Ezer hallgató a Sapientián
Köszönet a támogatóknak
Jubileumi ünnepséggel nyitotta meg kapuját tegnap délelőtt a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara, ahol a tizedik tanévben 340 elsőéves és összesen közel ezer hallgató tanul. A nyitóünnepség végén az egyetem aulájában emléktáblát avattak a magyar tannyelvű felsőoktatási intézmény legjelesebb támogatóinak tiszteletére.
A legfantasztikusabb az, hogy a világnak, s benne a Sapientia Egyetemnek bizonyára van értelme – hangzott el a nagy fizikus, Einstein szavait parafrazálva dr. Dávid László rektor beszédében, aki a Magyar Felsőoktatási Tanács elnökétől vett szavakkal szőtte tovább a mondanivalóját. „Ha valaki azt mondja, hogy az oktatás sokba kerül, akkor nézze meg, hogy mennyibe kerül a tudatlanság” – hangzott el az idézet, majd arra biztatta a fiatalokat, hogy válasszák az egyetlen elérhető utat, azt, hogy továbbtanuljanak. Ennek a lehetőségét a marosvásárhelyi karon egy olyan közösség biztosítja, amelyet az egyetemalapítás viszontagságos évei kötnek össze, jobban bármilyen fonalnál. Ezekre az évekre emlékezett vissza a rektor, majd az Emeritus professzor címmel kitüntetett dr. Hollanda Dénes érdemeit méltatta, aki a kezdetektől kilenc éven át vezette a marosvásárhelyi kart és konok kitartással álmodta meg és harcolta ki, hogy a mai korszerű épület megvalósuljon.
Az ünnepségen beszédet mondott Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete, aki Schmitt Pál államfő ígéretét tolmácsolta az egyetem további támogatására a nemzet gyarapodása érdekében. Miközben a nagykövet „kisebbségmentes magyarságot” kívánt a résztvevőknek, hozzátette, hogy jó lenne a százéves évfordulón a Hollanda Dénes professzorról elnevezett campusban találkozni. S hogy ennek gondolata nem is olyan valószínűtlen, erről dr. Székely Gyula dékán szavai győzték meg a hallgatóságot, aki az egyetem által vállalt feladatok ismertetése (oktatás, kutatás, nemzettudat erősítése) mellett bejelentette a legközelebbi fejlesztési terveket: hamarosan megindul egy kutatóközpont építése, megkezdődik a tangazdaság kiépítése, a jövő évben pedig valószínűleg a kollégium építése is. Oktatási téren az akkreditáció megszavazása nyomán a következő egyetemi évben a mesteri képzés is beindulhat.
A városi valamint a megyei tanács támogatásáról (vízvezetés, csatornázás, a közszállítás vonalának meghosszabbítása, ingyenes szállítás) Csegzi Sándor alpolgármester számolt be, aki felidézte, hogy az akkreditációs bizottság látogatásakor a munkáltatók és a volt hallgatók milyen elismeréssel beszéltek az egyetemről.
A Hallgatói Önkormányzat nevében Gábor Balázs, a HÖK elnöke biztatta az elsőéveseket, akik fogadalmat tettek.
Az alapító történelmi egyházak képviseletében Ötvös József református esperes, Oláh Dénes római katolikus főesperes, Kecskés Csaba unitárius esperes és Papp Noémi evangélikus lelkész mondott áldást az új tanévre.
Az ünnepség végén dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár, a korábbi dékán mondott köszönetet a támogatóknak, akik lehetővé tették, hogy a semmiből egy új világot teremtsenek az elmúlt tíz év során. Nevüket a tegnap leleplezett emléktábla őrzi. Első helyen a 2001-ben egyetemet alapító és azóta is támogató Magyar Köztársaság kormánya szerepel, amely a magyar adófizetők pénzéből évente kétmilliárd forintot biztosít a Sapientia Tudományegyetem működtetésére. Kiemelt támogatók a holland Karmel nemzetközi alapítvány, amely a legnehezebb pillanatban hozott jelentős felszerelést. Az emléktáblán feltüntették a New York-i Emberjogi Alapítvány, a Magyar Tudományos Akadémia, a budapesti Bolyai Alapítvány, valamint a Sapientia Hungariae Alapítvány, a Cleveland Hungarian Development Panel, a New Yorki-i George Kellner Alapítvány, a tokiói Tchnológiai Intézet, a torontói Orbán Balázs Társaság, Koronka Község Polgármesteri Hivatala, a michigani Ferber Miklós, a clevelandi Zala F. László, a marosvásárhelyi Evoline és Caro Comp Kft-k, az aranyosgyéresi Agrosel Kft. valamint a kecskeméti Alföldi Főiskolások Egyesületének nevét. A Himnusz eléneklése után pedig megkezdődött a 2010-11-es egyetemi év.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Toró Tibor
Hetvenkilenc éves korában, súlyos betegség után elhunyt tegnap Toró Tibor temesvári fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Román Akadémia Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Országos Bizottságának tagja, Bolyai-kutató, az Erdélyi Bolyai Akadémia tiszteletbeli elnöke. /Énlaka, 1935. júl. 16. – Temesvár, 2010 október 17./
Hetvenkilenc éves korában, súlyos betegség után elhunyt tegnap Toró Tibor temesvári fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Román Akadémia Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Országos Bizottságának tagja, Bolyai-kutató, az Erdélyi Bolyai Akadémia tiszteletbeli elnöke. Toró Tibor 1931-ben született az udvarhelyszéki Énlakán, 1953-ban a Temesvári Tudományegyetem Matematika–Fizika karán szerzett diplomát, és nyugalmazásáig az egyetem elméleti-fizika tanszékvezető professzora volt.
Nemcsak az atomfizikában mozgott otthonosan, hanem az irodalomban, nyelvtudományokban, a történelemben vagy a zenetörténetben is. Neki köszönhető a temesvári Bolyai-szobor, az ötnyelvű Bolyai-emléktábla felállítása és a Temesvári Magyar Házban 2008-ban avatott Bolyai-emlékszoba kialakítása. A család tegnap lapunkat arról tájékoztatta: a tudós úgy rendelkezett, hogy hamvait Énlakán, Kányádon, Etéden, Magyarhermányban, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Temesváron szórják szét. Új Magyar Szó (Bukarest)

Elhunyt Toró Tibor
Hetvenkilenc éves korában súlyos, de méltósággal viselt betegség után vasárnap reggel elhunyt Toró Tibor temesvári fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Román Akadémia Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Országos Bizottságának tagja, Bolyai-kutató, az Erdélyi Bolyai Akadémia tiszteletbeli elnöke.
A szomorú hírt családi források erősítették meg.
Toró Tibor 1931-ben született az udvarhelyszéki Énlakán, 1953-ban a Temesvári Tudományegyetem Matematika–Fizika karán szerzett diplomát, és nyugalmazásáig az egyetem elméleti-fizika tanszékvezető professzora volt. Egész életét a tudománynak, a kutatásnak szentelte, de nemcsak az atomfizikában mozgott otthonosan, hanem utolérhetetlen volt az irodalomban, nyelvtudományokban, a történelemben vagy a zenetörténetben is. Mindeközben csupaszív magyar ember volt, aki szűkebb és tágabb környezete épüléséért dolgozott. Bolyai János temesvári hagyatékának a kutatója és ápolója, neki köszönhető a temesvári Bolyai-szobor, az ötnyelvű Bolyai-emléktábla és a Magyar Házban 2008-ban avatott Bolyai-emlékszoba. A Bánság és a Partium érdeklődő közönsége feledhetetlen előadásokat hallhatott tőle Einsteinről, Bolyai temesvári leveléről, Kölcsey Ferenc Himnusza születésének körülményeiről vagy Teller Ede lugosi gyökereiről.
Hivalkodástól mentesen élt, elismert szaktekintély volt határon innen és túl, távozásával nemcsak a temesvári vagy erdélyi, hanem az egyetemes magyar tudományos és közművelődési élet lett szegényebb.
Tudomásunk szerint úgy rendelkezett, hogy hamvait Énlakán, Kányádon, Etéden, Magyarhermányban, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Temesváron szórják szét.
Nyugodjék békében! Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Toró Tibor atomfizikus
Életének 80. esztendejében vasárnap elhunyt Toró Tibor atomfizikus, nyugalmazott egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
Kívánsága szerint Toró Tibor testét elhamvasztják, hamvait pedig a család az általa megnevezett, szívéhez közel álló helyeken – Énlakán, Magyarhermányban, Kányádban, Etéden, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Temesváron – szórja majd szét.
Toró Tibor 1931-ben a Hargita megyei Énlakán született. Elemi iskolába Magyarhermányon járt, középfokú tanulmányait Székelyudvarhelyi Református Kollégiumban végezte, egyetemi oklevelet pedig 1953-ban a Temesvári Tudományegyetem Matematika-Fizika karán szerzett. Ez évtől az egyetem matematika-fizika majd fizika karán tanársegéd, adjunktus, docens és nyugalmazásáig az elméleti fizika tanszék professzora, 2007-től pedig a Szegedi Tudományegyetem címzetes tanára.
A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Román Akadémia Csillagászati Bizottságának tagja, a Román Akadémia Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Bizottsága temesvári fiókjának alelnöke, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat tiszteleti tagja, részecskefizikusi, asztrofizikusi és tudományfilozófiai munkássága mellett elismert Bolyai-kutató.
Az első román és magyar nyelvű neutrínó-monográfia szerzője. Magyar, román és angol nyelven kiadott szakkönyvein kívül rangos tudományos ismeretterjesztő munkák egész sorát jelentette meg. Rendszeres meghívottja a nemzetközi atomfizikai és tudományfilozófiai tanácskozásoknak.
Az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet működtető Sapientia Alapítvány kuratóriumának tagja, a Kárpát-medencei magyar pedagógusok továbbképzését szervező Bolyai Nyári Akadémia tiszteletbeli elnöke.
Szakmai elismerésén kívül kiemelkedő az a több évtizede tartó közéleti munkássága, amellyel hozzájárult a romániai magyar és az erdélyi természettudományi, különösen a fizikai, csillagászati és matematikai gondolkodás terjesztéséhez és megismertetéséhez. Krónika (Kolozsvár)

