Internet a vidéknek
A távközlési minisztériummal partnerségben a Hargita megyei önkormányzat is csatlakozik az ENGAGE – Enchanging ’Next Generation Access’ Growth in Europe – elnevezésű európai uniós pályázathoz, amelynek fő célja segíteni a vidéki régiókat Európa-szerte abban, hogy jobban megértsék, hogyan lehet költséghatékonyan kiépíteni szélessávú hálózatot a vidéki térségekben.
Minderről csütörtöki sajtótájékoztatóján számolt be Moldován József távközlési államtitkár, valamint Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke. „Az uniós pályázatok előnye, hogy ezeket nem szűrik meg Romániában, hanem a többi országgal versenyzünk” – jelentette ki Borboly. A tanácselnök elmondása szerint már évek óta gondot jelent, hogy a kisebb vidéki településeken, tanyákon nincs megfelelő víz-, csatorna-, út-, villany-, illetve gázhálózat. „2008-ban indítottuk útjára a Hargita Hálót, és mivel már kialakult erre az igény, az emberek rászoktak az internethasználatra, tovább szeretnék fejleszteni” – fejtette ki Borboly. Hangsúlyozta, ezúttal szeretnének még több emberhez közelebb vinni a világhálót. Emellett Borboly fontos szempontként említette a tanyavilág biztonságossá tételét, olyan rendszerben gondolkodik, amely által akár egy gombnyomással elérhetővé válna a mentőszolgálat vagy a rendőrség.
Moldován József távközlési államtitkár – aki korábban a Hargita megyei önkormányzat keretében igazgatói tisztséget töltött be – fontosnak nevezte a megye előnyösebb helyzetbe való juttatását. „Megpróbáltam elérni, hogy ne csak referenciaként, hanem társként jelenjen meg a minisztérium a pályázatokban” – fogalmazott. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy szükséges felzárkózni a rohamosan fejlődő digitális világhoz. Az államtitkár elképzelése szerint hamarosan lehetőség nyílik arra, hogy digitális aláírás készüljön magánszemélyeknek is, valamint egy speciális rendszer segítségével nemsokára otthonról lehet majd fizetni a különböző számlákat, illetve adókat és illetékeket.
A csütörtökön beharangozott uniós pályázat Hargita megyére eső önrésze 50 ezer euró. „Ez az összeg nem épp zsebpénz, de kevés, ha a költségvetést nézzük. Olyan, mint az élesztő a kenyérben: kicsi, de a hatása nagy léptékű” – jegyezte meg Borboly, aki szerint a fent említett projekt fontossága a tapasztalatszerzésben rejlik. Elképzelésük szerint ugyanis a jövőben képesek lesznek olyan minőségű pályázatok elkészítésére, amelyet Brüsszelben biztosan elfogadnak.
Az ENGAGE nevű pályázatban összesen hét ország vesz részt, a projekt befejeződésének várható ideje 2015.
Támogatás az eTransylvaniának
Az eMagyar és eRégió Hálózat működésének támogatását célzó pályázat nyerteseként tizenkét, határon túli magyar szervezet kap összesen 50 millió forintot a helyi informatikai infrastruktúra fejlesztésére és tartalomfejlesztésre. A pályázat eredményét csütörtökön Budapesten hirdették ki; a nyertes pályázók a programot lebonyolító Puskás Tivadar Közalapítvány székházában írták alá a támogatási szerződést. Az erdélyi, vajdasági, drávaszögi, felvidéki, kárpátaljai, ausztriai, amerikai és szlovéniai magyar szervezetek a pénzt az internethozzáférés biztosítására, tartalomfejlesztésre és informatikai továbbképzésre is felhasználhatják.
Szabó Vilmos, a Külügyminisztérium államtitkára az eseményen elmondta: a határon túli informatikai fejlesztésekben már több éve együttműködnek az érintett tárcák. Az utóbbi években – tette hozzá – az anyagi támogatások ezen a téren is csökkentek, de az informatikai hálózat a jövőben is megmarad, és virtuálisan összekapcsolja a magyarságot. Csepeli György, a Miniszterelnöki Hivatal infokommunikációs államtitkárságának közpolitikai igazgatója a nyertes pályázó szervezetek képviselői előtt elmondta: a programot még 2002 őszén jelentette be Kovács Kálmán akkori informatikai és hírközlési miniszter. Azóta a világon 350 eMagyar pont működik, többségük határon túli magyar szervezetek székházában, egyharmaduk pedig művelődési házakban, iskolákban és az úgynevezett Magyar Házakban.
Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége a bécsi internetes rádió fejlesztésére használja fel a támogatást – nyilatkozta Wurst Erzsébet, a szervezet elnökségi tagja. A Szlovákiában működő Esterházy János Társulás a pénzt a Pozsonytól Kassáig megtalálható alapszervezeteinek fejlesztésére fordítja – ismertette Lőrincz Tamás, a nonprofit társulás képviselője. Támogatásban részesült még a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület Ausztriában, az eTransylvania Egyesület Romániában, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége és a Magyar Egyesületek Szövetsége Horvátországban, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, a szlovákiai Szövetség a Közös Célokért, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség Szlovéniában, a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács, valamint a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány.
Az első eMagyar pontok 2005-ben nyíltak meg magyar nyelvterületeken. Az eMagyar Hálózat eRégió nevű programja pedig a szórványhelyzetben élő magyar közösségeknek ad lehetőséget az információs társadalomhoz való felzárkózáshoz.
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Anyaországi támogatás fiatal intézményeknek is
Ünnepélyes keretek közt adta át tegnap Gémesi Ferenc, a budapesti Miniszterelnöki Hivatal kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Nemzeti jelentőségű intézmény címet és a hozzátartozó kis réztáblát a kolozsvári Iskola Alapítvány székhelyén.
Idén a jelentős anyagi támogatással járó titulust többek közt a marosvásárhelyi Studium-Prospero Alapítvány, a Protestáns Teológiai Intézet, a Helikon hetilap, a Látó havilap, a Csángó Oktatási Program, a Téka Alapítvány és az Aradi Kamaraszínház kapták meg.
„Amikor kitaláltuk azt, hogy legyen egy olyan intézményi kör, amely a magyar kultúra és tudományosság szempontjából fontos intézményeket foglal magában, azt tartottuk fontosnak, hogy kiszámítható környezetet teremtsünk ezeknek az intézményeknek egy teljes kormányzati ciklus erejéig – nyilatkozta a Krónikának Gémesi Ferenc. – Így négyévente egyszer kell megállapodni abban, hogy mekkora támogatást kapnak az intézmények, így létezésük nem függ attól, hogy kapnak-e pályázati úton pénzt a működésükre.”
Az államtitkár hozzátette, az intézmények kiválasztásakor odafigyeltek arra is, hogy a helyi közösség igényeinek megfelelően ne csak a már közismert közművelődési intézmények kapjanak támogatást, hanem azok a viszonylag fiatal intézmények, alapítványok is, amelyek a magyarság megmaradása, továbbfejlődése szempontjából fontos tevékenységet folytatnak. Így támogatást kapott a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet – közölte Gémesi.
Az államtitkár lapunk kérdésére válaszolva elmondta: a határon túli magyar intézmények támogatására összesen 700 millió forintot különített el a magyar kormány, ebből Erdélynek több mint 400 millió jutott.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Két elismerés a Művészeti Egyetemnek
Egyetemünk az elmúlt napokban két elismerésnek örvendett: a magyar állam nemzeti jelentőségű intézménnyé nyilvánította iskolánkat, és Ivácson László, a koreográfia szak elsőéves diákja EMKE-díjat vehetett át – olvasható az egyetem közleményében.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem és a Művészeti Egyetem háttérintézményei, a Studium-Prospero Alapítvány évek óta több megvalósított programmal bizonyította az erdélyi magyar felsőoktatásban betöltött fontos szerepét. Idén az alapítvány bekerült a magyar állam ún. Nemzeti intézmény programjába, amelyen keresztül a Miniszterelnöki Hivatal a stabil nemzetpolitikát, a nyelvi-kulturális önazonosság megőrzését igyekszik biztosítani. Mint ilyen, a Studium-Prospero Alapítvány idén 5 millió forint támogatásban részesült. A Nemzeti intézmény címet a hét végén dr. Béres András, a Művészeti Egyetem és az alapítvány elnöke vette át Kolozsváron. Dr. Gáspárik Attila rektor elmondta, a támogatást az egyetem elsősorban a vendég-tanárprogram finanszírozására fogja fordítani. A Művészeti Egyetem évről évre pályázati forrásokból tartja fenn a vendég- tanárprogramot, amelynek keretében a diákoknak olyan szakemberek tartottak intenzív képzéseket, műhelygyakorlatokat, mint Székely Gábor rendező, Both András díszlettervező, Nánay István kritikus vagy Dúró Győző dramaturg.
Ugyancsak az elmúlt hét végén, április 17-én, szombaton került sor Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjainak átadására. Az erdélyi civil művelődési szervezetek szövetségeként működő EMKE évente kitünteti az erdélyi magyar közművelődés kiemelkedő egyéniségeit. Az idei díjazottak közt van Csíky András színész, a legendás 1953-as évfolyam végzettje, a nagybányai, későbbi szatmári színház alapító színésze, és Kézdi Imola színésznő, az egyetem volt diákja, a KÁMSZ művésznője. A Kacsó András táncmesterről elnevezett díjra idén Ivácson Lászlót tartotta érdemesnek az EMKE, ezzel méltatva táncművészeti munkásságát és a fiatalok oktatásában kifejtett tevékenységét. A gazdag táncosi és koreográfusi gyakorlattal rendelkező Ivácson László, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője jelenleg a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán elsőéves diák.
Népújság (Marosvásárhely)

Nemzeti jelentőségű intézmény lett az Aradi Kamaraszínház
Ünnepélyes keretek közt adta át az Aradi Kamaraszínháznak Gémesi Ferenc, a budapesti Miniszterelnöki Hivatal kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Nemzeti jelentőségű intézmény címet és a hozzátartozó kis réztáblát a kolozsvári Iskola Alapítvány székhelyén.
Idén a jelentős anyagi támogatással járó titulust többek közt a marosvásárhelyi Studium-Prospero Alapítvány, a Protestáns Teológiai Intézet, a Helikon hetilap, a Látó havilap, a Csángó Oktatási Program, a Téka Alapítvány és az Aradi Kamaraszínház kapták meg.
„Amikor kitaláltuk azt, hogy legyen egy olyan intézményi kör, amely a magyar kultúra és tudományosság szempontjából fontos intézményeket foglal magában, azt tartottuk fontosnak, hogy kiszámítható környezetet teremtsünk ezeknek az intézményeknek egy teljes kormányzati ciklus erejéig – mondta Gémesi Ferenc. – Így négyévente egyszer kell megállapodni abban, hogy mekkora támogatást kapnak az intézmények, így létezésük nem függ attól, hogy kapnak-e pályázati úton pénzt a működésükre.”
Az államtitkár hozzátette, az intézmények kiválasztásakor odafigyeltek arra is, hogy a helyi közösség igényeinek megfelelően ne csak a már közismert közművelődési intézmények kapjanak támogatást, hanem azok a viszonylag fiatal intézmények, alapítványok is, amelyek a magyarság megmaradása, továbbfejlődése szempontjából fontos tevékenységet folytatnak.
Nyugati Jelen (Arad)

Biharországnak saját hírügynöksége lesz
Alig tucatnyian vettek részt tegnap azon a megyeházi tanácskozáson, amelyet a bukaresti távközlési és informatikai minisztérium szervezett az úgynevezett e-kormányzásról, s amelynek médiapartneréül csak az RMDSZ-es sajtót kérték fel. Az e-karaván körútjának első állomása volt Nagyvárad, ma Kolozsvár, holnap Marosvásárhely lesz a helyszín, a végállomás pedig Csíkszereda. A jó húsz perces késéssel kezdődött rendezvényen a házigazdákat Sarkady Zsolt alprefektus képviselte, az RMDSZ beharangozott politikusai (Csutak István, Kiss Sándor, Szabó Ödön) távol maradtak. Moldován József államtitkár, Sarkadyhoz hasonlóan, általánosságban beszélt annak szükségességéről, hogy a távközlési és informatikai rendszereket a közélet minden szegmensében használjuk. Kérdésünkre válaszolva közölte: akciójuk célja valójában az lett volna, hogy az önkormányzati elöljárókat tájékoztassák a szaktárcánál futó, uniós finanszírozást élvező projektekről. Ezekről viszont mindössze annyi hangzott el konkrétan, hogy iskolák, egyetemek és távoktatással foglalkozó szervezetek még leadhatják pályázatukat az e-oktatás (e-learning) programra. A megyei és községi elöljárók érdektelenségét az államtitkár azzal próbálta magyarázni, hogy a polgármestereknek bizonyára sok dolguk van most a beharangozott jövedelemcsökkentések és leépítések miatt...
Biró Rozália váradi alpolgármester a konkrétumoknál maradt: röviden összefoglalta, hogy a megyeszékhely polgárai számára milyen online-szolgáltatásokat kínál már évek óta az önkormányzat (parkolójegy-váltástól a kártyás adófizetésig), s számokkal igazolta, hogy ezek egyre népszerűbbek. Egy induló projektről számolt be Nagy-Máté András, a megyei önkormányzat fejlesztési igazgatóságának helyettes vezetője: a Bihar és Hajdú-Bihar megye lakosait a térség eseményeiről tájékoztató hírügynökség létrehozásáról. Az eurorégiós projekt vezetője a magyarországi regionális hatóság; a Bihar megyei önkormányzatra jutó százezer eurós hozzájárulás 98 százalékát vissza nem térítendő uniós forrás adja, a teljes beruházás meghaladja a félmillió eurót. A pénzből tévé- és rádióműsorokat készítenek, létrehoznak egy hírportált, és előbb természetesen beszerzik a technikai felszerelést. A projektindító egy hét múlva lesz.
A „karaván” előadóiként jelen lévő magyarországi szakemberek a budapesti kormánypénzből finanszírozott e-magyar pontokról, a mostanra belőlük kialakult gerinchálózatról szóltak. Ennek létrehozása 1,3 milliárd forintba került – mondta Szentgyörgyi Lajos, a Miniszterelnöki Hivatal határon túli informatikai és kommunikációs programjainak felelőse. Ő tanácsadójával, Szabó Lászlóval az azóta megszüntetett Határon Túli Magyarok Hivatalánál volt e téma szakértője. A romániai 170 e-magyar pont működtetését koordináló e-Transylvania Egyesület irodavezetője, Dániel Csaba előadásából megtudhattuk, hogy a 2003-ban indult kezdeményezés eredményeként mára nyolc kárpát-medencei ország és az Egyesült Államok magyarlakta vidékein létesült e-magyar pontok között teremt kapcsolatot a hálózat.
M. Zs.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Utak és tévutak a 20. században
Nagyvárad – Szerdán a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében tartották Lipcsey Ildikó Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében című könyvének bemutatóját.
A kulturális eseményt a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Pro Universitate Partium Alapítvány szervezte. A kis számú érdeklődőt Barabás Zoltán költő, a PMMC igazgatója köszöntötte. Ezután dr. Bolváry Gyula, az Erdélyi Szövetség alelnöke ismertette a szerző életútját. Állítása szerint a doktori disszertációként készült kötetetLipcsey Ildikó az elmúlt húsz évben többször megpróbálta kiadatni vagy terjeszteni, de az állam nem finanszírozta az ötletet. Végül először angol nyelven, 2006-ban jelent meg a tanulmány, egy kanadai mecénás támogatásának köszönhetően. A festészet és az irodalom világa iránt is érdeklődő írónő különben 1970 és 1991 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen dolgozott referensként, majd a Miniszterelnöki Hivatalban vállalt munkát. 1990 után jelenhettek meg könyvei, számos tanulmányt, cikket publikált különböző szakmai folyóiratokban.
Hiteles forrásgyűjtemény
A kiadványt lektoráló Székelyhídi Ágoston, az Erdélyi Szövetség örökös elnöke úgy vélte: a kézikönyv a teljesség igényével készült hiteles forrásgyűjtemény, mely nem csupán az 1918-2002 közötti korszakot tárja elénk, hanem tanulságokat alapoz meg anélkül, hogy ezeket maga a szerző fogalmazná meg. 1130 határozat-előkészítési, illetve döntési szöveget tartalmaz és több mint háromszáz közszereplő életrajzát vagy személyiségi lexikonját ismerteti.
A méltató ezt követően arra tért ki, hogy szerinte hogyan lehetne folytatni a kötet gondolatkörét, utalva egyúttal arra, hogy 2002 óta számos változás történt a kelet-közép európai térségben. A volt szocialista államok többsége például az Európai Unió tagja lett, és a Székely Nemzeti Tanács is nyilvánosságra hozhatta az önrendelkezésre vonatkozó elképzeléseit. Trianon 90. évfordulójának apropóján ugyanakkor a történész végzettségű író átfogó képet nyújtott a Kárpát-medencei népek 20. századi történetéről, a Magyar Népi Szövetség és az RMDSZ szerepéről. Egyebek mellett azon véleményének adott, hogy öt fajta autonómiaforma létezik: nyelvi, kulturális, intézményes, területi és közigazgatási.
Jantyik Zsolt, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés művelődési bizottságának elnöke a határmenti magyar-magyar kulturális kapcsolatokról szólt. Úgy vélte: ki kell használni az EU nyújtotta lehetőségeket, valamint azt, hogy a Fidesz kétharmados győzelmet szerzett az országgyűlési választásokon, s a közös érdekek mentén kell lépni. A rendezvény végén a jelenlevők kérdéseket intézhettek a meghívottakhoz. 
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Vendégtanárok a színin
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen hagyománnyá vált neves tanárok, művészek meghívása a vendégtanár- programok keretében. A kurzusok révén friss áramlatok kerülnek az akadémiai "vérkeringésbe", a hallgatók és a tanárok is más szemléletmódokat, módszereket ismerhetnek meg. A teljesség igénye nélkül soroljuk fel az ebben a tanévben hozzánk látogatott vendégtanárokat: Lengyel Pál bábrendező, az egri bábszínház igazgatója, Béres Attila, a Budapesti Operettszínház főrendezője, dr. Leitner Sándor festőművész, a kaposvári egyetem professzora, Kéringer László karnagy, Horesnyi Balázs díszlettervező, Bányai Tamás lighting- designer, Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház igazgatója. Jelenleg (május 17. és 22. között) Lugossy László filmrendező, Spiró György író, Horváth Károly zeneszerző, a zalaegerszegi bábszínház igazgatója, illetve Nánay István kritikus, színháztörténész tartanak kurzusokat a színész, bábszínész, teatrológus és drámaíró osztályoknak.
A vendégtanárprogram zárópillanata George Banu, a Sorbonne-i Egyetem professzorának kurzussorozata lesz. A tartalmas és hasznos programot a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya és a Szülőföld Alap támogatta – olvasható a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem sajtóközleményében.

Megérkezett a huszárszobor
Székelyudvarhely – Szerdán, június 16-án átszállították Székelyudvarhelyre annak a tizennyolc életnagyságú huszárszobornak az egyikét, melyet a Magyar Miniszterelnöki Hivatal pályázatán nyert el a város.
A Március 15. – Közös Tavaszunk címmel szervezett esemény keretében emlékműveket avattak Budapest kilenc forgalmas pontján – huszárszobrokat állítottak ki az 1848–49-es szabadságharcban részt vevő tizennyolc huszárezrednek. A köztéri kiállítást követően a Magyar Miniszterelnöki Hivatal egy pályázatot írt ki, melyre Székelyudvarhely is jelentkezett, és elnyerte a tárlat egyik értékes részét.
Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester a magyar Országgyűlés épületében rendezett ünnepélyen vette át azt az oklevelet, mely által Székelyudvarhely tulajdonába került a tizennyolc életnagyságú huszárszobor egyike – a 15. számú Mátyás huszárezred erdélyi alakulatát jelképező szobrot kapta Udvarhely. A polgármesteri hivatal kikérte a lakók véleményét, és több javaslat is érkezett. Ezeket egy szakemberekből álló bizottság vizsgálta meg, végül a Székely Támadt Vár belső udvarát találta a legmegfelelőbb helyszínnek. A huszárszobor székelyudvarhelyi ünnepi átadása pénteken, június18-án délután hat órától lesz.
(www.szekelyhon.ro)
erdon.ro

Körmére néznek a Mecénás Alapítványnak?
Úgy tűnik, nem merült feledésbe az az egykor nagy port kavart eset, amikor ezelőtt hét esztendővel a nagyváradi Mecénás Alapítvány rátette a kezét a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által megpályázott summára, amelyből a pályázók Érmindszenten szándékoztak kialakítani egy, az Ady Endre nevét viselő és a költőóriás szellemi hagyatékát szolgáló központot.
A politikai suskusok rengetegéből annyi derült ki – és egyesek csak erre hajlandók emlékezni –, hogy a Bihar megyei RMDSZ-vezetők által gründolt Mecénás Alapítvány szerzett a magyar kormánytól 320 millió forintot egy kulturális központ létrehozására. A teljesebb igazság az, hogy ezt a pénzt a KREK által még 2001-ben elkészített „érmindszenti pályázat” nyerte el 2002 tavaszán az első Orbán-kormánytól, ám mire a pénz megérkezhetett volna a pályázókhoz, megtörtént a nem várt kormányváltás. Az újonnan felálló szocialista-szabaddemokrata kabinet pedig a magyar állami költségvetésből elkülönített összeget nem azoknak adta oda, akik elnyerték, hanem átjátszotta egy baráti csoportnak, amelyik „jelentkezett” érte. Ugyancsak Nagyváradról s ugyancsak építeni akart belőle. De ez már nem az egyházkerület volt és nem Érmindszentben gondolkodott...
Az első pályázatot MSZP-SZDSZ segédlettel „felülíró” második nyertes pályázat nyomán mindössze egy abbamaradt, omladozó építkezés és egy tornateremhez hasonló bálterem jött össze „Ady Endre Kulturális Központ” néven a nagyváradi Izabella (ma Codrilor) utca egyik félreeső telkén, a városi strand és belügyminisztérium üdülőtelepe között. Az évek során a Meggyessy-, majd a Gyurcsány-kormány már nem is firtatta a pályázat sorsát, ők a pénzt átadták váradi partnereiknek, emezek nyilván valamiképpen elszámolták, aztán lett belőle, ami lett. A további támogatás valami miatt elmaradt, így aztán egy tényleges, multifunkcionális, az Ady-kultuszt szolgáló kulturális és idegenforgalmi létesítmény se Váradon, se Mindszenten nem lett.
Idővel bebizonyosodott, hogy a 320 millió forintból felhúzott strand melletti hodály gyakorlatilag az RMDSZ Bihar megyei szervezetének afféle gyűlés- és báltermévé vált, amely az év nagy részében kihasználatlanul áll. A félbehagyott „termálszálló” mellett lapuló „Ady Endre Kulturális Központban” pártbulikat, lakodalmakat, babazsúrokat, divatbemutatókat stb. tartanak mindmái napig, s ezeknek vajmi kevés közük van a költői hagyaték vagy általában a magyar kultúra ápolásához. Mivel a több száz milliós „kulturális invesztíció” magyar közpénzekről szól, a második Orbán-kormány beiktatását követően úgy fest, ez a csontváz is kiesik abból a szekrényből, amelyben a határon túli magyar kultúra megsegítésére címzett, ám menetközben szőrén-szálán eltűnt, eltérített vagy látatlanban felélt támogatások titokzatos ügyei lapulnak.
A július 1–3. között megtartott VII. Partiumi Írótáborban ugyanis szombat délelőtt sajtótájékoztatót tartott L. Simon László, a Magyar Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának elnöke és Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, volt nagyváradi református püspök. Többek között az is elhangzott, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) – amelynek Tőkés az alapító elnöke – szorgalmazza az érmindszenti Ady-zarándokhely ügyének haladéktalan kivizsgálását, valamint a pályázat eltérítésében részvevők felelősségének megállapítását. Vizsgálati támpontként az EMNT kérelmében a következő személyek érintettségét tüntették fel: Medgyessy Péter volt magyar miniszterelnök, Kiss Elemér volt magyar kancellária-miniszter, Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal volt politikai államtitkára, Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt elnöke, illetve a nagyváradi Mecénás Alapítvány alapító és vezetőségi tagjai: Mudura Alexandru nagyváradi nagyvállalkozó, Kiss Sándor megyei RMDSZ-elnök, kuratóriumi elnök, Lakatos Péter parlamenti képviselő, a támogatási szerződés aláírója, Földes Béla, a Bihar megyei RMDSZ volt ügyvezető elnöke, kuratóriumi tag, Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, alapítványi ügyvezető igazgató. A magyar kormányhoz eljutatott nyilatkozatban, szerepel az is, hogy a szocialista-liberális, magának többször egyházellenes megnyilvánulásokat megengedő egykori magyar kormánynak egyházi személyek bevonásával sikerült a hitelesség látszatát kölcsönöznie az elorzott projekt számára. Így például megemlítik, hogy 2002. december 10-én Fodor József római katolikus püspöki helynök, az RMDSZ akkori megyei tanácsosa aláírásával szentesítette a kétes hátterű beruházást.
L. Simon László a szombati sajtótájékoztatón elmondta, már a mai nap, azaz hétfőn javasolni fogja, hogy kezdjék el az Ady Endre Kulturális Központtal kapcsolatos pályázati visszásságok kiderítését. Lapunk kérdésére hozzáfűzte, a minél alaposabb kivizsgálás segíteni fog abban, hogy felelősségre vonják mindazokat, akik esetleges spekulációik következtében nemcsak a magyar kormány pályázati pénzeire tették rá illetéktelenül a kezüket, de meggátolták, hogy a határon túli magyar irodalom és kultúra ápolásáért, megtartásáért valós, eredményes lépéseket tehessenek mások. Amennyiben bebizonyosodik a sikkasztás, úgy a korrupcióellenes hatóságokat is bevonják a vizsgálatokba. Tőkés László azt is elmondta, nem tettek le arról, hogy felépítsék a tervbe vett érmindszenti zarándokhelyet, s bíznak abban, hogy Ady hallhatatlan soraiból erőt merítve, igazzá és aktuálissá válnak a következő verssorok: „Most perc-emberkék dáridója tart, / De építésre készen a kövünk.”
Szőke Mária
Reggeli Újság. Erdély.ma

RENDET VÁGNI
Jövőre teljesen átalakul a határon túli támogatási rendszer
A Szülőföld Alap átvilágítása mellett már látszik a hogyan tovább. Répás Zsuzsanna, a Nemzetpolitikai Államtitkárság vezetője nyilatkozik.[interjú]
Milyen változások várhatók a Szülőföld Alap támogatási mechanizmusában, a kollégiumok felépítésében a jövőre nézve?
Répás Zsuzsanna: – Most vizsgáljuk át a támogatási rendszert, és az, amit eddig tapasztaltunk sajnos igen elszomorító: teljesen kaotikus a rendszer. Van a Szülőföld Alap, ezen kívül az eddigi kisebbségpolitikai főosztály (vélhetően a Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya – szerk. megj.) kezelt különféle költségvetési fejezeti címeket.
Egyáltalán nem volt világos, hogy melyik intézményt honnan támogatták. Az alapok átadtak egymásnak forrásokat, nagyon gyakori volt a keresztbefinanszírozás, arra is volt példa, hogy valaki a nemzeti jelentőségű intézmény státuszát elnyerte, de csak tizedannyi normatív támogatást kapott, mint amennyit pályáznia kellett. Azt kell mondanom, hogy teljesen kaotikus volt a rendszer.
Szeretnénk egy világos, átlátható, követhető és ellenőrizhető rendszert létrehozni. Ez megnyugvás lenne a határon túliaknak is, mert lehetne tudni, hogy honnan mennyit lehetne kapni, és megnyugvás lenne nekünk is, mert látnánk, hogy miből mennyit tudunk nyújtani.
Egy egységes, elsősorban budapesti székhelyű szervezetben gondolkoznak, vagy visszatérnének ahhoz a régi rendszerhez, ahol a közalapítványoknak, mint például az Illyés Közalapítványnak voltak területi képviseletei? – Mindenképpen jónak tartjuk azt, hogy a bizonyos döntésekben, mely főleg szakismeretet követel, bevonjuk a határon túli szakértők tudását. Szeretnénk rájuk is támaszkodni, tehát biztosan lesznek olyan pályázatok, olyan támogatások, melyeknek az eldöntésébe be fogjuk vonni a határon túli szakértőket is.
2010-re kollégiumok szintjén kerültek meghatározásra a támogatási összegek és támogatási arányok országonként.
Felülvizsgálatra kerülnek ezek a keretek, vagy a régi felosztás szerint kerülnek kiosztásra a Szülőföld Alap 2010-es keretei?
Nem szeretnék a részletekről beszélni, mert most még csak a jelenlegi rendszer felülvizsgálatánál tartunk. Azt nagyjából látjuk, hogy mi lenne az új szerkezet: egy egységes rendszer lenne, ahova be fogjuk tudni tenni mind a pályázati úton elnyerhető pénzeket melyeket a Szülőföld Alap kezel, mind azokat, melyeket nemzeti jelentőségű intézményeknek és programoknak neveztek, vagy akár az oktatás-nevelési támogatásokat. Mindegyiket egy közös kalapba szeretnénk bevenni, egy helyről szeretnénk az egész támogatáspolitikát kezelni. A részletekről és a pontos összegekről nem tudok még szólni, mert még csak az átvilágítás és tervezés fázisában tartunk.
Milyen ütemezésben és milyen határidők szerint számítják a tavaszi pályázatok kiutalását? A tavaszi pályázati felhívás nemcsak nyári, hanem tavaszi projektek támogatását is megcélozta (február közepétől kezdődő bizonylatok számolhatók el). Ez esetben a Szülőföld Alap elfogadja az utólagos támogatás elvét? – Folyamatban van azoknak a pályázatoknak a kiutalása amelyeket most elfogadtunk. Nagyon sok olyan rendezvény van, ami utófinanszírozás keretén belül kerül támogatásra, tehát itt lesznek utólagos támogatások is. A továbbiakat a következő, őszi fordulóban fogjuk eldönteni.
A 2010. évi első pályázati felhívások kategóriákra lebontott összegeket tartalmaznak, amelyek azonban átütemezés miatt nem kerültek kiosztásra, a Szülőföld Alap honlapján megjelenő eredmény-táblázatok szerint. A nem nyertes pályázók azonban nem átütemezési, hanem elutasító levelet kaptak. Ilyen értelemben az adott keretek terhére újból pályázatok kerülnek meghirdetésre, vagy a tavasszal már benyújtott pályázatok kerülnek ismételt elbírálásra? – A Szülőföld Alap kollégiumainak a működését én nem ismerem ennyire részletesen. Azért vannak külön a kollégiumok, hogy ők döntsenek a keretekről és pályázatokról. Azt tudom mondani, hogy most vizsgáljuk át a rendszert. Azért is nem került kiosztásra a teljes keret ami meg volt pályáztatva, hogy lássuk hogyan működik a rendszer. Majd második félévben lehet ezeket az összegeket is megpályázni és megnyerni. Mikor várhatók újabb pályázati meghirdetések? Ezek – az előző évek gyakorlatának elvét követve – szintén idei év és következő év tavaszi projektek támogatását célozzák meg?
Az idei pénzeket ősszel fogjuk meghirdetni. Jövőre egy teljesen új rendszer fog felállni. Cser-Palkovics András fideszes országgyűlési képviselő április 29.-én ezt nyilatkozta: „az MSZP-kormány néhány héttel végleges távozása előtt fel akarja osztani a Szülőföld Alapban rendelkezésre álló több milliárd forint jelentős részét. (…) Felszólítjuk az MSZP-kormányt, hogy álljon el ettől a tervétől, és hagyja meg annak lehetőségét, hogy az elsöprő társadalmi felhatalmazással hivatalba lépő új kormány a határon túli magyarok szervezeteivel együttműködve döntsön a források felhasználásáról”. A Nemzetpolitikai Államtitkárság július 13-i tájékoztatója így fogalmaz: „Az előző szocialista kormányzat hibájából, mulasztásából nem történt meg a Szülőföld Alap kollégiumainak összehívása.” Hogyan kommentálja ezt a két nyilatkozatot?
A szokásos menetrend szerint április folyamán össze kellett volna hívni a kollégiumokat. A pályázatokat meg is hirdették, a kollégiumokat azonban nem hívták össze áprilisban. Majd már a választások második fordulója után, Orbán Viktor miniszterelnökké történő kinevezése után szerették volna ezeket a kollégiumokat összehívni, tehát az ügyvivő kormány szeretett volna körülbelül 1 milliárd forint összegről dönteni. Erre válasz Cser-Palkovics Andrásnak a nyilatkozata: azt kértük, hogy ha már nem tették meg akkor, amikor időben meg kellett volna tenniük, akkor májusban, gyakorlatilag néhány nappal az új kormány hivatalba lépése előtt már ne hívják össze a kollégiumokat, ez a feladat akkor már a következő kormányra háruljon.
Sipos Zoltán. Transindex

Partiumi múzeumok internetes bemutató oldala
Bihar megye – Szeptember 24–én, pénteken kerül sor Érmihályfalván a www.partiumimuzeumok.ro internetes oldal hivatalos bemutatójára. Csorba Sándor muzeológust kérdeztük a részletekről.
–Miről is szól ez az oldal?
–Ez a weboldal egy teljesen civil kezdeményezésből kialakított adatbázis, amely azintézmények elérhetőségét, címét, történetétés kiállításait mutatja be három nyelven. Magyarul, mert szinte kizárólag a magyar kultúra termékeit mutatja be. Románul, mert minden intézmény Románia területén található, és a román ajkúak is érdeklődhetnek iránta, mint ahogy a múzeumokat is meglátogatják, illetve angolul, hogy nemzetközi szinten is képes legyen a romániai magyar kultúra népszerűsítésére.
–Miért gondoltad, hogy szükség van rá?
–Az ötlet az enyém volt, az érmihályfalvi Aegis Ephebum Egyesület pedig – melynek kuratóriumi tagja vagyok – mint civil egyesület csatlakozott, mert csak intézmény pályazhatott támogatás megszerzésére. Szerintem azért kell ez az oldal, mert egyre többen tervezik meg kirándulásaikat, nyaralásukat az internet segítségével. Azért is fontos, mert a legtöbb, általunk bemutatott múzeumnak nincs állandó nyitvatartása, és így lehetőség nyílik az előzetes egyeztetésre. A harmadik ok, hogy egy weboldal sokkal olcsóbb, mint a nyomtatott népszerűsítő anyagok, mivel korlátlan számú ember megnézheti, és a frissítesek sem kerülnek pénzbe, így fentarthatóbb. Amúgy a XXI. században, ha valami nincs a neten, az nem is létezik a világ számára.
–Milyen intézmények kerültek fel a hiánypótló oldalra, és ezek vezetői hogyan fogadták az ötletet?
–Bár majd a közönség érdeklődése dönti el, de szerintem valóban hiánypótló ez az oldal. Én például egy hétig nyomoztam, hogy be tudjak jutni a sződemeteri Kölcsey emlékházba. Az intezmények általában önkormányzati vagy egyházi tulajdonban lévő múzeumok, illetve magántulajdonban lévő tájházak. A legtöbb vezető üdvözölte az ötletet, némelyik egészen lázba jött és nagyon boldog volt, hogy ingyen csináljuk meg a munkát. Nem mindenki volt ilyen lelkes, de mindenki feltétel nélkül segített. Az Ady Endre szülőháza és múzeum a szatmári múzeumhoz tartozik ugyan, de mivel ennek a weboldalán nem szerepel, fontosnak tartottuk, hogy írjunk róla.
–Kiknek ajánlott használni ezt az oldalt, és mit lehet belőle megtudni?
–Az oldal célja a tájékoztatás. Azoknak ajánljuk, akik szeretnék megtudni, milyen múzeumok léteznek, hol, hogyan és mennyiért lehet őket meglátogatni. A képgaléria pedig azt mutatja meg, hogy pontosan mit fog látni az érdeklődő. Így a képek és a rövid leírés alapján eldöntheti, hogy érdemes–e neki a múzeumokat felkeresni. Hasznos lehet a pedagógusoknak, akik tanulmányi kirándulásokat szervezhetnek az itt begyűjtött adatokalapján. Amúgyén egyértelműen a kultúr–turizmuskedvelőinek szántam. A szövegek emiatt rövidek, lényegretörőek. Nem az a lényeg, hogy mindent elmondjunk, hanem az, hogy felkeltsük az érdeklődést. A munkában támogatónk volt a Hungarian Human Rights Foundation, és a Magyar Miniszterelnöki Hivatal.
Az oldalban megtalálható múzeumok
Adyfalvai (Érmindszenti) Ady Endre Emlékmúzem; Érkörtvélyesi Falumúzeum; Érmihályfalvi dr. Andrássy Ernő Városi Múzeum; Érsemjéni Kazinczy–Fráter–Csiha Emlékmúzeum; Gálospetri Érmelléki Magyar Tájház; Mezőpetri Sváb Tájház; Nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum; Nagyváradi Szent László Egyházművészeti Múzeum; Szatmárnémeti Maszlényi Gyula Egyházművészeti Gyűjtemény; Sződemeteri Kölcsey Ferenc Emlékmúzeum.
Rencz Csaba. erdon.ro

