Díjak – egyetemi belépők
Tantárgyversenyek Bolyai szellemében
Tizenkettedik alkalommal mérték össze tudásukat a reál és humán tudományok területén jeleskedő magyar középiskolások a szombaton zajlott Bolyai Farkas multidiszciplináris országos tantárgy- versenyen.
A hét tantárgyból – biológia, földrajz, informatika, társadalomtudományok, történelem, kémia, fizika – összesen 11 szekcióban megrendezett versenyre az ország hét megyéjéből 220, anyanyelvén tanuló diák jelentkezett.
Az elméleti és gyakorlati próbákból, bemutatókból álló vetélkedők eredményét középiskolai és egyetemi tanárokból álló versenybizottság értékelte.
A szombat délelőtti megnyitó után el is kezdődtek a vetélkedők, majd amíg az értékelő tanárok a feladatlapokat javították, a versenyzők és kísérő pedagógusaik városnéző sétára indultak. A nap legizgalmasabb mozzanata természetesen az esti díjazás volt, amikor zsúfolásig telt a tantárgyversenynek otthont adó Bolyai Farkas Elméleti Líceum díszterme.
A versenybizottság közel 40 díjat, hét különdíjat és több mint húsz dicséretet ítélt oda a diákoknak. A legjobban minden bizonnyal a Bolyai líceum teljesített, tanulói ugyanis a Bolyai Farkas fizika tantárgyversenyen (Ferencz Dániel), a Societas Humana társadalomtudomány tantárgyversenyen (Horváth Tímea és Szőcs Boróka) és a Kalkulusz informatika tantárgyverseny keretében zajlott alkalmazói vetélkedőn (Ghiarfas Norbert Attila) is első díjat szereztek. A bolyais diákok további három második és két harmadik díjat, hét dicséretet és egy különdíjat vihettek haza. Szintén három első díjjal gazdagodott a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium: diákjai a Nyárády Erazmus Gyula biológia tantárgyverseny mindkét szekciójában, a növény- és állatbiológia vetélkedőn és az anatómia és élettan vetélkedőn is a legjobbak lettek. A Szatmárnémetiből érkezett versenyzők további vetélkedőkön három dicséretet is kiérdemeltek. Két első és két második, illetve egy harmadik díjat és három dicséretet vihettek haza a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumból érkezett fiatalok, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum diákjai egy első, egy második és egy harmadik díjat, illetve három dicséretet és egy különdíjat érdemeltek ki. Sepsiszentgyörgyről két tanintézet is képviseltetett a versenyeken. A Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai két különdíjat és egy dicséretet, a Székely Mikó Kollégiumból érkezők pedig egy első, egy második és egy harmadik díjat, illetve egy különdíjat szereztek.
A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium csapata egy második és két harmadik díjat, illetve két dicséretet vihetett haza, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium tanulói pedig egy második díjjal és egy dicsérettel gazdagodtak. Kolozsvárt Sepsiszentgyörgyhöz hasonlóan két tanintézet képviselte. A Báthory István Elméleti Líceum egyik diákja egy különdíjat érdemelt ki, a János Zsigmond Unitárius Kollégium tanulói egy első és egy harmadik díjjal, egy dicsérettel és egy különdíjjal térhettek haza. Egy nagyváradi versenyző harmadik díjban, egy nagykárolyi dicséretben részesült, a margittai Horváth János Elméleti Líceum tanulója pedig különdíjat érdemelt ki.
Maros megyét a Bolyai líceum mellett a Római Katolikus Teológiai Líceum, a Művészeti Szaklíceum és az Elektromaros is eredményesen képviselte. A Római Katolikus Teológiai Líceum a fizikavetélkedőn szerzett harmadik díjjal, a Művészeti Szaklíceum egy humánföldrajz szekcióban kiérdemelt dicsérettel gazdagodott, míg az Elektromaros két csapata a társadalomtudomány vetélkedő második és harmadik díját nyerte el.
A díjazás perceiben a versenybizottságok illetékesei méltatták a diákok teljesítményét. Dr. Borbély Sándor egyetemi adjunktus, a fizika tantárgyverseny bizottságának elnöke elárulta, hogy a diákok kísérletei az értékelőket is meglepték. A Fabinyi Rudolf kémia tantárgyverseny bizottságának elnöke, dr. Donáth Nagy Gabriella egyetemi előadótanár a diákok és felkészítő tanáraik mellett a szülőknek is gratulált az elért eredményekhez, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a verseny tárgyi nyereményeit a korábbi évekhez hasonlóan a marosvásárhelyi Richter Gedeon Rt. ajánlotta fel.
Az együttlét utolsó perceiben dr. Dávid László, a Sapientia rektora, az országos multidiszciplináris tantárgyverseny elnöke arról tájékoztatta a diákokat, hogy a tanügyminisztérium aláírásával ellátott oklevelek a törvény előírásai szerint biztos bejutást jelentenek nemcsak a Sapientia, hanem más egyetemek tandíjmentes, ösztöndíjas helyeire akkor is, ha egyelőre csak kilencedikes vagy tizedikes a díj tulajdonosa. Ez természetesen abban az esetben teljesülhet, ha a diák az egyetemi felvételi tantárggyal azonos területen részesült elismerésben.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Agronómusból lett néprajzkutató
Csángósors-freskó
Kézdivásárhelyen, az Erzsébet Teremben mutatták be kedden Halász Péter néprajzkutató „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” – Néprajzi, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról című legújabb könyvét.
A szerzővel dr. Balázs Lajos beszélgetett, elsőként a Kriza János Néprajzi Társaság által 2015-ben kiadott kötet címválasztásának magyarázatát kereste – a szemünkben olykor felgyülemlő könnyek kapcsán jellemzően mindig hárítunk, valami külső tényezőre, jelen esetben a füstre fogjuk, amely metaforikus jelentőségű. Az értelmezést egy bogdánfalvi kesergő adja meg, a népi kultúra rejtő-fedő jellegének példája, a bánat, keserűség tagadása.
Egyetlen gondolatba sűrítve, a kötet a moldvai magyarság sorsának másképp elmesélt története, a mindennapi élet ábrázolása révén. Tematikus felépítésének erénye a koncentrikuskör-szerű kialakításban rejlik, a négy fejezet – Az idők homályában, A hagyományos népélet emlékei, Akik előttünk jártak és Az igazsághoz közelítve – a csángó sors freskóját nyújtja az olvasónak. Az első fejezetből többek között megtudhatjuk, hogy Pusztinán ma is áll a Szent István oltalmába ajánlott templom, ám sok másik hasonló elpusztult – történetük a moldvai magyarok sorsának jelképe is egyben, ugyanakkor érdekes, mára eltűnt hagyományról, a „csíki karácsonyról” is olvashatunk. A népéletet leíró fejezetből a kutakról szóló írást emelte ki dr. Balázs: a több mint 200 fennmaradt magyar kútelnevezés is rövidre zárja ugyanis a vitát: magyarok-e vagy románok a csángók.
Akik előttünk jártak címmel tiszteleg a következő fejezet azok előtt, akik kutatták a moldvai magyarságot, köztük román szerzők is, akiket a szakma kiközösített, mert nem voltak hajlandóak a diktált szólamok szerint vélekedni a csángóságról.
Halász Péter a Kézdivásárhelyt a moldvai magyarsággal összekötő személyeket, kapcsolatokat mutatott be, majd felelevenítette: 1966 júliusában járt először Moldvában, miután oda kihelyezett erdélyi orvosokhoz fűződő baráti kapcsolatok révén tudomást szerzett a magyarul beszélő csángókról. A Budapesten született, agrártudományi végzettségű szerzőnek Külsőrekecsinbe vezetett az a bizonyos első útja, és „azóta sem hagyta abba” azt, ami ott, a hatvanas években elkezdődött. Az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba bekapcsolódva tette meg az első lépéseket, ma már számos kötet fémjelzi munkáját az ottani állattartásról, a szántóföldi növénytermesztésről, a hiedelemvilágról, a gyűjtögetésről, gyógynövény-felhasználásról.
– Beszédüket, énekeiket hallva, mintha régi kódexeink szólaltak volna meg, a magyarság több száz évvel ezelőtti állapotát őrizték – elevenítette fel a csángósággal való első találkozásának élményét.
Szerinte szükségtelen parttalan vitát folytatni arról, hogy ők románok vagy magyarok, az összegyűjtött anyagnak kell sugallnia, igazolnia a nyilvánvaló igazságot. A szerző elkötelezettségét mi sem igazolja jobban, minthogy 2010 őszén a Gyimesekbe költözött, hogy minden energiáját az adatgyűjtésre, írásra fordíthassa. A könyvbemutatót követő beszélgetésen az is körvonalazódott: a bonyodalmas viszonyrendszer okán ajánlott moldvai magyarokként emlegetni a magyar nemzettest ezen népcsoportját, éppen azonosságtudatuk erősítése (kialakítása!) érdekében.
Kaszap Johanna pusztinai csángó diáklány, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium érettségi előtt álló tanulója három szép szomorú népdallal gazdagította az eseményt és a hallgatóságot.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Közel hétszázan indultak gyalogosan Udvarhelyről Csíksomlyóra
A hűvös, kissé borongós, de fényes péntek reggelen hatszáznyolcvanan alkották a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplomtól Csíksomlyóra induló gyalogos keresztalját.
Immár második éve, hogy az Udvarhelyről induló zarándoklók jelképévé vált az a tarisznya és vándorbot, amelyet a tavaly elhunyt Botár Gábor plébános mindig magával vitt a Szűzanya csíksomlyói szabadtéri szentélyébe. Az útra indító szentmise főcelebránsa, Darvas Emil kadicsfalvi plébános bevezető gondolatában két, néhai zarándokra utalt: Gábor atyára, akinek „tarisnyája most is készen áll”, illetve a néhai Hajdó István gyergyói főespesre, Erdély népszónokára, aki egyik legemlékezetesebb beszédet mondta a csíksomlyói Hármashalom oltárnál 2004-ben.
László Attila, a szombatfalvi Szent György Egyházközség plébánosa, a zarándoklat egyik lelki vezetője kitért arra, hogy „aki a hitre akar jutni, meg kell tapasztalnia az emberi végességet – segíteni szokott ebben ez a zarándoklat. Embert próbáló volta áldás. Kihozza emberi végességünket, korlátainkba botlunk, de amikor levetkőzzük emberi gőgünket, és szerénységgel párosul világlátásunk, törekvésünk, kilépve magunkból fontos lesz a mellettünk haladó örülő vagy nyűgölő ember. Akkor nyílik meg előttünk egy másfajta élet hatalmas távlata.” Kívánta ennek megtapasztalását, és hogy ki-ki találjon olyan valakit, akiben maradéktalan lehet a bizalma.
A zarándokáldást követően négyes sorokban, az út széléhez igazodva indult a menetoszlop. Útközben lehetőség van szentgyónásra, lelki beszélgetésre. A főúton haladva a főbb kereszteknél megállnak kereszthódolatra. Tízóraizás és első pihenő Máréfalván volt, ahol a helybéliek friss vízzel kínálták meg a gyalogosokat. Ebédszünetet Homoródfürdőn tartanak.
