Az értelmiség ne sétáljon csapdákba
BALÁZS IMRE JÓZSEF kolozsvári költő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Korunk folyóirat főszerkesztője decemberben volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. Főszerkesztői, egyetemi tanári, költői gondjairól kérdezte őt Kinde Annamária az Erdélyi Riport 2012/3. számában megjelent interjúban.
- Gyanakvó ember vagy?
- Jóhiszemű ember vagyok, de a szakmámból kifolyólag muszáj lett gyanakvónak lennem. Egy szerkesztőnek fontos erénye a gyanakvás. De azt hiszem, hogy a civil énemben ez továbbra sem mozdította ki a jóhiszeműséget. Elég nagy jóindulattal szemlélem a világot. A szerkesztőnek meg nyilván azért kell gyanakvónak lennie, mert a beérkező kéziratokban ellenőriznie kell helyesírástól elkezdve nevekig és egyéb adatokig, születési évszámokig, könyvkiadók nevéig sok mindent. Sűrűn szoktam javítani a Korunkhoz beérkező cikkekben mindezeket az adatokat.
- Egy interjúban a Korunk helyéről kérdeztek téged a lapok között, és azt mondtad ott, hogy ha hadászati szempontból nézzük, akkor a Korunk a nehéztüzérség. Háborús időket élünk?
- (Nevet) Hát, remélem, hogy azért nem tartunk még háborús időknél. Nem élünk nagyon jó időket, de háborúsnak nem nevezném a helyzetet. Ezek a hadászati metaforák egyébként az életben mindenhol, házasságtól kezdve egyéb emberi kapcsolatokig és a szakmáig mindenhol előfordulnak. A napilap egyféle, a hetilap más feladatokat lát el, a havilapnak ebből a szempontból egyaránt el kell végeznie a mélységes lerombolását és a mélyről felépítését a dolgoknak.
- A világnézet alakításában vállal szerepet a Korunk, ezt mondod, illetve egy másik szövegben arról is beszélsz, hogy a klasszikus folyóirat-megjelenés már nem elég: az eseményjelleget és a személyességet tartod fontosnak abban, hogy a kulturális érték megtalálja a közönségét. Hogy is van ez? Hiszen a folyóiratban inkább tanulmányokat találunk, a rendezvények pedig többnyire az írókról szólnak.
- Én az eseményjelleget közös pontnak, a folyóiratban és a rendezvényekben közös elemnek tartom. Az eseményjelleg, mint célkitűzés, fontos. A Korunknak az utóbbi évekbeli legnagyobb sikerei az élő eseményekhez fűződtek, amelyekre vélhető volt, hogy nagyon sokan eljönnek, és ez igen gyakran így is történt.
- Hogyan lehet egy tematikus lapszámból vagy annak a bemutatójából esemény?
- Jól ki kell találni a tematikát. A tematikus számok nagy lehetősége, hogy olyan dolgot is képesek eseménnyé tenni, ami azelőtt nem volt esemény. Még akkor is, hogyha nehéz előre megjósolni, melyik lapszámból lesz esemény. De a lehetőség ott van benne.
- Elképzelhető egy olyan tematikus szerkesztés, amely csak követi a folyamatokat, de lehet, hogy pont egy ilyen tematikus összeállítástól figyelnek oda valamire.
- A történettudományi előadásokat is a Korunk-események közé sorolnám, vagy például azt is, hogy 2011 nyarán megjelent A mi huszadik századunk címmel egy többszerzős történelmi tanulmánykötet a kiadónknál, Gyáni Gábor, Romsics Ignác és mások közöltek benne öt nagy történelmi tanulmányt, és rögtön látszott, hogy ez egy esemény. Abból is, hogy a könyvterjesztők egy hónap alatt elhordták az egészet a kiadóból. Reméljük, el is fogják adni, de az biztos, hogy most a kiadóban nincsen belőle. Ez például szerintem egy esemény.
- És pontosabban mit kell értenünk akkor, amikor a személyességről beszélsz?
- Itt is a Korunk Akadémiáról van szó elsősorban. 2008 óta megy az a sorozatunk, amelyben minden hónapban egy történész és minden hónapban egy író szerepel. Ezek a rendezvények 200 fős közönséget is be tudtak vonzani olykor, ami Kolozsváron akár tíz évre visszamenőleg nézve is nagyon ritka volt. A személyesség abban áll, hogy ha a Korunkban megjelentetünk egy Romsics Ignác-tanulmányt, nem látjuk azt, hogy mekkora hatást vált ki, hányan olvassák el. De eljönnek az előadására százötvenen vagy akárhányan, és ott a személyességgel hozzátevődik egyértelműen valami a szöveghez is. Az írói estsorozaton, amit személyesen én csinálok, ugyanezt érzékeltem: ott is bejött ez az eseményjelleg, mert Nádas Péter a hetvenes évek óta nem volt Kolozsváron, vagy Szabó T. Anna íróként a szülővárosában soha nem lépett fel, amíg az estjét meg nem tartottuk. Amikor Dragomán Györgynek a román nyelvű kötetét lanszíroztuk román nyelvű közönség előtt, akkor is begyűltek az emberek. Ezeknek a dolgoknak a varázsa nagymértékben a személyességben áll. A folyóirat-kultúra átalakul. Nem biztos, hogy az a megfelelő szó, hogy válságban van, de az a forma, ahogy eddig volt, annak a magától értetődése erősen kérdőjelessé vált. De ugyanazt a funkciót, amit a folyóirat betöltött évtizedeken át, meg kell próbálni más csatornákon keresztül érvényesíteni, és mi ezzel próbálkozunk.
- Milyen jelek vezetnek ahhoz a következtetéshez, hogy kérdőjelessé vált az eddigi forma?
- Generációs alapon lehet ezt a leginkább érzékelni. Én azokról beszélek most, akiket tanítok az egyetemen, irodalmárokról. Nem az átlagolvasókról, hanem azokról az emberekről, akiknek szakmájukból adódóan ismerniük kellene folyóiratokat. Mert amikor mi egyetemisták voltunk, ebből a szempontból más helyzet volt, pedig nem volt az annyira régen. Én minden évben azzal kezdem a félévet a harmadéveseknél: soroljanak fel folyóiratokat, amiket olvastak az elmúlt évben. Vagy aminek több lapszámát olvasták. Magyarországi folyóiratokból minimálisat sorolnak, romániaiakból alig valamivel többet, a Litera.hu az ismétlődő, ami azt jelzi, hogy az interneten még csak-csak megvan a tájékozódási csatorna, de maga a nyomtatott folyóirat fogalma, egy-egy lapszám átlapozása hiányzik: ez generációs alapon működik, valahol a jelenlegi huszonéveseknél átalakult az erre való szocializáció. Ezen meg lehet próbálni valamit alakítani, de a változást egyetlen folyóirat biztosan nem tudja elérni. Mi például azt csináljuk, hogy középiskolákba visszük be a Korunkot. Játékos formában kérdésekre válaszolnak azok, akik középiskolásként megrendelik, a tanárokat is bevonjuk ebbe, hogy segítsenek célba juttatni a lapot, a valóban érdeklődő diákokhoz. A résztvevők pedig nyernek valamit, amikor válaszolnak a lap által feltett kérdésekre. Ebből a Korunknak nincsen semmi anyagi haszna, a cél egyszerűen fenntartani ezt a médiumot, egyáltalán azt a tapasztalatot, hogy létezik nyomtatott folyóirat. A funkciót az internet részben átveheti, így lehet valamelyest áthidalni ezt a generációs űrt.
- A Korunknak minden lapszáma elérhető a világhálón, úgyhogy elég, ha a nevét megjegyzik, és már megtalálják.
- Igen, ez egy tudatos stratégia, hogy a terjesztési gondokat és ezt a generációs szakadékot próbáljuk áthidalni.
- Egyetemi oktatóként többek között egy ilyen tárgynak vagy az előadója, amit úgy hívnak: Az irodalmár szakma elmélete és gyakorlata. Mit tanítasz ezen belül?
- Megtanulnak korrektúrázni. Vizsgáznak korrektúrázásból. De nyilván nem csak ezt. Ez a minimum.
- A korrektúrázásnak elmélete is van?
- El kell magyarázni, hogy miért kell ezt csinálni, amikor egyszerűen ki is lehetne húzni a hibás szöveget, és fölébe írni a helyeset. Elmondom nekik, hogy mik a korrektúra előnyei. De nyilván nem ez a lényeg, hanem azt vettük észre, hogy a végzettjeinknek csak egy része – hogy mekkora része, az változó – lesz tanár. Másik része nem tanár lesz. És azt láttuk, hogy felbukkannak újságszerkesztőségekben, korrektorok lesznek könyvkiadókban, rendezvényszervezésben civil szervezeteknél dolgoznak. Rám hárult a feladat, hogy erre felkészítsem őket. Én azzal szoktam kezdeni ezt a tantárgyat, hogy ez minden, ami nem a tanársággal és a kutatással kapcsolatos, és az irodalmi életben való tájékozódásról szól. Erről fognak szólni ezek az órák. És hogy valami konkrétummal mindenképpen maradjanak, fontosnak tartottam a korrektúrázást, hiszen ez az alap, hogyha el akarnak helyezkedni korrektorként vagy szerkesztőként. A végére, ha mást nem, akkor tudni fogják, hogy minek hol kell utánanézni. Az ISBN számtól kezdve a kolofonig, tehát ha kinyit egy könyvet, lesz fogalma arról, amit egy normális olvasó valószínűleg nem tud, vagy nem tudja, mire való, és milyen formában kell megjelennie. Rengeteg igénytelen kiadó és kiadvány van. Ha ők ránéznek majd egy ilyen könyvre, akkor azt reméljük, hogy meg tudják majd ítélni, hogy mennyire komoly a kiadvány. Ez tehát egy gyakorlati tárgy, és a szerkesztői énemmel elég nagy az átjárás, amikor ezt tanítom (nevet).
- Emellett meghívottakat szoktam vinni az egyetemre, könyvkiadói szerkesztőt, folyóirat-szerkesztőt, akitől bármit lehet kérdezni. A Kriterion, a Koinónia, a Helikon, a Látó, a Napsugár szerkesztőit, aki éppen ráér.
- Olvastam róla, hogy Magyarországon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létezik ehhez hasonló kiadói szerkesztő képzés. Nálunk is lehetne ezt nagyobb óraszámban tanítani, és szakmai gyakorlatokat rendelni hozzá, fel lehetne építeni egy ilyen, részletesebb képzést, mert jók a visszajelzések.
- A szerkesztői éneddel már találkoztunk, de azt még nem tudjuk, hogy mikor vagy költő.
- Nem jó válasz erre az, hogy szabadidőmben, mert akkor azt jelentené, hogy ez valamilyen hobbi, de annál azért több.
- Már csak azért sem lenne ez jó válasz, mert a költőnek tudomásom szerint egyáltalán nincs szabadideje…
- Van néha olyan igénye az embernek, amikor befelé szeretne menni egy kicsit önmagába. Azt hiszem, ezzel függ össze. Ez nem mindig van. Amikor nagyon kifelé élek, akkor a költői énem visszaszorul és pihen. Lehet, hogy egy-egy mozgalmas este után éppen váratlanul is előbújik belőlem, de azt hiszem, hogy a csendesebb, elmélyülősebb időszakokban van nagyobb szükségem nekem erre az énemre. És azért megvannak mindennek a pillanatai.
- Azt is tudjuk rólad, mert beszéltél róla többször, hogy a Szilágyi Domokos műveivel való találkozás fordította a sorsodat abba az irányba, hogy végül ezt a pályát választottad. Amikor ez történt, akkor te hány éves voltál? Akkor már írtál verseket?
- Olyan tizenhét-tizennyolc éves lehettem, és nagyjából akkortájt kezdtem írni verseket, de akkor még ez a tipikus kamasz-dolog volt, ami nem volt jó vers.
- Eszerint megtörténhetett volna az is, hogy a versírás abbamarad. Te akkor nem is a költőséget választottad a Szilágyi Domokos műveivel való találkozásod kapcsán, hanem a szerkesztői hivatást?
- Nem. Az irodalmat. Mert én sokáig fizika meg matek szakra készültem. Ilyen osztályban is végeztem Udvarhelyen.
- Tehát akkor még az, hogy te később szerkesztőként fogsz dolgozni, nem volt nyilvánvaló.
- Nem. Bár ’89-ben, a forradalom idején, amikor én 14 éves voltam, a segélycsomagban édesanyám kapott egy írógépet. Egy szalagos, özönvíz előtti, amerikai vagy nem tudom, milyen gyártmányú szerkezetet, iszonyúan kopogós volt, erősen kellett ütni a billentyűket. Akkor a nyolcadikos osztálytársaimnak az írógépen indigóval diáklapot szerkesztettem négy oldalon. De az megint másról szólt. Az egy olyan pillanat volt, amikor valamit kellett csinálni.
- A lányaid már írnak verset? Mondjuk el, hogy hány évesek!
- Persze. (Nevet) „Apa, ma is írtam egy verset!” Még nem is tudtak írni, és már mondtak ilyeneket… Most már tudnak írni. A nagylányom most hétéves, a kicsi ötéves lesz.
- Tíz-tizenöt éven belül számíthatunk a köteteikre, vagy ha tovább gyorsul a világ, akkor még hamarabb?
- Egyelőre inkább az a sorsuk, hogy olvasók és múzsák is és társszerzők. De egyébként a kolozsvári közegben ez egyáltalán nem számít lassan kivételnek, hogyha Zágoni Balázsnak a gyerekei mesehősök lettek Zágoni Barnitól Zágoni Hannáig és Dorkáig, Demény Péter lánya, Ágóbágó szintén könyvhős lett, Berszán Matyi Farkas is a Berszán István könyvében. Az én nagylányom is szerepel a Hanna-hintában.
- Bevonultak az irodalomba.
- Igen, ebből nehéz már kimászni. Szilágyi Júlia mesélte, hogy az ő kisfia, Mihály, amikor annak idején találkozott Kobakkal, akkor nem értette a dolgot. Hát Kobak az egy mese, nem egy gyerek. Hosszú évtizedekre visszanyúló hagyománya van ennek is.
- Az erdélyi viszonylatban nagyvárosnak tekinthető Kolozsváron belül is létezik egy elkülönülő magyar város?
- Szerintem igen. Általában megvannak azért a kontaktusok a rétegekben. Nem az élet teljes színterén van meg az embernek a kontaktusa a román lakossággal. A boltban megvan, ha valaki focizni jár, akkor ott lehet, hogy románok is vannak, tehát valahol mindig van kapcsolat. De az élet teljessége a magyaroknak inkább csak a kis magyar világ. Persze nincs annyira elszigetelve, mint egy székelyföldi helyen, ahol eleve nincsen akkora átjárási lehetőség.
- A nagyváradi Szacsvay Akadémia előadás-sorozatának egyik előadója, Horváth István beszélt arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség fele Kolozsváron él. Mennyire érezhető ez? Meddig képes még betölteni a társadalmi szerepét az értelmiség? Képes megmaradni, újratermelődni, vagy szétszóródnak majd ők is a világ élhetőbb országaiba?
- Én ezt az egyetemi szférához kötném, és annak tulajdonítom ezt a koncentrációt. Az egyetemi szférában az utóbbi évek nem voltak a legjobbak. Legalábbis a humán tudományokban. Nem rentábilis, nem kifizetődő. Magyarán: az új végzettek nem tudtak megtapadni Kolozsváron. A közoktatásnak az egyébként nagyon jó, hogy a legjobb végzettjeink a bölcsészkarról Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban tanítanak.
- Kellene legyen egy olyan távlat, célképzet a fiatalok előtt, hogy ha dolgoznak, akkor ők is részévé lehetnek ennek a rétegnek. Én ezt most úgy látom, hogy a mindenféle válság hatására a fiatalokra jellemzőbb a pesszimizmus, és ennek reális alapja van.
- Az értelmiségnek a kritikus és analitikus szerepét tartom fontosnak. A mostani korszaknak a legnagyobb veszélye a manipulálhatóság. Az ember észre sem veszi, hogy mit csinál vele a politikus, a média, a fogyasztásra ösztönző gazdasági reklám. Az értelmiség hátha jobban észreveszi, hogy ne sétáljon bele a csapdákba, és erre felhívja másoknak is a figyelmét.
- Képes-e az értelmiség arra most, hogy ellássa ezt a feladatot?
- Mindig van, aki ellátja ezt a feladatot. Lehet, hogy valaki egy blogot ír, és egy nagyon specifikus területen ezeket a manipulációkat megmutatja. Én nem hiszem, hogy olyan volna most a helyzet, hogy az értelmiségnek ne volna feladata, és ne lenne képes azt betölteni. Csak nem biztos, hogy eléggé látszik ma az értelmiségiek teljesítménye.
Névjegy
Balázs Ime József (Székelyudvarhely, 1976) matematika–fizika tagozaton végzett a Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikai rovatának szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. 1996 óta publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. A Hermeneuta elnevezésű táborok egyik szervezője és előadója. József Attila-díjas (2011), a József Attila Kör, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Romániai Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága tagja. Legismertebb kötete: Vidrakönyv (versek, Éneklő borz, 2006).
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