Tízéves a Sapientia (Beszélgetés Kató Béla kuratóriumi elnökkel)
Alapkőletételre került sor nemrég Kolozsváron a Tordai úti telken, új kampusza építéséhez látott hozzá a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, melyet tíz évvel korábban kapott az erdélyi magyarság az anyaállamot akkor igazgató jobboldali kormány jóvoltából.
Történelmi jóvátétel, nagy jelentőségű nemzetpolitikai lépés volt. Az intézmény összetett, egyszerre állami és magánegyetemi minőségében sűrítve benne van egy nemzetrész mai helyzetének egész paradoxiája is. Az erdélyi magyar felsőoktatás állapota közel egy évszázada fokmérője a kisebbségi népcsoport emancipációjának, a legközvetlenebb tudósítás mindenkori jogállása egyik legfontosabb mutatójáról. Hogy a jogbővítés ezúttal magyar segítséggel történt, sokat elárul helyzetéről. A Sapientia EMTE-t a Bolyai Egyetem visszaállításához fűződő tízéves kudarcsorozatának tanulságait levonva hozta létre a magyar állam — a Sapientia Alapítvány közvetítésével. Évfordulós számvetésre kértük fel a kuratórium mai elnökét, Kató Béla lelkipásztort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, aki hét éve áll a sok viszontagságot megélt alapítvány élén.
Egyházi bábáskodás
— Tudok róla, hogy 1919-ben egyszerű hadizsákmányként elkobzott kolozsvári egyetemünket az egyházak próbálták meg bár részben tanárképzővel pótolni. A kísérletet akkor meghiúsította a román állam. 2000-ben egyházi égisz alatt született meg az önálló Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Mivel magyarázható ez? — A nemrég megtartott rektori konferencián is megkérdezték tőlem, miért olyan aktívak Erdélyben az egyházak egyetemi téren. Különbözik helyzetünk sok más európai országétól. Erdélyben az egyházak és az etnikai határok egybeesnek. Emiatt ha az anyanyelvi oktatás joga valamilyen mértékben sérül, az illető felekezet olyan mértékben veszíti el híveit. A nyelvváltás ugyanis automatikusan hozza magával, bár nem minden esetben, a vallásváltást is. Hagyományosan tolerancia uralkodott, tehát nem volt jellemző az egymástól való hódítás, ennek folytán az egyházak egymás mellett autonóm közösségekként léteztek. Igaz, ma az ortodox egyházba házasság útján is be lehet tagolódni. Az újprotestáns egyházakkal mint román nyelvű térítő felekezetekkel nincs alkudni való időnk. Az oktatás tehát számunkra létkérdés. Ezen túlmenően Kató Béla úgy véli, a polgári társadalom a maga kuruc-labanc mintát követő megosztottsága miatt nem tudott egységesen fellépni az egyetemi ügyben, emiatt amikor a magyar kormány partnert keresett tervéhez, szükségszerűen kérte fel közreműködésre a történelmi egyházakat. — Tonk Sándor mint alapító rektor a református egyház főgondnoka is volt, ő nem félt az egyházatyák alapításától, sőt, úgy érezte, ez a legreprezentatívabb háttér. Ráadásul a protestáns egyházakban választják a tisztségviselőket, nem állítható tehát, hogy mi nem képviselünk senkit. Különbség van viszont a váradi és a kolozsvári alapítás között. A váradi Sulyok István Főiskolát, majd a Partiumi Keresztény Egyetemként újraalapított intézményt az egyház hozta létre, míg a Sapientia esetében az egyházatyák tették ugyanazt, ezért az utóbbinak világi a státusa. Küldetésnyilatkozata szerint a "keresztény és egyetemes emberi" értékek szerint kíván működni. Az elmúlt nyolc évben, az MSZP-kormány idején sokat vitattuk a kérdést, némely magyarországiak azt szerették volna, hogy csak az emberi értékek maradjanak, ezt én sem akartam, az alapító atyák sem, végül benne maradt. Kezdetben öt protestáns és négy katolikus tagja volt a kuratóriumnak. Az időközben megürült helyek betöltését végül Kató Béla új elnök javaslatára úgy oldották meg, hogy ne a püspökök legyenek közvetlenül kuratóriumi tagok, hanem mindenik delegáljon maga helyett valakit, így ma nyolc egyházi küldött van, s a testület további négy új taggal bővült. — Létezett egy feszültség, hogy melyik egyház befolyása lesz nagyobb. Amikor engem megválasztottak, Szilágyi Pál azért lett rektor, hogy vele mint katolikussal ezt kiegyensúlyozzák. Mire azonban Dávid László rektori megválasztására sor került — ő református —, nekem sikerült ezt annyira levezetnem, hogy csak a kompetencia került szóba. Ma ezt már nem tárgyalja senki, szinte azt sem tudják, ki hova tartozik.
Nyolc konfliktusos év — Amikor a szocialista kormány került uralomra 2002-ben, kibővítettük a kuratóriumot, ragaszkodtak hozzá például, hogy az RMDSZ is ott legyen. E kormány soha nem tekintette édesgyermekének a Sapientiát, mivel azt a Fidesz hozta létre, és bizonyos fokig koloncnak érezte a nyakán. Az első időben az volt az érzésünk, mintha meg akarná szüntetni. Illetve úgy járt el, mint aki nem üti meg ugyan a halat, de fokozatosan leengedi a vizet az akváriumból. — Szinte felére csökkentették az évi kétmilliárd forintos kiutalást. — Igen. Viszont utóbb, amikor meggyőződtek róla, hogy az intézménynek mi a tényleges szerepe, engedtek, és belátták, fenn kell tartani. "Támogatni ugyan nem nagyon akarjuk, de azért szinten tartjuk." Normatív támogatás címén kaptuk a pénzt csökkentett tételekkel. A takarékosság és mértékletesség nyilván jól fogott. Pont akkor, amikor növekednünk kellett volna, be kellett fagyasztanunk sok mindent. Nem volt a legszerencsésebb, de én ma is pozitívan értékelem, mert sikerült általa túlélnünk a szűkös esztendőket. Rengeteg élményem fűződik ahhoz, mennyi minden függ attól, hogy a kormánytisztviselők közül épp kivel tárgyalunk, az emberi kapcsolatoktól. Képes vagy-e kiismerni az illetőt, talán az Achilles-sarkát is ki tudod tapogatni... A magyar fél mindig változott, volt, amikor a tanügyminisztériumba akartak bekebeleztetni, máskor a Határon Túli Magyarok Hivatalához csatoltak, 2006-tól a Gémesi úr vezette államtitkárságnak (a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozott) osztottak le. Nagyon nagy politikai kitettsége volt mindig a Sapientia ügyének, ezért én, ha szabad ezt mondani, nyolc éven keresztül folyamatosan konfliktusmenedzsmenttel foglalkoztam. Hol oldottam valamin, hol tompítottam, hogy menjen a dolog, mert hol ott, hol itthon a Tőkés—RMDSZ ellentétek miatt kerültünk kereszttűzbe. Amikor követelték, hogy egy-két RMDSZ-képviselő is benne legyen a kuratóriumban, elleneztem: "Ha több párt lesz, akkor megtöltjük pártkatonákkal? Az egyetem másról szól." Végül engedtem, egy ideig Borbély László eljárt a gyűlésekre, utóbb azonban miniszter lett, és több dolga lévén, elmaradt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy miután igyekeztek bekerülni ebbe a csapatba, adott esetben, kormány elé vive a dolgot, segítettek is, ha megakadtunk valahol. A mai napig azt gondolom, nem tesznek ellene, és Markó Béla legutóbb azt mondotta nekem az akkreditációs törvényről, úgy gondolja, most keresztül lehet vinni.
Hol a Bolyai mostanában?
— A Sapientia EMTE tízéves aprólékos belső építkezésének legfőbb győzelme az utóbbi tíz évben, hogy 2010-ben az ARACIS szakszerű vizsgálatok után megítélte számára a szakmai akkreditációt. — Kiderült ezúttal is, erőssége az, hogy nem a hazai magánegyetemek sajátos jegyeit viseli magán, hanem inkább az állami egyetemekre hasonlít. Nemcsak abban, hogy tandíjmentes helyeket tud felajánlani, vagy ösztöndíjat stb. ad, hanem főleg abban, hogy míg a magánegyetem, annak tanári kara anyagi szempontokat követve cselekszik, nálunk nem a pénzszerzés az alaptörekvés. Hanem mi? Mondok egy példát. Az őszi rektori konferencián — miután bemutatkoztak az erdélyi magyar felsőoktatás önálló intézményei, a teológia, a Partiumi és mi — következett a Babeş—Bolyai. Ott voltak a magyar prorektorok, de Andrei Marga beszélt a nevükben. Három magyar rektor a maga intézményéről és akkor a legnagyobbról és egyes körök szerint a legfontosabbról Andrei Marga adja elő magát angolul. Mintegy jelezve, mennyire önálló ott a magyar oktatás. — Micsoda misztifikáció az is, hogy magyar "vonalnak" nevezik! Sem tanszéki, sem tagozati önállósággal nem rendelkeznek, diákcsoportokra lebontva vegetál az egész. — Igen, hiányoznak a jogi garanciák egy beolvasztás, egy felszámolás megakadályozására. — Legutóbb külön akkreditálták ugyan őket mint tanulmányi vonalat, de túl apró lépésnek tűnik. — Valamit az is jelent, de mára napnál világosabb, kik azok, akik maguk dönthetik el, mi kell egy közösségnek. Egyeseknek megengednek ezt-azt, mások viszont maguk döntenek afelől, mire van szüksége a magyar felsőoktatásnak, milyen hiányzó szakokat kell pótolni, ha azokat a többség a maga számára tartotta fenn. Tapasztaltuk a régi, a mai rendszerben is. Végül Tonk Márton dékán tartott előadást a jövőképről, és feltette a kérdést: mi maradt a valamikori Bolyaiból mint koncepcióból? És meg is válaszolta: a Bolyai alapgondolatát ma a Sapientia testesíti meg, az a Babeş—Bolyaiban csak nevében van jelen. Úgy vélem, nem kell feladni a Bolyai önállósulásának célját, de ma mindenekelőtt a Sapientiát kell erősíteni, mert ez a magyarság önálló, autonóm egyeteme. Attól még működhetnek szakok a Babeş—Bolyain is.
Szakkínálat, tervek Sejthető a fentiekből, hogy az a kezdeti álláspont, miszerint a Sapientia a magyar felsőoktatásból hiányzó szakokat fogja képviselni, alaposan módosult a tíz év folyamán. — A kezdeti felháborodás miatt, mely a kezdeményezés értelmét kérdőjelezte meg, kellett arra hivatkozni, hogy a hiányokat szeretnénk mindenekelőtt pótolni, és az valóban így is történt. Nem kizárólagosan azonban. Az ellenállás felerősödött a szocialista kormány idején, ez is támogatta ezt a babeş—bolyais gondolatot, s eszerint válogatott volna terveink között, hogy mit finanszírozzon és mit nem. Műszaki szakokat indítottunk, azokat tényleg nem oktatták magyarul. Egyértelmű volt viszont, hogy tudományegyetemen másra is szükség van. Tény, kezdetben egy-egy személy lobbija is befolyással volt arra, hogy éppen mit indítottak. Viszont egy nagyon egyszerű oka is van annak, hogy Marosvásárhelyen miért gondoltunk másra is. A mérnöki szakokat 95 százalékban fiú hallgatók látogatják, márpedig mi az egész ifjúságnak kívánunk fórumot adni, lányok számára is. Abszolút kézenfekvő, hogy a kommunikáció szakra szinte kizárólag lányok jelentkeznek, a humán szakokat is ők kedvelik. Most épül a kollégium az ottani kampuszon, ott háromszáz-négyszázan együtt fognak lakni is. Egy tudományegyetem nem nyújthat egyoldalú képzést, lényeges, hogy szélesebb körű legyen. Másfelől, mivel önálló intézmény vagyunk, nem kell egy szakot nyomnunk orrvérzésig, ha megy, ha nem. Kellő rugalmassággal módosíthatunk a szerkezeten. Gyorsan dönthetünk, milyen irányban akarunk fejleszteni. Úgy látom, a műszaki szakokon lehet még bővíteni. Nagyon fontos viszont, hogy amit három éven át hiába próbáltunk, az most sikerült: jogászképzés indult az idén. Komoly háttérmunkának köszönhetjük, hogy megkaptuk rá a jóváhagyást. Kolozsváron a művészetek és az európai tanulmányok mellett a jog lesz a harmadik pillér. Meg kell fontolni, melyek a mai élet fő csapásai, milyen szakemberekre van szükség. Szerintem ilyenek az önkormányzati vezetői állások, a különböző tisztviselői kategóriák például. Egy szó, mint száz, az elnök egy szélesebb társadalomépítési keretbe helyezi e munkát. Ma a Sapientiára és a Partium Egyetemre az anyanyelvükön tanuló magyar hallgatók negyede jár, a többi a Babeş–Bolyain, a színin, az orvosin stb. tanul, a becslések szerinti többség viszont még mindig román intézmények diákja. "Ha azt vesszük, hogy Magyarországon összesen 69 felsőoktatási intézmény van magánegyetemekkel együtt, akkor nekünk, a másfél milliónak szintén járna vagy öt saját intézet, és csak egy van." A területi hálózatépítés igénye létezik, de egyelőre az erőket a kolozsvári és vásárhelyi építkezés, a csíki felújítás köti le. Nem titok, hogy a Babeş—Bolyai székelyföldi terjeszkedése a Sapientia körülbástyázását szolgálja. Az új Fidesz-kormányhoz fűzött remények kapcsán megjegyzi: "Az egyetem közben felnőtt, nyilván tisztában lesz a támogató, hogy inkább ránk kell figyelnie, arra, mire van fogadóképesség, stratégia és akarat." Végül egy fontos újdonság: — Marosvásárhelyen magáncég kezdeményezésére informatikai kutatóállomás épül az egyetem mellé, ami azért fontos, mert kutatási lehetőséget kínál az oktatásnak, egyben munkaerőre is számíthat az egyetem részéről. Az egyetem köré fel kell építenünk egy háttérvilágot, mely egyfelől működteti azt, másfelől igényli végzőseit. Az alapítvány feladata hosszabb távon létrehozni azt a gazdasági környezetet, mely nem szolgáltatja ki az intézményt a politikumnak, hanem megszilárdítja önállóságát. Ehhez kell a megfelelő támogatást megszereznünk. Úgy gondolom, ha ez nekem sikerül, átadhatom a stafétát másoknak.
B. KOVÁCS ANDRÁS, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Búcsú Keszthelyi Gyulától
Életének 77. évében, hosszú és súlyos betegség után, október 6-án, Budapesten elhunyt Keszthelyi Gyula, az egykori Igazság főszerkesztője.
Nincs halálhír, amely ne érintené meg az embert, hiszen a cipőtalpunk alá tévedt kavics is kidöccenthet egyensúlyunkból. A hír hatása rám talán érthetőbb lesz, ha azt is hozzáteszem, hogy hosszú évekig osztálytársak voltunk, és számtalan kanyar után lettünk kollégák is e lap szerkesztőségében. Eddig megjelent naplójegyzeteim talán ővele foglalkoznak a legtöbbet, s most a halál kiváltotta döbbenet teszi nyilvánvalóvá, hogy olykor mennyire igazságtalanul elégedetlenkedtem Vele! Mintha megfeledkeztem volna róla, hogy a lap főszerkesztőjeként, intézményvezetőként övé volt a napilappal kapcsolatos minden felelősség! Sőt, abban a rendszerben, annál sokkal több is. Mert a lehető legárgusabb szemekkel „ügyeltek” nemcsak ránk, hanem az amúgy nagyon kilógó kisebbségi lapokra. Neki kellett ugyanis „gazdáinkkal”, a megyei pártbizottsággal szemben képviselnie a lap és szerkesztői, de mindenek előtt az olvasó érdekeit. Márpedig – közismert – akkor egyetlen érdek volt és lehetett, csak az érvényesülhetett. Ezzel pedig életveszélyes volt szembehelyezkedni. Mi, többiek nyilvánvalóan arról is sokszor megfeledkeztünk – mert nem a mi bőrünket égette! –, milyen kínos és gyötrő lehetett neki tudomásunkra hozni gazdáink bicskanyitógatóan értelmetlen – no, nem kívánságait, hanem – parancs jellegű utasításait, amelyek – nagyon jól tudta – fittyet hánynak az újságírás-szerkesztés, de legtöbbször a józan ész minimális szabályainak is. Iszonyatosan hálátlan szerep volt az övé, hozzánk, beosztottjaihoz képest. Főképpen azért, mert mi, kényszerű hallgatói belefásulva az állandó meglepetésekbe, amelyek nap mint nap ránk zúdultak, és egyre nehezebbé tették munkánkat, életünket, akár Vele is azonosítottuk ezeket a minden józan észnek ellentmondó feladat-rémálmokat.
Most már értem őt – nálam jobban ismerte azt a kíméletlen világot, amelyben éltünk, nem engedhette meg magának azt az öngyilkos könnyelműséget, hogy szelídítve, ésszerűsítve hozza tudomásunkra az eszement utasításokat. Pontosan tudta azt is, hogy miért fontos „látogatás-őrületek” idején ott lennünk a nyomdában, ugyanis az ilyenkor is dolgozó nyomda ördöge legártatlanabb hibái is sokak számára végzetesek lehetnek.
Mindenképpen nagy érdeme, hogy józan, okos vezetése alatt a kolozsvári Igazság egyetlen szerkesztője, munkatársa sem került tragikus helyzetbe. Ellenkezőleg. Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt kimondani, hogy a Keszthelyi Gyula vezette Igazságnak mégis-mégis sikerült, minden megszorítás ellenére, megőriznie olvasói megbecsülését, szeretetét azzal, hogy nemcsak a „musz” feladatokat látta el, hanem az olvasói igényeket is megpróbálta kielégíteni. Ennek alátámasztására hadd idézzem Ion Arcaşnak, az akkori Făclia főszerkesztő-helyettesének, egy a fővárosi napilapok vezetői tanácskozásán elhangzott, akkor igen bátornak számító megállapítását: „Egyetlen vidéki napilap van ebben az országban, amelynek sikerült megőriznie újság jellegét, minden más újságtól megkülönböztető arcélét: az a kolozsvári Igazság!”
Úgy gondolom, ez mindenképpen az egykori főszerkesztő Keszthelyi Gyula munkásságát dicséri. Bár életének utolsó szakaszában Magyarországon élt, halála nekünk, Kolozsváron maradottaknak is nagy veszteség.
Nyugodjon békében!
Kiss János
Keszthelyi Gyula (Alsójára, 1934. március 26.–) sportújságíró, rádió és televízió kommentátor, újságszerkesztő, szerkesztő.
A kolozsvári 2. számú Fiúlíceumban érettségizett (1952), a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán szerzett diplomát. A bánffyhunyadi Fakitermelő Vállalat (1956–57), majd a kolozsvári Libertatea Bútorgyár (1957–69) tisztviselője. Újságírói pályáját az Új Sport tudósítójaként kezdte, évekig a Kolozsvári Rádió s a Román Televízió magyar adásának kommentátora. 1969-től az Előre ipari rovatvezetője Bukarestben, 1972-től 1983. november 2-ig az Igazság főszerkesztője Kolozsvárt, ezt követően az Előre kolozsvári tudósítója.
Az 1990-es és a 2000-es években a Határon Túli Magyarok Titkárságán működött, ahol többek között a tanácskozások anyagainak köteteit szerkesztette.[1]A Határon Túli Magyarok Hivatalában 2000. december 19-én bemutatták a Magyarország 2000 tanácskozások anyagát tartalmazó a három kötetet, amelyet Keszthelyi Gyula szerkesztett.[2]
Magyarország - 2000 : Magyarország képe a nagyvilágban : külföldi és hazai magyarok tanácskozása az országról, 1997. május 30-31. / [szerk. Keszthelyi Gyula]. Budapest : Osiris, 1997. 419 p.; (Rend. a Miniszterelnöki Hivatal Előadások és hozzászólások) ISBN 963-379-315-7
Az egyházak szerepe a magyar kisebbségi közösségek szellemi és gazdasági építésében : nemzetközi konferencia : Budapest, 1998. április 1-2. / [szerk. Keszthelyi Gyula]; [a szöveget gond. Báthory János, Keszthelyi Gyula]. Budapest : Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatala és a Határon Túli Magyarok Hivatala, 1998. 183 p. ISBN 963-03-5250-8
Magyarország 2000 : egyház és magyarság : hét egyház és felekezet határon túli és hazai lelkipásztorainak, világi elöljáróinak tanácskozása, [Esztergom], 2000. január 27-28. : [előadások és hozzászólások] / [szerk. Keszthelyi Gyula]. – Budapest : Custos, 2000. 466 p. (A 2000. januári rendezvény a harmadik konferencia volt.) ISBN 963 85596 7 5
Magyarság a médiában, magyar médiastratégia : határontúli és médiaszakértők tanácskozása, 2000. április 12-13. / [... szerk. Keszthelyi Gyula]. Budapest : Custos Kiadó, 2000. 229 p. (A IV. Magyarország 2000 tanácskozás anyaga Közreadja a Határon Túli Magyarok Hivatala). ISBN 963-85596-8-3
A magyarság lehetőségei a világban az ezredfordulón : Magyarország 2000 : külhoni és hazai magyarok negyedik tanácskozása : 2000. május 19-20., [Budapest] / [szerk. Keszthelyi Gyula]; [közrem. Erdélyi Istvánné]. Budapest : Custos, 2000. 422 p. (Előadások és hozzászólások.) ISBN 963 85596 67

Szabadság (Kolozsvár)