A zarándoklat programja A tervek szerint este hét órára Lenkútra érkeznek, és a lövétei gazdák csűrjeiben mintegy kétszázötvenen éjszakáznak. Idén is vissza lehet majd este térni Udvarhelyre autóbusszal. Szombat reggel négy órakor visszaviszi az autóbusz a Hármaskereszthez azokat, akik gyalogosan folytatják a zarándokutat. Csatlakozni lehet a Pethő vendéglő előtt, a Márton Áron téri buszmegállóban és a Kis Szent Teréz-templomnál. Ötkor találkoznak mindazokkal, akik máshol éjszakáztak. Hatkor az Anna-fogadó parkolójában reggeliznek, hét órakor indulnak tovább. Tíz órakor a Márton Áron Gimnáziumnál egyesül a székelyudvarhelyi keresztalja, és együtt folytatják az utat a szentmise helyszínére, a nyeregbe. Részt vesznek a szentmisén. Akik nem gyalogosan indulnak vissza, csatlakozhatnak a járművesekhez. Pünkösdvasárnap reggel hat órakor, a szombatival azonos megállóhelyeken lehet autóbuszra szállni, és gyalogosan folytatni a zarándoklatot Lenkúttól Székelyudvarhelyre. A hálaadó szentmise vasárnap este fél hétkor kezdődik a Rákóczi Sportcentrumban. Pünkösd másodnapján a szejkefürdői Ugron-kápolnánál zárják a zarándoklatot. Kilenc órától keresztutat járnak a Székely Kálvárián. Az ünnepzáró szentmise tíz órakor kezdődik, utána áldást kérnek a haza indulókra.
Molnár Melinda Székelyhon.ro

A népet Csíksomlyón sem lehet leváltani – Beszélgetés Tánczos Vilmos néprajzkutatóval a búcsú teológiai és emberi dimenzióiról
Mi a búcsú lényege és kié ma a csíksomlyói búcsú? Tánczos Vilmos néprajzkutatóval, egyetemi tanárral igyekeztünk értelmezni a legnagyobb tömegeket megmozgató vallási ünnep történetiségét, alakulását, valamint helyét, szerepét a mai ember életében.
– Szükségesnek tartja megmagyarázni a búcsú lényegét?
– Természetesen, mivel a búcsú teológiai hátterével még a katolikusok között is kevés ember van tisztában. Ha a pap fel is oldoz a gyóntatószékben, elnyerjük bűneink bocsánatát, de a megbocsátott bűnökért járó túlvilági büntetések ezzel még nincsenek elengedve. A purgatórium marad, ahol az elkövetett bűneinkért kiszabott büntetést el kell majd viselnünk. Ha valaki teljes búcsút nyer – például ha részt vesz a csíksomlyói történelmi emlékbúcsún vagy egy templombúcsún, esetleg egy első misés pap primíciáján –, akkor a purgatóriumban esedékes minden büntetését elengedik. Ez a búcsú alapvető teológiai jelentése, a katolikus ember számára ez a búcsú teológiai lényege. Ahhoz, hogy valaki teljes búcsút nyerjen, bizonyos megszabott feltételeknek kell eleget tennie: mindenekelőtt kegyelmi állapotban kell lennie, azaz gyónnia, áldoznia kell, továbbá részt kell vennie egy búcsús szentmisén, a pápa „szándékára” imádkoznia kell, ezzel elfogadva a katolikus anyaszentegyház tanításait.
– A meghozandó áldozatok között a búcsús út megtétele is szerepel?
– Igen, szerepelhet ez is, de a lényeg az áldozathozatal. Ha az ember három-négy napon át, sőt esetenként akár egy hétig is, vallásos hittel – nem a performansz kedvéért – gyalogol, akkor ezen idő alatt olyan pszichés állapotba kerül, amelyben megérzi a megtisztulás katarzisát. Egyszer egy idős csángó asszony azt mondta nekem egy ilyen út után: „Most olyan tiszta vagyok, hogy a legnagyobb ellenségemnek is meg tudnék bocsátani.” A búcsú felemelő katartikus élményét a kegytemplom előtt turistaként az autóból kiugorva nem lehet megtapasztalni. De a búcsújárásban van öröm, vidámság is. Egy moldvai búcsúvezető, a bogdánfalvi Erdély János bácsi mondta, hogy régen a Csíki-havasokon átvezető többnapos búcsús út során nemcsak imádkoztak, hanem vigadoztak is: „‘Sz vígattunk, mint az ember…” – Az ön – a katolikus hitű gyermek, majd felnőtt – búcsúhoz fűződő viszonya hogyan alakult, miként teljesedett ki az idők folyamán?
– Számomra a katolikus hit se nem több, se nem kevesebb, mint bármelyik nemzedékembeli csíki katolikus ember számára. A mi vallásosságunk nem valamiféle pietista, ájtatoskodó vallásosság, teológiailag így nem is mindig „konform”. A vallásosságnak amúgy is különböző regiszterei vannak: a hivatalos egyház által formalizált vallásos regiszter mellett létezik egy élményszerűbb népi vallásosság is, aztán a vallásosság látomásos, esetleg egyenesen mágikus vagy éppen vidámsággal teli, humoros megnyilvánulásai. A búcsújárásnak is adódnak vidám pillanatai. A mai csíkszeredai Márton Áron Gimnázium elődjében érettségiztem 1978-ban, ahol mindig is éreztem Csíksomlyó közelségét. Apróságok révén is: elég volt tudni, hogy a díszterem színes üvegablakai valaha az Árpád-házi magyar szenteket ábrázolták, az iskolaudvar egyik sarkában pedig egy „ottfelejtett” kőkereszt. Emlékszem, 1977-ben tizenegyedikes diákként pünkösdszombaton este kimentem a somlyói kegytemplomba, ami zsúfolásig telt volt búcsúsokkal, a légkör meg félelemmel – rengeteg civil ruhás rendőr, és persze besúgó is volt ott –, de egyféle hősiességgel is, többen is fényképeztek. Éjszaka sorra érkeztek a búcsús csoportok. Az utcán akkoriban nem vonulhattak fel, de a templom bejáratánál rendbe szerveződtek, úgy vonultak fel Mária elé. Hajnal felé az egyik udvarhelyszéki falu búcsúsai – talán a székelyszentkirályiak – a bejáratnál kibontották a jelvényeiket, a zászlókat, és a zsúfolt templomban énekelve előmentek az oltárig. Az énekük refrénje így hangzott: „Ó, áldott Szűzanya, / Tégy nagy csodát, / Csak még egyszer add vissza / a szép magyar hazát!”
Felidézve, ma is végigfut az ember hátán a hideg.
– Ide vezethető vissza az is, hogy a népi vallásosság lett a későbbiekben érdeklődésének, tanári-kutatói munkásságának központi témája?
– Mindenek alapja, hogy én az emberi kultúrát elképzelhetetlennek tartom vallásos beágyazottság nélkül. Felbonthatatlan, szükségszerű, természetes ez az együttlét. Ettől függetlenül véletlennek tekinthető, hogy 1992-ben népi vallásos kultúrát kezdtem tanítani a kolozsvári néprajz szakon, mivel a vallási néprajznak akkoriban nem volt gazdája. A folklór szimbólumait is tanítom, de nem kizárólagosan katolikus szemszögből, mivel a jelképek egyetemesek, és egyetemi oktatásuk kétségkívül legitim. A diákjaim nagyokat néznek, amikor azt mondom: tudok én példákat hozni bármelyik jelképre bárhonnan, de az európai keresztény kultúrán kívül aligha tudok nekik lényegeset mondani, mert én folyamatosan ezt a kultúrát, a saját világomat igyekszem megérteni, és még az is nehezen megy. Európai kultúra nincs vallásos kultúra nélkül, a mi saját paraszti kultúránkat pedig lehetetlenség, egyenesen árulás úgy tanítani, hogy ne legyünk tekintettel annak eredendően vallásos jellegére. – Mit hozott e tekintetben az elmúlt negyedszázad? Hogyan tudná leképezni a változásokat a fiatalok tükre révén, hiszen tanárként fiatal nemzedékek között éli az életét? – Azt vallom, hogy a tananyag és az előadó egyénisége között nincs, nem szabad különbségnek lennie. A tanórákon is magamat adom, de a tanórákon kívül is: a folyosón is, a kirándulásokon is, vagy ha a hallgatóimmal együtt megyek a csíksomlyói búcsúba. A mai fiatalsággal semmi baj nincs, miközben egészen más, mint mi voltunk. A mi nemzedékünket még az jellemezte, hogy valami újat, eredetit akart mondani, alkotni, a maiak elsősorban sikeresek akarnak lenni, ízlésükben, eszményeikben „trendi” csoportokhoz tartozni. Talán azért is, mert ma olyan világban élünk, amelyben egyre nehezebb újat mondani.
– Hogyan kezeli, illetve igyekszik tanítványai számára értelmezni a mai búcsút?
– Sokat tépelődöm ezen a kérdésen. Korábban azt tanítottam a csíksomlyói búcsúról, hogy ez egy nagy rituális dráma, amelynek célja teológiailag a megtisztulás, emberileg pedig a katarzis elérése. Az utóbbi években viszont azzal szembesültem, hogy ez a rituális dráma megszűnőben van. A búcsú rituális rendje egyre szegényedik: a nagy esemény központi elemévé mára a gigantikus szombat déli nagymise lépett elő. Különféle járművekkel megérkezünk, meghallgatjuk a misét, aztán gyorsan hazamegyünk. Kérdés, hogy mi marad meg a több évszázaddal ezelőtti rituális rendből, hiszen már a rendszerváltás után nyilvánvaló volt, hogy a bomlás útjára léptünk. Ezért a néprajzkutató feladata ma már nem a hagyományos rituális rend leírása, a nagy kérdés immár az, hogy mi történik most valójában Csíksomlyón.  – Mi nem működött már negyedszázaddal ezelőtt sem?
– A búcsú régi rituális rendje majdnem teljesen összeomlott. Hol van ma már az a részletekig menő nagyszerű rend, amelyet minden falu népe ismert és tiszteletben tartott? Emlékszem, amikor 1990-ben szülőfalumból elindultunk a búcsúra, a csíkszentkirályi öregek otthon hagyakoztak, hogy falustársaik a somlyói templom előtt melyik hársfához támasszák majd a keresztjeiket és lobogóikat a nagy búcsús szentmise alatt. Ne feledjék el a fiatalok, hogy a nagy „szádokfa” a somlyói templomkertben a „miénk”! Másik példa: régen a hazafelé tartó felső-háromszéki keresztaljak a Kászon-völgyében a Szentjános nevű helyen éjszakáztak, reggel megmosakodtak a kútnál, ünneplőbe öltöztek, mert hétfőn innen mentek tovább a perkői búcsúra. Előtte viszont a kútnál „palágázás” történt: a búcsúsok nyilvánosan meggyóntak, bevallották a közösség ellen elkövetett hibáikat, bűneiket, a búcsúvezető pedig a botjával, egy „palága” nevű fegyelmező eszközzel kimérte kinek-kinek a bűnökért járó büntetését. Ennek fejében az itt nyilvánosan bevallott vétkek, hibák mindörökre el lettek felejtve, később otthon a faluközösségben még célzást sem tehetett ezekre senki. Micsoda rituális rend, micsoda technikája a közösség ellen elkövetett bűnök megbocsátásának és végleges elfelejtésének!
– Akkor viszont vissza a korábbi kérdéshez: mi történik ma Somlyón?
– A mai búcsút egy látványos vizuális „spektákulumként” foghatjuk fel. Ezzel nem azt állítom, hogy ma ne lehetne vallási mélységében megélni a búcsút, hiszen az korábban is rituális tömegesemény volt. De a mai csíksomlyói búcsú erősen látványszerű. Az ikonok, képek szerepének növekedése általános jellemzője korunknak, ideértve a televízió és az internet által közvetített elektronikus képeket is. A vizualitás előtérbe kerülésének pedig az a magyarázata, hogy a képek könnyebben fogyaszthatók, mint az intellektuális dekódolást igénylő szövegek. Ma egyre inkább előtérbe kerül a Csíksomlyó-reprezentációk fogyasztók általi létrehozása és terjesztése is az úgynevezett prosumer kultúrán belül, amikor is a modern „zarándokok” fényképezőgéppel, kamerával vagy mobiltelefonnal a kezükben egyszerre meg is termelik és el is „fogyasztják” az általuk létrehozott Csíksomlyó-képet. Mindeközben a búcsú fontos identitásőrző és -felmutató jelleget is őriz. Miután a székekre épülő régi székely adminisztratív rendszert több szakaszban verték szét a történelem során, a búcsúban ma is kirajzolódnak a hajdani székely tájegységek és egyéb közigazgatási egységek. A székely falvak és egyházi egységek, a „megyék”, sőt, olykor „tízesek” identitása a keresztaljakban testesül meg. De persze ma már ez is bomlóban van, a búcsú közösségi funkciói is átalakulnak.
