Családias hangulatban tartotta szokásos év végi ünnepségét a Napsugár gyermeklap szerkesztősége december 14-én Kolozsváron, a Fehér-templomban. Születésnapján köszöntötték a 80 esztendős Fodor Sándor írót, aki 51 éve, a lap indulása óta csaknem minden lapszámban közölt, valamint a 70 éves Murádin Jenő művészettörténészt, aki egy ideig a lap főszerkesztői tisztségét is betöltötte. Az ünnepeltek közé tartozik a szintén idén 70 éves Lászlóffy Aladár költő, aki nem tudott jelen lenni a rendezvényen, ugyanakkor megemlékeztek a már elhunyt munkatársakról, Bálint Tiborról és Bajor Andorról. /(sbá): Születésnapi Napsugár-köszöntő. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

December 15-én tartották a marosvásárhelyi Serafim Duicu Gimnázium által szervezett anyanyelvi vetélkedő körzeti szakaszát, Babos Ibolya tanítónő volt a játékszervező. A verseny győztesei részt vesznek a január 26-án sorra kerülő városi szakaszon, amelyet március 25-én Maros megyei szintű megmérettetés követ. Az országos szakaszon csak olyan gyerekek versenyezhetnek, akik rendszeresen beküldték a Napsugár Szólj szám című rovatában szereplő nyelvi fejtörők megfejtéseit. A vetélkedő lényegét Babos Ibolya tanárnő így foglalta össze: A minden évben sorra kerülő megmérettetés legfőbb célkitűzése a gyerekek önazonosságtudatának erősítése a globalizáció világában. Ezért is választottak mottóul Illyés Gyula idézetét: ,,Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán ne szégyelljük. ” /Nagy Székely Ildikó: ,,Nyújtsuk magasra, s aztán ne szégyelljük” = Népújság (Marosvásárhely), dec. 18./

A Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok olvasói körében ismerős Unipán Helga neve. Ott láthatták sok gyermekvers és -novella illusztrációja alatt. Művészi pályája során megannyi gyermekvers és -elbeszéléskötet képi megelevenítőjeként is találkozhattak vele. Tizenöt éve formálja a kolozsvári Polis Könyvkiadó arculatát címlapjaival, őt köszöntik születésnapján. /Dávid Gyula: Manók táncoltatója. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

Május 31-én megnyílt Kolozsváron, Barabás Miklós Céh székhelyén a Napsugár című gyermeklap illusztrációiból készült kiállítás. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte, a Napsugár 51 éves története alatt még nem fordult elő, hogy a folyóiratban megjelenő rajzokból készüljön kiállítás. A tárlatnyitójára a Szabadság és az Életfa Családsegítő Egyesület közös szervezésében megrendezett gyermeknapi eseményhez igazodva, korábban került sor. Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője elmondta, kilenc képzőművész illusztrációi sorakoznak a falakon, az utóbbi 10–12 év munkáiból válogattak. /(köllő): Napsugár-illusztrációk a BMG-ben. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./

A Napsugár gyermeklap és a Barabás Miklós Céh közös rendezvényeként a gyermeklap fél évszázados történetében most először kerülnek nagyközönség elé eredetiben az illusztrációk Kolozsváron, a Farkas utcában. Kilenc művész kilencféleképpen, kilenc más-más grafikai nyelven megjelenített mű-fordítása. /(németh): Illusztris illusztrációk tárlata. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./

Az Adj, király, katonát! verseny döntőjére több településről érkeztek csapatok Kolozsvárra. A megjelenteket Bardócz Csaba MIT-elnök köszöntötte. A zsűri részéről Csép Sándor, az Áldás Népesség Mozgalom elnöke örömmel nyugtázta, hogy a rendezvény immár hagyománnyá nőtte magát. A zsűrit rajta kívül Zsigmond Emese, a Napsugár-Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője (3 gyermek édesanyja) és Adorjáni Katalin, az Életfa Családsegítő Egyesület vezetőségi tagja (6 gyermek édesanyja) alkotta. /Adj, király, katonát! – döntő. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 10./

Ifjúsági demográfiai konferenciát szerveznek a Magyarok VII. Világkongresszusa keretében Kolozsváron, augusztus 7–10. között Szent Kamill Otthon dísztermében Néhány előadás címe: Az 1956-os forradalom üzenete, következményei /Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkatanács elnöke, az MVSZ tiszteletbeli elnöke/, A keresztény világ mint az ifjúság éltetője a jövő nemzedék számára /Dr. Czirják Árpád/, Népesedési riadó, avagy peregnek a 24. óra percei /Csép Sándor közíró, az Áldás, Népesség Mozgalom elindítója/, Életigenlő világkép és erkölcsi rend a magyar nyelvben és népi műveltségben /Zsigmond Emese, a Napsugár gyermeklap főszerkesztője/, Jelen és jövő /Ludányi Horváth Attila demográfiai szakértő/. /Demográfiai konferencia. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 7./

Két gyermekfolyóirat főszerkesztője Zsigmond Emese, aki a kisiskolásoknak szóló Napsugár és az óvodásoknak összeállított Szivárvány szerkesztőségét vezeti, mint minden tanév elején, most is levélben fordult az óvónőkhöz, tanítókhoz. Nem reklámfogás ez a levél, hanem meghívás az együttmunkálkodásra a gyermekek érdekében. /Takács Éva: Egy főszerkesztő levele. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 1./