Partumi tanárt díjaztak
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a hétvégén fogadta a partiumi autonómia érdekében dogozó munkacsoport tagjait. Ezen alkalomból személyesen gratulált dr. Szilágyi Ferencnek, a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) oktatójának, aki az Egy régi tájegység és vonzáskörzet újjászületése. Érmellék és Debrecen kapcsolata című dolgozatával az első díjat nyerte el a Pálfi István Régiófejlesztési Alapítvány és a Határon Átnyúló Kezdeményezések Közép-európai Segítő Szolgálata (CESCI) által meghirdetett „Határtalan Európa – határon átnyúló kapcsolatok” pályázatán. A díjnyertes pályamű szerzője egyebek mellett a Partiumi Autonómia Mozgalom Kezdeményező Testületét is vezeti. Szilágyi Ferenc az elismerő oklevelet a múlt héten, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) és a CESCI által szervezett Pálfi István Emléknapon vehette át, amelyre első ízben került sor 2010. október 12-én.
Pálfi István (1966–2006) tragikusan fiatalon elhunyt európai parlamenti képviselő az egyik úttörője volt a határon átnyúló együttműködések történetében forradalmi változásokat hozó európai területi együttműködési csoportosulás, az ún. EGTC-rendelet elkészítésének. Rövid, de tartalmas életművével példájává vált az elmaradt térségek felzárkóztatásáért, a népek határon átnyúló kapcsolatainak erősítéséért dolgozó szakembereknek és döntéshozóknak. Ezért döntött úgy a Magyar Köztársaság Kormánya, hogy emléknapot szervez és díjat alapít, amelyet minden évben a regionális együttműködésért a legtöbbet dolgozó személyeknek ítél oda. Az emlékérmet idén – elsőként – Jan Olbrycht lengyel politikus, néppárti európai parlamenti képviselő kapta, akinek a kitüntetést Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter, valamint Gál András Levente, a KIM közigazgatási államtitkára adta át. A Duna Palotában tartott díjátadáson jelen voltak Schmitt Pál köztársasági elnök, Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke és több fideszes országgyűlési, illetve európai parlamenti képviselő. Navracsics Tibor az ünnepségen méltatta Pálfi Istvánnak a határokon átnyúló regionális együttműködésért Jan Olbrychttal közösen végzett munkáját – közölte Tőkés László EP-alelnök sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egyed Ákos: Erdély 1848–1849
Csíkszereda, Pallas–Akadémia Kiadó, 2010
Az utóbbi időszakban megjelent egyik legfontosabb történeti tárgyú könyv. Szerzője közismert történetkutató, tartalma pedig múltunk egyik sorsdöntő időszakának átfogó elemzése.
Egyed Ákos akadémikus igazából tudományos kutató, a Kolozsvári Történettudományi Intézet főmunkatársa volt évtizedeken át. Onnan is ment nyugdíjba több mint egy évtizeddel ezelőtt. Munkásságának elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta, a Debreceni Egyetemnek pedig több alkalommal meghívott vendégtanára volt, ahol Erdéllyel és főként a Székelyfölddel kapcsolatos történeti ismeretekkel gyarapította az ottani egyetemi hallgatók tudását. Az Erdélyi Múzeum- Egyesület 1990-es újraalakulása után ebben a legrangosabb hazai magyar tudományos intézetben tevékenykedik. Több ideig volt szakosztályelnök, majd két ciklusban az egyesület elnöke. Az egyesületért kifejtett tevékenysége, annak anyagi hátterének biztosítása érdekében végzett küzdelme példaértékű, elnöksége alatt érte el az EME újjáalakulása utáni tevékenységének legkiemelkedőbb eredményeit.
A munkásságát elismerő és méltató számos kitüntetése és díja mellett, születésének 80. évfordulója alkalmából összeállított Emlékkönyvvel e hó 25- én fogják őt barátai, szaktársai, méltatói megtisztelni.
Ő a Székelyföld szülötte, a miklósvárszéki Bodos nevű kis faluból származik. És – habár Kolozsváron él – sosem távolodott el szűkebb hazájától, a Székelyföldtől. Székelyföld történetére vonatkozó kutatásokat rendszeresen végzett, főként Háromszéket illetően. A szélesebb olvasóközönség számára írt székelység történetét 2007-ben közzétette.
Egyed Ákos fő kutatási területe a polgárosodás útjára tért, 1848 utáni Erdély története volt. Az e téren kifejtett tevékenységének legkiemelkedőbb eredménye a Falu, város, civilizáció c., két kiadást megért úttörő munkája. És e kérdést boncolgatja az Erdély metamorfózisa a 19. században c. könyve is. De ehhez a munkásságához kapcsolódik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történetének kutatása is, hiszen ezek az események számolták fel az akadályokat a magyarság előtt a polgári társadalmi rendre való áttérés útjából. Előbb Háromszék önvédelmi harcát írta meg, azután pedig – ugyancsak a Pallas-Akadémia Kiadó gondozásában – két kisebb kötetben, az 1848-as forradalom erdélyi történetét, amelynek első kiadása 1998 – 1999-ben látott napvilágot. Ezután újabb kötetek következtek: az utolsó erdélyi rendi országgyűlésről 2001-ben, az 1848-as erdélyi magyar vezéralakokról 2004-ben (ez utóbbi kettő a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál), majd Háromszék önvédelmi harcáról szóló írása harmadik, bővített kiadása 2008-ban.
A most megjelent vaskos kötet második, bővített kiadás. Az olvasóhoz írt bevezető sorokban megokolja eljárását. "A tartalmi bővítésénél az a cél vezetett, hogy erőteljesebben kitűnjön a forradalom igazi történelmi jelentősége, az, hogy 1848–1849 rendszerváltozást jelentett, s befejező szakaszát képezte a modern, polgári magyar nemzet kialakulásának."
A könyv második kiadásának a címe ugyanaz, mint az elsőé. Tartalmában azonban sokban különbözik attól. Nemcsak a szűkön vett magyar forradalom és szabadságharc erdélyi történetét öleli fel, hanem a korabeli társadalom összképét is elemzés tárgyává teszi. Ebbe a kötetbe belefoglalta az utóbbi évtizedben végzett kutatásai eredményét is, felhasználva a két kiadás között megjelent, sok tekintetben újat hozó történelmi munkák és forráskiadások nyújtotta adatokat és eredményeket. Nem elégedett meg az események összefoglalásával és bemutatásával, hanem feleletet keresett a különböző jelenségeket kiváltó okokra, kritikai vizsgálat tárgyává tette az 1848 őszén kirobbant polgárháborúhoz vezető utat, mélyreható kutatásokat végzett a szemben álló felek veszteségeinek a felmérése érdekében.
A 29 fejezetre tagolt mű első fejezetét a forradalom előestéjének szenteli. Bemutatja a polgári-nemzeti átalakulás útjára lépő erdélyi társadalom összetevőit nemcsak a rendi tagolódás, hanem nemzetiségi tekintetből is.
A 3. fejezetben a március-májusi eseményeket, vagyis a forradalom kezdeteit ismerteti általában és vidékenként, elemezve a forradalmi és nemzetiségi mozgalmak programjait is. Részletesen ismerteti a május 15–17-i román nemzeti gyűlés lefolyását, idézve a magyarellenes hangulatot kifejtő hangadók tevékenységéből is. Aláhúzza az egyes programok különbözőségét és korlátait, jelezve a román–magyar–szász szembenállás eldurvulását kiváltó tényezők felszínre kerülését.
A 4. fejezetet az utolsó erdélyi országgyűlésnek szenteli, amelyben nagyobb hangsúlyt kap az unióról, valamint a jobbágyfelszabadításról szóló törvények vitája és elfogadása. Ugyanakkor értékeli azok következményeit, utóhatását.
A 7. fejezetet az "1848. szeptemberi fordulat"-nak szenteli, amikor az erdélyi románság, bécsi sugallatra, a román határőrezredekkel az élen, nyíltan szembefordul nemcsak a magyar hatóságokkal, hanem a magyar lakossággal általában, és véres atrocitások kezdődnek.
A következő fejezetek az önvédelmi harc megszervezésével, az agyagfalvi gyűléssel, és Erdély majdnem teljes egésze elvesztésének kérdésével foglalkozik. Nemcsak általában, hanem tételesen is ismerteti a magyar polgári lakosság nagyméretű pusztulását (a zalatnai és preszákai vérengzések, a hegyaljai magyarság kiirtása). Nagyenyed és a környező falvak, valamint Abrudbánya és Verespatak magyar lakossága pusztulásának egy-egy kisebb fejezetet szentel.
Több fejezetben nyomon követhetjük a szabadságharc harci és politikai eseményeit Bem tábornok erdélyi bevonulásától a világosi, valamint erdélyi fegyverletételig, amelyek ismertetése – úgy hiszem –, túlnő egy ilyen ismertető keretein. Megemlítem azonban, hogy a segesvári csata vázolásánál Petőfi halálával elég részletesen foglalkozik.
Emellett megismerhetjük az erdélyi közigazgatás helyreállítása, illetve újjászervezése terén elért eredményeket, a vészbíróságok tevékenységét. A magyar történetírásban először elemzi a vészbíróságok működését, arra az eredményre jutva, hogy "azok elsősorban olyan személyeket vontak felelősségre, akik a polgárháború során emberölést és gyújtogatást, nagyarányú rablást követtek el". Új megközelítésben elemezte a román és szász népfelkelők lefegyverzésének és a vadászcsapatok működésének kérdését, nem feledkezve meg a visszaélésekről és azok következményeiről. A források alapján arra a következtetésre jutott, hogy a lefegyverzés során a román polgári lakosságot nem érte olyan veszteség, mint amilyent a szélsőséges román történetírás és propaganda terjeszt.
Az utolsó előtti fejezet a nemzetiségi kérdés alakulását követi nyomon, amelyben olvashatunk Balcescu és Kossuth megbékélési tervéről és a későn született nemzetiségi törvényről is.
A 29. fejezet A polgári lakosság vesz-teségei 1848–1849-ben címet viseli. Ez a kérdés a szerzőnek, és nemcsak neki, hanem nekünk is, olyan fájó pont, amely a mindennapi életben ma is érint. Ugyanis a román nacionalista megnyilvánulások mindmáig élvezettel szajkózott jelmondata: a magyarok által 1848-ban a meggyilkolt 40 ezer román esete. Ennek egyik jelenkori megnyilvánulása a kolozsvári Biasini Szálló falára helyezett tábla, amely a "40 ezer megölt románra" emlékezteti a lakosságot, pont ott, ahol a kolozsvári magyarság március 15-e megünneplésére évente összesereglik. De ehhez a kérdéshez kapcsolódik a marosvásárhelyi Kossuth utca elnevezése körüli konfliktus, amellyel kapcsolatban még írásban is elhangzott olyan alaptalan kijelentés, hogy "Petőfiék száz románt akasztottak fel Marosvásárhely főterén".
A polgári lakosság veszteségeit illető kérdés megnyugtató tisztázása érdekében a szerző alapos kutatást végzett. Számba vette és összevetette a kérdéssel kapcsolatosan készült eddigi statisztikákat, jelentéseket és levéltári forrásokat. Ezek alapján megállapította, hogy az erdélyi román polgári lakosság 1848–1849. évi vesztesége 4400–6000 főre tehető, ami messze elmarad a 40 ezertől. A magyar polgári lakosság emberi vesztesége ugyanakkor 7500–8500 főre tehető, amelynek döntő többsége, mintegy 3/4-e Alsó-Fehér megyei volt. Ezt a veszteséget az Alsó-Fehér megyei magyarságnak sosem sikerült pótolnia.
A katonai veszteségek pontosan nem mérhetők fel, de véleménye szerint, összevetve más értékelésekkel is, a polgári veszteségekhez hasonló lehetett. Vagyis az emberi veszteség összesen 30 ezerre tehető. Megjegyzi ugyanakkor, hogy az eddigi adatok tovább pontosíthatók alapos levéltári kutatások végzése révén.
A kötet végén, a Befejezőben, a szerző – többek között – párhuzamot von a forradalom magyarországi és erdélyi célkitűzéseit és megvalósításait illetően. Kiemeli az erdélyi sajátosságokat, pl. a jobbágyfelszabadítás terén. Itt ugyanis a Székelyföldre vonatkozóan más szempontokat kellett alkalmazni, mint a vármegyékben. Erdélyi sajátosság, hogy a román és a szász vezetőréteg is megfogalmazta a magyartól különálló programját és követte azt. "A polgárháború során – írja – a vármegyékben, főleg a szórványban élő magyarság szenvedte a legnagyobb veszteséget, amelyet egyes vidékeken soha sem tudott kiheverni. De szenvedett a román polgári lakosság is, amelynek soraiból feleannyi pusztult el, mint a magyarok közül. Kétségtelen azonban, hogy a legnagyobb vesztes maga Erdély volt, mert a szörnyű pusztítások emléke máig hatóan érvényesül, s egyik akadálya a történelmi megbékélésnek. Mi több: egyik eszköze a szélsőséges mozgalmaknak a romániai magyarellenes hangulatkeltésben."
Ez a könyv a modern magyar polgári nemzet megszületésének a folyamatát tárja az olvasó elé. Egy olyan nemzetének, amely hosszú időre meghatározójává vált történelmünknek, és amelynek eredményei, a forradalom vívmányaiként személyi szabadságot adtak nemcsak a magyar, de más nemzetiségű jobbágyoknak is, eltörölték a rendi-feudális történelmi rendszert, eltávolítva ezek által a haladás útjából a legfőbb közjogi s társadalmi szerkezeti akadályokat.
Ez a mű nem csak egy régebbi írás felfrissítése, hanem a tárgyalt kérdések számtalan új megvilágításba állításával újat hozó alkotás. Hálás köszönet érte a szerzőnek és az őt önzetlenül támogató kiadónak. Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Demény Lajos
2010. november 19-én, pénteken 84 éves korában bukaresti otthonában elhunyt a székelyek nagy történészeként is emlegetett Demény Lajos, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. 1926. október 6-án született Kisfülpösön (Maros megye) földműves családban.
Tanulmányait Kolozsváron kezdte a Bolyai Tudományegyetemen, s Szentpétervárott fejezte be 1956-ban. Ugyanott szerezte meg a történelemtudomány doktora címet. Bukarestben a Társadalomtudományi Akadémia tanára, majd a Román Akadémiai Könyvkiadónál szerkesztő, a Román Akadémia bukaresti Nicolae Iorga történelemtudományi intézetének főkutatója, a nemzetiségtörténeti kutatások osztályvezetője. Kutatási területe a XV. és XVII. század közötti művelődéstörténetet és a parasztmozgalmakat fogja át. Magyar és román nyelven egyaránt közölt. Jelentősebb művei: Az 1437-38-as bábolnai népi felkelés, Anglia politikai kapcsolatai a XVI. és XVIII. század közti Moldvával, Havaselvével és Erdéllyel, Székely felkelések a XVI. század második felében, A székelyek és Mihály vajda, Paraszttábor Bábolnán, Bethlen Gábor és kora. A Székely oklevéltár új sorozatának társszerzője volt. Az 1989-es rendszerváltást követően rövid ideig tanügyminisztériumi államtitkár, két évig Bihar megyei szenátor volt. Földi maradványait 2010. november 23-án, kedden 13 órakor helyezik örök nyugalomra a bukaresti Calvineum református temetőjében.
Szekeres Attila
Demény Lajos /Kisfülpös, 1926. okt. 6. – Bukarest, 2010 november 19/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Meghalt Demény Lajos történész, volt bihari szenátor
Pénteken 84 éves korában bukaresti otthonában elhunyt Demény Lajos romániai magyar történész, de erről a családja csak tegnap értesítette a sajtót.
Kisfülpösön (Maros megye) született földműves családban 1926. október 6-án. Tanulmányait Kolozsváron kezdte a Bolyai Tudományegyetemen, Leningrádban fejezte be 1956-ban. Ugyanott szerezte meg a történelemtudomány doktora címet. Bukarestben a Társadalomtudományi Akadémia tanára, majd a Román Akadémiai Könyvkiadónál szerkesztő, a Román Akadémia Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetének főkutatója, a nemzetiségtörténeti kutatások osztályvezetője volt. Kutatási területe a XV. és XVII. század közötti művelődéstörténetet és a parasztmozgalmakat fogta át. Magyar és román nyelven egyaránt közölt. Jelentősebb művei: Az 1437-38-as bábolnai népi felkelés, Anglia politikai kapcsolatai a XVI. és XVIII. század közti Moldvával, Havaselvével és Erdéllyel, Székely felkelések a XVI. század második felében, A székelyek és Mihály vajda, Paraszttábor Bábolnán, Bethlen Gábor és kora. A Székely oklevéltár új sorozatának társszerzője volt. 1995-ben vált a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává.
Kelemen Hunor román kulturális és örökségvédelmi miniszter nekrológjában így méltatta: „Hatalmas szerepe volt a Székely oklevéltár elindításában, amelyben végre előkerülhettek azok a forrásmunkák, amelyek az erdélyi magyarság, a székelység történelmére vonatkoztak. A ’70-es években ezzel a kezdeményezéssel olyan magyar történészeknek biztosított publikálási lehetőséget, akik addig nem is remélhették, hogy kutatásaik napvilágot látnak. (...) állhatatosan és bátran védi a nemzeti kisebbségek, a magyarság szerepét Erdély történelmének alakításában. (...) Maradandó értékű oktatói és kutatói munkája mellett jelentős szerepe volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakulásában, az 1989-es rendszerváltást követően rövid ideig a tanügyminisztérium államtitkára, két évig Bihar megyei szenátor volt.”
Demény Lajos földi maradványait ma délben helyezik örök nyugalomra a bukaresti Calvineum református temetőjében. Reggeli Újság (Nagyvárad)

300 éves méltánytalanság jóvátétele
Lőrincz László, a Bethlen Baráti Társaság elnöke
Bethlen Gábor (1580–1629), Erdély nagy fejedelme tiszteletére emléktáblát avattak november 16-án a gyulafehérvári római katolikus székesegyházban egy méltóságteljes rendezvény keretében. A három évszázada jeltelen síremlék, amelyet a történelem vihara sodort el 294 évvel ezelőtt, amikor is 1716-ban az osztrák császári csapatok feldúlták, megsemmisítették, immár bekerülhet a köztudatba. A sírokban Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Gelei, Alstedius és Bisterfeld (a Bethlen Kollégium német ajkú professzorai), Keresztúri és Pápai Páriz Imre hamvai nyugodtak.
A rendezvényt a Kárpát-medencei magyar Református Generális Konvent szervezte. Számos, külföldről és belföldről ide sereglett emlékező – becslések szerint több mint ezer résztvevő – jelenlétében zajlott az ünnepély. Az ünnepi istentiszteleten dr. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, Bethlen Gábort dr. Huszár Pál főgondnok, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke méltatta, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nevében Msgr. Potyó Ferenc általános érseki helynök mondott köszöntőt. Az emléktábla a székesegyházban lévő Szent Anna- kápolnában kapott helyet. Itt találhatók többek között a Bocskai István fejedelem és Martinuzzi Fráter György emlékére állított emléktáblák, valamint Izabella királynő és János Zsigmond király szarkofágja is. Az emléktábla felirata Bethlen Gábor jelmondatával kezdődik:/ "SI DEUS PRO NOBIS,/ QUIS CONTRA NOS?"/ (Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk:?),/ BETHLEN GÁBOR/ 1580-1629/ Princeps Transsilvaniae, Comes Siculorum, Dominusque Partium Regnum Hungariae./ Erdély aranykorának református fejedelme emlékére állították a magyar reformátusok./ 2010. november 16/.
A XX. század végén és XXI. század elején ébredt rá az emberi társadalom arra, hogy megfelelő fejlődést és életszínvonal-emelést csakis a tudás alapú társadalom építésével lehet elérni, minek megvalósítása erkölcsi és anyagi támogatást jelent az iskolarendszer és a tudományos kutatás irányában. A nemzeti jövedelem 3%-át kellene erre fordítani!!!. Több iskolát létesíteni, nem pedig megszüntetni, az infrastruktúrát fejleszteni, a tanítás minőségét javítani kell, mindenkinek biztosítva az anyanyelvén való tanulást, a tanárok számát növelni. Vannak olyan fejlett országok, ahol három tanulóval foglalkozik egy tanár. Ez a befektetés hosszú távon meghozza gyümölcsét. A tudás erős fegyver. (Itt megjegyezzük, hogy a tudás a legnagyobb érték, amit senki és semmilyen hatalom nem képes elvenni tulajdonosától. Bármennyit is adunk ebből másoknak, nem leszünk szegényebbek, de azok, akik átveszik ezt, bizonyára gazdagabbak lesznek.) Nem elég azonban a tudásalapú társadalom építését csak a politikai ígéretek szintjéig vinni. Ez demagógia. Tudni kell, hogy az emberi társadalomban a legnagyobb rossz, ami csak létezhet, nem az atombomba, sem a súlyos betegségek, hanem a demagógia. A demokráciáknak is rákfenéje, ami ma – a XXI. században – jobban virágzik, mint bármikor.
Bethlen Gábor megelőzte korát, a fent említett problémákra ráérzett, és konkrét lépéseket tett ez irányban négyszáz évvel ezelőtt a tanügy és a tudomány pártolásával, anyagi támogatással. Négy hosszú évszázad, ezen érdemes kissé elgondolkozni. (Leonardo da Vinci is kb. ennyivel előzte meg korát.) A fejedelem külhoni neves tudósokkal vette magát körül udvarában, iskolákat és főiskolát hozott létre, biztosítva az anyagi javakat is az optimális működéshez, ezzel önellátóvá tette őket. Célja a költséges külföldi egyetemek helyett az országban nevelni értelmiségieket. Külföldi professzorokat hívott meg kollégiumába azzal a céllal, hogy megfelelően képzett, egészséges ifjú nemzedéket neveljen Erdély számára. Elképzelése jónak bizonyult, íme négy évszázad óta ma is működik kollégiuma, amelynek akadémiai rangja volt annak idején, mely intézmény a magyar nyelv megőrzésének Mekkája. A társadalom és a történetírás elismeri és értékeli érdemeit ezen a területen is, amellett, hogy jó politikus és jó hadvezér volt. Ami az emlékezetét illeti, bizony adósok voltunk. Sírja három évszázad óta jeltelen, sőt nem létezik síremléke, nem volt hely, ahol egy szál virággal tisztelegjünk nagysága előtt. Megjegyezzük, hogy a Bethlen Baráti Társaság tíz évvel ezelőtt, 2001-ben átiratban javaslattal fordult a legilletékesebb fórumhoz, a Magyar Tudományos Akadémiához és a Magyar Történelmi Intézethez, személyesen dr. Glatz Ferenc elnök úrhoz, a fejedelmi síremlék felállításának ügyében. Íme ez a probléma valamelyest jóvátétetett. Népújság (Marosvásárhely)

Megfogyatkozva - Negyedmillióval csökkent tíz év alatt a magyarok száma a Kárpát-medencében
Hogyan alakul a magyar népesség Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban? A gyors válasz: csökken. Okokkal és részletekkel a demográfusok szolgáltak.
Egységes módszertan gyakorlatba ültetése a célja annak a projektnek, amelynek keretében a Magyar Tudományos Akadémia finanszírozza a négy nagy határon túli magyarlakta terület (Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság) demográfusainak kutatómunkáját. A projekt végterméke egy kötet lesz, amelyben a kutatók összefoglalják az eredményeket - számolt be Kiss Tamás. A projekt műhelymegbeszélése keretében – a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vendégeként – látogatott Kolozsvárra Gyurgyík László, Molnár József és Badis Róbert.
A nagyobb magyarlakta területeken a magyar lakosság létszámának jelentős csökkenését fogja hozni a 2011-ben esedékes népszámlálás - derült ki a Kriza János Néprajzi Társaságnál csütörtök délután megtartott előadássorozaton, amelyen a vendég-kutatók és erdélyi demográfusok vettek részt.
SZLOVÁKIA
Szlovákiában a '90-es évek közepétől váltotta fel a növekedést a fogyás a magyar lakosság körében - derült ki Gyurgyík László előadásából. A magyarok száma 1991 és 2001 között 47 ezer fővel csökkent, ennek elsődleges oka (60,2%) az asszimiláció (nemzetiségváltás), de a természetes fogyás is komoly tényező (25,5% - évente 2000-rel kevesebb a születések száma az elhalálozásokénál), míg a rejtett migráció egy kevésbé fontos tényező (4,7%). A (statisztikai) népességfogyás 9,6%-át magyarázza, hogy 2001-ben a nemzetiségre vonatkozó kérdés megválaszolása nem volt kötelező, így vannak olyanok, akiknek a nemzetiségét nem ismerjük.
A kutató az asszimilációs folyamatokat összefüggésbe hozta a társadalmi és politikai helyzettel - ezzel magyarázható, hogy a '80-as években lezajlott egy reasszimilációs folyamat - vagyis azok, akik korábban a népszámláláskor szlováknak vallották magukat, most magyarnak.
Gyurgyík két további tényezőre is felhívta a figyelmet. Az egyik, hogy a regisztrált és a valós élettartam közt eltérések mutatkoznak. Míg 2001-ben a regisztrált halálozások alapján kiszámolt várható élettartam 74,6 év volt a magyarok körében, a kutató számításai szerint ez reálisan 71,9 évre tehető. Így Gyurgyík adatai szerint a 2001 óta eltelt periódusban 40,5 ezer születéssel és 63,5 ezer elhalálozással összesen 23 ezerrel csökkent a magyarok száma a negatív természetes szaporulat miatt.
A másik tényező, hogy a romák száma jelentősen magasabb a magyar többségű területeken, és esetükben kérdéses, hogy népszámláláskor magyarnak, szlováknak vagy romának vallják magukat. Itt az is egy fontos szempont, hogy a romák esetében jóval magasabb a születések aránya, mint a magyaroknál.
A regisztrált adatokkal számolva a 2011-es népszámláláson 486 700 lesz a szlovákiai magyarok száma, ami 33 800 fős csökkenést jelent a 2001-es adatokhoz képest, viszont a reális értékekkel számolva a fogyás közel 60 ezer fős lehet, vagyis a magukat magyarnak vallók reális száma 461 ezer lesz.
KÁRPÁTALJA
Kárpátalján a magyarok aránya 1989 és 2001 között 12,5-ről 12,1 százalékra csökkent - vagyis 155 700 főről 152 ezerre - számolt be Molnár József kárpátaljai demográfus. A magyarság aránya két kivételt leszámítva mindenhol csökkent. A nagyszőlősi járásban egy reasszimilációs folyamat eredményeként volt növekedés (a magukat korábban ukránnak vallók most ismét magyarnak vallották magukat), míg Munkácson a kedvezménytörvény hatására vallotta magát sok magyar anyanyelvű cigány magyarnak.
Így Kárpátalján az a különleges helyzet alakult ki, hogy az asszimiláció hatására nem csökkent, hanem hatezerrel nőtt a magyarság létszáma, miközben a természetes fogyás és a migráció egyenként ötezer fős csökkenést eredményezett.
Molnár József beszámolt a 2011-re vonatkozó becsléseikről is. Ezek szerint a magyarság létszáma összesen 9000 fővel csökken a tíz évvel korábbi adatokhoz képest, ebből 5000 a természetes fogyás, 2000 a migráció és szintén 2000 az asszimiláció hatására bekövetkezett csökkenés.
Kárpátalján szintén kérdőjeleket vet fel a cigányság helyzete. 2001-ben 14 ezren vallották magukat romának, viszont a demográfus felmérése szerint valós lélekszámuk ekkor 32 ezer volt, 2011-re pedig 40 ezren lesznek. Természetesen kérdés, hogy milyen nemzetiségűnek vallják majd magukat, és itt akár az egyszerűsített honosításnak is szerepe lehet, tekintetbe véve, hogy ezzel uniós állampolgárokká válhatnak.
VAJDASÁG
Szerbiában a 2002-es népszámlálási adatok szerint 290 207 magyar él - ez a lakosság 14,28%-a. A korábbi, 1991-es adatokhoz képest 49 284 fős csökkenés tapasztalható - akkor még a lakosság körében 16,7% volt a magyarok aránya - ismertette az Identitás Kisebbségkutató Műhely vezetője, Badis Róbert.
A vajdasági magyarság demográfiai értelemben elöregedett népesség: 43 év fölötti az átlagéletkoruk. Míg 2002-ben az élveszületések közt 14,1% volt a magyar anyák által szült gyermekek aránya, 2009-ben ez már csak 11,6%-ot tett ki. A problémát tovább árnyalja, hogy Szerbiában az anya nemzetisége alapján határozzák meg az újszülöttek nemzetiségét, a magyarok körében viszont 25%-os a vegyes házasságok száma. Márpedig egy olyan családban, ahol a férj szerb, a feleség pedig magyar, nincs garancia arra, hogy a gyerekük magyar identitással fog rendelkezni.
A természetes fogyást tovább gyorsítja az a tény, hogy az elhalálozásoknál 18,4% a magyarok aránya. A születési és elhalálozási számok alapján a fogyatkozás mértéke évente körülbelül 3000 fő, vagyis kizárólag a természetes szaporulat miatt megközelítőleg 30 ezerrel csökkent a vajdasági magyarok száma az utóbbi tíz évben. Ehhez még hozzászámolandó az asszimiláció (a vegyes házasságok aránya 25%), a migráció (2002-2008 között 4166 ukrán állampolgár szerzett magyar állampolgárságot), viszont a másik három nagy határon túli magyar közösségtől eltérően itt nem befolyásoló tényező a kis létszámú cigányság.
ERDÉLY
Kiss Tamás és Csata István 2007-ben elvégzett vizsgálata megállapította: az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt népesség-előreszámítása szerint 2032-re a magyarok száma 1 millió főre csökken, ami 2002 és 2032 között összességében 29 százalékos fogyást jelent. Idén végzett újabb kutatásuk Hargita megye magyar, roma és román népességének előreszámítására korlátozódik, és több új elemet vezet be - például másként tagolták a régiókat, illetve ezúttal nem azokat számították romának, akik annak vallották magukat, hanem azokat, akiket a közösség tart annak. Az újabb kutatás részleteiről külön anyagban számolunk be.
A két kutató ezt a két kutatását ismertette röviden az előadássorozat keretében, kihangsúlyozva, hogy a magyar lakosság becslésekor a magyar identitású romák mellett szintén bizonytalansági tényezőt jelent az ország kétmilliós migrációs „kintlevősége”.
Becsléseik szerint a 2011-es népszámláláskor mintegy 1,29-1,3 millió román állampolgár fogja magát magyarnak vallani, ugyanakkor nem biztos, hogy ez a magyar népesség arányának a csökkenését jelenti majd.
Az ismertetett adatok tükrében az utóbbi tíz évben a Felvidéken 60, Kárpátalján 9, a Vajdaságban 40-45, míg Erdélyben 120-130 ezerrel csökkent hozzávetőlegesen a magukat magyarnak vallók száma - tehát a Kárpát-medence kisebbségi magyar közösségeihez 2001 óta mintegy 230-250 ezerrel kevesebb ember tartozik, mint 2001-ben. Transindex.ro

Negyedmillióval csökkent tíz év alatt a Kárpát-medencében élő magyarok létszáma
Hogyan alakul a magyar népesség Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban? Csökken! Egységes módszertan gyakorlatba ültetése a célja annak a projektnek, amelynek keretében a Magyar Tudományos Akadémia finanszírozza a négy nagy határon túli magyarlakta terület (Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság) demográfusainak kutatómunkáját. A projekt végterméke egy kötet lesz, amelyben a kutatók összefoglalják az eredményeket – mondta el Kiss Tamás. A projekt műhelymegbeszélése keretében – a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vendégeként – látogatott Kolozsvárra Gyurgyík László, Molnár József és Badis Róbert. A nagyobb magyarlakta területeken a magyar lakosság létszámának jelentős csökkenését fogja hozni a 2011-ben esedékes népszámlálás – mondták el annak az előadássorozatnak a keretében, amelyet a 2010-es év végén a Kriza János Néprajzi Társaságnál tartottak.
Szlovákiában a ‘90-es évek közepétől váltotta fel a növekedést a fogyás a magyar lakosság körében – mondta el Gyurgyík László. A magyarok száma 1991 és 2001 között 47 ezer fővel csökkent, ennek elsődleges oka (60,2 százalék) az asszimiláció (nemzetiségváltás), de a természetes fogyás is komoly tényező (25,5 százalék, évente 2000-rel kevesebb a születések száma az elhalálozásokénál), míg a rejtett migráció egy kevésbé fontos tényező (4,7 százalék). A (statisztikai) népességfogyás 9,6 százalékát magyarázza, hogy 2001-ben a nemzetiségre vonatkozó kérdés megválaszolása nem volt kötelező, így vannak olyanok, akiknek a nemzetiségét nem ismerjük. A kutató az asszimilációs folyamatokat összefüggésbe hozta a társadalmi és politikai helyzettel – ezzel magyarázható, hogy a ‘80-as években lezajlott egy reasszimilációs folyamat –, vagyis azok, akik korábban a népszámláláskor szlováknak vallották magukat, most magyarnak vallják. Gyurgyík két további tényezőre is felhívta a figyelmet. Az egyik, hogy a regisztrált és a valós élettartam közt eltérések mutatkoznak. Míg 2001-ben a regisztrált elhalálozások alapján kiszámolt várható élettartam 74,6 év volt a magyarok körében, a kutató számításai szerint ez reálisan 71,9 évre tehető. Így Gyurgyík adatai szerint a 2001 óta eltelt periódusban 40,5 ezer születéssel és 63,5 ezer elhalálozással összesen 23 ezerrel csökkent a magyarok száma a negatív természetes szaporulat miatt. A másik tényező, hogy a romák száma jelentősen magasabb a magyar többségű területeken, és esetükben kérdéses, hogy népszámláláskor magyarnak, szlováknak vagy romának vallják magukat. Itt az is egy fontos szempont, hogy a romák esetében jóval magasabb a születések aránya, mint a magyaroknál. A regisztrált adatokkal számolva a 2011-es népszámláláson 486 700 lesz a szlovákiai magyarok száma, ami 33 800 fős csökkenést jelent a 2001-es adatokhoz képest, viszont a reális értékekkel számolva a fogyás közel 60 ezer fős lehet, vagyis a magukat magyarnak vallók reális száma 461 ezer lesz.
Kárpátalján a magyarok aránya 1989 és 2001 között 12,5-ről 12,1 százalékra csökkent – vagyis 155 700 főről 152 ezerre – erről számolt be Molnár József kárpátaljai demográfus. A magyarság aránya két kivételt leszámítva mindenhol csökkent. A nagyszőlősi járásban egy reasszimilációs folyamat eredményeként volt növekedés (a magukat korábban ukránnak vallók most ismét magyarnak vallották magukat), míg Munkácson a kedvezménytörvény hatására vallotta magát sok magyar anyanyelvű cigány magyarnak. Így Kárpátalján az a különleges helyzet alakult ki, hogy az asszimiláció hatására nem csökkent, hanem hatezerrel nőtt a magyarság létszáma, miközben a természetes fogyás és a migráció egyenként ötezer fős csökkenést eredményezett. Molnár József a 2011-re vonatkozó becsléseikről is beszámolt. Ezek szerint a magyarság létszáma összesen 9000 fővel csökken a tíz évvel korábbi adatokhoz képest, ebből 5000 a természetes fogyás, 2000 a migráció és szintén 2000 az asszimiláció hatására bekövetkezett csökkenés. Kárpátalján szintén kérdőjeleket vet fel a cigányság helyzete. 2001-ben 14 ezren vallották magukat romának, viszont a demográfus felmérése szerint valós lélekszámuk ekkor 32 ezer volt, 2011-re pedig 40 ezren lesznek. Természetesen kérdés, hogy milyen nemzetiségűnek vallják majd magukat, és itt akár az egyszerűsített honosításnak is szerepe lehet, tekintetbe véve, hogy ezzel uniós állampolgárokká válhatnak.
Szerbiában a 2002-es népszámlálási adatok szerint 290 207 magyar él – ez a lakosság 14,28 százaléka. A korábbi, 1991-es adatokhoz képest 49 284 fős csökkenés tapasztalható – akkor még a lakosság körében 16,7 százalék volt a magyarok aránya – ismertette az Identitás Kisebbségkutató Műhely vezetője, Badis Róbert. A vajdasági magyarság demográfiai értelemben elöregedett népesség: 43 év fölötti az átlagéletkoruk. Míg 2002-ben az élve születések közt 14,1 százalék volt a magyar anyák által szült gyermekek aránya, 2009-ben ez már csak 11,6 százalékot tett ki. A problémát tovább árnyalja, hogy Szerbiában az anya nemzetisége alapján határozzák meg az újszülöttek nemzetiségét, a magyarok körében viszont 25 százalékos a vegyes házasságok száma. Márpedig egy olyan családban, ahol a férj szerb, a feleség pedig magyar, nincs garancia arra, hogy a gyerekük magyar identitással fog rendelkezni. A természetes fogyást tovább gyorsítja az a tény, hogy az elhalálozásoknál 18,4 százalék a magyarok aránya. A születési és elhalálozási számok alapján a fogyatkozás mértéke évente körülbelül 3000 fő, vagyis kizárólag a természetes szaporulat miatt megközelítőleg 30 ezerrel csökkent a vajdasági magyarok száma az utóbbi tíz évben. Ehhez még hozzászámolandó az asszimiláció (a vegyes házasságok aránya 25 százalék), a migráció (2002–2008 között 4166 ukrán állampolgár szerzett magyar állampolgárságot), viszont a másik három nagy határon túli magyar közösségtől eltérően itt nem befolyásoló tényező a kis létszámú cigányság.
Kiss Tamás és Csata István hazai kutatók 2007-ben elvégzett vizsgálata megállapította: az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt népesség-előreszámítása szerint 2032-re a magyarok száma 1 millió főre csökken, ami 2002 és 2032 között összességében 29 százalékos fogyást jelent. Idén végzett újabb kutatásuk Hargita megye magyar, roma és román népességének előreszámítására korlátozódik, és több új elemet vezet be – például másként tagolták a régiókat, illetve ezúttal nem azokat számították romának, akik annak vallották magukat, hanem azokat, akiket a közösség tart annak. A két kutató ezt a két kutatását ismertette röviden az előadássorozat keretében, kihangsúlyozva, hogy a magyar lakosság becslésekor a magyar identitású romák mellett szintén bizonytalansági tényezőt jelent az ország kétmilliós migrációs „kintlevősége”. Becsléseik szerint a 2011-es népszámláláskor mintegy 1,29-1,3 millió román állampolgár fogja magát magyarnak vallani, ugyanakkor nem biztos, hogy ez a magyar népesség arányának a csökkenését jelenti majd.
Az ismertetett adatok tükrében az utóbbi tíz évben a Felvidéken 60, Kárpátalján 9, a Vajdaságban 40-45, míg Erdélyben 120-130 ezerrel csökkent hozzávetőlegesen a magukat magyarnak vallók száma, tehát a Kárpát-medence kisebbségi magyar közösségeihez 2001 óta mintegy 230-250 ezerrel kevesebb ember tartozik, mint 2001-ben. Vasárnap (Kolozsvár)