– Az elmúlt másfél évtizedben óriási médiaérdeklődés övezte a búcsút. Jót tesz ez, vagy veszélyezteti a búcsú bensőségességét?
– Ma már a média, a tévéközvetítés határozza meg a búcsú szertartásrendjét, még a pünkösdszombati nagy szentmise időbeosztását is a tévéközvetítéshez igazítják. A búcsújárás helyett pedig sokan választják az otthoni fotel kényelmességét, azt, hogy megnézzék „magukat” a tévében. Az a felvetés is sok vonatkozásban reális, hogy a csíksomlyói búcsú népi rendjére egyre inkább rátelepedik az egyházi rituálé, és ez nem tesz jót a búcsú szellemiségének. A virrasztás, a búcsú vigíliája ma is legalább két éjszakát vesz igénybe, ezalatt a templom ma is megtelik szegény emberekkel, akiknek nem futja szállásra. Régi hagyományt követve ma is a templompadokban, a kórusfeljáróban, a mellék­oltárok lépcsőjén alusznak az emberek, esetenként a templomi szőnyegekkel betakarózva. Régen ezek csodálatos éjszakák voltak, a vallásos népénekkultúra páratlan eseményei: a templomot betöltő emberek csoportjai a búcsúvezetők irányításával egymást meghallgatva énekeltek sorban az éjszaka folyamán. Csakhogy egy idő után az egyház úgy gondolta, nem lehet magukra hagyni az embereket, és éjszakai miséket kezdtek celebrálni. Ezzel megtört az egész vallásos népszokás lendülete, odalett a vigília varázsa. Olyannak is tanúja voltam egyszer, hogy a templomot reflektoraikkal bevilágítva, egy élő tévéműsor keretében riporterek költögették fel a templompadokban alvó embereket megkérdezni, milyen érzés itt most virrasztani. 
– Kié ma a csíksomlyói búcsú?
– Ha a papokat kérdi, ők habozás nélkül azt mondják, hogy a miénk, az egyházé. De bennem, a néprajzosban némi vissza­tetszést kelt ez a kisajátítás. Az egyház képviselői szerint az UNESCO világörökségi listára csak a szentmisét és a körmenetet kellene felterjeszteni. De a búcsú hagyományvilága nem csak ebből áll. 2011-ben én írtam a búcsú felterjesztéséhez szükséges első szakanyagot, abba belefoglaltam például a búcsú részeként értelmezhető napnézést, a gyógynövénygyűjtést, a Babba Mária-képzeteket, a mágikus célú keresztútvégzést és sok más hasonló „profán” elemet is. Úgy gondolom, a népet Csíksomlyón sem lehet leváltani, azzal együtt, hogy az emberek Csíksomlyóhoz való viszonyát az idők során az egyház folyamatosan alakította.
TÁNCZOS VILMOS
Néprajzkutató, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének oktatója. Csíkszentkirályon született 1959. október 21-én. A középiskolát a csíkszeredai a Márton Áron Gimnázium elődjében végezte, a kolozsvári BBTE-n diplomázott 1983-ban magyar–orosz szakon. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 1999-ben, 2014-ben ugyanitt habilitált. Szakmai pályáját magyartanárként kezdte Gyergyóditróban és Tusnádfürdőn. 1992-től tanársegéd a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén, 1997-től adjunktus, 2001-től docens, 2016-tól professzor. 2014-től doktorátusvezető a BBTE Hungarológiai Tanulmányok Doktori Iskolájában. Tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak (1990-től), az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek (1990-től), külföldi levelező tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak (1999-től), köztestületi tagja az MTA-nak (2000-től), 2007-től az MTA-KAB Néprajzi Szakbizottság elnöke. Kutatói pályafutásának mintegy két évtizedét elsősorban az archaikus népi imádságok kutatására és a moldvai csángók vallásos kultúrájának vizsgálatára szánta. Legfontosabb kötetei: A csíksomlyói kegyhely története (Sepsiszentgyörgy, 1990); Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok (Csíkszereda, 1995); Keletnek megnyílt kapuja. Néprajzi esszék (Kolozsvár, 1996); Hungarians in Moldavia (Budapest, 1998); Csapdosó angyal. Moldvai archaikus imádságok és életterük (Csíkszereda, 1999); Eleven ostya, szép virág. A moldvai csángó népi imák képei (Csíkszereda, 2000); Szimbolikus formák a folklórban (Budapest, 2007); Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe (Bookart, Csíkszereda, 2008); Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011); Csíksomlyó a népi vallásosságban (Nap, Budapest, 2016). Díjak, elismerések: Székely Kör-díj (1997); Székelyföld-díj (1998); Julianus Alapítvány-díj (1998); Pro Ethnographia Minoritatum emlékérem (Magyar Néprajzi Társaság, 2007), Csángó Kultúráért-díj (2007), Gróf Mikó Imre emlékérem (EME, 2009), Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díj (MTA, 2013), Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatának Díja (2014), Teleki József Díj (EME, 2016).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Nagy Ödön képzőművész
Tragikus hirtelenséggel hunyt el Nagy Ödön képzőművész hétfőn kora délután Csíkszeredában. Leginkább szobrairól ismerték, de szívesen rajzolt, festett, dolgozott üveggel, kerámiával, textillel.
A Millenniumi templom rézangyalai, a Márton Áron Főgimnázium festett üvegablakai, több tucat mesterien megformált köztéri szobor juthat róla eszünkbe – vagy az utóbbi éveire jellemző kisebb méretű égetett fa munkái, amelyek az elmúlás folyamatát megragadó, egyszerre lírai és erőteljes, elmélyült, mégis heves gesztusokkal teli plasztikai játékok.
Néhány egyéni kiállítása mellett a Studio 9 csoportosulás tagjaként az utóbbi tíz évben gyakran láthatta a közönség képeit, kisebb méretű szobrait. Pedagógusként generációkat vezetett be a szobrászat és grafika világába. Barátságos, jókedélyű, mindig közvetlen természete, közismert anekdotái tették szerethetővé és emlékezetessé művészete mellett személyét is – véli Túros Eszter művészettörténész. Néhány évvel ezelőtt, Dimenziók című egyéni kiállítása előtt, amelyet Ady költészete ihletett, így vallott saját művészetéről: „Ő a kedvenc költőm a magyar irodalomból. Talán azért is van, hogy állandóan csapongok, egyik technikából a másikba, s talán ezért ilyen mélyek a színek is. (…) Ez uralja munkáimat. Az elmélyülés. (…) Próbálok mélyebbre hatni az emberek szívébe. Kihozni valami olyasmit, amit nem tudok kimondani. Úgy érzem, az a kiteljesülés egy képzőművész számára, ha nem reked meg egy anyagban, hanem az ötletei, meglátásai határozzák meg anyagválasztását, technikáját. Kísérletező vagyok. Szeretem a szobrászatot, mert nagyon szeretem a formát, de pont úgy szeretem a színvilágot, a vonalvilágot, még textíliát is készítettem. (…) Ez a kiállítás vallomás, de eddig, s nem tovább. A következő már egy másik vallomás, mert tovább akarok lépni. Nem akarok lemerevedni. Mert mondják, hogy a képzőművésznek van stílusa – nekem nincs stílusom, tovább akarok lépni. Stílusról ne beszéljünk, mert nincs. Azt majd esetleg az utókor eldönti.”
Nagy Ödön szobrász, festő, grafikus Nagyercsén született 1957-ben. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola üveg-kerámia szakán folytatott művészeti tanulmányokat. 1984-ben a medgyesi üveggyár tervezőjeként dolgozott. 1991-től szobrászatot és rajzot tanított a csíkszeredai Nagy István művészeti iskolában. Szobrászat és ipari formatervezés mellett festéssel, grafikával is foglalkozott. Számos köztéri alkotása látható a Kárpát-medencében, ő készítette többek között a Makovecz Imre által tervezett csíkszeredai templom kupoláján álló négy rézangyalt, Gál Sándor honvéd tábornok csíkszeredai mellszobrát, Szent István csíkszentkirályi szobrát, Cserei Mihály csíkrákosi szobrát, valamint Ercsei Ferenccel közösen Petőfi Sándor mellszobrát, amely a költő nevét viselő csíkszeredai általános iskola udvarán áll. Számos általa megformált emlékplakett került fel különböző intézmények, iskolák falára, emlékművek alkotójaként is ismert – Csíkszeredában a volt politikai foglyok emlékműve és a csatószegi háborús hősök emlékműve is az ő munkája. Székelyhon.ro

Újabb támadás iskolaügyben: Paşcan visszaállamosítaná az egyházi ingatlant
Marius Paşcan egy DNA-átirattal bizonygatja, hogy törvénytelenül szolgáltatták vissza azt a vásárhelyi épületet, amelyben a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az Unirea Főgimnázium is helyet kap. Szerinte az ingatlant vissza kellene államosítani.
Bár a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnáziumnak is helyet adó ingatlan a 2004-es visszaszolgáltatás és az azt követő per következtében, 2005-ben jogerős bírósági ítélettel került az egyház tulajdonába, Marius Paşcan parlamenti képviselő azóta is abban reménykedik, hogy rendkívüli perújrafelvétel révén sikerül visszaállamosítani az ingatlant.
A Népi Mozgalom Pártja (PMP) politikusa – aki prefektusként korábban számos pert indított a magyar kézbe visszajuttatott javak miatt – úgy véli, az egyház és az erdélyi római katolikus státus csúnyán átverte a román államot. Szerinte a marosvásárhelyi iskola épületét nem a katolikus hívek adományaiból építették, hanem Mária Terézia magyar királynő pénzéből. A státust pedig nem egyházi, hanem állami szervnek tekinti.
Paşcan újraindítaná az ügyet
Mondandója alátámasztásaként a honatya az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) átiratából idézett, amely szerint az Országos Restitúciós Bizottság 2004-ben törvénytelenül járt el, amikor elrendelte az iskolaépület visszaszolgáltatását. Mire azonban a feljelentők 2014. december 10-én a DNA-hoz fordultak, a restitúciós bizottság tagjai által elkövetett állítólagos bűncselekmény elévült. Az ügyészség válasza szerint a panaszosnak 2012. szeptember 20-ig kellett volna megtennie a bűnügyi feljelentést.
Marius Paşcan úgy véli: épp ez a bizonyíték arra, hogy a Klastrom utcai épületegyüttes soha nem volt az egyházé. A formai hibák miatt lezárt ügyet újra lehetne indítani, amennyiben a bíróság elfogadná a rendkívüli perújrafelvételt. Ezzel szemben Holló László, a státus ügyvezető igazgatója emlékeztetni kívánt, 2004-ben a marosvásárhelyi városháza is ugyanarra a téves történelmi feltételezésre alapozva indított pert az ingatlan visszaszerzéséért. A polgármesteri hivatal alapfokon nyert, jogerősen viszont vesztett. „A polgármesteri hivatal úgy gondolta, hogy a státus állami intézmény volt. A státus történetkutatásában vannak olyan vélemények, melyek szerint a státus állami intézmény lett volna, ami teljesen alaptalan” – fejtette ki egy lapunknak adott korábbi nyilatkozatában Holló László.