Szomszédok huzavonája: nincs „közösködés”
A jelenlegi magyar kormány (feje) nincs meggyőződve a közös kormányülések gyakorlati hasznosságáról. Külügyminisztere ugyanakkor nem zárja ki, hogy szűkített formában fölelevenüljön az együttműködésnek ez a formája.
A román és a magyar kormány 2005 és 2008 között – felváltva – minden évben együttes ülést tartott. Valójában mindez ma már történelem.
Egy levélváltás előzményei
Minden jel szerint 2011-ben sem tartja meg a soron következő, ötödik együttes ülését a román és a magyar kormány – írta lapunk október 12-én. Az ÚMSZ emlékeztetett arra, hogy májusi budapesti látogatásakor Teodor Baconschi külügyminiszter azt javasolta magyar kollegájának, Martonyi Jánosnak: a kétoldalú kapcsolatok teljes körének áttekintése érdekében még idén ősszel kerüljön sor a román fővárosban a közös kormányülésre.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke úgy nyilatkozott a lapnak, hogy tudomása szerint házigazdaként Románia már megtette a szükséges lépéseket, ugyanis nemcsak a román külügyminiszter, hanem az RMDSZ is jelezte a magyar félnek, hogy időszerű volna a közös kormányülés megszervezése. Borbély szerint Budapestről egyelőre azt a választ kapták, hogy még elemzik ennek a lehetőségét.
A budapesti külügyminisztérium egy neve elhallgatását kérő illetékese értésre adta, hogy a kérdésben a végső szó a Miniszterelnöki Hivatalé. Szerinte Orbán Viktor miniszterelnök szakított elődje gyakorlatával, nem híve a közös kormányüléseknek.
Egy másik névtelen budapesti illetékes szerint Orbán nem az intézmény ellensége, hanem úgy véli: szűkíteni kellene a formátumot és a megtárgyalandó kérdések körét, mert az eddigi túl nagyszabású közös kormányülések kevés gyakorlati eredménnyel jártak. Ebben a szellemben válaszolt írásban a minap Martonyi János is Szabó Vilmos szocialista parlamenti képviselőnek, aki levélben tette föl kérdését a magyar–román együttes kormányülés tavalyi és idei elmaradásával kapcsolatban.
Schengen után
„Egyelőre csak az október 10-i dátum a biztos” – nyilatkozta 2009-ben Gémesi Ferenc kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős magyar szakállamtitkár, aki akkor Kolozsvárt javasolta helyszínnek, és ezzel Emil Boc miniszterelnök, a kincses város egykori polgármestere is egyetértett. Az együttes ülés végül a román fél kérésére mégis elmaradt.
Gémesi Ferenc a Martonyi-féle válaszlevél másolatával együtt részletes tanulmányt küldött az ÚMSZ-nek a magyar kormány korábbi együttes üléseiről, amelyeket a szomszédságpolitika jegyében nemcsak Romániával, hanem Ausztriával, Horvátországgal és Szlovéniával is – bár némi kihagyásokkal – rendre megtartott. Megjegyzendő, hogy az utóbbi három országgal 2009-ben, tehát a szocialista kormány utolsó esztendejében még volt közös tanácskozás.
A fejlesztéspolitika jegyében – szerepel az anyagban – egyeztetett ütemezéssel folyik a közúti infrastruktúra közös fejlesztése Magyarország és Románia között. A két ország megállapodott a magyar M43-as és a román A1-es autópálya összekapcsolásáról (Szeged–Makó– Csanádpalota–Nagylak– Arad), továbbá az M4-es és az észak-erdélyi autópálya (Berettyóújfalu–Nagykereki–Nagyszántó–Berettyószéplak–Kolozsvár) összekötéséről is.
Jól haladnak a tárgyalások, hogy az M49-es út folytatása és a Szatmárnémeti, valamint Nagybánya közötti út metszéspontjáról döntés szülessen. Az autópályák összekapcsolását a magyar fél Románia schengeni csatlakozását követően tervezi. Ugyancsak korszerűsítették a csengersimai határállomást.
Kisebbségi azonosságtudat
A magyar–román energetikai együttműködés keretében 2009-ben befejeződött a Szeged–Arad gázvezeték-kapcsolat kiépítése 109 kilométer hosszan. A Békéscsaba–Nagyvárad villamosenergia-hálózat kiépítése előrehaladt, az Aradig tartó szakaszt már át is adták.
A román–magyar határon átnyúló együttműködés keretében innovációs szolgáltató és képző központ valósult meg Püspökladányban, kutatási együttműködés jött létre a növénynemesítési technikák alkalmazása érdekében, továbbá megkezdődött a nagyváradi és debreceni egyetemek közötti K+F együttműködés. Folyamatos a kétoldalú párbeszéd a kis- és középvállalkozások együttműködésének támogatása érdekében is.
A kétoldalú kapcsolatokban nagy fontosságot tulajdonít a magyar fél a kisebbségben élő közösségek önazonossága megőrzésének, az ezt szolgáló két céltervet, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport és a zsákai ortodox templom felújítását a két kormány azonos mértékben támogatta. Az eddigi kormányzati támogatások eredményeképpen létrejött az új battonyai román iskola, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport, modernizálódott a bukaresti Ady Endre és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum.
A magyar költségvetésből támogatott Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról a román parlament elfogadta a szükséges törvényt, és az idén szeptemberben megtörtént a Sapientia Egyetem akkreditációja is. Hosszas tárgyalások eredményeképpen megszületett a hadisír-gondozási megállapodás. Az első együttes kormányülés eredményeképpen nyílt meg a csíkszeredai főkonzulátus és kezdte meg munkáját a magyar kulturális koordinációs központ Sepsiszentgyörgyön.
Gy. Z.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elszámoltathatja a magyar kormány a Mecénás Alapítványt
Értesüléseink szerint a magyar kormány vizsgálja annak lehetőségét, hogy elszámoltatja a nagyváradi Mecénás Alapítványt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Érmindszentre tervezett Ady-projektjének „eltérítése” miatt. Úgy tudjuk: az Ady-központ ügyét kivizsgáló budapesti jelentés feltárta, hogy az RMDSZ Bihar megyei vezetői irányította szervezet a mai napig nem számolt el a 320 millió forintos támogatással, amiből mindössze egy konferenciaközpont valósult meg.
Számos szabálytalanságot és rendellenességet fedezett fel az Érmindszentre megálmodott termálfürdő, irodalmi zarándokhely és termálszálló tervének átjátszása, valamint a Nagyváradon csak töredékében kiépült létesítmény megvalósítása kapcsán a magyar kormányzat részére készült jelentés. A lapunk birtokába került dokumentum rávilágít, hogy a Tőkés László vezette Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) által kidolgozott Ady-projektre 2002-ben odaítélt 320 millió forintos támogatást az időközben hatalomra jutott balliberális kormány politikai alapon vonta meg, és ítélte oda a bihari Mecénás Alapítványnak és a nagyváradi katolikus püspökségnek.
Mindezt úgy, hogy az RMDSZ Bihar megyei vezetői által létrehozott alapítvány konkrét tervvel sem rendelkezett a finanszírozás átirányításakor, később a pályázati célokat nem teljesítette, ráadásul a beruházás során elkészült épület használati joga negyven év múlva a román államra száll.
Átjátszott szerződés
Az érmindszenti Ady-központ előtörténete 2001-ig nyúlik vissza, amikor a budapesti Gazdasági Minisztérium (GM) pályázatot ír ki a Széchenyi-terv forrásaiból a termálfürdők fejlesztésének, illetve kialakításának, valamint a kapcsolódó infrastrukturális és környezeti fejlesztés támogatására. Az év novemberében a KREK megbízási szerződést ír alá a NOS Szeged Szolgáltató Kft.-vel az Ady Endre szülőfalujában megvalósítandó termálfürdő, irodalmi zarándokhely és termálszálló megvalósíthatósági tanulmányának elkészítésére.
A NOS Kft. elkészíti a tervet, a püspökség pedig benyújtja a pályázatot. Rockenbauer Zoltán, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium (NKÖM) vezetője 2002 májusában levélben értesíti a KREK-et, hogy a tárca megállapodást írt alá a GM-mel, melynek értelmében a tervezet megvalósítására ugyanabban az évben az Egyházi Kulturális Alap előirányzatából 320 millió forintot utalt ki. A vallási, kulturális-turisztikai termék létrehozását célzó projektben közreműködő szervezet a Magyarországi Református Egyház Tiszántúli Egyházkerülete (MRETE).
A KREK Ady-projektjének vesszőfutása azután veszi kezdetét, hogy a Fidesz vereségét eredményező áprilisi országgyűlési választások nyomán felállt MSZP–SZDSZ-koalíció egyszerűen elsüllyeszti a Miniszterelnöki Hivatalhoz átkerült tervet. Az ügy pikantériája, hogy miközben Szalay István címzetes vallásügyi államtitkár 2002 szeptemberében „részletesen kidolgozott támogatási megállapodás” aláírását helyezi kilátásba Tőkés László püspöknek, Ady születésének 125. évfordulóján (november 23.) Érmindszenten Tőkés és Tempfli József nagyváradi római katolikus püspök pedig ünnepélyes keretek között leteszik a felépítendő termálfürdő és szálló alapkövét, a magyar kormány már eldöntötte: a projekt nem a Szatmár megyei faluban, hanem Nagyváradon valósul meg.
Erről azonban a Medgyessy-kabinetnek az Ady-ünnepségen megjelent tagjai – Szabó Vilmos államtitkár, Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatala elnöke, Kósáné Kovács Magda MSZP-s országgyűlési képviselő – egy szót sem szóltak, bár sokatmondó, hogy az alapkőletételen már nem vettek részt. Szabó és Bálint-Pataki csak december 12-én közli személyesen Tőkéssel, hogy az Ady-projektet „Tempfli József püspöknek adták át”, ugyanakkor tudomására hozták, hogy az Ady-központ változott helyszínen, Nagyváradon valósul meg, építtetője pedig a Mudura Sándor vállalkozó (Medgyessy Péter exkormányfő barátja) és Kiss Sándor, a bihari RMDSZ akkori választmányi elnöke által létrehozott Mecénás Alapítvány.
Közölték mindezt olyan körülmények között, hogy két nappal korábban Lakatos Péter, a bihari RMDSZ akkori elnöke a Mecénás Alapítvány és Fodor József püspöki helynök a nagyváradi római katolikus püspökség képviseletében támogatási szerződést írt alá velük Budapesten, egy nagyváradi objektum felépítése ügyében, az érmindszenti pályázat másaként.
Kicsúszott a talaj
Forrásaink feltételezik: a 2002. augusztus 1-jén bejegyzett Mecénás Alapítványt éppen azért hozták létre, hogy az átirányított 320 millió forintot (1,1 millió euró) a szervezet fogadni tudja. Noha alapító okirata szerint az alapítvány arra hivatott, hogy évente tíz magyar és tíz román diáknak nyújtson tíz hónapig havi 200 lejes ösztöndíjat, a Mecénás csak a nagyváradi önkormányzat 2003. január 30-ai ülésén megszavazott határozat alapján kapott – 49 évre ingyenes használatra – egyhektáros építési telket, amelynek fejében vállalta a fiatalok támogatását.
A telekre az Ady Konferencia Központ 320 millió forintos beruházásának elkezdése érdekében volt szükség. A Krónika birtokába jutott feljegyzés rávilágít, hogy miközben az NKÖM egy pályázat elbírálása nyomán irányozta elő a támogatási összeget a KREK-nek, a Medgyessy-kormány nem pályázat útján szerződött a Mecénással, sőt a megállapodásból kizárta a Tiszántúli Református Egyházkerületet, holott eredetileg a pénzfelhasználás szempontjából jelentős kitételként szerepelt, hogy a projekt megvalósítása a magyarországi egyház közreműködésével valósítható meg.
A Mecénás Alapítványhoz 2003 júniusától 2004 novemberéig hat részletben futott be a támogatási összeg, ám a tervezett termálszálló helyett mindössze egy – főleg politikai, ifjúsági és művelődési rendezvényeknek otthont adó – konferenciaterem valósult meg. Nem érdektelen egyébként, hogy a Mecénás 2003 augusztusában a szerződés módosítását kezdeményezi arra hivatkozva, hogy a váradi építési terület alatt vezetékek húzódnak, és teljes talajcserére van szükség – mindez később indokként szolgál arra is, miért akadozik a projekt kivitelezése –, holott a NOS Kft. által az új helyszínre is elkészített megvalósíthatósági tanulmánya ennek ellentmond, leszögezve: nincsenek föld alatti vezetékek. Ráadásul a kifizetések úgy indulnak, hogy a Mecénás fel sem mutatott megvalósítási tanulmányt, amely majd csak 2003 júliusában készül el.
Mindezek dacára Petróczi Sándor, a HTMH alelnöke 2006 áprilisában jelzi Szabó Vilmos nemzetpolitikáért felelős politikai államtitkárnak, hogy megtekintette az épülő Ady Konferencia Központot, és javasolja a támogatási program lezárását. Ami meg is történt, noha tételes elszámolás nem történt, és az intézmény sem készült el. Mindezt Kiss Sándor, a Mecénás kuratóriumának elnöke korábban a Krónikának azzal magyarázta, hogy a magyar kormánytól kapott támogatás távolról sem fedezte a projekt megvalósításának teljes költségét. Az ügy kapcsán a második Orbán-kormány hivatalba lépése után készített belső vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a Kiss Elemér kancelláriaminiszter vezette Miniszterelnöki Hivatal érintett ügyvezetői és vezetői nem tartották be a közigazgatási, illetve az államigazgatási eljárásról szóló törvényt, továbbá a belső és pénzkezelési szabályzatokat.
Különösen kifogásolja a jelentés, hogy a beruházás tárgya 49 év múlva a román állam, pontosabban a nagyváradi önkormányzat tulajdonába száll, és a magyar adófizetők pénze nem a határon túli magyarságot szolgálja. A dokumentum megállapítja: az Érmindszenten létesítendő termálfürdő és vallási-kulturális zarándokhely megvalósításának meghiúsításában részt vevő személyek mulasztással működtek közre abban, hogy a KREK és az MRETE ne tudja végrehajtani a beruházást. „Továbbá feltehetőleg együttműködtek abban, vélhetőleg jogellenesen vagy etikátlanul, hogy az MH a magyar költségvetésből a román állam nagyváradi önkormányzatát gyarapítsa” – szögezi le a jelentés.
Politikai-gazdasági összefonódások
Az eltérített Ady-projekt esetében nem mellékes, hogy a kudarcba fulladt terv mögött álló Mecénás Alapítvány vezetőségében fellelhető az RMDSZ Bihar megyei szervezetének teljes vezérkara. A szövetség területi szervezetét irányító Kiss Sándor elnökölte alapítvány igazgatója Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, a kuratórium tagja továbbá Biró Rozália nagyváradi alpolgármester, a megyei választmány elnöke, Lakatos Péter, a nemrég a számvevőszék vezetőségi tagjává kinevezett volt parlamenti képviselő és Földes Béla egykori városi tanácsos.
Ugyanezek a politikusok irányítják az RMDSZ másik szervezetét, a Partium Alapítványt is, ugyanakkor jórészt valamennyien jelentős gazdasági holdudvart építettek ki maguk körül, cégeik pedig több esetben összefonódnak. Biró és Kiss egyaránt részvényese például a Bioland, Biolact, Pro Idea, Soft Partner, Lancelot vagy Alexis Kft.-nek, Lakatos a Sinteza Rt., az Interprotect és a Sprinkler Kft. részvényese (utóbbi havi száz euróban részesül a váradi színháznak nyújtott tűzvédelmi szolgáltatásáért), míg Szabó a Gubeur Consult Kft. ügyvezetője és részvényese, továbbá a Consacs Kft. ügyvezetője. (Az RMDSZ-es ügyvezető cége különben szerződéses viszonyban áll a magyar kormány befektetési és kereskedelemfejlesztési ügynökségével, az ITD Hungary Zrt.-vel).
A legnagyobb üzletember-politikusnak egyértelműen Kiss Sándor számít közülük, akinek jelentős médiabirodalmat is sikerült kiépítenie: érdekelt a Partium Rádióban, a Nagyvarad.ro hírportálban, ezenkívül a Bihar Megyei Tanács kiadásában és finanszírozásában jelenik meg a Várad folyóirat, amely kiegészül a szintén az RMDSZ-hez kötődő Biharország hetilappal (utóbbi két kiadványt idén 401 ezer lejjel finanszírozta a megyei önkormányzat). Mint arról beszámoltunk, a bihari RMDSZ-politikusok gazdasági érdekeltségeit és vagyonosodását „bogarászni” kezdte az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség is.
Az ANI legutóbb Biró Rozália ellen indított eljárást, mivel alpolgármesterként úgy adta bérbe a Partium Alapítványnak – amelynek alapító és vezetőtanácsi tagja – a Léda-házat, hogy az nem is volt a város tulajdona. Lakatos Péter vagyonosodása ügyében ugyancsak vizsgálódik az ANI, amely 11 ezer eurós különbséget vélt felfedezni a volt honatya korábbi jövedelme és kiadásai között. Lakatos azonban abszurdnak, fölöslegesnek és bosszúhadjáratnak tartja az eljárást, majd miután nemrég a nagyváradi bíróság jóváhagyta az ANI szakértői vizsgálatát, beperelte az ügynökséget.
Rehabilitálnák Érmindszentet
A magyar kormánynak a meghiúsult váradi Ady-létesítménnyel kapcsolatos álláspontjától függetlenül esély körvonalazódik arra, hogy – ha több mint egy évtizedes csúszással is – Érmindszenten mégis megvalósuljon a KREK által eltervezett termálfürdő és irodalmi zarándokhely. Ezt támasztja alá Szászfalvi Lászlónak, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárának a hét elején Szatmárnémetiben tett látogatása is.
Szászfalvi pozitív választ adott Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke előterjesztésére, miszerint a magyar kormány támogassa az érmindszenti projektet, hiszen a központ az egész kistérség számára fellendülést hozhatna, ugyanis az Ady-emlékhelyen kívül alkotótáborok és nagyobb rendezvények szervezésére alkalmas konferencia-központ is helyet kapna a termálfürdő mellett. E téren csütörtökön már együttműködési megállapodás is született az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt között. Csehi Árpád, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke (megyei tanácselnök) és Zatykó Gyula, az EMNP megbízott alelnöke, partiumi régió-koordinátora szándéknyilatkozatot írt alá a két szervezet együttműködéséről, melynek célja Ady szülőfalujának és vonzáskörzetének gazdasági és szellemi rehabilitációja.
A két fél megegyezett abban, hogy egy ilyen kiemelkedő nemzeti érték nem szabad politikai csatározások színtere legyen, hiszen a megőrzéséhez közös erőfeszítésekre van szükség. A felek a további egyeztetési folyamat során kidolgozzák Érmindszent és környéke gazdasági, területfejlesztési és kulturális rehabilitációs terveit, és mindent megtesznek, hogy Érmindszentet bekapcsolják a régió gazdasági és szellemi vérkeringésébe. Az együttműködésen belül kiemelkedő projektnek számít az Ady Endre örökségét éltetni hivatott emlékhely fejlesztése.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Csángóbotrány: miről szól a kormány nemzetpolitikája?
A külhoni magyarok vagy eljátsszák a nekik Budapesten írt szerepeket, vagy kiírják őket a forgatókönyvből – a moldvai csángók körüli botrány ezt bizonyítja az előző kormány két tisztségviselője, Törzsök Erika és Gémesi Ferenc szerint. A mostani nemzetpolitikai államtitkárság ellenben az átlátható gazdálkodás megteremtéséről beszél.
A moldvai magyar oktatási programot működtető Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) vezetősége hétfőn tette közzé: a magyarországi költségvetésből nyújtott támogatás rendszerének tervezett átszervezése miatt testületileg lemond.
A szövetség tizenkét vezető beosztású tisztségviselője által jegyzett dokumentum szerint 2012. január elsejével lejárt a csángó szövetség szerződése a Bethlen Gábor Alappal, és újabb szerződés hiányában a szövetség idei működése ellehetetlenült.
Hegyeli Attila, a csángó szövetség ügyvezetője a távirati irodának elmondta, hogy forrófejű lépésnek tűnhet a lemondásuk, de nem az. Az elmúlt hetekben folytatott tárgyalásaikon minden más lehetőséget kimerítettek a probléma rendezésére. Hozzátette: „nem azért mondtunk le, hogy ezzel valamilyen döntést kikényszerítsünk. Azért mondtunk le, mert nem volt más választásunk”.
A nemzetpolitikai államtitkárság megdöbbenéssel fogadta a hírt – tudatta az MTI. Az államtitkárság szerint az MCSMSZ vezetősége cserbenhagyta a moldvai magyar közösségeket, az oktatási programban részt vevő tanárokat és gyermekeket.
Az MCSMSZ tizenegy éve jelentős magyarországi forrásokból tartja fenn a moldvai magyar oktatási programot – hangsúlyozta az államtitkárság közleménye. A kormány 2002 óta mintegy 360 millió forinttal, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) 2006 óta pedig 320 millió forinttal támogatta az MCSMSZ által működtetett oktatási programot. Az MCSMSZ jelentős romániai és nyugat-európai támogatásokat, tárgyi adományokat is kapott.
Az államtitkárság éppen ezért megdöbbentőnek tartja Solomon Adriánnak, az MCSMSZ elnökének korábbi bejelentését is: a szövetség vezetője 2011 áprilisában arról tájékoztatta a nemzetpolitikáért felelős államtitkárságot, hogy az MCSMSZ mintegy 35-40 millió forintos adósságot halmozott fel az elmúlt években. Erre hivatkozva a 2011-re esedékes (a korábbi éveknek megfelelő mértékű, 70 millió forintos támogatáson felül) az adósság kiegyenlítéséhez többlettámogatást igényelt a kormánytól.
Tavaly nyáron átfogó gazdasági átvilágításról döntöttek a program fő támogatói, a magyar állam és az AMMOA. A vizsgálatot az államtitkárság közlése szerint romániai és magyarországi pénzügyi szakértők végeztek el, a Teleki László Alapítvány bonyolította le. Az ellenőrzés „több súlyos hiányosságot” tárt fel, egyebek mellett az „említett 35-40 milliós adósság sem volt egyértelműen kimutatható”.
A vizsgálat a legfőbb hiányosságok között említette, hogy az MCSMSZ „nem rendelkezik a társadalmi szervezetek működésére vonatkozó megfelelő számviteli politikával, a könyvelési rendszer áttekinthetetlen, az aktuális likviditási helyzet nem megállapítható”. Más szabálytalanságokkal együtt a „kiforratlan szervezeti kultúra súlyos visszaélésekre is alkalmat adhat”.
Az ellenőrzés után a támogatók átlátható nyilvántartási rendszert, naprakész könyvelést, könyvelőváltást és létszámcsökkentést kértek az MCSMSZ-től. A kéréseknek az MCSMSZ vezetősége „többszöri felszólításra és csak részlegesen kívánt eleget tenni”. Az államtitkárság szerint nyilvánvalóvá vált, hogy a vezetőség akadályozza az átlátható gazdálkodási rendszer kialakítását.A kormány – idézzük tovább az államtitkárság közleményét – 2012 januárjában arról döntött, hogy felkéri az MCSMSZ-t, az AMMOA-t és az ellenőrzést lebonyolító Teleki László Alapítványt, hogy „közösen hozzanak létre egy Romániában bejegyzett új alapítványt a moldvai magyar oktatási program támogatására”. (Az oktatási programra szánt állami támogatást a jövőben ennek az alapítványnak utalnák.)
Mint már tudjuk, mindennek a következménye a csángó szövetség vezetőségének lemondása lett.
Az ügy kapcsán állásfoglalást küldött szerkesztőségünknek Törzsök Erika és Gémesi Ferenc. Az előző kormány idején mindketten kisebbségi és nemzetpolitikai kérdésekkel foglalkoztak. (Törzsök az egykori Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai főosztályának főigazgatója, Gémesi kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára volt.)
Ez a közlemény is hangsúlyozza, hogy az MCSMSZ szervezte, működtette az elmúlt években – magyar állami támogatással, a megelőző kormányzati ciklusban nemzeti jelentőségű programként – a moldvai csángó oktatási programot. Ennek keretében ma 25 moldvai faluban oktatják mintegy 2200 csángó gyermeknek a magyar nyelvet.
A csángó szövetség hét moldvai településen magyar házat épített vagy vásárolt, a magyarul továbbtanuló diákok számára pedig csángó bentlakást hozott létre Csíkszeredában. A szervezet mintegy 140 millió forintos éves költségvetésének felét biztosította a magyar állam, a másik felét támogatóktól gyűjtötték össze.
A moldvai magyar oktatási program körül – olvasható – szokatlan mértékű szolidaritás bontakozott ki. Sokan (fiatalok és idősebbek) nem a fizetségért utaztak a csángó településekre, hanem azért, hogy magyarul taníthassák a gyerekeket. Számos, Magyarországon és a világ más államában élő magyar járult hozzá anyagilag is a program sikeréhez. A MCSMSZ munkáját a romániai hivatalosságok is tudomásul vették.
Most mindennek vége – állítja Törzsök és Gémesi. „Miután az MCSMSZ nem szeretne kiszolgáltatott helyzetbe kerülve, szabadságát feladva a programra összegyűjtött javakat a Budapestről kijelölt és Budapesten működtetett alapítványoknak felajánlani, ellehetetlenült. Vezetői, munkatársai nem láttak más kiutat, mint a lemondást. Tették ezt azért, mert azt remélik, áldozatukkal legalább a csángó magyar oktatás támogatása fennmaradhat”.
A közlemény szerint már senki nem állíthatja, hogy nem látja, nem tudja, nem érti, miről is szól a kormány nemzetpolitikája, amelyben a „külhoni magyarok vagy eljátsszák a nekik Budapesten írt szerepeket vagy kiírják őket a forgatókönyvből”.
Az elmúlt másfél évben – folytatódik az állásfoglalás – sok olyan fejleménynek lehettünk tanúi a nemzetpolitikában is, ami okkal váltotta ki mind az érintettek, mind az eseményeket figyelemmel kísérők kritikáját, de most a legpőrébben mutatkozik meg a kormányzati politika mibenléte. Nem a külhoni magyarok a fontosak, hanem az, milyen politikai hasznot lehet húzni a rájuk való hivatkozásból, és milyen jól lehet tetszelegni a „nemzetvédő” szerepben.
A csángók pedig még csak nem is parasztok a sakktáblán – írja Törzsök Erika és Gémesi Ferenc.
Cz. G.
Népszabadság

Számvetés félidőben
Hogyan lehetünk sikeres nemzet?
Mintegy keretbe foglalja a magyar kormány nemzetpolitikájának félidejét két választás: a 2010-es szlovákiai parlamenti és az idei romániai önkormányzati. Ezek szükségképpen más és más feltételek között zajlottak, de egy vonás közös volt bennük: a Budapest részéről megfogalmazódó egyértelmű preferencia az egyes magyar szervezeteket illetően. Az akaratérvényesítés totális kudarca talán elgondolkodásra készteti a nemzetpolitika alakítóit. Ám addig is, amíg ez megtörténik, érdemes mindannyiunknak, magyarországi és külhoni magyaroknak (lám-lám, ehhez a terminushoz magam is ragaszkodtam 2006-tól kezdve, és talán bevetté válik) számvetést készíteni arról, hogyan lehetne kiszabadítani a magyar ügyet a pártpolitika fogságából, és a jövőre nézve a realitásokkal számot vető, egyfajta „közös minimumot” magában foglaló koncepciót megfogalmazni.
A mára kialakult helyzetet ugyanis nem pusztán szakmai vagy diplomáciai ügyetlenkedéseknek, személyes ellen- és rokonszenveknek vagy valamely idegen erők mesterkedésének tudhatjuk be, hanem a rossz valóságértelmezésen alapuló és a kihívásokra hamis válaszokat adó politikának. Az elhúzódó gazdasági válság és a nyomában járó, a demokrácia alapintézményeivel és alapértékeivel is gyakran vitába gabalyodó térségbeli politika közegében Magyarország abban segíthetné a magyar közösségeket, hogy intézményeik és az önazonosságot megtartó programjaik bővüljenek, megtarthassák vagy növelhessék az őket megillető helyet szülőföldjük politikai életében az országos szinttől a helyiig, használhassák kormányzati-politikai tapasztalatukat, befolyásukat Magyarország és szomszédjai együttműködésének előmozdításában. De ma annak lehetünk tanúi, hogy Budapest mindent a hozzá való politikai lojalitás mérlegén mér. Ez alapjaiban rendíti meg a magyar közösségeket, és a kívülről nyíltan támogatott pártok felhasználásával szétveri az oly fontos belső szolidaritást, aminek eredményeképpen gyengülnek a közösségek érdekérvényesítő lehetőségei. A realitásokat figyelmen kívül hagyó politika nem számol azzal, hogy a külhoni magyar közösségek belsőleg tagolt és sokszínű entitások, amelyek tagjai a sorsfordító történelmi események okán ma a magyarországitól eltérő politikai mezőben élnek. Éppen ezért érdekeik és terveik nem föltétlenül esnek egybe a magyarországi, illetve az adott országbeli pártok céljaival, politikájával.
A „magyarság közjogi egyesítésének” programja – a közösségek politikai alárendelése
A politikai nyilatkozatok és a magyarországi támogatásokban manifesztálódó gyakorlat valójában ellehetetleníti a deklaráció szintjén kiemelt célnak mondott autonómiát. A magyar közösségek önrendelkezése nemcsak a lakóhely szerinti állam által biztosított jogok vonatkozásában kell hogy fontos hivatkozás legyen, de a magyar–magyar viszonyban is. Úgy nem épülhet ugyanis autonómia, ha közben a közösség szuverenitása, az a joga, hogy saját belátása szerint válassza meg képviselőit – éppen a budapesti politikai akarat révén – csorbát szenved.
A különböző államokban élő magyarság közjogi egyesítésének minduntalan hangoztatott ígérete egy régmúlt, de ma már életre nem kelthető térségbeli politikai konstrukció hamis illúziója. Nem a revízió vágyában tartom felelősnek a mai magyar kormánypolitikusokat, sokkal inkább abban, hogy visszaélnek a külhonban élő magyarok érzelmeivel, és olyan képzetet keltnek, mintha hatalmukban állna visszafordítani a történelmet és egy csapással orvosolni az elszenvedett sérelmeket. Ennek az illúziónak azonban óriási ára van.
A „magyarság közjogi egyesítésének” programja együtt jár a magyarországi politikumnak, annak szokásrendszerének és technikáinak külhoni exportjával, a magyar politikai életre jellemző végzetes és végtelenül káros megosztottság alapvetéssé tételével, a külhoni magyar szervezetek, pártok táborokba sorolásával és ennek alapján történő kezelésével. Mindennek betetőzése a külhonban élő magyar állampolgároknak a választójog – egyébként felemás és az állampolgári egyenlőséggel ellentétes konstrukcióban történő – „odaajándékozása”. A cél nyilvánvalóan az, hogy a magyar közösségeket mintegy kiszakítsák annak az államnak a politikai közegéből, ahol élnek, és részesévé tegyék a magyarországinak. De miért is? Mert Budapesten dől el, hogy melyik partiumi város mellett épül repülőtér, vagy mikor lesz autópálya-fejlesztés Dél-Szlovákiában, vagy az, hogy mikor épül meg a szennyvíztisztító Beregszászon? És még csak nem is ez a legkiáltóbb ellenmondás. A valódi veszélye ennek a koncepciónak, hogy a magyarországi belpolitikának rendeli alá a magyar–magyar kapcsolatokat, és arra kényszeríti a jelenlegi kormánnyal lojális szervezeteket, hogy feladva saját autonómiájukat, osztozzanak a mai kormánypártok politikai sorsában – nemcsak a győzelemben, de szükségképpen a vereségben is. Miközben ezeknek a szervezeteknek az a hivatása, hogy az őket megválasztókat képviseljék a magyar–magyar kapcsolatrendszerben és odahaza, ami ezzel a szerepkijelöléssel és annak elfogadásával lehetetlenné válik. Ez a helyzet a külhoni magyarok számára váratlan módon új típusú problémát is eredményezett: megjelent a szülőhely szerinti állammal szembeni lojalitásválság, ami elbizonytalanítja a magyar közösség tagjait, csökkenti közéleti szerepvállalásukat, választási hajlandóságukat és a többség-kisebbség viszonyrendszerében olyan kérdéseket nyit meg, amelyek rendezése, lezárása újból komoly energiákat követel a közösségektől és az egyes személyektől egyaránt.
Mielőtt összemosódnának egyes fogalmak, tisztázzunk egy kardinális kérdést: a magyar állampolgárság külhoni magyarok általi megszerezhetősége még nem kellett volna hogy automatikusan elvezessen a „közjogi nemzetegyesítésnek” mondott programhoz. Az 1990-es évek óta meglévő – a néha gyengének és hiányosnak értékelt, de mégis hivatkozásul szolgáló alapszerződések létrehozását segítő – politikai konszenzus, amelynek lényege a realitások belátásán alapuló kulturális nemzet koncepció volt, szemben a Trianon előtt közjogi-politikai értelemben is fennállott, de vissza már nem hozható konstrukcióval, 2010-ben felmondásra került. Az állampolgársági törvény 2005-ös módosításával valójában minden akadály elhárult azok elől, akik magyar állampolgárokká akartak válni, és egyben vállalták az azzal járó kötelezettségeket is. A 2010-es törvénymódosítás az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetőségét megteremtve nem csupán felborította az állampolgári jogok és kötelezettségek kényes egyensúlyát, de utat nyitott a magyar–magyar kapcsolatok totális átpolitizálása felé. Ezt akkor is érdemes rögzíteni, ha a magyar állampolgárságot megszerzők ezt a helyzetet – érthető módon – érzelmi és nem politikai szempontokból közelítik meg. De nekik is látniuk kell, hogy akaratuk ellenére egy belpolitikai játszma részeseivé lettek.
Kétségtelen, hogy ez a helyzet nem egyik napról a másikra alakult így. Előjeleit már láthattuk az 1998. és 2002. közötti ciklusban, de az akkori választásokat követően még sokan azt gondolhatták, hogy a „kisiklás” helyrehozható, és a magyar–magyar viszony a pártpolitikától távol tartható. Gyorsan csalódniuk kellett a reménykedőknek. A Magyar Állandó Értekezlet működésének a magyarországi legnagyobb ellenzéki párt általi paralizálása és napi érdekek szerinti felhasználása természetesen nem lett volna megvalósítható külhoni szövetségesek nélkül, de a valódi felelőse ennek a helyzetnek mégiscsak az a politikai erő volt, amely a külhoniakat képviselő szereplőket mindenáron be kívánta terelni a maga táborába. Elegendő mindehhez végiglapozni a MÁÉRT 2002–2006. közötti jegyzőkönyveit és állásfoglalásait, visszaemlékezni a késhegyre menő vitákra, hogy milyen deklarációt mely szervezet és miért írt vagy nem írt alá. Vagy csak felidézni azt a már-már anekdotikus történetet, amikor az egyik külhoni magyar szervezet vezetője egy kérdés kapcsán minden skrupulus nélkül kijelentette: megvárják, mit mond a Fidesz képviselője, és majd ők is úgy szavaznak.
És itt érdemes egy kis kitérőt tenni. Mindig is azt az álláspontot vallottam, hogy tiszteletben kell tartani a külhoni magyar szervezetek politikai önmeghatározását és azt, hogy melyik nagy európai politikai irányhoz, pártcsaládhoz tartoznak – lévén ez része az ő autonómiájuknak. Még akkor is, ha mást gondolnak Magyarország belső történéseiről, a magyar kormány belpolitikájáról. És azt is természetesnek gondolom, hogy a magyarországi politikai pártok kapcsolatot tartanak a külhoni magyarság szervezeteivel, de azt már nem, ha a pártpolitikai szimpátia szerepet kap az állam nemzetpolitikai gyakorlatában. Az, hogy a budapesti kormányzó erőknek és a magyar szervezeteknek az élet berendezéséről vallott politikai-ideológiai preferenciái egybeesnek-e, nem tükröződhet a nemzetpolitikában, a magyar–magyar viszonyban, mert abban a keretben nem pártpolitikusok, hanem egyszerűen „csak” magyarok vagyunk.
A „közjogi nemzetegyesítés” koncepciójának hozadékai közül kettővel foglalkoznék itt, az etnikai vagy nem etnikai pártok kérdésével és a magyarlakta régiók számára is fontos térségfejlesztéssel, mert mindkettő jól mutatja ennek a koncepciónak a veszélyeit és az eredménytelenségét is.
A két évvel ezelőtti szlovákiai választás óta kommunikációs elemből elvinek mondott jelentőségűvé lépett elő – bár néha mintha elcsöndesedne – az az álvita, amely az etnikai kontra nem etnikai (ún. vegyes) pártokról szól. Érdemes látni, hogy ez kezdetben jó eszköznek tűnhetett a magyar kormánynak vagy kormánypárt(ok)nak lojálisan alárendelődni nem akaró külhoni magyar szervezetek megbélyegzésére. De ha részletesen megvizsgáljuk a magyar pártok, politikai szervezetek programját, abban természetszerűleg együtt szerepelnek a magyar identitás megőrzésére vonatkozó (ha úgy tetszik, kizárólagosan etnikai) és a közösségnek az adott állam többségi nemzetével, politikai szereplőivel való viszonyára, a magyarok által is lakott régiók fejlesztésére, az adott állam jövőjére vonatkozó (ha úgy tetszik, nem kizárólagosan etnikai) kérdések. Az elmúlt két évtized térségbeli fejleményei azt mutatják, hogy akkor tud sikeres lenni egy magyar szervezet, ha a saját állama realitásaiból indul ki, ott keres és talál szövetségeseket a magyar közösséget védő és fejlődését célul kitűző programja végrehajtásához. Ez ugye csak nem nemzetellenes politika? Budapestről önkényesen kategóriákba sorolni és elvenni az erkölcsi jogot a magyarság képviseletére azoktól, akik ezt célul tűzik, és akiket erre meg is választanak – ez valóban elvezethet a magyar képviselet szétzilálódásához az adott országokban, és akkor majd lehet azon merengeni, jó ötlet volt-e a magyar–magyar viszonyt ezzel az újabb álvitával megterhelni.
Térségünk államainak uniós tagságával olyan források nyíltak meg az itt élők előtt, amelyek megszerzésére korábban a magyarországi támogatásokból vagy a nemzeti költségvetéseikből esély sem volt. Ezt a lehetőséget felhasználva, a magyar kormány 2006-tól arra törekedett, hogy a szomszédos országokkal olyan közös fejlesztésekben állapodjon meg, amelyek az ott élő magyar közösségeket is szolgálják, közösségi megerősödésüket, gazdasági-szociális céljaik elérését segítsék. Látszólag 2010 után is folytatódott ez a koncepció, a „Varratmentes Európa” és az „Egymás felé forduló régiók” program helyett a hangzatos „Kárpát-medencei Gazdasági Övezet” elnevezéssel, de immár alapvetően más percepcióval. Annak elhitetése, hogy – akár külhoni szakértőket is bevonva – Budapesten eldöntik, milyen fejlesztések induljanak a térségben, és azt majd az érintett államok ellenvetés nélkül végrehajtják, annak teljes meg nem értéséről tanúskodik, hogy a Kárpát-medencében együttműködés nélkül semmilyen fejlesztés nem képzelhető el. Mindezek okán nem tartom meglepőnek, hogy ez a projekt az elképzeléseket, szándékokat bemutató prezentációknál nem jutott tovább. Pedig a rendelkezésre álló források ésszerű és koncepciózus felhasználása nélkül a magyarság modernizációja, európai léptékű versenyképessége csak elképzelés marad.
A magyar politikai osztálynak éppen ezért tudnia kell, hogy a „magyarság közjogi egyesítésének” programját elfogadva nem jóvátesz valamely történelmi sérelmet, hanem hamis illúziókat keltve a külhoni magyarság önállóságának megtörését és a magyarországi politikai rendszerbe történő bedarálását támogatja. Ennek a politikának a jegyében a más országokkal, népekkel fenntartott kapcsolatokon továbbra is ott uralkodik majd a térségbeli magyar szupremácia bizalmatlanságot keltő gondolatvilága.
Új egyezség” – átléphetőek-e a mentális határok?
A félidős értékeléssel nem kerülhető meg azoknak a feladatoknak a számbavétele – még ha nem is egy részletes program bemutatásának igényével –, amelyek megoldása elengedhetetlen a magyar–magyar viszonyrendszernek a realitásokkal számot vető újrarendezéséhez.
A legfontosabb közös feladat a bizalom helyreállítása Magyarország és a külhoni közösségek között, és egy politikai kötőerővel bíró új egyezség létrehozása. Ez az új nemzeti egyezség alapozhatja meg a történelmi realitásokat számba vevő, az együttműködésre és a kölcsönös felelősségvállalásra, a pártpolitika-mentességre és az egyenlő közelség elvére építő, a magyar közösségek differenciált helyzetére figyelő nemzetpolitikát. Mindehhez az eddigi beidegződésekből, a politikai szatócskodásból, a személyes ellen- és rokonszenvekből épült, talán túlságosan is megszilárdult mentális határok átlépésére van szükség. Az új egyezség ugyanis önkorlátozást igényel, elsősorban a magyarországi pártok részéről, de bizonyos értelemben a külhoniaktól is.
Talán könnyebb vállalni a „kölcsönös be nem avatkozást” az egyes szervezetek és politikai erők belső életébe, ha minden szereplő biztos lehet benne, hogy a politikai megállapodás hosszú távú stabilitást hoz a magyar–magyar viszonyban. Ennek a stabilitásnak az alapja a közös történelmi múlt, a közös nyelv, a bennünket összekötő szálak sokasága és a közösen elképzelt jövő, amely ma már senki által el nem vitatott jog. Lehet, hogy túl sok a vélt vagy valós sérelem, amit a szereplők egymásnak okoztak, és éppen ezért nem könnyű vállalni az önkorlátozást. Lehet, hogy egyes szereplők azt gondolják, ha a politikai helyzet kényszere úgy hozza, szavakban majd mindent elvállalnak, de a gyakorlatban nem kívánnak elszakadni a „jól bevált” modellektől. Éppen ezért nem lehetetlen, hogy az új egyezség megszületése nem történik majd gyorsan, de addig is érdemes számításba venni, hogy minden önáltatással, cselvetéssel, az önkorlátozás és a racionalitás kijátszásával töltött idő a nemzet közös jövőjéből vesz el.
A „közjogi nemzetegyesítésnek” a történelmi igazságtalanságokat egy csapással helyrehozónak ígért, de valójában megvalósíthatatlan (és talán a sejtetett módon megvalósítani sem kívánt) programját hátrahagyva mi, magyarok nem veszítünk semmit. Sem a magyar–magyar viszonyban, sem az egyes közösségek vagy egyének vonatkozásában. Ugyanúgy közös marad a múltunk és a jövőnk, a nyelvünk és a kultúránk. Senki sem áll neki felfejteni az együttműködés sokszínű szövetét. És még csak annak lehetősége sem vész el, hogy véleménye legyen bárhol bármely magyarnak a magyarországi eseményekről, a mindenkori magyar kormányról és politikáról. A visszatérés a kulturális nemzet európai logikájú és léptékű koncepciójához egyszerre ad lehetőséget a magyar közösségek fejlődését szolgáló elképzelésekhez és járulhat hozzá a bizalom fenntartásához a szomszéd népekkel. A konfrontáció helyett a kooperáció politikája újrateremthetné a térségben hazánk külhoni közösségek által is joggal kívánatosnak tartott erkölcsi erejét és tekintélyét.
Nyilvánvaló botorság lenne figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nemzetpolitika nem légüres térben valósul meg, a magyar közösségek helyzetére alapvető hatást gyakorolnak az egyes térségbeli államok belpolitikai történései és nem utolsósorban Európa jövőjének alakulása. Mivel itt elsősorban a magyar–magyar kapcsolatok újrarendezésének belső követelményeit szerettem volna összefoglalni, csak vázlatosan térnék ki a külső tényezőkre. Bármennyire is felesleges ismételgetésnek tűnhet, de azért mégiscsak mondjuk el magunknak: a Kárpát-medencei magyarság kilencven százaléka egy politikai-gazdasági-kulturális térség, az Európai Unió polgára, immár nem választanak el bennünket fizikai értelemben határok, mint ahogyan ez évtizedeken keresztül volt. Az uniós tagság – de már annak ígérete is – komoly civilizációs változásokat indított el a térségünkben, és ennek is köszönhetően a magyar közösségeknek nem elhanyagolható eredményeket sikerült elérniük, kiharcolniuk. Ez óriási pozitív változás a húsz évvel ezelőtti állapothoz képest – nem is beszélve a kilencven évvel ezelőttiről. A kapcsolatrendszer kereteinek minőségi megváltozása – más formában ugyan, de – érvényes a Nyugat-Európában vagy Európán kívül élő magyarságra is.
Igaz, hogy a közel negyedik éve tartó válság közege kedvez az antidemokratikus és a nacionalista ötletekkel operáló politikai szereplőknek, és a kisebbségi jogkorlátozás támogatóinak a hangja időnként erősebbnek tűnhet. Mégis arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk azokat, akik a szomszédos országok többségi nemzeteiben a jogkiterjesztést tartják követendő politikának, közben világosan, határozottan érvelnünk kell a kisebbségi jogok és a már elért eredmények megőrzése és továbbfejlesztése mellett. Másra nem hárítható felelősségünk, hogy a saját jövőjét nem könnyű körülmények között újragondoló Európai Unió tagjaként Magyarországnak legyen elég ereje, tehetsége és elfogadottsága ahhoz, hogy a magyar közösségeket is alapvetően érintő kérdéseket napirenden tartsa és megszervezze azokhoz az értő európai hallgatóságot. Nem könnyű, de más járható út nemigen akad.
Érdemes ugyanakkor szem előtt tartani, hogy amíg nincs egyetértés a nemzetpolitikának a pártpolitikából történő kiszabadításáról, addig nem lehet hatékonyan működő szakpolitikákat megvalósítani, mert folyton zsákutcába jutnánk. Éppen ezért nem szólnék most intézményi kérdésekről és a mikromenedzsmentről, amelyről oly sokan és oly sokat írtak és nyilatkoztak már, de megemlítenék néhány koncepcionális jellegű kérdést, amely szorosan összefügg az előbbiekben vázolt „új egyezségről” írottakkal.
A magyar–magyar viszonyrendszer kiszámíthatóságának és egyértelműségének megteremtése mellett legalább ekkora jelentőséggel bír az egyes magyar közösségek – differenciált módon történő – konszolidálódásának elősegítése, elsősorban az önazonosságot szolgáló intézmények és programok stabilizálása révén. A konszolidáció azonban nem járhat egy pillanatnyi állapot hosszú távú befagyasztásával, sokkal inkább kiindulási pontnak kell lennie a magyar közösségek modernizációjához és versenyképességének erősítéséhez, elsősorban az oktatás, a tehetséggondozás és a szakképzés területén. Stratégiai szemlélettel, a kölcsönös érdekeltség fenntartása mellett kell összehangolni a szomszédos államokkal a magyarok által is lakott régiók fejlesztését, építve azokra az eredményekre és tapasztalatokra, amelyek 2005 óta halmozódnak ezen a területen.
Lehetővé kell tenni valamennyi külhoni magyar legitim szereplőnek, hogy részese legyen a magyar–magyar együttműködésnek, azt szem előtt tartva, hogy a szervezetek legitimitásukat a saját közösségüktől, választóiktól nyerik és nem valamely magyarországi politikai központtól kapják. Meg kell találni az egyensúlyt a különböző felhatalmazású külhoni szereplők igényei között, egyértelművé téve a stratégiai és a gyakorlati döntések meghozatalának rendszerét és ebben a politikai és a szakmai nézetek képviseletének helyét és formáit.
Az alkotmányos és közéleti szerepeknek megfelelően meg kell adni a lehetőséget arra, hogy a releváns magyarországi politikai és szakmai tényezők helyet kapjanak a nemzetpolitika intézményrendszerében, de világossá kell tenni a feladatok és hatáskörök elhatárolását, a döntésekért viselt felelősséget. A mindenkori magyar kormány esetében nem lehet elvitatni a jogot arra, hogy a nemzetpolitika kormányzati intézményrendszerét, a támogatási rendszer struktúráját kialakítsa és működtesse, de szigorú szabályokat kell alkotni annak nyilvánosságára és ellenőrizhetőségére vonatkozóan. És nem elhanyagolható az az igény sem, hogy korrekt, részrehajlástól mentes, partneri viszony álljon fenn a mindenkori magyar kormány és a külhoni magyar szervezetek között.
Ugyancsak meghatározó jelentőségű a realitásokkal számot vető stratégiaalkotás kérdése, amely egyrészt kellően érzékeny kell hogy legyen az egyes magyar közösségek differenciált helyzetére, így építenie kell az ilyen közösségekben született koncepciókra, ágazati stratégiákra, másrészt kormányzati oldalról arra is erőfeszítéseket kell tennie, hogy kevesebb látványosság mellett, nagyobb hatékonysággal kerüljön sor a nemzetpolitikai célkitűzések koordinált megvalósítására. Talán az is elérhető, hogy az 1990 óta a nemzetpolitika területén felhalmozott intézményi és szakmai tapasztalatok – természetesen ésszerű szelekció mellett – felhasználásra kerülnek, és az egyes kormányzati ciklusok értékei, eredményei egymást erősíteni fogják, így elkerülve a felesleges és időrabló kísérletezéseket és segítendő a stabilitáshoz szükséges szakpolitikai minimum megtalálását.
Egyeseknek mindaz, amit leírtam, már túl sok is lehet, mások meg hiányolhatnak számos kérdést. Ahogyan valóban fontos lenne szólni például arról, hogy hogyan tartható fenn a külhoni magyar közösségek szervezeti egysége a politikai-világnézeti sokszínűség mellett, vagy arról, hogy miképpen egyeztethető össze az önmegvalósítás közösségen, szülőföldön kívüli jogos egyéni igénye és a szülőföldön maradás programja, de akár arról is, hogy miért nem szerencsés összekeverni a szomszédságpolitikát az egyes európai pártcsaládokhoz kötődő politikai szimpátiával, és miért félrevezető minden fejleményt eszerint megítélni. És a bölcsebbek azt is hozzátehetik, hogy sok minden a megvalósításon és a napi ügymeneten múlhat. De legalább ennyi mindenképp szükséges ahhoz, hogy ne a múltbéli, gyakran fájdalmas eseményeket akarjuk most újrajátszani, hanem végre cselekvő, sikeres és a maga teljesítményével elégedett nemzet lehessünk. Gémesi Ferenc
---------------------
A szerző 2006. és 2010. között a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának szakállamtitkára volt
Szabadság (Kolozsvár)

Értjük-e egymást?
Amikor a Szabadság 2012. július 24–25-i számaiban megjelent, a szokványosnál talán igen, de a témakör súlyánál semmiképpen sem terjedelmesebb írásomban (Számvetés félidőben. Hogyan lehetünk sikeres nemzet?) kifejtettem az álláspontomat arról, milyen koncepcionális kérdések megválaszolására van szükség a nemzetpolitikában, abban reménykedtem, hogy nem csupán a romániai magyar közösség és annak véleményformálói mondanak majd arról így vagy úgy véleményt, de abban is, hogy a magyarországi hivatalos szereplők sem odázzák el a szükségszerű szembenézést az elmúlt két év fejleményeivel és annak a magyar közösségekre gyakorolt hatásával.
Ha szembenézésként és politikai korrekcióként nem is, de bizonyos értelemben a magyar hivatalos nemzetpolitika tartalmi összefoglalásaként mindenképpen tekinthetünk arra az írásra, amely a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárától jelent meg a Krónika 2012. október 8-i számában (Répás Zsuzsanna: Nemzetpolitika a gyarapodás jegyében), valamivel több, mint két évvel a magyarországi kormányalakítást követően.
Az e témakörben már bevettnek számító gyakorlat szerint mindazonáltal sajnálatosan kevés szó esik a koncepcionális, a magyarság jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekről és az arra adandó válaszokról, cserében mintegy eláraszt bennünket számos szakmapolitikai vagy annak gondolt kérdés technikai részlete. Mert biztosan érdekes lehet, milyen elhivatottan végzi a honosítási eljárás során a kormányzati apparátus a munkáját – amihez komoly anyagi és személyi többletforrást kapott –, de talán ezért önmagában még nem kellene ünnepelnünk a munkájukat végző kollégákat. Arról, ami valóban meghatározó kérdés, hogy az érzelmi tölteten túl mit jelent az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetősége a magyar közösségek szülőföldön maradására és gyarapodására nézve, vajmi kevés szó esik. Azt pedig egyenesen kikerüli a hivatalos nemzetpolitika, hogy választ adjon arra, számolt-e azzal, hogy – ha csökevényes formában, kizárólag a pártlistákra történő szavazás jogának megadásával – a külhonban élő állampolgárok választójoga milyen következményekkel járhat e közösségekre és a magyarországi–külhoni magyar viszonyra. Mint ahogyan eddig még nem sikerült kellően cizellált választ kapni arra sem, miért is kellett a kulturális nemzet addig a magyar közegben vallott és Európában is általánosan elfogadott koncepcióját felrúgva, 2010-ben meghirdetni a „közjogi nemzetegyesítés” programját, és vajon mit is jelent ez valójában.
Sokszor kifejtettem, de most is megerősítem: a mindenkori magyar kormánynak elvitathatatlan joga, hogy kialakítsa és működtesse a magyar–magyar egyeztetés és a támogatáspolitika rendszerét. Egyetlen kívánalom a pártatlanság és a hatékonyság. Ezért önmagában nem az az érdem, hogy valamely kormányzat ilyen vagy olyan néven működtet valamilyen konstrukciót, hiszen a Bethlen Gábor Alapot sem azért kritizálják megszületése óta folyamatosan, mert nevet váltott Szülőföld Alapról, hanem mert nem működik kellő hatékonysággal és átláthatósággal, nem utolsósorban pedig kirekeszti a konkrét támogatási döntések meghozatalából a külhoni magyarság legitim képviselőit. Mint ahogyan az oktatási-nevelési támogatás körüli turbulenciák és gyakran keserű kritikák oka nem a támogatást lebonyolítók rapid és eléggé homályos érvelésű lecserélése volt, hanem az, hogy késve és a korábbiakhoz képest nehézkesebben jutott el a támogatás összege az érintettekhez.
És ha már a különböző magyar–magyar fórumok üléseinek idejét éljük: bármennyire is szeret hallgatni erről a hivatalos Budapest, 2006. és 2010. között is működött a magyar–magyar egyeztetés sokelemű rendszere, más néven mint ma, de a világ magyar közösségei képviselőinek bevonásával.
De mi lenne, ha egyszer nem merülnénk el a támogatáspolitika tengernyi technikai részletében, az egyes kérdések mikromenedzsmentjében. És nem azt bogoznánk, hogy a Határtalanul! Program egyenes folytatása-e az előző kormányzati ciklusban költségvetési forrásokból gazdálkodó Apáczai Közalapítvány hasonló programjának, vagy valami új felfedezés. Vagy a nyugati magyarság emlékeit összegyűjteni szándékozó projekt vajon azonos-e azzal, amit 2009-ben hirdetett meg az akkori nemzetpolitikai kormányzat? És persze jó lenne azt is feledni, miért tartott attól valaki, hogy egy jó, a magyar közösségek érdekét szolgáló program folytatása, mint például a nemzeti jelentőségű intézmények és programok dolga nem lenne szalonképes csak azért, mert Budapesten egy másik kormány alakult. Mert miközben ilyen kérdéseken elmélkednénk, nem maradna elég idő és energia a valóban meghatározó kérdésekre.
Abban talán nincs vita – és ezt a Krónikában megjelent cikk is alátámasztja –, hogy a külhoni magyarok nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzése, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer fejlesztése, támogatása prioritás. Ez például olyan ügy, aminek az eredményessé tételében, a versenyképes tudás megszerzésében minden szereplő gond nélkül képes együttműködni.
Éppen ezért örömmel vettem, hogy a nemzetpolitikai kormányzat az eddigi támogatási formákhoz a maga részéről az óvodai nevelésre irányuló figyelemmel járul hozzá. De itt újra előtüremkedik a koncepció kérdése: ha nem versenyképes a magyar nyelven szerzett tudás, akkor reálisan várható-e, hogy arányában növekszik majd a magyar nyelvű oktatást választók száma? Nem lenne-e időszerű, hogy szakmai kutatások eredményeképpen ne csak jelszavakban értesülhessünk az egységes oktatási tér kialakításáról, de láthassuk is végre annak kereteit? Népszerű lehet iskolát, egyetemet alapítani, de tudjuk, hogy lesz elegendő iskolás gyermek, érettségizett, az egyetem kapuit átlépni képes hallgató vagy csak a presztízskérdések számítanak?
Gyakran szeretnek megfeledkezni arról a nemzetpolitikával hivatalból foglalkozók, hogy a magyar közösségek jövőjének és a magyar–magyar viszonynak az alakulása nem függetleníthető a külső körülményektől, elsősorban a szomszédos államoktól, azok többségi nemzeteitől. Lehet másképp gondolni, de attól még nem lesz sikeres az a nemzetpolitika, amelyik nem a térségbeli kooperációt tekinti alapvető céljának. Az együttműködés képessége hozzátartozik a tekintélyes és megbecsült Magyarország alapértékeihez. Ahhoz a Magyarországéhoz, amelynek sikerét a külhoni magyar közösségekben is fontosnak tartják. Valóban, bizalom nélkül nem csak az államközi kapcsolatokban, de a magyar–magyar viszonyban sincs előrelépés.
Amíg a pártpolitikai logika szorításából nem sikerül kiszabadítani a nemzetpolitikát, addig lehetnek ugyan egyes projektek sikeresek, de nem lehet az egyes ciklusok eredményeit összegző és ötvöző szakpolitikákat megvalósítani.
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar kormány és a külhoni magyar közösségek közötti bizalomnak a pártpolitika-mentességre, a kölcsönös felelősségvállalásra és a közösségek autonómiájának tiszteletben tartására kell épülnie. És ezen a téren még bőven van tennivalója Budapestnek.
Ezeket a gondolataimat, a szokásnak megfelelően, először a szóban forgó írásnak helyet adó kolozsvári napilapnak küldtem el, de mivel szerkesztősége a közléssel kapcsolatos megkeresésre nem válaszolt, ezért – és a téma aktualitására való figyelem okán – fordultam a Szabadsághoz.
Gémesi Ferenc,
a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának
volt kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Bíró Gáspár kisebbségi jogi szakértő
Életének 56. évében elhunyt Bíró Gáspár egyetemi tanár, az ENSZ korábbi különmegbízottja - tudatta a Külügyminisztérium február 17-én, hétfőn az MTI-vel. A neves kisebbségi jogi szakértőt a tárca saját halottjának tekinti.
A közlemény szerint Bíró Gáspár 1958-ban született a Tenkén (Tinca), 1982-ben szerzett diplomát a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem jogi karán. Miután 1988-ban Magyarországra települt, a Bibó István Szakkollégium nevelőtanára lett, emellett az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Állam- és Jogtudományi Karán kezdett tanítani. 1989 és 1990 között a Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségekkel foglalkozó hivatalában dolgozott, 1990-től 1991-ig pedig a Miniszterelnöki Hivatal kormányfőtanácsosa volt.
1991-ben szakértőként részt vett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának azon eseti csoportjában, amely a kisebbségek jogainak deklarációját dolgozta ki. Az 1990-es évektől szakértőként részt vett az Európa Tanács kisebbségvédelmi bizottságában is. 1992-től 1998-ig ő volt az ENSZ különleges jelentéstevője Szudánban, ahol munkáját széleskörű nemzetközi figyelem kísérte. Emellett aktívan részt vett a magyarországi kisebbségi törvény kidolgozásában, amelyért 1995-ben megkapta a Kisebbségekért kitüntetést a kormánytól.
1998-tól 2004-ig, majd 2008-tól 2012-ig az Európa Tanács a Nemzeti Kisebbségek Keretegyezményének végrehajtását felügyelő tanácsadó bizottság szakértője volt, melynek az első terminusban az elnökhelyettesi posztját is betöltötte. 2004 és 2006 között pedig az ENSZ emberi jogokat védelmező és előmozdító albizottság szakértője volt.
1996 és 2005 között az ELTE Politikatudományi Intézetének docense, 2005-től pedig egyetemi tanára volt. 1997-ben szerzett doktori fokozatot. A Magyar Politikatudományi Társaság elnökségi tagja volt. Az ELTE mellett számos külföldi egyetemen is tartott előadásokat a nemzetközi politikai viszonyokról és a kisebbségvédelemről Srí Lankától Szkopjéig.
A Magyar Külügyi Intézet közleményében azt írta: mély megrendüléssel értesültek Bíró Gáspár haláláról. Munkatársaik 1990 óta álltak szoros munka- és baráti kapcsolatban a tudóssal, aki 1990-től a Dunatáj Intézet munkatársa volt, 1992-től 1998-ig pedig annak a Teleki László Alapítványnak volt a kutatója, amelynek keretébe az intézet is tartozott. Korai halála nemcsak a magyar tudományosságnak, hanem az oktatásügynek is fájó, pótolhatatlan veszteség - tették hozzá.
Kiegészítés: könyvei
Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába /Teleki László Alapítvány/
Demokrácia és önrendelkezés a 21. század elején - Rejtjel politológia könyvek 19. /Rejtjel Kiadó, 2003/
maszol/MTI,

Lédára cseréli Adyt az RMDSZ
Elcseréli a hírhedt nagyváradi Ady-központot az RMDSZ Bihar megyei vezetői által irányított Mecénás Alapítvány a helyi önkormányzat tulajdonában lévő Léda-házra, hogy felépülhessen a megyeszékhely uniós támogatásból tervezett élményfürdője a városi strand melletti telken. Az erre vonatkozó határozattervezetet csütörtöki rendkívüli ülésén egyöntetűen szavazta meg a képviselő-testület, így hamarosan aláírhatják a szerződést is.
Mint Pásztor Sándor, az RMDSZ frakcióvezetője rámutatott, a Nagyváradi Wellnes Termal Nymphaea Komplexum névre keresztelt projekt érdekében már másfél évvel ezelőtt kisajátították az összes közétkeztetési létesítményt a strand területén, ám a többször is újratervezett megvalósíthatósági tanulmány alapján a város még mindig nem tudott elegendő területet felmutatnia a pályázathoz.
„Jobb megoldásnak tartjuk, ha egy reprezentatív épületet sikerül Váradon magyar kézre juttatni, minthogy odajussunk, hogy kisajátítsák a központot" – magyarázta a tanácsos. Mivel más irányba a strand nem terjeszkedhet, végül arra a telekre esett a választás, amelyet az önkormányzat korábban egy 49 évre szóló haszonbérleti szerződés alapján, azaz ingyen bocsátott az alapítvány rendelkezésére a magyarországi pénzekből finanszírozott kulturális központ kivitelezéséhez. „Hogy mit csinál a város a csere után ezzel a területtel, amelyen van egy kész konferenciaterem és egy félkész létesítmény, azt ők tudják. A mostani anyagban arról nincs szó, hogy lebontják-e vagy továbbfejlesztik" – mutatott rá Pásztor.
Ellentmondásos történelem
Mint korábban több ízben is beszámoltunk, mindkét nagyváradi ingatlan körül több botrány is volt az elmúlt évek során. Az Ady-központ felépítésére a 2002 augusztusában megalapított, RMDSZ-közeli Mecénás Alapítvány úgy kapott több mint egymillió eurónak megfelelő 320 millió forintos magyarországi támogatást, hogy a pénzre előzőleg 2001-ben sikerrel pályázott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál.
A Tőkés László püspöksége idején, 2002 májusában kötött megegyezés alapján Érmindszenten épült volna fel a költőről elnevezett vallási, kulturális és turisztikai központ, csakhogy a júniusi magyarországi kormányváltás után az ügyet átvevő Miniszterelnöki Hivatal a pénzt decemberben átirányította a Mecénás Alapítványnak, amivel nem pályázat útján szerződött.
A politikai döntés tényét maga Szabó Vilmos államtitkár ismerte el 2003-ban a Krónikának. Az első 70 millió forintot 2003 júniusában kapták meg, majd ugyanazon év októberétől 2004 novemberéig 50 millió forintos utalásonként, öt részletben jutottak a támogatáshoz. Noha a projektet 2006-ban lezárták, az Ady-központból máig csupán egy konferenciaterem valósult meg, a tervezett szálló soha nem készült el, a félkész létesítmény miatt pedig a telek azóta is építési területre emlékeztet.
A beruházás becsült értéke ma csupán 300 ezer euróra rúg, de Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke – aki egyben a Mecénás Alapítványt is igazgatja – szerint a kapott több mint egymilliós támogatás nemcsak az építkezésre vonatkozott. Szabó lapunknak csütörtökön ismételten úgy nyilatkozott: a pénzzel azóta hiánytalanul elszámoltak a magyar kormánynak. Ezzel szemben bár Tőkés László több ízben is határozottan arra kérte a szövetség képviselőit, hogy mutassák be, mire költötték el a mai értéken több mint 1 millió eurónak megfelelő összeget, erre soha nem került sor.
Demeter: fizesse vissza a pénzt a Mecénás
Demeter Szilárd, Tőkés László irodavezetője szerint ezért még mindig kérdés, hogy hova tűnt el a magyarországi adófizetők pénzéből kapott támogatás. „Az eredeti támogatás ugyanakkor nem a Léda-házra szólt, hanem az Ady-központ felépítésére. A Mecénás Alapítvány akkor járt volna el tisztességesen, ha ilyen körülmények között eladja a létesítményt az önkormányzatnak, és visszafizeti a teljes összeget, mind a 320 millió forintot a magyar államnak" – nyilatkozta a Krónikának Demeter.
Szabó Ödön viszont azt állítja, hogy a támogatási szerződés alapja Ady Endre kultuszának ápolása volt, az építményekkel kapcsolatban pedig nem volt semmilyen korlátozó kitétel. A Léda-ház, mint ismert, épp a költő múzsájának, Brüll Adélnak volt az otthona, így nem pusztán anyagi, hanem szellemi értéke is van, így a parlamenti képviselő szerint jó helyszíne lesz majd az oda tervezett közösségi, kulturális tevékenységeknek. „Azt gondoltuk, dicséretet fogunk kapni azért, hogy a magyar kulturális örökséget kimentettük" – jelentette ki Szabó Ödön.
Használatból tulajdonjog
A Mecénás ügyvivője szerint az önkormányzat először tavaly januárban kereste fel őket az Ady-központ ügyében, majd idén ismét ajánlatot tettek. Noha a létesítményről nem akartak lemondani, megegyezés hiányában a város elbukhatta volna a több millió eurós, csupán kétszázalékos önrésszel elnyert uniós támogatást.
Szabó szerint az RMDSZ attól tartott, a helyi magyarságot emiatt majd bűnbakként tünteti fel a városvezetés, ezért próbáltak olyan kompromisszumos megoldást találni, amely szem előtt tartja a város érdekeit is, de a helyi magyar közösség is nyer rajta.
A Léda-házat, mint ismert, korábban koncessziós szerződés alapján, havi 150 lejért vette bérbe a szintén RMDSZ-közeli Partium Alapítvány, ám később – miután az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) összeférhetetlenség miatt vizsgálódni kezdett Biró Rozália akkori váradi alpolgármester ellen, mivel a politikus tagja volt az alapítvány kuratóriumának is – a megegyezést felbontották. A Fő utcai ingatlan azóta is használaton kívül áll, de miután az itt működő Roma bár bezárt, terveztek már oda PSD-székházat és játéktermet is.
Most viszont a Mecénás Alapítvány a 283 ezer euróra becsült ingatlan tulajdonjogát is megkapja, tehát nem pusztán haszonbérlője lesz épületnek, hanem teljes jogú tulajdonosa. Az Ady-központot a polgármesteri hivatal által felkért szakemberek 300 ezer euróra értékelték, és a határozat alapján a különbözet kompenzálja majd a „mecénások" által a város felé felhalmozott mintegy 29 ezer eurós adóhátralék egy részét.
A maradék mintegy 3000 eurót azonban még mindig kénytelenek lesznek törleszteni. Az viszont még mindig válaszra vár, hogy mit kezdett a Mecénás az Ady-központra kapott összeg és a „megvalósítás" költsége közötti 700 ezer eurós különbözettel.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),

Kiss Sándor nagy bajban: bűnvádi eljárás indult ellene
Csúszópénz elfogadása, pénzmosás és hatalommal való visszaélés gyanújával indult bűnvádi eljárás Kiss Sándor, a Bihar megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke ellen – jelentette be csütörtökön a román korrupcióellenes ügyészség (DNA).
Egymillió eurónyi megvesztegetés ügyében indult bűnvádi eljárás Kiss Sándor, a Bihar megyei önkormányzat alelnöke ellen, aki egyúttal az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke.
Mint az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) váradi ügyészeinek csütörtöki közleményéből kiderül, Kiss ellen a csúszópénz elfogadása mellett hivatali visszaélés és pénzmosás gyanújával indult bűnvádi eljárás.
A hivatalos közlés szerint az ügyben a gyanúsítottak között szerepel még Mudura Sándor, Bojtor Vilmos László, Gheorghe-Ioan Roatiș, Beneamin Rus, Miklóssy Ferenc, valamint Miklóssy Ferenc-László is.
Mint a bűnvádi eljárás megkezdésére vonatkozó rendeletből kiderül, Kiss, Bojtor és Rus kiterjedt pénzügyi konstrukciót dolgozott ki és működtetett: romániai (a Rus által vezetett váradi Selina és a Trameco Rt.) és egyesült államokbeli (a Bojtor által irányított Wasleys Worldwide LLC Washington) cégek közvetítésével 2005-2006-ban 600 ezer eurónyi pénzt mostak tisztára.
A DNA közlése szerint az történt, hogy bár a Selina közvetlenül tárgyalt bizonyos gépek és berendezések megvásárlásáról németországi és hollandiai beszállítókkal, a tranzakciót végül a Trameco ütötte nyélbe a Wasleys Worldwide LLC Washington nevű fedőcég közvetítésével, a tranzakciót pedig az eredeti megállapodáshoz képest magasabb áron bonyolították le.
Az így tisztára mosott 600 ezer eurónyi, jogosulatlanul szerzett hasznot pedig Rus a DNA rendelkezésére álló információk szerint nem tartotta meg, hanem a Bihar megyei közgyűlés akkori elnökének, Kiss Sándornak adta át, hogy az előnyben részesítse a Selinát egyes váradi területek értékesítése során. A korrupcióellenes ügyészek úgy számolnak, hogy két ilyen tranzakcióval a Bihar megyei önkormányzatnak mintegy 8,6 millió eurós kárt okoztak.
Korábban egy másik összetett pénzügyi kondtrukciót is tető alá hoztak a felek 2003-2004-ben, ebben már hármukon kívül Roatiș, Miklóssy Ferenc és Miklóssy László is érintett volt. Ennek keretében a Miklóssy Ferenc által irányított debreceni Keviép KFT a Bojtor által vezetett londoni Ariston Distribution Corporation LTD-nek 187 ezer euró értékben szállított gépeket és anyagokat, amelyeket azonban néhány nap múlva 500 ezer euróért visszavásárolt a nagyváradi East Bau Construct KFT révén, amelyet Miklóssy László vezetett.
Az így „kifehérített" 300 ezer eurót a gyanú szerint Miklóssy Ferenc, a Keviép többségi tulajdonosa Kissnek és Mudurának adta át, hogy gyakoroljanak befolyást a nagyváradi városháza által kijelölt tárgyalóbizottságra, hogy az önkormányzat a debreceni céggel kössön PPP-szerződést a város szeméttározójának kivitelezésére és üzemeltetésére.
Egy másik hasonló akciót is gyanít a DNA. Ebben Kiss, Mudura, Bojtor és Rus érintett. Az ügylet során a Trameco Rt. az Ariston Distribution Corporation LTD közvetítésével hozott be árut Romániába a Selina által korábban kialkudottnál mintegy 50 százalékkal magasabb áron 2003-2004-ben. Az így tisztára mosott 100 ezer euró a korrupcióellenes ügyészek gyanúja szerint szintén Kisshez és Mudurához vándorolt, hogy egyes közbeszerzési versenytárgyalások során a Selina kerüljön ki győztesként.
Az ügy felgöngyölítésében egyébként a DNA-t a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), a nagyváradi rendőrség szervezettbűnözés-ellenes osztálya, valamint a magyarországi, németországi és hollandiai hatóságok segítették.
Kiss igazságot vár
„Lassan közel két évtizede vagyok a közéletben, már mindennek lefestettek ez idő alatt. Azokat az ügyeket, amelyeket most 9–10 év után előszednek, már vagy 3-szor, 4-szer vizsgálták. Sorban le is zárták. Most ötödször is nekifutnak” – fejtette ki a történtek kapcsán csütörtöki sajtónyilatkozatában Kiss Sándor. Mint fogalmazott, igazából nem ismeri az újabb vádakat, de ha megkérdezik, válaszol.
„Az, hogy egy ilyen időszakban, amikor az egész ország vizsgálat alatt van, az államelnököt, a miniszterelnököt és egy sor embert vizsgálnak, és engem ki akartak hagyni, ez már szinte sértésnek tűnt egy ilyen fontos választási évben. A viccet félretéve, abban reménykedem, mint bármilyen normális ember, hogy az ország Nyugatra és nem Keletre tart, és így az igazság valóban igazság lesz” – szögezte le a megyei közgyűlés alelnöke.
Ioan Mang, a Bihar megyei közgyűlés alelnöke az Agerpres hírügynökség megkeresésére úgy nyilatkozott, meglepődött a Kiss Sándor ellen felhozott gyanú hallatán, mivel – mint mondta – 2005–2006-ban az RMDSZ-es megyei közgyűléselnök tevékenységét több ízben is ellenőrizték. A Szociáldemokrata Párti (PSD) politikus szerint „valószínűleg ez azoknak az akciója, akik nem szeretik Kisst, vagy inkább rosszat akarnak neki”.
A Selina esthajnalcsillaga
A 2005-2006-os telekvásárlási visszaélések egyébként az Aradi úti, a helyiek által Kiss-féle tömbházakként emlegetett lakónegyedhez kapcsolódnak, ahol a Selina ma is építi a Luceafărul elnevezésű lakónegyedét.
Mint csütörtökön az Informația de Bihor portál is emlékeztetett, a helyi sajtó már 2006-ban gyanúsnak tartotta az ügyletet. Kiss Sándor, a megyei közgyűlés elnökeként még 2005-ben bejelentette ugyanis, hogy több ezer „szociális" lakást készülnek felépíteni, azaz olcsón, előnyös hitelkonstrukcióval juthattak volna ezrek lakrészhez a tervezett tömbházakban. A várólistára több ezren is feliratkoztak.
Azonban a történet hirtelen új fordulatot vett. A megyei tanács versenytárgyalást írt ki egy 1500 lakrészesre tervezett Aradi úti telekre, illetve egy 2500 lakrészesre meghirdetett Rulikowsky (Egyetem) úti telekre. Előbbi esetben a kiindulási ár 58,52 euró/négyzetméter, utóbbinál 47,88 euró/négyzetméter volt.
Az Informația de Bihor portál újságírója szerint a tenderen való részvétel kritériumait úgy határozták meg, hogy a Selina jól jöjjön ki belőle – meg is nyerték mindkét kiírást. Az Aradi úti telekhez négyzetméterenként 59,72 euróért, a másikért 48,12 euró/négyzetméterért jutottak hozzá.
A szociálisnak tervezett lakásokat pedig végül a Selina építette fel, a lakónegyed azonban inkább a luxus kategóriába tartozik, az árak pedig váradi viszonylatban csillagászatinak mondhatóak. Ennek oka a portál szerint az, hogy nem sikerült a szerződésben rögzített ütemben haladni az építkezéssel, s Rus úgy gondolta, hogy ha drágán kínálja a lakásokat, akkor azok nem találnak vevőre, így nem kell gyorsabb ütemben haladnia.
Együtt az Ady-központért
Amint arról több ízben is írtunk, Mudura Sándor és Kiss Sándor is alapítói annak a Mecénás Alapítványnak, amely a hírhedt nagyváradi Ady-központra úgy kapott több mint egymillió eurónak megfelelő, 320 millió forintos magyarországi támogatást, hogy a pénzre előzőleg 2001-ben sikerrel pályázott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál.
A Tőkés László püspöksége idején, 2002 májusában kötött megegyezés alapján Érmindszenten épült volna fel a költőről elnevezett vallási, kulturális és turisztikai központ, csakhogy a júniusi magyarországi kormányváltás után az ügyet átvevő Miniszterelnöki Hivatal a pénzt decemberben átirányította a Mecénás Alapítványnak, amellyel nem pályázat útján szerződött.
A politikai döntés tényét maga Szabó Vilmos államtitkár ismerte el 2003-ban a Krónikának. Noha a projektet 2006-ban lezárták, az Ady-központból máig csupán egy konferenciaterem valósult meg, a tervezett szálló soha nem készült el, a félkész létesítmény miatt pedig a telek azóta is építési területre emlékeztet.
A beruházás becsült értéke ma csupán 300 ezer euróra rúg, miközben a támogatás mai értéken is eléri az egymillió eurót. Bár a Mecénás nevében Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke korábban lapunknak azt mondta, a Magyar kormány felé maradéktalanul elszámoltak, az EMNT többszöri felszólítására sem mutatták be a nyilvánosságnak, hogy mire fordították a magyar adófizetők pénzét. A központot időközben ugyanakkor az alapítvány elcserélte a Léda-házra, az ingatlanok a városi önkormányzat tulajdonába kerültek.
Mudura és a Kulcsár-ügy
A Medgyessy Péter volt magyar miniszterelnök barátjaként ismert Mudura Sándor egyébként korábban a nagyváradi Lotus Plaza bevásárlóközpont megépítése kapcsán került a figyelem középpontjába, miután kiderült, hogy a beruházást részben a magyarországi brókerbotrány főszereplőjeként elhíresült Kulcsár Attila pénzéből valósították meg.
A Kulcsár-ügyben zajló tárgyalások keretében 2003-ban tanúként hallgatták ki Mudura Sándor nagyváradi nagyvállalkozót, mivel a másodrendű vádlott, Kerék Csaba egyik cége, a Britton Kft. 2,5 millió euróval, a teljes összeg felével szállt be a Sebes-Körös-parti város első plázájának, a Lotus Marketnek az alapításába.
A nagyváradi üzletember 2003-ban Budapesten tett tanúvallomásában az áll, hogy miután 2000-ben megvásárolta a Szőllős negyedbeli elhagyatott sörgyárat, nem kapott megfelelő hitelt arra, hogy felépítse a bevásárlóközpontot. 2001 második felében Kerék – akit Mudura távolról ismert – azt mondta neki: egy amerikai befektetőcsoport áll mögötte, amely valószínűleg beszállna az üzletbe, ráadásul hitelt is szerezne.
Kerék valóban szert tett a 11,8 millió dolláros bankkölcsönre, mégpedig a magyar Eximbanktól. Mudura Sándor azt vallja, a hitel igen előnytelen volt számára, és emiatt a teljes beruházás a tervezett 9 millió euró helyett 12 millióba került.
A vállalkozó akkoriban azt is elmondta a magyar nyomozó hatóságoknak tanúvallomásában, hogy Kulcsár Attila jó ötletekkel rukkolt elő az üzlethez, ezért választotta be a plázát működtető Lotus Rt. felügyelőbizottságába, de arról vallomása szerint nem volt tudomása, hogy a pénz kétes forrásokból származik, és Kulcsár sötét ügyleteket bonyolít.
Bálint Eszter. Krónika (Kolozsvár)

Hátizsákos rendszerváltás
Az erdélyi menekültek megsegítését célzó misszió révén a kommunista világrend összeomlását is siettette az 1990-ben önálló egyházként bejegyzett budapesti székhelyű Erdélyi Gyülekezet. A hősi időkről és az új kihívásokról beszélgettünk Zalatnay Istvánnal, a gyülekezet vezető lelkészével.
– A bejáratnál kiadó raktárfelületet hirdető felirat. Gazdálkodási szempontok alapján vagy szűkíti tevékenységét az Erdélyi Gyülekezet?
– Utóbbiról nincs szó, de az idők kétségtelenül változtak 1992 óta, amikor a gyülekezet megkapta ezt a katonai létesítményt. Annak idején Németh Géza, a gyülekezet lelkipásztora két lehetőség közül választhatott – a másik Szentendre határában –, de ez a városközpont és metróközeli terület volt a jó döntés.
– Milyen szempontok szerint választottak akkoriban?
– Annak idején Németh Géza jó érzékkel és következetességgel képviselte azt az álláspontot, hogy a határon kívüli magyarok ne jöjjenek el otthonról, de ha már úgy döntenek, az egyháznak kötelessége segíteni rajtuk. Ez érvényes volt 1990-ig, utána viszont jogosan merült fel a kérdés: van-e ennek a továbbiakban létjogosultsága? A gyülekezet életében hatalmas váltás volt, amikor a rendszerváltás pillanatától lényegében megszűnt a korábbi menekültmisszió. Kiderült azonban, hogy a sok ezer menekült egy része az új körülmények között is szeretne együtt maradni gyülekezeti közösségként. Megfogalmazódott, hogy azoknak az embereknek, akik életük határhelyzeteiben keresztyén hitből fakadó segítőkészséget tapasztaltak meg, életkörülményeik megváltozása után ugyanezt kell megtenniük – csak immár fordított irányba, a szülőföld felé. Ehhez a szolgálathoz viszont területre, épületekre volt szükség, s ezt követően kezdődött a keresgélés olyan terület után, ahol intézményi elhelyezésre, építkezésre, táborozásra nyílik lehetőség. A Reménység Szigetének otthont adó jelenlegi terület négy hektáron fekszik, ahol betegellátást, konferenciákat, akár több hónapos képzéseket lehet tartani.
– Mennyire erdélyi ma az Erdélyi Gyülekezet?
– Nagyon. Az aktívak túlnyomó része erdélyi születésű vagy erdélyi gyökerekkel rendelkezik. Sőt, szervezetileg is erdélyi, mivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik. Ezt is Németh Géza kezdeményezte, abból a meggondolásból, hogy a gyülekezet tagjai is erdélyiek, és a túlnyomórészt kifele irányuló szolgálat is az erdélyieket célozza. A tárgyalásokat már én folytattam le, aminek következtében a Királyhágómellék 271. gyülekezete lettünk.
– Az ön számára miért volt kihívás a gyülekezet lelkészévé válni?
– Két alapvető pillér létezik az életemben: a református lelkészi mivoltom, illetve a külhoni magyarság iránti elkötelezettségem. A hetvenes években a magyar értelmiségnek volt egy rétege, amelynek életében meghatározó élmény volt az erdélyi magyarság iránti érdeklődés a nagy Erdély-járásokkal együtt – engem is akkoriban, tizenévesen kerített mindez a hatalmába. Miután 1985-ben hazatértem a genfi ösztöndíjamból, a Városligeti-fasori gyülekezetben lettem beosztott lelkész. Fél évvel később azzal hívatott Tóth Károly akkori budapesti püspök, hogy szervezzek meg egy „földalatti”, fél-legális segélyakciót Erdélybe, amelynek anyagi hátterét nyugati testvéregyházak biztosították. Ez volt a hátizsákos csempészet világa, egyetemisták, baráti körök, teológusok vitték a különböző szükséges dolgokat, leginkább gyógyszereket. Fokozatosan különböző állami szervek is bekapcsolódtak, az ipari minisztérium például kétmillió forint értékű gyógyszeradományt biztosított, ami óriási pénz volt közvetlenül a rendszerváltás előtt.
– Ehhez azért sok hátizsák kellett...
– Nagyon sok! Hatalmas történetek fűződnek ezekhez az időhöz. Ott volt például az NDK-s vonal. A hajdani Kelet-Németországban az egyház volt az ellenzéki tevékenységek ernyőszervezete, én pedig elég sok német kapcsolattal rendelkeztem, részben Balog Zoltán jelenlegi miniszter révén, akinek NDK-s volt az első felesége. Jöttek az Erdélybe tartó kelet-német csoportok, a pályaudvaron feladogattuk nekik a csomagokat, s aztán Kolozsváron, Brassóban leszedték arra beszervezett emberek. Talán furcsán hangzik, de nagy „áldás” volt, hogy Romániában a Szekuritaté, nem pedig a Stasi működött, gyakorlatilag mindig mindent meg lehetett oldani. A vámosok esetében pedig sokszor az ő igényeik is szerepeltek a listán, s ha megkapták, a többi mehetett. Az erdélyi magyarságnak akkor kimondottan jót tett az a levantei szellem, ami belengte az országot.
– Az akció koordinálása volt a „belépő” az Erdélyi Gyülekezetbe?
– Legfeljebb áttételesen. Miután ez a szerep túlnőtte az eredeti kereteket, egy idő után jeleztem a püspöknek, ehhez már státus is kellene, így lettem 1989-ben kizárólag kisebbségi ügyekkel foglalkozó zsinati referens. A rendszerváltás utáni első Miniszterelnöki Hivatal titkárságából jött létre a későbbi Határon Túli Magyarok Hivatala Entz Géza vezetésével, ennek lettem én az elnökhelyettese az 1994-es kormányváltásig. Azon az őszön kapott szívinfarktust Németh Géza, az Erdélyi Gyülekezet vezetője.
– Honnan a kapcsolat a gyülekezet alapító lelkészével?
– Régi családi barátságról van szó, édesapám és Németh Géza 1956 után együtt voltak internáló táborban. Géza bácsi roppant tehetséges, hihetetlen energiákkal megáldott lelkész volt, egyike annak a kilenc fiatalnak, akik már 1955-ben megfogalmazták az úgynevezett Hitvalló Nyilatkozatot, tiltakozva a kommunista államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetés ellen. A forradalom utáni internáló tábor „abszolválását” követően Érdre került. A maga harmincezres lélekszámával Európa legnagyobb falvának számító település újabb református templom építését igényelte, amelyet a kezdeti elvi engedély ellenére leállítottak. Németh Géza azonban nem hagyta abba. Régi „szerelme” volt Martin Luther King, az általa képviselt erőszakmentes ellenállás elvét alkalmazta ő is, miszerint a kommunista országokban a keresztények is hasonló elnyomást szenvednek, mint Amerikában a feketék. Miután Martin Luther Kinget megölték, a gyülekezet örökbe fogadta az árváit, a konfirmandusok pedig testvéreikké – kissé teátrális, de hatalmas ötlet. Mint ahogy az is, hogy a térdmagasságig felhúzott állapotban lévő érdi templom az amerikai aktivista nevét viselje. És amikor a King-utód Ralph Abernathy Magyarországra látogatott, a csepeli munkásgyűlésen Németh Géza meghívta az amerikai lelkészt a másnapi érdi templomavatóra. Este aztán felment hozzá a szállodába, és elmondta, hogy behúzta a csőbe, és tájékoztatta a helyzetről. A politikai ellennyomás dacára Abernathy megjelent az avatón, de ez sem volt elég, a templom azóta sem épült fel, Németh Gézát pedig kirakták az egyházból.
– Hogyan kerülhetett mégis a menekültmisszió élére?
– Eltávolították a gyülekezetből, egy ideig képárusként kényszerült pénzt keresni, közben azonban országos misszió indult el. A megjelenő kihívásokról – menekültügy, kábítószer-fogyasztás – ugyanis a politikai kurzus kezdetben nem vett tudomást, majd úgy döntött, hogy valamilyen módon kezelni kell azokat az egyházon belül, nehogy Németh Géza „kisajátítsa”, mert akkor ellenőrizhetetlenné válik. A nyolcvanas években történt nem hivatalos, de a gyakorlatban érvényesülő részleges rehabilitálása után kapott a Moszkva tér mellett egy helyet a kábítószeres missziónak, de amikor 1987-ben elindult a menekültáradat, akkor Géza bácsi azt mondta: minden egyebet zárójelbe kell tenni, a prioritás a menekülteket segítő misszió.
– Hogyan fogadta el a hivatalos kurzus a menekültkérdés létezését? Hiszen a nyolcvanas évek derekán még kőkemény kommunizmus volt Magyarországon is...
– Valóban kényes volt a helyzet, hiszen testvéri szocialista országból érkezett emberekről beszéltünk, akik nem is lehettek menekültek, akik ugyanakkor ég és föld között élő emberek, mindenféle jogi státus, egészségbiztosítás, hivatalos munkavállalási lehetőség nélkül. Itt-ott húzták meg magukat, Németh Géza pedig igyekezett segíteni albérlet, feketemunka-lehetőség terén, érkeztek a nyugati segélyek, működött a misszió. Másrészt zajlott a hivatalosságok bombázása: tessék rendezni ezeknek az embereknek a helyzetét! Aztán egyszercsak a Magyar Közlönyben megjelent „a” módosítás. Korábban nem magyar állampolgár 30 napon át tartózkodhatott Magyarországon, ez a tartózkodási engedély pedig egy alkalommal volt meghosszabbítható. Az „egyszer” kifejezést törölték belőle, megszűnt az a jogi kényszer, ami korábban a visszatoloncolásokhoz vezetett, és ezzel egycsapásra hivatalosan is létezővé vált a menekültkérdés. E folyamat következtében megváltozott a probléma kezelésének politikai és jogi környezete, illetve fogadtatása, szétfeszítette a kommunista állam megszokott kereteit, s a keletnémet menekültek már e változás haszonélvezői voltak. Némi túlzással Németország egyesülésének egyik legfontosabb eredője Magyarország szétdarabolása volt, az abból fakadó menekültáradat, konkrétan azok az erőfeszítések, amelyeket az erdélyi menekültek fogadása és hivatalosítása érdekében fejtett ki a Németh Géza vezette misszió.
– Hogyan zajlott a stafétaváltás az elődje és ön között?
– Amikor Németh Géza ’94 őszén szívinfarktust kapott, én már nem voltam állami szolgálatban. Bizonyára érezte, hogy már nem lesz képes egyedül vinni az ügyeket, s hívott, csináljuk együtt. Elsőre nemet mondtam, ám miután fél év múlva a második infarktus végzett vele, a fia, Németh Zsolt is megkeresett. Akkor vállaltam átmeneti időre a szolgálatok végzését, zajlottak a tárgyalások is a gyülekezet csatlakozásáról a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez. Az átmeneti idő azóta is tart, 1995-től én vagyok a gyülekezet lelkésze.
– Mit tart ma a gyülekezet legfontosabb feladatának?
– Ami mindig minden gyülekezet feladata: a keresztyén hit megélését, hirdetését szóban és cselekedetben. A mi esetünkben ez sajátos „nemzeti küldetéssel” is jár. Ezen a téren különösen fontosnak tartom a magyar világ belső szerkezetének átgondolását. A gyakorlatilag Trianon óta létező alapképlet szerint van az anyaország és vannak a kisebbségi sorsban élő magyar közösségek, amelyeket az anyaország helyzettől és kormánytól függően hol kisebb, hol nagyobb mértékben segít. Márpedig ez a képlet nem felel meg a valóságnak, az értékarányoknak, hanem sokkal inkább az angolszász világfelfogás. Az ugyanis elképzelhetetlen például, hogy egy új-zélandi kevesebbnek érezze magát egy amerikainál, csak azért, mert egyik helyen hárommillióan, másik helyen pedig 300 millióan élnek. Abban a világban az értékek kiegészítik, gazdagítják egymást. A magyar kapcsolatrendszerben is valami hasonlónak kellene érvényesülnie abban az értelemben, hogy miközben erősíteni kell a Reménység Szigetének a külhoni magyarság helyzetét segítő szerepét, az ellenkező irány is legalább ennyire fontos: biztosítania kell a külhoni magyarság világának magyarországi megjelenítését. Számos programunk ezt szolgálja; például erdélyi panteonként is funkcionáló emlékkertünk vagy a ’89-es forradalom emlékének ápolása.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Feltámad” a madéfalvi Siculicidium turulmadara
Az osztrák uralom alatti madéfalvi vérengzés 251. évfordulóján, idén január 7-én megrendezett emlékezésen Potápi Árpád János, a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikai államtitkára kijelentette: ahogyan azokban az időkben is az önrendelkezés volt a székelyek legfontosabb politikai célja, az autonómia ma is megmaradásuk kerete és garanciája.
Ezért támogatja Magyarország kormánya a székelyek elidegeníthetetlen jogát az autonómiához, és biztosítja a madéfalvi turulmadár restaurálásához szükséges 250 ezer lejt. A madéfalvi emlékmű jellegzetessége a kitárt szárnyú turulmadár, amelynek restaurálását Kolozsváron Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke végzi. Mint arról lapunkban már beszámoltunk, a munkát anyagi okokból nem lehetett elkezdeni. Most viszont minden akadály elhárult, és március 15-ére helyére fog kerülni a felújított „madár” – nyilatkozta a Szabadságnak a művész.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Misszió a Csángóföldön – Nemzetpolitikai programot indít Budapest
Mintegy 350 millió forintos kerettel hirdet új programot márciusban a budapesti nemzetpolitikai államtitkárság, a kezdeményezés a szórványvidékeken élő magyarság asszimilációjának megállítását célozza. További 500 millió forintot különített el a magyar kormány a külhoni magyar szakképzéssel kapcsolatos feladatokra.
Várhatóan jövő hónap közepén hirdetik meg a nemzetpolitikai államtitkárság 350 millió forintos új programját, amelynek részeként augusztus elsejétől ötven fiatal utazhat hat–kilenc hónapra a Kárpát-medence szórványmagyarságához, hogy az ott élőket segítse identitásuk megőrzésében.
Potápi Árpád János, a budapesti Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára a Magyar Nemzetnek elmondta: a sikeres pályázók feladata az lesz, hogy a külhoni magyarok közösségi életét szervezzék, kulturális programokat kínáljanak, tanítsák a magyar nyelvet, a történelmet, sőt a magyar táncokat is.
„Elsősorban a fiatalokat szeretnénk megszólítani, hiszen a jövő és a megmaradás alapvetően a gyermekeinken múlik, de bízunk benne, hogy rajtuk keresztül a szülőket is sikerül megfogni. A kezdeményezéstől azt várjuk, hogy segít a kedvezőtlen demográfiai és asszimilációs folyamatok megállításában, visszafordításában” – fogalmazott az államtitkár, kiemelve: nem a tömbben élő magyarokat, hanem kifejezetten a szórványvidékeken élőket célozzák meg.
A pályázók többek közt Csángóföldre, Csehországba, Bosznia-Hercegovinába, Macedóniába, Dél-Lengyelországba vagy Ausztriába utazhatnak. Potápi a lap szombati számában megjelent cikkben közölte, a pályázati feltételek között szerepelni fog a magyar állampolgárság, ám azt nem várják el, hogy a jelentkezők magyarországi lakhellyel is rendelkezzenek. Kötelező szakmai végzettséget sem írnak elő, a feladatok elvégzéséhez inkább bizonyos kompetenciákra van szükség, mintsem iskolai papírokra. Az államtitkár hozzátette: a 350 milliósra tervezett állami keretből a nyertesek ösztöndíjat kapnak, de segítik a kint tartózkodásukat is, például utazási támogatással.
„A nemzeti összetartozás bizottságának tagjai régóta szorgalmazták a szórványvidékeken élők segítését, és a határon túli szervezetek is többször felvetették ezt. A szórványterületekről ugyanis korábban mindig csak tanulmányok, felmérések születtek, de a konkrét beavatkozások közül ez lesz az első” – magyarázta Potápi, aki megjegyezte: a részletekről már egyeztetnek az érintett külhoni szervezetekkel.
Annak kapcsán, hogy 2015-öt a külhoni magyar szakképzés évének nyilvánították, az államtitkár rámutatott, az elmúlt évben két magyar finanszírozású szakképző intézmény is létrejött a határon túl, egyik a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola által fenntartott szakiskola Beregszászon, a másik a kolozsvári Református Kollégium szakképző intézménye.
„Kiemelt célunk, hogy megerősítsük a magyar szakképző intézmények kapcsolatrendszerét, és erősítsük az oktatás duális jellegét, emellett szeretnénk a helyi vállalkozói réteget is felmérni, hogy oktatási együttműködések révén bevonhassuk őket a képzésbe” – hangsúlyozta Potápi, hozzátéve, a külhoni magyar szakképzéssel kapcsolatos feladatokra 500 millió forintot különített el a magyar kormány.
A külhoni magyar szakképzés éve programjai között szerepel egy új ösztöndíjprogram is. Lényege, hogy a külhoni magyar szakképzésben a diákok egy hónapos gyakorlaton vehetnek részt magyarországi szakképző intézményekben. A külhoni magyar felsőoktatást továbbra is támogatja a magyar állam: az államtitkár szerint elsősorban a felvidéki Selye János Egyetem, a II. Rákóczi Ferenc-főiskola, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem képzéseit erősítenék meg.
Potápi kitért arra: a külhoni területek gazdasági fejlesztésére is koncentrálni kell. „Mivel a szülőföldön való boldogulás leginkább gazdaságpolitikai eszközökkel, munkahelyteremtéssel, a helyi beruházások támogatásával segíthető elő, erre a területre is rá kell irányítanunk a figyelmet” – közölte az államtitkár.
Krónika (Kolozsvár)