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

Évtizedek óta leveleznek a gyerekek Csipikével, újabban Cimbivel és Mákvirággal is, küldözgetik rajzaikat, verseiket, meséiket a szerkesztő bácsiknak, néniknek, és olvasmányélményeiket is megosztják a különböző folyóiratok hasábjain. Vannak nagy múltú és frissen indult erdélyi magyar gyermeklapok. A Krónika bemutatta a sepsiszentgyörgyi Cimbora, a nagyváradi Mákvirág és a kolozsvári Napsugár és Szivárvány című gyermeklapot. A Jóbarát jogutódjaként 1990–től Sepsiszentgyörgyön megjelent, gimnazistáknak íródó Cimbora Benedek Elek szerkesztői célkitűzéseit kívánta folytatni Csire Gabriella főszerkesztő irányításával. A Cimbora újabban Kíváncsi diákok lapja alcímmel lát napvilágot, Forró László és Szántai János főszerkesztőket követve 2000-től Farkas Kinga irányításával. Az 5–8. osztályos magyar diákoknak ajánlott Cimbora 2006-ban kívül-belül megújulva jelent meg. A folyóirat egyik legfontosabb rovata a Cimbirodalom, amelyben kortárs magyar írók, költők gyermek- és ifjúsági alkotásai olvashatók. A www.cimbora.net weboldal a Cimbora 2006 szeptemberétől megjelent számait kínálja a diákoknak. Napilapok gyermekrovatából nőtte ki magát a nagyváradi szerkesztésű Mákvirág gyermeklap. A Bihari Napló gyermekrovata volt, Kulcsár Andrea és Bonczidai Éva 1998-tól 2001-ig szerkesztette, a lapban kéthetente jelent meg. Amikor az osztrákok megvásárolták a Bihari Naplót, a kultúrának, a publicisztikának és az anyanyelvoldalnak, de a Mákvirágnak sem volt többé hely benne. 2004-ben Nagyváradon elindult a Reggeli Újság, Bonczidai Éva odakerült, akkor felélesztette a Mákvirágot, Amikor Bonczidai Éva eljött a Reggeli Újságtól, elhatározta, hogy a gyermeklapot elindítja. A Mákvirág gyermeklap 2007-ben elindult, de saját tőke hiányában csak pár lapszám jelent meg, most kezd magához térni a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően – ismertette helyzetüket Both Abigél főszerkesztő. Neves mai írók, költők kimondottan a Mákvirágnak írt versei, meséi jelennek meg a lapban, Szűcs László, Tóth Ágnes, Kinde Annamária, Szilágyi Aladár, Gittai István és Szálinger Balázs az állandó szerzők. A fél évszázados múltra visszatekintő, kolozsvári szerkesztésű Napsugár és a később induló Szivárvány című gyermeklap máig megőrizte irodalmi jellegét. A Napsugár színes irodalmi ismeretterjesztő gyermeklap 8–12 éveseknek. A gyermekirodalmi folyóirat írók, költők, képzőművészek kezdeményezésére jött létre, első száma 1957 januárjában jelent meg A lap több mint fél évszázados fennállása óta az erdélyi magyar irodalom és képzőművészet legjelesebb alkotóit vonta be munkájába. A Napsugár szerkesztősége 1980 januárjában A Haza Sólymai címmel képes, irodalmi gyermeklapot indított az óvodásoknak, amelynek oldalain nemcsak versek, rajzok, mesék jelentek meg, hanem Csipike postaládájából előkerült leveleket is közöltek. A diktatúra által kikényszerített nevet 1989 decemberében változtatták meg az eredetileg javasolt Szivárványra. 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki mindkét lapot, és ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett. A Napsugár és a Szivárvány kiadói jogát 1990-től a Román Nemzeti Kiadó vette át, amely megvonta az anyagi támogatást, és akadályozta a terjesztést. Az 1991-ben megalakult Napsugár Kft. átvette a két gyermeklap terjesztését, fokozatosan a kiadását és gazdasági irányítását is, majd 1998 nyarán a Napsugár Kft. az 1995 óta működő Napsugár Alapítvány tulajdonába került, amely azóta is irányítja a Napsugár gyermeklap körüli szellemi életet. A Napsugár Kiadó napsugar.ro címen elérhető honlapja arról tájékoztat, hogy az 1990-es évek közepén a két gyermeklap elérte az 53 000-es példányszámot. „Ez azóta ismét évente csökken a jól ismert társadalmi, gazdasági okok miatt, de gyermeklapjaink példányszáma még mindig a legmagasabb a romániai magyar sajtóban, sőt a folyóiratok mezőnyében összmagyar viszonylatban is az elsők között vagyunk” – ismertetik a kiadó weboldalán. A Napsugár Kiadó nemcsak a Napsugár és a Szivárvány rendszeres és pontos megjelentetését és terjesztését irányítja, hanem Napsi címen évente két vakációs mese-, rejtvény- és játékkötetet ad ki, megjelenteti az iskolai színjátszást segítő műsorfüzeteket, tehetséggondozó anyanyelvi táborokat szervez kisiskolásoknak, szakmai fórumokat létesít pedagógusoknak, társszervezője országos anyanyelvi mesemondó és általános műveltségi versenyeknek, valamint a Kárpát-medencei gyermeklapok nemzetközi szimpóziumainak. A Zsigmond Emese főszerkesztő irányításával havonta megjelenő Napsugár a minőségi irodalom népszerűsítése mellett hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre is. Az Itt születtem című rovatban 2000 szeptemberétől 2007 decemberéig 78 települést mutattak be az ott lakó gyerekek és tanító nénik. /Bonczidai Éva: Mit olvas Csipike, Cimbi és Mákvirág? = Krónika (Kolozsvár), jan. 28./

Az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége találkozója zajlott március 20-21-én. Az Életfa Családsegítő Egyesület kétnapos rendezvényének a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet adott otthont. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány folyóiratok főszerkesztője beszélt a tagszervezetek képviselőinek közgyűlését követően. A kerekasztal-beszélgetés meghívottjai a család múltbeli és jelenlegi szerepéről vitáztak, majd a szervezetek bemutatkoztak. Az Életfa Családsegítő Egyesület nevében Sándor Boglárka Ágnes, a Szabadság munkatársa köszöntötte a jelenlévőket. Szociológusok, pszichológusok fejtették ki véleményüket. A meghívottak között volt Csíki Sándor, az Erdélyi Családszervezetek Szövetségének elnöke és Szabó Endre, a magyarországi Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE) elnöke. Csép Sándor, az Áldás-népesség Társaság elnöke köszöntötte a jelenlévőket, beszélt a magyarság fogyatkozásának témáját feldolgozó filmjeiről. Csép szerint Magyarországhoz hasonlóan Erdélyben is be kell vinni a köztudatba a népességcsökkenéssel járó veszélyeket és a családszervezetek létezésének fontosságát. Ballok Enikő, a görgényüvegcsűri Családi Kör Egyesület vezetője elmondta: 32 családot magába foglaló egyesületük többek között szüreti bálokat, ünnepek témaköréhez kapcsolódó játszóházakat, gyermeknapi kirándulásokat szervez. Dánél Sándor, a Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért elnöke elmesélte: a szervezethez tartozó 17 családban összesen 80 gyermek van. A szervezetet négy évvel ezelőtt jegyezték be. A nagyváradi Pro Familiae Alapítvány, a kézdivásárhelyi Őrcsillag Egyesület, a nyárádszeredai Pro Familia Transilvania Egyesület, a marosvásárhelyi Szomszédság Szervezet tevékenysége elsősorban a közösségépítésre koncentrál. A marosvásárhelyi Lazarenum Alapítvány a gyermekek és az idősek megsegítésére alakult: árvaházat, öregek otthonát, utcagyerek missziós házat működtetnek. A kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett programok közül Herédi Zsolt szociológus, az egyesület vezetőségi tagja a Kismamaklub indulásáról beszélt, Kundi Enikő pszichológus, az Életfa elnöke az Otthon segítünk szolgálatról mesélt bővebben. /Ferencz Zsolt: Szerepek és szerepzavarok, változó családmodell. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 23./

Életének 72. évében Budapesten elhunyt Lászlóffy Aladár /Torda, 1937. máj. 18. – Budapest, 2009. ápr. 20./ József Attila- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító és szerkesztő. Lászlóffy Aladár első írása 1946-ban, a Dolgozó Nő folyóirat gyermekmellékletében jelent meg. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd a kolozsvári Bolyai Egyetemen 1959-ben szerzett magyar irodalom szakos oklevelet. 1960–1961 között az Állami Könyvkiadónál, 1961-től az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében dolgozott, 1962–1969 között a Napsugár című gyermeklap szerkesztője, 1970-ben pedig rövid ideig a kolozsvári Dacia Könyvkiadó főszerkesztője volt. 1982-től a kolozsvári Utunk irodalmi hetilap, illetve az Előre bukaresti napilap munkatársa. 1990 után a kolozsvári Helikon irodalmi lap szerkesztőségi tagja és a Korunk folyóirat munkatársa volt. 1994 után meghívott előadóként a kolozsvári egyetemen kultúrtörténetet oktatott. Kossuth-díjat 1998-ban kapott, kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és a Románia Csillaga tiszti fokozatával is. Az elmúlt évtizedben többnyire Budapesten élt. /Elhunyt Lászlóffy Aladár. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 21./

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Napsugár gyermeklap és a megyei tanfelügyelőség szervezésében Kézdivásárhelyen április 24-én megkezdődtek a magyar nyelv napjai. A megnyitóünnepségen átadták a Sütő András Nyelvőrzés Díjat is, melyet idén a nyelvápolók szövetsége Gazda József kovásznai nyugalmazott tanárnak, művészetkritikusnak és írónak ítélt oda. A laudációt dr. Borcsa János mondotta, méltatva a kitüntetett több mint ötvenéves nyelvápoló tevékenységét. A magyar nyelv a nyelvújítás korától az internetes levelezésig címmel szakmai konferenciát tartottak. Április 25-én lesz az I–IV. osztályosok Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedője, valamint az elemi osztályosok, általános és középiskolások országos mesemondó versenye. /Iochom István: Gazda Józsefé a Sütő András Nyelvőrzés Díj (A Magyar Nyelv Napjai Kézdivásárhelyen). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 25./

Kányádi Sándor költő 80 éves, 1929. május 10-én született Nagygalambfalván. Beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben. 1955-1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-tól 1990-ig pedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. /Kányádi Sándor ma 80 éves. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 11./

A Napsugár gyermeklap megjutalmazta leghűségesebb olvasóit. Egyhetes ingyenes tábort nyertek Illyefalván. Az ország különböző helységeiből érkezett csapatok jól érezték magukat. Maradt idő a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum meglátogatására. Az utolsó napon a templomban adtak hálát a sok szépért és jóért. /Khell Jolán kísérő tanító: Napsugár-tábor Illyefalván. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 10./

Százötven éve született, és nyolcvan éve hunyt el a nagy székely meseíró, lapszerkesztő és irodalomszervező, Benedek Elek, a szülőfalujában, Kisbaconban működő emlékház pedig negyven esztendővel ezelőtt létesült. E hármas évforduló alkalmából Háromszéken ezt az évet Benedek Elek-emlékévnek nyilvánították, melynek keretében szeptember 25–30. között Benedek Elek-emlékünnepség-sorozat zajlik. A Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott megnyitón Tamás Sándor elmondta: 15 millió magyar ismeri Benedek Elek meséit, generációk nőttek fel ezeken a meséken. Gyermek a képzelet és valóság határán, a mese, az olvasás és a tanulás kapcsolódási pontjai napjainkban címen szakmai konferenciát tartottak. Adventre kiadják a Benedek Elek-emlékkönyvet is. Győri Lajos, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének elnöke Mint a mesékben címmel fotókiállítást nyitott meg Sepsiszentgyörgyön, majd a gyermekfolyóiratok szerkesztőinek Kárpát-medencei szakmai találkozója zajlott, ahol a Kolozsváron megjelenő Napsugár és Szivárvány, a vajdasági Jó Pajtás, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Cimbora, a pozsonyi Kincskereső és Tücsök, az eszéki Barkóca, a kárpátaljai Irka folyóiratok szerkesztői mutatták be kiadványaikat. /Bíró Blanka: Harminckét rendezvény Háromszéken Benedek Elek emlékére. = Krónika (Kolozsvár), szept. 28./

Elhunyt Jánky Béla /Székelyudvarhely, 1931. máj. 1. – Kolozsvár, 2009. okt. 26./ költő-műfordító, az egykori Igazság című napilap művelődési rovatának vezetője (1952-56), a Dolgozó Nő művelődési rovatvezető-szerkesztője (1957-74), majd a Napsugár és Szivárvány gyermeklapok szerkesztője (1974-91). Temetése október 30-án lesz a Házsongárdi temetőben. /Gyászhír. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./

Benedek Elek meseillusztrációs kiállítás
Csütörtökön kerül sor a Benedek Elek meseillusztrációs kiállítás megnyitójára Kolozsváron. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Napsugár gyermeklap szerkesztősége és az Evangélikus-Lutheránus Püspökség Reményik Sándor Galériája minden érdeklődőt szeretettel meghív a megnyitóra. A magyarországi képzőművészek díjnyertes alkotásait tartalmazó kiállítás Kisbaconban állandó galériaként működik, és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, a Kisbaconi Református Egyház, valamint a Bodvaj Egyesület összefogásának köszönhetően Erdély több városába ellátogat. A kolozsvári megnyitóra 2010. január 7-én, csütörtökön du. 6 órától a Reményik Sándor Galériában kerül sor.
Paprika Rádió. Forrás: Erdély.ma

Mesék szárnyán mesevetélkedő
Nagyvárad – Az elmúlt hónapokban Alföldy Andrea nagyváradi tanítónő Mesék szárnyán címmel országos versenyt szervezett III-IV. osztályos diákok számára. A döntőt szombaton tartották az Ady líceumban.
Az elmúlt hónapokban Alföldy Andrea nagyváradi tanítónő Mesék szárnyán címmel országos vetélkedőt szervezett III-IV. osztályos gyermekek számára. Tizennégy romániai megyéből, illetve a magyarországi Érdről összesen 968 csapat indult a megmérettetésen. Előselejtezőkre került sor, a három forduló során négy-négy magyar népmesét kellett elolvasniuk a versenyzőknek, majd feladatlapokat töltöttek ki, melyek többek közt különböző rejtvényeket, anagrammákat, igaz-hamis játékokat tartalmaztak. Az Ady Endre Középiskola dísztermében lezajlott szombat délelőtti döntőbe 31, négy fős csapat jutott: megyénként kettő-kettő, melyekhez az érdi, illetve a négy Bihar megyei csoport csatlakozott. A finálé két részből állt: előbb kérdésekre kellett válaszolniuk a résztvevőknek, majd egy általuk kiválasztott népmesét dramatizáltak. A zsűriasztalnál Arad, Bihar és Szatmár megyei pedagógusok és tanfelügyelők foglaltak helyet, valamint Zsigmond Emese, a Napsugár folyóirat főszerkesztője.
Eredményhirdetés
Az eredményhirdetést és ünnepélyes díjkiosztást délután tartották. Előbb a váradi George Coşbuc Általános iskola I. B. és I. C. osztályos növendékei léptek fel egy színvonalas produkcióval, majd az derült ki, hogy a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Bihar megyei szervezetének különdíját az érmihályfalvi Copfosok csapata érdemelte ki. A jutalom egy május végi háromnapos budapesti kirándulás. Bronzérmet a szilágyfőkeresztúri Viperák kaptak. Az ezüstvárat a csíkszeredai Csodamanók vették be sikerrel, míg a versenyt az érmihályfalvi Lépesméz csapata nyerte. A győztesek a Napsugár jóvoltából nyári táborba mehetnek a székelyföldi Illyefalvára.
Ciucur Losonczi Antonius. Forrás: erdon.ro

Erdélyi gyermekirodalom
Erdélyben két nagy múltú, értékközvetítő gyermekkiadvány: a Napsugár és a Szivárvány próbál igényes tartalommal szembe menni a kommersszel. Harmincéves születésnapját ünneplik Székelyudvarhelyen a Kárpát-medence legnagyobb példányszámú kiadványának, a Kolozsváron megjelenő Szivárvány gyermekfolyóiratnak.
A Szivárvány az ötvenéves Napsugár kistestvére. Nemzedékek nőttek fel a meséken, verseken, történeteken és rajzokon, mellyel időről időre megajándékozta a gyerekeket a két újság. A kiadványok sikere töretlen, igaz ebben nagy szerepük van a pedagógusoknak is.
Erdélyben még nincs akkora veszély, mint a nyugati világban, ahol a gyermekek egyre inkább virtuális világban élnek – mondják a pedagógusok. A számítógép még nem általános a háztartásokban, ezért van az, hogy a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokat ma harmincezer szülő rendeli meg a gyermekének.
Fábián Kornélia
Duna Tv/TÉRkép
Erdély.ma

Szivárvány- közelben
Néhány héttel ezelőtt Erdély-szerte utolérték, és ha akarták, meg is érinthették a Szivárványt a kis és nagy gyerekek. A harmincéves gyermeklap marosvásárhelyi megállójánál Zsigmond Emesével, a Szivárvány és a Napsugár főszerkesztőjével beszélgettünk.
– A szerkesztőségi munkának van egy szépséghibája: nemigen találkozhatunk az olvasókkal. Pedig mi nemcsak meséink, verseink, ismeretterjesztő írásaink révén szeretnénk üzenni a gyermekeknek, szükségét érezzük annak, hogy szemükbe is nézhessünk mindazoknak, akik a lapjainkat kézbe veszik. Ezért szervezzük meg rendszeresen az illyefalvi Napsugár-tábort, illetve a születésnapi nagy találkozókat. A tízéves Szivárvány – akkori nevén A haza sólymai – igazi megünneplésére nem került sor, erre a kommunizmusban nem nyílt lehetőségünk, a huszadik évforduló pedig egybeesett a rendszerváltással. A harmincadik az első Szivárvány-szülinap, amelyet az olvasóinkkal közösen töltünk. Előzőleg egyetlen nagyobb ünnepünk volt: a Napsugár 50 évének örömére szerveztünk közönségtalálkozót Kolozsváron, ennek a sikere adta az ötletet a "szivárványos" körútra is.
– Virtualizálódó, multimédiás világunkban csökkent-e a Szivárvány és Napsugár iránti igény?
– Továbbra is a legnagyobb példányszámmal jelenünk meg a Kárpát-medencei irodalmi gyermeklapok közül. Ugyanakkor nálunk is észlelhető bizonyos csökkenés. A kisebbeknek szóló Szivárvány 16, a Napsugár 14 ezer példányban jut el havonta a gyerekekhez, összesen 30 ezer óvodás és iskolás várja ezeket a lapokat, de volt idő – a 90-es évek közepén –, amikor 50 ezer olvasóval is büszkélkedhettünk. Apad az erdélyi magyarság lélekszáma, gyengül a családok anyagi helyzete, ugyanakkor az olvasási kedv sem a régi.
– Maros megyében mekkora a keletje ezeknek a lapoknak?
– A megyeszékhelyen, illetve a kisebb városokban és vidéken egyaránt igen népes olvasótáborunk van. Rengeteg levelet, rajzot kapunk az itteni gyerekektől, a kiváló óvónői és tanítói közösségnek köszönhetően nagyszerűen együttműködünk a helyi tanintézetekkel.
– Harminc év alatt milyen irányban változott a Szivárvány?
– Céljaiban, szellemiségében nem módosult egyik lapunk sem: legfőbb igyekezetünk igényes, értékbecsülő olvasókká nevelni a gyerekeket. Ugyanakkor próbálunk megfelelni a kor kihívásainak. Az elmúlt években tehetséges, fiatal írók kerestek meg kézirataikkal, így bővült a lap külső munkatársainak köre, színesedett a tartalom. Ugyanez érvényes a képanyagra is. A lap grafikusai mindig is az erdélyi magyar képzőművészet legjobbjai voltak, most is rengeteg nagyszerű munkatársunk van, úgy próbálunk nekik teret adni a lapban, hogy minden oldalt más-más rajzoló illusztrál. A mai nyomdai lehetőségek mellett nagyon fontos, hogy minél tetszetősebb, "piacosabb" külsőt öltsön a Szivárvány és a Napsugár, ezt a gyerekek el is várják. A színesebb külcsín azonban soha nem mehet a tartalom rovására. Régebb több irodalmi anyaggal szolgáltunk, most rövidebb szövegeknek, ismeretterjesztő írásoknak is helyet teremtünk a lapban, ezekhez számos fotót mellékelünk "étvágygerjesztőként."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Lefejezte az erdélyi magyar kultúrát a Szülőföld Alap
Felére csökkentette a Fidesz-kormány a Magyarország határain kívül működő szervezeteknek nyújtott támogatást. A maradék pénz is ott van, csak nem tudni, ki, hogyan és mikor férhet hozzá. Nem ezt ígérték.
Hosszas várakozás után – majdnem három hónap késéssel – döntött a Szülőföld Alap az idei első féléves támogatások ügyében: a döntés felemás. A pályázatok töredékét részben finanszírozták, jelentősebb részét „átütemezésre” hivatkozva elutasították. Az első félévben rendelkezésre álló pénzkeret majdnem fele nem került felhasználásra.
A döntés késésének oka politikai.
Az idei kormányváltás ugyanakkor zajlott, amikor a Szülőföld Alap első féléves döntései meg kellett volna, hogy szülessenek. Az ilyenkor felélénkülő viták elkerülése végett a határozathozatalt a távozók már nem vállalták fel.
Erre fel is szólította a búcsúzó adminisztrációt a kormányzásra készülő Fidesz, pontosabban Cser-Palkovics András 2010. április 29-én figyelmeztette a hivatalban lévő kormányt, hogy ne szülessenek döntések a Szülőföld Alapban:
„Az MSZP-kormány néhány héttel végleges távozása előtt fel akarja osztani a Szülőföld Alapban rendelkezésre álló több milliárd forint jelentős részét – állította Cser-Palkovics hozzátéve: „felszólítjuk az MSZP-kormányt, hogy álljon el ettől a tervétől, és hagyja meg annak lehetőségét, hogy az elsöprő társadalmi felhatalmazással hivatalba lépő új kormány a határon túli magyarok szervezeteivel együttműködve döntsön a források felhasználásáról”.
Bár adminisztratív szempontból érthető a csúszás, a pályázati elbírálások késése rendkívül súlyos helyzetet teremtett a támogatásokból élő szervezetek számára: évek óta a Szülőföld Alap döntéseinek megfelelően alakítják ki az érintett intézmények amúgy is szűkös, napra pontosan kiszámított költségvetésüket, egy-két hetes csúszás ilyenkor még kezelhető, több hónapos csúszás azonban végzetes gondokat okozhat.
Bűnbakugrás Végül, hosszas hallgatás után, a Szülőföld Alap közleményében júniusra ígérte a mintegy 900 millió forintos keret szétosztását, ám június első felében nem történt semmi. Az ellehetetlenülés szélére kerülő szervezetek érdeklődésére Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár adott ki közleményt.
„Az eddigi gyakorlat szerint az első féléves támogatási döntések április folyamán meg szoktak születni, ez azonban a szocialista kormány hibájából most nem történt meg” – áll az MTI-n megjelent kommünikében.
Nehéz eldönteni, hogy valóban a leköszönő kormány hibája áll-e a késés mögött, az azonban biztos, hogy a Fidesz maga kérte, a szocialisták már ne döntsenek a sokak által nagyon várt pénz sorsáról. Az is tény, hogy noha a pályázatok elbírálása nem történt meg, a Szülőföld Alapon belül nagyon fontos személyi átalakítások történtek.
A pályázati értékelés helyett a kollégiumok hivatalban lévő elnökeit értékelte az új hatalom, és megtörtént a személyzeti csere: Fideszes és KDNP-s kinevezettek kerültek a dönteni még mindig nem hajlandó intézmény struktúrájába.
Majdnem a fele hiányzik
Az új seprű azonban nem seper jól egyelőre: az ígért júniusi döntés helyett csak július közepén hozta nyilvánosságra – részleges – döntését a Szülőföld Alap. Az ígért támogatás mértéke messze elmaradt az előre bejelentettől, de a tavalyi összegeket sem közelíti meg. A 900 milliós keretből most csak 524 360 000 forintot ítéltek oda a határon túli szervezeteknek.
Az Oktatási Kollégium eredeti támogatási kerete 255 900 000 Ft volt, ám csak 164 250 000 Ft jut el a magyar szervezetekhez. Ennél is brutálisabb az érvágás a Kulturális Kollégiumnál. Itt az előirányzott 552 100 000 Ft helyett csak 351 760 000 Ft-ot osztottak ki a gazdasági válság és a megszorító intézkedések miatt amúgy is végveszélyben lévő szervezeteknek. A legsúlyosabb lefaragást az Önkormányzati Kollégium szenvedte el: 92 000 000 Ft helyett csupán 8 350 000 Ft jutott el az érdekeltekhez.
Az államtitkárság emeszpézésbe és hallgatásba burkolózik
A Szülőföld Alap honlapján Nemzetpolitikai Államtitkárság állásfoglalása olvasható a történtekkel kapcsolatban. A rövid szöveg politikailag minősíti az előző kormányzatot, de nem ad magyarázatot a következőkre: mikor és milyen szempontok szerint kerül felhasználásra a szét nem osztott keret? Milyen kritériumok alapján döntöttek arról, mennyit tart vissza az első félévi pályázatokból az Alap?
Az idei első döntést kísérő szöveg felrója, „hogy az előző kormányzat nemzetpolitikai felelősei május végéig elköltötték az idei, határon túli előirányzatok nyolcvan százalékát, de ehhez még gátlástalan módon, a legtöbb esetben minden szakmai alapot nélkülözve az általuk kitüntetetten kezelt szervezeteket részesítették abszolút előnyben.” Ha ez igaz, akkor a határon túli szervezeteknek nyújtható támogatások mindössze húsz százalékát kezeli a Szülőföld Alap. Viszont akkor milyen testület(ek) kezeli(k) a meglebegtetett nyolcvan százalékot?
A Nemzetpolitikai Államtitkárság szakmai döntést ígér közleményében, és arra figyelmeztet, hogy most csak azokat a programokat támogatták, amelyek nyári tevékenységet céloztak meg.
Aki nem kapott, menjen vakációra
Nehéz megítélni, hogy valóban szakmai döntés született, vagy szerepet kaptak a politikai szempontok is. Erre utal, hogy alig volt olyan pályázat, amely az igényelt összegnek megfelelő támogatásban részesült, az egyik ilyen kiemelt rendezvény a Bálványosi Diáktábor és Szabadegyetem: több mint négymillió forintos hozzájárulásban részesült. (Az „átlagos pályázatok összege fél és másfél millió forint között ingadozik.)
Nem jutott támogatás viszont olyan intézményeknek, mint az aradi kamaraszínház, a Látó szerkesztősége, a Csíki Játékszín, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Szilágysomlyói Magyar Ház, az Erdély.ma Egyesület, a szórványnak számító szebeni és dési közművelődési egyesület, a gyergyószentmiklósi Figura társulat, a Korunk Baráti Társaság, a Kriterion Alapítvány, a szárhegyi művészeti központ.
A felsorolás csupán szemelvény, hosszú a sora azoknak a szervezeteknek, amelyeknek a tevékenysége nélkül lebénul az erdélyi magyar kultúra. És amelyeknek jelentős részét ezekben a hetekben minden eddiginél súlyosabb költségmegvonás sújtja, a működésük kerül veszélybe a leépítések és a megszorító intézkedések miatt. Számukra a Szülőföld Alap gyors és valóban szakszerű segítsége a fennmaradást jelenthette volna.
Hurrá, nyaralunk
Az az érv, hogy a „nyári” rendezvények támogatására került volna csak sor, nem állja meg a helyét, hiszen a támogatási listán például több olyan kiadvány is szerepel, amely nem ezt az időszakot célozza meg. Míg a Látó nem szerepel a Szülőföld Alap által értékelt kiadványok között, addig – a nyári vakáció idején – támogatást érdemelt az Udvarhelyi Fiatal Fórum Sulisokk kiadványa, és „nyári” támogatást kapott a szintén iskolásoknak szóló, iskola időben terjesztett Napsugár idei, utolsó négy számának kiadása is.
További elgondolkodtató tény, hogy sajtótámogatás – leszámítva az iskolai kiadványok vakációs támogatását – egyáltalán nem született, a Szülőföld Alap „lefejezte” a pályázó médiát, legalábbis 2010 első félévében. A váratlanul erőtlen és visszafogott kultúratámogatást Erdélyben minimálisan kompenzálhatja az, hogy pályázati lebonyolítóként az EuroTrans Alapítvány számára a kollégium 27 800 000 forintot különített el.
Az önkormányzati együttműködésekről szóló pályázatok listája viszont egyetlen pozitívan elbírált pályázatot sem tartalmaz, a kisebb önkormányzati együttműködési és informatikai programok, eszközbeszerzések támogatására itt 3 470 000 forintot ítéltek meg az összeget tovább pályáztató EuroTrans Alapítványnak.
Valamivel szívderítőbb az oktatási és szakképzési kollégium támogatási listája, igaz, itt sem szerepel szembetűnően nagyvonalú támogatási összeg (a legmagasabbak között a kolozsvári Sapientia 3 000 000 forintos programfinanszírozása szerepel).
Itt a kisebb összegű pályázatokra az EuroTrans Alapítvány 9 600 000 forintot oszthat tovább. Manna.ro

In memoriam Farkas János
(1928–2010)
Minek áltatnók magunkat? Miért mondanók, hogy Farkas János halála váratlanul ért bennünket? Sajnos, ez a halál nem jött váratlanul – immár mintegy öt esztendeje ott toporgott az ajtaja előtt. Mégis fáj, hogy búcsúznunk kell tőle. Mégis fáj, hogy immár örökre elment.
Jómagam, 1956 őszén – „ama véres őszön” – ismertem meg, amikor Asztalos István mellett, az akkor frissen megindult Napsugár vezetésére vállalkozott. Mert Ő – érdekes módon – a kommunista ifjúsági szervezet szándéka szerint a lap meghatározó személyisége volt még akkor is, ha mi, a többi belső munkatárs eleinte csak legyintettünk a neve hallatán. Aztán – rövid 3 éven belül – kifogytunk Asztalos Istvánból – és lassacskán Ő vált a lap főszerkesztőjévé. Az egyetlen főszerkesztővé Kolozsváron, akinek nem volt nyílt, vagy titkolt ellenjelöltje–vetélytársa: Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Bajor Andor – és ha nem tekintik szerénytelenségnek – jómagam – nem voltunk párttagok és így számba se jöhettünk – mi pedig ezt tudtuk, elfogadtuk. Nem pályázott főnöki beosztásra elsőrangú művésznőnk, Soó Zöld Margit sem. Ezzel szemben, Farkas János kiválóan ellátta tisztét. Nem a felső, politikai hatalommal kacsintott össze a mi hátunk mögött – amint ezt elvárták és szerették volna megvalósulva látni a lap alapítói –, hanem velünk kacsintott össze a Hatalom háta mögött. És sikerült aránylag hamar, néhány év alatt, egy olyan gyermeklapot megvalósítani, amelyikkel ma se kell szégyenkeznünk. A lap első három oldalán „megadtuk a császárnak, ami a császáré”, pártos verseket, sőt vezércikkeket is közöltünk – hogy a lap egyáltalán megjelenhessen –, a megmaradt 21 oldalon, pedig helyet kapjanak Kányádi Sándor, Kiss Jenő, Jánky Béla és más, első rangú költőink remek versei. Jobbnál jobb történeteket, meséket nagyrabecsült prózaíróinktól, akiknek névsorát Méhes Györggyel kezdeném – és amely remekbe szabott írások újrakiadása még napjainkban is napirenden van.
Őszintén szólva, Asztalos, majd közel három évtized múlva Bajor Andor végső búcsúja után kezdtem azt hinni, hogy immár – mint a legidősebb a Napsugár egykori munkatársai közül, – én következem, rajtam a sor. Ám nem így lett, mind csak a nálam fiatalabbak mentek. Bálint Tibor után Jánky Béla, most pedig Farkas János.
Azt hiszem, lassacskán megalakulhat „odaát” a Napsugár hajdani szerkesztősége, hiszen elsőnek ment el Asztalos István, de most mellette van a lapszerkesztés minden csínját-bínját ismerő Farkas János is, aki annak idején a villámhárítás szerepét is betöltötte, hogy bennünket, a lap belső munkatársait megkíméljen és hagyjon, hogy legjobb meggyőződésünk szerint írjuk a „Napsugár”-t.
Gondolom, „odaát” immár nem kell azon törnie a fejét, hogy miképpen járjunk túl a Kisangyaloknak szánt lap Főnöke, a Gazda eszén.
Jánoskám, nyugodj békességben, mert jövünk mi is, régi munkatársaid, immár nemsokára – amikor a Fennvaló szólít.
Fodor Sándor. Szabadság (Kolozsvár)

Válaszúton tanácskoztak az ország magyar pedagógusai
A Kolozs megyei Válaszúton, a Kallós Zoltán Alapítvány székhelyén tartották meg a hét végén a magyar osztályokban oktató óvónők, tanítók és magyartanárok országos tanácskozását. Péntek délelőtt, a köszöntő beszédek után a magyarországi Studio Didakt Kft. két szakembere tartott előadást. Memóriatechnikák és alkotó tanulási módszerek címmel Petkes Csaba továbbképzés-vezető, programigazgató, Interaktív eszközök és módszerek a tanulási folyamatban címmel pedig Merényi László továbbképzés-vezető tartott előadást.
Az óvónők és tanítónők országos tanácskozásáról Bimbó Annamária, az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium Kisebbségi Főosztályán dolgozó, óvodapedagógusokért és tanítókért felelős szakfelügyelő számolt be lapunknak, aki szeptember 1-jétől tölti be ezt a tisztséget a szaktárcánál. „A szakfelügyelők tanácskozásán szóba kerültek a tanév elején elkészítendő tantervek és munkatervek. Ami a nevelés kérdéskörét illeti, a jelenlevők úgy vélték: a nevelési gondok többségéért a szétforgácsolódott társadalom okolható. A szülő számára sem kellene közömbös legyen az a közösség, amelyben gyermeke tanul. Ezért a szülőnek arra kellene törekednie, hogy gyermekében a bátorságot, az ötletességet, a bajtársiasságot, a sportszerűséget és a segítségnyújtás élményét fejlessze. A résztvevők megfogalmazták azt a javaslatot, hogy pályázatok segítségével indítsunk be egy, a szülőknek szánt többhetes felkészítőt, ’Így neveljük!’ címmel”.
Bimbó Annamáriától megtudtuk: a romániai magyar óvó- és tanítónők ebben a tanévben 14 országos szintű versenyt bonyolítanak le, ebből hat a szaktárca anyagi támogatását élvezi. „Idén előterjesztettük még két verseny támogatására vonatkozó kérelmünket a minisztériumba” – tette hozzá a szakember, aki köszönetet mondott a maga és a minisztérium nevében a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségnek azért, hogy helyet adott a rendezvénynek és kiváltképpen Ömböli Irma és Szabó Gábor szakfelügyelőknek, akik oroszlánrészt vállaltak a szervezésben.
Ömböli Irma Kolozs megyei magyar szakos tanfelügyelő a magyartanárok tanácskozásáról lapunknak elmondta: „Összesen 17 résztvevővel zajlott a tanácskozás, amelyen minden megye – mármint ahol létezik magyar oktatás – elküldte képviselőjét. A magyar nyelv és irodalom oktatására vonatkozó, kimondottan szakmai gondok feltérképezése mellett az körvonalazódott, hogy a magyar tanfelügyelőknek fel kell vállalniuk a megye magyar oktatásának gondjait is. Erdély-szerte nagyon sok versenyt szervezünk, ezek időpontjáról is egyeztettünk. A magyartanárok helyzetét nehezíti az, hogy a minisztériumban jelenleg nincs referensünk. Aki eddig ellátta ezt a tisztséget, most gyereknevelési szabadságon van, és senki sem vállalja azt, hogy Bukarestbe költözzön. Pozitívum volt, hogy Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője részt vett a mi tanácskozásunkon is” – összegzett a szaktanfelügyelő
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Hagyományaiban él a nemzet
Az Alsó Kis-Küküllő menti Magyar Ifjúság Szövetsége, a Kökényes Néptáncegyüttes és a Traian Állami Főgimnázium november 6–7-én negyedik alkalommal szervezte meg Dicsőszentmártonban a Kiöntött a Kis- Küküllő… nemzetközi néptánctalálkozót.
A kétnapos rendezvény az együttesvezetők szakmai tanácskozásával kezdődött, amit a Kökényes Néptáncegyüttes korszerű edzőtermében tartottak. A találkozó, a tapasztalatcsere, illetve a kapcsolatrendszerek bővítése mellett kitűnő alkalom volt arra, hogy végérvényesen meggyőzze a részt vevő együttesvezetőket, koreográfusokat arról, hogy a színpadi sikerek elválaszthatatlanok a korszerű próbafeltételek biztosításától, az együttes megfelelő szakmai és pénzügyi menedzselésétől. A fesztivál két napján mutatott teljesítmény, de az ország határain belül és kívül szervezett néptáncos seregszemléken bemutatott produkcióik alapján bátran állíthatjuk, hogy a Kökényes Néptáncegyüttes esetében ez a három tényező döntő mértékben hozzájárul az együttes egyre gyarapodó belföldi és nemzetközi sikereihez.
A találkozó a részt vevő táncegyüttesek felvonulásával kezdődött a város főterén, majd a Mihai Eminescu Művelődési Házban a magyarországi Fláre Beás együttes nyitotta meg a színpadi műsort. A hangulatosan díszített színpadon pörgött a műsor, a nagyszámú közönség végigkísérhette a Napsugár (Marosvásárhely), a Csobolyó (Győrújbarát, Magyarország), Pendelyes (Sopron, Magyarország), a Kék Iringó (Székelyudvarhely), a Mezőkeszűi Hagyományőrző Néptáncegyüttes (Kolozs megye), a Iernuþeana (Radnót), a Bíborka (Marosfelfalu), a Bekecs (Nyárádszereda), a Holtmarosi Hagyományőrző Néptáncegyüttes, a Kikerics (Segesvár), a Harangláb (Mezőcsávás), a Madaras Gábor Néptáncegyüttes (Kibéd), a Fürge lábak (Szabéd) és a Kökényes Néptáncegyüttes három korcsoportjának (Dicsőszentmárton) műsorát. A szombati rendezvény a Művelődési Ház előcsarnokában rendezett táncházzal zárult, ahol Moldován-Horváth István és zenekara (Marosvásárhely), a Flare Beás együttes, illetve Fajkusz Attila és zenekara (Sopron) szolgáltatta a talpalávalót. Ugyanitt az érdeklődők megtekinthették Budai István szászrégeni fotográfus népi ihletésű fényképeiből készült kiállítását.
A vasárnapi gálaműsor közreműködői a Pendelyes (Sopron, Magyarország), a Csobolyó (Győrújbarát, Magyarország), a Kökényes Néptáncegyüttes (Dicső- szentmárton), a Fláre Beás együttes (Magyarország), a Szászcsávási Zenekar, Fajkusz Attila és zenekara (Sopron, Magyarország), valamint szászcsávási, haranglábi, küküllődombói, felsőkápolnai, vámosgálfalvi, kisszentlászlói, magyarszentbenedeki és szásznagy-vesszősi adatközlők voltak.
Fergeteges sikert aratott a szervezők azon (újdonsült) ötlete is, a miszerint a fesztivál mindkét napján zsíros kenyérrel kedveskedtek a rendezvényre kilátogatóknak, a szomjúhozók pedig Seprődi József dicsőszentmártoni borász standjánál minőségi küküllőmenti borokkal olthatták szomjukat.
Tamás Gyöngyi sajtószóvivő, Népújság (Marosvásárhely)

A Hívó Szó első olvasója voltam
Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam.
Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.
Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.
A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.
A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.
December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.
Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.
Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.
Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.
Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.
Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.
Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.
Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.
A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.
A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN, Szabadság (Kolozsvár)

A 75 éves Asztalos Lajost köszöntöttük
Csütörtök este a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) székhelyén barátai, ismerősei, munkatársai köszöntötték a 75. életévét betöltött Asztalos Lajost, a helytörténészt, a nyelvművelőt, a műemlékvédőt, a műfordítót, és nem utolsósorban a kolozsvári magyart, aki hányatott sorsa ellenére autodidakta módon képezte ki magát nagyon hasznos közéleti szereplőnkké.
Méltatásában Péntek János KAB-elnök az ünnepelt sokoldalúságát, társadalmi hasznosságát emelte ki, akinek munkásságára a folyamatosság is jellemző. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány folyóiratok főszerkesztője Asztalos Lajos magyarságápoló sokoldalúságát hangsúlyozta, aki született pedagógus, bár sosem adatott meg neki, hogy tanítson. A fiatalon megismert kommunista börtön sem tudta letörni, szorgalma, tudásvágya, következetessége hajtotta a sokirányú megismerés felé.
A Szabadság főszerkesztője, Újvári Ildikó, lapunk régi külső munkatársaként köszöntötte Asztalos Lajost, aki Kolozsvár-féltésből példát mutatva „behordott mindent” történelmi, építészeti, helyismereti, nyelvápolói, publicisztikai téren. Értékeinket ma már nem a túlfűtött nacionalizmus, hanem saját nemtörődömségünk, igénytelenségünk veszélyezteti leginkább, főleg ezekkel száll szembe Asztalos Lajos is. (Újdonság: az általa összeállított kolozsvári román–magyar utcanévjegyzék csütörtöktől a Szabadság honlapján olvasható.)
Az ünnepelt csak annyit árult el, hogy mindig igyekezett követni saját érdeklődését, és úgy érzi, még sok a tennivalója. A most tapasztalt elismerés pedig további munkára ösztönzi.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Bögözi Kádár János
Életének 71. évében, május 7-én Budapesten elhunyt Bögözi Kádár János erdélyi magyar költő, prózaíró. Bögözi Kádár János 1939. augusztus 18-án született Brassóban, családja egyéves korában Kolozsvárra költözött. A kolozsvári Ady-Sincai Középiskolában érettségizett 1956-ban; egyetemre kerülése előtt a bőrgyárban rakodómunkásként dolgozott. 1963-ban a Babes-Bolyai Egyetemen szerzett román nyelv- és irodalomtanári diplomát, majd 1968-ig a mezőségi Visán tanított; ezeknek a nehéz éveknek, a városról falura kerülő fiatal értelmiségieknek, ingázóknak és letelepedőknek szigorú realizmussal és érzékeny lírával megírt kisregénye a Fénycsíkok nyomában (1967).
Az Igazság belső munkatársa (1968-74), a napilapnál töltött idő ugyancsak nyomot hagyott írásművészetén: itt alakult ki szabadvers-igényű, inkább sejtető, mint kifejtő-részletező, a szabványpublicisztikán, hírfejműfajon túlmutató rövid prózája, melyben az élet és természet örök dolgait s a változó emberi világot költői beleérzéssel rögzítette.
1974-ben a Napsugár szerkesztője; a gyermekköltészetre új munkahelye irányította rá figyelmét. Első versét az Utunkban közölte, első kötete (A vályúfaragó) a Forrás könyvsorozatban jelent meg 1965-ben. Az erdélyi tájköltészet legjobb hagyományait folytatva nem a piktoreszk elemek megragadására törekedett, hanem a mélyen átélt lírai pillanatot fejezi ki kevés eszközzel, olykor szinte eszköztelenül. Lírai elmélyülésének egy-egy új állomása a Sarkos szavak (1969) és a Helyzetdalok (1981) című verseskötete. Ez utóbbinak kiemelkedő darabja az Ágotának 1979-ből című ciklus, a beteg ember kiszolgáltatottságának, élet- és szerelemvágyának tárgyiasan pontos és mégis átlényegített kifejezése.
Prózája erősen önéletrajzi ihletésű. A lírai hangulatok érzékletes, lélektanilag hiteles megragadására összpontosított akkor is, amikor kisregényt írt: a cselekményt ennek rendelte alá (Rondó. Finta Edit rézmetszeteivel, Kolozsvár, 1972; Egyetemben tanácskoztak ellenem... 1980, közli Levelek itthonról haza című 1983-as kötete).
Bögözi Kádár János temetéséről a család később intézkedik.
Bögözi Kádár János /Brassó, 1939. aug. 18. - Budapest, 2011. május 7./
Erdély.ma

KAV-díjkiosztás a temesvári Diákházban
„Dicséretes, hogy egy maroknyi szórványközösség ennyire össze tud fogni egy jó ügy érdekében”
A hét végén a Magyar Nyelv Napjai és ezen belül a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő (KAV) házigazdája volt a Bartók Béla Elméleti Líceum. 
Három korosztályban – negyedikesek, V.–VIII. osztályosok és középiskolások – az ország nyolc megyéjéből, tizenkilenc erdélyi településről érkezett harminc, egyenként háromtagú csapat mérte össze magyar nyelvtudását és leleményességét a játékos, szórakoztató nyelvi vetélkedők során. Két napig a vetélkedők és a vendégfogadás lázában égett a Bartók Béla Líceum, a pedagógusok és a diákság. A rangos esemény tiszteletére a Juventus diáklap KAV-nak szentelt különkiadását is megjelentették, amely naprakészen az anyanyelvi vetélkedő díjazottainak listáját is közzéteszi!
A KAV ünnepélyes díjkiosztó ünnepségére szombaton délután került sor a Bartók Líceummal szomszédos Diákművelődési Ház nagytermében. A negyedik osztályosok versenyét, amely Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője vezetésével zajlott le, a gyulakutai Fűszál csapat (Bálint Róbert, Dósa Eszter és Gáll Botond) nyerte, Bethlen bajnokait (Székelyudvarhely) és a Nyelvkukacokat (Kézdivásárhely) megelőzve. Ebben a korosztályban régiónkból a Temesvári vitézek (Bartók Béla Líceum) és az aradi Csigabiga (Aurel Vlaicu Iskola) vett részt a verseny döntőjén.
Az általános iskolások versenyét a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szokoták csapata (Éltes Rita, Albert Antónia, Müller Henriette-Annemarie) nyerte, a Nomen est omen (Balánbánya) és a Névvadászok (Székelyudvarhely) csapatok előtt. A Bartók Béla Líceum Csillagszem csapata (Franka Noémi, Szabó Anita, Szabó Nóra), felkészítő tanár Molnos Ildikó, dicséretben részesült.
A középiskolások korosztályban a másik nagymúltú sepsiszentgyörgyi iskola, a Székely Mikó Kollégium Rabonbán csapata (Boér Ilka, Kovács Gellért Pál, Márton-Simon Anna) diadalmasokodott, második helyen a Csilengi Dásza (Marosvásárhely), harmadik az Esthajnal (Nagyvárad).
A verseny tapasztalatairól, a versenyzők teljesítményéről dr. Váradi Izaabella (Oktatásügyi Minisztérium) az alábbiakat nyilatkozta lapunknak:
„Idén a versenyzők jelentkezése elmaradt a várakozásunktól, valami miatt kevés csapat jelentkezett a KAV-ra. Erről szólt a korábbi tanácskozásunk, hogyan próbáljuk kezelni ezt a problémát. Találtunk is rá megoldásokat, de a gyermekek felkészültségén ez szerencsére nem volt észrevehető. Olyan diákok jöttek el Temesvárra, akik foglalkoztak ezzel a tematikával, a nevekkel, nagyon szépek az eredmények, kicsi a pontszámkülönbség a győztesek között.” A temesvári KAV-döntő szervezőiről, a Bartók Béla Elméleti Líceumról elismerő szavakkal beszélt dr. Váradi Izabella:
„Óriási dolog egy országos KAV versenyt megszervezni! Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szándéka szerint olyan közösségeket érintenek meg a versennyel, amelyeket építeni szeretnének. Tény, hogy van a versenyszervezésnek építő hatása is. Ilyenkor egy közössségnek össsze kell fognia, át kell gondolnia saját múltját, identitását, a magyarság mentén kell felfűznie olyan programokat, amelyekkel a vendégeit fogadja. Úgy gondolom, hogy ez a temesváriaknak fantasztikusan jól sikerült, kitettek magukért! Végig éreztük, hogy odafigyelnek ránk, alternativ programok vannak, színházba, városnézésre vitték a résztvevőket és nagyon jók a vissszajelzések, a saját diákjaimat (a nagybányai csapat – szerk. megj.) is megkérdeztem. Kirándulásra vitték a gyermekeket, akik azt mondták, olyan sulit láttak – ez az újszentesi iskola –, amelyikbe ők is szívesen járnának! Dicséretes, hogy egy maroknyi szórványközössség ennyire össsze tud fogni egy jó ügy érdekében!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)