A marosvásárhelyi iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között, közel százharminc évvel Mária Terézia halála után épült. A vásárhelyi egyike volt azon iskoláknak, melyeket az erdélyi római katolikus státus létrehozott a térségben. A brassói, jelenlegi Áprily Lajos Főgimnázium, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium, a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium ingatlanjai mind a 20. század elején épültek. Ugyanígy az a gyulafehérvári épület is, amelyben jelenleg az 1918. december 1. elnevezésű román egyetem működik.
„Bizonytalan az Unirea sorsa”
Mivel teljesen birtokon belül érzi magát, a római katolikus egyház bármikor egyoldalúan szerződést bonthat a marosvásárhelyi önkormányzattal, és utcára teheti az Unirea Főgimnázium tanulóit – mutatott rá Marius Paşcan. A PMP Maros megyei parlamenti képviselője ezért sürgős alternatívát javasol egykori felettesének, Dorin Floreának. A polgármester valamikori sajtószóvivője arra szeretné rábírni az elöljárót, hogy mielőbb találjon új helyiséget a szerinte bizonytalan sorsú elitiskolának.
Paşcan a Maros-híd melletti kiürített kaszárnyát vagy a megszűnőben lévő építkezési szakiskola épületcsoportját tartaná a legmegfelelőbbnek, mindkét esetben viszont jelentős beruházásokra lenne szükség. A PMP képviselője szerint még így is jól járna a városháza, hisz megszabadulna a havi 25 ezer lejes bértől. A bizonytalanság miatt az Unirea abba a helyzetbe került, hogy a szülők kezdik meggondolni magukat, hogy oda írassák-e gyermekeiket vagy sem. Ezt az állapotot nem szabad fenntartani, mielőbb megoldást kell találni” – nyilatkozta Marius Paşcan. A politikus és az Unireában oktató pedagógusok félelmét a Római Katolikus Gimnázium ellehetetlenítése táplálja. Mint ismeretes, két évvel ezelőtt a felekezeti iskola visszafoglalta a tanintézmény Klastrom utcai kisebbik épületét, és az unireások most attól tartanak, hogy a katolikus középiskolát ért ügyészségi támadások miatt az egyház bosszúból szerződést bont az önkormányzattal.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Indulhatnak tagozatkezdő osztályok (Marosvásárhelyi iskolaügy)
A Maros megyei törvényszék tegnap első fokon érvénytelenítette a Maros megyei tanfelügyelőség határozatát, amely megtiltotta a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumnak, hogy ősztől tagozatkezdő osztályokat indítson.
A törvényszék honlapján elérhető bírósági döntés szerint elutasították a tanfelügyelőség érveit, miszerint a pert indító iskola nem lehet érdekelt fél ebben az ügyben. A bírósági határozat kimondja annak a február 27-én hozott, 70-es számú tanfelügyelőségi határozatnak a megsemmisítését, amelynek értelmében ősztől nem indulhat előkészítő, ötödik és kilencedik osztály. Az alperes állami intézmény a kiközléstől számított tizenöt napon belül fellebbezhet.
Székely Szilárd, az iskola igazgatója szerint mindenképpen erkölcsi győzelemről van szó, de valószínűnek tartja, hogy ameddig másodfokon is kedvező döntés születik az iskola számára, már nem tudják elindítani a szóban forgó osztályokat, mivel akkorra már elkezdődik a tanév. Elmondta, összesen hat osztályt akartak indítani, ezek nélkül a diáklétszám 361-re csökken. Egyelőre még nincs veszélyben az iskola, hiszen így is több diákja van, mint amennyivel fenntartható egy önálló iskola a törvényes előírások szerint.
A tanári karnak azonban problémát okoz a létszámcsökkenés, a kevesebb diák kevesebb óraszámot jelent, így várhatóan csak a címzetes pedagógusoknak tudnak állást biztosítani ősztől. Emlékeztetett, hogy az iskola általános jogi helyzete és sorsa továbbra is bizonytalan. „A tanfelügyelőség álláspontja az, hogy nem tudják, milyen formában fog működni az iskola, ők ugyanis az oktatási minisztériumtól várnak útbaigazítást, amely nem hajlandó segíteni” – mondta Székely Szilárd.
Az RMDSZ tegnap felszólította a főtanfelügyelőt és a tanfelügyelőség vezetőtanácsának tagjait, hogy mondjanak le azonnali hatállyal, mivel jogtalanul korlátozták a szülők és a gyermekek iskolaválasztási jogát.
Közben Marius Paşcan egy ügyészségi átirattal bizonygatja, hogy törvénytelenül szolgáltatták vissza azt a vásárhelyi épületet, amelyben a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az Unirea Főgimnázium is helyet kap – írta tegnap a Krónika.
A Népi Mozgalom Pártjának politikusa – aki prefektusként korábban számos pert indított a magyar kézbe visszajuttatott javak miatt – úgy véli, az egyház és az erdélyi római katolikus státus csúnyán átverte a román államot. Szerinte a marosvásárhelyi iskola épületét nem a katolikus hívek adományaiból építették, hanem Mária Terézia magyar királynő pénzéből, ezért szerinte vissza kellene államosítani az ingatlant.
Az ügy kapcsán Holló László, a státus ügyvezető igazgatója emlékeztetett, 2004-ben a marosvásárhelyi városháza is ugyanarra a téves történelmi feltételezésre alapozva indított pert az ingatlan visszaszerzéséért. A polgármesteri hivatal alapfokon nyert, jogerősen viszont vesztett. A marosvásárhelyi iskolaépület a 20. század elején, 1903 és 1908 között, közel százharminc évvel Mária Terézia halála után épült, és egyike volt azon iskoláknak, amelyeket az erdélyi római katolikus státus létrehozott a térségben, mint amilyen a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium és a Segítő Mária Gimnázium, a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum vagy a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium. Ugyanúgy az a gyulafehérvári épület is, amelyben jelenleg az 1918. december 1. elnevezésű román egyetem működik. Háromszék; Erdély.ma

MAGYAR ÉS ROMÁN DIÁKOK TÖLTÖTTÉK EGYÜTT A HÉTVÉGÉT HOMORÓDFÜRDŐN
Magyar és román anyanyelvű középiskolás diákok vettek részt az elmúlt hétvégén a Hargita Megyéért Egyesület – melynek egyik alapítótagja Hargita Megye Tanácsa – által szervezett háromnapos programon a homoródfürdői hatos villában.
A rendezvény témája az etnikumközi kapcsolatok volt a fiatalok szemével, ezzel kapcsolatosan hallgattak meg előadásokat, megtekintették a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely előadását, amely a román-magyar együttélés témáját dolgozza fel.
A szeptember 29-től október 1-ig tartó rendezvényen előadást tartott Cristian Cristinoi ortodox lelkész, Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetője, valamint Tomonicska Ingrid, a Sapientia EMTE tanára, majd műhelymunkán vettek részt a tanulók. A rendezvényre ellátogatott Ion Proca megyei tanácsos is.
A programot az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala támogatja, a hétvégi rendezvényre tíz román anyanyelvű tanuló érkezett a csíkszeredai Octavian Goga Elméleti Líceumból, a magyar anyanyelvű diákok pedig a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumból és a Nagy István Művészeti Líceumból.
A pénteki érkezés után az egyesület igazgatója, Bálint-Miklóssy Enikő irányításával bemutatkoztak a diákok, majd Cristian Cristinoi, Ferencz Angéla és Tomonicska Ingrid előadását hallgatták meg.
A más anyanyelv és a más kultúra mellett közös platform a barátság, mondta az ortodox lelkész, illetve Ferencz Angéla is arról a közegről beszélt, amelyben mi, erdélyi magyarok és románok együtt élünk. Tomonicska Ingrid az irodalmi vonatkozásokról beszélt, többek között Octavian Goga és Ady Endre barátságáról.
Az Osonó Színházműhely előadása és csapatépítő műhelymunkája után Lőrincz Csaba, az egyesület munkatársa emberi kapcsolatok és konfliktuskezelés témában tartott foglalkozást a diákoknak, akik a következő alkalomra konkrét tervekkel érkeznek közös programok szervezésére.
A tanulók elmondásuk szerint jól érezték magukat és hasznosnak tartották az előadásokat. A program folytatásaként októberben ifjúsági vezetőknek és önkormányzati képviselőknek szerveznek találkozót, illetve ismét találkoznak egy hétvégére a diákok is, ahol hasonló előadások és foglalkozások zajlanak majd. Hargita Megyei Tanács sajtóközleménye; Erdély.ma

Példaértékű emberi sors: Puskás Attila útjai és ösvényei
Kolozsvár szülőttének, Puskás Attilának Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. A biológus végzettségű, irodalom iránt vonzodó, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szimpatizálása miatt meghurcolt Puskás Attila nyolcvanhat évesen látogatott haza szülővárosába, és hozta el a Kolozsváron sokak által ismert, hagyományaihoz, hitéhez és nemzetéhez ragaszkodó családja történetét megörőkítő kötetét „ajándékba”. Mozaikszerűen összeálló családtörténete betekintést nyújt egy olyan erdélyi, polgári értelmiségi családnak az életébe, amelybe Puskás Attila beleszületett és felnőtt, s amelynek értékrendjét mai napig vallja. Éppen ezért a Puskás-családot évtizedeken keresztül megfigyelte a Szekuritáté, és apától fiúig meghurcolták őket.
Puskás Attila Utak és ösvények –Erdélyi magyar sors című könyvét mutatták be kedden délután Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesboltban. Az esemény október 23-a, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulója közeledtével különösen időszerű volt, hiszen a biológus végzettségű Puskás Attilát és öccsét, Csabát annak idején sok más tásukkal együtt a kommunista hatóságok kegyetlenül meghurcolták. Köszöntőjében Weghofer Erna Aletta, a Gaudeamus Könyvesbolt vezetője arra figyelmeztetett, hogy eltűnőben az ötvenhatosok nemzedéke, ezért is fontos, hogy emléküket folyamatosan éltesse az utókor.
A kötet tartalmának nagy része korábban a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilapban már napvilágot látott, szerzője pedig valójában nem (ön)életrajzot írt – nyolcvanhat éves kora ellenére ma is dolgozik, mi több, számítógépen „veti papírra” munkáit – , hanem különböző életkorok jelzéseit közvetíti az olvasók felé – mondta felvezetőjében Benkő Levente. A történész-újságjró szerzővel folytatott beszélgetéséből kiderült, hogy az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben hagyta el a kincses várost, miután a Bolyai Tudományegyetem természetrajz karán elvégezte felsőfokú tanulmányait. Irodalmat kedvelő és a versírást is művelő biológia tanárként kezdte pályafutását a Magyar Autonóm Tartomány Csík rajonjában, Csíkszépvízen, ahonnan egy év múlva a csíkszeredai (ma Márton Áron) gimnáziumban tanított három évig. Innen politikai okokból kénytelen volt kérni áthelyezését Csíkdánfalvára, ahol 1959. május 12-én letartóztatta a Szekuritáté.
Az 1956-os események nyomán kimutatott érzelmei, a forradalom és szabadságharc melletti nyilvános kiállása, „a verselő diákjaival” való kapcsolatai mind terhelő bizonyítékot jelentettek a kommunista hatóságok számára. A csíkszeredai tanár-diák koncepciós perben, az ún. Puskás-csoport fővádlottjaként húsz, illetve pusz tíz év szabadságvesztéssel sújtották. Huszonnyolc évesen harminc esztendő rabságot szabtak ki számára, mindvégig Szamosújváron tartották fogva, 1964. augusztus 3-án általános közkegyelemmel szabadult.