55 éves a Napsugár gyermeklap
A gyerekek szöveghez való viszonya megváltozott, nincs türelmük, több képet, grafikát igényelnek, ezért rövid, mozaikszerű írásokkal és sok képpel töltjük meg a Napsugárt – hangzott el Zsigmond Emese, a folyóirat főszerkesztőjének – „A Napsugár tele van okossággal és boldogsággal” – Milyen értékek születtek a Napsugár 55 éves szellemi műhelyében? című, hétfő késő délutáni kolozsvári előadásában.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület Jókai (Napoca) utcai székházában megrendezett esemény apropóját a Napsugár folyóirat 55. születésnapja szolgáltatta. Az 55 év alatt az erdélyi magyar irodalom színe-java publikált a folyóiratban, többek közt Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor.
„A felnőtt-társadalom nem figyel eléggé a gyerekirodalomra. A felnőtt irodalom majdani olvasói ezeknek a lapoknak a segítségévél pallérozódnak. Ha valaki nem szokja meg az igényes irodalom fogyasztását, a versek és a mesék szeretetét gyerekkorában, az felnőtt korában sem lesz értő irodalomolvasó” – nyilatkozta az eseményt követően lapunknak Zsigmond Emese.
Hozzáfűzte azt sem kell elfelejteni, hogy a gyermekek még rendkívül érdeklődőek, fogékonyak kedvük van olvasni, többet olvasnak, mint a felnőttek. Mint részletezte ezt abból látják, hogy a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokból összesen havi 39 ezer példány fogy el.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú Csipike bácsitól
A legszebb mesék mindig a nagy-nagy fájdalomból születnek, mondja Csipike, mindannyiunk gyermekkorának bölcs törpéje. Az erdélyi magyar irodalmi élet is fájdalommal búcsúzik a mesefigura megalkotójától, Fodor Sándortól. A József Attila-díjas író, életének 85-ik évében csütörtökön hajnalban hunyt el.
Orbán János Dénes író, költő
„Egy csodálatos embert veszítettünk el ma éjszaka. Azért nem mondom, hogy az írót veszítettük el, hiszen a remekművek azok megmaradnak és Fodor Sándort mindig olvasták, most is olvassák és olvasni fogják és pedig tömegek viszont személyisége, egyénisége, karizmája lenyűgöző volt. Azt hiszem életemben nem találkoztam egy ennyire kedves, kellemes alkotó emberrel, aki írói nagyságát ilyen szerénységgel tudta hordozni.”
1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó szerkesztője. 1956-ban a Napsugár gyermekirodalmi folyóirat alapítói közé tartozott és 55 évig, a legutolsó lapszámig, úgyszólván a halála percéig írt a Napsugár gyermeklapnak. Csipike, a kedves törpe itt válaszolt a Csipike postája rovatban a gyermekek leveleire.
Fodor Sándor író (1927-2012)
”Tündéri leveleket kaptam. Az egyik azt mondja, gyere el Csipike,vágunk disznót meg még ki tudja mi minden jóval várnak, s aszondja, mondom Csipike, gyere el, nem fogod megbánni, hahaha S akkor mindig azt válaszolom, hogy én mennék, mennék csak mindig attól tartok, hogy valami rossz felnőtt zsebretesz vagy egy kutya felkap és elvisz, éppen ezért helyettem az íróbácsik, írónénik mennek..hát így szórakozom én is miközben írom a Csipike postáját.”
Az ember, akinek finom humora, szellemessége és műveltsége lenyűgözte fiatalabb írótársait is, elment, Csipike viszont itt marad közöttünk, mondja a Napsugár főszerkesztője, Zsigmond Emese.
Zsigmond Emese főszerkesztő, Napsugár, Szivárvány
”A gyermekek, akik nagyon bátrak és néha hajmeresztő kérdéseket is fel tudnak tenni ezt is megkérdezték leveleikben Csipikétől, hogy Csipike te hogyan születtél, hol van az anyukád és hogy fogsz meghalni. Sanyi bácsi nagyon szellemesen és diplomatikusan azt válaszolta, hogy én nem anyától születtem, engem az íróbácsi fantáziája teremtett meg és nem fogok meghalni úgy, mint az emberek, hanem elmegyek a lomhullással és akkor megyek el, amikor ti már engem nem olvastok.”
Fodor Sándor írót hétfőn délben kísérik utolsó útjára a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
Székely Blanka
Erdély TV
Erdély.ma

Elhunyt Fodor Sándor író, a Csipike szülőatyja
Életének 85. évében, szerdán éjjel elhunyt Fodor Sándor József-Attila díjas író, műfordító, az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő alakja. 1927. december 7-én született Csíksomlyón; a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban érettségizett, majd a Bolyai Tudományegyetemen államvizsgázott román–német szakon.
1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott, 1957-től 1989-ig a Napsugár folyóirat belső munkatársa, a rendszerváltás után pedig a Keresztény Szónak és a Szabadságnak is munkatársa volt. Első novelláskötete, a Fehérfenyő1954-ben látott napvilágot, majd egymás után jelentek meg elbeszéléskötetei, regényei, kisregényei, műfordításai. Nagy sikert a Csipike meseregény-sorozat hozott számára, amelyet több nyelvre lefordítottak. Számos hazai és nemzetközi elismerésben részesült, nyugdíjas éveiben is aktívan közölt
Szabadság (Kolozsvár)

Eltemették a Csipike íróját
Százak búcsúztak hétfőn délután Fodor Sándor József Attila-díjas írótól, számos novelláskötet, regény, színdarab, és a rendkívül népszerű Csipike című meseregény-sorozat szerzőjétől a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő egyéniségét Kolozsváron, a Kismezei temetőben helyezték örök nyugalomra, a gyászmisén az erdélyi magyar közélet elöljárói – politikusok, írók, költők, értelmiségiek – mellett Fodor Sándor román pályatársai is végső búcsút vettek az alkotótól.
gyászmisére délután egy órakor a főtéri Szent Mihály-templomban került sor, Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános mondott gyászbeszédet, majd délután fél háromkor a Kismezei temetőben a politikusok, pályatársak is elbúcsúztak a szerzőtől.
Kelemen Hunor művelődési miniszter úgy fogalmazott: Fodor Sándor halálának híre döbbenetet és fájdalmat okozott. „Soha nem kereste a reflektorfényt, de jelenléte több volt, mint egyszerű itttartózkodás. Hálásak lehetünk a sorsnak, a teremtőnek, hogy kortársaként nemcsak a műveit olvashattuk” – hangzott el többek közt a tárcavezető beszédében. Kiemelte: a Csipike Fodor Sándort a világirodalom nagyjai közé emelte.
Az Erdélyi Magyar Írok Ligája és az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy képviseletében Orbán János Dénes költő, író búcsúzott az írótól. „Azon ritka írók sorába tartozott, aki úgy lett klasszikus, hogy közben nem volt polgárpukkasztó” – jellemezte Fodor Sándor munkásságát Orbán János Dénes.
Zsigmond Emese, a Napsugár gyermeklap főszerkesztője így búcsúzott a folyóíratot alapító Fodor Sándortól: „Úr volt az elvtársak között is: a jómodor arisztokratája.”
A Magyar Írószövetség részéről Erős Kinga, a Romániai Írószövetség képviseletében pedig Adrian Popescu vett végső búcsút a halhatatlanná vált pályatárstól.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

In memoriam – Gyászbeszéd a ravatalnál
A koporsóban nyugvó Fodor Sándor íróval, műfordítóval és hitvalló katolikus lapszerkesztővel, vagy ahogy pályatársai hívták őt, “Fodor Úrral” néhai Tamási Áron farkaslaki temetése okán és egy akkortájt általa adott interjú kapcsán kerültem kapcsolatba egy, a Napsugár szerkesztőségébe címzett, de személyesen neki írt levél által, ezt követően pedig haláláig tartó töretlen barátságba. Az említett levélben, mivel az írókollégák nem búcsúztatták, illetve nem búcsúztathatták Tamásit a kommunista rezsim terrorja miatt, afelől érdeklődtem, hogy mi a véleménye a néhai farkaslaki plébános, Birton István ott és akkor elhangzott beszédéről, amely egyetlen, írásban fennmaradt dokumentum a nagy erdélyi írásművész hazai temetéséről. Mi tagadás, én egyfajta méltatlankodásomnak adtam hangot az írók totális némasága miatt, és így fejeztem ki magam: „Bezzeg, a pap beszélt”. Fodor Úr, valamelyest félreértve a „bezzeg” szóval kezdődő megjegyzésemet, ezt válaszolta: „A farkaslaki pap beszédét szépnek és igaznak tartom, még akkor is, ha Ön megbotránkozik ezen”. Mondanom sem kell, én egyáltalán nem botránkoztam meg, ellenkezőleg, nekem is ugyanaz volt a véleményem, és kifejezetten örültem a túlzás nélkül irodalmi rangú papi beszédnek. Még csak annyit ehhez a régi történethez, hogy Sütő András 5 évvel később önkritikusan ezt írta, „az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat”.
Gyászoló Testvérek! A Csíksomlyóról, illetve (saját szavai szerint) „Mária lábától” indult Fodor Sándort az irodalmi élet elsősorban kivételes tehetségű novellistaként tartja számon. Írásművészetének az értékelése természetesen nem az én tisztem, de egyik-másik írásából néhány mondatot alkalmi üzenetként kiemelek, hogy ravataláról is ő, a bölcs ember okítson bennünket.
Elsőként a Büdös gödör című művéből veszek egy száraz ténymegállapítást, mely így szól: „Teljes bizonyosság csak kettő van. Egyik az élet, a másik a halál”. A Vereség című novellájában írja Hemingwayt idézve: „az embert meg lehet ölni, de legyőzni nem”. Az idézett bölcsességet rögtön önmagára alkalmazva így folytatja: „Az Embert (így általában nagy E-vel) – nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem – le lehet győzni”!
Immár kézzelfogható bizonyság szavainak igazsága mellett az előttünk látható koporsó, s benne ő, a megfáradt író, Fodor Sándor. Igen, 85 évesen végképp legyőzetett, földi élete befejezést nyert, s mint ő maga mondta Babitsot idézve egy interjúban: eddig mérték ki élete idejét „az égi és ninivei hatalmak”.
Nagyon elgondolkodtató felismerést fogalmazott meg Az első hó című elbeszélésében is: „A beteget nem a tengődésnek, hanem az életnek kell visszaadni”.
Nos, Testvérek, mi most a Szent Mihály-templomban éppen ezt tesszük, az életnek, mégpedig a nagybetűs Életnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, amit a gyászmise prefációja fejez ki ekképpen: „Vita mutatur, sed non tollitur”. Az élet a halálban megváltozik, de meg nem szűnik! Igen, ez a mi győzedelmes húsvéti hitünk, és ez volt az ő hite is. Hát, ezért kérte az utóbbi években többször is a gyógyító szentségeket (a gyónást és a szentáldozást, legutóbb pedig a betegek kenetét), végképp kiengesztelődve e szentségek vétele által Istenével, önmagával és családjával: elsősorban festőművész feleségével, akivel több mint 60 évet tölthetett el békés, kiegyensúlyozott házasságban, Budapesten élő leánygyermekével, aki a legnagyobb odafigyeléssel ápolta őt betegsége végső szakaszában, aztán nagyrabecsült vejével, imádott unokáival, közeli és távoli csíki rokonaival, valamint pályatársaival, szomszédjaival, tisztelőivel és olvasóival, akiket most búcsúzóul általam, a pap-barát által Mózesként és Áronként megáld. (Hadd mondjam még itt el, hogy amikor felmutattam előtte halálos ágyán a Szent Kenyeret, az Oltáriszentségben titokzatos módon köztünk élő Jézus Krisztust, beszélni már nem tudott, de katona módjára magasba emelte kezét és szalutált!).
Legismertebb novellája minden bizonnyal A feltámadás elmarad című. Az ugyanezt a címet viselő legújabb és egyben legutolsó könyvéből Benedictus atya ajkára adott szavaiból idézek egy húsvét küszöbén mindenkinek szóló, üzenet értékű részletet: „Egyetlen csoda van: az élet, és egyetlen csodatevő: az Úristen. Őt imádjátok. Én csak az ő alázatos szívű szolgája vagyok, egyben a ti szolgátok is, hiszen mindnyájan az Ő képmásai vagyunk. Csókoljátok az ő szent keresztjét, és szeressétek egymást, örvendjetek nagy csodájának, az életnek”. Igen az élet, amiről ő itt beszél, a nagybetűs Élet – él, és élni akar! – ahogy zengi ezt a költőóriás is, Ady. Joggal állítható az elmondottak után, hogy az ő feltámadása – nem marad el!
Emlékszem, a kereken 40 évvel ezelőtt, 1972-ben elvesztett nagyobbik lánya ideiglenes tölgyfakeresztjén ez a felirat volt olvasható: „Fodor Évike, 1954. VII. 29. – 1972. XII. 26.”. E keresztfelirattal összefüggésben a Tíz üveg borvízből és az Egy nap – egy élet című vallomásból egy mondat, még ma is mellbe vág, s ez így szól: „Az Ő neve van rajta (mármint az Évikéé), – holott bennünket feszített rá a halál: édesanyját és engem”. A bekövetkezett tragédia súlya alatt nem csoda, ha Mária lábától a sündisznóállásig című életrajzi regényében szó szerint ezeket írja: „Én, aki annyira ragaszkodtam szülőföldemhez, aki el sem tudtam képzelni, hogy máshol temessenek el, mint Csíksomlyón – immár azt hiszem, végső nyughely dolgában is Kolozsvárhoz kötődtem, 18 éves korában eltávozott nagyobbik leánykám, Évike mellé, a kismezői temetőben”. Aztán a tragédiát évtizedek teltével, éppen a keresztény hit erőt adó vigasztalása nyomán begyógyította a kegyelem közvetítette béke, a lelki harmónia, illetve az Isten akaratában való keresztény megnyugvás.
Gyászoló Testvérek! Fodor Sándor közismerten nagyon szerény, halk szavú és mégis köztiszteletnek örvendő, minden embertársát őszintén megbecsülő és szerető személyiség volt. Másokról rosszat soha, de jót annál többször és annál többet mondott. A Fekete erdő című kisregényéhez írt ajánló soraiban a következőket vetette papírra: „Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám – de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok”. És mit mondott? Többek között azt, hogy – és ismét tőle idézek – „egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke–barátság–testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte...” Ezért, fejezi be idézett mondandóját így: „ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik”.
Kortársuk voltam – kortársaim voltak című kötetében pedig egy örökidőszerű, mindannyiunk okulására szóló erkölcsi figyelmeztetés olvasható: „Ítélkezni a csetlő-botló, az olykor akár súlyosan vétkező ember fölött is, a végtelen Igazság, s Irgalom dolga”. Milyen jó lenne ezt minden, nem egészen megfontoltan, netán „szemet-szemért, fogat fogért” alapon bosszúból ítélkező embernek alaposan meggondolnia, hiszen – egyikünk sem makulátlan!
És ezt követően, ugyanott, elmesél egy igen megható történetet, amivel be is fejezem búcsúbeszédemet, és ez így szól: „A háború alatt – ezt egy papbarátomtól hallottam – egy katolikus tábori lelkész súlyos sebesülteket gyóntatott. Egy haldokló SS-katona ezt nyöszörögte neki: Atyám, én annyi rosszat tettem, annyi súlyos bűnt követtem el, hogy nekem az Úristen nem bocsáthat meg. És jót nem tettél senkivel? Soha? – kérdezte a pap. A katona gondolkodott, majd elhaló hangon suttogta. Egyszer egy éhező lengyel özvegyasszonynak adtam egy fél kenyeret. A pap feloldozta: Amikor majd a Bíró elé kerülsz, mondd el neki ezt is”.
Sándor bátyám, aki szintén voltál háborút viselt és hadifogságot is átélt katona, végső búcsúzóul egy ideig még itt maradt barátodként mit tanácsolhatnék Neked, aki Pál apostol szavaival egyetértve magad is vallottad, hogy „mindenki önmagáról ad majd számot Istennek”? Hát azt, hogy ha töprengtél is eleget életed utolsó szakaszában lefolytatott meghitt beszélgetéseink során azon, hogy miképpen állj az ítélkező és számonkérő Bíró elé, – csakis a legnagyobb hálával a Tőle kapott talentumokért és teremtményi alázattal. De egyet mindenképpen mondj el számonkérő Istenednek, nevezetesen azt, hogy megírtad a Csipikét, mely által a tovatűnt évtizedek során annyi őszinte mosolyt varázsoltál különféle nemzetiségű gyermekeknek a csodálkozó arcára. Írtad ugyanis ezt a művet elejétől végig abban a felismerésben és boldog hitben, hogy a gyermekek kacagásánál szebb imádság ezen a földön nincsen! Nyugodj békében! A földi vég, illetve a vele egyidejű égi kezdet után legyen jutalmad az örök élet.
Jakab Gábor plébános. Szabadság (Kolozsvár)

A megértés vidékein
Böszörményi Zoltán író, költő úgy véli, a sikeres kommunikáció képes otthonosságérzetet teremteni manapság
Aradi származású beszélgetőtársunk változatos életutat mondhat magáénak, szakmai pályája is több fordulóponton vezetett át máig, amikor több időt és alkotó energiát szentelhet már az írásnak, illetve az Irodalmi Jelennél végzett főszerkesztői munkájának. Az utóbbi években gyakoribbá vált megjelenésű, más nyelvekre is lefordított köteteinek egyfajta következménye is lehet az idén számára odaítélt József Attila-díj. Ennek az elismerésnek az elnyeréséről, irodalmi munkájáról, annak társadalmi hátteréről kérdeztük Böszörményi Zoltánt.
Az idei József Attila-díj kiosztása körül megbolydult az írótársadalom. Hogyan látja, miért?
- A témáról sok helyen, az Irodalmi Jelenben is bőséges anyag olvasható. Jegyzetek, hozzászólások tömkelege jelent meg. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közvetlenül a díjak kiosztása után a Népszabadság munkatársának megjegyezte: valamennyi, idén díjazott alkotó munkásságát nagyra becsüli… Szerintem ez a fontos.
Az Irodalmi Jelen kezdőoldalán örökös munkatársként szerepel Faludy György és Méhes György. Mi ennek a magyarázata? Világirodalmi nagyságuk? Vagy személyes kötődések is?
- Mindketten az Irodalmi Jelen munkatársai voltak életük végéig. Faludyval, ha nem is szoros, de baráti kapcsolatban voltam. Többször meghívtam Aradra, kétszer el is jött. Az Irodalmi Jelen harmadik oldala az övé volt. Sok versét első közlésben hoztam. Méhes Györggyel már nem voltam ennyire szerencsés. Amikor a laphoz került, már válságossá vált az egészségi állapota, így kevés irodalmi szöveg jelent meg tőle.
Az Örvényszárnyontól a Regálig ível eddigi szerzői pályája. Hol jelent meg az első kötete?
- Első két kötetem a bukaresti Litera Kiadónál jelent meg, saját költségemen. Messze voltam Kolozsvártól, Marosvásárhelytől, Bukaresttől, nem tartoztam semmilyen irodalmi táborhoz. Ahogy Kányádi Sándor egyszer megjegyezte, nem voltam senkinek „fia-borja”, vagyis rokona, ismerőse.
Élete meghatározó döntése volt határátlépése. Milyen okok, körülmények játszottak közre ebben?
- Regál című regényemet hozom fel válaszul. Erről szól. Ámokfutás volt. Talán azért is sikerült. Az érzés, a soha vissza nem térő hangulat, a reménytelenségnek a megismételhetetlensége még feldereng, néha megjelenik álmomban. Harminc év távlatából azonban megszelídülnek az emlékek is. Átlényegül a megélt tragédia. Elidegenedik az ember tőle.
Aradtól Torontóig hosszú volt az út, hát még aztán vissza...
- Sok mindent kiírtam magamból. A Míg gondolom, hogy létezem (Vanda örök) és Az éj puha teste szövegkorpuszában ez benne van. Az önéletrajzi elemek, a valóság és a fikció keveréke nem díszítőelemek, hanem az életem mozaikkockái.
Mi kell a meggazdagodáshoz: tehetség, szorgalom, szerencse? Ön gazdagnak érzi-e magát?
- Az anyagi helyzetemnek semmi köze hozzám, az alkotóhoz. A megírt szövegeimhez sem. Úgy vélem, lelkileg nagyon gazdag ember vagyok, és odafigyelek másokra is. Anyagi forrásaim egy részét pedig arra fordítom, hogy fenntartsam a Nyugati Jelen című régiós napilapot. Öt megyében jelenik meg, szórványban. 1997 óta – akkor vettem meg – sokszor tönkrement, meg kellett mentenem, hogy magyar nyelvű újságunk legyen, hogy folytassuk elődeink munkáját, továbbvigyük a hagyományt. Az Irodalmi Jelent is én finanszírozom. Büszke vagyok irodalmi lapunkra. Hányatott történelmünk során nem sok ehhez hasonló indult Aradról.
Most már akár nyugodtan pihenhetne a babérjain - ehelyett alig látszik ki teendői közül.
- Már gyerekkoromban is sokat dolgoztam. Számomra a munka olyan, mint másoknak a levegő. Nem tudok meglenni nélküle. Az értelmes munkát szeretem, amelyiknek van látszatja, hozadéka. Az írás számomra mindennél nehezebb. Ha kiállsz egy könyvvel a nagyközönség elé, az olyan, mintha gondolataidat, testedet pőrére vetkőztetnéd.
Ha újrakezdhetné, mit tenne másképpen?
- Ez meg sem fordult a fejemben. Minek kezdeném újra? Még tetemes anyag van bennem, amit meg szeretnék írni.
Az aradi magyar sajtó nemrég volt százötven éves. Alkalomhoz illő emléklappal tisztelgett a Nyugati Jelen. Mikor és hogyan indult a Jelen, a Nyugati Jelen, majd az Irodalmi Jelen? Miért éppen Aradon?
- Ezt az előbb részben már érintettem, az Irodalmi Jelen Könyvekről azonban nem beszéltem. Az ezredforduló évében Szőke Mária nagyváradi írónő adta az ötletet. Az ő novelláskötete volt az első könyvünk. Azóta közel hetven címünk jelent meg. Csak a nota bene kedvéért: Aradnak soha nem volt ilyen jelentékeny könyvkiadója... Az Irodalmi Jelennel pedig több lábon állunk. Van a portálunk, amely naponta frissül, nyomtatásban pedig a nyolcoldalas mellékletünk olvasható, ez havonta jelenik meg a Nyugati Jelenben. A százhúsz oldalas folyóiratunk szintén havi rendszerességgel lát napvilágot. Ez kapható a történelmi Magyarország területén. Ezen kívül elektronikusan lapozható formában és iPad-en is elérhetőek vagyunk.
Kányádi Sándor önnek régi barátja. Tavaly ön volt Budapesten, a születésnapján, legutóbb ő volt jelen az Irodalmi Jelen tizedik évfordulóján, a Fészek Klubban. Nemrég terjedelmes interjúval tisztelte meg az Irodalmi Jelent. Mióta ismeri, tiszteli, hogyan látja őt?
- Kányádi Sándort gyerekkorom óta ismerem. Akkoriban feljártam a Napsugárhoz. Ott jelentek meg első verseim és írásaim. Azóta kedves nekem. Sok jó tanácsot kaptam tőle az évek folyamán. Segített, ahol tudott. Teljesítménye a magyar irodalomban egyedülálló. Nemcsak költészete kimagasló és értékes, hanem nevelő szerepe is példátlan. Nem ismerek olyan költőt történelmünk folyamán, aki annyi generációt nevelt, oktatott, tanított, nem csupán versre, de anyanyelvre és hazaszeretetre is. Szorítok neki, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat.
Ismert, hogy ön Lászlóffy Aladár felfedezettje, és az is, hogy egész fiatalon Kolozsváron tanult. Milyen volt akkor a „kincses városban”?
- Ötvenegy évvel ezelőtt kerültem a kolozsvári balettintézetbe. Akkor csak ez és a bukaresti működött Romániában. Apám íratott be, majd hét évre rá ő vett ki onnan. Azok voltak gyermekkorom legszebb évei. Két színházba, két operába, két irodalmi körre jártam osztálytársammal, Molnár Gusztival. (Nem a filozófus és politológus Molnár Gusztávról van szó.) Vasárnap délelőttönként pedig koncertre kellett mennünk, mert zongoratanárnőnk ezt parancsolta. A filmszínházak azokban az években vetítették Antonioni, Fellini, Pier Paolo Pasolini, Zeffirelli, Vittorio de Sica, Truffaut, Buñuel alkotásait. Tüntettünk a vietnami háború ellen, írtuk a verseket, s szaladtunk a Napsugár szerkesztőségébe, hogy ott megmutassuk valakinek. Így kerültem egy szép napon Lászlóffy Aladár elé. Három versemből egyet kiválasztott, az meg is jelent egy hónapra rá. Ezt követően kaptam egy mesekönyvet, Fodor Sándornak a Csipike, a gonosz törpéjét, és gyöngybetűkkel ezt írták az első oldalra: Böszörményi Zoltánnak, a Napsugárban megjelent ügyes verséért. A szerkesztőség. Pecsét, aláírás. Ez volt az első irodalmi sikerélményem.
Valójában hol él most, hol az otthona? Barbadostól Monacóig és Aradig hétköznapi szemmel fényévnyi a távolság. Hogyan bírja az utazást, a munkát, mindazt, ami ezzel jár?
- Ahol meg tudom értetni magam, és ahol megértenek, otthon érzem magam. A sikeres kommunikáció otthonérzetet teremt. A repülőjáratok megszüntették a távolságokat. Már nem idegesít az utazás. Tavaly ősszel egy hónapra Barbadosra hoztam kisebbik lányomat, Pannát. Aztán vissza kellett vinnem Pestre. Este hatkor felültünk a londoni járatra, másnap délben Pesten voltunk. Következő reggel hatkor felszálltam a londoni gépre, két óra múlva járatot cseréltem, és aznap délután megérkeztem Barbadosra. Egyáltalán nem voltam fáradt.
További tervei?
- Meg szeretnék írni még néhány könyvet, és jól érezni magam ebben a világban.
Böszörményi Zoltán (1951, Arad)
Író, költő, lap- és könyvkiadó-tulajdonos, szerkesztő. Tanulmányait a Kolozsvári Balettintézetben kezdi, az aradi 3-as számú líceumban (ma: Csiky Gergely Főgimnázium) érettségizik. Pedagógusként, majd építőtelepen dolgozik, aztán 1975-től Nyugatra szökéséig az aradi Vörös Lobogó napilap korrektora. Torontóban, a York egyetemen diplomázik, jelenleg is kanadai állampolgár. A Luxten Lighting Co. vállalat alapítója (1993) és főrészvényese 2003-ig. 1998-tól az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap, 2003-tól az Irodalmi Jelen Könyveket kiadó vállalkozás tulajdonosa. 2001-től az Irodalmi Jelen című irodalmi-művészeti kiadvány főszerkesztője. Utóbbi könyvei közül: Az éj puha teste (2008), A semmi bőre (2008), Halálos bűn – Párpercesek (2010), Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról (2010), Regál (2011).
Hevesi Mónár József. Új Magyar Szó (Bukarest)

Könyves Kolozsváros
Az idén második alkalommal, június 7–10. között zajlott a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Romániai Magyar Könyves Céh szervezésében. Utóbbi alelnöke, H. Szabó Gyula felhívta a figyelmet arra, hogy 1929 májusában tartották az első ilyen jellegű találkozót, és annak ötletgazdái is remélhetően elégedettek volnának az idei könyvhéttel.
Minden okuk meglett volna rá már csak a vásárt szemrevételezve is. A határon inneni és túli kiadók és terjesztők garmadája várta az érdeklődőket színes kínálattal. Rengeteg helytörténeti, erdélyi és romániai magyar vonatkozású kiadvány jelent meg az elmúlt időszakban, ezektől roskadoztak a standok, de irodalmi, filozófiai műveket, a gyermekeknek szánt, gyönyörűen kivitelezett kiadványokat is lehetett találni.
A néhai szervezőknek nem lett volna panaszuk a színpadon zajló előadásokra sem: a kolozsvári iskolák tánccsoportjai egymásnak adták át a helyet, bábjátékot, versek előadását építették a programba, Berecz András mesemondó szórakoztatta az összes jelenlevő korosztályt. A közösségi versmondás Kányádi Sándor alkotása köré épült, a Kaláka együttes fellépése mellett a költő Mátyás-napi vásár, Fekete-piros és Faragott versike című írásait szavalták az egybegyűltek.
Míg a színpadon az időjárás szeszélyeitől fenyegetve zajlottak az előadások, a könyvhetet támogató szervezetek segítségével, gyakran párhuzamosan több helyszínen is, könyvbemutatókat tartottak: harminchat ilyen jellegű beszélgetést, tizenkét helyszín bevonásával.
Nehéz feladat a bemutatók közül válogatni, hiszen olyan kiadványok kerültek közönség elé, mint Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötete, a Rekonstrukció Alapítvány 2012-es, első Kincses Kolozsvár Kalendáriuma vagy két erdélyi humorista, Felméri Péter A három ufó és Tóth Szabolcs Nem semmi című könyvei. Felsorakoztatták a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványait is, amelyek többek között a külföldi szakembereknek kínálnak információkat, a Székelyföld szerkesztői pedig azt az érdekes sorozatot mutatták be, amely egyfajta önértékelést, önvizsgálatot kíván elősegíteni a székelység körében. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész a Rediviva chartophylax Igeniensis című, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története alcímű kötetét ismertette, a magyarigeni kisebbségi élet nehézségeiről, valamint a háromszáz évvel ezelőtt született Bod Péter örökségéről szólva.
Az ötvenöt éves Napsugár és a húsz esztendős kolozsvári Polis Könyvkiadó közös rendezvényén, Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című gyermekverskötete kapcsán elhangzott, a derűs könyv forgatása a természet megismerésére, szeretetére neveli kis olvasóit, és hogy minél több olvasóhoz eljusson, a szerző, honoráriumát felajánlva, hatvan óvodát gazdagított vele.
A nemrég elhunyt Fodor Sándor író emlékét idézték fel a Katolikus Nőszövetség épületében. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője elmondta, a gyermekek kedvenceként számon tartott író élete ötvenöt évét adta a Napsugárnak, nyugdíjba vonulása után is támogatva őket. Az RMDSZ Főtitkársága idén is megtartotta könyvadományozási akcióját, így a rendezvényre látogatók közel 300 könyvet ajándékoztak a szórványbeli magyar iskolák diákjai számára.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kultúrák találkozása az UNOSZ- világtalálkozón
Örömmel olvastam a Népújságban az UNOSZ-ról szóló beszámolót Közösség, egymásra figyelés, a hit megélése címmel. A világtalálkozó Kultúrák találkozása című művészi műsoráról szeretnék részletesebben szólni. Igazat adok az újságírónak, Bodolai Gyöngyinek, amikor azt írja, hogy a műsor szép és színvonalas volt. Valóban. Nagyon rég, sőt az is lehet, hogy soha nem voltam olyan előadáson, ahol ennyiféle, Erdélyben élő, Erdélyre jellemző nemzet képviseltette magát. Gyermekkoromban sok előadásban szerepeltettek magyarokat és szászokat szemszúrásból. A kommunista hatalom így akarta ország-világ elé tárni demokráciáját, miközben sokszor alantas eszközökkel uszította ellenünk a többséget. Emlékezzenek vissza, milyen nagy öröm volt egy-egy kevés magyar táncot, egy-két magyar éneket meghallgatni. A szászoknak általában kevesebb idő jutott a műsorból.
Ezúttal nem demonstratív demokrácia, nem mondvacsinált egyenlőségesdi vezérelte a műsort összeállítókat, hanem Erdély nemzetiségi gazdagságát, színességét kívánták bemutatni. Nemcsak azokat a nemzeteket képviseltették valamilyen műsorszámmal, amelyek ma számottevőek, hanem azokat is, amelyek valaha azok voltak. Így örményül előadott örmény népdalok, és jiddisül, németül, magyarul és románul előadott zsidó dallamok is műsorra kerültek. Az örmény dallamokat Aszalos Enikő szólaltatta meg, Szőnyi Márta zongorakíséretével, tiszta, csengő hangon, nagy érzékenységgel, a zsidó dallamokat ifj. Nagy László színészhallgató, aki nagyszerű válogatásával, temperamentumos előadásmódjával magával ragadta a közönséget. Egyébként ifj. Nagy László mint angol nyelvű műsorvezető is kitűnően megállta a helyét. A magyar nyelven konferáló Ritziu Ilka Krisztinával elegáns, szép párost alkottak, kedvesen, érthetően vezették a műsort.
A zsidókat és örményeket, e két nemzeti színfoltját Erdélynek a politika visszásságai, a történelem malmai felőrölték, de hatásuk Erdély kultúrájára tagadhatatlan, és máig hat. Ugyanilyen fájdalommal, és elvesztésük miatt érzett keserűséggel kell sajnos beszélnünk a szászokról is, akiktől annyit tanultunk, és akiket olyan könnyedén kiárusított a Ceausescu-rezsim. Szívet melengető érzés volt látni két rövidebb táncukat a Pop Helmine tanárnő irányította Alexandru Papiu Ilarian líceum diákjainak az előadásában. Az erdélyi románok táncai, amint azt a konferálás is kiemelte, merőben különböznek a Kárpátokon túli románok táncaitól. Gyönyörű legényesek és páros táncok jellemzik az idevalósi románok táncait, sokszor szász vagy magyar elemek is felfedezhetők bennük. A Felső-Maros menti táncokat Bologa Nicolae vezetésével tanulta meg a Mureselul együttes. Szászcsávási cigány táncok is színpadra kerültek, a maguk pörgős, pattogós ritmusával, gyors tempójával, a Napsugár előadásában.
Az erdélyi magyarokat pedig a Fagyöngy citerazenekar, virágénekek és sóvidéki székely táncok képviselték a közönség lelkes tapsa közepette. A citera fából készült magyar népi húros hangszer, amit pengetéssel szólaltatnak meg. Nagyszerű dolog, hogy újraéledt ennek az érdekes, kezdetben csak mint ritmust adó hangszernek a használata és a Bőr-Hunyadi Gyula által vezetett Fagyöngy zenekar a magyar népdalkincs szép darabjait szólaltatta meg. Megható és élményt adó pillanat volt a Kilyén Ilka–Ritziu Ilka Krisztina anya- lánya páros, a hangszeres kíséret nélkül tisztán megszólaló, tercelve előadott virágénekcsokor. Végül a Napsugár együttes előadásában pálpataki (Sóvidék) táncokat láthattunk. A Napsugárt Füzesi Albert irányítja, sokszor megcsodálhattuk már eddig is őket. Most a Cinige népi zenekar húzta a talpalávalót. Sinkó András tehetséges diákzenekara és a Napsugár, meg a többi fiatal jelenléte a reményteljes jövőt vetítette elénk.
Büszkeséggel töltött el, hogy Erdélyben, ebben a színes, gazdag kultúrájú régióban magyarok, unitáriusok és asszonyok, nők vagyunk, igazolván Isten teremtett világának gyönyörűségét.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely)

„Ahol a színpad csak ürügy a találkozásra”
Napkeltétől virradatig ünnepeltek a néptáncosok és népzenészek közönségükkel a Diákművelődési Házban és a Heltai Alapítvány székhelyén szombaton, a IX. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón. A kilencedik alkalommal megrendezett találkozó hosszú utat járt be, míg egyszerű születésnapi mulatságból színvonalas rendezvénnyé nőtte ki magát. – Az Ördögtérgye Néptáncegyüttest 1999-ben alapítottuk feleségemmel, Zsuzsával. Az ötödik születésnapon arra gondoltunk, hogy ha már úgyis itt működünk Kolozsváron, meghívhatnánk a város és a környék együtteseit, hogy közösen ünnepeljünk. A lényeg ma is ugyanaz: hogy mulassunk, jól érezzük magunkat. A színpad csak eszköz, ürügy a találkozásra – magyarázta lapunknak Both József, a rendezvény házigazdája, a szervező csapat vezetője.
Évről évre több odafigyeléssel és fejfájással jár együtt a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó megszervezése. A háttérben lelkes, fáradságot nem ismerő csapat áll, amelynek tagjai saját költségekből önként gondoskodnak arról, hogy az egynapos rendezvény minden évben zökkenőmentesen haladjon, és minden korosztály figyelmét felkeltsék.
Erről árulkodik az idei színes program is, amelynek első felében a legkisebbeket invitálták a Diákművelődési Házba. A kézműves-foglalkozásra, gyerektáncházra számos kíváncsiskodó ellátogatott, az örökmozgókat már kevesebb sikerrel tudta lekötni a Nagyvárad Táncegyüttes Bambuc Ördög című gyerekelőadása.
A délutáni órákban kiürült a gyerekzsivajtól hangos előtér, kerekasztal-beszélgetésre került sor táncházakról és arról, hogy vajon érdemes-e leragadni a ’60-as, ’70-es évekből ránk maradt, fejlődésükben megállt táncoknál, berögzült mozdulatoknál, avagy bátran lehet újítani, hozzátenni a sajátunkat. Hiszen ez nem csak dédapáink tánca, hanem ugyanúgy a miénk is, akik tovább örökítjük a néphagyományokat.
Both József elmondása szerint ez az igen aktuális és fontos téma megérdemelne egy külön rendezvényt. Továbblépésként a kosteleki Szellő Néptánccsoport táncosainak, a Zerkula zenekarnak és Ferencz András oktatónak adták át a terepet, valamint azoknak a felnőtteknek, akik ugyan csak egy rövid óra erejéig, de ízelítőt kaphattak a gyimesi táncokból, elsajátítva néhány lépést, mozdulatot.
A gálaest hagyományosan a rendezvény egyik fő mozzanatának számít, nem csoda, hogy ezúttal is telt ház fogadta a több mint tíz fellépő együttest. A kissé talán hosszúra nyújtott műsort a közönség nem csak türelemmel, de őszinte érdeklődéssel követte végig. A szervezők a műsort három részre tagolták, így az első részben a környékbeli ifjúsági tánccsopor- tok mutatkozhattak be: a kolozsvári Bogáncs, Zurboló, Kalotaszeg, Szarkaláb, Ördögtérgye, a szamosújvári Kaláka, valamint a Szegedről érkezett Cuháré és Délikert Napsugár.
– Minden alkalommal az adott évi tevékenységünk szolgáltatja a gála témáját. Mivel ez közös szervezés, az együttesből mindenki a magáénak érzi, sokszor a táncosok találják ki a témát. Idén a Ki mint veti táncát című előadásunk egyik jelenete szolgált alapként, amelyben bihari és gyimesi ritmusokat helyeztünk egymás mellé. Ezt a részletet vágtuk be a gálaműsor második részébe, és a két tájegységről hívtunk hagyományőrző táncosokat, Körösbánlakáról és Kostelekről – avatott be a házigazda a gála megszervezésének hátterébe, majd hozzátette: az amatőr táncegyüttesek és hagyományőrzők mellett fontosnak tartják, hogy minden évben egy-egy hivatásos együttes is színpadra lépjen. A délelőtti gyerekelőadás után a Nagyvárad Táncegyüttes a Fekete sáfrán című felnőttmesével állt közönség elé.
A gálán nem volt helye a fölösleges szócséplésnek, a szavak helyett inkább a tánc és zene beszélt. A közönség a gálát követően még utoljára körülnézhetett a kézművesvásáron, vagy hamar a Heltai Folk-kocsmába siettek, hogy időben kapjanak sört, zsíros kenyeret és a legjobb helyről hallgassák a Csereklye, a Harmadik, a Heveder és a Zerkula zenekar muzsikáját, s virradatig táncoljanak, mulassanak együtt.
SIMÓ HELGA
Szabadság (Kolozsvár)

Miből él a hazai magyar sajtó?
A hazai magyar sajtó épp csak éldegél. A politikai-közéleti napilapok példányszáma alacsony, reklámbevételeik – mert a megrendelések a példányszám függvényei – csak kiadásaik töredékét fedezik. Napi gondjait a lapok zöme vagy úgy győzte le, hogy teljes fegyverzetével a pénzt osztogató RMDSZ mellé állt, mi több, annak szócsövévé vált, vagy eladta magát magyarországi tulajdonosnak, ritkább esetben olvasótáborára szorítkozva megpróbált függetlenként megmaradni a piacon (lásd: Háromszék).
Végül is a túlélést a Communitas és a Szülőföld Alap biztosítja, mely egyeseket kisebb, másokat jelentősebb összegekkel támogat. A pénzelosztás mikéntjét általános homály fedi, ezért lehet jégtörőnek tekinteni a Tulipédián (tulipedia.info) a magyarországi sajtótámogatások elosztásáról szóló dokumentumokat. A portál a 2005 és 2010 között Magyarországról Erdélybe juttatott médiatámogatásokat vette górcső alá. Kiderült, hogy ez idő alatt a Szülőföld Alap 724 millió forintot utalt az erdélyi magyar sajtónak, s ennek egyharmadát néhány romániai magyar politikus nevéhez köthető médiacsoport nyerte el, kétharmadát több mint kétszáz pályázó között osztották szét. Maguk a szerzők úgy vélik, hogy e megítélés fölött áll néhány alapítvány. Nem pártérdekek és párttámogatók mentén nyert pályázatokat, hanem szakmai tevékenysége miatt a Jakabffy Elemér Alapítvány, a Korunk Baráti Társaság, a Video Pontes Alapítvány, a Napsugár gyermeklap vagy a Filmtett Egyesület. Nagy pályázatnyerőnek hat egyesületet, alapítványt neveznek a dokumentum összeállítói, ők ugyanis a teljes pályázati összeg több mint ötödét kapták, azaz 137 705 000 forintot. A kolozsvári székhelyű EuroTrans Alapítvány támogatása 43 606 000 forintra rúg. A magyarországi Szülőföld Alap romániai lebonyolító szervezeteként pályáztak, de arról már nem lelhető föl információ, hogy az EuroTrans kinek osztotta tovább a pénzeket. Az RMDSZ-es politikusok közül a Tulipédia Biró Rozália és Seres Dénes nevét köti az alapítványhoz, mindketten kuratóriumi tagok. A Média Index Egyesület működteti a Transindex internetes portált. A szervezet 2005 és 2010 között minden évben kapott támogatást, melynek összege 28 500 000 forint. A kiadóban tulajdonos Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, a portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin pedig az RMDSZ által létrehozott Janovics Jenő Alapítvány által működtetett Erdély TV–Erdély FM projektfelelőse. A Scripta Kiadó Rt. indította újra az egykori Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként  2005-ben a bukaresti székhelyű Új Magyar Szót. Négy évig Verestóy Attila RMDSZ-szenátor tulajdonában volt, ám 2009 májusában a nagyváradi újságírók által alapított Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy tulajdonrészét a Scripta Kiadó Rt.-ben, és négy alkalommal 18 500 000 forint támogatást kapott. A Krónika 2011 decemberében cikkezett arról, hogy a lap megbízott felelős szerkesztője a Távközlési és Informatikai Minisztérium bérlistáján szerepel, és az újság több más alkalmazottja is állami munkaviszony alapján kapja a fizetését. Április 27-én azonban megbukott a jobboldali Ungureanu-kormány, amelyben az RMDSZ is részt vett, és a bukaresti kormányhivatalokból elbocsátották az RMDSZ holdudvarába tartozó alkalmazottak többségét. Az Aranka György Alapítvány célja a Látó irodalmi és művészeti lap megjelenésének biztosítása. Emellett fiatal írókat és költőket támogatnak. A Látó főszerkesztője 1989–2005 között Markó Béla volt. Az alapítványnak az említett időszakban 17 305 000 forint támogatást sikerült szereznie. A Janovics Jenő Alapítvány 2004 áprilisában jött létre az erdélyi magyar köz- és művelődési élet jeles személyiségeinek kezdeményezésére. Az Erdélyi Magyar Televízió projektjének gyakorlati megvalósítása 2008 januárjában kezdődött, a kezdeti beruházás a stúdióhelyiségek kialakítására, illetve a műszaki eszközök, felszerelések beszerzésére irányult, a műsorsugárzás július 1-jén indult el. A Medgyessy-kormány több mint 300 millió forintot utalt át tévéalapításra, de a médiatámogatásról sem maradt le, a Szülőföld Alaptól 16 8000 000 forintot kaptak. Az alapítvány elnöke Nagy Zsolt, de a támogatója, mentora Markó Béla volt szövetségi elnök és Kelemen Hunor jelenlegi elnök is. Az Erdély Televízió négyéves működése alatt bizonyíthatóan az RMDSZ szócsövévé vált. Különben az elmúlt húsz esztendőben az RMDSZ-es politikusok nagy kedvvel fektettek be az írott, de főként az elektronikus médiába. Háromszéken több rádiót működtetnek RMDSZ-es politikusok (igaz, a tulajdonlást hivatalosan nem vállalják, bérbe adták vagy átíratták megbízható embereikre) közpénzekből – városi és községi tanácsok pár száz eurós folyamatos hozzájárulásával, a megyei és városi önkormányzatok reklámjainak kizárólagos közlésével támogatják például anyagilag is a Székely Hírmondót. Kolozsváron Eckstein-Kovács Péter Paprika Rádiója, Marosvásárhelyen Frunda György Gaga Rádiója áll az RMDSZ szolgálatában. Mind az írott, mind az elektronikus média jó befektetés az RMDSZ-politikusoknak, ha sok pénzt nem is hoz, politikai céljaikat igen harsányan és hangosan szolgálja – kicsit a demokrácia, a pluralizmus kárára.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tóth Erzsébetre emlékeztünk
Tóth Erzsébet, a népdaléneklés kitűnő énekművészének szíve 2011. november 26-án szűnt meg dobogni. Emlékét ápolni, munkás, sikerekben gazdag életével példát mutatni a jövő nemzedéknek megtisztelő feladatának érezte a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a Maros Művészegyüttes és a Maros megyei EMKE. A szervezők összefogása szép és tartalmas estét eredményezett. A Maros Művészegyüttes termét megtöltötte az emlékező közönség, bár városunkban aznap a Nemzeti Színház és a Kultúrpalota nagytermében is zenés műsorok kerültek bemutatásra. Csak zárójelben jegyzem meg – gyakran tapasztaljuk a művészi rendezvények egy napra eső bőségét, hiszen kiállítás- megnyitók, koncertek, találkozók, megemlékezések, a színház, a bábszínház, Stúdió színház, filharmónia előadásaiból válogathat egy-egy késő délután vagy este a marosvásárhelyi közönség. Ilyenkor, a bőség zavarával küszködve, fővárosnak érzem városunkat. Ha már elveszítette székely fővárosi státusát, a nívós művészi programok fővárosává nőtte ki magát.
A Tóth Erzsébet-emlékest mottója a Kiss Júlia, a Református Kollégium diákja által nagy érzékenységgel előadott Király László Halljátok-e a dalt? című verse volt. A Székely Népi Együttes olyan alapokat rakott le, amelyre a "jókedvű nemzedékek" nyugodtan építkezhetnek. Ezt sugallta Kilyén Ilka műsorvezető, amikor a hajdani legendás együttes jelen lévő tagjait színpadra szólította. Egy szál virágot megérdemeltek volna… Hajaj, a szegénység… a közönség tapsa megannyi virágszál volt. Gellért Márta, a Lorántffy Egyesület alapító tagja Tóth Erzsébetre, az alapító elnökre és közéleti emberre emlékezett, Sántha Rezső pedig a népi együttes csapatszellemére, magas művészi mércéjére és Tóth Böskének a mindig, a legnehezebb körülmények között is színvonalas színpadi jelenlétére. Dr. Ábrám Zoltán az EMKE megbecsülését juttatta eszünkbe, amikor a díszpolgárságra való jelölés iratcsomóját, dokumentációját összeállította. Ennek a megbecsülésnek a jegyében, mint bejelentette, ezután a Maros megyei EMKE által minden esztendőben kis- és általános iskolásoknak szervezendő népdaléneklési versenyt ezután Tóth Erzsébetről nevezik el. Kelemen Attila Botond, a Bolyai líceum kisdiákja gondolatgazdagon mondta el Horváth István Tornyot raktam című versét, Kiss Júlia pedig egy Szőcs Kálmán-verssel emlékeztetett azokra a nehéz időkre, mégis hőskorszakra, amikor a népi együttes és Tóth Erzsébet, a vele sokszor párban énekelő Széllyes Sándor fáradságot nem kímélve vitték a dalt, néptánc- és énekkultúránkat a legeldugottabb falucskába is. Mert a dalt hallatni kellett, nehogy, mire a jókedvű generációk felnőnek, feledésbe menjen. A Füzesi Albert vezette Napsugár most is kitett magáért. Szemünket és szívünket gyönyörködtetve pálpataki és vajdaszentiványi koreográfiákat táncoltak. A talpalávalót a Cinige zenekar húzta, akiket Sinkó András irányít. Ők kísérték a két fiatal énekest: Diós Brigittát és Szőllősy Katát, akik nyárádmenti illetve mezőségi népdalcsokrot adtak elő. Mindkét fiatal tehetség az EMKE népdaléneklési versenyén – ahol Tóth Erzsébet a zsűri elnöke volt – nyert, különböző esztendőkben, első díjat.
A műsor bebizonyította, hogy a hagyaték átadása megtörtént. Vannak fiatalok és még fiatalabbak, akiknek az elődöktől kapott népdal, néptánc örökség fontos. Ápolják, művelik, továbbadják.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely)

Nyílt levél a leleplezetthez
Drága Édesapám!
Székelyudvarhelyi származású férjemet egyemista korában meghurcolták a román hatóságok „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (szurkolt a magyar fociválogatottnak). A rektor táviratot küldött a szüleinek, hogy azonnal utazzanak Kolozsvárra a fiukkal kapcsolatosan felmerült problémák miatt. A távirattal egyidejűleg hazatelefonált a férjem, hogy a rossz hír ne érje váratlanul a szüleit. Apósom rémülten kérdezte – tanulmányi lemaradásra gyanakodva – hogy mi történt. Valami magyar-ügy miatt – válaszolta a férjem, mert akkoriban nem volt tanácsos ilyen dolgokat telefonon részletezni. Apósom megkönnyebbülten sóhajtott: Ja, már azt hittem, hogy valami baj van! – célozva így arra, hogy a becitálások mennyire általánosak voltak azokban a felejthetetlen években.
Ja, már azt hittem, hogy valami baj van, mondom most én is neked a „leleplezéseddel” kapcsolatosan. Hiszen előbb-utóbb a legtöbbünkről kiderítik, hogy behívták, aláírt, „jelentett”. Furamód most leginkább a halott vagy a halállal farkasszemet néző, nyolcvan év körülieken van a sor. Csak hálásak lehetünk a nagylelkű leleplezőnek, hogy bár megmagyarázhatatlan módon három évig hallgatott az információval, mégsem a sírba nyúlt utánad, s megadta ezenmód azt a lehetőséget neked, hogy válaszolhass, s lehetővé tette, hogy a legtöbben, akik ismernek téged, s még emlékeznek azoknak az időknek a poklára, változatlan bizalmukról bíztosíthassanak. Nem kétlem, hogy ha élne, szegény tisztalelkű, bodzavirágszedő barátod, aki hozzád szaladt mentőkért telefonálni, mikor a kislányát súlyos baleset érte a csúszdán, az elsők között lett volna ezek között.
Beismeréssel tartozom neked, hiszen én voltam, ha nem is valós oka, de mindenképpen ürügye annak, hogy téged annak idején a Securitate behívott, s vallomást kellett tenned. Ideje, hogy te is, Édesanyám is végre megismerjétek annak az ominózus szilveszternek a történetét, amit később nagy eredményességgel használtak fel a román állambiztonsági szervek a kolozsvári magyar értelmiség két generációjának kiterjedt betörésére és megfélemlítésére.
Ötödmagunkkal, a szemérmesen „háztartásbelinek” nevezett, munkanélküli Édesanyámmal, veled, a nálam négy évvel fiatalabb húgommal és (a súlyosan) beteg nagymamámmal laktunk a 49 négyzetméteres, átjárószobás Donáth úti tömbházlakásban. Az adott körülmények között nehezen tudtad a két, olykor három műszakban végzett munkádat végezni, hiszen a szerkesztőségi állás mellett nyomdai korrektúrát is vállaltál, miközben a Napsugárban, Szivárványban közölt gyermekverseid tiszteletdíjával is próbáltad a családot létminimumon lebegtetni. Gimnazista voltam, amikor a mi lakásunk közelében – alig felfogható szerencseként – lehetőségünk volt átmenetileg használni egy külön garzonlakást, ami egy ideig megkönnyítette az életünket: te nyugodtabban végezhetted ott a munkád. Kikunyeráltam tőletek azt, hogy végre, életemben először, én is rendezhessek ott egy bulit: egy szilveszteri mulatságot. Ennek a szilveszternek a története az erdélyi magyar értelmiség súlyos sorsának példája és keresztmetszete: az alig húsz ember közül (már nem emlékszem pontosan, hányan voltunk) már hárman vetettek véget önként az életüknek, a többiek pedig – tanárok, orvosok, tudósok, papi méltóságok – Magyarországon, vagy szerte a nagyvilágban élnek, közülünk alig maradt valaki Erdélyben. Különös pikantériája annak a szilveszteri éjszakának, hogy az egyik meghívott – egy korábbi osztálytárs, akiről később a saját anyja mesélte el nekem, hogy a mi családunkra „ráállították” – abban az időszakban, amikor tilos volt külföldieket elszállásolni, egy tősgyökeres anyaországi fiúval bukkant fel, akinek aztán fontos szerep jutott az események sorozatában. A másik szereplőjéről az estnek – azóta rég Magyarországon él –, később kiderült, hogy a román hadsereg egy magasrangú, magyar anyanyelvű tisztjének a gyermeke volt, s aki később a fülem hallatára telefonon élőszóban „tájékoztatott” rólunk, mikor a kihallgatásaim egyikén bizonyításképpen az egyik tiszt felhívta, s a becenevén szólította.
Be kell neked – így, annyi év távlatából – vallanom, hogy ráadásul én, mint házigazda nem is voltam éjjel háromnegyed egy és kb. negyed három között otthon, mivel találkám volt a város távoli részén, a Horea úton. Tehát lemaradtam a hagyományos egy órai magyar éjfélről, amikor az otthon maradottak a román állam elleni halálos bűnként a recsegő táskarádión meghallgatták a magyar himnuszt. Mire hazaértem, a buli már bomlófélben volt, egyesek már hazamentek, nemsokára a többiek is szétszéledtek. Rákövetkező nyáron jött az egyetemi felvételi, amikor legtöbbünk, az erős konkurencia ellenére bejutott az egyetemre. Nemhiába neveltek úgy mindannyiunkat, hogy ha helyt akarunk állni, akkor kétszer olyan felkészülteknek kell lennünk, mint azok, akikkel konkurálunk. Ezután kezdtek bennünket behívogatni, ránk ijeszteni, esetünkkel példát statuálni a kolozsvári fakultásokon.
Az én meghurcoltatásom úgy kezdődött, hogy két öltönyös férfi megjelent a lakásunkon és elkérte azt a levelet, amit egy héttel korábban kaptam Magyarországról, a korábban számomra ismeretlen, de a szilveszteri bulin váratlanul megjelent anyaországi fiatalembertől. A levél a legvaskosabb provokáció volt rajzokkal: egy sírkereszttel, Niku Csau felirattal, egy katonával akinek a rangjelzésén Ion Spion volt olvasható és egyéb ehhez hasonló faragatlan badarsággal (valószínűleg megvan a Securitate archívumában), amelyek közül egyetlen is elég lett volna akkor ahhoz, hogy az embert az egyetemről vagy az állásából kirúgják. Ha tizenkilenc évesen az akkori körülmények között annyi eszem lett volna, tudhattam volna, hogy provokáció, s azonnal be kellett volna szolgáltatnom a levelet a rendőrségnek. De nem volt, így tehát elrejtettem a levelet, amennyire tudtam és senkinek sem szóltam róla. De a belügyesek egyenesen azt a levelet kérték, vagy ha nem, bíztattak, hát megkeresik ők, házkutatási engedélyük van. Így hát elővettem. Máig talány, hogyan lehetett egy magyarországi állampolgárt rávenni arra, hogy egy ilyen levelet küldjön (vagy postázzon) nekem. Évtizedekkel később ez az ember, sikeres kutató, Stockholmban járt előadást tartani az itteni magyaroknak. Az előadásra nem mentem el, de az üdvözletét továbbították nekem. Azóta is rosszul vagyok, ha rágondolok.
Szóval bevittek több alkalommal, kikérdeztek. Akkor fordult elő életemben először, s remélem utoljára, ott a Securitate Traian utcai épületében, hogy hangos kattogásra figyeltem fel, mikor egyedül hagytak egy szobában, hogy „szálljak magamba”, s írjam le a szilveszter történetét. Aztán rájöttem: saját szívverésem volt. Leggyakrabban fenyegettek. Legfőképpen azzal, hogy téged, aki már korábban is politikai elítélt voltál, kitesznek az állásodból, mint ahogy valószínűleg téged is azzal, hogy majd engem tesznek ki az egyetemről. Emlékszem a rettenetes szorongásra, hogy mit írhatnék a vallomásomba, amivel a legkevesebb bajt szerezzek másnak, csak már engedjenek el, csak már mehessek haza. Máskor csak jelentéktelen, apró részletek – viselt ruhák, ételek, italok – leírására bíztattak, amelyeket nagy megkönnyebbüléssel vetettem papírra, nem gondolva arra, hogy erre hivatkoznak majd a vallatók a többi áldozatnak, hogy mindent, még ilyen apróságokat is tudnak rólunk. Legjobb emlékezetem szerint a sok kihallgatás alatt két emberről írtam olyat, amiért elmarasztalhatták őket: egyikük költőtársam volt a Varázslataink antológiában, alig ismertem, s aki korábban egy alkalommal olyan fesztelenül szidta a rendszert, ahogy óvatosságból vagy félelemből akkor soha senki, hogy ne okozzon bajt magának, s másoknak. Másikukkal, ismert kolozsvári művésszel sok évvel később Stockholmban találkoztam. Elmondtam neki, hogy a Securitatén rosszat írtam róla. Komolyan rám nézett, s csendesen azt mondta: mindenkit hívtak. Haláláig aztán sokszor találkoztunk, egymást meglátogattuk, soha nem beszéltünk többet a Securitatéról. Emlékszem, hogy a kihallgatások után milyen elkeseredett dühöt éreztem minden izgága iránt, aki nyilvánosan megjegyzéseket tett a rendszerre, politizált, hogy ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe hozza azokat, akiket akaratuk ellenére be-bevitt a Securitate „feleltetésre”.
A kihallgatások katarzisaként aztán megvádoltak „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (ez típusfogalom volt a koncepciós zaklatásokra). Összehívták az egyetemi közgyűlést egy vizsgaszesszióban, ami már önmagában is törvénysértésnek számított. A gyűlésen megjelent az egyetem vezetősége, az összes diák, valamint a Securitate velem foglalkozó két tisztje. Felolvasták a bűnömet, hogy míg látszólag jó tanuló, közvetlen, kedves kollega vagyok, az évfolyamtársak háta mögött államellenes felforgatással foglalkozom. Néhány szerencsétlen megfélemlített és „megdolgozott” magyar évfolyamtársam tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy olyan bomlasztó elemek társaságában tanuljon tovább, mint én vagyok. Ekkor következett be az a bizonyos deus ex machina, az isteni beavatkozás, amire senki nem számított: néhány román nemzetiségű kollegám felszólalt, s megkérdezte, hogy konkrétan mik is azok a megnyilvánulások, amikkel engem vádolnak? Mivel erre konkrét válasz nem nagyon volt, szavazás alá vetették, hogy kizárjanak-e engem az egyetemről. A többség a legnagyobb meglepetésre felmentett, amitől a karhatalom jelen levő emberei nagyon dühösek lettek, s még egyszer, szabálysértő módon, ugyanazon a gyűlésen újraszavaztatták az esetem, a második szavazás alkalmával a kizárás alternatívájának nem a felmentésem, hanem a kirúgást megelőző legnagyobb fegyelmit, az összes jogomtól (ösztöndíj, jogosítvány megszerzése stb.) való megfosztást terjesztve elő, amit aztán meg is kaptam, s aminek a visszavonását soha nem kérvényeztem.
De visszatérve rád, s még egy, a szilveszterezők szülei közül korábban „leleplezett” apára (a többi szülő tudomásom szerint mindezidáig – szerencséjükre – nem lelt leleplezőre): ne haragudj, ne haragudjatok, hogy miattam, miattunk meghurcoltak nemcsak akkor, de most is. Eljött az ideje minderről beszélni.
Most, a „leleplezésed” kapcsán nagyon sok mindent megértettem: hogy miért döntöttetek az emigráció mellett ti, akik mindig úgy neveltetek, hogy a talpalatnyi földet, amin állunk, soha ne adjuk fel önként. Megértettem azt, hogy miért fagyott beléd a szó, s miért fordítottad figyelmed és tehetséged inkább a szerkesztés irányába, ahelyett, hogy írtál volna. Belém is belém fagyott akkor a szó. Írni csak tiszta szívvel, őszintén lehet. Megértem most azt is – amiért korábban erősen nehezteltem rátok –, hogy miért nem igényeltétek soha a nektek járó kártérítést a politikai büntetésben eltöltött évek miatt, hogy miért nem kértétek soha a romániai munkaéveitekért nektek járó nyugdíjat: mert azoktól többet semmit, se rosszat, se jót, soha.
Ismétlem, most már megértek nagyon sok mindent, s köszönöm neked s Édesanyámnak, hogy azoknak a szörnyűségeknek ellenére, a kolozsvári vizsgálati fogság, a szamosújvári börtön, a kapnikbányai ólomfejtés, a misleai női börtön, a munkaszolgálat, házkutatások, kihallgatások, zaklatások után úgy, és olyannak neveltetek, amilyen lettem. Soha nem engedtek titeket külföldre, nem futotta nektek autóra vagy személyi tulajdonú lakásra, viszont tettétek, amit lehetett, otthon is, a fenyegetettség közepette is, s ha a torkotokra forrasztotta is a megaláztatás a szót, külföldre csak akkor szöktetek, amikor „megpecsételt” múltatokkal újra elindult a kényszerítések új hulláma. Szakadatlanul dolgoztatok, létrehoztatok halhatatlan gyermekverseket, Kriterion Kiskalauz könyvsorozatot, Korunk-füzeteket, Bolyai-díjat (hogy aztán később a Korunk történetének megírásakor meg se említsenek), Gombáskönyvet, majd Stockholmban Peregrinus klubot, s a magyar emigráció történetében a leghosszabb terjedelmű irodalmi vállalkozást: az Erdélyi Könyv Egylet húszkötetes sorozatát, nem a magatok munkáiból, hanem az otthon maradottakéból, s később a szerte a világba szóródott magyarok munkáiból. Tettétek mindezt egyetértésben, hittel, szeretetben, egyetlen fabatka fizetség nélkül, postai alkalmazottként, könyvtárosként, majd nyugdíjasan. Mit mondhatok? A víz elfolyik, a kő megmarad.
Vannak a „feddhetetlenek”: a volt jó káderek, akikről, ugye, soha semmi elmarasztalható nem derül ki, a kiszolgáltatottak fölött ítélkezők, bármilyen román politikai párt szövetségesei, akik hetedíziglen tudták bizonyítani párthűségüket, hogy államvédelmi szempontból fontos egyetemekre bejussanak a Ceauşescu-rendszer idején, a saját fontosságuk illúziójától mámorosak, akik személyes vagy politikai érdekből gereblyézgetik el, világítják át, adagolják a múlt szennyes rendszerének kétes dokumentumait, akik apró, de szapora lépésekben többet ártottak az erdélyi magyarságnak, mint a Trianon óta 1989 decemberéig eltelt évek összesen. És vannak a „leleplezett” „ügynökök”: a szegény testileg-lelkileg elgyötört Szilágyi Domokos, az 1956-ért hosszú börtönévekre elítélt Varró János, a súlyosan meghurcolt Kallós Zoltán, Gálfy Zoltán teológiai tanár, Szőcs István és még sokan-sokan mások, akiket elvittek, fenyegettek, kényszerítettek, akikkel aláírattak. Édesapám, nem keveredtél rossz társaságba.
Stockholm, 2012. december 14-én
Bereczky-Veress Biborka
Szabadság (Kolozsvár)

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

XVI. ODFIE Versmondó- és népdaléneklő verseny
Az erdélyi unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) február 22–24. között közel százharminc résztvevővel, Marosvásárhelyen szervezte meg a XVI. ODFIE Versmondó- és népdaléneklő versenyt a Bod Péter Diakóniai Központban.
A péntek délutáni beiratkozást, illetve hivatalos megnyitót követően beszélgetős műsorra került sor Mesterek társaságában címmel. Vacsora után gitárest zárta a napot. A tulajdonképpeni verseny szombat délelőtt kezdődött. Az idei versenyre 58 fiatal jelentkezett Erdély, de mindenekelőtt Székelyföld különböző településeiről.A verseny ebédszünete után az olthézvízi Oltovány néptáncegyüttes lépett színre. A gálát a marosvásárhelyi Kamaszok Ifjúsági Társulat, labor@pont.hu című előadása nyitotta meg. A darab Kozsik József és Kovács Botond színművészek, illetve Molnár Kinga közös rendezése. A versmondó verseny első díját Román Eszter vihette haza Kolozsvárra, második Fekete Kincső Hajnal (Nagyajta), a harmadik Ghinea Lóránd (Sepsiszentgyörgy). A Napsugár Gyermekirodalmi lap különdíjában Tana Zoltán (Bölön), Fábián Hermina Hajnalka (Nagykadács) és Pál Renáta (Kiskadács) részesültek. A közönségdíjat Ghinea Lóránd (Sepsiszentgyörgy) kapta. A népdaléneklő versenyen az első helyezést Csóg Csengele (Erdőfüle), a második díjat a dicsőszentmártoni Kovács Melinda nyerte, míg a harmadik díjat Demeter Henrietta (Gyepes) vihette haza. A közönségdíjat Fekete Hunor (Nagyajta) kapta. Vasárnap a Bolyai téren lévő unitáius templomban Andorkó Attila kénosi lelkész alkalmi szolgálata zárta az idei versenyt. A rendezvény támogatói a Bethlen Gábor Alap, a Magyar Unitárius Egyház, a Magyar Ifjúsági Tanács, a Napsugár Gyermekirodalmi lap és az Antropocentrum Kulturális Egyesület .
Az ODFIE Elnöksége
Nyugati Jelen (Arad),

