Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2013. június 8.
Romsics Ignác: álhírekre nem lehet építkezni
Nemrég a Kolozsvár Társaságnál tartott előadást – Mérlegen a 20. század címmel – Romsics Ignác történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Ez alkalommal sikerült villáminterjút készítenünk a neves magyarországi történész professzorral.
– A történelem során a magyar toleráns, befogadó nemzetnek tartotta és tartja ma is magát. Minek köszönhető ez a magatartás, illetve hova vezethetők vissza ennek gyökerei?
– A magyarok befogadó jelleme István király intelmeire vezethető vissza, amelyek között az szerepel, hogy annál értékesebb egy nemzet, minél több idegennek nyújt otthont, mert gyenge az, amelyiknek csak egy nyelve és szokása van. Ez persze nem az akkori Kárpát-medencei szláv, oláh, vlah vagy más lakosságra vonatkozott, hanem az olasz építőmesterekre, a német papokra és lovagokra, akik a kereszténységet meggyökereztették Magyarországon. A későbbiekben is mindig érkeztek Magyarországra, és hívtak be szászokat, más nemzetiségűeket. Hogy ez az állítás mennyire hosszabbítható meg a huszadik századig, ez más kérdés, mert akkor már történtek olyan fejlemények egész Európában, amelyek nem teljesen a befogadó magatartásra utaltak. Régebben befogadott népcsoportokkal szemben elég kegyetlenül lépett fel a német, a magyar, a román állam is, itt a zsidókra vagy a második világháború után a sváb lakosság kitelepítésére gondolok. Ami pedig a napjainkat illeti, nem tudom, hogy Magyarországon az idegen szellemiség most jobban jelen lenne, mint Romániában vagy Lengyelországban, mert én azt nem érzékelem.
– Akadt-e a történelem folyamán hozzánk hasonló példa, amikor nemzetközi megkülönböztetési kampányt indítottak egy nép ellen? Gondolok itt a Brüsszelből jövő folyamatos „megfigyelésre” és „intésekre”, amelyeket sokszor otthonról irányítanak.
– A történelemben azért nincs erre példa, mert Brüsszel új keletű fejlemény, az EU-nak Magyarország 2004 óta tagja. Hogy egy ország hírét mi alapozza meg, mi kelti külföldön, tudatos propaganda vagy ellenpropaganda, ez is bonyolult kérdés. A történelemben voltak idők, amikor Magyarországnak jó híre volt, és máskor rossz. Például az első világháború előtt angol és francia történészek meglehetősen kritikus képet festettek a magyar nemzetiségi politikáról, amit mi talán jobbnak gondoltunk, mint amilyen volt. 1848–49-ben pozitívnak tekinthető külföldi megítélésünk, míg a Horthy-korszakban ellentmondásosnak. Azok az országok, amelyek a revízióban nem voltak érdekeltek, nem figyelték rokonszenvvel a magyar törekvéseket, Németországban és Olaszországban viszont annál inkább. A későbbiekben 1945 után az 1956-os forradalom és szabadságharc váltott ki rokonszenvet a világban. Ha napjainkra gondolunk, ezeket a korábbiakkal azért nehéz párhuzamba állítani, mert ma olyan technikai civilizációban élünk, amely olyan híráramlást tesz lehetővé, mint korábban soha. Magyarországgal kapcsolatban kétségtelenül sok kritikus vélemény hangzott el az elmúlt időszakban különböző amerikai és más nyugati hírcsatornákon. Azt hiszem, ez összefügg a magyar politika egyes lépéseivel.
– Vagyis manapság a hírek és az álhírek egyformán gyorsan terjednek?
– Igen, ez teljesen igaz. Tőlem is kérdeztek külföldön olyant, ami elképesztett, és tudom, hogy nem provokáló céllal kérdezték, hanem őszinte tájékozódásból: igaz-e, hogy Magyarországon utcai harcok vannak, és hogy verik a zsidókat? Természetesen tagadtam, hiszen nem igaz, létezik viszont antiszemitizmus, úgy ahogyan más országokban is. Sok hír torzítottan, fölnagyítva jelenik meg.
– Mi várható ezen a téren?
– Az Európai Unió tagja vagyunk, tehát ha nagyon feszítjük a húrt, és nagymértékben teszünk olyan lépéseket, amelyek nem felelnek meg egyesek elvárásainak, akkor elképzelhető, hogy még többször fognak rólunk még több rossz hírt kelteni.
ÖRDÖG IMRE BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
Nemrég a Kolozsvár Társaságnál tartott előadást – Mérlegen a 20. század címmel – Romsics Ignác történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Ez alkalommal sikerült villáminterjút készítenünk a neves magyarországi történész professzorral.
– A történelem során a magyar toleráns, befogadó nemzetnek tartotta és tartja ma is magát. Minek köszönhető ez a magatartás, illetve hova vezethetők vissza ennek gyökerei?
– A magyarok befogadó jelleme István király intelmeire vezethető vissza, amelyek között az szerepel, hogy annál értékesebb egy nemzet, minél több idegennek nyújt otthont, mert gyenge az, amelyiknek csak egy nyelve és szokása van. Ez persze nem az akkori Kárpát-medencei szláv, oláh, vlah vagy más lakosságra vonatkozott, hanem az olasz építőmesterekre, a német papokra és lovagokra, akik a kereszténységet meggyökereztették Magyarországon. A későbbiekben is mindig érkeztek Magyarországra, és hívtak be szászokat, más nemzetiségűeket. Hogy ez az állítás mennyire hosszabbítható meg a huszadik századig, ez más kérdés, mert akkor már történtek olyan fejlemények egész Európában, amelyek nem teljesen a befogadó magatartásra utaltak. Régebben befogadott népcsoportokkal szemben elég kegyetlenül lépett fel a német, a magyar, a román állam is, itt a zsidókra vagy a második világháború után a sváb lakosság kitelepítésére gondolok. Ami pedig a napjainkat illeti, nem tudom, hogy Magyarországon az idegen szellemiség most jobban jelen lenne, mint Romániában vagy Lengyelországban, mert én azt nem érzékelem.
– Akadt-e a történelem folyamán hozzánk hasonló példa, amikor nemzetközi megkülönböztetési kampányt indítottak egy nép ellen? Gondolok itt a Brüsszelből jövő folyamatos „megfigyelésre” és „intésekre”, amelyeket sokszor otthonról irányítanak.
– A történelemben azért nincs erre példa, mert Brüsszel új keletű fejlemény, az EU-nak Magyarország 2004 óta tagja. Hogy egy ország hírét mi alapozza meg, mi kelti külföldön, tudatos propaganda vagy ellenpropaganda, ez is bonyolult kérdés. A történelemben voltak idők, amikor Magyarországnak jó híre volt, és máskor rossz. Például az első világháború előtt angol és francia történészek meglehetősen kritikus képet festettek a magyar nemzetiségi politikáról, amit mi talán jobbnak gondoltunk, mint amilyen volt. 1848–49-ben pozitívnak tekinthető külföldi megítélésünk, míg a Horthy-korszakban ellentmondásosnak. Azok az országok, amelyek a revízióban nem voltak érdekeltek, nem figyelték rokonszenvvel a magyar törekvéseket, Németországban és Olaszországban viszont annál inkább. A későbbiekben 1945 után az 1956-os forradalom és szabadságharc váltott ki rokonszenvet a világban. Ha napjainkra gondolunk, ezeket a korábbiakkal azért nehéz párhuzamba állítani, mert ma olyan technikai civilizációban élünk, amely olyan híráramlást tesz lehetővé, mint korábban soha. Magyarországgal kapcsolatban kétségtelenül sok kritikus vélemény hangzott el az elmúlt időszakban különböző amerikai és más nyugati hírcsatornákon. Azt hiszem, ez összefügg a magyar politika egyes lépéseivel.
– Vagyis manapság a hírek és az álhírek egyformán gyorsan terjednek?
– Igen, ez teljesen igaz. Tőlem is kérdeztek külföldön olyant, ami elképesztett, és tudom, hogy nem provokáló céllal kérdezték, hanem őszinte tájékozódásból: igaz-e, hogy Magyarországon utcai harcok vannak, és hogy verik a zsidókat? Természetesen tagadtam, hiszen nem igaz, létezik viszont antiszemitizmus, úgy ahogyan más országokban is. Sok hír torzítottan, fölnagyítva jelenik meg.
– Mi várható ezen a téren?
– Az Európai Unió tagja vagyunk, tehát ha nagyon feszítjük a húrt, és nagymértékben teszünk olyan lépéseket, amelyek nem felelnek meg egyesek elvárásainak, akkor elképzelhető, hogy még többször fognak rólunk még több rossz hírt kelteni.
ÖRDÖG IMRE BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 30.
Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
2013. július 3.
In memoriam Sándor László
(Arad, 1927. júl. 26. – Kolozsvár, 2013. jún. 28.)
Sándor László gépészmérnök, nyugalmazott egyetemi tanár, műszaki szakíró, tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Kolozsváron folytatta. 1951-ben Magna Cum Laude minősítéssel szerzett gépészmérnöki diplomát a kolozsvári Műszaki Egyetemen (az egykori Politechnikai Intézetben) hőerőgép szakon. Utána tanársegéd a Politechnika Intézetben, 1953-tól adjunktus, 1966–1970 között tanszékvezető volt. Doktori dolgozatát a kolozsvári Politechnikai Főiskolán 1983-ban védte meg, melynek témája a fémek plazmavágása. Töretlenül látta el oktatói feladatait 1993-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig, több generációnyi mérnöknek adva át tudását a műszaki mechanika, mechanizmusok, belső égésű motorok, hegesztéstechnológia, autók-traktorok, automatizálás a mezőgazdaságban tantárgyak által.
Korán felismerte, hogy csakis az lehet jó mérnök-oktató, aki a mérnöki kutatásban és ipari tevékenységekben, fejlesztésekben egyaránt jártas. Az egyetemi oktatással párhuzamosan 1951–1954 között a kolozsvári Géptervező Intézet (IPROM) mérnöke, osztályvezetője, majd főmérnökhelyettese volt. 1960–1976 között a Sinterom gyárban a gyújtógyertyagyártás minőségi és gyártási technológiája korszerűsítésének vezetője, majd közreműködője. Ez a kettős tevékenység az oktatás és kutatásban, illetve az ipari fejlesztésekben tette lehetővé – természetesen a kitartó, szívós munkaerejének is köszönhetően –, hogy szakmai pályája során kimagasló eredményeket érhessen el.
Az ipari tevékenységei közül említésre méltóak a Triumf gyújtógyertyagyár részére végzett kutatások, a marosújvári szódagyárban és a borgóprundi papírgyárban végzett munkája, valamint a kolozsvári cipőgyár erőtelepein működő Diesel motorok javításának technikai irányítása. Szakmai tapasztalatait külföldi tanulmányutakkal kamatoztatta: Prágában (1964), Drezdában (1968–1969), majd 1972–1974 között a Renault (Párizs), a Fiat (Torino), s az Oerlikon (Zürich) üzemeiben tett látogatásával.
Kutatási tevékenységét számos újítás, találmány és szabadalom fémjelzi, melyek közül a jelentősebbek: önzáró differenciál (1970), lánctalpas jármű kormányszerkezete (1975), plazma gazdaságos gázkeverékből (1975), hidrosztatikus vezérlésű tengelykapcsoló (1988). Több mint ötven tanulmányban teszi közzé kutatási eredményeit, főleg a gépkocsi-mechanika és hidraulika témában. Az Autotehnica sorozatban, illetve az Igazság és a TETT hasábjain is jelennek meg tudománynépszerűsítő írásai. A színvonalas oktatás érdekében 1973–1990 között több egyetemi jegyzetet jelentet meg. Szakkönyveket, értékes kézikönyvet is írt magyar és román nyelven, így vált ismertté, értékké mindaz a tudás és tapasztalat, amit egybegyűjtött egy-egy szűk témában a szakterületén. Jelentősebb művei: A gépkocsivezető kézikönyve (1960, 1962), Gyújtógyertyák, illetve a román nyelven kiadott Transmisii hidromecanice, valamint Cuplaje şi variatoare hidrostatice de turaţie című könyvei.
Kiváló kutató- és mérnök-oktatóként több elismerésben részesült. 1960 óta az Igazságügyi Minisztérium közútiforgalom- és autószakértője. Munkaéremmel 1957-ben tüntették ki, a Tanügyminisztérium II. oszt. elismeréseit 1963-ban és 1965-ben vehette át. 2000-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, 2009-ben az EME Gr. Mikó Imre-emlékéremmel tüntette ki, 2011-ben az EME közgyűlése tiszteleti taggá választotta.
Nyugdíjasként 1991–2000 között különböző szervizvállalatoknál az automata gépkocsi-sebességváltók javítását vezette és látta el szakvéleménnyel. Alapító tagja volt az Erdélyi Műszaki Tudományos Társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is. Az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának választmányában szorgalmazta a szakmai előadássorozatokat. Az ipartörténeti kutatások előadássorozatának beindításakor elsőként mutatta be többéves tapasztalatait, emlékeit, A Triumf (gyújtógyertyagyár) története címmel. Sándor László sajátjának tekintette a kutatást, a fejlesztést, s a tudás átadását diákjainak. Negyven évig oktatta a mérnökhallgatókat.
Emlékét örökre megőrizzük!
Bitay Enikő
Szabadság (Kolozsvár)
(Arad, 1927. júl. 26. – Kolozsvár, 2013. jún. 28.)
Sándor László gépészmérnök, nyugalmazott egyetemi tanár, műszaki szakíró, tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Kolozsváron folytatta. 1951-ben Magna Cum Laude minősítéssel szerzett gépészmérnöki diplomát a kolozsvári Műszaki Egyetemen (az egykori Politechnikai Intézetben) hőerőgép szakon. Utána tanársegéd a Politechnika Intézetben, 1953-tól adjunktus, 1966–1970 között tanszékvezető volt. Doktori dolgozatát a kolozsvári Politechnikai Főiskolán 1983-ban védte meg, melynek témája a fémek plazmavágása. Töretlenül látta el oktatói feladatait 1993-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig, több generációnyi mérnöknek adva át tudását a műszaki mechanika, mechanizmusok, belső égésű motorok, hegesztéstechnológia, autók-traktorok, automatizálás a mezőgazdaságban tantárgyak által.
Korán felismerte, hogy csakis az lehet jó mérnök-oktató, aki a mérnöki kutatásban és ipari tevékenységekben, fejlesztésekben egyaránt jártas. Az egyetemi oktatással párhuzamosan 1951–1954 között a kolozsvári Géptervező Intézet (IPROM) mérnöke, osztályvezetője, majd főmérnökhelyettese volt. 1960–1976 között a Sinterom gyárban a gyújtógyertyagyártás minőségi és gyártási technológiája korszerűsítésének vezetője, majd közreműködője. Ez a kettős tevékenység az oktatás és kutatásban, illetve az ipari fejlesztésekben tette lehetővé – természetesen a kitartó, szívós munkaerejének is köszönhetően –, hogy szakmai pályája során kimagasló eredményeket érhessen el.
Az ipari tevékenységei közül említésre méltóak a Triumf gyújtógyertyagyár részére végzett kutatások, a marosújvári szódagyárban és a borgóprundi papírgyárban végzett munkája, valamint a kolozsvári cipőgyár erőtelepein működő Diesel motorok javításának technikai irányítása. Szakmai tapasztalatait külföldi tanulmányutakkal kamatoztatta: Prágában (1964), Drezdában (1968–1969), majd 1972–1974 között a Renault (Párizs), a Fiat (Torino), s az Oerlikon (Zürich) üzemeiben tett látogatásával.
Kutatási tevékenységét számos újítás, találmány és szabadalom fémjelzi, melyek közül a jelentősebbek: önzáró differenciál (1970), lánctalpas jármű kormányszerkezete (1975), plazma gazdaságos gázkeverékből (1975), hidrosztatikus vezérlésű tengelykapcsoló (1988). Több mint ötven tanulmányban teszi közzé kutatási eredményeit, főleg a gépkocsi-mechanika és hidraulika témában. Az Autotehnica sorozatban, illetve az Igazság és a TETT hasábjain is jelennek meg tudománynépszerűsítő írásai. A színvonalas oktatás érdekében 1973–1990 között több egyetemi jegyzetet jelentet meg. Szakkönyveket, értékes kézikönyvet is írt magyar és román nyelven, így vált ismertté, értékké mindaz a tudás és tapasztalat, amit egybegyűjtött egy-egy szűk témában a szakterületén. Jelentősebb művei: A gépkocsivezető kézikönyve (1960, 1962), Gyújtógyertyák, illetve a román nyelven kiadott Transmisii hidromecanice, valamint Cuplaje şi variatoare hidrostatice de turaţie című könyvei.
Kiváló kutató- és mérnök-oktatóként több elismerésben részesült. 1960 óta az Igazságügyi Minisztérium közútiforgalom- és autószakértője. Munkaéremmel 1957-ben tüntették ki, a Tanügyminisztérium II. oszt. elismeréseit 1963-ban és 1965-ben vehette át. 2000-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, 2009-ben az EME Gr. Mikó Imre-emlékéremmel tüntette ki, 2011-ben az EME közgyűlése tiszteleti taggá választotta.
Nyugdíjasként 1991–2000 között különböző szervizvállalatoknál az automata gépkocsi-sebességváltók javítását vezette és látta el szakvéleménnyel. Alapító tagja volt az Erdélyi Műszaki Tudományos Társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is. Az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának választmányában szorgalmazta a szakmai előadássorozatokat. Az ipartörténeti kutatások előadássorozatának beindításakor elsőként mutatta be többéves tapasztalatait, emlékeit, A Triumf (gyújtógyertyagyár) története címmel. Sándor László sajátjának tekintette a kutatást, a fejlesztést, s a tudás átadását diákjainak. Negyven évig oktatta a mérnökhallgatókat.
Emlékét örökre megőrizzük!
Bitay Enikő
Szabadság (Kolozsvár)
2013. július 10.
Több száz pedagógus fóruma
Több mint ötszáz pedagógus jelentkezett a Bolyai Nyári Akadémia továbbképző rendezvényeire. A legtöbb képzés jövő héten lesz, akkor több mint négyszázan vesznek részt a programokon, többek között Csíkszeredában is.
Az aktualitás mellett a gyermekközpontúságot és az élményközpontú oktatást tartották szem előtt a Bolyai Nyári Akadémia témáinak a meghatározásánál – mondta szerdán, csíkszeredai sajtótájékoztatóján Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke a héten elkezdődött XXI. Bolyai Nyári Akadémia kapcsán. A rendezvény A tanulás tanulása címet viseli és ezen téma különböző vetületeivel ismerkednek meg a hétfőn Csíkszeredában, Szovátán és Válaszúton elkezdődött továbbképzőkön az óvópedagógusok és tanítók is, összesen 168-an.
A csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusház szakmai partnerségével megvalósított akadémia főhete jövő héten zajlik, amint Burus-Siklódi Botond közölte, a már jól bejáratott helyszíneken, Csíkszeredában, Torockón, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön. A főhétre 344 pedagógust várnak és az erdélyi magyar pedagógusok mellett – bár az utóbbi években folyamatosan csökkenő számban – a Kárpát-medence más vidékeiről, például a Vajdaságból is jönnek. Az RMPSZ elnöke közölte, a továbbképző rendezvényt a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának Oktatási Államtitkársága támogatásából szervezik meg, amely 19 millió forintnak megfelelő lejt ad a szervezetnek erre a célra. Ezt a pénzt a képzéseken részt vevők szimbolikus hozzájárulása egészíti ki – közölte az elnök.
Ismertette, folyamatban van az akadémia képzéseinek akkreditációja, ahogy azonban a kezdetekkor, most is azt szeretnék, ha a pedagógusok nemcsak a megkapható továbbképzési pontokért, hanem az új iránti érdeklődésért, a rendezvény fórum jellegéért is részt vennének a rendezvényen. De megértik, hogy a kötelezően teljesítendő továbbképzések megvalósítása is fontos – tette hozzá. Hogy inkább melyik szempontért, a kötelezően teljesítendő továbbképzésért vagy pedig a szakmai ismertek bővítéséért vesznek részt a pedagógusok az akadémián, azt egy felmérés keretében meg fogják vizsgálni, hogy a tovább képzések megtervezésénél szem előtt tarthassák a pedagógusok igényeit – jelentette be Ferencz S. Alpár, a RMPSZ programirodájának vezetője.
A Bolyai Nyári Akadémia főhete július 15-én 10 órakor ünnepélyes megnyitóval veszi kezdetét. Az Apáczai Csere János Pedagógusházban ez alkalommal két előadás is elhangzik, Kroó Norbert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára Tudomány és oktatás a 21. században címmel, Takács István, a Kaposvári Egyetem pedagógia karának tanszékvezetője pedig Lelki rezdülések a tanulás tanulása során címmel tart előadást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
Több mint ötszáz pedagógus jelentkezett a Bolyai Nyári Akadémia továbbképző rendezvényeire. A legtöbb képzés jövő héten lesz, akkor több mint négyszázan vesznek részt a programokon, többek között Csíkszeredában is.
Az aktualitás mellett a gyermekközpontúságot és az élményközpontú oktatást tartották szem előtt a Bolyai Nyári Akadémia témáinak a meghatározásánál – mondta szerdán, csíkszeredai sajtótájékoztatóján Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke a héten elkezdődött XXI. Bolyai Nyári Akadémia kapcsán. A rendezvény A tanulás tanulása címet viseli és ezen téma különböző vetületeivel ismerkednek meg a hétfőn Csíkszeredában, Szovátán és Válaszúton elkezdődött továbbképzőkön az óvópedagógusok és tanítók is, összesen 168-an.
A csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusház szakmai partnerségével megvalósított akadémia főhete jövő héten zajlik, amint Burus-Siklódi Botond közölte, a már jól bejáratott helyszíneken, Csíkszeredában, Torockón, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön. A főhétre 344 pedagógust várnak és az erdélyi magyar pedagógusok mellett – bár az utóbbi években folyamatosan csökkenő számban – a Kárpát-medence más vidékeiről, például a Vajdaságból is jönnek. Az RMPSZ elnöke közölte, a továbbképző rendezvényt a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának Oktatási Államtitkársága támogatásából szervezik meg, amely 19 millió forintnak megfelelő lejt ad a szervezetnek erre a célra. Ezt a pénzt a képzéseken részt vevők szimbolikus hozzájárulása egészíti ki – közölte az elnök.
Ismertette, folyamatban van az akadémia képzéseinek akkreditációja, ahogy azonban a kezdetekkor, most is azt szeretnék, ha a pedagógusok nemcsak a megkapható továbbképzési pontokért, hanem az új iránti érdeklődésért, a rendezvény fórum jellegéért is részt vennének a rendezvényen. De megértik, hogy a kötelezően teljesítendő továbbképzések megvalósítása is fontos – tette hozzá. Hogy inkább melyik szempontért, a kötelezően teljesítendő továbbképzésért vagy pedig a szakmai ismertek bővítéséért vesznek részt a pedagógusok az akadémián, azt egy felmérés keretében meg fogják vizsgálni, hogy a tovább képzések megtervezésénél szem előtt tarthassák a pedagógusok igényeit – jelentette be Ferencz S. Alpár, a RMPSZ programirodájának vezetője.
A Bolyai Nyári Akadémia főhete július 15-én 10 órakor ünnepélyes megnyitóval veszi kezdetét. Az Apáczai Csere János Pedagógusházban ez alkalommal két előadás is elhangzik, Kroó Norbert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára Tudomány és oktatás a 21. században címmel, Takács István, a Kaposvári Egyetem pedagógia karának tanszékvezetője pedig Lelki rezdülések a tanulás tanulása során címmel tart előadást.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro
2013. július 12.
Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2013. július 21.
Arcvonások – Péntek János nyelvészprofesszor
portrésorozat ismert személyiségeket vagy a hallgatók előtt eddig még ismeretlen embereket mutat be.
Péntek János nyelvészprofesszor a kolozsvári szászokig vezeti vissza családját, tekintettel a Freitag (péntek) családnév gyakoriságára. A néprajzban keresi a nyelvet és a nyelvben a néprajzot. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia egyetlen határon túli bizottsága megalakult, őt választották elnöknek. Péntek professzor ötlete volt a Nyilas Misi Alapítvány, mely a szegénységben élő gyerekek középiskolai tanulmányait támogatja.
Erdély.ma
portrésorozat ismert személyiségeket vagy a hallgatók előtt eddig még ismeretlen embereket mutat be.
Péntek János nyelvészprofesszor a kolozsvári szászokig vezeti vissza családját, tekintettel a Freitag (péntek) családnév gyakoriságára. A néprajzban keresi a nyelvet és a nyelvben a néprajzot. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia egyetlen határon túli bizottsága megalakult, őt választották elnöknek. Péntek professzor ötlete volt a Nyilas Misi Alapítvány, mely a szegénységben élő gyerekek középiskolai tanulmányait támogatja.