A Puskás-családot folyamatosan megfigyelés alatt tartották a kommunista hatóságok: már az édesapát, Puskás Lajos történészt és műfordítót, a kolozsvári Zágoni Mikes Kelemen római katolikus gimnázium latin-történelem szakos közkedvelt tanárát meghurcolták. Négy gyermeke közül Attila, Csaba és Árpád állandóan a Szekuritáté megfigyelése alatt voltak. Az 1956-os események nyomán Csaba öccsét, gyimesfelsőloki tanárt úgyszintén letartóztatták 1959-ben, és tizennyolc évre ítélték, 1964-es kiszabadulásáig a peripravai kényszermunkatáborban tartották fogva. Puskás Attila kötetében olvasható végelszámolásában megállapítja: összességében a család „nyilvántartására” a román állam 29 összeállított dossziéban 4531 lapot pazarolt el, 54 besúgót foglalkoztatott 39 szekus tiszt hadnagytól ezredesig, ám – mint vallja – megtörni egyiküket sem tudták.
A könyvesbolti találkozón levetítették a Xantus Film Produkció Fény a végeken dokumentumfilm-sorozatának A Puskás-csoportcímű alkotását. A közönség ebből részletesebben megismerhette Puskás Attila és „verselő diákjainak” szomorú történetét, letartóztatásuk okait és körülményeit. Ugyanakkor tudomást szerezhetett arról, miként lehetett túlélni azokat a szekusoktól és besúgóktól nyüzsgő zavaros, viharos időket anélkül, hogy „elárulták”, feladták volna önmagukat. Puskás Attila meghurcoltatása legnehezebb pillanataiban sem tört meg, a rácsok mögött is versekben megtestesülő – ezekből néhányat a jelenlévők meg is hallgathattak – erős hite tartották benne a lelket s az emberséget.
A rendezvényen megjelent kortársai, egykori évfolyamtársak, cimborák és hozzátartozók hangulatosan elevenítették fel régi közös kolozsvári emlékeiket. Ezekből kiderült, hogy a biztonsági szervek által „Şahistul” (Sakkozó) fedőnévvel számon tartott Puskás Attila nemcsak emberként és tanárként, hanem biológusként és tudománytörténeti kutatóként is maradandót alkotott. Pályatársa, Uray Zoltán hozzászólásában külön kiemelte Puskás Attilának ezt az „arcát”, emlékeztetve arra, hogy az évek során számos, biológusi tanulmányaihoz kapcsolodó értékes tudománynépszerűsítő szakkönyvet tett le az asztalra. A rendszerváltás után több (köztük a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztje) kitüntetéssel ismerték el társadalmi, szakmai és politikai tevékenységét. ÖRDÖG I. BÉLA, PAPP ANNAMÁRIA / Szabadság (Kolozsvár)

Díjátadó ünnepség a Teleki Oktatási Központban
Példaértékű életpályák, sikeres diákok
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Ezüstgyopár díjával tüntettek ki negyven hazai és egy határon túli pedagógust október 14-én, szombaton a szovátai Teleki Oktatási Központban. A szövetség kétévente megtartott kimagasló eseményén a Mákvirág gyémánt-, arany-, ezüst- és bronzfokozatával jutalmazzák a legjobb eredményt elért középiskolás diákokat, illetve Kós Károly-díjjal ismerték el a magyar nyelv és irodalomból, anyanyelvápolásból, valamint Bolyai Farkas-díjjal a matematikából kiemelkedő teljesítményt nyújtó tanulókat.
„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad… Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.” Weöres Sándor gondolataival köszöntötte a jelenlevőket házigazdaként Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ vezetője.
„Emberekkel foglalkozni, a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való kötődésüket megalapozni, az előző generációk által felhalmozott ismereteket átadni nem könnyű, de az egyik legszebb misszió.” Éppen ezért büszkeséggel tölti el pedagógustársai példaértékű életpályája, akik a tárgyi, szaktantárgyi ismeretek átadása mellett értékeink megismertetésére, a közösségi életre, az összefogásra és az összetartozásra sarkallták tanítványaikat – mondta Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Oktatási módszertanuk alapját a szeretettel szeretetre nevelés, a tudás átadása, a tudásvágy felébresztése képezte, miközben saját életük példájával neveltek. A kitüntetett pedagógusok utat mutatnak értékkereső társadalmunkban azoknak, akik a nemeset keresik és akarják képviselni. A díj értékét növeli, hogy a kitüntetetteket pedagógustársaik javasolják és méltatják. Az Ezüstgyopár díj nem jár pénzjutalommal, erkölcsi elismerést jelent – folytatta az elnök, aki köszönetet mondott a kitüntetettek értékteremtő munkájáért, a jelölők figyelmességéért, az értékelők munkájáért, amelynek köszönhetően ismertté vált a díjazottak tevékenysége, amit a pedagógusok szövetsége egy szép, elegáns kiadványban jelentetett meg.
Majd a diákokhoz szólt, akiknek kiemelkedő teljesítményét a szövetség évente jutalomban részesíti az előző tanévben elért munkájukért. „A tehetség olyan érték és erőforrás, amely nem hasznosul önmagától, meg kell teremteni a támogató környezetet, amelyben kibontakozhat, növekedhet és gyümölcsözhet. Mert a tehetség nemcsak ajándék, hanem felelősség is diákoknak, szülőknek, pedagógusoknak egyaránt. Akkor van jövőnk itthon, kisebbségben különösen, ha lesznek olyan fiatalok, akik kiemelkednek tehetségükkel, alkalmasak arra, hogy példát mutassanak, és közösségünk vezető egyéniségeivé formálódjanak, ami mindannyiunk felelőssége, sőt kötelessége” – gratulált a diákoknak, és köszönetet mondott felkészítő tanáraiknak, szüleiknek.
Kovács Irénke államtitkár Apáczai Csere János pedagógusi hitvallását idézve gratulált a pedagógusoknak, akik ellentmondásokkal teli világunkban példaértékű pályát futottak be, és töretlenül küzdöttek-küzdenek a minőségi oktatásért, a magyar nyelvű oktatásban érintettek érdekeinek védelméért. Beszédét, amelyben az RMPSZ és a kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinet közötti együttműködés, folyamatos kapcsolattartás fontosságát emelte ki, Gál Kriszta kommunikációs tanácsadó tolmácsolta.
Mielőtt a hazai pedagógusok díjazására sor került volna, az RMPSZ első alkalommal ismerte el különdíjjal egy olyan pedagógus munkáját, aki a határokon túlról sokat tett az erdélyi oktatásügy felkarolásáért. Dr. Sipos Mihály, az egri Neumann János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium elismert igazgatójának munkásságát Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke méltatta, kiemelve példaértékű erdélyi kötődését. A rendszerváltást követően testvériskolai kapcsolatot kezdeményezett a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziummal, újabban pedig a magyardécsei szórványkollégium létrehozásában és fenntartásában nyújt értékes segítséget.
Az Ezüstgyopár díjjal jutalmazott pedagógusok méltatásából Sarkadi Zoltán színművész olvasott fel részleteket, majd Siklódi-Burus Botond, a szövetség elnöke és Halász Ferenc, valamint Kiss Imre országos alelnökök adták át az elismerést. Megható volt hallgatni az Erdély különböző vidékeiről érkezett pedagógusok rendkívül gazdag munkásságát, akik Oklándtól Aradig, Bukaresttől Szilágynagyfaluig hasonló lelkesedéssel, fáradhatatlanul, sokszor erejükön felül gyakorolták a választott és szeretett hivatást. A jutalmazottak között sok volt a zene-, matematika-, anyanyelv-, sporttanár-, tanító- akik félreeső szórványfalvakban, vidéken vagy nagyvárosi környezetben tettek sokkal többet a kötelező órák megtartásánál, és vívták ki az elismerést. Megyénkből nyolcan részesültek az elismerésben: Dénes Mária Magdolna, Kovács Ibolya-Katalin, dr. Orosz-Pál József, Szabó Levente, Wellmann Richárd, Böjte Andor Vilmos, Reichemberger Ildikó, Zoltán Ildikó. Tevékenységüket részletesen ismertetni fogjuk.
A Kós Károly-díjban részesülő diákok eredményeit dr. Péter Sándor, a szövetség Kovászna megyei elnöke értékelte, majd a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén országos vagy nemzetközi rangú vetélkedőkön a legjobban teljesítő négy diáknak adták át az elismerést.
A Bolyaiak szellemisége ihlette Bolyai Farkas-díjra beérkezett pályázatok eredményét Dávid Géza, a program gondozója értékelte, majd a matematika terén kitűnő diákok vehették át a jutalmat.
A Mákvirág pályázatokat Lászlófy Pál értékelte. A díjra kiváló tanulmányi eredményt elért, a tantárgy-, kulturális és sportvetélkedőkön díjazott példás magatartású 9-12. osztályos tanulók pályázhattak, akiknek a szövetség örökös tiszteletbeli elnöke nyújtotta át a jutalmat. A díjazottak között szinte minden erdélyi középiskolának volt képviselője, akik számára az RMPSZ szovátai jutalomtáborozást biztosított, amelyről egy kisfilm is készült. Megyénkből négy diák kapott Mákvirág díjat, valamennyien a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanulói. Derzsi Dániel a bronzfokozatot, Ferencz Dániel és Puskás Dávid az ezüst- és a már egyetemi hallgató Szabó Ágnes-Kriszta, aki négy éven volt megyénk legeredményesebb diákja, a gyémántfokozatot érdemelte ki.
A kitüntetettek nevében dr. Orosz Pál-József mondott köszönetet az elismerésért, és tette szóvá a romániai zeneoktatás hiányosságait.
A díjkiosztó ünnepséget a szovátai pedagógusok Fülöp Judit vezette Intermezzo kamarakórusa és az Orosz Pál-József által alapított és vezényelt székelyudvarhelyi Camerata kórus nyitotta meg, végül a kitüntetett diákok közös műsora zárta. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Cserkészet régen és ma: nem az egyenruha a lényeg
Kirándulás, portyázás, a természetjárás alapjainak elsajátítása, a néptánc, népdalok és hagyományok megismerése, sport, sok-sok barát, valamint játék, játék és játék. Annak ellenére, hogy egyre nehezebb bevonzani a gyerekeket a sok más elfoglaltságuk miatt, mégis sokan igénylik, hogy mindebben részük legyen. A cserkészet – akárcsak régebb – ma is az életre nevel, játékosan.
Egy életforma volt – emlékszik vissza a csíkszeredai Ajtony Gábor, amikor felkeresem, hogy a cserkészettel kapcsolatos emlékeiről meséljen. A 85 éves férfi a kicsi magyar világban volt kiscserkész, nem is akárhol, a magyar cserkészet „fővárosában” Gödöllőn. Gödöllőn tartották ugyanis a IV. Dzsemborit, azaz a cserkészek négyévenként megszervezett világtalálkozóját 1933-ban (azóta sem volt Magyarországon dzsembori), amelyen személyesen Bi-Pi, azaz lord Robert Baden-Powell, a cserkészet megalapítója, valamint a magyar tiszteletbeli főcserkész, gróf Teleki Pál is részt vett. 1939-ben pedig ugyancsak Gödöllő volt a színhelye az első Leánycserkész Világtalálkozónak, a Pax Tingnek. Ezek az események pedig nagy lendületet adtak a cserkészmozgalom kibontakozásának.
Amikor Ajtony Gábor mintegy tíz évvel a gödöllői dzsembori után a premontrei egyházi iskolába került, érződött még a világtalálkozó hatása. Mint mesélte, kitüntetés volt, ha valaki jelentkezhetett cserkésznek. Bizonyítani kellett, hogy magaviselete és a tanulmányi eredményei jelesek, majd az osztályfőnök javasolhatta, hogy jelentkezhet, ugyanakkor mindehhez a szülői beleegyezés is szükséges volt. „A sors úgy hozta, hogy a jó szüleim egy kicsit távolabbi gimnáziumba küldtek, így kerültem Gödöllőre a premontreiekhez. Felvettek kiscserkésznek, úgynevezett farkaskölyöknek. Akkor 11 éves voltam, voltak a kiscserkészek, a cserkészek, a felnőtt cserkészek és az öreg cserkészek. Külön élmény volt felvenni a khakiszínű inget, a rövid nadrágot, a térdharisnyát. A vállán pánt volt, azért, mert a próbázások alkalmával attól függően, hogy hogy sikerült-e, oda egy-egy piros-fehér-zöld szalagot kaptunk.
A külvilág számára ez volt a »rangjelzés«, és ezt örömmel viseltük” – emlékezett elérzékenyülve az öregcserkész.
Közben egy kis könyvecskét vesz elő, mint mondja, valószínű az egyetlen példány ez Csíkban. A gödöllői világtalálkozó alkalmából kiadott könyvből részletes képet kapunk arról, hogy hogyan is zajlott a magyarországi találkozó: a részletes program, leírások, résztvevők névsora is olvasható benne. A dzsemborit szervezők között pedig ott találjuk a premontrei iskola tanári karát is, az igazgatóval együtt.
„Ők irányították nagyon okosan és körültekintően a tevékenységünket. Játékosan tanítottak meg sok mindenre. Például, hogy hogyan viselkedjünk a társadalomban, a természetben, az utcán, a járművön stb.
A tíz cserkésztörvény tökéletesen lefedi az egész emberi tevékenységet, tisztességes, becsületes, pontos, fegyelmezett életmódot követel.
De megtanítottak tüzet gyújtani, oltani, tájékozódni, az elsősegély alapjaira, arra, hogy hogyan kell két cserkész összefogja a kezét, hogy a másikat el tudja vinni az ölébe. Ilyen praktikus dolgokat” – mesélte Ajtony Gábor.
Mint mondta, sajnos nagyon rövid ideig lehetett kiscserkész, de így is életre szóló élményeket szerzett a táborozások és a tevékenységek alkalmával. Ám jött a háború, haza kellett jönnie. A kommunizmusban aztán betiltották a cserkészetet. Gabi bácsi szerint a pionírszervezet sok mindent átvett a cserkészettől.
„Természetesen egészen más töltelékkel, mert a cserkészelvek alapja az Isten, haza, ember. A struktúrát vette át, az egyenruhát, a nyakkendőt, a négyszöget, a zászlófelvonást, a tábort stb. Később, amikor 1990-ben újjáalakult a cserkészet Romániában, a szülők részéről volt egyfajta távolságtartás, mert nagyon nagyon benne volt az emberekbe, a tudatuk alatt a pionír szellem, és az azzal kapcsolatos kellemetlen emlékek. Ugyanúgy, mint a falusi embereknél a kollektivizálás, hogy nem akarnak szövetkezni. Ez a régi beidegződéseknek a megcsontosodása, hogy nem tudnak ezektől a rossz emlékektől szabadulni. Volt, aki azt mondta, hogy ez egy fasiszta, félkatonai szervezet. Nem! A félkatonai szervezet a leventék voltak. De ez nem volt az, fegyvert soha nem adtak a kezünkbe” – nyomatékosította.
Új idők jöttek
Amikor a rendszerváltás után 1990-ben többen is összefogtak, hogy újjáalakuljon a romániai magyar cserkészet, Ajtony Gábor is ott volt. „1990 februárjában a gimnázium (ma Márton Áron Főgimnázium) tanári szobájában megalakult a Romániai Magyar Cserkészszövetség Eigel Ernő igazgató elnökletével. Engem is meghívtak oda, mint öregdiákot. Megalakítottuk a szövetséget, amely aztán nagy tortúrának volt kitéve, mert be akarták tiltani. Törvényszéki ügy lett a dologból, Hajdú Gábort kérték fel, hogy képviselje a szövetséget.
„Ez egy hosszas huzavona volt, mert azt mondták, akik támadták, hogy ez egy irredenta, fasiszta szervezet. Később kiderült, hogy a románoknak is volt cserkészszövetségük” – elevenítette fel az öregcserkész. Szintén februárban újjáalakultak a cserkészcsapatok Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is. Májusban Szárhegyen pedig megtartották az RMCSSZ alapító közgyűlését és lefektették ennek a szabályzatát, országos elnökséget választottak.
„Más volt a cserkészet akkor és más most. Az idők változnak, a feltételek, a közgondolkodás megváltozott. A cserkészet egy életre nevelő ifjúsági intézmény volt. Szellemileg, fizikailag neveltek az életre. Megtanítottak viselkedni, beszélni, a pontosságra, az igazmondásra. Valláserkölcsi szempontból is és fizikálisan is jót tett az ifjúságnak a cserkészet” – összegzett Ajtony Gábor.
Régi kalandjaim
Kik ezek, hogy ennyi gyereket össze tudtak szedni? – tette fel a kérdést egy ismerősöm, amikor szeptember végén a csíkszeredai központi parkban egy nagy csoport – különböző korosztályú – kipirult arcú gyereket figyeltem, akik önfeledten merültek el a csapatjátékban. Régi kalandok jutottak eszembe, éjszakai túrázások, felderítő akciók, tábortűz melletti éneklések, hideg patakban fürdések, combközépig érő hóban való gyaloglások, pityókástokány-főzések, métázások, számháborúzások.
Az őrsünket, amelynek vezetője voltam, Margarétának hívták, meg kellett tanuljuk felhímezni a nevet az ingünkre, azt, hogy pontosan jelenjünk meg a foglalkozásokon és számtalan, akkor játéknak vett dolgot, amelyeknek aztán a nagybetűs életben bizony gyakran hasznát vettem. Például tudok biztonságosan tüzet gyújtani kiránduláskor, utazáskor csak a legszükségesebbet összepakolni, és a kullancskiszedő tudásomat is volt, hogy be kellett mutassam. Noha azt mondják, hogy akit egyszer felavattak cserkésznek, az élete végéig az marad, ma már nem vagyok aktív cserkész. Nosztalgiával és enyhe irigységgel néztem csíkszeredai 104. Ady Endre Cserkészcsapat toborzóján a jelentkezőket, akiknek még csak most kezdődik a nagy kaland. Azóta már egy táborozáson is túl vannak.
Kicsivel többek lenni
A Csík-körzeti cserkészcsapatok találkoztak és tartottak három napos regös tábort Csíkrákoson, ahol a regös hagyományokat szerették volna megmutatni, és a hagyományos mesterségeket megismertetni a cserkészekkel, kiscserkészjelöltekkel. Itt beszélgettünk néhány vezetővel arról, hogy mit tud ma nyújtani a cserkészet.
„A kilencvenes évek elején ténylegesen nem volt nagyon más, sokan lehetőséget láttak benne, hogy ennek keretében az ifjúsággal foglalkozzanak, egyengessék. Nagyon sok csapat alakult akkor, ennek a lendülete eltartott a kilencvenes évek végéig. Megvolt a lelkesedés, de nem tudtuk, hogyan kéne csinálni. Magyarországról jöttek cserkészek, mutatták meg a mintát. Bele kellett tanuljunk és ki kellett alakítsuk, hogy Erdélyben mi a sajátosságunk, ami az itteni nevelő munkát elő tudja segíteni.
A legfontosabb, hogy ez egy példa és egy szolgálat. Jelenleg – főleg városon – a cserkészet más tevékenységekkel is versenybe kell szálljon.
Nehezebb megszólítani a fiatalokat és ez érződik a csapatoknál is. Amit mi kínálunk a cserkészpedagógiában, az egy hosszú távú elköteleződést jelent. A munkát képzett vezetők irányításával végezzük, akik hosszú éveken keresztül készülnek fel erre” – magyarázta Borka Botond, a 104-es Ady Endre Cserkészcsapat vezetője, a Csík-körzeti csapatok ügyvezetője, aki 1998-ban csatlakozott a mozgalomhoz.
Szőcs Szilveszter, a madéfalvi 134-es Tamás András Cserkészcsapatnak a vezetője és a Csík-körzet vezetője 2002-ben ismerkedett meg a mozgalommal. Úgy véli, akkor teljesen más volt a cserkészet, mint ma, ami nem változott, az a Bi-Pi által is hangsúlyozott: Isten, haza, embertárs. „Amikor felvesszük a cserkészinget, a cserkésznyakkendőt feltesszük, egy kicsivel többek kell legyünk. Megvan a célunk, hogy emberebb emberek, magyarabb magyarok kell legyünk mi, cserkészek.
Orvosnak, pedagógusnak, szakmunkásnak a gyermeke itt mind egyforma” – fogalmazott. Szerinte az a jó a cserkészetben, hogy nincs megkülönböztetés. „Lehet, hogy rosszul hangzik több helyen is, hogy egyenruha, mert hozza a régi rendszerből, hogy egyenruhában jártunk iskolába, de nem ez a lényeg. Nem azt idézzük, hanem hogy mindenki egyenlő. A cserkésztörvényekben is benne van: a cserkész minden cserkészt testvérének tekint” – hangsúlyozta.
Az úgynevezett középcsíki falvak csapatainak kialakulásában Fodor Csaba személye meghatározó volt. „Annak idején, amikor itt elindult Rákoson a cserkészkedés, nem is volt toborzás. Csaba bácsi megemlítette a szülőknek, ők pedig küldték, hogy menjünk, mert ez egy jó lehetőség számunkra, hogy ki tudjunk törni a mindennapokból, hogy ne csak iskolába járjunk, vagy nyáron ne csak takarni menjünk. Akkoriban nem volt anyagi lehetőségünk kirándulni az országba, vagy akár külföldön. Nyaranta mindig azt vártuk, hogy mikor lesz cserkésztábor, az volt nekünk a legnagyobb élmény” emlékezett Fodor Eszter, a csíkrákosi Csíkrákosi Zöld Péter cserkészcsapat segédvezetője.
Szerinte vidéken talán még mindig több motivációt éreznek a gyerekek arra, hogy bekapcsolódjanak a cserkészéletbe, mert a szülők nem érnek rá, hogy foglalkoztassák őket.
„Mi az idén úgy toboroztunk, hogy kerettörténetként egy népmesét választottunk. Meg kell találni a módját annak, amivel rá lehet vezetni arra a gyerekeket, hogy induljanak el ezen az úton és hogy a cserkészet jó dolog” – vélte a cserkészlány. Mindhárman úgy gondolják, hogy noha változnak az idők, és egyre több intelligens kütyü vesz körül, de az az alapvető igényük a gyerekeknek, hogy játszanak, megmaradt.
A cserkészvezetők hangsúlyozták: a cserkészet egy életre szóló kaland, amely minden cserkésznek alakítja a sorsát. „A cserkész egy munkaközösségben is cserkészként tud dolgozni. Az őrsi foglalkozásokon kialakul egy csapat, tudják, hogy ők összetartoznak.
„Biztos vagyok abban, hogy amikor egy cserkész elkerül egy munkahelyre, akkor tud kommunikálni az emberekkel, tud csapatban dolgozni.
A cserkészetben mind csapatban dolgozunk, mindenkinek megvan a feladata, hogy mit kell csináljon. Önállóságra, pontosságra, rendre nevel. A mai világban az egyik legfontosabb dolog a pontosság, amikor rohanunk ide-oda, nem érjük utol magunkat, hogy az időnket osszuk be és másnak az idejét ne raboljuk. És ha tudom, hogy az életem egyenesben van, tudom, hogy mikor mi következik egymás után, teljesen másképp lehet reagálni a kihívásokra” – mutatott rá Szőcs Szilveszter.
Csíkban tíz csapat működik, körülbelül háromszáz cserkészt foglalkoztatva, Erdélyben kilenc körzet van, több mint hatvan csapattal, mintegy 2500 aktív cserkésszel. És ezek az emberek mind azon dolgoznak, amit Bi-Pi utolsó levelében ajánlott: igyekeznek ezt a világot egy kicsit jobb állapotban maguk mögött hagyni, mint ahogy találták. Péter Beáta / liget.ro

Megemlékeznek Fodor Sándorról, de még nem tudnak méltó emlékművet állítani neki Csíkszeredában
Biztosan nem állítanak szobrot Fodor Sándornak Csíkszeredában, az író 90. születésnapjára. Emellett a Szék útján álló házhoz – amelyben Csipike megteremtője nevelkedett – tervezett emléktábla sorsa is erősen bizonytalan. Utóbbi esetében van megoldás, csak alkalmazkodni kell a tulajdonos feltételeihez.
Kezdeményezés, akarat és nyitottság van, előrelépés azonban nincs a Fodor Sándor tiszteletére állítandó emlékmű ügyében. Ferenczes István író, költő, Lövétei Lázár László költő, Molnár Vilmos író és Szekeres Adorján szociológus márciusban azt javasolta a csíkszeredai önkormányzatnak, hogy emléktábla és egy szoborcsoport elkészítésének és kiállításának formájában tisztelegjen a város a csíkszeredai születésű Fodor Sándor József Attila-díjas író, szerkesztő emléke előtt.
A négy kezdeményező a javaslatban úgy fogalmazott, a város neves szülötte emlékére jó lenne készíteni egy réztáblát és egy szobrot vagy szoborcsoportot, amint a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét, Csipikét. Az elképzelés szerint előbbi helyszínéül a Szék útja 24. számú ingatlant javasolták, abban a házban töltötte ugyanis Fodor Sándor ifjúkorát, a szobornak vagy szobrok helyének pedig a központi parkot ajánlották, hogy a gyerekek és a szülők le tudjanak ülni az író és Csipike mellé. Bár a javaslatban úgy fogalmaztak, hogy az említett elemek kihelyezésének időpontja december hetedike, Fodor Sándor 90. születésnapja lehetne, érdemi előrelépés egyelőre – egy hónappal az évforduló előtt – nem történt az ügyben.
Emléktábla az iskolában
Az önkormányzattól egyelőre nem kaptak kedvező választ, ám az író születésnapjának 90. évfordulója így sem múlik el megemlékezés nélkül Csíkszeredában – tudtuk meg Szekeres Adorjántól. A szociológus elmondta, a Segítő Mária Gimnázium és a Márton Áron Főgimnázium igazgatói nyitottan fogadták azt a javaslatukat, hogy emléktáblát helyezzenek el a tanintézmények dísztermében Fodor Sándor emlékére, hiszen az író ott végezte tanulmányait. Ezt Varga László, a Márton Áron Főgimnázium igazgatója is megerősítette: elmondása szerint az iskola szervezésében Fodor Sándor-emlékünnepséget tartanak december 7-én, továbbá az esemény fénypontjaként leleplezik majd a Dóczy András szobrász-kőfaragó által elkészített emléktáblát. Emellett a csíkszeredai önkormányzathoz benyújtott javaslattal kapcsolatosan Szekeres Adorján arról is beszélt, hogy Lövétei Lázár Lászlóval karöltve folyamatosan követték az ügy előremenetelét, az emléktáblával kapcsolatosan pedig nem várt akadályba ütköztek.
Az ennek helyszínéül javasolt Szék útja 24. számú ingatlan tulajdonosai ugyanis nem egyeztek bele a tábla kihelyezésébe. Megoldásként a kezdeményezők felvetették, hogy önkormányzati területre, a ház elé kellene kihelyezni az emléktáblát, erre a javaslatra azonban nem kaptak választ az önkormányzattól, illetve a szoborcsoport esetében sem tudnak semmilyen előrelépésről.
Ennek azonban nyomós okai vannak Füleki Zoltán csíkszeredai alpolgármester szerint. Mint mondta, az emléktáblával kapcsolatosan nagyban megnehezíti a helyzetet, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a tábla kihelyezésébe a ház falára.
A magántulajdon szent és sérthetetlen, ha nem egyeztek bele, akkor nincs mit tenni. Egy emléktáblát pedig nem lehet egy akármilyen oszlopra vagy egy fára kihelyezni, illetve a járdára sem, hiszen nem Hollywoodban vagyunk, hogy az emléktáblán keresztül tapossanak és biciklizzenek az emberek.
Ha a tulajdonos beleegyezne, egy hónap alatt fel tudnánk szerelni az emléktáblát, hiszen gyorsan el lehet készíteni, nem is kerül hatalmas összegbe. A szobor már egy teljesen más dolog. Bár egyeztettünk már szobrászművészekkel, egyelőre csak elképzelések szintjén gondolkodunk erről.
Elviekben nyitottak vagyunk a szoborcsoport elkészíttetésére és kiállítására a városi parkban, a kérdés viszont az, hogy lesz-e rá pénzünk. A mai állás szerint ugyanis a kormány adóreformja miatt Csíkszereda körülbelül 15 millió lejt fog veszíteni a jövő év elején.
Egy teljes alakos szobor, pontosabban az az elképzelés, hogy az író ül Csipike mellett egy padon, nem kevés pénzbe kerül, és nem is egy rövid lejáratú projekt. Ehhez többek között engedélyeket kell beszerezni, meg kell tervezni, pályázni kell, ki kell önteni, és mindez hatalmas összegekbe kerül. Jelenleg tehát nem tudok választ adni arra, hogy mi lesz a sorsa, egyelőre nagyon bizonytalan a helyzet. Őszintén nagy aggodalommal tekintek a jövő év felé. Ha valóban csökken a jövedelem, Csíkszereda nagyon nagy bajban lesz” – húzta alá Füleki.
Van megoldás
A központi parkba elképzelt szoborcsoport megvalósítása tehát kérdéses, és biztos, hogy december hetedikére nem fog elkészülni, a Szék útjára szánt emléktábla azonban elméletileg még elkészülhetne. Füleki szerint utóbbinak egyetlen akadálya az, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a kihelyezésébe, ám Bíró Csaba és felesége, Margit, az ingatlan tulajdonosai másként látják a helyzetet.
A házaspár szerdai látogatásunk alkalmával elmondta, ők sosem ellenezték az emléktábla kihelyezését, csupán abba nem egyeztek bele, hogy a ház falára helyezzék ki. Ennek oka, hogy a házat átépítették, így egyáltalán nem hasonlít már arra az épületre, amiben egykor az író élt.
Továbbá, mivel gyakran szemetet dobáltak be az udvarukra a régi átlátszó kerítésen keresztül, magasabbra cserélték azt, így be sem lehet látni az udvarra, ennek következtében nem is lenne látható az emléktábla a ház falán.
Arra azonban nyitottak, hogy a ház előtti zöldövezetre helyezzenek ki egy emléktáblát, sőt abba is beleegyeznének, hogy a bejárati kapu mellett álló kőoszlopra tegyék ki azt. Utóbbit viszont csak abban az esetben, ha nem lenne nagyobb, mint maga az oszlop, ami körülbelül egy 25x30 centiméteres táblát jelenthetne.
Fodor Sándorról
Talán nincs is olyan erdélyi magyar, aki ne hallott volna Csipikéről. Írója, megteremtője Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt, 1990-91 között a Keresztény Szónál volt szerkesztő. Irodalmi pályafutását novellistaként kezdte, 1954-ben jelent meg első kötete, a Fehérfenyő. Elbeszéléskötetei, kisregényei világát a székely humor, sajátságos életképek jellemzik. Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatát – amelynek első része 1966-ban jelent meg – több nyelvre is lefordították, de ugyanígy emlékezetes olvasmánya a mai felnőtteknek a Fülöpke beszámolói is. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Fodor Sándor 2012. március 28-án hunyt el Kolozsváron. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Csak tiszta forrásból: megcsillogtathatják népdaltudásukat
Az a cél, hogy minél többen énekeljenek népdalt, és minél többen szeressék meg azt – mondta a Csak tiszta forrásból népdalvetélkedőt szervező alapítvány vezetője, Szalay Zoltán. A verseny elődöntőin szép számban vettek részt a gyermekek, óvodától középiskolás korig Csíkszékről több mint háromszázötvenen énekeltek.
A csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban pénteken és szombaton zajlanak a XIX. Csak tiszta forrásból − csíkszéki népdalvetélkedő döntői.
Az elődöntőket külön szervezték meg a gyimesi, felcsíki, alcsíki és kászoni, csíkszeredai és az úgynevezett oldalcsíki települések számára.
Versenyeztek ugyanakkor a Gyergyó vidéki diákok is. Óvodásoktól utolsó éves középiskolásig minden diák részt vehetett, az iskolások pedig népdalcsoportokként is vetélkedhettek.
Szép számban jelentkeztek
A versenyt az Eszterlánc Alapítvánnyal együttműködve a Tiszta Forrás Alapítvány szervezte, és amint ez utóbbi elnöke, Szalay Zoltán zenetanár elmondta, az elődöntőkön összesen mintegy 350 gyermek vett részt. Az elsőrendű cél, hogy minél többen énekeljenek népdalt, minél többen szeressék meg, sajátítsák el azokat a kincseket, amelyek a népi hagyományainkban megtalálhatók – emelte ki Szalay. Úgy látja, a versenyen szép számban vettek részt a gyermekek, más, hasonló kiterjedésű vidékekhez viszonyítva ez jelentős létszám. Kovászna megyében például valamivel több mint kétszáz diák szokott részt venni a hasonló versenyen. Figyelembe véve, hogy a benevezéshez számos népdalt kell ismerni – az óvodás kategóriában például hetet, a tizenegy-tizenkettedik osztályos korcsoportban pedig húszat – a verseny révén a térség népdalkincsét is nagymértékben feltérképezték a diákok. Mester fokozatot is hirdettek a vetélkedőn, ezen kategória versenyzői ötven-száz népdalt kell ismerjenek – ebben a csoportban heten versenyeztek. A hétvégi döntő nyertesei számára további vetélkedési lehetőség is lesz, ez a verseny elődöntőt képez a jövő áprilisra Szentegyházára tervezett Székelyföldi népdalvetélkedők döntőjére (negyedik osztálytól tizenkettedik osztályig), illetve az Őszirózsa országos népdalvetélkedőre (nulladik osztálytól nyolcadik osztályig).
Régi dallamok az internetről
A verseny során a tapasztalt zsűritagokat is meglepték néha a gyermekek, időnként előkerültek olyan dallamok vagy dalváltozatok, amelyek számukra ismeretlenek. Mindig arra ösztönözzük a felkészítő tanárokat és a nagyobb diákokat, hogy kutassanak olyan források után, amelyekben elfelejtett, régi népdalokat találnak – mondta el Szalay Zoltán. Mint megtudtuk, ilyen források hozzáférhetők az interneten, a magyarországi Zenetudományi Intézet és a Hagyományok Háza adatbázisa mindenki számára nyilvános. „Ezekben olyan kincseket találnak, amelyek akár több mint száztíz évvel ezelőtt lettek gyűjtve: Bartók 1906-ban járt Felcsíkon, és az akkori fonográf-felvételek digitalizált változatai megtalálhatók. A verseny folyamán elég sokan nyúlnak már hál'istennek ezekhez a forrásokhoz – mesélte el a verseny szervezője. Hozzátette, a magyar népdalkincs rendkívül gazdag, a népzene és néptánc kutatása terén pedig a magyarság világelső. A nyilvántartott magyar népzenei adat száma például több mint háromszázezer, német nyelvterületen pedig a nyilvántartott adat mennyisége ötezer – tudtuk meg Szalay Zoltántól, aki maga is gyűjti, kutatja a népzenét. R. Kiss Edit / Székelyhon.ro

Aki morális okokból fordult szembe a népakarattal (Beszélgetés Lászlófy Pállal, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége volt elnökével)
Azt állítja, véletlenek fűzére kísérte útját az egyetemi KISZ-titkárságtól a pedagógusszövetségi elnöki tisztségig. Beszélgetés az RMPSZ tiszteletbeli elnökével, Lászlófy Pállal, aki a németek visszavonulását is képes volt megakasztani.
– Kisgyermekként élte meg a „kis magyar világot”. Emlékszik valamire azokból az időkből? – Hogyne! Nekem Alsórákos a szülőhelyem, de mivel nem sokkal a megszületésem után az alig néhány kilométerre fekvő Barót Magyarországhoz került, Alsórákos pedig maradt Romániában, átköltöztünk. Ott teltek a szép gyermekéveim, pedig háború volt, emlékszem, ahogy a bicikli csomagtartóján ülve, az anyám derekát fogva mentünk fürdeni Bibarcfalvára, a fejünk felett pedig zúgtak a repülők. Rettenetesen féltem, de megnyugtattak, hogy itt nem dobnak le bombákat. Apám csináltatott nekem honvédtiszti egyenruhát, csillagot is kaptam rá, ha jól viselkedtem. Ha meg nem, lefokoztak. Tíz perc erejéig még a németek visszavonulását is megakasztottam. Tiszti egyenruhámban szalutáltam az elvonuló katonáknak, egy német tiszt pedig megállította az autót, ölbe vett, csokoládéval halmozott el, s míg anyám észre nem vette, hogy a gyermek megint elkódorgott valamerre, állt a konvoj.
– Másik történelmi pillanatban, ötvenhat őszén került a Bolyai Egyetemre. Igyekezett ellenállni az akkori ideológiai viharoknak, vagy a többséggel együtt hagyta magát sodortatni a lelkes idők által?
– Első látásra úgy tűnhet, hogy még vezető szerepet is vállaltam. Ezért aztán nehéz elmagyarázni, még nehezebb el is hitetni, mennyi véletlen volt az életemben. Úgy lettem például KISZ-titkár, hogy egy csángó gyerek, Horváth György javaslatára gólyaként beválasztottak a diákszövetség vezetőségébe. A kutya sem ismert, egyébként sem jelentkeztem soha sehová. Amikor 1959-ben elkezdődtek a két kolozsvári egyetem egyesítését előkészítő gyűlések, néhai Balázs Márton tanár úr, a Bolyai matek-fizika szakának KISZ-titkára épp akkor ment el Bukarestbe hathavi továbbképzésre, és engem, a harmadéves diákot bízott meg a helyettesítéssel. Így lettem közeli tanúja mindannak a förtelemnek, amit végigcsináltak velünk. Az a félév tönkretett, lefogytam, amikor apám meglátott, haza akart vinni. Harmadév végén aztán bejelentettem, hogy a továbbiakban semmilyen funkciót nem vállalok.
– Gyakorló középiskolai tanár akart lenni – tanfelügyelő lett. Ugyancsak véletlenül?
– Mondhatni. Jól elvoltam a szentkeresztbányai szaklíceum fizika-matematika tanáraként, majd igazgatójaként, időközben viszont nyolcadikos lett a nagyobbik lányom, a feleségem pedig döntéshelyzet elé állított: vagy most megyünk nagyobb városba, vagy végleg itt maradunk. Megyünk, határoztuk el, sikeresen versenyvizsgáztam a székelyudvarhelyi mezőgazdasági líceumba, és vártam, hogy felmentsenek az igazgatói tisztség alól. Csakhogy az akkori tanfelügyelő azt mondta: csak akkor mozdulhatok Szentkeresztbányáról, ha elvállalom a matematika-tanfelügyelői tisztséget. Így kerültem végül Csíkszeredába. Főtanfelügyelőként szereztem magamnak hívet is, ellenséget is bőven, de bizonyos szempontból még a diktatúra körülményei között is jobb volt az anyanyelvi oktatás helyzete Hargita megyében, mint ma… Statisztikák is igazolnak: nyolcezer középiskolai diákkal vettem át a tanfelügyelőséget, tizenkétezerrel hagytam ott. Ez a négyezer gyermek pedig a román nyelvű oktatásból érkezett.
– Az 1989. decemberi változásokat követően a „népakarat” helyezte volna vissza a főtanfelügyelői székbe. Miért nem vállalta?
– Mert azt vallottam: nem kezdődhet az új világ azzal, hogy olyan ember áll egy intézmény élére, aki Ceaușescu idején is ott volt. Ez etikai szempontból egyszerűen nem működött. Semmilyen közéleti szerepet nem vállalok, mondtam mindenkinek, tudtom és beleegyezésem nélkül mégis beválasztottak a forradalmi tanácsba. Annak alelnökeként mindenekelőtt azt kezdeményeztem, hogy valamennyi Hargita megyei iskola küldjön képviselőt az 1990. január végére meghirdetett megyei oktatási parlamentbe. Ekkor készültünk meghatározni a megyei oktatás jövőjének irányait, megválasztani a megyei főtanfelügyelőt, elejét akartuk venni annak, hogy Bukarestből próbáljanak valakit a nyakunkba ültetni. Kétszáznegyven ember ült be a szakszervezetek művelődési házának nagytermébe, az udvarhelyszékiek voltak a legfelkészültebbek. Ennek a parlamentnek köszönhető az is, hogy a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumot leszámítva valamennyi Hargita megyei magyar, illetve román iskolát sikerült szétválasztani.
– Milyen alapelvek szerint akarta akkoriban új alapokra helyezni az oktatást?
– Abból a tapasztalatból indultam ki, hogy ha nekünk, kisebbségben élőknek nem esik jól valami, akkor azt bizonyára a Székelyföldön kisebbségben élő románság is hasonlóan élné meg. Embertelen dolog lett volna, ha valamennyi román osztálynak azt mondjuk, hogy mars ki az épületből, ha pedagógusként nem érdekel egy végzős román osztály sorsa. Akadtak kollégáim, akik az azonnali szétválasztás mellett voltak, én akadályoztam meg, hogy így történjen.
– A közélettől való távolságtartása ellenére közel húsz éven át volt az RMPSZ elnöke. Milyen „balsorsnak” tulajdoníthatóan?
– Azt Beder Tibornak „köszönhetem”. Mert miközben vannak és kellenek is a „lángoló” emberek, valakinek a mindennapi munkát is el kell végeznie. Törökországi útjai között 1991 tavaszán főtanfelügyelői minőségében Beder egyszer elment egy marosvásárhelyi ülésre, ahol már többedszer elhatározták, hogy megalakítják a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségét. Miután hazajött Szeredába, azt mondta nekem: elhatároztuk a megalapítást, de ha te nem veszed kézbe a dolgot, nem lesz belőle semmi. Próbáltam „védeni” magam, hagyjon békén, végre taníthatok, osztályfőnök vagyok, épp elég az nekem. De nem hagyott, egy szovátai ülésen megválasztottak intézőbizottsági elnöknek. Októberre a szövetséget már be is jegyeztettük, az első közgyűlést pedig a Székely Mikó Kollégiumban tartottuk, hogy nem minden Csíkszeredára összpontosuljon. Ennek emlékére tartottuk a huszonöt éves jubileumot is Szentgyörgyön. Mi tagadás, nagy lendülettel és lelkesedéssel végeztem azt a munkát, nyugdíjas lévén megengedhettem magamnak, hogy sokat „terepezzek” elnöki minőségemben.
– Beváltotta az RMPSZ mindazokat az elvárásokat, amelyekkel útnak indították?
– Mindenekelőtt azért adok hálát a Fennvalónak, hogy megmaradtunk és ma is tevékenykedünk. Biztosan lehettünk volna eredményesebbek, de ne feledjük, hogy előzmény nélküli szervezetként alakultunk. A szakmai érdekvédelemben is eredményesebbek lehettünk volna, ha az RMDSZ igazi és nem csatlós partnerként tekint ránk. Mert az oktatási stratégiák érvényesítéséhez bizony szükségünk lett volna politikai eszközökre. Ami viszont csak rajtunk múlott, és messze nem sikerült megvalósítanunk: emberközelibbé tenni a szövetséget. Valamennyi iskolában legalább egy olyan embert találni, aki felkészülten képviseli az RMPSZ-t. Nem gyűléseket tartani, papírokat gyártani, hanem segíteni az információáramlást, ami ma is igencsak döcög. A tanügybe 1990 után kerülők derékhadának valóban nem volt érzéke, érdeklődése a hasonló „mozgalmi” feladatok iránt, ám a legfiatalabb nemzedék fogékonyabbnak tűnik. A továbbképzések, a tehetséggondozás, a kulturális tevékenységek iránti érdeklődés, azok fontosságának felismerésében jóval előbbre tartanak, mint az egy generációval idősebbek.
– Leköszönő elnökként mit hagyott örökségül utódjának?
– Azt, hogy az oktatásban szükséges változtatások megvalósítása érdekében az erdélyi magyar politikum valamennyi szereplője felé nyitottnak kell lenni, de nem szolgai módon. Meg hogy ne befolyásolja, ki milyen duzzogással kezeli ezt a nyitottságot. Arra is igyekeztem felhívni a figyelmét, hogy jogosak a kritikák, miszerint az RMPSZ nem figyel eléggé a pedagógusi állomány felhígulására, a tanár ember társadalmi rangjának csökkenésére. Csak részben magyarázat erre, hogy a pedagógusszövetség tevékenysége bizonyos mértékben a szolgáltatások irányába tolódott el, egy sor hazai és anyaországi program lebonyolítója, ami rengeteg energiát visz el. De ezekre hivatkozva sem szabad elhanyagolni a tagságot. Úgy tűnik azonban, hogy egyre több fiatal kolléga ráébred: ha meg akarunk maradni, az csak abba a közösségbe kapaszkodva, azt segítve lehetséges, amelybe beleszülettünk. És az egyetemi képzésben is tapasztalok pozitív változásokat, örvendetesen hangsúlyosabb például a gyermekekkel való bánásmód.
LÁSZLÓFY PÁL ISTVÁN
Matematika-fizika szakos tanár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének alapító tagja és első elnöke. Alsórákoson született 1939. december 6-án. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte, és az egyesített Babeș–Bolyai Tudományegyetemen fejezte be 1960-ban matematika-fizika szakon. 1960 és 1975 között a szentkeresztbányai szaklíceum fizikatanára, de tanított matematikát is. 1975 és 1984 között tanfelügyelő, majd főtanfelügyelő volt Csíkszeredában. 1984-től nyugdíjazásáig a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium tanára, 1994 és 2000 között igazgatója volt. Az 1991-ben alakult Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége alapító tagja, első elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. A Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja. Közoktatással kapcsolatos írásai a helyi és az országos lapokban jelentek meg. Díjak, kitüntetések: Pro Cultura Hungarica díj (1996), Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2010), A Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), Ezüstgyopár életműdíj (2011), Kós Károly-díj (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, 2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

TUDÁSZ – Hargita megyei döntő
Szent Lászlótól a reformációig címmel hétfőn délután fél kettőtől rendezik meg a székelyudvarhelyi volt Stúdió moziban a népszerű középiskolás vetélkedő, a XXIX. TUDÁSZ Hargita megyei szakaszát.
Az értékes nyereményekért folyó küzdelemben Arany János is szóba kerül, hiszen idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját. A kérdések a szokásos érdekes módon lesznek megfogalmazva, szó lesz vitézségről, hősökről, szentekről és inkvizícióról, csatákról és szerelmekről. A részt vevő középiskolák: Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium, Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola (Székelyudvarhely), Márton Áron Gimnázium, Segítő Mária Gimnázium (Csíkszereda), Salamon Ernő Gimnázium (Gyergyószentmiklós), Mircea Eliade Gimnázium (Segesvár). A belépés ingyenes, a szervezők szeretettel várnak diákot és felnőttet egyaránt. Kápolnási Zsolt / Székelyhon.ro