Az egyszerűsített honosítás tapasztalatait is megtárgyalják
Az egyszerűsített honosítás tapasztalatairól, a kisebbségi vegyes bizottságokról és a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) szakbizottságairól lesz szó a nemzetpolitikai tárcaközi bizottság keddi ülésén – mondta el Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár.
Kifejtette: örömmel látják, hogy a kedvezményes honosítás ügyintézése problémamentesen zajlik, de az eddigi tapasztalatokat, fejleményeket szeretnék áttekinteni. Napirenden szerepel még a Bethlen Gábor Alap, amelyről december 23-án fogadott el törvényt az Országgyűlés. A bizottság tagjait az alap indulásáról tájékoztatják, illetve arról, hogyan alakul át az eddigi támogatási rendszer, milyen nyilvántartást működtetnek, hogyan szeretnék az adatszolgáltatást megvalósítani az egyes államtitkárságok között. Megjegyezte: az alaphoz kapcsolódó alapkezelő nonprofit zrt. létrehozása is folyamatban van, várhatóan egy hónapon belül megkezdheti munkáját.
Téma lesz a Máért szakbizottsági rendszere. A helyettes államtitkár felidézte, hogy tavaly a Máért ülésén négy szakbizottság felállításáról döntöttek, az oktatási és kulturális, a gazdasági és önkormányzati, a külügyi és jogi, illetve a szórványtestület. Utóbbinak két albizottsága lesz, az egyik a kárpát-medencei szórványmagyarsággal, a másik a nyugati diaszpórával foglalkozik majd. A diaszpóra szakbizottság kivételével mindegyik testület még januárban ülésezik, a diaszpóratestület pedig várhatóan februárban tanácskozik. A szakbizottság munkájában a Máért tagszervezetei mellett a kormányzat képviselői is jelen lesznek – hangsúlyozta.
A tárcaközi bizottság negyedik témája a vegyes bizottságok munkája lesz. Répás Zsuzsanna elmondta, hogy összesen hat kisebbségi vegyes bizottság ülése várható az első félévben, először a magyar–szlovák vegyes bizottság tart majd ülést.
A kormány augusztus 27-i hatállyal hozta létre a Nemzetpolitikai Tárcaközi Bizottságot (NPTB) a kölcsönös felelősség és figyelem elvén nyugvó nemzetpolitikai tevékenység összehangolására. A testület elnöke Semjén Zsolt, a miniszterelnök általános helyettese, alelnöke pedig Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára.
Az NPTB feladata – a kormányhatározat szerint – egy, a kormány nemzetpolitikai tevékenységét segítő kölcsönös tájékoztatáson alapuló, egységes információs rendszer létrehozása, a nemzetpolitikai vonatkozású feladatok végrehajtásának koordinálása és értékelése, az egyes minisztériumok külhoni magyarokat érintő tervezési tevékenységének összehangolása, a központi államigazgatási szervek külhoni magyarokat érintő tevékenységének folyamatos figyelemmel kísérése, és javaslattétel a kormány számára a nemzetpolitikai vonatkozású feladatok végrehajtása során a forrásigény összehangolt tervezésére és a pénzfelhasználás ellenőrzésére.
A bizottságban képviselteti magát a Belügyminisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Külügyminisztérium, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, a Nemzetgazdasági Minisztérium, valamint a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkári, illetve parlamenti államtitkári szinten. A bizottságban helyet foglal a KSH elnöke is. A kormány határozatában felkérte a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnökét, valamint a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal vezetőjét, hogy személyesen vagy delegáltja útján állandó meghívottként vegyen részt az NPTB munkájában. A testület legalább negyedévente tart teljes ülést.
MTI, Erdély.ma

SIC ITUR AD ASTRA – Toró Tibor emlékkonferencia
Toró Tibor emlékkonferenciát szerveznek 2011. január 14-én, pénteken 16 órától a váradi Partiumi Keresztény Egyetem Bolyai-termében. A rendezvény meghívóját és programját közöljük.
Meghívót juttatott el szerkesztőségünkbe Tőkés László EP-képviselő, a PKE elnöke és János-Szatmári Szabolcs, a PKE rektora. Ennek teljes szövegét közöljük a továbbiakban.
„Múlt év októberében eltávozott közülünk a Partiumi Keresztény Egyetem barátja és támogatója, Toró Tibor professzor, atomfizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Még halála előtt arról rendelkezett, hamvait ne a földbe temessék, hanem az általa megnevezett, szívének kedves helyeket szórják a szét, többek között Nagyváradon is, ahol szülei és testvére nyugszanak és ahová számos szép emlék kötötte. Bizonyára ezek közé tartoztak Egyetemünk alapításához és megerősödéséhez kötődő történések, melyeknek a Sapientia Alapítvány kurátoraként cselekvő részese volt. Ezért, valamint életműve és a nemzeti ügy mellett elkötelezett személyisége iránti tiszteletből kezdeményeztük ezen emlékkonferencia megszervezését.
A konferencia helyszínéül szolgáló Bolyai-terem is jelképes jelentőséggel bír: Bolyai János „a semmiből egy új, más világot teremtő” felfedezését, amellyel új utat szabott az egyetemes tudomány fejlődésének, Temesváron vetette papírra. Ott, ahol Toró Tibor professzor a Temesvári Tudományegyetem oktatójaként életének majdnem hat évtizedét töltötte az atomfizika, az elemi részecskék és a csillagok tudománya, az asztrofizika művelőjeként és nem utolsó sorban Bolyai János munkásságának avatott kutatójaként, a Bolyai-kultusz hűséges ápolójaként. És végig hűségesen hitvallásához, melyet barátja és iskolatársa, Kányádi Sándor így fogalmazott meg: „Aki megért és megértet, / Egy népet megéltet.”
Tisztelettel várunk minden érdeklődőt pénteken, 2011. január 14-én 16 órakor a Partiumi Keresztény Egyetem Bolyai-termében.”
A rendezvény programja
A házigazda köszöntője: Dr. János-Szatmári Szabolcs egyetemi előadótanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora; Dr. Németh Judit atomfizikus, egyetemi professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, akadémikus, a SAPIENTIA HUNGARIAE Alapítvány kurátorának levelét felolvassa Kovács Imola, az alapítvány ügyvezetője; emlékező előadást tart: Kató Béla, az EREK püspökhelyettese, a SAPIENTIA Alapítvány elnöke, Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, a Magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője, Dr. Dávid László egyetemi professzor, a SAPIENTIA EMTE rektora, Ulicsák Szilárd miniszteri biztos, a SAPIENTIA HUNGARIAE Alapítvány titkára és Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Partiumi Keresztény Egyetem Vezető Tanácsának elnöke. Az előadásokat követően Toró Tibor akadémikus hamvait jelképesen az Egyetem belső udvarán szórják szét.
erdon.ro