Erdély.ma
2013. július 31.
Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyében
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket… Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Sajtószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és a rendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curia elve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá” válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, az 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárást felfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket… Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Sajtószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és a rendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curia elve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá” válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, az 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárást felfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
2013. augusztus 4.
24. TUSVÁNYOS
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro
Tudatlanok az erdélyiek csángóügyben: „ha román vagy, menj haza”
Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – hangzott el az oktatási programról szervezett beszélgetésen.
A csángó kérdés “mérhetetlen összetettségét és bonyolultságát” villantotta fel a 24. Tusványoson A moldvai magyar oktatás helyzete és jövője című beszélgetés, amelynek konklúziója az volt, javítanivaló lenne a kérdéshez való hozzáálláson, Magyarországon a talán túlzó elvárások, Erdélyben pedig a széleskörű társadalmi közömbösség szorulna újragondolásra. Egymásra kellene találni, Erdély nélkül a csángókérdést megoldani nem lehet – vonta le a következtetést Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke.
Minden csángó embert, aki vissza akar térni a magyar kultúrához, segíteni kell – emlékezett vissza volt tanára tanácsára Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) tiszteletbeli elnöke. 2001-2005 között az RMPSZ vállalta a felelősséget a moldvai magyar csángó oktatási programért a magyar állammal szemben, annak képviselői kérésére, egészen addig, amíg az oktatási program akkori vezetője, Hegyeli Attila és társai létre nem hozták a keresztszülő programot – idézte fel a kezdeteket Lászlófy a 24. Tusványoson szervezett kerekasztalon.
Akkor RMPSZ-elnökként úgy érezte, ez már túlságosan szerteágazó számukra, és közös megegyezéssel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) vette át a koordinációt. Ez 2011-ig tartott, amikor szintén a magyar kormány felkérésére az RMPSZ-nek ismét át kellett vennie a program irányítását. Lehetőségeink szerint igyekeztünk az elmúlt tanévet úgy szervezni, hogy a 48 alkalmazott a 2190 gyermek oktatását biztosíthassa, iskolában közülük 1006-an, iskolán kívül pedig 1329-en – mondta Lászlófy. Szerinte a Hegyeli Attila nevével fémjelzett korszaknak az volt a nagy és jelentős eredménye, hogy
meghonosodott, elismertté vált a program,
„utat tört”, megkezdődött az oktatási program iskolába történő „bevonulása”. Mi ezt az utat akartuk tovább folytatni, és hisszük, a jövőt az jelentené, ha minden magyar csángó gyerek iskolai szinten, hivatalosan tanulhatna magyarul, illetve léteznének olyan középiskolák, amilyen volt az ötvenes években Bákóban, ahol folytathatnák magyar nyelvű tanulásukat – fejtette ki. Az iskolán kívüli oktatásnak a hagyományok megőrzésére, az archaikus nyelvre kellene fókuszálnia, az iskolai oktatásban pedig arra összpontosítanának, hogy segítsenek a pedagógusoknak, hogy ezt a nehéz feladatot minél jobb körülmények között betölthessék – tette hozzá.
Az erdélyi magyar közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a moldvai csángók asszimilációja már annyira előrehaladott, hogy nem érdemes a kérdéssel foglalkozni, míg Magyarországon viszont talán túlságosan is idealizált kép él a csángókról, és többek között emiatt tesznek erőfeszítéseket az ügyben – vetette fel Diószegi László moderátori minőségében.
Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi pedagógus még féléve azt válaszolta volna erre, hogy az erdélyiek nagy része a munkaerőt látja a csángókban, akik a betakarításban segítenek, illetve egy plusz érdekességet Csángóföldben, ahová el lehet vinni a távolról érkező rokonokat, barátokat. Erdélyben is jellemző, hogy egy mitikus, archaikus világnak tekintik a Csángóföldet, amiért valamilyen szinten felelősséggel is tartozunk meg nem is, vagy éppen úgy tekintik a csángókat, hogy nekik is van egy sorsuk, oldják meg.
Ezen sokat a szervezetek sem tudnak változtatni, például furcsa, hogy a keresztszülő programot Erdélyben kevesen támogatják, pedig vannak tehetős emberek, talán áldoznának is erre a célra, de lehet, egyszerűen nem tudják, talán mert
a program PR-tevékenysége inkább Magyarországot célozta
– vélte a pedagógus. Diószegi hozzátette, Magyarországon a keresztszülői szerepet vállaló személyek nagy része nem mondható tehetősnek, sok köztük a nyugdíjas ember.
Márton Attila, a csángó oktatási program koordinátora erdélyiként már Csángóföldön telepedett le, 2002 őszén érkezett Lészpedre székelyföldiként. Úgy látták az elején, az a feladat, hogy ugyanúgy meg kell tanítani magyarul írni-olvasni a csángó gyerekeket is, mintha Székelyföldön lennének, de ráébredtek, sokkal többről van szó, nagy hangsúlyt kell fektetni a hagyományápolásra, vissza kell tanítani azt a kincset, ami megvan a néprajzi gyűjteményekben, könyvekben, az élő archaikus nyelvjárást megőrizve.
Valóban úgy tűnik, a székelyek túl sokat nem mozdítanak a csángó oktatási program ügyében, de ha közelebbről megnézzük, egy székelyföldi pedagógus tehet a legtöbbet a programban, tekintettel arra, hogy vidéken, falun sok régies kifejezés él még a Székelyföldön, amit Csángóföldön újra felfedezhetnek – vélte. Ezek a pedagógusok beszélik a román nyelvet olyan szinten, hogy a beépített szavakat azonnal ki tudják szűrni, és ha sikerül az iskolába bevezetni a magyar oktatást, sikerrel helytállnak a román tannyelvű intézményben is. Egyfajta „átmenetet” képeznek az „archaikus magyarok” és a magyarországiak között.
Ferencz Gabriella, aki a Csíkszeredában továbbtanuló csángó diákok kollégiumát vezeti, elmondta, az a tapasztalata, a székely közösség elég elutasító a csángó diákokkal.
Minden székely családban van egy elképzelés, hogy kik a csángók, miért élnek ott, ahol élnek, sok a téves információ, hallott már olyant is, hogy „míg mi álltuk a sarat, ők a könnyebb utat választották és elfutottak”. Kevés székely megy el megézni, hogyan élnek azok a magyarok, akiknek ősei a madéfalvi veszedelemkor vagy még hamarabb kerültek Moldvába, és hogy élték meg az elmúlt évszázadokat.
Sajnos az iskolában a tanárok is gyakran hangot adnak ennek az ellenszenvnek, addig, amíg nem ismerik meg a diákokat, volt olyan is, hogy a tanár felállította a diákot és azt mondta neki, „ha román vagy, menj haza”. Ez mind annak tudható be, hogy nem ismerik a történelmet, nem néznek utána. Gyakran szervezünk rendezvényeket, elvisszük a tanárokat a bentlakásba, ahol a gyerekek megmutathatják a kultúrájukat, hallhatják, hogyan beszélgetnek egymás közt a gyerekek csángó dialektusban, amit elhallgatnak az iskolában; kommunikációval ezen a fajta ellenérzésen lehetne változtatni – fejtette ki Ferencz Gabriella.
Ahogy Márton Áron is tanította, emberként kell a csángókhoz is közeledni, mint bármilyen más magyarhoz vagy más nemzetiségűhez, a tudatlanság és a rosszul tájékozottság okozza azt, hogy sokan tévesen ítélik meg még mindig a csángókat – vélte Lászlófy. Ez ellen tehetünk mi is, ha nem miszticizáljuk a kérdést, ha nem „megváltani” akarjuk őket, mert ez csak árthat – tette hozzá. Alázat és szolgálat a két kulcsszó, aki ezeket nem ismeri, az ne menjen se Csángóföldre, se máshova oktatni – szögezte le. Lehetséges a csángó gyerekeknek is, hogy tökéletesen beilleszkedjenek egy székelyföldi oktatási intézménybe, és mire elvégzik, egyeseknél semmilyen nyelvi vagy más különbséget, hátrányt nem lehet észlelni – vélte.
2012-ben az MCSMSZ a programot átadta az RMPSZ-nek, sok híresztelés volt akkor, hogy milyen a csángó oktatási program – mi a valóság? – kérdezte Diószegi Márton Attilától.
Nem azon áll vagy bukik a program, hogy ki irányítja
– válaszolt a koordinátor. Nyilván, sokkal jobb nekünk, ha egy szakmailag felkészült, szakmai hátteret biztosító szervezet koordinálja a programot, de igazából a moldvai oktatókon áll vagy bukik az oktatás sikere, akik minden nap a faluban következetesen elvégzi a munkáját, nap mint nap tudatosítják a gyerekekben, hogy jó magyarul beszélni, érdemes, van jövő ebben, tudnak úgy is érvényesülni, és igazából megduplázódik az esélyük – tette hozzá.
Az utóbbi másfél évet értékelve azt mondta, sikerült javítani azon, hogy tudják a pontos gyereklétszámot, nemcsak körülbelülit, minden gyerek be van iratkozva, érzi ennek a súlyát. Ez papírmunka, de fontos, hogy a gyerek is érezze, ez komoly dolog, nemcsak bemegyünk délután a játszóházba, hanem ez egy oktatási program – fogalmazott. Nem kellett egy oktatási helyszínt sem bezárni azért, mert változás történt; ha vannak is nézeteltérések, sikerült ezt megbeszélni az oktatókkal, megmaradt a rendszer, minden oktatási helyszínen gördülékenyen folytatódott az oktatás, a gyerekek igazából nem éreztek meg semmit, nem maradt el a karácsonyi ajándékozás sem – sorolta Márton Attila.
Bejelentette, szeptembertől két új oktatási helyszín is lesz,
Szőlőhegy és Újfalu, lesz gyerek is, van ingatlan, fél éve elkezdték az előkészületeket, felmérték az igényt a közösségben. Az egyetemistákat tovább támogatja a pedagógusszövetség, külön ösztöndíjalapot hozott létre nekik, a Jáki Sándor Teodóz Alapot, amit tényleg csak azok az egyetemisták kapnak meg, akik megérdemlik, kitűztünk számukra egy tanulmányi eredményt célként, amit el kell érni – mondta.
Meg tudtuk oldani a gyerekek nyári táboroztatását is, nem hagytuk magukra azokat a pedagógusokat, akiknek nincsenek külföldi, magyarországi kapcsolatai, olyan támogatóik, akik megszervezik és az anyagi hátteret biztosítják egy jutalomtáborhoz, meghirdettük a Pillangó tábort, amelyre pályázhattak – közölte.
Korábban gyakran kerültek be jószándékú magyarországi fiatalok romántudás hiányában a programba és nem voltak annyira eredményesek, illetve volt olyan is, hogy egyesek 1-2 évre mentek csak Moldvába tanítani képesítés nélkül – mi a helyzet jelenleg a pedagógus-utánpótlással? – kérdezte Diószegi. A pedagóguszszövetség álláspontja az volt,
annak az oktatónak, aki a helyszínen megállja a helyét,
meg kell adni minden lehetőséget, hogy ott tudjon maradni, gyökeret tudjon verni, betelepedjen mint néptanító, aki aztán akár a közösséget is meg tudja szervezni – mondta el Márton Attila. Tavaly túljelentkezés volt a megüresedett helyekre, azokat választották, akiknek megvolt a megfelelő szakképesítése, ez várhatóan most is így lesz, versenyvizsgát hirdetnek, és a szakképesítetleneket várhatóan le tudják cserélni szakképzett oktatókkal – magyarázta.
Néha embert próbáló körülmények közé kerülnek a Moldvában oktató pedagógusok, miért cserélte le kézdivásárhelyi katedráját egy ilyen feladatra? – kérdezte Diószegi Ferencz Évától, aki 19 évig a Nagy Mózes Gimnáziumban oktatott. Petrás Incze János is ott tanult a kantai gimnáziumban, ő volt az, aki 1841-ben először hivatalosan is felhívta a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét a csángók ügyére, azt írta, iskolára, kántorra, orvosra és papra van szükség, hogy fennmaradjon a közösség – mondta Ferencz Éva. Személyes indíttatásáról elmondta, magyar-angol szakosként angol tanított, „kifogyott” alóla a magyaróra, és úgy érezte egy idő után, túl sok volt a globalizációból, „úgy éreztem, megfizettem a nagy világrendnek, amivel tartozom, most már kicsit magammal akarok foglalkozni és a mieinkkel, így jelentkeztem a csángó oktatási programba”.
Igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne legyenek elvárásai, „ami van, azt úgy fogadjam, és abból próbáljak építkezni, ami a rendelkezésemre áll”. Szembesült újoncként azzal a konfliktussal, ami a helyszínen az oktatási program koordinációja körüli változásokból is eredt; Külsőrekecsinben ez sokszorozott volt, mivel az épület az MCSMSZ tulajdona, a programot viszont az RMPSZ működteti. Iskolában tanít Külsőrekecsinben, a román kollégák nagy többsége Bákóból jár be, 30 km-ről. A csángó falvakban nagyon nagy szükség lenne értelmiségre, ám benyomása szerint ezek
a román tanárok nem azonosulnak a közösséggel,
nem tekintik feladatuknak a gyerekek nevelését, az intézmények – polgármesteri hivatal, rendőrség – is nagyrészt magára hagyja a közösségeket, nem igazán törődnek azzal, mi történik ezekben a falvakban.
„Nem hiszem, hogy ezek a csángó falvak ne tudnák idővel kitermelni a saját értelmiségüket, ahhoz viszont nem elég, hogy van 50 pedagógus, akinek a vállán nyugszik ez az egész csángó kérdés” – vélte. Ha azt tekintjük, 26 helyszínen folyik magyar oktatás, nagyon jó dolog, de ha azt nézzük, hány olyan település van, ahol nincs, akkor már nem ilyen pozitív a kép – tette hozzá. Szerinte előbbre lennénk, ha már 1990 után az erdélyi magyar döntéshozók elkezdenek foglalkozni a kérdéssel.
Ferencz Gabriella nem tartja előremutatónak azt a hozzáállást Csíkszeredában, amikor egy odakerült 15-16 éves csángó gyereknek az identitását firtatják, viszont neveléssel, a magyar kultúrához való kapcsolódás erősítésével lehetne kialakítani bennük a csángó értelmiségi tudatot, ugyanakkor amíg rossz a gazdasági helyzet Csángóföldön, nehéz elvárni is, hogy „hazamenjenek” és otthon felvállalják ezt a szerepet. A résztvevők nagyon fontosnak nevezték az egyház szerepét is csángókérdésben. Mint Diószegi elmondta, fontos lépések történtek, például a iasi-i római katolikus püspökségnek van egy határozata, amely előírja, ha valahol Moldvában alkalomszerűen kérik magyar mise celebrálását, azt meg kell engedni. A Teleki László Alapítvány több alkalommal is szervezett ilyen magyar nyelvű misét csángó falvakban.
Transindex.ro
2013. augusztus 20.
Szent István Rendet kapott Egerszegi és Lámfalussy
Áder János köztársasági elnök kedd délután a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adta át Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszónak és Lámfalussy Sándor közgazdásznak az államalapítás ünnepe alkalmából a Sándor-palotában. A Magyar Szent István Rend a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.
A Mária Terézia királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként 2011-ben alkotott törvényt az Országgyűlés a Magyar Szent István Rendről, amelyet a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök adományoz. Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, többszörös Európa- és világbajnok 14 évesen nyerte első olimpiai aranyérmét és három egymást követő olimpián győzött.
Lámfalussy Sándor közgazdász, nemzetközi pénzügyi szakember, magyar származású belga állampolgár 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel idején, 20 évesen hagyta el hazáját. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a közös európai pénz, az euró atyjának is tekintik, korábban megkapta a Corvin-láncot és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. A köztársasági elnök az átadó ünnepségen kiemelte: a két kitüntetett személyes példájának, teljesítményének üzenete, hogy egy nemzet nagysága polgárainak kiválóságában rejlik, amit csakis a becsülettel elvégzett munka nyújthat.
Kitüntetés kolozsváriaknak
Közben a Magyarság Házában tartott ünnepségen tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, „közjogi abroncsot adott a magyarságnak”. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret.
A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. A magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő kolozsvári Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Tőkés: a kereszténység összekapcsol
A keresztény kölcsönösség elvének tiszteletben tartását, a kettős mérce elvetését szorgalmazta tegnapi Szent István-napi ünnepi nyilatkozatában Tőkés László Európai Parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a kereszténységet nevezte Szent István uralkodása legfontosabb örökségének. Megjegyezte, a kereszténység egymáshoz kapcsolja a román és a magyar népet.
A volt püspök a kölcsönösségről szóló jézusi tanítást idézve elutasította a kettős mérce alkalmazását a román–magyar viszonyban. „Egy országban élünk, egyazon társadalom tagjai vagyunk. Ami jár a románnak, ugyanaz jár a magyarnak is” – fogalmazott Tőkés, aki román politikusoknak a határon túli nemzettársaik melletti kiállását idézve ismételte el azt a nézetét, amely miatt bírálói a román állami kitüntetése visszavonását szorgalmazták.
„Ausztriához és Olaszországhoz hasonlóan, amelyek egyezményes alapon garantálják és biztosítják Dél-Tirol autonómiáját, Magyarország és Románia is közösen vállaljanak felelősséget Erdély, az erdélyi magyarok, a székely magyarok regionális autonómiájáért" – szorgalmazta Tőkés, emlékeztetve arra, hogy egy héttel ezelőtt Traian Băsescu államfő kiállt a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése mellett. „Mi, erdélyi magyarok példát vehetünk a román államelnöktől. Éppen olyan következetességgel kell kitartanunk az erdélyi magyar régiók, valamint a székelyföldi és partiumi autonómia mellett, amiképpen ő tette ezt a román nemzet egysége ügyében” – állapította meg.
maszol.ro
Áder János köztársasági elnök kedd délután a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adta át Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszónak és Lámfalussy Sándor közgazdásznak az államalapítás ünnepe alkalmából a Sándor-palotában. A Magyar Szent István Rend a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál.
A Mária Terézia királynő által 1764. május 5-én alapított Szent István Rend megújításaként 2011-ben alkotott törvényt az Országgyűlés a Magyar Szent István Rendről, amelyet a miniszterelnök előterjesztésére a köztársasági elnök adományoz. Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, többszörös Európa- és világbajnok 14 évesen nyerte első olimpiai aranyérmét és három egymást követő olimpián győzött.
Lámfalussy Sándor közgazdász, nemzetközi pénzügyi szakember, magyar származású belga állampolgár 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel idején, 20 évesen hagyta el hazáját. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a közös európai pénz, az euró atyjának is tekintik, korábban megkapta a Corvin-láncot és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a Csillaggal. A köztársasági elnök az átadó ünnepségen kiemelte: a két kitüntetett személyes példájának, teljesítményének üzenete, hogy egy nemzet nagysága polgárainak kiválóságában rejlik, amit csakis a becsülettel elvégzett munka nyújthat.
Kitüntetés kolozsváriaknak
Közben a Magyarság Házában tartott ünnepségen tíz szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkártól.
Semjén Zsolt köszöntő beszédében az 1995-ben, a Hazai Kisebbségekért Díj mellett alapított, a kormányfő által odaítélt elismerésről szólva elmondta: azt azok kapják, akik helyi közösségüket szolgálva sokat tettek az egyetemes magyarság megmaradásáért. Hozzátette, Szent István a kereszténység fundamentumára építette fel a magyar államot, a többé-kevésbé szétesőben lévő törzsi területből szervezett államot, „közjogi abroncsot adott a magyarságnak”. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy ma is feladat a nemzet közjogi egyesítése. Az egyszerűsített honosítással kapcsolatban hangsúlyozta, a kérelmek száma megközelítette az ötszázezret, és decemberre az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma is eléri az ötszázezret.
A Külhoni Magyarságért Díjat a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági önszerveződésben kiemelkedő tevékenységet végző személyek és szervezetek kaphatják meg. Erdélyből három szervezet részesült a díjban. A magyar családokért hivatalosan 2005 óta, kismamaklubjával pedig 1999-től tevékenykedő kolozsvári Életfa családsegítő egyesület nevében Deme Ilona Julianna, míg az Erdély fenntartható fejlődéséért, kulturális örökségének és erőforrásainak feltárásáért kilenc éve megalakult Élő Erdély Egyesület elnöke, Boda Szabolcs vette át a díjat. A szintén kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság 23 éve az erdélyi és moldvai magyar közösségek néprajzi jelentőségű tárgyi emlékeinek gyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik, a társaságnak adományozott díjat Pozsony Ferenc elnöknek adták át.
Tőkés: a kereszténység összekapcsol
A keresztény kölcsönösség elvének tiszteletben tartását, a kettős mérce elvetését szorgalmazta tegnapi Szent István-napi ünnepi nyilatkozatában Tőkés László Európai Parlamenti képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a kereszténységet nevezte Szent István uralkodása legfontosabb örökségének. Megjegyezte, a kereszténység egymáshoz kapcsolja a román és a magyar népet.
A volt püspök a kölcsönösségről szóló jézusi tanítást idézve elutasította a kettős mérce alkalmazását a román–magyar viszonyban. „Egy országban élünk, egyazon társadalom tagjai vagyunk. Ami jár a románnak, ugyanaz jár a magyarnak is” – fogalmazott Tőkés, aki román politikusoknak a határon túli nemzettársaik melletti kiállását idézve ismételte el azt a nézetét, amely miatt bírálói a román állami kitüntetése visszavonását szorgalmazták.
„Ausztriához és Olaszországhoz hasonlóan, amelyek egyezményes alapon garantálják és biztosítják Dél-Tirol autonómiáját, Magyarország és Románia is közösen vállaljanak felelősséget Erdély, az erdélyi magyarok, a székely magyarok regionális autonómiájáért" – szorgalmazta Tőkés, emlékeztetve arra, hogy egy héttel ezelőtt Traian Băsescu államfő kiállt a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése mellett. „Mi, erdélyi magyarok példát vehetünk a román államelnöktől. Éppen olyan következetességgel kell kitartanunk az erdélyi magyar régiók, valamint a székelyföldi és partiumi autonómia mellett, amiképpen ő tette ezt a román nemzet egysége ügyében” – állapította meg.
maszol.ro
2013. augusztus 27.
Elhunyt dr. Higyed István lelkipásztor
Búcsú az utolsó nagyok Egyikétől!
Nem tudok nekrológot írni, mert az az elhunytak életét és munkásságát méltató írás lenne, én pedig csupán emlékezni és emlékeztetni szeretnék...
István bácsi számomra több volt, mint családtag, vagy mint családi lelkipásztor. Nemcsak azért, mert gyermekkorom óta ott volt minden jelentős közösségi ünnepen, és nemcsak azért, mert úgy tudott prédikálni, hogy azt áhítattal hallgatta a rációnak élő ember is, hiszen orátori képességei páratlanok voltak; de azért is, mert tudós papként igazi lelkipásztori munkát végzett. Azon kevesek közé tartozott, akik itthon voltak a Bánságban: itt született, tanulmányai nagy részét itthon végezte, szolgálati idejének nagy részét Temes megyében, Bodófalván és Lugoson töltötte. Ismerte híveit névről, gondról és örömről egyaránt. Bejáratos volt az emberek otthonába, segített jó szóval, imával, áldással.
Megjelenésében, beszédmódjában talpig úriember, aki egy jobb kor emlékeként tündökölt, jelezve, hogy voltak itt mifelénk is nagy emberek. És ezt merem állítani akkor is, ha az utóbbi időben az éppen aktuális hatalmi játszmák mást bizonyítottak róla (de tudjuk, hogy az igazságok mindig érdekfüggőek).
Az én István bácsim otthonában rengeteg könyv volt, mindig volt éppen megkezdett szöveg az írógépben (oh, milyen jókat lehetett klampírozni ezen gyerekként!); folyton inget viselt és szövetnadrágot. De főként azt szerettem, ahogy a nyelvvel bánt: finoman, mesterien, érthetően és érezhetően. Sosem láttam dühösnek, nagyképűnek vagy önteltnek, mindig derűs volt, türelmes, sorsával megbékélt, önmagával harmóniában élő és hihetetlen alázatot sugalló. Alázatot! Pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, 2012-ben Életút-díjat nyert, 2011-ben Gyémántdiplomát és folytathatnám. Alázatot! Pedig nem kímélte a sors: háború, szegénység, szeretteinek elvesztése, félretettség kísérték útján.
Dr. Higyed István lelkipásztor halálával úgy érzem, szülőföldem utolsó igazán nagy embere is eltávozott közülünk. Összeszorul a torkom, mert az elmúlás mindig fájdalommal jár, és mert egyre kevesebben vagyunk, akik emlékezünk...
Nyugodjon békében! Emléke mindig bennünk él!
dr. Magyari Sára
Emlékeztető: Tőkés László több írásában kifejtette, hogy Higyed Istvánt a szeku beszervezte /például: /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1994. máj. 27./
Nyugati Jelen (Arad)
Búcsú az utolsó nagyok Egyikétől!