A világ, amely előhozta magát megírásra
Máté Angi íróval találkozhattak az érdeklődők a Minerva-házban
„A gyermekek számára is az a jó irodalom, amit nem hagynak faképnél, amire rányit a szemük és a fülük. Odaköti őket, és elkezdenek benne lenni a történetben” – magyarázta Máté Angi hétfőn délután, a Korunk Akadémia író-olvasó találkozóján a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva-termében. Az est folyamán az íráshoz való viszonyáról és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kapcsolatos élményeiről is mesélt az Aranyvackor-, Bródy Sándor- és IBBY-díjas író, a Mamó (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.), a Volt egyszer egy (Pozsonyi Pagony, Budapest, 2010.), az Ez egy susogó levél (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2011.), a Kapitány és Narancshal (Magvető, Budapest, 2012.) és Az emlékfoltozók (Magvető, Budapest, 2012.) című kötetek szerzője, akivel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Itthon és külföldön egyaránt felfigyeltek Máté Angira, amikor 2009-ben napvilágot látott önéletrajzi indíttatású regénye: nem sokkal később megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debüt díját, a Látó Nívó díját, a Transindex Év könyve díját, majd a Bródy Sándor-díjat is. Felnőttek és gyerekek egyaránt nagy szeretettel és kíváncsisággal forgatták a Mamót, hogy a nagymamájával élő árva kislány mellé szegődve egy egészen különleges világ részesei legyenek. Amint az a mostani rendezvényen kiderült, a regény indulása a dokk.hu portálon közölt, „kicsit svéd gyermekversekhez hasonlító” írásaihoz kapcsolódik. A versek apropóján elkezdett beszélgetni a virtuális térben bizonyos Szabó Bertolddal – később a Mamót is neki ajánlotta –, akinek elmesélte a halottak napjához fűződő egyik gyermekkori élményét. – Így kezdődött a Mamó: elindultak ezek a nagyon messziről és furcsa helyről jövő történetek, amelyek aztán felbomlottak, felfoszlottak… Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a pici, halottak napi történetet előhozta bennem az emlékezés, két hét alatt íródott meg a regény. Sok olyan írásom volt később, amelyekben utólag javítottam, változtattam, a Mamóban viszont nem volt ilyesmi. Úgy jött elő, és úgy adta magát, azon a nyelven, azzal a képiséggel és erővel, amivel végül meg is maradt ilyennek. Nem tudom a helyét, hogy honnan jött és miként, de ezzé vált – részletezte Máté Angi.
Versírással korábban is próbálkozott, Fekete Vince közreműködésével már 1994–95 környékén jelentek meg költeményei az Előretolt Helyőrségben. Több mint tíz év „elcsendesedés” után aztán ismét előtérbe került az írás az életében, úgymond „megtörténte magát”, ehhez az is hozzájárult, hogy óvónőként úgy érezte, „a gyerekek feje-lelke az én fejem-lelkem is tud lenni”. Már a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásának ötlete előtt gondolkodott azon, hogy milyen lenne a Mamó másként megmutatva: Deák Krisztina két évvel ezelőtt vetette fel, hogy filmet készítene a regény alapján. – Nagyon nehezen tudtam elképzelni azt, hogy ez a csendes és lassú valami miként tud megjelenítődni olyan történetekben, amelyek megragadhatják a figyelmet. Ami pedig a színdarabot illeti, ez a dramaturg munkáját is dicséri, hiszen ő vitte a hátán a szöveggel való dolgozás nagy részét, hogy ezt a csendes, lassú történetet így meg lehetett mozdítani – mondta az író. Azt is elárulta, hogy élőben még nem látta ugyan az előadást, a dvd-felvételt viszont már igen, és tetszettek neki a látottak. – Féltem megnézni. Nem attól féltem, hogy milyenné válik, hanem inkább magamtól, nem tudtam, hogy végig tudom-e nézni. Végül aztán laptopon láttam, otthon, de úgy sem volt könnyű. Azt láttam, hogy jó lett – fűzte hozzá Máté Angi.
S hogy lesz-e folytatás? Úgy tűnik, nem, hiszen „az a világ, amely utána következett, már egy rendjén való világ volt: teljes volt, nem hozta elő magát megírásra. Nagyanyám halála után egy nagy családba kerültem, ahol volt anya, apa, testvérek, ott már kifele történtek a dolgok, és nem megíródásra.”
Különösen jó élményt jelentett számára a Mamó írása, ezt az utat próbálta a továbbiakban is keresni: az első meséje akkortájt született, amikor idős barátja, az azóta is titokzatos Szabó Bertold nehéz, betegségekkel teli időszakot élt át. – Erősítőként, vigaszul írtam egy nagyon rövid mesét egy egérről, aki elveszíti a hangját. Nem kifele mese volt, és nem újságba való, csak később lépett ki ebből az állapotból – hangsúlyozta. Aztán sok mese következett, köztük a Volt egyszer egy város is, amelyért Szulyovszky Sarolta illusztrátorral közösen Aranyvackor-díjat kaptak a Pozsonyi Pagony Kiadótól. A Napsugár és a Szivárvány hasábjain közölt írásai mellett sorra jelentek meg kötetei, kellemes pillanatokat, órákat szerezve sokunknak. Több meséjét az óvodásain „tesztelte le”: miközben olvasta, már akkor kiderült, hogy egyik-másik történet helyénvaló-e vagy sem; „ha nem kezdték el piszkálni egymást, vagy nem másztak el, akkor azt jelentette, hogy jó a mese”.
A kör pedig, amely a Mamóval elindult, úgy tűnik, Az emlékfoltozókkal bezárult, két éve nem született új írása. – Ha nincs, hát nincs, ez van, ha pedig valami lesz, akkor lesz… Ráhagyom ezt az időkre és a történésekre – jegyezte meg Máté Angi. A Mamó népszerűségét pedig az is bizonyítja, hogy időnként feltűnik egy-egy személy, és jelzi, hogy lefordította a regényt, a francia változatot például a Le Ver à Soie kiadó adta közre, a sepsiszentgyörgyi származású, Franciaországban élő Kosza Zsuzsa fordításában.
Vajdahunyad, Bögöz, Székelyudvarhely, és Kolozsvár után jelenleg Budapesten él, továbbra is óvónőként tevékenykedik, és úgy érzi, otthon van, „benti” értelemben mindenképp.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Családi kör – A gyermek szentség – rajzokról, ősképekről, világunkról sajátosan
Molnár V. József: kurvul a tenyerét körberajzoló gyermek
éli esték lélekbemászó történeteivel, megszívlelendő axiómaszerű életbölcsességekkel lehettek gazdagabbak azok, akik a Molnár V. József ősképek és gyermekrajzok üzenete témában meghirdetett, kolozsvári előadásában elhangzottakból mellőzni tudták az enyhén szólva is meredeknek minősíthető kijelentéseket. A Napsugár gyermeklap plakátján művelődéstörténészként népszerűsített, Magyar Örökség-díjas előadó egykor grafikusnak készült, 1956 miatt börtönben is ült, ma gyakran néplélek-kutatóként definiálja magát. A magyarság legvégsőkig elkötelezett híve és csodálója, a nagycsaládok feltétel nélküli magasztalója saját bevallása szerint is rendkívüli szigorúsággal szól közönségéhez.
Hangos vehemenciával gyilkosságnak titulálja az abortuszt, elégedetlen és boldogtalan asszonyoknak minősíti az egyetlen gyermekes anyák túlnyomó többségét, életminőségtől függetlenül boldognak minden nagycsaládost. Szerinte kéjelgés, amikor a gyerek papírra helyezi tenyerét és körberajzolja azt: az ujjak közötti érzékeny bőrrészt csiklandó érzés miatt kurvul a gyermek – mondja. A kerekecske, dombocska és más csiklandó gyermekdalokról-játékokról, amelyet annyi szeretettel és meghittséggel tudnak együtt játszani az anyák a gyerekkel kiscsaládban-nagycsaládban, nem fejtette ki véleményét, nem kérdeztük.
Teltház fogadta az előadót az Apáczai-líceum fizikumában, amelyet az iskola a Napsugár rendelkezésére bocsátott a rendezvény erejéig. Óvónőknek, tanítónőknek, rajztanároknak, szülőknek hirdették az előadást, a közönség korosztály szerint is erősen változatos képet mutatott, de mindnyájan felnőtteknek látszottak, akik tudnak disztingválni, megszűrve magukévá tenni vagy elvetni egy-egy véleményt, kijelentést, még ha az az abszolút igazság megjelenítésének is tűnik.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár),

X. Zimándújfalui Napok
Korona egy évtizedes sikertörténetre
Pénteken, a Zimándújfalui Napok X. rendezvénysorozata a kultúrotthon melletti, 22 órára meghirdetett gyülekezőt követően fáklyás felvonulással kezdődött, melynek során, mintegy 60 fiatal, zenekísérettel járta be a település főbb utcáit. Szombaton 16 órától a szokásos zenés hívogatás következett, ahol a 4 hintót és a zenészeket szállító társzekeret Kocsis József alpolgármester homokfutón vezette. A hintókon helyet foglaló fiatalok énekelve, a társzekérről harsogó zeneszóval hívogattak a rendezvénysorozatra. Az 18 órakor sportvetélkedőkkel indult: a fiatalok számára az iskolaudvaron megszervezett kosárlabda-mérkőzésekkel; a szervezők által felkért Gali Izabella és csapata a gyermekeknek aszfaltrajz-versenyt, kerámiafestést, kézimunkákat, illetve arcfestést szervezett. Emellett fiataloknak ki mit tud versenyt, érdekes programokat szerveztek, majd szabadtéri diszkó zárta a napot.
Hálaadó szentmise a támogatásokért
Vasárnap a helybeli katolikus templomban 12 órakor kezdődött a hálaadó szentmise, amit az orgona felújítása támogatóinak a tiszteletére ajánlottak fel. A trombitaszólóval indult szertartáson ft. Szabó Péter kanonok-plébános köszöntötte az anyaországi, illetve itthoni vendégeket és a híveket, majd örömének és hálájának adott hangot, amiért a jólelkű támogatóknak és közreműködőknek köszönhetően, az ünnepi szertartáson a felújított orgona újra a régi hangján hirdetheti Isten dicsőségét, de a templom is felújítva várja a híveket. A továbbiakban ismertette az előbb boldoggá, majd II. János Pál pápa által szentté avatott Szent Pio atya életét, akinek a kisméretű szobrát az egyházközség ajándékba kapta Olaszországból. Miután a kanonok-plébános vezetésével közösen elmondták a Pio atya szentté avatása alkalmából II. János Pál pápa által írt imádságot, a templom előcsarnokának a bal oldalán elhelyezett, Szent Pio atya szobrára áldást kért, tömjénfüsttel illette, majd megszentelte. A szertartás ünnepélyességét a Szilvágyi Gellért által felkészített templomkórus pallérozott énekei mellett, nagyban emelte Aurel Pisleagă trombitaművész kezdő, illetve záró szólója, Tóth Flóra orgonaművész játéka, Bodroghi Andrea szólóéneke, illetve Fall Ilona színművész szavalata, továbbá a „Hogyha ír majd édesanyám…” kezdetű dalnak a megszólaltatása, ami sok résztvevőnek könnyeket csalt a szemébe. Az ünnepélyességhez nagyban hozzájárult a Kozma Matild által szervezett és vezetett, népviseltbe öltözött gyermekek és fiatalok látványos be-, majd kivonulása, illetve az első padsorokban történt elhelyezkedése. Az ünnepélyes szentmiséről mindnyájan lélekben feltöltődve távoztak, az anyaországi vendégek tiszteletére a községi tanács nevében Kocsis József alpolgármester a kultúrotthonban, a templomban fellépett vendégek tiszteletére ft. Szabó Péter kanonok-plébános adott ebédet a parókián.
Ünnepi program
A X. Zimándújfalui Napokra elkészült, térkővel burkolt nézőtérrel ellátott, új nyári színpadról 16 órakor a szervezők, a Borostyán Egyesület nevében Ménesi Melinda alelnök köszöntötte magyarul–románul a résztvevőket, akiknek betekintést nyújtott az Egyesület tízéves életébe, a közművelődési programjaikba. A továbbiakban színpadra kérte Gheorghe Dorel Vidran polgármestert és Kocsis József alpolgármestert, akik románul, illetve magyarul köszöntötték a vendégeket, majd a községfejlesztés legutóbbi lépéseiről beszéltek, végezetül jó szórakozást, kellemes időtöltést kívánva mindenkinek. A programot Zsámbok Emese diáklány indította útjára Sajó Sándor Magyarnak lenni című költeményének a megszólaltatásával. A továbbiakban maga magyarul, míg Petrus Antónia románul vezette a műsort, amiben először a Bold Ildikó óvónő által felkészített óvodások esernyős táncát konferálták be, majd a színpadra kérték a testvértelepülés, Füzesgyarmat képviselőjét, Macskinné Poór Erzsébetet, a menettánc-oktatás művészeti vezetőjét, aki köszöntötte az egybegyűlteket és a község vezetőségét, majd a náluk zajló táncoktatásról beszélt. A számos díjat, köztük arany okleveleket nyert Napsugár és Szivárvány mazsorettcsoportok előadásához jó szórakozást kívánt. A jelzett csoportok csinos lányai a színpadnak térkővel burkolt előterén igen látványos, tartalmas műsort mutattak be, nagy tetszés közepette. A szünetekben a műsorvezetők ismertették az elért eredményeket. Előadásuk végén a vendégek nevében Macskinné Poór Erzsébet ajándékokat nyújtott át Ménesi Melindának, a Borostyán Egyesület alelnökének és Kocsis József alpolgármesternek, akik a kedvességet ugyancsak ajándékokkal viszonozták. Ezt követően a békéscsabai Tabán Táncegyüttes Farkas Tamás vezetésével tartott szemet, szívet gyönyörködtető táncbemutatót. Félórás műsorukban férfi szóló, illetve csoportban járt legényes táncok mellett népi játékokat felelevenítő táncokat, lassú páros és frisses, valamint leány táncokat láthattunk magas színvonalon. Utánuk a helybeli Kankalin néptánccsoport, Mészár Klementína betanításával somogyi táncokat adott elő, kitörő sikerrel. A továbbiakban a község Românaşul kiscsoportja mutatott be alföldi román táncokat szólóénekessel, Ioan Drăgan betanítása nyomán. A román táncosok számára fenntartott egy órában a Românaşuil nagycsoport, az Armonia népi zenekar kíséretével, Cristina Panda, illetve Marilena Cutcă szólóénekével Maros-völgyi táncokat adtak elő. Utánuk a Füzesgyarmati Kossuth Lajos Általános Iskola művészeti csoportja – Kiss Viktória betanításával és ismertetője nyomán – társasági táncokat adtak elő nagy sikerrel. A Kankalin néptánccsoport következett, Mészár Klementína koreográfiájára jobbágytelki táncokat adott elő. A délutáni programban, az Aradon közkedvelt Elisnek a színpadról diktált ritmusára a színpad előtt sok fiatal táncolta a zumbát.
Pörkölt 300 embernek
Közben a postakert egészét benépesítő kisütödék, büfék, illetve játszószerek szolgálták a közönséget. Közöttük találtuk meg Kurilla János helybeli mesterszakácsot és csapatát is, akik két jókora üstben, 40-40 kiló sertéshúsból főzték az ízletes pörköltet, egy üstben a burgonyát, több mint 300 ember számára Sebestyén János, Kurilla József, Lénárd Erzsébet, Zámbó Rita, illetve a felesége közreműködésével. Idén Németh Klaudia és csapata egy üst babgulyást is főzött.
Mulatság késő éjszakáig
Az esti program a Nóta tévéből ismert, Vidéki mulatós csapatának a fergeteges fellépésével folytatódott, utánuk az Esperaldo együttes mulattatta a közönséget késő éjszakáig. A X. Zimándújfalui Napok sikeréért köszönet illeti a fő szervezőt, a Borostyán Egyesület vezetőit és tagjait, akik ezúttal is össze tudták fogni a település magyarságát. Ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért a helybeli polgármesteri hivatalnak és a községi tanácsnak, a vállalkozóknak, illetve mindazoknak, akik a munkájukkal öregbítették a zimándújfalui vendéglátás hagyományát. Az elmúlt hét végi rendezvénysorozat feltette a koronát a helybeli a falunapok évtizedes sikertörténetére.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)

Az „erdélyi kérdés”
1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám.
1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”.  
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a  korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet.  
A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői.
A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg.
1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utazás Babilonba, a versek szárnyán
Kiss Lehel szívesen ír, olyankor csendben alkothat, semmi másra nem kell figyelnie.
Csiha Kálmán egyik igehirdetése inspirálta, hogy Dániel könyve alapján verses elbeszélést írjon: a bibliai történet révén a helytállás fontosságát hangsúlyozta egyik konfirmációi igehirdetésében a néhai református püspök, utalva arra, hogy a zsidó ifjaknak idegen földön kellett megállniuk a helyüket nyelvükben, kultúrájukban, legfőképpen pedig istenhitükben. Erről is mesélt a Szamosújváron élő lelkész kedden délután a kolozsvári Koffer könyves kávézóban, a Koinónia gondozásában megjelent Babiloni történet című kötetének bemutatóján. A Bódi Kati illusztrációival díszített kiadvány szerzőjét, aki egyébként különböző folyóiratokban (Napsugár, Szivárvány, Hepehupa) és antológiákban közölte szépirodalmi írásait az elmúlt időszakban, Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója faggatta az est folyamán.
Szabadság (Kolozsvár)

Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Fakultatív magyaróra Borossebesen
Hasznos, ezért folytatni, támogatni kell!
Hosszú készülődés után, szombaton meglátogattuk a borossebesi református imateremben 12 órától megtartott magyar nyelvű fakultatív oktatást. Azon Faragó Péter RMDSZ-megyei ügyvezető elnök társaságában részt vett Matekovits Mihály RMPSZ-megyei elnök, valamint Kiss Anna, a Pedagógusok Háza módszertani előadója is.
Rendhagyó magyaróra
A szülőkkel, nagyszülőkkel érkezett 15 gyermeket és hozzátartozóit Rohrszetzer Andrea önkéntes oktató üdvözölte, bemutatta nekik az aradi vendégeket, majd hozzáláttak a szokásos, szombat déli magyar nyelvű foglalkozáshoz. Ennek során képes illusztrációk segédletével, a 3-14 év közötti gyermekek románul majd magyarul neveztek meg háziállatokat, vadállatokat, növényeket, rovarokat, használati tárgyakat. Ezt követően magyarul felolvastak, írtak, közben karácsonyi versikéket szavaltak, ugyancsak karácsonyi énekeket, gyermekjátékokat adtak elő, magyarul. Több gyermek beszédén érezhető volt, hogy otthon nem társalog magyarul, de attól még folyékonyan fújta a betanult versikét, éneket, gyermekjátékot. A foglalkozásba bekapcsolódtak az aradi vendégek is, Matekovits Mihály és Kiss Anna a gyermekekkel és hozzátartozóikkal együtt zengték a közismert gyermekdalokat, énekes játékokat. A magyaróra végén az aradi vendégek kiosztották a gyermekeknek hozott ajándékaikat, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok régebbi és új számait, a Szivárvány 35. születésnapjára kiadott, 2015-ös szemléltető falinaptárokat, foglalkozás-füzeteket, írószereket. Ugyanakkor megígérték, hogy a magyar csoportnak szereznek egy közepes méretű falitáblát, amire a hatékonyabb szemléltetés érdekében rögzíteni lehet a magyar betűképeket. A szakemberek pozitívan értékelték, amiért a foglalkozáson 5 anyuka is részt vett, akik az ott látott gyakorlat szerint, otthon is foglalkozhatnak a gyermekekkel. Ugyanakkor rendkívül elégedettek voltak, amiért a néhai Gabnai Erzsébet nyomdokain elindulva, Borossebesen újra működik a magyar nyelvű oktatásnak valamilyen formája, amit minden tőlük telhető módon továbbra is segíteni kívánnak. Kiss Anna állandó villámposta kapcsolatban lesz Rohrszetzer Andreával, akit módszertani szempontból folyamatosan segíteni kíván. Elsősorban azt tanácsolta neki, hogy a foglalkozáson csakis magyarul beszéljen a gyermekekkel és a hozzátartozóikkal.
Annyit ér, ahány nyelvet beszél
A magyaróra végén megkérdeztük a foglalkozásban részt vevő gyermekek szüleit is: miért látják hasznosnak a magyar nyelvű oktatást?
Ciot Monica, a 3 éves fiacskájával, Lucával azért jár rendszeresen a foglalkozásra, hogy a gyermek megtanulhasson egy másik nyelvet is, megismerkedhessen még egy kultúrával. Maga, illetve a gyermek nagymamája is beszél magyarul, ezért minden esély megvan, hogy Luca is megtanulja a nyelvet.
Irinyi Emma és az 5 éves unoka, Cristhofer, is jól beszélnek magyarul. Mivel a férje is magyar, ha náluk van, anyanyelven értekeznek. Otthon, illetve az óvodában már az állam nyelvén beszélnek.
Zopota Piroska a gyermekeit, a 6 éves Ramónát és a 8 éves Victort hozta a fakultatív magyarórára. Mivel a férje nem beszél magyarul, rendszeresen elhozza a gyermekeit, hogy ismerkedjenek a magyar környezettel is. Victornak gyengébb a nyelvérzéke, de abban bízik, hogy mindkét gyermeke magtanulja a nyelvet.
Ancuţa Gyöngyi a két gyermekét, a 2 éves Silviát és a 6 éves Gyuliát hozta az órára. A férje nem bánja, ha magyarul tanulnak, ezért ha maguk között vannak, otthon is anyanyelven beszélnek. Rájött, hogy jobb, ha egy nagyobb közösségben vannak, ahol barátokat is találnak, együtt bizonyára könnyebb a nyelvtanulás is, ami felér egy kellemes szórakozással. Számára is jók ezek az órák, mert ha otthon közösen tanulják a magyar leckét, sok minden eszébe jut. A kérdésre, miszerint, ha beindulna egy magyar nyelvű elemi osztály beíratná-e a gyermekeit, nem zárkózott el, noha a nagyobbik már elkezdte a román elemit. Mivel minden ember annyit ér, ahány nyelvet beszél, szívesen tanítja magyarul a gyermekeit.
Folytatja, de elkelne a segítség
Amint a fakultatív magyaróra végén Rohrszetzer Andrea kérdésünkre elmondta, az elmúlt évben szeptembertől a legtöbb szombaton megtartották a foglalkozást, idén ez volt a második. Általában 10-11 gyermek jár a foglalkozásokra, de a karácsonyi ünnepségre betanult verses, énekes műsorra 18-at készített fel. A református templomban megtartott ünnepi istentisztelet után mutattak be, nagy sikerrel. Mivel varrónőként dolgozik, hétköznap, esténként készül a szombati órára, maga készíti a szemléltető rajzokat, amelyeket a gyermekek kiszíneznek, de mágneses magyar betűkre is szükség lenne. Eddig ő vásárolta az alkalmak végén, a gyermekek megvendégeléséhez szükséges üdítőt, édességet is, ugyancsak ő sokszorosítatta a tananyag részét képező szemléltető rajzokat, ezért egy-egy foglalkozás 25-30 lejébe kerül. A munkát folytatni kívánja, de elkelne egy kis anyagi segítség.
Támogatók kerestetnek
A segítséggel kapcsolatban, Máté József főgondnok elmondta: a presbitériumban eldöntötték, hogy lehetőségeikhez mérten, a perselypénzből támogatják az itt zajló anyanyelvű oktatást. Karácsony előtt mintegy 200, utána hozzávetőleg 100 lejjel járultak hozzá a magyarórák költségeihez.
Támogató után kutakodva, megkérdeztük az RMDSZ helybeli szervezetének az elnökét, Mellák Istvánt is, aki kifejtette: a szervezet nincs olyan anyagi helyzetben, hogy támogassa, de szívesen felvállalja a szemléltető rajzoknak a sokszorosítását.
Aradi kirándulás körvonalazódik
Amint Matekovits Mihály RMPSZ-megyei elnök a foglalkozás után kifejtette, azt nagyon érdekesnek, hasznosnak tartja, tehát folytatni, támogatni kell, mert igen erős a közösségépítő hatása a gyermekek között. A jótékony hatása évek múlva hozza meg a gyümölcsét, hiszen ezek a gyermekek lélekben később is együtt maradnak, kisebbek is csapódhatnak hozzájuk. Az anyagi támogatás bonyolultabb, ezért az önkéntes oktatónak továbbra is díjmentesen kellene folytatnia a munkát, maguk örvendenek, ha segíthetik az ehhez szükséges infrastruktúrát: ívpapírt, fogyóeszközöket stb. Ugyanakkor szervezni szándékoznak a helybeli fakultatív csoport számára egy aradi látogatást, ami a tavaszi vakáció idején mutatkozik a legalkalmasabbnak. Matekovits elintézné: egy húsvét utáni napon, a diákszállító kisbuszt az iskola bocsássa rendelkezésükre, hogy ellátogathassanak a Jelen Házba, a Kincskereső Óvodába, a Csiky Gergely Főgimnáziumba, de Arad történelmi nevezetességeivel is megismerkedhessenek. A vendéglátójuk az RMPSZ lenne, a kisbuszt Borossebesről próbálja megszerezni, csak az időpontot kell majd egyeztetniük.
Ok az álmodozásra?
E sorok írója számára nagy elégtétel, hogy az RMDSZ autójával részt vehetett az Arad megye legtávolabbi magyar közösségében zajló anyanyelvű oktatás foglalkozásán, elbeszélgethetett ottani, bizakodó magyarokkal, akiknek az idősebb tagjai nosztalgiával gondoltak vissza az évtizedekkel ezelőtt ott zajlott magyar oktatásra. Jól tudják: a mostani, rendhagyó formától nem várhatnak csodákat, de a jóvoltából újraépülhet a magyar közösségi szellem. Az meghonosodva, csodákra is képes lehet. Talán az önfeláldozó önkéntes oktató kitartó munkájával, széles körű meggyőzéssel, a hasznosságának a megnyilvánulásával, valamikor újra beindulhat egy magyar nyelvű óvodai csoport, ami akár összevont elemivé is kinőhetné magát. Igaza lehet, aki e fejtegetést álmodozásnak tekinti, de csak azon közösségeknek van esélyük a megmaradásra, amelyek mernek álmodozni is. Ebben a szellemben zajlott le az ebéd is, amit a házigazdák a vendégeik tiszteletére adtak.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Szól a rege ősi módra
Igazságos Mátyás király korának és a mesebeli hetes számnak a jegyében tartották meg a hét végén a hetedik országos regemondó versenyt a harmadik osztályosok számára. Mint minden évben, ezúttal is a marosvásárhelyi Dacia általános iskola tanítói közössége vállalta a tanügyi költségvetésből mai napig sem támogatott, egyik legszebb kisiskolá-soknak szóló vetélkedőnk szervezését nagylelkű támogatók segítségével.
Ők éltetik tovább Fejes Réka tanfelügyelő irányításával a regélés ünnepét. Ami az anyanyelv ünnepe is egyben, de ugyanakkor az emlékezés, az önismeret piros betűs napja. Mert "mondani kell a regét, most, amikor diétára van fogva a nyelv, s tenni kell azért, hogy szépen szóló magánhangzóink, határozott mássalhangzóink ízes szavakká formálódjanak" – mondta üdvözlő beszédében Bárdosi Ilona nyugalmazott tanítónő, aki évről évre büszkén veszi számba regemondó gyermekeit, az idén 38-at, akik Bukaresttől Szatmárig az ország minden pontjáról érkeztek. S hozták magukkal szűkebb szülőföldjük érdekes történeteit, amelyekben "a szeretet és az igazság keresése mesévé színesítette a valóságot". "Minden monda, rege, legenda egy-egy korty remény, mert méltányos és igazságos: felemeli a jókat és lesújt a gonoszakra. Kikalapálja a történelem csorbáit: mert nem azt meséli el hajszálpontosan, ami történt, hanem aminek történnie kellett volna. Eszményi hősöket állít mércéül a gyakorta botló, tévedő ember elé, és visszahelyezi régi rangjába az erkölcsi nagyságot, az önfeláldozást, a közösség szolgálatát" – idéztük Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztőjének szavait. A mai gyermekeknek szükségük van hősökre – egészíthetjük ki Makkai Kinga zsűritag szavaival.
A Deus Providebit Tanulmányi Házban berendezett színpad Mátyás udvarát idézte, ahol a trónszékben a 38 harmadikos kisdiák osztotta az igazságot, s közben Vajda Gyöngyi tanítónő vezetésével táncot, népdalt tanultak, a művészeti iskolás nagyfiúk fúvósnégyese szórakoztatta őket. Hogy nevüket ne tudja a zsűri, a corvinák iniciáléinak egy-egy hangjával hívták a meseszékbe a versenyzőket, hogy regéik révén a hallgatóság bejárhassa egész Erdélyt s annak történelmét. Jobbára népviseletben, az izgalmakat legyőzve szőtték-fonták a szót a regemondás örömünnepén.
Az izgalommal várt délutáni eredményhirdetést megelőzően egy Mátyás- korabeli tánc teremtette meg a hangulatot, a Dacia általános iskola V. osztályos tanulóinak Hayasi Akio vezette tánccsoportja adta elő.
Büszkék vagyunk rátok, hogy itt voltatok, s kitartást, bátorságot tanultunk tőletek – köszöntötte Bárdosi Ilona tanítónő a díjkiosztásra összegyűlt regemondókat, akiket arra biztatott, hogy adják tovább tudásukat. Értékelte, hogy jobbára minden résztvevő a saját lakhelye környékéről származó regét adott elő vagy Mátyás korát idézte, s így annyira változatos volt a vetélkedő, hogy a 38-ból alig két-három monda ismétlődött. A továbbiakban a helyes hangzásra, hangképzésre, a hangok színének a szépségére, a helyes hangsúlyozás fontosságára hívta fel a figyelmet, majd beszámolt, hogy a zsűri mind az öt tagja nagyon hasonlóan értékelte a regemondó kisdiákok teljesítményét.
Végül elkövetkezetett az eredményhirdetés, Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője átadta a lap különdíjait, amelyekből a gyermekek mellett jutott Bárdosi Ilonának, Fejes Réka tanfelügyelőnek és a szervezőknek is. A marosvásárhelyi pedagógiai líceum dísztermében Bokor Renáta, a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Általános iskola diákja vehette át az első díjat, Berekméri Lászlóval, a Körtvélyfáji Általános Iskola tanulójával együtt. Második helyezett a nagyváradi Coroianu Dávid, a Szacsvay Imre Általános Iskola kisdiákja lett. Kozma-Kulcsár András Zsolt és Kovács Tamara került a harmadik helyre, mindketten a nagyváradi Báthory István Általános Iskola tanulói. Sokan dicséretben részesültek, a Napsugár szerkesztősége értékes különdíjakat adott, a Székely Legendárium ajándékaképpen a térkép mellett az első erdélyi rajzfilmet a Likaskő legendájáról.
A versenyzők teljesítményét a Bárdosi Ilona, Makkai Kinga, Krammer Teréz, Vízhányó Aranka és Zsigmond Emese alkotta zsűri elemezte és minősítette.
A szervezésben, a vetélkedő lebonyolításában a Kacsó Tünde, Kali Hajnal, Molnár Hajnal, Pál Annamária, Plájás Gyöngyi, Séra Tünde Csilla, Csiki Csilla, Simon Kerekes Csilla, Simonfi Anna, Szakács Judit, Szász Réka, Tordai Zsuzsánna, Vajda Gyöngyi, Zalányi Erzsébet tanítónők vettek részt, munkájukat Bálint Katalin, a szervező iskola aligazgatónője értékelte.
Az alkalomra a szervezők egy könyvecskét adtak ki, a résztvevők képével, az elmondott regével és a regét megjelenítő rajzzal, ami kedves, hasznos olvasmány lehet kisebb és nagyobb diákok számára is.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Újra Nyárádszereda adott otthont a XVII. Kurutty országos általános műveltségi vetélkedőnek
Pénteken délután népes gyermek- és pedagógussereg lepte el a város főterét.
A megnyitót a helyi művelődési házban tartották. Az ünnepi köszöntők után következett a csapatok bemutatása, majd a Bekecs tánccsoport Hamupipőke című csodálatos előadása. Ezt követően ki-ki szálláshelyére ment. A vendéggyerekek nyárádszeredai társaiknál voltak elszállásolva, a pedagógusok, szülők a helyi panziókban.
Szombat reggel az andrásfalvi iskola mögötti réten szorgos kezek felhúzták a sátrakat, berendezték a versenyhelyszínt, és elkezdődött a komoly megmérettetés nyolc témakörben. A négyfős kisdiákcsapatok honismeret, állatvilág, matematika, anyanyelv, zene, híres emberek, idegen nyelv és gyakorlati ismeretek témakörben csillogtatták meg tudásukat. A verseny érdekessége, hogy a csapatok különböző korosztályokból vannak, azaz első, második, harmadik és negyedik osztályokból összeállítva, és a csapat irányítása mindig a koridős kisdiáké.
A vetélkedő után a népes sereg a közeli erdőbe kirándult, majd visszatérve önfeledten játszott. Délután 6 órakor minden témakörben hirdettek nyerteseket, így senki sem ment haza üres kézzel. A verseny megszervezését nem támogatta a Tanügyminisztérium, ezért az anyagiak a helyiekre hárultak. Illesse dicséret a Deák Farkas Általános Iskola tanítói munkaközösségét, a csíkszentdomokosi Kurutty Omt- t, személy szerint Kurkó Istvánt, a verseny megálmodóját, Székely Csillát, a verseny szorgalmas hangyáját, a Nyárádszeredai Polgármesteri Hivatalt, a Bekecs táncegyüttes minden tagját, a Napsugár szerkesztőségét és minden lelkes támogatót, aki hozzájárult a 44 kisdiák felejthetetlen kuruttyolásához.
A következő évi megmérettetés helyszínét mindig a legnagyobb pontszámot elért csapat városában (sok estben falujában) rendezik. Az idén kitűnő versenyzéssel, jó csapatmunkával a nagyváradi FOURTUNA csapat diadalmaskodott, ezért a nagyváradiak már nekigyűrkőzhetnek a következő évi szervezésnek, hisz az idén – már másodszorra – Nyárádszereda szervezésből csillagos tízesre vizsgázott, és ezt nemcsak mi, Maros megyeiek, de a vendégek is állítják. Ne felejtsük el a helyi Unka Porontyok csapatát és lelkes felkészítőit ismételten megdicsérni, hisz nekik köszönhető, hogy szűkebb hazánk diákjai, pedagógusai Nyárádszeredába jöhettek, és magukkal vihették kellemes élményeiket.
Illese nagy elismerés Kátai Judit tanítót, aki Nyárádszeredából elsőként csatlakozott a kuruttyosok nagy családjához, a népes pedagógusi közösséget, akik ismételten felvállalták a nem kis feladatot.
A versenynap egyik fényes csillaga a 12 kg-os Kurutty-torta volt, aminek még mi, felnőttek is gyermekként örültünk.
Barátság, szeretet – e két bűvös szó jegyében teltek a hétvégi napok. A szombati tábortűz legyen vezérlő csillagunk megmaradásunk egén!
Szilágyi Hajnal tanító, Marosvásárhely, Európa Általános Iskola, a Kurutty Maros megyei szervezője
Népújság (Marosvásárhely)

Forgatagos összművészet – Szféra, Színház- és Koncertforgatag
Csütörtök délelőtt immár második sajtótájékoztatóját tartotta meg a Vásárhelyi Forgatag csapata. A jövő héten, szerdán kezdődő összművészeti-irodalmi-gasztronómiai fesztiválról kedden a Teleki Tékában, csütörtökön a G. Caféban beszéltek a szervezők, e második alkalommal elsősorban a szemle kulturális – zenei, képzőművészeti, színházi – kínálatáról esett szó.
A szervezők közül elsőként Fülöp Tímea szólalt fel, aki a fesztivál Szféra – Kortárs művészetek tere című programsorozatát ismertette. Mint mondta, idén második alkalommal szervezik meg az elsősorban a fiataloknak szóló, kortárs művészeteket ismertető eseménysorozatot, amely különleges színfoltot alkot a Forgatag kínálatában.
– Átfogó képet szeretnénk nyújtani a kortárs művészeti ágakról: zenéről, színházról, mozgásművészetekről, képzőművészetről. A Szféra péntek délelőtt 11 órától vasárnap estig látogatható, helyszíne az Aranykakas parkja. Ott lesz a Forgatag ideje alatt állandó képzőművészeti kiállítás, sor kerül műhelymunkákra (slam poetry, mozgásszínház az András Lóránt Társulat táncosaival, Urban painting), valamint itt szervezzük a Design-vásárt is, amelyen kortárs, modern tárgyakat, ruhákat állítunk ki. Napközben vásárhelyi lemezlovasok, zeneszeretők szolgáltatják az aláfestő zenét, 15 órától pedig kerekasztal-beszélgetésekre kerül sor sikeres marosvásárhelyi alkotókkal. Pénteken a bakelitlemezről dr. Jeremiás István tart előadást, szombaton a dizájnról, művészetről és az ezekkel kapcsolatos vállalkozásokról esik szó, vasárnap 16 órától könyvbemutatót szervezünk: Horváth Benji Beatcore című slam poetry kötetével kapcsolatosan a szerzővel Szabó Róbert Csaba beszélget. Ami a Szférában szervezendő koncerteket illeti, igyekeztünk olyan együtteseket Vásárhelyre hívni, amelyek újszerű hangzásvilágot, stíleket képviselnek. Pénteken 17 órától a Kevin and the Roots lép fel, amelyet DJ Sauce követ, 20 órától a budapesti Soulclap koncertezik, a napot a Jazz&Blues Club új, Bunker nevű helyiségében DJ Karak és DJ Palotai bulija zárja.
Szombaton 17 órától közönségtalálkozóra kerül sor, amelyen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatja be jövő évi évadának kínálatát, majd Theater Rocks címmel kőfestésre kerül sor Kiss Bora színművésznővel. 18 órakor a sepsiszentgyörgyi Impro-Víziók 2.2 nevű zenekar (tagjai hegedűn, cimbalmon, brácsán játszanak) lép fel, amelynek stílusára az improvizációkon alapuló játék, az instrumentális dzsessz és a népzene jellemző, őket a budapesti Amoeba nevű formáció követi, 22 órától pedig ismét buli a Bunkerben marosvásárhelyi lemezlovasokkal. Vasárnap 17 órától Zsán Gáben a Jazz Manipulátor lép fel, 18 órakor slam poetry bemutató következik, este nyolctól a kolozsvári Aria Urbana koncertezik.
Jakab Szabolcs, az Aranykakas parkjának térrendezője hozzátette, kortárs művészeteknek adnak teret, a romos állapotú, de igen nagy értéket képviselő épületnek és udvarának a fesztivál idejére igyekeznek ezzel kapcsolatos jelleget kölcsönözni – az egyszerűségből szépet és jót teremteni.
A Színházforgataggal kapcsolatosan Jakab Orsolya elárulta, idén először a marosvásárhelyi Spectrum Színház is csatlakozott a fesztiválhoz, saját bemutatóval jelentkezik: az Egy őrült naplója című produkciót B. Fülöp Erzsébet rendezi, aki a Yorick Stúdióval és a temesvári Csiky Gergely Színházzal közösen létrehozott Egyszeröt című, nagy sikernek örvendő, szokatlan előadás rendezője is. A rendező elárulta, utóbbit ismét előadják Marosvásárhelyen, ezúttal is a Concordia Hotelben. –Az őrült naplója színrevitele Kovács Károly színművész ötlete volt, vezérfonala Gogol gondolata a kishivatalnokok életéről, a részvét, az együttérzés és a kérdés, hogy mitől bomlik meg egy egészséges elme? Az Egyszeröt című előadást augusztus 26-án, szerdán 17 órától adják elő a Concordia Hotelben, csütörtökön 19 órától ugyanott megismétlik. Az Egy őrült naplójának bemutatójára csütörtökön 20 órától kerül sor a Spectrum Színházban. Az előadásokra a belépés ingyenes, de a helyek száma korlátozott, ezért előzetes bejelentkezés szükséges a 0741.293-164-es telefonszámon.
Pénteken este 8 órakor a várbeli Mészárosok bástyájában újabb előadásra kerül sor: a Yorick Stúdió játssza Tündérország című produkcióját. Szombaton 11 órakor Csinnadratta címmel vásárhelyi színművészek tolmácsolják Mátyás király képzeletbeli, idei üzenetét a város lakóinak, míg 19 órakor a Levél utcai 2/1 Stúdióban a Liselotte és a május című előadás van műsoron. Vasárnap 18 órakor Bokréta címmel Dévai Nagy Kamilla és Kilyén Ilka versekből összeállított előadására kerül sor a Kultúrpalota kistermében.
Csatlos Károly a Koncertforgatag programját ismertette. Mint elhangzott, péntektől lezárják az Enescu utcát, ahol szintén koncertekre kerül sor – az így létrehozott térnek a Palotaudvar nevet adták. Ami a koncertek programját illeti, szerdán este 9 órától az Infusion Trio lép fel a Teleki Téka udvarán, csütörtök délután hat órától a Maros-parti Borudvarban koncertezik a Moonfellas, a The Pinwheels, 19 órától pedig operettestet szerveznek a Kultúrpalotában.
Pénteken 17 órától a Palotaudvarban lép fel a Napsugár, 6.30-tól koncertezik Szász Szabolcs harmonikaművész, 20 órától pedig a Tiberius Quartet és Koszika. A Maros-parton 18 órától a Transylvania Rock Band, 20 órától Keresztes Ildikó, míg 22 órától a Péterffy Bori & Love Band koncertezik. 19 órától a Kultúrpalotában magyarnóta-estre kerül sor.
Szombaton a Palotaudvarban 17 órától ismét a Napsugár koncertezik, őket Anamaria Gâlea dzsesszénekesnő és együttese követi, 20 órától a Dzsesztán lép fel. A Maros partján délután 6 órakor kezdődik a Koncertforgatag, elsőként a Defender lép színpadra, 20 órától a Budapest Bár koncertezik, míg 22 órakor bemutatják a Szabó Előd által szerzett 1849 – Volt egyszer egy szabadságharc című rockoratóriumot. Vasárnap 18 órakor a Blue Project marosvásárhelyi blueszenekar kezdi a koncertek sorát, amelyet 20 órától folytat a Bagossy Brothers Company, este 9 órától pedig a Neoton Família Sztárjai zárják az idei Vásárhelyi Forgatagot.
Mint azt a szervezők elmondták, az igen gazdag kínálattal kecsegtető fesztivál rengeteg további programponttal is várja az érdeklődőket, a teljes program pdf-formátumban immár a www.forgatag.ro honlapon is olvasható, a Forgataggal
K. Nagy Botond
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozó
"Ezt az ékszert viselni kell"
Több mint 550 táncos vette birtokba szombaton a Maros Művészegyüttes színpadát. A megye csaknem minden tájárólérkező gyermek- és felnőttegyüttesek sok éve búcsúztatják az évet a december végi Gyöngykoszorúk Gyöngyenéptánctalálkozón. A hagyományt az EMKE Maros megyei szervezete teremtette meg, kilenc éve pedig a művészegyüttes vállalta fel a rangos esemény megszervezését. Az idei táncos együttlét társszervezői a Maros megyei EMKE, illetve a Folk Dancing and Music Egyesület voltak. A részletekről Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője számolt be.
– A kövesdombi termünk korlátozott befogdóképessége miatt a megye azon együtteseit, néptánccsoportjait hívjuk meg erre az együttlétre, akik év közben Gyöngykoszorú- találkozót vagy hasonló jellegű rendezvényt szerveznek. Ugyanakkor rendszerint újonnan alakult csoportokat is várunk, hiszen fontos, hogy a legfiatalabbak is a mi nagy családunkhoz tartozóknak érezzék magukat. Idén először a szórvány is képviseltetett, két Fehér megyei településről, Magyarlapádról és Miriszlóból jöttek táncosok. 19 néptánccsoport lépett színpadra, Kibédről, Nyárádszeredából, Marosludasról, Segesvárról, Marosfelfaluból, Vajdaszentiványról, Szabédről, Sóváradról, Erdőcsinádról, Holtmarosról, illetve Szentgericéről is érkeztek vendégek, a Bekecs és a Napsugár két csoporttal is megmutatkozott. Ugyanakkor a marosvásárhelyi Fagyöngy citerazenekar is örömöt szerzett muzsikájával. A gazdag műsor előtt az EMKE részéről Kilyén Ilka színművésznő köszöntötte a jelenlevőket, jómagam pedig arra hívtam fel a figyelmet, hogy a Gyöngykoszorú egy olyan ékszer, amit viselni kell. Az első csoport színre lépése előtt Ötvös József lelkipásztor adta áldását a gyermek- és felnőtt táncosokra.
– Minden táncrend képviseltetett?
– Igen, sőt, idén gazdagabb is volt a repertoár, mint a korábbi években. Minden csoport valami olyasmit hozott, amivel színesebbé, gazdagabbá tette az együttlétet, talán nem is láttunk két, ugyanarról a tájegységről származó táncot. Örömmel vettem tudomásul, hogy a csoportok szakmai színvonala növekedett, illetve színpadi megjelenésükben is az autentikus értékeket hordozzák.
– Évértékelőnek is tekinthető ez a találkozó?
– Természetesen. A kövesdombi teremben zajlott műsor után a Kék Gyöngy vendéglőben közös vacsora, majd táncház következett. Ekkor alkalmunk volt a csoportvezetőkkel megbeszélni az év közben felmerült problémákat, megfogalmazni a szakmai igényeket. Készült egy felmérés, amelyből kiderül, hogy az elmúlt negyedszázadban több tízezer gyermek fordult meg ezen a rendezvényen. Büszke vagyok arra, hogy Maros megye számos településén táncolnak gyermekeink, és ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani a csoportvezetőknek, szakmai irányítóknak a fiatalokat önazonosságukban erősítő munkájukért.
A Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánc- találkozóval nem ért véget az év a Maros Művészegyüttesnél, ma (december 22-én, kedden) este 7 órakor a Karácsonyváró című előadásukra várják a kövesdombi székhelyre a néptánc-kedvelő közönséget. A felnőttjegy 12 lejbe, a gyermek- és nyugdíjasjegy 5 lejbe kerül.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Magunkhoz szorított Petőfi (A magyar költészet napja)
Költészetnapi beszélgetés Kányádi Sándorral
A kultúrát nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni – tartja Kányádi Sándor, aki szerint szellemi javainkkal fel kell hurcolkodnunk a világhálóra.
– Számontartja a magyar kultúra jeles napjait?
– Ha nem is tudnám felsorolni valamennyiüket, nagyon fontosnak tartom, hogy léteznek ilyenek. Jó szokásunknak tartom, hogy külön napokat szentelünk rájuk, de betegségünknek is, hogy egy-egy kijelölt napon akarjuk letudni a magyar költészet vagy kultúra iránti tiszteletünket, elkötelezettségünket. Sokkal jobban szeretném, ha nemcsak ünnepnapokon kerülnének a figyelem középpontjába. – A költészet vasárnapjának kijelölt József Attila-születésnapot, április 11-ét teljes mértékben alkalmasnak tartja a „feladatra”?
– Abszolút! Egész élete, költészete, józsefattilasága, de még az is, hogy Petőfihez, Csokonaihoz, Dsidához hasonlóan, „rangosan” rövid életű volt, mind-mind erre érdemesítik. De aligha vonhatná kétségbe bárki is e kettős ünnep jogosságát, ha a Munkások című versre gondolunk, vagy az „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” sorokra. Mindkettőt József Attila írta.
– Kedvenc költőjéről beszélgetünk?
– Azért ez messze nem ennyire egyszerű. Egy kolozsvári iskolában megkérdezték tőlem, a modern magyar költészetben ki a példaképem. Igyekeztem én is korszerű lenni, már-már azt mondtam, hogy Weöres Sándor – aki amúgy nyugodtan lehetne, hiszen hatalmas költő –, de ahogy az lenni szokott, amikor valami nem stimmel, az angyal – vagy az ördög? – meghúzta a kabátom ujját. És azt mondtam, hogy Petőfi. Mert aki 19 évesen olyanokat tudott írni, mint például „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!”, arról akár a költészet napját is el lehetne nevezni. De el lehetne nevezni Vörösmartyról is, aki amúgy sok évvel ezelőtt Jerevánban életem egyik legzajosabb sikeréhez segített. – Jerevánban? Vörösmarty?
– Romániai íróküldöttség tagjaként jártam az örmény fővárosban 1956 novemberében. A magyar költészet napján azt sem árt elmondani, hogy nincs még olyan nyelv, amelyre annyi és olyan szintű román verset fordítottak volna le, mint magyarra. Eminescuról azt szoktam mondani a román kollégáknak: ránk nagyobb hagyatékot testált, mint rátok. Eminescu minden verssora, még a töredékek is megvannak magyarul, de ismeretes olyan költeménye, amelynek akár húsz magyar változata is létezik. Ez a mi dicsőségünk, hiszen a műfordítás a világ legtisztességesebb imperializmusa: úgy hódít, hogy közben semmit el nem vesz a másikéból. Ezek után talán érthetőbb lesz a jereváni történet is. A szocialista országok küldöttségeivel jártunk ott, én egyetlen magyarként a négyfős román delegációban. Ott merült fel, hogy valamennyien mondjunk el egy-egy verset saját népünk költészetéből – saját nyelvünkön. Egy egész vitrin volt tele magyar költők örmény nyelvű fordításával, így aztán szinte mindenki számára ismerős volt Vörösmarty Vén cigánya, ami szerintem talán a leghatalmasabb magyar vers. Akkora ünneplésben részesítettek, hogy két kézzel kellett kapaszkodnom a még diákkoromban kapott zsebórámba, nehogy elveszítsem, miközben a levegőbe dobáltak. – Sokan mégis hátrányos helyzetűnek tekintik a magyarul író embert…
- Pedig nem egy ember akad, aki alaposan megdolgozott, hogy magyarrá váljon. Nekem semmit nem kellett tennem ennek érdekében, én magyarnak születtem, és kész. De például Majtényi Erik! Őt egyenesen irigyeltem a magyarságáért, pedig benne talán a magyar vér volt a legkevesebb. Trianon után, 1922-ben született Temesváron, súlyos beteg tanítónő magyar édesanyja Eriket már négyéves korában megtanította – ahogy a zsidó gyerekeket a héderben szokás – írni-olvasni, mert attól tartott, hogy a halála után a sváb grószmutti majd német iskolába adja az ő kisfiát. Így is történt, ám harmadik elemista korában Erik talált a pincében egy Petőfi-kötetet, s boldogan vitte fel megmutatni. A nagymama azonban elvette, kidobta az ablakon a virágágyások közé, helyette egy Schiller-kötetet nyomott a kezébe, s ráparancsolt: ezt kell olvasni. Erik viszont lement a kertbe, összeszedte a Petőfi-könyvet, magához szorította, s elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar lett, magyar költő lett.
− Az ön életében is szerepel valamiféle, legalább szimbolikus Petőfi-kötet?
− Évekkel ezelőtt a budapesti Fészek-klubban volt egy ünnepi estém, ahol megkérdezték, mit is kell tudni Nagygalambfalváról. Én visszakérdeztem: itt, ezen a helyen volt-e iskola – legalább török iskola… – négyszáz évvel ezelőtt? Mert nálunk volt, Pál deák volt a mester. És volt-e itt könyvtár, mert a tizennyolcadik században nálunk az is volt. Az első román időben Nagygalambfalván volt egy hétosztályos román állami iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar nyelvű felekezeti iskola. Attól való félelmükben, hogy a gyermekük nem jut be az iskolába, és nem tanul meg magyarul, négy-öt éves korunkban a szüleink bennünket is elkezdtek írni-olvasni tanítani – akár Majtényi Eriket az édesanyja. Első osztályos koromban már újságfelolvasó voltam, otthon a minden évi kalendárium mellett Petőfi összes költeményei jelentették a házi könyvtárat, úgyhogy nekem is Petőfi volt az indítóm. Aztán a Napsugár című gyereklapnál dolgoztam harminc éven át, s ez idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy nincs felnőtt- vagy gyerekvers, csak jó és rossz vers van. Vancouvertől Buenos Airesig kipróbáltam az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű verset, még a harmadik generációs magyarok is ismerték. Elég ez a magyar költészet dicséretére?
– Odafigyel a mai világ a költőkre? Odafigyelnek a költők a mai világra?
– Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is odafigyelt. Meggyőződésem, hogy a népet nem az értelmiség vezeti. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, sőt, alig olvasnak. Egy olvasótalálkozón valaki azzal vigasztalt, hogy verset talán még olvasnak, mert az rövidebb. Beszűkült a könyvek szerepe, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. Itt van ez a forradalmi változás is, a számítástechnika, ami legalább akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Ma sokkal gyorsabb iramban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a számítógép miatt a könyvek lassan fölöslegessé válnak. Már én is megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ott szinte bármi megtalálható. Ma a legnagyobb feladatunknak azt tartom, hogy szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni. Talán furcsán hangzik, de a számítástechnika arra is alkalmas, hogy segítségével megteremtsük a hazát a magasban. Ahogy Illyés Gyula írta: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben?”
Kányádi Sándor
Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. Iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de tanárként nem dolgozott. Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben ő közölte első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvre is lefordították. Legfontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955); Függőleges lovak (1968); Fától fáig (1970); Valaki jár a fák hegyén (1997); Csipkebokor az alkonyatban (műfordítások) (1999); Felemás őszi versek (2002); Meséskötetei: Fából vaskarika (1969); Kenyérmadár (1980); Meddig ér a rigófütty (2005); Virágon vett vitéz (2002); Világlátott egérke (2011). Legjelentősebb kitüntetései: A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig); 1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya); 1993 – Kossuth-díj; 1993 – Magyar Művészetért Díj; 1998 – Magyar Örökség Díj; 2004 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2008 – A Magyar Kultúra Követei Díj; 2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje; 2009 – szülőfaluja, Nagygalambfalva díszpolgára; 2010 – Bethlen Gábor-díj; 2011 – Aphelandra-díj; 2014 – Széll Kálmán-díj; 2014 – Budapestért-díj. A Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve született Méhes György
Száz éve, 1916. május 14-én született Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek) Kossuth-díjas író. Székelyudvarhelyen látta meg a napvilágot, ahol édesapja ügyvédként dolgozott. 1917-ben a család Kolozsvárra költözött, tanulmányait a kolozsvári református gimnáziumban végezte. Érettségi után az I. Ferdinánd Tudományegyetemen tanult jogot, de érdeklődése a színház felé fordult. Ideje nagy részét az egyetem könyvtárában töltötte, ahol elsősorban színháztörténeti munkákat tanulmányozott.
Az egyetem elvégzése után az Új Cimbora című lapnál dolgozott, majd 1938-ban a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként néhány hónapot Budapesten töltött. 1938 és 1944 között a Pásztortűz és a Keleti Újság munkatársa volt, eleinte színikritikái, később politikai publicisztikái, rövidebb humoros, szatirikus írásai is megjelentek.1952 után kivonult a hivatalos irodalmi életből, szabadúszóként írt ifjúsági regényeket és meséket. 1956-ban rövid ideig a Napsugár című gyermekújság főszerkesztő-helyettese.
Szabadság (Kolozsvár)