Erdélyország őrzi hamvait, élteti örökségét – Toró Tibortól búcsúztak barátai és tisztelői
Kicsinek bizonyult a terem, ahol péntek délután megtartották azt a rendezvényt, amelyen a múlt év októberében elhunyt Toró Tibor professzortól vettek búcsút barátai, tisztelői. A neves atomfizikus és tudományfilozófus-történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a Partiumi Keresztény Egyetem barátja és támogatója volt annak megalakulásától. Végrendeletében a bánsági polihisztorként is emlegetett, de gyökereiben székely (pontosabban udvarhelyszéki) tudós úgy rendelkezett, hogy hamvait ne a földbe temessék, hanem az általa megnevezett, szívének, lelkének kedves erdélyi és partiumi helyeken szórják szét, így Nagyváradon is, ahol szülei és testvére nyugszanak, és ahová számos szép emlék kötötte. Ezt a végakaratot teljesítették pénteken. Tolnay István egyetemi tanár, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tanügyi előadótanácsosa és világi főjegyzője köszöntötte az emlékezőket, köztük az elhunyt tudós családtagjait, a megjelent díszvendégeket, a néhai professzor szép számmal összegyűlt tisztelőit. Toró Tibor Erdélyország iránt érzett hitvalló szeretete közismert volt, erről a legtöbb hozzászólásban is említést tettek.
A nemzetközileg elismert tudós a Temesvári Tudományegyetem oktatójaként életének majdnem hat évtizedét töltötte az atomfizika, az elemi részecskék és a csillagok tudománya, az asztrofizika művelőjeként, de nem utolsó sorban Bolyai János munkásságának avatott kutatójaként, a Bolyai-kultusz hűséges ápolójaként is jeleskedett. Élete végén József Attila kozmosz- és anyagszemléletét is kutatta.
Tolnay István köszöntése után János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora mondott beszédet, majd Németh Judit atomfizikus, egyetemi professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Sapientia Hungariae Alapítvány kurátoralevelét Kovács Imola, az alapítvány ügyvezetője olvasta fel. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, a Sapientia Alapítvány elnöke emlékelőadást tartott. A felszólalások között Varga Vilmos színművész szavalt az elhunyt professzor kedves versei közül, többek között Kányádi Sándor Űrsorompó című versét mondta el, amelyet a nagy erdélyi költő Torónak ajánlott. A rendezvényen felszólalt Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkárságának vezetője is, aki kiemelte, hogy Toró Tibor munkássága az egész magyar nemzet közös kincse, egy olyan hagyaték, amelyet kötelességünk megtartani és átörökíteni a következő nemzedékeknek. Toró professzor beteljesítette azt, ami egy tanár, egy tudós igazi küldetése: alkotott és átadott, így gyarapítva a nemzet tudományos és kulturális kincsestárát, mondta az államtitkár-helyettes.
Szót kapott Dávid László egyetemi professzor, a Sapientia EMTE rektora és Ulicsák Szilárd miniszteri biztos, a Sapientia Hungariae Alapítvány titkára is. Mindketten mint egykori barátok, kollegák méltatták az elhunyt professzor munkásságát és nem utolsósorban emberi nagyságát. Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Partiumi Keresztény Egyetem vezetőtanácsának elnöke református lelkészhez méltóan emlékezett egykori barátjáról, köszöntve a Toró családot s ezzel párhuzamosan az egész erdélyi magyarságot, hiszen Toró professzor Erdély iránt érzett szeretetének örökségeként az egész erdélyi közösség egy nagy családnak számít. Toró Tibor öröksége, tudományos, irodalmi munkássága egy olyan staféta, amely tartásra, emberségre kötelez bennünket, s a nemzeti folytonosságot ezzel az örökséggel is erősíteni kell, emelte ki beszédében Tőkés.
Toró T. Tibor, az elhunyt egyik fia az emlékezések után megköszönte valamennyi megjelentnek, hogy tisztelettel adóztak édesapja emlékének, majd a jelenlevők levonultak a Partiumi Keresztény Egyetem székházának, azaz a református püspöki palota belső udvarára. Itt Tőkés László áldást kért az elhunytra, és közös imádkozás után annak végakarata szerint fiai szétszórták hamvai egy részét az egyetem udvarán.
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Dokumentumokkal cáfolni az áligazságokat -interjú Boros Ernő újságíróval (1952. szeptember 12-én született Nagykárolyban. 1974–1978 között elektromechanikus szakképesítést szerzett. 1978 és 1982 között a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán tanult, 2008-ban pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia szakán másoddiplomázott.
1982 és 1991 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság riportere, 1991 és 1993 között pedig a csíkszeredai Tromf című szatirikus hetilap belső munkatársa. 1993-tól 2005 áprilisáig a Szatmári Friss Újság szerkesztője, azóta a Nagykároly és Vidéke hetilap főszerkesztője.
Több könyve jelent meg a szatmári svábok és magyarok deportálásáról, illetve két kötetbe gyűjtötte szatirikus írásait. 1987 és 1990 között a nagykárolyi művelődési ház színjátszó csoportjának a tagja, közönségszervezője és menedzsere, 1991-ben rendezője. 1995 óta a MÚRE tagja.
Számos szakmai díj tulajdonosa, több pályázat nyertese. Legutóbb, 2008-ban az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány szociográfiai riportpályázatának 2. díját kapta meg.)
Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.”
December végén újra kiadták a korábban komoly visszhangot kapott, dokumentumriportokat tartalmazó kétkötetes munkáját. Hogyan került kapcsolatba a szatmári deportáltak témájával? – Amint azt a Brassóföldvárra elhurcolt emberekről szóló kötetem előszavában is megírtam, a deportáltakról a legtöbbet a Kálmándon élő apósomtól hallottam. Csak annyit lehetett tudni, hogy nagyon sokat szenvedtek az ottani mostoha körülmények között, ám arról senki nem beszélt, miért is vitték oda őket. Az okokat nem ismerték, csak a következmények voltak világosak számukra. Mivel érdekelt a téma, és azelőtt mástól nem hallottam semmilyen kapcsolódó információt, lassan bejártam Szatmár megye azon 20 települését, amelyben tudomásom szerint Földvárról hazatért hadifoglyok, vagy azok hozzátartozói éltek.
A gyűjtőmunka során azonban egy másik fontos téma is a felszínre került, mégpedig a szatmári svábok oroszországi deportálása. Ugyanis a földvári deportálás 1944 novemberének közepén történt, az oroszok pedig pár hónappal később, 1945 januárjában svábokat hurcoltak el. A két történet különböző okokra vezethető vissza, ugyanis a földváriakat román csendőrök deportálták és őrizték, a svábokat pedig szovjet katonák gyűjtötték össze. Végül közel 5 év alatt, 1997-től 2002-ig 42 települést jártam be, és szinte mindenütt másképp emlékeztek vissza a múltbéli eseményekre, sőt még a közeli magyarországi Mérk és Vállaj községben is gyűjtöttem információt. Először azt gondoltam, elég lesz, ha csak a beszélgetések anyagát közlöm, ám végül kiderült, úgy kaphatunk átfogó képet a deportálásról, ha elolvassuk a több száz mélyinterjút.
Emellett pedig a magyarázó előszóra is nagy szükség van. A legtöbb interjúalany idős néni volt, mivel a nők általában hét évvel tovább élnek a férfiaknál. A végkövetkeztetésem pedig egyértelműen az, hogy a köztudatban meglehetősen hamis kép él a svábok deportálásáról, míg a beszélgetések pontosabb képet adnak a helyzetről. A részanyagot folytatásos sorozatban közöltem az akkori megyei lap hasábjain, ahol történetesen riporterként dolgoztam. Magyarországon nem tudtam közölni az ottani kutatás eredményeit, mert a térséghez tartozó megyei lapot már akkor, a 90-es évek végén külföldi tulajdonos vásárolta fel, és elbulvárosította. Nem foglalkoztak ilyen jellegű anyagokkal.
– Ha jól tudom, magyarországi díjat is nyert ez a munka. Mi ennek a története? – A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete keretében működő Erdély-történeti Alapítvány írt ki pályázatot történelmi és irodalomtörténeti dolgozatok megírására. Öt-öt pályamunkát díjaztak mindkét kategóriában, és a történelmiben én kaptam meg a második díjat úgy, hogy elsőt nem osztottak ki. Akkor Takács Péter, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa figyelmeztetett, ennek az anyagnak nem szabad megjelennie előszó nélkül, amelynek az elengedhetetlen következtetéseket kell tartalmaznia.
A kutatás kapcsán ugyanis a deportáltak történetei mellett olyan kérdések is felbukkannak, mint például a svábok elmagyarosodása, vagy képet kaphatunk arról, hogyan éltek az emberek ezen a vidéken a két világháború között. Kiderül, hogy szó sincs arról, hogy a svábokat erőszakkal magyarosították volna el. Például a mezőpetri sváb néni, amikor kényszermunkára hurcolják Oroszországba, egy szót sem beszél magyarul, mikor hazajön, jól kommunikál ezen a nyelven.
Tudniillik arról van szó, hogy az orosz kényszerlakhelyen nem beszélték az anyanyelvüket, mert ott nem volt jó németnek lenni akkor. Sőt volt olyan személy, aki egyenesen letagadta német származását, és magyarnak vallotta magát. Az oroszországi tapasztalatok hatására hazatérve sem beszéltek a gyerekeikkel, unokáikkal svábul, sőt nem ritka, hogy egymás közt is a magyart használták. A háború után ezek az emberek úgy érezték, nem érdemes svábnak lenni, és inkább a magyar identitást választották.
Továbbá Oroszországban a szatmári svábok (még a korábbi volksbundisták is) mind magyarnak vallották magukat. (Volksbund ném. Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis Magyarországi Németek Népi Szövetsége – szerk.). Kutatásaim, következtetéseim olyan alapvetőnek hitt tézisekre cáfolnak rá, amelyek addig etalonként éltek a köztudatban. Példának okáért érdemes megemlíteni, hogy az Ernst Hauler (volt szatmári némettanár – szerk.) könyveiben leírt koholmányokkal szemben homlokegyenest mást mondanak a tények, és ezek olyan igazságok, amelyeket több száz visszaemlékezés támaszt alá. Érdemes megemlíteni, hogy tavaly levélben keresett meg egy New York-i professzor, aki egyébként egy Temesvárról kitelepült sváb nő fia, és a nevéből ítélve az apja román lehet.
Mivel a családjában szintén vannak egykori deportáltak, az amerikai vezető napilap hasábjain készült megjelentetni egy dolgozatot a témában. Azért érdeklődött, mert az édesanyja tud magyarul, és olvasta a könyvemet, viszont ő nem tud, és a távolság miatt problémás az édesanyjával való egyeztetés. Megbeszéltük, hogy bizonyos kérdéseire elektronikus levélben válaszolok románul. Az együttműködés két fordulóig tartott, ám amikor megjegyezte, hogy olvasta Hauler mind az öt ilyen vonatkozású könyvét, és azok szellemiségében gondolkodik, befejeztem vele a társalgást. Sajnos az a helyzet, hogy a történészek még nem gondoltak arra, a valós dokumentáció alapján már ideje lenne megcáfolni a korábbi tévhitek sokaságát, mert a végén elszaporodnak az előbb említetthez hasonló esetek.
Nem lenne jó, ha évtizedek múltán az ilyen áligazságok lennének a kordokumentumok, és ezeket idéznék tovább. Nem beszélve arról, hogy már manapság nagyon kevesen vannak, akik túlélői voltak a deportálásoknak. Lehetne még vizsgálódni a szomszédos megyékben is, de sietni kell vele, mert lassan már nem lesznek hiteles források. Az orális, magnószalagra rögzített vallomások mellett az illető települések historia domusait, azaz a templomi könyvek bejegyzéseit is megvizsgáltam. A római katolikus templomok házkönyvei fontos kordokumentumok. Természetesen ez is településfüggő, mert volt olyan plébános, aki csak három sor erejéig említi meg, hogy a nyájából több mint 300 lelket vittek el az oroszok, viszont több oldalon keresztül ecseteli a parókia tetőzetének javítását. Ellenpélda pedig az a település, ahol még az is részletesen olvasható, milyen volt a két világháború között a svábok és magyarok közötti viszony a településen, illetve a deportálás körülményeiről is alapos beszámolót írt a plébános.
– Segített a munkájában az újságírói képesítése, illetve a később elvégzett szociológiai stúdium? – Az ilyen munkát végeredményben nem tanítják sehol. Módszertana sincsen, munka közben alakul ki. Vannak is a könyvben olyan narratív részek, amelyek ismétlődnek különböző mesélőknél, de ez hozzátartozik a történethez. Gondolkodtam rajta, hogy kiveszem, de akkor csorbulna az összkép, ugyanis hiányoznának a mozaikdarabok. Végül benne maradt minden, mégha átfedésnek is minősül. Újságíróként is tanultam valamennyi szociológiát, de akkor nem vettem komolyan. A szociológia szakot pedig később, a könyv megjelenése után végeztem el Kolozsvárott. Nem tagadom, lehet, a kutatás miatt kaptam kedvet felvételizni oda.
Egyébként nincsen róla tudomásom, hogy valaki korábban végzett már ilyen jellegű feltárómunkát. Ahhoz, hogy megbízható következtetéseket vonjak le az oroszországi deportálás kapcsán, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb kérdésekben, fontos volt áttekinteni 500–600 ember véleményét ugyanarról a témáról. A végkövetkeztetésem pedig egybehangzik Karinthy tréfás megjegyzésével: „Minden másképp volt”. Annyira másképp, mint ahogyan az a történelemkönyvekben áll, hogy az is előfordult, miután megírtam a 42 település deportálástörténetét, nyolc évvel ezelőtt, az egyik szatmári sváb falu deportáltjainak emlékére rendezett összejövetelen nagyon furcsa tapasztalatom volt. Minden év januárjában tartanak valamelyik faluban hasonló megemlékezést, és engem is meghívtak oda. Mivel többször jártam ott interjúzni, a nénik megismertek, és maguk mellé ültettek a nézőtérre.
A dísztribünön egy professzor beszélt a deportálásról románul, sűrűn hivatkozva a levéltári forrásokra. Az egyik néni, akinek nem jelentett gondot a nyelvismeret, és gyönyörűen beszélt magyarul, románul, németül, csodálkozva fordult hozzám és kérdezte meg, hogy az illető most miről is beszél, mert nem ismerős a helyzet, pedig ő átélte a meghurcoltatás minden percét. Azt mondta, nem hitte volna, hogy ennyire félremagyarázzák a dolgokat. Például a levéltári kutatások alapján az derül ki – és az ottani anyag tetemes része politikai befolyás alatt született –, hogy a megye akkori kormánybiztosa azt jelentette, Szaniszló településről az oroszok ugyanúgy deportáltak románokat is, mint svábokat, holott erről szó sincsen. Vittek ugyan románokat, de sokkal kevesebb számban, és más okokból. Onnan elsősorban svábokat és református magyarokat hurcoltak el. Teljesen másképp hangzik a történet azoktól, akik átélték az eseményeket, mint a történészek tollából, akik történelmi távlatból közelítenek a kérdéshez.
– Említette az újságírói tanulmányait. Milyen volt egyetemistának lenni a 70-es évek végén a román fővárosban? – Annak idején az országban csak egyetlenegy helyen lehetett ezt a szakmát tanulni, a Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói fakultásán. Nagyon jó képzést kaptunk, hiszen ott tanítottak az akkori Bukarest legnevesebb professzorai. Többek között világirodalom-tanárom volt Dan Grigorescu, aki elismert kritikus volt. Persze szükséges rosszként tanultunk pártépítést is, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Sőt volt olyan román anyanyelvű tanárom, aki kitűnően beszélt magyarul, és ha megakadtam valamiben, folytathattam az anyanyelvemen.
Olyan tantárgyakat is tanultunk, amelyeket most csak nagyon kis réteg, választhatóként ismer. Ilyen volt a pszichonyelvészet. Szerintem semmi gond nem volt a tanárokkal, és a legnagyobb nemzetközi lapok főszerkesztőinek elméletei alapján tanultuk a szakmát. Azt tudni kell viszont, hogy annak idején csak ajánlással lehetett felvételizni, és engem a Szatmár megyei napilap küldött, ahol már középiskolásként rendszeresen közöltem, illetve az is nagyon motivált, hogy megnyertem több országos cikkpályázatot. Azért nem jutottam be a televízió szakra, mert abban a bizottságban nem volt magyar tag, és ott beszélni kellett, a román pedig nem ment jól nekem. Az írott sajtó szakon írhattam anyanyelvemen, mert a dolgozatot javításra kiadták egy bedolgozónak. Egyébként a tanárok 90 százaléka bedolgozó volt. Az is említésre méltó, hogy magyarul írhattam az államvizsgám, védeni viszont románul kellett.
Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)