Nem tudok nekrológot írni, mert az az elhunytak életét és munkásságát méltató írás lenne, én pedig csupán emlékezni és emlékeztetni szeretnék...
István bácsi számomra több volt, mint családtag, vagy mint családi lelkipásztor. Nemcsak azért, mert gyermekkorom óta ott volt minden jelentős közösségi ünnepen, és nemcsak azért, mert úgy tudott prédikálni, hogy azt áhítattal hallgatta a rációnak élő ember is, hiszen orátori képességei páratlanok voltak; de azért is, mert tudós papként igazi lelkipásztori munkát végzett. Azon kevesek közé tartozott, akik itthon voltak a Bánságban: itt született, tanulmányai nagy részét itthon végezte, szolgálati idejének nagy részét Temes megyében, Bodófalván és Lugoson töltötte. Ismerte híveit névről, gondról és örömről egyaránt. Bejáratos volt az emberek otthonába, segített jó szóval, imával, áldással.
Megjelenésében, beszédmódjában talpig úriember, aki egy jobb kor emlékeként tündökölt, jelezve, hogy voltak itt mifelénk is nagy emberek. És ezt merem állítani akkor is, ha az utóbbi időben az éppen aktuális hatalmi játszmák mást bizonyítottak róla (de tudjuk, hogy az igazságok mindig érdekfüggőek).
Az én István bácsim otthonában rengeteg könyv volt, mindig volt éppen megkezdett szöveg az írógépben (oh, milyen jókat lehetett klampírozni ezen gyerekként!); folyton inget viselt és szövetnadrágot. De főként azt szerettem, ahogy a nyelvvel bánt: finoman, mesterien, érthetően és érezhetően. Sosem láttam dühösnek, nagyképűnek vagy önteltnek, mindig derűs volt, türelmes, sorsával megbékélt, önmagával harmóniában élő és hihetetlen alázatot sugalló. Alázatot! Pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, 2012-ben Életút-díjat nyert, 2011-ben Gyémántdiplomát és folytathatnám. Alázatot! Pedig nem kímélte a sors: háború, szegénység, szeretteinek elvesztése, félretettség kísérték útján.
Dr. Higyed István lelkipásztor halálával úgy érzem, szülőföldem utolsó igazán nagy embere is eltávozott közülünk. Összeszorul a torkom, mert az elmúlás mindig fájdalommal jár, és mert egyre kevesebben vagyunk, akik emlékezünk...
Nyugodjon békében! Emléke mindig bennünk él!
dr. Magyari Sára
Emlékeztető: Tőkés László több írásában kifejtette, hogy Higyed Istvánt a szeku beszervezte /például: /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1994. máj. 27./
Nyugati Jelen (Arad)
2013. szeptember 1.
Bárdi Nándor nemzetstratégiáról, külhoni magyarságról, „táposokról”
A Vásárhelyi Forgatag keretében szervezett Szóforgatag meghívottja volt Bárdi Nándor, az Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, aki Álságos állítások a magyar etnopolitikában címmel tartott előadást szombat este a Kultúrpalota kistermében.
A történész a magyarországi politikumnak a határokon túli magyarsághoz való viszonyulását, a magyar kormányok és az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyar közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokat járta körül, kitért a szóhasználatra, felhívta a figyelmet a fogalmak közötti különbségekre, javasolt nyelvezetre. „A magyar politikai élet hiszterizált, az emberek elveszítették a realitásérzéküket” – fogalmazott az előadó, aki elmondta, nem a problémáról önmagáról beszélnek, hanem valamihez kapcsolják azt. Például óriási a félreértés a kettős állampolgársággal kapcsolatban, másként értelmezik, értékelik azt a külhoni magyarok és másként az anyaországiak.
Míg 1989 után a legtöbben úgy gondolták, hogy szakpolitikusok jönnek és megoldják – többek közt – a határon túli magyarok problémáit is, ehelyett retorikák zárják csapdába a politikai nyilatkozatokat – fogalmazott Bárdi, aki alkotmányos patriotizmusról, a szimbólumoknak olyanfajta használatáról beszélt, mint például kopjafa a Dél-Dunántúlon, vagy Székely Himnusz a Szózat helyett. „Nem jöttek létre a stratégiai programok, nem alakultak ki szakmai generációk, általában olyan emberek kerülnek be a kormányzati politikába, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik, ismereteik hiányosak, nem szakképzelt, jól felkészült szakemberek” – jelentette ki.
Bárdi Nándor arra is kitért, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következménye, ezért bármit lehet mondani, nyilatkozni a határon túli magyar közösségek előtt, mert az következmény nélkül marad. Érdekes megvilágítása a 2004. december 5-i népszavazásnak az, hogy nem a külhoni magyarokról szólt, sokkal inkább belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok hiszterizálása követett. Akkor jelent meg például a „tápos” kifejezés, amivel a magyarországi magyarokat illették a külhoni magyarok – emlékeztetett. A „22 millió román” emlegetése is egy olyan politikai húzás volt szerinte az akkori szocialista kormány részéről, amellyel Orbán elveszítette a választásokat.
A történész érdekesnek tartja, hogy míg a nyugati vagy akár más kelet-európai, volt szocialista államokban nem tapasztalható ekkora ellentét, Magyarországon az antinacionalista beszéd teremtette meg a baloldali kohéziót, míg a nemzeti retorika a jobboldalit.
A kettős állampolgársággal kapcsolatosan Bárdi kifejtette: azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából. „Mert könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni” – fejtette ki a történész, aki szerint nem csupán Csíkszeredából vagy más székelyföldi településekről mennek majd tömegesen, de Nagybányáról és Szatmárról is, amely az ottani magyar közösségek megfogyatkozását vonja maga után.
Az előadásban felvetődött az a kérdés, hogy miért nincs román nyelvű honlapja a Székelyföldnek, miért nem működnek a falusi kultúrházak, miért nincs közművelődési élet vidéken, vagy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak.
Bárdi „az áldozat és az adófizető találkozásáról” is beszélt, amikor az állandó áldozat szerepben élő külhoni magyar a magyarországi magyartól várja a támogatást. A javasolt kifejezések közül kiemelte, hogy az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság használata lenne a pontosabb, a határon túli helyett pedig a külhoni magyarok, a nemzetpolitikát szerencsésebb volna nemzetstratégiával helyettesíteni.
Maszol.ro
A Vásárhelyi Forgatag keretében szervezett Szóforgatag meghívottja volt Bárdi Nándor, az Etnikai és Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, aki Álságos állítások a magyar etnopolitikában címmel tartott előadást szombat este a Kultúrpalota kistermében.
A történész a magyarországi politikumnak a határokon túli magyarsághoz való viszonyulását, a magyar kormányok és az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyar közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokat járta körül, kitért a szóhasználatra, felhívta a figyelmet a fogalmak közötti különbségekre, javasolt nyelvezetre. „A magyar politikai élet hiszterizált, az emberek elveszítették a realitásérzéküket” – fogalmazott az előadó, aki elmondta, nem a problémáról önmagáról beszélnek, hanem valamihez kapcsolják azt. Például óriási a félreértés a kettős állampolgársággal kapcsolatban, másként értelmezik, értékelik azt a külhoni magyarok és másként az anyaországiak.
Míg 1989 után a legtöbben úgy gondolták, hogy szakpolitikusok jönnek és megoldják – többek közt – a határon túli magyarok problémáit is, ehelyett retorikák zárják csapdába a politikai nyilatkozatokat – fogalmazott Bárdi, aki alkotmányos patriotizmusról, a szimbólumoknak olyanfajta használatáról beszélt, mint például kopjafa a Dél-Dunántúlon, vagy Székely Himnusz a Szózat helyett. „Nem jöttek létre a stratégiai programok, nem alakultak ki szakmai generációk, általában olyan emberek kerülnek be a kormányzati politikába, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik, ismereteik hiányosak, nem szakképzelt, jól felkészült szakemberek” – jelentette ki.
Bárdi Nándor arra is kitért, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következménye, ezért bármit lehet mondani, nyilatkozni a határon túli magyar közösségek előtt, mert az következmény nélkül marad. Érdekes megvilágítása a 2004. december 5-i népszavazásnak az, hogy nem a külhoni magyarokról szólt, sokkal inkább belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok hiszterizálása követett. Akkor jelent meg például a „tápos” kifejezés, amivel a magyarországi magyarokat illették a külhoni magyarok – emlékeztetett. A „22 millió román” emlegetése is egy olyan politikai húzás volt szerinte az akkori szocialista kormány részéről, amellyel Orbán elveszítette a választásokat.
A történész érdekesnek tartja, hogy míg a nyugati vagy akár más kelet-európai, volt szocialista államokban nem tapasztalható ekkora ellentét, Magyarországon az antinacionalista beszéd teremtette meg a baloldali kohéziót, míg a nemzeti retorika a jobboldalit.
A kettős állampolgársággal kapcsolatosan Bárdi kifejtette: azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából. „Mert könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni” – fejtette ki a történész, aki szerint nem csupán Csíkszeredából vagy más székelyföldi településekről mennek majd tömegesen, de Nagybányáról és Szatmárról is, amely az ottani magyar közösségek megfogyatkozását vonja maga után.
Az előadásban felvetődött az a kérdés, hogy miért nincs román nyelvű honlapja a Székelyföldnek, miért nem működnek a falusi kultúrházak, miért nincs közművelődési élet vidéken, vagy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak.
Bárdi „az áldozat és az adófizető találkozásáról” is beszélt, amikor az állandó áldozat szerepben élő külhoni magyar a magyarországi magyartól várja a támogatást. A javasolt kifejezések közül kiemelte, hogy az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság használata lenne a pontosabb, a határon túli helyett pedig a külhoni magyarok, a nemzetpolitikát szerencsésebb volna nemzetstratégiával helyettesíteni.
Maszol.ro
2013. szeptember 2.
Vásárhelyiek világtalálkozója
"Marosvásárhelynek lelke van"
Leginkább a gálaműsor vonzotta azokat, akik eljöttek a marosvásárhelyiek első világtalálkozójára, amelyet méltó helyen – a Forgatag keretében –, a Kultúrpalotában tartottak meg. A rendezvény 9 órakor kezdődött az ún. élő könyvtárral, ahol – igen találóan – a szervezők a Tükörteremben lehetőséget teremtettek arra, hogy azok, akik távolról jöttek, betekintést nyerjenek a város életébe. Majd következett a gálaműsor és Életutak többszólamúsága cím alatt az elszármazottak beszámoltak arról, hogyan sikerült marosvásárhelyiekként megállniuk a helyüket a nagyvilágban.
Igazán kellemes fogadtatásban volt részük azoknak, akik szombaton délelőtt beléptek a Kultúrpalota előcsarnokába, ahol népviseletbe öltözött fiatalok egy szál szegfűvel fogadták az érkezőt és a regisztrációhoz irányították, ahol a nyilvántartásba vétel után mindenkinek kalligrafikus írással szignált emléklapot adtak. Aki korábban érkezett, azt a Tükörteremben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviseletében több újságíró, televízió- és rádiószerkesztő fogadta. Egy másik asztalnál Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE jelenlegi és dr. Hollanda Dénes, a korábbi rektor várta. Sebestyén Spielmann Mihály kis előadást tartott a városról, míg Németh-Jakab Imola és Szabadi Ernő Loránd a fiatalok jelenjéről, jövőjéről provokálta volna beszélgetésre az érdeklődőket, Cseh Gábor pedig a sportélet iránt érdeklődőket fogadta.
Közben egy kis incidens is történt. Míg a szervezők korábban meghívták dr. Csegzi Sándor volt alpolgármestert, hogy az élő könyvtárban a jövőtervezésről beszéljen, a rendezvény előtt két nappal a főszervezők (Soós Zoltán és Portik Vilmos) úgy döntöttek, nem adnak lehetőséget a polgármester tanácsosának az előadása megtartására. Soós Zoltán elmondta, ha a polgármesteri hivatal a rendezvény partnere maradt volna, nem lett volna ellenvetésük. Mivel azonban a városvezetés ellenrendezvényt szervezett, a hivatal képviselője kompromittálta volna a rendezvényt előadásával. Mi több, Soós Zoltán szerint a konfliktus alatt Csegzi Sándor nem tett semmit azért, hogy a polgármestert jobb belátásra bírja a Forgataggal kapcsolatban. Ugyanakkor nem zárkóztak el attól, hogy Csegzi Sándor "egyszerű" városlakóként jelen legyen a rendezvényen. Csegzi Sándor rögtönzött sajtótájékoztatót hívott össze, ahol többek között elmondta, hogy meglepetésként érte ez a döntés, hiszen a rendezvény szervezésekor mind Soós Zoltán, mind Portik Vilmos jelen volt, akik akkor beleegyeztek abba, hogy megtartsa az előadást, ezért is érte meglepetésszerűen a letiltás. A világtalálkozóra egy bemutató anyagot is előkészített.
A Sebestyén Aba színművész által rendezett gálaműsorra zsúfolásig megtelt a Kultúrpalota nagyterme, és annak ellenére, hogy igen hosszúra sikerült a produkció, a közönség mindvégig kitartott és vastapssal jutalmazta a fellépőket.
Kirsch Attila főszervező az előadást megelőző ünnepi beszédében – amelyet rendhagyó módon jeltolmács is kísért – elmondta, a világtalálkozóval a határokon átívelő nemzettudatot szeretnék erősíteni azokban is, akik itthon maradtak, azokban is, akik elmentek, de lelkükben marosvásárhelyiek maradtak. Kirsch Attila felsorolta mindazt, amire a város büszke lehet: a Teleki Tékára, a Magyar Tudományos Akadémia ősére, a Magyar Nyelvművelők Társaságára, amely szintén e városban jött létre. Megemlítette Bodor Péter székely ezermester, a két Bolyai munkásságát s nem utolsósorban a városépítő dr. Bernády Györgyöt. – A közelmúlt és a jelen alkotói azok, akik ezt a szellemiséget továbbviszik, a város hírnevét öregbítik. A múltra alapozva építjük a jövőt, s ez minket kötelez. Ma is e városban mindennap meg kell küzdenünk magyarságunkért, a megmaradásunkért, ezért szükségünk van arra, hogy erős, egységes nemzet legyünk, s nekünk – a világtalálkozó szervezőinek is – kötelességünk az összetartozást erősíteni, ezért teremtettünk lehetőséget a találkozásra, az egymásra találásra. S ezt kell nekünk évente megismételnünk – mondta többek között Kirsch Attila, majd szép gesztusként egy gyertyát gyújtottak meg a színpadon, és egy perc néma csenddel emlékeztek mindazokra a marosvásárhelyiekre, akik eltávoztak az élők sorából.
A Nagy István színművész által ezúttal is profi módon vezetett műsorban felléptek: Kilyén Ilka lányával, Ritziu Ilka Krisztinával virágénekeket adott elő. Molnár Tünde csodálatosan szólaltatta meg a Kultúrpalota nagytermének orgonáját, Boros Emese, Trózner Kincső, Szabó Levente közismert operettslágereket adott elő Ávéd Éva zongorakíséretében, megzenésített versekkel minikoncertezett a Kővirág együttes, az Öves együttes és Kásler Magda csángó népdalokkal állt a közönség elé, Szabadi Nóra, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészei musicalrészleteket adtak elő, Vizi Imre két nemzetközi sláger mellett az első – az alkalomhoz igazított – magyar nyelvű szerzeményét is előadta.
Közben Kovács Levente – a műsor összeállításánál bábáskodó rendező – rövid előadásában többek között arról beszélt, hogy milyen színházi múltja van Marosvásárhelynek, majd a jelennel kapcsolatosan megjegyezte: jelenleg öt színházi helyszín is van, és örvendetes, hogy a hivatásos társulatok mellett (ide értve a Maros Művészegyüttest, a Művészeti Egyetemet is) számos színjátszó csoport, civil szervezet is létezik, amelyek színvonalas produkciókat mutatnak be. S példaként említette a Művészkuckó legutóbbi előadásában a Valahol Európában musicalben igen nagy sikerrel szereplő párost is, Nemes Tibort és Vajda Borókát, akik – amint Kovács Levente mondta – a szakmában a jövő letéteményesei lehetnek.
Az előadás díszmeghívottja Keresztes Ildikó volt, aki, bár közel 30 éve nem él Marosvásárhelyen, innen indult el életpályáján és mindig is marosvásárhelyi maradt. A közismert előadóművész hangulatos koncertje zárta a több mint háromórás műsort, amelynek végén a Himnusz is elhangzott.
Ezt követően az Életutak többszólamúsága címen korábban meghirdetett élménybeszámolók következtek. A szervezők lehetőséget adtak bárkinek arra, hogy előzetes bejelentkezés után 3 – 5 perc alatt mondja el a városhoz fűződő élményeit. Öten iratkoztak fel, akikkel a színpadon Sebestyén Mihály és Kirsch Attila beszélgetett. A hosszúra sikeredett gálaműsor miatt alig 50-en voltak kíváncsiak az életutakra.
A marosvásárhelyiek első világtalálkozója programjának részeként délután a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében Sebestyén Aba színművész előadta Kocsis István A tér című monodrámáját.
Vasárnap délelőtt a főtéri Keresztelő Szent János-plébániatemplomban ökumenikus imát tartottak Marosvásárhelyért, amelyen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is, és a találkozó szellemiségében az összetartás gondolatát foglalták bele a hálaadó istentiszteletekbe a Vártemplomban, a Bolyai téri unitárius templomban és a Régi Kórház utcai evangélikus templomban is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
"Marosvásárhelynek lelke van"
Leginkább a gálaműsor vonzotta azokat, akik eljöttek a marosvásárhelyiek első világtalálkozójára, amelyet méltó helyen – a Forgatag keretében –, a Kultúrpalotában tartottak meg. A rendezvény 9 órakor kezdődött az ún. élő könyvtárral, ahol – igen találóan – a szervezők a Tükörteremben lehetőséget teremtettek arra, hogy azok, akik távolról jöttek, betekintést nyerjenek a város életébe. Majd következett a gálaműsor és Életutak többszólamúsága cím alatt az elszármazottak beszámoltak arról, hogyan sikerült marosvásárhelyiekként megállniuk a helyüket a nagyvilágban.
Igazán kellemes fogadtatásban volt részük azoknak, akik szombaton délelőtt beléptek a Kultúrpalota előcsarnokába, ahol népviseletbe öltözött fiatalok egy szál szegfűvel fogadták az érkezőt és a regisztrációhoz irányították, ahol a nyilvántartásba vétel után mindenkinek kalligrafikus írással szignált emléklapot adtak. Aki korábban érkezett, azt a Tükörteremben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviseletében több újságíró, televízió- és rádiószerkesztő fogadta. Egy másik asztalnál Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE jelenlegi és dr. Hollanda Dénes, a korábbi rektor várta. Sebestyén Spielmann Mihály kis előadást tartott a városról, míg Németh-Jakab Imola és Szabadi Ernő Loránd a fiatalok jelenjéről, jövőjéről provokálta volna beszélgetésre az érdeklődőket, Cseh Gábor pedig a sportélet iránt érdeklődőket fogadta.
Közben egy kis incidens is történt. Míg a szervezők korábban meghívták dr. Csegzi Sándor volt alpolgármestert, hogy az élő könyvtárban a jövőtervezésről beszéljen, a rendezvény előtt két nappal a főszervezők (Soós Zoltán és Portik Vilmos) úgy döntöttek, nem adnak lehetőséget a polgármester tanácsosának az előadása megtartására. Soós Zoltán elmondta, ha a polgármesteri hivatal a rendezvény partnere maradt volna, nem lett volna ellenvetésük. Mivel azonban a városvezetés ellenrendezvényt szervezett, a hivatal képviselője kompromittálta volna a rendezvényt előadásával. Mi több, Soós Zoltán szerint a konfliktus alatt Csegzi Sándor nem tett semmit azért, hogy a polgármestert jobb belátásra bírja a Forgataggal kapcsolatban. Ugyanakkor nem zárkóztak el attól, hogy Csegzi Sándor "egyszerű" városlakóként jelen legyen a rendezvényen. Csegzi Sándor rögtönzött sajtótájékoztatót hívott össze, ahol többek között elmondta, hogy meglepetésként érte ez a döntés, hiszen a rendezvény szervezésekor mind Soós Zoltán, mind Portik Vilmos jelen volt, akik akkor beleegyeztek abba, hogy megtartsa az előadást, ezért is érte meglepetésszerűen a letiltás. A világtalálkozóra egy bemutató anyagot is előkészített.
A Sebestyén Aba színművész által rendezett gálaműsorra zsúfolásig megtelt a Kultúrpalota nagyterme, és annak ellenére, hogy igen hosszúra sikerült a produkció, a közönség mindvégig kitartott és vastapssal jutalmazta a fellépőket.
Kirsch Attila főszervező az előadást megelőző ünnepi beszédében – amelyet rendhagyó módon jeltolmács is kísért – elmondta, a világtalálkozóval a határokon átívelő nemzettudatot szeretnék erősíteni azokban is, akik itthon maradtak, azokban is, akik elmentek, de lelkükben marosvásárhelyiek maradtak. Kirsch Attila felsorolta mindazt, amire a város büszke lehet: a Teleki Tékára, a Magyar Tudományos Akadémia ősére, a Magyar Nyelvművelők Társaságára, amely szintén e városban jött létre. Megemlítette Bodor Péter székely ezermester, a két Bolyai munkásságát s nem utolsósorban a városépítő dr. Bernády Györgyöt. – A közelmúlt és a jelen alkotói azok, akik ezt a szellemiséget továbbviszik, a város hírnevét öregbítik. A múltra alapozva építjük a jövőt, s ez minket kötelez. Ma is e városban mindennap meg kell küzdenünk magyarságunkért, a megmaradásunkért, ezért szükségünk van arra, hogy erős, egységes nemzet legyünk, s nekünk – a világtalálkozó szervezőinek is – kötelességünk az összetartozást erősíteni, ezért teremtettünk lehetőséget a találkozásra, az egymásra találásra. S ezt kell nekünk évente megismételnünk – mondta többek között Kirsch Attila, majd szép gesztusként egy gyertyát gyújtottak meg a színpadon, és egy perc néma csenddel emlékeztek mindazokra a marosvásárhelyiekre, akik eltávoztak az élők sorából.
A Nagy István színművész által ezúttal is profi módon vezetett műsorban felléptek: Kilyén Ilka lányával, Ritziu Ilka Krisztinával virágénekeket adott elő. Molnár Tünde csodálatosan szólaltatta meg a Kultúrpalota nagytermének orgonáját, Boros Emese, Trózner Kincső, Szabó Levente közismert operettslágereket adott elő Ávéd Éva zongorakíséretében, megzenésített versekkel minikoncertezett a Kővirág együttes, az Öves együttes és Kásler Magda csángó népdalokkal állt a közönség elé, Szabadi Nóra, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészei musicalrészleteket adtak elő, Vizi Imre két nemzetközi sláger mellett az első – az alkalomhoz igazított – magyar nyelvű szerzeményét is előadta.
Közben Kovács Levente – a műsor összeállításánál bábáskodó rendező – rövid előadásában többek között arról beszélt, hogy milyen színházi múltja van Marosvásárhelynek, majd a jelennel kapcsolatosan megjegyezte: jelenleg öt színházi helyszín is van, és örvendetes, hogy a hivatásos társulatok mellett (ide értve a Maros Művészegyüttest, a Művészeti Egyetemet is) számos színjátszó csoport, civil szervezet is létezik, amelyek színvonalas produkciókat mutatnak be. S példaként említette a Művészkuckó legutóbbi előadásában a Valahol Európában musicalben igen nagy sikerrel szereplő párost is, Nemes Tibort és Vajda Borókát, akik – amint Kovács Levente mondta – a szakmában a jövő letéteményesei lehetnek.
Az előadás díszmeghívottja Keresztes Ildikó volt, aki, bár közel 30 éve nem él Marosvásárhelyen, innen indult el életpályáján és mindig is marosvásárhelyi maradt. A közismert előadóművész hangulatos koncertje zárta a több mint háromórás műsort, amelynek végén a Himnusz is elhangzott.
Ezt követően az Életutak többszólamúsága címen korábban meghirdetett élménybeszámolók következtek. A szervezők lehetőséget adtak bárkinek arra, hogy előzetes bejelentkezés után 3 – 5 perc alatt mondja el a városhoz fűződő élményeit. Öten iratkoztak fel, akikkel a színpadon Sebestyén Mihály és Kirsch Attila beszélgetett. A hosszúra sikeredett gálaműsor miatt alig 50-en voltak kíváncsiak az életutakra.
A marosvásárhelyiek első világtalálkozója programjának részeként délután a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében Sebestyén Aba színművész előadta Kocsis István A tér című monodrámáját.
Vasárnap délelőtt a főtéri Keresztelő Szent János-plébániatemplomban ökumenikus imát tartottak Marosvásárhelyért, amelyen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is, és a találkozó szellemiségében az összetartás gondolatát foglalták bele a hálaadó istentiszteletekbe a Vártemplomban, a Bolyai téri unitárius templomban és a Régi Kórház utcai evangélikus templomban is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 3.
Álságos állítások a magyar etnopolitikában
A Vásárhelyi Forgatag meghívottjaként a fenti címmel tartott előadást a Kultúrpalota kistermében szombat este Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Kiindulópontként az előadó a magyarországi politikumnak a határon túli magyarsághoz való viszonyulásáról, a magyar kormányok és a külhoni közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokról beszélt, figyelmeztetve, hogy a magyar politikai élet "hiszterizált", az emberek elveszítették a realitásérzéküket, nem valós problémákról beszélnek, hanem ezeket mindig valamihez kapcsolják. Véleménye szerint az identitáspolitikára rátelepedett a szimbolikus beszéd. Példának a kettős állampolgárságot említette, amelyet véleménye szerint egyként értelmeznek a külhoni magyarok, másként az anyaországiak.
Ürüggyé váltak a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók
A történész "szembenézett" saját tévedéseivel is: 1989 után, másokkal együtt úgy gondolta, hogy jönnek a szakpolitikusok és megoldják a külhoni magyarság problémáit, újraépül a társadalom. Ezzel szemben rátelepedett a politika, egyfajta alkotmányos patriotizmusról lehet beszélni: nem születtek stratégiai programok, legtöbbször olyanok kerülnek kormányzati pozícióba, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik a tanulást, vagyis nem egy szakmailag kiképzett apparátus működik. Olyan lényeges kérdéseket is boncolgatott, mint például az, hogy mit csinált a magyar politikum, hogyan torzult el a magyarságpolitika? Felhívta a figyelmet, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, mert az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következményük. Véleménye szerint a 2004. december 5-i népszavazás sem a külhoni magyarokról szólt, belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok "hiszterizálása" követett.
Meg nem valósult elvárások
Bárdi szerint a rendszerváltás utáni elvárások nem váltak valóra. Az európai integrációs remények sem hoztak átütő sikert, a szülőföldön maradás programja forrás nélkül maradt, összeomlott a nemzetközi kisebbségvédelembe vetett hit, nem sikerült megőrizni a határon túli magyar pártok önállóságát, mivel a támogatások nyomán kialakult a klientúra. Beszélt arról is, hogy hogyan alakult a kisebbségi elit pozíciója az elmúlt 20-25 évben: a generációs váltások mellett a regionális gazdasági érdekcsoportok válnak meghatározókká. Az új politikai elit célja a forrásszerzés, nem a nagy projektek érdeklik, mert saját választóiknak akarnak megfelelni, ezért a közösségépítés is leértékelődik – fogalmazott az előadó.
Arra is kitért, egyebek mellett, hogy milyen követelések fogalmazódnak meg a magyar kisebbségi közösségekben, amelyek közül kiemelten fontos a magyar nyelv hivatalos regionális nyelvként való elismerése, illetve az oktatási és kulturális életük saját maguk által való igazgatása.
Könnyebb képzett erdélyieket vonzani, mint a cigányságot integrálni
A kettős állampolgárság szerinte azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából, mert "könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni" – summázta Bárdi Nándor.
Arról is beszélt, hogy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak. Bárdi szerint az állandó áldozat szerepében élő külhoni magyarok a magyarországi magyaroktól várják a támogatást. Mint mondta, a magyarországi integrációs programok sem adnak megoldást a kisebbségi magyar közösségek nemzeti azonosságtudatának újrateremtésére.
Szakpolitikai tanulságként fogalmazta meg a magyarságdoktrínák felépítését, a kisebbségi kompetenciák intézményesítését, a határtalanítás tematizálását, a politikai és civil támogatások szétválasztását, a nyelvtervezést stb.
Végül az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság, a határon túli magyarok helyett a külhoni magyarok, illetve a nemzetpolitika helyett a nemzetstratégia kifejezések használatát javasolta.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
A Vásárhelyi Forgatag meghívottjaként a fenti címmel tartott előadást a Kultúrpalota kistermében szombat este Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Kiindulópontként az előadó a magyarországi politikumnak a határon túli magyarsághoz való viszonyulásáról, a magyar kormányok és a külhoni közösségek, érdekképviseletek, politikusok közötti kapcsolatokról beszélt, figyelmeztetve, hogy a magyar politikai élet "hiszterizált", az emberek elveszítették a realitásérzéküket, nem valós problémákról beszélnek, hanem ezeket mindig valamihez kapcsolják. Véleménye szerint az identitáspolitikára rátelepedett a szimbolikus beszéd. Példának a kettős állampolgárságot említette, amelyet véleménye szerint egyként értelmeznek a külhoni magyarok, másként az anyaországiak.
Ürüggyé váltak a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók
A történész "szembenézett" saját tévedéseivel is: 1989 után, másokkal együtt úgy gondolta, hogy jönnek a szakpolitikusok és megoldják a külhoni magyarság problémáit, újraépül a társadalom. Ezzel szemben rátelepedett a politika, egyfajta alkotmányos patriotizmusról lehet beszélni: nem születtek stratégiai programok, legtöbbször olyanok kerülnek kormányzati pozícióba, akik minden kormányváltáskor elölről kezdik a tanulást, vagyis nem egy szakmailag kiképzett apparátus működik. Olyan lényeges kérdéseket is boncolgatott, mint például az, hogy mit csinált a magyar politikum, hogyan torzult el a magyarságpolitika? Felhívta a figyelmet, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos akciók ürüggyé váltak, mert az ezzel kapcsolatos retorikáknak a magyar belpolitikában nincs következményük. Véleménye szerint a 2004. december 5-i népszavazás sem a külhoni magyarokról szólt, belpolitikai ügy volt, amit a külhoni magyarok "hiszterizálása" követett.
Meg nem valósult elvárások
Bárdi szerint a rendszerváltás utáni elvárások nem váltak valóra. Az európai integrációs remények sem hoztak átütő sikert, a szülőföldön maradás programja forrás nélkül maradt, összeomlott a nemzetközi kisebbségvédelembe vetett hit, nem sikerült megőrizni a határon túli magyar pártok önállóságát, mivel a támogatások nyomán kialakult a klientúra. Beszélt arról is, hogy hogyan alakult a kisebbségi elit pozíciója az elmúlt 20-25 évben: a generációs váltások mellett a regionális gazdasági érdekcsoportok válnak meghatározókká. Az új politikai elit célja a forrásszerzés, nem a nagy projektek érdeklik, mert saját választóiknak akarnak megfelelni, ezért a közösségépítés is leértékelődik – fogalmazott az előadó.
Arra is kitért, egyebek mellett, hogy milyen követelések fogalmazódnak meg a magyar kisebbségi közösségekben, amelyek közül kiemelten fontos a magyar nyelv hivatalos regionális nyelvként való elismerése, illetve az oktatási és kulturális életük saját maguk által való igazgatása.
Könnyebb képzett erdélyieket vonzani, mint a cigányságot integrálni
A kettős állampolgárság szerinte azt a veszélyt hordozza, hogy az erdélyiek tömegesen fognak Magyarországra telepedni munkavállalás céljából, mert "könnyebb ma erdélyi, jól képzett szakembereket vonzani a különböző vállalkozásokhoz munkaerőnek, mint a cigányságot képezni és integrálni" – summázta Bárdi Nándor.
Arról is beszélt, hogy miért nem történt meg húsz év óta a minőségi oktatás áttörése, mit jelent a haza fogalma a magyarországi és mit az erdélyi magyaroknak. Bárdi szerint az állandó áldozat szerepében élő külhoni magyarok a magyarországi magyaroktól várják a támogatást. Mint mondta, a magyarországi integrációs programok sem adnak megoldást a kisebbségi magyar közösségek nemzeti azonosságtudatának újrateremtésére.
Szakpolitikai tanulságként fogalmazta meg a magyarságdoktrínák felépítését, a kisebbségi kompetenciák intézményesítését, a határtalanítás tematizálását, a politikai és civil támogatások szétválasztását, a nyelvtervezést stb.
Végül az egységes magyarság helyett az egyetemes magyarság, a határon túli magyarok helyett a külhoni magyarok, illetve a nemzetpolitika helyett a nemzetstratégia kifejezések használatát javasolta.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 3.
Székelyvásárhelytől Marosvásárhelyig
Várostörténet a Forgatagban
Marosvásárhely annyira székely város, amekkora szerepet a székelynek tekintett magyarok életében betöltött és betölt. Lakói annyira székelyek, amennyire székelynek érzik magukat – hangzott el a következtetés dr. Pál-Antal Sándor társadalom- és helytörténész előadásának végén, amelynek helyszíne a Kultúrpalota kisterme volt vasárnap délután a Marosvásárhelyi Forgatag várostörténeti rendezvényei keretében.
Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a székelyek történetéről készült tankönyv bemutatóján elhangzott kérdést gondolta tovább sok érdekes adattal, részlettel a szabad királyi várossá váló új székely vásároshely 200 éves történetéről szóló előadásában. Hogy volt-e egy régebbi vásároshely a Novum Forum Siculorum előtt, ezt okleveles adatokkal nem lehet bizonyítani, ahogy azt sem, hogy a székely szó a város nevében a nép, nemzet megnevezésből vagy a Maros bal partján elterülő településtől ered, amelyet magába olvasztott a város. Biztos viszont, hogy 1323 az első írásos említés időpontja. Ahogy az is, hogy az első, ma is meglévő kiváltságlevél, amely Mátyás királytól származik, 1482. augusztus 28-i keltezésű. A kereskedelmi utak mentén, a hegyvidék és síkvidék találkozásánál elterülő vásároshely életét a kézműipar határozta meg, s területén a XVII. században már 20 ilyen jellegű cég tevékenykedett.
A székely joghatóság alatt álló település bélyegzője 1564-ben a székely nemzet pecsétje, a kardot tartó kard által átszúrt szívvel. A szék hatalma abban az időben akkora, hogy 1602- 04-ben a várépítéssel sem ért egyet. Bethlen Gábor fejedelem 1616-ban kiadott kiváltságlevele teszi lehetővé, hogy a szabad királyi várossá váló Marosvásárhely kiszakadjon a szék joghatósága alól, s nevét is megváltoztassa. A legendának, miszerint a város 6-8 falu beolvadásából alakult ki, van valóságalapja is, hisz néhány kicsi települést, mint Kisfalu, Székelyfalva, Sásvári, Benefalva, valóban magába olvasztott Marosvásárhely, amelynek történetéből nem hiányoztak a viszontagságos események sem. 1658-ban azonban, amikor Nagy Szabó Ferenc azzal zárja krónikáját, hogy már Balavásárnál pusztít a tatár, a veszedelem kikerüli a települést.
Az előadásban tanulságos adatokat hallhattunk arról, hogy ki lehetett városi polgár, milyen feltételei voltak e cím elnyerésének. Hadd soroljuk fel, hogy biztos megélhetéssel kellett rendelkeznie, ki kellett állnia a város érdekeinek védelmében, olyan szakmát kellett folytatnia, amely a város hasznára volt, nem utolsósorban házasember kellett legyen, s végül esküt kellett tennie a városi tanács előtt.
Marosszék központjának népessége 1602-től követhető nyomon, az akkori 119 család alkotta lakosok száma az évtizedek során spontán módon folyamatosan nőtt, de az 1700-as évektől a polgárjoggal nem rendelkezők mind nagyobb számban voltak jelen a polgárjogot elnyert lakosok mellett. A székely származásúak mellett jelentős a nem székely eredetű magyar lakosság betelepedése, akik szinte az egész magyar nyelvterületről érkeztek. II. József idején lett polgár az első román nemzetiségű személy, s németek, zsidók, örmények telepednek le Marosvásárhelyen. Mivel a romák nem voltak adófizető polgárok, elsősorban a konfliktusok kapcsán említik őket. Először 1752-ben Farkas Borbála, az utolsó boszorkány elégetésekor esik szó egy cigány emberről, akit lopás miatt elégetnek. A spontán, illetve szervezett módon történő lakossággyarapodás a kommunizmus éveiben az erőszakos betelepítéssel folytatódott, s az 1948-as 47.000 lélekszámról 1992- ben 162.000-re nőtt, a legutóbbi népszámlálásig pedig 134.290-re csökkent – hangzott el sok érdekes adat mellett az előadásban, majd Pál-Antal Sándor türelmesen válaszolt a közönség minden kérdésére.
A Forgatag nagy sikerű történelmi jellegű rendezvényeihez hasonlóan a Borsos Tamás Egyesület szervezte várostörténeti betekintő is telt házas lett volna, ha a szervezők a szélen levő üres helyekre is beengedik a nézőket, akiket a karzatra irányítottak, ahonnan ülőhely hiányában néhányan távozni kényszerültek.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Várostörténet a Forgatagban
Marosvásárhely annyira székely város, amekkora szerepet a székelynek tekintett magyarok életében betöltött és betölt. Lakói annyira székelyek, amennyire székelynek érzik magukat – hangzott el a következtetés dr. Pál-Antal Sándor társadalom- és helytörténész előadásának végén, amelynek helyszíne a Kultúrpalota kisterme volt vasárnap délután a Marosvásárhelyi Forgatag várostörténeti rendezvényei keretében.
Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a székelyek történetéről készült tankönyv bemutatóján elhangzott kérdést gondolta tovább sok érdekes adattal, részlettel a szabad királyi várossá váló új székely vásároshely 200 éves történetéről szóló előadásában. Hogy volt-e egy régebbi vásároshely a Novum Forum Siculorum előtt, ezt okleveles adatokkal nem lehet bizonyítani, ahogy azt sem, hogy a székely szó a város nevében a nép, nemzet megnevezésből vagy a Maros bal partján elterülő településtől ered, amelyet magába olvasztott a város. Biztos viszont, hogy 1323 az első írásos említés időpontja. Ahogy az is, hogy az első, ma is meglévő kiváltságlevél, amely Mátyás királytól származik, 1482. augusztus 28-i keltezésű. A kereskedelmi utak mentén, a hegyvidék és síkvidék találkozásánál elterülő vásároshely életét a kézműipar határozta meg, s területén a XVII. században már 20 ilyen jellegű cég tevékenykedett.
A székely joghatóság alatt álló település bélyegzője 1564-ben a székely nemzet pecsétje, a kardot tartó kard által átszúrt szívvel. A szék hatalma abban az időben akkora, hogy 1602- 04-ben a várépítéssel sem ért egyet. Bethlen Gábor fejedelem 1616-ban kiadott kiváltságlevele teszi lehetővé, hogy a szabad királyi várossá váló Marosvásárhely kiszakadjon a szék joghatósága alól, s nevét is megváltoztassa. A legendának, miszerint a város 6-8 falu beolvadásából alakult ki, van valóságalapja is, hisz néhány kicsi települést, mint Kisfalu, Székelyfalva, Sásvári, Benefalva, valóban magába olvasztott Marosvásárhely, amelynek történetéből nem hiányoztak a viszontagságos események sem. 1658-ban azonban, amikor Nagy Szabó Ferenc azzal zárja krónikáját, hogy már Balavásárnál pusztít a tatár, a veszedelem kikerüli a települést.
Az előadásban tanulságos adatokat hallhattunk arról, hogy ki lehetett városi polgár, milyen feltételei voltak e cím elnyerésének. Hadd soroljuk fel, hogy biztos megélhetéssel kellett rendelkeznie, ki kellett állnia a város érdekeinek védelmében, olyan szakmát kellett folytatnia, amely a város hasznára volt, nem utolsósorban házasember kellett legyen, s végül esküt kellett tennie a városi tanács előtt.
Marosszék központjának népessége 1602-től követhető nyomon, az akkori 119 család alkotta lakosok száma az évtizedek során spontán módon folyamatosan nőtt, de az 1700-as évektől a polgárjoggal nem rendelkezők mind nagyobb számban voltak jelen a polgárjogot elnyert lakosok mellett. A székely származásúak mellett jelentős a nem székely eredetű magyar lakosság betelepedése, akik szinte az egész magyar nyelvterületről érkeztek. II. József idején lett polgár az első román nemzetiségű személy, s németek, zsidók, örmények telepednek le Marosvásárhelyen. Mivel a romák nem voltak adófizető polgárok, elsősorban a konfliktusok kapcsán említik őket. Először 1752-ben Farkas Borbála, az utolsó boszorkány elégetésekor esik szó egy cigány emberről, akit lopás miatt elégetnek. A spontán, illetve szervezett módon történő lakossággyarapodás a kommunizmus éveiben az erőszakos betelepítéssel folytatódott, s az 1948-as 47.000 lélekszámról 1992- ben 162.000-re nőtt, a legutóbbi népszámlálásig pedig 134.290-re csökkent – hangzott el sok érdekes adat mellett az előadásban, majd Pál-Antal Sándor türelmesen válaszolt a közönség minden kérdésére.
A Forgatag nagy sikerű történelmi jellegű rendezvényeihez hasonlóan a Borsos Tamás Egyesület szervezte várostörténeti betekintő is telt házas lett volna, ha a szervezők a szélen levő üres helyekre is beengedik a nézőket, akiket a karzatra irányítottak, ahonnan ülőhely hiányában néhányan távozni kényszerültek.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 11.
Az egyetem a hallgatóhoz jött (Beszélgetés Nagy Attilával, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyre kihelyezett tagozatának főigazgatójával)
Elkezdődött az őszi iratkozás a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán. A tanintézmény ajánlatáról, az újdonságokról Nagy Attila főigazgatót kérdeztük.
– Az a fiatal, akinek szerényebb anyagi lehetőségei vannak, de akar tanulni, itt, Sepsiszentgyörgyön is szerezhet egyetemi diplomát.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jelenléte Háromszéken nagy jelentőséggel bír. Tizenöt éve, hogy egyetemről beszélhetünk a környéken lakók otthonának közelében.
Ez elsősorban anyagilag érinti kedvező módon azokat a családokat, amelyekben a gyermekek felsőbb tanulmányokat szeretnének végezni valamilyen tudományágban. A kihelyezett tagozat szerepét egy adott térség vagy régió életében csak az tudja felmérni, aki több esztendeje figyeli a végzős diákok munkahelyi elhelyezkedését. Ilyen szempontból – elmondhatom – mi jól állunk. Sok gazdasági egységben, intézményben dolgoznak egytemünkön végzett szakemberek, s ez nagy szó. Sepsiszentgyörgyi tagozatunkon tudományos fokozatokkal rendelkező, elismert egyetemi oktatók dolgoznak, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy méltóképpen, az elvárásoknak megfelelő szinten végezzék feladataikat.
– Látom, hogy most már befejezés előtt áll az egyetem új épülete, éppen az utolsó simításokat végzik. Fészket rakott itt a sokat emlegetett multikulturalitás.
– Az egyetem körül szorgos munka folyik. Készül az egyetem környékén az általam megálmodott és tervezett homlokzat előtt a zöldövezet, hátul a sportpálya, a parkoló. Az épületet, a szemináriumi és előadótermeket mind modern eszközökkel szereltük fel. Korszerű számítógépeink, vetítőberendezésekkel ellátott termeink vannak. Megfelelő módon ki tudjuk használni az amfiteátrumokat. Egyetemi évnyitókon és évzárókon sok vendéget-érdeklődőt tudunk fogadni. Van úgy, hogy 400–500 személy keres fel bennünket, néha még a nagy aula sem képes befogadni az érdeklődő tömeget. Nálunk valóban hangsúlyos a multikulturalitás, a többnyelvűség, a többszólamúság. De nem csak nálunk, hiszen ez már évek óta európai oktatási követelmény. Adott a lehetőség arra is, hogy az itt megkezdett egyetemi évet akár Franciaországban vagy éppen Olaszországban folytathassa, akinek ez a szándéka. – Ön mint főigazgató milyen szakokat képvisel?
– Három kolozsvári fakultáshoz tartozó szakot: a gazdaságit, ahol hároméves képzés folyik a vállalatgazdaság, illetve kereskedelem, a turizmus és szolgáltatások gazdasága szakirányokon román és magyar nyelven. Több esztendeje, hogy kétéves román nyelvű mesteri képzést is tartunk vállalatfejlesztés és menedzsment szakiránnyal. Ezenkívül a közigazgatásit, ahol hároméves román és magyar nyelvű képzés folyik. A több éve működő, négyéves környezetmérnöki szakot idén nem indítjuk, de a kolozsvári szakdekanátussal abban egyeztünk meg, hogy jövőtől beindul környezetföldrajzi szakként, hároméves, szintén kétnyelvű nappali képzéssel. – Jó az, hogy nemcsak a hallgató, hanem a szülő és a hozzátartozó is be tud tekinteni egy-egy alkalommal az intézmény életébe, amelyre önök lehetőséget biztosítanak, megismerhet ott oktató jeles személyiségeket is.
– Sepsiszentgyörgy lakossága is mélyebb betekintést nyerhet a különböző, korunkat foglalkoztató érdekes és aktuális tematikákba. A tavaly általam indított és vezetett Egyetemi beszélgetések című, nyílt előadás-sorozatnak például vendége volt Szilágyi Charlotte az amerikai Harvard Egyetemről, Erős Zsolt, a tragikus sorsú, világhírű, erdélyi származású hegymászó, de gazdasági szakemberek, művészek, írók, egykori és jelenlegi igazgatók is. Így például Kristály Sándor professzor kolléga, több doktorival rendelkező matematikus, akit egy hónapja ünnepelt tanári közösségünk, amikor átvette a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, Pálinkás Józseftől a Bolyai Akadémia-díjat. Megtiszteltetés tagozatunk számára, hogy ilyen rangos díj birtokosa, ugyanakkor az is, hogy világszinten elismert matematikus oktathat nálunk. Örömmel gratulálunk sikeréhez, a Bolyai-plakett díjhoz. Ezt a díjat a Magyar Tudományos Akadémia kuratóriuma ítéli oda a különböző tudományterületeken kiváló eredményeket felmutató kutatók közül évente legfeljebb tizenöt személynek. Ünnepélyes keretek között adták át idén június 26-án. Az elmondottak mellett nagyon fontos mozzanat a jövőre nézve, hogy a Magyar Művészeti Akadémia – amelynek jómagam is tagja vagyok – nálunk tartja az októberi kihelyezett akadémikusi találkozót. Ez mindenképpen emeli egyetemünk rangját, presztízsét. Az egyetemi diákélet szakmai, irodalmi, művészeti és tudományos vetélkedőkkel is kiegészül. Rendelkezésükre áll az újonnan létrehozott biliárdterem, fallabdaterem, pingpongterem stb. Minden lehetőség adott, hogy leendő diákjaink jó képzésben részesüljenek, és egyetemünkön valóban otthon érezzék magukat.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Elkezdődött az őszi iratkozás a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán. A tanintézmény ajánlatáról, az újdonságokról Nagy Attila főigazgatót kérdeztük.
– Az a fiatal, akinek szerényebb anyagi lehetőségei vannak, de akar tanulni, itt, Sepsiszentgyörgyön is szerezhet egyetemi diplomát.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetem jelenléte Háromszéken nagy jelentőséggel bír. Tizenöt éve, hogy egyetemről beszélhetünk a környéken lakók otthonának közelében.
Ez elsősorban anyagilag érinti kedvező módon azokat a családokat, amelyekben a gyermekek felsőbb tanulmányokat szeretnének végezni valamilyen tudományágban. A kihelyezett tagozat szerepét egy adott térség vagy régió életében csak az tudja felmérni, aki több esztendeje figyeli a végzős diákok munkahelyi elhelyezkedését. Ilyen szempontból – elmondhatom – mi jól állunk. Sok gazdasági egységben, intézményben dolgoznak egytemünkön végzett szakemberek, s ez nagy szó. Sepsiszentgyörgyi tagozatunkon tudományos fokozatokkal rendelkező, elismert egyetemi oktatók dolgoznak, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy méltóképpen, az elvárásoknak megfelelő szinten végezzék feladataikat.
– Látom, hogy most már befejezés előtt áll az egyetem új épülete, éppen az utolsó simításokat végzik. Fészket rakott itt a sokat emlegetett multikulturalitás.
– Az egyetem körül szorgos munka folyik. Készül az egyetem környékén az általam megálmodott és tervezett homlokzat előtt a zöldövezet, hátul a sportpálya, a parkoló. Az épületet, a szemináriumi és előadótermeket mind modern eszközökkel szereltük fel. Korszerű számítógépeink, vetítőberendezésekkel ellátott termeink vannak. Megfelelő módon ki tudjuk használni az amfiteátrumokat. Egyetemi évnyitókon és évzárókon sok vendéget-érdeklődőt tudunk fogadni. Van úgy, hogy 400–500 személy keres fel bennünket, néha még a nagy aula sem képes befogadni az érdeklődő tömeget. Nálunk valóban hangsúlyos a multikulturalitás, a többnyelvűség, a többszólamúság. De nem csak nálunk, hiszen ez már évek óta európai oktatási követelmény. Adott a lehetőség arra is, hogy az itt megkezdett egyetemi évet akár Franciaországban vagy éppen Olaszországban folytathassa, akinek ez a szándéka. – Ön mint főigazgató milyen szakokat képvisel?
– Három kolozsvári fakultáshoz tartozó szakot: a gazdaságit, ahol hároméves képzés folyik a vállalatgazdaság, illetve kereskedelem, a turizmus és szolgáltatások gazdasága szakirányokon román és magyar nyelven. Több esztendeje, hogy kétéves román nyelvű mesteri képzést is tartunk vállalatfejlesztés és menedzsment szakiránnyal. Ezenkívül a közigazgatásit, ahol hároméves román és magyar nyelvű képzés folyik. A több éve működő, négyéves környezetmérnöki szakot idén nem indítjuk, de a kolozsvári szakdekanátussal abban egyeztünk meg, hogy jövőtől beindul környezetföldrajzi szakként, hároméves, szintén kétnyelvű nappali képzéssel. – Jó az, hogy nemcsak a hallgató, hanem a szülő és a hozzátartozó is be tud tekinteni egy-egy alkalommal az intézmény életébe, amelyre önök lehetőséget biztosítanak, megismerhet ott oktató jeles személyiségeket is.
– Sepsiszentgyörgy lakossága is mélyebb betekintést nyerhet a különböző, korunkat foglalkoztató érdekes és aktuális tematikákba. A tavaly általam indított és vezetett Egyetemi beszélgetések című, nyílt előadás-sorozatnak például vendége volt Szilágyi Charlotte az amerikai Harvard Egyetemről, Erős Zsolt, a tragikus sorsú, világhírű, erdélyi származású hegymászó, de gazdasági szakemberek, művészek, írók, egykori és jelenlegi igazgatók is. Így például Kristály Sándor professzor kolléga, több doktorival rendelkező matematikus, akit egy hónapja ünnepelt tanári közösségünk, amikor átvette a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, Pálinkás Józseftől a Bolyai Akadémia-díjat. Megtiszteltetés tagozatunk számára, hogy ilyen rangos díj birtokosa, ugyanakkor az is, hogy világszinten elismert matematikus oktathat nálunk. Örömmel gratulálunk sikeréhez, a Bolyai-plakett díjhoz. Ezt a díjat a Magyar Tudományos Akadémia kuratóriuma ítéli oda a különböző tudományterületeken kiváló eredményeket felmutató kutatók közül évente legfeljebb tizenöt személynek. Ünnepélyes keretek között adták át idén június 26-án. Az elmondottak mellett nagyon fontos mozzanat a jövőre nézve, hogy a Magyar Művészeti Akadémia – amelynek jómagam is tagja vagyok – nálunk tartja az októberi kihelyezett akadémikusi találkozót. Ez mindenképpen emeli egyetemünk rangját, presztízsét. Az egyetemi diákélet szakmai, irodalmi, művészeti és tudományos vetélkedőkkel is kiegészül. Rendelkezésükre áll az újonnan létrehozott biliárdterem, fallabdaterem, pingpongterem stb. Minden lehetőség adott, hogy leendő diákjaink jó képzésben részesüljenek, és egyetemünkön valóban otthon érezzék magukat.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 21.
Magyar Örökség-díjas az EKE
Magyar Örökség-díjban részesül az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE). Az oklevelek ünnepélyes átadására Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ma kerül sor.
A kitüntetést az EKE országos elnöke, Dezső László veszi át, az ünnepségen részt vesz a szervezet országos vezetősége és az Erdélyi Gyopár szerkesztősége. A Magyar Örökség-díj kitüntetettjeinek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén és gyakorlatán alapszik: állampolgári jogon mindenkinek módjában áll díjra javasolni az általa érdemesnek tartott személyt, együttest, intézményt, teljesítményt, a bírálóbizottság – melynek első elnöke államfővé választásáig Mádl Ferenc volt – kizárólag az így beérkezett javaslatokból választ. (demeter)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyar Örökség-díjban részesül az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE). Az oklevelek ünnepélyes átadására Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ma kerül sor.
A kitüntetést az EKE országos elnöke, Dezső László veszi át, az ünnepségen részt vesz a szervezet országos vezetősége és az Erdélyi Gyopár szerkesztősége. A Magyar Örökség-díj kitüntetettjeinek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén és gyakorlatán alapszik: állampolgári jogon mindenkinek módjában áll díjra javasolni az általa érdemesnek tartott személyt, együttest, intézményt, teljesítményt, a bírálóbizottság – melynek első elnöke államfővé választásáig Mádl Ferenc volt – kizárólag az így beérkezett javaslatokból választ. (demeter)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 23.
Elfogyóban a moldvai magyarság?
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma
Petrás Incze Jánosra, a csángó misszionáriusra emlékeztek szeptember 21-én Egerben, születésének 200. évfordulója alkalmából. Petrás a teológiát Egerben végezte, 1836-ban szentelték fel, majd visszatért szülőföldjére, ahol sokat tett a moldvai magyar kultúra fenntartásáért és megörökítéséért A klézsei pap volt az első csángó folklorista, gyűjtéseit a Magyar Nyelvőr is publikálta. A Rádió Orient műsorában Tampu Stelián, a Csángó tükör főszerkesztője beszélt a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről.
A csángó helyett pontosabb a moldvai magyarság kifejezést használni. Románia keleti megyéiben, a történelmi Moldvában már a honfoglalás kora óta élnek magyarok, a székely migráció pedig időről-időre megerősítette a román tömb által körülvett magyar közösséget. A csángó név egyik magyarázata, hogy az gúnynévként ragadt a keletre vándorló székelyekre, akik több hullámban érkeztek, a szó ugyanis ’vándorló’, ’tekergő’ jelentéssel is bírhat.
A megkülönböztetés ma is él Moldvában: a már évszázadokkal korábban ott élő magyarokat a később érkezett székelyek csángónak nevezték, de magukat székely magyarnak vallották. Moldva északi részén, Románvásár környékén találhatók a régebbi közösség leszármazottai, egy újabb székely hullám az 1764-es Madéfalvi veszedelem után érkezett, ők alkotják a déli székelyes csángók zömét.
A moldvai magyar közösség legősibb magjának eredete vitatott. Egyes magyarázatok szerint az Etelköz elhagyása után a Szeret menti kiváló legelőknél telepedett meg a honfoglalók egy csoportja. Más vélemény szerint a kora középkorban a vidék a kunok szállásterülete volt, ők pedig beolvadtak a később érkező magyar népcsoportok közé. Ezt az elméletet osztja a műsor vendége, Tampu Stelián is. Folynak genetikai kutatások moldvai magyar településeken és az eddigi eredmények alátámasztják a kun örökség meglétét – tette hozzá a Csángó tükör főszerkesztője.
A 13. században a Német Lovagrend hatására megindult a római kereszténység térnyerése a kora középkori magyar állam határaitól keletre is. Feltehetően e hatásnak köszönhető a Moldvai magyarok erős kötődése a katolikus valláshoz, amit tovább mélyített az olasz hittérítők munkája a 19-20. század folyamán. Az identitás sarokkövei a vallás és a nyelv. Ma az ortodox Románia északkeleti megyéiben mintegy 250 ezer katolikus hívő él, ez a szám a nagyrészt már asszimilálódott, így román öntudattal rendelkező magyarságot jelöli. Moldvában az elmúlt 20 évben töredékére csökkent a magyar nyelvet beszélők közössége, míg 1992-ben 62 ezer főt számláltak, 2002-ben ez 45 ezerre esett vissza. Napjainkban már csak „5-7 ezerre becsülhető a magyarul beszélő és magyar öntudatú moldvaiak száma” – mondta el Tampu Stelián a magyar nyelvű oktatásban részt vevő gyerekek és szüleik létszámára hivatkozva.
Petrás Incze János kántor családba született 200 évvel ezelőtt Forrófalván. Születése évfordulója alkalmából az Egri Hittudományi Főiskola emlékülést szervezett szeptember 21-én. A rendezvénynek a jeles folklorista szerzetes egykori nevelőintézménye ad otthont. Egerben lépett Petrás a minorita rendbe, 1836-ban szentelték fel, nem sokkal később hazaküldték missziós munkára Moldvába. Pusztinában kezdte szolgálatát, majd Klézse plébánosa lett. Olasz felettesét kísérve Borszékre megismerkedett Döbrentei Gáborral, a Magyar Tudományos Akadémia első titkárával. Az érdeklődő Döbrentei Petrás révén a csángók helyzetéről, kultúrájáról informálódott, néprajzi megfigyelései és népdal gyűjtései, melyeket a Magyar Nyelvőr is publikált, levelezés útján hívta fel a hazai figyelmet a távoli magyar közösségre. „1861-ben létrejött a Szent László Társulat azért, hogy a Moldvában élő magyarok gazdasági, szociális és kulturális segítését előmozdítsa” – fejtette ki a Csángó Tükör főszerkesztője. Petrás Incze János vállalta az érkező adományok és a támogatott templomépítés koordinációját, az elszigetelt magyar közösségekért kitartóan dolgozott haláláig.
Az emlékülés egyik fő szervezője a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, melynek névadója a jeles Szabófalvi költő, akit Reményik Sándor ihletett. Az egyesület célkitűzése a Moldvai magyarok kultúrájának ápolása, megismertetése, kapcsolattartás a testvérszervezetekkel és hazánkba érkező moldvaiak felkarolása.
orientpress.hu
Erdély.ma
2013. szeptember 23.
Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 23.
Magyar Örökség-díjas az EKE
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöksége szombaton vehette át a Magyar Örökség-díjat Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében székely ruhába és kalotaszegi népviseletbe érkeztek a képviselők.
A magyar örökség szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe immár bejegyezték az Erdélyi Kárpát-Egyesületet is. Az ajándék és kitüntetés tulajdonképpen kötelesség, mely az Erdélyt átfogó, természetjárást, honismeretet és környezetvédelmet fő tevékenységének tartó egyesületet további munkára készteti.
A Magyar Örökség és az Európa Egyesület által szervezett, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott hetvenkettedik ünnepségen tüntették ki az EKE-t, amit a gyergyószentmiklósi lakhelyű országos elnök, Dezső László és a héttagú küldöttség népviseletben köszönt meg. A díjra javaslatot tevő, a kuratórium egyik Erdélyt képviselő tagja, Veres Kovács Attila nagyváradi lelkész elmondta: „1995 óta, amióta Farkas Balázs és Makovecz Imre kitalálta a Magyar Örökség-díjat, kárpótolandó mindazokat, akik az elmúlt rendszerben nem nyerhettek elismerést, a bíráló bizottságban és kuratóriumban a Kárpát-medence, illetve a nagyvizeken túli magyarság képviselőit is beválasztották. Erdélyből Benkő Samu akadémikust és személyemet hívták. A mi dolgunk, hogy az Erdélyben fellelhető, örökségre számot tartó, átörökítendő értékeket felhozzuk ide az akadémia gyönyörű dísztermébe, és itt legyen közkinccsé téve, hogy ne csak egy régiónak, hanem azáltal, hogy bekerül a magyarság szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe, az egész nemzetnek kincse legyen. Hát így került sor az EKE-re is, és így erdélyi ünnep volt az akadémián”. A lelkész hozzátette, hogy „az EKE feladata e díj tulajdonosaként, hogy látható jelét adja, részesült ebben a nagyon magas polgári kitüntetésben. Ez egy megtisztelő cím, látható jele a magyar koronát ábrázoló jelvény, amit a mindenkori elnöknek a nyilvánosság előtt viselnie kell. Úgy kell ápolni tündérkertünket és minden kincsét, hogy az továbbra is magyar örökség legyen”.
Az ünnepségen elhangzó laudációt Dávid Gyula irodalomtörténész írta, az egyesület érdemeit 1892-től kifejtett tevékenységével támasztva alá, Erdély, mint tündérkert ismertetésének, közkinccsé tételének fontosságát hangsúlyozva. Dezső László országos elnök így fogalmazott: „Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 15 bástyája és közel kétezer tagja, valamint pártolóink és támogatóink nevében mondok köszönetet mindazoknak, akik érdemesnek tartották egyesületünket e magas kitüntetésre, igazolva, hogy az EKE öröksége a Magyar örökség. Bízom benne, hogy a kitaposott ösvények kövezéséhez fog hozzájárulni e díj is, megerősítve mindazt, hogy az évszázados munkát folytatni kell, hisz tennivalónk van bőven.”
A szombati ünnepségen díjat vehetett át az Évezredes népi gyógyászat képviselőjeként a Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő biológus, gyógynövényszakértő is, aki az EKE kiadványa, az Erdélyi Gyopár munkatársa. „Megdöbbenéssel fogadtam a díj hírét, sok időnek el kellett telnie, hogy magamhoz térjek. Én nem érzem úgy, hogy a rangos tudósok, művészek közé besorolhatok. A döntést viszont elfogadom, lehet, hogy egyszer hozzászokok. Tény, hogy amikor az ember a hetvenedik évéhez közeledik, nem árt neki egy kicsi lökés: dolgozz, fiú, dolgozz még! Lényegében ez jó értelemben vett terheket ró rám, sok mindent kell tennem még, hogy bizonyítsam: megérdemlem ezt a díjat. Nem lehet megállni. De nem is szeretnék, amíg a Fennvaló meg nem állít. Mert az élet tulajdonképpen mozgás.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöksége szombaton vehette át a Magyar Örökség-díjat Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében székely ruhába és kalotaszegi népviseletbe érkeztek a képviselők.
A magyar örökség szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe immár bejegyezték az Erdélyi Kárpát-Egyesületet is. Az ajándék és kitüntetés tulajdonképpen kötelesség, mely az Erdélyt átfogó, természetjárást, honismeretet és környezetvédelmet fő tevékenységének tartó egyesületet további munkára készteti.
A Magyar Örökség és az Európa Egyesület által szervezett, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott hetvenkettedik ünnepségen tüntették ki az EKE-t, amit a gyergyószentmiklósi lakhelyű országos elnök, Dezső László és a héttagú küldöttség népviseletben köszönt meg. A díjra javaslatot tevő, a kuratórium egyik Erdélyt képviselő tagja, Veres Kovács Attila nagyváradi lelkész elmondta: „1995 óta, amióta Farkas Balázs és Makovecz Imre kitalálta a Magyar Örökség-díjat, kárpótolandó mindazokat, akik az elmúlt rendszerben nem nyerhettek elismerést, a bíráló bizottságban és kuratóriumban a Kárpát-medence, illetve a nagyvizeken túli magyarság képviselőit is beválasztották. Erdélyből Benkő Samu akadémikust és személyemet hívták. A mi dolgunk, hogy az Erdélyben fellelhető, örökségre számot tartó, átörökítendő értékeket felhozzuk ide az akadémia gyönyörű dísztermébe, és itt legyen közkinccsé téve, hogy ne csak egy régiónak, hanem azáltal, hogy bekerül a magyarság szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe, az egész nemzetnek kincse legyen. Hát így került sor az EKE-re is, és így erdélyi ünnep volt az akadémián”. A lelkész hozzátette, hogy „az EKE feladata e díj tulajdonosaként, hogy látható jelét adja, részesült ebben a nagyon magas polgári kitüntetésben. Ez egy megtisztelő cím, látható jele a magyar koronát ábrázoló jelvény, amit a mindenkori elnöknek a nyilvánosság előtt viselnie kell. Úgy kell ápolni tündérkertünket és minden kincsét, hogy az továbbra is magyar örökség legyen”.
Az ünnepségen elhangzó laudációt Dávid Gyula irodalomtörténész írta, az egyesület érdemeit 1892-től kifejtett tevékenységével támasztva alá, Erdély, mint tündérkert ismertetésének, közkinccsé tételének fontosságát hangsúlyozva. Dezső László országos elnök így fogalmazott: „Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 15 bástyája és közel kétezer tagja, valamint pártolóink és támogatóink nevében mondok köszönetet mindazoknak, akik érdemesnek tartották egyesületünket e magas kitüntetésre, igazolva, hogy az EKE öröksége a Magyar örökség. Bízom benne, hogy a kitaposott ösvények kövezéséhez fog hozzájárulni e díj is, megerősítve mindazt, hogy az évszázados munkát folytatni kell, hisz tennivalónk van bőven.”
A szombati ünnepségen díjat vehetett át az Évezredes népi gyógyászat képviselőjeként a Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő biológus, gyógynövényszakértő is, aki az EKE kiadványa, az Erdélyi Gyopár munkatársa. „Megdöbbenéssel fogadtam a díj hírét, sok időnek el kellett telnie, hogy magamhoz térjek. Én nem érzem úgy, hogy a rangos tudósok, művészek közé besorolhatok. A döntést viszont elfogadom, lehet, hogy egyszer hozzászokok. Tény, hogy amikor az ember a hetvenedik évéhez közeledik, nem árt neki egy kicsi lökés: dolgozz, fiú, dolgozz még! Lényegében ez jó értelemben vett terheket ró rám, sok mindent kell tennem még, hogy bizonyítsam: megérdemlem ezt a díjat. Nem lehet megállni. De nem is szeretnék, amíg a Fennvaló meg nem állít. Mert az élet tulajdonképpen mozgás.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2013. szeptember 23.
Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyében
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro
2013. szeptember 24.
Pákéban többet keresztelnek, mint temetnek
Nem túlzás kincsekről szólni egy ilyen kicsi település kapcsán? Ez alkalommal nem a föld, nem a vagyon jelenti a kincset, hanem az az egyre érdekesebbnek tűnő helytörténet, melynek egy-egy részlete itt majdnem minden falujáró utunkon napvilágra kerül. De az évek egyre gyorsabban rohannak, öregjeink magukkal viszik a felettébb érdekes adatokat, emlékezéseket, nekünk pedig valamennyit mindenütt meg kellene mentenünk. Páké kismonográfiája itt talán a legfontosabb szellemi feladat.
Egészségmérő vendégek
Páké felé Barátoson meg kellett állni, bepillantani az önkormányzat székházába, ahol minden szobát fehér köpönyeges egészségügyiek vettek birtokukba. Meglepő volt, hogy itt, Orbaiszék egyik legkisebb községközpontjában a Hetényi Géza nevét viselő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kórház szakemberei, asszisztensei teljesítettek egész napos szolgálatot, sok pákéi idősebbet, beteget részesítettek ingyenes vizsgálatban. Az ajtókon olvastuk: EKG, Ultrahang, Vércukor, Bőrgyógyászat, Szemészet stb. A szolnoki kórház névadója igényességre kötelezte őket, mert a vizsgálatok mellett az azt végző szakorvosok és asszisztensek a betegekkel szembeni kedvességről és a számukra annyira szükséges párbeszédről tettek tanúbizonyságot. A névadó Hetényi Géza (1894–1959) jeles belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja Szegeden az erdélyi és megyénkben született professzorok mellett bronz dombormű őrzi emlékét.
– A két megyei tanács közti együttműködés alapján jött létre ez az egészségügyi szűrővizsgálat – világosított fel dr. Fülöp Csaba barátosi családorvos –, amit mi nagy szeretettel fogadtunk, és köszönettel is tartozunk betegeink nevében a felajánlásnak.
– Köszönjük ezt a lehetőséget, mert már eléggé nehéz a nagyobb városi szakrendelőkhöz és laboratóriumokhoz eljutnunk, nem beszélve arról, hogy minden analízis pénzbe kerül, és nekünk ebből van a legkevesebb, többségünk téesznyugdíjas. Ami a legfőbb, hogy egy délelőtt majdnem minden bajunkat kiszűrték – hálálkodtak a sorban álló pákéiak. – Köztünk még olyan is akad, aki soha nem hallott Szolnok városáról.
Sáros a pákéi utca
– Itt-ott esőzéskor lesz egy kicsi sár, de egy-egy kicsi kavicsot is küld időnkét a kátyúkba a polgármester. Örvendünk az esőnek, mert az az életet jelenti, jöjjön, nézze meg, hogy mennyire életre keltek a növények-virágok a kertekben egy kicsi eső után, mert bizony már-már kárát vallottuk vala a nyári szárazságnak. Gyengébben eresztettek a kalászosok, kevesebb lett a sarjú. A zöldsé-gek és répafélék szeretik ezt a hűvös, nedvesebb időjárást, né ott mekkora céklák vannak. Nagyon igényes növény: olyan ételt követel, ami mellé savanyúság is jár!
– Az önkormányzat is köszönetét fejezi ki ezért a gyors és szakszerű szűrővizsgálatért – nyilatkozta Kerestély Csaba polgármester. – Községünk minden településének lakossága részesült ebben. Ma éppen Pákén a sor.
– Milyen anyagiakat szántak az ez évi költségvetésben e falu számára? – kérdeztük a polgármestert.
– Volt nekünk olyan nagyon fontos munkálatunk, amit ezen a nyáron be kell fejeznünk, arra költünk önerőből – jött a felelet. – Páké infrastruktúrájának elkészültét késleltette az az elképzelés, hogy rácsatlakozhatunk a Kommandó–Kovászna felől majd erre tartó ivóvíz-fővezetékre. Nos, ha lesz víz, akkor majd kanalizálás is kell. Most mi minden érdekelthez hasonlóan magunk is arra várunk, hogy 2014-ben megjelennek az újabb uniós kiírások, s akkor léphetünk majd, mert a dokumentációink elkészültek. Bagoly Antónia tanítónőt, aki nem egyedül képviseli Pákét a barátosi községi tanácsban, nem találtuk már a helybeli Vida András Általános Iskolában, mint ennek előtte.
– Itt tanítok Kovásznán – mondta –, de Pákéban lakom, pákéi lakos vagyok szívvel-lélekkel, eddig is dolgoztam a kis faluért, ezután is azt teszem. Az az érzésem, hogy az a leghasznosabb, ha pályázatok összeállításával segítek. Részem volt a központi park felújításának pályázatában is, ami a Háromszéki Közösségi Alapítványnál nyert, és a Mesekunyhó-pályázatban is, mely szintén szép eredménnyel zárult. S ami a fő, gyerekeink révén sikerült bevonni a mozgalomba a szülőket és a helybelieket is. Ekkor ismerkedtünk meg a bibarcfalviakkal, akikkel mind polgári, mind egyházi vonalon gyümölcsöző baráti kapcsolatot sikerült kiépíteni: mi is jártunk Bibarcfalván látogatóban, ők is eljöttek hozzánk. S mert folytatása is lesz a Mesekunyhó mozgalomnak, szeretnénk mi is bekapcsolódni.
Falufüzet vagy kismonográfia
– Itt nincs olyan sok értelmiségi, hogy meg tudnánk osztani a munkát – mondja Izsán Antal, a helybeli 252 lelket pásztoroló református pap. – Magam is szeretem a helytörténeti búvárkodást, bekapcsolódtak a tanítónők is, de itt a tősgyökeres Szántó család tagja, Szántó István, aki mindig jó ötleteket ad a művelődéstörténeti-kulturális mozgalom számára, s ami csak az ő érdeme, életben tartja és működteti a helybeli református egyházi dalkört, aminek hosszú időre visszanyúlik a története.
– Több mint tíz éve működik már a dalkör – részletezett Szántó István. – Ritkán éri el a tagok száma a tízet, de fontos, hogy lelkükből énekelnek, az egyházi körök tudnak rólunk, és gyakran veszünk részt egyházi kórustalálkozókon. Templomi műveket énekelünk, de személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy minden évben betanuljunk egy-egy magyar népdalfeldolgozást. Mivel kicsi a falu, elmegyünk minden temetésre, úgy érezzük, hogy minden család gyászában ezzel is osztozunk. Páké falu története kincsesládához hasonlít, minden utunk alkalmával találunk benne érdekességet. Az értékek feltárásának éppen Szántó István az egyik közkatonája, akinek nemcsak az iskolaalapító Vida András személye körüli munkája az egyetlen, hanem évek óta gyűjti a Pákéra vonatkozó helytörténeti adatokat is. Egy olyan falufüzet vagy kismonográfia a terve, amiből hiányozni fognak az általános földrajzi és történelmi adatok, s így kimondottan a település történetével foglalkozik. A mesekunyhó műsorához is szívesen szolgáltatott helytörténeti és helyi népszokásokra vonatkozó adatokat.
Történelem a toronygömbben
– Enyhén, de lélekszámában növekedett a pákéi gyülekezet – folytatta Izsán tiszteletes, aki immár 17 esztendeje szolgálja ezt a közösséget. – Többet kereszteltünk, mint ahányan elhaltak, esküvőre nem került sor. A gyülekezeti élet most kissé pezsgőbb a sorozatos rendezvényeknek, találkozóknak köszönhetően. Hamarosan beindulnak a gyülekezeti vallásórák is. Az állam lassan megvonta a lelkészektől az iskolai vallásoktatás jogát, ez egyfajta szakadást okozott a kapcsolattartásban, amelyet éppen ezért erősítenünk kell. Tizenöt gyerekre számítok, akit ide várok vallásórákra.
Páké soha nem volt gazdag földesúri település, de mindig volt, amit aprítani a tejbe – szokták mondani. Az egyháznak 8,9 hektár vegyes erdővagyona van Csomakőrös vidékén, amiből telik az eklézsia téli tüzelőjére. Öthektárnyi földterületüket visszaigényelték, és bérbe adták. Fontos az anyagi helyzet, mert állandóan javítani kell az ingatlanokat. A pákéi templom ugyan aránylag új, mert az 1977-es földrengés után a régit teljesen le kellett bontani, de emléktáblái-emlékei miatt műemlék jellege van. Nemcsak a toronygömbben talált szöveget sikerült sokszorosítani, hanem az eredeti szöveg másolatát is, melyet egy család évtizedek óta ereklyeként őrzött.
– Újra kell fedni cseréppel az egész épületet – mondta a lelkész. – Nem rakhatjuk vissza a régi cserepeket, mert azok már eredetileg nem voltak újak, most segesvári kerámia kerül majd helyükbe, de új lécezet kell, ami kitelik erdőnk rönkjeiből, ugyanis az új cserép más léctávolságot követel. Az aprómunka lesz a fontos, pákéi híveim közmunkája, ami iránt nincsenek kétségeim, csak arra várunk, hogy kissé takarodjanak be a mezőről, és jöjjön el már a vénasszonyok nyara. Mindig nagy segítségemre van Mihály Árpád gondnok is, együtt fogjuk mozgósítani a híveket.
Házi múzeum Pákéban
Nem volt éppenséggel meglepetés, hogy a pákéi Nagy-kúriát kijavíttatták a család leszármazottjai, az azonban igen, hogy abban jelenleg egy bárki számára látogatható házi múzeum is működik. Szinte hihetetlen, két világháború viharai után annak eredeti polgári szobaberendezései, falainak eredeti képanyaga majdnem épen megmaradt. Teljesen más világba lép be itt a látogató. Függőlámpák, zongora és patefon, korabeli folyóiratok – mintha nem XXI. század elején élnénk. Az épület egyébként olyan környezetet nyújt, amely kiválóan alkalmas lenne különleges, a lepergett század eseményeiről-történetéről szóló kis konferenciák, beszélgetések lebonyolítására. A kúria-múzeumban György Zsolt Attila, a család fiatal sarja, a Pécsi Egyetem frissen végzett andragógusa szívélyesen fogadott, készséggel kalauzolt. Értékfeltárásaiból lapunk is közölt szemelvényeket. Ő a kúriát építtető Nagy Albert egykori pákéi tanítómester ükunokája. A kúriáról, az azzal kapcsolatos adatokról a világhálón a Pákéi Nagy-kúria honlapján kaphat bővebb információkat az olvasó.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem túlzás kincsekről szólni egy ilyen kicsi település kapcsán? Ez alkalommal nem a föld, nem a vagyon jelenti a kincset, hanem az az egyre érdekesebbnek tűnő helytörténet, melynek egy-egy részlete itt majdnem minden falujáró utunkon napvilágra kerül. De az évek egyre gyorsabban rohannak, öregjeink magukkal viszik a felettébb érdekes adatokat, emlékezéseket, nekünk pedig valamennyit mindenütt meg kellene mentenünk. Páké kismonográfiája itt talán a legfontosabb szellemi feladat.
Egészségmérő vendégek
Páké felé Barátoson meg kellett állni, bepillantani az önkormányzat székházába, ahol minden szobát fehér köpönyeges egészségügyiek vettek birtokukba. Meglepő volt, hogy itt, Orbaiszék egyik legkisebb községközpontjában a Hetényi Géza nevét viselő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kórház szakemberei, asszisztensei teljesítettek egész napos szolgálatot, sok pákéi idősebbet, beteget részesítettek ingyenes vizsgálatban. Az ajtókon olvastuk: EKG, Ultrahang, Vércukor, Bőrgyógyászat, Szemészet stb. A szolnoki kórház névadója igényességre kötelezte őket, mert a vizsgálatok mellett az azt végző szakorvosok és asszisztensek a betegekkel szembeni kedvességről és a számukra annyira szükséges párbeszédről tettek tanúbizonyságot. A névadó Hetényi Géza (1894–1959) jeles belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja Szegeden az erdélyi és megyénkben született professzorok mellett bronz dombormű őrzi emlékét.
– A két megyei tanács közti együttműködés alapján jött létre ez az egészségügyi szűrővizsgálat – világosított fel dr. Fülöp Csaba barátosi családorvos –, amit mi nagy szeretettel fogadtunk, és köszönettel is tartozunk betegeink nevében a felajánlásnak.
– Köszönjük ezt a lehetőséget, mert már eléggé nehéz a nagyobb városi szakrendelőkhöz és laboratóriumokhoz eljutnunk, nem beszélve arról, hogy minden analízis pénzbe kerül, és nekünk ebből van a legkevesebb, többségünk téesznyugdíjas. Ami a legfőbb, hogy egy délelőtt majdnem minden bajunkat kiszűrték – hálálkodtak a sorban álló pákéiak. – Köztünk még olyan is akad, aki soha nem hallott Szolnok városáról.
Sáros a pákéi utca
– Itt-ott esőzéskor lesz egy kicsi sár, de egy-egy kicsi kavicsot is küld időnkét a kátyúkba a polgármester. Örvendünk az esőnek, mert az az életet jelenti, jöjjön, nézze meg, hogy mennyire életre keltek a növények-virágok a kertekben egy kicsi eső után, mert bizony már-már kárát vallottuk vala a nyári szárazságnak. Gyengébben eresztettek a kalászosok, kevesebb lett a sarjú. A zöldsé-gek és répafélék szeretik ezt a hűvös, nedvesebb időjárást, né ott mekkora céklák vannak. Nagyon igényes növény: olyan ételt követel, ami mellé savanyúság is jár!
– Az önkormányzat is köszönetét fejezi ki ezért a gyors és szakszerű szűrővizsgálatért – nyilatkozta Kerestély Csaba polgármester. – Községünk minden településének lakossága részesült ebben. Ma éppen Pákén a sor.
– Milyen anyagiakat szántak az ez évi költségvetésben e falu számára? – kérdeztük a polgármestert.
– Volt nekünk olyan nagyon fontos munkálatunk, amit ezen a nyáron be kell fejeznünk, arra költünk önerőből – jött a felelet. – Páké infrastruktúrájának elkészültét késleltette az az elképzelés, hogy rácsatlakozhatunk a Kommandó–Kovászna felől majd erre tartó ivóvíz-fővezetékre. Nos, ha lesz víz, akkor majd kanalizálás is kell. Most mi minden érdekelthez hasonlóan magunk is arra várunk, hogy 2014-ben megjelennek az újabb uniós kiírások, s akkor léphetünk majd, mert a dokumentációink elkészültek. Bagoly Antónia tanítónőt, aki nem egyedül képviseli Pákét a barátosi községi tanácsban, nem találtuk már a helybeli Vida András Általános Iskolában, mint ennek előtte.
– Itt tanítok Kovásznán – mondta –, de Pákéban lakom, pákéi lakos vagyok szívvel-lélekkel, eddig is dolgoztam a kis faluért, ezután is azt teszem. Az az érzésem, hogy az a leghasznosabb, ha pályázatok összeállításával segítek. Részem volt a központi park felújításának pályázatában is, ami a Háromszéki Közösségi Alapítványnál nyert, és a Mesekunyhó-pályázatban is, mely szintén szép eredménnyel zárult. S ami a fő, gyerekeink révén sikerült bevonni a mozgalomba a szülőket és a helybelieket is. Ekkor ismerkedtünk meg a bibarcfalviakkal, akikkel mind polgári, mind egyházi vonalon gyümölcsöző baráti kapcsolatot sikerült kiépíteni: mi is jártunk Bibarcfalván látogatóban, ők is eljöttek hozzánk. S mert folytatása is lesz a Mesekunyhó mozgalomnak, szeretnénk mi is bekapcsolódni.
Falufüzet vagy kismonográfia
– Itt nincs olyan sok értelmiségi, hogy meg tudnánk osztani a munkát – mondja Izsán Antal, a helybeli 252 lelket pásztoroló református pap. – Magam is szeretem a helytörténeti búvárkodást, bekapcsolódtak a tanítónők is, de itt a tősgyökeres Szántó család tagja, Szántó István, aki mindig jó ötleteket ad a művelődéstörténeti-kulturális mozgalom számára, s ami csak az ő érdeme, életben tartja és működteti a helybeli református egyházi dalkört, aminek hosszú időre visszanyúlik a története.
– Több mint tíz éve működik már a dalkör – részletezett Szántó István. – Ritkán éri el a tagok száma a tízet, de fontos, hogy lelkükből énekelnek, az egyházi körök tudnak rólunk, és gyakran veszünk részt egyházi kórustalálkozókon. Templomi műveket énekelünk, de személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy minden évben betanuljunk egy-egy magyar népdalfeldolgozást. Mivel kicsi a falu, elmegyünk minden temetésre, úgy érezzük, hogy minden család gyászában ezzel is osztozunk. Páké falu története kincsesládához hasonlít, minden utunk alkalmával találunk benne érdekességet. Az értékek feltárásának éppen Szántó István az egyik közkatonája, akinek nemcsak az iskolaalapító Vida András személye körüli munkája az egyetlen, hanem évek óta gyűjti a Pákéra vonatkozó helytörténeti adatokat is. Egy olyan falufüzet vagy kismonográfia a terve, amiből hiányozni fognak az általános földrajzi és történelmi adatok, s így kimondottan a település történetével foglalkozik. A mesekunyhó műsorához is szívesen szolgáltatott helytörténeti és helyi népszokásokra vonatkozó adatokat.
Történelem a toronygömbben
– Enyhén, de lélekszámában növekedett a pákéi gyülekezet – folytatta Izsán tiszteletes, aki immár 17 esztendeje szolgálja ezt a közösséget. – Többet kereszteltünk, mint ahányan elhaltak, esküvőre nem került sor. A gyülekezeti élet most kissé pezsgőbb a sorozatos rendezvényeknek, találkozóknak köszönhetően. Hamarosan beindulnak a gyülekezeti vallásórák is. Az állam lassan megvonta a lelkészektől az iskolai vallásoktatás jogát, ez egyfajta szakadást okozott a kapcsolattartásban, amelyet éppen ezért erősítenünk kell. Tizenöt gyerekre számítok, akit ide várok vallásórákra.
Páké soha nem volt gazdag földesúri település, de mindig volt, amit aprítani a tejbe – szokták mondani. Az egyháznak 8,9 hektár vegyes erdővagyona van Csomakőrös vidékén, amiből telik az eklézsia téli tüzelőjére. Öthektárnyi földterületüket visszaigényelték, és bérbe adták. Fontos az anyagi helyzet, mert állandóan javítani kell az ingatlanokat. A pákéi templom ugyan aránylag új, mert az 1977-es földrengés után a régit teljesen le kellett bontani, de emléktáblái-emlékei miatt műemlék jellege van. Nemcsak a toronygömbben talált szöveget sikerült sokszorosítani, hanem az eredeti szöveg másolatát is, melyet egy család évtizedek óta ereklyeként őrzött.
– Újra kell fedni cseréppel az egész épületet – mondta a lelkész. – Nem rakhatjuk vissza a régi cserepeket, mert azok már eredetileg nem voltak újak, most segesvári kerámia kerül majd helyükbe, de új lécezet kell, ami kitelik erdőnk rönkjeiből, ugyanis az új cserép más léctávolságot követel. Az aprómunka lesz a fontos, pákéi híveim közmunkája, ami iránt nincsenek kétségeim, csak arra várunk, hogy kissé takarodjanak be a mezőről, és jöjjön el már a vénasszonyok nyara. Mindig nagy segítségemre van Mihály Árpád gondnok is, együtt fogjuk mozgósítani a híveket.
Házi múzeum Pákéban
Nem volt éppenséggel meglepetés, hogy a pákéi Nagy-kúriát kijavíttatták a család leszármazottjai, az azonban igen, hogy abban jelenleg egy bárki számára látogatható házi múzeum is működik. Szinte hihetetlen, két világháború viharai után annak eredeti polgári szobaberendezései, falainak eredeti képanyaga majdnem épen megmaradt. Teljesen más világba lép be itt a látogató. Függőlámpák, zongora és patefon, korabeli folyóiratok – mintha nem XXI. század elején élnénk. Az épület egyébként olyan környezetet nyújt, amely kiválóan alkalmas lenne különleges, a lepergett század eseményeiről-történetéről szóló kis konferenciák, beszélgetések lebonyolítására. A kúria-múzeumban György Zsolt Attila, a család fiatal sarja, a Pécsi Egyetem frissen végzett andragógusa szívélyesen fogadott, készséggel kalauzolt. Értékfeltárásaiból lapunk is közölt szemelvényeket. Ő a kúriát építtető Nagy Albert egykori pákéi tanítómester ükunokája. A kúriáról, az azzal kapcsolatos adatokról a világhálón a Pákéi Nagy-kúria honlapján kaphat bővebb információkat az olvasó.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 23.
Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 25.
Nagyszabású Bethlen-konferencia
Háromnapos nemzetközi történészkonferencia kezdődött tegnap Kolozsváron Bethlen Gábor és Európa címmel, a nagy erdélyi fejedelem trónra lépésének 400. évfordulója alkalmából. A jelentős esemény rendezői: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. A csütörtök délutáni megnyitónak a BBTE központi épületének Aula Magnája adott otthont. Köszöntőbeszédében Ioan Chirilă, a BBTE szenátusának elnöke arra emlékeztetett, hogy Bethlen Gábort Erdély Machiavellijeként is emlegetik.
R. Várkonyi Ágnes (ELTE) fejedelmünk elismertségét domborította ki a korabeli Európában, míg Papp Klára (Debreceni Egyetem) szerint a magyarországi és erdélyi együttgondolkodással sikerül feltárni sok eddig homályba merülő tényt. Sipos Gábor EME-elnök szintén az összefogás hasznosságára utalt, és reményét fejezte ki, hogy a tanácskozáson bemutatott előadásokat szerzőik tanulmányokká kerekítik ki, amelyeket majd közös kötetben adhatnak ki.
Soós Anna (BBTE magyar tagozati rektorhelyettes) Bethlen Gábor elkötelezettségét emelte ki, amellyel a fejedelemnek sikerült a nagyhatalmak szorításában is megteremteni Erdély aranykorát, miközben a tudományt is jelentősen támogatta. A megnyitón „moderátori” szerepkört betöltő Rüsz-Fogarasi Enikő történész (kolozsvári Magyar Történeti Intézet) bejelentette, hogy a konferenciát a Bethlen-korszakot alaposan kutató és ismerő Imreh István, Demény Lajos és Csetri Elek emléke előtti tisztelgésnek is kell tekinteni.
Ezt követően Egyed Ákos elnökletével plenáris ülés következett. A tanácskozás ma és holnap szakosztályi előadásokkal folytatódik. A megnyitón jelen volt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja is.
Szabadság (Kolozsvár)
Háromnapos nemzetközi történészkonferencia kezdődött tegnap Kolozsváron Bethlen Gábor és Európa címmel, a nagy erdélyi fejedelem trónra lépésének 400. évfordulója alkalmából. A jelentős esemény rendezői: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. A csütörtök délutáni megnyitónak a BBTE központi épületének Aula Magnája adott otthont. Köszöntőbeszédében Ioan Chirilă, a BBTE szenátusának elnöke arra emlékeztetett, hogy Bethlen Gábort Erdély Machiavellijeként is emlegetik.
R. Várkonyi Ágnes (ELTE) fejedelmünk elismertségét domborította ki a korabeli Európában, míg Papp Klára (Debreceni Egyetem) szerint a magyarországi és erdélyi együttgondolkodással sikerül feltárni sok eddig homályba merülő tényt. Sipos Gábor EME-elnök szintén az összefogás hasznosságára utalt, és reményét fejezte ki, hogy a tanácskozáson bemutatott előadásokat szerzőik tanulmányokká kerekítik ki, amelyeket majd közös kötetben adhatnak ki.
Soós Anna (BBTE magyar tagozati rektorhelyettes) Bethlen Gábor elkötelezettségét emelte ki, amellyel a fejedelemnek sikerült a nagyhatalmak szorításában is megteremteni Erdély aranykorát, miközben a tudományt is jelentősen támogatta. A megnyitón „moderátori” szerepkört betöltő Rüsz-Fogarasi Enikő történész (kolozsvári Magyar Történeti Intézet) bejelentette, hogy a konferenciát a Bethlen-korszakot alaposan kutató és ismerő Imreh István, Demény Lajos és Csetri Elek emléke előtti tisztelgésnek is kell tekinteni.
Ezt követően Egyed Ákos elnökletével plenáris ülés következett. A tanácskozás ma és holnap szakosztályi előadásokkal folytatódik. A megnyitón jelen volt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja is.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 28.
Budapesten az erdélyi szórványról
Erdély szórványtérségeit mutatja be egy éven keresztül az idén ősszel kezdődött rendezvénysorozatában a budapesti Polgárok Háza.
A Kárpát-medencei Magyar Népművészet sorozat fővédnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, szakmai partnere Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A rendezvénysorozat első állomásaként szeptember 20-án a Hunyad megyei Csernakeresztúr és környéke mutatkozott be, az itt letelepedett bukovinai székelyek gyűjteményéből nyílt kiállítás, illetve a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület műsorát tekinthették meg a jelenlévők.
A rendezvénysorozat következő meghívottja Magyarlapád és a Küküllőmente, pénteken, október 25-én 18 órától Magyarlapád – Alsó-Fehér vármegye színmagyar szórványközpontja képekben és tárgyakban címmel nyílik kiállítás, amelyet Bárth János néprajzkutató, nyugalmazott múzeumigazgató nyit meg, köszöntőt mond Molnár Feri Márton Zöldi volt magyarlapádi polgármester. Ezt követően nemzedékek üzenete címmel a Magyarlapádi Hagyományőrző Tánccsoport és a Pirospántlikás Zenekar műsorát tekintheti meg a budapesti közönség, amely a lapádi borokat és süteményeket is megkóstolhatja.
A rendezvénysorozat következő állomásai Nagybánya vidéke (november 22.), Sajó-mente – Zselyk (december 13.), Fekete-Körös völgye –Várasfenes, Köröstárkány (2014. január 31.), Barcaság – Brassó, Pürkerec (2014. február 28.) és Szeben – Oltszakadát (2014. március 28.)
A rendezvényekről a http://polgarokhaza.hu honlapon találhatók részletes információk.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
Erdély szórványtérségeit mutatja be egy éven keresztül az idén ősszel kezdődött rendezvénysorozatában a budapesti Polgárok Háza.
A Kárpát-medencei Magyar Népművészet sorozat fővédnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, szakmai partnere Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A rendezvénysorozat első állomásaként szeptember 20-án a Hunyad megyei Csernakeresztúr és környéke mutatkozott be, az itt letelepedett bukovinai székelyek gyűjteményéből nyílt kiállítás, illetve a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület műsorát tekinthették meg a jelenlévők.
A rendezvénysorozat következő meghívottja Magyarlapád és a Küküllőmente, pénteken, október 25-én 18 órától Magyarlapád – Alsó-Fehér vármegye színmagyar szórványközpontja képekben és tárgyakban címmel nyílik kiállítás, amelyet Bárth János néprajzkutató, nyugalmazott múzeumigazgató nyit meg, köszöntőt mond Molnár Feri Márton Zöldi volt magyarlapádi polgármester. Ezt követően nemzedékek üzenete címmel a Magyarlapádi Hagyományőrző Tánccsoport és a Pirospántlikás Zenekar műsorát tekintheti meg a budapesti közönség, amely a lapádi borokat és süteményeket is megkóstolhatja.
A rendezvénysorozat következő állomásai Nagybánya vidéke (november 22.), Sajó-mente – Zselyk (december 13.), Fekete-Körös völgye –Várasfenes, Köröstárkány (2014. január 31.), Barcaság – Brassó, Pürkerec (2014. február 28.) és Szeben – Oltszakadát (2014. március 28.)
A rendezvényekről a http://polgarokhaza.hu honlapon találhatók részletes információk.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2013. november 2.
Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunk
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 12.
Szilágyi N. Sándor: nincs olyan, hogy A Magyar Nyelv
Hol van a magyar nyelv? Ki tud helyesen beszélni? Miért árthatnak anyanyelvünknek a műkedvelő nyelvművelők? Szilágyi N. Sándor nyelvészt, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének oktatóját arról kérdeztük: tud-e valaki „helyesen” magyarul?
Onlájn vagyok, lájkolok néhány posztot, közben kenek magamnak egy vinettás kenyeret. Vagy vinetés? Megkérdem a Facebookon az ismerőseimet, hogy kell ezt leírni. Záporoznak a válaszok. Köztük az is, elég kategorikusan, hogy ilyen magyar szó nincs. És murok sincs, paszuly sincs, aragáz sincs. De akkor e-mail sincs? Szilágyi N. Sándor nyelvésztől, egyetemi tanártól kértem és kaptam választ.
Tudomásom szerint az a helyes magyar nyelv, ami az irodalomban, szótárakban, akadémiai nyelvhasználatban elfogadott…
Ezt standard nyelvváltozatnak hívják, és bizonyos helyzetekben elvárható, sőt el is várjuk az emberektől, hogy ezt használják: a tévé hírműsorában, írott sajtóban például. De ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben ezt kellene használni, vagy hogy aki nem ezt a standard nyelvet beszéli, az nem tud magyarul, vagy helytelenül beszél magyarul. A „helyes–helytelen” ellentétpárt, amivel a műkedvelő nyelvművelők minősítik folyton más magyar anyanyelvűek beszédét, el kellene már felejteni.
Sokszor hallunk olyat, hogy ha valaki, aki egyébként magyar, azt mondja, hogy murok vagy vinetta (vagyis olyan szavakat használ, amiket nem minden magyar értene meg első hallásra), akkor nem tud magyarul. Ebből viszont az következne, hogy az erdélyi magyarok nagy része nem tud az anyanyelvén, hiszen a legtöbb településen így mondják a sárgarépának és a padlizsánnak. De más-másképpen beszélnek Szlovákiában, Délvidéken, Magyarország különböző részein, Kárpátalján, és mindenütt vannak szavak és kifejezések, amiket a többi nyelvváltozat beszélői nem értenének. Ezek szerint akkor senki a világon nem tud magyarul? (Szilágyi N. Sándor)
Azért mégiscsak vannak helytelen kifejezések…
Persze hogy vannak. Ha egy nem magyar anyanyelvű azt mondja például, hogy „voltunk piachoz, látunk sok emberek”, az nyilván helytelen. De magyarok ilyet nem szoktak mondani. És vannak nyelvhelyességi babonák is, amik általában bizonyos szóhasználattal vagy nyelvtani formákkal kapcsolatban terjedtek el. Például hogy irtani kell az olyan szerkezeteket, mint a „be van festve”. Mert sokan úgy hallották, hogy az nem magyaros. Ezek általában botcsinálta nyelvvédők, akik mindig meg tudják mondani, mi van magyarul, és mi nincs. E mögött egy olyan szemlélet áll, hogy van valahol „odakint” egy egyetlen magyar nyelv, mint egy felhő a fejünk fölött. És oda egyes kivételezett embereknek külön bejárásuk van. Bemennek, szétnéznek, és megállapítják, hogy ilyen szó van a magyar nyelvben, olyan meg nincs… Hát, ezt a felhő-nyelvet felejtsük el. Nincs EGY magyar nyelv. Mert magyar nyelv nem „odakint” van, hanem „idebent”, a fejünkben, és annyi van, ahány ember magyarul beszél, és nincs két egyforma, még ha ezek annyira hasonlítanak is amúgy, hogy könnyen megértjük egymást.
De akkor mindenki úgy beszélhet, ahogy akar? Minden helyes?
Nem annyira ahogy akar, hanem ahogy szokott, illetve ahogy a helyzet megkívánja. Mondom, nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen. Viszont van olyan – és ez az, amit érdemes mindenkinek figyelembe venni, de akkor sem a nyelvvédők kedvéért, hanem inkább a saját jól felfogott érdekében –, hogy: helyénvaló vagy nem helyénvaló. Az írott nyelvváltozattól elvárható, hogy alkalmazkodjon a standard nyelvhez, ott tehát az a helyénvaló. Ugyanez érvényes arra is, ha mondjuk egy politikus vagy egy tudományos kutató ad rádióinterjút. Abban a beszédhelyzetben nagyon nem lenne helyénvaló például a paprika helyett azt mondani, hogy árdé. Ugyanez a kutató viszont egy székelyföldi piacon nyugodtan kérhet árdét, mert azon a helyen már az a helyénvaló.
Ezek szerint ugyanaz a személy két nyelvváltozatot is használhat?
Használ is, sőt még többet is. A teljes anyanyelvtudás éppen abban áll, hogy helyzetnek megfelelően tudjunk átváltani egyik nyelvváltozatról a másikra, és mindegyikkel boldoguljunk. Az a fontos, hogy a nyelv, amit használunk, átlátszó legyen, vagyis a hallgató ne arra figyeljen, ahogyan mondjuk, hanem arra, amit mondunk. Székelyföldi piacon átlátszó, ha azt kérdem: mennyi a pityóka? Ha viszont egy közgazdász egy tévéműsorban a burgonya (vagy krumpli) helyett a pityóka áráról beszél, az már nem átlátszó, mert arra a hallgató már felkapja a fejét. Látja: nem a szón múlik, hanem a helyzeten.
Tehát nincs helyes és helytelen magyar beszéd, csak helyénvaló és nem helyénvaló, és mindig az helyénvaló, ami átlátszó, vagyis ami alkalmazkodik a környezethez, a beszédhelyzethez. Jól értettem eddig?
Teljesen. Vannak ugyan túlbuzgó nyelvvédők, ha nem is nagyon sokan, akik azt hiszik, az a jó, ha minden helyzetben, minden környezetben egyformán a standardot próbálják használni mindenáron, de az ilyen embert általában körbecsodáljuk, ha észrevette, hogy nagyobbat ne mondjak. Tulajdonképpen ez is ugyanolyan hiányos nyelvhasználat, mint amit ő annyira elítél, hiszen arról van szó, hogy az illető nem vált át a nem-standard változatra akkor sem, mikor pedig át kellene. Akkor pedig hiába olyan büszke rá, hogy ő mindig „helyesen” beszél, mert abban a helyzetben az ő beszéde nem átlátszó. Az az elvárás, hogy mindenki beszéljen egyformán, és minden helyzetben, a diktatúrákra jellemző.
Ezek szerint nyugodtan mondhatjuk, hogy „nem szeressük” a paszulyt, vagy „veszem a trolit”?
Otthon vagy olyan környezetben, ahol mások is így mondják, igen. A fontos az, hogy mikor le kell írni, vagy olyan környezetben kell használni, ahol a standard forma a helyénvaló, akkor tudjuk, hogy ott hogy kell mondani. A botcsinálta nyelvművelők és nemzetmentők tiszta jó szándékból nagy kárt tehetnek a más nyelvi környezetből érkező ember önbecsülésében akkor, amikor elkezdik cikizni amiatt, ahogyan beszél. Ugyanígy a tanárok is, ha a gyereket megszégyenítik az osztály előtt a „helytelennek” ítélt beszéde miatt.
De hát a magyartanárnak nem az a feladata, hogy lehetőleg a „standard” nyelvet adja át? Főleg a szórványban, ahol talán egyedül a magyartanártól hall a gyermek „rendes” magyar beszédet…
De igen. De nem mindegy, hogyan. Mi itt az egyetemen a leendő magyartanároknak is azt tanítjuk, hogy lépjenek túl a „helyes–helytelen” címkéken. Ha a gyerek azt mondja az iskolában, hogy „nem tudtam behozni a pénzt, mert édesapám somer”, akkor nem megbélyegezni kell az osztálytársai előtt, hogy helytelenül beszél, hanem például azt mondani neki: „Te most azt mondtad, hogy somer, és mi ezt itt értjük is, de mit gondolsz, ha itt lenne egy magyarországi gyerek, ő vajon értené ezt? Ha nem értené, neki hogy mondanád?” És akkor minden lelki sérülés nélkül érti meg (és nemcsak ő, hanem az egész osztály!), hogy mi itt elvagyunk ugyan a somer-rel is, de ha azt szeretnénk, hogy mindenütt értsék, akkor jegyezzük meg jól azt is, hogy munkanélküli, mert arra még szükségünk lehet.
Ez egy nagyon érzékeny terület, mert ráadásul a nyelvi teljesítmény színvonalát hajlamosak vagyunk összekapcsolni az értelmi színvonallal, vagyis bárkit rögtön bunkónak is nézni, ha úgymond „helytelenül” beszél. A mindenkit folyton kijavító és rendreutasító nyelvvédők sokkal több kárt tudnak okozni, mint hasznot. Mondok egy példát: Csíkszeredába a kilencvenes évek elején moldvai csángó gyerekeket hoztak csángómentés címén, hogy magyar iskolában tanuljanak. A tanárok és a csíki osztálytársak (akiket senki nem készített fel, hogy új társaik egy egészen különleges nyelvjárással érkeznek) a folyamatos leszólással, csúfolódással, kijavítgatással néhány hét alatt elérték, hogy a csángó gyerekek meg sem szólaltak többé magyarul. Egymás között is csak románul beszéltek, mert abban legalább nem talált hibát senki. Így lehetett őket nagyon gyorsan leszoktatni – talán végérvényesen – a magyar nyelv használatáról.
Csakhogy a nyelvféltésnek nagyon is érthető okai vannak, hisz ez az egész Kárpát-medencében, mindenki által ismert történelmi okokból, összekapcsolódik a nemzetféltéssel. Amikor mi erdélyiek a román jövevényszavaktól féltjük a nyelvet, akkor valójában a beolvadástól félünk. Ezt Ön nem így látja?
De, ez igaz. Nálunk, magyaroknál a nyelvőrködés a nemzetféltésbe ágyazódik be. Ez nem új dolog, már Trianon előtt is így volt. Gondoljunk csak a Szózatra, már az is a nemzethalált vetíti elő. Sajnos ilyen lett a kultúránk szerkezete. Ha a magyar nemzet egy ember volna (ahogy sokszor beszélünk róla), az nagyon sok munkát adna a pszichiáterének: tele van félelmekkel, szorongással, paranoiával. És akkor mi is valahogy, hiszen mi is a magyar nemzet részének tudjuk magunkat. Pedig egy nemzet nem szükségszerűen ilyen, vannak a mienknél sokkal normálisabbak is. Norvégiában például több mint száz éve törvény tiltja, hogy a tanár megváltoztassa a gyermek otthonról hozott nyelvváltozatát, és ennek ellenére a norvég nyelv nem halt ki, sem a norvég nemzet, sőt köszönik szépen, nagyon jól megvannak. Valójában a kisebbségi nyelvhasználat a vegyes lakosságú területeken a világon mindenütt természetes módon jár együtt azzal, hogy vannak nyelvi kölcsönhatások, átvételek. Ettől még nem fog szétfejlődni, szétesni a magyar nyelv. Sőt: ettől él. Van olyan nyelv is, az igaz, amely ma már nem vesz át más nyelvekből szavakat, például a latin – mert az halott nyelv. Mondjuk ezt a nyelvészek tudják, és tudomásul is veszik, a műkedvelő, de annál harcosabb nyelvvédők kevésbé. Nem árt, ha lelke nyugalmára megtudja, hogy azok a szavak, amiket korábban említett, vagyis az aragáz (és aragázbutélia), murok, paszuly, pityóka, vinetta mind benne vannak a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadásában is, és éppen azért vannak ott, hogy ha ezek már magyar szavak lettek, akkor lehessen valahol megnézni azt is, hogyan is írjuk ezeket, ha leírjuk, és ne írjuk már négy-ötféleképpen, illetve hogy ha valakit nem ért az a szerencse, hogy erdélyi legyen, akkor ha valahol találkozik velük, tudjon utánanézni a jelentésüknek.
Mi a helyzet az „abonament”-tel, a „chitanţa”-val, a „primăria”-val?
Vannak a nyelvhasználatnak olyan színterei, különösen a szórványban élők esetében, ahol a magyarok majdnem egyáltalán nem tudják használni az anyanyelvüket, mert nincs rá alkalmuk. A legjellegzetesebben ilyen a hivatali ügyintézés. És akkor érthető, ha nemigen ismerik az ahhoz kapcsolódó kifejezéseket, hanem úgy mondják, ahogy azon a papíron vagy feliraton látják. Ilyen környezetben egy másik helybéli magyar is könnyebben megérti, ha az ember formulár-t mond, nem típusnyomtatvány-t. Itt is az lenne a fontos, hogy az emberek ismerjék meg annak a szónak a közmagyar megfelelőjét, és szükség esetén tudják is használni. És ez ma már nem éppen lehetetlenség, hiszen gyakorlatilag mindenhol nézhetik a magyarországi tévécsatornákat is, ami nemcsak időtöltést jelent, hanem nyelvi mintát is, ahonnan sok mindent el is tanulnak tényleg az emberek. Nem tudom, észrevette-e: mi itt Erdélyben régebben inkább nyugtát mondtunk, ma már egyre inkább számlát. És jó esély van rá, hogy előbb-utóbb a kitánca helyett is így mondjuk, magunk között is. Mert ilyen is van, csak az örökös vészharangkongatók azt nehezebben veszik észre, hogy itt nemcsak nyelvpusztulás van, hanem az egész Kárpát-medencében megfigyelhető egy egységesedési folyamat is a magyar nyelvben.
És a lájkolás?
A lájkolás – hát az már alighanem lájkolás marad: amit a magyaroknak legalább a fele így mond (vagyis aki egyáltalán internetezik), arra már nehéz lenne azt mondani, hogy olyan a magyarban nincs. Az e-mail is e-mail marad szerintem (esetleg majd imél), próbálták ugyan magyarítani drótpostára vagy villámpostára, de a magyarok nem kapták fel egyiket sem, mert jól működik a magyar nyelvérzékük, és úgy érzik, hogy ezek olyan „csináltak” és „hülyén hangzanak”, és akkor nem röhögtetik magukat ilyenekkel.
Ön szerint nem áll fenn a veszély, hogy szétfejlődik a közös anyanyelvünk, de Magyarországon használnak olyan szlenget, amit én első hallásra nem értettem meg…
Első hallásra persze. De ha egy kifejezést esetleg nem értünk, az még nem jelenti azt, hogy most már akkor egyáltalán nem értjük egymást. Normális ember, ha nem ért valamit, mit csinál? Rákérdez, nem?
Szóval azzal sincs semmi baj, ha valaki „burkol egy szenyát”?
Miért lenne? A szleng egy fantasztikus dolog. Szellemes, és mindig megújul, ezért is nem tudhat kialakulni egy összmagyar szleng, hiszen arra nincs is idő. De az nem is lehet cél, hiszen abban az is az érdekes, hogy nagyon sokféle helyi változata van. És ha esetleg nem értené azt, amit éppen hallott, szívesen megmondják, hogy azt jelenti: „megeszik egy szendvicset”.
Következésképpen: a rengeteg idegen kifejezés és jövevényszó ellenére sincs veszélyben az anyanyelvünk?
Ha esetleg veszélyben lenne, az biztosan nem ettől lenne, hanem legfeljebb attól, hogy elfogynak a beszélői. A másik veszélytől, hogy tudniillik a végén nem fogjuk egymást megérteni, csak a nyelvművelők félnek, mert ők ijedős emberek. De mi, amíg magyarul beszélünk, meg fogjuk érteni egymást, higgye el.
T. Koós Imola
Maszol.ro
Hol van a magyar nyelv? Ki tud helyesen beszélni? Miért árthatnak anyanyelvünknek a műkedvelő nyelvművelők? Szilágyi N. Sándor nyelvészt, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének oktatóját arról kérdeztük: tud-e valaki „helyesen” magyarul?
Onlájn vagyok, lájkolok néhány posztot, közben kenek magamnak egy vinettás kenyeret. Vagy vinetés? Megkérdem a Facebookon az ismerőseimet, hogy kell ezt leírni. Záporoznak a válaszok. Köztük az is, elég kategorikusan, hogy ilyen magyar szó nincs. És murok sincs, paszuly sincs, aragáz sincs. De akkor e-mail sincs? Szilágyi N. Sándor nyelvésztől, egyetemi tanártól kértem és kaptam választ.
Tudomásom szerint az a helyes magyar nyelv, ami az irodalomban, szótárakban, akadémiai nyelvhasználatban elfogadott…
Ezt standard nyelvváltozatnak hívják, és bizonyos helyzetekben elvárható, sőt el is várjuk az emberektől, hogy ezt használják: a tévé hírműsorában, írott sajtóban például. De ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben ezt kellene használni, vagy hogy aki nem ezt a standard nyelvet beszéli, az nem tud magyarul, vagy helytelenül beszél magyarul. A „helyes–helytelen” ellentétpárt, amivel a műkedvelő nyelvművelők minősítik folyton más magyar anyanyelvűek beszédét, el kellene már felejteni.
Sokszor hallunk olyat, hogy ha valaki, aki egyébként magyar, azt mondja, hogy murok vagy vinetta (vagyis olyan szavakat használ, amiket nem minden magyar értene meg első hallásra), akkor nem tud magyarul. Ebből viszont az következne, hogy az erdélyi magyarok nagy része nem tud az anyanyelvén, hiszen a legtöbb településen így mondják a sárgarépának és a padlizsánnak. De más-másképpen beszélnek Szlovákiában, Délvidéken, Magyarország különböző részein, Kárpátalján, és mindenütt vannak szavak és kifejezések, amiket a többi nyelvváltozat beszélői nem értenének. Ezek szerint akkor senki a világon nem tud magyarul? (Szilágyi N. Sándor)
Azért mégiscsak vannak helytelen kifejezések…
Persze hogy vannak. Ha egy nem magyar anyanyelvű azt mondja például, hogy „voltunk piachoz, látunk sok emberek”, az nyilván helytelen. De magyarok ilyet nem szoktak mondani. És vannak nyelvhelyességi babonák is, amik általában bizonyos szóhasználattal vagy nyelvtani formákkal kapcsolatban terjedtek el. Például hogy irtani kell az olyan szerkezeteket, mint a „be van festve”. Mert sokan úgy hallották, hogy az nem magyaros. Ezek általában botcsinálta nyelvvédők, akik mindig meg tudják mondani, mi van magyarul, és mi nincs. E mögött egy olyan szemlélet áll, hogy van valahol „odakint” egy egyetlen magyar nyelv, mint egy felhő a fejünk fölött. És oda egyes kivételezett embereknek külön bejárásuk van. Bemennek, szétnéznek, és megállapítják, hogy ilyen szó van a magyar nyelvben, olyan meg nincs… Hát, ezt a felhő-nyelvet felejtsük el. Nincs EGY magyar nyelv. Mert magyar nyelv nem „odakint” van, hanem „idebent”, a fejünkben, és annyi van, ahány ember magyarul beszél, és nincs két egyforma, még ha ezek annyira hasonlítanak is amúgy, hogy könnyen megértjük egymást.
De akkor mindenki úgy beszélhet, ahogy akar? Minden helyes?
Nem annyira ahogy akar, hanem ahogy szokott, illetve ahogy a helyzet megkívánja. Mondom, nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen. Viszont van olyan – és ez az, amit érdemes mindenkinek figyelembe venni, de akkor sem a nyelvvédők kedvéért, hanem inkább a saját jól felfogott érdekében –, hogy: helyénvaló vagy nem helyénvaló. Az írott nyelvváltozattól elvárható, hogy alkalmazkodjon a standard nyelvhez, ott tehát az a helyénvaló. Ugyanez érvényes arra is, ha mondjuk egy politikus vagy egy tudományos kutató ad rádióinterjút. Abban a beszédhelyzetben nagyon nem lenne helyénvaló például a paprika helyett azt mondani, hogy árdé. Ugyanez a kutató viszont egy székelyföldi piacon nyugodtan kérhet árdét, mert azon a helyen már az a helyénvaló.
Ezek szerint ugyanaz a személy két nyelvváltozatot is használhat?
Használ is, sőt még többet is. A teljes anyanyelvtudás éppen abban áll, hogy helyzetnek megfelelően tudjunk átváltani egyik nyelvváltozatról a másikra, és mindegyikkel boldoguljunk. Az a fontos, hogy a nyelv, amit használunk, átlátszó legyen, vagyis a hallgató ne arra figyeljen, ahogyan mondjuk, hanem arra, amit mondunk. Székelyföldi piacon átlátszó, ha azt kérdem: mennyi a pityóka? Ha viszont egy közgazdász egy tévéműsorban a burgonya (vagy krumpli) helyett a pityóka áráról beszél, az már nem átlátszó, mert arra a hallgató már felkapja a fejét. Látja: nem a szón múlik, hanem a helyzeten.
Tehát nincs helyes és helytelen magyar beszéd, csak helyénvaló és nem helyénvaló, és mindig az helyénvaló, ami átlátszó, vagyis ami alkalmazkodik a környezethez, a beszédhelyzethez. Jól értettem eddig?
Teljesen. Vannak ugyan túlbuzgó nyelvvédők, ha nem is nagyon sokan, akik azt hiszik, az a jó, ha minden helyzetben, minden környezetben egyformán a standardot próbálják használni mindenáron, de az ilyen embert általában körbecsodáljuk, ha észrevette, hogy nagyobbat ne mondjak. Tulajdonképpen ez is ugyanolyan hiányos nyelvhasználat, mint amit ő annyira elítél, hiszen arról van szó, hogy az illető nem vált át a nem-standard változatra akkor sem, mikor pedig át kellene. Akkor pedig hiába olyan büszke rá, hogy ő mindig „helyesen” beszél, mert abban a helyzetben az ő beszéde nem átlátszó. Az az elvárás, hogy mindenki beszéljen egyformán, és minden helyzetben, a diktatúrákra jellemző.
Ezek szerint nyugodtan mondhatjuk, hogy „nem szeressük” a paszulyt, vagy „veszem a trolit”?
Otthon vagy olyan környezetben, ahol mások is így mondják, igen. A fontos az, hogy mikor le kell írni, vagy olyan környezetben kell használni, ahol a standard forma a helyénvaló, akkor tudjuk, hogy ott hogy kell mondani. A botcsinálta nyelvművelők és nemzetmentők tiszta jó szándékból nagy kárt tehetnek a más nyelvi környezetből érkező ember önbecsülésében akkor, amikor elkezdik cikizni amiatt, ahogyan beszél. Ugyanígy a tanárok is, ha a gyereket megszégyenítik az osztály előtt a „helytelennek” ítélt beszéde miatt.
De hát a magyartanárnak nem az a feladata, hogy lehetőleg a „standard” nyelvet adja át? Főleg a szórványban, ahol talán egyedül a magyartanártól hall a gyermek „rendes” magyar beszédet…
De igen. De nem mindegy, hogyan. Mi itt az egyetemen a leendő magyartanároknak is azt tanítjuk, hogy lépjenek túl a „helyes–helytelen” címkéken. Ha a gyerek azt mondja az iskolában, hogy „nem tudtam behozni a pénzt, mert édesapám somer”, akkor nem megbélyegezni kell az osztálytársai előtt, hogy helytelenül beszél, hanem például azt mondani neki: „Te most azt mondtad, hogy somer, és mi ezt itt értjük is, de mit gondolsz, ha itt lenne egy magyarországi gyerek, ő vajon értené ezt? Ha nem értené, neki hogy mondanád?” És akkor minden lelki sérülés nélkül érti meg (és nemcsak ő, hanem az egész osztály!), hogy mi itt elvagyunk ugyan a somer-rel is, de ha azt szeretnénk, hogy mindenütt értsék, akkor jegyezzük meg jól azt is, hogy munkanélküli, mert arra még szükségünk lehet.
Ez egy nagyon érzékeny terület, mert ráadásul a nyelvi teljesítmény színvonalát hajlamosak vagyunk összekapcsolni az értelmi színvonallal, vagyis bárkit rögtön bunkónak is nézni, ha úgymond „helytelenül” beszél. A mindenkit folyton kijavító és rendreutasító nyelvvédők sokkal több kárt tudnak okozni, mint hasznot. Mondok egy példát: Csíkszeredába a kilencvenes évek elején moldvai csángó gyerekeket hoztak csángómentés címén, hogy magyar iskolában tanuljanak. A tanárok és a csíki osztálytársak (akiket senki nem készített fel, hogy új társaik egy egészen különleges nyelvjárással érkeznek) a folyamatos leszólással, csúfolódással, kijavítgatással néhány hét alatt elérték, hogy a csángó gyerekek meg sem szólaltak többé magyarul. Egymás között is csak románul beszéltek, mert abban legalább nem talált hibát senki. Így lehetett őket nagyon gyorsan leszoktatni – talán végérvényesen – a magyar nyelv használatáról.
Csakhogy a nyelvféltésnek nagyon is érthető okai vannak, hisz ez az egész Kárpát-medencében, mindenki által ismert történelmi okokból, összekapcsolódik a nemzetféltéssel. Amikor mi erdélyiek a román jövevényszavaktól féltjük a nyelvet, akkor valójában a beolvadástól félünk. Ezt Ön nem így látja?
De, ez igaz. Nálunk, magyaroknál a nyelvőrködés a nemzetféltésbe ágyazódik be. Ez nem új dolog, már Trianon előtt is így volt. Gondoljunk csak a Szózatra, már az is a nemzethalált vetíti elő. Sajnos ilyen lett a kultúránk szerkezete. Ha a magyar nemzet egy ember volna (ahogy sokszor beszélünk róla), az nagyon sok munkát adna a pszichiáterének: tele van félelmekkel, szorongással, paranoiával. És akkor mi is valahogy, hiszen mi is a magyar nemzet részének tudjuk magunkat. Pedig egy nemzet nem szükségszerűen ilyen, vannak a mienknél sokkal normálisabbak is. Norvégiában például több mint száz éve törvény tiltja, hogy a tanár megváltoztassa a gyermek otthonról hozott nyelvváltozatát, és ennek ellenére a norvég nyelv nem halt ki, sem a norvég nemzet, sőt köszönik szépen, nagyon jól megvannak. Valójában a kisebbségi nyelvhasználat a vegyes lakosságú területeken a világon mindenütt természetes módon jár együtt azzal, hogy vannak nyelvi kölcsönhatások, átvételek. Ettől még nem fog szétfejlődni, szétesni a magyar nyelv. Sőt: ettől él. Van olyan nyelv is, az igaz, amely ma már nem vesz át más nyelvekből szavakat, például a latin – mert az halott nyelv. Mondjuk ezt a nyelvészek tudják, és tudomásul is veszik, a műkedvelő, de annál harcosabb nyelvvédők kevésbé. Nem árt, ha lelke nyugalmára megtudja, hogy azok a szavak, amiket korábban említett, vagyis az aragáz (és aragázbutélia), murok, paszuly, pityóka, vinetta mind benne vannak a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadásában is, és éppen azért vannak ott, hogy ha ezek már magyar szavak lettek, akkor lehessen valahol megnézni azt is, hogyan is írjuk ezeket, ha leírjuk, és ne írjuk már négy-ötféleképpen, illetve hogy ha valakit nem ért az a szerencse, hogy erdélyi legyen, akkor ha valahol találkozik velük, tudjon utánanézni a jelentésüknek.
Mi a helyzet az „abonament”-tel, a „chitanţa”-val, a „primăria”-val?
Vannak a nyelvhasználatnak olyan színterei, különösen a szórványban élők esetében, ahol a magyarok majdnem egyáltalán nem tudják használni az anyanyelvüket, mert nincs rá alkalmuk. A legjellegzetesebben ilyen a hivatali ügyintézés. És akkor érthető, ha nemigen ismerik az ahhoz kapcsolódó kifejezéseket, hanem úgy mondják, ahogy azon a papíron vagy feliraton látják. Ilyen környezetben egy másik helybéli magyar is könnyebben megérti, ha az ember formulár-t mond, nem típusnyomtatvány-t. Itt is az lenne a fontos, hogy az emberek ismerjék meg annak a szónak a közmagyar megfelelőjét, és szükség esetén tudják is használni. És ez ma már nem éppen lehetetlenség, hiszen gyakorlatilag mindenhol nézhetik a magyarországi tévécsatornákat is, ami nemcsak időtöltést jelent, hanem nyelvi mintát is, ahonnan sok mindent el is tanulnak tényleg az emberek. Nem tudom, észrevette-e: mi itt Erdélyben régebben inkább nyugtát mondtunk, ma már egyre inkább számlát. És jó esély van rá, hogy előbb-utóbb a kitánca helyett is így mondjuk, magunk között is. Mert ilyen is van, csak az örökös vészharangkongatók azt nehezebben veszik észre, hogy itt nemcsak nyelvpusztulás van, hanem az egész Kárpát-medencében megfigyelhető egy egységesedési folyamat is a magyar nyelvben.
És a lájkolás?
A lájkolás – hát az már alighanem lájkolás marad: amit a magyaroknak legalább a fele így mond (vagyis aki egyáltalán internetezik), arra már nehéz lenne azt mondani, hogy olyan a magyarban nincs. Az e-mail is e-mail marad szerintem (esetleg majd imél), próbálták ugyan magyarítani drótpostára vagy villámpostára, de a magyarok nem kapták fel egyiket sem, mert jól működik a magyar nyelvérzékük, és úgy érzik, hogy ezek olyan „csináltak” és „hülyén hangzanak”, és akkor nem röhögtetik magukat ilyenekkel.
Ön szerint nem áll fenn a veszély, hogy szétfejlődik a közös anyanyelvünk, de Magyarországon használnak olyan szlenget, amit én első hallásra nem értettem meg…
Első hallásra persze. De ha egy kifejezést esetleg nem értünk, az még nem jelenti azt, hogy most már akkor egyáltalán nem értjük egymást. Normális ember, ha nem ért valamit, mit csinál? Rákérdez, nem?
Szóval azzal sincs semmi baj, ha valaki „burkol egy szenyát”?
Miért lenne? A szleng egy fantasztikus dolog. Szellemes, és mindig megújul, ezért is nem tudhat kialakulni egy összmagyar szleng, hiszen arra nincs is idő. De az nem is lehet cél, hiszen abban az is az érdekes, hogy nagyon sokféle helyi változata van. És ha esetleg nem értené azt, amit éppen hallott, szívesen megmondják, hogy azt jelenti: „megeszik egy szendvicset”.
Következésképpen: a rengeteg idegen kifejezés és jövevényszó ellenére sincs veszélyben az anyanyelvünk?
Ha esetleg veszélyben lenne, az biztosan nem ettől lenne, hanem legfeljebb attól, hogy elfogynak a beszélői. A másik veszélytől, hogy tudniillik a végén nem fogjuk egymást megérteni, csak a nyelvművelők félnek, mert ők ijedős emberek. De mi, amíg magyarul beszélünk, meg fogjuk érteni egymást, higgye el.
T. Koós Imola
Maszol.ro
2013. november 15.
Romsics Ignác az 1947-es párizsi békeszerződésről
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro
A Kós Károly Akadémia által szervezett Erdély a huszadik században történelmi előadássorozat csütörtök délutáni meghívottja Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eszterházi Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezető professzora volt, aki az 1947-es párizsi békeszerződésről, annak előzményeiről, körülményeiről értekezett.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke mutatta be a Bernády Ház közönségének. Elmondta, a történelmi előadássorozat – amelynek összehangolója Romsics Ignác - hamarosan a végéhez ér, de akkora sikernek örvend, hogy a folytatásán gondolkodnak.
A történész-professzor az 1920-as trianoni békeszerződéssel kezdte előadását, mert mint mondta, annak megkerülésével nem lehet az 1947-es párizsi békeszerződésről beszélni. Romsics Ignác Magyarország 1914-1945 közötti határmódosulásait ismertette, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyeket a nagyhatalmak helyeztek kilátásba a határproblémák orvoslására. Elmondta, a határok változtatásának felmerült lehetőségeinél az utódállamok statisztikáit vették figyelembe, hogy az etnikai kérdéseket minél pontosabban kezelhessék. Szlovákia és Kárpátalja esetében ez aránylag könnyűnek is tűnt, viszont Erdély esetében több, hét alternatív megoldás is felmerült. Létezett egy amerikai és egy brit elképzelés, illetve egy szovjet elgondolás is.
Romsics Ignác beszélt az 1945 utáni állapotokról, a háború utáni Magyarországról, Erdélyről, a békekonferenciáról, az ottani tárgyalások eredményeiről, arról, hogy Bibó István megfogalmazta Magyarország, mint anyaország szerepét, miután látta, hogy határrevízióra soha többet még gondolni sem lehet.
Az Erdély a huszadik században című előadássorozat következő előadója Stefano Bottoni, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, aki Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság címmel tart előadást. A sorozat utolsó előadója, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész december 13-án A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok témakörben értekezik.
Antal Erika
Maszol.ro
2013. november 22.
Békés, tudományos hőstettek
A Magyar Tudományos Akadémia 1997 óta minden november 3-án megemlékezik arról az addig példátlan, úttörő, békés hőstettről, amelynek révén 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására. Országgyűlési határozattal 2003 óta ez a nap hivatalos ünnep.
A nagy előd gesztusa úttörőnek bizonyult: hasonlóképpen alakulhatott meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. november 23–26-án, amikor az Erdély Széchenyijének nevezett gróf Mikó Imre kolozsvári kertjét és kerti házát bocsátotta a közös ügy rendelkezésére. Az akkor elfogadott alapszabályzat hármas célt fogalmazott meg: a múzeum felállítását és fenntartását, a múzeumi anyag tudományos feldolgozását, a tudomány és kultúra magyar nyelven való művelését és terjesztését.
Napjainkban az EME külön figyelmet fektet a hazai és anyaországi tudományos műhelyek részvételére és közös gondolkodására az egyetemes magyar tudományosság fejlesztéséről, továbbviteléről. Ilyen fórumnak számít a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvény, amelyet 2002 óta mindig az Erdélyi Múzeum-Egyesület születésnapján, vagy a hozzá legközelebb eső napokon tartanak meg. Egyik fő célja e rendezvénynek, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, de tükrözze a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait.
Széchenyi István és gr. Mikó Imre tettei bizonyítják, hogy nagylelkű egyéni áldozatokkal mennyire jelentős, tartós, közügyet szolgáló eredményeket lehet elérni. Sajnos, megváltozott mai világunkban ez az életszemlélet már meglehetősen fehér hollónak számít, hol vannak a kultúrára, tudományra önzetlenül áldozó, a kultúra és tudomány szerepét nagyra értékelő támogatók? Pedig helyük – és becsületük – lenne a Mikó Imre-féle mecénásoknak manapság is.
A tudomány – az erdélyi magyar tudomány különösképpen – a következetesen alulfinanszírozott területek közé tartozik. Valamennyi 1989 utáni kormány mostohagyerekként kezelte és kezeli a tudományos kutatást, amelynek feltételei távolról sem adottak a szerény költségvetés mellett. Az erdélyi magyar tudományos intézetek nemhogy támogatást alig remélhetnek, de még saját vagyonuk, például a kommunisták által elkobzott EME-vagyon fölött sem rendelkezhetnek. Ezek továbbra is különböző egyetemi, múzeumi, levéltári vagy könyvtári tulajdonban találhatók, visszaszolgáltatásukra halvány a remény.
„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma” – mondta egykor Széchenyi István. Az erdélyi magyar közösség számára hatványozottan igaz ez: igazi hatalmunk teljesítményeinkben, tudásunkban, az európai színvonalhoz való felzárkózási képességünkben rejlik.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
A Magyar Tudományos Akadémia 1997 óta minden november 3-án megemlékezik arról az addig példátlan, úttörő, békés hőstettről, amelynek révén 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására. Országgyűlési határozattal 2003 óta ez a nap hivatalos ünnep.
A nagy előd gesztusa úttörőnek bizonyult: hasonlóképpen alakulhatott meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. november 23–26-án, amikor az Erdély Széchenyijének nevezett gróf Mikó Imre kolozsvári kertjét és kerti házát bocsátotta a közös ügy rendelkezésére. Az akkor elfogadott alapszabályzat hármas célt fogalmazott meg: a múzeum felállítását és fenntartását, a múzeumi anyag tudományos feldolgozását, a tudomány és kultúra magyar nyelven való művelését és terjesztését.
Napjainkban az EME külön figyelmet fektet a hazai és anyaországi tudományos műhelyek részvételére és közös gondolkodására az egyetemes magyar tudományosság fejlesztéséről, továbbviteléről. Ilyen fórumnak számít a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvény, amelyet 2002 óta mindig az Erdélyi Múzeum-Egyesület születésnapján, vagy a hozzá legközelebb eső napokon tartanak meg. Egyik fő célja e rendezvénynek, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, de tükrözze a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait.
Széchenyi István és gr. Mikó Imre tettei bizonyítják, hogy nagylelkű egyéni áldozatokkal mennyire jelentős, tartós, közügyet szolgáló eredményeket lehet elérni. Sajnos, megváltozott mai világunkban ez az életszemlélet már meglehetősen fehér hollónak számít, hol vannak a kultúrára, tudományra önzetlenül áldozó, a kultúra és tudomány szerepét nagyra értékelő támogatók? Pedig helyük – és becsületük – lenne a Mikó Imre-féle mecénásoknak manapság is.
A tudomány – az erdélyi magyar tudomány különösképpen – a következetesen alulfinanszírozott területek közé tartozik. Valamennyi 1989 utáni kormány mostohagyerekként kezelte és kezeli a tudományos kutatást, amelynek feltételei távolról sem adottak a szerény költségvetés mellett. Az erdélyi magyar tudományos intézetek nemhogy támogatást alig remélhetnek, de még saját vagyonuk, például a kommunisták által elkobzott EME-vagyon fölött sem rendelkezhetnek. Ezek továbbra is különböző egyetemi, múzeumi, levéltári vagy könyvtári tulajdonban találhatók, visszaszolgáltatásukra halvány a remény.
„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma” – mondta egykor Széchenyi István. Az erdélyi magyar közösség számára hatványozottan igaz ez: igazi hatalmunk teljesítményeinkben, tudásunkban, az európai színvonalhoz való felzárkózási képességünkben rejlik.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 23.
Nem ismer határokat a magyar tudományos élet
Ma zárul A magyar tudomány napja Erdélyben rendezvénysorozat
A Protestáns Teológiai Intézet díszterme adott otthont tegnap a Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének fővédnökségével zajló rendezvénysorozat, A magyar tudomány napja Erdélyben plenárisának. Az esemény, amint azt a megnyitóban Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke is kifejtette, alkalom számba venni az elmúlt esztendő – vagy az annál hosszabb időszak – tudományos eredményeit, amelyek főleg a szakosztályok ülésein kerülnek bemutatásra, de ugyanakkor ünnepély is, amely a magyar tudományosság országhatárokon túlnyúló egységét és a szakágak egybefonódását fejezi ki. Ez tükröződik az idei rendezvény jelmondatában is: Velünk élő tudomány. A megnyitón köszöntőt mondott Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke, aki az akadémiának a határokon túlról eredő bővülésére hívta fel a figyelmet: már több mint 1800 ilyen külső tagot és 18 akadémikust tartanak számon.
Szabadság (Kolozsvár)
Ma zárul A magyar tudomány napja Erdélyben rendezvénysorozat
A Protestáns Teológiai Intézet díszterme adott otthont tegnap a Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének fővédnökségével zajló rendezvénysorozat, A magyar tudomány napja Erdélyben plenárisának. Az esemény, amint azt a megnyitóban Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke is kifejtette, alkalom számba venni az elmúlt esztendő – vagy az annál hosszabb időszak – tudományos eredményeit, amelyek főleg a szakosztályok ülésein kerülnek bemutatásra, de ugyanakkor ünnepély is, amely a magyar tudományosság országhatárokon túlnyúló egységét és a szakágak egybefonódását fejezi ki. Ez tükröződik az idei rendezvény jelmondatában is: Velünk élő tudomány. A megnyitón köszöntőt mondott Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke, aki az akadémiának a határokon túlról eredő bővülésére hívta fel a figyelmet: már több mint 1800 ilyen külső tagot és 18 akadémikust tartanak számon.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. december 2.
Velünk élő tudomány
Kolozsváron A Magyar Tudomány Napja Erdélyben- rendezvénysorozat plenárisát a Protestáns Teológia dísztermében tartották. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
Sípos Gábor, az EME elnöke felvezető beszédében kiemelte, számba veszik az elmúlt év eredményeit és a több évre kiterjedő kutatási eredményeket is, melyeket főleg a szakosztályokba mutatnak be.
A 2013-as évi Magyar Tudomány napjának jelmondata „Velünk élő tudomány”. E címszó alatt a magyar tudományosság egysége fejezhető ki- mondta Sípos Gábor.
Kocsis Károly, a MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy megvalósult az Akadémia határokon túli bővítése. Ennek a tisztelt társaságnak 1800 határon túli tagja van, melyből 18 akadémikus.
Magdó János kolozsvári főkonzul gratulált a 12. alkalommal megtartott fórumnak. A tudomány területén megtörtént a nemzet egyesítése. Együttműködés valósult meg a tudomány és a felsőoktatás területén is. Az utóbbi időben sok magyarországi vendégtanárral volt alkalma találkozni, és jó lenne, ha ezek a vendégtanárok hosszabb időt tudnának maradni. Mert a tanár- diák kapcsolata így lehetne gyümölcsözőbb. Az is jó lenne, ha erdélyi tanároknak több lehetőséget biztosítanának, hogy vendégtanárként működjenek az anyaországban. Az is elképzelhető, kialakulhatna egy olyan réteg Erdélyben, amely ezt a szükségletet fedezni tudja. A magyar kormányzati támogatásról is beszélt, kiemelte például a Sapientia EMTE fejlesztését. Problémásnak tekinti a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét. Miért nem sikerült ezt megoldani- fogalmazta meg a kérdést.
A rendezvény előadásai
Kocsis Károly, akadémikus, a MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója „Területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát- medencében” című előadásában nyomon követi a XII. századtól a XX. századig a Kárpát- medencében, milyen autonómia típusok léteztek. Ez a helyzet a második világháború után, hogyan alakult. Hol jelentkeznek, az utóbbi időben, területi autonómia lehetőségek. Szerinte a területi autonómia megvalósítása lényegében a kisebbségvédelem legfőbb eszköze.
A XIX. századi nemzetállamok építőinek ideálja az „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban egyetlen európai államban sem valósult meg. Európa 703 millió lakója közül 85% az államalkotó nemzetnek tagja, a többi 10% etnikai kisebbséget alkot. 5% állampolgársággal nem rendelkező bevándorló.
A második világháború után világszerte nőtt az etnikai konfliktusok száma és intenzitása. Az esetek többségében a konfliktus hátterében a kisebbségek jogainak merev elutasítása, megszorítása állt, melynek eredménye az elszakadási törekvés megerősödése.
Egyes nyugati országokban a kormányok különböző intézkedéseket hoztak. A konfliktusok csökkentésére a decentralizációt vagy regionális önkormányzatiság felé való elmozdulást alkalmaztak. Kocsis Károly megkülönbözteti a területi, regionális autonómiát az etnikai jellegű autonómiától.
„A területi autonómia földrajzilag meghatározott térség, amely az adott ország egyéb területi egységétől eltér”. Törvényhozó és közigazgatási hatalommal felruházott státussal rendelkezik. Úgy véli, hogy a területi autonómia a kisebbségvédelem legfejlettebb eszköze. Biztosítja a kisebbség számára az alapvető emberjogok közül az autonómiát, másrészt az illető ország területi integritásának megőrzését.
Bemutatta, térképek alapján szemléltette, Magyarországon, illetve Európában, milyen autonómia-formák voltak. Milyen területi autonómiával rendelkezett például Szlavónia, Horvátország, Szepesség, a török hódoltság idején Székelyföld vagy Szászország. A második világháború után milyen önrendelkezést biztosítottak Jugoszláviában (Vajdaság) vagy Romániában a Maros Magyar Autonóm Tartomány formájában.
Lényegében a középkor végétől, a nemzeti kisebbségek aránya a XVIII. század végére, Magyarországra vonatkozólag, jelentősen megváltozott. 1850-től a kisebbségek etnikai alapú területi autonómiát követeltek.
Elmondta, hol valósítható meg az etnikai alapú autonómia: a litván- belorusz- lengyel határvidéken, a Kárpát-medencében, a Balkánon. Az etnikai területi autonómia megvalósításához a többségi akarat meggyőzése szükséges.
Fodor Pál „A török hagyaték a magyar történelemben” című előadásában kifejtette, a magyar nép története, milyen változásokon ment keresztül, miután letelepszik a Kárpát- medencében, teljesen európaivá válik. Az oszmán-hódítás következtében változás következik be Európában. Ez kihat Magyarország életére is. A török hódítás mentalitástörést okozott Magyarország számára. Lerombolta a magyar politikai, kulturális elit önbizalmát. Egyfajta bűntudatot, önvádat okozott. Nem tudván maguknak megbocsátani, hogy elvesztették a birodalmat.
A közép- kelet európai népeknél kialakult az egyedülvalóság gondolata. Ilyen körülmények között hogyan reagál a magyar gondolkodás? Elsősorban a dicső múlthoz menekül, illetve áldozat szerepben feszít. Kialakul egy bizonyos kisebbségi érzés a magyar elitben és köznépben is, melyet sokan nem is képesek megfelelő módon kezelni. A politikai életben felveti a fejét a kapkodás, következetlenség, ugyanakkor vallási megosztottság is.
A XVIII. század végétől kettősség jellemezte a török hódoltság megítélését. Egyrészt az áldozat szerepében jelentek meg, melynek következtében számos, negatív gondolat fogalmazódott meg. Másrészt pedig a XIX. században kialakult egy bizonyos fajta törökökhöz való közeledés. A magyar nép keleti rokonságának az eszméje. Hangoztatták, a magyarság keleti eredetű. A XIX. század második felében előtérbe kerül a kultúrnemzet koncepció, mely egyre nagyobb teret hódít. Fontos szerepet kap a népi kultúra is, mely kíváncsisággal fordul Kelet fele.
Az értelmiség felteszi a kérdést: Ki a magyar? Mi a magyar? Mi a török? Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk?
Ha megnézzük az irodalmat, a törökökkel való kapcsolatról Jókai Mór regényei vagy Gárdonyi Egri csillagok-című könyve alapján érdekes képet nyerhetünk.
1905-ben Ady Endre fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy Magyarország Komp- ország. Ide- oda hányódik. Így írja az „Ismeretlen Korvin-kódex margójára” című publicisztikájában: „Komp- ország, Komp- ország, Komp- ország: legtisztességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől – Nyugatig, de szívesebben vissza.”
Ezt a komp- ország gondolatot megtalálhatjuk Orhan Pamuk Nobel- díjas török író munkájában is, amelyben a komp- ország mentalitást, a két part közötti csónakázásban megmutatkozó identitás- zavart elemzi.
A rendezvényen gróf Mikó Imre emlékplakettet adtak át
Kocsis Károly akadémikusnak és Vincze Zoltán nyugalmazott történelem tanárnak, az EME támogatásának elismeréseként.
A plenáris ülésen még 7 előadás hangzott el. Az EME munkálatait a szakosztályokban folytatta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Kolozsváron A Magyar Tudomány Napja Erdélyben- rendezvénysorozat plenárisát a Protestáns Teológia dísztermében tartották. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
Sípos Gábor, az EME elnöke felvezető beszédében kiemelte, számba veszik az elmúlt év eredményeit és a több évre kiterjedő kutatási eredményeket is, melyeket főleg a szakosztályokba mutatnak be.
A 2013-as évi Magyar Tudomány napjának jelmondata „Velünk élő tudomány”. E címszó alatt a magyar tudományosság egysége fejezhető ki- mondta Sípos Gábor.
Kocsis Károly, a MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy megvalósult az Akadémia határokon túli bővítése. Ennek a tisztelt társaságnak 1800 határon túli tagja van, melyből 18 akadémikus.
Magdó János kolozsvári főkonzul gratulált a 12. alkalommal megtartott fórumnak. A tudomány területén megtörtént a nemzet egyesítése. Együttműködés valósult meg a tudomány és a felsőoktatás területén is. Az utóbbi időben sok magyarországi vendégtanárral volt alkalma találkozni, és jó lenne, ha ezek a vendégtanárok hosszabb időt tudnának maradni. Mert a tanár- diák kapcsolata így lehetne gyümölcsözőbb. Az is jó lenne, ha erdélyi tanároknak több lehetőséget biztosítanának, hogy vendégtanárként működjenek az anyaországban. Az is elképzelhető, kialakulhatna egy olyan réteg Erdélyben, amely ezt a szükségletet fedezni tudja. A magyar kormányzati támogatásról is beszélt, kiemelte például a Sapientia EMTE fejlesztését. Problémásnak tekinti a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét. Miért nem sikerült ezt megoldani- fogalmazta meg a kérdést.
A rendezvény előadásai
Kocsis Károly, akadémikus, a MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója „Területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát- medencében” című előadásában nyomon követi a XII. századtól a XX. századig a Kárpát- medencében, milyen autonómia típusok léteztek. Ez a helyzet a második világháború után, hogyan alakult. Hol jelentkeznek, az utóbbi időben, területi autonómia lehetőségek. Szerinte a területi autonómia megvalósítása lényegében a kisebbségvédelem legfőbb eszköze.
A XIX. századi nemzetállamok építőinek ideálja az „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban egyetlen európai államban sem valósult meg. Európa 703 millió lakója közül 85% az államalkotó nemzetnek tagja, a többi 10% etnikai kisebbséget alkot. 5% állampolgársággal nem rendelkező bevándorló.
A második világháború után világszerte nőtt az etnikai konfliktusok száma és intenzitása. Az esetek többségében a konfliktus hátterében a kisebbségek jogainak merev elutasítása, megszorítása állt, melynek eredménye az elszakadási törekvés megerősödése.
Egyes nyugati országokban a kormányok különböző intézkedéseket hoztak. A konfliktusok csökkentésére a decentralizációt vagy regionális önkormányzatiság felé való elmozdulást alkalmaztak. Kocsis Károly megkülönbözteti a területi, regionális autonómiát az etnikai jellegű autonómiától.
„A területi autonómia földrajzilag meghatározott térség, amely az adott ország egyéb területi egységétől eltér”. Törvényhozó és közigazgatási hatalommal felruházott státussal rendelkezik. Úgy véli, hogy a területi autonómia a kisebbségvédelem legfejlettebb eszköze. Biztosítja a kisebbség számára az alapvető emberjogok közül az autonómiát, másrészt az illető ország területi integritásának megőrzését.
Bemutatta, térképek alapján szemléltette, Magyarországon, illetve Európában, milyen autonómia-formák voltak. Milyen területi autonómiával rendelkezett például Szlavónia, Horvátország, Szepesség, a török hódoltság idején Székelyföld vagy Szászország. A második világháború után milyen önrendelkezést biztosítottak Jugoszláviában (Vajdaság) vagy Romániában a Maros Magyar Autonóm Tartomány formájában.
Lényegében a középkor végétől, a nemzeti kisebbségek aránya a XVIII. század végére, Magyarországra vonatkozólag, jelentősen megváltozott. 1850-től a kisebbségek etnikai alapú területi autonómiát követeltek.
Elmondta, hol valósítható meg az etnikai alapú autonómia: a litván- belorusz- lengyel határvidéken, a Kárpát-medencében, a Balkánon. Az etnikai területi autonómia megvalósításához a többségi akarat meggyőzése szükséges.
Fodor Pál „A török hagyaték a magyar történelemben” című előadásában kifejtette, a magyar nép története, milyen változásokon ment keresztül, miután letelepszik a Kárpát- medencében, teljesen európaivá válik. Az oszmán-hódítás következtében változás következik be Európában. Ez kihat Magyarország életére is. A török hódítás mentalitástörést okozott Magyarország számára. Lerombolta a magyar politikai, kulturális elit önbizalmát. Egyfajta bűntudatot, önvádat okozott. Nem tudván maguknak megbocsátani, hogy elvesztették a birodalmat.
A közép- kelet európai népeknél kialakult az egyedülvalóság gondolata. Ilyen körülmények között hogyan reagál a magyar gondolkodás? Elsősorban a dicső múlthoz menekül, illetve áldozat szerepben feszít. Kialakul egy bizonyos kisebbségi érzés a magyar elitben és köznépben is, melyet sokan nem is képesek megfelelő módon kezelni. A politikai életben felveti a fejét a kapkodás, következetlenség, ugyanakkor vallási megosztottság is.
A XVIII. század végétől kettősség jellemezte a török hódoltság megítélését. Egyrészt az áldozat szerepében jelentek meg, melynek következtében számos, negatív gondolat fogalmazódott meg. Másrészt pedig a XIX. században kialakult egy bizonyos fajta törökökhöz való közeledés. A magyar nép keleti rokonságának az eszméje. Hangoztatták, a magyarság keleti eredetű. A XIX. század második felében előtérbe kerül a kultúrnemzet koncepció, mely egyre nagyobb teret hódít. Fontos szerepet kap a népi kultúra is, mely kíváncsisággal fordul Kelet fele.
Az értelmiség felteszi a kérdést: Ki a magyar? Mi a magyar? Mi a török? Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk?
Ha megnézzük az irodalmat, a törökökkel való kapcsolatról Jókai Mór regényei vagy Gárdonyi Egri csillagok-című könyve alapján érdekes képet nyerhetünk.
1905-ben Ady Endre fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy Magyarország Komp- ország. Ide- oda hányódik. Így írja az „Ismeretlen Korvin-kódex margójára” című publicisztikájában: „Komp- ország, Komp- ország, Komp- ország: legtisztességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől – Nyugatig, de szívesebben vissza.”
Ezt a komp- ország gondolatot megtalálhatjuk Orhan Pamuk Nobel- díjas török író munkájában is, amelyben a komp- ország mentalitást, a két part közötti csónakázásban megmutatkozó identitás- zavart elemzi.
A rendezvényen gróf Mikó Imre emlékplakettet adtak át
Kocsis Károly akadémikusnak és Vincze Zoltán nyugalmazott történelem tanárnak, az EME támogatásának elismeréseként.
A plenáris ülésen még 7 előadás hangzott el. Az EME munkálatait a szakosztályokban folytatta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro