Kisebbségkutató intézet: másfélszeresére nőtt a magyarországi nemzetiségek létszáma
- Tíz év alatt csaknem másfélszeresére nőtt a 13 magyarországi nemzetiség összlétszáma, 440 ezerről 640 ezerre - ismertette a népszámlálási adatokat Tóth Ágnes kutató az Akadémia kisebbségkutató intézetében tartott előadásán kedden Budapesten.
Egyes kis nemzetiségeknél, mint például a bolgár vagy örmény, még nagyobb arányú a növekedés, miközben a legnagyobb, az összes magyarországi nemzetiség felét kitevő cigányság létszáma is mintegy másfélszeresére, 206 ezerről 316 ezerre emelkedett - derült ki a 2001-es és a 2011-es népszámlálás adatainak egybevetéséből a kutató szerint.
Az arányok eltolódása részben azzal függ össze, hogy a magyarság létszáma évtizedek óta csökken, részben pedig azzal, hogy a korábbi népszámlálásoktól eltérően immár többféle nemzeti identitást is igyekeznek feltárni a kérdőívek, így például, hogy a kötődés anyanyelvi vagy a családi, baráti körben beszélt nyelv használatához kapcsolódik - mondta a szakember.
A románság több mint kétszeresére növekedése jelentős mértékben a bevándorlás következménye, a mintegy 36 ezer hazai románból több mint 10 ezer román állampolgárságú.
Az iskolázottságot tekintve elmondható, hogy a cigányság körében csökken a 8 általánossal sem rendelkezők száma, és nő a 8 általánost elvégző, valamint az érettségizettek és felsőfokú végzettségűek aránya. Ugyanakkor a szakember hozzátette, hogy az indulóértékek nagyon alacsonyak, ezért a kedvezőtlen arányok a jelenlegi ütemű javulás mellett még évtizedekig fennállhatnak.
Vékás János kutató szerint a nemzetiségek növekvő arányában megjelenik a disszimiláció - a többségi nemzettől megkülönböztetés - jelensége. Megfigyelhető, hogy azok körében is nőtt a valamilyen értelemben nemzetiséginek tekinthetők száma, akik tíz éve még egyértelműen magyarnak vallották magukat.
A szakember megjegyezte, mindennek hátterében meghúzódhat az is, hogy válságos helyzetekben megnő az igény a gyökerekhez visszatérésre egyéni és társadalmi szinten egyaránt.
Vékás János megjegyezte, ha azt kérdezik tőlük, mégis hányan vannak egyik vagy másik nemzetiségből Magyarországon, akkor erre ő azt kérdezi milyen vonatkozásban és milyen mértékig. A kizárólagos, fekete-fehér kategóriák egy olyan hatalmi megközelítést jeleznek, amely számára az a fontos, "mekkora a nyája".
A szakember szólt arról is, hogy nemzetközi összehasonlításban meglehetősen magasnak tekinthető a nemzetiségi kérdésekre a válaszadást megtagadók száma, 2011-ben mintegy másfél millióan voltak.
Vékás János a cigányság korfáját tragikusnak minősítette, mint mondta, alig vannak 50 évesnél idősebbek. Ez egyes afrikai népcsoportokra jellemző, és Európában katasztrofálisnak tekinthető. Ezt a megállapítást többen túlzónak tekintették az előadást követő szakmai vitában, ahol az is felvetődött, hogy a népszavazáson feltett kérdések jelentősen változtak az elmúlt évtizedekben, így nem biztos, hogy a statisztikai adatokból kiolvasható tendenciák valóságos társadalmi folyamatokat jeleznek.
Kiss Tamás kolozsvári kutató szerint tudományos szempontból meglehetősen problematikusak a két népszámlálás összehasonlításából levont következtetések. A többes kötődés lehet, hogy "trendi, pc" - azaz politikailag korrekt -, de kevés köze van a társadalmi valósághoz.
A szakember kifogásolta, hogy "megcsappant az eltökéltség a lakosság egymást kizáró népcsoportok szerinti kategorizálása iránt", ami igaz, hogy bizonyos mértékig homogenizáló volt, ugyanakkor a valósághoz közelebbi képet adott a nemzetiségi viszonyokról.
"Magyarország lényegében kulturálisan homogén" - szögezte le az erdélyi kutató a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának Kisebbségkutató Intézetében.
Kapitány Balázs, a KSH kutatója szerint az újszerű megközelítések célja az lehetett, hogy közelítsenek az adatok a valóságos helyzethez, és minél több kisebbségit - elsősorban romát - "fogjon meg" a kutatás, de ez a törekvés bizonyos pontokon túllőtt a célon.
Voltak szakemberek, akik egyenesen azt fogalmazták meg, hogy több egymást követő népszámlálás adatai gyakorlatilag egybevethetetlenek, mert olyan jelentős az eltérés a kérdőívek között.
A népszámlálás részletes adatai a KSH honlapján bárki számára elérhetőek.
(MTI)

Nemzetpolitika témában szervezett konferenciát a MIÉRT és a SZIT
Szilágycsehben szervezett Nemzetpolitikai Konferenciát a Magyar Ifjúsági Értekezlet és a Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács november 29. – december 1. között.
November 29-én, a rendezvény megnyitóján jelen volt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Seres Dénes, az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének elnöke, Szilágyi Róbert, az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke, Varga András, Szilágycseh polgármestere, Szabó József MIÉRT elnök és Demyen István SZIT elnök.
Demyen István SZIT elnök házigazdaként köszöntötte az ifjúsági szervezetek képviselőit, majd kiemelve a rendezvény célját elmondta: „úgy a MIÉRT-nek, mind a SZIT-nek fontos olyan kérdésekre választ keresni, amelyek nem csak politikusainkat foglalkoztatják, hanem a fiatalokat is. A konferencia teret biztosít a Kárpát-medencei fiatalok találkozásának, lehetőséget adva a tapasztalatok megosztására, szempontrendszerek összehasonlítására”.
„Szilágycsehet sokszor a találkozások városának is nevezik. Szerintünk jogos a jelző használat, hisz városunk határában három megye: Szilágy, Szatmár és Máramaros szorít kezet”- vette át a szót Varga András. Szilágycseh polgármestere elmondta, nagy örömére szolgál, hogy éppen ez a kisváros ad otthont a konferenciának, reméli, hogy nemcsak a találkozások, hanem település-, a megye- és az országhatáron átnyúló együttműködések központja is lesz a város.
Szabó József MIÉRT elnök felszólalásában kifejtette: „mi fiatalok a magunk oldaláról közelítjük meg a nemzetpolitikai kérdéseket, és számos ifjúsági szervezet képviselőit látjuk vendégül a rendezvényen érdemi vitára. Azokban az ország határain átnyúló projektekben kell közösen részt vennünk és dolgoznunk, amelyek valódi eredményeket hoznak, ezért is döntöttünk néhány hónapja a nemzetpolitikai téma mellett”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a MIÉRT Nemzetpolitikai Konferenciáján tartott előadásában elmondta: „a fiataloknak sokkal több kérdést kell feltenniük, mint amennyire választ tudunk adni jelen pillanatban. Olyan kérdéseket kell érintenetek, amelyekre a választ ti dolgozzátok ki a jövőben. Jelen pillanatban nehéz nemzetpolitikáról beszélni, mert egységes definícióját egyetlen politikus és szakértő sem tudná meghatározni”.
„Olyan kérdéseket kell feltennetek, amelyekre a következő években választ is kell adnotok. Erdélyből nézve minden olyan kérdés, amely a nemzeti identitáshoz és megerősítéshez kapcsolódik, nemzetpolitikának számít. Ugyanakkor mást jelent hazánkban, és mást jelent Magyarországon ez a fogalom. Mi sokkal tágabb terepen mozgunk, sokkal több mindent jelent számunkra a nemzetpolitika”- magyarázta a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor előadásában hangsúlyozta: „a jövőben konszenzust kell teremtenünk a nemzetpolitikai kérdésekben, és látok jeleket, hogy elmozdulhatunk ennek irányába. Lassan mindannyian felnövünk ahhoz a feladathoz, ami egy hatékony stratégia kidolgozásához vezet. Szem előtt kell tartanunk, hogy partneri viszonyokra van szükség első sorban”.
Seres Dénes, az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének elnöke beszédében kifejtette: „csak együtt gondolkodva tudunk helytálló nemzetstratégiát kialakítani. Meg kell ismernünk egymás helyzetét, és mindehhez kiváló alkalmat teremtenek az ifjúságot érintő konferenciák. Együtt gondolkodva, egymást segítve, kölcsönös támogatással tudjuk biztosítani, hogy mi erdélyi magyarok itthon maradhassunk, ugyanakkor jó viszonyunk legyen az Anyaországgal, Felvidékkel, Kárpátaljával és Vajdasággal is.”
„A partiumi rendezvényünk idén nemzetpolitikai konferenciává nőtte ki magát, ahol lehetőség van megvitatni azokat a pontokat, amelyek összekötnek bennünket” – köszöntötte a jelenlévőket az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke. Szilágyi Róbert elmondta: „Magyarországon nemzetpolitikai vonatkozásában rengeteg stratégiát dolgoznak ki nekünk, de ha a kidolgozás folyamatában nem tudjuk elmondani a véleményünket, akkor ezek a stratégiák hiábavalóak, viszont az igazi harcot itthon kell megvívnunk, megtalálva a körülöttünk élőkkel is a közös elképzeléseket, támogatást kapva céljaink megvalósításához”.
A MIÉRT Nemzetpolitikai Konferencia programja a következő két napban:
November 30., szombat
10.00 Bodor László, az RMDSZ főtitkár-helyettese - Transsylvania Semper – Erdélyi Magyar Értéktár
11.00 Bárdi Nándor, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet – A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája 1989 után
12.30 Kávészünet
13.00 Nagy Mihály Zoltán, a Román Kulturális Intézet igazgató-helyettese - Kisebbségi lét és társadalmi (ön)szerveződés az erdélyi magyarság esetében 1918 és 1989 között
14.30 Ebéd
16.00 Szilágyi Róbert, az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke – Szilágysági kisebbségpolitika
16.45 Kávészünet
17.00 Kerekasztal beszélgetés több Kárpát-medencei ifjúsági szervezet képviselőjével
19.30 SZIT-logó bemutatása
20.00 Vacsora
December 1., vasárnap
10.00 Partiumi Ifjúsági Konferencia – fiatal vezetők a partiumi jövőképről
Őri-Pákay Franciska, a Szatmár Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke
Debreczeni Sándor, a Bihar Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke
Demyen István, a Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke
11.30 Kávészünet
12.00 Partiumi Önkormányzatiság – Erősödő önkormányzatok
Kovács Máté, a Szatmár Megyei Tanács RMDSZ frakcióvezető
Horváth Béla, Szalacs polgármestere
Bogya Miklós, Kraszna alpolgármestere
13.30 Zárás
A szervezők fenntartják a programváltoztatás jogát
maszol/közlemény

Kisebbségi kompetenciák címmel rendeznek konferenciát az MTA-n
- Kisebbségi kompetenciák - Az etnokulturális közösségek működési sajátosságainak kutatása 1989 után címmel rendeznek tanácskozást a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének szervezésében csütörtökön a fővárosban.
Az MTI-hez eljuttatott összegzés szerint a konferencia előadói a kisebbségi közösségek működésének sajátosságait tekintik át az utóbbi húsz év kutatásaira építve. A kisebbségeket önmaguk gazdasági-társadalmi-kulturális valóságában, nem pedig "a szimbolikusan rárakott, politikailag kiüresített összefüggésekben kívánják tárgyalni" - jelezték.
Bárdi Nándor előadásában az utóbbi két évtized legfontosabb társadalomtörténeti folyamatairól beszél majd, így a népességfogyatkozásról, a tömbösödésről, a társadalmi pozíciók átalakulásáról, a többes kötődések megnövekedett szerepéről, a közös magyar médiatér és fogyasztás létrejöttéről.
Liszka József a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának változását tekinti át a (cseh)szlovákiai, magyarországi és egyéb minták hatására.
Csernicskó István többi között arról szól majd, hogy az első világháború után meginduló nyelvi folyamatok következménye a magyar nyelvnek a - kisebbségi státusából fakadó - visszaszorulása, a felerősödő államnyelvi hatás a nyelv és a nyelvi kompetencia szintjén, valamint a regionális nyelvi központok fokozatos kialakulása. Erre a helyzetre adott nyelvtudományi válasz a nyelvi tervezés és a határtalanítás programja, amelynek országonkénti eredményeit összegzi az előadó.
A mai magyarországi nemzetiesítést, a kulturális örökség új értelmezését az etnográfiában Ilyés Zoltán vizsgálja. Ugyanebben a blokkban Tátrai Patrik pedig a magyar társadalomföldrajz új eredményeit, a nemzeti/etnikai jelenségekkel kapcsolatos kutatásokat mutatja be.
Papp Z. Attila a "határon túliság" konstrukciójáról beszél majd az 1989 utáni empirikus szociológiai kutatásokban, a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok eredményeit összefoglalva. Kiss Tamás kolozsvári szociológus a romániai magyarság társadalomstatisztikai vizsgálata nyomán a romániai társadalmi rétegződési rendszerben helyezi el a magyar közösséget.
Nagy Pál történész a magyarországi cigányság történeti tagoltságát és annak változását vizsgálja meg.
Kállai Ernő volt kisebbségi ombudsman arról beszél, hogy "vannak-e cigányok Magyarországon, és ha nincsenek, kik azok". Szerinte ugyanis a mai Magyarországon a cigányság mint fogalom egy olyan csoportot jelöl, amelynek funkcionalitása a "vizsgálati terep" biztosításában, és a "bűnbak" kijelölésében rejlik. Az előbbi meghatározás a tudományos kutatásokhoz kapcsolódik, az utóbbi a politikai érdekérvényesítés és azonosulás-elhatárolás egyik legfontosabb fogalma lett. Mindeközben a "cigányság" szó által sugallt egységes közösségről soha nem lehetett beszélni, hiszen egészen más múlttal, nyelvi hagyományokkal, szokásrendszerrel és befutott társadalmi integrációs úttal rendelkező, különálló és egymástól is elkülönülő csoportok élték életüket a magyar társadalomban.
A konferencia végén átadják a Bacher Vilmos-emlékérmet. Ebből az alkalomból Komoróczy Géza Mit kíván(t) a magyar nemzet a zsidóktól? címmel tart előadást, majd a Zsidók Kárpátalján című kötet vetítéssel egybekötött bemutatója és beszélgetés zárja a rendezvényt. (Részletes program: http://www.mtaki.hu )
(MTI)

KUTATÁSI JELENTÉS
Milyen kihívásokkal szembesül a csángó oktatási program?
2012 tavaszán és őszén terepkutatás történt Csángóföldön, mini-PISA-felmérést is végeztek a gyerekek körében. A legnagyobb gond a pedagógiai végzettséggel rendelkező tanárok alacsony száma és a körükben tapasztalható fluktuáció.
2012 tavaszán és őszén a Teleki László Alapítvány támogatásával és megrendelésére Csángóföldön, Kárpátalján és Vajdaságban felmérések készültek a szórványoktatás hatékonyságáról. A kutatást dr. Papp Z. Attila, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója vezette.
A kutatás eredményeit először 2013 januárjában az MTA TK Kisebbségkutató Intézetben, majd pedig áprilisban és novemberben tudományos konferenciákon mutatták be. Az alábbiakban a kutatási jelentés Csángóföldre vonatkozó megállapításait ismertetjük kivonatolva.
A jelentésből kiderül, a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen zajlott magyar oktatás, ezek közül 18 helyszínen az állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a gyerekek a magyar nyelvet. A iskolán kívüli foglalkozásokon részt vevő gyerekek száma 1700–1800 körüli, míg az állami oktatási rendszerben magyarul tanuló diákok száma kb. 1050 volt.
A kutatás keretében Csángóföldön interjúkat készítettek a csángó oktatási programban érintett szereplőkkel: pedagógusokkal, szülőkkel és diákokkal 2012 májusában (Lészpeden, Nagypatakon, Lujzikalagorban, Csík faluban és Pusztinán). A kutatók a programhoz kapcsolódó nehézségeket is próbálták feltárni.
Az oktatási program legnagyobb kihívásai:
a pedagógiai végzettséggel rendelkező tanárok alacsony száma, a tanárok körében tapasztalható fluktuáció és az utánpótlás kérdésének megoldatlansága.
Az oktatási felelőssel készített interjúból kiderült, hogy a programban 24 helyszínen oktató 47 pedagógus közül egyetlen személy rendelkezett magyar szakos tanári végzettséggel, illetve volt néhány középiskolai vagy felsőfokú óvónői/tanítónői képzettséggel rendelkező oktató. Ez nem csupán az oktatási program minőségét befolyásolja, hanem a magyarórák iskolai bevezetése esetén az oktatók számára hátrányt jelent, ha nem rendelkeznek pedagógiai végzettséggel – áll a kutatási jelentésben.
Előzmények
2012. január végén az oktatási programot működtető MCSMSZ vezetősége lemondott amiatt, hogy a mintegy 140 millió forintos éves költségvetésének felét biztosító magyar állami támogatást nem kapta meg. Döntésükhöz az is hozzájárult, hogy két magyarországi alapítvány - a budapesti Teleki László Alapítvány, illetve a budapesti Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) - Romániában egy újabb alapítványt szeretett volna létrehozni, és a moldvai magyar oktatás ügyére szánt magyar állami támogatást az MCSMSZ helyett a továbbiakban ez az új szervezet kapta volna. Mint kiderült, a Teleki László Alapítvány az azelőtti évben megbízást kapott a magyar államtól az MCSMSZ pénzügyi átvilágítására, mely során hiányosságokat tapasztaltak. A moldvai magyar oktatási program lebonyolításában presztízzsel és tapasztalattal rendelkező MCSMSZ védelmében több szervezet és magánszemély kiállt, végül a kialakult nyilatkozatháborúban a magyar kormány a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét (RMPSZ) kérte fel az oktatási program koordinálására. Az MCSMSZ-től 2012 februárjától vette át a Csángó Oktatási Program felügyeletét az RMPSZ. A lemondott vezetőség több tagja együttműködési megállapodást kötött az RMPSZ-szel. Először február-áprilisra szóló ideiglenes megbízatásról volt szó. Az átmenet sem volt botrányoktól mentes, egy „külsős válságmenedzser” vitatható döntéseket hozott, míg aztán Márton Attila lészpedi tanár lett az új oktatási felelős 2012 márciusától. 2012 májusában az RMPSZ mind a magyar kormány, mind a magyarországi magántámogatásokat a program számára becsatornázó AMMOA képviselőivel aláírta a megállapodást a program működtetéséről, és azóta is koordinálja az oktatási programot. Az utolsó nyilatkozat a témában: „Mi azt látjuk, hogy amióta az RMPSZ átvette a programot, a program bővült. Húsz-huszonöt százalékkal több gyerek vesz részt az oktatásban, négy új faluban tudtuk elindítani az oktatást. Olyanok, akik korábban kiléptek a programból és önállóan szervezték meg az oktatást, most visszaléptek a programba. Mindezt a korábbi költségek kétharmadából hozza ki az RMPSZ. Mindemellett ott van a megfelelő minőség-ellenőrzés és a magasabb szakmai színvonal, úgy, hogy a programban résztvevő oktatók is kiszámíthatóbb bérezéssel, magasabb jövedelemmel vesznek részt a programban. Ami a számokat illeti, két forrásból tevődik össze a program támogatása, és ebből tevődött össze korábban is. Az egyik, amit a magyar kormány ad, a másik a keresztszülői támogatások. Ez összesen eddig 150 millió forintot tett ki. Most 90 millió forintból tudunk több gyereket elérni, magasabb szakmai színvonal mellett.” (Répás Zsuzsanna, 2013 október.)
Probléma a magas fluktuáció
A 24 helyszínből a 2011/2012-es tanévben kilenc helyszínen tanítottak az előző tanévhez képest teljesen új pedagógusok, akik korábban vagy nem vettek részt az oktatási programban, vagy más helyszínen tanítottak, további négy helyszínen pedig a már több éve ott dolgozó pedagógusok mellé kerültek be új pedagógusok – derül ki a kutatásból. A 2012/2013-as tanév szintén nagymértékű fluktuációval indult, a helyszínek felén új pedagógusok (is) tanítottak.
Az interjúalanyok szerint a fluktuáció szorosan összefügg egyrészt azzal, hogy az oktatási programba bekerülő pedagógusok egy része nincs tisztában a helyi viszonyokkal, nincs felkészülve arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie Csángóföldön, és emiatt egy-két év után kilép a programból, vagy esetleg indulásból nem is tervez hosszabb távra, hanem rövidtávú tapasztalatszerzésként fogja fel az egészet. A szakképzettséggel rendelkező magyarországi oktatók számára pedig nagy nehézséget okoz a román nyelvtudás hiánya, hiszen enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik a gyerekekkel való kommunikáció azokban a falvakban, ahol a magyar nyelvet nem beszélik a megfelelő szinten.
A fluktuáció megszüntetése a pedagógus helyi közösségbe való beilleszkedése és „tanítói presztízsének” kivívása szempontjából is fontos. Akár évekbe is telhet, amíg a helyi közösség befogadja a tanárt, amíg sikerül a települési viszonylatban befolyással bíró személyekkel (polgármester, pap, iskolaigazgató) jól működő kapcsolatot kialakítania, ami sokszor kulcskérdése a helyi oktatási program megszervezésének és működtetésének.
A fluktuációt erősítik az egyenlőtlen lakhatási körülmények,
ugyanis míg egyes oktatási helyszíneken sikerült megfelelő feltételeket biztosítani az oktatók számára, más helyszíneken hiányoznak a legelemibb feltételek. A program hosszú távú sikeressége érdekében ezeket az egyenlőtlenségeket célszerű a lehetőségekhez mérten felszámolni, hiszen a gyengébb feltételeket kínáló települések kevésbé lesznek vonzóak a pedagógusok számára, ez pedig erősíti a fluktuációt – javasolják a kutatók.
A kutatási jelentés szerint az oktatási program felelőse pozitívumnak érzi, hogy a pénzügyi felügyelet átkerült a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez, szerinte ez csökkenti a pénzügyi egyenlőtlenségeket is, ami szintén az elégedetlenség, a feszültségek növekedéséhez járult hozzá, és a rendszerből való kilépés esélyét növelte. Az RMPSZ irányítása alatt a 2012/2013-as tanévtől kezdődően a helyszínek fenntartása a pedagógusok számára egységesen kiutalt összegek alapján történik. A kutatók azonban azt tapasztalták, ezzel szemben több helyszínen nagy az elégedetlenség, ami több pedagógusnak a programból való kilépéséhez is vezethet – írják. A finanszírozás újragondolása során szükséges figyelembe venni az egyes helyszínek sajátosságaiból adódó különbségeket – javasolják.
A fluktuáció problémájának megoldására – a körülmények előzetes megismertetése és a különböző egyenlőtlenségek felszámolása mellett – két javaslat fogalmazódott meg a kutatási jelentés szerint: az oktatási programba bekerülő pedagógusokkal minimum két éves szerződést írnának alá, ami az évenkénti pedagóguscserét lenne hivatott kivédeni; ugyanakkor hosszú távon helyi, azaz csángóföldi pedagógusokra kellene támaszkodnia a programnak.
Kimaradás, elvándorlás, harc az iskolában
A belső kihívásokon túl még számos problémával kell szembenézniük a pedagógusoknak és az oktatási program működtetőinek. A gyerekek néha kimaradnak, a magyar órák gyakran ugyanis plusz áldozatvállalást jelentenek, hiszen reggel 7 órától, vagy délután, a tanórák után kerül sor ezekre. Probléma az elvándorlás is, ami a gyereklétszám csökkenését vonja maga után, sok szülő külföldön vállal munkát, majd kiköltözteti a nagyszülőket és gyerekeket is.
Az iskola és az ott oktató pedagógusok viszonyulása szinte minden helyszínen gondot okoz, különösen akkor, amikor a magyar órákat be szeretnék vinni az iskolába, iskolai fakultatív magyar nyelvórák formájában; minden új helyszínen meg kell vívni a harcot az iskolával – foglalja össze a kutatási jelentés.
Ott is, ahol normalizálódni látszik a helyzet, az iskolákkal kialakított egyensúly eléggé törékeny, sok esetben személyfüggő, valószínűleg még éveknek kell eltelniük, amíg ez a kérdés stabilizálódik – értékelik a csángóföldi helyzetet. Ha pedig a helyi közösség is negatívan viszonyul a magyar órákhoz, az befolyásolni képes a szülők hozzáállását, akik a megbélyegzésüktől való félelem miatt, illetve a konfliktusok elkerülése érdekében nem mernek érvényt szerezni akaratuknak.
12 pedagógus kérdőívet is kitöltött. Felük utalt arra, hogy a helyi hatóságok, a polgármester, iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni minden eszközzel a magyar nyelvoktatást, az állami iskolák részéről nagy ellenállás tapasztalható. Kommunikációs problémák vannak amiatt, hogy a szülők a gyerekekkel románul beszélnek a családban. Az oktatás fakultatív jellege a gyerekek érdeklődése, motivációja tekintetében mutatkozik hátráltató tényezőnek. Többen utaltak az anyagi-infrastrukturális feltételek hiányára is.
A pedagógiai vonatkozású kihívások közt megjelent a továbbképzések hiánya, illetve a tanárkollégákkal folytatott módszertani tapasztalatcserék hiánya, a tankönyvek hiánya, a tanterv és munkaterv hiánya (egy-egy személy említette ezeket). Az egyik pedagógus a nyelvoktatással kapcsolatos konkrétabb problémákat vázolt fel: a gyerekek figyelemzavara (ami szerinte a 40%-ot is eléri körükben), a magánhangzók kiejtésnek problémája, olvasási nehézségek. Egyik faluban megfogalmazódik a helyi állami iskola gyenge színvonala is problémaként, ami kétségkívül összefügg az előbbiekkel is, hiszen amennyiben a gyerekek alapvető olvasási-írási készségei hiányosak, az a magyar nyelv oktatásában is hátrány.
A gyerekek kompetenciái és a „pedagógiai hozzáadott érték”
A kutatók felmérték, a programban részvevő diákok milyen nyelvi kompetenciákkal rendelkeznek (szókincs, szövegértés), az oktatás hatékonyságát pedig a pedagógiai hozzáadott-érték meghatározásával mérték.
A kérdőív három részből tevődött össze: 1. szocio-demográfiai és egyéb háttéradatok (románul); 2. magyar nyelvismeretre, szövegértésre vonatkozó rész; 3. egy matematikai-logikai kompetenciát mérő rész (románul). Az összesített szövegértési és matematikai mutatókat a nemzetközi PISA tesztekhez hasonló módon összesítették. 25 faluban (26 helyszínen), összesen 470 tanulóval töltették ki a teszteket, ez a célcsoport mintegy 35 százalékát is kiteszi, így a hibahatár 95 százalékos megbízhatósági szinten +/-3,8 százalékpont.
A sztenderdizált szövegértési mutatók átlagainak települések szerinti vizsgálatából kiderül: Kostelek magasan kiemelkedik e téren a többi település közül, ezt pedig Csík, Magyarfalu, Frumósza és Somoska követi. (Kosteleken jó a magyar nyelvállapot, a falu történelmileg a Gyimesek része, egy időben Csíkszépvízhez tartozott, a magyar oktatás a Bákó megyei Ágas községhez csatolásakor szűnt csak meg. A faluban magyar misék is vannak - lásd bővebben itt.) A lista másik végén Nagypatak és Bahána található. A település mint változó önmagában 24,6 százalékban magyarázza a helyszíneken mért nyelvi szintek közötti különbségeket.
A magyar nyelvi kompetenciák közötti eltéréseket külső és belső tényezők befolyásolják. Előbbiek közé az iskolával szorosan össze nem függő kontextuális tényezőket sorolták (helyszínek magyar nyelvi állapota, gyerekek társadalmi nyelvhasználati szokásai, a gyerekek családi és szocio-ökonómiai háttere), utóbbiak közé pedig olyan tényezőket, mint az életkor, osztály, magyar nyelvtanulás ideje (hány éve tanul magyarul a gyerek), az iskolarendszerű és az azon kívüli magyar oktatásban való részvétel, a gyerekek önértékelése és jövőtervei.
A külső tényezők közül a nyelvi kompetenciaszint elsősorban a nyelvhasználati szokásokkal mutat szignifikáns kapcsolatot: a „csángós” nyelvhasználat (tehát ha a gyerek valamilyen szinten használja a csángó nyelvjárást a mindennapi kommunikáció során) mindhárom szövegértési feladat esetében a legerőteljesebb hatást fejti ki, e feladatok teljesítését pedig 10 százalékban magyarázza. Hasonlóképpen, 9 százalékban magyarázza a nyelvi kompetenciákat az ún. családiháttér-index (a saját könyvvel és számítógéppel rendelkező gyerekek pl. jobban teljesítettek, míg a külföldön dolgozó anyák gyerekei kevésbé jól).
A magyar nyelvi kompetenciákat az egyes települések szintjén 40%-ban magyarázza az, hogy hány éve van magyar képzés a faluban, illetve mekkora a magyarul beszélők aránya a településen, azaz milyen a falu nyelvállapota. Ám a magyar nyelvoktatás régisége egy adott településen nem képes a magyar nyelvi kompetenciákat erősíteni a gyerekek egyéni hozzájárulása nélkül, továbbá a képzés megerősödését egy-egy településen olyan kontextuális, de belső tényezők is hátráltathatják, mint a pedagógusi fluktuáció vagy belső konfliktusok. Ebből az is következik, hogy
egy adott képzés csak a helyi világba ágyazottan fejthet ki jótékony hatást,
a képzések önmagukban csak akkor lehetnek sikeresek, ha az iskola/képzés egyfajta magyar nyelvű kulturális-társadalmi helyszíné is válik a gyerekek számára – vonják le a kutatók a következtetést. Tehát olyan szakképzett pedagógusokra van szükség, akik valamilyen mértékben „kulturális menedzserként” is működnek, viszont csak kulturális menedzserként a pedagógusmunka nem lehet hatékony – javasolják a szakértők.
A kompetenciaszinteket külső és belső tényezők által meg nem magyarázott részét a szakirodalom pedagógiai hozzáadott értéknek (PHE) nevezi. Ez azt jelzi, hogy a szóban forgó tényezők alapján történő becslés szerint milyen szinten kellene az egyes diákoknak teljesíteni, és ehhez képest hogyan teljesítenek, azaz a pedagógusok mennyit tesznek hozzá/vesznek el az egyes helyszíneken a tényezők befolyásoló hatásához/hatásából. Az összesített – tehát belső és külső adottságokat egyaránt figyelembe vevő – modell keretében vizsgálva a pedagógiai hozzáadott értéket, a következő települések teljesítettek adottságaikhoz képest szignifikánsan jobban: Csíkfalu, Pokolpatak, Diószén, Forrófalva, Somoska, Lészped, Lujzikalagor, Frumósza, Diószeg, Lábnyik és Klézse. A teszt során rákérdeztek arra is, hogy a gyerekek hol szeretnének élni. A románul feltett kérdésre a gyerekek mintegy nyolc, az ugyanezt magyarul firtató kérdésre a tanulók mintegy 5 százaléka válaszolta azt, hogy Magyarországon szeretne élni. Azok a gyerekek, akik Magyarországot jelölték meg, rendszerint magasabb magyar nyelvi kompetenciaszinttel rendelkeznek.
A kutatók további javaslatai
A magyarórákat minél inkább integrálni kell a közoktatási rendszerbe. Ugyanakkor ez a törekvés nem kell, hogy kizárólagos legyen, hiszen egyes helyszíneken elképzelhető, hogy a civil forma megfelelőbb keretet ad a képzéseknek, illetve több helyszínen az állami iskola vezetősége és/vagy az egyház ellenséges megnyilvánulása miatt ez nem tűnik kivitelezhetőnek.
Az oktatás helyszíneit vonzóbbá kell tenni; nemcsak a képzések minőségére hatna ki, hanem általában a magyar nyelv és a magyarsághoz való tartozás presztízsét növelné, ha felújított termekben, épületekben zajlanának a képzések – vélik a kutatók.
Sok gyereknek a magyar nyelv gyakorlatilag idegen nyelv, ezért oktatása speciális pedagógiai módszertant igényelne.
A szülőket is be kellene vonni a képzésekbe, így hatékonyabban lehetne az asszimilációs folyamatokat ellensúlyozni. Minden tanév végén valamilyen bizonyítványt, „magyar diplomát”, a magyarsághoz tartozást sugalló kis emléket lehetne átadni – javasolják.
Közös táborokat lehetne szervezni tömbben és szórványban élő fiataloknak, ami által valamiféle magyar szolidaritás is kialakulhatna, valamint a tömbben élők államnyelvi kompetenciáit és a szórványhelyzetben lévő fiatalok magyar nyelvtudását lehetne erősíteni.
A gyerekeket motiválni kellene a magyar órákon való folyamatos részvételre, pl. egy ösztöndíjprogram révén, amely a foglalkozásokon való részvételt és a nyelvi kompetenciák fejlődését honorálná.
Végül javasolják a programban részt vevő gyerekek nyelvi szintjének rendszeres mérését, amelyet évente legalább két időpontban (egy bemeneti és kimeneti időpontban, mert ez által a program hatékonyságáról is pontosabb képünk lenne, és ez nagy támogatás lehetne az ott zajló pedagógiai munkának is. „Lehet is és kell is ilyen méréseket végezni, hiszen csak így adunk esélyt arra, hogy képet kapjunk az oktatás hatékonyságáról, egyszersmind a közpénzek felhasználásáról” – áll a kutatási jelentésben.
A kutatási jelentés eljutott nemcsak a Telekihez, hanem az RMPSZ-hez és a csángóföldi pedagógusokhoz is, és tervben van az eredmények részletes bemutatása és közös kiértékelése. Minden mérésnek akkor van értelme, ha az érintettekkel át lehet beszélni – közölte kérdésünkre Papp Z. Attila. Mint mondta, szóbeli ígéret van arra nézve, hogy a kompetenciaméréseket rendszeresítsék, bár még konkrét megbízás erre nincs. 2013 őszén a magyar kormány Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma képviselőivel is végigbeszélték a javaslatokat – közölte a kutató. A kutatási eredményeket hamarosan egy szakfolyóiratban is publikálják.
Transindex.ro

Ezek a csángó oktatási program buktatói
Nincsenek magyar szakos tanárok, nagy a fluktuáció a pedagógusok körében, egyes helyszíneken hiányoznak a legelemibb oktatási feltételek, máshol a helyi hatóságok, az iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni a magyar nyelvoktatást – a Csángó Oktatási Program legfontosabb buktatói.
Mindezekre az a jelentés világított rá, amelyet egy Csángóföldön készített felmérés alapján állított össze az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete. A kutatást Papp Z. Attila, az intézet igazgatója vezette.
A terepkutatás keretében Csángóföldön mini-PISA-felmérést is végeztek a gyerekek körében, Lészpeden, Nagypatakon, Lujzikalagorban, Csík faluban és Pusztinán pedig interjúkat készítettek a csángó oktatási programban érintett szereplőkkel: pedagógusokkal, szülőkkel és diákokkal.
Egyetlen magyar szakot végzett tanár
A jelentésből kiderül, a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen zajlott magyar oktatás, ezek közül 18 helyszínen állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a gyermekek a magyar nyelvet. A iskolán kívüli foglalkozásokon részt vevő gyerekek száma 1700–1800 körüli, míg az állami oktatási rendszerben magyarul tanuló diákok száma 1050 volt.
Az oktatási felelőssel készített interjúból kiderült, hogy a programban 24 helyszínen oktató 47 pedagógus közül csupán egyetlen személy rendelkezett magyar szakos tanári végzettséggel, illetve volt néhány középiskolai vagy felsőfokú óvónői/tanítónői képzettséggel rendelkező oktató. Ez nem csupán az oktatási program minőségét befolyásolta, hanem a magyarórák iskolai bevezetése esetén az oktatók számára komoly hátrányt jelent, ha nem rendelkeznek pedagógiai végzettséggel – olvasható a jelentésben.
Elvándorló pedagógusok
A 24 helyszínből a 2011/2012-es tanévben kilenc helyszínen tanítottak az előző tanévhez képest teljesen új pedagógusok, akik korábban vagy nem vettek részt az oktatási programban, vagy más helyszínen tanítottak, további négy helyszínen pedig a már több éve ott dolgozó pedagógusok mellé kerültek be új pedagógusok. A 2012/2013-as tanév szintén nagymértékű fluktuációval indult, a helyszínek felén új pedagógusok is tanítottak.
Az interjúalanyok szerint a fluktuáció szorosan összefügg azzal, hogy az oktatási programba bekerülő pedagógusok egy része nincs tisztában a helyi viszonyokkal, nincs felkészülve arra, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie, emiatt egy-két év után kilép a programból, vagy esetleg rövidtávú tapasztalatszerzésként fogja fel az egészet. A szakképzettséggel rendelkező magyarországi oktatók számára nagy nehézséget okoz a román nyelvtudás hiánya, hiszen enélkül gyakorlatilag lehetetlenné válik a gyerekekkel való kommunikáció azokban a falvakban, ahol a magyar nyelvet nem beszélik a megfelelő szinten.
A fluktuáció megszüntetése a pedagógus helyi közösségbe való beilleszkedése és „tanítói presztízsének” kivívása szempontjából is fontos. Akár évekbe is telhet, amíg a helyi közösség befogadja a tanárt, amíg sikerül a települési viszonylatban befolyással bíró személyekkel (polgármester, pap, iskolaigazgató) jó kapcsolatot kialakítania.
A fluktuáció problémájának megoldására két javaslat is megfogalmazódott: egyrészt az oktatási programba bekerülő pedagógusokkal minimum két éves szerződést írnának alá, másrészt hosszú távon helyi, azaz csángóföldi pedagógusokra kellene támaszkodnia a programnak.
Pénzügyi felügyelet
Míg egyes oktatási helyszíneken sikerült megfelelő feltételeket biztosítani az oktatók számára, más helyszíneken hiányoznak a legelemibb feltételek. Ezeket az egyenlőtlenségeket célszerű lenne felszámolni, hiszen a gyengébb feltételeket kínáló települések kevésbé lesznek vonzóak a pedagógusok számára.
Előrehaladásként értékelhető viszont a jelentés szerint az, hogy a pénzügyi felügyelet átkerült a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez (RMPSZ), ami csökkenti a pénzügyi egyenlőtlenségeket is. Az RMPSZ irányítása alatt a 2012/2013-as tanévtől kezdődően a helyszínek fenntartása a pedagógusok számára egységesen kiutalt összegek alapján történik. A kutatók viszont azt tapasztalták, ezzel szemben néhány helyszínen nagy az elégedetlenség, ezért szükséges lenne figyelembe venni az egyes helyszínek sajátosságaiból adódó különbségeket.
Hatósági ellenállás
A pedagógusoknak és az oktatási program működtetőinek számos problémával kell szembenézniük. A gyerekek néha kimaradnak, a magyar órák gyakran ugyanis plusz áldozatvállalást jelentenek, hiszen reggel 7 órától, vagy délután, a tanórák után kerül sor ezekre.
Az iskola és az ott oktató pedagógusok viszonyulása szinte minden helyszínen gondot okoz, különösen akkor, amikor a magyar órákat be szeretnék vinni az iskolába, iskolai fakultatív magyar nyelvórák formájában. Ott is, ahol ilyen szempontból normalizálódni látszik a helyzet, az iskolákkal kialakított egyensúly eléggé törékeny, személyfüggő. Ha pedig a helyi közösség is negatívan viszonyul a magyar órákhoz, az befolyásolja a szülők hozzáállását, akik a megbélyegzésüktől való félelem miatt, illetve a konfliktusok elkerülése érdekében nem mernek érvényt szerezni akaratuknak.
A helyi hatóságok, a polgármester, iskolaigazgató és tanárok egy része igyekszik ellehetetleníteni a magyar nyelvoktatást, az állami iskolák részéről nagy ellenállás tapasztalható. Kommunikációs problémák vannak amiatt, hogy a szülők a gyerekekkel románul beszélnek a családban. A pedagógiai vonatkozású kihívások közt megjelent a továbbképzések, a tanárkollégákkal folytatott módszertani tapasztalatcserék, a tankönyvek, a tanterv és munkaterv hiánya.
Hol élnének a csángó gyermekek?
A kutatók kérdőíveken mérték fel a szocio-demográfiai és egyéb háttéradatokat, a magyar nyelvismeretet, szövegértést, a kérdőív tartalmazott egy matematikai-logikai kompetenciát mérő részt is. 25 faluban, összesen 470 tanulóval töltették ki a teszteket, ez a célcsoport mintegy 35 százalékát is kiteszi, így a hibahatár 95 százalékos megbízhatósági szinten +/-3,8 százalékpont.
A vizsgálatából kiderül: Kostelek magasan kiemelkedik e téren a többi település közül, ezt pedig Csík, Magyarfalu, Frumósza és Somoska követi. Kosteleken jó a magyar nyelvállapot, a falu történelmileg a Gyimesek része, egy időben Csíkszépvízhez tartozott, a magyar oktatás a Bákó megyei Ágas községhez csatolásakor szűnt csak meg. A faluban magyar misék is vannak.A lista túlsó végén Nagypatak és Bahána található.
A magyar nyelvi kompetenciákat az egyes települések szintjén negyven százalékban magyarázza az, hogy hány éve van magyar képzés a faluban, milyen a falu nyelvállapota. Ám a magyar nyelvoktatás régisége egy adott településen nem képes a magyar nyelvi kompetenciákat erősíteni a gyerekek egyéni hozzájárulása nélkül, a képzések akkor lehetnek sikeresek, ha az iskola/képzés egyfajta magyar nyelvű kulturális-társadalmi helyszínévé is válik a gyermekek számára.
A teszt során rákérdeztek arra is, hogy a gyerekek hol szeretnének élni. A románul feltett kérdésre a gyerekek mintegy nyolc, az ugyanezt magyarul firtató kérdésre a tanulók mintegy 5 százaléka válaszolta azt, hogy Magyarországon szeretne élni. Azok a gyerekek, akik Magyarországot jelölték meg, rendszerint magasabb magyar nyelvi kompetenciaszinttel rendelkeznek.
Javaslatok
A magyarórákat minél inkább integrálni kell a közoktatási rendszerbe. Ugyanakkor ez a törekvés nem lehet kizárólagos, hiszen egyes helyszíneken elképzelhető, hogy a civil forma megfelelőbb keretet ad a képzéseknek, illetve több helyszínen az állami iskola vezetősége és/vagy az egyház ellenséges megnyilvánulása miatt ez nem tűnik kivitelezhetőnek.
Az oktatás helyszíneit vonzóbb kell tenni. A magyar nyelv és a magyarsághoz való tartozás presztízsét növelné, ha felújított termekben, épületekben zajlanának a képzések. Sok gyereknek a magyar nyelv gyakorlatilag idegen nyelv, ezért oktatása speciális pedagógiai módszertant igényelne.
A szülőket is be kellene vonni a képzésekbe, így hatékonyabban lehetne az asszimilációs folyamatokat ellensúlyozni. Minden tanév végén valamilyen bizonyítványt, „magyar diplomát”, a magyarsághoz tartozást sugalló kis emléket lehetne átadni – javasolják a vizsgálódást végzők.
Közös táborokat lehetne szervezni tömbben és szórványban élő fiataloknak, ami által valamiféle magyar szolidaritás is kialakulhatna. A gyerekeket motiválni kellene a magyar órákon való folyamatos részvételre, például ösztöndíjprogram révén, amely a foglalkozásokon való részvételt és a nyelvi kompetenciák fejlődését honorálná.
B T.
maszol.ro,

Magyarország így győzheti le Trianont
Átfogó és egyben eddig nem ismert tényeket mutat be a romániai magyar kisebbség történetéből Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézete munkatársának napokban megjelent Otthon és haza című tanulmánykötetete, amelynek kapcsán a szerző többek között arról beszélt az MNO-nak adott kétrészes interjújában, hogy ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk.
– A széles magyar közvéleményben meglehetősen leegyszerűsítő kép él az erdélyi magyarságról, és annak történetéről. Lehet-e ezen változtatni?
– Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a „magyarságküzdelmeket” és ebben partner a Magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken.
De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként, vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára „mértékadó” média nyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa.
Magyarországon 1971 óta mérik a történelmi és a nemzeti tudat értékeit, változását. Ebből világos, hogy az 1980-as évek végétől a határon túli magyarokat is nemzet részének tekintik a Magyarországon élők; a revízióban gondolkodók száma radikálisan csökken az utóbbi 30 évben (életkor és politikai kultúra fragmentálódása miatt is); és nem utolsó sorban ma már szinte minden második-harmadik családnak van rokoni, baráti kapcsolata a szomszédos országokban élő magyarokkal (gondoljunk eleve az 1986 óta több mint 300 ezres Magyarországra érkező magyar anyanyelvű migráció hatására).
– Történelmi távlatban hogyan változott a határon túli területek megítélése? – Már az 1920-as évek közepétől a szakértők tudták, hogy a teljes történelmi Magyarország visszaszerzésére nincsen lehetőség, csupán az etnikai területek visszacsatolása merülhetett föl. Mindezeket azonban politikailag nem lehetett tematizálni, mert egyszerre a magyar politikai kulturális és politikai nemzetdiskurzus részének tekintették a külhoni magyarokat és a történelmi Magyarországot – mint a magyarok államépítő képességének (kultúrfölényének, regionális elsőbbségének) bizonyítékát. A szakértők azt is tudták, hogy szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz a 12 millió kárpát-medencei nem magyarral, ha valamilyen revízióra sor kerül.
Belső anyagokban ugyanilyen nagy problémának látták a trianoni Magyarország lakosságának ismerethiányát, viszonyulását a régió más nemzetiségeihez. Ezt felvilágosító munkával vélték megoldhatónak, a nemzetiségi kérdés kezelését pedig körülbelül 1942-ig a magas színvonalú a nemzetiségek nyelvén is működő, de magyarok irányította szolgáltató közigazgatásban, az állami ellenőrzés alatt álló anyanyelven oktató alapfokú oktatásban és a tagozatként működtetett nemzetiségi középiskolákban látták. Ezzel egy rég túlhaladott hungarustudatot szerettek volna megalapozni. Azonban a háborús körülmények között, a kölcsönös – diszkriminatív – húzd meg-ereszd meg nemzetiségi politikák ezt nem is tették lehetővé. Hogyan tudjuk átformálni a magyar közvéleményt, hogy képes legyen akár egy megosztott kultúrájú közeggel is együttműködni? Erre 1989 után sem alakult ki stratégia.
– Miért nem jött létre erre stratégia demokratikus körülmények között?
– Néha a rövidebb út a hosszabb. Nevezetesen ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. El kell fogadnunk, hogy a Kárpát-medencében Magyarország és szomszédai között két évszázada párhuzamos nemzetépítés zajlik. Csakhogy 1920-ig a magyarság önszemlélete nem az etnokulturális közösségen alapult, hanem a Magyar Királyság állampolgárságán, a politikai nemzeten, miközben 1790-től a szerb és a román nemzetiség önszemléletét az etnikai-kulturális közösségtudat határozta meg, amely az idő haladtával egyre erősebben kapcsolódott a balkáni, azonos nyelvű államalakulatokhoz.
Épp a párhuzamos nemzetépítés miatt kell elfogadnunk, hogy a szlovákoknak, románoknak is lehetnek kulturális örökségei, emlékhelyei Magyarországon, mint ahogy nekünk is a Kárpát-medence (már) magyarok nem lakta területein. Például a budai várban, a mai Magyarság Háza helyén lévő nyomdában dolgoztak a dákoromán elmélet, az illír és a ruszin nemzeti ébredés fontos alkotói. Természetesen mi ugyanígy gondolhatunk Lőcsére vagy a Kárpát-medencében lévő szecessziós városházákra. Miért ne lehetne bevinni a magyar nemzettudatba azt, hogy itt egy más népekkel közös kulturális örökséget őrző régióban élünk?
– Hogyan lehetne egy korszerűbb nemzetépítést megvalósítani?
– Ez nem az én kompetenciám. Nem nemzetépítő, hanem értelmező vagyok. Nem a „nemzetért”, hanem az önszemléletünk minél differenciáltabbá, reflektáltabbá tételéért kutatok, tanítok, publikálok. Az a nemzetépítés a leghatékonyabb, amely a kor legkorszerűbb eszközeit használja. Másrészt a modern nemzetépítés átlépi a nemzetállami határokat. Lényegében rengeteg jó közpolitikai/magyarságpolitikai cselekvési program, illetve gyakorlat áll a rendelkezésünkre azonban ez nem éri el a politikai elit ingerküszöbét. De egy olyan közegben, amikor akár kisebbségpolitikus, akár magyarságpolitikával foglakozó politikus alapkérdése, hogy „miért jó ez nekem politikailag?” ott nehéz köz- vagy társadalompolitikai programokat elindítani, közösségépítéseket egybekapcsolni. Például miért van az, hogy a Magyarországgal szomszédos országok nyelvein nincsenek internetes honlapok hazánkról? Miért nincs tudatos nyelvi tervezés, a szótáraktól a különböző országokban folyó magyar nyelvoktatásig? Miért nincsenek magyarországi standardok a külhoni magyar könyvtárakban vagy a közművelődésben? Miért nincs a magyarországival azonos kompetenciamérés a külhoni magyar oktatásban? Folytassam?
Gyakran mondják a Fidesz-kormányra, hogy nacionalista kabinet, de életszerűbb, ha csak egy nemzetesítő retorikáról szólunk. Egy nemzeti kormány komolyan támogatja az oktatást, a kulturális közintézményeket, a közművelődés hozzáférhetőségét, a tudás alapú társadalmi mobilitást és nem vonja el innen forrásokat. Ha azt nézzük, hogy a külhoni magyar problémát, a nemzetegyesítési retorikával és az állampolgársággal megoldottnak tekinti a politikai kommunikáció, vagy ha odafigyelünk arra, hogy a magyar államfő újévi üzenetében nem köszönti a határon túliakat, akkor azonban egyfajta visszavonulást látunk. Pontosabban a 2010 utáni kormány alapvetően hazai nemzetesítő programokat futtat, hogy 2004 ne ismétlődhessen meg, míg a kisebbségi magyar közösségekben eddig meghatározó párhuzamos társadalomépítés, a támogatáspolitikában háttérbe szorult. A centrális politikai erőtér megteremtése és a kisebbségi magyar közösségek, mint önálló politikai entitások építésének viszonya nincs átgondolva. Pontosabban a „szerződéses nemzet” Német Zsolt, Szarka László felvetette fogalom ezt próbálná feloldani, de ez most nincs a tematizációs napirendben.
Lengyelországban a kilencvenes évek első felétől működik egy Keleti Akadémia, aminek az a célja, hogy az országgal foglalkozó polonistákat ott képezzék ki, jó képzéssel és ösztöndíjakkal. Mára ott végzett emberek foglalkoznak Lengyelországgal a poszt-szovjet térségben és egész Közép-Európában, ami a lengyel politika egyik legfontosabb beruházása, ami az egész állam külpolitikájára hatással volt. Ezzel szemben Magyarországon hasonló lehetőségek nincsenek, a szomszédos országok nyelveit oktató tanszékek sorozatban szűnnek meg. A szomszédos országok nem magyar kutatói legfeljebb a CEU-ra jutnak el. Nem csak ebben, de még mindig sokat tanulhatnánk a lengyelektől…
Kovács András
(Az interjú folytatását holnap olvashatják)
MNO,

A történelmi lehetőség, amivel élni kell
Tudjuk: sokféle nemzetfogalom létezik, illetve ugyanazon nemzet kebelén belül előfordul, hogy beállítódástól függetlenül másképp értelmezik, hogy ki tartozik a nemzethez, ki nem, illetve ki milyen fajta nemzethez tartozik. Magyarországon Trianon előtt a politikai nemzethez való tartozás jól elkülönült a kulturális értelemben vett nemzeti hovatartozástól, amint megtudhatjuk éppen frissiben Bárdi Nándortól, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársától is, aki Otthon és haza című tanulmánykötetéről adott interjút az Mno.hu-nak, s ebben a külhoni magyarság szemszögéből elemezte a helyzetet. A Trianon utáni mindenféle kényszerek jól összekuszálták ezeket az akkor látszólag jól körvonalazódott fogalmakat. A kommunizmus alatt nem gondolkodtak nemzetekben, ezért ez a probléma hivatalosan nem is merült fel. Meg is látszott ez a nyolcvanas, kilencvenes évek határozatlanságán, amikor újra ki kellett találni: ki tartozik a magyar nemzethez és ki nem? A többnyire szocialista kormányzások úgy tartották, hogy politikai értelemben magyar az, aki magyar állampolgár. Kulturális értelemben magyar az, aki magyarnak vallja magát. Magyar állampolgárnak viszont születni kellett, vagy hosszú évek magyarországi tartózkodását felvállalni, így a határon túli magyarok, ha nem költöztek Magyarországra, nem vállalhattak politikai közösséget a Magyarországon élő magyarokkal.
A külhoni állampolgárság intézménye és annak lehetősége, hogy külhoni magyarok is részt vegyenek az országgyűlési választásokon, új helyzetet teremtett, hisz azok is részévé válhatnak ezáltal a politikai magyar nemzetnek, akik nem élnek Magyarországon.
Van is ebből probléma. Sokan úgy vélik – még köztünk, erdélyi magyarok között is –, hogy igazából nincsen jogunk beleszólni a magyarországi politika alakulásába, mert nem élünk ott, nem viseljük döntésünk következményeit. Ez az érv már ott megdől, ha megnézzük: az egyik vagy másik színezetű kormányzás mit mondott és mit tett a határon túli magyarságért. Csak egyetlen példa: a mostani előtti ciklusban a magyar állam által fenntartott romániai magánegyetem, a Sapientia évről évre a megszűnés szélén evickélt, ma pedig folyamatosan a bővítésről, terjeszkedésről, campusépítésről érkeznek a hírek. Hogy ne éreznénk akkor bőrünkön egy országgyűlési választás eredményének következményeit? Ugyanebbe a kategóriába tartozik, csak sokkal alpáribb az a fajta érv, amelyik hamisan az adózás helyéhez köti a szavazati jogot: nem adózol Magyarországon, ne szavazz. Ez már egyenesen gyurcsányi mélységekbe húzó gondolkodásmód. A szavazati jog nem egy szolgáltatás, amit adód ellenében megvásárolsz, s akkor nem is beszéltünk arról a sok magyarországi magyarról, aki semmivel sem járul hozzá a közös kasszához, vagy azokról a Magyarországon élő nem magyarokról, akik viszont igen, és nem is kevéssel.
Bárdi Nándor elemzéséből kiderül, hogy a szétszakított nemzetrészekben sokféle megoldást kipróbáltak identitásuk meghatározására, a politikai elit irányultságának beállítására. A Trianon óta eltelt közel száz év arra világított rá, hogy azok a megoldások, amelyek nem kötődtek ilyen vagy olyan módon Budapesthez, mint a magyar nemzet politikai értelemben vett központjához, hosszú távon és igazán nem tudtak működni. Igaz, kísérletezni ezekkel igazából csak a rendszerváltozás után volt lehetséges, s még nem sikerült megtalálni a helyes utat, amely egyrészt kötődik a nemzet fő irányához, ugyanakkor kiszolgálja a helyi közösségek igényeit. Ma Romániában megfigyelhetjük: az itteni többséggel megkötött, sokszor gazdasági alapú alkuk, amelyekért cserébe némi beleszólást engednek a bukaresti politikába, korántsem elégséges eszközök a magyar identitás megőrzése, a magyarlakta vidékeken az életszínvonal emelése érdekében. Ennél többre van szükség.
Trianon óta példátlan, történelmi lehetőség, hogy a politikai magyar nemzet részeként Székelyföldről beleszóljunk a magyar politika alakulásába. Hogy élnünk kell vele, nem kérdés. De ez még nem a teljes megoldás: amikor saját egyéni képviselőt vagy képviselőket küldünk majd az Országgyűlésbe, akkor valóban kiteljesedik a politikai nemzetegyesítés.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro

Illúziókat kergetünk?
– interjú Bárdi Nándor történésszel
Kézdivásárhelyen a Vigadó Akadémia első előadását követően beszélgettünk dr. Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával. Az Otthon és haza – tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéből című kötet szerzőjének előadásából nyilvánvalóvá vált, hogy Erdély jelenlegi társadalmi helyzete nem választható el a történelmi tényektől és folyamatoktól. Még akkor sem, ha a hétköznapok megélése során alig jut idő ezek vizsgálatára.
– Gyakran túlértékeljük történelmi múltunkat, ám hosszú távon károsnak is bizonyulhat a torzító önszemlélet. Mi ennek a jelenségnek az oka?
– Alapkérdés, hogy mennyiben bírunk egy érvényes önszemlélettel, milyen valóságképletekben gondolkodunk, hogyan érzékeljük a politikai erőviszonyokat, arányokat. Be kell látni, hogy 1910-től már nem pusztán Budapesttől függött Erdély sorsa, hanem a Bukarest–Bécs–Budapest játszma része lett. De a meghatározó egy ennél fontosabb esemény: Magyarország elveszítette az első világháborút, minden Trianont magyarázó ok csak ez után következik. A romániai magyarság szempontjából így kulcskérdés, hogy ez a közösség egy politikai döntés és nem társadalomtörténeti folyamat révén jött létre, tehát egy kényszerkisebbség. Olyan kényszerközösség, amely 90 év alatt a nemzetállami kihívásokra folyamatosan válaszolva és a saját modernizációs törekvései révén regionális nemzetkisebbségi közösséggé vált. Ebben a folyamatban a két világháború közötti helyzet sajátossága, hogy a romániai magyarság Erdélyben akkor szociológiai értelemben nem volt kisebbség, hiszen a társadalmi, gazdasági, kulturális pozíciói jobbak voltak, mint az erdélyi átlag, s az erdélyi polgári életet a német, zsidó, magyar középosztályi kultúra határozta meg. Ez igazából az államszocializmus alatt, a ‘60-70-es években változott meg (Dél-Erdélyben már a ‘40-es évek végétől), de a magyar önszemléletben mégis jelen van ennek az emléke.
– Magyarországon is éltették az illúziókat?
– Igen, már a két világháború között nyilvánvaló vált a magyarországi politikai döntéshozók számára, hogy a Magyar Királyság határait az etnikai és nagypolitikai viszonyok miatt nem lehet visszaállítani, és csak etnikai alapú revízióra van lehetőség, tehát a magyarok lakta területek visszacsatolására. Ahhoz azonban nem volt egyetlen politikai erőnek sem mersze, hogy ezt világossá tegye a közvélemény előtt.
– Az autonómia eszméjével szemben nagyok az elvárások. Ezzel kapcsolatban mik a történelmi tapasztalatok?
– Már a húszas évektől folyamatosan azt hangsúlyozták egyes politikusok, hogy ezt nem „kívülről” kell várni, hanem „sorsunkat saját kezünkbe véve” kell kiharcolni. S ezt a helyi társadalom alulról építkező, demokratikus megszervezésével lehet elkezdeni. Az önigazgatás, a nemzetstratégia nem pusztán egy krédó. A romániai magyar kisebbség történetében öt olyan generációs csoport követte egymást, amely egyszerre szervezte a saját társadalmát, pozícionálta közösségét Bukarest és Budapest között, illetve a nemzetközi erőtérben.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),

Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont KISEBBSÉGKUTATÓ INTÉZETE
meghívja
Könyvbemutatók Márton Áron életéről és munkásságáról
Az idők mérlegén. Tanulmányok Márton Áron püspökről - szerk. Bodó Márta, Lázár Csilla, Lövétei Lázár László. Szent István Társulat – Verbum, Budapest – Kolozsvár, 2013.
Márton Áron: Válogatott írások és beszédek Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2013 c. kötetek bemutatójára
Időpont: 2014. március 18. kedd, 16.00 óra
Helyszín: MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Könyvtár Olvasóterem (1014 Budapest, Országház u. 30. III. em.)
kisebbsegkutato.tk.mta.hu/esemeny

Hiánypótló könyvek a romániai magyar kisebbségről
Kettős könyvbemutatót tartottak március 18-án, kedden a temesvári Bartók Béla Líceumban. Az „Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről” és a „Kiszolgáltatva.
A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között” című hiánypótló köteteket a szerzők, Bárdi Nándor és a temesvári születésű L. Balogh Béni mutatták be a szép számú érdeklődőnek.
A könyvbemutató alkalmával dr. Bárdi Nándor (MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Budapest) izgalmas előadást tartott a romániai magyar nemzeti mozgalmak létrejöttéről, a budapesti kormányzatoknak az erdélyi magyarságot támogató politikájáról a két világháború közötti időszakban. Izgalmas, térképekkel illusztrált háttér-információkat tudtunk meg a két világháború közötti magyar revizionista politikáról, az első és a második bécsi döntés előkészítéséről.
L. Balogh Béni (Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest) a dél-erdélyi magyar kisebbség helyzetéről tartott előadást az 1940–44 közötti időszakban, amikor az 500 000-res dél-erdélyi magyar kisebbség alig néhány hónap alatt 350 ezer főre csökkent, a helyben maradottakat gazdasági szempontból ellehetetlenítették, és a magyar közösség a reményvesztettség állapotába került. A magyar kisebbséget ért atrocitásokat valamennyire fékezte a kölcsönösségi nemzetiségi politika mechanizmusa, amely azt jelenti, hogy a két ország túszként használta az észak-erdélyi román, illetve a dél-erdélyi magyar kisebbséget.
A Pro Print kiadónál megjelent köteteket a szerzők a helyszínen dedikálták.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

A 85 éves Albert professzor köszöntése
Tanítás, alkotás, szolgálat
A temesvári Új Ezredév Református Központ konferenciatermében szeptember 24-én, szerdán este barátai, tisztelői, tanítványai bensőséges ünnepség keretében köszöntötték fel a 85 éves dr. Albert Ferenc professzort, a nemzetközi hírű szociológust és közéleti személyiséget. A Szórvány Alapítvány – amelynek Albert professzor alapító tagja – és a Csíky Gergely Állami Magyar Színház rendezvényén részt vett dr. Papp Z. Attila, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke bevezető előadásában Albert Ferencet, a közéleti embert mutatta be, aki miután „piros diplomával”, végig jelesként végezte el tanulmányait, 1953 és 2012 között 59 évet tanított! Albert professzor a rendszerváltás után részt vett a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség és a Szórvány Alapítvány létrehozásában, mindkettőnek alapító tagja, utóbbinak máig meghatározó személyisége, alelnöke. Dr. Papp Z. Attila budapesti szociológus, akinek karrierje Temesvárhoz is kötődik, Albert Ferenc szociológusi pályafutásáról beszélt: az eredetileg mezőgazdasági egyetemet végzett Albert Ferenc a szabadidő szociológiájáról írt dolgozatával már 1974-ben világhírnevet szerzett, és részt vehetett a Szociológiai Világkongresszuson! Dr. Daróczi Csaba, a Temes Megyei Állategészségügyi Igazgatóság igazgatóhelyettese volt tanárát köszöntötte, akinek előadásait öröm volt végighallgatni és diákja melletti kiállásával döntő módon befolyásolta dr. Daróczi Csaba állatorvosi pályafutásának alakulását. A majláthfalvi származású Somogyi Levente vállalkozó, akit Albert professzor védőszárnyai alá vett, mentorát köszöntötte fel, aki „felnyitotta a szemét a falu iránt”.
Megható pillanatok következtek, amelyek megríkatták a 85 esztendős professzort. Dr. Bodó Barna és dr. Erdei Ildikó díszoklevelet adtak át a professzornak – amelyet a teremben levők közül sokan kézjegyükkel láttak el – az alábbi szöveggel:
Mi, Temesvár és Temes megye magyar polgárai, elődeink iránti tiszteletünk valamint a jövő iránti felelősségünk jegyében, az értékmegőrzés gondolatával és szándékával, az alkotó élet iránti tisztelet jeleként, közös akaratunk kinyilvánításával Albert Ferenc társunknak a kisebbségi sorsban, tanárunknak a szellemiek világában, elöljárónknak a közösségi ügyek vitelében a
TEMESVÁR IGAZ POLGÁRA OKLEVELET adományozzuk.
Oklevelünk általános akaratot jelenít meg, melynek értelmében azok, akik életükkel, munkásságukkal, szerepvállalásaikkal, példaadásukkal közösségünket szolgálták, a közösségünk által elismertessenek.
Temesvárott, 2014. szeptember 24-én.
A könnyekig meghatódott Albert professzor lépett a pulpitushoz, aki személyes vallomásnak is felfogható, de egyetemi előadásnak is beillő beszédet intézett az egybegyűltekhez. Egy árva gyerekről mesélt, aki elektromérnöknek készült, de végül agrármérnök lett belőle, mert „magyar agrármérnökökre volt szükség” 1949-ben és akkoriban „hittük, hogy lehet itt magyar jövő”. Kiderült, hogy az agrártudományokban minden benne van, az ásványoktól a genetikán keresztül az építészetig (utóbbi tantárgyat Kós Károlytól tanulta Kolozsváron Albert Ferenc). Úgy látszik, a szociológiai is az agrártudományok közé tartozik, mert a „kis agrármérnökből” később világhírű szociológus lett. A professzor félórás előadása során beszélt tanári hitvallásáról, közéletről, kisebbségi és szórványsorsról. „A Bánságban a török kiűzése után 150 évig tilos volt a magyaroknak letelepedni, így lettünk mi ősi földünkön jöttmentek” – mondta keserűen Albert Ferenc professzor, aki időskori közéleti szerepléseinek motivációját így sommázta: „a közéletből nem lehet nyugdíjba menni”. Az est befejező részében Éder Enikő, a Csíky Gergely Magyar Színház művésznője Az alkotó élet című zenés versműsorával ajándékozta meg Albert professzort, Kiss Attila (gitár) és Borsos Pál (harmonika) kíséretével.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Erdély(i) politika Bukarest-Budapest közt
Nagyvárad- A 2004-es decemberi népszavazás nem rólunk szólt, hanem egy magyarországi belpolitikai vita volt- jelentette ki szerda esti, az Ady líceumban tartott előadásában Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője.
Szerda este egy aktuális témájú előadással zárult az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia A Kárpát-medence népei elnevezésű idei történelmi modulja. Az egybegyűlteket Szabó Ödön ügyvezető elnök köszöntötte, majd Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője beszélt arról, hogyan alakult az erdélyi magyarság sorstörténete az elmúlt 90 esztendőben. Arra hívta fel a figyelmet: egy több szereplős játszmáról van szó, az úgynevezett erdélyi kérdést pedig érdemes abból a szempontból vizsgálni, hogy miként alakult Erdély sorsa államigazgatási szempontból, egy adott országon belül milyen pozíciója volt, léteztek-e külön entitások a szakpolitikákon belül, és milyenek voltak az etnikai viszonyok?
Expozéjában onnan indult ki, hogy Erdély ügyének rendezésére a 20. században különböző tervezetek készültek, a határok megváltoztatását feltételezőek, illetve módosítás nélküliek is. Utóbbi kategóriába sorolhatóak a lakosságcserére és kivándoroltatásra vonatkozó ötletek, a homogenizációs, asszimilációs programok, az etnikailag (sem) semleges modernizációs programok, a nemzetiségi/kisebbségjogi törvénytervezetek, politikai határozatok, szerződések, valamint a nemzeti autonómia (személyi, kulturális, területi, székely) tervek. Napjaink fő célja a romániai magyar nemzeti mozgalmon belül egy magyar dominanciájú régió létrehozása, illetve a kettős hatalmi képleteken belül a magyar etnokulturális túlsúlyú önkormányzat(ok) létrejötte, és ezek intézményesülése, belső demokráciája.
Töréspontok
Mindezt a 20. század folyamán különféle töréspontok előzték meg a magyar kisebbségtörténetben- magyarázta. A 1918-1920 közötti időszakra jellemző a kényszerközösségek létrejötte, a szétfejlődés kényszere és a nemzetépítés államtalanítása. 1944-1948 közt, majd a szocializmusban megtörtént a magántulajdon és a jogállamiság megszűnte, homogenizációs kényszerek hatására a teljes tagoltságú kisebbségi társadalomból csonka társadalom lett, a kisebbségi politizálás helyett pedig az adott ország magyarságpolitikáján belüli érdekképviselet merült fel mint lehetőség. 1989 után megjelent a nemzeti autonómia gondolata, mint jövőkép és elvárás, valamint a regionális integráció és a magyar-magyar kapcsolatok rendezése az etnokulturális és politikai közösség viszonylatában. Ugyanakkor a rendszerváltás után mások lettek a kulcskérdések több okból kifolyólag. A magyar kisebbség kimaradt az alkotmányozási folyamatból, ami oda vezetett, hogy politikailag is kénytelen elkülönülni, mint önálló politikai közösség, és párhuzamos társadalomban képzeli el önmagát és a jövőjét; megváltozott a geopolitikai helyzet az euroatlanti integráció következtében; új kisebbségpolitikai elitek (gazdasági regionális érdekcsoportok) és legitimációs minták jelentek meg, melyek a forrásszerzési hatékonyságuk alapján ítéltetnek meg, miközben a magyar- magyar viszony és a nemzetfogalomért folytatott harc egymásba csúszása figyelhető meg. A magyar kisebbségi eliteken belül a kilencvenes évek közepétől az addigi tapasztalatok alapján elkezdődött a magyarországi pártpolitikához való differenciált kapcsolatok kialakítása, és az érdekvédelmi szervezet vezetői felismerték, hogy a saját társadalmi-politikai legitimációjukhoz fontos a lehetőség szerinti mindenkori szerepvállalás, melynek nyomán az addigi kulturális érdekeket képviselő kisebbségpolitikusi szerep helyett a regionális gazdasági érdekcsoportokban gondolkodó, saját választói legitimitását forrásszerzéssel és kijárással biztosító politikus modellje került előtérbe.
Kettős állampolgárság
Bárdi Nándor meglátásában a külhoni magyar állampolgárság megadásának kormányzati „kényszere” öt elemre vezethető vissza: az autonómia törekvések kudarcára, a 2004-es népszavazás utáni Fidesz-kommunikációra, a kisebbségi magyar közösségek megszólíttatás igényére és elvárására, valamint arra, hogy a kisebbségi helyzet hatalmi aszinkronitásával szemben egyfajta azonossági, illetve önszemléleti szerepváltozás kezdődik el, és a magyarországi nemzetesítés és szuverenitás igény új megfogalmazásának része lett a kettős állampolgárság. A Nemzeti Együttműködési Rendszere a belső és külső nemzetegyesítésről szól, így a határon túli magyarok integrációja a magyarországi politikai közösség deficit-kompenzálását is szolgálja. Ugyanakkor a kettős állampolgárság megszerzésének lehetősége számos következménnyel, veszéllyel is járt. Az egzisztenciális gondokkal küszködő, elsősorban szerbiai és ukrajnai magyarság számára a nemzetközi munkaerőpiacra való kilépést jelenti a magyar útlevél; a kisebbségi magyar közösségek számára az egyéni magyarországi emancipáció lehetőségét teremtette meg, ezzel utat nyitva egy új, a kisebbségi azonosságtudattal együtt élő magyar állampolgársági-azonosság előtt; a kisebbségi közösségeken belül az egyéni társadalmi mobilitási pályák sokkal könnyebben kerülnek át Magyarországra, így a kétnyelvűség, és egyéb kisebbségi kompetenciák elsajátításának háttérbe szorulása felerősödik; a kisebbségi elitek legitimizációs válsága elmélyül; a párhuzamos kisebbségi társadalom építésének programja, mint összefoglaló közpolitikai program megreked, és fokozódik a diaszporizáció, amit jól mutat, hogy a legutóbbi államelnök választás második fordulójában mennyivel kevesebb székely ment el szavazni.
Szakértői dilemmák
Bárdi Nándor ugyanakkor azt is kiemelte, hogy több szakértői dilemma is felmerült a budapesti kormányzat nemzetpolitikájával kapcsolatban. Például a külhoni magyar állampolgárság intézménye mennyiben írja felül a kisebbségi társadalomépítést, a szülőföldön való maradást, az önálló kisebbségi magyar politikai közösségek létezését? Miközben az Orbán-kormány Magyarországon államosításra törekszik, hogyan lesz képes a hét országban élő, külön érdekkel bíró kisebbségi magyar közösségekkel kooperálni? A magyarországi nemzetesítés és állami központosítás hátterével hogyan léphet fel decentralizációs, illetve autonómia igényekkel a szomszédos országokban? Lehetséges-e a kisebbségi intézményi alrendszerek szakszerű megerősítése, pártpolitika alóli kivonása a mai magyarországi belpolitikai folyamatokkal partneri módon összehangolva?
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Politikai közösség vagy diaszpóra az erdélyi magyarság?
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadást csütörtök este Marosvásárhelyen a Kultúrpalota kistermében.
A Kós Károly Akadémia által szervezett A Kárpát-medence népei című történelmi előadássorozat utolsó rendezvényén az előadó az erdélyi magyarság politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági alakulását mutatta be a két világháború közötti időszakban, valamint az 1940-44 közötti években és az azután következő évtizedekben. A történész kitért az erdélyi és székely kérdésekre, azokra a felmerülő teóriákra, amelyek a kérdésekre próbáltak választ találni.
Az egyik típus volt a határváltoztatás, a másik a határváltoztatás nélküli, ahová a lakosságcserétől kezdve a kivándoroltatás, a homogenizáció, asszimiláció tartozott. A két világháború közötti Székelyföldre vonatkozó tabukérdés az a székelyföldi nyomor, amelynek többek közt az elvándorlás, kitelepedés, vagy az otthontól távoli, például bukaresti munkavállalás volt a következménye.
Az erdélyi magyarságnak Romániában, azon belül pedig Észak- és Dél-Erdélyben betöltött szerepéről, korszakokról, törésvonalakról, kulcskérdésekről beszélt Bárdi Nándor. Rámutatott, hogy 1918-1940 között a magyarság nemzeti kisebbség volt a Román Királyságban. Majd megváltozott e helyzet 1940 és 44 között, mikor Észak-Erdélyben többséggé vált, Dél-Erdélyben viszont továbbra is kisebbség maradt. Az 1944-1989 közötti évtizedekben többféle megnevezést is kapott az erdélyi magyarság. Így például nemzetiségből nemzeti kisebbséggé vált, majd, a legfájóbbnak az bizonyult, amikor 1984-ben magyarul beszélő románoknak titulálta a hatalom, amely a magyar kultúráról próbálta leválasztani az erdélyi magyarságot.
Az 1989-es rendszerváltást követő időszakokra is kitért az előadó, a szétfejlődésre, az államon kívüli nemzetépítésre, a nemzeti autonómiára mint egyfajta jövőképre, illetve elvárásra. Előadása utolsó részében Bárdi a kettős állampolgársághoz vezető kényszerpályáról és annak lehetséges következményeiről beszélt. Rámutatott azokra a tényezőkre, amelyek megelőzték a honosítást: az autonómia-törekvések kudarcaira, a 2004-es FIDESZ-kommunikációra, ami a népszavazás körül volt jellemző, a megszólíttatási igényre.
A kettős állampolgárság egyik következménye az, mondta, hogy 150 ezer ember vándorolt ki Erdélyből és Vajdaságból, illetve vállalt munkát Nyugaton. A mai nap kulcskérdései közé tartozik, hogy politikai közösség-e az erdélyi magyarság, vagy inkább diaszpóraként kezelendő, diaszpóraként viselkedjen
Antal Erika
maszol.ro

Magyar–magyar dilemmák
Bárdi Nándor múlt és jelen kapcsolatáról
A kézdivásárhelyi Református Kollégiumban múlt pénteken elhangzott a Kós Károly Akadémia Alapítvány idei utolsó előadása Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel, Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa tolmácsolásában. A történész nemcsak az erdélyi magyarság kisebbségi múltját foglalta össze, hanem, a történelemből levonható következtetésekre alapozva, a jövőben rejlő lehetőségeket is elemezte, kihangsúlyozva, a járható utat a humánerőforrások fejlesztésében látja.
 Az erdélyi magyarok sorsa 1918 után folyamatosan egy olyan politikai játszma keretei között zajlott, amelyben a bukaresti és a budapesti kormányzatok mellett az erdélyi román és az erdélyi magyar politikai elit is részt vett. Bárdi négy korszakot különített el, és ezeken belül felvázolta a pozíciókat, a kulcsproblémákat és a stratégiákat. 
A legfontosabb töréspontként az 1944–1948 közötti időszakot mutatta be, amikor megszűnt a magántulajdon és a jogállamiság, eltűntek a zsidók és a németek, és az erdélyi kérdés a magyar–román viszonyra redukálódott. A magyarság csonka társadalommá vált, és a két világháború közti magyar kisebbségpolitikát a Románia magyarságpolitikáján belüli, vélt vagy valós egyéni érdekképviselet váltotta fel. Az előadó megállapítása szerint, míg a két világháború között az erdélyi magyarság szociológiai értelemben Erdélyben nem volt kisebbség (hiszen a nagyvárosi életben, az iparban, kultúrában, szolgáltatásokban meghatározó szerepet töltött be), addig az államszocializmusban az erdélyi városok homogenizálása, az erdélyi román falvak lakosságának városba költöztetése társadalmi, gazdasági értelemben is az államot meghatározó nemzetesítésnek alárendelt csoporttá vált.
Az előadás második része a kettős állampolgárság kérdéskörével foglalkozott, amit a magyarság, mint kisebbségi politikai közösség integrációjának (az autonómia megadásának) elutasítására és a magyar–magyar viszonyban kialakult transznacionális helyzetre vezetett vissza. Ez utóbbi lényege, hogy már a Székelyföldön is három generáció lényegében magyarországi médián szocializálódott.
Bárdi szerint a 2004-es népszavazás nem a külhoni magyarokról szólt (hanem Gyurcsány és Orbán harcáról, amelyben csak eszköz volt a nemzeti érdekek másként értelmezése), és lényegében a határon túli magyar ügyek mindig a magyar bel- és pártpolitika függvényében működtek.
Fontos fordulatként Magyarországnak a külhoni magyarokhoz való viszonya változását emelte ki, hiszen ha már állampolgárok, akkor a magyar/magyarországi politikai közösség részét képezik mint diaszpóra, és nem kell önálló politikai közösségként kezelni Budapest felől sem. Szakértői dilemmaként is ezt, illetve azt határozta meg, hogy a nemzeti reintegráció mennyiben pótolhatja a magyarországi politikai közösség, az ottani érdekkonszenzusok létrejöttét.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kormányzat a tömbterületekben gondolkozik
A MTA Kisebbségkutató Intézete osztályvezetője, DR. BÁRDI NÁNDOR történész az Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadása előtt Szilágyi Aladár a rendszerváltást közvetlenül megelőző és az azt követő korszak kisebbségpolitikájának változó törekvéseiről kérdezte a kutatót.
Kezdjük beszélgetésünket 1988-cal. Milyen előzményei voltak a hatalmas tömegeket megmozgató, a romániai magyarsággal szolidarizáló, össznemzeti tüntetésnek, illetve a rendszerváltás után körvonalazódó úgynevezett Antall-doktrínának?
1988 januárja az, amikor az MSZMP-Kb külügyi titkára, Szűrös Mátyás egy rádióinterjúban bejelenti, a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Gyakorlatilag a Kádár-korszakot meghatározó plebejus nemzetfelfogás helyett (életszínvonal-politika és nem a nemzeti szuverenitás a döntő) egy kulturális nemzetfelfogás válik hivatalossá. Ezt a bejelentést teoretikus cikkek követik, mind a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban, mind a határon túli politika tekintetében. Még ’88-ban megalakul a minisztertanács mellett a Nemzetiségi Kollégium, ami aztán ősszel már Titkárságként, apparátussal működik, Pozsgay Imre államminisztersége alatt, és az alapító Tabajdi Csaba lesz ennek a vezetője. Így kerül bele a közigazgatásba a hazai kisebbségek és a határon túli magyarok kérdése. Ez annál inkább sürgető volt, mert felpörgött a romániai menekültügy, azt is kezelni kellett. Ezen a titkárságon dolgozott Entz Géza is, aki 1990 májusa után először az Etnikai és Kisebbségi Hivatal élére kerül, majd 1992-től a Határon Túli Magyarok Hivatalát vezette. Az Antall-kormány szempontjából ez az első fontos lépés: bevezetik a magyar közigazgatásba a külhoni magyarok problematikáját. Egy másik törekvésük az volt, hogy a korabeli európai kisebbségi jogi építkezésnek a normái alapján szeretnék elérni az önkormányzatiságot a magyar kisebbségek számára. Úgy tűnt, hogy lesznek európai standardok, és azokat számon lehet kérni a környező országok kisebbségpolitikáján. Ehhez kapcsolódott, hogy ’93-ban létrehozzák a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényt.
Ez azért nem lett pusztán nyelvhasználati és azért lett önkormányzati törvény, hogy egyfajta példát mutasson a határon túli magyarok számára. A harmadik fontos elv, amely az Antall-doktrína része, hogy a határon túli magyar közösségeket önálló politikai közösségekként ismeri el. Nélkülük, róluk nem lehet dönteni a magyar közigazgatásban – mondták akkoriban.
1994-ben az úgynevezett Balladur-terv, az Európai Stabilitási Egyezmény kapcsán kiderül, hogy a határon túli magyarok autonómiatörekvései útjában állnak a magyar integrációs törekvéseknek. Már akkor keresztüllépnek ezen, illetve 1993-ban az ukrán-magyar alapszerződés kapcsán – ahova nem kerül be az autonómia-cikkely –, majd a többi alapszerződés egyeztetése során kiderül, a határon túli kisebbségi magyar eliteket ezekből a tárgyalásokból kihagyják. 
E kezdeti években volt-e konszenzus a politikai pártok között ebben a kérdéskörben?
Az alapszerződésekig és az első Máért-ig, amit 1996 nyarán hívnak össze, létezett egy retorikai konszenzus. A konszenzus megszűnte az alapszerződések körüli vitákban lett nyilvánvalóvá, ahol előbb a külhoni magyar pártok részvételéről, illetve autonómia-követeléseik képviseletéről mondtak le a budapesti kormányzat részéről. Majd az első Máért-nek tekinthető 1996 nyári találkozó után és a magyar-román alapszerződés RMDSZ ellenében való aláírását követően, a pápai találkozón már a kormánypártok nem vettek részt. 
Ehhez azt is tudni kell, hogy olyan szimbolikus tehertétele van a határon túli magyar problematikának, amire sok minden rárakódik. Ennek a belső érdekviszonyait, mozgatórugóit elég nehéz átlátni. A külmagyar ügyeknek mindig volt belpolitikai vonatkozása, hiszen ezekről a kérdésekről „büntetlenül” lehetett nyilatkozni, hisz alanyai nem voltak magyar állampolgárok. A politikai identitásépítésben az utak úgyis elválnak, hogy Magyarországon a Kádár-korszakban nem beszélhetünk politikai közösségről vagy nemzetépítésről, mint olyanról. A nyolcvanas évek második felében kirajzolódó politikai identitásközösségek ’89 után próbálnak intézményesülni. A legdrámaibb ebben az, hogy Közép-Európában szinte egyedüliként, a két politikai identitásközösség, a jobb- és baloldal belső koherenciáját olyan tematizációk teremtik meg, amelyek kizárták egymást. A Demokratikus Charta létrejöttével beindul egy antinacionalista beszédmód, ami a baloldalé lesz, ezzel szemben domináns lesz egy nemzeti beszédmód. A kettő lényegében kizárja egymást. Politikai közösségépítések zajlanak, nem pedig egy politikai közösség jön létre. 
Magyarországon előbb elkezdődött az euroatlanti integrációs folyamat, mint Romániában. Magyarország közvetlen integrációs érdekei mennyire szorították háttérbe a határon túliak ügyeit? Amikor aztán Románia is rálépett erre az útra, nem lehetett volna-e többet és mást tenni a romániai magyarság érdekében?
A kilencvenes évek elején a határon túli magyar pártokat a térség instabilizáló tényezőjének gondolta a nemzetközi közvélemény. Tehát amikor a magyar kormányzat ezeket a pártokat és a határon túli magyarok párhuzamos társadalomépítését támogatta, erre úgy néztek, mint instabilitási tényezőre.
Közben kiderült, ezek a pártok a legbiztosabb támogatói minden országban az euroatlanti csatlakozásnak, mert a magyar kisebbségek jelentős része a demokratikus jogállamtól várta helyzetének a jobbítását, illetve egyfajta euroszanálástól várta azt, hogy a saját önkormányzatiságát elismerjék. A kilencvenes évek végére kiderült, hogy a magyar etnikai szavazók „aranyat érnek” ezekben az országokban, mert az euroatlanti erőket mindenütt 8-10 százalékkal támogatták, s kormányzati tényezőkké váltak. Így a magyarokról való gondolkodás is bizonyos értelemben megváltozott. A magyar euroatlanti integrációs folyamatban az első Magyarország integrációja, az után következhet a kisebbségi problémák felvetése. Másrészt a schengeni határövezet bevezetésétől tartva biztosítani akarták a zavartalan magyar-magyar kapcsolattartást. Erre találták ki magát a státusörvényt. Akkor a kettős állampolgársággal nem lehetett előállni, mert a gazdasági különbségek miatt életszerű volt egy kivándorlási hullám megindulása Magyarországra, és akkor még Magyarországon hittek a szülőföldön maradás egész programjában, másrészt 2004 előtt a kettős állampolgárságot Magyarország nem vethette föl, mert az uniós csatlakozásban nagy problémát jelentett volna: potenciálisan milliós tömegekről volt szó. Lehetséges, ha a magyar kormány jobban törekszik a státustörvénynek a transznacionális retorikával való eladására, ha jobban törekszik a migrációs problémák tematizálására, és ebbe ágyazza be a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást, akkor lehet, kevesebb feszültséggel tudta volna ezt megoldani. De azt, hogy a Velencei Bizottságnál egyáltalán az anyaország probléma megjelenik, ez a státustörvénynek köszönhető. A Velencei Bizottság szűrőjén az anyaországi támogatás ügye ilyen szempontból átment. Az más kérdés, hogy a Medgyessy és a Gyurcsány kormány alatt hogyan próbálják ezt racionalizálni, Nyugat-Európával elfogadtatni. Ekkor, kikerülve a hatalomból, Orbánnak is megváltozik a viszonyulása. Ebben a Markótól való elhidegülés is közrejátszhatott, hiszen 2002-ben az RMDSZ vezetője már az első forduló után gratulált a „matematikailag” győztesnek, ezzel egyben átlépte az „egyenlő közelségtartás” elvét. 2003-tól kezdve Orbán is – Tőkésék kiválásával – egyre inkább újra az autonómiát kéri számon az RMDSZ-en. Elindul egy nemzetiesítő retorika felé, így futnak bele a 2004-es népszavazásba.
Elterjedt vélemény volt, hogy a népszavazást rosszkor, rossz helyen, rosszul kezdeményezték. Talán teljes mellszélességgel egyik párt sem vállalta fel, nem?
Ez nem a külhoni magyarokról szóló népszavazás volt. Ez a népszavazás arról szólt, hogy Gyurcsány Ferencnek, aki akkor lett az MSZP vezetője, meg kellett a saját politikai identitásközösségének mutatni, hogy – az egyébként általuk is démonizált –  Orbán Viktor legyőzhető. Ez egy magyar belpolitikai harc volt. A határon túli magyarok kérdése csak ürügy volt erre. Az is jellemző, hogy a határon túli sajtó igazából decemberig alig foglalkozik ezzel a kérdéssel, és csak a népszavazás után esik le a tantusz, mi is történt. A transznacionális nemzettudat a határon túliak számára a „haza” és a „szülőföld” fogalomba sűrűsödött. A kilencvenes évek közepétől a Székelyföldön is a magyarországi médiafogyasztáson, mintákon keresztül szocializálódtak. Ebben a virtuális térben, az elképzelt   hazában, kulturális kötődésben sokkolóan hatott a népszavazás, amely „csak” magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külföldön élő magyarok  állampolgárságának megtárgyalásról szólt a budapesti parlamentben, de a hiszterizált légkörben az eredménytelen népszavazást az állampolgárság, a magyarországi emancipáció elutasításaként élte meg a külhoni magyarság jó része. A dolog slusszpoénja, hogy lényegében egy 1993 őszi MDF-es módosító indítványnak – amit Csapody Miklós terjesztett be – az elfogadásával ez az egész kérdés megoldható lett volna. Ugyanis szinte szó szerint így oldották meg 2010-ben. Ez a 2010-es megoldás megvolt 1993-ban az MDF-nél, csakhogy az MSZP azt mondta, „ezek jobbosok, azért nem támogatjuk a Csapody-féle javaslatot”, a Fidesz pedig azt mondta, „ezek kriptokommunisták, azért nem támogatjuk”, tehát nem mérték fel a kérdés súlyát. Az egész Gyurcsány-kampányban lényegében az alkotmányos patriotizmus és a Kádár-korszak jóléti sovinizmusa egymásra csúszott a kampányretorikában. A jóléti sovinizmust korbácsolták föl a határon túliakkal szemben (egészségügy, adóterhek, nyugdíjellátás, munkahelyek biztonsága). Egy olyan törés jött létre, amit a mai napig nem sikerült helyrehozni. Ennek ma már megvannak a kompenzatív formái, mint a táposozás és az állampolgárság megadása. Ugyanakkor van egy, a politikai elit által nemigen érzékelt óriási megszólíttatás-élmény ebben a dologban. 
Ennek a tömeges állampolgárság megadásnak mutatkoznak-e az előnyei mellett a veszélyei is?
Van egy alapprobléma. Egyrészt nem tudjuk pontosan, ki az a hat-hétszázezer ember, aki fölvette az állampolgárságot, mert a Statisztikai Hivatal kérdőívét, amit ajánlott lett volna kitölteni, amikor az állampolgársági bejelentkezést teszik, kevesen töltötték ki. Másrészt semmiféle nyilvántartás nincs arról, ki az, akinek magyar állampolgárként egy-két hónap vagy egy-két év múlva hirtelen lesz egy magyarországi lakcíme. Akkor már nem minősül migránsnak, hanem magyar állampolgárnak. Nézzünk szembe a tényekkel: a Vajdaságból egy erőteljes exodus zajlik, Erdélyben is megindult egy munkavállalási kampány Németország és Anglia irányába.
Különböző migrációkutatók száz-százötvenezerre becsülik azon határon túliak számát, akik kint dolgoznak Nyugat-Európában, magyar útlevéllel rendelkezve, ők ráadásul csökkentik is a magyarországi munkanélküli statisztikát.
A másik fontos dolog, hogy a kormányzati terv az egymillió határon túli magyar. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy bármikor egy választójogi rendelkezéssel be lehet betonozni a magyarországi politikai rendszert, a centrális erőteret, de úgy is, hogy Magyarország további demográfiai utánpótlásáról van szó. Hosszabb távon az is életszerű értelmezés, hogy bár egy politikus nem mondhatja ki, hogy bizonyos területeken vége a magyar életnek, de „lehetőséget biztosítok számodra az identitásod megőrzésére”. A magyar kormány nem rendelkezik kellő forrásokkal és olyan presztízzsel a Kárpát-medencében, hogy azokon a területeken is magyar intézményhálózatot tartson fenn, ahol már az állami/egyházi normatíva sem segít, ahol a vegyes házasságok aránya eléri az ötven-hatvan százalékot. A kettős állampolgárság egy lehetőség arra, hogy valaki eldönthesse, hol keresi, folytatja a mobilitási pályáját. Ugyanúgy, ahogy a tömbterületeken is. Itt egy évszázados tendenciáról van szó, hisz a 19. század közepe óta folyamatosan a Kárpát-medence széleiről folyik a beáramlás a medence közepe felé. Ezt Trianon megakasztotta, ma pedig gyakorlatilag magyar nemzetiségűekből rekrutálódik a beáramlók tömege.
Tehát évszázados trendek térnek vissza, és ha a politika nem is mondja ki, a kettős állampolgársággal menekülési vagy identitás-megőrzési utat is biztosít.
A rész-megnyilatkozásokból az rajzolódik ki, hogy a kormányzat a tömbterületekben gondolkodik, a tömbterületek magyarságának a megőrzése lehet az elsődleges. De a politikai retorika és a kis célprogramok felsorolása mögött nem látszik a koncepció.
Egy bizonyos, a Fidesz vezetői nem szeretnék, hogy megismétlődjön egy 2004-hez hasonló megosztó kampány ebben a kérdésben, és a külhoni magyarokat a saját politikai közösségük részének tekintik. 
A döntő kérdés és a veszély ebben a dologban az, hogy megindul-e a diaszporizáció vagy sem. Ez alatt nem a szórványosodást értem, hanem azt, hogy a kisebbségi magyar közösségeket önálló politikai közösségnek fogjuk föl, vagy pedig olyannak, amely enklávéként, integrálatlanul, elidegenedve él egy adott országban; amelynek a vezetőit egy másik országból választja ki az anyaország. Joggal fontos kérdés, hogy kikkel áll szóba Budapest, ki lesz ennek a politikának a képviselője a magyarlakta régiókban. Lényegében a kettős állampolgárság ügyéből a határon túli magyar elitek kimaradtak. Tehát ez egy legitimációs válságot okoz a határon túli elitek körében, emiatt új egyességet kell kötni a magyar kormányzattal, és a kérdés az, kinek sikerül, kinek nem.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése
A kolozsvári Nemzeti Kisebbség Kutató Intézet megbízásából több történész, kutató bevonásával érdekes tanulmánykötet született, melynek célja, hogy megvizsgálja az 1989-90-es események, rendszerváltás magyar vonatkozásait.
A kötetet dr. Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, valamint Sárándi Tamás kutató mutatta be csütörtök délután az RMDSZ szatmárnémeti székházában. Előbbi a nemzetközi kontextusba illesztette az akkori eseményeket, utóbbi pedig a szatmári eseményeket elevenítette fel. Az eseményen olyan illusztris személyiségek jelentek meg, mint Pataki Csaba szenátor, Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, Ilyés Gyula korábbi szatmárnémeti polgármester vagy éppen Maskulik Csaba, Nits János és Nagy Szabolcs városi tanácsosok.
A tanulmány készítői 16 erdélyi város közül 12-ben vizsgálták meg az eseményeket, ezekben összesen 82 strukturált interjút készítettek, alaposan kielemezték a helyi sajtót - ezekből elkészült az esettanulmány. A kötet olyan kérdésekre kíván választ adni, mint hogy kik voltak és milyen szocializációs környezetből jöttek azok, akik a helyi magyar mozgalmak élére kerültek, illetve hogy milyen hatások érték őket, miként alakultak ki a politikai közösségek és egyáltalán miként professzionalizálódott a magyar érdekképviselet.
Dr. Bárdi Nándor elmondta, ebből a szempontból három részre lehet osztani Erdélyt. A székelyföldi városokban a civil társadalom váltott át politikai fórummá és a '80-as évek elején félreállított vállalati vezetők álltak az élre. A szórványban, Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Máramarosszigeten a magyarságnak az első pillanatól kezdve kezdeményező szerepe volt, míg Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen a magyarság jelenléte miatt nem vette át a hatalmat a hadsereg, mint tette azt az ország többi városában.
A történész szerint Romániában december 22-ig, azaz a központi hatalom lemondásának pillanatáig beszélhetünk forradalomról. Az azt követő utó-események sok tekintetben ma is homályosak - azt viszont cáfolta („semmiféle bizonyíték nem utal erre"), hogy külföldi nagyhatalmak, titkosszolgálatok összeesküvése, provokációja állt volna az események mögött. „A romániai forradalom ún. ellopott forradalom volt, hisz rövid idő után a párt második vonala ragadta magához a hatalmat", jelentette ki.
Hogy mi történt 1989-90-ben Szatmárnémetiben, miként szervezte meg önmagát az itteni magyarság - a kérdésekre a válaszokat mindenki megkapja az „Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990)" című, rendkívül érdekes tanulmánykötetben.
szatmar.ro

KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet

Anyanyelvhasználat: a helyzet jó, de nem reménytelen
Öt kisebbségügyi kérdésekkel is foglalkozó szakember beszélte ki a közigazgatásban biztosított anyanyelvhasználat kérdését.
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) kezdeményezésére öt intézmény – két egyetem és három kisebbségkutató intézet – egy-egy szakembere ült össze péntek délután a kolozsvári színház stúdiótermében, hogy a közönség számára is nyilvánosan a kisebbségi anyanyelvhasználatról vitatkozzanak.
A KAT ezzel a témával indította a Nemzetpolitikai kerekasztal című előadássorozatát, melynek célja az eseményre szóló meghívó szerint: „nemzeti létünk szempontjából releváns kérdéseket tudományos megközelítést alkalmazó előadók bevonásával körbejárni”.
A moderátor, Papp-Zakor András bevezetőjében egy kárpátaljai tanulmányból idézett, miszerint a kisebbségi nyelvek megőrzését alapvetően négy, egymással – és a többségi közösségnek a kisebbségekkel kapcsolatos szándékaival, törekvéseivel és politikájával – szorosan összefüggő tényező határozza meg. Ezek pedig a következők:
Beszélők, akik fenntartják a nyelvet (demográfiai faktor).
Helyzetek, színterek, ahol a nyelvet nem csupán szimbolikus és szakrális, hanem gyakorlati célokra, valódi kommunikációs igények kielégítésére is használni lehet (hasznossági tényező).
Jogok, melyek biztosítják a nyelv használatának lehetőségét (politikai feltétel).
A beszélők szándéka: hogy akarják is használni ezt a nyelvet, illetve tovább örökíteni a következő generációk számára (szimbolikus érték).
A tanulmány megállapítása szerint a magyar nyelv hosszú távú fenntartása csak akkor lehetséges, ha valamennyi feltétel együtt van.
A moderátor a jelenlegi romániai kisebbségi anyanyelvhasználat jogi feltételeire és azok gyakorlati alkalmazására vonatkozó kérdésére elsőként Horváth István (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) nyújtott átfogó képet. Az anyanyelvhasználat jogi kereteinek kiépítésével az 1993–96 közötti időszaktól kezdve foglalkoztak. A törekvés arra irányult, hogy a kisebbségi nyelvet beszélők számára minél szélesebb körű autonómiát lehessen biztosítani. A kisebbségvédelmi törvények személyekre vonatkoznak, ezeket Románia belső jogrendjének részévé tette, így különböző erősségű és koherenciájú jogszabályok születtek az anyanyelvhasználat különböző területein: az oktatástól kezdve a közigazgatáson át egészen az igazságszolgáltatásig. Horváth István szerint nem volt alaposan átgondolva a jogszabályok alkalmazása, különösen ami a közigazgatást illeti.
Idővel politikai alkudozással igyekeztek javítani ezeken. Az önkormányzatok nem tudták megteremteni a betartásukhoz szükséges infrastrukturális vagy személyzeti feltételeket, például a formanyomtatványok magyarra fordítását vagy magyarul beszélő alkalmazottak biztosítását.
A romániai magyarság 80 százaléka él olyan településen, ahol a törvény szerint biztosítani kellene az anyanyelvhasználat jogát a közigazgatásban. Problematikus, hogy egyes településeken, mint például Kolozsváron, hiába él jelentős számú magyar kisebbség, az arányosságra hivatkozva nem biztosítják a nyelvi jogok gyakorlásának lehetőségét. Említésre méltó, hogy ott, ahol a magyarok többségben vannak, az infrastrukturális feltételek is biztosítottak. Kevésbé jellemző ez az írásbeliségre, aminek az oka egyrészt a hivatalnokok túlterheltsége, másrészt a beszélők viszonyulása, akik inkább kitöltenek egy román nyelvű formanyomtatványt, mint egy magyart.
Horváth István összegzésképpen elmondta: szükséges felülvizsgálni a nyelvi jogok alkalmazását, különösen a közigazgatásban, ugyanakkor tényleges anyanyelvhasználatra kell buzdítani a magyar lakosságot.
Ferenc Viktória (Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest) több Kárpát-medencei vonatkozást emelt ki, mondván: minden régióban kiemelt fontosságú téma a magyar anyanyelvhasználat kérdése a közigazgatásban. Kárpátalján mintegy száz olyan település van, amely érintett a nyelvi jogok alkalmazásában. Több felmérést és egy fókuszcsoportos kutatást is végeztek nyelvhasználókkal és a közigazgatásban dolgozó alkalmazottakkal, arra vonatkozóan, hogy mennyire érvényesül az anyanyelv használni akarása. Azt tapasztalták, hogy van egy berögzültség az állampolgárok részéről az anyanyelvhasználatot illetően.
Mindemellett sokan nem is tudnak arról, hogy jogukban állna magyar ügyfélszolgálatot igényelni. Azt is tapasztalták, hogy sokkal inkább igényelik szóban az anyanyelvhasználat biztosítását, mint írásban, mert annak nyoma marad.
Ferenc Viktória pozitív példaként hozta fel a Vajdaságot, ahol 2012 óta érvényben van egy olyan nyelvhasználati stratégia, mely akár a romániai magyarság számára is kiindulópont lehetne. A nyelvi jogosítványok többségi elfogadottságára reflektálva elmondta: politikai kultúra kérdése, hogy
Kelet-Európában nehezebben fogadják el a kisebbség evidens jogait, amelyet többletjognak értelmeznek.
Így van ez a Vajdaságban is, ahol a Magyar Nemzeti Tanács nemrég egy nyelvőrséget állított fel a nyelvi jogok megvalósulásának felügyelésére, amit azonban nem fogadtak túl jól a helyi önkormányzatok.
Annál a kérdésnél maradva, hogy mennyire ismerik a kisebbségi nyelvet beszélők a jogaikat, Horváth István elmondta: ez nagyban múlik azokon az intézményeken, amelyeknek kötelességük lenne biztosítani a törvény által szavatolt nyelvhasználati feltételeket. A jogismeret fontos, de azon is múlik, hogy van-e magyar nyelvű űrlap kihelyezve az ügyfélszolgálaton, jelzik-e az alkalmazottak, hogy hol van magyar ügyfélszolgálat, és a gyakorlatban mindez hogyan valósul meg.
Salat Levente, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója a kérdéshez kapcsolódóan megjegyezte: összesen 512 olyan norma van, mely a kisebbségi jogokhoz kapcsolódik, és ezeknek jelentős része nyelvi jogokat is érint. A jogalanyoknak nem kötelességük eligazodni ebben a jogi dzsungelben. Azt is láthatjuk, hogy a jog alkalmazói szívesen elszabotálják a jogosítványokat, a lakosság többsége pedig indokolatlannak tartja ezeket. Az RMDSZ – a vitathatatlan vívmányok melletti – mulasztása, hogy a jogokat zárt ajtók mögött, politikai alkuk eredményeképpen érte el.
Senki sem érezte át a jog hétköznapi emberek szintjén történő alkalmazását – fogalmazott Salat Levente.
Toró Tibor, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója szerint fontos különbséget tenni a városok és a magyar lakta kisebb települések, falvak kapacitása között. A magyar döntéshozóknak jó odafigyelniük, hogy legalább azokon a településeken érvényesüljön a jog, ahol magyar polgármesterek, alpolgármesterek vannak. A típusnyomtatványok biztosítására megyei szintű segítséget lehetne biztosítani. Szankcionálni kellene azokat az önkormányzatokat, ahol nem a törvény által biztosított formában járnak el.
Ehhez a problémakörhöz tartoznak az egészségügyben biztosított nyelvhasználati jogok is. Horváth István kifejtette: két törvényszabályozás is van erre vonatkozóan. Az orvosi kamara lázongani kezdett ezek bevezetésekor, mert úgy értelmezték, hogy az orvosoknak kellene megtanulniuk a páciens nyelvén, holott a magyar nyelvű tájékoztatás biztosítása a menedzsment dolga lenne.
Vizi Balázs (MTA TK Kisebbségkutató Intézet, Budapest) azzal kapcsolatosan, hogy az általános retorika szerint Romániában példás módon megoldották a kisebbségi anyanyelvhasználat kérdését, nemzetközi összefüggéseket is érintve kifejtette: tíz év alatt nem sok előrelépés történt, ennek ellenére megállapítható, a jogszabályok által biztosított jogosítványok jó színvonalt képviselnek.
Három színtér létezik, ami európai szinten szóba kerül, amikor valamilyen jog érvényesítéséről szó van:
Az első az a politikai szint, ahol ezt hatalmi kérdésként kezelik: ez a politikai háttéralkuk, egymással konfrontálódó nemzetképek terepe.
A második a jogszabályok szintje, ahol a jogszabályalkotásnak van egy belső dinamikája. Itt a legfontosabb kérdés, hogy van-e valamilyen ellenőrző vagy szankcionáló rendszer, illetve van-e olyan státusza a kisebbségi nyelvnek, amelyet az alkotmány vagy a törvények garantálnak. Ez Romániában nincs tisztázva.
A harmadik a társadalmi elfogadottság szintje, ahol nagyon sok probléma van: a jogismeret hiánya, a jogbiztonságba vetett bizalom hiánya, a nyelvek presztízse, a pénzkérdés.
Vizi Balázs szerint vegyes lakosságú területeken a kétnyelvűség támogatása, akár a közalkalmazottak nyelvtanfolyamokon való részvétele ösztönző hatású lenne. Nemzetközi összefüggésben elmondta: bár Dél-Tirol példáját gyakran pozitív értelemben említik, de ott is (ugyanakkor Belgiumban is) hasonló gondok merülnek fel a kisebbségi nyelvhasználat terén, mint Romániában. Egyetlen különbség talán csak a pénz kérdése.
Horváth István a nyelvi státus kérdését érintve kifejtette: Romániában a magyar nyelvnek nincs jogi státusa, csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által beszélt nyelvnek. A törvényi szövegezés mindig ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy egyéni jog. Az egész romániai törvénykezésben csak két normatív jog van, mely nevesíti a magyar közösséget: az egyik a nyelvi charta elfogadásához, a másik pedig a magyar nyelv napjának nemrég elfogadott megünnepléséhez kötődik.
Az egyik következő cél lehetne az anyanyelvhasználat megerősítésére a magyar nyelvi statútum kidolgozása, akár helyi szinteken is – javasolta Horváth István.
Hogyan lehet továbblépni és tartalommal tölteni fel a jelenlegi szabályozást? Vagy teljesen át kellene szabni azt? – tette fel a kérdést Papp-Zakor András.
Salat Levente szerint a romániai politikai mező igen komoly átalakulások idejét éli, a fő magyar politikai erő partner nélkül maradt. Ennek ellenére úgy látja, hogy van esély arra, hogy a kisebbségi törvény napirendre kerüljön. A fő problémát abban látja, hogy az RMDSZ érdekei ütköznek azzal, hogy ebben a kérdésben előrelépés történjen. Köztudottan van egy törvénytervezet, mely 2005 óta ott van a parlamentben, és amelynek fontos eleme a kulturális autonómia, amiről az érdekképviselet nem mond le.
Ez egy olyan csapdahelyzet, melyben ha volna is nyitottság a román fél részéről arra, hogy a kisebbségi törvény kérdését elővegyék, az RMDSZ nem engedheti meg magának, hogy lemondjon a kulturális autonómiáról. A BBTE professzora a továbblépés lehetőségét abban látja, hogy a Horváth István által is hangsúlyozott egyéni jogok helyett területhez köthető jogokként értelmezné a román törvénykezés az anyanyelvhasználati jogot.
Toró Tibor a nyelvi és etnikai kérdések – a nyelvi statútum és a kulturális autonómia – szétválasztása kapcsán elmondta: nagyon sokan intézményi szinten is keverik a két különböző jogot. Hozzátette: a hivatalos nyelvvé válás az autonómia szintjén van, az a román többség nélkül nem kivitelezhető. A jelenlegi szabályozás tartalommal való feltöltését illetően viszont külpolitikai szinten, a Romániáról szóló országjelentésekre támaszkodva lehetne eredményt elérni.
A továbbiakban a százalékarányos küszöb és az arányosság kérdésének problematikáját járták körül a beszélgetés résztvevői. Romániában körülbelül 120 olyan közigazgatási egység létezik, ahol 20 százalék fölött van a magyarság aránya. Ez számban kifejezve 60-70 ezer embert jelent. Ehhez képest vannak olyan nagyvárosok, ahol a magyarok több ezres nagyságrendben vannak jelen, de mivel nem érik el a százalékarányos küszöböt (ami egyébként külföldön általában 8 százalékot, Kárpátalján 10 százalékot jelent), nem gyakorolhatják nyelvi jogaikat. Ez ellentmondásos helyzeteket eredményez. Egy másik fontos probléma, a köztisztviselők számarányos leképeződése a közigazgatási egységekben. Számos esetben fordult elő, hogy egy állást a magyar nyelv ismeretének feltételéhez kötött egy-egy önkormányzat, ami miatt több kereset indult a diszkriminációellenes tanácsnál.
A kerekasztal-beszélgetés egyik következtetéseként Salat Levente kifejtette: bár nagyon látványos eredményekre nem lehet számítani a kisebbségi anyanyelvhasználatot illetően, de pesszimizmusra sincs ok, hiszen az adott lehetőségek jó kihasználása, a kérdés mikromenedzsmentje nagyon sok mozgásteret biztosít. Ehhez az kell, hogy ne általános politikai eszméket hajszoljunk, amiket majd kampány idején felhasználhatunk, hanem vizsgáljuk meg a jog alkalmazásának lehetőségeit.
Vizi Balázs a következtetések sorában elmondta: az anyanyelvhasználati kérdés folyamatos dinamikus mozgásban van. Állandó nyíltabb, erősebb vagy gyengébb küzdelem van a felek között. Nem valószínű, hogy itt a többség és a kisebbség között egy ideális konszenzus alakítható ki.
Jó tehát, ha hozzászokunk.
Papp-Zakor András egy dalszöveget parafrazálva zárta a beszélgetést: a helyzet jó, de nem reménytelen...
Mészáros Tímea
foter.ro/cikk

Anyanyelvhasználat a közigazgatásban
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) Nemzetpolitikai kerek-asztal című, új rendezvénysorozatának első beszélgetésére került sor pénteken, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. A rendezvényen öt partnerintézmény – két egyetem és három kisebbségi ügyekkel foglalkozó kutatóközpont – által javasolt előadó a közigazgatásban történő anyanyelvhasználat témáját járta körül.
Székely István, a KAT elnöke a kerekasztal célkitűzései kapcsán kiemelte: "a rendezvény célja a nemzeti létünk szempontjából releváns kérdések körüljárása tudományos megközelítést alkalmazó előadók bevonásával. Meggyőződésünk, hogy az egyes szakpolitikai kérdések megfogalmazásában, a megoldások keresésében szakemberek bevonása, az állításukra való odafigyelés elengedhetetlen. A beszélgetés kép- és hanganyagát rögzítettük, amelynek utólagos hasznosítását tervezzük".
A beszélgetés bevezetésében Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója hangsúlyozta: "a romániai jogrend szerint a kisebbségvédelmi törvények egyéni jogokat biztosítanak, így különböző erősségű és koherenciájú jogszabá-lyok születtek az anyanyelvhasználat különböző színterein. A fenntarthatóság jegyében fontos lenne folyamatossá tenni az anyanyelvhasználat alkalmazásának monitorizálását, és a tényleges anyanyelvhasználatra ösztönözni a lakosságot".
Toró Tibor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója hangsúlyozta: "a jogérvényesítésben különbséget kell tenni a városok és a magyarlakta kisebb települések, falvak kapacitása között. A típusnyomtatványok biztosítására megyei szintű segítséget lehetne biztosítani".
Vizi Balázs, az MTA TK Kisebbségkutató Intézet kutatója rámutatott: "három színtér létezik a jogérvényesítések esetében: politikai szint, a jogszabályok szintje és a társadalmi elfogadottság szintje. Az anyanyelvhasználat társadalmi megítélésének jobbításával kiemelten kellene foglalkozni."
Ferencz Viktória, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa elmondta: "több kutatásunk is azt bizonyítja, hogy a kisebbségben élők körében alacsony az anyanyelven történő ügyintézés igénye, ami a jogaik nem megfelelő ismeretéből adódik. Ezen folyamatosan javítani kell".
Salat Levente, a Babes–Bolyai Tudományegyetem oktatója kiemelte: "több száz olyan norma van, amely kisebbségi, ezen belül nyelvi jogokhoz kapcsolódik, ezek között a jogalanyoknak nehéz eligazodni. A következőkben jobban át kell gondolni a jog hétköznapi emberek szintjén történő alkalmazását".
A KAT Nemzetpolitikai kerekasztal-sorozatának következő beszélgetésére november második felében kerül sor.
Népújság (Marosvásárhely)

kisebbsegkutato.tk.mta.hu/adatbazis/a-kisebbsegkutato-intezet-kiadvanyai
Már elektronikusan is elérhetőek az MTA TK Kisebbségkutató Intézet kiadványai a Digitális Olvasószobán keresztül - Az MTA TK Kisebbségkutató Intézet korábban indult kezdeményezésének részeként újabb gyűjtemény vált elérhetővé a Digitális Olvasószobában. Ezúttal az 1998 óta megjelent intézeti kiadványaink váltak elektronikusan is elérhetővé, olvasható és letölthetővé - Intézeti kiadványok (http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/)

Szacsvay Akadémia évadzáró ülése
A RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozatának idei évadzáró előadását tartják meg november 19-én, ma 18 órától a nagyváradi Ady Endre Líceum dísztermében. A Kárpát-medence népei című történelmi modul idei utolsó értekezését Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője tartja meg Többség és kisebbség a 21. század elején címmel.
Az évadzáró előadás végén a szervezők kiosztják a rendszeres részvevőknek járó, Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész által ellenjegyzett okleveleket is. Ugyanakkor ismertetik a Szacsvay Akadémia jövő évi történelmi sorozatának témáját és programját.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kolozsvári kerekasztal a szórványról: a magyar oktatásból való kikerülés gyors asszimilációhoz vezet
Szórványhelyzetben a magyar oktatási rendszerből való kikerülés gyakran gyors asszimilációhoz vezet, így az anyanyelvű iskola versenyképessége az identitásmegőrzés kulcsa – állapították meg a meghívott szakértők pénteken azon kolozsvári a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által létrehozott Kulturális Autonómia Tanács (KAT) szervezett.
A rendezvényről beszámoló Maszol.ro kolozsvári portál szerint a KAT által kezdeményezett nemzetpolitikai kerekasztal pénteki, első rendezvényén három kisebbségkutató intézet és egy egyetem képviselői összegezték az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai szórványoktatás tapasztalatait. Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa rámutatott, hogy az erdélyi szórványoktatás problémája a szűkösség: az osztályok összevonása, a szakok kínálatának szűkössége, így a választási lehetőségek hiánya tereli a magyar oktatási rendszeren kívüli pályára a diákokat. Megjegyezte: gyakran előfordul az iskoláit nem magyarul végző fiatalok esetében, hogy “sikeres emberről beszélhetünk, de nem a magyar közösségben maradóról”. Ferenc Viktória, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa rávilágított, Kárpátalján számos ukrán gyerek is tanul magyarul, hiszen a nyelvtudás haszonnal járhat. Ha az anyanyelvű oktatásban versenyképes akar lenni egy iskola, akkor extra kínálatot, jobb oktatást kell kínálnia – tette hozzá. Az iskola közösségteremtő szerepéről szólva megállapította: egy szórványoktatónak kulturális menedzsernek is kell lennie.
Morvai Tünde, a budapesti MTA TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa beszámolt róla: Szlovákiában gyakran azért íratják a magyar szülők többségi iskolába a gyerekeiket, mert meglátásuk szerint jobb a szlovák nyelvű oktatás. Terepmunkák során azt tapasztalta, hogy magyar nyelvű óvoda nincs, csak magyar csoportok Szlovákiában, így előfordult, hogy a szórványtelepülésről óvodába kerülő hároméves kisfiú megkérdezte az apukájától: miért beszél vele angolul a (szlovák) óvónő?
Magyari Tivadar, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, az RMDSZ oktatáspolitikai ügyvezető alelnöke úgy vélte: a szórványban élő fiataloknál valójában kiegészíti egymást a többségi társadalomba történő integráció és az identitásmegőrzése. Elmondta, a szórványoktatást ott lehet leghamarabb segíteni, ahol a legkevesebb elemet kell megmozdítani: például a pedagógusképzés javításával.
erdon.ro

Állampolgárságot igényelt a külhoni fiatalok fele
A megkérdezett külhoni fiatalok fele igényelt magyar állampolgárságot, és a fiatalok 90 százaléka szerint a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik. Egyebek között ez derült ki abból a reprezentatív felmérésből, amelyet csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet 2700 fiatal megkérdezésével készült kutatása szerint Szlovákiában csak elvétve találtak kettős állampolgárságot, míg Kárpátalján 68, Vajdaságban 82, Erdélyben 56 százalékos volt az arány – ismertette Papp Z. Attila, az intézet igazgatója. A magyar állampolgárság igénylése mögött elsősorban érzelmi, nemzeti szempontok domináltak, illetve a legfiatalabbaknál a magyarországi és más külföldi utazással, tanulással összefüggő motivációk is megjelentek. Akik nem igényeltek, jelentős hányadban azt mondták: magyar állampolgárság nélkül is magyarnak vallják magukat.
A fiatalok 90 százaléka mondta, hogy a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik, de közel kétharmaduk azt is vallotta, hogy a többségi nemzetnek is a részei. A megkérdezettek közel 70 százaléka nevezte a régiót vagy országot szülőföldjének és hazájának, ahol él, ugyanakkor mintegy 13 százalék a jelenlegi, illetve történelmi Magyarországot tekinti hazájának.
A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást, de az otthonukat elhagyni szándékozók közül elsősorban a kárpátaljai magyarok képzelik el jövőjüket Magyarországon. A többi régióból a kivándorlást mérlegelők 30-40 százalékban választanák az anyaországot.
A 15-29 éves magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű fiatalok a legnagyobb kihívásnak a munkanélküliséget, a szegénységet, a kilátástalanságot tartják, és a legkevésbé problematikus számukra a hiányzó szórakozási lehetőségek mellett az anyanyelvi továbbtanulás és az államnyelv nem megfelelő ismerete – közölte Papp Z. Attila.
Kitért arra is, hogy összevetve a 2001-es MOZAIK ifjúságszociológiai kutatással azt látható, hogy nőtt – és leginkább a Felvidéken – a felsőfokú végzettségűek aránya. A házasságban élők száma, illetve a gyermekvállalási kedv a 15 évvel ezelőtti adatokhoz képes jelentős csökkenést mutat. A fiatalok mintegy fele volt egyedülálló, közel 15 százalék élt házasságban, amelynek 73 százaléka magyar-magyar házasság. A házasulási kedv Kárpátalján a legnagyobb, itt és Erdélyben volt ugyanakkor a legmagasabb a vegyes házasságok aránya is.
Az is kiderült, hogy egyre nagyobb mértékben számítanak a materiális javak, és a karrierépítés fontossága is nőtt a fiatalok számára. A munkanélküliség közel 14 százalékos a korcsoporton belül.
A vallás az értékskálán viszonylag hátul szerepelt, a legfontosabbnak Kárpátalján tartották, ezt követte Erdély, és Felvidéken, Vajdaságban voltak a legkevésbé vallásosak. A felmérésben arra is rákérdeztek, mennyire érzék boldognak magukat a fiatalok, és a 10-es skálán 8-as átlagot regisztráltak. A négy külhoni régiót – Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját és Vajdaságot – érintő kutatás során ugyanakkor minden vonatkozásban jelentős eltérések mutatkoztak az egyes területek és korcsoportok között – összegzett Papp Z. Attila.
MTI

Erdély.ma, 2016. január 28.
Ellenőrzés alatt marad Románia és Bulgária
Romániát hozta ki jobban teljesítőnek az Európai Bizottság éves jelentése a bolgár és a román igazságügyi rendszer működéséről. Az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus (CVM) keretében készült értékelés mindként ország esetében gondnak érzi, hogy még ha a kormány reformálna is, a parlament sokszor akadályokat támaszt.
A szerdán Brüsszelben bemutatott újabb CVM volt az első teljes egészében a Juncker-bizottság által készített jelentés a két országról, (a tavaly januárban közzétett anyag nagy része még a Barroso-bizottság gyűjtésén alapult).
Miként tavaly, úgy az idei CVM is Romániában állapít meg nagyobb haladást, de igazából mindkét ország tekintetében megemlítik, hogy számos „kihívást" – különösen a korrupció elleni harc esetében – hasonló formában az előző évek jelentései is kiemeltek, ám előtérbe állításuk változatlanul szükséges maradt, tehát nem is történt elegendő változás.
Egyébként szintén a tavalyi mintát erősíti, hogy továbbra sincs szó a CVM-ek megszüntetéséről. Bizottsági illetékesekkel folytatott háttérbeszélgetésekből az derült ki, hogy „mintegy egy éven belül" újabb jelentés elkészítésére lehet számítani. Miként egyikük – név nélkül – fogalmazott: „amikor elkezdtük ezeket csinálni, magunk sem gondoltuk, hogy ennyire bonyolult, összetett terület ez, aminek szinte lehetetlen a végére jutni".
A mostani jelentések mindenesetre mindkét ország esetében külön kihangsúlyozzák, hogy a CVM láthatóan „hasznos támogatást" jelent az adott országokban folyó igazságügyi reformok végig vitele számára. Az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmust emlékezetes módon a 2007-es bolgár és román taggá váláskor hozták létre, miután bizottsági és tagállami vélemények szerint Bulgária és Románia igazságügyi rendszere, ha formálisan meg is felelt a taggá válás feltételeinek, de tényleges működésében még további jelentős reformokra szorult. A CVM elvben ezt kívánja ösztönözni azzal, hogy a tervek szerint mindaddig fennmarad, amíg brüsszeli megítélés szerint az érintettek e reformoknak a végére nem járnak.
A román CVM-jelentés már tavaly is pozitívba hajlott, ez azonban idén még erőteljesebbé vált. A feltárt ügyek száma, súlyossága, az esetenként magas politikai szintet sem kímélő eljárások és vádemelések sora – aminek egy korábbi miniszterelnök is célpontjává válhatott – mind pozitív visszhangra lelt az idei jelentésben.
„A fennálló trend arra utal, hogy Románia határozottan halad a CVM-célok fenntartható teljesítése felé" – állapította meg ennek kapcsán a bizottsági anyag, aminek bemutatásakor Frans Timmermans bizottsági alelnök azzal méltatta a román eredményeket, hogy azok úgymond „professzionalizmust és elkötelezettséget mutatnak". Timmermans külön is kiemelte a korrupció elleni utcai demonstrációkat, mint amelyek szavai szerint kifejeznek egy tömegigényt a korrupció elleni harc, és az igazságszolgáltatás függetlenségének megőrzése iránt.
A jelentés ugyanakkor további lépéseket és elkötelezettséget szorgalmaz az idei évre, és különösen megrovóan szól a román parlament egynémely döntéséről, amelyben a román honatyák akadályokat gördítettek a büntető törvénykönyv reformjának útjába, valamint nem ritkán koalíciókba tömörülnek, hogy korrupciógyanúba keveredett képviselőtársaikat megvédjék a mentelmi jog felfüggesztésétől.
A bolgár jelentés tavaly is alapvetően kritikus volt, ezt azonban – némi kiváró megértéssel – akkor a bulgáriai „politikai bizonytalansággal" is magyarázták, megemlítve, hogy a Bizottság által vizsgált időszakban az országban három különböző kormány váltotta egymást, és egy ideig a parlamenti munka is lebénult.
Az azóta eltelt évről szóló értékelés azonban nem igazán tudott pozitívabbá válni. Miként korábban, most is az igazságszolgáltatás átfogóbb reformját szorgalmazzák, sürgetik az új korrupció-ellenes törvény kidolgozását és elfogadását, beleértve egy, ennek végrehajtását szavatoló független magas szintű egyesített hatóság megteremtését is.
Ez utóbbi elképzelés egyébként megjelent a kormány tavaly beterjesztett alkotmánymódosítási javaslatában is, azonban a bolgár parlament – több más, korrupció elleni harcot erősítő lehetséges intézkedéssel együtt – kigyomlálta a szövegből. „Bár a kormány már kifejezte azon szándékát, hogy újabb javaslattal áll majd elő, azonban a parlamenti döntés világosan jelezte, hogy hiányzik a politikai konszenzus a reformtörekvések végig vitelére" – állapítja meg ennek kapcsán most a bizottsági
értékelés. Cserébe Brüsszelben elismerően szóltak, és bíztató jelként értékelték, hogy tavaly decemberben Bojko Boriszov bolgár miniszterelnök technikai-szakmai támogatást kért a Bizottságtól a megcélzott igazságügyi reformokhoz. „A Bizottság üdvözli" a bolgár igényt – jegyezte meg ennek kacsán sajtóértekezletén Timmermans, aki szerint a brüsszeli testület már tett is lépéseket annak érdekében, hogy a szükséges támogató kapacitást megteremtsék.
mediatica.ro / bruxinfo.hu. Erdély.ma

Kedvező a magyar állampolgárság megítélése a külhoni fiatalok körében
A megkérdezett külhoni fiatalok fele igényelt magyar állampolgárságot, és a fiatalok 90 százaléka szerint a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik. Egyebek között ez derült ki abból a reprezentatív felmérésből, amelyet csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet 2700 fiatal megkérdezésével készült kutatása szerint a fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást, de az otthonukat elhagyni szándékozók közül elsősorban a kárpátaljai magyarok képzelik el jövőjüket Magyarországon – ismertette Papp Z. Attila, az intézet igazgatója.
A 15-29 éves magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű fiatalok a legnagyobb kihívásnak a munkanélküliséget, a szegénységet, a kilátástalanságot tartják, és a legkevésbé problematikus számukra a hiányzó szórakozási lehetőségek mellett az anyanyelvi továbbtanulás és az államnyelv nem megfelelő ismerete – közölte a kutató. (MTI) pannonrtv.com

Felmérés: kivándorolna a külhoni magyar fiatalok fele
MTI - A megkérdezett külhoni fiatalok fele igényelt magyar állampolgárságot, és a fiatalok 90 százaléka szerint a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik. Egyebek között ez derült ki abból a reprezentatív felmérésből, amelyet csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet 2700 fiatal megkérdezésével készült kutatása szerint Szlovákiában csak elvétve találtak kettős állampolgárságot, míg Kárpátalján 68, Vajdaságban 82, Erdélyben 56 százalékos volt az arány – ismertette Papp Z. Attila, az intézet igazgatója.
A magyar állampolgárság igénylése mögött elsősorban érzelmi, nemzeti szempontok domináltak, illetve a legfiatalabbaknál a magyarországi és más külföldi utazással, tanulással összefüggő motivációk is megjelentek. Akik nem igényeltek, jelentős hányadban azt mondták: magyar állampolgárság nélkül is magyarnak vallják magukat.
A fiatalok 90 százaléka mondta, hogy a kisebbségi magyarok a magyar nemzet részét képezik, de közel kétharmaduk azt is vallotta, hogy a többségi nemzetnek is a részei. A megkérdezettek közel 70 százaléka nevezte a régiót vagy országot szülőföldjének és hazájának, ahol él, ugyanakkor mintegy 13 százalék a jelenlegi, illetve történelmi Magyarországot tekinti hazájának.
A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást, de az otthonukat elhagyni szándékozók közül elsősorban a kárpátaljai magyarok képzelik el jövőjüket Magyarországon. A többi régióból a kivándorlást mérlegelők 30-40 százalékban választanák az anyaországot.
A 15–29 éves magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű fiatalok a legnagyobb kihívásnak a munkanélküliséget, a szegénységet, a kilátástalanságot tartják, és a legkevésbé problematikus számukra a hiányzó szórakozási lehetőségek mellett az anyanyelvi továbbtanulás és az államnyelv nem megfelelő ismerete – közölte Papp Z. Attila.
Kitért arra is, hogy összevetve a 2001-es MOZAIK ifjúságszociológiai kutatással azt látható, hogy nőtt – és leginkább a Felvidéken – a felsőfokú végzettségűek aránya. A házasságban élők száma, illetve a gyermekvállalási kedv a 15 évvel ezelőtti adatokhoz képes jelentős csökkenést mutat. A fiatalok mintegy fele volt egyedülálló, közel 15 százalék élt házasságban, amelynek 73 százaléka magyar-magyar házasság. A házasulási kedv Kárpátalján a legnagyobb, itt és Erdélyben volt ugyanakkor a legmagasabb a vegyes házasságok aránya is.
Az is kiderült, hogy egyre nagyobb mértékben számítanak a materiális javak, és a karrierépítés fontossága is nőtt a fiatalok számára. A munkanélküliség közel 14 százalékos a korcsoporton belül. A vallás az értékskálán viszonylag hátul szerepelt, a legfontosabbnak Kárpátalján tartották, ezt követte Erdély, és Felvidéken, Vajdaságban voltak a legkevésbé vallásosak. A felmérésben arra is rákérdeztek, mennyire érzék boldognak magukat a fiatalok, és a 10-es skálán 8-as átlagot regisztráltak.
A négy külhoni régiót – Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját és Vajdaságot – érintő kutatás során ugyanakkor minden vonatkozásban jelentős eltérések mutatkoztak az egyes területek és korcsoportok között – összegzett Papp Z. Attila. Krónika (Kolozsvár)

Miért kell kozmetikázni a valóságot?
Csak a legutóbbi két esetre térünk ki: egy felmérés eredményét interpretálták „félre”, illetve vágyálmaikat konvertálták át kész tényekké.
Az MTA Kisebbségkutató Intézete által készült egy felmérés a külhoni fiatalok körében, ami sok mindent vizsgált, de hogy mit és miként, arról egymásnak ellenmondó tudósítások láttak napvilágot. Elsőre a Magyar Távirati Iroda adott hírt január 28-án délelőtt az „Ifjúságkutatás: kedvező a magyar állampolgárság megítélése a külhoni fiatalok körében” című közleményében a felmérésről, amelyet „csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten”. A tudósítás röviden szemelget az elhangzottakból – köztudott, hogy az MTI egy ideje nagyvonalúan bánik a részletekkel –, de egyértelművé teszi: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.”  
Ennek ellentmondó interpretációk láttak ezt követően napvilágot a kutatás egyes részleteiről, odáig menően, hogy egyes sajtóorgánumok homlokegyenest mást sugalltak, mint ami a kutatók által nyilvánosságra hozott adatokban szerepelt. A fentebb említett következtetéshez mellékelt grafikonban egyértelműen kiolvasható, hogy a „Gondoltál-e már arra, hogy végleg kitelepedj külföldre?” kérdésre a megkérdezett határon túli magyar fiatalok 54,7 százaléka – tehát több mint fele – igennel kezdődő mondattal válaszolt! Ehhez képest teljesen érthetetlen a 24.hu hírportál „Pénztelenség aggasztja a határon túli fiatalokat, de nem akarnak elvándorolni” című tudósításának állítása, amit sajnos az Itthon.ma is óvatlanul átvett. Ezt címbeli állítást a szövegben ezzel a csúsztatással tetézte a budapesti balliberális hírportál: „A mostoha körülmények ellenére csak a határon túli fiatalok 10 százalékát foglalkoztatja aktívan a kivándorlás, negyven százalékuknál pedig ez fel sem merül.” A grafikont, ami ezt az állítást egyértelműen cáfolja, nem tették közzé.
Megtette viszont a Hvg.hu című, szintén balliberális portál: hvg.hu/itthon/20160128_hataron_tuli_fiatalok_kutatas. A globalistán malíciózus, ironikus címmel közölt összefoglaló („Táncház helyett Facebook és chat a külhoni magyar fiatalok kedvence”) szintén manipulál, annak ellenére, hogy a „negyven százalék nem vándorolna ki” megállapítás mellett ott van a grafikon, amin egyértelműen látszik: az ifjak 55 százaléka hagyná el szülőföldjét, bár még csak tíz százalékuknak van folyamatban a kitelepedése. A többiek még csak terveznek, de a szándék egyértelmű: a többség nem Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján képzeli el a jövőjét.
Ezt még a Maszol.ro, az RMDSZ szócsöve is kénytelen beismerni: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.” Igaz, az ezt igazoló grafikont már nem közli (a többit igen), s e mondat is jól el van dugva az egyéb jelenségeket taglalók közé. Annál meredekebb hazugságra ragadtatja magát a szintén RMDSZ-közlönynek számító Reggeli Újság, amely pénteki számában egyenesen kijelenti: „A fiatalok nagy többsége nem akar kivándorolni”. A hurrázó cím alatt pedig ott van az ábra, amin egyértelműen kivehető: a kitelepedési szándékot firtató kérdésre a megkérdezettek összesen 55 percentje ikszelte be az igennel kezdődő három válaszlehetőséget. Azaz az abszolút többség.
Ez a Nagyváradon megjelenő lap követte el azt a bornírtságot is, hogy még a saját forrását is meghazudtolta. A Hgv.hu-ban megjelent értelmezésre hivatkozva azt írta, hogy a határon túli magyar fiatalok baloldalinak mondta magát, holott a tekintélyesnek mondott budapesti orgánum kénytelen volt – bár sajnálkozva – „beismerni”: a kisebbségi magyar fiatalok többsége „még mindig” jobboldalinak vallja magát. Az más kérdés, hogy a magyarországi média eleve manipulálni kezdett, amikor nem hitt a saját szemének a felmérés eredményei láttán: több orgánum is azt próbálta sugallni elsőre, hogy a balliberális eszmék népszerűbbek a határon túli magyarok körében, mint Magyarországon. Ezért voltak kénytelenek – vélhetően a kutatók figyelmeztetésére – korrigálni, erre utal a Hvg.hu félszeg beismerése is: „A cikk korábbi változatának címe és következtetése a külhoni fiatalok politikai önbesorolásáról félreértésen alapult, és alapvetően mondott ellent a kutatás eredményeinek, amiért elnézést kérünk.” Úgy látszik, ez a korrekció már nem jutott el az RMDSZ-sajtó egy részéhez...
A Maszol.ro kénytelen volt megírni – bár erre az aspektusra még az MTI is „elfelejtett” kitérni –, hogy: „Politikai nézetekben jobbra lejt a pálya.” Mi több, a 24.hu „óvatlanul” még azt is elkottyantotta, hogy a politikai palettán a határon túli magyar fiataloknak alig 19 százaléka „húz balra”…
Nem ehhez a témához kapcsolódik, de igen beszédes a legfrissebb huncutság. A Hit Gyülekezete Hetek című sajtóorgánumában jelent meg a Magyar ATV nevű balliberális tévécsatorna és hírportál által népszerűsített „Lázár miatt térne haza Szász Jenő?” című írás, amelynek már a kezdő mondata is merő inszinuáció: „A Lázár János által bejelentett bürokráciacsökkentő intézkedések nyomán megszűnhet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet is, de azt még nem tudni, hogy hazaküldik-e Szász Jenőt Székelyudvarhelyre vagy sem.” 
Az épületes „elemzés” szerzője sorozatos spekulációkat süt el az erdélyi politikai helyzettel kapcsolatosan, ám hogy tájékozatlanságát leplezze, megszólaltat egy „erdélyi politológust” is. Mégpedig Kolumbán Gábort, aki egy udvarhelyszéki falucskában gazdálkodik, illetve öko- és agrárkutatással foglalkozik, s akiről a Főtér.ro nemrég azt írta: 2000-ben hagyta ott a politikát, és kezdett teljesen mással foglalkozni, mérnök-fizikusból közgazdász, politikusból civilszervezet-vezető, Hargita megyei tanácselnökből bivalytenyésztő és egyetemi oktató lett. Ha hinni lehet a Heteknek, akkor Kolumbán azt mondta: a Fidesz az RMDSZ-t tekinti a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek, aminek a miniszterelnök többször is hangot adott az elmúlt időszakban, valamint hogy Orbán Viktor és Tőkés László kapcsolata fagyossá vált az elmúlt időszakban. E két állításból egyik sem igaz: Orbán sosem mondta azt, hogy csak az RMDSZ-t tekinti „a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek” – nincs is dokumentálható nyoma ennek –, illetve az is csak az RMDSZ-esek és magyarországi balliberális szövetségeseik vágyálma, hogy Orbán Viktor és Tőkés László két és fél évtizedes szövetségesi kapcsolata megromlott volna.
Visszatérve a határon túli magyar fiatalok elvándorlási hajlamára: amennyiben a többségük el akarja hagyni a szülőföldjét, ez egyértelmű üzenet a jelenre és a jövőre nézve. Azt jelenti, hogy sem a budapesti nemzetpolitika irányítói, sem pedig a kisebbségben élő magyarok politikai képviselői nem állnak a helyzet magaslatán, nem végzik megfelelően azt, amit vállaltak és amire felhatalmazást kaptak.
R. B. M. itthon.ma//karpatmedence

A 23 millió román után a háromgyerekes székelyektől is féltik Magyarországot?
Egyesek szerint a háromgyerekes határon túliak fogják ellepni a magyar ugart az Orbán-kormány politikájának következtében.
A magyar sajtó egy része újra megkongatta a vészharangot: "a magyar otthonteremtési kedvezmény kivándorlást idézhet elő Erdélyben". Azt már csak apró betűsen teszik hozzá, hogy nem fog tömegeket elmozdítani és a kettős állampolgársághoz fűződő viszony sem fog radikálisan megváltozni.  “Az erdélyi magyarság megkapta kábító csokját” – írta meg két hete a Népszabadság, és vizionálta az erdélyi magyarság nemzethalálát a magyar kormány családi otthonteremtési kedvezménye következtében. Habár a cikk végkövetkeztetése az volt, hogy tömeges elvándorlást nem fog előidézni a magyar kormány nagycsaládosoknak szóló kedvezménye, mégis mintha azt akarná sugallni, hogy a magyarországi szociálpolitikai intézkedés újabb kivándorlási hullámot fog előidézni Erdélyben. 
A cikk azután jelent meg, hogy Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője „Mibe fog ez nekünk, erdélyi magyaroknak kerülni?” kérdéssel posztolt egy, a tízmillió forintos vissza nem térítendő támogatásról szóló írást. A nol.hu megkérdezésére Horváth elmondta ugyan, hogy nem valószínű, hogy tömeges elvándorlást fog előidézni az intézkedés, a cikk trendfordulókról, kivándorlási kedv megnövekedéséről, lehetséges Magyarországra való telepedésről beszélt.  Még Magyarországon is nehéz lesz felbecsülni a program hatását
A legtöbb szakember úgy véli, hogy a csok hatását még Magyarországon is nehéz lesz felbecsülni, nemhogy a határon túl. Amióta a magyar kormány bejelentette a programot, sokféle feltételezés és találgatás jelent meg a témával kapcsolatban. Az már biztos, hogy a csok megjelenése óta akár ötödével is megdrágulhattak az új lakások, a használt lakásokért is egyre nagyobb összegeket mernek elkérni, és a telkek is egyre keresettebbek Magyarországon. Sőt, az index.hu keddi cikkében már arról is beszámolt, hogy egyes ingatlanoknál mostanában több árat is meghirdettek, hiszen volt rendes és egy külön ár azoknak, akik a családi otthonteremtési kedvezménnyel szerették volna megvásárolni a lakást. A magyarországi gazdasági híreket szinte csak a csok uralja, viszont csak lassan áll össze a kép, hogy ki, hol, mennyiért tud majd házat, lakást venni. Mivel még a magyarországiak esetében sem teljesen világosak az otthonteremtési program hatásai, a környező országok magyarsága, ezen belül is az erdélyi magyarok szempontjából a nol.hu cikke inkább volt riogatás, mint valós előrejelzés. 
Attól, mert valakinek van magyarországi lakcímkártyája, még nem biztos, hogy ki is költözött
A KSH Népességtudományi Kutatóintézet által kiadott 2015-ös Demográfiai portré szerint 2011-től újból megnövekedett a négy szomszédos országból érkezettek száma. A kiadvány szerint elképzelhető, hogy sok esetben a magyar állampolgárság megszerzése vezetett a magyarországi bejelentett lakóhely létesítésére irányuló döntéshez. Azt már lábjegyzetben írják le, hogy arról, hogy a külföldön született, magyar állampolgárságot szerző, majd Magyarországon lakcímet létesítő személyek valóban letelepednek-e az országban, nincsenek adataik. 
A könnyített honosítás bevezetése után 740 ezren tették le az állampolgársági esküt, a kérelmek 97 százaléka a Kárpát-medencéből érkezett. A 740 ezer közül 80 ezren vannak azok, akiknek van Magyarországon bejelentett lakcíme is, viszont 50 ezren már eleve Magyarországon éltek. Attól, hogy valaki rendelkezik magyarországi lakcímkártyával, még nem biztos, hogy le is telepedett az országban.  Az ugyan mindenképpen beszédes, hogy 2011-ben 3061, 2012-ben 9168, 2013-ban 8364, míg 2014-ben 17221 külföldön született bevándorolt magyar állampolgárt regisztráltak a hivatalok, viszont ebbe beleszámítanak a külföldre vándorolt magyarországiak gyerekei is, nem mindenki határon túli tehát. 
A cikk ugyanakkor kitér arra is, hogy az erdélyi fiatalok körében magas a kivándorlási hajlandóság és megnőtt a gyerekvállalási kedv is, így a fiatalok elgondolkodnak azon, hogy áttelepedjenek Magyarországra, ahol igényelhetik a 20 millió forintos támogatást. 
Ezzel szemben a hétvégén bemutatott ifjúságszociológiai kutatás eredményei több ponton is árnyalják a Népszabadságban megjelent állításokat. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet együttműködésében készült felmérés 2700 (1000 erdélyi, 700 felvidéki, 500 vajdasági, 500 kárpátaljai) határon túli magyar fiatal megkérdezésével készült, és a Kárpát-medencében élő magyar anyanyelvű és/vagy magyar nemzetiségű 15-29 évesekre fókuszált. 
Érzelmi okokból, és nem a magyarországi szociális juttatásokért kell a magyar állampolgárság 
A kutatásból kiderült, hogy a megkérdezettek mintegy fele igényelte már a magyar állampolgárságot, Ukrajnában 68, a Vajdaságban 82, Erdélyben 56 százalék a felmérésben részt vevő fiatalok körében a magyar állampolgársággal rendelkezők aránya. A felmérés szerint a felsőfokú végezettséggel rendelkező városiak nagyobb arányban igényeltek magyar állampolgárságot. 
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a vele járó vélt és valós előnyök azok, amelyek miatt igényli valaki a magyar állampolgárságot. Ez annak is betudható, hogy a magyar igazolványt elsősorban az utazási kedvezményekhez kötötték, így a kettős állampolgárság intézményéhez is elsősorban a "jogosulatlan" előnyökhöz való jutást társították az ellenzők. 
Mindezeknek ellentmond, hogy a most megkérdezett fiatalok körében az igénylés okai között az érzelmi, etnikai tényező került az első helyre. Az eredményből ugyanakkor kitűnik, hogy sem a magyarországi jóléti szolgáltatások, sem a választásokon való részvétel lehetősége nem gyakorolt jelentős vonzerőt az igénylés szempontjából. Nem a magyarországi TAJ-kártya és nem is az erzsébetvárosi tejvásárlási szokások megváltoztatása miatt igényelték a magyar állampolgárságot. 
Az érzelmi szempontok után természetesen megjelentek a pragmatikus indokok is. Legtöbben a külföldi, de nem magyarországi utazások megkönnyítését és a külföldön, de nem Magyarországon való munkavállalást jelölték meg. 
Azok körében, akik nem igényelték a magyar állampolgárságot, szintén az érzelmi szempontok voltak a fontosak. A megkérdezettek úgy gondolták, hogy az állampolgárság nélkül is magyarok. 
Erdélyben kevesebb a családos fiatal 
A kárpát-medencei ifjúság helyzetének felmérését tizenöt év után készítették el újra. A 2001-ben készült MOZAIK ifjúságszociológiai kutatás eredményeihez képest több dolog is változott, az egyik legfontosabb, hogy kevesebb a házasságban élők száma a fiatalok körében. 
A szociodemográfiai adatok szerint a fiatalok mintegy fele egyedülálló. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy mindegyik régióban csökkent a házasságban élők száma. A legnagyobb visszaesés Felvidéken észlelhető, de Erdélyben is jelentős a csökkenés. Amíg 2001-ben 22% élt házasságban, addig mostanra ez az arány 15%-ra esett vissza. 
Szintén csökkent a gyerekkel rendelkező fiatalok száma is. Amíg 2001-ben 15%-nak volt gyereke, addig a mostani felmérés szerint már csak 13% válaszolt igennel. Az összes megkérdezettnek csupán az 1,2 százaléka válaszolta azt, hogy három vagy több gyereke van, így újra felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán mekkora "tömegeket" tud majd “elkábítani a csok”. 
A gyerekvállalási kedv tekintetében valóban megfigyelhető egy növekedés, hiszen egy 2011-es kutatás szerint a három vagy több gyereket akarók aránya 16,5% volt. Az akkori kutatás ugyanakkor azt is kimutatta, hogy míg az országos mintában az egyetemisták között három vagy több gyermeket akarók csupán 7 százalékot tettek ki, addig a magyarok között 21 százalék volt ez az arány. A jelenlegi kutatás már 21 százalékra teszi azoknak a számát, akik három vagy több gyereket szeretnének életük során. 
Viszont megnövekedett a saját lakással rendelkező fiatalok száma is, amíg a 2001-es felmérés szerint 12 százalék volt ez az arány, jelenleg 14 százalékra emelkedett. 
Erdélyben alacsonyabb a migrációs hajlandóság, mint a többi határon túli régióban 
Habár mindenki a megnövekedett kivándorlási hajlandóságról beszélt az elmúlt időszakban, az erdélyi fiatalok esetében a többi régió fiataljaihoz képest alacsonyabb a kivándorlási hajlandóság. Amíg a vajdasági fiatalok 15,7 százaléka, a kárpátaljaiak 11,2, a felvidékieknek pedig a 11,7 százaléka válaszolta azt, hogy külföldre szeretne menni és konkrét elképzelései is vannak ezzel kapcsolatban, addig ez az arány az erdélyiek körében 7,1 százalék. Azoknak az aránya, akik nem tudják, hogy hogyan és hová szeretnének menni, szintén a mi régiónkban a legalacsonyabb, 10,6 százalék. Ha beleszámítjuk azokat is, akik csak néha gondolkodnak az elvándorláson, akkor a fiatalok nagyjából 44 százalékának megfordult a fejében a kivándorlás ötlete, de ez nem jelenti azt, hogy ennyien el is fognak menni az országból. 2001-ben 41 százalék akart külföldön munkát vállalni. 
Horváth: premier a magyarországi intézkedés, de nem fog radikális változást eredményezni 
A témával kapcsolatban természetesen megkérdeztük Horváth Istvánt is, akinek a Facebookon megjelent kérdésfelvetése elindította az "aggódást" a magyarországi és az erdélyi médiában is. Horváth elmondta, hogy nem beszélt tömeges kivándorlásról, és nem bocsátkozott találgatásba a mennyiséget illetően, viszont ez a fajta szociális támogatás, amely kiterjed azokra a határon túli magyarokra is, akik nem laknak életvitelszerűen Magyarországon, bizonyos rétegeket elgondolkodtathat az elmozdulás irányába. 
Horváth úgy látja, hogy azok számára, akik otthonteremtésben gondolkodnak és megvan a kezdeti tőkéjük és a lehetőségük, hogy áthelyezzék a lakhelyüket Magyarországra, a tízmillió forintos kezdőtőke vonzónak bizonyulhat. Ez egy olyan tényező, amely egy racionális családot akár költözésre is késztethet, mivel a romániai otthonteremtési politikáknak nincsen jelentős állami támogatottsága, szemben a magyarországi intézkedéssel. 
Horváth ugyanakkor elmondta, hogy ez egy olyan típusú szociálpolitikai intézkedés, amely premier a határon túli magyarok szempontjából, hiszen eddig - habár megvolt a magyar állampolgárságuk - a szociális ellátásra nem voltak jogosultak, csak hozzájárulásos alapon. Ez a legelső olyan szociálpolitikai intézkedés, amely alanyi jogon megadja a tízmillió forintos támogatást, ha Magyarországra költöznek. Eddig az állampolgársági jogoknak nem volt szociális hozadéka, a mostani, alanyi jogon kijáró szociális komponens viszont sajátos folyamatokat indíthat el. 
Itt arról van szó - fogalmazott Horváth, hogy olyan rétegek mehetnek el, akiknek van elmozdítható tőkéje, tehát olyan középosztálybeli rétegek, akik lehet, hogy hangsúlyosan nem jelennek meg a különböző felmérésekben, de mindenképpen olyan rétegek, akik jelenleg Magyarországon könnyen elhelyezkedhetnek (orvosok, tanárok, informatikusok). 
A kutató ugyanakkor megerősítette, hogy nem tömegekről van szó, és ezek a rétegek eddig is migráltak, így lehetséges, hogy elgondolkodnak ezen az ajánlaton is. 
A szakértő arra a kérdésre, hogy a magyar állampolgársággal rendelkezők eddig sem a magyarországi szociális juttatásokért igényelték azt, és miért pont ez az intézkedés mozdíthatja meg őket, elmondta, hogy ha megnézzük a magyarországi lakásárakat, és nem Budapesten, akkor ez a tízmillió forint jelentős támogatás, amely arra késztetheti az embereket, hogy stratégikusan gondolkodjanak, és esetleg megfontolják, hogy egy magyarországi vidéki kisvárosban vállaljanak munkát, mert így lehetőségük lesz saját lakásban megalapozni a jövőjüket.
Simon Mária Tímea
Előzmény: Népszabadság, 2016. január 13.
Az erdélyi magyarság megkapta kábító csokját. Transindex.ro

Az 1918-as román ígéretek nemzetközi számonkérését kezdeményezték egy kolozsvári fórumon
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Az erdélyi románok 1918-as ígéreteinek a nemzetközi szinten történő számonkérését kezdeményezték egy szerdai kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a magyar nemzetpolitika nemzetközi környezetéről szerveztek Kolozsváron.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Kulturális Autonómia Tanácsa által szervezett nemzetpolitikai kerekasztal-beszélgetésen Fábián Gyula egyetemi docens, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem jogász oktatója vetette fel, hogy a nemzetközi szokásjogban száz év az elévülési idő, és 2018-ig lehet eséllyel számon kérni azokat a kisebbségekre vonatkozó ígéreteket, amelyeket az erdélyi, bánsági és magyarországi románok képviselői a Romániával történő egyesülést kimondó gyulafehérvári nyilatkozatban fogalmaztak meg.
Fábián Gyula elmondta, a nemzetközi jogban a különböző nemzetközi egyezmények mellett az egyoldalú nyilatkozatok is jogforrásnak számítanak. Ezért a romániai magyar kisebbség az elkövetkező két évben még eredményesen hivatkozhat a számára tett ígéretre.
A kisebbségnek azonban nincsen nemzetközi jogalanyisága, ezért nem fordulhat közvetlenül az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez (ENSZ). "Magyarország kezdeményezésére viszont az ENSZ Közgyűlése megkérdezhetné a hágai Nemzetközi Bíróságot, hogy tanácsadóként hogyan vélekedik a gyulafehérvári ígéretekről" - jelentette ki a jogász. Hozzátette, ehhez hasonlóan, az ENSZ Közgyűlése által kérdezték meg a szerbek a Nemzetközi Bíróságtól, hogy jogosnak tartja-e Koszovó kiválását Szerbiából.
Fábián Gyula azt is elmondta: a hágai bíróság véleménynyilvánításának döntő szerepe lehetne, hiszen Románia is fordult már ehhez a fórumhoz, és elfogadta a román-ukrán tengeri határ kérdésében hozott döntést.
Az erdélyi, bánsági és magyarországi románok képviselői 1918 december elsején tartott gyulafehérvári nagygyűlésükön - önrendelkezési jogukra hivatkozva - az általuk lakott területek és a Román Királyság egyesüléséről fogadtak el határozatot. A gyulafehérvári nyilatkozat teljes szabadságot, anyanyelvű közigazgatást és igazságszolgáltatást, valamint arányos képviseletet ígért a Romániához csatlakozó népeknek.
A kerekasztal-beszélgetés többi résztvevője - Horváth István, a romániai Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Magyari Tivadar, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológus oktatója, Kántor Zoltán, a magyarországi Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, valamint Herner-Kovács Eszter, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja Kisebbségkutató Intézetének munkatársa - egyetértettek abban, hogy a jelenlegi nemzetközi környezet nem kedvez a kisebbségi jogérvényesítésnek.
Kántor Zoltán úgy vélte azonban, hogy a katalán és a skót önállósodási törekvések, és a migránsválság is rávilágíthat arra, hogy az identitás kérdései Nyugat-Európában is fontosabbak, mint korábban voltak, és ez segítheti a magyar nemzeti közösségek törekvéseit. MTI

Az erdélyi magyarság problémáival szemben érzéketlen a nemzetközi közösség
A kisebbségi jogérvényesítés nemzetközi lehetőségeiről beszélgettek a Kulturális Autonómia Tanács rendezvényén. Számon kérhetőek még az 1918-as ígéretek?
Az erdélyi magyar kisebbség nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a nemzetközi kisebbségvédő szervezetek, amikor jogérvényesítésről van szó, és már nem érdekeljük annyira ezeket a fórumokat, mint a kilencvenes évek elején, amikor a kisebbségi kérdést biztonságpolitikai kérdésként kezelték – derült ki a Kulturális Autonómia Tanács nemzetpolitikai kerekasztalán. 
A nemzetpolitika nemzetközi környezete volt a témája a rendezvénysorozat harmadik beszélgetésének, a meghívottak pedig Herner Kovács Eszter az MTA – Társadalomtudományi Kutatóközpont – Kisebbségkutató Intézetétől, Fábián Gyula, a Sapientia EMTE oktatója, nemzetközi jogász, Kántor Zoltán, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetője, Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője és Magyari Tivadar, a BBTE oktatója voltak. 
Cél a külhoni magyarok megerősödése 
Hogyan definiáljuk a nemzetpolitikát a kisebbségi magyarok esetében – tette fel az első kérdést Pap-Zakor András, a Kolozsvári Rádió munkatársa, a beszélgetés moderátora.
Kántor Zoltán megfogalmazása szerint a nemzetpolitika a magyar állam és a külhoni magyar kisebbségek azon törekvése, hogy a külhoni magyarok megerősödjenek. A nemzetpolitika össznemzeti együttműködés, és eszményi esetben magába foglalja az összes szintet, és mindenki részt vesz ebben a nemzetépítésben. 
Ugyanakkor a nemzetpolitika további célja, hogy a külhoni magyar közösségek az összmagyar nemzetbe tartozzanak. 
Fábián Gyula nemzetközi jogász szerint minden népcsoport a másságának a megőrzésére törekszik, ezt a másságot pedig egy saját államban lehet a legjobb körülmények között megőrizni. Ezt nevezi a nemzetközi jog az önrendelkezés elvének, ugyanakkor nem minden népcsoportnak van megadva a lehetőség a külső önrendelkezésre, a nemzetközi jog megkülönböztet etnikai és nemzeti kisebbségeket, akik a belső önrendelkezés elérésére törekednek. A romániai magyar kisebbség egy állammal rendelkező, az önrendelkezés elérésére törekedő nemzeti kisebbség. 
Nincsen pontos nemzetközi jogi keret 
Arra a kérdésre, hogy ennek a belső önrendelkezésnek az elérésére milyen és mekkora teret biztosít a nemzetközi jogi keret, Horváth István elmondta, hogy az évek során sokat változott a helyzet, hiszen a kilencvenes évek elején Románia belügyként kezelte a kisebbségi kérdést, amelynek az alakításába nem szólhat bele külső tényező. Az akkori hatalom vélekedése szerint a kisebbségi kérdést a többség és kisebbség között kell megoldani, még akkor is, ha a kisebbség egyes kulturális, társadalmi és politikai, történelmi hagyományokon keresztül egy másik centrumhoz kapcsolódik. 
Ezzel szemben a kilencvenes évek közepén ez megváltozik, amikor nemzetközi nyomásra kétoldalú szerződéseken keresztül rendezték a kisebbségi kérdést. 
Nincsen pontosan rögzített jogi keret, és nincsenek egyértelmű tartalmi keretek sem– fogalmazott a szakember, viszont létrejött egy elvi keret, amely három szereplőt ismer el: a román és magyar államot, valamint a romániai magyar kisebbséget. Ennek az elvi keretnek a tartalma viszont mindig függ a két ország közötti viszonytól és a nemzetközi hangulattól egyaránt. A kisebbségpolitika alkufolyamatok sorozata egy változó viszonyrendszerben – fogalmazta meg álláspontját Horváth. 
A nemzetközi jogban alkalmazott be nem avatkozás elvét hozta fel Fábián, aki azt is megjegyezte, hogy a romániai magyar kisebbség szempontjából Magyarország nem sérti ezt az elvet, ugyanis az erdélyi magyarokkal kapcsolatos észrevételei még nem befolyásolják a román kormány működését. 
Az Európai Unió nem akar a kisebbségi kérdéssel foglalkozni 
Az Európai Unió nem szeretne „főállásban” a kisebbségi kérdéssel foglalkozni, az egyéb nemzetközi fórumok pedig csak ajánlásokat tesznek, amelyek viszont nem kötelező érvényűek az államokra nézve. A kisebbségi jog fejlesztésére nincsenek lehetőségek, és Románia nagyon ügyel arra, hogy ne legyenek a kollektív jogok elismerve. Ezt bizonyítja az is, hogy Romániában 800 olyan jogszabály született, amely a kisebbségi helyzetet szabályozza, de ezzel szemben nincsen egy kisebbségi kerettörvény, ami szilárd alapot adhatna az esetleges további tárgyalásokra. 
Herner Kovács Eszter, az MTA kutatója hozzátette, hogy a nemzetközi fórumok csak ajánlásokat tettek a kisebbségi politikával kapcsolatban, ezek az ajánlások azonban nem voltak kötelező érvényűek, és be nem tartásuk nem járt semmilyen szankcióval. Ugyanakkor maga az ellenőrzési mechanizmus sem a kisebbségeket védi, hiszen az államok maguk készítik el a jelentéseket az országuk kisebbségvédelmi politikájáról, amelyet árnyékjelentésekkel csak módosítani lehet. 
A nagy történelmi helyzetek ideje lejárt 
Horváth István szerint az őshonos kisebbségek az elmúlt tizenöt évben kevesebb teret kaptak, hiszen amíg a kilencvenes években biztonságpolitikai kérdésként kezelték ezeket a csoportokat, addig az elmúlt években más nemzetközi események hatására háttérbe szorult az ügyük. A nagy történelmi helyzetek ideje lejárt – fogalmazott a szociológus. 
Magyari Tivadar szerint azonban azt, hogy mit tehettünk volna másképp, más történelmi kontextusban, már nem érdemes feszegetni, mert mind Magyarország, mind pedig a romániai magyar kisebbségi elit azt tette, amit abban a pillanatban a legjobb tudása szerint a legjobbnak vélt. 
A kisebbségvédő fórumok érzéketlenek az erdélyi magyar kisebbségek problémáival szemben 
A nemzetközi kisebbségvédő fórumok érzéketlenek lettek az erdélyi magyar kisebbség problémáira, és ez azért van, mert nem azon a nyelven mondjuk el a követeléseinket, amelyet ezek a fórumok is megértenek. Nem fogékonyak a mi fejlesztési igényeikre, mert mi az ideális állapotokhoz képest mondjuk el a gondjainkat, ezzel szemben ők folyamatos előrelépésnek látják a romániai kisebbség jogi kereteit. Az erdélyi magyarság intézményes követeléseit nem értik - mondta el a véleményét Magyari.  Hasonló véleményen volt Horváth István is, aki szerint a nemzetközi fórumok csak egyéni jogsérelemmel foglalkoznak. 
Stratégiaváltás szükséges 
Meg kellene találni a közös nyelvet a nemzetközi fórumokkal, vélik a szakértők: stratégiaváltásra lenne szükség, és az egyéni jogsérelmeket kellene előtérbe helyezni. Így sokkal többet kellene beszélni a mindennapi diszkriminációról vagy akár a restitúcióról, mert ezekre még fogékonyak ezek a szervek. 
Magyari ugyanakkor hibának tartja azt, hogy a köztudatban elterjedt az a nézet, hogy kisebbségi kérdésben nem volt illő a történelmi érvet felhozni. Szerinte igenis érvelni kellett volna azzal, hogy az erdélyi kisebbségnek azért van szüksége önálló intézményrendszerre, mert az évszázadok alatt ebben szocializálódott, ebben polgárosodott vagyis valamikor kiépítette ezt, ezért továbbra is igénye van rá. 
Számon lehet-e kérni az 1918-as román ígéreteket? 
A beszélgetés talán legérdekesebb felvetése Fábián Gyula jogásztól származott, aki elmondta, hogy a nemzetközi jogban a különböző nemzetközi egyezmények mellett az egyoldalú nyilatkozatok is jogforrásnak számítanak. Ezért akár kezdeményezni is lehetne az erdélyi, bánsági és magyarországi románok 1918-as ígéretének a nemzetközi fórumokon való számonkérését. Fábián ugyanakkor elmondta, hogy a nemzetközi jogban száz év az elévülési idő, ezért csak két évig lehetne még hivatkozni arra, hogy az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésen a Romániával való egyesülést támogatók teljes szabadságot, anyanyelvű közigazgatást és igazságszolgáltatást, valamint arányos képviseletet ígértek a Romániához csatlakozó népeknek. 
Simon Mária Tímea. Transindex.ro