56: az erdélyi meghurcoltak nem érzik a teljes szabadságot
A Krónika által megkérdezett erdélyi meghurcoltak elmondták: nem így képzelték el a szabadságot, és ma már nem látják megvalósíthatónak az akkori szolidaritást. 
1956-ban abban reménykedtek, hogy a szabadság azt jelenti majd, hogy a nemzeti kisebbségek jogai is csorbítatlanul érvényesülnek – jelentette ki Jancsó Csaba, aki 1956-ban megalapította társaival a Székely Ifjak Társaságát. 1957-ben megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékművet, hogy a szabadság eszméjét ébren tartsák, de egy évvel később már nem kerülhetett sor a koszorúzásra, mert letartóztatták őket – az akkor 16 éves Jancsó Csaba tíz év börtönbüntetést kapott. Úgy látja, ma már nincs meg az a fajta szolidaritás, bajtársiasság, ami akkor, hiszen túl anyagiassá vált a világ, „mindenki szalad a maga dolgai után". A fiataloknak azt tanácsolja, bárhol élnek a nagyvilágban, a magyarságukat, az identitásukat ne adják fel, mert „az többet ér minden pénznél".
Ma sem érzi a teljes szabadságot
Azt gondolnánk, aki megjárta a börtönt, másként értékeli a szabadságot, jelentette ki lapunknak Puskás Attila. A Sepsiszentgyörgyön élő biológust 1959-ben Csíkdánfalván tartóztatták le, „a társadalmi rend elleni felforgató tevékenység", valamint „tiltott írások terjesztése" miatt. Ez utóbbi egy '56-os verse volt; húsz év kényszermunkára ítélték, öt év után általános közkegyelem révén szabadult. Megkeresésünkre elmondta, az sem volt már szabadság, amikor kiszabadult a börtönből, de most, a rendszerváltás után sem érzi a teljes szabadságot. „Nem lehet szabadságról beszélni addig, míg az embernek tartania kell attól, hogy mit mond, vagy mit ír le. Mert ugyan most nem zárják börtönbe, de mellőzik" – fogalmazott.
A felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozva elmondta: a múlt ismerete, az azzal való szembenézés elengedhetetlen a társadalmi szerepvállaláshoz. Meglátása szerint nemcsak Magyarország, hanem a szovjet blokk államai számára is sorsfordító volt az 1956-os forradalom. „A magyar nemzet sajátossága, hogy nemcsak a saját, de a szomszédos népek védelmében, szabadságáért is ontotta vérét az évszázadok során" – emlékeztetett.
„Nem jöttek rá, ki csinálta"
„Csalódtam, nem így képzeltem el az egészet" – jelentette ki lapunknak Bikfalvi György '56-os erdélyi elítélt, amikor a 60 évvel ezelőtt kitört magyarországi forradalom következményeiről kérdeztük. Úgy vélte, ma már nem képzelhető el olyan szolidaritás, mint 1956-ban. „Nem olyanok az emberek. Annak idején kiraktak az utcára egy üres dobozt, hogy pénzt gyűjtsenek a rászorulóknak, szeretném látni, hogy ma meg tudják-e ezt csinálni. Elvinnék a dobozt, meg az illetőt is" – jelentett ki Bikfalvi György, aki az '56-os forradalom kitörésekor 13 éves volt. Később csatlakozott a Nagyváradon megalakított Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségéhez – mely egyike volt az '56-os forradalommal szolidarizáló csoportnak –, 17 éves korában letartóztatták, és 13 év kényszermunkára ítélték. „Azt üzenem a ma emberének: tekintsen vissza a múltra, vegyen példát, és tanuljon meg igazi, őszinte, gerinces embernek lenni. Emellett legyen felkészülve arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne fogadja el a diktatúra semmilyen formáját" – jelentette ki a Krónikának. A Tasnádon élő '56-os elítélt úgy fogalmazott, csak relatíve képzelte el ilyennek a szabadságot, mint ahogyan most élünk. „Úgy képzelem, egy egészséges demokráciában van 4-5 párt, és természetesen ellenzéknek is lennie kell. De nem azért, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy ő legyen hatalmon. Az ellenzék arra való, hogy árgus szemekkel figyelje a mindenkori kormány munkáját, rámutasson a hibáira, és ha a kormány nem képes arra, hogy kijavítsa azokat, akkor lépjen fel, és vegye át a helyét. De ahogy én látom, ma nem érdekel senkit a közös cél, a közös érdek, csak az, hogy az ő pártja legyen hatalmon" – fogalmazott.
Arra a kérdésre, hogy szerinte mi történt volna, ha nincs a forradalom, úgy vélte, azt még a politológusok sem tudnák megmondani. „Rákosi úgyis megbukott volna, mert az a helyzet tarthatatlan volt. Magyarország meg talán még itt sem tartana" – vélte. Elmondta, amikor a rádió bemondta, hogy Pesten forradalom van, még jóformán fel sem tudta fogni, hiszen 13 éves gyerek volt. „Sokat olvastam akkor, és az 1848-as forradalomhoz hasonlítottam – egy 13 éves gyerek gondolatairól beszélek. Rohantam végig az utcán, tele torokból üvöltöttem, hogy Pesten forradalom van" – emlékezett vissza. Hozzáfűzte, akkoriban azt látta, „az elvtársak, a mocskos kommunisták" ütötték-verték az embereket, megalázták őket, hogy adják be földjeiket a „kollektívbe", burzsujnak, kuláknak nevezték őket.
„Aki nem élt akkor, és ezt nem élte meg, el sem tudja képzelni. Azt láttam gyermekként, hogy a sok néni, bácsi sír, mert megverik, elviszik a búzáját. Nem tudtam felfogni, hogy miért nem hagynak békén sok tisztességes, becsületes embert" – mesélte. Akkoriban sokat nem tudott tenni, de később, mikor kapcsolatba került a nagyváradi szabadságra vágyók szervezetével, röpcédulákat ragasztott. „Így írtam: takarodjanak ki a ruszkik az országból! Ne bántsák az embereket! Csirizzel ragasztottam a röpcédulákat, amelyeket nyomtatott betűkkel, kézzel írtam. Nem is gondolták, hogy egy gyerek írta. Fényképezett ott a sok hülye szekus, nagy volt a felhajtás. De nem jöttek rá, ki csinálta" – elevenítette fel emlékeit Bikfalvi György.
„Ez nem az én világom”
Az érmihályfalvi Török László szerint nagyon nehéz a mai fiataloknak elmondani, mi is történt 1956-ban. Török, aki szintén a nagyváradi Premontrei Gimnázium (akkori nevén 4. számú líceum) internátusában alakult Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségének tagja volt, kifejtette: azt a hangulatot, amely az 50-es éveket jellemezte, úgysem lehet elmondani, talán 1989-ben volt még hasonló. E nélkül a hangulat nélkül pedig nem lehet elmondani a mai fiataloknak, mi is történt akkor. „Majd kiforogja nekik az idő" – jelentette ki.
Kérdésünkre, hogy mit üzen a ma emberének, kijelentette: „nem értem a mai világot, annyira más világ, mint a miénk volt." A mai világot szerinte nem a szabadság, hanem a szabadosság jellemzi. „Mi úgy nőttünk fel, hogy volt egy értékrend, rend a világban, ami most van, az káosz. Az abszolút liberálisoknak nem is kell rend, az ő nézeteik szerint mindent szabad: mindenkit szidhatok, mindenkit gyanúsíthatok. Ez nem az én világom. Ideje, hogy kimenjek ebből a világból, mert már nem tartozom ide, a fiatalok úgyis mindig megoldják valahogy" – fogalmazott. Szerinte olyan szolidaritás, mint amilyen az '56-os forradalmat jellemezte ma csak akkor elképzelhető, ha pénzről van szó.
„Nem hiszem, hogy a pénzen kívül ma bármi is komolyabban megmozgatna tömegeket" – vélte. Ahogy elmondása szerint az tsem hiszi, hogy az ´56-os forradalom nélkül előrébb tartana Magyarország. „Végül is a forradalom elindított valamit, összehozta a népet, de hagyott maga után rengeteg megoldatlan problémát. Nyögjük azóta is. Valaki azt mondta: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön" – értékelt Török László. Emlékeztetett, 12 éves volt, amikor kitört a forradalom. „Azt láttuk, hogy irtó rossz helyen vagyunk. Ekkor történtek a padlásleseprések, a kulákproblémák. Ezt suttogták a szüleink, meg az ismerőseink. Abban a világban éltünk, amelyben örök félelem van" – emlékezett.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
kronika.ro
Erdély.ma

Kolozsvári Rádió: cél az intelligens szórakoztatás
Urbánusabb, fiatalabb, nagyobb iskolázottsággal rendelkező korosztályt céloz meg új műsoraival a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége, amely novemberben tér át az egész napos sugárzásra az új, 98,8-as FM-frekvencián. A regionális csatorna főszerkesztő-helyettesi tisztségét októbertől betöltő Szentannai Ágota a Krónikának adott interjúban elmondta: új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnének képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét és nyújt számára hasznos és érdekes információt.
– Októbertől irányítod a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségét. Szerinted adottak a feltételek ahhoz, hogy november elsején beindulhasson az egész napos adás? Tudomásunk szerint kevesebb alkalmazott dolgozik a magyar szerkesztőségben, mint korábban, az egész napos műsor pedig nyilván több munkával járna.
– Az elmúlt igen intenzív több mint három hétben, amióta a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettesi pozícióját betöltöm, igyekeztem megismerni a szerkesztőség tagjait, alaposan felmérni az erőforrásokat és részletesen elemezni a közszolgálati rádió vezetőtanácsa által már júliusban elfogadott új műsorrácsot. Ezt a műsort kizárólag kisebbségi adóként a sokéves küzdelmek árán elért új rövidhullámú, 98,8 megahertzes frekvencia hullámhosszain sugározzuk november elsejétől. Nem kérdés, hogy be tudjuk-e indítani az egész napos adást. Amennyiben a technikai feltételek adottak, szervezésen, összehangoltságon, és szakmai elköteleződésen múlik, hogy az új műsor hogyan, milyen színvonalon, milyen paraméterek között jut el a közönséghez.
Nem mondhatom azt, hogy nem jár több munkával a 24 óra kitöltése, mint a jelenlegi 7 óra hét közben, illetve 6 óra hétvégén, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor rengeteg új lehetőség is rejlik az adásidő megnövekedésében, ami egy igazi rádiós újságírónak kihívást, és szakmai kiteljesedést ígér. Mint minden hosszú távon együtt dolgozó csoportnál, ebben a szerkesztőségben is szükség van sikerélményekre és persze bizonyos fokú egészséges fluktuációra ahhoz, hogy időnként új lendületet kapjanak a tagjai. Sajnos az elmúlt években kevés ilyen sikerélmény jutott, ellenben volt néhány olyan tényező, ami megnyirbálta a Kolozsvári Rádió jó hírét. Ez nagyon sajnálatos, mert kihatott a legprofibb újságírók munkavégzésére, teljesítményére is.
– Találtatok új munkatársakat? A hirdetésetekre október 10-éig lehetett jelentkezni.
– Említettem a frissítés fontosságát. Szerencsére sikerül most, utolsó pillanatban bővíteni a jelenlegi csapatot, sőt ígéretet kaptunk arra, hogy meghatározott időre szóló munkaszerződések keretében, illetve egy nyugdíjba vonulás miatt megüresedett állásra új munkatársakat vegyünk fel. Az ilyen típusú változtatástól egyben friss lendületet is várok, és meggyőződésem, hogy ez a műsorok hangulatán is érződni fog.
Az „Új hangokat keres a Kolozsvári Rádió” jelszóval meghirdetett versenyvizsgára 24-en jelentkeztek. Ebben a körben két új munkatárs alkalmazását tűztük ki célul. A 24 jelentkezőből 14-en maradtak versenyben az első hangpróbák után. Azt mondhatom, hogy ebből a 14-ből többségükkel el tudnánk képzelni az együttműködést valamilyen formában, annak ellenére, hogy többen közülük rádiós tapasztalat nélküli pályakezdők. A mi választásunk két, médiatapasztalattal, sőt rádiós múlttal rendelkező személyre esett, főleg mivel úgy véljük, hogy ők megfelelnek majd a bátrabb elképzeléseinknek is.
– Hogyan, mivel bővítitek a műsort, mire számíthatnak a hallgatók napközben és éjszaka?
– A már adott műsorrács, amit gyakorlatba kell ültetnem, figyelembe veszi a sugárzás sajátosságát. Vagyis azt, hogy a teljes napos szórás Kolozsvárt érinti, ugyanakkor a középhullámú frekvenciákon, amelyek Erdély jelentős részét lefedik, megmaradnak az eddigi nappali műsorsávok. Ezeken a műsorsávokon igyekeztünk megtartani a bevált műsortípusokat, illetve a közszolgálati tartalom nagyobb részét erre koncentrálni, hogy a Kolozsváron kívül élő hallgatóinkhoz is eljussanak. Ezek az órák amúgy is többnyire a hagyományosan nagyobb hallgatósággal rendelkező idősávokba esnek. A reggel 8 és 10 közötti, illetve délután 15 és 18 óra közötti idősávról van szó, hétfőtől szombatig, illetve a 14 és 18 óra közöttiről vasárnap.
Természetesen minden régi műsort kicsit újragondolunk, leverjük róla a port, ha szükséges, frissítjük, aktualizáljuk a formátumát. Ide sorolható a népszerű és komoly rádiós műfajt képviselő Donát 160, amely új névvel, új formában jelenik meg, de hasonló koncepciót hordoz majd, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy most már nem hetente háromszor, hanem hétfőtől péntekig minden nap hallható. Vagy ilyen a vasárnapi Dalposta, amely igen népszerű bizonyos hallgatóink körében, ezért természetesen megtartjuk, de új szervezési elvekkel.
A Hangoló – mint valamennyi, egész napot kitöltő rádió számára a reggeli műsorok – kiemelt fontosságú. Ezért nemcsak hogy az eddigi 2 óra helyett 4 órát fed le novembertől, de szándékaink szerint pörgősebb lesz, bőven megtűzdelve aktualitásokkal, hírekkel, a hallgatók számára fontos információkkal. És persze jó zenével. Az említetteken kívül a délutáni-kora esti főműsoridőben többnyire beszélgetős műsoraink lesznek, vendégekkel, interjúalanyokkal, különféle témákban. A többi, kevésbé hallgatott órasávban, vagy amikor a hallgatók háttérben, munka vagy egyéb tevékenység közben rádióznak, változatos zenei és magazinműsorokat kínálunk számukra. Éjszaka pedig végig zene szól majd a 98,8-as rövidhullámú frekvencián. Messzemenően alkalmazkodunk tehát a városi életvitelhez, ha a 24 órás műsort egészében tekintjük.
– Az egész napos adás miként oszlik majd meg, milyen arányban lesz „hírcsatorna” és mennyiben szórakoztató/ismeretterjesztő/kulturális jellegű? Több magazinszerű műsort, interjút, riportot, zenei műsor hallhatunk majd, mint eddig?
– A hír fontos eleme a közszolgálatiságnak, így természetesen mi is külön figyelünk arra, hogy híreink naprakészen, kiegyensúlyozott tálalásban jussanak el a hallgatókhoz, és minél nagyobb mértékben szóljanak az őket közvetlenül érintő kérdésekről. Nem válunk hírcsatornává, hisz nem erre vállalkoztunk, és nem is ez az elvárás. Egy új, aktuális értelemben vett közszolgálatiságot szeretnénk képviselni, ami egyszerre köti le a hallgató figyelmét, és nyújt számára hasznos és érdekes információt, emellett nevelő hatású, tágítja a horizontját, és kulturális mintákat vonultat fel. Természetesen a zenés magazinműsorok száma jelentősen növekszik, és nemcsak a már említett terhelés miatt, hanem azért, hogy közel kerüljünk a hallgatósághoz. De ebben a műfajban is a tartalomgazdag, intelligens szórakoztatás irányába szeretnénk elindulni.
– Korábban a Bukaresti Rádiónál dolgoztál. Mi volt a munkaköröd? És mennyiben jelent újdonságot számodra az új munka?
– A román rádiótársaságnál eleinte az akkori elnök-vezérigazgató, Demeter András István kabinetfőnöke voltam 2010 és 2012 között, mintegy másfél évig. Az ő lemondása után szakmai munkát vállaltam a rádiónál egy igen különleges osztályon, az Elbeszélt történelem (Oral history) Archívumnál. Háttérmunkát végeztem két történész kollégámmal együtt, sokat interjúztam, ami persze az én szociológusi előképzettségemhez tökéletesen igazodott, és örülök, hogy egy ideig visszatértem a szakmai munkához. A szerkesztőségi tevékenységet tekintve igaz, hogy elég sok mindent kell most megtanulnom, de azért semmi nem jelent olyan nagy újdonságot, amivel ne találkoztam volna már, legalább elméleti szinten.
– A magyar szerkesztőség vezetőjeként tervezel lényegi/tartalmi módosításokat, változtatásokat az eddigiekhez képest?
– Egyelőre adott egy kibővült műsorrács, amit gyakorlatba kell ültetnem, és adott egy felkészült, profi csapat, amely számára ez újdonság és kihívás. Ráadásul az én megbízatásom jelenleg két hónapra szól, így rövid távon bőven elég feladatnak tűnik az a koordinációs munka, ami azzal jár, hogy megtaláljuk a megfelelő embert a megfelelő feladatra, illetve annak a felügyelete, hogy a technikai és egyéb feltételek adottak legyenek ahhoz, hogy az újságírók legjobb tudásuk szerint végezzék a munkájukat. Új munkafolyamatokat kell közösen kitalálnunk, új arculatot kell kialakítanunk, új műsorokat kitöltenünk tartalommal. Mindez rengeteg szervezői feladattal jár. Hallgatván a Kolozsvári Rádiót, én bízom a kollégáim szakmai felkészültségében, gyakorlatában, és noha voltak véleménykülönbségek az új műsorokat illetően, remélem, hogy lassan sikerült ezeket feloldani és megtalálni a legjobb megoldásokat.
– A Kolozsvári Rádió regionális közszolgálati rádióadóként románul és magyarul sugározza műsorát. Vételkörzete Közép-Erdély és Partium területe (Beszterce-Naszód, Bihar, Fehér, Kolozs, Máramaros, Szatmár, Szeben és Szilágy megyék), ahol körülbelül a Romániában élő magyarok 34 százalékához jut el. Rendszeres hallgatóinak száma százezres nagyságrendű – olvasható a rádió honlapján. Azt tudjátok pontosan, hogy hozzávetőlegesen hányan hallgatják a magyar adást? – A rádiótársaság rendszeresen megkapja a hallgatottsági felméréseket, amelyeket részletesen elemzünk. Sőt időnként kvalitatív módszerekkel a hallgatók tartalmi preferenciáit is felmérjük. Épp szeptemberben zárult egy ilyen felmérés, amely kimondottan a regionális stúdiók hallgatóira koncentrált. Valóban, a rövid- és középhullámú frekvenciákon való műsorsugárzás még nem fedi le Erdélyt teljesen, de ha a honlapon belenéznek a rádió története címszó alatt leírtakba, látható, hogy voltak komoly előrelépések az elmúlt 5-6 évben abba az irányba, hogy minél több település kerüljön be az adáskörzetbe. Reméljük, hogy ezek a lépések nem állnak le, hisz vannak hosszú távú tervek, stratégiák. Hozzátenném, hogy egyre nagyobb teret nyer az interneten való rádiózás, honlapunk közvetítésével egyre több hallgatóhoz jutunk el. Ez nem gyors ütemben változó, mégis folyamatos jelenség.
– Milyenek a hallgatói visszajelzések a műsorokat illetően? Ezeket figyelembe veszi-e a szerkesztőség az egész napos adás alakításakor?
– Állandóan kapunk visszajelzéseket. De nem szeretnénk itt megállni, a jelenlegi hallgatóknál. Az előttünk álló kihívás része az is, hogy az új, 98,8-as FM frekvencia bizonyos arányban más típusú célközönséghez szól majd, mint az eddig elért teljes hallgatói bázis. Értelemszerűen urbánusabb, fiatalabb, nagyobb iskolázottsággal rendelkező korosztályt célzunk meg az új műsorokkal. Mindezt úgy, hogy a régi hallgatóink úgy érezzék, jobbak lettünk. Tehát nemcsak megtartani szeretnénk a már megnyert kolozsvári hallgatókat, hanem tényleg többet nyújtani számukra, miközben a potenciális új közönségünk is kedvére való műsorokat hallgathat. Ráadásul nem kell többé „áttekernie a rádió gombját”, ha valaki egész nap magyarul szeretne rádiózni.
Kiss Judit
kronika.ro Erdély.ma

Fodor Zsolt nem gyanúsított Horváth Anna ügyében
A román sajtóban megjelent találgatásokkal ellentétben Fodor Zsolt kolozsvári üzletember ellen jelenleg nem folyik bűnvádi eljárás a Horváth Anna alpolgármester nevével fémjelzett ügyirat keretében. Mindez a bukaresti főügyészség által a Krónikának adott válaszból derül ki.
Kincses városi román portálok már az RMDSZ elöljárójával szemben október 11-én foganatosított kényszerintézkedés közzétételekor arról számoltak be, hogy értesüléseik szerint az Euro GSM mobiltelefon-értékesítő hálózat tulajdonosa az az üzletember, akitől az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerint Horváth Anna ellentételezésként fesztiválbérleteket kért.
Számos sajtóorgánum – köztük a rendőrségi és ügyészségi forrásokkal rendelkező Evenimentul Zilei napilap, valamint a Ziar de Cluj portál – azzal hozta összefüggésbe az alpolgármester elleni eljárást, hogy a Fodor érdekeltségébe tartozó Home Construct Kft. építkezési engedélyt kért a kolozsvári városházától egy Borháncs negyedi lakóingatlan felépítésére, a vállalkozó vezette lakótársulás pedig a Karolina téri Mikes-palota felújítására. (Az építkezési engedélyt augusztusban kapta meg a cég, míg a városi tanács májusban elfogadott határozatában jóváhagyta, hogy Fodor tíz négyzetmétert koncesszionáljon – 49 évre, 1350 lejért négyzetméterenként – a Karolina térből a palota helyreálítása érdekében).
A DNA befolyással való üzérkedéssel gyanúsítja – az amúgy vádlottnak minősülő – Horváth Annát, aki az ügyészek szerint közbenjárt a városházán dolgozó hivatalnokoknál, hogy egy beruházó gyorsabban megkapja az ingatlanprojektjéhez szükséges jóváhagyásokat. Ellenszolgáltatásként azt kérte a vállalkozótól, hogy vásároljon és adjon át hatvan bérletet két zenei fesztiválra, amelyet később ösztönzésként adott át azoknak az önkénteseknek, akik a választási kampányban segítették. A bérletek az ügyészek állítása szerint mintegy húszezer lejbe kerültek.
Lapunk többször is megpróbált kapcsolatba lépni Fodor Zsolttal, akiről azt is állították, hogy beidézték kihallgatásra a DNA-hoz, ám próbálkozásunk sikertelennek bizonyult, a közel 40 millió eurós vagyonnal rendelkező üzletember szöveges üzenetünkre sem válaszolt. Gáspár Szilágyi János, Horváth Anna jogi képviselője ugyanakkor az ügyvédi titoktartásra és a nyomozás eme szakaszának titkosságára hivatkozva korábban a Krónikának se megerősíteni, se cáfolni nem kívánta azokat az értesüléseket, miszerint a vádhatóság szerint az Euro GSM tulajdonosa nyújtott ellenszolgáltatást az RMDSZ-es politikusnak.
A Krónika a továbbiakban a DNA-hoz fordult az ügyben, helyette pedig a legfőbb ügyészség sajtóosztálya kedden írásban azt válaszolta, hogy Fodor Zsoltnak sem gyanúsítotti, sem vádlotti minősége nincs a Horváth-ügyiratban. Ennek fényében a megfelelő fenntartásokkal kell kezelni a Știridecluj portál ama értesülését is, miszerint a hatvan napos hatósági felügyelet mellett az alpolgármesternek azt is megtiltották, hogy kapcsolatba lépjen több mint húsz személlyel. Köztük a legtehetősebb kincses városi vállalkozókkal – Fodor mellett Vita Lászlóval, Ádám Ambrusal, Laczkó Csabával –, valamint Mihaela Eugenia Bockal, Emil Boc polgármester unokahúgával, a vározháza külkapcsolatokért felelős osztályának vezetőjével, Corina Ciubannal, a városrendezési hivatal igazgatójával és Ligia Subțiricával, Kolozsvár főépítészével.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Illyés Gergely politológus: érthető a néppárt döntése
Csak abban az esetben lett volna értelme annak, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) függetleneket támogasson a parlamenti választásokon, ha a kiszemelt jelöltek át tudják lépni azt a szavazati arányt, amit az alakulat felmutatott az elmúlt években a választásokon – értékelte a Krónikának a néppárt döntését Illyés Gergely politológus.
Amint arról beszámoltunk, az EMNP mégsem indít független jelölteket a decemberi romániai parlamenti választásokon – jelentette be Szilágyi Zsolt, az alakulat elnöke hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján. Illyés Gergely szerint a Szilágyi Zsolt pártelnök által megnevezett, jogilag független, de politikailag elkötelezett jelöltek nem tudták volna ezt az arányt felfele kerekíteni, így nemcsak a parlamentbe jutásra nem lett volna esélyük, de arra sem, hogy új lendületet adjanak az EMNP pozicionálásához az erdélyi magyar politikában.
„Kovászna megyében például nem az volt a kérdés, hogy Toró T. Tibor alelnök független jelöltként meg tudja-e szerezni a szavazatok – képviselői mandátumot érő – 25 százalékát, hanem az, hogy el tud-e érni olyan eredményt, ami új helyzetbe hozhatja az EMNP-t.
Ha erre nem látták az esélyt, akkor értelemszerűen nem nagyon volt értelme a jelöltindításnak. Az egyetlen következmény az lett volna, hogy Kovászna megyében – de akár Bihar megyében is – rontják az RMDSZ eredményeit” – mutatott rá a politológus.
Illyés szerint a párt vezetősége ezek után nem is mondhat mást, mint azt, hogy megpróbál erőt gyűjteni az elkövetkező időszakban. „Azt nem tudom, hogy a néppárt számára vonzó alternatívát jelent-e az, amit a Magyar Polgári Párt (MPP) választott, hogy egy lazább szövetség alapján egyik-másik választáson együtt indul az RMDSZ-szel. Az viszont tény, hogy az elmúlt évek választási eredményei azt mutatják, hogy az EMNP önállóan indulva nem tudja meghaladni azt a bizonyos 13–15 százalékos eredményt, amit az erdélyi magyar szavazók körében ért el” – mondta el kérdésünkre a politológus.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)

Szép szavunk: az inkriminált községháza
Romániában alkotmányos jog a nyelvi identitás megőrzése, azaz a mi esetünkben a magyar nyelv használata. Már ezen az alapon is minden oka megvan rá az embernek, hogy elképedjen azon, ami történik.
Hogy bíróságon lehet megtámadni magyar szavak használatát, és hogy egy-egy szó alkalmas vagy alkalmatlan voltáról hivatásos provokátorok véleménye legyen a döntő. Most már jó ideje a községháza a célpont, hogy ez nem volna tökéletes megfelelője a szent és sérthetetlen primăriának. Most – mint a Krónika nov. 3-ai számában olvasom – a felsőboldogfalviak ellen döntött a táblabíróság, Sándor József polgármester szerint a bíróság rutinszerűen hozta meg az ítéletét. Ez nyilván azt jelenti, hogy a táblabíróságnak nem volt szótára (azt talán nem kell feltételeznem, hogy az alkotmányt sem ismeri), és szakértői véleményt sem vett igénybe. Ment minden rutinból: magyar nyelvi ügyben magyar közösség ellen.
De a polgármester sincs könnyű helyzetben. Azt mondja ugyanis: „A megnevezést ugyan Magyarországról vettük át, de van egy 1906-os román–magyar szótár is, ahol ez a fordítás jelenik meg". Nem tudom, honnan gondolja a polgármester úr, hogy a községháza szót Magyarországról vettük át. Szó sincs róla. A község és a ház nagyon régi szava a magyar nyelvnek, a községháza összetétel is, és közös szavunk az adott hivatal neveként is.
De ami a kétnyelvű szótárakat illeti: a bíróság szemében bizonyára nem számít az sem perdöntőnek, hogy a primăria – községháza megfelelés megvan a 2002-ben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által kiadott Román–magyar közigazgatási szótárban és ennek 2004-es kiadású magyar–román párjában (munkatársaimmal együtt készítettük őket, kiadóként az én nevem szerepel rajtuk). Ezeket annak idején felajánlottuk a magyar önkormányzatoknak, nem volt nagy keletjük (talán még mindig vannak példányok az AESZ sepsiszentgyörgyi irodájában).
A bíróság ezek hitelességét bizonyára kétségbe vonná, mert magyar szakmai civil szervezet szerkesztette őket. Van azonban román–magyar nagyszótára (két kötetben) a Román Akadémiának is: Dicționar romîn–maghiar, Editura Academiei Republicii Populare Romîne, készült a Román Népköztársaság Akadémiája kolozsvári fiókjának Nyelvtudományi Intézetében, 1964-ben jelent meg (most készül a felújított változata). Ebben a primăria 4. jelentése: községháza, példamondatként: „primăria comunei Cozmeni a csíkkozmási községháza". Ennél jóval frissebb a Román Akadémia szintén kétkötetes Magyar–román szótára, 2011-ben jelent meg, ugyanabban az intézetben készült kiváló román és magyar munkatársakkal. Ebben a községháza mellett ennyi szerepel: primărie comunală.
Tanulság annyi a mi számunkra: nem kell 1906-os szótárban keresgélni, hanem körül kell nézni, szakmai véleményt az alperes is kérhet. Nemcsak jogit, hanem nyelvit, nyelvészetit is: van magyar nyelvészeti tanszék a kolozsvári egyetemen, ismert az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége és a vele szakmailag összekapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet. És vannak már használható kiadványok, interneten is elérhető források.
Egyébként akár román nyelvi használatra is ajánlani lehetne a községháza mintájára kézenfekvő casă comunală elnevezést a primăria helyett, amennyiben ez a ház tényleg a közösség háza, és nem a polgármesteré. Mint ahogy – amikor szükség volt rá – az oraș szó, más fontos szavakkal együtt, spontánul került át a magyarból a románba (orașként ejtve a magyar várost). Nem tudunk róla, hogy éber provokátorok berzenkedtek volna ellene. Akkor ilyenek még nem voltak.
Péntek János
A szerző nyelvész, egyetemi tanár, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
Krónika (Kolozsvár)

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Regényesített történetek nemesi családokról
Két éven belül második könyvét jelentette meg az erdélyi arisztokráciáról Csinta Samu újságíró, a Krónika egykori vezető szerkesztője. Az Erdély újranemesítői – Arisztokraták honfoglalása című első kötetnek nagy sikere volt, így a második kötet bemutatóján is sokan gyűltek össze szerda este a Kolozsvári Magyar Opera előterében.
Az Arisztokraták honfoglalása – Erdély újranemesítői II. című, négy erdélyi arisztokratacsalád 21. századi magára találásáról szóló kiadványról Papp Attila Zsolt költő, újságíró, lapunk volt munkatársa beszélgetett a szerzővel. Mint kiderült, a két könyv gerincét több mint százórás beszélgetés anyaga adta, ezt próbálta a szerző újraírni, illetve regényesíteni azért, hogy az olvasó minél közelebbről megismerje a nemesi életformát.
Csinta elárulta azt is, hogy míg az első kötet megírásában a legnagyobb segítsége Kálnoky Tibor gróffal való találkozása és jótékony támogatása volt, addig a második, a budapesti Heti Válasz kiadó gondozásában megjelent mű elkészítése során a legbiztosabb támaszt az első kötet nyújtotta. A szerző elmondása szerint a szakmai kíváncsiságon túl nagy élmény volt magánemberként megismerni a különböző családi háttértörténeteket, illetve személyesen találkozni híres erdélyi dinasztiák leszármazottaival.
Papp Attila Zsolt Nyáry Krisztián munkáihoz hasonlította Csinta Samu könyveit, mint fogalmazott, a szerző Nyáryhoz hasonlóan olvasmányosan, anekdotázva, olvasóját szórakoztatva mutatja be az erdélyi arisztokratacsaládokat. A szerző kifejtette, a most megjelent kötetben négy nemesi család történetét dolgozta fel: a Barcsay, Csávossy, Kemény, valamint a Bánffy famíliáét. Hozzátette, számára azért különösen fontos ezen történetek bemutatása, mert csak így lehet az élethelyszíneket a látogatók számára érdekessé tenni, ugyanakkor hisz abban, hogy az arisztokratacsaládok leszármazottai rövidesen kilépnek elszigeteltségükből, és vezető szerepet kaphatnak az erdélyi közösségi életben.
Csinta Samu úgy fogalmazott, köztudott, hogy a Romániában uralkodó bürokrácia miatt nagyon nehéz anyagi forrásokhoz jutni a kúriák felújítására, és az sem életszerű, hogy az örökösök saját vagyonukból finanszírozzák a felmerülő költségeket. Éppen ezért van szükség olyan emberekre, mint például Nagy Kemény Géza, aki személyesen is tiszteletét tette a könyvbemutatón vagy Bánffy Farkas, akit a szerző „az erdélyi arisztokrácia amolyan fővállalkozójának” tekint.
Papp Attila Zsolt kérdésére Csinta elmondta, készül a harmadik kötet is; nemcsak azért, mert az olvasók körében népszerűek a könyvek, hanem azért is, mert még legalább négy-öt olyan erdélyi arisztokratacsaládról tud, akiknek a történetét érdemes papírra vetni: a kiadvány előreláthatólag a Károlyi, a cegei Wass, a zágoni Mikes és az Ugron család történetét foglalja majd össze. A szerző azt is elárulta, a következő évben sem hagyja könyv nélkül olvasóit, ezúttal azonban más témakört választ: Szabó Katalin négyszeres olimpiai bajnok jövőre ünnepli 50. születésnapját, ennek tiszteletére fogja megírni a tornász életregényét.
Szatmári Bence
Krónika (Kolozsvár)

Nők, pálmafák, Erdély – Botházi Mária mesél új kötetéről
Botházi Mária publicistának, lapunk volt munkatársának nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című kötete, amelyben ironikus szemléletű rövid szövegek olvashatóak a női lét sajátosságainak megéléséről, a kisebbségi lét fonákságairól. A publicistával kötetéről, műhelytitkairól, az olvasói elvárásokról beszélgettünk.
– Nemrég látott napvilágot Boldogság, juszt is a tiéd című köteted, amelyben ironikus szemléletű, kritizáló célzatú, rövid szövegek: tárcák, glosszák, jegyzetek, karcolatok olvashatók. A többnyire humoros, csattanóra épülő írások valaha a sajtó jellemző műfajának számítottak, manapság azonban mintha kevésbé lennének jelen a napi erdélyi magyar médiában. Ezt a hiányt pótolandó kezdted írni a többnyire a Krónika, az Erdélyi Napló, a Transindex hasábjain megjelent szövegeket tartalmazó kötet anyagát?
– Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az írásaimat karcolatnak lehet majd nevezni – általában véve publicisztikában gondolkodtam. Amikor elkezdek írni, nem akarok szántszándékkal humoros lenni, ha valami vicces eszembe jut, jókat nevetek magamban. A marosvásárhelyi könyvvásáron – ahol nemrég bemutatták a könyvet, és felolvastam belőle –, azt tapasztaltam, valóban kelendő az effajta humor: nagyokat kacagott a közönség, ráhangolódtak az írásaimra, jó érzés volt. (A kötetet december 9-én mutatják be Kolozsváron a Minerva Egyesület székházában – szerk. megj.)
Ugyanakkor a kötetben, főleg a második részben komolyabb hangvételű írások is olvashatók. Visszatérve a kezdetekre: a Krónika és a Transindex is lehetővé tette, hogy véleményanyagokat közöljek, örömmel írtam is, de akkor huszonéves voltam, és ehhez a műfajhoz talán érettebbnek kell lenni. Nekem legalábbis érni, tapasztalni kellett: erdélyi naplós korszakomban (2013-tól 2016-ig) találtam rá úgy igazán a saját hangomra, ekkor indítottuk a „női" témákkal foglalkozó rovatot, ami aztán persze nem kizárólag ilyen kérdésekhez kapcsolódott.
– Amint a Koinónia Kiadónak a kötetet bemutató szövegében is olvasható volt, az írások gyakran a női lét sajátságainak megélése kapcsán születtek. „Ez talán tájainkon nem ugyanolyan, mint a médiából visszaköszönő nőkép – megvannak a maga egyedi, gyakran sajnálatos jellemzői, amelyek társadalmunk, neveltetésünk, közgondolkodásunk lenyomataként kísérik életünket." Hogyan vélekedsz, körülhatárolható egyáltalán, hogy mi a „tipikusan erdélyi" és/vagy „tipikusan női" téma?
– Amikor az előbb említett rovat indult, azt mertem hinni, hogy körülhatárolható. Most már úgy gondolom, hogy nem, és ez biztató, ennek örülök. Eredetileg inkább a nők lettek volna a célközönség, de a visszajelzések azt mutatják, hogy férfiak is olvassák az írásaimat, és ez természetes, hiszen a férfi kíváncsi a nőre, és fordítva. A női létnek talán olyan oldalaira világítottam rá, amikről kevésbé beszélünk, vagy nem így beszélünk. A kötet több írásában is egy-egy életút villan fel, amelynek középpontjában az inkább a lányokat-asszonyokat jellemző megfelelés kérdésköre áll, amely külső és belső kényszer is, és amely mondhatni belénk ivódott.
A belesimulás az elvárásokba persze a férfiakat is jellemzi, de hagyományosan nekik talán rugalmasabbak a kereteik. Miért van ez így, miért kell nekünk tökéletesnek lenni? Miért hajlunk meg a kellek és a szokások előtt? Tényleg nő súly alatt a pálma? Vagy visszafejlődik? És muszáj a súly mindig? Miért vizslatjuk egymást felülről figyelő, kritikus szemekkel gyakran mi nők is, csöppet sem szolidárisan? Bocsánat, hogy így fogalmazok: miért kellene nekünk ugyanúgy és életciklusonként egyformán szívni, miért ne próbálhatnánk meg más utakat is? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak, a válaszokat persze nem tudom.
– A kötetben olvasható írások gunyorosan, kritikusan, ugyanakkor empatikusan, több szemszögből próbálják megközelíteni ezeket a jelenségeket, a férfiak felé is nyitottan.
– Igen, mert nagyon szeretjük a férfiakat: a szerelmünk, a fiaink, az apánk, a nagyapánk életünk meghatározói. Én nem kívánnék egy percig sem velük szemben élni, én velük együtt szeretek. Úgy, hogy közben Marinak érezhessem magam. Ne kiképzőtisztnek vagy házisárkánynak vagy háztartási alkalmazottnak, mert úgy mi értelme van? Talán ezzel mások is így vannak. És egy férfinek sem lehet túl jó sárkányok és tisztek és szolgák között, kívül rekedten, esetleg egy tőle távol álló, másoktól megöröklött, meghatározott életmód szolgálatában. De ez tőle is függ.
Képletesen szólva: ha a nő vonyít már – akár befelé is – a felmosóvödörtől, az senkinek sem lehet természetes és komfortos a családban. A nő nem is a felmosóvödörtől vonyít egyébként, hanem attól, ha egyedül marad a felmosóvödörrel. Ha a felmosóvödör lesz számára a világ. Nagyon várnám, hogy férfiak tollából is szülessenek publicisztikák hasonló témákról. Viszont nemcsak női témájú publicisztikák olvashatók a kötetben, hanem az erdélyi létmódról, a kisebbségiségről szólóak is, amelyek szintén kicsit sarkítottan közelítik meg a jelenségeket: az erdélyi kulturális rendezvények forgatókönyvét, az erdélyi magyar újságírók közhelyszótárát, a Daciával való együttélést, a nyaralást, azt, hogy kisebbségiként több szempontból is hátrányos a helyzetünk.
– Picit torzító tükröt, de mindenképpen tükröt tartasz írásaiddal az olvasó elé. Meg lehetne rajzolni olvasód fantomképét? Kiknek írsz?
– Nyilván azoknak, akik korban és helyrajzilag is közel állnak hozzám, hiszen ezt a világot ismerem, ebből tudok kiindulni. Nem hiszem, hogy az írásaim ugyanazt üzennék egy nagyvárosi, felső kultúrkörökben mozgó szingli nőnek, mint amit egy kisvárosi családanyának. És persze egy húszéves talán nevet rajtuk, de nem tudja úgy magáévá tenni ezeket a témákat, mint azok, akik az asszonyiságot, az apaságot, a családi életet felnőttként megtapasztalták már.
Az olvasói visszajelzések azt mutatják, hogy idősebbek és fiatalok is olvassák az írásaimat, aminek nagyon örvendek, ugyanakkor persze kapok negatív kommenteket is. Utóbbiaknak azért örülök, mert a publicisztikaírásnál fontos, hogy érzelmeket indítson el az olvasóban, akár erős ellenérzéseket is. Ez azt jelenti, hogy nem langyos a szöveg, talán mond valamit. És hát mi ez ahhoz képest, hogy rockbandákat sörösüvegekkel dobálnak, drága előadásokat fütyülnek ki a nézők. Az önkifejezés nem egyszerű dolog.
– Írásaid a műfajból adódóan is „fikciók", nem pedig szociológiai látleletek. A 19. században, amikor Mikszáth a napi sajtóban jelentette meg népszerű karcolatait, és az olvasók lapszámról lapszámra várták az írásait, valószínűleg számoltak azzal, hogy tulajdonképpen fikcióról, szépprózáról van szó. A te olvasóid is így vannak vajon ezzel?
– Igen, fontos a fogalom, hogy fikció. A visszajelzésekből nagyon sokat tanultam az olvasókról. És találkoztam olyasmivel is, amire korábban nem gondoltam: van, aki mindent szó szerint ért, azt gondolja, hogy ez pont így megtörtént, sőt velem történt meg. Hangsúlyoznám, hogy nem a magam életét írom, általában jelenségeket próbálok megragadni. Busszal járok, nézelődöm, tapasztalok, beszélgetek, a lakóhelyemen többekkel napi szinten tartom a kapcsolatot, sok sajtót olvasok, és írásaim állandó ihlető forrása a székelyudvarhelyi blokkos környezet, ahol felnőttem. Élményeimet, benyomásaimat rögzítem, nyilván személyes szűrőn keresztül.
Megtörtént, hogy egyes szám első személyben írtam egy tárcát, aminek főszereplője Jenő volt. A cikk után kaptam olyan leveleket is, hogy Jenőt meg akarják verni, holott szegény nem is létezett. Ilyen tapasztalatokból kiindulva távolságot igyekszem tartani köztem és a szereplőim között. De úgy látom, hogy az értő olvasás nagy problémát jelent ma, sokan valószínűleg nem olvasnak eleget és elég sokféle szöveget ahhoz, hogy értő módon viszonyuljanak, hogy helyén kezeljék a fikciót. Ráadásul internetes környezetben még nehezebb figyelmesen olvasni. Újabb felmérések eredményei is tanúskodnak arról, hogy az iskolások fele nem érti, amit olvas, sajnos úgy látszik, ez egész társadalmunkat áthatja. Ugyanakkor a médiaműveltség hiányosságai is megmutatkoznak, ami sokban a múlt sajtóörökségének tulajdonítható: sokan gondolják még ma is, hogy „ami az újságban megjelent, az úgy is van".
– Hogy tervezed: publicisztikákat jelentetsz meg továbbra is, vagy a szépirodalom felé is kacsintgatsz?
– Nemrég volt egy kis változás a munkámban: tanár lettem a BBTE újságírás szakán, ahová már régóta betanítottam. Így nem dolgozom már az Erdélyi Naplónál, de cikksorozatom folytatódik a Főtér.ro portálon. És persze incselkedem a gondolattal, hogy elmozduljak a szépirodalom, a novella felé. Az azonban még nem világos, hogy nagyobb lélegzetvételű írásokhoz mennyire lenne tehetségem. Akartam mondani azt is, hogy időm, energiám, de ez nem lehet kifogás, milyen kár. Az általam ismert írók mindig találnak alkalmat az írásra, ha kell, éjjel, ha kell, hajnalban. Emlékszem, annak idején, amikor a Krónikánál dolgoztam, az ismerőseim sorra íróvá-költővé váltak, egyre-másra jelentek meg a könyveik. Én pedig azt mondtam: minden vágyam, hogy kezdő szerző lehessek. Sokat nevettünk aztán ezen a mondaton.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Hol vagytok, temesvári magyarok?
Hatalmas érdeklődést váltott ki a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) legújabb riportkötetének temesvári bemutatója, amely Hol vagytok, temesvári magyarok? címmel jelent meg a nagyváradi Europrint Kiadónál. A közel kéttucatnyi hazai és vajdasági újságíró riportjaiból összeállt több mint 450 oldalas kötetet Rácz Éva MÚRE-elnök és Szűcs László, a kötet szerkesztője mutatta be a temesvári közönségnek az Új Ezredév Központban, a beszélgetést Bartha Csaba rádiós szerkesztő moderálta.
A szombat esti könyvbemutató résztvevőit Gazda István házigazda lelkipásztor köszöntötte, majd Rácz Éva beszélt a MÚRE legújabb riportkötet sorozatáról, amely 2014-ben indult az Időutazás Farnastól Zsobokig című, kalotaszegi témájú kötettel. 2015-ben jelent meg a besztercei szórványról szóló Nem magyarul magyarok című kötet és idén született meg a harmadik, eddig legterjedelmesebb Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet, amely a MÚRE újságíróknak a nagyvárosi szórványban szerzett tapasztalatait foglalja kötetbe. A terjedelmes könyv a 2016. július 8–10. között megszervezett temesvári MÚRE-riporttábor hozadéka, az ötletgazda nem más, mint a színházi bemutatókról, fesztiválokról elmaradhatatlan Simon Judit nagyváradi újságíró, aki a nagyvárosi környezetben van igazán elemében, akkor is, ha egy szórványközösségről kell írni.
Mi van a kötetben? Erről Szűcs László szerkesztő számolt be az olvasóknak, aki szerint a Brassóból, Nagyváradról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, a Székelyföldről és a Vajdaságból érkezett újságíróknak az volt az első temesvári benyomása, hogy külföldön járnak. Az írott és az elektronikus sajtó jeles képviselői felosztották egymás közt a „vadászterületeket”: a város múltja, történelme, egyházak, kultúra, művészetek, oktatás, helyi személyiségek, intézményemberek vagy a hétköznapok hősei (pincér, nyugdíjas, szállodai dolgozó, önkéntes stb.). Az újságírók nyomába eredtek a multikulturalizmus, a bánsági soknyelvűség mítoszának és mai valóságának, felkutatták a székely gyökerekkel rendelkező temesváriakat, de szó esik a kötetben a művészeti élet sajátos helyi fejlődéséről, az anyanyelv oktatásának és színháznak, a kulturális intézményeknek a kulcsszerepéről a szórványban. A temesvári magyarságról szóló különleges kötet szerzői: Ambrus Attila és Ambrus Melinda (Brassói Lapok), Antal Erika (maszol.ro), Bakó Zoltán (Vásárhelyi Hírlap), Bodolai Gyöngyi (Népújság), Bögözi Attila (Erdélyi Riport), Deák Gyöngyi (Kolozsvári Rádió), Farkas-Ráduly Melánia (Nőileg Magazin), Gáspár Sándor (Marosvásárhelyi Rádió), Kemenes Henriette nagyváradi költő, kulturális újságíró, Kovács Péter és Prózsa Lilla-Zsuzsanna egyetemi hallgatók (BBTE), Maksay Magdolna (Kolozsvári Rádió), Martinek Imre (Hét Nap, Vajdaság), Rácz Éva (Kolozsvári Rádió), Sarány István (Hargita Népe), Simon Judit (Erdélyi Riport), Szekeres Attila (Háromszék), Szucher Ervin (Krónika) és Tóth Lívia (Hét Nap, Vajdaság).
A riportkötet címét provokálónak, figyelemfelkeltőnek szánta a kötet szerkesztője, de ugyanakkor azt a realitást is tükrözi, hogy a temesvári utcán csak elvétve hall magyar szót az ember, és csak előzetes tájékozódás, hosszas előkészítés nyomán találtak riportalanyaikra a messzi földről érkezett újságírók. „A teljesség igénye nélkül, de a hitelesség igényével igyekszik ez a könyv megmutatni legalább néhány vonását e város arcának, Temesvár sokarcúságának” – mondja a kötet előszavában Szűcs László. A kötetbe becsúszott néhány apró pontatlanság, ami nem meglepő, viszont megbocsátható, hiszen a riporttábor résztvevői közül sokan először jártak életükben Temesváron. A színes és fekete fehér fotókkal illusztrált Hol vagytok, temesvári magyarok? című kötet 25 lejbe kerül, és bárkinek ajánlom, akit érdekel a temesvári magyar közösség múltja és jelene, épített öröksége, intézményei, örömei és bánatai, mindennapos küzdelmei.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Akinek leverték a veséjét, az nem az informátor személyiségére kíváncsi
„... Te vagy az az ember...”
(Sámuel próféta II. könyve 12,7)
Érdeklődéssel olvastam a Krónika november 23-ai és 25–27-ei számában megjelent két tudósítást(Az EP-ben tiltakozott Tőkés, illetve Az nem fontos, ki volt informátor). Mindkettő „kényes”, de sajnos mára „átszabott” témát boncolgat.
Tőkés László a rá jellemző pragmatizmussal, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) elvi szinten kezeli az informátori kérdéskört. Előbbi saját tapasztalatból két szekuritátés kulcsfigurát nevesít, mintegy jelezve, hogy a hálózat működtetői nem lettek elszámoltatva. Sőt egy negyedszázad múltán újra reflektorfénybe kerülnek. Utóbbi szociológiai, lélektani oldalról közelít a témához. Lőrincz József álláspontja sajátosan hangsúlyos e vonatkozásban. Megállapítása szerintem meredek: „...nem az a fontos, hogy eldöntsük, ki volt informátor, és ki nem, hogy morálisan ez a tevékenység mennyire igazolható vagy igazolhatatlan, hanem hogy az eseteket a maguk komplexitásában vizsgáljuk...”
Véleményem szerint akinek leverték a veséjét, aki éveket töltött el Szamosújváron, a Duna-deltában, akinek jövője derékba tört, az nem arra kíváncsi, milyen volt a „tégla” személyisége, hanem hogy kinek köszönheti tönkrement életét. Könczei Csilla is nem véletlenül szeretett volna választ kapni személyhez kötötten édesapja halálának körülményeire. Nyilván ezek a legtragikusabb esetek, amikor az informátor létében tett tönkre életet, életeket. Ilyenkor tizedrangú kérdés, hogy „az informátorok tevékenységének volt-e hatása a mindennapi életükre, beleivódott-e az életmódjukba”.
Amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tőkés László püspök kezdeményezésére elsőként indította el az átvilágítást, a cél a múlt tárgyilagos feltárása volt személyhez kötötten. Az érdemi munka a törvényi szabályozás után – megkésve – kezdődhetett el. A létrejött átvilágító bizottság munkája, illetve dr. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumgyűjteménye személyre szabottan elemezte 45 lelkipásztor múltját (köztük az enyémet is). Néhányan magunk kértük ki s adtuk át dossziéinkat az átvilágító bizottságnak. Sajnos volt néhány olyan eset is, amikor az illetékes hatóság valószínűleg szándékosan tarthatott vissza terhelő iratokat, egész dossziékat azok védelmében, akik megbízható ügynökeik voltak, sőt részükre felmentő igazolást is adtak. Külön kategóriát képeznek azok, akik érintettekként „idejében” külföldre, elsősorban Magyarországra távoztak. Ezért illúzió az L. J. által ajánlott összehasonlítási módszer, nem beszélve arról, hogy Magyarországon csak nyomokban történt, történik átvilágítás.
Nos, ha a társadalom egészére próbáljuk kivetíteni az ügynökkérdést, úgy gondolom, ez lehetetlen próbálkozás főleg amiatt, mert eltelt egy bő negyedszázad. Legfennebb reménykedhetünk abban, hogy az egyre fogyó „koronatanúk” megszívlelik Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének intelmét: „Azt szeretnénk, ha azok, akik ilyen mélységben együttműködtek, belátnák, hogy az egyedüli út, ha – elismerve vétkeiket – nyilvánosan is bocsánatot kérnének. S ezt megpróbálják nemcsak emberektől, hanem Istentől is megkapni. Isten megadja, az embereknek is meg kell adniuk.”
P. S. A téma egyházi vonatkozása iránt érdeklődőknek szíves figyelmébe ajánlom dr. Molnár János lelkipásztor, történész tudományos igényességgel írott dokumentumgyűjteményét.
Varga Károly
A szerző nyugalmazott lelkipásztor, a nagybányai református egyházmegye volt esperese Krónika (Kolozsvár)

Szubjektív visszaemlékezés - Tízéves a Humana Regun
Az önszerveződés követendő példája mindaz, amit a szászrégeni Humana Regun Egyesület jelent a közösségnek. A hagyományt folytatva, a korábban már létező Kemény János Népszínház néhány tagja mintegy tizenöt évvel ezelőtt aktív szerepet vállalt a március 15-i ünnep, a történelem jeles évfordulói alkalmával szervezett rendezvényeken. Ugyanakkor számos más művelődési rendezvényt is szerveztek, amelyek célja a szászrégeni magyarok együvé tartozásának megerősítése volt. Az évtizedes múltra, a teljesség igénye nélkül, Menyei Ildikó, a Humana Regun Egyesület elnöke emlékezett vissza. Az említett rendezvényeket a kezdetekben szászrégeni és a környékbeli iskolák magyar diákjai és néhány tanár bevonásával szervezték. Az évek során több tehetséges fiatal bemutatkozhatott az eseményeken. Másrészt a népszínház tevékenysége fellendült, így anyagi támogatás kellett a színdarabok elkészítéséhez, a kiszállások költségeinek fedezésére. Szükségessé vált egy olyan egyesület létrehozása, amely hivatalos keretek között felvállalja a rendezvények szervezését, a népszínház adminisztrálását, s lehetőséget teremt arra is, hogy a szervezők többet tegyenek a város magyar művelődési életének fejlesztéséért. 2006. augusztus 21-én a nagyrészt értelmiségiekből álló csapat úgy döntött, hogy létrehoz egy civil szervezetet, amely önkéntes alapon, politikamentesen működjön. Célul tűzték ki a szászrégeni magyar köz- művelődési élet értékeinek a meg- őrzését, ápolását és fellendítését. Az alapító tagok Tamás Ibolya, Sükösd Levente, Szabó Annamária, Fábián András és Menyei Ildikó voltak. 2006. október 30-án hivata- losan is bejegyezték és megkezdhette tevékenységét a Szászrégeni Humana Regun Egyesület, amelynek védjegyeként egy szívbe rajzolt tulipánt választottak, ezzel is jelképezve, hogy az egyesület tagjai „szívből, fizetség nélkül” teszik a dolgukat. A megalakulást követően sikeres pályázatok útján rendszeresebben a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatta a rendezvényeket. Ezek közül kiemelendő a 2007-ben megrendezett egykori szászrégeni színjátszók találkozója, amelyen azok vettek részt, akik az utóbbi 50 évben, hosszabb-rövidebb időre, a szászrégeni műkedvelő színjátszást erősítették. A műkedvelő színjátszók találkozóján plakát- és képkiállítás, valamint egy színházi előadás is volt. Ennek folytatásaként 2008-tól évente megszer- vezik a Kemény János nevét viselő műkedvelő színjátszók szászrégeni találkozóját. 2009-ben kiemelkedő rendezvény volt Schultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió volt szerkesztője, Szabó Zsolt, a Művelődés és Agyagási Levente, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztőjével való találkozó. Ebben az évben a város első írásos említésének 780. évforduló- ját ünnepelte. Ebből az alkalomból Bíró Donát helytörténész újabb, Szászrégenről szóló könyvet adott ki. Az Adalékok Régen monográfiájához című kötet szerkesztésében és bemutatójának megszervezésében is oroszlánrészük volt az egyesület tagjainak. Az egyesület tevékenységének köszönhetően a színjátszó, báb- és néptánccsoportok Erdély és Magyarország különböző településein is vendégszerepelhettek. Több éven át támogatták az elsősorban diákoknak szóló Historia nostra történelmi vetélkedőt, a környezetvédő rendezvényeket és a Maros menti Vitéz László műkedvelő bábos találkozót, amely szervezőjének, a Humana Regun alapító tagjának, Tamás Ibolyának az elhunyta miatt félbeszakadt. Az egyesület által hagyományosan megszervezett rendezvények között van: a március 15-i ünnepsé- gek, a Hagyományőrző Rügyecskék népdalvetélkedő, a 2011-ben elindított Gézengúzok Diákszínpad találkozó, az október 6-i megemlékezések, a szászrégeni magyar napok. Ezenkívül a rendszeressé vált író-olvasó találkozókon neves erdélyi írók, költők műeit is bemutatták az érdeklődőknek. Állandósult a Kemény János Népszínház gyerek- és felnőttcsoportjainak a támogatása. Az egyesület jó kapcsolatokat ápol a a Szászrégen és Vidéke helyi kiadvány, valamint a Népújság, a Krónika és a Vásárhelyi Hírlap szerkesztőivel is. Kapcsolatot alakítottak ki és ápolnak a nagykőrösi NATKA és a pécsi KOMA nemkormányzati szervezetekkel. Népújság (Marosvásárhely)

Riportkötet, vándorkiállítás és újabb tervek a MÚRE háza táján
Kéttucatnyi újságíró két napra „összeköltözik”, előzőleg felkészülnek különböző témákból: utánanéznek annak, hogy mit érdemes tudni a településről és az ott élő emberekről, emellett a kutatni kívánt témát is megpróbálják körvonalazni saját maguk számára. Sok esetben bebizonyosodik, hogy két nap korántsem elegendő ahhoz, hogy az újságírók minden szükséges információt „magukba szívjanak” a helyszínen, jó példa erre Sarány István, a Hargita népe napilap munkatársának esete: a riportból, amelyet a tábori tevékenységei nyomán írt, az is kiderül, hogy utólag még felvette a kapcsolatot azzal a képzőművésszel, akivel ottjártukkor a képzőművészeti oktatásról beszélgetett. Erről Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke beszélt kedden délután a Minerva-házban, a nagyváradi Europrint Kiadónál megjelent Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet bemutatóján. (Képünkön: Rácz Éva és Győrffy Gábor a rendezvényen, fotó: Rohonyi D. Iván)
A kiadvány 21 erdélyi és vajdasági újságíró riportjaiból állt össze, akik július 8-a és 10-e között részt vettek a MÚRE temesvári riporttáborában. Győrffy Gábor egyetemi oktató beszélgetett az est folyamán Rácz Évával, aki az egyesület által korábban szervezett riporttáborokra utalt: bár nem lehetett jelen, a sajtós kollégák által elmondottakból körvonalazódott számára, hogy hangulatos összejövetelekről van szó, amelyeken érdemes részt venni. Felidézte, hogy 2005-ben látott napvilágot a Variációk gyimesi témákra című könyv, amely már a negyedik volt az Erdély felfedezése sorozatban. Bizonyítja ez, hogy van előzményük, egyfajta hagyományuk a MÚRE-féle riportköteteknek, amelyek 2013 óta, Rácz Éva elnökké választása óta – Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztőjének szerkesztésében – elkészültek.
Az új sorozat 2014-ben, a kalotaszegi témájú Időutazás Farnastól Zsobokig című kötettel indult, majd 2015-ben jelent meg a Nem magyarul magyarok című kiadvány, amely besztercei látogatásuk (Óradna, Radnaborberek) eredményeként született. A harmadik, több mint 450 oldalas könyv a nagyvárosi szórványba kalauzolja az érdeklődőket; néhány nappal ezelőtt, amikor Temesváron bemutatták, meg is jegyezték a helybéliek: köszönik a tükröt, amelyet eléjük tártak benne.
A MÚRE tagjai már a következő tábor helyszínén gondolkodnak, ahol szintén megragadhatják a pillanatot: a szórványtémáról nem szeretnének lemondani, a lehetséges helyszínek között pedig Kommandó, Gyergyószárhegy, Déva is ott szerepel. – A Szilágyságban is vannak közösségek, akikhez érdemes lenne elmenni. A terv jó sok évre megvan, már csak a kollégákat kell rávenni, hogy minél többen csatlakozzanak – hangsúlyozta Rácz Éva.
A rendezvényen levetítették Sárosi István, a Krónika munkatársának riportfilmjét, és szó esett az egyesület Riporteriskola elnevezésű programjáról, amelyet jövőre is szeretnének megszervezni. Kiderült továbbá, hogy a MÚRE partnerként csatlakozik a Winkler Gyula által elképzelt falurevitalizációs projektkez: riportutakon vesznek majd részt az újságírók, a Hunyad megyei Lozsádra utaznak, hogy munkájuk által jövőképet adjanak az ottani, százlelkes közösségnek – „hogy a településnek ne csak múltja, hanem jövője is legyen”.
Összesen negyven felvétel szerepel a Dorel Găină által megnyitott vándor sajtófotó-kiállításon, amely Nagyvárad és Nagykároly után érkezett Kolozsvárra, és december 20-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a könyvbemutatóval egybekötött esemény helyszínén, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám). A Brassaï 2015 sajtófotó-pályázatra beérkezett mintegy 1000 képből kiválasztott és díjazott munkák különböző szemszögekből világítanak rá a körülöttünk lévő valóságra, a méltató véleménye szerint tiszta, csiszolt tükröt mutatnak.
Dorel Găină fényképész, aki a zsűrinek is tagja volt, reményét fejezte ki, hogy lesznek még a mostani pályázathoz hasonló kezdeményezések, amelyhez akár Erdély határain túlról is csatlakozhatnak a magyar fotóriporterek. A MÚRE történetében első vándor sajtófotó-tárlatot a következő időszakban Marosvásárhelyen, Bukarestben és Csíkszeredában is bemutatják.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Recenzió - Látlelet az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről
Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség
Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és a 2011. romániai népszámlások tükrében
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem gondozásában jelent meg Veres Valér szociológus Erdély népességszerkezetét és főbb demográfiai folyamatait az 1992 és 2011 közötti romániai népszámlálások alapján elemző kötete.
/Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó,  2015, 263. p./
Demográfia, de miért is?
A népszámlálás előzetes eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő korábban már közétették[1], de ez nem teszi fölöslegessé a végleges eredmények újabb szakszerű, a tágabb kontextust is szem előtt tartó munka elkészítését. A népszámlálás végleges adataival a szerző az előzetes adatközlésekhez képest új szempontok alapján vizsgálhatta Románia és azon belül a magyarság demográfiai helyzetét.[2] Ez adja az ismertetendő kötet aktualitását. A jelenlegi erdélyi magyarság demográfiai helyzetének megértése nélkül nem tudunk egy sor más, például etnoszociális, oktatási, gazdasági, politikai vagy más társadalmi problémát sem megérteni, sem helyesen értelmezni. Veres Valér a népességszám változását (nemzetiség és anyanyelv tekintetében), szerkezeti rétegződését (korszerkezet, iskolázottság, foglalkoztatottság), természetes népmozgalmát (születés, halálozás, termékenység stb.), családi állapotát, illetve a magyarságot érintő migrációs folyamatokat a romániai keretbe ágyazva vizsgálja. A nemzetiség adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi.
Egy „félre síklott” népszámlálás
A könyv elején a szerző rávilágít a 2011. évi népszámlálás sajátosságaira. Ez volt Románia első Európai Uniós követelmények szerint végrehajtott népességösszeírása. Az Eurostat ajánlása alapján az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem számították be az ország állandó népességébe. Ugyanakkor az egész módszertant és az eredményeket elbizonytalanítja, hogy a stabil népességszámot utólag 1 183 000 fővel megnövelték.[3] Románia népességét ez alapján 20 121 541 főben határozták meg. De ebből csak 18 884 800 fő esetében ismert a nemzetiségi és a vallási hovatartozás, valamint az anyanyelv. Ez egyfelől annak a következménye, hogy az említett három adat közlése önkéntes bevallás alapján történt, másfelől, hogy a népszámlálás során összeírt közzel 1,2 millió fő esetében az említett három kritérium nem ismert. A hivatalos álláspont szerint – melyet a szerző is közöl – a következő okok vezettek a népszámlálás kiegészítéséhez: a népszámlálás előkészítésében és lebonyolítása során problémák adódtak, amelyek előre jelezték a népesség alulszámolását, illetve hogy erkölcsi kérdés az ország népességének korrekt megismerése. Kiss Tamás ezt némileg árnyalja: a hivatalos népességelőrejelzések 2011 elejére 21 413 000 lakosságot jósoltak, de ebben gyakorlatilag csak a természetes népmozgalmi veszteséggel számoltak. A szakértők nem kalkuláltak azzal, hogy 2,5-3 millió román állampolgár él és dolgozik majd külföldön.[4] A hiányt pedig valahonnan pótolni kellett. Ez felveti az adatkettőződés lehetőségét és megkérdőjelezi a népszámlálás hitelességét.
Veres a továbbiakban ismerteti a népszámlálás megszervezése és lebonyolítása körül felmerült problémákat. A 2011 és 2013 között publikált újságcikkek (Krónika, Új Magyar Szó, Szabadság, Transindex) kapcsán kitér a közzétett eredmények társadalmi fogadtatásának értékelésére is. A sajtó folyamatosan beszámolt a Statisztikai Intézet által kiadott közleményekről, az RMDSZ népszámlálási karavánjáról és az EMNT kampánygyűléseiről. Az RMDSZ „Minden magyar számít!” kampányát három stratégia mentén kívánta megvalósítani: sajtókommunikáció, médiaklipp és tájékoztató anyagok terjesztése, illetve karaván a szórványtelepüléseken. A szerző a megjelent fontosabb médiaközlemények számbavétele és a politikai alakulatnak a népszámlálás kapcsán felmerülő diskurzusainak bemutatásán túl éppen csak megemlíti az összeírás során felmerült rendellenességeket. Holott „A népszámlálás lebonyolításával kapcsolatos rendellenességek, >kapkodás<” (22-23.) című alfejezetnek elméletileg ezt a célt kellett volna szolgálnia. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, a továbbiakban eltekintünk minden egyes fejezet részletekbe menő bemutatásától helyette néhány módszertani és szemléletbeli kérdésre hívnánk fel a figyelmet.
A kötet felépítése és módszertana
Mind a hét fejezet egy-egy népességszerkezeti aspektust, népesedési eseményt vizsgál.[5] Veres Valér a korábban már említett demográfiai jelenségeket először országos szinten tanulmányozza, majd pedig regionálisan és a magyarságra fókuszálva. A magyar nemzetiségű népesség főbb jellemzőit és sajátosságait a fejlesztési régiók szintjén és megyénként vizsgálja a szerző. A hangsúly minden esetben az aktuális 2011. évi népszámláláson van. A statikus adatoknak a folyamatokban való értelmezése érdekében az összeírás eredményeit korábbi népszámlálásokéval vetette össze. Az egyes fejezetek végén mellékletként közölt értékes táblázatok más munkák kiindulópontjául szolgálhatnak.
A vizsgálatok lehatárolásaként használt léptékek közül problémásnak tartjuk a fejlesztési régió használatát. A demográfiai esemény vizsgálatakor, főleg ha az egy adott nemzetiség szempontjából közelít a problémához, nem hagyhatók figyelmen kívül Erdélynek a hosszú évszázadok alatt kialakult etnikai-földrajzi sajátosságai. Mint ismeretes, ezek a nagyobb régiók (történeti Erdély, Partium, Bánság) eltérő etnikai, gazdasági, társadalmi jellemzőkkel bírnak. A kohéziós erő demográfiai helyzetéből adódóan egyelőre nagyobb a történeti régióknak, illetve a megyéknek, semmint a fejlesztési régióknak a szintjén. A fejlesztési régiók a történeti tájegységek mellőzésével önkényesen rajzolják át Erdély, illetve az azon kívüli területek térképét. Az így kapott eredmény nem mindig felel meg a napi gyakorlati felhasználásnak, és ilyenkor vélt és/vagy manipulált következtetéshez vezet. Ezért járhatóbb útnak tartjuk Kiss Tamás és Barna Gergő megközelítését. A szerzőpáros az erdélyi magyarok demográfiai helyzetének vizsgálatakor hat régiót alakítottak ki, amelyek a megyéket tömörítik.
Ez alól csak közép-Erdély és a székelyföldi régió képez kivételt, amely Maros megye különböző részeit tartalmazza.[6] Például sokkal reálisabb képet kapunk a partiumi magyarságról ha azt határain belül vizsgáljuk (Bihar, Szatmár és Szilágy megye), mintha ugyanezt a mesterségesen kialakított Északnyugati régió keretében (Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye) tennénk. Ha csak az utóbbit vesszük, az így kapott eredmények a valós arányok torzításához vezetnek. Kiss Tamás és Barna Gergő a hat régió kialakításakor nem a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem Erdély valós demográfiai helyzetéből indultak ki. Ha a történeti szempont lett volna a meghatározó, akkor a Partiumi régióba kellett volna sorolják Arad megyét is. Akkor is ezen elv mentén jártak el, amikor Maros megye egyes részeit leválasztották a székelyföldi régiótól. Kiss Tamás szavával élve: a jelenkori Erdélyben „demográfiai szétfejlődés” ment végbe.[7] De a folyamat nem zárult le.
Székelyföld etnikai tömb, nincs konkrét határa, de elsősorban a történeti Székelyföldre értendő. Itt él az erdélyi magyarság 33-40%-a. Az itt élők célja, hogy egyetlen közös egységbe szerveződjenek. Az önkormányzat és a megyei intézmények – mivel magyar irányítás alatt vannak – elősegítik a magyar identitás újratermelését.
Partium, Bihar, Szatmár és Szilágy megyékkel együtt alkotott határ menti sáv. Itt él a teljes romániai magyar népesség 23-35%-a. De amennyiben csak a magyarok által lakott megyerészekre fókuszálnánk, akkor 50% körüli arányhoz jutnánk. Ezt Kiss Tamás egyfajta paritásos kisebbségként írja le: a mindennapokban a magyar-román viszony kevésbé aszimmetrikus. Kiegyensúlyozott a nyelvhasználat, az önkormányzatok szintjén egyfajta intézményesedés figyelhető meg a román-magyar hatalommegosztásban.
Tág és széles interetnikus zónát találunk Máramarostól Kolozs megyén és Maros megye nem székelyföldi részein keresztül egészen Dél-Erdélyig és a Bánságig. Itt a magyarok tényleges kisebbségben, illetve szórványban vannak. De ezen belüli arányuk igen széles skálán mozog.
Veres Valér saját hermeneutikai megközelítése kapcsán rögzíti: „[…] terjedelmi korlátok miatt, nem minden 2011, vagy a. évi népszámlálási adat, rétegződési vagy demográfiai mutató mentén tudtuk a regionális vagy megyei tendenciákat is megvizsgálni. Esetenként vagy a regionális megyei szintű elemzéstől eltekintettünk, a redundanciát elkerülendő, vagy amikor a regionális átlagok elfedték az eltéréseket, csupán a megyei tendenciák voltak relevánsak.” (8.)
A demográfiai jelenségek etnikailag lehatárolt közösségekben történő vizsgálata kapcsán két alapvető szemléletbeli problémára szeretnénk rávilágítani. (1.) Erdélyi vagy romániai magyarság? (2.) Demográfiai értelemben a romániai / erdélyi magyarságra mint önálló entitásra kell-e tekintenünk vagy sem? A kötet szerzője a romániai és erdélyi magyarság fogalmakat rokon értelműként használja, „mivel demográfiai értelemben a magyar nemzetiségűek 99%-ban Románián belül a tág értelemben vett Erdély területén éltek a 2002. és 2011. évi népszámlálás szerint is.” (9.) A második kérdés ennél már összetettebb. Veres sorra veszi az egyes tudományterületeknek az e kérdésre adott válaszait. Antropológiai megközelítésben a romániai magyarság „társadalomként működik”, és olyan magatartáshalmazt feltételez, ami kollektív identitást termel.
Történetileg 1920 után beszélhetünk „önálló” kisebbségi (erdélyi) magyar társadalomról. A szerző e tekintetben Bárdi Nándor és Szarka László munkáira támaszkodik. Az ő elgondolásukat Kántor Zoltán elméletével egészíti ki. Miszerint egy nemzeti kisebbség is hasonló politikai és közéleti keretek között szervezkedik, mint egy állam. Hangsúlyozza a nemzeti elvet, amely meghatározza és egyben behatárolja azokat az eszközöket, amely mentén egy adott kisebbség szerveződik. Kántor szerint ez adja az erdélyi magyarság összetartó és szervező erejét, ez védi az asszimilációtól, és magyarázza, hogy miért törekszik a kisebbség a többségivel párhuzamos intézményrendszer és tágabban vett társadalom kialakítására.[8] Kiss Tamás Erdély etnikai rétegződését történeti léptékben is vizsgáló tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi erdélyi magyar társadalom megléte a mobilitási csatornák függvénye. Enélkül az önálló kisebbségi magyar társadalom vagy entitás már nem fenntartható, tehát előbb vagy utóbb megszűnik létezni.[9]
Az említett referenciapontok bemutatása után Veres arra a megállapításra jut, hogy a magyar kisebbségi közösségek sajátosságai nemcsak a többségi társadalommal való összehasonlításban érhetőek tetten, hanem a „belső szerkezetből, a területi-regionális eloszlásból származó sajátosságokon” (10.) keresztül is megragadhatóak. Ha a területi-regionális eloszlás alatt esetleg településszintű megközelítést ért, akkor egyet is értünk vele. A regionális, fejlesztési régió szerinti megközelítéssel kapcsolatos aggályainkat már kifejtettük. Szerinte, ha a kisebbségi magyar társadalom és a többségi román társadalom demográfiai jellemzői között nincs szignifikáns eltérés „az nem jelenti azt, hogy ne lennének az illető etnikai-nemzeti közösségnek a többségtől eltérő reprodukciós vagy strukturális sajátosságai, amennyiben a jelenséget a közösség belső szerkezeti sajátosságai szerint is megvizsgáljuk és longitudinálisan is elemezzük”. (10.) Véleményünk szerint Veres Valér saját álláspontja igazolásakor önellentmondásba keveredik. Egyfelől leszögezi: lehet olyan, hogy egy adott demográfiai jellemző azonos a magyar és román nemzetiségű esetében. De ha különbség van magyar és magyar etnikumú demográfiai jellemzője között, akkor magyar és román között is adódhat különbség, holott egyikből nem következik a másik. Azzal viszont egyetértünk, hogy a magyar etnikumú közösségek, a kisebb és nagyobb régiók közötti különbségek és hasonlóságok vizsgálata is ugyanolyan fontos, mint a magyaroknak a románokkal vagy más etnikai csoportokkal történő összehasonlítása.
A továbbiakban a magyarok és románok demográfiai eltéréseire kívánunk reflektálni. Ezzel is rávilágítva, a kisebbségi létből adódó demográfiai sajátosságokra, amelyek a magyarok belső viszonyainak elemzéséből nem derülnek ki. Az erdélyi magyarság demográfiai és társadalmi szétfejlődése ellenére sok hasonlóság figyelhető meg egyaránt a kisebbség és a többség népességszerkezetében. Az erdélyi magyar népesség belső szerkezetének és sajátosságainak a rövid ismertetésétől, illetve más nemzetiségűekkel történő összehasonlítástól, például mint a cigányok, most eltekintünk.
Elöregedő (erdélyi) magyar társadalom
Az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7%) jóval magasabb, mint a románoké (116,8%). Mivel a nők tovább élnek, ezért az ő elöregedési mutatójuk jóval magasabb. Ami a korösszetételét illeti, Veres Valér felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarok korstruktúrája már 1992-ben elöregedőbb volt, mint a románoké. Ez azzal magyarázható, hogy 1990 után megszűnt az abortusztilalom, ami csökkenést okozott a születésszámokban, végső soron termékenységcsökkenéshez vezetett. A másik magyarázóelv a kivándorlás, amiből elsősorban az aktív korosztály vette ki a részét.
A fiatalok demográfiai lehetőségei és az oktatás
A népesség iskolázottsága és iskolázottság szerinti rétegződésének vizsgálata érdekes eredményekre hívja fel a figyelmet. 2011-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya mindössze 10,2.[10] Ez 4 százalékpontal marad el az országos átlagtól és 4,5 százalékponttal a románokétól. Az elmúlt évtizedben megváltozott strukturális háló ellenére továbbra is megmaradt Budapest vonzereje. Ezzel szemben a Bukarest mint főváros iránti érdeklődés a magyar népesség körében elenyésző. Bizonyosan van alapja Veres Valér ezen megállapításának, de problémát jelent, hogy nem szolgáltat semmilyen statisztikai adattal arra vonatkozóan, hogy hány erdélyi magyar egyetemista jár Budapestre vagy Bukarestbe, vagy máshová. (78.)
A 2013-ban végzett Kárpát-medencei magyar doktorandusz-életpálya vizsgálata szerint Romániában összesen 225 magyar nemzetiségű doktorandusz hallgató van. Ebből öt hallgató tanul Bukarestben, Magyarországon pedig 210 erdélyi származású doktoranduszt számoltak össze.[11] Kiss Tamás 2011-ben végzett survey vizsgálata során kitér az iskolázottság különbségeire is. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy bizonyos tényezők (születési hely, etnikum, apa iskolázottsága, a nem és a születés ideje) menyire befolyásolják az egyetemi diploma megszerzésének esélyét Romániában.[12] Bukaresttől eltekintve a születési hely magyarázó ereje a legkisebb. Ha ezt összekapcsoljuk a település típusával, már értelmezhető: egy városi nagyobb eséllyel végez egyetemet, mint egy falusi. Az etnikai hovatartozás is befolyásolja az egyetem elvégzésének lehetőségét, ha a társadalmi hátterükben megnyilvánuló egyéb különbségeket is figyelembe vesszük. A változók közül a legnagyobb befolyással az apa iskolai végzettsége bír. E szerint a kevésbé iskolázott apával rendelkezők esetében a magyar származás komoly hátrányként jelenik meg. De az egyetemet végzett magyar és román szülők gyermekei szinte ugyanolyan eséllyel szereznek diplomát.
A felsőoktatás alatti szinteken a román és magyar nemzetiségűek trendjei fej-fej mellett haladnak. Kivételt csak a szakoktatás képez, ahol a magyarok aránya 2,5%-kal magasabb, illetve az általános iskola, ahol alacsonyabb. Erre vonatkozóan sem kapunk egyértelmű magyarázatot a szerzőtől. Szerintünk a válasz az erdélyi magyarság rétegstruktúrájában keresendő, amely szoros korrelációban van az urbanizációs és gazdasági folyamatokkal. Az ún. szocializmus alatt végrehajtott erőltetett iparosítás következtében Romániában gyors urbanizáció ment végbe. A faluról városba való beköltözésből a románok nagyobb arányban részesültek, mint a magyarok. Ezzel párhuzamosan a városok magyar lakossága (főleg a nyolcvanas évektől) a folyamatos elvándorlás miatt megcsappant. Ezért napjainkban a magyar etnikumú urbánus népesség alatta marad a románokénál. Kiss Tamás is rámutat, hog

Sajtó ideát is van
Megtudtuk ezt is: vége.
Ami nem sikerült a román kommunista diktatúrának és összes cenzorának, a ’89 után beköszöntött vadkapitalizmusnak, a gazdasági és politikai (be)hatásoknak, az olvasó elpártolásának, az iWiwnek és a Facebooknak, nos az Orbán Viktornak, kormányának és a Fidesznek összejött.
Nincs többé pártatlan és szabad magyar újságírás Romániában, ledőltek a független magyar nyelvű sajtó utolsó bástyái is a transzszilván sajtóprérin, egyáltalán: kilehelte lelkét az erdélyi magyar sajtó. Vagy ahogy a romániai, erdélyi viszonyokat amúgy kiválóan ismerő, történetesen kolozsvári származású Tamás Gáspár Miklós filozófus, közíró a Hvg.hu-n egész pontosan fogalmaz: „Az erdélyi magyar sajtónak is vége”.
Ugyanakkor más anyaországi – és persze erdélyi – portálokon, blogokon és fórumokon is szembetalálkozunk ezekkel a szentenciaként kinyilatkoztatott véleményekkel, amelyeknek kivétel nélkül az a végkövetkeztetése, hogy a sajtó elleni merénylet kifejezetten a budapesti kormány lelkén szárad. „A nyomtatott sajtó mindent túlélne, ha nem lenne ilyen pusztító kormányunk. Lám, megszűnik a Nagyváradi Napló és ilyen-olyan műhelyek” – mondta ki a végszót a napokban az ATV-ben Kovács Zoltán, a budapestiÉlet és Irodalom főszerkesztője.
Még ha innen, a ránk kényszerített túlvilágról is, de nem árt kissé helyretenni a dolgokat. A TGM szerint nem létező Krónika hasonlóképpen volt-nincs olvasói nagyon is jól tudják, hogy nem a majd’ száz évvel ezelőtt kimúlt Nagyváradi Napló napilap, hanem az Erdélyi Riport portál megszüntetését, legalábbis tevékenysége felfüggesztését jelentette be annak tulajdonosa. Aminek erdélyi magyar olvasó emberként, de főleg a szakma alapjait Nagyváradon kitanuló (többek között riportos kollégáktól is!), a tollforgatásnak ugyanott nekiveselkedő újságíróként egyáltalán nem örülök. Még akkor sem, ha a korábban hetilap, majd pedig „csak” portál formájában megjelenő sajtóorgánumban megjelentekkel nem mindig és nem mindenben értettem egyet. (És remélem, online médiafelületüket a történtek ellenére megtarthatják, vagy új helyre költözhetnek.) Ugyanez a helyzet az azonos tulajdonosi hátterű Maszol.ro hírportáltól elbocsátott publicisták esetében is: a véleményünk többnyire nem „pászolt”, ettől azonban emberileg át tudom érezni a helyzetüket.
Márpedig én nem venném a bátorságot, hogy a Riport bezárása és a Maszolnál végrehajtott elbocsátások alapján azt a következtetést vonjam le, hogy befellegzett a sajtószabadságnak. És hogy ez a Fidesz műve. A mostani médiaapokalipszist vizionálók közül miért nem temette senki a romániai magyar sajtót az Erdélyi Napló hetilap 2009-es – végül egy évig tartó – vagy más magyar lapok, rádiók, televíziók bezárásakor? Bármennyire is ágálnak ellene a sajtómunkások, ez a szakma manapság nem sokban különbözik más hivatásoktól, és adott esetben az újságírókra, sajtótermékekre is addig van igény, amíg a tulajdonos úgy látja jónak. Lehet nem megbékülni ezzel az állapottal – és elvonulni blogot, portált létesíteni –, viszont kedvezőtlen fejlemények esetén nem elegáns sajtóhalált kiáltani, és mondvacsinált, a nyilvánosság előtt jól hangzó okokat keresgélni.
A legtöbben szóvá se tették, hogy több mint két évtizeden keresztül – természetesen a magyar közösségnek nyújtott állami pénzek révén – az RMDSZ diszponál a romániai magyar média jelentős része fölött. Egyszerűen hozzászoktunk, hogy a szövetség saját belátása – értsd: politikai érdekei – szerint juttat számára kedves újságírókat vezető pozíciókhoz, illetve nevez ki a sajtóhoz mit sem konyító csókosokat a közszolgálati médiában.
Magas rangú RMDSZ-es politikusok háttérbeszélgetések során gyakran dicsekedtek azzal, hogy a romániai magyar sajtóban egyedül a sepsiszentgyörgyiHáromszék, illetve a Krónika főszerkesztőjének kilétére nincsenek befolyással. Ez vajon nem a sajtó függetlenségének durva befolyásolása? Bezzeg akkor nem indult petíció, amikor kiderült, hogy a szövetségi elnök a Kolozsvári Rádiónál tartat fenn jól fizető állást sajtótanácsosa számára, miközben a lecsupaszított struktúrával működő magyar szerkesztőség maroknyi gárdája azon kínlódik, hogy miként vágjon neki az egész napos sugárzásnak. Senki sem féltette a független sajtót, amikor a Donát úti közmédiához főszerkesztő-helyettesnek kinevezték az RMDSZ-elnök bizalmasának a rádiózáshoz mit sem értő bizalmasát, aki két hónap elteltével amúgy is megpattant, hogy a helyét átadja másnak. Aki történetesen a politikai alakulat belső hatalmi harcaiba belefáradt volt ügyvezető elnök. (Annyira irigylem azokat a politikusokat, akik a székely bácsihoz hasonlóan mindenhez „is” konyítanak.) És még mondja valaki, hogy ezt sem a Fidesz vajazta le...
Tetszik, nem tetszik, az RMDSZ jelenlegi vezetősége most látta elérkezettnek az időt arra, hogy olyan markáns személyi és intézményes változásokat eszközöljön a sajtójában, amilyeneket éppen jónak lát. Hosszú éveken keresztül megtette ugyanezt azoknak a médiaintézményeknek az esetében is, amelyekhez normális sajtóviszonyok, demokratikus játékszabályok közepette hozzá se szagolhatott volna. Viszont egyesek bármennyire is szeretnék elhitetni a világgal ennek az ellenkezőjét, attól még létezik magyar sajtó, egyáltalán médialét az RMDSZ-es sajtón kívül is. Azt pedig, hogy mennyire (volt eddig is) független ez a pártsajtó, azt döntse el mindenki egyedül.
P. S. TGM igazán szólhatna Kovács Zoltánnak, hogy a Nagyváradi Naplót napra pontosan 83 éve, január 6-án szüntették meg. Tán a Fidesz.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Fölösleges jajveszékelés
Az elmúlt napokban igen nagy volt az ajvékolás a balliberális magyar sajtóberkekben, határon innen és túl, annak kapcsán, hogy ideiglenesen megszűnt frissülni az Erdélyi Riport című portál és két külmunkatárstól megvált a Maszol.ro.
A túldimenzionált, hisztérikus, világvége-hangulatot gerjesztő riogatások hátterét Borbély Zsolt Attila írása világította meg portálunkonMeggyengült balliberális hadállások Erdélyben. A józan, kimért és a hőzöngést helyre tevők egyéb reagálások sorából a Rostás Szabolcsét és a Farkas Rékáét érdemes még kiemelni, előbbi a Krónikában jelent megSajtó ideát is van címmel, utóbbi a HáromszékbenPártunk és a sajtócímmel.
Mindhárom cikk olvastán olyan halvány érzés támad a kellően szkeptikus emberben, hogy miközben a balliberálisok a saját médiatáborukat ért „szörnyű justizmordot” lihegik túl, aközben a nemzeti oldalon kész tényként fogadják el sokan, sőt egyesek máris ünneplik, hogy a „nemzetellenes álbaloldal” visszaszorulóban van, de legalábbis egy megérdemelt és kívánatos csapás érte. Holott ez koránt sincs így, véleményem szerint.
A száraz tények: az Erdélyi Riport akkor is egy nagyon szűk körben olvasott hetilap volt, amikor még megjelent nyomtatásban. Amióta pedig csak online olvashatók az itt publikált írások, azóta szinte csak az RMDSZ belköreiben, de ott is inkább csak az MSZP-SZDSZ-es körökhöz láncolódott vagy Bukarestben szocializálódott értelmiségiek és pártkatonák számára volt „kötelező háziolvasmány” Parászka Boróka és társai publicisztikája. Való igaz, a magyarországi balliberális oldal sűrűn hivatkozott a Riportra mint „mértékadó erdélyi fórumra”. Miközben a portál olvasottsága igen alacsony volt.
A Maszolnál pedig egyetlen online-szerkesztő adta be a felmondását, önként, ismeretlen okokból, illetve két külsősnek már nem hosszabbították meg a külmunkatársi szerződését. A szerkesztőség anyagi okokra, az érintettek politikai indokra hivatkoznak, de valószínűleg mindkettő helytálló. Ágoston Hugó és Gál Mária egyszerre volt drága és népszerűtlen, egy idő után nyűggé váltak a kolozsvári szerkesztőség számára.
Az egyik Bukarestből osztotta az észt, a másik Budapestről, az erdélyi magyar valóságtól elrugaszkodva. Ágoston ráadásul a régi kommunista pártpropaganda egyik utolsó mohikánjaként pöffeszkedett a „vezető publicista” pózban, úgy, hogy körbevette magát hasonszőrűekkel. Ezek közül egyesek most vele szolidarizálva sértődtek meg és tűntek el a portál impresszumából (Székedi Ferenc, Cseke Gábor), mások viszont az új „vezető publicista”, Ambrus Attila (aki ezer szállal kötődik az RMDSZ-hez) mellett folytatják azt, amit 1989 előtt és után folytatólagosan követtek el: Bogdán Tibor, Bíró Béla, Zsehránszky István. A magyarországi kapcsolat sem szűnik meg, hiszen az ámokfutó, határon innen és túl vállalhatatlan Gál Mária (Parászka Boróka alteregója) helyett a kacskaringós politikai karriert megfutott Bálint-Pataki József és a népszabadságos Papp Sándor Zsigmond fogja a maszopos-szadeszes diskurzust nyomni.
A lényeg: sem a Maszol pártfüggősége (RMDSZ), sem a tartalma nem fog változni, erre garancia a főszerkesztő személye, aki továbbra is a hűséges pártkatona Cseke Péter Tamás. Talán kevesebbszer fog megjelenni a portálon az „orbánkormány” szitokszóként, meghálálva a decemberi kampányban az RMDSZ-nek nyújtott támogatást.
Érdemes megemlíteni, hogy a fentebb hivatkozott három cikk közül kettőben a szakmai szolidaritás hangja is tetten érhető, mikor is szerzőik az „állásukat vesztett” kollégák iránti együttérzésüket fejezik ki. Hadd oszlassuk el gyorsan az aggodalmakat: csakis némi pluszjövedelemtől esnek el azok, akik nem fognak publikálni innentől a Riport.ron – amely csak ideiglenesen szünetel, mint már jeleztük – és a Maszol.ron. A szóban forgó személyek mind zsíros fizetésekből (pártfunkciókban, állami és önkormányzati állásokban) vagy szép nyugdíjakból tengették eddig is az életüket, nem szorultak rá a két orgánumtól kapott honoráriumokra. Amelyek közpénzekből származtak – ezt már sokan megírták a két médium tulajdonosi háttere kapcsán. Az RMDSZ gondoskodni fog róluk, nem kétség.
Attól sem kell félni (vagy annak sem kell örülni?), hogy nem jut publikálási tér számukra, ha továbbra is formálni akarják a közvéleményt (vagy továbbmanipulálni?). Ne legyünk naivak: a magát balliberális oldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának útját igen magas szintekről, nemzetközi hátszéllel egyengetik, ráadásul Romániában a többségi hatalom közvetlenül is érdekelt a magyar nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyek fenntartásában.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk

Eredménytelen tárgyalás a marosvásárhelyi iskolaügyben
Nem sikerült kimozdítani a holtpontról a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ügyét, melyről hétfő délben Dorin Florea irodájában tárgyalt több érdekelt fél – számol be Szucher Ervin a krónika.ro-n. A zártkörű megbeszélésen a polgármester megoldást próbált találni a kényes helyzetbe sodort iskola fenntartására, a megye volt és jelenlegi főtanfelügyelője, Dumitru Matei és Nadia Raţă viszont más álláspontra helyezkedett.
A liberális párt kötelékéből kikerült két vezető pedagógus különböző megoldásokat javasolt, az előbbi például azt, hogy az egy évvel ezelőtt létrehozott iskola tagolódjon vissza az Unirea Főgimnáziumba vagy a Református Kollégiumba. „Az RMDSZ szemszögéből csak egyetlen megoldás létezik, éspedig az, hogy az iskola tovább éljen és működjék” – szögezte le Csíki Zsolt helyi tanácsos. A szövetség frakcióvezetője lapunknak is felsorakoztatta az RMDSZ jogászainak érveit, miszerint a tanintézet a mai napig is törvényesen működik.
Florea csitítaná a kedélyeket
Bár többször is méltányolta Florea hozzáállását, Csíki nem érti, hogy a polgármester miért hagyta ki az egyeztetésből Illés Ildikót, a magyar nyelvű oktatásért felelős főtanfelügyelő-helyettest. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy sem a szülők képviselője, sem az önkormányzat negyedik politikai alakulata, a Szabad Emberek Pártja nem lehetett jelen a megbeszélésen. Kérdésünkre, hogy a polgármesteri hivatal a város elöljárója és az iskolákért felelős igazgató révén támogatja-e a katolikus iskola ügyét, vagy csak udvariaskodni próbál, netán csitítani kívánja a kedélyeket, Csíki Zsolt elmondta: „Egyértelmű választ akkor adhatnék, ha a szóban megnyilvánuló jó szándék mellett papírokat is látnék”.
Hétfő délután Dorin Florea közleményt juttatott el a Krónika szerkesztőségébe, amelyben emlékeztet, hogy ő még december folyamán arra figyelmeztette az oktatásügyi minisztériumot, hogy amennyiben nem sikerül megoldást találni a felekezeti iskola számára, Marosvásárhely feszültségek elé nézhet. „Az ügy túlpolitizálása károkat és félreértéseket okozhat, úgy ahogy történt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel kapcsolatban vagy más esetekben is” – jelentette ki a polgármester.
A Krónika a tárgyalás első részében részt vevő Székely Szilárd véleményére is kíváncsi lett volna, az iskola megbízott szószólója azonban elzárkózott a választól. Bár a pedagógusok közül egyedül képviselte a tanintézetet, leszögezte, hogy csak kollégáival közösen nyilatkozhat.
Kirekesztett szülők, semmibe vett POL-osok
Míg az RMDSZ, a Nemzeti Liberális Párt, illetve a Szociáldemokrata Párt képviselői besétálhattak Dorin Florea irodájába, a POL három tanácsosa a folyosón rekedt. „Felháborító, hogy azok után, hogy pénteken a tanácsülésen elhangzik, hogy hétfőn egyeztetünk az iskola helyzetéről, hétfőn azzal tagadják meg a részvételünket, hogy mi nem kaptunk meghívást” – fakadt ki Radu Bălaş. Az alakulat önkormányzati képviselője azt is furcsállotta, hogy a megbeszélést miért a polgármester irodájában szervezik, és nem a protokollteremben, ahol minden elő volt már készítve. A szintén kint rekedt szülők óriásplakáttal és egyenpólókkal tüntettek a városháza folyosóján – írja a krónika.ro.
Erdély.ma

Erdélyi Krónika – ahol visszaköszön a múlt
A világpolitikát és hazai közéletünket vezető kortárs politikusaink és közéleti személyiségeink szinte minden egyes beszédük alkalmával felidézik a múltat, történelmi analógiákkal igyekszenek hatásosabbá tenni érvrendszerüket és nemegyszer egész doktrínákat és politikai programokat tudnak vagy akarnak a történelem bizonyos epizódjaival példálózni. De jelen van a történelem és a múlt az utcán is, épületeink és tárgyi emlékeink által, ahogy ott van a reklámokban és az összes létező média-forrásban is. A múlt magyarán velünk él és sajnos sokan kényük-kedvük szerint használják fel saját céljaikra és újfajta történelmet írnak.
Ezzel a káros tendenciával szemben jött létre Erdély talán eddigi legváltozatosabb és interaktív ismeretterjesztő honlapja, az Erdélyi Krónika (erdelyikronika.net). A kolozsváriak által előadásai és helytörténeti kutatásai révén már ismert fiatal történész, Fazakas László által kezdeményezett honlap az erdélyi történészeknek szeretne olyan szakmai fórumot biztosítani, ahol már megjelent vagy külön, ennek a honlapnak írt ismeretterjesztő írásaikat, kistanulmányaikat közölhetik kizárólag Erdély történetére összpontosítva. A honlap eredetileg Kolozsvár helytörténetével kapcsolatos tanulmányokat és cikkeket közölt, ám később a szerkesztőcsapat bővülésével és egy lelkes, fiatal történész-gárda összefogásának köszönhetően kinőtte urbánus jellegét és egész Erdély történetére vonatkozó írásokkal igyekszik a nagyközönség számára a lehető legváltozatosabb ókori, középkori, újkori és jelenkori témákkal szakmai tájékoztatást folytatni. A négy nagy történelmi korszak írásain túl, a honlapon az erdélyi múlt iránt érdeklődő nagyközönség olvashat történelmi biográfiákat és portrékat, szakmai tekintélyekkel készült interjúkat, recenziókat, valamint gazdag forrásanyagot talál Kolozsvárról (térképek, fotók, könyvek) és Marosvásárhelyről is.  A honlapon ugyanakkor megtaláljuk a főszerkesztő előző blogját, a Kolozsvári Krónikát is, valamint egy Fórumot, ahol változatos történelmi témák és közéleti vitákról szóló írások jelennek meg. A honlap ugyanakkor szemlézi az erdélyi magyar sajtót és tudományos közélet főbb eseményeit is, így az érdeklődő innen első kézből értesülhet történelmi vetélkedőkről, tudományos eseményekről és hírekről.
Az Erdélyi Krónika egy olyan időszakban jött létre, amikor a fiatalok döntő többségének olvasmányélménye kimerül a rövid, telegrafikus, alig néhány soros Facebook-sajtó és az egyre súlyosabb problémát jelentő álhírek világának böngészésében. Ugyanakkor, a virtuális világ telve van több száz magyar nyelvű ismeretterjesztő bloggal, amelyek szövevényes világában már az olyan hagyományosnak tekinthető és egykor óriási népszerűségnek örvendő történelmi ismeretterjesztő fórumok, mint a Rubicon vagy a Múltkor is alig tudja fenntartani magát. Mégis, ezekkel szemben az Erdélyi Krónika a maga ízléses honlapja, fiatalos lendülete és Facebookon is jól működő marketingje miatt sikerült közel kétezer követőre találnia, amely a virtuális világban indított megszámlálhatatlan mennyiségű kezdeményezések körében nagy sikernek mondható. Előnye és egyedisége nemcsak az ízléses és átlátható honlapjában rejlik, hanem témájában magában: Erdélyről szól magyarul, erdélyieknek. Erdély múltját viszont nem az elefántcsonttoronyba szorult és a nagyközönséggel jóformán már nem is kommunikáló történészek szaknyelvén, hanem a tudományos ismeretterjesztés klasszikus normái szerint teszi. Mindezt pedig egy fiatalos és dinamikus csapat révén, melynek hitelét elsősorban a szerkesztők és munkatársak felkészültsége és szakmai tevékenysége adja. Egy olyan korban nyújt Erdély történetéről élő, csemegézhető és könnyen érthető forrást, amikor a román értelmiség és különösen a romániai sajtó az elkövetkező időszakban a harmincas évek nacionalizmusa óta nem látott módon igyekszik majd monokróm etnosz-történelemmel és pátosszal beszélni Erdély történetéről.  Az Erdélyi Krónika fontossága tehát nemcsak abban rejlik, hogy az első történelmi ismeretterjesztő honlap, ami Erdély múltját hozza testközelbe vagy ha kell, mobilközelbe, hanem alternatívát nyújt az olvasónak, hogy a régió történetét ne csak az ismét túlburjánzó nacionalizmus szemüvegén értelmezze.
Reméljük, hogy a lelkes csapat és ez a ritka kezdeményezés sokáig folytatja majd a tudományos-ismeretterjesztés nemes munkáját, melyre nagy szükség van az információdömping és a felgyorsult társadalom korában. A honlapot jelenleg üzemelteti és szerkeszti Fazakas László főszerkesztő-alapító, Ferenczi Szilárd, dr. Fodor János szerkesztők valamint Gál Zsófia, Markaly Aranka, Olosz Levente, T. Szabó Csaba, Tőtős Áron munkatársak. A honlap kellemes külleméért Gyéresi Andrea Éva és Péter Emőke grafikus felel. (Sz. Cs.)
Szabadság (Kolozsvár)

Több marosvásárhelyi téma is felkerül az Erdélyi Krónikára
Hamarosan több marosvásárhelyi sajátosságú téma is felkerül az Erdélyi Krónika című történelmi portálra, amely a Kolozsvári Krónika című blogból fejlődött ki, és lépett működésbe január 2-ától.
Fodor János történész, a honlap marosvásárhelyi szerkesztője a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, az oldalt a szakmának, illetve az érdeklődő nagyközönségnek szánják, olyanoknak, akiket érdekel Erdély múltja, illetve mindaz a tudományos tevékenység, amely ezt hivatott feltárni.
Az Erdélyi Krónika elsősorban a történészeknek, kutatóknak nyújt lehetőséget eredményeik közzétételére, véleményük megosztására a szakmabeli kollégáikkal, illetve azokkal, akik kíváncsiak mindarra, ami a múlttal kapcsolatos – mondta Fodor János. A honlapon az ókorral, a középkorral, az újkorral és a jelenkorral kapcsolatos cikkek, tudósítások olvashatók, a portré rovatban többek közt Árva Bethlen Kata alakját jelenítik meg, vagy Haller Károlyét, a modern Kolozsvár megálmodóját, illetve megismerkedhet az olvasó Macskási Krisztina botrányos életével is.
Bár egyelőre az írások zöme Kolozsvárhoz kapcsolódik, hamarosan Marosvásárhelyről is több szó esik majd – ígéri Fodor János. A munkatársak Nagyváradot, Csíkszeredát, valamint még több erdélyi települést szeretnének megismertetni a történelem szempontjából. A kategóriák címszó alatt politikai, demográfiai, társadalmi, gazdasági, várostörténeti és egyháztörténeti témák szerepelnek. Az adattárban Kolozsvár alatt szerepel Marosvásárhely is, ahol egyelőre egy anyag kapott helyet, de remélhetőleg hamarosan többet olvashatnak a vásárhelyiek a városukról.
A történelmi tematikájú honlapnak jó a fogadtatása, árulta el a marosvásárhelyi szerkesztő, a visszajelzések pozitívak. „Alternatívát szeretnénk kínálni a szakmai szempontból hiteles történelem népszerűsítésnek” – tette hozzá. A honlapon a kutatások mellett az eseményekről, azok beharangozójáról olvashatnak, illetve tudósítások jelennek meg a rendezvényekről, konferenciákról, például a Marosvásárhelyen népszerűségnek örvendő Borsos Tamás Egyesület rendezvényeiről, vagy a Kós Károly Akadémia történelmi sorozatának előadásairól.
A pályázatokról, az esedékes tudományos ülésszakokról, nem utolsósorban a publikálási lehetőségekről is tudomást szerezhetnek az érintettek.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Van vagy lincs?
Mármint van-e sajtószabadság és az újságírónak van-e szabadsága? Mert lincshangulat, az bizonyosan van, azt könnyebb felismerni a tünetek alapján. De miért érdekel ez engem?
Elsősorban azért, mert újságíró vagyok, abból élek, hogy tájékoztatok, véleményt mondok, hogy a médiafogyasztót eligazítsam a világban – azt mondják, ez a média szerepe, értelme, s hiszem, hogy ez fontos. Szóval, újságíróként mindentől, ami a szólásszabadság korlátozását érinti, kigyullad a képzeletbeli vészjelző lámpa a valóságos fejemben. Ilyen volt az az eset is, amikor megtudtam: január elsejétől a kiadó megszűnteti az Erdélyi Riport (korábban nyomtatásban is megjelent hetilapból eddig megmaradt) internetes portált. Hogy lehet ez? Kérdeztem naivan, s nem értettem, mi olyan drága egy internetes portálban, ahol – amint azóta kiderült – egyetlen alkalmazott dolgozott, mindenki más csak cikkdíjat kapott, hogy gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg.
Itt jön a másodsorban: azért érdekel a sajtó és az újságíró szabadsága, mert a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjaként azt is feladatomnak tekintem, hogy a kollégáimmal szolidaritást vállaljak.
S ha ma ők veszítik el a közlés lehetőségét, nekem illene tennem valamit, legalább hümmögjek hangosabban, mert ha holnap tőlem vonják meg a lehetőséget, talán ők is tesznek majd értem valamit, talán ők is hümmögnek majd egyet.
S akkor a harmadsorban. Három és fél éve a MÚRE elnökeként azt is dolgomnak tekintem, hogy a médiát érintő folyamatokat kövessem, értsem, terjesszem. Nem azért, mert a MÚRE mindent meg tudna oldani. Sokkal inkább azért, mert szükségesnek tartom a szakmai fórum létét és működtetését, azt, hogy időnként keretet és alkalmat adjon találkozásokra, beszélgetésekre. Mert ha megoldani nem is tudunk mindent az egyesületben, és nem is tudunk minden szakmabelit megvédeni (hogy miért nem lehetünk szakszervezet, azt talán máskor), fontos, hogy megvitassuk a kialakult médiahelyzetet, alkalmat adva az érvelésekre, vélemények ütköztetésére.
Egy ilyen találkozót sikerült megszervezni úgy 10 nap alatt az elmúlt hétre, sokak által diagnosztizáltan lincshangulat közepette. Az elvárás hatalmas volt, az érdeklődés mérsékelt, de talán nagyobb, mint egy tudományos konferencián, a meghívottak hol mérsékeltek, hol radikálisak, a hozzászólók hol visszafogottan gonoszak, hol elfogultan hangosak.
Főszerkesztőket, vezető vagy felelős szerkesztőket és (egyszerűen) szerkesztőket hívtunk meg a beszélgetésre, amelyhez a keretet és a helyszínt a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága (MTA-KAB) által idén is megszervezett Erdélyi médiajelentés (2017) című tudományos konferencia biztosította. Első körben a meghívottak fejtették ki álláspontjukat a címben foglalt szabadságokról, majd kérdésekre válaszoltak. A végén pedig, amint várható volt, a hozzászólók egymás gondolataihoz szóltak hozzá, emlegetve például a hazai politikusok kommunikációs készségeit is. Nem teljes beszámoló következik.
Újvári Ildikó, a Szabadság főszerkesztője hangsúlyozta: lapjuk kerüli a szenzációhajhászást, és elsődleges szempontnak tartják az olvasók hiteles tájékoztatását. Szerinte ma már lehet írni bármiről, illetve mindenről lehet amiről szabad, mert ugyanakkor fontos a törvény betartása. Megfogalmazott dilemmái közül most csak egy: mit kezdünk a féligazságokkal?
Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője szerint, egyre aggasztóbb a nyomtatott lapok helyzete, mert nehéz a terméket eljuttatni az olvasókhoz. Ugyanő mondta: „aki erre a pályára áll be, néhány illúzióval le kell számoljon”. S azon is tanakodott kicsit, mi van akkor, ha valaki azért mond el bizalmasan valamit, mert közöltetni akarja?
Cseke Péter, a Maszol.ro portál főszerkesztője kifejtette: bár közjogi értelemben a sajtószabadság garantált, az újságírókat nem védi az alkotmány, mert más törvények felülírják. Igaz, az állam nem szólhat bele, mi alapján vesznek fel vagy dobnak ki újságírókat. Mégis, szerinte az újságírónak három lehetősége van: más pályát választ, az irányultsága alapján választ lapot (és kiadót) vagy másvéleményű lapnál próbál fennmaradni. Nem egyszerű a döntés.
Balázsi-Pál Előd, a Transindex.ro portál főszerkesztője azt mondta, számára is kérdés, hogy mennyire tud működni a romániai magyar média piaci alapon. Kifejtette: a pályázatok rendszere átláthatatlan, egyeseknél vállalt, látszik, másoknál nem nyilvánvaló a támogatás – vagyis szerinte a romániai magyar média nem önfenntartó, ami függőséget okoz. Ugyanakkor kifejtette: a többpártrendszer (több hazai magyar párt megjelenése) paradigmaváltást eredményezett. (Erre később visszatérve, eggyel alább megszólalónk azt mondta: szerinte nincs hazai magyar többpártrendszer.)
Fall Sándor, a Főtér.ro szemleportál szerkesztője elmondta: náluk teljes a véleményszabadság, 3 év alatt meg sem próbálták befolyásolni. Fő céljuk, hogy ne hazudjanak, viszont a tartalom ne legyen unalmas, tetsszen az olvasónak. Utóbb kiderült: sokunkban megfogalmazódott a kérdés, hogy média-e az, amit a portálon „csinálnak”, ha már jellemzően kevés közte a saját tartalom.
A nap poénja szerintem Szűcs László szájából hangzott el: „soha nem voltam olyan szabad, mint ebben az egy hónapban” – mondta a megszüntetett Erdélyi Riport (ha van ilyen szó) munkafogyottá vált főszerkesztője. Szerinte torz médiapiaci viszonyok között élünk, és a lapok 90%-a „bebukna” valós versenyben. Úgy vélte, a támogatáspolitika nem működik jól, az öncenzúra viszont igen... Emellett, fájlalta a hazai médiában a szakmai színvonal egyenetlenségét, a nyelvi silányságot, és kiemelte a továbbképzés szükségességét, különösen a helyi rádiók és lapok esetében. A százalékokra reflektálva: gyors és nem reprezentatív helyszíni (kézfelemeléssel végzett) felmérés alapján kijelentem: a teremben lévők mintegy harmadának van valamilyen médiatartalomra előfizetése, egyeseknek többre, de ez biztosan nem elég a média fenntartásához. Eltartásához.
S akkor a vita. Legfájdalmasabb számomra az volt, hogy ennyi fő- és vezető szerkesztő körében hallottam többször is a kijelentést: a kiadónak joga van megszüntetni a lapot.
Megjegyzés. Nyilván, mindenki az Erdélyi Riport kiadójára gondolt abban a pillanatban. Nos, a Progress Alapítvány képviselője, Nagy Debreczeni Hajnal elfogadta a meghívást a tanácskozásra, majd, tekintettel arra, hogy az asztal körül kizárólag újságíróként dolgozók ültek, javasolta: egy következő kerekasztal-beszélgetésen a kiadókat hívjuk össze, s akkor ő is szívesen részt vesz a beszélgetésen, most viszont inkább legyen jelen a Maszol főszerkesztője. Mert ez a kiadványuk megmaradt – teszem hozzá már én.
S vissza a megszüntetéshez. Ami nem hangzott el: a kiadó megteheti, hogy megszünteti a lapot, de ez nem szerencsés. Csakúgy, mint az, hogy a mecénások (amint Demény Péter kifejtette), megtehetnék, mégsem teszik meg, hogy támogassák például a médiát (de általában a kultúrát sem).
Elhangzott viszont, hogy lehet projekteket benyújtani, pályázni, abból fenntartani sajtótermékeket, s ez a feltétlen függetlenség záloga. Ez biztosan működhet, s Erdélyben látszólag működik is: ez az Átlátszó Erdély nevű blog. Másról még nem tudunk, hiszen a volt Erdélyi Riport csapata nevét Erportra változtatva blogfelületen publikál ugyan, de egyelőre vállaltan társadalmi munkában írnak a szerzők, azaz: senki nem fizet nekik. Vannak kétségeim, hogy működne-e szerkesztőséggel, folyamatosan és pusztán csak pályázatokból a média, de alig várom, hogy kétségeimet valaki eloszlassa.
Ilyesmikről szólt tehát a pénteki beszélgetés, amelynek végén Szilágyi N. Sándor professzor összefoglalta: „A probléma azonosításáig még csak-csak eljutunk, de utána mintha megrántanánk a vállunkat: de hát, mit csináljunk? Ez van!” Szóval, a sajtó helyzetét – amint várható volt – nem oldottuk meg együltünkben. Meggyőződésem, hogy nem is vagyunk elegek mi, újságírók ahhoz a reformhoz, amelyet többen áhítanak: széles körű társadalmi vitán kellene keresztül esnie annak a javaslatnak is, amely – hogy saját szakmámnál maradjak – például a sajtófinanszírozásokat átláthatóvá tenné, főleg azért mert nem csak a sajtóról, de a kultúra minden ágáról szó van, az egész erdélyi magyar közéletet szeretnék átalakítani a reformerek.
S ha már ennyi idő után írok a találkozóról, ejtsek szót azokról a kérdésekről és véleményekről is, amelyekkel azóta kerestek meg, vagy amelyek azóta fogalmazódtak meg bennem.
Nem volt értelme az egésznek. Azért, mert nagyon sokakat nem is érdekel mások véleménye, meglátása, szempontrendszere erről a témáról (sem), nem is azért jöttek oda, hogy meghallgassák. Többek meglátása szerint, voltak, akik azért jöttek el, hátha megtalálják A Bűnöst, azt, aki egyszemélyben okolható mindenért, ami a sajtóban, sőt, még azon is túl történik jelenleg – s netán azért is, ami elvezetett idáig politikumot, sajtót, közéletet. Állítom: ha más nem, az is eredmény, hogy akik eljöttek, ott a helyszínen elkezdtünk virtuális pofozkodás és egymás vádolása helyett: valóban beszélgetni.
Elfogadunk féligazságokat. Ezt az tükrözi legjobban – s ezt tekintsük az én hibámnak is moderátorként – hogy elmondtuk: a kiadó megteheti, hogy bezár egy lapot, de nem mondtuk el, hogy ettől ez még nincs rendben. Nem mondtuk el, hogy az újságíró száját ma már távolról sem képzelheti befogni az, aki felmond neki, bármilyen indokkal. A beszélgetés után odajött hozzám egy kolléga, s azt mondta: ő megélt baráti és ellenséges kiadót is már egy lap vezető újságírójaként, és az a véleménye, hogy a kiadó igazán a főszerkesztő megválasztásával kellene irányvonalat szabjon a lapnak. Kár, hogy nem előtte mondta el, mert megkérdeztem volna erről is a felelős, vezető és főszerkesztőket. Talán majd legközelebb.
Szó esett itt fennebb blogokról. Nem én találtam ki, de szeretem a hasonlatot: ahogyan nem minden sajtótermék, ami publikációként a nyomdát elhagyja, nem egyértelmű az sem, hogy minden médiatermék volna, amit az interneten közzétesznek. Vagyis: a blogot, amely alkalmanként frissül, annak függvényében, hogy milyen hatások érik a szerzőt és mennyi ideje van írni, amely elsősorban nem tájékoztat, hanem véleményt mond, nehezen tekintem teljes médiaterméknek, akkor is, ha újságíró vezeti azt az internetes naplót.
Hasonlóképpen, amit a közösségi médiában elmondunk, az csak abban különbözik a beszélgetéstől vagy a falusi kisdobos munkájától, hogy nem is kell hozzá egymás szemébe nézni (sem egymás fülébe dobolni), s ezért sokan sokkal többet engednek meg magunknak. Attól, hogy sokan olvassák, még nem lesz média (azt úgyis egyre kevesebben olvassák), és attól, hogy kevesen lájkolják, nem kell elkeseredni, mert a tanácskozáson is elhangzott, hogy sokan, főnökeiktől félve, nem merik megnyomni a gombot, csak privát üzenetben gratulálnak – ha meg merik tenni egyáltalán. Azóta két kolléga köszönte meg, hogy a Facebookon zajló megvitatásokról szót ejtettem, nyilván, mindketten azért, mert nem hisznek a virtuális közösségi közösségekben. Én sem feltétel nélkül. Alkalmasnak tartom sok mindenre a közösségi médiát, a beszélgetés élő video közvetítése is mutatja, hogy használjuk, amire lehet, s amikor kell. De nem hiszem, hogy valaha valós érzelmeket tudunk átadni és valós beszélgetést tudunk folytatni azáltal, hogy egymás LCD-jébe nézünk. (Vagy egymás webkamerájába?)
S akkor hogyan tovább?
A történet folytatódik. Folytatódnia kell, mert valóban nagy változások előtt áll a média koncepciója. Divat azt mondani: paradigmaváltás előtt állunk. Pontosabban nem előtte, hanem benne állunk a közepében, már ebben a pillanatban. Példának azt szoktam felhozni, hogy már az sem egyértelmű, hogy elválasztható volna a média írott és audiovizuális része, hiszen rádiószerkesztőként például az elhangzott műsorok részleteit vagy egészét átszerkesztjük webes felületre, és bár felhasználjuk a hangfelvételt is, a végeredmény sokkal közelebb áll az írotthoz, mint az audiovizuálishoz. De mondhatnám azt a példát is, hogy a blogger/vlogger napi rendszerességgel is közölhet, szinte mintha újságot írna, kutatások mutatják, hogy népszerűségük egyre nagyobb, mégsem egyértelmű, hogy ez „újságírás” (mass-média), mert hiányzik a klasszikus meghatározás szerinti gazdasági célú közzététel. Igen – mondhatnák – de mit tegyünk azokkal, akik már bizony reklámoznak is az oldalukon, s ebből keresethez jutnak? A választ nem tudom, de erről is folynak vitáink.
Sokszor elmondtam: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete nem tud mindent megoldani. De részt kíván vállalni mindannak megoldásából, ami az újságírókat, a médiát érinti. Legyen az etikai (ön)szabályozás, hatósági médiaszabályozás módosítása (urambocsá, akár a médiafogyasztó érdekében), szakmai képzés és továbbképzés, újságírói pótnyugdíj, az újságírók státusának meghatározása – és még sorolhatnám. S mindezt a munkát könnyebb akkor végezni, amikor vannak támogatók. S most elsősorban nem azokra gondolok, akik az anyagi keretet adják a pályázatokon. Ők is fontosak, de sokkal fontosabbak azok – belső tagok vagy külső partnerek – akik hajlandók velünk együtt kidolgozni olyan tervezeteket, amelyek jobbá teszik a valóságot, szabadabbá a sajtót.
S hogy miért került a címbe a lincs? Hát, az elején sugalltam: biztosan nem azért, mert mostanában olyan hangulat nincs.
Rácz Éva
(A szerző a MÚRE elnöke,
a Kolozsvári Rádió szerkesztője)
Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföldről kisugárzó minták (Beszélgetés BAKK MIKLÓS előadótanárral, a Székely Kongresszus egyik szervezőjével)
Száztizenöt évvel az első, Tusnádfürdőn tartott kongresszus után, 2017. április 20–21-én három helyszínen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön újabb Székely Kongresszust rendeznek. Bakk Miklóssal, a tanácskozás szakmai előkészítő bizottságának vezetőjével tervekről és elvekről egyaránt beszélgettünk.
- Mire készülnek, mi kerüljön a kongresszus munkálatainak előterébe: a tiszta tudományosság vagy az 1902-es hagyományokra visszautaló közpolitikai-szakpolitikai kérdések, újítások? – Sokat vacillált ebben a kérdésben a kongresszus szakmai előkészítő bizottsága. Úgy próbáltunk feloldást találni, hogy az idei Székely Kongresszus ne csak visszautaljon az 1902-es, majd 2002-es felújítás kínálta előzményekre és hagyományokra, hanem tétként is megfogalmazza, hogy a jövőben intézménnyé alakuljon. A metaforikus, hagyományokra visszautaló elnevezéssel gyakorlatilag azt az állandóan működő szakmai és politikai kerekasztalt jelentse, amely ahhoz szükséges, hogy Székelyföld jól előkészített döntések, saját erőforrásai alapján fejlődhessen. Ehhez állandó tevékenységi keretet, szakmai konzorciumot kell kialakítani, az idei kongresszus ennek első lépcsőfoka kíván lenni.
– Honnan, kitől származik a Székely Kongresszus életre lehelésének alapötlete?
– Az ötletnek több forrásvidéke is van. Az 1902-es előzményeken túl közvetlen impulzus is érkezett Darvas-Kozma József csíkszeredai plébánostól, akinek javaslatát a Székely Nemzeti Tanács is felkarolta, ebből is szűrtünk át az első programvázlatba. Ne feledjük ugyanakkor, hogy 2002-ben, jóval az SZNT neve által fémjelzett mozgalom előtt Kolumbán Gábor már szervezett egy szakpolitikainak szánt, megújító jellegű konferenciát. Az eredeti, 1902-es kongresszussal a magyar állam valamiképpen reagálni kívánt az akkori Magyarország egyik legszegényebb, nagyfokú kivándorlás által is sújtott perifériájának égető kérdéseire. Székelyföld perifériajellege azóta sem változott alapvetően, csakhogy a térség immár a román nemzetállamon belüli belső periféria. Elsősorban saját, az önkormányzatokban megtestesülő politikai erőforrásaira építhet, ezen az alapon kell újragondolni a régióépítést. Miközben két állami centrum is hatással van Székelyföld fejlődésére: a román nemzetállam, azaz Bukarest és a magyar kormány, vagyis Budapest.
– Milyen ideákkal, elképzelésekkel láttak neki a szervezésnek?
– Amikor 2016 augusztusában elvállaltam a szakmai előkészítést, nagy léptékű tudományos konferenciára gondoltam, amely nagyjából tükrözi a térségre mint régióra vonatkozó releváns tudományos kutatások eredményeit, másrészt megjeleníti, hogy hol is tart Székelyföldön a „tudománytermelés”, milyen lehetőségei vannak a tudományos javak helyi előállításának, illetve milyen a székely jelenlét a világ tudományosságában. Most úgy látom, ezt nem sikerül elérni. De talán elkezdhetjük a folyamatosan működő intézménnyé való alakítást, ami idővel összefogja azt a szakmai, részben tudományos gondolkodást, és szolgálja a következő időszak közpolitikai döntéseinek előkészítését és megalapozását.
– Elvárásainak megfelelően alakult a tervezet társadalmi, illetve politikai és civil szervezetek általi fogadtatása? Az 1902-es kongresszus előkészületeinek történetéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy szervezőinek megosztottsága miatt két jelentős erdélyi gazdaszervezet végül kimaradt a dologból.
– Azt érzékelem, hogy a Székelyföldben való gondolkodás a távolabbi centrumokban nem igazán tűnik fontosnak. Részben még mindig tartja magát az a 19. századból, a dualizmus korából származó gondolkodásmód, amely szerint Székelyföldnek a fejlődő erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Brassó, Temesvár etnikai hátországának kell lennie, népességtartalékait modernizációs szükségleteiknek megfelelően felszippanthatják ezek a városok. Ma stratégiaváltást tartok fontosnak, amely Székelyföldet is a modernizációs centrumok közé emelné, ahonnan minták sugároznának ki más, magyarok által lakott régiókra is. Belátom, nehéz ügy, amolyan fából vaskarika, hiszen a modernizáció ma is alapvetően a nagy urbánus központok kisugárzása. De már nem kizárólag.
– Milyen érvekkel igyekszik meggyőzni az ellenállókat?
– Egyre inkább érzékelhető, hogy az erdélyi magyar városi társadalom kisvárosivá kezd átalakulni. A nagyvárosokban visszaszorult a magyarság, kiszorult a modernizációs folyamatok befolyásolásából, ezért ma már a kisvárosokban való építkezést kell felfognunk modernizációs építkezés gyanánt. Itt kell a közösségek életének területi-települési és kulturális fejlődését valamiképpen összekapcsolni, és mi más lenne ez, mint modernizáció? Olyan modernizációban – és ebben vagyunk érdekeltek –, amely elsősorban az etnikai térszerkezetből indul ki, és olyan modelleket eredményez, amelyek elsősorban a közép- és kisvárosokban hozhatnak létre kisugárzó mintákat. Ebből a szempontból pedig Székelyföld elsődlegessége vitathatatlan.
– Azt tartják, hogy azok a minták életképesek, amelyek más közegbe is átültethetők. Biztosan alkalmazhatók a székelyföldi minták gyökeresen más etnikai, demográfiai, önkormányzati környezetben? – Az első benyomás talán az lehet, hogy nem, de sok probléma oldható meg Székelyföldön úgy, hogy az intézményesítés révén a megoldás máshol is alkalmazható legyen. – Például?
– Székelyföldön például könnyen megvalósítható lenne egy nyelvi-szakfordítói közszolgáltatás, amely magas szakmai színvonalon támogathatná az önkormányzatokban, hivatalokban a hivatalos kétnyelvűséget. Egyelőre ugyanis a törvény által engedélyezett kétnyelvűséggel sem élünk, az objektív okok között pedig ott van az is, hogy egyelőre nem létezik koncentrált, magas szakmai színvonalú fordítói kompetencia, amely létrehozná és életben tartaná a szükséges magyar közigazgatási szaknyelvet. A kisebb településeken ugyanis nem tudnak fordítókat alkalmazni, akik helyi szinten képesek lennének előállítani a kétnyelvű dokumentumokat. A két székely megye társulásában létrehozandó szakszolgálat biztosítani tudná a professzionális fordításokat, a szinkrontolmácsolást, magyar nyelvű önkormányzati honlapok előállítását. Beépíthető ebbe egy baszk minta is, az online terminológiai adatbázis, egy bárki által lekérdezhető jogi-közigazgatási szótár, amelyet épp a napi fordítói gyakorlat kihívásai tartanának naprakészen. Hozzá lehetne kapcsolni a tudományos szférát is, nyelvészeinket, nyelvtudományi műhelyeinket, ez lenne a romániai magyar hivatalos nyelv tervezési kerete. És ennek alapja már most megteremthető székelyföldi önkormányzati összefogással.
– Tekinthetjük mindezt egyfajta általánosan beépíthető tudásnak?
– Úgy hiszem, igen. Az erdélyi magyarság egésze számára távlatilag hasznos megoldások többnyire nem a bukaresti törvényhozásban születnek, ahol az erdélyi magyarság képviselői azt valamilyen szerencsés konjunktúra folytán elérik. A román–magyar együttélés mintáit elsősorban helyi szinteken kell kidolgozni, elérni, és itt fontosak lehetnek azok a minták, amelyek elsősorban Székelyföldön valósulhatnak meg a helyi demokrácia követelményei között. A törvényhozás feladata pedig, hogy felismerje azokat, és törvényszövegek révén segítse elterjesztésüket.
– Szűk két hónappal a rendezvény előtt milyen célkitűzések tűnnek megvalósíthatóknak a kongresszuson? – Néhány kérdéskörben mindenképpen képesek leszünk közös gondolkodást gerjeszteni. Az egyik a térségi identitáshoz, egy másik a fejlődéshez kapcsolódik. Külön szekció foglalkozik a székelyföldi értéktárral, a történelmi szekcióban pedig olyan problémafelvetésekre számítok, amelyek a Székelyföld története című háromkötetes munkával is összefüggenek. De tárgyaljuk a székelyföldi épített örökség témáját, a demográfiai és a romakérdést is. A fejlesztéssel foglalkozó szekció napirendjét még nem zártuk le, a sok ötlet közül fontosnak tartom a területfejlesztési irányokra koncentrálót, illetve az önkormányzatok hálózatszerű együttműködését taglaló témákat, ehhez nemzetközi előadókat is igyekszünk találni. A fontosabb városok közötti hálózati együttműködés kialakítása azért is fontos, mivel Székelyföldnek nincs igazi nagyvárosi centruma, amely mozdonyként húzhatná maga után az egész térséget. Ezért lenne szükségünk a városhálózati együttműködés sikeres európai mintáira.  – A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem szervezői státusa azt üzeni, hogy az oktatás is a központi témák között szerepel...
– Valóban, a szervező tudományos társintézmények, a három székelyföldi múzeum, a Székelyföldi Regionális Tudományos Társaság és a Sapientia között a helyszíneket adó egyetem a primus inter pares. Már csak azért is, hogy ily módon is erősödjék a Sapientia regionális hivatása, megtalálja azt az utat, amelyen az oktatási kínálatát képes közelíteni a régió igényeihez. Az oktatási témakörön belül külön szeretnénk reflektálni a közoktatás és a felsőoktatás témakörére is.
– Az önkormányzatiság kérdéskörében legilletékesebb politikai-közösségi vezetők reakciói mit ígérnek? – Segítőkészséget tapasztalok, témaérzékenységet is, persze változó színvonalon, a vezetők nem egyformán szembesülnek azzal, hogy a székelyföldi önkormányzatiság a gyakorlati politika színterén is megújulásra szorul. Az áprilisi Székely Kongresszus csak kezdet lehet ebben a megújításban, amelyet intézményesíteni kell, keretet kell létrehozni a további minél rendszeresebb, szakpolitikai alternatívákat felmutató kisebb szakmai rendezvények megvalósításához. Nagyon fontos, hogy egyfajta folytonosságot valósítsunk meg, hogy ne mindig újrakezdeni kelljen, hanem folytatni lehessen már megkezdett dolgokat. Bakk Miklós
Politológus, a Bihar megyei Székelyhídon született 1952. június 14-én. A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban érettségizett, 1976-ban diplomázott a Temesvári Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán, filozófiai doktori címét 2006-ban szerezte a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1991-ig mérnökként és rendszerelemzőként dolgozott. 1991–1999 között A Hét című hetilap szerkesztője, 2001-ig a Krónika című napilap politikai elemzője, publicistája, majd 2003-ig a lap főszerkesztője. 2004–2012 között a BBTE Politikatudományi Tanszéke magyar tagozatának vezetője volt, 2016-tól a Sapientia – EMTE kolozsvári karának docense. Kutatási területei: regionalizmus, etnoregionalizmus, kisebbségpolitika, kisebbségi pártok, politikaelmélet.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújult a Krónika honlapja
A Krónika honlapja május 2-ától új külsővel jelenik meg. Szűk tizenegy hónappal azután hajtottuk végre ezt a formaváltást, hogy nyomtatott napilapunk is kisebb arculatátalakításon ment keresztül.
Akárcsak az akkorinak, a mostani megújulásnak is az a lényege, hogy „szellősebb", látványosabb, áttekinthetőbb legyen a Krónika – ezúttal már az online felület is. Lapcsaládunk hírportáljához, a Székelyhonhoz hasonlóan immár a Krónika, illetve az Erdélyi Napló honlapja is korszerűbb, közismert kifejezéssel: mobilbarát lett, hiszen
az oldal megjelenítését mobileszközökre is optimalizálták. Jól ismert állandó rovatainkat ugyanúgy megtalálja ezentúl is az olvasó, a tartalmat pedig – amely nem feltétlenül a nyomtatott lapban megjelent cikkek tükre – igyekszünk a legérthetőbben, olvasmányosabban, élvezetesebben közzétenni. Ami viszont nem változik, hogy nekünk nem célunk a kattintásvadászat. Továbbra is kerüljük a romániai médiában manapság oly divatos, az olvasóközönség többsége által viszont bosszantónak tartott „csalicímeket", amelyekre rákattintva az olvasó úgy érzi, hogy átverték. Mi egyszerűen tájékoztatni akarunk, de mondhatnánk úgy is: egyszerűen akarunk tájékoztatni. Cikkeinkhez ugyanakkor kizárólag regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá, fűzhetnek kommentárt. Lapcsaládunknak ugyanakkor új oldala is van: a Liget. A legújabb kiadvány a könnyed, de cseppet sem komolytalan témakörök lapja, amelynek hitvallása: emberekről embereknek. A portál szerkesztői hangsúlyozzák: bár tudatában vannak annak, hogy az ilyen kiadványokat többnyire a hölgyek szeretik böngészni, biztosíthatják az urakat, hogy ők is találnak az oldalon nekik szánt olvasnivalót. Köszönjük eddigi hűségüket és figyelmüket, hasznos és kellemes időtöltést kívánunk a megújult Krónika böngészésével!
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Alkotói ösztöndíjjal tüntette ki a Communitas az erdélyi kortárs művészeket
Tizenötödik alkalommal osztotta ki csütörtök este a Communitas Alapítvány az Alkotói Ösztöndíjat valamennyi erdélyi kortárs művész számára színház-, és zeneművészet, film és televízió, irodalom, valamint vizuális művészetek kategóriákban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében szervezett gálán rövid performanszokkal bemutatkoztak a 2016-ban díjazott művészek is. Az est házigazdája Dimény Áron színművész volt.
Markó Béla, az Alkotói Ösztöndíjbizottság elnöke köszöntőbeszédében hangsúlyozta: téves azt gondolni, hogy a tehetség nehéz körülmények között is felszínre tud törni. El kell ismerni, hogy a művészetnek mindmáig ellenállással kell megküzdenie. Úgy véli, az RMDSZ-nek, a Communitas Alapítványnak és az Ösztöndíjbizottságnak is feladata annak a természetes kötelességnek eleget tenni, miszerint a tehetségeket nem háttérbe szórítani, hanem támogatni kell.
Mindezt pedig Csontváry Kosztka Tivadar példájával magyarázta, aki 1913-ban fontosnak tartotta, hogy a keleti utazásairól beszámoljon a hatalomnak. „Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha 1913-ban az a kormány, amelyhez Csontváry ezzel a képeslappal fordulni szeretett volna, ezt tekintette volna fontosnak, erre figyelt volna igazán, hogy mi a helyzet a művészekkel, az alkotó emberekkel” – fogalmazott Markó, majd ismertette azt a történetet is, amelyből kiderül, hogy Csontváry egész életművét ma csupán a szerencsének köszönhetően ismerhetjük. „Ki tudja, hány Csontváry kallódott el az elmúlt évszázadokban?” – figyelmeztetett az Ösztöndíjbizottság elnöke az alkotók felkarolásának fontosságára.
Idén az Alkotói Ösztöndíj színházművészet kategóriájában Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László és Varga Balázs, a zeneművészet terén Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese kapott kitüntetést. A film és televízió kategóriájának győztesei: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária, az irodalom műfajában pedig Bertóti Johannát, Biró Árpád Leventét, Fischer Botondot, Gál Hunort, György Alidát, Kali Ágnest, Kiss Lehelt, Sárkány Tímeát és Varga Melindát díjazták. A vizuális művészetek idei ösztöndíjasai: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter és Ungvári-Zrínyi Kata.
Az ünnepélyes díjátadót valamennyi tavalyi ösztöndíjas pár perces produkciójával tették a szervezők még gördülékenyebbé. A „jobbkezes” Bagossy Norbert testvérével, a „balkezes” Bagossy Lászlóval lépett színpadra, ugyanis a felvezetőből megtudtuk, hogy éppen emiatt a szempont miatt bizonyult nehéz feladatnak az első közös gitáruk megvásárlása. Varga László Edgár költő, a Perspektíva diáklap és a Krónika korábbi munkatársa Arany jános: Arany Jánoshoz című versét olvasta fel.
Adorjáni Anna A fürdőszoba című regényéből olvasott fel, aki bemutatkozójában a tinédzser kori naplójába is betekintést nyújtott, amelyben így fogalmazott: „az írás megvalósulási forma, az önmagam megismerését szolgálja, és ez az első lépés a tisztánlátás felé”. A kolozsvári születésű zongorista, a Jazzybirds együttes alapítótagja, több mint 70 dal zeneszerzője, Szép András Koncz Krisztával lépett színpadra.
Köllő Csongor szabadúszó színész, egyetemi oktató, a Shoshin Színházi Egyesület alapítótagja Kulcsár Árpád irodalmi ösztöndíjas, költő, újságíró A hívás című versét adta elő. A színész egyebek mellett így írt magáról: „meggyőződésem, hogy a színházban töltött életben nem állhat le a tanulás, az edzés, de az új kifejezési módokhoz való közeledés sem”, Kulcsár pedig eképpen: „szeretek a határokon mozogni, néha úgy képzelem, hogy a nyelv vagy a lírai forma határán is mozgok”.
A 2016-ban vizuális művészetek kategóriában díjazott ösztöndíjasok kiállítását Sipos László méltatta, a gálát Demeter Vincze András és a hazai kórusrepertoár egyedi színfoltja, a Melodeus Kórus közös előadása zárta.
Tasi Annabella / maszol.ro