A szülőföldet művelni kell (Tanévnyitó a Sapientia-egyetem sepsiszentgyörgyi központjában)
A magyar kormány abban érdekelt, hogy képzett, a hagyományokat integráló, de a modern dolgokban jól tájékozódó fiatal felnőttek kerüljenek ki az iskolákból, egyetemekről, akik környe­zetükben minőséget képviselnek, és így gyarapítják a világ magyarságát – hangsúlyozta Grezsa István, a budapesti Miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa tegnap a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyön tartott tizenötödik tanévnyitóján. Kolozsvár, Marosvásárhely és Csíkszereda után a háromszéki megyeközpont a Sapientia negyedik oktatási helyszíne, ahol négyéves agrármérnök szakkal indul az első évfolyam.
Az első erdélyi magyar nyelvű agrármérnökképzést az egykori Gámán János Szakközépiskola felújított Csíki utcai főépületében indítja a Sapientia EMTE. Az első felvételin betelt mind a 25 tandíjmentes és az öt tandíjköteles hely.
Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke megnyitóbeszédé­ben elmondta: a rendszerváltás óta több ezer hektár föld és erdő került vissza az emberek tulajdonába, de nem azért, hogy ez a terület parlagon maradjon vagy esetleg eladják olyanoknak, akik nem kötődnek ehhez a földhöz. A szülőföldet őrizni és művelni kell – hangsúlyozta. Az alapítvány szeretné hozzásegíteni az agrárszakon végző fiatalokat, hogy amikor elhagyják az egyetemet, hozhassanak létre mintagazdaságokat Erdély-szerte, és az első pillanattól tudjanak gazdálkodni, ezért tervezik földek, erdők vásárlását, amelyeket kedvezményesen bérbe adnának említett célra – ismertette Kató Béla. Elmondta, az első ilyen jellegű adományt már megkapta az alapítvány, és számítanak többre is, Simon Katalin Kolozsváron élő bikfalvi származású idős tanár húsz hektárnyi erdőt ajándékozott a Sapientiának.
Dávid László az új oktatási helyszín kiválasztását azzal indokolta, hogy biztosítani kívánják a régió felemelését, az értelmiség utánpótlását és az elvándorlás megállítását, ezért nem indul az új szak egy már működő Sapientia-központban, bár az könnyebb lett volna. Az EMTE rektora elmondta, a sepsiszentgyörgyi képzés a marosvásárhelyi és a csíkszeredai Sapientia összefogása és szakmai segítségével, az önkormányzatok, valamint a magyar kormány támogatásával jött létre. A Sapientia-egyetem a határon túli magyar felsőoktatás zászlóshajója – mondta Grezsa István miniszteri biztos, aki szerint az egyetem tizenöt éves sikertörténete azt bizonyítja, hogy a magyarságnak szüksége van egy, az erdélyi szellemiséget meghatározó intézményre. „A magyar kormány nevében annyit ígérhetünk meg, hogy minden segítséget megadunk az itt tanuló diákoknak, és mindent elkövetünk azért, hogy emelkedő és gyarapodó nemzet legyünk a közeljövőben.” Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete a Sapientiára jellemző kitűnő tanár-diák kapcsolatot és a folyamatos innovációt emelte ki, Jávor András, a Debreceni Egyetem rektorhelyettese pedig szakmai segítséget ígért az egyetemnek, és azt mondta, a Sapientia eddigi története garancia arra, hogy dinamikus lesz a fejlődés.
Székelyföldön abból fogunk megélni, amit a karunk erejével, az eszünkkel és a műveltségünkkel magunk megteremtünk – szögezte le Tamás Sándor megyeitanács-elnök. A kiművelt ember, a jó szakember Székelyföld legjobb tartaléka – mondotta, és hátrányként említette, hogy régiónkban a lakosság alig tíz százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Székelyföldnek több mint ötszázezer hektár magántulajdonban levő erdőterülete és több mint ötszázezer hektár mezőgazdasági területe van. A szentgyörgyi Sapientia azt a célt szolgálja, hogy ez a vagyon jövedelmező legyen. Eddigi polgármesteri pályafutása legnagyobb eredményének tartja a Sapientia-egyetem sepsiszentgyörgyi központjának megnyitását – mondta Antal Árpád, aki szerint „ma Romániában a Sapientia-egyetem az igaz­ságtalanság szimbóluma. Nem elfogadható az, hogy mi, erdélyi magyarok a román államnak fizetjük az adónkat, de ha magyarul akarunk tanulni, bizonyos szakok esetében csak a magyar kormány pén­zén biztosított egyetemen tudjuk ezt elérni. Mi itt, Székelyföldön rendelkezünk mindennel, ami a világon egyre inkább hiánycikknek számít. Van vizünk, tiszta levegőnk, félmillió hektár erdőnk, legalább ennyi termőföldünk. Ha mindezt jól képzett szakemberekre bízzuk, akik szeretik szülőföldjüket, biztos a siker”.
Székely Gyula, a Sapientia EMTE rektorhelyettese, a sepsiszentgyörgyi oktatási központ igazgatója elmondta, a helyi önkormányzat az épület külső felújítását vállalta, a belső kivitelezést és a felszerelést a magyar kormány biztosította, és olyan egyetemi központ kapuját nyitják meg, amelyet vonzóvá kívánnak tenni minél több erdélyi fiatal számára. A első sapientiás tanévnyitón közreműködött a Mácsafej zenekar.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabadságszobor emlékérméket adtak át Aradon
25 éves az aradi Szabadságszobor. 1890. október 6-án adták át Aradon Zala György alkotását. Az évforduló előestéjén az aradi színházban tartottak ünnepi rendezvényt, amelyen több közéleti személyiséget tüntettek ki.
Az ünnepséget Fekete Károly, a Kölcsey Egysület titkára vezette és felszólalt Faragó Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Arad megyei elnöke, Király András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke és Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
A beszédek után Kelemen Hunor és Király András, az alkalomra készült jubileumi emlékérméket adott át.
Emlékérmét kapott:
Markó Béla, volt RMDSZ-elnök
Intézmények RMDSZ, országos elnökség; RMDSZ, Arad megyei szervezet; Szabadságszobor Egyesület; Szent Erzsébet magyar és erdélyországi konventuális minorita rend; Aradbelvárosi református egyházközség; Aradi evangélikus lutheránus egyház; Aradbelvárosi magyar baptista gyülekezet; Csíky Gergely Főgimnázium; Nyugati Jelen szerkesztőség; Rákóczi Szövetség
Magánszemélyek Szép Gyula, Szepesi László, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, a szobor restaurátora, Matúz András, az emlékérem alkotója, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, Bálint György
A Szabadságszobor Egyesület munkatársai közül Pataki Ildikó, Péró Tamás, Szabó Irén, Szabó Mihály, Darida János, Arad volt alpolgármestere, Bognár Levente Arad alpolgármestere, Bölöni György, megyei képviselő, Cziszter Kálmán, aradi képviselő, Horváth Levente, volt alprefektus, Matekovits Mihály, Módi József, református esperes, Nagy Gizella, Nagy István, Tokay György, Ujj János, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Krály András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke, Communitas Alapítvány, Teleki Alapítvány, RMDSZ képviselőházi frakció, RMDSZ szenátusi frakció, Magyarország Miniszterelnöki Hivatala, Takács Csaba, Nagy Zsolt, Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter, a szobor újraállításakori magyar miniszterelnök, Dávid Ibolya volt igazságügy-miniszter, Szabó Vilmos volt államtitkár, Bálint Pataki József, Verestóy Attila, Borbély László, Kelemen Attila
Az emlékérmék átadása után a résztvevők megtekintették a Tizenhárom – az Aradon kivégzett tábornokok emlékére című táncjátékot, amelyet az Aradi Kamaraszínház és a békéscsabai Tabán Táncegyüttes adott elő a szabadkai Juhász zenekar kíséretével. Koreográfus Farkas Tamás, rendezte Farkas Tamás és Tapasztó Ernő.
nagyistvan.pecska.ro
Erdély.ma

Csángó Fesztiválra gyűltek össze Gyimesközéplokon
Negyvenedik alkalommal szervezték meg vasárnap a Csángó Fesztivált Gyimesközéplokon. A rendezvényen több mint 200 fellépő műsorát tekinthették meg a résztvevők, továbbá egyéb programokkal is készültek a szervezők.
Az egynapos fesztivál reggel a Csíkszentimrei Zöld Fák Fúvószenekar ébresztőjével kezdődött, majd a moldvai csángó vendégek fogadása és az archív filmfelvételek megtekintése következett a II. Csángó Fesztiválról (1977) a megállói kultúrházban, továbbá fotókiállítás megtekintésére is lehetőség nyílt a Hagyományőrző Házban. Délben a résztvevők felvonultak az ünnepi szentmisére a gyimesközéploki Mária-Magdolna Plébániatemplomba, ahol moldvai csángó szentes énekeket hallhattak. A szentmisét szekeres felvonulás követte a szabadtéri színpadhoz, amely a gyimesközéploki futballpályánál kapott helyet, itt tartották a rendezvény hivatalos megnyitóját.
A megnyitón elsőként Gergely Károly, Gyimesközéplok polgármestere szólt a résztvevőkhöz. Beszédében felelevenítette a rendezvény múltját, kiemelve, hogy kezdetekkor nem is Csángó Fesztivál volt a neve, a ’70-es, ’80-as években a Megéneklünk Románia égisze alatt futott a rendezvény, és az volt a különlegessége, hogy Hargita megye különböző folklórcsoportjai léptek színpadra. Csángó arculatát, jellegét végül a kilencvenes évek elején kapta a mai Hargita Megyei Kulturális Központ kezdeményezésének köszönhetően.
„Nagy kitartásra és összefogásra volt szükség, de ebbe az akarat mindig nagy szerepet vállalt, és vállal ma is. Örököltük ezt a rendezvényt, ahogy ezt a gazdag népzenei- és néptánchagyományt is, ami a Gyimesek völgyében a mai napig megtalálható. Ma már nyíltan és szabadon léphetünk színpadra, ki ki a maga hagyományos táncával és népdalaival” – tette hozzá Gergely.
A polgármester után Kőrösi Viktor Dávid konzul beszédében a testvériség fontosságát hangsúlyozta. „Testvérek vagyunk a Nagyboldogasszonyban, és testvérek vagyunk a magyar nemzetben függetlenül attól, hogy lent Moldvában vagy kint Erdélyben, a Gyimesekben, Székelyföldön vagy éppen Magyarországon élünk. Ősi magyar hitünk és csángós anyanyelvünk végérvényesen és elválaszthatatlanul összeköt bennünket” – emelte ki Kőrösi. Nagy Bercel, a Budapesti Miniszterelnökség főosztályvezető-helyettese is köszöntötte a jelenlévőket.
A fellépésekkel párhuzamosan meg lehetett tekinteni Ádám Gyula fényképész fotókiállítását a megállói kultúrházban és a régi fotók kiállítását a Hagyományőrző Házban. A turisztikai információs irodában sakkversenyt szerveztek, tizenegy személy nevezett be a megmérettetésre. A győztesek házigazdához méltóan mind gyimesközéplokiak voltak: a harmadik helyen ifj. Tankó István végzett, második lett Gábor Szilárd, az első díjat pedig id. Tankó István vihette haza. A szervezők elmondása szerint a rendezvényre több mint ezer személy látogatott ki.
Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója kiemelte, a kultúra megőrzése a központ és egyben a rendezvény fő célja. „Jó, hogy meg tudtuk tartani a Csángó Fesztiválnak azt az oldalát, amely a helyi kultúrát mutatja be. Ezt az irányt követi az egyesület is. Azért kellenek ilyen jellegű rendezvények, hogy meg tudjuk mutatni az értékeinket, ugyanakkor ez egy találkozó is, a moldvai magyarok így érezhetik leginkább azt, hogy ők is meg vannak szólítva” – emelte ki az igazgató. A rendezvényen felléptek a sötétpataki Hagyományőrzők, a hidegségi Hagyományőrző Tánccsoport, a Budapesti Zurgó zenekar, a külsőrekecsini Hagyományőrzők, a gyimesfelsőloki Kesice, a somoskai Hagyományőrzők, a Csíkszeredai Borsika Néptáncegyüttes, László Erzse, Legedi László, Botezatu Viktoria és Szarka Mária Magyar Örökség-díjasok, Antal Tibor népdalénekes, Földesi Imre és Földesi Erzsébet népdalénekesek, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a gyimesközéploki Ordasok Hagyományőrző Tánccsoport, valamint közreműködött Ségercz Ferenc és barátai.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Krónika a szeretetről és a szolgálatról
Puskás Bálint Zoltán könyvbemutatója Nagyenyeden
Az Áprily-estek keretében Puskás Bálint Zoltán A szeretet szolgálatában című könyvét mutatta be a nagyenyedi érdeklődőknek március 23-án. Fari Palkó Ilona, a Máltai Szeretetszolgálat nagyenyedi elnöke kitüntette a legaktívabb tagokat, a máltais ifjúsági csoport pedig a Szabó Hajnal tanárnő által betanított, a szeretetről szóló dalos-verses összeállítással tette emelkedetté a találkozót.
Puskás Bálint Zoltán máltai lovag, a Romániai Máltai Szeretetszolgálat tiszteletbeli elnöke, aki három cikluson át RMDSZ szenátor, egy időben a szenátus alelnöke, utána 9 évig alkotmánybíró volt, jól ismert személyiség Nagyenyeden, az egyik legaktívabb máltais „fészekben”.
Az előadó utóbbi szókapcsolat kiemelésével kezdte bemutatóját, kiemelve, hogy Erdélyben „minden máltais út Enyedre vezet”, hiszen itt tartják az elnökségi üléseket, a közgyűléseket, ifjúsági találkozókat és más központi rendezvényeket, de itt szervezik az egyik legelőkelőbb karitatív bált is. „Nagyenyed a máltai szolgálat egyik példamutatóan jól működő szervezete, amelyről mindig és mindenhol szívesen beszélünk” – olvashatjuk a könyvben, melynek szerzője a rendezvény legelején igyekezett méltató szavakkal elismerni a szervezet helyi elnökének, Fari Palkó Ilona tevékenységét. A hallgatóság soraiból sokan ekkor hallhatták először az örvendetes hírt: a máltai dáma címet viselő elnökasszony, mindenki „Ica-néni”-je, április 13-án a kolozsvári Magyar Konzulátuson egy rangos kitüntetést vehet majd át a Magyar Miniszterelnöki Hivatal részéről, a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.
Fari Palkó Ilona megköszönte Puskás Bálint méltatását, szerinte az elismerő szavak annak bizonyítékai, hogy az enyedi szervezet jó úton jár, és arról biztosította a tiszteletbeli elnököt, hogy a tagok negyed évszázad után sem fásultak bele a tevékenységbe. A legaktívabbak közül ezúttal Szabó Hajnalt, Kovács Ibolyát, Kónya Editet, Fülöp Lucianát és Szabolcsot oklevéllel tüntetett ki, és mivel néhány fiatal számára most járt le hivatalosan a gyakornoki év, az ifjúsági csoport nyolc tagja is elismerésben részesült.
– „Több, mint 1200 önkéntesünk van, sok a fiatal, akikben én jövőt látok, még akkor is, ha a szeretet temetésén vagyunk” – emelte ki Puskás Bálint, rávilágítva egyúttal a szervezet megnevezésében található fogalom – szeretetszolgálat – látszólagos tartalmi ellentmondásosságára. A szolgálat általában mint valami kényszer él az emberek többségének a tudatában, és ez nehezen összeegyeztethető a szeretettel; ebből a felfogásból kellett felépíteni a változás után egy szeretetszolgálatot, amit tudatosan nem segélyszervezetnek neveztek el. „ A lényeg az, hogy ott legyünk, ahol szükség van a szeretetre” – fogalmazott .
Az előadó röviden fölvázolta a szeretetszolgálat hazai megalakulásának történetét és körülményeit, kiemelve a temesvári alapítótagok, Bárányi Ferenc és Ildikó úttörő szerepét, akiknek emlékére az enyedi közönség egy perc néma csenddel adózott. Az 1994 májusában történő kolozsvári jogi bejegyzést követően – tudhattuk meg - a szervezet gyors fejlődésnek indult, pár éven belül már húsznál is több helyi szolgálat létezett, de az idők során sokan le is morzsolódtak, főleg a Kárpátokon túli településekről. Egyébként a könyv első részében részletes leírás található a rend érdekes történetéről és szerkezetéről.
A romániai szeretetszolgálat komoly európai elismertségnek örvend, a lovagrend nagymesterei is meglátogatták, ami igen jelentős eseménynek számít, hiszen a Máltai Lovagrend Nagymester a nemzetközi kapcsolatokon belül államfői tisztségnek minősül. A könyv lapjain sok ehhez kapcsolódó érdekes, humoros vagy megható epizódot találhatunk, ilyen például az egyik Nagymester, Fra’ Andrew Berti 2002-es látogatása, aki a csíksomlyói búcsún csodálattal vette tudomásul, hogy a tömeg nem mozdult a helyéről a zuhogó esőben – ilyet életében nem látott.
A szeretet szolgálatában könyvből továbbá megismerkedhetünk a szeretetszolgálat néhány helyi szervezetével, soraikban az önzetlenségben és segítségnyújtásban példamutató személyekkel, továbbá néhány olyan sikertörténettel, amelyek a szeretet, a hit, a kitartás és a megfeszített munka mintapéldái lehetnek.
A HIT EREJÉVEL
A találkozó végén Puskás Bálint készségesen válaszolt lapunknak. Arra voltunk kíváncsiak, miként lehet a mai máltais vezetők küzdelmes munkáját, életerejét, fáradhatatlanságát utánpótlással biztosítani?
„Egyre nehezebb önkénteseket találni – válaszolta a szeretetszolgálat tiszteletbeli elnöke –, és egyre nagyobb szükség van a szolgálat tevékenységére. A változás után az akkori negyvenes generáció nekifutott a munkának és rendkívül jól végezte feladatát, de most már ők is lassan hetvenesek... A mai negyvenesek nehezebben jönnek el, nagyon leköti őket a munka, az aktív fiataljainkra pedig a családalapítás és a karrier vár, egy időn túl ők is kimaradnak. Nehéz, de vannak jó példák is, például Sepsiszentgyörgyön olyan csapat alakult ki 10-12 családból, akik gyerekkoruktól fogva ide jártak, most már negyvenesek és a gyerekeik is bekapcsolódnak a szolgálatba. Van lehetőség arra, hogy utánpótlást neveljünk: meg kell bízni, feladatot kell adni a fiataloknak. Annak titka pedig, hogy az ember nem fásul bele a nehéz szervezeti tevékenységbe, amelyet újabban az egyre bürokratikusabb követelmények tovább nehezítenek, a hit erejében rejlik. Mindenkinek, aki ezt a munkát végzi, kell legyen egy lelki beállítottsága, lelkileg meg kell erősödni, így maradhat meg a szeretet önkéntesének.”
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)

A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)
A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik.
– Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része…
– Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira.
– Fel lehet készülni egy ilyen harcra?
– Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt.
– Mi volt a gond akkoriban?
– A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét.
– A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette?
– Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem.
– A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves?
– A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik.
– A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok.
– Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs.
– A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető?
– Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött.
– Milyen megoldásokat kínál ez a csomag?
– Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe.
– Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést.
– Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója?
– A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll.
– Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel?
– Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)