tette fel a kérdést a moderátor, tekintve, hogy L. Simon László három hónappal ezelőtt vette át a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) irányítását, ezen kívül pedig ő a parlament kulturális bizottságának az elnöke. Az író-politikus kifejtette: Minőség a kultúrában címmel két évvel a választások előtt dolgozták ki azt a kultúrpolitikai koncepciót, amellyel – egyebek mellett – a Fidesz-KDNP kétharmados többséggel megnyerte a választást. Ez a koncepció – amelyet egyébként nem sokan olvastak el, mondta, de letölthető pdf-formátumban –, most is vállalható. Amikor feladatként megkapta az NKA irányítását, hogy tegye rendbe a kultúra legközvetlenebb finanszírozását, másfél hónap alatt a 17 kuratóriumot lecsökkentették kilencre, a 152 kurátor helyett 72 végzi a munkát, mindemellett pedig körülbelül 2 milliárd forinttal növelték a forrásaikat, ami óriási mozgásteret jelent a jelenlegi, igen szűkös gazdasági helyzetben, fűzte hozzá. „Az, hogy én lettem az NKA elnöke, garancia arra, hogy a határon túli magyar művészek, írók, a határon túli magyar kulturális élet szereplői még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA-nál”, hangsúlyozta a politikus.
Ezt követően a moderátor Hatos Pált, a Balassi Intézet főigazgatóját (2010 augusztusában vette át az intézet vezetését) arra kérte, beszéljen az elképzelésekről, stratégiai célkitűzésekről. A főigazgató úgy vélte, mindenütt a világon csökken a kultúrafinanszírozás, és sok helyütt csak az a lényeges, ami eladható. „2010-ben úgy határoztuk meg, az intézet célja eljuttatni a nemzetek közösségébe a magyarság jó hírnevét. Ez nagyon patetikus mondat, de szándékos. Mi magyarok igenis nagyon érzékenyek vagyunk arra, hogy hogyan vélekednek rólunk a nagyvilágban. Paradox módon, nem teszünk meg mindent azért, hogy meghalljuk a híreket. Az idegennyelv-tudásunk az utolsó előtti az Európai Unióban – az utolsó Nagy-Britannia, de ők ezt valahogy megengedhetik maguknak. Tehát a jó hírnév nekünk nagyon fontos, és mivel nincsen kőolajunk, leginkább a kulturális teljesítményben van az erőnk. Mi azért elég régóta hozunk létre kulturális teljesítményt, régi kultúra vagyunk, ezt nem árt nem elfeledni. A Balassi Intézet feladata tehát, hogy a magyarság jó hírnevét ne terjessze, hanem fenntartsa, működtesse”, magyarázta Hatos Pál. Hozzátette: ha azonban vendégségbe megyünk, akkor alkalmazkodni kell, „tehát, ha Németországba, Franciaországba, az Egyesült Államokba visszük a kultúránkat, történelmünket, nem kezdhetjük rögtön a trianoni katasztrófával. Nem azért, mert a magyar nemzet nem szenvedett volna annyit, hanem azért, mert igenis azt kell bemutatnunk, hogy ezer év írott kultúra áll mögöttünk, nem kell rögtön panaszkodni, és nem kell az áldozati szerepet hangsúlyozni. Ezért a Balassi Intézetnek a filozófiája a magyar kulturális örökségnek vagy általában véve a magyar identitásnak pozitív viszonyulási pontok mentén történő végiggondolása”. Mint mondta, 19 magyar kulturális intézet van a világon, a magyar kulturális diplomácia egyik feladata pedig még mindig az: kimenni külföldre, ahogy kimentek Apáczaiék, Misztótfalusiék okosodni, és onnan hazahozni valamit. Persze ennek megvan a veszélye, hogy sokan kint is maradnak, és ott gazdagítják az illető országokat mindazzal, amit tanultak, „de ettől függetlenül nem adhatjuk fel”. Véleménye szerint a Balassi Intézet hivatása nem az, hogy kirakatként megmutassa magát egy estére, nem bemutatni, hanem teremteni kell. Felhívta a figyelmet arra, hogy „ha a nagy nemzeteket önmagában nem érdekli a magyarok világa, akkor be kell mutatni Közép-Európa világát, és be kell mutatni azt a fajta Közép-Európát, amelyben Kolozsvár az egyik középpont, vagy Eperjes, Budapest, Prága, és mindig azt kell mutatni, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz”.
A beszélgetés eme részénél Király Zoltán felvetette: látnak-e a meghívottak esélyt arra, hogy Kolozsváron is nyíljon magyar kulturális központ. Hatos Pál elmondta: az említett 19 intézetből 16 Európában működik – ebből kettő Románia területén, Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön. Európán kívül New Yorkban, Kairóban és Delhiben létezik magyar kulturális központ. „Van igény a bővítésre, nagyon jó lenne, ha lehetne intézeteket nyitni Zágrábban, Belgrádban, ezek előkészület alatt is vannak, de létezik egy miniszterelnöki megállapodás Kína és Magyarország között is. A munka tehát zajlik, kicsit azonban közbeszólt a világgazdasági válság. Ám az is feladat, hogy fenntartsuk azt, ami megvan. Akkor jó, ha élettel tudjuk ezeket megtölteni. Ez ugyanúgy vonatkozik a bukaresti magyar intézetre is, ahol nemrégen változás történt, de ennek csupán az volt az oka, hogy azt gondoltuk, intenzívebb életet kell oda varázsolni, ugyanis ezek épületek, de épületekből hellyé kell lenniük”. A főigazgató úgy vélte, a magyar kulturális diplomácia, a magyar kulturális export – nem a politika jóvoltából, hanem az igen erős és folyamatos kortárs magyar kultúratermelés miatt – továbbra is élénk, erőteljes és számontartott. „Persze nem kerülöm meg a kérdést, de kénytelen vagyok egy diplomáciailag értelmezhető választ adni, mégpedig azt, hogy egy kulturális intézethez két szereplő kell: az egyik fél az Románia, és Romániában a kulturális tárca. Tehát, ha a román kulturális tárca, illetve az azt képviselő miniszter, úgy döntenek, hogy Kolozsváron legyen ilyen intézet, akkor mi teljesen nyitottak vagyunk. De attól is boldogok vagyunk, hogy Erdélyben megszülethetett egy. Természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy nagyon sok fontos szellemi központ van Erdélyben, de kincses Kolozsvár mégiscsak Erdély fővárosa”.
A témához L. Simon László hozzáfűzte: ő politikus, neki nem kell annyira árnyaltan fogalmazni, ennek megfelelően tehát azt gondolja: „Magyarországnak nagyon jó lenne, ha Kolozsváron lenne kulturális központja, lenne bázisa. A kulturális intézetek a magyar államnak az intézményei. Pekingben is erről tárgyaltunk, mert ma Magyarország számára minden szempontból fontosak a kínai–magyar kulturális és gazdasági kapcsolatok erősítése. De hogyha nemzetstratégiai célokat fogalmazunk meg, akkor valóban fontos, hogy Kolozsváron legyen a magyar államnak, a konzulátuson túl, kulturális intézményi formában is egy erőteljes alapja, ezért mindent meg kell tenni. Szerintem a romániai magyar politikai erőknek ez óriási felelősségük, hogy emellé állnak-e, ezt a maguk országában kezdeményezik-e, a maguk kormányzati pozícióit fölhasználva erősítik-e”, hangsúlyozta a politikus.
A beszélgetés végén lehetőség nyílt kérdések felvetésére a közönség részéről is. Mindenki egyenlő eséllyel pályázhat-e, és kizárólag szakmai szempontból hoznak-e döntést a pályázatok elbírálásakor, kérdeztem L. Simon Lászlótól, mivel a beszélgetés alatt hangsúlyozta, hogy személye „garancia arra, hogy a határon túli magyar művészek, írók, a határon túli magyar kulturális élet szereplői még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA-nál”. „Nem is értem a kérdését”, hangzott a válasz. „Elfogadhatatlan, hogy egy olyan szerv, amely a magyar állam legnagyobb kulturális mecenatúra szerve, amely több mint 11 milliárd forintos költségvetési összeggel gazdálkodik; amely 2012-ben több mint ötmilliárd forintot fog szétosztani a magyar kulturális szereplők között, és még további többmilliárd forintos tartalékkal rendelkezik; amelynek a 72 fős kuratóriumi testületét ötven százalékban a szakmai szervezetek delegálták, a szakma kiválóságai közül, ötven százalékban pedig, az ő javaslataikat figyelembe véve, a miniszter; amely kuratóriumokban a magyar tudományos és szellemi élet kiválóságai ülnek, hogy ne szakmai alapon döntenének, hogy ne lenne esélyegyenlőség. Nem is értem tehát a kérdést”, fogalmazott válaszában L. Simon László.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

A nemzetpolitikai prioritások újragondolása
Az elmúlt hetek magyar nemzetpolitikai szempontból két fontos témát hoztak nyilvánosságra: a romániai népszámlálási adatok első etnikai bontását, illetve a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a magyar kormány illetékesei között kialakuló konfliktust. Jelen írásnak nem célja, hogy ezen utóbbi esemény körül kialakult politikai vitában állást foglaljon, inkább a diskurzus más irányokban való megnyitásának lehetőségeit keresi.
Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a szöveg geneziséhez és gondolati sémájának kikristályosodásához nem az egyik vagy másik kérdéskörhöz fűzött vélemények sora, hanem éppen a két esemény véletlenszerű együttmegjelenése szolgáltatott alapot. Más szóval, jelen írás nem a csángótámogatás körül kialakult jelenlegi pénzügyi problémákról, illetve a magyar kormány ez irányú lépéseiről fog szólni, hanem a kérdésből kiindulva a jelen támogatási és nemzetpolitikai célkitűzések népszámlálási adatok tükrében való átvizsgálását szeretné elérni.
A csángótámogatás helye a romániai magyar támogatáspolitikában
A támogatáspolitikával kapcsolatosan kevés adattal rendelkezünk, jelen írásban a kettő kapcsolatát a nyilvánosságra került 2010-es támogatási adatokból, illetve az általános trendekből próbálhatjuk meg rekonstruálni. A csángótámogatási rendszer szempontjából az ügy egyszerűbb, hiszen az MCSMSZ volt eddig a felelős a főbb kulturális rendezvények szervezéséért, illetve a moldvai csángó oktatási program menedzseléséért is. A szervezet honlapján megjelenő pénzügyi beszámoló alapján a 2010-es évben a szövetség körülbelül 150 millió forintból gazdálkodott, amelynek mintegy felét adta a magyar állam különböző forrásokból. Emellett fontos megemlíteni, hogy 2000-es létrejötte óta a támogatásra elkülönített keret folyamatosan növekedett, a magyar kormány „politikai színezetétől” függetlenül. Romániába a csángóprogramok támogatásán kívül a magyar állam kulturális és oktatási céllal több forrásból is juttat pénzt. Az egyik legfontosabb ezek közül az oktatás-nevelési támogatás, amely 2010-ben körülbelül 2,4 milliárd forintot jelentett, ami 121 ezer, magyar nyelven tanuló, 18 évnél fiatalabb diák évi 20 ezer forintos támogatását fedte.
Az oktatás-nevelési támogatás 2011-re elérte a 3 milliárd forintot, hiszen a jelenlegi magyar kormány az óvodai oktatásban részt vevő gyerekek számára is megnyitotta forrásait. Emellett normatív támogatásban részesül a Sapientia EMTE is, amelynek költségvetése 2010-ben 1,5 milliárd forint volt. Az egyetem 2001-es megalakulása óta hasonló, de emelkedő évi támogatásban részesült, 2011-ben elérve a 2 milliárd forintot. Ebből kivétel a 2006-os esztendő, amely a nagyobb infrastrukturális beruházások éve volt. A nyilvánosság számára is elérhető kulturális és oktatási támogatások a Szülőföld Alap Irodán keresztül kerültek kiosztásra. A Szülőföld Alap az Illyés Közalapítvány jogutódja, amely 2011-től az Apáczai Közalapítványhoz hasonlóan beolvadt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-be. Az intézmény 2010-es beszámolója alapján a Romániába érkező pályázati támogatások értéke 694,3 millió forint volt. Ezenfelül léteztek soron kívüli támogatások is, illetve az Apáczai Közalapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzeti Civil Alap is juttatott a határon túlra támogatást, azonban ezekről vagy nem rendelkezünk nyilvános adatokkal, vagy a támogatás az előzőkhöz képest elenyésző.
A csángóprogramok támogatása a Romániába érkező támogatások közötti helyének és súlyának megállapításához néhány pontosítás szükséges. Egyrészt érdemi módon a csángóprogramok támogatását kizárólag a Szülőföld Alap által nyújtott támogatásokkal lehet összehasonlítani, hiszen a szórványban működő szervezetek és intézmények rajta keresztül tudtak támogatáshoz jutni. Másrészt a Szülőföld Alap kuratóriumai rendelkeztek külön a szórványokat megcélzó programkiírásokkal (2010-ben ez körülbelül 59,4 millió forint volt). Harmadrészt fontos tisztázni, hogy mind az erdélyi szórványban működő szervezetek, intézmények, mind pedig a csángó szövetség részt vehetnek a Szülőföld Alap más kiírásaiban is, illetve 2010-től körvonalazódott egy külön szórványprogram beindításának lehetősége is. Negyedrészt világos, hogy a magyar állam által nyújtott csángótámogatás összege nagyobb, mint az erdélyi szórványvidékek számára elkülönített források összesen.
Népszámlálási adatok és a szórványkérdés
A népszámlálásról napvilágot látott előzetes adatok elemzésére több szerző is vállalkozott, ennek megismétlése értelmetlen lenne, azonban a szórványrégiók adatainak rövid ismertetése jelen írás szempontjából mindenképpen fontos, hiszen ezek egységesen katasztrofális eredményeket mutatnak. Hunyad és Temes megyében több mint 30, Arad, Fehér, Máramaros és Szeben megyében pedig több mint 20 százalékkal csökkent a magyarok száma. Ezzel szemben Bákó megyében körülbelül 1,3 százalékkal nőtt csak a magukat magyarnak vallók száma, a csángók számáról pedig még nincs adat. A fentiekből két következtetést vonhatunk le. Egyrészt az erdélyi szórványmegyék esetében a magyarok fogyása drasztikusabb, mint ahogy a demográfiai szakértők megjósolták, egyben előrevetítve nemcsak a szórványtámogatás szükségességét, hanem az eddigi célirányos támogatások hiányának visszafordíthatatlan következményeit is.
A MAGYARSÁG LÉTSZÁMÁNAK ALAKULÁSA A SZÓRVÁNYMEGYÉKBEN
FORRÁS: INS
Megye 2011-es népszámlálás összesen román magyar % összesen 2002-es népszámlálás román magyar % csökkenés %
Arad 409 072 343 163 37 067 9,06% 461 791 379 451 49 291 10,67% 12 224 24,80%
Bakó 583 588 561 034 4373 0,75% 706 623 688 719 4317 0,61% -56* -1,30%
Beszterce-Naszód 277 861 249 925 14 773 5,32% 311 657 281 273 18 349 5,89% 3576 19,49%
Fehér 327 224 294 335 15 870 4,85% 382 747 346 059 20 684 5,40% 4814 23,27%
Hunyad 396 253 369 782 16 219 4,09% 485 712 450 302 25 388 5,23% 9169 36,12%
Máramaros 461 290 360 018 34 781 7,54% 51 0110 418 405 46 300 9,08% 11 519 24,88%
Szeben 375 992 340 836 10 893 2,90% 421 724 382 061 15 344 3,64% 4451 29,01%
Temes 649 777 555 752 35 294 5,43% 677926 565 639 50 556 7,46% 15 262 30,19%
* Bakó megyében a magukat magyarnak vallók száma növekedett.
Másrészt a Bákó megyei számadatok talán elmaradnak a vártnál, megkérdőjelezve az elmúlt évek oktatási és programtámogatásainak befolyását. Ezzel semmi esetre sem az oktatási program minőségét kritizálom, sem az MCSMSZ hozzáértését vitatom, hanem azt a kérdést feszegetem, hogyan és miért kezeli a magyar kormány a csángókérdést a szórványkérdésből általánosan kiemelve.
Csángókérdés és szimbolikus nemzetpolitika
Habár nem vagyok a csángókérdés különösebb szakértője, elfogadom azt a szakirodalmában elterjedt állítást, mely szerint a csángók kimaradtak a modern magyar nemzetépítésből, hiszen a reformkor előtt vándoroltak a már akkor a magyar befolyáson kívülinek számító területekre. Ezt több adat is bizonyítja, de leginkább az, hogy a csángók által beszélt magyar nyelv nem teljesen azonos az általunk is beszélt, standard köznyelvvel. Az identitásuk szempontjából pedig a katolikusságuk legalább olyan fontos, mint maga az anyanyelv, hiszen az egyház kiemelten fontos szerepet játszik a közösségek életében. Ugyanakkor érdekes módon a csángókat sokáig a román állam nemzetiesítő politikája is elkerülte, inkább valamiféle prenacionális, sajátos vallási, nyelvi és etnikai identitás segítségével határozva meg magukat. Ez nem jelenti, hogy a csángók érintetlenül gyakorolhatják/gyakorolhatták nyelvüket és vallásukat az elmúlt évszázadokban, hiszen magyar nyelvű iskoláik nincsenek, egyházi szempontból pedig a iaşi-i/jászvásári katolikus püspökséghez tartoznak, amely eddig teljes mértékben elzárkózott a magyar nyelvű vallási szertartások felvállalásától.
A román asszimilációs politika ellenére a kilencvenes évek végén a magyarul tudó katolikusok száma a régióban kb. 60 ezerre tehető, azonban a 2002-es népszámláláson Bákó megyében mindössze pár ezren vallották magukat magyarnak vagy magyar anyanyelvűnek és csupán pár százan csángónak. A római katolikusok száma a megyében 100 ezer fölött volt. Nem véletlen tehát, hogy a csángó falvak, a csángó identitás az elmúlt 50 évben a magyar néprajztudomány és antropológia egyik fő érdeklődési körébe tartozott, de a Csángóföld fontos célpontot jelentett a magyar nyelvet oktatni vágyó és a magyar kultúra megtartásáért küzdő önkéntesek számára is. Az anyaország felől pedig – a Székelyföld megítéléséhez hasonlóan – a Csángóföld esetében létezik egy romantikus nemzetideál, mely szerint az egy olyan hely, ahol a magyar nyelv még tiszta, modern kori intézményesülés előtti formájában megtalálható, és olyan emberek lakják, akik az idegen elnyomás ellenére képesek voltak saját identitásukat megtartani, képesek voltak megmaradni. Továbbá sok esetben ezeket a közösségeket a magyar nemzet elveszett – „elcsángált” – bárányainak is tekintik, akiket vissza kell terelni a magyar nemzet keretei közé. A fentieket figyelembe véve nem meglepő az az elkötelezettség, amellyel a magyar kormány és az erre a célra létrejövő magyarországi és erdélyi civil szervezetek (pl. a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány) a kérdéshez viszonyulnak, morális és pénzügyi szempontból egyaránt.
A csángókérdésnek, mint nemzetpolitikai célkitűzésnek, van egy további vetülete, amely szimbolikus szempontból nagyobb fontossággal ruházza fel, mint bármelyik másik szórványvidéket. A magyar nyelvoktatás fellendítését célzó támogatások nacionalizmuselméleti szempontból mindenképpen a magyar nemzetépítés részét képezik, hiszen egy olyan csoport nemzetbe való integrálását igyekszik megvalósítani, amely nemcsak hogy kimaradt a modern magyar nemzet kikristályosodásának folyamatából, hanem egy másik, a konkurens román nemzetépítési próbálkozások célkeresztjében áll. Emellett nem mellékes szempont az sem, hogy a csángó közösségek nem a tradicionálisan magyarok által lakott területen élnek, hanem a magyar befolyás szempontjából „idegen” vidéken. Tehát a csángók két egymásnak feszülő nemzetépítési és nemzeterősítési projekt célcsoportját képezik, azonban nem ebben különböznek a Románia más területein élő magyaroktól, hanem abban, hogy ők nem az úgynevezett Nagy-Magyarországhoz tartozó területen élnek, és ennek következtében nem voltak soha részei még a kulturális értelemben vett magyar nemzetnek sem.
Továbbá a nemzetbe való sikeres integrálásuk szimbolikus szempontból is fontos lehet, hiszen ez a román asszimilációs politika ellenében valósulna meg. Vagyis: a magyar nemzetépítési projekt tehát egy olyan területen próbál felülkerekedni, amely soha nem tartozott magyar nemzetállami fennhatóság alá. Más szóval, a csángókérdés a magyar nemzeti presztízs és közép-kelet-európai szerep egyik szimbolikus terepe.
Programokat a szórványközösségeknek
Visszakanyarodva a népszámlálási adatokhoz és a nemzetpolitikához, két előzetes megjegyzés megtétele szükséges. Egyrészt nem kérdés, hogy a magyar nemzetpolitika jelentős szimbolikus vetülettel is rendelkezik. Ennek alapja az, hogy a magyar nemzethez tartozó személyek a magyar kultúra hordozóiként nemcsak Magyarország határain belül élnek, hanem azon kívül is, és a magyar állam mind a határain belül, mind pedig a határain kívül felelősséget vállal a bárhol élő magyarok identitásának szabad gyakorlásáért. Azonban amikor ehhez a felismeréshez stratégiákat, törvényeket és költségvetési tételeket rendelünk, akkor a kérdésről közpolitikai és pragmatikus keretek között is beszélhetünk. Másrészt a csángó magyar oktatási program része a magyar nemzetpolitikának, illetve a csángók magyar oktatáshoz való joga nem megkérdőjelezhető, ám ugyanakkor a nemzetpolitika pragmatikus keretek közötti tárgyalása szempontjából súlya legalábbis vitatható.
A népszámlálási adatok megmutatták, hogy az erdélyi magyar közösség fennmaradása több régióban kritikus, hiszen azokon a területeken, ahol a magyarság szórványnak számított, az elmúlt kilenc év alatt több mint egy negyedével csökkent a számuk, és ez a folyamat csak gyorsulni fog, sőt mi több, nem kizárt, hogy egyes területeken a csángókéhoz hasonló szituációba is kerülhetnek. Nemzetpolitikai szempontból a szórvány kérdése évek óta napirenden van, 2008 óta több ízben intézményesült, 2011 óta pedig külön stratégiával rendelkezik, viszont külön támogatási alapot számára még nem különítettek el. Habár a Szülőföld Alap kiírásaiban létezett a szórványvidékek számára külön keret, ez elmaradt a magyar kormány részéről a csángóknak juttatott támogatások nagyságától.
Ebből a szempontból a nemzetpolitikai prioritások felállításánál több dilemma is megfogalmazódik. Egyrészt kiemelten fontossá válik a szórványközösségeket megcélzó konkrét oktatási, kulturális és kutatási programok bevezetése. Másrészt elkerülhetetlen az elköltött határon túli támogatások eredményességének és hatásfokának vizsgálata és – ezzel párhuzamosan – a közösség szempontjából megfogalmazott prioritások lajstromozása. A kettő együtt alapul szolgálhat a rendelkezésre álló támogatási források nem csupán szimbolikus politikai prioritások mentén való elosztására és a romániai magyar közösség megmaradását jobban elősegítő, kiegyensúlyozott újratervezésére.
Toró Tibor
A szerző kolozsvári szociológus, politológus
(Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport)
Krónika (Kolozsvár)

Téka-tábor: hadüzenet a tévézésnek
Épülőben az új oktatási központ Szamosújváron
A szamosújvári Téka Alapítvány művelődési és oktatási központjában 13. alkalommal szervezték meg a nyári Honismereti és Anyanyelvi Tábort mezőségi szórványmagyar falvakból származó gyerekek számára. Változatos programok, kikapcsolódás, játszva tanulás – így foglalható össze röviden az egyhetes együttlét lényege. Mindeközben – ha nem is rohamléptekkel – épül az új Kemény Zsigmond Oktatási Központ is. Az erdélyi szórványoktatás egyik mérföldkövének számít a Balázs-Bécsi Attila tanár által megálmodott, és 1993-ban létrehozott Téka Alapítvány. A Téka-ház, amely többek között a Szórvány Művelődési Központnak és a Mezőségi Szórványkollégiumnak is helyet biztosít, a programok – és ezzel együtt a gyerekek – gyarapodásával kezdi túlnőni a mostani lehetőségeket, ezért 2009. október 9-én egy új oktatási központ alapkőletételére került sor Szamosújváron. A magyar kormány évente 45 millió forinttal támogatja a munkálatokat, a beígért román támogatást erre az évre a Ponta-kormány visszavonta – tudtuk meg az alapítvány elnökétől. Másrészt Balázs-Bécsi Attila megelégedéssel beszél a terv társadalmi támogatottságáról, hiszen az alapítványnak közel 3 millió forint értékben sikerült téglajegyet eladnia. Sürgősségi támogatást a Communitas Alapítvány is nyújtott, ebből különböző számlákat fizettek ki a munkavállalóknak. Az épület alapjának 80 százaléka már elkészült, a hétből négy modulon pedig a falazást is elkezdték. Az alapkő letételekor az építkezés befejezésének határidejét 2014-re határozták meg, ám a tények ismeretében az alapítvány elnöke nem bocsátkozik jóslatokba: „Abban reménykedem, hogy összeül egy vegyes – magyar-román – oktatási bizottság, amelynek napirendjére a kollégium ügye is felkerül, és határozottabb támogatást kapunk mindkét fél részéről” – bizakodik Balázs-Bécsi Attila. 650 férőhelyes épületről van szó, ahol bölcsődés kisgyerekektől érettségiző diákokig fogadják majd a fiatalokat. Ezzel nem szűnnek meg a mezőségi szórvány elemi iskolái, hiszen Szamosújváron, a Kemény Zsigmond Oktatási Központban ötödiktől folytathatják tanulmányaikat a fiatalok.
Játszva tanuljunk anyanyelvünkön!
Látogatásunkkor mintegy félszáz gyerek fogyasztotta jóízűen reggelijét a Téka udvarán, türelmetlenül várva az aznapi programokat. Az egyhetes Honismereti és Anyanyelvi Tábort a Téka Művelődési Alapítvány szervezi, és a Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdetektől fogva. A nyári tábor vezetője Egri Hajnal, aki arról számolt be lapunknak, hogy az egyhetes együttlét remek alkalmat nyújt arra, hogy azok a diákok, akik Szamosújváron kívánnak ötödiktől iskolába járni – és a Téka bentlakásában fognak lakni –, ismerkedjenek környezetükkel, a pedagógusokkal, illetve barátkozzanak a kollégium szabályzatával, szokják meg a bentlakás hangulatát, szabályait. Az elmúlt tanévben több mint 110 gyerek lakott a kollégiumban, ezek közül sokan a tábort sem hagyják ki vakációs programjaik közül. És ha már a vakációnál tartunk, Egri Hajnal arról is tájékoztat bennünket, hogy a tevékenységek többnyire szórakoztató jellegűek, bár a nyelvi játékoktól a cserépégetésig rengeteg programban vesznek részt a diákok.
Egy fedél alatt a szórvány
A tábor résztvevői többnyire a mezőségi falvakból – Palatka, Búza, Keszű, Füzes, Szentmárton, Feketelak – érkeztek, de vannak közöttük szamosújváriak is, akik vakációjuk egy részét a Téka programjaival töltik. Többnyire a kézműves foglalkozások nyitják és zárják a napot, közben anyanyelvi vetélkedőkön vehetnek részt a diákok, történelmi témájú vagy népmesék hangzanak el. Az igazi kikapcsolódást talán az esténként megrendezett táncház, a népdalok éneklése, illetve a rendszeres kirándulások jelentik a tábor résztvevőinek.
Szentmártonban például lovagolhattak, szekérre ülhettek a gyerekek, de látogattak tájházat is, és megismerkedhettek a népi hagyományokkal. Azt már saját szemünkkel tapasztalhattuk, mekkora sikernek örvendett a diákok körében az internetes anyanyelvi játék, ahol helyesírási és szótári ismereteiket tehették próbára a résztvevők. De ugyanilyen népszerű a tábor résztvevői között a nemezelés, a festés, a gyöngyfűzés vagy a tűzzománckészítés és a könyvkötés fortélyainak ellesése. Többnyire csoportos foglalkozásokat tartanak, az alkotások pedig a kollégiumban maradnak – a visszatérő diákok később büszkén fedezik fel egy-egy kiállított tárgyban a sajátjukat, hiszen az asztalterítőtől a virágcserepekig itt minden a gyerekek munkáját dicséri. „Szeretek részt venni a táborban – mondja a Válaszútról érkezett Szilárd –, mert minden évben tanulunk valami újat, az idén például a bogozást.” A bogozás tulajdonképpen az ostorkészítés egyik alapművelete, de cérnából karkötők is készülnek ezzel a módszerrel. A feketalaki Eliza már a hetedik osztályt kezdi Szamosújváron, a nyári tábor lehetőséget ad számára a barátnőkkel való találkozásra, de tagja a néptánccsoportnak és a dalkörnek is. Mindketten elismerik, ha nem lennének itt, valószínűleg a számítógép és a televízió előtt töltenék a vakációt. Tegyük hozzá: ha modern korunk e két vívmánya mellől sikerül elvonni a gyerekeket legalább egy időre, máris hasznosnak mondható a Téka nyári tábora.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sóvidéki hagyományőrzők
Idén július 15. és 22. között immár tizennyolcadszor került sor Felsősófalván a Székelyföldi Nemzetközi Tánctábor megszervezésére. “A Felsősófalván élők nagyon jól tudják, hogy létezik ez a tábor – mondja László Csaba táborszervező –, de a falusi ember napközben nem ér rá, esténként, hét végén azonban a helyi felnőtt érdeklődők is megjelennek, nagyon élénken figyelnek, lehetőségeik szerint segítenek is, és büszkék arra, hogy a Sóvidék táncait, népdalait, hangszeres népi muzsikáját itt és innen próbáljuk áttestálni a most felnövő nemzedékekre. Az évek során megszokták ezt a rendezvénysorozatot. Nagyon jó a község vezetésével kialakult kapcsolatunk is, a parajdi önkormányzat az évek során mindent elkövetett, hogy az infrastruktúra kiépüljön, megfelelő termek állnak a rendelkezésünkre a helyi Művelődési Házban és az iskolában. Gyakorlatilag két udvaron, két kapun belül zajlanak a főfoglalkozások – a tánctanítás és maga az esti táncház a kultúrházban –, az iskola termeiben pedig napközben hangszeres oktatást tartunk, ott zuhanyzási lehetőség van, a közeli kertben pedig a vállalkozóbb lelkületűek sátortábora áll, sokan meg a közelben, a falusi vendéglátók jóvoltából rendelkezésére álló vendégszobákban lakhatnak, pihenhetik ki a táborozás és a tánctanulás fáradalmait. Háromszázhúsz a regisztrált vendégek száma, de nem számítjuk közéjük a az Alsó- és Felsősófalváról, Parajdról bejáró „napköziseket”, akik estére hazamennek, nem számoljuk ide a szomszédos településekről betérőket, de biztos, hogy legalább ötszáz ember minden egyes nap megfordul a rendezvényeinken.”
Te nem is vagy sóvidéki! Hogyan kerültél éppen ide, s miért választottad Felsősófalvát a tábor helyszínéül?
Népdal- és néptáncgyűjtőként kerültem a Sóvidékre. Pálpatakán és Fenyőkúton találtunk leginkább élő hagyományokat, szívem szerint ott szerveztem volna mindent, csak oda elég nehéz feljutni és nincsenek megfelelő épületek. Korond azért nem alkalmas, mert igen városias kinézetű, Parajd pedig jobbára a fürdőből és a sóbányához kapcsolódó gyógyturizmusból él. Itt olyan az épített környezet is, hogy tökéletesen illeszkedik a tábor hangulatához, és gyakorlatilag a főút mellett található.
Van egy visszatérő kemény magja a tábornak vagy időnként kicserélődnek az emberek?
Kétségtelen, hogy van egy ilyen 30-40 fős alapcsapat. Sokan azért jönnek, hogy megtanulják a Sóvidék táncait, ők egy idő után elmaradoznak, de visszaküldik az ismerőseiket, a gyermekeiket. Mi nemcsak a Sóvidékkel foglalkozunk, a Kis-Küküllő-mentét, a Vízmelléket, a Dél-Mezőséget is bevonjuk. A tizennyolc esztendő alatt – például – a szászcsávásiak mindössze háromszor hiányoztak, nélkülük nem is tudjuk elképzelni ezt a tábort. Idén ilyen szívünkhöz közelálló most a nagybúni és a balázstelki anyag is.
Siklód nem került még sorra?
Nem. Viszonylag kevesen tudják, hogy ez a falu is a Sóvidékhez tartozik. A közeli Kőrispatak táncrendjét és népzenéjét viszont már sikerült begyűjtenünk és továbbadnunk.
Az igencsak erős néphagyománnyal rendelkező Szék esetében fordul elő az utóbbi években, hogy a helyi táncokat és a népdalokat, a hangszeres muzsikát Kolozsvárról és Budapestről érkező, visszajáró szakemberek honosítják újra. A Sóvidék esetében ez a jelenség megmutatkozott-e az évek során?
Egy modell, hogy a várost utánozza a falu. A Székelyföldön is elmondható, hogy ez így igaz. Mi azonban helybelieknek érezzük magunkat, nem tartjuk nagyvárosi szakembereknek magunkat. Még olyan szinten működhetünk, hogy állandó a kapcsolatunk az élő adatközlőkkel, akiket meghívunk, s a tábor minden napján találkozhatnak vélük a vendégeink is. Benne élünk a közösségben és úgy gondoljuk, hogy egy egészséges modellt teremtünk. Lelkileg hiteles légkört és jó hangulatot.
Köztudott, hogy Pávai István a budapesti Zeneakadémia tanára is sokat gyűjtött a Sóvidéken. Ő részt vesz-e a munkában?
Volt nálunk korábban, tartott előadást, de ma is adósunk, hiszen még nem rendezte kötetbe illetve hanghordozóra az itt gyűjtött anyagát. Tisztességes tudós ember, aki már nem foglalkozik közvetlenül a népműveléssel. Feltételezem, hogy nem tudott még anyagi forrást szerezni ehhez a kiadványhoz, de bízom abban, hogy egy-két éven belül elhozza majd ezt a kiadványt, hiszen pár hónappal ezelőtt járt Székelykeresztúron és Udvarhelyen, bemutatta a Vikár Béla gyűjtése alapján készült kötetét.
Milyen kategóriák vannak a mostani táborban?
Nagyon sok a fiatal, a gyermek. Általában csoportosan érkeztek egy-egy faluból, egy-egy iskolából. Az erdélyiek és a székelyföldiek túlsúlyban vannak. Ezt jó jelnek tartjuk, hiszen azt jelenti, hogy érdeklődnek a saját értékek iránt. Korábban éppen fordítva volt, magasabb volt a külföldiek aránya. Legalább három jól elkülöníthető generáció van jelen: az általános iskolásoké – ők kezdő oktatásban részesülnek –, a fiatal felnőtteké – középiskolások, illetve egyetemisták, akiknek haladó szintű programot szervezünk, több tánccal –, valamit a felnőtteké. Ugyanígy zajlik a hangszeres gyakorlás is, külön termekben, amelyeket a népi muzsikusok tartanak a különböző felkészültségű és tudású diákoknak illetve a felnőtteknek. Megfigyeltem, hogy az első napokban még különálló tábor-részek működnek, de 3-4 nap alatt összekovácsolódik ez a heterogén társaság és a továbbiakban egy jól meghatározható közösségként kezd funkcionálni, szinte már sajnálják az emberek, hogy a végén haza kell menni. Az a jó, hogy a nagyobbak modellálják a kisebbek hozzáállását, egyik generáció eltanulja a másiktól a viselkedés, a közös szórakozás, a tanulás és a kikapcsolódás módját.
Ha mind csak ötödikes gyermekek lennének, akkor sokkal nehezebb lenne átadni az értékeket, így részben önmagától működik az értékátruházás. Esténként pedig megjelennek a mi példaképeink, a még élő népi előadók, akikkel azokra is visszaemlékszünk, akik már csak az általuk hátrahagyott dallamokban és mozdulatokban lehetnek velünk.
Képes-e a népzene arra, hogy visszahasson a manapság divatos elektronikus zenére? Arra gondolok, hogy lehet-e változtatni a városokból, a városi mintákkal érkező muzsikusok ízlésén?
A haladást majdhogynem lehetetlen megfékezni. És a haladás nem mindig helyes irányú a társadalomban. Az elektronikus eszközökkel előállított zene fogyasztóvá zülleszti az embert, készen ad, készen hoz valamit. Ezt a szennyáradatot csakis akkor lehet megállítani, ha az a közösség, amely – például – részt vesz egy mulatságon, képes ráerőlteti a maga elképzelését a zenekarra. Annak idején a cigányt nem azért fogadták, hogy úgy húzza, ahogy ő akarja, hanem úgy muzsikáljon, ahogy szokás abban a közösségben, hogy idomuljon az ott használatos dalokhoz és a tánchoz. Az igazi hangulatot a közösségnek kell megteremtenie. Sokszor megfigyeltem, hogy egy-egy néptánc-találkozón, amikor a sófalvi táborokban nevelkedett fiatalok kerülnek elénk különböző együttesekben, képesek arra, hogy visszaadják az itt eltanult szépet és jót, s ilyenkor a közönség is ráébredhet arra, hogy mit veszíthet el, ha nem figyel arra a belül lakozó saját hangra és a titkos érzékre, amely nélkül talán nem is tudunk teljes értékű életet élni.
Simó Márton
A Felsősófalván 2012. július 15-22. között zajló XVIII. Székelyföldi Tánctábort a román Kulturális és Nemzeti Örökségvédelmi Minisztérium, a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap, a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, Hargita Megye Tanácsa és Parajd Község Polgármesteri Hivatala támogatta.
Szekelyhon.ro

A Kárpát-medencei magyarság összetartozik
Interjú L. Simon László államtitkárral
A vasárnapi tiszaújlaki Turul-ünnepséget követően a rendezvény ünnepi szónokával, L. Simon Lászlóval, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkárával a nemzeti összetartozásról, a magyar kultúra helyzetéről beszélgettünk.
– Milyen üzenettel érkezett Kárpátaljára?
– Azt az üzenetet igyekeztem tolmácsolni az itteni magyarságnak, hogy a jelenlegi magyar kormány mindenben mögöttük és mellettük áll, s az a jogalkotói munka, amelyet 2010-ben a választások megnyerését követően kezdtünk el – például a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény elfogadása vagy az új állampolgársági törvény – az ő érdekeiket is szolgálja hitünk és reményeink szerint.
– A kulcsszó az összetartozás?
– Igen. A Kárpát-medencei magyarság összetartozik. Teljesen mindegy, hogy valaki Kolozsváron, Székesfehérváron, Debrecenben vagy éppen egy kis délvidéki faluban születik. Egy a nyelvünk, egy a történelmünk, egy a kultúránk, s emiatt össze kell, hogy tartozzunk. Ezt az összetartozás-tudatot számos, a mindennapi életünkben is megjelenő dolog egészíti ki, teszi teljessé, például a gazdaság, a politika terén. Ezért fontos, hogy az anyaország ne hagyja magára a határon túli magyarságot. Arról nem is beszélve, milyen többletlehetőségeket jelent a magyar kultúra, a magyar gazdaság, a magyar politika számára, hogy a határain túl adott esetben kétnyelvű, más kulturális közegben is otthonosan mozgó, a helyi kultúrában és a helyi gazdaságban is pozíciókkal rendelkező magyarokra építhet.
– Ünnepi beszédében külön szólt magyarságtudatunkról is. Miért tartja fontosnak ezt a kérdést?
– Azt mondtam, legyünk büszkék a magyarságunkra, de ne hivalkodjunk vele. Fontosnak tartom, hogy magyarságunk igenis legyen része a mindennapjainknak. Azonban úgy kell működnie ennek, mint az egészségnek. Óvni kell, vigyázni kell rá, de nem kérkedünk azzal, hogy nem vagyunk betegek. Olyan magától értetődő értéknek kell tekinteni magyarságtudatunkat, mint az egészségünket.
– Államtitkárként miként látja a magyar kultúra helyzetét Magyarország határain túl, a Kárpát-medencében?
– Azt gondolom, hogy az egész magyar kultúrára a színes, pezsgő élet jellemző. Akármelyik területéről legyen is szó, gazdag és változatos képet mutat. A határon túli magyarság kultúrájára sosem az anyaországi magyarság kultúrájától különálló valamiként, hanem annak szerves részeként tekintettem. Amikor egyetemista voltam, Czine professzor úrék sokáig külön tanítottak bennünket a határon túli magyarság irodalmára. Azóta azonban az egyetem vezetése úgy döntött, hogy felszámolja ezt a tárgyat annak szellemében, hogy nincs értelme határon túli magyar irodalomról beszélni, hiszen a magyar irodalom, a magyar kultúra egységes, bár kétségtelen, hogy vannak sajátos színei, ízei.
De nem szeretném megkerülni a kérdését, tudom, hogy annak van egy intézményi oldala is: rendelkeznek-e a kisebbségi létbe került magyarok megfelelő kulturális intézményekkel és anyagi forrásokkal? Ezen a területen bizony vannak hiányosságok, ahol az anyaország csak részben tud segíteni. A többségi nemzetek türelme, toleranciája és megértése is szükséges ahhoz, hogy mindenki megélhesse és kiteljesíthesse a maga kultúráját. A magyar kultúrpolitikának itt az a feladata, hogy ebből a szempontból innovatívan, előremutatóan, jó párbeszédet kezdeményezve a szomszédos országokkal, segítse a határon túli magyarságot abban, hogy az egységes magyar kulturális élet részeként a saját hagyományait és kultúráját megélhesse.
– Melyek a segítségnyújtás gyakorlati, kézzelfogható formái?
– A segítség igen sokféle lehet. Így több alapnak is feladata a határon túli magyarság támogatása. A Nemzeti Kulturális Alapnál például évente több száz pályázaton nyernek támogatást határon túli magyar művészek, alkotók, művelődési házak, néptánccsoportok stb. Ezen túl számos forrás áll rendelkezésre a Bethlen Gábor Alapnál. Az Emberi Erőforrások Minisztériumában éppen a napokban fogadtuk el a határon túli magyar irodalmi ösztöndíjpályázatoknak a kiírási tervezetét, melyet nemsokára meg fogunk jelentetni, s amelynek köszönhetően kiváló magyar költők és írók hazájukban végezhetik munkájukat.
Karpataljalap.net

Ma kezdődik az ODFIE-tábor
Mintegy 450 fiatalt várnak a Maros megyei Magyarsárosra, ahol mától öt napon át zajlik a romániai Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által szervezett színjátszó találkozó. A Maros megyei településre – a helyi fellépőkön kívül – idén 16 település egyletének színjátszó csoportja érkezik.
Lesznek résztvevők Bencédről, Bölönről, Brassóból, Dicsőszentmártonról, Homoródszentpálról, Kissolymosról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Nagyajtáról, Nyárádszentmárton-Csíkfalváról, Sepsiszentgyörgyről, Szabédról, Székelyudvarhelyről, Szentábrahámról, Szentgericéről és Vargyasról – olvasható az ODFIE közleményében. Az immár 16. alkalommal megrendezendő találkozó ma zászlós felvonulással kezdődik, majd az ünnepi megnyitóval és csapatszemlével folytatódik.
A színielőadásokat holnap délelőttől láthatja a közönség. Az ODFIE, amely az erdélyi unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezete, 1997 óta rendezi meg a találkozót a szervezet keretében működő ifjúsági egyletek színjátszó csoportjai számára. Az országos találkozókon átlagosan 15-20 csapat, összesen 400-450 amatőr színjátszó fiatal vesz részt. A Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Nemzeti Civil Alapprogram, valamint a Communitas Alapítvány által támogatott rendezvény részletes programja a http://szinjatszo.odfie.hu/2012 címen érhető el.
Krónika (Kolozsvár)

Harmadszorra szervezik meg a Kolozsvári Magyar Napokat
Tűzijáték az önkormányzattól, pezsgő a Törleytől
A Kolozsvári Magyar Napokat (KMN) szervező Kincses Kolozsvár Egyesület (KKE) képviselői tegnap a sajtó nyilvánossága előtt számoltak be az augusztus 13-a és 20-a közötti rendezvényről. Gergely Balázs főszervező szerint az eddigi két rendezvényen a város magyarságának 50 százaléka, azaz legalább 25 ezer ember vett részt. Szép Gyula, a KKE alapító tagja a komolyzenei programokat ismertette, majd Szabó Lilla programigazgatótól megtudtuk: 8 nap alatt 220 programot szerveznek 40 helyszínen. Sánta Levente fesztiváligazgató azt hangsúlyozta: 4 napon át a Farkas utca egészét lefoglalják. Kinizsi Zoltán, a KMN önkormányzati kapcsolatokért felelős szervezője elmondta: idén a kolozsvári városházi vezetőség ígéretet tett, hogy jövőre kiemelt rendezvényként támogatják a KMN-t. Augusztus 19-én, a város „születésnapján” a híres Törley pezsgőgyár jóvoltából több mint félezer pezsgősüveget nyitnak ki, a záró estén pedig tűzijátékot szervez a városháza.
Sajtótájékoztatón számolt be a Kolozsvári Magyar Napokat (KMN) szervező Kincses Kolozsvár Egyesület (KKE) az idei nyolcnapos rendezvénysorozatról, amelyre augusztus 13-a és 20-a között kerül sor. Gergely Balázs főszervező, KKE-elnök elmondta: az általa vezetett egyesületben idén döntés született arról, hogy a rendezvénysorozat szervezését a KKE egyedül vállalja fel. Örvendetesnek tartotta, hogy tavalyhoz képest a városi önkormányzat hozzájárulása jóval nagyobb, ám azt nem árulta el, hogy mekkora összeggel járul hozzá a városháza a költségekhez. – A Kolozs Megyei Tanács eddig is jelentős összeggel támogatta a rendezvényt. Ám most úgy tűnik: a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal is átérezte a rendezvény fontosságát” – magyarázta Gergely.
Van, aki még nem hallott róla
– Eddigi közvélemény-kutatásaink alapján elmondhatjuk: a város magyarságának 73–75 százaléka hallott a rendezvényről, és 50 százaléka el is jött legalább egy programpontra. Ez pedig azt jelenti, hogy az eddigi Kolozsvári Magyar Napokon legalább 25 ezer kolozsvári vett részt. Értesüléseink szerint sokan jöttek vidékről is, és sok külföldre elszármazott kolozsvári tér vissza a rendezvény kedvéért. A nyitógálára meghívtuk L. Simon Lászlót, a Nemzeti Kulturális Alap bizottságának elnökét, két-két RMDSZ-s és EMNP-s politikust, továbbá Emil Boc polgármestert és Horea Uioreanut, a Kolozs Megyei Tanács elnökét. A Szent István-napi néptánc-találkozóra pedig Németh Zsoltot, a magyar külügyminisztérium államtitkárát várjuk – összegzett Gergely Balázs.
Azt is megtudtuk, hogy a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatát a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma nemrég beiktatta a kiemelt fontosságú nemzeti intézmények sorába. Gergely Balázs ugyanakkor értékelte, hogy a helyi vállalkozók is nagyobb mértékben támogatták idén a rendezvényt.
Kinizsi Zoltán, KMN önkormányzati kapcsolatokért felelős szervezője hozzátette: idén a kolozsvári városháza is nagyobb érdeklődést tanúsított a rendezvény iránt, és ígéretet tettek, hogy jövőre kiemelt rendezvényként kezelik és támogatják a KMN-t. A rendezvénysorozat záró estéjén 10 perces tűzijátékot szerveznek, amelynek költségeit a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal állja – árulta el.
Programokról, kultúráról…
Szép Gyula, a KKE alapító tagja, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója elmondta: az augusztus 13-i nyitógálát a magyar operában tartják meg, amelynek keretében főleg szimfonikus művek (Kodály-, Liszt-, Bartók- és Erkel-művek) hangzanak el. A komolyzene kedvelői a rendezvény során még kamarazene-koncertre, orgonamuzsikára és egy marosvásárhelyi fúvósötös fellépésére is számíthatnak. Szép Gyula ugyanakkor értékelte azt, hogy az eddigi KMN-rendezvényeken nem történt rendbontás, és a programpontok után a helyszínek tisztán maradtak. – A KMN-nel olyan modellt állítottunk fel, amelyre büszkék lehetünk – összegzett.
Sánta Levente, a KMN fesztiváligazgatója elmondta: idén 4 napon át (csütörtöktől vasárnapig) a Farkas utca egészében zajlanak majd a rendezvények. A szervezők rendelkeznek mind a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal, mind a Rendőrség, mind a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) vezetőségének a beleegyezésével. Az utcában egy színpadot is felállítanak az egyetem főbejáratának közelében, az utcában pedig sportrendezvényeket is lebonyolítanak.
8 nap, 220 program, 40 helyszín
Szabó Lilla, a KMN programigazgatója szerint 8 nap alatt 220 programpontot szerveznek 40 helyszínen. Idén is gazdag gyermek- és ifjúsági programmal várják a résztvevőket, az esti koncertek alatt pedig „babaparkolót” működtetnek, ahol szakképzett pedagógusok ügyelnek majd fel a gyerekekre. A gyerekprogramokra most is a Romkertben és a Református Kollégium tornakertjében kerül sor. Idén is lesz jurtaépítés, kézműves foglalkozás, bábszínházi előadás, filmvetítés. Szent István napján, augusztus 20-án történelmi játszóházat szerveznek. Több mint húsz kiállítás-megnyitóra kerül sor a Bánffy-palotában, a Szabók bástyájában és a belvárosi galériákban, az Akadémiai Könyvtárban pedig XVI–XVIII. századi könyveket állítanak ki. Szerveznek továbbá városnézést, vezetett látogatást az Egyetemi Könyvtárban, és újra megtekinthetjük Kolozsvárt a Szent Mihály-templom tornyából. A Népművészeti Múzeumban kóstolókkal „fűszerezett” Hóstáti Napot rendez a múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság.
Az irodalmi programok többsége a Bulgakov kávéházban zajlik. Újdonságképpen megtartják a Magyar Egészség Napját, ahol alternatív és népi gyógymódokról szerezhetünk tudomást. Román nyelven is szerveznek városnézést, a kiállítások is kétnyelvűek lesznek, és az sem kizárt, hogy a gyerekfilmeket román nyelvű felirattal látják el.
Külön „ínyencség”, hogy augusztus 19-én, amikor megünnepelhetjük azt, hogy 1316-ban Károly Róbert városi rangot adományozott a településnek, a Törley pezsgőgyár ajándékaként több mint félezer pezsgősüveget nyitnak ki a Magyar Napok keretében.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Elfelejtett műemlékeink – az interneten
Beszélgetés Cristina Andrea Chira építésszel, a MoNUmenteUITATE projekt egyik vezetőjével
Erdélyben barangolva úton-útfélen a múlt egykor impozáns, ma romjaiba roskadt emlékeivel találkozhatunk, amelyek nagy részét sajnos „unokáink sem fogják látni”. Reményt keltő azonban, hogy egyre több kezdeményezés indul az épített örökség megmentésére. Ilyen ez a fiatalok által, meglepő módon Bukarestből indított mozgalom is. A MoNUmenteUITATE – elfelejtett emlékek nevet viselő civil kezdeményezés és projekt ma már internetes honlappal (www.monumenteuitate.ro,), facebook-oldallal, bloggal (http://monumenteuitate.blogspot.ro/) és kiállításokkal igyekszik népszerűsíteni a történelmi Erdély, Bánság és Partium nemesi családjainak kastélyait. A mintegy 300 emlékművet bemutató projekt folyamatosan bővül, így bátran elmondhatjuk, hogy Romániában ez az egyik leggazdagabb digitális formában létrehozott műemlékvédelmi projekt. Facebook-oldalukon több mint 3400 ember követi tevékenységüket, amely elsősorban a fiatalok körében válik egyre népszerűbbé. A projektről, céljairól, tevékenységükről és a jövőbeli kihívásokról az egyik szervezővel, Cristina Andrea Chirával beszélgettem.
– Kitől származik a projekt ötlete és miért hozták létre?
–A projekt eredetileg nem a mára kialakult méretekben lett elképzelve. A kezdeményezés 2008-ban dr. Anca Brătuleanu építészmérnök, egyetemi tanár javaslatára indult, aki elküldött bennünket, a bukaresti Ion Mincu Műegyetem akkor harmadéves hallgatóit, hogy Erdély nemesi kúriáit kutassuk föl. A terepgyakorlat elsődleges célja az volt, hogy megismertesse a majdani fiatal építészeket az erdélyi épített örökséggel, azok elhelyezkedésével, környezetével, értékeivel, varázsával és sajátos problémáival. A történelmi emlékek nem csak önálló esztétikai alkotások, megértésükhöz szükséges a történelmi, gazdasági és politikai korszellem ismerete és kutatása is. A tanárnő későbbi beszámolója szerint a projekt azt is vizsgálta, milyen reakciót vált ki a fiatal generációból azokkal a történelmi emlékekkel való találkozás, amelyek ugyan szerepelnek a Történelmi Emlékművek Listáján (LMI), de kevés adat és silány érdeklődés övezte őket, mondhatni „elfelejtett emlékeinknek” számítanak. Ezeket a kirándulásokat leginkább expedíciókhoz hasonlíthatnánk, minden alkalommal felfedeztünk valami újat. Azért esett a választás az erdélyi kastélyokra és kúriákra, mert míg a havasalföldi és moldovai emlékművek iránt az elmúlt években megnőtt az érdeklődés, addig az erdélyiekről továbbra is kevés információ jutott el a közönséghez. Az élmény, amelyet például egy aprócska falu melletti erdőben megbújó barokk palota felfedezése és vizsgálata nyújtott, elvarázsolta a hallgatók többségét. A varázs „hatására” néhányan szerettük volna folytatni a kutatást a terepmunka után is. Köztük voltam én is, illetve kolléganőm, Anca Majaru, akivel a projekt irányítását elkezdtük. A hallgatók önkéntes alapon folytatták a terepmunkát, létrehozva a ma ismert fényképes adatbázis magját. A projekt további erőre lelt Irina Leca (a Bukaresti Egyetem Történelem szakának 2012-ben művészettörténetet végzett hallgatója), Alexandra Stoica (a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának 2011 óta mesteris hallgatója), Radu Florea (a bukaresti Ion Mincu Műegyetem 2010-ben végzett építészhallgatója) és Alina Chiciudean (tudományos segédmunkatárs a Bukaresti Közgazdaságtudományi Akadémián) csatlakozásával. 2012 januárjában létrehoztuk az Arché Egyesületet, majd áprilisban sikerült a Nemzeti Kulturális Alap (AFCN) egyik pályázatát megnyerni.
– Van-e a projektnek és a vele járó internetes oldalaknak az ismeretterjesztésen és az emlékművek védelmére való szorgalmazásán túli célja is? Szerveznek-e konferenciákat, workshopokat vagy más civil kezdeményezést?
– A projekt elsődleges célja az erdélyi, bánsági és partiumi kastélyok és kúriák bemutatása, amely révén reméljük, hogy elősegítjük ezek megmentését és restaurálását is. Ahogy azonban minden történelmi épületet, úgy a kastélyokat is elsősorban az emberek és a helyi közösségek kell hogy életre keltsék. Szükség van arra, hogy a helybéliek is felismerjék otthonaik körül „ólálkodó” értékeiket, majd ezt követné a kulturális turizmus embereinek bevonása a folyamatba. Mivel Romániában az épített örökség oktatása és bemutatása még gyermekcipőben jár, fontos lenne, ha a projektünk is hozzájárulna a román nagyközönség oktatásához például workshopok révén, ezek kivitelezéséről azonban még nem gondolkodtunk. Tudományos fórumokon azonban már képviseltük a projektet. Részt vettünk többek között a tizenkettedik Építészet-Régészet-Restaurálás Konferencián és a brassói Transilvania Egyetem rendezte ACUM 2011 konferencián.
– Munkájuk során milyen akadályokkal kellett szembesülniük?
– Az akadályok, amelyekkel találkoztunk, nem voltak leküzdhetetlenek, ám nemegyszer nehezítették munkánkat. A terepjárások során például a közönyösség volt a legfőbb akadály, amely az emberek régi épületek iránti érdeklődésének hiányából fakad. Többször előfordult, hogy kereséseink során még a polgármesteri hivatalok alkalmazottai is furcsa szemmel néztek ránk, és nem hitték el, hogy településükön létezik nemesi kúria. Mindezek ellenére sikerült rendkívüli emberekkel is megismerkednünk, akik nagymértékben segítettek helyi csetlés-botlásainkban. A másik fő akadály a fényképanyag összeállítása során jelentkezett. Azon épületek esetén, amelyeket visszaszolgáltattak vagy ma közhivatalok tulajdonát képezik, nehéz volt fényképeket készíteni. Mivel a sajtóval állítólag többször meggyűlt a bajuk, igen szkeptikusok voltak. A terepen persze számos aprócska akadály jelentkezhet, így fenyegetett már minket kutyafalka, denevérraj vagy omlásveszélyes épület is.
Az irodai munkában és a feldolgozásban jelentkező akadályok közül kiemelném az épületekről fellelhető hiányos, pontatlan szakirodalmat.
– Milyen véleménnyel reagált kezdeményezésükre a szakma és a nagyközönség?
– Mindkét részről pozitív visszajelzéseket kaptunk. Igyekszünk, hogy interneten – és máshol is – közölt cikkeink szakmailag kifogástalanok legyenek, ugyanakkor a nagyközönség számára bármikor hozzáférhetőek. Szerencsére eddig nem kaptunk negatív visszajelzést vagy szakmai elmarasztalást. A nagyközönség lelkesedése minket is bátorít, és további munkára ösztönöz. Sokszor kapunk olvasóinktól ajánlatokat, ötleteket, nemegyszer képekkel és információkkal is szolgálnak.
– Milyen jövőbeli célokkal folytatják munkájukat?
– Jelenleg is dolgozunk azon, hogy internetes honlapunkat szebb és közönségcsalogatóbb formába öntsük. Túl a műemlékek hű és szakmailag hiánytalan bemutatásán, fontosnak tartjuk, hogy életet leheljünk valamilyen módon ezekbe az épületekbe, elsősorban a környezetükben vagy a kastélyokban rendezett kulturális események népszerűsítésével és restaurálásuk, megőrzésük fontosságának tudatosításával. Közel száz, idén nyáron felkeresett és adatolt emlékművel kívánjuk hamarosan bővíteni internetes adatbázisunkat, amelyet angol nyelven is bemutatunk. Reméljük, hogy a romániai műemlékvédelemben bekövetkezett változásokban a mi munkánknak és az Elfelejtett műemlékeink (MoNUmenteUITATE) projektnek is van valamilyen szerepe.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Ötéves az Aradi Kamaraszínház – ünnepi évadkezdés Erdély egyik legfiatalabb teátrumában
Interjú Tapasztó Ernő színházigazgatóval
Tapasztó Ernő és Gujdár Gabriella házaspár merészet gondolt, és Bukarestből hazaköltöztek Aradra, hogy teljes erővel igazgathassák az általuk alapított Aradi Kamaraszínházat. Ekkor 2007-et írtunk, s most öt évvel később górcső alá vettük, mit sikerült megvalósítaniuk. Kiderült, hogy a mintegy 15 ezer fős magyar közösséggel rendelkező Aradon más erdélyi színházak által is megirigyelhető nézőszámmal rendelkezik az új társulat, amely földrajzi és kulturális adottságok miatt főleg magyarországi társulatokkal és művészekkel fonta szorosra az együttműködést. Ennek az izgalmas közös munkának az eredményessége nem csak közönségsikerekben, hanem szakmai elismerésben is mérhető. A következőkben a Tapasztó Ernő igazgatóval készített interjút olvashatják.
– Honnan ez a vágy, hogy színházat alapíts?
– Már tizenegy éves koromban, amikor elkezdtem verseket mondani, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Aradon ismét létezne magyar színház. Legutóbb 1948-ban volt hivatásos magyar színjátszás. Nem volt könnyű megalapítani az új intézményt, de többen segítettek. Meg kell említenem feleségem mellett Nótáros Lajost, aki jelenleg is a színház művészeti tanácsadója, valamint Fekete Rékát, aki a mai napig is velünk dolgozik. Külön elismerésem Demeter Andrásé, aki akkoriban a román kulturális minisztérium államtitkáraként dolgozott, és sokat segített nekünk az induláskor. De hasonló elismeréssel kell szólnom Bognár Leventéről, Arad alpolgármesteréről, aki szintén felkarolt bennünket. Óriási segítséget nyújtott Radu Dinulescu rendező is, aki akkoriban az aradi bábszínház igazgatója volt. Ő befogadott minket az általa vezetett intézménybe, ahol jelenleg is működünk. Ott van két kis irodánk, valamint a próbáinkat is ott tartjuk. Időközben már kinőttük az ottani Kamaraszínház termét, és időnként a nagy színházban kell megtartanunk előadásainkat, akkora az érdeklődés. A színházunk kedden indította az ötéves évforduló jegyében az új évadot, és eddig nem látott érdeklődéssel fogadta a közönség az idei első bemutatónkat, a Tótékat, amelyre mintegy ötszáz ember volt kíváncsi. Ebből is látszik, hogy a nézők szeretik a színházat. Az idei évadra sikerült valamennyi bérletünket értékesíteni, úgyhogy rendkívül pozitív előjelekkel kezdődik az új évad.
– Milyen nehézségekkel küszködik a színházatok?
– Jelenleg arról tárgyalunk a városi önkormányzattal, hogy saját épületet kapjunk, hiszen nehéz társbérletben működni. Az utóbbi időben voltak is súrlódásaink, mivel a helyi önkormányzat összevont több helyi kulturális intézményt, így több nehézség merül fel az adminisztráció és a pénzügyek terén, de reméljük, hogy sikerül mielőbb új épületet kapnunk, amiről folyamatosan egyeztetünk az alpolgármester úrral. Egy új székhely nemcsak a színházunknak jelentene nagy előrelépést, hanem az egész aradi magyarságnak, hiszen így a városnak lehetne egy igazi magyar kulturális központja. Aradon két magyar intézmény működik, az egyik a Csiky Gergely Főgimnázium, amely rendelkezik saját épülettel, a másik a mi színházunk. Tény, hogy a színház nem jöhetett volna létre, ha nem támogat a helyi önkormányzat, a román kulturális minisztérium, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, a román és a magyar nemzeti kulturális alap, a Bethlen Gábor Alap. Emellett nagy megtiszteltetés számunkra, hogy 2010-ben nemzeti jelentőségű intézménnyé nyilvánították Budapesten az Aradi Kamaraszínházat, így ennek köszönhetően évente normatív támogatásban részesülünk.
– Milyen lett az Aradi Kamaraszínház öt év alatt? A jelen találkozik-e az eredeti elképzelésekkel, vagy időközben eltértetek a tervektől?
– Kis színházat képzeltünk el, amely öt év alatt kinőtte magát. Kezdetben úgy terveztük, hogy befogadó színház leszünk, amely évente létrehoz egy-két produkciót, és ezek tükrözik az általunk vallott művészi koncepciót, a színházról vallott nézetünket. Csakhogy közben sokkal több előadást mutattunk be. A megalakulás után fél évvel megszületett az első produkciónk, a Rudolf Hess tízparancsolata, amelyet azóta negyvenkilencszer játszottunk, és hamarosan következik az ötvenedik előadás. Ez az előadás számos szakmai sikert hozott színházunknak, és utólag nézve, rendkívül szerencsés választás volt, hiszen ez olyan erős indulást eredményezett, ami megkönnyítette a folytatást.
– Számokban kifejezve, mit tud felmutatni az Aradi Kamaraszínház?
– Öt év alatt tizenkilenc saját előadásunk volt, negyvenkét színházi fesztiválon léptünk fel, Aradon kívül százhetvenkilencszer játszottuk produkcióinkat. Aradon évente átlagban 40 előadásunk van, ami azt jelenti, hogy szinte minden héten játszunk. Évente előadásainkat 12–14 ezren tekintik meg.
– Hogyan határoznád meg a színház művészi profilját?
– Úgy alakítjuk ki a repertoárunkat, hogy az egyik vonalat a saját előadásaink képezik. Ezekre a minimális díszlet, a kevés szereplő, az erőteljes színészi játék jellemző. A másik vonalat a befogadó színházi jellegünk képezi, ami azt jelenti, hogy vendégelőadásokat hívunk meg Aradra. Ebben a vonulatban már helyet kap a kabaré, a vígjáték, az operett és a musical, hiszen a közönség ilyen jellegű előadásokat is látni szeretne. Megpróbáljuk egyensúlyban tartani művészi terveinket azzal az elvárással, hogy a közönség is kapja meg azt, ami jár neki. Azt látjuk, hogy a nézőink bérletet váltanak, hogy megnézzék Bajor Imrét, de szeretik a mi előadásainkat is. Idéntől megpróbáljuk hangsúlyosabban megújítani a színház profilját, enyhíteni akarunk az általunk eddig képviselt kegyetlen minimálszínházon, amely a kortársszínház legdurvább szálát ragadta meg kemény emberi tragédiák és sorsok bemutatása révén. Erdélyi kabarészínházat akarunk alapítani, hiszen ennek a műfajnak olyan kiválóságai fogadták el az Aradi Kamaraszínház felkérését, mint Maksa Zoltán, Nádas György, Aradi Tibor, Lung László Zsolt, akik a Magyarország, szerellek! című kabarét mutatják be az idén. A jelenetek egy részét a friss Karinthy-gyűrűs Varga Ferenc József írja Thaiföldről. Reméljük, hogy sok helyre eljutnak majd kabaré-előadásaink.
– De ez nem azt jelenti, hogy lemondtok a művészi elképzeléseitekről, csak megpróbáltok egyensúlyt teremteni a művészszínház és a közönség számára befogadhatóbbnak tartott műfajok között?
– Igen, hiszen úgy gondolom, hogy minden műfajban a jó előadás a fontos.
– A változatosság hiányzik?
– Unalmasnak tartom, hogy mindig kemény és kegyetlen monodrámákat vagy két-három szereplős produkciókat mutassunk be, amelyekbe mindig beleszakad az ember. Szakmailag persze ezek hozzák a sikereket, hiszen öt év alatt huszonhárom díjat nyertünk, van saját arculatunk, és ebből nem akarunk engedni.
– Egy évadban általában milyen arányt képeznek a saját produkciók és a vendégjátékok?
– Hatvan százalék a vendégjátékok aránya, és 40 százalékot tesznek ki a saját előadásaink. Az idén úgy alakult, hogy fele-fele arányú lesz ez a megoszlás.
– Arad földrajzilag és kulturálisan is határhelyzetben van. Ott van az etnikailag sokszínű Bánság, valamint Partium és Magyarország határán. Az együttműködések terén melyik irányba kerestetek inkább partnereket?
– Egyértelműen Magyarország felé mentünk, hiszen közelebb van hozzánk. Véletlenszerűen alakult ez így. Elsőként Harsányi Attilát kértem fel együttműködésre, akinek akkor már volt Szegeden egy színháza, amely a Hetek Csoportja nevet viseli. Ő elfogadta, hogy eljátssza Rudolf Hesst, ami nagy sikereket hozott színházunknak és személyesen neki is. További keresések után csapódott hozzánk Pécsről Bacskó Tünde, de van aradi is köztünk, például Éder Enikő. Ez a magyarországi orientáció meglátszik a befogadó színházi programunkon is, hiszen főleg magyarországi társulatokat, színházakat hívunk. Ennek két oka van, az egyik a kulturális, hiszen az aradi magyarok a Magyar Televízión nőttek fel, így sok vígjátékból és kabaréból ismerik a magyarországi színészeket, például Kern Andrást, Bajor Imrét, Esztergályos Cecíliát, vagy Eszenyi Enikőt. A másik ok a földrajzi, hiszen sokkal könnyebben eljut hozzánk Budapestről a Karinthy Színház, mint Sepsiszentgyörgyről a Tamási Áron Színház. Mondjuk az sem mellékes, hogy Magyarországon a vígjátékot, a kabarét, a musicalt, az operettet, a stand-up műfajt profi módon játsszák, sokkal jobban, mint Romániában.
– Konkrétan kik a partnereitek?
– Előadásaink koprodukcióban készülnek el más társulatokkal, ami hatalmas könnyebbség számunkra, e nélkül nem is tudnánk létezni. A legfontosabb partnerünk a Szegedi Maszk Egyesület, de együtt dolgozunk a Pécsi Horvát Színházzal és a Pécsi Harmadik Színházzal, valamint a Gyulai Várszínházzal. Jó viszonyt ápolunk a Zsámbéki Színházi Bázissal, mostanában a budapesti Thália Színházzal vagyunk állandó kapcsolatban, akárcsak a Bakelit Multi Art Centerrel. Erdélyből a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházzal is állandó kapcsolatunk van.
– Fiatal színház vagytok még, szakmai irigységet nem tapasztaltatok a partner- vagy más színházak részéről?
– Egyetlen romániai és magyarországi színházzal sincs rossz kapcsolatunk. Folyamatos egyeztetésben vagyunk például a Miskolci Nemzeti Színházzal Harsányi Attila miatt, akinek az aradi sikereire a miskolciak is büszkék, hiszen az általa nyert díjakról ők is rendszerint beszámoltak honlapjukon.
– Mit tekintesz a legnagyobb eredménynek az elmúlt öt évben?
– Sikerült Aradon olyan társulatot összekovácsolni, amelynek tagjai kemény alkotói folyamatban vesznek részt, és nem taposómalomban vannak. Kialakult a társulaton belül egy kemény mag, akik sokat dolgoznak együtt, jól ismerik a színészek egymást, ezért nehéz bekerülni ebbe a magba. Megújuló műhelymunka zajlik, amelyben mindenki része az alkotófolyamatnak. Valami miatt – első perctől kezdve – még a vendégművészek is teljes odaadással dolgoztak, talán azért is, mert ennek a színháznak van egy jó légköre, jó hangulata, ami vélhetően amiatt van, hogy többet akar annál, mint egyszerűen létezni. Az Aradi Kamaraszínháznak és Aradnak is van egy különleges légköre, ezért fogadta és fogadja el meghívásainkat például Mácsai Pál, Esterházy Péter, Kepes András, Vágó András vagy a Kaláka Együttes.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

L. Simon László a magyar-magyar kulturális kapcsolatokról - A határon túli magyarságot érintően a kulturális diplomácia legfontosabb célkitűzése a népességmegtartó képesség növelése, a nemzeti identitás erősítése és a gazdaságélénkítés, például a turizmus fejlesztése - mondta az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának keddi ülésén.
L. Simon László a kárpát-medencei magyar-magyar kulturális kapcsolatokról szóló előadásában beszélt arról, hogy jelentős népességfogyás tapasztalható a határon túli magyarság körében. A kulturális támogatások célja ezért az, hogy "érdemes legyen magyarként élni, dolgozni, a nyelvet tovább vinni" a határon túli területeken.
Az államtitkár kiemelte: a sikeres kultúrdiplomáciához nem elég csak a magyar közösséggel és vezetőivel találkozni, a többségi nemzet képviselőivel kell megértetni, hogy a kisebbségi nemzeti lét megélése "a többségi nemzet számára is érték". Annak a véleményének adott hangot, hogy a környező országokban is tapasztalható "intolerancia, rosszul értelmezett nacionalizmusból fakadó türelmetlenség, hisztériakeltés" a kisebbségekkel kapcsolatban.
Hangsúlyozta, hogy az elmúlt két évben számos jogszabály született a "kulturális nemzetegyesítés" céljából. Példaként az alaptörvényt említette, amely meghatározza a felelősségi köröket és tennivalókat a kulturális kormányzat számára. "A kulturális javak elérhetősége alkotmányos alapjog" - mutatott rá L. Simon László. Kitért az országos közművelődési koncepcióra is, amely - mint mondta - fontos célokat fogalmaz meg a határon túli, magyarlakta régiókkal kapcsolatban is. Az elmúlt két év eredményei között említette még a nemzetpolitikai stratégia, a Duna-stratégia megalkotását, az Új nemzedék jövőjéért elnevezésű programot, valamint a Nemzeti Kulturális Alap támogatáspolitikai stratégiáját is.
L. Simon László szerint a határon túli magyarság érdekeinek hatékony képviseletéhez a tárcák között együttműködésre van szükség. Példaként említette a magyar könyvkultúra külföldi népszerűsítésére évi 100 millió forintos támogatásból indított Publishing Hungary programot, amelyet a tárca dolgozott ki, de a végrehajtója a Balassi Intézet. Megjegyezte, hogy a külföldi könyvvásárokon való sikeres magyar szereplés nem valósulhatott volna meg a kint élő diaszpóra munkája, kapcsolatai nélkül. Emlékeztetett arra, hogy néhány hónapja a határon túli magyar épített örökség védelmére született tárcaközi együttműködési megállapodás. A nemzetpolitika számára az is fontos, hogy azokon a településeken is megőrizzék az épített emlékeket, ahol már nem élnek magyarok - hangsúlyozta. Az államtitkár fontosnak nevezte, hogy kiemelten foglalkozzanak a szórványban élő cigánysággal, hiszen a Partiumban vagy Dél-Erdélyben élő cigányság "nyelvcserén" megy keresztül, azaz a magyar nyelv helyett áttért a románra. A magyar kulturális kormányzat célja, hogy az európai "térben" tudja megmutatni a magyar kultúrát, valamint hogy megértesse az Európai Unióval, hogy Magyarország számára a kisebbségi politika nem bevándorlókról szól - emelte ki L. Simon László. Az államtitkár új kulturális intézetek létrehozását említette további feladatként. Emlékeztetett arra, hogy Belgrádban még ebben a kormányzati ciklusban megnyílhat a magyar ház, de szerinte érdemes lenne Kolozsváron, Zágrábban is alapítani egy-egy intézetet. Képviselői kérdésre elmondta, a kulturális államtitkárság elkészült egy jelentéssel, amely feltérképezi a magyar nyelv állapotát. "Ez ugyan egy jelentés, de számos ponton javaslatokat is megfogalmaz, hogy mit kellene tennünk, milyen irányba indulhat el a kormány" - tette hozzá. Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója az ülésen elmondta, hogy az intézmény célja a magyarság önképének pozitív viszonyulási pontok mentén történő újragondolása, illetve a magyarság jó hírének eljuttatása a nemzetek közösségébe, "Magyarország újrapozícionálása" kulturális, tudományos és kommunikációs "erőtérben".
Hangsúlyozta, hogy a magyar intézeteknek túl kell lépni a hagyományos kultúrdiplomáciai tevékenységen, hálózatként kell működniük. Új hungarológiai koncepció megalkotását tartotta szükségesnek, szerinte az intézetek feladata a Magyarországról szóló idegen nyelven elérhető tudás újjászervezése is.
Hatos Pál a célok között a magyar felsőoktatás központosított nemzetközi marketingjének megteremtését, a magyar mobilitás elősegítését, illetve a diaszpórák vezetőinek, fiataljainak képzését is említette.
(MTI)

Erdély történelméért
A Mentor Kiadó – többek között – két új, történelmi jellegű kötettel is képviseltette magát a nemrég lezárult 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A történetíró elhivatottsága. Emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára (30 történelmi tanulmány Erdélyről) és a Bánffi Dienes elárultatása című könyvek bemutatójára szombaton került sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, Káli Király István, Sebestyén Mihály és Pál-Antal Sándor, valamint az ünnepelt, Szabó Miklós történész jelenlétében.
A Bánffi Dienes elárultatása című kötetet Káli Király István méltatta. Mint mondta, a kötet szerkesztője igen jó érzékkel válogatta össze a Bánffi megöletéséről szóló történelmi krimi anyagát. Sebestyén Mihály hozzátette: Bánffi Dienes az erdélyi történelem ellentmondásos szereplője volt, idejében két tábor állt szemben egymással, még jóval a kuruc–labanc viszály előtt. Vele szemben álltak azok a hatalmasságok, akiknek nem tetszett, ahogyan Bánffi a szemük előtt ügyeskedik és hatalmas vagyonra tesz szert, ő pedig nem politizált, illetve nem úgy politizált, ahogyan kellett volna. A kötet mögött több évtizedes kutatómunka áll. Sebestyén Mihály a Teleki Téka munkatársaként egyszer feladatul kapta egy kimutatás készítését a könyvtár köteteiről. Ekkor bukkant rá az egyik, 1855-ös folyóiratban a Bánffi perét közlő újságcikkre, amely felkeltette az érdeklődését, és színdarabot kívánt írni belőle. – Ezután elolvastam a Jókai könyvét erről a történetről. Ő Orbán Balázstól hallott róla, és rájöttem: történészként az a dolgom, hogy a szövegeket összegyűjtsem és közöljem – mondta a szerkesztő, aki kötetében kitér a korabeli Erdélyben fellelhető társadalmi viszonyokra, a Bánffi meggyilkoltatásának előzményeire, a főurak közötti intrikákra is. – Megkerestük a családot, a könyv kiadását támogatandó. Őket mindez nem érdekelte, de végül sikerült pénzt szerezni a Nemzeti Kulturális Alaptól – árulta el Káli Király István. – Nagyon örvendek neki, mert ez a Mentor egyik legjobb kiadványa, önerőből készítettük el. Köszönetet kell mondanom a kiadó szerkesztőinek, Gálfalvi Ágnesnek és Szőcs Katalinnak, nélkülük nem léteznénk.
Ami a másik kötetet illeti, az 30 történész egy-egy tanulmányát tartalmazza Erdélyről. Vannak benne román nyelvű szövegek, és egy német szöveget is tartalmaz. Időt átívelő kötet a négyszáz oldalas kiadvány, amely meglepetés volt az ünnepelt számára is. A tisztelgés mellett Erdély Történelmének dedikáljuk – mondta Káli Király István, és elárulta: a kiadvány beleilleszkedik az 1995-ben és 1997-ben indított sorozatokba. – Régi szokás, hogy a jeles, a tudományos élet terén kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségek emlékkönyvet kapnak a kollégáktól – tette hozzá Pál-Antal Sándor. – Amikor megtudtuk, hogy közeledik a nyolcvan év lejárta, Budapesten megtárgyaltuk a kollégákkal, hogy megpróbálunk egy emlékkönyvet megjelentetni a Szabó Miklós tiszteletére. Én elvállaltam a mozgósítást. A román kollégákat sem hagyhattam ki, hiszen Szabó Miklós munkája jó részét közöttük végezte. Ők is igen készségesnek mutatkoztak, a közös célunk az volt, hogy megtörjük e témában Kolozsvár egyeduralmát. Eddig csak kolozsváriak kaptak emlékkönyvet, holott itt Vásárhelyen is vannak kitűnő történészek. Elsőként Szabó Miklós érte meg a nyolcvan évet, remélem, mások is követik a sorban. A Mentor azonnal igent mondott a kötet megjelentetésére, amelyet civilek támogattak. Ez elég volt a nyomdaköltségekre és a kötésre, így elkészülhetett ez a nagyon szép kivitelezésű, igen tartalmas tanulmánykötet, amellyel elsősorban az erdélyi történetírást gazdagítottuk. Hiányzik ugyan belőle Szabó Miklós bibliográfiája (ha elkérjük, a kötet már nem lesz meglepetés többé), de szerepel benne írásainak lasjtroma, és a két bevezetőben fellelhető adatok kielégítik az olvasó kíváncsiságát. Káli Király István megjegyezte: Marosvásárhelyen kialakult egy jó szakmai hangulat, amely igencsak segíti a történészek munkáját, a régi és az új nemzedékek együttműködését. Simon Zsoltnak nagy szerepe van a kötet megjelenésében. – Gyakran érdemtelenül mellőzik a történészeket, holott egy nagyon lelkes, szorgalmas, elhivatott, fiatal csapat jár az idősebbek nyomában. Marosvásárhelyen egy nagy és erős közösség irtózatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy ami évtizedeken keresztül tabu volt, most kibontakozhasson. Ezért is örvendek ennek a kötetnek – mondta a kiadó igazgatója, majd – mintegy zárásképpen – Szabó Miklós köszönte meg a kötetet a jelenlevőknek. – A könyv a szerzőket és szerkesztőket dicséri. A marosvásárhelyi fiatal történészek csoportja létezik. Ez a kötet erre a bizonyíték.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

XXI. századi Kolozsvári Magyar Opera
A Kolozsvári Magyar Opera, lehetőségeivel élve, műsorában igyekszik azt a tradicionális vonalat követni, melyet az intézet 220 éves fennállása alkalmával minden időkben követett.
 Jelenlegi igazgatója, Szép Gyula sajtótájékoztatóján elmondta Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. – Budapest, 1967) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja. Születésének a 130. évfordulóját ünneplik meg a Székely fonó egy felvonásos daljátékával, amely a szerző egyik legzseniálisabb színpadi alkotása. Az alkotás felújított bemutatásával az operaház tiszteleg az alkotó előtt.
Az is nagyon fontos, hogy a színházzal együtt ünnepeljék a kolozsvári hivatalos színjátszás, és ezen belül a zenés színjátszás 220. évfordulóját. Ez szintén egy olyan évforduló, mellyel büszkélkedhetnek. Erről sokat írtak, és könyvek is jelentek meg.
Számunkra ez azért fontos, mert itt írták és mutatták be először magyarnyelven, megírt, előadott operát Ruzitska József: Béla futása- címmel, 1822-ben.
Tavasszal, 2012-ben, Kolozsváron a Nemzeti Operák Fesztiválját tartották meg, melyen a Bukaresti Operaház igazgatója annak örvendhetett, hogy végre a Bukaresti Opera eljött Kolozsvárra, ahol az első Romániai Operaház megkezdhette működését 1919-ben. Akkor Szép Gyula elmondta, hogy a Kolozsvári Magyar Opera 1860-ban volt Bukarestbe először? Több előadással, amiről az akkori román sajtó nagy ovációval írt, mint például Nicolae Filimon, a kor elismert publicistája. A legpozitívabb méltatást éppen Erkel Ferenc: Hunyadi László című művéről írta.
Tiszteletben tartva az operajátszás hagyományait, mind a magyar operajátszás, mind az egyetemest ’90 után lehetőség van bármit játszani. Tehát az opera vezetősége maga állíthatja össze repertoárját. Folyamatosan, következetesen foglalkoztak a kortárs magyar operajátszással is.
Nem volt olyan évad, bemutató, felújítás, hogy ne lett volna műsoron ma élő vagy nemrég elhunyt erdélyi vagy magyarországi kortárs zeneszerzőnek valamelyik műve.
Az idén e szándékot megkoronázták azzal, hogy sikerült a Magyar Nemzeti Kulturális Alaptól egy összeget megpályázni, mely által lehetővé vált három kortárs operánk hangfelvételét rögzíteni, professzionális módon. Egy DVD hanglemez sorozatot hoztak ki, ami szintén jelzi, a Kolozsvári Magyar Opera él. A mai és a jövő zenéjével, operájával is méltó módon foglalkozik.
A Magyar Operabarátok Körének kiadásában megjelent egy igen figyelemre méltó könyv, melynek érdeklődés felkeltő címe: A KOLOZSVÁRI MAGYAR OPERA 220 ÉV UTÁN
Összeállították: Simon Gábor, Szép Gyula és Fekete Adél.
Idéznék az ajánlásból: „Nem történelemkönyvet tart kezében az olvasó: képeskönyv kíván lenni ez a kiadvány, amolyan színes kalendárium, amely olykor visszapillant ugyan a múltba, de fő szándéka az intézmény jelenének, az 1989-es politikai változások utáni életének többirányú megvilágítása, annak a társulatnak az életében kutakodva , amely 220 év után is egyértelműen bizonyítja a műfaj és önmaga létjogosultságát.”
Az 50 oldalas „kalendárium” felsorjázza mindazon helységek felvételeit, melyben az intézet valaha is működött. Majd a Kolozsvári Magyar Opera 1948-tól napjainkig igazgatóinak fényképeit közli. Harmadik rész: A Társulat összetétele 1990 után: Karmesterek, karigazgatók. Rendezők. Korrepetitorok. Díszlettervezők, jelmeztervezők. Koreográfusok, balettmesterek. Ügyelők. Művészeti titkárság. Magánénekesek (1990- 2012). A zenekar, hangversenymesterek táronkénti felsorolása. Az énekkar névsora. A balettkar. Műszak, gyártás és adminisztráció.
Az opera rendszerváltás utáni tevékenységének fontos mozzanatait mutatja be. Az elmúlt két évtized repertoárjáról alkothatunk képet. Összesítve közlik a Kolozsvári Magyar Opera bemutatóit, 1990-2012 között.
Külön fejezetben jelenik meg: Rólunk írták… Nekünk írták. A szöveget képek sokasága követi.
A kiadvány a maga nemében igyekezett minden jelentős eseményről méltó módon tájékozatni. Amint Szép Gyula írja: „ A felgyűlt értékeket, őseink hagyatékát féltve őrizzük, és ugyanakkor átmentjük a következő nemzedékek számára, de természetszerűen tudatosan ápoljuk a XX-XXI. század magyar operaszerzőinek alkotásait is. Meggyőződésünk, hogy így válik teljessé és jogosulttá létünk és küldetésünk 220 év után is.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Szathmári Pap Károly maradandó hagyatéka
Könyv az ember legjobb barátja. A jó könyvből tanulva, felkészülhetünk a nehézségek leküzdésére, a jövőnk építésére. A könyv a legszebb ajándék annak, aki tud gondolkodni, és ésszerűen cselekedni. Különösen nagy értékű a könyvritkaság, illetve annak újra kiadott példánya.
Szathmári Pap Károly 1842-1843-ban adta ki ERDÉLY KÉPEKBEN– című albumát. Az album akkor 10- 12 füzetben jelent meg, füzetenként 4-5 képpel. (A füzetek számát pontosan nem lehet tudni ma sem.) Ilyen típusú könyv kiadásának abban az időben nem igen volt előzménye. Talán John Paget 1839-ben megjelent könyve- Magyarországról és Erdélyről szóló útleírás- említhető, melyet fametszetben készült képek illusztráltak.
2012-ben a Kriterion Kiadó, reprezentatív formában, újra kiadja Szathmári Pap Károly albumát, abból a meggondolásból, hogy a könyvének eredeti kiadása, a viszontagságos időknek köszönhetően, rendkívül kevés példányban maradt meg. Összesen négy példány maradt fenn. Azok közül is néhány hiányosan. Ezért a legkeresettebb könyv-ritkaságok közé tartozik. A megmaradt könyv-ritkaság közül kettő Magyarországon és kettő Erdélyben, Kolozsváron illetve Nagyenyeden található.
Az Erdély képekben- tájkép-litográfia sorozata 150 példányban készült el. A kőrajzokat Kolozsváron és Bécsben sokszorosította.
A Kriterion gondozásában megjelent album 206 oldalas, formátuma: 33×23 cm, tervezője Matei László. A könyv fedőlapján Szathmári Pap Károly Torda. utza (Kolozsvár) rajza látható. A bevezető tanulmányt Murádin Jenő egyetemi tanár „Sors és pálya” címmel írta, melyben többek között a következőket megjegyzi: „Szathmári a társadalom önművelésének mozgósító útját vallotta magáénak, s ezért készen állt azonnali cselekedetekre.
Az Erdély képekben olyan honismereti kiadvány, amely szöveg és kép, olvasmány és igényes illusztráció egybefoglalásával kívánta a haza tájait, városait, történelmi emlékeit és természeti nevezetességeit megjeleníteni.”
A könyvben minden tájegységre vonatkozóan van szöveg és kép. A szöveg két részre tagolódik. Egyrészt olvasható a tájegység, a település érdekességének leírása, másrészt történelme és az ezzel kapcsolatos legendák. A szöveg mellett az illusztráció színes kőnyomatban, vagy az album szövegét vázlatszerű vonalas rajzok kísérik.
Nemcsak tájegységre vonatkozó információkat, hanem a tanulságokat is írásba foglalja. A Barcaság leírásával kapcsolatban a következőt mondja: „Légy büszke, ha ismered hazádat, s ha nem teheted, ne szégyelld lelked vágyát betölteni…Ha ékes nyelven beszélsz vagy beszélni, akarsz e hon jövő nagyságáról, tanuld ismerni hazád múltát és jelenét, hogy mondhass jövőt…”
Illusztrációit természet után rajzolja. De a tájat egyéni ízlése szerint áttrendezi. Megváltozatja az arányokat. Közelebb hozza a hegyeket. Mindezt a művészi szabadság értelmében teszi. Lényegében átkomponálja a várost, és megváltoztatja az arányokat. A rajzok, melyek a szöveget kísérik, népviseletet mutatnak be. Ilyen például a Torockói női viselet vagy a Szelistyei oláh női viselet, a Szolcsvai női viseletet-című rajzai.
Kolozsvárt bemutató szöveg a Fellegvárhoz kapcsolódik, és láttatja a város általa átfogalmazott város képét is. „Miután e tetőn látható boldog párokhoz, kiket képünk ábrázol, ekként feljutánk: minő tekintet! Míg lábunk alatti grottákban s a téltúl odaillesztett kis házikókban emberek örülnek nem irigyletes éltöknek… előttünk terül el Kolozsvár, egy feleki hegysor és mostani állásunk alkotta völgyben , oldalánál lekígyózó szép Szamosával, s önkényt eszünkbe tódulnak legott mindazon nevezetességei, mik történeteivel összeforradvák.” Szándékosan idéztem az album szövegét, hogy érzékeltessem a könyv egyik érdekességét: a szerkesztő meghagyta az eredeti szöveget, a maga ízes nyelvezetével.
A tájegységek leírásának legnagyobb részét Szathmári írta, de Nagy Ferenc, Krizbay Miklós, Dózsa Dániel, Kőváry László, Szilágy Sándor írásai is olvashatók.
Az ábrázolt helyszínek, a teljesség igénye nélkül: Torockó, Rozsnyó, Kolozsvár, Segesvár, Hátszeg, Marosújvár, Tordai– hasadék, Barcaság, Vajdahunyad, Küküllővár, Válaszút, Gyulafehérvár.
Szathmári az alkotásában a heroikus fokozás stílus jegyeit alkalmazta.
A könyvet Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Kriterion Kiadó szervezésében a Főkonzulátuson mutatták be azzal a szándékkal, hogy a szerző Szathmári Pap Károly születésének 200. évfordulója alkalmából tisztelegjenek a nagy művész emléke előtt.
A könyvet méltatta Magdó János főkonzul, Murádin Jenő művészettörténész, H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója.
Magdó János a könyv szerkezeti összeállításáról beszélt. Kép és szöveg kapcsolódik össze, a kis leírásokban van kritikus magyarázat is, ami nemcsak a tájegységre vonatkozik, hanem általános érvényű gondolat. Az 1842-43-as években kiadott füzetek eladási gondokat eredményeztek, melyeknek következtében belebukott a vállalkozása.
Szathmári Pap Károly ennek hatására határozott úgy, hogy elmegy Bukarestbe, ahol Havasalföld fejedelmének szolgálatába szegődik.
Szathmári Pap Károly az erdélyi tájképfestészet megteremtője, akinek születésnapjához kötődik a romániai fényképészet napja is.
Murádin Jenő kiemelte, hogy a 2008-ban kiadott Szathmári Arcképcsarnoka mind a román, mind a magyar kultúrához tartózik. Szathmári Pap Károly emblematikus figurája a Kárpát Medence tájainak. Az Erdély képekben-című, füzetekben megjelentetett alkotása egyedülálló. Először próbálkozott olyasmivel, amivel eddig Erdélyben senki. Első olyan ábrázolást tartalmazza, mely az erdélyi tájakat mutatja be füzetekben. Azért, mert ilyen formában könnyebben eladható volt.
Szerinte nem volt politikus alkat. Bukarestben befogadta a magyar menekülteket. Magyar lapokat adott ki, és amit ebből a könyv kiadásából is kiderül, milyen szinten zajlott az oktatás a Kolozsvári Református Kollégiumban, melynek Ő is diákja volt.
Ismerte Vörösmarty Mihályt, Berzsenyi Dánielt. Azok a szövegek, melyeket Ő írt a füzetekbe a legjobbak.
H. Szabó Gyula szerint Szathmári Pap Károly összeköti a magyar és román kultúrát. A román képzőművészeti élet egyik jeles képviselője volt. A gazdag bojárok megrendelték abban az időben nemcsak a maguk, de a feleségeik arcképét is. Mindez megélhetést biztosított a művészeknek.
Bukarestben élt és alkotott, de Ő a magyar kultúrát is támogatta. Szathmári Pap Károly Bukarestben a református egyház gondnoka illetve presbitere volt. A Református temetőben nyugszik.
H. Szabó Gyula bemutatta a Kriterion Kiadó megújult honlapját és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon online változatát.
Az igen értékes kötet megjelenését a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Szerkesztette H. Szabó Gyula. Tördelés: Szabó Anikó.
Készült a kolozsvári IDEA és GLORIA Nyomdában.
A könyv kivitelezésében és tartalmában méltó arra, hogy mindenki könyvtárában, előkelő helyen, ott legyen.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Kevesebben iratkoztak be, de többen olvasnak
Bár a beiratkozott személyek száma csökkent az elmúlt két évben, gyarapodott az aktív olvasók tábora a székelyudvarhelyi városi könyvtárnál. A tavalyi adatok összesítései arra utalnak: az e-bookok elterjedésével korántsem csökkent a hagyományos könyvek iránti kereslet.
Legtöbben és legtöbbet Stephenie Meyer Alkonyat sikersorozatát olvasták tavaly, de a szerző két másik, a Burok, illetve a Pokoli báléjszakák című kötete is népszerű volt, tudtuk meg Szabó Károly könyvtárigazgatótól. A klasszikus irodalom sem ment ki divatból, az udvarhelyi olvasók újra felfedezték Jane Austen, Charles Dickens, Thomas Mann és Alexandre Dumas műveit. A magyar szerzők közül tavaly a legnépszerűbbek sorába került Nyírő József, de az udvarhelyi szerző művei mellett Wass Albert, Márai Sándor és Passuth László könyveit is sokan kölcsönözték ki.
Választani szerencsére van miből, a különböző szakkönyvek és klasszikusok mellett a városi téka polcain számos kortárs szerző kiadványai is megtalálhatók. 2010-hez képest jelentősen bővült az intézmény könyvállománya, jelenleg több mint 130 ezer kötet áll az olvasni vágyók rendelkezésére. A könyvállomány bővítését főként pályázati úton sikerült megvalósítani: tavaly összesen 640 új kötet került a polcokra.
Míg két évvel ezelőtt 19 061 személy volt beiratkozva a könyvtárba, tavaly már 14 507-en voltak, az aktív könyvtárlátogatók száma viszont közel ezerrel nőtt, a városi téka munkatársainak becslése szerint pedig naponta átlagban kétszázan térnek be a könyvtárba. „Tavaly összesen 56 753 kötetet kölcsönöztek ki, olvasóink nagy többsége pedig 14–25 év közötti, főként nők” – tette hozzá Szabó Károly.
Egyébként a városi téka a héten újabb könyvcsomaggal gazdagodott: a Nemzeti Kulturális Alap Márai-programja révén megérkezett a még tavaly novemberre várt közel 338 könyv, mintegy 800 ezer forint értékben. A Márai-programban tény- és szépirodalmi könyvekre pályázhatnak anyaországi és határon túli könyvtárak. „Zárt listáról lehet kiválogatni a kívánt könyveket, és mivel már tavalyelőtt is részt vettünk a programban, a kötetek egy része már megvolt nekünk. Így ezúttal főként tényirodalmi kiadványokat választottunk, de számos szépirodalmi mű is belekerült a kosárba” – magyarázta a könyvtárigazgató. Mellesleg a Márai-programra csak annak indulásakor kellett pályáznia a városi könyvtárnak, ezért idén újabb könyvcsomagra számíthatnak.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,

Kevéssé ismert Kós Károly-munkák Szentgyörgyön
A Kós Károly Emlékév keretében a Székely Nemzeti Múzeumban megnyílik április 25-én, csütörtökön 12 órától a Kós Károly világa, 1912 című kiállítás, amelyet a háromszéki múzeum közösen szervez a Budapest Főváros Levéltárával.
A nagyszabású tárlat Kós Károly építészeti pályájának első hét évét és annak előzményeit, családi-baráti-kollegális kapcsolatait, mint alkotói hátteret, valamint szűkebb és tágabb hazáját mutatja be, vagyis mindazt, ami alkotói egyéniségét formálta. A kiállítás alapanyagát a budapesti Állatkert és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kevésbé ismert, részben eddig be nem mutatott dokumentumai képezik.
A vendégeket Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és dr. Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója köszönti.
A kiállítást megnyitják: Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Csomós Miklós, Budapest főpolgármester-helyettese, dr. Varga István országgyűlési képviselő és Anthony Gall építész.
Közreműködik Thiesz Katalin kovásznai népdalénekes.
Budapest Főváros Levéltára és a Székely Nemzeti Múzeum tárlatát Anthony Gall és Fabó Beáta rendezte.
Támogatók: Nemzeti Kulturális Alap, Kovászna Megye Tanácsa és a csíkszeredai Kós Károly Építőipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző.
A „Kós Károly világa, 1912” című kiállítás 2013. július 25-ig látogatható.
Maszol.ro.

Megnyílt a Magyar könyvtárosok VII. világtalálkozója
A 2020-ig terjedő időszakra dolgoz ki a hazai és határon túli magyar könyvtárak közötti együttműködés kereteit kijelölő szakmai koncepciót a Magyar könyvtárosok VII. világtalálkozója kedden és szerdán Budapesten.
A Határtalan együttműködés - stratégia, integráció, megújulás címmel meghirdetett kétnapos tanácskozás az anyaországi és határon túli magyar könyvtárak közötti együttműködés eddigi tapasztalatait tekinti át az Országházban és az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK), ezekre építve dolgoz ki és fogad el egy olyan szakmai koncepciót, amely kijelöli a további együttműködés tartalmát és kereteit a 2014 és 2020 közötti időszakra.
Napjainkban, amikor az egyik legfontosabb tudás a választani tudás művészete, különösen felértékelődik a könyvtárak jelentősége - mondta a tanácskozás keddi megnyitóján az Országgyűlés elnöke. Kövér László hangsúlyozta: amit a könyvtárosok tesznek, az nemzeti ügy, hiszen munkájuk nélkül nem maradhat meg a nemzeti kultúra, és a könyvtáraknak határokon innen és túl a közösségteremtésben is nagy szerepük van.
A házelnök az Országgyűlési Könyvtár, az OSZK, valamint a Könyvtári Intézet által megrendezett tanácskozás alkalmából 22 határon túli könyvtárnak Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, 21 kötetből álló könyvsorozatot adományozta.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár emlékeztetett rá, hogy a világtalálkozót csaknem tíz év után tarthatják meg. Azóta egyre bővülő tudásközpontok működnek határon túl is, idén pedig elindult a Kőrösi Csoma Sándor-program, amelynek keretében fiatal könyvtárosok és levéltárosok utazhatnak szakmai programokra a diaszpórában élőkhöz - tette hozzá. Beszámolója szerint az államtitkárság jelentősen bővítette a nemzeti jelentőségű intézmények körét, a kormány támogatja továbbá a határon túli magyar egyetemek és főiskolák könyvtárait is. Tavaly a külhoni magyar óvodások, idén a külhoni magyar kisiskolások évét hirdették meg.
L. Simon László, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) alelnöke hangoztatta: a rendszerváltozás óta nem volt még olyan magyar kormány, amely a könyvtári területen akkora horderejű átalakítást hajtott volna végre, mint a mostani.
Tavaly októberben a parlament elfogadta a könyvtári törvény átfogó módosítását: ennek alapján 16 megyei jogú könyvtárat átvettek a megyeszékhelyek, így egységes könyvtári rendszer jött létre - emlékeztetett. Hozzátette: a kormányzat a finanszírozásban is új, normatív modellt vezetett be.
A megyei hatókörű könyvtárak idén 2,8 milliárd, a kistelepülések könyvtárai 1,7 milliárd forintból gazdálkodhatnak, és a határon túli magyarság könyvtári intézményeire is kellő figyelem jut, mind a Bethlen Gábor Alap, mind a NKA számos forrást biztosít nekik.
L. Simon László közölte, az NKA tavaly 884 millió forintot fordított, és várhatóan idén is legalább ekkora keretet fordít a könyvtári terület támogatására. Most indul például a gyűjteménygyarapítást szolgáló Márai-program harmadik üteme, és a kulturális alap 40 millió forint szán arra is, hogy a kiemelt folyóiratokat ingyenesen juttassa el a könyvtárakba. Halász János kultúráért felelős államtitkár elmondta: a nagy átalakítások után most a "finomhangolásnak" kell következnie. A kormányzat négy konkrét cél kitűzésével kívánja fejleszteni a hazai könyvtári rendszert.
A könyvtárak közösségi térként kell hogy működjenek mind a nagyvárosokban, mind a kistelepüléseken, ezért fontos feladat társadalmi szerepvállalásuk erősítése, kiemelt cél a könyvtári rendszer hosszú távú fenntartása és innovatív fejlesztése, a korszerű, felhasználóbarát országos könyvtári szolgáltatások és a széles körű elektronikus hozzáférés biztosítása, valamint a módszertani megújulás elősegítése is - közölte az államtitkár.
Halász János hangsúlyozta: a kormányzat nem feledkezik meg a határon túli könyvtárakról sem, ezért mind azok szakmai fejlődését, mind állománygyarapításukat támogatja.
Emlékeztető: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, 21 kötetből álló könyvsorozatot a somorjai Mery Ratio Könyvkiadó adta ki, reprint kiadásban.
Hirado.hu

Konferencia a határon túli magyarság szellemi örökségéről
A Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ létrehozásának szükségességéről, a nemzetpolitika feladatáról és a Nemzeti Kulturális Alap Ithaka-programjáról is szó volt a határon túli magyarság szellemi örökségének megőrzéséről rendezett szerdai budapesti konferencián.
A házigazda Balassi Intézet főigazgatója, Hatos Pál elmondta: a konferencia egyik célja annak az eszmecserének a folytatása, amely a diaszpóra szellemi örökségének megőrzésével és hazaszállításával kapcsolatos. Másrészt az új mobilitásról, a "most kiáramló" magyar állampolgárok, illetve magyar közösségek megszólításának módjairól is beszélnek.
Hatos Pál előadásában a Magyar Emigrációs és Diaszpóra Központ létrehozásának szükségességéről szólt, amely számos stratégiai feladatot látna el, többek között élő, interaktív kapcsolatot tartana a diaszpórával a nemzetpolitikai célok megvalósításáért. Az intézményben állandó tárlatok ismertetnék egyebek mellett a diaszpóra szellemi műhelyeit, a nagy magyar utazókat, a világban megtalálható emlékhelyeket, az időszaki kiállítások pedig teret engednének külföldi emigrációs múzeumok bemutatkozásának és magyar származású művészek alkotásainak is.
A múzeumi feladatok ellátása mellett az intézmény kutatási-oktatási bázisként működne konferenciák és könyvbemutatók szervezésével, de helyet kaphatna benne könyvtár, kézirattár és archívum is.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár a tanácskozáson bemutatta a magyar kormány eddigi és tervezett intézkedéseit, beszélt a határon túli magyar épített örökség megőrzésének szükségességéről, a különböző emlékhelyek, értékek összegyűjtését célzó Julianus-programról és a budapesti Magyarság Háza határon túli kultúrát bemutató tevékenységéről. Előadásában emlékeztetett arra is, hogy a határon túli magyar műemlékek programszerű megóvása 2012-ben indulhatott el ismét az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi), a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM), a Balassi Intézet, az örökségvédelmi hivatal és a Teleki László Alapítvány együttműködési megállapodásával.
A helyettes államtitkár kiemelte, hogy a Kőrösi Csoma Sándor-program keretében a magyar kormány 47 ösztöndíjas fiatalt küldött az Amerikai Egyesült Államokba és Kanadába a magyar diaszpóra hétköznapi életének megismerésére, életük segítésére.
A külföldön található magyar értékek hazahozatalát célzó, 2001-ben indított Ithaka-program eredményeiről számolt be Kenyeres István, a fővárosi levéltár megbízott főigazgatója, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Közgyűjtemények Kollégiumának vezetője. A program célja a magyar művészethez, tudományhoz tartozó nemzetpolitikai jelentőségű hagyatékok, gyűjtemények hazaszállítása külföldről és magyarországi közgyűjteményekben való elhelyezése.
A kiírásra a program elindulása óta összesen 43 pályázat érkezett, ebből 33 nyert támogatást összességében 78,4 millió forint értékben. Így került például a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába Dsida Jenő erdélyi költő hagyatéka, míg a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum egy amerikai magyar emigráns életmódját dokumentáló épület berendezésével, a Magyar Természettudományi Múzeum pedig Kölcsey István zoológiai vadászati gyűjteményével lett gazdagabb.
Népújság (Marosvásárhely)

Hagyományteremtő konferenciák a PKE-n
Nagyvárad – Két nagyszabású tudományos konferenciával lép nyilvánosság elé a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke, hangzott el a témában tartott sajtótájékoztatón.
A tanszék négy munkatársa – Magyari Sára egyetemi adjunktus, Bartha Krisztina egyetemi tanársegéd, Boka László egyetemi docens és Biró Annamária egyetemi adjunktus – továbbá Sipos Emőke referens ismertette a tudnivalókat és válaszolt az újságírók kérdéseire. Elhangzott: bár két konferenciáról van szó, valójában egy rendezvény, melynek során bemutatkozik a három évvel ezelőtt megalakult magyar tanszék, melynek első hallgatói most mutatták be záróvizsga dolgozataikat. Amint Boka László elmondta, ezek a rendezvények nemcsak rendhagyóak, de hagyományt is szeretnének velük teremteni.
Hiánypótló
Mindkettő július 5-énés 6-án zajlik, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Az Értelmiségi karrierek, karierminták, írói csoportosulások. Társadalomtörténeti és irodalmi reprezentációk című konferencia a teljes magyar nyelvterületre vonatkozóan igyekszik hagyományt teremteni, s kétévente szervezik majd meg. Amint Biró Annamária elmondta, a magyar értelmiségtörténet nem fejlődött önálló tudományággá, a karriermodellek tisztázásának igénye inkább csak tematikus részkutatásokban merült fel. Az előadások a karriertervezéssel, karriertörténettel kapcsolatos irodalomtörténeti vizsgálatokról, a kapcsolatrendszereket mozgató hálózatok történeti kutatásáról szólnak majd.
Közérthetően
A nyelv közösségi perspektívája című konferencia pedig annak az egyre határozottabb igénynek tesz eleget, hogy a nyelvvel kapcsolatos jelenségeket első sorban a társadalomban betöltött szerepük által vizsgálják meg, figyelembe véve az egyéni nyelvhasználót. Ezeket az előadásokat mindenki meg fogja érteni, de a szakmaiságuk sem fog kívánnivalót hagyni maga után, hangzott el. Ezt a konferenciát is kétévente szervezik majd meg.
Nyílt
A két konferencia előadói többek között a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemnek, a Szegedi Tudományegyetemnek, az ELTE nyelvtudományi intézetének, a Bukaresti Egyetem hungarológiai tanszékének munkatársai. Elsődlegesen a PKE hallgatóit várják, de értesítették a Bihar megyei magyartanárokat is, ezenkívül ajánlják a két konferenciát például azoknak is, akik Várad kultúrtörténete iránt érdeklődnek. De minden érdeklődőt várnak, s mindkét konferenciára ingyenes a belépés.
Neumann Andrea
erdon.ro

Támogatják a határon túli truppok anyaországi bemutatkozását
Magyarországi vendégjátékok szervezésére összesen 34,7 millió forint odaítéléséről döntött Halász János magyarországi kultúráért felelős államtitkár. A támogatást határon túli magyar színházak és táncegyüttesek kapják meg.
A magyarországi vendégjátékokat támogató pályázaton 23 szervezet indult – tájékoztatta szerdán az MTI-t az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi). A közlemény felidézi, hogy a tavalyi évtől eltérően idén önálló pályázatot hirdettek a 2013. június 1. és 2014. május 15. között megvalósuló programokra. „Az Emmi idén ezzel összesen 45 millió forintos pályázati támogatást nyújt a határon túli színházak és táncegyüttesek részére” – hangsúlyozta a tárca.
Erdélyből és a Partiumból kilenc színtársulat, három táncegyüttes és egy kulturális alapítvány nyert jelentős összegű támogatásokat. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, a nagyváradi Szigligeti Színház, a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi műhely, a Temesvári Csiky Gergely Színház, és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata egyenként kétmillió forint körüli támogatást nyert, a csíkszeredai Csíki Játékszín egymillió-négyszázezer, a nagyváradi Kiss Stúdió Színház háromszázharmincháromezer, a szatmárnémeti Proscenium Alapítvány pedig kétmillió forintot nyert, utóbbi Barta Lajos Szerelem című színművének magyarországi turnéztatására.
A szentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes, a váradi Nagyvárad táncegyüttes, illetve a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes 1–1 millió forint támogatást nyert. Bocsárdi László, a szentgyörgyi Tamási színház igazgatója korábban a sajtónak azt nyilatkozta: amennyiben támogatást nyernek, a budapesti Katona József Színházban is szeretnének szerepelni a múlt pénteken Gyulán bemutatott Hamlet című produkciójukkal.
Az Emmi közleménye kitér arra is, hogy a bírálat során a kultúráért felelős államtitkár által felkért, szakértőkből álló kuratórium értékelte a pályázatokat. Ez alapján fogalmaztak meg döntési javaslatot a miniszter tanácsadó testületei, a Táncművészeti és a Színházművészeti Bizottság, amelyet Halász János döntéshozóként változtatás nélkül elfogadott. A támogatási szerződéseket a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága köti meg a nyertes szervezetekkel, és a támogatás utalásáról is ők gondoskodnak – olvasható a közleményben.
Krónika (Kolozsvár)

Kezdődő Forgatag!
Noha a hivatalos megnyitóünnepségre csak szerdán este 7 órától kerül sor, ma 18 órakor Haller József Bernády Ház-beli tárlatnyitójával már kezdetét veszi a Marosvásárhelyért Egyesület által szervezett Vásárhelyi Forgatag. Az igen gazdag, nívós programot felvonultató, több helyszínen zajló rendezvénysorozat számos "alForgatagra" oszlik: az öt nap (augusztus 28 – szeptember 1.) keretében sor kerül TékaForgatagra (könyvvásár, koncertek, gyerekfoglalkozások), SzóForgatagra (tematikus városnéző és kincskereső séták, előadások), FilmForgatagra (magyar filmek vetítéssorozata), Vásári Forgatagra (kézművesek, kistermelők, borsarok), Színházi Forgatagra (színházi előadások, performanszok), Családi Forgatagra (családi, ifjúsági és gyermekprogramok), valamint KoncertForgatagra (bulik, koncertek). A fentebb felsorolt "alForgatagok" külön-külön is számos rendezvényt, programot tartalmaznak, és több helyszínen zajlanak, de a Vásárhelyi Forgatag szervezői további műsorokkal is várják az érkezőt: a rendezvénysorozat időtartama alatt lesznek állandó kiállítások és állandó családi programok, sportesemények, berendezik a Civil Sarkot (fogyatékkal élők szigeteit) és megszervezik a marosvásárhelyiek I. világtalálkozóját!
Gazdag program, nívós kínálat
Mindezekről (és másról is) hétfőn délben a rendezvény legtöbb programjának (és koncertjeinek) helyet adó Maros-parton, a Sörpatika teraszán tartott sajtótájékoztatót a szervezők csapatának egy része: Portik Vilmos főszervező, Koreck Mária kommunikációs referens, Peti András önkormányzati felelős, valamint Kirsch Attila, a világtalálkozó szervezője.
Elöljáró beszédként Portik Vilmos a meglehetősen vaskos és igen minőségi benyomást keltő, ízlésesen megtervezett programfüzet előzetes nyomású példányait mutatta be, majd a Forgatag műsorából szemelgetett. Mint mondta, várhatóan nagy tömegeket megmozgató koncertprogrammal várják az érdeklődőket – régi és újabb vásárhelyi zenekarok, valamint Magyarországról és a Felvidékről érkező együttesek lépnek fel péntektől vasárnapig a Maros-parton felállítandó színpadon: pénteken a vásárhelyi Bronx és Dreamer Band nyitja, a szintén vásárhelyi Prospekt zárja az aznapi koncertsorozatot, amelynek főbandájaként a magyar blueskirály és együttese, a Deák Bill Blues Band lép fel. Szombaton a Stone Hill 4 Kidz szórakoztatja a gyerekeket, majd a tinédzser korosztályt képviselő Vecker zenél, őket a magyarországi Intim Torna Illegál követi a színpadon, az estet a vásárhelyi Chrome zárja. Vasárnap autentikus magyar népzenével szórakoztatja a gyerekeket a magyarországi Kolompos együttes, utánuk a Koszika & The Hot Shots lép fel. A vasárnapi főzenekar a Magyar Örökség-, valamint Kossuth-díjas, felvidéki Ghymes együttes, a KoncertForgatagot két vásárhelyi régi rockformáció, a BÜSZ és a Corax zárja.
– Mint azt a programból láthatják, a koncertkínálat legnagyobb részét vásárhelyi együttesek alkotják. Továbbá nagyon örvendünk annak, hogy számos civil szervezet csatlakozott hozzánk. Ők szervezik a Civil Sarkot, de lesz jurtaállítás, hagyományőrző programsorozat, fegyverbemutató, kézműves- foglalkozások sorozata, részt vesznek a Forgatagon a történelmi egyházak képviselői, továbbá keresztény ifjúsági egyesületek. Amire nagyon büszkék vagyunk: sikerült egy igen nívós és gazdag, családoknak szóló programot létrehoznunk, amely a pár hónapos babától a tízéves gyerekig mindenkit lefoglal. Körültekintő módon szerveztük meg a Családi Forgatagot, amelynek kínálatából nem hiányzik a kicsik ellátása, felvigyázása sem (például pelenkázó vagy intim sarok, ahol az etetés zajlik). A Vásárhelyi Forgatag megnyitóünnepségére szerdán 19 órakor kerül sor a Kultúrpalota nagytermében, ahol a Tiberius vonósnégyes és a Maros Művészegyüttes lép fel. Mindenkit várunk erre az eseményre is.
Az ellenrendezvény törvénytelen!
Peti András alpolgármester, a rendezvénysorozat önkormányzati felelőse a Forgatagot megelőző eseményekről, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatallal folytatott csatározásokról és az Impreuna – Együtt cím alatt a Forgatag idején szervezett rendezvényről is szólt. – Sajnálatos az, ahogyan alakulnak az események. Marosvásárhely polgármestere súlyos és fájdalmas pofont mért a város magyar ajkú lakosságára. Nemcsak semmibe vett és diszkriminált minket, hanem ellenrendezvényt is szervezett. Mindez konfliktusgerjesztő megnyilvánulás, amit el kell ítélnünk, és nem szabad annyiban hagynunk. A Forgatag megszervezését jóváhagyó engedélyt mindössze a rendezvény kezdete előtt 5 nappal kaptuk kézhez, augusztus 21-i keltezéssel. Mi, a Forgatag szervezői kijelentjük, hogy a polgármester eljárása diszkriminatív, konfliktusgerjesztő és mindenekelőtt törvénytelen! Mert a törvény értelmében tilos ugyanarra a helyszínre két vagy több rendezvényt egyazon időben engedélyeztetni, azok tematikájától függetlenül. Mi pedig augusztus 21- én a rendezvény szervezésére megkaptuk a Ligetet, a ránk szervezett Împreuna – Együtt című ellenrendezvény helyszínét. Azért nem szerveztük ott meg a Forgatagot, mert a polgármesteri hivatal feltétele az volt, hogy az ötnapos rendezvénysorozatot sűrítsük össze kétnapossá. Természetesen nem engedtünk ennek a megalázó feltételnek, és mindenkit kérek, hogy ne engedjen az ilyen, békés együttélést kockáztató akcióknak! Bizonyítsuk be, hogy össze tudunk fogni, ünnepeljünk békésen a Maros-parton és a Forgatag további helyszínein, ahova várjuk román ajkú polgártársainkat is.
Ami pedig a jelent illeti, a polgármesteri hivatal engedélyeztető bizottsága kilenctagú, közöttük egy magyar anyanyelvű van. A bizottság elnöke Dorin Florea. Mi július 12-ét megelőzően kezdtünk tárgyalni a Forgatag helyszínéről. Mi kezdeményeztük a tárgyalást, és békésen kívántuk megoldani a helyzetet. Így is több mint két hónapot kellett várnunk a végleges válaszra, és közben a hivatal ellenrendezvényt szervezett. A Forgatag szervezőstábja a békés együttélést tartja céljának, ezért – noha megkaptuk rá az engedélyt – semmit sem szervezünk a Ligetben, az azonos időszakban szervezendő ellenrendezvény helyszínén! Nem akarunk megosztást, együtt kívánunk élni és ünnepelni. Remélem, hogy a vásárhelyiek is hozzánk jönnek, és jól fogják érezni magukat.
Nem számíthatnak a megígért támogatásra
A marosvásárhelyiek I. világtalálkozójáról Kirsch Attila szólt, aki a rendezvény részleteiről beszélt, és elmondta: az első alkalommal szervezendő találkozót hagyománnyá kívánják tenni (mai lapszámunkban részletes interjút olvashatnak a rendezvénnyel kapcsolatosan). Újságírói kérdésekre válaszolva a szervezők elmondták: az utolsó percig tárgyaltak a polgármesterrel, valamint az ellenrendezvény szervezőivel, de immár lezártnak tekintik az ügyet – holott ők továbbra is támadják a sajtóban, a közösségi portálokon a Forgatagot, amelynek szervezőstábja ilyet nem tesz. Végül a költségvetésre terelődött a szó. Mint azt Peti András és Portik Vilmos elárulta, annak ellenére, hogy megbeszélték és elfogadták a szükséges polgármesteri hivatali támogatást, mégsem számíthatnak rá. Az ellenrendezvénynek természetesen partnere a polgármesteri hivatal... A Communitas Alapítvány jelentős vissza nem térítendő támogatást – 25.000 lejt – adott, a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap 5 millió forinttal, a Bethlen Gábor Alap 1,5 millió forinttal támogatja a rendezvénysorozatot, valamint sok további támogató (cégek, magánszemélyek) is jelentkezett, akik nem kívánták a nyilvánosság előtt felfedni kilétüket. A Forgatag összköltségvetése jelenleg 220.000 lej, de ebből még egy jelentős összeg hiányzik. Portik Vilmos elmondta, három költségvetési tervvel készültek (az ideálistól a pesszimistáig), ez a negyedik lett, a drasztikus.
– Még tárgyalunk az áramszolgáltatásról, a szemételszállításról, a közbiztonsági feltételekről. A végső összeget csak akkor árulhatom el, ha már mindent kifizettünk. A költségtételeket a nyilvánosság elé tárjuk. A napokban többen megvádoltak – köztük a polgármester is – azzal, hogy kereskedelmi céllal, önös érdekből szervezzük a Forgatagot. A számok majd igazságot tesznek! Hiszen sokan nemcsak önkéntesek a szervezésben, hanem a kisebb-nagyobb napi kiadásokat is a saját zsebükből állják azért, hogy színvonalas, gazdag, értékteremtő rendezvénysorozattal ajándékozzuk meg Marosvásárhely lakosságát.
A Vásárhelyi Forgatag teljes programsorozatát egy cikk keretében felsorolni lehetetlen. Augusztus 24-i, szombati lapszámunkban a kínálat java megtalálható. A részletes programot a rendezvénysorozat honlapján, a www.forgatag.ro című oldalon olvashatják, a Forgatag Facebook- oldala a www.facebook.com/forgatag címen található meg.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Lezárult a nemzetiségi színházi kollokvium tizedik kiadása
Vasárnap zárult a nemzetiségi színházi kollokvium jubileumi, tizedik kiadása. A tíznapos színházi eseménysorozatra, melynek 2001-től a Figura Stúdió Színház a házigazdája, hagyományosan magyar, német és jiddis nyelven játszó társulatok kapnak meghívást.
A kollokvium Erdély egyik legnagyobb múlttal rendelkező multikulturális rendezvénye, az idei kiadás az esemény találkozójellegét hangsúlyozta, szakítva a rendezvény hagyományos versenyjellegével. A nemzetiségi színházi kollokvium céljává így az vált, hogy átfogó képet adjon a romániai kisebbségi színjátszás helyzetéről.
A tíznapos fesztivál összesen húsz előadást foglalt magába. Ezekből hét nagytermi, öt stúdiótermi, három nagytermi stúdióelőadás szerepelt a műsorban a következő színházaktól: Állami Zsidó Színház (Bukarest), Aradi Kamaraszínház, Csíki Játékszín (Csíkszereda), Csiky Gergely Állami Magyar Színház (Temesvár), Figura Stúdió Színház (Gyergyószentmiklós), M Studio (Sepsiszentgyörgy), a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Yorick Stúdió, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, nagyszebeni Radu Stanca Színház – Német Tagozat, Szigligeti Színház (Nagyvárad), Tamási Áron Színház (Sepsiszentgyörgy), Temesvári Állami Német Színház, Tomcsa Sándor Színház (Székelyudvarhely).
Emellett három alkalommal mutatkozott be a Gyergyói- medencében (Gyergyóalfaluban, Gyergyószárhegyen, majd Gyergyószentmiklóson) az Erdélyi Vándorszínház társulata, amely először kapott meghívást a kollokviumra, és először játszhattak ezen a vidéken összesen mintegy 400 érdeklődő előtt. Mintegy száz diák ismerkedhetett meg a kolozsvári Váróterem projekt társulatával, amely a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Elméleti Líceum tantermében két alkalommal mutatta be a Bánk bán? Jelen! című előadást.
A fesztivál színházi előadásainak, valamint a kísérőrendezvényeinek együttesen mintegy 2500 látogatója volt. A rendezvény főtámogatói voltak: Románia Kormánya – Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI), Nemzeti Kulturális Alap (AFCN), Román Kulturális Minisztérium, Bethlen Gábor Alap, Communitas Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi ajándék lett a magára 150 évet várató könyv
A Vadrózsák első kötete 1863-ban jelent meg, másfél évszázaddal később – mintegy elődjét is ünnepelve – napvilágot látott a második kötetet is, amelyet a gyűjtő Kriza János szakmai levelezését dokumentáló könyv társaságában mutattak be pénteken a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében az unitárius püspökség dísztermében.
A terem faláról, a püspöki plakettek sorából Kriza Jánosé helyeslően nézett a felszólalókra, elsőként a Három árva balladájával a rendezvényt megnyitó Tötszegi Zsuzsára, a János Zsigmond Kollégium diákjára, aztán az ünneplőket köszöntő Ft. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspökre, aki így magyarázta az emelkedett hangulatot: amikor a szellemi és az anyagi világ találkozik a vertikálissal, az ünnep.
A Vadrózsák első kötete megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvendhetett, több kiadást is megért, bár az újranyomtatások során sok esetben lemaradt a kötet számának jelzése, vagyis már-már feledésbe merült Kriza János terve, hogy az első kötetet második is kövesse – mondta Olosz Katalin, aki végül felkutatta és egybeszerkesztette Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát, ezáltal folytatta a munkát, amit a lelkész-gyűjtőnek nem sikerült befejeznie. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően pedig 2013-ban meg is jelenhetett a könyv.
A Magyar Néprajz és Kulturális Antropológiai Intézet vezetője, dr. Keszeg Vilmos a kiadvány méltatása során kiemelte: Kriza János az elsők között kapcsolódott be a 19. századi múltkutatásba, előzmények nélkül, lelkesedéssel fogott hozzá a népköltészeti kincsek gyűjtéséhez, felismerve ezek táji differenciáltságát, és annak szükségserűségét, hogy rögzítse a különböző változatokat.
A rendezvény keretében ismertette Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a nemrég elindított Erdélyi és moldvai magyar online balladatárat. A Társaság weboldalán található adatbázis kilenc műfajban eddig körülbelül ezer balladát tartalmaz, de folyamatason töltik fel az anyagokat, a szövegekhez mellékelve a dallamot is, a gyűjtés helyét, idejét – ezek alapján is lehet keresgélni.
Keszeg Vilmos a 770 lapnyi kötet külön érdemének nevezte, hogy Olosz Katalin több gyűjtőtárs kilétét, munkastílusát felfedte, a kiadástörténet megírásában is új adatokkal gazdagítottak az eddigi ismereteket. Balladák és epikus énekek, népdalok, táncszók, rigmusok és mondókák, találós mesék, szólásmondások, ünnep- és szokásleírások, hiedelmek és babonák, népsajátságok – ilyen címszavak jelzik a kötet fejezeteit.
Ugyan Kriza János a második kötetet mese- és mondagyűjteményként képzelte el, ez a rész hiányzik a megjelent kiadványból – a III. kötetre is van tehát anyag a szétszóródott hagyatékban. Az eseményen felszólaló Magdó János főkonzul megjegyezte: reméli, nem kell a következő kiadványra újabb 150 évet várni.
A reményt erősítheti egy fiatal kutató forrásközlése is: Szakál Anna a Kriza által, hozzá, illetve az ő hatására írt folklorisztikai leveleket gyűjtötte össze „Így nőtt fejemre a sok vadrózsa". Levelek, dokumentumok Kriza János népköltészeti gyűjtőtevékenységének történetéhez címmel. A 416 oldalas könyv 131 levelet tartalmaz, emellett életrajzokat, elveszettnek hitt Kriza-önéletrajzot és egyéb dokumentumokat is. A kötetet bemutató dr. Tánczos Vilmos elismeréssel szólt a még nem lezárt, de az eddigi információkat már gazdagon árnyaló forrásfeltárásról.
Mindkét könyv hozzáférhető a Kriza János Néprajzi Társaság székhelyén, valamint az unitárius püspökségen is.
Zsigmond Júlia
Maszol.ro

Világháborús emlékhely Keresztúron
Székely sirató a neve annak a szobornak, melyet Székelykeresztúr központi parkolójának szomszédságában állítanak fel november végén. Az emlékmű talapzatára közel kétszáz olyan keresztúri háborús hős neve kerül fel, akik az I., illetve II. világháborúban estek el.
Györfi Sándor karcagi szobrászművész alkotását, egy anyát és halott fiát ábrázoló bronzszobrot állítanak fel Keresztúron, amit pályázati pénzből fizet ki a helyi önkormányzat – tudtuk meg Rafai Emiltől, Keresztúr polgármesterétől.
„A háborúkban elesettek névsorait nagyrészt az egyházaktól gyűjtöttük össze. A helyi tévéadó képújságjában is meghirdettük szándékunkat, minek köszönhetően arra is volt példa, hogy a hősök hozzátartozói bejöttek a hivatalba” – részletezte a polgármester. Összesen 182 székelykeresztúri világháborús áldozat nevét sikerült így összesíteni, akik névsora az emlékmű alsó részére kerül majd.
Megtudtuk, hogy a közel 10 millió forint értékű emlékművet a helyi önkormányzat állíttatja, Magyarország Külügyminisztériuma, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.
A Székely sirató emlékmű avatására november 30-án délelőtt 11 órától kerül sor a központi parkoló melletti zöldövezetben, a kis piaccal szemben.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Felavatták Székelykeresztúron a Székely sirató emlékhelyet
Felavatták november 30-án, szombaton Székelykeresztúron a Székely sirató emlékhelyet, amellyel a két világháború helyi áldozatai előtt tiszteleg a közösség. A központi parkoló szomszédságában levő zöldövezeten elhelyezett emlékműre közel kétszáz keresztúri háborús hős neve került fel. Az ünnepségen Rafai Emil, Keresztúr polgármestere és számos elöljáró mellett jelen volt Borboly Csaba is, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Rafai Emil ünnepi beszédében úgy fogalmazott: azért gyűltek össze, hogy a keresztúri családok kebléről kiszakított ádozatokra, a nemzet hőseire emlékezzenek. Az elöljáró Orbán János plébános feljegyzései alapján idézte fel a háborús időket. A Székely sirató a következő nemzedékeket is emlékeztetni fogja a világ nagy égésének székely áldozataira, mondta. Végül megköszönte Györffy Sándor szobrászművész áldozatos munkáját, és a magyarországi támogatók, dr. Fazekas Sándor miniszter és Halász János államtitkár önzetlen segítségét.
- A felelőtlen vezetői döntések komoly károkat okozhatnak a társadalomban és végső soron a családokban! A német és cseh tábornokok is felelőtlenek voltak, akik az első világháborúban halálba küldtek több tízezer székely katonát, édesapákat, nagyapákat, az okafogyott, nyílt támadások parancsolásával. Nekünk felelősségünk van, hogy vezetőink rossz döntéseket ne hozzanak, mert azt nem ők szenvedik meg, hanem a székely családok, ma is! A rossz irányba mutató elhatározásokat nem kell folytatnuk – hangsúlyozta beszédében Borboly Csaba.
A megyeelnök sajnálatát és részvétét fejezte ki azoknak a családoknak, akik elvesztették a világégés alkalmával szeretteiket, családtagjaikat. – Csonka családban, veszteségben felnőni, nem könnyű. Mindenki számára fontos a család – tette hozzá.
Az elöljáró továbbá elégedetlenségének adott hangot, hogy a jogi háttér hiányosságai miatt Hargita Megye Tanácsa anyagilag nem járulhatott hozzá az emlékmű megépítéséhez.
Az anyát és halott fiát ábrázoló bronzszobor Györfi Sándor karcagi szobrászművész alkotása. Az emlékművet a helyi önkormányzat állíttatta pályázati finanszírozással, illetve Magyarország Külügyminisztériuma, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.
Szombaton az ünnepi hangulatot kulturális műsor emelte: fúvószenekar, néptánccsoport lépett fel, zenedarabok, szavalatok hangzottak el.
Az emlékhely megáldása után a jelenlevők koszorúzással, gyertyagyújtással rótták le kegyeletük az áldozatok emléke előtt.
Közlemény
Erdély.ma

Sikeres évet zárt a Szigligeti Színház
Nagyvárad- Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház főigazgatója adott exkluzív interjút az Erdély Online-nak. Beszélt az általa vezetett intézmény tavalyi megvalósításairól, és arra is kitért, milyen meglepetéseket tartogatnak a jubileumi évad hátralévő részében a nézőknek.
– Szép dolog a művészet és a kultúra, de mint minden, pénzfüggő. Gazdasági szempontból milyen évet zárt a Szigligeti Színház?
– Minden szempontból úgy érzem- és ezt az adatok is alátámasztják-, hogy gazdasági szempontból szép fejlődés jellemzi a tavalyi esztendőt, ami az általam vezetett intézmény működését illeti. Ami nagyon fontos: 2013-ben emelkedett a nézőszámunk, a 2012-ben regisztrált 61.600-hoz képest 69.150-re nőtt, ami 13 százalékos bővülést jelent. A fizető nézők száma is ugyanilyen arányban emelkedett. A bérletesek száma 2700-ról 3100-ra nőtt, az előadások száma pedig megközelítette a 350-et. Ezek körülbelül kétharmadát Váradon, illetve Bihar megyében, legalább húsz településen játszottuk, hiszen a megyei önkormányzat alárendeltségébe tartozunk. Nem csak olyan helységekbe mentünk el, ahol a magyarok többségben élnek, hanem a szórványt is kiszolgáltuk, amire külön büszkék vagyunk. Természetesen nem tudunk mindenhova eljutni a nagyobb produkciókkal, az ilyen helyekre inkább a báb- és kamara előadásokkal szállunk ki, de azért úgy érzem, teljesítettük a kötelességünket. Az előadások fennmaradó egyharmada külföldön, valamint az ország egyéb városaiban valósult meg. Elmondható, hogy a bevételünk 26 százalékkal emelkedett az egy évvel korábbi adathoz képest, melyből a sajátunk 20,3 százalékot tett ki. Ezt én egy jelentős ugrásnak tartom, az 1.050.751 lej egy nagyon szép eredmény.
Pályázati források
– Honnan tettek szert forrásokra, a jegy- és bérleteladásokból származó összegeken kívül?
– Nagyon hatékony és erőteljes a pályázati mechanizmusunk, nagyon sok helyre pályázunk. Rengeteg olyan projektünk és együttműködési megállapodásunk létezik, melyeket az illetékes szervek szívesen támogatnak. Nem elég egy pályázatot megírni, ennek hátterében nagyon lényegre törő tartalom kell álljon. Mivel mi ezt biztosítani tudjuk, illetve nagyon sokrétű az a tevékenység, amely a színház vonzáskörében, kiegészítő programként fut, ezért a pályázataink is sikeresek. Mindhárom társulatunknak megvan a saját pályázatírója, illetve a terve, melynek alapján pályázik. 2013-ban a Lilliput Társulat 40.000 lejhez, a Nagyvárad Táncegyüttes 60.200 lejhez, míg a Szigligeti Társulat több mint 162.000 lejhez jutott a pályázatoknak köszönhetően. A forrásaink borzasztóan sokrétűek, elkezdve a román kulturális minisztériumról és az RMDSZ Communitas Alapítványától, és folytatva a sort a megyei forrásokkal, vagy a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumával, a Nemzeti Kulturális Alappal és a Bethlen Gábor Alappal. Ugyanakkor ezek keretében több szakkollégium is működik. Persze mindig van egy egyeztetés a pályázatírók közt, hiszen nem egészséges, ha nem tudunk egymás dolgairól. Emellett én magam tisztában vagyok minden pályázattal, koordinálom a megvalósításokat, és természetesen az elszámolásokat is.
– Milyen szerep jut ebben a különféle együttműködéseknek?
– A bevételi forrásaink egy részét az együttműködéseinknek is köszönhetjük, sok olyan partnerintézményünk van Magyarország területén, ahová elhívnak minket és úgymond megvásárolják az előadásainkat. Emellett olyan együttműködéseket is említhetek, amelyek bérlet- vagy előadáscsere révén valósulnak meg. Tavaly együttműködtünk ilyen szempontból a debreceni Csokonai Színházzal, a kecskeméti Katona József Színházzal, a budapesti József Attila Színházzal, a szatmárnémeti Harag György Társulattal, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínházzal, valamint koprodukciót hoztunk létre a debreceni Vojtina Bábszínházzal. Utóbbival a Lilliput Társulat valósított meg egy közös előadást, melyben mindkét bábegyüttes művészei fellépnek, illetve a díszlet maga pályázati támogatással készült. Úgy vélem, a felsorolt együttműködéseknek is betudhatóan teljesítettünk olyan szépen tavaly.
– A tavalyi év több fesztivál miatt is emlékezetes marad…
– Kiemelkedőnek tartom az általunk alapított két fesztivált, nagyon büszke vagyok ezekre. Gondolok itt az erdélyi magyar hivatásos bábegyüttesek találkozójára, vagyis a Fux Fesztiválra és A Holnap után fesztiválra. Az előző években már tanúbizonyságot tettünk arról, hogy kellő erővel és tehetséggel rendelkezünk ahhoz, hogy minőségi fesztiválokat szervezzünk, illetve befogadói legyünk ezeknek. Véleményem szerint elég sikeres volt mindkét fesztiválunk. Várakozásokkal tekintünk az idei A Holnap után fesztivál elé, ugyanis ez jubileumi évadunk keretében fog zajlani, és ennek keretében fogjuk megünnepelni színházunk névadója születésének 200. évfordulóját is, március 8-án.
Jubileumi évad
És ha már elérkeztünk a jubileumi évadhoz, erről csak annyit szeretnék mondani, hogy kifejezetten nagy hangsúlyt fektetünk rá. Február 22-én Szigligeti farsangi bált is rendezünk, mely nyilvános lesz, ennek részleteire a közeljövőben visszatérünk. Igyekszünk minden hónapban valamivel megemlékezni Szigligeti Edéről, hiszen nagyon nehéz, hogy névadónk bár, de az ifjabb nemzedék kevesebbet tud róla. Az Iskola-program által próbáljuk a fiatalokat kicsit közelebb hozni ennek a kiváló színházi embernek a történetéhez, megismertetni velük az életét és munkásságát. Tudniuk kell azt, kiről nevezték el ezt a színházat. Ezért is a jubileumi évad keretében megalapítottuk a Szigligeti Tanoda Egyesületet, amely önmagában felvállalta egy színitanoda működtetését, melynek a megnyitóján többen is részt vettek, és ami már működik négy osztállyal, 38 diákkal. Aktív munka folyik tizenöt órán keresztül minden hétvégén. Szintén a jubileumi évad keretében készülünk egy stúdiótér kialakítására, illetve felavatására, ami itt a színháztól nem messze, a régi nyomda épületének földszinti részén kerül kialakításra. Ennek a stúdiónak is Szigligeti lesz a névadója, mert a sajátunk lesz, kizárólag a mi színházunk rendelkezésére fog állni, és alkalmas lesz próbákra és előadásokra egyaránt. Ez az ezer négyzetméternyi felület fogja majd azokat a hiányosságokat pótolni, amelyek a próbatereket illetően jelentkeznek, hiszen most is két előadásnak a bemutatója előtt az egyik próba a borsi kultúrházban zajlik, a másik pedig az állami egyetem egyik helyiségében. Nem beszélve arról, hogy a stúdiódarabjainkat a bábszínházban kell játszanunk, sajnos jelenleg ez a helyzet… Nagyon fontos tehát, hogy megvalósuljon ez a Szigligeti-stúdió, igyekszünk, hogy minél hamarabb. A korábban említett, látható fejlődés ugyanis valamilyen formában a fejlesztésekben is meg kell mutatkozzon. Sikerült egy digitális mixert beszereznünk, tizenkét új mikroportot teljes rendszerrel, egy utánfutót, illetve amire nagyon büszke vagyok, egy 3,5 tonnás saját kamiont vásároltunk, hiszen az előadásszámból kitűnik, hogy milyen sokszor kell díszletet szállítanunk, és eddig nagyon sok pénzt kellett költenünk erre.
– Hogy működik az Iskola-program?
– Ami szintén jól működik, és a nézők, illetve a bérletesek számának a növekedéséhez is nagy mértékben hozzájárult, az a diákokat foglalkoztató Iskola-program, mely már három elemet tartalmaz. Immáron a harmadik előadásra készülnek a diákok, melynek A Magyar Kultúra Napján, január 22-én lesz a bemutatója, természetesen a jubileumi évad keretében, Liliomfi-remix címmel. Az önkéntesi programunk egy olyan szintre jutott, hogy az önkénteseink, a Szöcskék már saját kézikönyvet is terveztek, és ki is adtak, amivel tulajdonképpen intézményesítették magukat, illetve mindenféle tartalommal töltötték meg a programot.
Színitanoda
A harmadik programunk pedig maga a színitanoda, melynek keretében olyan diákokkal foglalkozunk, akik egy kicsit tartalmasabban és bővebben szeretnének a színháztudománnyal foglalkozni. Ennek kapcsán büszkék vagyunk két együttműködési megállapodásunkra. Az egyik a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem táncművészeti szakával valósul meg. Egy végzős koreográfus osztály hallgatói közt pályázatot hirdettünk, és 2014 júniusában bemutatásra kerül egy táncjáték, amelyet megpályázott és elnyert egy végzős diák. Ehhez mi a Nagyvárad Táncegyüttest és a kellő infrastruktúrát biztosítjuk. Egy következő együttműködés szintén a Művészeti Egyetemmel közösen, valamint az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal valósul meg, országos drámaíró pályázatot hirdetünk három kategóriában. Az egyik a szívemhez legközelebb álló, első drámaírók pályázata, azoké, akiknek nyomtatásban még nem jelentek meg színművei. Ezt a pályázatot a Művészeti Egyetem rendezői szakos végzős hallgatói közt fogjuk meghirdetni, és a nyertes rendezi majd meg a készterméket, mely a Szigligeti-stúdióban kerül bemutatásra.
– Mi a helyzet a nyári színházzal?
– Tavaly hirdettünk egy olyan programot, hogy Szigligeti nyári esték, amelynek a keretében különböző eladásokkal kedveskedtünk a közönségnek. Ezek könnyebb hangvételű musical és operett slágereket tartalmaztak, magyarországi fellépőkkel. Próbálkoztunk a nyári színházban megtartani ezeket, de a helyi önkormányzat bár rendelkezésünkre bocsátotta a teret, megjegyezte, hogy az ott elvégzendő, és akkor éppen zajló munkálatok miatt nem vállalja a felelősséget azért, hogy gyakorlatilag a közönség szempontjából biztonságos a helyszín. Ezzel áthárították ránk a felelősséget, amit mi nem vállaltunk fel, és ezért a színház termében tartottuk meg ezeket az előadásokat. Feltételezem, hogy a várbeli munkálatok egyszer befejeződnek, és nagyon remélem, hogy egyszer mégis úgy dönt az önkormányzat, hogy kezelésbe adja szakavatott intézményeknek az ottani teret. Akkor lehet oda ugyanis hatékonyan egy elképzelést és egy egész nyári évadot tervezni, ha azzal az ember teljes mértékben rendelkezik vele. Ha mindig újra és újra ki kell bérelni a teret, abból csak problémák származhatnak, ráadásul azt műszaki szempontból is alkalmassá kell tenni az előadásokra, ami egy bizonyos stratégia kidolgozását igényli.
Ciucur Losonczi Antonius

erdon.ro,

Nem támogatják a magyar napokat
Egyetlen forint támogatást sem nyújt a budapesti Nemzeti Kulturális Alap (NKA) az idei Kolozsvári Magyar Napoknak és a Vásárhelyi Forgatagnak. A hatalmas érvágás miatt mindkét rendezvény költségvetését újra kell tervezni. A pályázati eredményeket tegnap tették közzé, a szervezőket sokkolta a hír.
A Kolozsvári Magyar Napok fesztiváligazgatója, Sánta Levente felidézte, hogy 2012-ben is májusban tudták meg, hogy nem számíthatnak budapesti támogatásra, de a nyár elején volt még egy magyarországi pályázási lehetőségük, amelyen végül sikerült elnyerniük egy jelentősebb összeget. Tavaly a szervező Kincses Kolozsvár Egyesület húszmillió forintra pályázott az NKA-nál, végül nyolcmilliót kaptak, amit a miniszteri különkeretből hétmillióval kiegészítettek Budapestről. Gergely Balázs egyesületi elnök közlése szerint idén is hasonló összegű támogatásra számítottak, és megdöbbentette az elutasítás, amelynek okát nem tudják. „Teljesen értetlenül állunk előtte, hiszen az elmúlt években az NKA az egyik legnagyobb támogatójává vált a rendezvénynek, amely egyre komolyabb eredményeket tudott felmutatni” – nyilatkozta. Azt is elmondta: idén a romániai Nemzeti Kulturális Alap sem nyújt támogatást, és a két elutasítás már nagyon komoly gondokat fog okozni a szervezőcsapatnak. Gergely szerint idén a tavalyinál is jobb pályázatot nyújtottak be Budapestre, ezért nem zárja ki, hogy figyelmetlenségből, „emberi mulasztásból” született az elutasító döntés.
A Vásárhelyi Forgatag egyik főszervezője, Portik Vilmos arról beszélt, hogy újra kell gondolniuk a prioritásaikat. Tavaly ötmillió forintot kaptak az NKA-tól, amiből a nagykoncertes fellépők jelentős részét ki tudták fizetni, de nem tudják, hogy idén miből fogják ezt megtenni. Leszögezte: a gondok ellenére lesz Vásárhelyi Forgatag, ám a rendezvénysorozat hossza és programja már a költségvetésüktől függ. Portik sem tudja, mi lehet a budapesti elutasítás hátterében, mert az NKA-nál nem szokás megindokolni, hogy milyen szempontok szerint értékelték a nyertes pályázatokat, de úgy véli, az elbírálóbizottság „más szempontokat tartott fontosnak, mint amelyek Kolozsváron vagy Vásárhelyen jellemeznek egy jól megszervezett városfesztivált”. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetstratégia – kultúra és támogatás
L. Simon László Marosvásárhelyen
A magyarországi Nemzeti Kulturális Alap országos előadás-sorozata első erdélyi állomására került sor kedden délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában. A rendezvény két felvonásának első előadásaként a Köteles utcai épületben délután fél öttől L. Simon László József Attila-díjas író, költő, szerkesztő, fideszes országgyűlési képviselő, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának volt elnöke ismertette a számos erdélyi egyesületet is támogató NKA tevékenységét, a magyar kultúrafinanszírozásban betöltött szerepét, az online pályázati rendszer bevezetését, illetve annak előnyeit. Szünet után az előadó Polgári kultúrpolitika –Eredmények és dilemmák című kötetét mutatták be a szép számban megjelent közönségnek, az estet pedig a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő erdélyi díjazottjainak műsora zárta Diószegi László, a vetélkedő zsűrijének tagja, a Teleki László Alapítvány igazgatója szerkesztésében és műsorvezetésével.
L. Simon László elmondta: annak ellenére, hogy már nem a NKA elnöke és idén februártól nem kultúráért felelős államtitkár, a kultúra szolgálatában folytatja a munkát. – Az új országgyűlési szerkezet szerint immár kétszáz képviselő dolgozik a parlamentben, és az új összeférhetetlenségi szabályok szerint aki képviselő, az más munkát nem vállalhat. Ezért le kellett mondanom, de az elmúlt három évben én álltam a Nemzeti Kulturális Alap élén – ezen előadásom ekképpen egyfajta búcsúelőadás. A NKA erőteljes változás alatt áll, a Bethlen Gábor Alap mellett a magyar állam egyik legfontosabb kulturálismecenatúra-szervezete. Évi 12 milliárd forintból gazdálkodunk, amit szét is osztunk a pályázók között, a határon túlra ennek negyven százaléka jut. Az állam költségvetésében ez nem nagy pénz, de kulturális szempontból kiemelkedő forrás. A NKA forrásait nem az állam költségvetése garantálja, hanem részben angol mintára működünk: a Szerencsejáték ZRT. Ötös lottójából kapunk pénzt, nem a befolyó adóforintokból. A lottó játék- és nyereményadójának 90%-a kerül hozzánk. Így a költségvetésünk attól függ, hogy hányan lottóznak és nyernek. 2009-ben ez az összeg évi 7 milliárd forintot tett ki, és 12 milliárd forintra emelkedett.
A Nemzeti Kulturális Alapot 1993-ban hozták létre, azóta nagyjából változatlanul működik, kiegyensúlyozott gazdasági környezetben osztottuk szét a forrásokat. Nem a politikusok, illetve az általuk létrehozott alapítványok kurátorai mondják meg, hogy ki kapjon támogatást, hanem a NKA szakmai kollégiumaiban tevékenykedő szakemberek. Persze ez is generál vitákat, de ennél jobb rendszert mindeddig nem tudtunk kitalálni. Működésének sikerességét igazolja a Román Kulturális Alap vezetőségének visszaigazolása is. Ez a modell működőképes, és más országok által is követhető. Észtországban például hasonlóan működik, csak ott a vodka utáni adót is belevonták ebbe a körbe. Ami a pályázatok elbírálását illeti, szakterületenként egy-egy kuratórium, kollégium (Építőművészet és Örökségvédelem Kollégiuma, Folyóirat- kiadás Kollégiuma, Könyvkiadás Kollégiuma, Közgyűjtemények Kollégiuma, Közművelődés és Népművészet Kollégiuma, Kulturális Fesztiválok Kollégiuma, Szépirodalom és Ismeretterjesztés Kollégiuma, Színház- és Táncművészet Kollégiuma, Zenei Kollégium) dönt ezekről. Amikor három évvel ezelőtt kineveztek, változtattam ezeken a szakkollégiumokon, például csökkentettük a számukat és önálló zenei kollégiumot hoztunk létre, valamint meghirdettük a Cseh Tamás-programot, amely 400 millió forinttal támogatja a magyar könnyűzenét. A filmművészetnek nincs szakmai kollégiuma, mert azt az önálló Nemzeti Filmalappal segítjük. A Filmalap a mi mintánkra lottóalapból gazdálkodik, évi körülbelül 6 milliárd forintból. Más alapokkal pedig a magyar dokumentum- és tévéfilmkészítést támogatjuk, illetve éves szinten több mint egymilliárd forinttal segítjük a magyarországi könyvkiadást. A kurátorok két csatornából kerülnek a NKA döntéshozói közé: egy részüket a szakmai szervezetek delegálják, a másik részét a miniszter nevezi ki, de természetesen utóbbiak is szakmabeliek. Politikai közmegegyezés van arról, hogy ez a rendszer legnagyobb érdeme. A pályázatokat mindenki maga írja meg, az elbírálók között van Kossuth-díjas írónk, Munkácsy-díjas szobrászunk, Jászai-díjas színésznőnk, Ybl-díjas építészünk és képviselteti magát többek között a cirkuszművészet is. Minden kuratórium nagyfokú autonómiát végez, a döntéshozók között számos határon túli alkotó is megtalálható.
2010 után változott pár dolog, és most ott tartunk, hogy újra kell gondoljunk egy sor párhuzamosságot, például a Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kulturális Alap esetében.
Krucsainé Herter Anikó, a NKA jelenlegi főigazgatója hozzátette: az elmúlt évben, az Alap húszéves fennállásának évfordulóján határozták el, hogy elkezdik járni az országot. A visszajelzések alapján úgy döntöttek, hogy folytatják az előadás-sorozatot, elsősorban a támogatások ismertetése végett, az előadásokra igen részletes anyagot hoztak, amelyet bárki rendelkezésére bocsátanak.
A közönség kérdéseire válaszolva, illetve azok kapcsán L. Simon László elárulta: a Magyarországon tevékenykedő multinacionális cégek – a francia példával ellentétben – szinte egyáltalán nem támogatják a hazai kultúrát. Ennek ellenére az NKA számos eredményt ért el, a magyar kormány például elkészíti az összes hazai és határon túli magyar levéltár jegyzékét. – Ez a kormány nagyon komoly nemzetstratégiájának a része, amelynek segítségével mindenki láthatja, hogy mi rejlik ezekben a levéltárakban, és az iratokat ne lehessen belőlük eltüntetni. A budapesti Fővárosi Levéltár egybegyűjtötte az összes erdélyi levéltár anyagát, és óriási kötetekben adja ki azokat, nyomtatva és digitálisan egyaránt, az államalapítástól napjainkig. Az NKA támogatásával újult meg az Ady-kiállítás Csucsán, a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékházprogramja pedig már átlépte a magyar határt: lesznek meglepetések, de ezekről többet nem árulok el, nehogy mások felvásárolják előlünk ezeket a házakat. Az Irodalmi Emlékház programsorozat 5-10 millió forintból egész kiállításokat valósít meg, és számos emlékházat (például Ady, Gárdonyi, Lázár Ervin egykori szülő-, illetve lakóházait) támogat. Évi körülbelül 20 milliárd forintra lenne szükség az egész Kárpát-medencei magyarság kultúrájának támogatásához, nem normatív alapon. A gazdaság bizonyos területein nemzeti protekcionistának kell lenni. Például támogattuk azokat a magyarországi könyvkiadókat, amelyek magyar nyomdákkal nyomtattak. Persze ezt nem lehet kizárólagossá tenni az Unió miatt. De 800 millió forintot fordítottunk például folyóiratok támogatására, és ezen összeg 70 százaléka a nyomdaköltségekre fordítódott. Nyilván azt szeretnénk, ha az adott támogatás a nyomda adójának köszönhetően az országban maradna.
Ami a pályázatokat illeti, az a jó pályázat, amely nagyon konkrét és a költségvetése sem túlzó. Például a holokauszt-emlékév támogatására 1,5 milliárd forintot ítélt meg a kormány, amelyet én túl nagy összegnek tartottam. De a pályázóktól több mint 14 milliárd forintnyi igénylés érkezett különböző rendezvények megszervezésére. Alig tudtuk az 1,5 milliárdot szétosztani. De arra, amit a négy év alatt előre léptünk, nagyon büszke vagyok. A volt szocialista kormány egyik legnagyobb bűne, hogy olyan mértékben adósította el az országot (az államadósságot 2002 és 2010 között megduplázták), hogy nem láthattunk rögtön hozzá a saját nemzetpolitikai céljaink megvalósításához. Pedig egy erősebb Magyarország a határon túli magyarság megmaradásba vetett hitét is erősíti.
Polgári kultúrpolitika
Az est második felvonásaként L. Simon László kötete került bemutatásra. A meghívó szerint a könyvet Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettesnek kellett volna bemutatnia, de ő az Amerikai Egyesült Államok alelnökének látogatása miatt mégsem vehetett részt a vásárhelyi előadáson. Így a kiadványt Király László költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezető elnöke ismertette, a szerző az ő kérdéseire válaszolt. Mint azt Király László megjegyezte, a 340 oldalas kötet CV-szerű, L. Simon László névjegye az elmúlt négy év kultúrpolitikai tevékenységéről. Szokatlan, hogy egy miniszterelnök előszót ír volt államtitkára kötetéhez, és ezen előszóban a kultúrpolitika fenegyerekének nevezi és bevallja, hogy penge vitákat is folytattak különböző kérdésekben. A könyvben rengeteg adatot találhat az olvasó, tartalmaz interjúkat, vitaindító előadásokat (többek között az e-bookról, a digitális könyvről). A kötetben megvan a lehetőség arra, hogy a ma olvasójának aktuális kérdéseire válaszoljon. A könyv, illetve az abban közölt előadások kapcsán felmerült kérdésekre válaszolva L. Simon László elmondta, sok szellemi műhely, folyóirat nem tudott lépést tartani az internet megjelenésével, másoknak pedig csak ott lenne szabad létezniük. De a szakma inkább érdekelt a status quo fenntartásában, mint nem. Ezen néha az innovatív politika változtatott, amely ritka, mint a fehér holló. A kulturális területen mérhetetlen a hisztipotenciál, egy 1 millió forintos változtatás is nagyobb visszhangot generál, mint egy 1 milliárd forintos gazdasági jellegű módosítás. A könyv mint olyan messze túléli majd a folyóiratokat. Más a piaci mechanizmusa, és más érzés, ha az ember könyvet vesz a kezébe. Ez a harmadik kultúrpolitikai könyvem, amúgy a 14. kötetem. A könyvkiadás nehézségekbe ütközik, verseskötetet szinte nem lehet eladni, nagyon kevesen vannak, akik csak ebből élnek, és nem állnak öt-hat lábon egyszerre. Végül elárulta: az elmúlt három évben nem írt verset, de ez a közelmúltban megváltozott.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)