Urbán Erik: a pápalátogatáson is lehetünk annyian Csíksomlyón, mint a búcsún
Mindenkihez eljutott a csíksomlyói pünkösdi búcsú üzenete, aki nyitott szívvel fogadta azt, vallási hovatartozástól függetlenül – értékelte a Krónika megkeresésére az immár 450. alkalommal megszervezett zarándoklatot Urbán Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.
„Csíksomlyóra más felekezethez tartozók is eljönnek, nemzeti nagytalálkozó ez az alkalom, de elsősorban mégiscsak katolikus búcsújárás, vallásos cselekedet. A búcsú prédikációjának elsősorban a Szentírásra kell épülnie, és csak azon kevesek értették félre az üzenetét, akik egy március 15-ei beszédet vártak” – fogalmazta meg a szerzetes.
Urbán Erik hangsúlyozta, a csíksomlyói búcsú 450 éve VI. Pál pápa szavaival élve „lelki klinika”, és csak akkor maradhat meg annak, ha megőrzi vallásos jellegét. A kegytemplom igazgatója szerint az idei búcsú, a szentmise méltóságteljes volt, mindenki megérkezett, akit vártak, a zarándokok, és „az oltár másik oldalán állók”, vagyis Miguel Maury Buendía nuncius, a Vatikán bukaresti nagykövete, és Veres András győri püspök is.
Urbán Erik felidézte, hogy ő maga 2003 óta van jelen a csíksomlyói búcsún, az első években ministránsként, az utóbbi hat évben pedig szervezőként, és úgy látja, hogy évről évre nő a Nyereg két oldalán a zarándokok száma. A Mária-úton is egyre többen érkeznek, Mariazellből gyalogosan és kerékpárral indultak Csíksomlyóra. „Közép-Európa zarándokútja tíz éve folyamatosan épül, lassan nagykorúsodik” – állapította meg a ferences szerzetes. Urbán Erik ugyanakkor a Krónika kérdésére úgy vélekedett, van esély arra, hogy Ferenc pápa jövő évben ellátogat Csíksomlyóra, minden szükséges hivatalos meghívót elküldtek, és a pápai nuncius is azon dolgozik, hogy a látogatást megszervezze.
Választ azonban csak jövő év elején kapnak. „A pápai látogatás nem feltétlenül esik egybe a csíksomlyói búcsúval, de én hiszem, hogy Ferenc pápa érkezésére is összegyűlünk majd annyian, mint a búcsúra” – mondta a kegytemplom igazgatója.
Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár)

Szigorított határellenőrzés: Grindeanu a magyarokra mutogat
Sorin Grindeanu miniszterelnök szerint azért nem lehet csökkenteni a várakozási időt a magyar-román határátkelőkön, mert a magyar fél nem tud annyi határrendészt szolgálatba állítani, hogy valamennyi kiépített közlekedési sávot megnyissák.
A román kormányfőt újságírók kérdezték kedden arról, miért nem lehet gyorsabban átjutni az uniós határokon, miért kellett például a hosszú hétvégén a Bulgáriából hazatérő turistáknak órákig várakozniuk, amíg átjutottak a Giurgiu-Rusze határátkelőn. Grindeanu azt állította: Carmen Dan belügyminiszter kérte már a bolgár és magyar kollégáit, hogy állítsanak több határrendészt szolgálatba a határátkelőkön, hogy lerövidítsék a várakozási időt.
Példaként a nagylaki autópálya-határátkelőt hozta fel, ahol szerinte román oldalon lenne elegendő határrendész, a magyar fél létszámhiánya miatt azonban nem lehet megnyitni mind a tíz rendelkezésre álló sávot. Az MTI által idézett Grindeanu utalt arra, hogy az EU április elején bevezetett új schengeni határellenőrzési kódexe szisztematikus határellenőrzésre kötelezi a tagországok határrendészeti szerveit. A kódex szerint minden utas iratait tüzetesen át kell vizsgálni és összevetni a Schengeni Információs Rendszerrel (SIS), illetve az Interpol lopott, vagy elveszett dokumentumainak adatbázisával (SLTD). A román határrendészet korábban közölte: a magyar és a bolgár határon az uniós partnerszervekkel közösen kell végezniük az ellenőrzést, így a közös határátkelőkön nem nyithatnak meg több ellenőrzőpontot, mint amennyihez a magyar, illetve bolgár fél is határrendészeket mozgósít. Csakhogy a magyar kormány május 9-én hozott határozatával ideiglenesen felfüggesztette a szisztematikus határellenőrzésről szóló uniós rendelet alkalmazását, és áttért a célzott határellenőrzésre, arra hivatkozva, hogy az új uniós határellenőrzési kódex alkalmazása miatt többórás várakozás alakult ki egyes határszakaszokon, és félő, hogy a nyári időszakban a várakozás ideje megsokszorozódhat. Viszont éppen a román fél az, amelyik nem követi a magyarok példáját. Mint arról a Krónika május közepén a bukaresti belügyminisztériumtól kapott tájékoztatás alapján beszámolt, a román határrendőrség ragaszkodik a brüsszeli rendelet betartásához, és inkább az ország más térségeiből vezényelt erősítést a magyar és bolgár határátkelőkhöz a torlódások megelőzése érdekében.
Lapunk megkeresésére a bukaresti belügyminisztérium közölte, bár Magyarország – további tíz uniós tagállamhoz hasonlóan – felfüggesztette a schengeni határellenőrzési kódex alkalmazását, a román határrendészet folytatja a szisztematikus határellenőrzést, ennek keretében pedig az országba ki- és belépő valamennyi polgár és gépjármű ellenőrzését.
Rostás Szabolcs kronika.ro

Sokan nem is próbálkoznak az érettségivel Háromszéken
Több mint kétszáz tizenkettedikes diák döntött úgy Kovászna megyében, hogy nem iratkozik be a kedden elkezdődött érettségi vizsgára.
Egy részük az őszi szesszióban próbálkozik, abban bízva, hogy a nyár folyamán sikerül jobban felkészülnie, sokan viszont meg sem kísérlik megszerezni az oklevelet, ugyanis technikumban vagy posztlíceumban folytatják tanulmányaikat, illetve azonnal munkába állnak. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő a Krónikának elmondta: Háromszéken 1237 fiatal iratkozott be a vizsgára, közülük 1081-en idén végeztek, 156-an már az előző években befejezték a tizenkettedik osztályt.
Ebben a tanévben ugyanakkor 1301 háromszéki diák végez a középiskolákban, tehát 220-an nem iratkoztak be az érettségi első szessziójára. A sepsiszentgyörgyi Berde Áron Szakközépiskolában például két osztály végez, de csak egycsoportnyi tanuló döntött úgy, hogy már június–július folyamán megméretkezik. Kiss Imre úgy véli: azoknak a diákoknak, akik elvégzik a középiskolát, mindenképpen meg kellene szerezniük az érettségi oklevelet, a technikumban és a posztlíceumban azonban nem kérik a diplomát a jelentkezésnél. Hozzátette: sokan a tizenkettedik után munkát vállalnak, ezért beérik a középiskola elvégzését igazoló tanúsítvánnyal. A főtanfelügyelő abban bízik, a fiatalok egy része utólag ráébred, hogy mégiscsak szükség van az érettségi oklevélre, és néhány év múlva megpróbálkoznak a vizsgával. Egyébként, akik tizenkettedik osztályban megbuknak, és nyáron pótvizsgázniuk kell, nem jelentkezhetnek az érettségi első szessziójára. Kiss Imre ugyanakkor azt is elmondta: tévhit, hogy sok iskolában azért buktatják meg a gyengén teljesítő diákokat a végzős osztályokban, hogy ne tudjanak érettségizni, így nem rontják a statisztikát, ha esetleg elvágnák őket.
„Az a gyerek, aki nem tudja megszerezni az átmenő jegyet, valószínű nem áll készen a sikeres érettségire sem. De ha nyáron tanul, behozhatja a lemaradást” – szögezte le a háromszéki főtanfelügyelő. Egy neve elhallgatását kérő végzős diák lapunknak arról számolt be: románból alig kapta meg év végén az átmenő jegyet, szerinte biztos kudarc lenne az érettségi, ezért őszre halasztotta a megmérettetést.
Bíró Blanka Népújság (Marosvásárhely)

Magának vindikálja az RMDSZ a bértörvényben foglaltakat
Megszavazták az egységes bérezési törvény tervezetét szerdán az RMDSZ parlamenti képviselői, akik jelentős mértékben saját vívmányukként igyekeznek tálalni a román balliberális kormánykoalíció előterjesztését. Arról ugyanakkor nem beszélnek a szövetség politikusai, hogy ígéretével ellentétben a bukaresti hatalom több hónapos késéssel hajtja végre a közalkalmazottak béremelését.
Korodi Attila szerint az RMDSZ képviselőházi frakciója azért támogatta szerdán az egységes bértörvény tervezetét, mert mindamellett, hogy 25 százalékkal emeli meg január elsejétől az állami alkalmazottak bérét, „kiszámíthatóbb és következetesebb bérezési rács alapján biztosít méltányos fizetéseket a közigazgatásban dolgozóknak”.
„Továbbá ezzel a törvénnyel rendeztük az oktatók javadalmazását is, vonzóbbá tettük a pedagógusi pályát. Ahogyan azt a kampányban is ígértük, 25 százalékkal emeltük meg az oktatók alapfizetését, erre majd 2018. március 1-jétől egy újabb, 20 százalékos növekedés van előírva” – idézi az alakulat hírlevele az RMDSZ alsóházi frakcióvezetőjét.
Korodi Attila mindvégig többes számban nyilatkozott az elfogadott jogszabályról, mintha az az RMDSZ érdeme lenne. „Kiszámítható életpályamodellt szorgalmaztunk a közigazgatásban: a tisztséggel és a felelősségvállalás mértékével arányos bérezést biztosítottunk az állami szférában dolgozóknak” – jelentette ki a politikus, aki mindazonáltal a kormányra hárította a törvény végrehajtásának felelősségét. „Tekintettel arra, hogy a kormány vállalta a fizetésemelésekkel járó pénzkeret megteremtését, így a felelősséget is vállalta a jogszabály gyakorlatba ültetéséért” – fogalmazott a frakcióvezető.
Erdei Dolóczki István a Krónikának úgy nyilatkozott: az RMDSZ a módosításokkal együtt megszavazta az egységes bértörvényt, mert feltétlenül szükség van arra, hogy kiegyenlítsék a közszférában a béreket.
A képviselőház költségvetési bizottságának RMDSZ-es tagja lapunknak úgy vélekedett, az elmúlt 27 év gyakorlata úgy csapódott le, hogy különböző intézményvezetők előnyöket tudtak szerezni az alkalmazottaiknak, és előfordult, hogy ugyanabban a tisztségben, ugyanazzal a felkészültséggel az egyik köztisztviselő háromszor többet keresett, mint a másik.
„Reméljük, hogy 2022-ig az emelt fizetési rendszerrel ezeket az egyenlőtlenségeket sikerül kiküszöbölni” – mondta a Krónikának a szatmárnémeti politikus. Elismerte, a frissen elfogadott törvény nem tökéletes, még így is nagy megterhelést jelent majd a költségvetés számára, szerinte azonban áldozatokat kell hozni, ha meg akarják állítani a szakembereknek az országból való elvándorlását. Erdei Dolóczki István szerint több, közpénzből fizetett kategória már az elmúlt évben, hónapokban béremelésben részesült. 
A közszférában dolgozók azonban elégedetlenek a jogszabály végleges formájával, a tanügyi szakszervezetek például általános sztrájkot is kilátásba helyeztek, miután a képviselőház a halasztásokkal módosított formában fogadta el a bérezési törvényt. A törvény ugyanis 2018 januárjáig kitolja a kormánykoalíció által eredetileg idén júliustól beígért béremeléseket, ráadásul az egészségügyben és az oktatásban dolgozók esetében több szakaszra is bontja azt.
A következő öt évben lépcsőzetesen bevezetendő, átlagosan több mint 50 százalékos béremelések januártól kezdődnek, amikor az összes közalkalmazott bére 25 százalékkal, 2018 márciusától pedig a tanárok bére további 20, az egészségügyben dolgozóké pedig 75 százalékkal emelkedne.
Nagy Gábor, a Szabad Tanügyi Szakszervezet Kovászna megyei szervezetének elnöke a Krónika megkeresésére arról számolt be, hogy már zajlik a sztrájk előkészítése, gyűjtik az aláírásokat. Közölte, az elmúlt 27 év alatt a különböző kormányok „sokszor és sokat hazudtak”, de ekkora „propagandacélú félrevezetésre” szerinte még nem volt példa.
„Elaltattak minket, megpróbálták leszerelni a tiltakozást. Az egyeztetések során mindent megígértek, még a szenátus oktatási bizottságában is az eredeti formájában ment át a tervezet. Az első arculcsapás a felsőház munkaügyi, jogi, és pénzügyi bizottságaiban ért, ott már kiderült, hogy július 1-jétől nem lesz béremelés, és  hogy januártól sem lesz 50 százalék, csak 25” – méltatlankodott Nagy Gábor. Krónika (Kolozsvár)

„Mérföldkő” az anyanyelvhasználatban
Az eddigi problémákból, konkrét esetekből kiindulva kerestek reális megoldásokat a kisebbségi anyanyelvhasználatra – nyilatkozták a Krónikának a közigazgatási törvényhez megfogalmazott módosítási javaslatokat kidolgozó munkacsoport tagjai.
Szankciókat és ellenőrzési mechanizmusokat is tartalmaz az RMDSZ-nek az anyanyelvhasználat kiterjesztését célzó, a 215-ös helyi közigazgatási törvényt módosítani hivatott tervezete.
„Amennyiben az általunk kidolgozott tervezet érvényben lenne, a Marosvásárhelyen leszerelt utcanévtáblák miatt jelentős pénzbírság járna” – példálózott Laczikó Enikő a Krónika ama felvetésére, hogy bár a jogszabály eddig is számos településen előírta a kisebbségi nyelvhasználatot, a legtöbb helyen ez mégsem érvényesült.
Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának nemrég újra kinevezett vezetője – aki tagja a módosítási javaslatokat kidolgozó munkacsoportnak – kifejtette: pontosan az ilyen helyzetekből indultak ki, és nagy figyelmet szenteltek a gyakorlatban felmerülő problémáknak. „Reális megoldásokat keresünk a problémákra, hiszen a jelenleg érvényben levő jogszabályi környezet egyik hátránya az, hogy a szankciók hiányában sokan fakultatívnak tekintik a kisebbségek jogait szabályzó előírásokat” – ismerte el az illetékes.
Kizárnák a helyi politikai önkényt
Laczikó Enikő rámutatott, Romániának sajnos csupán fakultatív jellegű előírásai vannak a kisebbségi nyelvhasználatra, hiszen nincs felelősségre vonás. „A gyakorlat azt mutatja, hogy sok esetben a helyi politikai akarattól függ a nyelvi jogok érvényesítése” – mondta az államtitkár, aki szerint a tervezet épp az ellenőrzési mechanizmusok bevezetése miatt számít „mérföldkőnek”.
„Mindamellett, hogy szankciókat vezetne be annak érdekében, hogy kizárja a helyi politikai önkényt, és ezáltal is ösztönözze a nyelvi jogok betartását, éves jelentéstételre kötelezné az intézményeket és a kormányt” – tette hozzá Laczikó.
A törvények alkalmazását nyomon kell követni, szükség van egy átlátható és hatékony ellenőrzési mechanizmusra, szankciók bevezetésére, hangsúlyozta a Krónikának Ambrus Izabella Brassó megyei képviselő is. „Jelentős pénzbírság kirovásával és más hasonló intézkedések révén ösztönözni lehet a nyelvi jogok betartását” – fogalmazott az RMDSZ-es honatya, aki szintén tagja volt a munkacsoportnak.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Visszaállamosítást kiáltanak a Kós Károly tervezte mákófalvi kultúrotthon ügyében
Tudatos félrevezetést gyanít a néppárt Kolozs megyei vezetősége annak kapcsán, hogy Egeres község önkormányzata alig 500 lejért vásárolhatja meg a mákói kultúrotthont a református egyháztól. Az alpolgármester és a helyi lelkész ezzel szemben a felújítás szükségességével magyarázza a szimbolikus értékű adásvételt.
Lehetséges visszaállamosításra hívta fel a figyelmet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezete, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy Egeres község önkormányzata alig 500 lejért vásárolhatja meg a mákófalvi kultúrotthon épületét, amely jelenleg a református egyház tulajdonában van. A Kós Károly által tervezett ingatlan átvételére vonatkozó határozatot keddi ülésén meg is szavazta a község képviselő-testülete, az adásvételi szerződést viszont csak később írják alá, az üzletet ugyanis előbb az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőségének is jóvá kell hagynia – értesült a Krónika az érintettektől. A tanácsülésen az RMDSZ öt és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) hat tanácsosa igennel voksolt, a néppárt politikusa ellenezte az adásvételt, a két szociáldemokrata (PSD) tanácsos pedig tartózkodott. Péntek Levente néppártos tanácsos, az EMNP Kolozs megyei szervezetének alelnöke keddi közleményében kijelentette: az ingatlan azért cserélhet gazdát, mert Both György, Egeres RMDSZ-es alpolgármestere – aki korábban református gondnok is volt – tudatos félrevezetéssel meggyőzte a mákófalvi presbitériumot, hogy az épületet a felújítás érdekében el kell adni a helyi önkormányzatnak.
Péntek Levente azt is közölte: az épület, amelyet az 1930-as években Kós Károly tervezett, 1937-ben került a református egyház tulajdonába, jelenleg pedig viszonylag jó állapotban van.
Ezzel szemben Both György alpolgármester a Krónikának határozottan cáfolta, hogy az épület kielégítő állapotban van, elmondása szerint a korábban államosított, majd a mákói egyházközség által 2002-ben visszakapott épület felújítására az elmúlt 15 évben nem voltak források. „A kultúrotthon tetőszerkezete beázott, mert leestek a cserepek, bent lehullott a vakolat, szétment a padló” – sorolta a problémákat. Az ingatlanba ugyanakkor nem vezették be sem a folyóvizet, sem az áramot, nem rendelkezik mellékhelyiséggel, így csak bajosan lehet eseményeket szervezni, a falunak így nincs olyan közösségi tere, ahol esküvőket, kulturális eseményeket lehet tartani.
Az elöljáró lapunknak leszögezte: a karbantartás már nem elég, az épület teljes felújításra szorul, ami rengeteg pénzbe kerül. „A polgármesteri hivatal átvette, és úgy döntött, legfeljebb két éven belül teljesen új kultúrotthont alakítunk ki.
Melyik a jobb? Hagyjuk, hogy dőljön össze, mert az egyháznak nincs pénze, vagy adjuk oda valakinek egy jelképes összegért, aki felújítja?” – tette fel a kérdést Both. Hangsúlyozta: valamennyi szükséges engedélyt – beleértve a református püspökség jóváhagyását is – megszerezték, ezek nélkül nem döntöttek volna az ingatlan sorsáról. Az alpolgármester szerint Péntek Levente csak „kavarja a puliszkát”, a mákói közösség pedig tisztában van az adásvétel céljával. Both azt is közölte: az 500 lejes vételárat nem ő, hanem a presbitérium javasolta.
Lapunknak mindezt megerősítette Barabás Berta Erika, a mákófalvi református egyházközség lelkésze, aki arról számolt be: két éve került a kalotaszegi településre, a közösség pedig akkor jó ideje fontolgatta, hogy eladja a kultúrotthon épületét, mivel nem tudja fenntartani. Kifejtette: miután az egyház 2002-ben visszakapta az ingatlant, egy ideig használták, ott működött például a színjátszó kör, bevételeik is voltak, de felújításra nem volt pénzük, emiatt jutottak arra a megoldásra, hogy eladják az ingatlant az önkormányzatnak. A presbitérium egyébként 2012 novemberében úgy döntött: az épületet megmentés céljából átadják a helyi Kós Károly Egyesületnek, erre 2013-ban meg is kapták a püspöki jóváhagyást, de időközben a civil szervezet befejezte működését, ezért döntöttek az eladás mellett.
Az eladást ugyan jóváhagyta az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége, ez viszont még nem garantálja az üzletet, az adásvételi szerződést ugyanis csak akkor írhatják alá, ha az egyházközség ingyen használhatja az ingatlant, illetve az önkormányzat ténylegesen vállalja, hogy két–három éven belül elvégezteti a felújítást. Az adásvételi szerződést ugyancsak előzetesen jóvá kell hagynia a püspöki hivatalnak.
Szakértői felmérést kért a püspökség
Vincze Minya István kalotaszegi református esperes az MTI-nek kedden úgy nyilatkozott, maga is furcsának találta, hogy – miközben a református egyház Erdély-szerte az államosított vagyona visszaszerzéséért harcol – a mákófalvi gyülekezet ilyen könnyen lemond a vagyonáról. Hozzátette: az egyházközség arra hivatkozott, hogy nincsenek forrásai az épület fenntartására, és ezért látja szükségesnek az értékesítést. Az esperes ugyanakkor rosszallóan állapította meg, hogy az erdélyi magyar pártok politikai csatározásukba próbálják bevonni az egyházat. Kiss Gábor, az erdélyi református egyházkerület sajtóreferense az MTI-nek elmondta: a püspökség illetékes szervei jóváhagyták az adásvételi kérelmet, de – mint minden hasonló esetben – a mákófalvi kultúrház ügyében is szakértői felmérést kértek az egyházközségtől, hogy az adásvétel a reális áron történhessen.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)

Szent László-terv a váradi magyarság megmaradásáért
A nagyváradi magyarság megmaradását célzó, átfogó és hosszú távú terv elkészítését jelentette be csütörtöki sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke.
Hangsúlyozta: ez nem politikai kezdeményezés, hanem példátlan civil indítvány, amelytől a magyarság fogyásának megállítását remélik, és a gyarapodáshoz szükséges konkrét tennivalókat rögzítik.
Csomortányi emlékezetett: a bihari megyeszékhely magyarságának száma az elmúlt évtizedek alatt szinte megfeleződött, a zsugorodási folyamat pedig szerinte gyorsulóban van a fiatalok kivándorlása és az asszimiláció egyre erőteljesebb megnyilvánulása miatt. „Meggyőződésünk ugyanakkor, hogy a magyarságnak Nagyváradon jövője van” – szögezte le.
A városalapító Szent Lászlóról elnevezett tervben fejezetekre bontva javasolnak megoldásokat. Teljes önállóságot képzelnek el a művelődésügy tekintetében, és külön kitérnek az oktatásra, a műemlékvédelemre, a gazdaságra, az infrastruktúrára, a városrendezésre, a környezetvédelemre, az egészségügyre és a nyelvhasználatra.
A 11. fejezet a regionális szerepkörre vonatkozik, ennek kapcsán Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem professzora közölte: szeretnék, ha Nagyvárad régióközponttá válna. A továbbiakban civilek és szakértők bevonásával dolgozzák ki az egyes fejezeteket, reményeik szerint pedig ősszel „letehetik a váradiak asztalára” a konkrét stratégiát.
A sajtótájékoztatón a vasárnap kezdődő nagyváradi Szent László Napok fesztivál főszervezőjeként jelenlévő Zatykó Gyula úgy vélte: hiánypótló projektről van szó, amely „kiáltó szó”, összefoglalja, és megoldást keres a magyarságot érintő összes problémára. A Krónika felvetésére, miszerint a terv több, a helyi önkormányzat hatáskörébe tartozó feladatot tartalmaz, Csomortányi úgy fogalmazott: ezáltal egyértelműen tudják majd közvetíteni a magyarság igényét a városvezetés felé, a célkitűzéseket pedig hatékonyan fogják képviselni, főként, hogy egyre jobb a viszonyuk képviselő-testülettel. Egyes témakörökben ugyanakkor magyarországi támogatásra is számítanak. Az EMNP Bihar megyei elnöke azt is elmondta: legutóbb a 40-es években készült a városra vonatkozó fejlesztési terv, amelyből viszont több pont máig nem valósult meg. Lapunk kérdése nyomán Csomortányi leszögezte: a felgyorsuló mindennapok is igényelnek hosszú távú tervet. „Dinamikusan, rugalmasan kell tervezni, de a kitűzött célok stabilak” – állapította meg. Krónika (Kolozsvár)

Nem irgalmazott a bíróság, ismét perre megy az egyház a váradi pénzügyi palotáért
Két fronton harcol a hazai igazságszolgáltatás által visszaállamosított irgalmas rendi ingatlanért, az egykori nagyváradi pénzügyi palotáért a római katolikus egyház. Egyrészt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán fellebbezi meg a jogerős bírósági döntést, ugyanakkor itthon új pert indít az ügyben, mondta el a Krónikának Böcskei László megyéspüspök.
Az egyházi elöljáró szerint a jogászokkal való tanácskozás során ezt a két lehetőséget azonosították, és egyikről sem akarnak lemondani. Kifejtette, első körben nemzetközi jogorvoslatért folyamodnak, az európai bíróságra benyújtandó iratcsomót hamarosan leadják, de az új per is előkészítés alatt áll. „A kettő nem zárja ki egymást,
a strasbourgi per egy előző döntésnek a megfellebbezése, a másik pedig egy teljesen új eljárás” – mondta a püspök. Hangsúlyozta, az egyház tovább harcol jogos tulajdonáért, bár a Bihar Megyei Tanács – melynek a korábban visszaszolgáltatott épületet ítélték – már a leromlott állagú épület felújítását tervezi. „Mivel megnyerték az előző pert, lépniük kell, hiszen az épület elég rossz állapotban van, és napról napra romlik. De ettől függetlenül a mi eljárásunk megy tovább” – jelentette ki lapunknak Böcskei László.
Beomolhat a felső emelet?
Az irgalmas rendi ingatlan felújítására a megyei tanács nemzeti liberális párti (PNL) frakciója be is nyújtott egy határozattervezetet, közölte pénteki sajtótájékoztatóján Ionel Avrigeanu frakcióvezető. Elmondta, pártja stratégiát vált a tanácsban, az eddigi ellenzéki szerep után a jövőben kezdeményezőként kíván fellépni.
A liberálisok ugyanis, miután nem sikerült megszerezniük az elnöki tisztséget, az RMDSZ-es Pásztor Sándor által elnökölt testület számos fejlesztési projektjét akadályozták meg. Avrigeanu a konstruktív ellenzékiség első lépéseként a pénzügyi palota felújítását említette.
A megyevezetésnek rendeltetést kell találnia az ingatlan számára, melynek felújítását megyei vagy helyi forrásokból is el lehet végezni, vélte. „Vannak alternatívák, csak akarat kell” – mondta Avrigeanu azt inszinuálva, hogy a magyar megyeelnök számára nem sietős a restaurálás. Hozzátette, következő lépésként a nagyváradi filharmónia székhelyének a felújítására nyújtanak be határozattervezetet, melyet szintén visszaigényel a katolikus egyház.
Pásztor Sándor tanácselnök nemrég a Reggeli Újságnak úgy nyilatkozott, nem tudja, mennyibe kerül az impozáns épület restaurálása, jelenleg zajlik a statikai felmérése. Az eddigi eredmények szerint félő, hogy az évek során károsult az épület stabilitása, és beomolhat a felső emelet. A statikai jelentés a következő hónapokban készül el, ekkor derül ki, mekkora volumenű munkáról van szó.
Az anyagi fedezetet azonban nehéz lesz biztosítani, vélte a tanácselnök, mivel jelenleg más projektek élveznek prioritást, mint a múzeum új székhelyének felszerelése vagy a nagyváradi reptér fejlesztése.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)