Tehetségeket gondoznak
Együttműködési szerződést kötött a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a Debreceni Egyetem – olvasható abban a közleményben, amelyet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem irodalmi titkársága juttatott el a sajtónak
Az együttműködő partnerek a határon túli intézmények mellett a tudományos és tehetséggondozó szervezetek, a hallgatói szervezetek, illetve az Országos Tudományos Diákköri Tanács, a Magyar Rektori Konferencia, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Február 4-én a Debreceni Egyetem meghívására a Művészeti Egyetem képviselői részt vettek a környező országok magyar nyelvű felsőoktatási intézményeinek fórumán és a Debreceni Egyetem Napjának ünnepi rendezvényein.
A találkozót a Debreceni Egyetem kezdeményezte három évvel ezelőtt abból a célból, hogy a határon túli magyar nyelven oktató intézmények vezetőivel való együttműködés keretében lehetőséget teremtsen egymás jobb megismerésére, valamint a már meglévő együttműködések továbbfejlesztésére.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Berzsenyi Dánielre emlékeztek
Nagyvárad – Csütörtök délután a nagyváradi Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében szokásos havi irodalmi körüket a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének tagjai. Berzsenyi Dánielre emlékeztek.
Szilágyi Magdolna nyugdíjas tanárnő, körvezető vezetésével ezúttal Berzsenyi Dánielköltőre emlékeztek a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének (PMNYE) tagjai. Egyebek mellett elhangzott: 1776. május 7-én született Egyházashetyén (Vas megye). Szülei evangélikus nemesemberek voltak. Tizenkét éves volt, amikor a soproni líceumba került, de nem érezte jól magát, ezért otthagyta. 1793-ban beállt katonának, majd anyai nagybátyjához került Niklára. 1794-ben ugyan édesapja visszavitte az iskolába, de nem fejezte be a tanulmányait. Két-három évig apja mellett gazdálkodott, 1799. május 22-én pedig feleségül vette az akkor tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát. Az asszony nem volt túl művelt, ezért nemigen jártak társaságba. Csupán Kis János evangélikus lelkésszel tartották a kapcsolatot, aki felfedezte Berzsenyiben a költőt, a kéziratait pedig továbbította Kazinczynak, akivel később levelezett.
A niklai remete
1809-ben Napóleon ihlette meg Berzsenyit, de csalódott benne, amiért kikiáltotta magát császárnak. 1810-ben felment Pestre kiadatni a verseit, ekkor ismerkedett meg a kor jeles irodalmi személyiségeivel, akikre ugyan nem tett túl nagy benyomást a vidékiessége miatt, viszont tisztelték benne a tehetséget. 1817-ben Kölcsey recenziójában bírálta a költő vaskosságát és dagályosságát, ezért Berzsenyi ezután inkább esztétikai tanulmányokat írt. 1830-ban ő lett a Magyar Tudós Társaság filozófiai részlegének első vidéki tagja. 1832-ban személyesen is megismerte Széchenyit. Utolsói éveiben egyre gyakrabban betegeskedett, 1836. február 24-én halt meg „niklai remeteként”. Kölcsey bocsánatkérő és engesztelő emlékbeszéddel búcsúzott tőle.
Berzsenyi Dániel életében nem nagyon ismerték a verseit, később fedezték fel ezek szépségét, főleg a Nyugatos nemzedék, illetve Szabó Dezső és Németh László. Írt odákat, elégiákat, epigrammákat és szerelmes verseket, de fennmaradt egy félbeszakadt drámája is. A nőnevelés is foglalkoztatta, valamint a vallás szerepéről is írt egy értekezést, ami ugyancsak befejezetlen. Alkotásai hazaszeretetről és becsületességről árulkodnak, műveiben az ész diadalmaskodik a babonák fellett. Kritizálta ugyanakkor a magyar nemességet, nála jelenik meg először a dicső múlt és a sívár jelen szembesítése, mely gondolatot később Kölcsey és Vörösmarty vitt tovább.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Magyar tagozatot akarnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen
Tíz pontba foglalt zárónyilatkozatban kérik Az erdélyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés múltja, jelene, jövője – Határokon átnyúló együttműködés bővítése a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért című konferencia előadói a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) Chartájának a módosítását.
vasárnap délután közzétett dokumentum többek között kitér az államilag finanszírozott önálló magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre való igény jogosságára vagy legalább a tanügyi törvény által előírt önálló magyar vonal létrehozására. Az aláírók szót emelnek a jelenlegi diszkriminatív rendszer ellen, amely nem teszi lehetővé a magyar nyelvű gyakorlatok megtartását, ugyanakkor tiltja az anyanyelvű diplomamunka megírását, valamint a magyar nyelvű államvizsgát és doktori képzést.
A jelszó: módosítani a chartát
„A bevezetett megszorítások diszkriminatív jellege a magyar nyelvű oktatás sorvadásához vezetett (oktatóhiány, tudás-, anyanyelv-, identitásvesztés)” – állítják a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és az Optica-Optofarm által szervezett konferencia előadói, utalva a kommunista diktatúra részben máig is érvényes megszorításaira. Szintén a charta módosítását és a magyar tagozat létrehozását tűzte ki célul Nagy Örs, az egyetem helyettes rektora is.
„Nem csupán magyar vonalat, hanem magyar tagozatot akarunk – lehetőleg már a következő egyetemi évtől” – szögezte le a Krónika megkeresésére a profeszszor. Nagy Örs tudatában van annak, hogy sok minden múlik román nemzetiségű kollégáin, de azzal is tisztában van, hogy a magyar oktatók és diákok a törvény adta lehetőségbe kapaszkodnak. „Itt már nem az egyetem szenátusa dönt, hanem az új oktatási törvény előírásai” – mondta.
Kérdésünkre, hogy a tagozat létrehozásával mennyire lehetne önállósítani a magyar nyelvű oktatást, Nagy Örs nem tudott válaszolni. Szerinte egyelőre senki nem tudja, hogy egy leendő magyar tagozat gazdaságilag mennyire lehet független. „Egy biztos: az egyetemet ezentúl is a rektor irányítja” – tette hozzá a professzor. A charta módosításáról elmondta: a törvény hat hónapos határidőt szab annak módosítására. Ugyanakkor az oktatási minisztérium vállalta a nem megfelelő chartát benyújtó egyetemek szankcionálását.
Kerekasztal – feltételekkel
A záródokumentum harminc aláírója – köztük az egyházak, a civil, illetve a vállalkozói szféra képviselői – szerint a magyar oktatás önállóságának megteremtése érdekében fontos, hogy további egyeztető fórumok megszervezésére kerüljön sor 2011 tavaszán mind Erdélyben, mind Magyarországon.
A dokumentum megfogalmazói ugyanakkor fontosnak és örvendetesnek tartják, hogy a készülő új, magyarországi tanügyi törvény gondoskodni kíván a határon túli magyar oktatás támogatásáról. „A Magyar Köztársaság a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az önálló magyar nyelvű oktatás megvalósításának törekvéseit a hiányzó oktatók pótlásával, az utánpótlás képzésével, valamint egyes tudományos fokozatok megszerzésében nyújtott támogatással (rezidens- és doktori képzés) hathatósan tudja segíteni.
Ennek megvalósítása érdekében javasoljuk az együttműködési kerekasztal összehívását a négy magyarországi orvosi egyetem, a MOGYE vezetősége, oktatáspolitikusok és a támogató civil szervezetek részvételével” – olvasható a zárónyilatkozatban. Kérdésünkre, hogy ezt miként tartják megvalósíthatónak, mivel a MOGYE vezetősége nem vett részt a konferencián, és nem fogadja el tárgyalófélként a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesületet, a szervezet ügyvezetője és a konferencia szervezője, Ádám Valérián kifejtette, hogy a kerekasztal-megbeszéléseken való részvétel elutasítása rendkívül rossz fényben tüntetné fel a vásárhelyi intézet vezetőségét.
„Ha nem jönnek el, azzal csak azt bizonyítják, hogy sokkal fontosabbnak tartják saját kis beosztásuk megőrzését, mint az erdélyi magyarság képviseletét” – szögezte le Ádám. A RMOGYKE ügyvezető igazgatója ez esetben aláírásgyűjtést helyezett kilátásba, amelynek segítségével a tiltakozással egyetértők az egyetem vezetőségének lemondását követelnék.
A két fél közötti állandó feszültségnek csak az egyik jele az, hogy az egyetem vezetői nem jelentek meg a konferencián. „Arra hivatkoztak, hogy későn kapták kézhez a meghívót. Ennek ellenére már másfél hónappal a konferencia előtt elkezdtek telefonálgatni a magyarországi résztvevőknek, arra kérve őket, hogy mondják le részvételüket” – panaszkodott Ádám Valérián.
Szerinte azonban sokatmondó, hogy még ilyen körülmények között is Marosvásárhelyre látogatott és előadást tartott Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, Palkovits Miklós, az MTA tagja és a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanára, Dux László, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium helyettes államtitkára, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője, Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem dékánja, Galuska László, a Debreceni Egyetem tanszékvezetője, Wittmann Tibor, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője és Ertl Tibor, a Pécsi Tudományegyetem helyettes dékánja. Jelen voltak, felszólaltak és a zárónyilatkozatot aláírták a hazai orvostudomány kiemelkedő személyiségei is, mint például Péter Mihály Heinrich, Péter H. Mária, Brassai Zoltán, Feszt György, Brassai Attila, Ajtay-Kincses Mária, Máthé János, Dudutz Gyöngyi, Puskás Attila, Nagy Előd, Csiszár Anna-Adrienn és mások.
Nagy Örs, a marosvásárhelyi egyetem helyettes rektora kifejtette, hogy jó ötletnek tartja a kerekasztal szervezését, mert minden beszélgetés hasznos lehet, ha eredménnyel zárul. A professzor szerint azonban ennek feltétele, hogy „olyan emberek üljenek tárgyalóasztalhoz, akik a jelenben élnek”. „Magyarán: olyan tárgyalópartnereket tudunk elfogadni, akik jól tudják, mi valósítható meg, és mi nem. Minden segítség jól jön, de annak megvannak a feltételei” – pontosított a MOGYE vezetője. Nagy Örs kifejtette: eddig csupán a budapesti Semmelweis-egyetem nyújtott hatékony támogatást a marosvásárhelyi felsőfokú intézménynek, a másik három anyaországi egyetem csak a nyilatkozatokig jutott el.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi művészek a magyar állami kitüntetettek között
Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett Both András díszlet- és jelmeztervező.
Magyarország legfontosabb kitüntetéseit osztották ki tegnap Budapesten a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Parlamentben a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig a kiváló és érdemes művészi címeket, valamint a Babérkoszorú díjakat vehették át a művészeti és tudományos élet kiemelkedő szereplői. A kitüntetettek hosszú sorában erdélyi és magyarkanizsai származású művészeket is díjaztak: Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett a szintén erdélyi Both András díszlet- és jelmeztervező, de ugyanebben az elismerésben részesült a magyarkanizsai származású, Franciaországban dolgozó Nagy József Koreográfus, színész, táncművész is.
A Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címet a nagyszebeni származású, Budapesten élő Bács Ferenc Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, valamint a korondi Páll Lajos festő- és grafikusművész, költő, érdemes művész is megkapta. Az erdélyi származású Kovács Apollónia előadóművész, aki 1949–1961 között a nagyváradi színház színésze volt Kossuth-díjban részesült. Kossuth-díjat kapott többek között Földes László Hobo előadóművész, dalszerző is.
Az Országházban a Kossuth- és Széchenyi-díjak mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend legmagasabb fokozatait Schmitt Pál köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök adta át. A Kiváló Művész, az Érdemes Művész és a Babérkoszorú díjakat Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztertől vehették át a kitüntetettek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Kossuth-nagydíjat idén Nemeskürty István Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora vehette át „a kulturális és művészeti élet jelentős spektrumát átölelő sokoldalú munkássága, a magyar játékfilmkészítés több mint negyedszázados irányítása, irodalom-, művelődés- és bibliatörténeti művei, forgatókönyvei, gazdag publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként”.
Kossuth-díjban részesült Berecz András népdalénekes, mesemondó a magyar néphagyományok ápolásáért, Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze hiteles, karakteres színészi alakításaiért, Czakó Gábor József Attila-díjas író, publicista, szerkesztő gazdag irodalmi és újságírói munkássága elismeréseként. A Hobo néven ismert Földes László az indoklás szerint „a magyar popzenei kultúrában egyéni hangú, maradandó értéket létrehozó több évtizedes munkássága, sokirányú zeneszerzői és előadó-művészi tevékenysége, életpályája elismeréseként” kapta meg a díjat.
Ugyancsak Kossuth-díjban részesült Kristóf Ágota író, Kubik Anna Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, Medveczky Ádám, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, érdemes művész, Orosz István Balázs Béla- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, érdemes művész, Reigl Judit festőművész, Rófusz Ferenc Oscar-díjas és Balázs Béla-díjas animációs és rajzfilmrendező, Sándor György Jászai Mari-díjas előadóművész, Szabados György Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész és Vidnyánszky Attila Jászai Mari-díjas rendező.
Megosztott Kossuth-díjban részesült Szarka Tamás zeneszerző, költő és Szarka Gyula zeneszerző, a Ghymes együttes két alapító tagja. A Széchenyi-nagydíjat „világszerte számon tartott és nagyra becsült kémiai kutatásaiért és eredményeiért, a kémiai tudományok fejlesztése, eredményessége, a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása érdekében végzett munkásságáért” Oláh György Nobel-díjas kémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjának ítélték oda. A tudós az elismerést később veszi át. Széchenyi-díjat vehet át többek között Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, Erdei Anna immunbiológus, Inzelt György kémikus, Lénárd László neurobiológus, Sólyom Jenő fizikus és Szörényi László József Attila-díjas irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)

Fiatal műszakiak tanácskozása
Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tegnap megnyitották a Fiatal Műszakiak Nemzetközi Tudományos Ülésszakát (FMTÜ), amelyet idén 16. alkalommal rendeznek meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) védnöksége alatt. Az esemény célja változatlan: az erdélyi magyar fiatal műszaki értelmiség szakmai színvonalának emelése, a mérnöki kutatómunka ösztönzése, a magyar és nemzetközi tudományos kapcsolatok építése, a magyar műszaki nyelv művelése. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
A konferencián köszöntő beszédét mondott Bitay Enikő, az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának elnöke, aki kiemelte, hogy az idén 145 erdélyi, felvidéki és anyaországi szerző, 14 egyetemről és 5 tudományos intézetből, 88 dolgozatot mutat be, amelyeket az EME Digitális Adattára révén tesznek közzé. Gyenge Csaba, az EME alelnöke, a MTA külső tagja, az évről évre növekvő részvételre és az előadások színvonalának emelkedésére hívta fel a figyelmet. Rövid köszöntőt mondott még Pokorádi László (Debreceni Egyetem), Máté Márton (Sapientia EMTE), Csibi Vencel (KAB-elnök, MTA-külső tag), Tisza Miklós (Miskolci Egyetem), Szigeti Ferenc (Nyíregyházi Főiskola) és Végvári Ferenc (Kecskeméti Főiskola). A megnyitón jelen volt Dunai Péter kolozsvári magyar konzul is.
Délelőtt két plenáris előadás hangzott el, majd délután hat szekcióban folytatódott a rendezvény az EME központi székházában és a Kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karának toronyépületében.
Az esti fogadáson megjelent Németh Tamás, az MTA főtitkára, és helyettese, Csépe Valéria. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)

Segítenének és segítséget kérnek – A nyugati magyarság megmaradásának három pillére van: a család, az egyház és a magyar szervezetek
Szombaton Budapesten ülésezett a Magyar Állandó Értekezlet Szórványbizottságának Diaszpóra-albizottsága. Az összejövetel résztvevői tárgyaltak a diaszpórában élő nyugati magyarság helyzetéről, valamint arról, hogy a nyugati magyarság hogyan tud bekapcsolódni a Máért új struktúrájába.
Az ülést követően Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár elmondta: a magyar kormányzat nagyon fontosnak tartja, hogy külön szervezet foglalkozzon a nyugati diaszpóra ügyeivel, hiszen az a szórvány teljesen más jellegű, mint a Kárpát-medencében szórványban élő magyarok közösségei. „Jó volt, hogy itt voltak a nyugati magyarság szervezeteinek képviselői, s el tudták mondani, hogy ők milyen gondokkal szembesülnek a mindennapokban” – hangsúlyozta a helyettes államtitkár, aki a szombati tanácskozást nagyon tartalmasnak minősítette.
Bihari Szabolcs, az albizottság társelnöke arra hívta fel a figyelmet: a Máért korábbi tevékenysége során nem létezett ilyen, csak a nyugati magyarság helyzetével foglalkozó testület. „Ezen albizottság létrehozása része annak az ígéretnek, amit a magyar kormány fogalmazott meg, s amely arra vonatkozik, hogy a jövőben Budapest szeretne külön gondot fordítani a nyugati magyarság megmaradására” – mondta Bihari Szabolcs. A társelnök szavai szerint a tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy a nyugati magyarság megmaradásának három fontos pillére van: a család, az egyház és a nyugati magyar szervezetek. „E három pillérnek a megerősítése, a magyar nemzet vérkeringésébe való bekapcsolása kulcsfontosságú megmaradásunk szempontjából” – szögezte le Bihari, aki arról is beszámolt: a nyugati magyarság szervezetei amellett, hogy a helyi magyarságot összefogják, olyan feladatokat is ellátnak, amelyek az országimázs szempontjából a magyar nemzet számára rendkívül fontosak. Meglátása szerint a nyugati magyarság egyházi gyülekezetei paphiánnyal küzdenek, szétesőben vannak, s ezért fontos lenne időben megoldást találni erre a problémára.
A nyugati magyarok szervezetei arról is tárgyaltak, hogy ők milyen módon tudnának segíteni az anyaországnak, illetve a Kárpát-medencei magyarságnak. „Arról beszéltünk, hogy tudományos munkatársainkat be lehetne kapcsolni a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységébe, de olyan elképzeléseink is vannak, hogy a segélyszervezeteket és a karitatív munkát az eddiginél is nagyobb mértékben próbáljuk kanalizálni Magyarország, illetve a Kárpát-medence felé” – emelte ki Bihari Szabolcs. Magyar Szó (Újvidék)

Ismét kiadták a valamikor zárolt Erdély nagymonográfiát
Hetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követően szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Műhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó – derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón.
A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklődő vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve működő Kráter Műhely Egyesület tevékenységéről is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, főként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár mondta el, kiemelve: az első megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. – Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülőföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és időbeli egységét, ami a miénk, magyaroké – értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idővel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos művek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: – Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tűntek el –, mondta, felelevenítve azt az időszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. – Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életműveket, és ebben a munkában a Kráter Műhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot – emelte ki Szőcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. – Olyan részletek derülnek ki belőle, amelyekről a mai napig hallgatnak határon innen és túl – összegezte az államtitkár.
A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig később irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. – A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzőit Rákosi és Kádár száműzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania őket. – A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart – szögezte le a történész.
A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes előadást A nemzetféltő Wass Albert címmel.
Sándor Boglárka Ágnes 
Szabadság (Kolozsvár)

Emléktábla Nagyszalontán Tisza Istvánnak 
A Nagyszalontai Református Egyházközség emléktáblát állított gróf Tisza Istvánnak (1861–1918) a templomban. Vasárnap délelőtt a ceremóniát istentisztelet előzte meg, amelyen Gellért Gyula diószegi lelkész, volt érmelléki esperes hirdetett igét Pál apostolnak Timóteushoz írott levele 5-ik részének 14. versét idézve: „Akarom tehát, hogy a fiatalabbak férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek”
Az ige első üzenete így hangzik: akarom. Isten azt akarja, hogy mi itt a földön boldogan éljünk, sokasodjunk. A második akarata, hogy a magyar nemzet el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Az igehirdető példaképül gróf Tisza Istvánt állította, aki önfeláldozóan a magyarok megmaradásáért rendületlenül kiállt. Tisza szerette népét, nemzetét, hazáját. Féltette, óvta a pusztulástól. Emiatt kellett mártírhalált halnia.
Ünnepi gondolataiban Fábián Gyula, a Trianoni Szemle folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke Tisza István méltatásaképpen kifejtette: a grófot igaztalanul az első világháború kirobbantásával vádolták, holott éppen az ellenkezője történt. Tisza nem a nemzet pusztulását akarta, hanem éppen a gyarapodásáért szállt síkra; a valóságban az ő gondolatainak célja: iskolát, kórházat, vasutat építeni; a mezőgazdaság fellendítését tűzte zászlajára, a földművesek életszínvonalának emelését. Tragikus sors jutott neki egy tragikus történelmi momentumban.
A nagyszalontai egyházközség fiataljai szavalatokkal és zeneszámaikkal tették ünnepélyessé a megemlékezést, melynek közepette Berke Sándorné hitoktató „ne áltassuk magunkat” jelszóval tolmácsolta figyelemreméltó gondolatait: nézzünk széjjel az ifjúság köreiben, a helytelen nevelésnek betudhatóan a házasulandó felek csupán egy gyermeket terveznek. Ne áltassuk magunkat: hiába vagyunk templomban, ha Istentől távol vagyunk. Ne áltassuk magunkat, a magyar nép fogyóban, pusztulóban. Hamis felfogásunkkal nézzünk szembe, számolnunk kell pusztulásunk következményeivel. A Himnusz eléneklése után a templomnak a harangláb alatti részében leleplezték Tisza István emléktábláját, majd megkoszorúzták azt. Díszőrséget álltak Bondár Zsolt, Késmárki Árpád József és Benczik Sándor, a helybeli Bocskai hagyományőrző csapat tagjai.
Sára Péter, Reggeli Újság
A NAGYSZALONTAI EGYHÁZMEGYE GONDNOKA 
Dr. szegedi és borosjenői gróf Tisza István 1861. április 22-én született Budapesten, a magyar történelem egyik legnagyobb formátumú politikusa, a Magyar Királyság 20. miniszterelnöke 1913. június 10. és 1917. június 15. között állt a magyar kormány élén két ciklusban. A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Apja Tisza Kálmán, aki 1875-1890 között szintén Magyarország miniszterelnöke, anyja gróf Degenfeld Schomburg Ilona. A debreceni református gimnáziumban érettségizett, Berlinben és Heidelbergben jogi és közgazdasági tanulmányokat folytatott sikerrel, Budapesten az államtudományok doktorává avattatták. Egyetemi tanulmányai után katonai szolgálatot teljesített. Már fiatalon nagy műveltségre tett szert. 1882-ben hazaköltözött a geszti családi kastélyba, apja kérésére átvette a csegődi és kocsordi családi birtokok vezetését.
1883-ban feleségül vette unokatestvérét, Tisza Ilonát, házasságukból két gyerek született. Geszti birtokosként mintagazdálkodást folytatott, szociális érzékenységgel modernizált és igazgatott, példamutató keresztyéni életet élt, mélyen vallásos ember volt. Haláláig a geszti egyházközségnek volt tagja és presbitere, anyagi támogatója, de elvállalta a kocsordi (Szatmár megye) egyházközség főgondnoki tisztségét is. Az 1883. március 29-i nagyszalontai egyházmegyei közgyűlésen megválasztották aljegyzőnek, illetve tanácsbírónak. 1902-ben, édesapja halálának évében megválasztották a nagyszalontai egyházmegye gondnokává, e tisztséget még akkor is megtartotta, mikor a Dunántúli Egyházkerület főgondnoka lett. Mint Nagyszalontáról küldött egyházmegyei képviselő, részt vett a Tiszántúli Egyházkerület ügyeiben is.
Tisza István barátai lelkére kötötte: „Ha falun lakhattok, járjátok be időként az egész községet, menjetek be minden szegény ember házába, hallgassátok meg a gondokkal küzdők panaszait. Iparkodjatok segíteni. Majd meglátjátok, mire körutatok véget ér mennyire jobban lettetek, mert szégyellni fogjátok, minő csekélységek miatt voltatok elégedetlenek, amikor a falusi magyar ember igazi nagy csapásokat is zúgolódás nélkül visel el. Lehetőleg fokozzuk a falusi, saját gazdaságukban élő, anyagilag, erkölcsileg független erőteljes magyar családok számát. Nekünk a magyar parasztság marad, a világ legkülönb népe és az alföldi naplemente, a természeti szépségek koronája.”
Tiszát 1918. október 31-én budapesti lakásán gyilkolták meg felbérelt vörös katonák, vélhetően politikai vetélytársa, a rossz emlékű Károlyi Mihály, Magyarország egyik szétverője felbujtására.
Erdély.ma

Székely tudósok a nagyvilágban
Vajon elkerülhető lett volna a Dózsa-féle parasztfelkelés? Van-e összefüggés a madarak röpte és az emberek mozgása között? Mennyire kiszámítható az emberi viselkedés? Megjósolható-e tudományos módszerekkel a jövő?
Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a Helikon Kiadónál megjelent Behálózva című könyvében a székelyföldi származású Barabási Albert László, a hálózatok tudományának világhírű fiatal kutatója. Napjaink digitális eszközei a világot hatalmas kutatólaboratóriummá változtatták. A használatuk során hagyott elektronikus nyomok – a hangüzenetektől a netes rákeresésekig – olyan gazdag adatbázis összeállítását tették lehetővé, amilyet korábban elképzelni sem tudtunk volna. Követhetővé vált a mozgásunk, a döntéseink, az egész életünk. Ezeknek a nyomoknak az elemzése fontos felfedezéshez vezetett: a véletlen korántsem uralja oly mértékben az életünket, mint ahogy eddig gondoltuk. A könyv ennek a meglepő kutatásnak az eredményeivel ismerteti meg az olvasót. Miközben elméletét magyar és egyetemes történelmi példákkal is alátámasztja, a szerző megmutatja, hol ér véget az emberi viselkedésben a spontaneitás, és hol kezdődik a kiszámíthatóság – írja a könyvről a Nyitott könyvműhely. Ez év júniusában mint olyan tudósszemélyiséget, aki szakterületén maradandót alkotva öregbíti a székelység hírnevét, Hargita Megyéért Díjjal tüntették ki Barabási Albert Lászlót. Papp Kincses Emese laudációjában a Székelyföld és Hargita megye büszkeségének nevezte: "Fiatal élete és munkássága példa arra, hogy tehetséggel és szorgalommal a tudósi pályán is el lehet jutni a világhírig" –, majd, félig tréfásan hozzáfűzte: "úgy tekintünk rá, mint a Nobel-díj első székelyföldi várományosára". "Sok díjat vehettem eddig át, talán még fogok is, de ez a díj attól különleges, hogy itthon kaptam" – mondta Barabási. Úgy véli, a kisebbségeknek abban az esetben van esélyük a megmaradásra, ha minél többet fektetnek az oktatásba. Ő maga is ennek szellemében élt, a világ bármely pontján igyekezett "egy kicsivel többet nyújtani, mint az átlag."
Barabási Albert László 1967. március 30-án született Karcfalván. Fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Édesapja, Barabási László történész, múzeumigazgató, édesanyja magyar szakos tanárnő. Tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizikusi és mérnöki szakán kezdte. 1988–1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója volt, fizikus diplomát szerzett. 1991-ben nyerte el a Bostoni Egyetemen a fizikusi doktori fokozatot. Rövid ideig a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Fizikai Kutatóintézetének kutatási asszisztense, 1989–1991 között a Bostoni Egyetem tanársegéde, majd ugyanott 1994-ig kutatási asszisztens, 1994–2000 között a Notre Dame-i Egyetem adjunktusa, majd egyetemi tanára, professzora, 2000-től a Harvard Egyetem professzora. Számtalan díj és elismerés birtokosa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dés város szerelmese
Budapesti levél
Meghalt Huber András, városának, Désnek szerelmese. Soha nem láttam, nem ismertem, csak az újságokban olvastam, hogy rendre jelennek meg komoly munkái. Huber András (Dés, 1942. nov. 11. – Dés, 2011. július17.) tanár, művelődés- és sajtótörténész 1995-ig, betegnyugdíjazásáig tanár, azóta főfoglalkozása az írás volt. Kötetei: Dési Huber István: Levelek a szülőföldre (sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította. Bukarest, 1982), Cédula a virágon (karcolatok, elbeszélések. Garamond Kiadó, Kolozsvár, 1997), Százarcú nagyhatalom. Lapok az erdélyi magyar időszaki sajtó történetéből (Csíkszereda, 1997), Város az időben. Dési helytörténeti séták (Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2002), Akikhez a múzsák bekopogtak. Szamos-völgyi írástudók (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2004), Gyilkos nagy köd (novellák, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006), Ház a Domb utcában (Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010). Néhány méltatás a szerző munkásságáról: Százarcú nagyhatalom. Sajtótörténet címmel a szerző több évtizedes kutatómunka eredményeként megírta Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos vármegyék sajtótörténetét a kezdetektől 1944 végéig. Igaz, hogy Erdély egy részéről van szó, de azt a teljesség igényével mutatja be Huber András. (Háromszék, 1998. jan. 16.) * Huber András író Akikhez a múzsák bekopogtak című legújabb könyvében a két Szamos egyesülése vidékének magyarul publikáló írástudóit vette számba. A Dés székhelyű egykori Szolnok-Doboka vármegye határvonala csupán keretet biztosított ahhoz, hogy fölmutassa az itt született jelentős szellemi értéket, mondta. A Magyar Tudományos Akadémia tizenhét hajdani tagjának életútja kapcsolódott az egykori Szolnok-Dobokához. Désen született. Huber András jó ismerője a város hely- és sajtótörténetének. Monografikus jellegű könyvekben adta közre kutatásainak eredményeit. 1997-ben megjelent Százarcú nagyhatalom című munkájában négy egykori jelentős erdélyi vármegye közel másfélszáz időszaki sajtótermé-kének útját tárta fel a kezdetektől 1944 végéig. Szolnok-Doboka vármegyében a XIX. század második felétől 1944 végéig két tucat nyomda volt, ezekben számos magyar nyelvű helyi hírlap és folyóirat készült, Désen például 36. Napjainkban azonban Désen már nincs potenciális magyar olvasóközönség, pedig a számadatokat tekintve még lehetne. 2002-ben megjelent várostörténeti könyve (Város az időben) viszont hat hét alatt elfogyott. Ennek az az oka, hogy Szabó T. Attila professzor 1944-ben közreadott dolgozatától eltekintve, anyanyelvű vonatkozásban nem látott napvilágot egyéb munka. Huber Andrást bántja, hogy Désen a helyi utánpótlás várat magára. (Lukács Éva: Ahány könyv, annyi szelete a létnek. Beszélgetés Huber András íróval. Szabadság, Kolozsvár, 2005. máj. 28.) * Huber András legújabb könyvét, a Ház a Domb utcában című regényét mutatták be a dési római katolikus plébánia dísztermében vasárnap délben. Annak ellenére, hogy ezzel egy időben a kackói felújított református templom felavatása zajlott, a könyvbemutatón szépszámú érdeklődő jelent meg. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is. Gergely Margit ny. magyartanár fölvázolta a regény mint műfaj, s ezen belül a családregény fejlődését és sajátosságait a kezdetektől napjainkig. Jánossy Sándor, a nemrég Ezüst Gyopár-díjjal kitüntetett ny. tanár Huber András 44 éven átívelő írói, publicisztikai munkásságának felelevenítésével kezdte előadását. Elhangzott: Huber első írása 1966-ban jelent meg az akkori kolozsvári napilapban. Ezt követték különböző időszaki kiadványokban cikksorozatai, karcolatai és elbeszélései, valamint sajtó-, hely- és irodalomtörténeti tanulmányai. Első könyve 1982- ben jelent meg a Kriterionnál, 1989 után kétévenként jelentkezett újabb kötetekkel. A Ház a Domb utcában című családregényét a kolozsvári Grafycolor Kiadó jelentette meg igényes külalakban. Miután Jánossy Sándor néhány részletet is felolvasott a regényből, a házigazda Veres András a következő szavakkal indította érzelemtől sem mentes értékelését: "Megilletődéssel és némi félelemmel kezdtem a regény olvasásához, mivel a könyv majdnem ötszáz oldalas, s bizony az utóbbi időben egyre ritkábban merülünk el hosszabb művekben. Ám hamarosan rájöttem, jelentős munka van a kezemben, vonzó, erdélyi nyelvezettel megírt értékes regény. Négy generáció szereplői szólalnak meg, amit kiemel a bemutatott, máskor meg csak jelzett, történelmi-társadalmi változások következményeként megjelenő érdekes, nemegyszer váratlan családi események sorjázása. A regény cselekményének a linearitását a szerző helyenként ügyesen megtöri, a dőlt betűs beékelések például már-már ellenpontozásként hatnak, s a nemzedékek közötti mindenkori ellentétekre utalnak. Nehéz ezt a könyvet letenni, az ember egyre csak olvasná", magyarázta. Veres András ugyanakkor méltatta a regény tartalmához igen jól igazodó borítót, Lukács Solymossy Éva munkáját is. Ezután az író kifejtette, hogyan született meg a könyv. – A témát mindig alaposan körbe kell járnia a szerzőnek, ismerkedni, barátkozni kell vele, majd hosszabb-rövidebb ideig hordozni. Fárasztó, de izgalmas munka ez, néha egész fejezeteket kell újraírni, vissza-visszatérni a korábbiakra – hangzott el. A kérdésre, hogy mennyire van benne a regényében, Huber András azt felelte: "Annyira, hogy én írtam, ám jómagam csak meghúzódtam az elképzelt családban, és anélkül, hogy tudták volna, a család tagjaival együtt éltem. Fikció vagy valóság? Mikszáth Kálmánt parafrazálva, végül is nem az a fontos, hogy egy regényben a bemutatott események megtörténtek-e, hanem az, hogy megtörténhettek volna..." (Lukács Éva: Huber András könyvével ismerkedtek meg a désiek. Szabadság, Kolozsvár, 2010. jún. 8.)
A kolozsvári lap 2011. augusztus2-i számában olvasható Lászlóffy Csaba verse: Jelenések – Dialógustárs: a Halál Huber András emlékének. Ebből idézek: Fanatikus vagy – hogyha a / kérlelhetetlen blőd megfontoltság az –, / de őrültséget hajszoló soha. / A tények s szavak (küzdeni a látszat, / a feledés ellen / csak mi tudunk)! – a szellem / "tiltva is szabad" eszménye / akárhányszor hanyatlott is a mélybe, / mindig túlélte a szektás terrort.
Az erdélyi krónikások írhatnának bővebben is erről a kiváló emberről. Munkáit nem ismerem, de azok között van, akiket gondolatban a magyarság jó embereinek, őrzőinek tartok.
Számon kell tartani ezeket az embereket!
Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely)

A „főhungarológus”
„Kolozsvár, az erdélyi magyarság szellemi, kulturális, tudományos központja. Kolozsvár a sűrített Erdély” – dicsérte a hetedik Hungarológiai Kongresszus helyszínválasztását a nemzetközi rendezvényt megnyitó beszédében tegnap Schmitt Pál.
A magyar államfő szerint sajátos adottságaiból fakadóan a kincses városban kialakult egy egyedi identitástudat, a transzilvanizmus.
„És itt maradt meg legtisztábban a hagyományos kultúra is” – mondta a kongresszus magyar fővédnöke a Kolozsvári Magyar Opera termében tartott gálán. Emlékeztetett, hogy a Magyar Tudományos Akadémia ezelőtt harminc évvel indította útjára a kongresszusokat. „A magyarságkutatók, bárhonnan érkeztek is, mindig törekedtek egy központi téma közösmeghatározására, körüljárására s ezzel nagyban hozzájárultak az identitástudat megőrzéséhez. Úgy látom, most is erről van szó” – jelentette ki ünnepi beszédében Schmitt Pál.
A köztársasági elnök hangsúlyozta, az összmagyarságnak egyre nagyobb szüksége van a kinyíló, globalizálódó világban a lokális értékekre, helyi kultúrára és ebben nagy szerepet játszanak a kongresszus résztvevő tudósai is, akik munkájukkal egyre erősebbé teszik a magyar identitástudatot.
A rangos magyarságtudományi szakértőket felsorakoztató szakmai találkozó ünnepi nyitógáláján három kolozsvári személyiség is átvehette Magyarország államfőjétől az általa alapított, a magyarság önazonosságának megszilárdítása és alakítása terén elért megvalósításokért járó kitüntetéseket. Így Czirják Árpád, a Szent Mihály plébánia nyugalmazott főesperese, Pozsony Ferenc néprajzkutató professzor, valamint Somai Ferenc közgazdász is átvehették a rangos elismeréseket.
A 7. Hungarológia Kongresszus román fővédnöke, Traian Băsescu államfő egyéb elfoglaltságra hivatkozva személyesen nem jelent meg a gálán, levelét Florin Stamatian, Kolozs megye prefektusa tolmácsolta az egybegyűlteknek. “Sok sikert kívánok a tudományos munkához. Remélem, hogy a kongresszusra egybegyűlt tudósok munkái révén a magyar és román kultúra, a múlt közelebb kerül egymáshoz és segít abban, hogy a mai kor kihívásaival, akadályaival eredményesebben nézhessünk szembe”- fogalmazott levelében a román államfő.
A Hungarológia Kongresszust a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére először 1981-ben, Budapesten tartották meg. Azóta ötévenként gyűlnek össze a magyarságtudományban érdekelt tudósok, eredményeik, álláspontjaik ismertetésére, megvitatására. Magyarország, Ausztria, Olaszország és Finnország után, idén első alkalommal Erdélyben, Kolozsváron szervezik meg a rangos eseményt augusztus 22. és 27. közt.
A Hungarológia Kongresszust szervező Nemzetközi Hungarológiai Társaság mellett idén a BBTE, a Sapientia, valamint a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében jött létre a kongresszus. A szervezők előzetes bejelentése alapján a következő napokban közel 600 tudományos, a magyarság kultúrájának valamelyik szegmensét érintő előadások hangzanak majd el a kincses város egyetemeinek előadótermeiben.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

EMNT–EMNP-tanácskozás Borzonton
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) választmánya, illetve a múlt héten bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöksége tanácskozott szombaton Borzonton. Papp Előd, a székelyföldi, Zatykó Gyula, a partiumi, Gergely Balázs a Közép-Erdély régió megbízottja, és Toró T. Tibor ideiglenes elnök sajtótájékoztatón számolt be az EMNP bejegyzéséről.
– A szombati tanácskozás központi témáját az EMNT és az EMNP viszonya jelentette – mondta Toró T. Tibor, mert "meggyőződésünk, hogy bármilyen politikai párt csak akkor lehet erős, főleg ha kisebbségi közösséget képvisel, ha mögötte erős, elkötelezett civil-politikai mozgalom van". Véleménye szerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot az utóbbi időben sikerült egy ilyen mozgalommá alakítani, amelyet azonban pártpolitikai eszközökkel kellett kiegészíteni. Az RMDSZ valamikor mozgalomként indult, de párttá alakult és a mozgalom kikopott alóla, az MPP-nek nem is sikerült egy mozgalmat maga köré szervezni, s az eredmény meg is látszik, jelentette ki egyebek között az elnök.
A szervezet prioritásai között elsősorban a népszámlálást, a Mikó Imre-tervet és a verespataki beruházás ügyét említette, amely "most fordul célegyenesbe".
Zatykó Gyula a népszámlálás sikeréért kidolgozott akciótervet ismertette, amely által megpróbálnak minél több háztartásba eljutni, és felhívni a figyelmet egyrészt a kérdőívek csapdáira, másrészt arra, hogy mennyire fontos, hogy a magyar emberek megvallják magyarságukat. Mivel ez nemzeti ügy, felajánlották az RMDSZ-nek, hogy a munkát végezzék közösen, de az RMDSZ külön úton indult. Ezért civil szervezetek támogatásával végzik majd ezt a munkát, a kampányzáróra pedig Zilahon kerül sor, így próbálva erősíteni az ottani emberekben a magyarságtudatot.
Papp Előd ismertette a Mikó Imre-tervet, amely "felhívás a gazdasági összefogásra, annak felismerésére, hogy vannak megvalósítható közös érdekek, amelyek a jelenlegi keretek jobb kihasználásával megerősítik társadalmunkat, célokat adnak minden rétegnek és fenntartható jövőképet az erdélyi magyarság számára".
Gergely Balázs a verespataki aranybányatervről kijelentette, hogy a beruházást ellenzők az EMNP bejegyzésével erős szövetségest nyertek, mert ezt eddig egyetlen parlamenti párt sem tette meg. Ebben a harcban a civil szféra mellett szövetséges az Európai Parlament, amelynek plénuma elutasította a ciántechnológiát, de partner a Magyar, illetve a Román Tudományos Akadémia. "Úgy tűnik, szerencsétlen fordulatot vett az évek óta húzódó ügy, a politikai erők és az óriási pénzalapokkal rendelkező befektető minden eszközt felhasznál, hogy célegyenesbe fordítsa a ciánalapú kitermelést. Amennyiben nem tudunk hatékonyan és nagyon határozottan fellépni ezzel szemben, jó esély van arra, hogy a bányaberuházás megvalósuljon, amely potenciális veszély mind a Kárpát-medence ökoszisztémájára nézve, mind az ott elő közösségek számára". A román kormány felelősségét emelte ki ebben az ügyben, és javasolta, hogy a pillanatnyilag regnáló kormány ne hozzon döntést ebben a kérdésben, szervezzen minél szélesebb társadalmi vitát, a döntést pedig bízzák a jövőre megalakuló új kormányra.
Felhívta a figyelmet, hogy bár a kísértés nagy, a "júdáspénz ne befolyásolja a projekt elfogadását", óva intette az RMDSZ-t, hogy bármilyen megfontolásból, "akár azért, hogy a jövő évi kampányt ebből a pénzből finanszírozzák, akár személyes nyereségvágyból a tervnek zöldutat adjon". Ugyanakkor felkérte Kelemen Hunort, döntse el, elsősorban magyar és magyar közösségi vezető-e és ez a prioritás számára, vagy az, hogy Románia egyik minisztere, és mint ilyent, köthetik bizonyos, számunkra ismeretlen koalíciós megállapodások. "Kelemen Hunor és az RMDSZ akkor tudja józanon és hitelesen képviselni a magyar közösség érdekét, ha a bányaberuházást elutasítja. Ne bújjunk aláírások mögé, a régészeti bizottság véleménye mögé, vagy nem egészen világos biztonsági ígéretek délibábjai mögé, mert veszíteni fognak, ha ennek a beruházásnak zöldutat adnak" – jelentette ki Gergely Balázs.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Négy új kötet a magyar történelemről angol nyelven
(MTI) A magyar és kelet-európai történelem problémáit bemutató négy új angol nyelvű kötet jelent meg a világ legnagyobb szakmai kiadója, az Atlantic Research and Publications gondozásában.
A köteteket kedden mutatták be a Magyar Tudományos Akadémián.
Romsics Ignác történész, akadémikus, a könyvsorozat főszerkesztője az előzményeket ismertetve elmondta, hogy az Atlantic Studies on Society in Change című sorozatot Király Béla, az 1956-os nemzetőrség Egyesült Államokban letelepedett parancsnoka indította 1977-ben azzal a céllal, hogy a magyar és a kelet-európai történelem különböző problémáiról szakszerű, angol nyelvű, és lehetőleg magyar történészek által írt tájékoztatásban részesüljön a világ szakmai közvéleménye. Ennek érdekében megszervezte, hogy a sorozat köteteit a Columbia University Press könyveivel együtt forgalmazzák, s így a világ minden nagy könyvtárába eljussanak.
A rendszerváltásig több mint 50 kötete jelent meg a sorozatnak. 1990-ben Király Béla hazatelepült Magyarországra, és innen folytatta a sorozat kiadását, továbbra is a Columbiával együttműködve. Napjainkig több mint 140 kötet látott napvilágot. Mivel élete utolsó éveiben gyakrabban betegeskedett, 2008 elején Király Béla és az igazgatótanács akkori elnöke, Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke Romsics Ignácot kérte fel a sorozat főszerkesztői teendőinek ellátására. 2009 elején, Vizi E. Szilveszter lemondása után Király Béla javaslatára a sorozat gazdasági hátterét biztosító alapítvány (Atlantic Research and Publications, Inc.) igazgatótanácsának elnökévé is Romsics Ignácot választották meg. A sorozat utolsó köteteinek a kiadását így már Romsics Ignác irányította, és az ő főszerkesztősége alatt jelent meg az utóbbi négy testes könyv is.
"A négy munka közül kettő Erdély történetével, illetve a román-magyar kapcsolatokkal foglalkozik. A Kovács Kiss Gyöngy által szerkesztett tanulmánykötet az önálló erdélyi fejedelemség korába, vagyis a 16-17. századba kalauzolja az olvasót. A szerzők túlnyomó többsége olyan erdélyi magyar történész, aki nem az esemény-, hanem a modern értelemben felfogott művelődéstörténettel foglalkozik. Így aztán a fejedelmi udvarok ruházkodási és étkezési szokásairól éppúgy olvashatnak az érdeklődők, mint a példásnak tekinthető vallásbékéről, a boszorkányperekről vagy éppen a kolozsvári polgárok mindennapjairól.
L. Balogh Béni, a másik kötet szerzője a román-magyar viszony 1940 és 1944 közötti alakulását vette górcső alá, beleértve a második bécsi döntést is. Mivel a magyar közgyűjtemények releváns dokumentumai mellett az újonnan megnyitott bukaresti levéltárak anyagait is feltárta, munkája több szempontból reveláció. "Meggyőzően és román források alapján bizonyította például, hogy a német-olasz döntőbíráskodást valójában Románia kérte" – magyarázta Romsics Ignác.
Ismertetése szerint a Szarka László által szerkesztett harmadik kötet a szlovák-magyar interetnikus kapcsolatok történetét mutatja be az 1600-as évektől lényegében napjainkig. Szerzői zömmel szlovákiai magyar történészek.
"A negyedik, amelyet valószínűleg a legtöbben vesznek kézbe, egy enciklopédia a határon kívüli magyar kisebbségi csoportok 1920 utáni történetéről. A demográfiai trendek alakulásáról, társadalmi tagozódásukról, iskoláikról és irodalmukról, fontosabb vezetőikről és mindarról, ami egy alapos kézikönyvtől elvárható. A sokszerzős munkát az MTA Kisebbségkutató Intézetének három munkatársa: Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László szerkesztette. Az ilyen típusú tudományos munkák közvetlen politikai haszonnal természetesen nem járnak. Hosszú távon azonban jelentősen alakíthatják a rólunk kialakult külföldi képet. A sorozat folytatása ezért kultúrdiplomáciai szempontból is több mint kívánatos" – összegezte Romsics Ignác akadémikus.
Népújság (Marosvásárhely)

Demográfiai folyamatok a Kárpát-medencében
Nagyvárad – Kedd délután az Ady Endre Középiskola egyik termében elkezdődött az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia kisebbségkutató moduljának második féléve. Kiss Tamás, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elemzési és kutatási osztályának vezetője tartott előadást.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Arra hívta fel a figyelmet: míg az első félévben a kisebbségi kérdés erdélyi vonatkozásaira fókuszáltak, addig az elkövetkezendő hetekben szélesebb, vagyis Kárpát-medencei kitekintésben vizsgálják a demográfiai folyamatokat.
A meghívott előadó, Kiss Tamás kisebbségkutató bevezetőjében elmondta: a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére ő is részt vesz egy összehasonlító kutatásban, mely a népesedés aspektusait vizsgálja azokon a Kárpát-medencei területeken (Erdély, Felvidék, Vajdaság és Kárpátalja), melyek egykoron Magyarországhoz tartoztak. Burgerlandot, a Muravidéket és Dél-Baranyát azért nem vették számításba, mert például Szlovénia magyar lakosainak száma akkora, mint Csíkszentdomokos népessége. Történelmi visszatekintésben elmondható: 1910-ben, vagyis abban az évben, amikor az utolsó népszámlálás volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, azokon a területen, melyek Trianon után más országokhoz csatoltak, körülbelül 3,3 millió magyar élt: 1,6 millió Erdélyben, több mint 1 millió Felvidéken és Kárpátalján, és 425 ezer a Vajdaságban. A részarányuk nagyjából mindenütt ugyanannyi, vagyis 30 százaléknyi volt az össznépesség körében. A két világháború között Csehszlovákiában csökkent a legnagyobb mértékben a magyarok száma (az arányuk 30 százalékról 16 százalékra esett vissza), a Vajdaságban és Erdélyben sokkal kisebb volt a fogyás. Előbbinek kiváltó okai a migrációs folyamatok, a kettős identitású népesség, a nyelvi asszimiláció és a nemzetiségváltás voltak. A második világégés utáni időszak demográfiailag jobban megviselte Kárpátalját és a Vajdaságot. Mint ismeretes, Magyarország és Csehszlovákia lakosságcserét hajtott végre, Kárpátalján pedig igen bonyolult volt a helyzet: a magyarokat kollektív bűnösnek mondták ki, ezért sokukat elhurcoltak Szibériába, mások pedig nem vállalták az identitásukat. Erdélyben viszonylag kedvezően alakult a helyzet, a Vajdaságban a bácskai hideg napok során ugyan sok magyar legyilkoltak, mégis a ’40-es évek végén nőtt a magyarság részaránya a ’30-as évekhez viszonyítva. 
Magyar korstruktúra 
Az összkép a ’60-as évek elején változott, amikor Kárpátalján és a Felvidéken a magyar demográfiai mutatók az abszolút számok szintjén kedvezőbben alakultak, mint Erdélyben vagy a Vajdaságban. Míg Jugoszláviában a ’80-as években vált erőteljessé az apadás, a többi három elcsatolt területen a ’60-as és a ’70-es években nőtt a magyar lakosság száma. Erdélyben 1987-1991 között körülbelül 100 ezres nagyságú elvándorlási és menekülthullámról beszélhetünk. 1992-2002 között részben etnikai migráció következett be, melyben a magyarság felülreprezentált volt, 2002 óta azonban inkább a románok vállalnak tömegesen munkát külföldön. A Vajdaságban már a ’70-es években engedélyezték a külföldi munkavállalást, a ’90-es években pedig a szerb menekültek fellazították a tömbmagyarság széleit. Kárpátalján 1990 után bevezették a kishatárforgalmat és az időszakos munkavállalást, melynek legvonzóbb célállomása Magyarország lett. Szlovákiából tanulni mentek Csehországba és Magyarországra, és kisebb mértékű munkaerő-migráció zajlott Ausztria, Németország és Anglia irányába.
Ami napjaink korstruktúráját illeti: a legkedvezőbb a helyzet Szlovákiában és Ukrajnában, a legkedvezőtlenebb pedig a Vajdaságban, ahol előrehaladott az elöregedés. Míg a ’60-as és a ’70-es években a Felvidék és Erdély fej-fej mellett haladt az 1000 főre jutó elhalálozások tekintetében, a ’90-es évektől kezdve tetemes különbség mutatkozik Erdély rovására.
Asszimiláció
Erdélyben 40 százalékos a magyarok dominanciája, ami azt jelenti, hogy Székelyföldön és Észak-Biharban a részarányuk meghaladja a 80 százalékot a különböző településeken. 15 százalékuk többségben (a Partiumban), 35,9 százalékuk kisebbségben (10-50% között vannak jelen egy adott településen), 7,4 százalékuk szórványban él, 1,1 százalékuk pedig ún. szórványban élő egyén, vagyis az adott településen a magyarok száma nem haladja meg a százat. Szlovákiában ugyan a magyarok háromnegyede többségben él, de nem olyan erőteljes a jelenlétük, mint a Székelyföldön, Kassán és Pozsonyban pedig összesen 40 ezer magyar él, vagyis részarányuk nem éri el az 5 százalékot. Kárpátalján a legtöbb magyar domináns területen él, a Vajdaságban viszont kisebbségben vagy szórványban vannak egy-egy településen.
Ugyanakkor Erdélyben a legkevesebb a vegyes házasságok száma, akár nemzetközi összehasonlításban is, Szlovákiában viszont a legelterjedtebb (valószínűleg azért, mert kisebbek a társadalmi különbségek, a „magyarok és a szlovákok évszázadokon keresztül ugyanazon katolikus templomba jártak”).
Kedvező feltételek
Kiss Tamás arról is beszélt, hogy a két utóbbi népszámlálás, vagyis 1991 és 2002 között mindenhol csökkent a magyarság részaránya, mely 16,3 százalékról 14,9 százalékra esett vissza (Erdélyben 20,8 százalékról 19,6 százalékra esett). Az idei népszámláláskor arra számítanak, hogy Szlovákiában 480 ezer, Kárpátalján 147 ezer, a Vajdaságban pedig 240-250 ezer magyart regisztrálnak. Erdélyben adottak a demográfiai feltételek a kedvező népszámlálási adatokhoz, ehhez azonban szükséges, hogy a kampány üzenetei átmenjenek, illetve sok függ attól is, hogy a magyarul beszélő romák minek vallják magukat.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro