Erdélyi értékteremtőket díjaztak Kolozsváron és Csíkszeredában
Erdély szellemi és lelki gazdagságát gyarapító közéleti személyiségek vehettek át magyar állami kitüntetést szerdán este Kolozsváron és Csíkszeredában.
A Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által a kincses városi Agapé étteremben megszervezett ünnepség keretében Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Mile Lajos főkonzul elsőként Vincze Máriát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kara professzorát, a Romániai Magyar Közgazdásztársaság alapítóját tüntette ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével. A pedagógus beszédében úgy fogalmazott, a világ legszebb hivatása az övé, csak az fáj neki, hogy 50 év alatt egyszer se mondta a diákjainak, hogy mennyire szereti és tiszteli őket.
Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Papp Hunor Zsolt református lelkipásztor az erdélyi magyarság, különösen Sztána község megújulása érdekében végzett nemzetmegtartó és hagyományőrző tevékenységéért.
Kallós Miklós filozófus, szociológus, a BBTE filozófia-szociológia tanszékének nyugalmazott tanszékvezetője a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapta az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásban, valamint a kolozsvári zsidó hitközség elnökeként a holokauszt megismertetése érdekében végzett sokrétű tevékenységéért.
A főkonzul szintén Magyar Ezüst Érdemkeresztet adott át Mureşan Judit Mirjamnak. A fizikus, kémikus, a BBTE fizika-kémia tanszéke nyugalmazott tanárának a holokauszt megismertetése, valamint az egykori kolozsvári magyar zsidó gimnázium emlékének ápolásában, illetve a magyar nyelvű zsidó közösség érdekében végzett kiemelkedő tevékenységéért járt az állami elismerés.
Nagy Péter, a kolozsvári IDEA Design & Print, valamint a Gloria Nyomda ügyvezető igazgatója, az IDEA Könyvtér vezetője a kolozsvári magyar nyelvű könyvnyomtatás és könyvkiadás terén végzett meghatározó munkájáért vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.
Nussbaum László közgazdász, a BBTE közgazdasági tanszékének nyugalmazott tanára jelentős tudományos munkája, illetve a holokauszt széles körű megismertetése iránti elhivatott tevékenysége példaértékű, ezért szintén Magyar Ezüst Érdemkereszt lett a jutalma.
A csíkszeredai főkonzulátuson megtartott szerda esti ünnepség keretében kilenc székelyföldi közéleti személyiség vehetett át magyar állami elismerést. „Olyan emberekről van szó, akiknek életműve példaértékű, akik közvetlenül gyarapították a Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát” – fogalmazott Zsigmond Barna Pál főkonzul.
A Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Diénes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE), Biró Domokos egyetemi docenst (Sapientia–EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművészt, valamint Kincses Elemér írót pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Dimény Attila, a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum vezetője, Kosztándi Jenő festőművész és Molnár Piroska kányádi nyugalmazott tanító. Zsigmond Barna Pál Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adott át továbbá Oláh-Gál Elvira rádiós újságírónak, a Kossuth Rádió székelyföldi tudósítójának és Roth Györfi Erzsébet előadóművésznek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Brekegő politika
Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget.
Most, , hogy erre a csúnya, brekegő szóra, a Brexitre a britek többsége igennel szavazott, egész Európa találgatja a jövőt. Mintha Csokonai Vitéz Mihály Békaegérharcának kezdő jelenetét látnánk, ahogy az egérkirály Pszikharpaksz és a békakirály Fizignátus nyájas barátkozása az egerek és békák közti háborúba torkollik. Még nem tartunk ott persze, és remélem, nem is fogunk. Ám mindenképpen van valami groteszk, sőt tragikomikus abban, ahogy Európa vezetői, mivel lassan fogalmuk sincs arról, mire való az elődeik által elképzelt Európai Unió, próbálják a népakaratra visszahárítani a felelősséget. Azt a felelősséget, amelyet ugyanaz a nép már rájuk bízott egyszer, amikor megválasztotta őket. Legfeljebb eddig azt hittük, csak mifelénk ilyenek ma a politikusok, most meg kiderült, David Cameronék sem jobbak. Mit tehetnénk, latolgatjuk az esélyeket. Igaz, ezekben a napokban, érthető okokból, talán nagyobb szenvedéllyel tippeltünk a labdarúgó Európa Bajnokság továbbjutóira, mint az Európai Unió kiesőire.
De nekünk, erdélyieknek úgyis megadatott, hogy ugyanaz jusson az eszünkbe bármiről. Nem csupán a brekegő Brexit, hanem a televízió elsötétülő képernyője is ugyanazt a kérdést hívja elő belőlünk: beléptünk, de hova? Huszonvalahány éven át legfőbb álmunk volt megszabadulni végre kisebbségi mivoltunktól, és egyenjogú európaiakká lenni. Nem tagadom, a Ceaușescu-diktatúra, a szögesdrótok közé zárt ország szörnyű klausztrofóbiája tört rám ismét egy pillanatra, amikor meg akartam nézni a magyar-izlandi mérkőzést, és az M1-re kattintva, ennyi volt a képernyőn: „Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.” Nem is tudtuk megnézni a meccset, rádión hallgattuk végig. Voltak természetesen szerencsésebbek, akik más kábelhálózatról veszik a műsorokat, és nem mindegyik kódolta Erdélyben az EB magyarországi közvetítéseit. A lenyűgöző magyar-portugált aztán már mi is láthattuk az M4-en. De azelőtt szívesen beültettem volna a kilencven percen át egyetlen mondatot sugárzó képernyő elé azokat, akiket irritál az Unió-pártiak által kitalált „több Európát” szlogen, és arról papolnak, hogy „kevesebb Európa” több lenne. Nem, a „kevesebb Európa”, tisztelt focirajongó magyar politikusok, így nézne ki minden szempontból: „...jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható”. Ki lehet találni egy másik brekegős vagy inkább cincogós szót, már olvastam is itt-ott, hogy: Hunxit, de hadd meséljem el, hogy ez milyen. Nemcsak nekem jutottak eszembe nyilván az 1989 előtti állapotok, hanem többeknek is Erdélyben, de én is felidézem, hiszen ismétlés a tudás anyja.
A nyolcvanas években Romániában már csak napi két órányi műsor volt a televízióban, és annak is a pártfőtitkár töltötte ki egy részét, másik részében rajzfilmeken nevethettünk, sok-sok Tom és Jerryt mutattak, néha pedig egy minden illetlenségtől megtisztított, majdnem felére vágott nyugati játékfilmet is. Érthető, hogy ki-ki próbált valahogy valamilyen külföldi látnivalóhoz hozzájutni. Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen például házikészítésű antennákkal Kisinyovot, vagyis szovjet tévét lehetett fogni, futballmeccset is olykor. Tessék elképzelni, micsoda öröm volt, amikor az antenna felállítása után bejött a világ a szobába. Szovjet világ, de az is valami. Ebből, azt hiszem, bárki megsejtheti, milyen Romániában éltünk, és miért vágytunk – vágyunk még ma is – egy tényleg határok nélküli Európára, és miért kívánjuk az önmagukba zárkózó nemzetállamok végét. Egyébként az ország déli részén, Bukarestben a bolgár televíziót lehetett ugyancsak barkácsolt antennákkal nézni, hát az aztán maga volt a mennyország! Fogadott városomban, Marosvásárhelyen is suttogták, hogy egyesek nézik a magyar televíziót, de ez soha nem bizonyosodott be. A közelben, Náznánfalván, a hegyen állítólag lehetett fogni szintén a bolgárokat, Európa-bajnokságok és világbajnokságok idején sokan kimentek oda, kivitték az autó akkumulátorára kapcsolható kisméretű televíziót, meresztették a szemüket, bámulták a bolhás semmit, néha azért egy-egy elfutó árnyékot is, bekapcsolták a Kossuth-rádiót, azon legalább volt hang, itták a sört, és jól érezték magukat. Együtt voltak. A közös hiány végül is szolidaritást teremt. Közös sóvárgást, közös illúziót, közös haragot. A földrajzi különbségek mellesleg kulturális különbségekké konvertálódtak akkoriban. Kolozsváron például könnyebb volt, ott az Állomás-negyedi, emeleti tömbházlakásokban viszonylag jól bejöttek a magyarországi tévéadások. Az igazi futballrajongók még nyugatabbra mentek Marosvásárhelyről, Bánffyhunyad környékére, mert ott nemcsak a náznánfalvi szolidaritást lehetett megtapasztalni, hanem tényleg látni is lehetett a mérkőzéseket. Az én családomnak a Nagyváradi vakációzás volt a szabadság alfája és omegája: ott ültünk bent a lakásban délutántól késő estig, faltuk a magyar szót és képet, szinte teljesen mindegy volt, hogy mit. Voltak ezek szerint repedései a rendszernek, ki lehetett leskelődni néhol. De ennyi. A nyolcvanas évek végén aztán már érezni lehetett, hogy ernyed a vasmarok. Begyűlt valakihez egy-egy társaság, videolejátszón végignéztek egy erotikus filmet vagy valamilyen más bóvlit, egyfajta lázadás volt ez is. A lakónegyedi szocreál tömbházakban összeálltak a lakók, parabola-antennát szereltek a tetőre, valaki feketén beszerezte külföldről a szükséges műholdvevő szerkentyűt, az úgynevezett dekódert, és minden lakásba bevezették a kábelt. Így történt a mi tömbházunkban is. Viszont a csatornaváltó is nagy pénzbe került – meg aztán a szekuritáté valószínűleg mégis rajta tartotta ezen az egészen a kezét –, és csak egyetlenegy volt belőle, a hatóság bizalmát élvező lépcsőházfelelősnél, mindannyian azt néztük, amit ő. Ha váltott, nálunk is változott a műsor. Gyermekkoromban pionír (gyengébbek kedvéért: úttörő) táborban voltam a Fekete-tengeren, és hogy el ne égjünk, parancsszóra napoztunk. Kifeküdtünk mind a homokra, és a tornatanár vezényelt: most hátra, most hasra, most jobbra, most balra! Erről a tömbház-tévézésről máig ez a gyermekkori emlék jut eszembe. Néztünk mindenféle gügyeséget, hiszen a szabadság világából jött az egész, valamelyik nyugati adóról, sokszor a nyelvet sem értettük. De megint szolidárisak voltunk, végeérhetetlen lépcsőház-gyűléseket tartottunk, gyakran sörözéssel végződtek ezek is. A gyűlések arról szóltak, ki milyen műsorokat szeretne látni, és Bizalmi bácsi – a nevét tényleg elfelejtettem – miképpen egyeztesse össze ezeket az óhajokat. Egy alkalommal megkockáztattam én is egy javaslatot, ez már talán `89 őszén volt, hogy nem lehetne-e néha hírműsorokat is bekapcsolni. Döbbent csend támadt, Bizalmi bácsi is belesápadt, de talált gyorsan valami magyarázatot, vagy az is lehet, egyszerűen másra terelte a szót.
Aztán összeomlott a testi-lelki terror. Lettek tévéműsorok. Egész nap sugárzott már a román közszolgálati, majd megalakultak a kereskedelmi csatornák, próbáltuk mi is az újraindult közszolgálati magyar televíziózást bővíteni, sikerült is valamennyire Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron. És létrejött Budapesten a Duna TV, egyre könnyebben lehetett fogni Erdélyben ezt is, más magyarországi csatornákat is. Érezhettük, hogy végre legalább az éterben nincsen határ. Ma Székelyföldön egy-egy panzióban vagy szállodában, ha az ember bekapcsolja a televíziót, az első tíz-húsz csatorna már eleve magyar, csak utánuk következik néhány román. Látszólag minden rendben van. És mégsem. Példának okáért az EB-mérkőzések romániai közvetítésének jogát a német tulajdonú Telekom Románia vásárolta meg, amely jól felfogott üzleti érdekből próbálta megakadályozni, hogy pillanatnyi vagy távlati hasznát a magyarországi televíziós csatornák csorbíthassák. Csakhogy ebből számomra az derül ki, hogy az üzleti logika felülírja az európai vezetők retorikáját, sőt azokat az Európai Uniós szerződéseket is, amelyek nem tagadják ugyan az egységes Európa – az egykori Szén- és Acélközösség – gazdasági előnyeit, de folyton azt hangsúlyozzák, hogy a közös Európa alapjait a közös kultúra és hagyomány képezi, azok az emberjogi elvek és demokratikus eszmények, amelyek ennek a földrésznek minden nemzetére, minden etnikumára, minden helyi vagy regionális közösségére érvényesek. Nyilvánvalóan mi, kisebbségbe szorult magyarok is ilyen Európát szeretnénk, ilyen Európából van „többre” és nem „ kevesebbre” szükségünk: több toleranciára, a nyelvi, nemzeti, kulturális, vallási identitások tiszteletére. Egyelőre azt kell látnunk, sértetlenül élnek tovább az államhatárok, hiszen mit sem számít, hogy technikailag nincsen akadálya megnéznünk, ráadásul magyarul, a nekünk éppen fontos futballmérkőzést, mert ilyenkor derül ki, hogy még ma sem a nyelvek, etnikumok, régiók puzzle-je az Európai Unió, hanem a nemzetállamok piaci szempontok szerint működő mozaikja. „Sok” Európa a dokumentumokban, „kevés” a gyakorlatban. Ezen természetesen változtatni kell, ebben valószínűleg mindannyian egyetértünk, csak az a kérdés, mit értünk a változáson. Sötét jóslatok hangznak el arról, hogy a Brexit elindíthat egy kilépés-hullámot. Nem hiszem ezt, de ha megtörténne, gondoljunk bele: magyar meccset néznek majd a magyarországi magyarok, román meccset az erdélyi magyarok. És ez még mindig a legkisebb probléma abból a szellemi nyomorúságból, ami ily módon ránk szakadhat.
Markó Béla
Transindex.ro

EMNT: ne bízzák a román postára a levélszavazatokat
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) arra biztatja a romániai magyar állampolgárokat, hogy a kvótareferendumon leadandó levélszavazataikat ne bízzák a román postára – közölték a tanács vezetői szerdai Kolozsvári sajtótájékoztatójukon.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta, hogy a szavazással kapcsolatos politikai üzenetet Tőkés László elnök közvetítette még augusztusban. Az EMNT most azon dolgozik, hogy minél több erdélyi magyar szavazzon, érvényes szavazatot adjon le, és szavazata október másodikáig eljusson a Nemzeti Választási Irodához.
Hozzátette, az EMNT irodáiban szeptember 17-ig a választói névjegyzékbe való felvételben nyújtanak segítséget, később pedig abban, hogy a szavazók helyesen töltsék ki az azonosító űrlapokat. A legfontosabbnak azonban azt a segítséget említette, amelyet az EMNT a levélszavazatok összegyűjtésében és a főkonzulátusokra történő eljuttatásában nyújt.
Sándor Krisztina elmondta: arra biztatják az erdélyi magyar szavazókat, hogy levélszavazataikat adják át az EMNT helyi kapcsolattartó emberének, aki eljuttatja ezeket a tanács irodájába, onnan pedig Magyarország Kolozsvári és Csíkszeredai főkonzulátusára viszik a szavazatokat. Hozzátette, hogy a szavazatok begyűjtésével kapcsolatos helyi információkat egy hamarosan induló tájékoztatási kampány során közlik.
Hupka Félix, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke elmondta, az elkövetkező hetekben meghosszabbított programmal működnek az EMNT irodái, hogy a szavazással kapcsolatos bármilyen kérdésben segíteni tudjanak.
Tiboldi László, az EMNT Székelyföldi régióelnöke az azonosító nyilatkozatok helyes kitöltésének a fontosságára hívta fel a figyelmet. Hangsúlyozta: a személyi adatoknak éppen abban a formában kell bekerülniük az azonosító nyilatkozatba, ahogy a magyarországi okmányokban szerepelnek. Ha eltérés van, a szavazat érvénytelen lesz.
Az EMNT vezetői elmondták: az erdélyi szavazók már az elkövetkező napokban megkaphatják a levélszavazataikat. Hozzátették: becslésük szerint a választói névjegyzékbe felvett 265 ezer határon túli magyar állampolgár kétharmada él Erdélyben.
Részvételre biztat az Erdélyi Magyar Néppárt
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács minden erdélyi magyart arra buzdít, hogy regisztráljon és vegyen részt a kvótareferendumon – mondta Szilágyi Zsolt pártelnök a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában szerdán. A párt arra szólítja fel az erdélyi magyarokat, hogy ne mAradjanak közömbösek, hiszen a betelepítési kvóta nemcsak Magyarország, de az egész nemzet ügye is - mondta. Arra buzdítják az embereket, hogy „szavazzanak a kvóták ellen”. „Mi, erdélyi magyarok nagyon jól ismerjük, milyen az, amikor ránk telepítenek valakiket” – fűzte hozzá. Szilágyi Zsolt kiemelte: a migránsválság kezelésére román-magyar közös stratégiára is szükség lenne.
MTI |
Székelyhon.ro

Európa elsősorban saját polgárainak tartozik felelősséggel!
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke nyilatkozott a magyar közmédiának az európai és az erdélyi helyzetről.
Szeptember 11-én adták át a Tőkés László Alapítvány idei díját Kisvárdán egy ünnepi istentisztelettel egybekötött nyilvános kuratóriumi ülésen. A helyi református templomban tartott rendezvény után a Kossuth Rádió a díj névadóját, Tőkés László európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérdezte a Brüsszeli-strasbourgi parlamenti politikáról, illetve a romániai választások előtti erdélyi helyzetről. Zsoldos Barnabás interjúja a Határok nélkül című műsor szeptember 13-i adásában hangzott el.
T. L.: Az Európai Parlament nemrég kezdődött őszi ülésszakán kiemelt témának számít a migráció kérdése. Sajnálatos, hogy mintha megállt volna az idő: ugyanazt szajkózzák nagyon sokan, a többség, az Európai Parlamentben – nem tudják helyreállítani az élő, eleven kapcsolatot a választóikkal, s így messze megelőzi-meghaladja őket az idő és a történelem szele. A múlt héten is olyan elképesztő volt, hogy miközben ég a fejünk fölött a ház itt, Európában, a liberális, baloldali meg zöld képviselők mindig arról vitatkoztak, hogy miképpen kell biztosítani a kontinenst elárasztó migránsoknak az emberi jogait, biztosítani azt, hogy ők abban az országban éljenek, ahol akarnak, mert ez nekik kiváltképpen joguk. Ahelyett, hogy amellett állnának ki, hogy mindenkinek joga van a szülőföldjén, a szülőhazájában megélni, és ehhez kell biztosítani a megfelelő körülményeket. Ebben lehetne Európa partner. Ebben Magyarország is kész támogatást nyújtani, mint ahogyan védelmére kel az üldözött keresztényeknek, mint ahogyan az egyházak közösségei is szállítják a Közel-Keletre a különféle adományokat. A megoldás valóban nem az, hogy helyettük és a saját helyzetünk lerobbantása által már magunk ellenére járjunk el, hanem otthon segítsünk a rászorulókon, ne importáljuk a problémákat. Európa pedig tartsa meg azt a színvonalat, amelyet eddig elért.
Rip.: Ebben a kusza európai helyzetben lehet-e beszélni az erdélyi, felvidéki emberek gondjáról, bajáról, a kárpátaljai emberekről? Fogékonyak-e a mi helyzetünkre, kérdéseinkre az uniós vezetők?
T. L.: A jelentést készítő kolléga, a raportőr a minap egy szót sem vesztegetett arra, hogy mit tesz azoknak a jogaiért, azoknak a védelmében, akik őt megválasztották európai parlamenti képviselőnek. Már engedje meg a világ, inkább azoknak a jogait kellene védenie, akik oda küldték, és nem az idegenek, jövevények jogait, akik megszámlálhatatlanul áradnak be hozzánk. A személyazonosságukat nem ismerjük, a célkitűzéseiket, szándékukat sem. Ilyen értelemben egyenesen sértő, hogy az Európai Unió ügyet sem vet például az őshonos kisebbségek ügyére, jobban foglalkoztatja az idegenek kérdése, mint a saját választópolgárainak az ügye. Kézenfekvő a párhuzam. Meg kell mondanunk, hogy azt üzenjük Európának – ezt üzenjük az október 2-i népszavazással is –, hogy Európa elsősorban a saját népének, saját polgárainak tartozik felelősséggel, és csak ezt követheti az az emberi jogi oltalom és az a szociális segítség, amelyet amúgy szívesen biztosítanánk erőnkből telhető mértékben szükséget látó közel-keleti vagy afrikai testvéreink számára.
Rip.: Ha a beszélgetésen fordítok egy kicsit, és Romániára teszem át a hangsúlyt, látszik némi közeledés az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt között. Önök hogyan ítélik ezt meg?
T. L.: Nézze, ez sajnos hatalomtechnikai manőver, ugyanis az RMDSZ csak azért testvériesült a Magyar Polgári Párttal – amelynek tulajdonképpen már csak egy pecsétnyomója van, a tagsága elfogyott –, hogy megossza az erdélyi magyar nemzeti oldalt. Vagyis hogy az MPP-t – amelyet Szász Jenő rossz útra terelt – az Erdélyi Magyar Néppárt ellenében használja fel. Ezek ilyen régi világból ismert hatalomtechnikai módszerek. Az igazi az volna, hogyha össze tudnánk fogni valamennyien – az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Néppárt –, orvosolnánk a sérelmeket, s megőrizve a politikai függetlenségünket megtisztítanánk az RMDSZ-t a korrupciótól, és a pártok feletti nemzetszolgálatot helyeznénk előtérbe. Ezen belül is az önrendelkezés ügyét. Ha ez nem sikerül, akkor a többi mind csak színjáték és opportunizmus.
Rip.: Erről már olyan régóta beszélünk. Van ennek az önrendelkezésnek reális esélye?
TL: Rossz irányba alakul a politika. Emlékezzünk vissza, amikor a fejlett nyugat szemet hunyt Jelcinnek, s Szovjet-Oroszországot kímélve a rendszerváltozást és a demokráciát háttérbe szorította. A helyzet az, hogy Romániában is Iliescunak – az első román államelnöknek – szemet hunytak, aki valójában egy puccsot hajtott végre. Ennek következtében a kisebbségek ügye vagy az igazi demokrácia ügye nálunk másodlagossá vált. Ugyanitt tartunk most is, a stabilitás igénye dominál. Stabilitást minden áron, mindent a szőnyeg alá seperni. Hogyha az RMDSZ kiegyezik a román uralkodó osztállyal, és csend van, ez a legjobb a Nyugatnak. Sajnos, ezért nem tudunk áttörést elérni. Meg kell találni a modus vivendit a romániai magyarság képviseletei viszonylatában.
itthon.ma//karpatmedence

Se veled, se nélküled, Bukovina!
A monarchia egykori turisztikai ékkövében, a bukovinai Dornavátrán a kommunizmus évtizedei alatt szépszámú magyar értelmiségi közösség élt. Riportunkban néhány emberi sorsot mutatunk be. 
Dornavátra, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik gyöngyszeme, ha kopottan és romosan is, de arculatában és hangulatában valamit még mindmáig őriz a múlt század eleji hangulatából. Szinte száz éve kikerült a bécsi udvar szárnyai alól, de a központosított szocialista rendszer bukása óta Bukarest is elengedte a kezét. Nem a császári család látogatja a valamikor messze földön híres üdülőtelepet, és a negyed évszázada letűnt vörös korszak olcsó kezelési jeggyel érkező, pihenésre és gyógyulásra vágyó munkásosztálya is jócskán kezdett elmaradni, mégis a bukovinai városkát egyedi építészeti stílusa, lakóinak hagyománytisztelete, gyógyvizei, tiszta levegője, sípályái, a környék természeti szépségei most is vonzóvá teszik. Azok is nehezen tudnak megválni tőle, akiket a hetvenes-nyolcvanas években erdélyi magyar értelmiségiekként vetett ide a sors és a rendszer. Pedig kihelyezésük pillanatától egyetlen vágyuk volt: mielőbb hazatérni. A felsoroltakon kívül valami mégis ideláncolja – az egyszerű bukovinai lakók tisztelettudása és szeretete, ami általában mindenkinek szól, az emberileg és szakmailag nagyra becsült magyaroknak különösképpen.
Harminchét évnyi hegyen túli „száműzetés” után a Fazakas családnak 2015 nyarán teljesült az álma: végre hazatelepedhetett Erdélybe. A családfővel, Sándorral éppen a költözködés közepette ismerkedtünk meg, amikor a dornavátrai négyszobás tömbházlakásukat már csak egyetlen bútordarab, az ágy ékesítette. Ezért inkább a takaréklángra helyezett építkezési magánvállalkozása irodájában, a fertőzőkórház tőszomszédságában adtunk egymásnak találkát. Párja, a néhány héttel azelőtt nyugdíjba vonult Éva asszony ekkor már a marosvásárhelyi otthonukat csinosította és várta haza mérnök férjét.
Fazakasék az asszony kihelyezése, azaz 1979 ősze óta szomjazták a hazatelepedés pillanatát. Most, amikor már túl vannak a dobozoláson és a lakásra is sikerült vevőt találniuk, örömmel és mégis fájó szívvel hagyják el a Dornák vidékét. Ennek komoly oka és magyarázata van.
Magyar orvoskolónia
Amikor mintegy negyven évvel ezelőtt Fazakas Sándor és felesége, Éva, Dornavátrára került, az akkor még tizenötezer fős városkában mintegy száz magyar élt, akik közül szinte mindenkit a nacionalista-kommunista rendszer népvegyítő politikája taszított ki Erdélyből. „Közülük a legtöbb orvos volt, olyan, aki az egyetem elvégzése után nem választhatott erdélyi települést. A dornavátrai kórház szakembereinek nyolcvan százaléka magyar volt. Zömük Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből, Temesvárról származott, az igazgató a nagyváradi Bende Barna volt” – emlékszik vissza a 70-es évek keserűen édes állapotaira Fazakas Sándor. Nevek csendülnek fel: Csutak, Szabó, Bende, Záry, Molnár… Kivétel nélkül mindeniket egy-egy pozitív jelző követi. Egy bizonyos időszakban, a helyi kórházban csak két regáti gyermekgyógyász nem tudott magyarul, hisz az erdélyi román kollégáik beszélték mindkét nyelvet. A ’89-es fordulat után a bukovinai üdülővárosba helyezett magyarok többsége, amint tehette, hazaköltözött vagy nyugdíjba vonult. Ma legfeljebb húszan maradtak, orvos már csak egy van. A dornavátrai kórházban és a környékbeli falvak rendelőiben a magyar szakemberek helyét a Besszarábiából áttelepült orvosok vették át. Az itt ragadt Örmény Ferenc a ritka kivételek közé tartozik. „A rendszerváltás után inkább a tanügyisek előtt nyílt meg a hazatérés lehetősége. Köztudott, amíg Kolozs megyében a híres-hírhedt doamna Albu, a Vatra Românească alapítótagja vezette a közegészségügyet, magyar orvos szinte hiába is keresett állást. Szülővárosomban ma is csak megtűrtek a magyarok, az egyetemen adjunktusi rangnál feljebb nemigen viszik” – állapítja meg keserű szájízzel Örmény doktor, akit a városi kórház egyik kisebb, lepukkant épületében, a fertőzőn találunk. A kincses városból elszármazott férfi egyébként Szatmárnémetit hagyta ott kezdő orvosként Dornavátráért, hisz ez volt szülővárosához a legközelebb eső település, ahol 1987-ben szolgálati lakáshoz juthatott. Akkor még ő sem gondolta, hogy ilyen hosszú időre bútorozza be ide magát.
A dornavátrai magyar orvoskolónia másik oszlopos tagja, Fazakas Éva, a tavaly ugyan hazaköltözött, de mégsem tud elszakadni Bukovinától. Egy év után is, amikor teheti, vissza-visszamegy, orvosi köpenyt ölt és visszavárja régi pácienseit. Mert ők is várják „a magyar doktornőt”. Szomorúsággal vegyülő elégtétellel – vagy elégtétellel kavarodó szomorúsággal? – nyugtázza, hogy az utcán, üzletben, piacon mindegyre felismerik, és ugyanazt a kérdést szögezik neki: „miért hagyott itt bennünket, doktornő?” Nemcsak tisztelték és becsülték, de szerették is, mert a gyógyszereken kívül egy-egy jó szava is akadt a betegeihez. Mint meséli, soha nem rázott le senkit, munkaidőben és azon kívül szívesen elbeszélgetett mindenkivel. „Az emberek minden bújukkal-bánatukkal hozzám jöttek. Pályafutásom során én már békítettem is, családszétszakadásokat gátoltam meg. Büszke vagyok és boldog, hogy a Ceauşescu-korszakban dolgozhattam. Mert az medicina volt, amivel mi foglalkoztunk” – vág a dolgok közepébe Fazakas Éva, aki 1979. november elsejétől a tavalyi nyugdíjazásáig harminchét évig szolgálta a dornavátrai és dornakandreni betegeket. Meglepődést olvashat ki a szememből, így gyorsan magyarázattal szolgál. Mint mondja, az a munka, amit a mai, korszerűnek titulált egészségügyi rendszer követel a háziorvosoktól, szinte köszönő viszonyban sincs a gyógyászattal. Ugyanezt tapasztalta meg már évekkel ezelőtt tőlünk nyugatabbra, az anyaországban, meg a tulipánok hazájában. „Nem sokkal a fordulat után, amikor megadatott, hogy kijussunk Hollandiába, rögtön lakást és munkahelyet ajánlottak egy kisvárosban. Az ottani háziorvosnak, amikor zsúfolt napja volt, öt beteget kellett megvizsgálnia. Jobbára csak gépiesen kérdezett, számítógépen dolgozott, nyomtatványokat töltött ki. Nálam egy-egy lazábbnak mondható napon huszonöt beteg fordult meg a rendelőben vagy én az ő hegyen-völgyön túli otthonában. Budapesti látogatásomkor azt mondták, hogy a Thököly úton már hétfőtől átvehetem a rendelőt, ha maradok. Sem Hollandia, sem Magyarország nem kellett, én Marosvásárhelyre kívánkoztam vissza” – állítja büszkén az orvosnő, akivel immár szülőházában beszélgettünk el. Hasonló felfogást vall Örmény Ferenc is, aki úgy véli, a frissen végzett fiatal orvosok jobban tennék, ha itthon maradnának vagy némi külföldi tapasztalatszerzés után hazatérnének. Nem igaz, hogy Romániában nincsenek jól fizetett állások és korszerűen felszerelt kórházak – állítja.
Fazakas doktornő számára a hazatérés lehetősége leghamarabb 1990 tavaszán villant fel, amikor a dédai vasútállomáson véletlenszerűen összetalálkozott Rettegi Károllyal, a neves és befolyásos ortopéd főorvossal, aki önzetlen segítséget ígért elkeseredett kolléganőjének. A vásárhelyi márciusi véres események, a Maros megyei egészségügy élére került magyarellenes vezetők és Rettegi korai halála hamar szertefoszlatta a dédelgetett álmot. Beteljesülésére további negyed évszázadig kellett várnia. Kis, de széttartó közösség
Hogy lehetett magyarként ilyen hosszú időn keresztül Bukovinában élni? Van vagy egyáltalán volt Dornavátrán magyar közösségi, társasági, művelődési élet? Nincs – érkezik a határozott replika. „Nemigen jártunk össze akkor sem, amikor sokan voltunk, nem járunk össze most sem, amikor alig maradtunk. Társasági élet nem létezett, haveri körök nem voltak” – állítja Örmény Ferenc, aki mindezt az esetleges provokátoroktól és besúgóktól való óvakodásával magyarázza. Ő inkább a magányt, a természetet választotta, kirándult, olvasott és rádiót hallgatott. „Az esték a Szabad Európa és a Kossuth hallgatásával teltek el, igen, a magyar rádió nagyon jól bejött itt, a bukovinai havasokban” – meséli. Amikor meg hazament, kifacsartnak érezte magát. Fazakasék, ha tehették, szombaton délben kocsiba ültek és Marosvásárhelyig meg sem álltak. Az oda-vissza bő 350 kilométeres távot az elején minden egyes hétvégén megtették, majd a páros-páratlan gépkocsirendszámok szomorú korszakában kéthetente egyszer. „Nem volt, miért maradni. Hétköznapokon a kocsmában még találkozgattak az itt élő magyarok, de valós közösségi életről nem beszélhetünk” – erősíti Örmény véleményét Fazakas Sándor.
Egyébként a dornavátrai magyarok egymáshoz való kimért viszonyulásáról sokat elárul az is, hogy a két, hatvanas éveiben járó, egymástól egy kerítésnyire dolgozó értelmiségi férfinak az elmúlt három évtized alatt nem adódott alkalma pertut inni.
A vallás mint mentőöv
Az egyetlen közösségi élményt a havonta egyszeri alkalommal tartott vasárnapi istentisztelet jelentette. Hol marosvásárhelyi, hol kolozsvári lelkész toppant be Fazakasék szertartásra előkészített tömbházlakásába, de volt rá alkalom, hogy a Maros megyei Jeddről vagy a háromszéki Árkosról utazott a pap a Dornák birodalmába. A katolikusok valamivel szerencsésebb helyzetben voltak, hisz az 1905-ben épült templomukban rendszeresen látogathatták a miséket. A csángóföldi papok némelyike pedig néha-néha magyarul is hajlandó volt megszólalni – a szertartást követően.
Mivel a helyi iskolában csak román tagozat működött, a szülők vagy otthon, gyakran gyertyafény mellett, a nem könnyen beszerezhető magyar tankönyvekből tanították meg anyanyelvükön írni-olvasni a gyermekeiket, vagy, nagyobb korukban, hazaküldték Erdélybe, a nagyszülőkhöz.
A lelkészek a magyarnak nevelt gyermekek életében is fontos szerepet játszottak. Fazakasék lánya, Réka első osztályos volt, amikor sírva tért haza az iskolából, mert a vallástanár azzal riogatta az osztályt, hogy mindenki, aki nem ortodox, a gyehenna tüzén fog elégni. „A kislányom olyan szomorú és rémült volt, hogy nem tudtunk lelket verni belé. Aztán egyszer csak kopogott valaki az ajtón, egy bundasapkás férfi, akit addig soha nem láttunk. Sógor Géza volt, a bákói református lelkipásztor. Percek alatt összebarátkozott a gyermekeimmel, és megnyugtatta őket, mondván, hogy a jó emberek mind a mennyországba jutnak. Akkor és ott úgy éreztem, az Isten küldte hozzánk Sógor Csaba, jelenlegi EP-képviselő testvérét!” – meséli a csodának is beillő fordulatot Fazakas Éva.
A megszokhatatlan szép városka
Szintén afféle couleur localnak számított a Ceauşescu-éra legembertelenebb időszakából országszerte ismert takarékossági program. Míg az erdélyi városokban napi rendszerességgel vették el a meleg vizet, Dornavátrán hetente egyszer szolgáltatták, akkor is csak négy órán keresztül. „Aztán amint október végén, november elején beköszöntött a tél, egy csepp meleg víz nem folyt a csapból egészen áprilisig. A kályhán melegítettük, kézzel mostunk, egyszóval sokat kínlódtunk. Talán ezért sem volt időnk délutánonként, esténként találkozgatni és összejárni” – mondja Éva asszony. Ilyen körülmények között miként lehetett megszokni a vidéket? Nem lehetett megszokni – érkezik a határozott replika a férje részéről, akinek véleményét osztja orvoskollégája is, hozzátéve, hogy egyetlen megoldás létezik: alkalmazkodni kell a helyhez és a körülményekhez. Ennek dacára Örmény Ferenc nem siet vissza szülővárosába, mint ahogy Fazakas Sándor is sajnálja felcserélni a hegyek sugározta nyugodtságot és az erdők árasztotta friss levegőt Marosvásárhely zajára és vegyipari kombinátja csípős ammóniabűzére. Az első találkozásunk óta eltelt egy év alatt a család hazaköltözött, de a kétlakiságot nem adta fel. Fazakasék gyakran visszajárnak Dornavátrára – erőt meríteni a friss levegőből és az itteniek kedvességéből. Mert, ha az erdélyi magyarok nem is szokták meg a bukovinai kisvárost, az itteniek hamar elfogadták, sőt megszerették őket. „Magyarnak lenni itt Bukovinában soha nem jelentett rossz keresztlevelet. Az embert a tudása és hozzáállása alapján ítélték meg” – fejtegeti Örmény doktor. Fazakas Sándor az egyszerű ember vele született tiszteletét emlegeti. „Az itteniek jól tudták, hogy a magyarok jó szakemberek, meg is becsültek minket” – állítja.
Szintén a tisztelet jeléül nem egy idősebb román hajlandó volt magyarul is megszólalni. Szeretettel emlegetik, hogy felmenőik már 1775 óta a monarchiát szolgálták, ők meg kikérik maguknak, hogy bukovinaiak, semmiként nem moldvaiak. Egyébként az elmaradottnak és lustábbnak tartott regátiakat a mai napig is lenézik. „Dornakandren községen belül most is jól ki lehet venni, hol húzódott az osztrák határ. Akik az egykori monarchia területén élnek, valahogy igényesebbek, bölcsebbek, felvilágosultabbak. És rendkívül büszkék származásukra! Akik a Mária Teréziai határvonalon túl születtek, melegebb szívűek, kedvesebbek” – rangsorolja két, jól elkülöníthető kategóriába a környék románságát Fazakas doktornő.
Kezelésre szoruló építészeti örökség
Dornavátra építészeti stílusából is tisztán kivehető, hogy Trianonig vajmi kevés köze lehetett Moldvához. Fazakas Éva most is emlékszik arra a napra, amikor először tette be a lábát a városkába: november elseje, halottak napja volt, amikor a nyolcszáz méteres magaslatban fekvő települést már vékonyka hóréteg borította. „A csinos, monarchiabeli épületeivel olyan volt, mint egy hegyvidéki osztrák üdülőtelep” – idézi fel az első kellemes emlékét, amely a vidékhez köti. Építészmérnök férjének már csak a szocializmus „építése” jutott. Sok más betonskatulyától eltérően, az itt felhúzott turisztikai és gyógyászati egységeknek is van, vagy pontosabban volt némi egyéniségük. Fazakas Sándor tömbházakon, a postán, a víztárolón, valamint a központi parkban lévő újnak nevezett kezelőbázison és a két szállodán dolgozott. A harmadiknak a felhúzását a ’89-es fordulat törte derékba. Egy ideig az 1899-ben avatott kaszinó restaurálásában is kivette részét, azonban pénzhiány miatt az állam leállította a munkálatokat. A dualizmus idejében a bádeni kaszinó mintájára, eklektikus stílusban épített szórakozóhely, miután munkásklubként szolgálta a szocializmus dolgozó népét, a 90-es években állami ajándékként az ortodox egyház ölébe hullott, de amikor kiderült, hogy az A-kategóriás műemléképület megmentése mekkora anyagi áldozatot követel, a pópák túladtak rajta. A kaszinó jelenleg az önkormányzat tulajdonaként vár a megmentésre. „Legalább két évtizede sínylődik a kiürített, beázott, málladozó vakolatú épület. Amikor ide kerültem, még mozi, színház, sakkterem és kantin működött benne, a szép, boltíves pincéi pedig a fürdővállalat élelmiszerraktáraként szolgáltak. Ma már legfeljebb feredőnek lehetne használni az alagsort, annyira feltelt vízzel” – mondja Fazakas. Pedig fénykorában olyan hírességek is megfordultak itt, mint maga Ferenc József császár meg a trónörökös főherceg, Ferenc Ferdinánd, de tisztét tette a második világháború előtti és utáni román történelem néhány hírhedt alakja is, mint például Antonescu marsall, Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezetője, majd a kommunista hatalom jeles képviselőiként Emil Bodnăraş és Gheorghe Gheorghiu-Dej államfő.
Dornavátra első kezelőbázisának épületét még sikerült megmenteni az enyészettől. Benne most gyógyszertár, üzletek és, szinte magától értetődően, kocsma működik. Mint ahogy a néhai osztrák mezőgazdasági miniszterről, Falkenheinról elnevezett, majd később Sentinela, Augusztus 23., majd ismét Sentinela névre átkeresztelt forrás műemlék épületében is kereskedelmi egység, szálló kapott helyet. „A gond az, hogy a fordulat óta, egyetlen kivétellel, ennek a városnak sosem volt egy becsületes, talpraesett polgármestere. Azon túl, hogy a parkot piskótakövezték és kicserélték a padokat, semmit nem mozdítottak a városban” – sajnálkozik Fazakas, akit szakemberként még inkább zavar mindaz, ami történik vagy pontosabban nem történik, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legszebb üdülőtelepén.
Bár a nyugdíjasok még mindig érkezgetnek kezelésre, és a sípályák is hoznak valamicskét a konyhára, a helyi hatalmasságok még mindig nincsenek tudatában, hogy egy idegenforgalmi aranybánya fölött basáskodnak. Dornavátra és vidéke olyan aranybánya, melynek kincseit képtelenek kiaknázni. Pedig az üdülőtelep és térsége jövője nem a fakitermelésről és -feldolgozásról, a megbukott sajtgyárakról, a bukdácsoló kőbányáról vagy a bezárás küszöbére került urániumbányáról szól. „A felmérések alapján Kovásznafürdő után az országban itt van a legtisztább levegő. Valamikor ezért rengeteg külföldi turista járt ide, ma már a hazaiakból is alig vannak” – fájlalja Fazakas Sándor. Felesége orvosként esküszik a dornavátrai kezelés hatásfokára. Mint mondja, főként a reumás- és érrendszeri megbetegedésekre az itteni tőzeg, mofetta, gyógyfürdő és a környék napsütötte hegyoldalaiból összegyűjtött gyógynövény a lehető legjobb. Ő maga is kipróbálta a természet csodáit, a különböző füveket, amelyeket az idősebbek mindmáig előszeretettel használnak. „A 80-as évek vége felé, amikor jóformán már a gyógyszerek is eltűntek, kénytelen voltam füvekkel, teákkal gyógyítani. Felkerestem néhány vidéki öregembert, olyanokat, akik jól ismerték a természet minden hasznosítható kincsét. Megtanultam tőlük, hogy ha nem áll rendelkezésünkre vegyi hatóanyag, nem tragédia; pótolni lehet a természet adta füvekkel.”
Nem azt kapták, amit otthagytak
A Bukovinában leélt mintegy négy évtized után Fazakasék most úgy érzik, nem azt a Marosvásárhelyt kapták vissza, amit annak idején ott hagytak. „A harminchat év minden egyes napján a visszatérés járt a fejünkben. Most mégis azzal szembesülünk, hogy ez a Vásárhely már nem az a Vásárhely. Kiürültek vagy megszűntek az emberi kapcsolatok, mindenki elvan magával, hajt a pénzért. Dornavátrán az idő is másként, sokkal lassabban pergett, szülővárosomban pedig nagyot változott a világ” – jut a szomorú megállapításra Fazakas Éva. Pedig a nyugdíjas házaspárnak megadatott, hogy a kisebbik gyermeke mellett legyen és az azóta világra jött két szép unokáját pátyolgassa. És mégis…
Örmény doktor még borúlátóbbnak tűnik; ő még csak nem is kívánkozik vissza fiatalsága városába. A Szamos-partján töltött hétvégék alkalmával volt alkalma megtapasztalni azt, amit Fazakas Évának Marosvásárhelyen. „Kolozsváron a mai napig megvan a családi házam, de nem sietem el a hazaköltözést. Az is lehet, hogy inkább Magyarországra telepednék át, hisz szülővárosom már nem a régi. Ez már nem az én Erdélyem, nem az én Kolozsvárom. Rengeteg söpredékkel töltötték fel. És nem csak a Monostor negyed jövevényeiről beszélek, jómagam olyanokat is láttam, akik húsvét másnapján kecskét legeltettek a Sétatéren. Az ilyenek közé menjek vissza?” – kérdezi, és ezzel megadja a választ is.
Ki tudja, még hány Örmény Ferenc, Fazakas Sándor, Fazakas Éva tengődik az ezeréves határon innen vagy túl, aki úgy érzi, tőle másodjára vették el fiatalságnak helyszíneit, Erdélyt, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt… Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Márton Áron példamutatását idézték a Kolozsvári Zsidó Napok megnyitóján
Márton Áron erdélyi római katolikus püspök példamutatását, és máig érvényes tanítását idézték csütörtök este a Kolozsvári Zsidó Napok nyitórendezvényének a szónokai.
Latorcai Csaba, kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkár elmondta: olyan emlékezetkultúrára van szükség, amely egyaránt törekszik a 20. századi diktatúrák valamennyi áldozatára való méltó megemlékezésre, és az embermentők szeretetét is példaként állítja a jövő nemzedékei elé. Külön beszélt Járosi Andor evangélikus esperesről és Márton Áron püspökről, akik a meghurcolt zsidók melletti 1944-es kolozsvári kiállásukkal érdemelték ki a világ igaza címet.
Megemlítette, hogy Márton Áron később ugyanolyan határozottsággal emelte fel szavát a kommunista elnyomás ellen is, és a hatóságok hat évig börtönben, majd 11 évig házi őrizetben tartották. „Rabságban és szabadlábon egyaránt az erdélyi magyarság szellemi vezetője maradt, egész életében a kisebbségi jogok és a vallásszabadság kérlelhetetlen szószólója volt” – fogalmazott Latorcai Csaba. Hozzátette: „a kisebbségi jogok szószólói ismét hasonló eljárások alá kerülnek Romániában". A helyettes államtitkár úgy vélte: a Kolozsvári Zsidó Napok gazdag programja azt jelzi, hogy "a magyarországi és kárpát-medencei zsidóság a reneszánszát éli”.
Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke felidézte: egy véletlen körülmény következtében a tavalyi kolozsvári zsidó napokon emlékezetből kellett elmondania az előre megírt beszédét, de az erős kihívás olyan energiákat mozgatott meg benne, amelyek létezéséről nem is tudott. Hozzátette: az erős kihívások a közösségeket is megerősítik, megújítják. Ilyen kihívásnak tekintette a zsidó napokat is. A magyar és a zsidó kultúra elválaszthatatlan voltára utalva megemlítette, hogy a legtöbb magyar Nobel-díjas tudós zsidó származású volt, de a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban alapozták meg a tudásukat.
Megjegyezte, hogy Európa ma is nehézségekkel küszködik, és a kihívásokra még nem találta meg a választ. Márton Áron szavait ajánlotta mindenki, de elsősorban Európa vezetői figyelmébe: „A 21. század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, és a gyűlöletet a szeretettel igyekszik legyőzni” – idézte a püspök szavait a Mazsihisz elnöke.
A kolozsvári zsinagógában tartott nyitógálán Lackó-Vass Róbert kolozsvári színművész és zenekara állt a közönség elé erdélyi és máramarosi zsidó népzene-feldolgozásokkal. A vasárnapig tartó Kolozsvári Zsidó napok keretében elsősorban zenei előadásokat tartanak, de előadások hangzanak el az erdélyi, kolozsvári zsidóság történetéről, és Márton Áron püspöknek a zsidók melletti kiállásáról is megemlékeznek. Egyébként a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora október 17-én, hétfőn, romániai idő szerint 19.30-kor foglalja össze a jeles napok eseményeit.
MTI Krónika (Kolozsvár) 

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. – 
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

56-os megemlékezés és magas állami kitüntetések átadása
„Mindig úgy éreztem, hogy a közösségért, a magyarságért tenni kell”
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján ünnepi megemlékezést tartottak a temesvári Csiky Gergely Állami Színház nagytermében, Magyarország tiszteletbeli konzulja, Tamás Péter, a Temes megyei RMDSZ, a Várbástya Egyesület, a Szórvány Alapítvány és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében. Ez alkalommal a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki dr. Bárányi Ferenc orvos-írót, volt egészségügyi minisztert, karitatív tevékenységet végző közéleti személyiséget és Magyar Arany Érdemkereszttel Almási Vince Pál volt kisiratosi polgármestert.
A megemlékezés résztvevőit Tamás Péter tiszteletbeli konzul köszöntötte, aki 1956-nak a hozzánk szóló üzenetét fogalmazta meg.
„Újból és újból fel kell tennünk a kérdéseket: hogyan is állunk szabadságunkkal, értékeinkkel, vállaljuk-e az áldozathozatalt, felvállaljuk-e kisebbségi sorsunkat? Remélhetünk-e még jövőt a temesvári magyarságnak, hiszen magyarságunk felvállalása is bátorságot igényel, ha nem is akkorát, mint amekkorát az 56-os hősök felvállaltak” – mondta Tamás Péter, aki szerint ezekre súlyos a kérdésekre egyértelműen igennel válaszolhatunk és a közelmúlt eseményei (magyar alprefektus és alpolgármester kinevezése, templomfelújítások, Temesvári Magyar Napok stb.) optimizmusra adnak okot magyar jövőnket illetően.
Következett a magas magyar állami kitüntetések ünnepélyes átadása, amelyeket Mile Lajos kolozsvári főkonzul megbízásából Tamás Péter tiszteletbeli konzul adott át. Dr. Bárányi Ferenc sajnos egészségügyi okokból nem lehetett jelen az eseményen, a jeles közéleti személyiség laudációját dr. Albert Ferenc mondta el, rendhagyó módon szabadon beszélve dr. Bárányi Ferenc életpályájáról, kiemelve, hogy a Bárányi-ház ajtaja mindig nyitva állt a közösségért tenni akaró magyarok előtt. Almási Vince Pál nemrég „aktív” nyugalomba vonult kisiratosi polgármester elévülhetetlen érdemeiről utódja, Korodi Józsa Erika kisiratosi polgármester beszélt nagy elismeréssel. Almási Vince, aki népes kisiratosi és pusztaszabolcsi küldöttséggel érkezett a díjátadásra, meghatottan köszönte meg a kitüntetést Tamás Péter tiszteletbeli konzulnak.
„Furcsa volt meghallgatni, ahogy mások elemezték az életutamat – nyilatkozta a díjátadás után a Nyugati Jelennek Almási Vince. – Én tettem a dolgom, nem érzem magam hősnek, azt csináltam, amit a szívem-lelkem diktált. Mindig úgy éreztem, hogy a közösségért, a magyarságért tenni kell. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki erre fel fog figyelni, és még egy kitüntetést is fog adni.  Annak ellenére, hogy ezt nem vártam, természetesen jólesik! Amit éveken keresztül csináltam a faluért, a közösségért, a magyarságért, abban semmiféle személyes érdekem nem volt, úgy éreztem, hogy a közösséget, a magyarságot meg kell tartani! A magyar vendégek, testvértelepülések képviselői mindig mondják nekünk, hogy átjönnek hozzánk magyarságot, nemzeti tudatot és nemzeti érzetet tanulni. Mi azt mondtuk, hogy hozzájuk megyünk tanulni, mert egy lépéssel közelebb állnak Nyugathoz és magasabb szinten vannak, de amikor magyarságról van szó, akkor mindig jó érzéssel tapasztaljuk, hogy ők minket nagyra tartanak.”
Az 1956-os hősöknek járó Szabadság-szobor emlékplaketteket és érdem okleveleket Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök adta át Teodor Stanca, Caius Muțiu és Oberten János uraknak, akiket az 1956-os temesvári megmozdulásokban való részvételükért súlyos börtönévekkel sújtott a kommunista hatalom. Az ünnepségre a három kitüntetett közül csak Oberten János író, újságíró jöhetett el, aki 1956-ban 12 éves volt, és rá két évre, 14 évesen vetették börtönbe röpcédulák készítéséért és terjesztéséért.
„Mi akkoriban a Pál utcai fiúkon és Robinson Crusoe kalandjain szocializálódtunk – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Oberten János. – A magyar forradalom azért kapott meg, mert a Kossuth Rádióban azt hallottuk, hogy magyar lányok az utcán nemzeti ruhában Molotov-koktélokat dobnak a szovjet tankok elé. Mi is tenni akartunk valamit, és mivel nem mehettünk át segíteni, úgy döntöttünk, hogy röpcédulákat készítünk, hogy itt is megmozgassuk az embereket. Három nyelven készültek ezek a röpcédulák, magyarul, németül és románul, a három fő jelszó az volt, hogy „Le a kommunizmussal!, Szabadon akarunk élni!, Ki az oroszokkal!” A börtönévekkel kapcsolatban azt szeretném felidézni, hogy felnőtt ellenzékiek közé kerültünk, tanárokkal, ügyvédekkel, papokkal, mérnökökkel találkoztunk a börtönben, akik két évig azzal foglalkoztak, hogy bennünket gyerekeket tanítottak, olyan volt ez, mint egy szabadegyetem!”
Az 1956-os megemlékezés befejező részében a Csiky Gergely Színház művészei, Lőrincz Rita és Molnos András Csaba, valamint Vinczi Annamária és Tamás Sándor zenés-verses, 1956-os fotókkal bőven illusztrált színvonalas műsorát tapsolhatta meg a temesvári közönség.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Ötvenhatosokat tüntetnek ki
Péntek délután 18 órakor, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében az RMDSZ szervezésében Bihar megyében élő ’56-osokat tüntetnek ki. Vetítés is lesz és megtekinthető az MM Pódium műsora.
A csütörtöki beharangozón Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke arra hívta fel a figyelmet: az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából az RMDSZ országos és megyei szinten is elindított egy kezdeményezést, hogy méltóképpen emlékezhessünk azokra a hősökre, akik kiálltak a szabadságért, hiszen mint köztudott, a hat évtizeddel ezelőtti eseményekben erdélyi, illetve partiumi személyek is érintve voltak. A hála és a tisztelet jeléül a még élők egy-egy, az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló ezüst emlékérmet, valamint oklevelet vehetnek át. Úgy fogalmazott: természetesen tisztában vannak azzal, hogy a szenvedéseikért és meghurcoltatásukért nem tudják kárpótolni őket, de kötelességüknek érzik ezt a gesztust, illetve példaképként szeretnék bemutatni őket a mai fiataloknak.
Nagyváradon az ünnepséget péntek délután 6 órakor tartják a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében, melynek keretében levetítenek egy kisfilmet is, melyben megszólalnak az érintettek. Hat személy fogja átvenni a kitüntetést, akik érintve voltak a váradi perben, ők ugyanis jelenleg is Bihar megyében élnek: Dalos Árpád, Szilágyi József, Oláh János, Petri József, Bodnár Márton és Török László. Rajtuk kívül ugyancsak elítélt volt Újlaki István Csaba, Kerekes Attila, Takács Ferenc, Sárközi Endre, Sotanyi József, Tasi Gyula és Bikfalvi György.
Előadás
A rendezvény emellett az MM Pódium Színház is fellép, a Hulló csillagok című történelmi drámával. Meleg Attila, a társulat vezetője kifejtette: az ’56-os emlékbizottság az év elején pályázatot hirdetett a forradalom 60. évfordulója kapcsán, ugyanis viszonylag kevés irodalmi alkotás készült az akkor történtekről. Több mint ezer pályamű érkezett, melyek közül Petrusák János drámája bekerült az első öt közé. A határon túl is be akarták mutatni, valószínűleg ezért esett a választás az MM Pódiumra. Tizenkilenc szereplője van, olyan gyerekek, fiatalok is, akik a Mini Pódium színjátszó csoportnak a tagjai, illetve a Bihari Naplóban meghirdetett casting nyomán kerültek be a produkcióba Éradonyból és Biharfélegyházáról. A darabban feltűnnek úttörők, fiatal forradalmárok, a Nagy-család drámája révén felnőttek is, és mivel egy amatőr rádiós az egyik főszereplő, a Szabad Európa és a Kossuth Rádió hallgatásával nem csak a budapesti, hanem a magyarországi vidéki, valamint a partiumi és erdélyi események is fókuszba kerülnek. Október 30-án különben Élesden, november 4-én Nagyszalontán, 6-án Monospetriben, 10-én Székelyhídon lépnek még fel, és szóba jöhet még Berettyószéplak és Belényes is.
A sajtótájékoztató második felében az ötvenhatos Török László idézte fel a Szabadságra Vágyó Ifjak szervezete megalakulásának történetét, a korabeli hangulatot, a börtönben töltött időt.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Ötvenhat Erdélyben: „Szabadságra vágytam”
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (az éjszaka leple alatt utaztak Brassóból Segesvárra) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. A legnagyobb titokban szervezték meg a Petőfi elestének emléket állító hely megkoszorúzását, bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. Egy év múlva már mindegyikük letartóztatva, rácsok mögött várta a tárgyalást. A monstre perre 1959-ben kerül sor, 77 embert ítélnek el összesen 940 év börtönbüntetésre. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének a titkára, Lay Imre mesél az EMISZ-ről, a kirakatperről, és börtönéveiről. Az Ötvenhat Erdélyben sorozatunk befejező része.
Brassóban születtem…
Munkáscsaládból származom, őseim az 1700-as években vándoroltak Bajoroszágból Erdélybe. Előbb Temesvár környékén telepedtek le, majd átköltöztek Brassóba. Keresztapámnak kötélverő műhelye volt a Hosszú utcában. Csak ő tudta azokat a vastag köteleket verni, amelyeket a bányákban használtak. Anyai nagyapám, Muerth Péter pék volt. A Rézműves utcában működött a péksége. Elmagyarosodott svábok voltak mind egy szálig, keresztapám börtönben is ült magyarsága miatt az első világháború után, nagybátyámat megválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetőjévé a negyvenes években, szüleim Kurkó Gyárfásnak, a Szövetség elnökének közeli jó barátai voltak, és részt vállaltak minden magyar rendezvény megszervezésében, legyen az irodalmi est, teadélután vagy nótaműsor. Pedig a két világháború között ez nem volt könnyű, ugyanis a Romániának hagyott Dél Erdélyben élő magyarokat állandóan atrocitások érték, meghurcolták őket, sokan el is menekültek Brassóból. Az én szüleim nem menekültek el, mert édesapám jól fizetett, nélkülözhetetlen karbantartó munkás volt a Nivea gyárban.
Én 38-ban születtem, iskoláimat a katolikus zárdában kezdtem, az ötödiket már a tizenötös elemiben jártam, utána kerültem át az elektrotechnikai szakközépiskolába, vissza a zárda épületébe. Az iskolát aztán két év múlva megszüntették, nem tudtam befejezni szakképesítésemet. Ahhoz, hogy tízedik osztályba mehessek, egy elméleti líceumba, különbözeti vizsgát kellett volna tennem, de én ezt a vizsgát elkirándultam. Eléggé könnyelmű voltam abban az időben, és nem vonzott a tanulás, visszamentem tehát nyolcadik osztályosnak az esti tagozatra. Persze, akkor én már rég vasesztergályos voltam az Autómotorban, annyit kerestem, mint édesapám. Én is, öcsém is, már tíz-tizenkét éves korunk óta dolgoztunk apánk mellett. Vagy a Nivea gyárba mentünk be segíteni neki, vagy a magánúton vállalt munkáinál segédkeztünk. Hozzá voltunk szokva ehhez az élethez, inkább, mint a tanuláshoz.
Budapesti kirándulás 56 nyarán
56 nyarán Budapestre mentünk el dolgozni apánkkal. Nagybátyánk ugyanis 1944-ben kiment Magyarországra. Ingben és gatyában ment el, de tíz év múlva már három-négy háza is volt a fővárosban. Építkezési, tatarozási munkákat vállalt, és azon a nyáron mi is neki dolgoztunk. A háború nyomai még látszódtak Budapesten, de egészében véve, impozáns, európai nagyváros volt. Már akkor nagyon meglepett a két ország közti különbség. A készülődő forradalomból semmit nem vettem észre. De nem is erre figyeltem, hanem a technika újdonságait csodáltam. Akkor jelentek meg például a farmotoros Ikarus autóbuszok. Mátyásföldön laktunk, hamar megbarátkoztunk az ottani srácokkal, együtt jártunk a mátyásföldi Ikarus gyár klubjába, ahol filmeket néztünk. Munka után moziba jártunk, voltunk a Vidámparkban, a Városligetben, a Palatinus-strandon. Mi semmiféle feszültséget nem éreztünk. Csak azt láttuk, hogy Budapesten sokkal jobban élnek az emberek, mint nálunk. Aztán hazajöttünk, és néhány hét múlva hallottuk, hogy baj van, kitört a forradalom…
Hát azt sem tudtuk, hogy ez mit jelent. Az iskolatársaknak, Orbán Lacinak, Mátyás Ernőnek s a többieknek is elmeséltük, hogy mit láttunk Magyarországon az Ikarus autóbuszoktól a Vidámparkig… Amikor aztán jött a hír, hogy Budapesten kitört a forradalom, szinte tőlünk várták az információt, magyarázatot, hogy hát tulajdonképpen mi történt…
November 4-én döntöttük el, hogy megalakítjuk az EMISZ-t
A gyárban is egész nap erről beszéltünk. Este pedig az iskolában. Rögtön arra gondoltunk, hogy valamit nekünk is tenni kellene. Először az jutott eszünkbe, hogy átszökünk a határon és beállunk harcolni a szovjet hadsereg ellen, segítünk a magyar testvéreinknek, a forradalomnak. Aztán ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert amikor jöttünk hazafelé Magyarországról, láttuk, hogy mit jelent a határzóna a magas őrtornyokkal, fegyveres, kutyás őrökkel. Minek nekivágni, ha amúgy sem tudjuk megvalósítani azt, amiért elindultunk. Így kezdett el körvonalazódni az az ötlet, hogy inkább idehaza próbáljunk meg tenni valamit.
Persze állandóan figyeltük az eseményeket. Akkoriban nem sok rádió volt Brassóban, legfeljebb minden harmadik utcában egy-kettő. Nekünk például nem volt, mert a háború alatt az egész városban összeszedték a készülékeket, s amikor visszaadták, a miénk ki volt belezve, használhatatlan volt… A mi utcánkban csak egy embernek, a mészárosnak volt rádiója, hozzá jártunk át, hogy a Kossuth Rádiót hallgassuk. November negyedikén hallottuk, hogy a szovjetek annak ellenére, hogy megígérték, hogy kivonulnak, hajnalban megtámadták Budapestet, lövik az utcákat, mindent, az embereket is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megalakítjuk saját szervezetünket, az EMISZ-t. Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége. Ez volt a neve a szervezetünknek.
Balogh Sipos Mihály, Mátyás Ernő, Orbán Laci, öcsém, Lay Gyurka és én összegyűltünk, és először is elhatároztuk, hogy többé nem tanulunk oroszul. Az első oroszóráról szándékosan hiányoztunk, vagyis ellógtunk. Azután felelősségre vontak, hogy hol voltunk. Megmondtuk, hogy a Budapesten történtek miatt, s azért, mert ezek a barbár szovjetek mire képesek, tiltakozásképpen nem szándékozunk többé orosz nyelvet tanulni. Kivonultunk az osztályteremből.
Ópra Benedek tanár úr
A közben gyarapodó társaság elhatározta, hogy legbizalmasabb tanárát is beavatja titkaiba és tanácsot kér. Ópra Benedek a brassói akkori 5-ös számú, ma Áprily Lajos Líceum magyar–francia irodalom és nyelvszakos tanára volt. A kedvenc pedagógusunknak az volt a szokása, hogy a magyar füzetnek egy külön lapjára felíratta velünk a magyar nemzet jelentősebb történelmi eseményeit és azok időpontját, például a honfoglalást, a mohácsi vészt, Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét. Aztán, ha a diák mégsem tudta a napi leckét, de a történelmi eseményekre vonatkozó legfőbb adatokat elmondta, megvolt az átmenőjegye. Nekem például olyannyira gyatra volt a helyesírásom, hogy amiatt simán meg is bukhattam volna.
De ha tudtam az Ópra Benedek tanár úr által kérdezett eseményeket, akkor átmentem. Ilyen volt ő. Nos, négyen vagy öten felkerestük otthonában, s előadtuk neki a mi problémáinkat. Elmondtuk, hogy egy szabályos szervezetet szeretnénk alapítani, de nem kommunistát, hanem magyart. A tanár úr nagyon meglepődött. Azt mondta, hogy az EMISZ-be mindenekelőtt munkásifjak kellenek, olyanok, akik gyárakban dolgoznak, s hogy azért kell rájuk alapozni, mert fel kell ébredniük, fel kell figyelniük arra, ami velük, körülöttük történik. Mármint arra, hogy a hatalmon levők miket művelnek az ő nevükben. Elhatároztuk, hogy felkeressük az inasiskolásokat. Akkor lett EMISZ-tag Aczél Feri, Vinczi János, Erzse Imre és még sokan mások. Nagyon lelkesek voltunk. Egy idő után az iskolában már nem lehetett találkozni. Brassóban a Vasút utca és a Gácsmajor utca sarkán van egy kis park. Ott találkoztunk. Jöttek a Steagul roşu (Vörös zászló, a brassói teherautógyár kommunista rendszerbeli neve – szerk.) gyárból és szakiskolából a fiatalok, s ott, abban a kis parkban tartottuk a gyűléseket. Azt a helyet mi azóta is EMISZ parknak nevezzük. Még EMISZ Himnuszt is komponáltunk!
A szöveget én írtam, a dallamot Nyitrainé Deák Berta lelkésznő, Nyitrai Mózes karácsonyfalvi unitárius lelkész felesége komponálta. A Nyitrai házaspár 1957-ben a karácsonyfalvi unitárius egyházközség lelkésze volt, Orbán Laci ismerte jól őket. A Himnuszunk akkor keletkezett, amikor szerkesztettük az EMISZ szervezeti szabályzatát. Nem mondom, egészen jól összejöttek a rímek, de volt, s a mai napig is megvan a borzasztó nagy hibám: katasztrofális a magyar helyesírásom… Egy szó mint száz, megírtam a verset, Orbán Laci pedig átfestette pirosra. Ugye amikor piros ceruzával kijavította, az egész vers piros volt. Ettől függetlenül, engem választottak EMISZ titkárnak. Mert nagyon élvezték, hogy én pillanatok alatt megírtam a Himnuszt. Persze, én szabadkoztam, mondtam Lacinak, hogy - Én nem tudok titkár lenni, mert nézd meg, milyen helytelenül írok. Te leszel a tanár, fogod a piros ceruzát, s kijavítod, de akkor tiszta piros lesz, mint a kommunisták kiáltványai… - Nem baj, mondta Laci, menet közben kell minden EMISZ tagnak tanult, okos, értelmes emberré válnia. A szöveg megvolt tehát, zene is kellett volna hozzá. Egyszer azt mondta Laci, hogy Homoródkarácsonyfalván elromlott az orgona, mennék el, javítanám meg. El is mentem biciklivel. Laci már ott volt, s bemutatott Bertus néninek. Megjavítottam az orgonát, nyomban ki is próbálták, s nagyon élvezték, hogy működik. Laci szólt Bertus néninek, hogy - Imrének van egy verse, meg szeretnénk zenésíteni, hogy ez legyen az EMISZ Himnusz. Bertus néni megnézte, többször átolvasta, neki is tetszett, s az orgonán elkezdett játszani. - Hagyjátok itt a verset, s mire Laci még egyszer erre jár, a dallam is kész lesz, búcsúzott tőlünk a tiszteletes asszony. Úgyhogy amikor Laci a következő alkalommal kiment Karácsonyfalvára, hozta a dallamot és elénekelte. Hamar megtanultam. Persze, ez a dallam nincs lejegyezve sehova. Csak így terjedt szájról szájra. Jó volna, ha valaki megtanulná tőlem, mielőtt elmegyek.
Ezután esküszöveget fogalmaztunk meg, és az Orbánék kertjében az EMISZ-tagok letették az esküt. Később megválasztottuk a vezetőséget. Orbán László lett az elnök, Sándor Balázs, Vinczi János és Ambrus János az elnökhelyettesek, én a titkár és öcsém, Lay György a pénztáros. A vezetőségválasztás 1957 februárjában történt az Unitárius Egyház tanácstermében. Olyan szervezetet akartunk létrehozni, amelyik senki ellen nem fordul, hanem úgynevezett érdekvédelmi tömörülésként fogalmazza meg önmagát. Tulajdonképpen az erdélyi magyar ifjak érdekszervezetét láttuk benne, azt a tömörülést, amelyik valóban az erdélyi magyar ifjúság, nem pedig a kommunisták érdekeit képviseli, szolgálja. A vidékről a brassói iskolákba érkező diákok, fiatalok pontosan ismerték a falujukban, városukban és azok környékén végbemenő történéseket, visszaéléseket. Rengeteg panaszról számoltak be. Elmondták, hogy a kollektivizálás során mik mentek végbe, hogy a kommunista vezetők milyen önkényesek voltak. Mi ezeket a panaszokat feljegyeztük, s úgy döntöttünk, hogy miután pontos felmérést készítünk, eljuttatjuk azt a nemzetközi fórumokhoz.
Koszorúzás a fehéregyházi emlékműnél
Elmentünk Fehéregyházára 1957-ben, március 15-én, hogy megünnepeljük a 48-as forradalom évfordulóját, és Petőfi Sándor eltűnésének helyén, ahol a turulmadaras emlékmű áll, énekeltünk, verset mondtunk. Mi éjszaka utaztunk vonattal, hajnalban érkeztünk oda, ott fagyoskodtunk. Elég hideg volt, mások azután érkeztek, és akkor ott különböző verseket szavaltunk el. Orbán Laci rövid szónoklatot tartott március 15-e jelentőségéről és összehasonlította 1956. október 23-mal. Ez történt tulajdonképpen, másfél óra alatt lezajlott az egész. Dugott kokárdája mindenkinek volt, az mindig nálunk volt. Nekem például letartóztatásomkor is ott lapult a személyi igazolványomban. Hogy ne találják meg nálam, egy óvatlan pillanatban lenyeltem. Miközben szavaltunk, énekeltünk láttuk, hogy ott valami civilek megállnak, jönnek-mennek, néznek, de hát azokat helybelieknek ítéltem. Elhangzott vagy nyolc Petőfi-vers, én mondtam azt, hogy Európa csendes, újra csendes.
És akkor aztán hazajöttünk. Nemcsak a vádirat, hanem még a védőügyvédünk is elszörnyedve hangoztatta, hogy az ifjak Petőfi Sándornak a rosszabbik oldalát érzékelték, a mételyt, a mérget, valami ilyesmit mondott ott. Mi persze nagyon büszkék voltunk, hogy elmentünk, s ott fagyoskodtunk, és ezt az ünnepélyt megtartottuk. A múzeumot is meglátogattuk, ott volt egy kicsi emlékfüzetecske, s oda a nevünket tökéletesen beírtuk, úgyhogy könnyű volt minket megtalálni… Ki gondolta, hogy saját magunkat eláruljuk… Aztán lementünk Segesvárra, egy vendéglőben még pálinkáztunk, söröztünk, de nem sokat, s magyar nótákat énekeltünk. Egy év múlva, 58-ban is lementünk Orbán Lacival és egyik teológus barátjával, hogy ellenőrizzük, helyezett-e valaki virágot, koszorút az emlékműre. Akkor már volt. Jártak mások is ott. De 57-ben mi voltunk az egyedüliek, akik meg mertük kockáztatni azt, hogy hazafias verseket szavaljunk a Petőfi emlékműnél.
Telt-múlt az idő, a szervezet szépen fejlődött, már nagyon sok tagunk volt, sokan voltak olyanok is, akik csak hallottak a szervezetről, ismerték egyik-másik EMISZ tagot, de még nem álltak be. Nem is tudom, hogy gondoltuk, hogy a Szeku ezt nem veszi észre. És, ahogy ez történni szokott, nem egy nagy ügy miatt buktunk le. Pedig 57-ben két tagunk, Vinczi János és Erzse Imre megpróbáltak átszökni Szerbiába, és elfogták őket. A fiúk indulás előtt megtanulták azt a panaszlistát, amelyet az EMISZ összeállított, és az volt a szándékuk, hogy ha sikerül a szökés, akkor majd a nyugati újságíróknak, magyar emigránsoknak mondják el, hogy élünk mi Romániában, és hogy íme, itt van az EMISZ, amely próbálja felvenni a harcot a kommunistákkal. Elkapták őket, visszatoloncolták, és elítélték tiltott határátlépésért. De vallatás közben egyikük sem mondott semmit sem a szervezetről, sem a panaszlistáról. Értünk egy év múlva jöttek, 1958-ban.
Orbán Laci, az elnökünk egy levelet írt Haralyi Pál római katolikus plébánosnak, amelyben arra kérte, hogy engedje meg az EMISZ tagoknak, hogy használják időnként a plébánia gyülekezeti termét különböző megbeszélésekre. A levelet nekem kellett volna elvinnem, de én odaadtam egy templomba sűrűbben járó lánynak, Bajzárt Marikának. Máig tisztázatlan körülmények között ez a levél a szekusok kezébe került. Innen indult aztán minden baj.
„Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza”
Az első komoly kihallgatáson kérdezte tőlem az őrnagy, hogy ki adta nekem a levelet. – Egy idegen, a parkban, válaszoltam. Zöld kalapja volt, nagy bajusza… és még folytattam volna a mesét, de a tiszt odatolta elém Orbán Laci személyi igazolványának a másolatát, és rám reccsent: - Taci, nu minți. El ți-a dat scrisoarea albastră. (Még a színe is fel volt jegyezve).
Azt hittem, hogy jól ránk ijesztenek, aztán mehetünk haza. Nem így történt. Nyolc hónap kihallgatás után 20 év kényszermunkára ítéltek. Az én esetemben a letartóztatás 1958. augusztus 15-én történt. Édesapámmal dolgoztam együtt a Mihai Viteazul utca végében, egy emeletes házat meszeltünk ki. Édesapám déltájban hazaküldött, hogy őröljek meg valami krómfestéket, és vigyek neki ebédet. Siettem, el se köszöntem tőle, hiszen fél óra-óra és ismét találkozunk. Akkor láttam élve utoljára. Mikor hazaérkeztem a börtönből, azzal fogadott sírva, zokogva édesanyám, hogy – Apádat tegnap temettük. Éppen javában őröltem tehát otthon a festéket, amikor jött két civil ember, és megkértek, hogy menjek velük, mert az Automotor gyárban, ahol én is dolgoztam, valami baleset történt, azt vizsgálják ki.
Bekísértek, én azt hittem a rendőrségen vagyok, és amikor az egyik szobában hellyel kínáltak, el akartam húzni a széket a helyéről, hogy ráüljek, akkor láttam, hogy nem mozdul, oda van csavarozva a padlóhoz. Sose láttam ilyesmit addig, nagyon csodálkoztam, és nem értettem, hogy miért van odafogva. Fogalmam sem volt, hogy a szekus kihallgató szobák mindegyikében ugyanígy van, nehogy fegyverként használják a rabok a széket vallatóik ellen. S akkor jöttek a kérdések: szülők, iskola, barátok, munkahely, minden. Végül rákérdezett a kék borítékra. Nem akartam bevallani semmit. Eltelt egy nap, kettő, három, enni nem adtak csak egy-egy darab kenyeret és vizet, éjszaka is többször jöttek értem, tették fel a pléhszemüveget, és vittek. Kezdtem nagyon lerongyolódni. Akkor aztán egyszer csak elémtolta a vallatótiszt Orbán Lacinak a személyi igazolványát, majd átvitt egy másik szobába, ahol egy asztalon ki volt terítve minden EMISZ iratunk és ereklyénk. Ott volt a könyv a tagok névsorával, és ott volt a két nemzetiszínű szalag is, amit Nyitrainé tiszteletes asszony adományozott az EMISZ-nek. Az egyiken azt írta, hogy „A Szabadság kiragad a halálból” a másikon pedig, hogy „A haza minden előtt”. Akkor már tudtam, hogy nincs miért tagadni tovább. –Recunoști aceste obiecte? –Da, le recunosc, mondtam és a tisztnek a szemébe néztem. Már repült is a pofon. –Mă, nenorocitule, m-ai mințit zile întregi. Tapsolt, jött az őr. –Ia, fă-i puțină răcoare la măgarul ăsta pentru că minte ca un drac.
Az az igazság, hogy akkkor már gyomoridegem volt, és reszkettem az ijedtségtől, a félelemtől. Az őr feltette a szemüveget, és levezetett a pincébe. Néhányszor szándékosan nekicsapott a falnak, a pléhszemüveg feltörte az orromat, folyt a vérem. Amikor beértünk a cellába, le akartam ülni a székre. - Nu, nu. Ai stat destul. Scoate scaunul. Nyújtottam ki a széket: - Ce-i mă, nenorocitule, vrei să mă lovești? Az volt az első komoly verés, amit kaptam. Amikor végzett az ütésekkel, rúgásokkal, rám szólt: -Ridică-te. Cu fața la perete. Nu mișca. Mâinile la ceafă. Álltam, arccal a falnak. Nem tudtam, mit akar. Hirtelen, mintha áramütés ért volna. A sajgó, vérző sebeimre rázúdított egy vödör jéghideg vizet. Aztán még egyet. Ez volt az a bizonyos „răcoare”, amit a vallatótiszt előírt.
Másnap egy másik cellába vittek át, ahol egy idős, ősz hajú úriember külsejű rab üldögélt, könyvei is voltak, érdekes módon, és az őr is nagy tisztelettel beszélt vele. Hirtelen azt hittem, hogy kommunista agitátorral állok szemben, és most következik az úgynevezett átnevelés, de tévedtem. Miután az őr távozott, a cellatársam bemutatkozott, és megtudtam, hogy Möckel Konraddal, a Fekete templom evangélikus lelkészével állok szemben. Ő aztán felvilágosított, hogy mire számíthatok. Jóindulatúan viszonyult hozzám, mert látta, hogy egy zöldfülű fiatalember vagyok, akinek nincs tapasztalata a Szekuritátéval. – Semmi jót ne várj tőlük, biztos nem fognak hazaengedni, mondta, legkevesebb 15 év börtönre ítélnek, ha kiderült, hogy egy szervezet tagja voltál. Aztán elmesélte, hogy valószínű ő még ennél is többet fog kapni, és hogy az ő csoportjában is vannak fiatalok. Semmi mást nem akartak, csak jogokat kiharcolni a német kisebbség számára. Ismerős volt, amit mondott. Néhány szóban én is meséltem neki az Erdélyi Magyar Ifjakról. Megtanított a Miatyánkra németül, aztán már az alapszókinccsel kezdtünk bíbelődni, mert sokat tartottak Brassóban a Szekuritátén. Végül mégiscsak felvittek Vásárhelyre.
A vásárhelyi szekuritátén
Autón vittek, mindenkinek be volt kötve a szeme. Nem volt szabad megmozdulni, nem volt szabad beszélni. Bármilyen bajunk van, nyújtsuk a kezünket, mondták, mert odamegy az őr, és akkor a fülébe kell súgni, hogy mit akarunk, hogy a többiek ne hallják. Egyetlen egyszer állították meg az autót, és amikor leszállhattunk vizelni, akkor kikötötték a szemünket. Láttam, hogy még két teherautó van a konvojban, az egyik szintén tele rabokkal, a másikban pedig fegyveres katonák követnek minket. A tisztek egy Pobedából felügyelték, hogy mi történik.
Vásárhelyen, a Borsos Tamás utcában, elölről kezdődtek a vallatások, mindenképpen egy sokkal nagyobb szervezetet akartak kreálni belőlünk, mint amekkorák voltunk. A mi családunkból nemcsak engem tartóztattak le, hanem öcsémet is néhány nappal később, sőt unokafivéremet is, Lay Günthert, akit, mivel szász volt, kineveztek külföldi kapcsolattartónak. Arról faggattak állandóan, hogy milyen országokban, kikkel és hogyan, milyen módon álltunk kapcsolatban. Lehetetlen kérdésekre, persze a válasz is hasonló volt, és akkor következtek a verések. Én nyápic, vézna gyermek voltam. Akkora pofonokat kaptam, hogy sokszor alig tudtam lábra állni utánuk. Amikor nem akartam aláírni az általuk megírt jegyzőkönyvet, akkor megrudaltak. Szerencsére gumikutyát nem kaptam… Attól irtóztam. Az egy gumilabda, a fejedre húzzák, nem látsz, úgy hagynak vagy tíz percet, egy kicsit szorít, de aztán kezdesz üvölteni… Még betesznek egy csap alá, s egy-egy vízcsepp a fejedre: csepp… csepp… addig, amíg beléőrülsz. Ebből nem kaptam, szerencsére, de egyébből… a köröm-, illetve a kézbeszorítástól az ajtó sarkába s ilyen-olyan ütésekből, jobbról-balról, pofonokból, azokból kaptam eleget. Mit akartunk csinálni, miért akartuk a nemzetbiztonságot aláásni, miért szervezkedtünk, mi bajunk van a kommunista rendszerrel, mit akartunk felrobbantani? Ezek körül forgott a kérdés. Avval indult a kihallgatás, hogy fel akartuk robbantani a Steagult. Mondtam, hogy nekünk semmi közünk ehhez, mindez nem felel meg a valóságnak. Mert mi nem ezt akartuk, mi szabadságot akartunk. Ezt mondtam nekik: a kommunizmusból akartunk kimenni, nekünk nem hiányzik, mert ez a rendszer nekünk nem megfelelő. S olyankor kaptam egy-egy „leckét”, egy-egy verést.
Az ítélet: „Uneltire contra ordinei sociale”
A kihallgató tisztek szórakoztak rajtam. - Mit akartatok ti?, hogy akartátok?, kérdezték, s akkor pofon vágtak. Utána még az EMISZ himnuszt is el kellett szépen énekeljem, s miután jól megdögönyöztek, akkor még egyszer kiadták a parancsot, hogy hangosabban fújjam el a nótát. Nagyon nehéz volt, mert ilyenkor az embernek a gyomra is görcsbe rándul, éppen csak énekelhetnékje nincs. Nehezen ment, de azért mindig elénekeltem, haragudtam rájuk nagyon, de azért fújtam. Általában vasárnap nem volt ankét, de bejöttek, Bartos, Bihari, Sîngeorzan, Suciu s ezek összegyűltek, s akkor azzal szórakoztak, hogy elővettek engemet. Hogy énekeljem az EMISZ Himnuszt a szekus uraknak… Azok pedig mondták: Nézz oda, hogy a hülye kölykök mivel foglalkoztak… A jegyzőkönyvekben aztán olyanokat írtak, hogy égnek állt az ember haja. Például azt, hogy gyárakat akartunk felrobbantani, kutakat akartunk megmérgezni, meg ehhez hasonlókat. Holott ilyesmiről egyáltalán nem volt szó. Ezek a vádak már akármelyik terrorista szervezet becsületére válnának. Azért kaptuk a legtöbb verést, legalábbis mi, akik egyáltalán feleltünk az EMISZ-ért, mert mindenféleképpen azt akarták, hogy a 154-es cikkelybe soroljanak minket, amelynek alapján akár ki is végezhettek volna néhányunkat. A 154-es arról szólt, hogy: „Acţiuni teroriste”. Tehát terrorista akciók. Hazaárulás és minden egyéb benne volt. Végül aztán a 209. cikkelynél maradtunk: „Uneltire contra ordinei sociale”. A társadalmi rend elleni szervezkedés, összeesküvés.
„Organizaţie subversivă contrarevoluţionară naţionalist şovină maghiară”. Vagyis hogy az EMISZ aknamunkát végző, felforgató, ellenforradalmár magyar nacionalista-sovén szervezet. Én már tudtam Brassóból, Möckel Konradtól, hogy mennyi jár érte. Először nem engem, hanem Csiki Sanyi cellatársamat vitték aláírni, és jött vissza boldogan, hogy 15-25 hónapot kaphatunk, s megyünk haza. Mondom Sanyinak - Te nem jól láttad, Sanyi, ne haragudjál. Én biztos vagyok benne, hogy nem 15 hónapról, hanem 15 évről van szó. Sanyinak úgy felment a cukra, hogy én őt mindig idegesítem, kétszer is pofon vágott emiatt. A tárgyalás március 19-én volt. Csiki Sanyi tizenöt évet kapott. Én húszat.
Petras, a vásárhelyi börtönőröm nem „szeretett” engem. Izgága voltam, feleselő, nem hallgattam, nem nyughattam, pedig már reszketett az inam annyira le voltam rongyolódva. Amikor aztán meghallottam, hogy húsz évig ez lesz, akkor nyughattam volna, de már késő volt. Kiszemelt az őröm, és Szamosújvárra is megjegyzett emberként érkeztem. Mielőtt elindultunk volna, kétszer tett izolátorba, és nem tudom hányszor vert meg. Búcsúként, amikor Szamosújvárra „készítettek elő”, elővett egy régi 12 kilós lábbilincset lánccal, az újak, amiket abban az időben gyártottak csak kilenc kilósok voltak, és azt saját kezűleg tette a lábamra. Így löktek be a gyűjtőcellába, ahol a rabok indulás előtt várakoztak, és amikor beléptem, egy ismerős arcot pillantottam meg, Ópra Benedek volt, a tanárunk. Megálltam az ajtóban, úgy szégyelltem magam, életem legnehezebb pillanata volt ez, amikor szembesültem azzal, hogy ez az értelmes, bátor és értékes ember, akinek ráadásul családja is van, miattunk van megláncolva. Nem mertem megközelíteni. Közben láttam, hogy Benci bácsi átöleli a fiúkat, beszélget velük. Engem is észrevett, odahívott, én pedig botorkálva, a bilinccsel a lábamon, a szégyentől és súlytól meggörnyedve álltam elé. Megölelt, bátorított: - Nem haragszom rátok, fiúk, mondta. Ő szegény szabadulása után tíz-tizenkét évre meghalt. Mai napig kimegyek szülőfalujába, Kézdiszárazpatakra, ha hívnak, mert ott is van kopjafánk, és Ópra Benedekről nevezték el a helyi iskolát.
A sárga krematórium
Egy nap és egy éjszaka utaztunk a vonattal, amíg elértünk Szamosújvárra. Günther piros ingéből szálakat húztunk ki, s felvarrtuk egy rongyra, hogy mindnyájunkat elvittek Szamosújvárra. Apahidán kidobtuk a rácsok között a vonat ablakán, valami román vasutas megkapta és eljuttatta édesanyáméknak. Ezt az üzenetet sokáig dugdostam otthon a zongorában, de aztán nyoma veszett.
A szamosújvári börtön udvarán Istrate, a híres rabverő fogadott minket. Rögtön észrevette, hogy én különleges rab vagyok, mert nagyobb a bilincsem. Rám szólt, hogy azonosítsam magam: hogy hívnak, hány éves vagyok, milyen büntetést kaptam. – Lay Emeric, douăzeci de ani și douăzeci de ani de muncă silnică. Jót nevetett, viccesnek találta, hogy ugyanannyit kell leülnöm, amennyit leéltem addig. - Na, ai găsit și tu praful de aur, mondta. Én pedig, nem tudom miért nem hagytam annyiban, gyorsan visszavágtam: - Mai știi, nu se știe niciodată. Ennyi kellett Istratenak. Csupa vér volt az ábrázatom, amikor bekísértek az udvarról.
Betettek minket a karanténba. 150 embert egy nem túlságosan tágas helyiségbe. Ez állítólag azért volt, hogy megfigyelés alatt tartsanak, nincs-e valami fertőző betegségünk. Ha addig nem is volt, az ottani körülmények között bárki megbetegedhetett volna. Négyemeletes ágyakon aludtunk, mindenféle matrac, lepedő nélkül, csak a sima sodronyokon. Az ablak alatt volt kilenc gibla, fahordó, amelybe a rabok szükségleteiket végezték, s az volt a legborzasztóbb, hogy a rácsok között beáramló levegő megtöltötte a cellát az elviselhetetlen bűzzel. 14 napig kellett volna tartsanak minket a karanténban, azonban csak másfél hónap múlva helyeztek át másik cellába.
A 33-ban együtt voltam Varró Jánossal, Orbán Lacival, Mátyás Ernővel, Sándor Balázzsal, Nagy Janival. Varró János (a 3-ik Bolyai perben elítélt tanársegéd - szerk.) nagy szeretettel fogadott minket, mosolyogva, és aztán ilyen is maradt a kapcsolatunk. Tanított minket, foglalkozott velünk, oktatott, bátorított, hogy ne szomorodjunk el. Ő már a második évét töltötte. Verseket tanultunk, János a történelem érdekes mozzanatairól beszélt. Ott tanultuk meg a morze ábécét, és kommunikáltunk egymás között celláról cellára. Például egy olyan kérdésre, hogy a testvéremet, Lay Gheorghét keresem, három-négy nap múlva jött válasz, de jött! Persze, ha elkaptak egy-egy hetet ült az ember az izolatorban kenyéren és vízen.
Persze, az őreink mindent elkövettek, hogy megkeserítsék az életünket. Beüvöltöttek a cellába, hogy -Sub pat, fuga marș. Nem fértünk be mind, hiszen három-négy emeletes ágyakról volt szó, úgyhogy, aki kint maradt, azt verték gumibottal. Mi igyekeztünk odafigyelni egymásra, hogy ne mindig ugyanaz az ember rekedjen kint, és ugyanaz kapja a verést. Máskor bezártak a zuhanyozó alá, és engedték ránk, hol a forró, szinte fövő vizet, hol a jéghideget, ők ültek kint, és röhögtek, hallgatták, hogy mi hogy üvöltünk.
Sárga krematóriumnak neveztük egymás között a börtön épületét, azért mert olyan is volt, mint egy hatalmas emberégető kemence. Nagyon sokan meghaltak ott. A mi időnkben Szamosújváron körülbelül kétszáz őr volt. Amikor nagy kutatásokat rendeztek vagy riadót fújtak, berendelték őket, de mielőtt hasra feküdtünk, kinéztünk az ablakon. Fekete volt a hely tőlük. Na, abból a kétszázból tizenkettő-tizennégy vérengző gazember volt. Ettől a tizennégytől jobban félt a többi száznyolcvan őr, mint mi. Mert nekünk már nem volt mit kockáztatni. Fiatalok voltunk, fütyültünk az egészre, noha borzasztó körülmények között éltünk.
Naponta tíz vagy tizenöt percnyi kötelező séta volt. Bottal hajtottak le sétálni. Az öregebbek s a betegebbek nem tudtak óvakodni, védekezni a botozás ellen. Fent maradtak a cellában. Az őrök felmentek a cellába, s hajtották le, majd az udvarról fel az embereket. Amikor összetereltek, akkor jól megbotoztak minket. A nagy verőfiúk a Şomlea testvérek voltak, aztán Marian, Todea, Istrate főhadnagy. Istrate szörnyű alak volt, úgy csépelte az embereket, hogy a rendőrmundérja teljesen átázott az izzadtságtól. Ha sétálni vittek, vagy ha nem volt csend a cellában, nyitották ki az ajtót, s agyba-főbe vertek. Elkiáltották, hogy: Culcat! S akkor ahogy lefeküdtünk, a csizmákkal végigmentek rajtunk s vissza. Ha csak egy neszt hallottak… mindenért verték az embert…
A börtönben nagyon emberi kapcsolat alakult ki közöttünk és a románok között. Én úgy éreztem, hogy 1956 miatt minket, magyarokat szeretettel és szimpátiával vettek körül, s ez nekem jólesett. Körülbelül ezerkétszázan dolgoztunk a szamosújvári bútorgyárban, ebből alig hetvenen–nyolcvanan voltunk magyarok. Ötvenhat miatt nagyon sok román is börtönbe került, hiszen ők is ugyanúgy a kommunizmus ellen szervezkedtek, mint mi. A szamosújvári börtönben ismerkedtem meg a Boicu testvérekkel, Vladdal és Nicolaéval, aztán ott volt még egy Hamza nevű fiú. Állandóan pozitív példaként emlegették, hogy nézzétek, a magyarok mit mertek vállalni. Egy román nyelvű vers is szájról szájra járt akkoriban Szamosújváron. Egy részletére is emlékszem, így hangzik: „Domnule Gheorghiu-Dej,/Vino la noi, dacă ai prilej./Vino la noi să vezi poporul,/cum te aşteaptă cu toporul./În Ungaria cum se spune,/s-a întâmplat chiar o minune.” Azaz: Gheorghiu-Dej úr, gyere hozzánk alkalom adtán, hogy lásd a néped, amint vár téged a fejszével. Magyarországon, ahogy mondják, valóban csoda történt.
De nemcsak ilyen román versikéket tanultunk, hanem megtanultuk Páskándi versét is, a Betyárnótát, amit ott írt Szamosújváron. „Olyan nagyon nem is bánom./Egy ideig lesz lakásom,/nem fogja a házbért kérni/elsején majd Irén néni,/s végre elmondhatom bátran,/hogy nem élek szabadságban.” Sok mindent tanultam meg ott. Amennyire nem szerettem a tanulást, amíg szabad voltam, ott csak úgy szívtam magamba a tudományt az okosabbnál okosabb emberektől. Én ott végeztem el az egyetemet.
Epilógus
1964. június 30-án utolsókként szabadultunk.
Péntek volt, amikor hazaértünk. Édesanyám gyászruhában fogadott. Egy nappal korábban temette el édesapánkat.
Én azóta is ellátom az EMISZ titkári feladatait. Tartom a kapcsolatot a bajtársakkal, és egy évben egyszer mindenkinek telefonálok, lássam él-e még. A 77 bebörtönzött EMISZ tagból 43 távozott el eddig. Írtam egy kis verset is az emlékükre: „Hullnak, hullnak, egyre hullnak/ Túlélői 56-nak/ S aki még él, minden névnél/ Összerezzen búsan, árván/ Mint egy sárga lomblevél,/Ha egy társa hull le némán.”
Mindig szerettem a verset. Úgy éreztem, hogy a rímek, ritmusok szebbé teszik az örömet, elviselhetőbbé a fájdalmat. Ezért írtam ezt is. Minden november negyedikén, az EMISZ alapításának évfordulóján, elmondom. Hátha hallják.
Víg Emese
maszol.ro

A közmédia tematikus napja november 15-én
A megmaradásért, szórványban
A közmédia november 15-én a magyar szórvány napján emlékezik meg kisebbségben élő honfitársairól. A tematikus összeállításban televíziós és rádiós műsorok hívják fel a figyelmet a szórványmagyarság sorsára.
November 15-éről, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának napjáról 2015 óta – a magyar parlament döntése értelmében – a magyar szórvány napjaként emlékezünk meg. A magyar közmédia méltó módon foglalkozik a magyarságukat híven őrzőkkel.
A műsorfolyamot a Magyarság Házából a Duna nyitja meg (13.55), majd a Duna Worldön folytatódik a tematikus nap (14.20). Az esti Duna World-adás 20 órakor kezdődik, a Duna összefoglalóját pedig éjfél után, 0.15 órakor láthatják a nézők. A műsorvezető-választásnál immár hagyománnyá vált Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójának meghívása, partnere a Duna Televízió egyik alapító-műsorvezetője, Kalocsai Andrea.
A gazdag kínálat szereplői életükkel és munkásságukkal kötődnek szorosan a kisebbségben élőkhöz. Petrás Mária Prima Primissima- és Magyar Örökség díjas népdalénekes, keramikus otthon fogadja a stábot, és menyei segítségével kalauzolja el a nézőket a csángó gasztronómia rejtelmeibe. Sebestyén István bukovinai székely népművész mesével mutatkozik be, s arról is beszél, hogy a népmesék hogyan szolgálták a magyarságtudat erősítését. Ide kapcsolódik Mákos Izolda, aki olyan népi játékokra hívja fel a figyelmet, amelyek nagyszerűen fejlesztik a gyermekek találékonyságát és ügyességét.
A zene sem hiányozhat az összeállításból, Ladányi Ferenc, a gyimesi és moldvai hangszerek kiváló ismerője két népi hangszert, az ütőgardont és a furulyát mutatja be. Egy más zenei világba kalauzol el Nyerges Attila, az Ismerős Arcok zenekar egyik alapítója. Az együttes Nélküled című száma az egész Kárpát-medencében egy csapásra ismertté vált.
A Határok nélkül, a Kossuth rádió nemzetpolitikai műsora az egész adását a jeles napnak szenteli (19.30).
A filmkínálatból kiemelkedik a Csángók dokumentumfilm, amely roman- tikától és illúzióktól mentesen tárja fel a népcsoport életét (Duna World 16.35). Az Ábel a rengetegben film története Tamási Áron egyedülálló világát idézi, és az ember és a természet, valamint az emberek kapcsolatát fogalmazza meg balladába illő képekben
(Duna World 18.15).
Népújság (Marosvásárhely)

"Sok jóra nem számíthatnak az erdélyi magyarok"
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint nem kell komolyan venni Basescu háborús fenyegetését, de a jelzést igen, mert azt mutatja, hogy a magyar kérdés még mindig egy erős kártya a román politikusok kezében, és elő is fogják húzni.
Románia határa a Tiszáig tart és ne kelljen erre katonai erővel emlékeztetni a magyarokat. Nagyjából így fogalmazott a volt román államfő, Traian Basescu miután Szijjártó Péter magyar külügyminiszter megtiltotta, hogy diplomatáink koccintsanak Erdély Romániához csatolása, a román nemzeti ünnep alkalmából.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke be is panaszolta az uszító kijelentést a román Állandó Választási Hatóságnál.
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint a konkrét fenyegetést nem kell komolyan venni, de a jelzést igen, mert  azt mutatja, hogy azok a politikusok, akik néhány évvel ezelőtt még  magyarbarát arcukat mutatták, a választási kampány hevében képesek ilyen kijelentésekre, vagyis sok jóra nem számíthat a romániai magyarság.
Kántor Zoltán a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában arra figyelmeztetett, hogy a magyar kérdés még mindig egy erős kártya a román politikusok kezében, és elő is fogják húzni.
Románia 1990-ben tette meg nemzeti ünnepévé december elsejét: 1918-ban ezen a napon rendezték meg Gyulafehérváron azt a román nemzetgyűlést, amelynek résztvevői kimondták Erdély egyesülését a Román Királysággal. hirado.hu

Sarokkövek
Az állam világnézeti semlegessége azok találmánya, akik éppenséggel nem semlegesek világnézetileg, hanem ellenségei a hagyományoknak, a nemzeti identitásnak és a keresztény tradíciónak. Egy évezredes keresztény múlttal rendelkező nemzeti állam elsőrendű feladata, hogy a felnövekvő nemzedékeket felvértezze múltismerettel, az önazonosság kulturális kapaszkodóival, önbecsüléssel és büszkeséggel. Magyarán az államnak nem semlegesnek kell lenni, hanem értékelkötelezettnek.
A másik sokat emlegetett tézis, az állam és az egyház szétválasztása az előző abszurditással ellentétben kétségkívül fontos elv, manapság, az iszlám invázió idején, éppenséggel ennek ellenkezője fenyeget, ráadásul olyan kulturális–vallási köntösben, melyhez semmi közünk nincs. De az is fontos, hogy a nemzetépítő állam együttműködjön az egyházakkal. Örömteli, hogy erre az alapgondolatra is rámutatott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke a reformáció 500. évfordulójára meghirdetett emlékév megnyitása alkalmából adott interjújában, a Kossuth Rádióban. 
Nem kétséges, hogy vannak hibái és mulasztásai a kormányzatnak, ezeket magam is nem egyszer számba vettem, de rendkívül fontos az, hogy a vezető kormánypárt két, eszmei-értékrendi szempontból meghatározó politikusa, Orbán Viktor és Kövér László az értékrendi sarokkövek tekintetében következetes. Mindkettejük retorikájának középpontjában a nemzetet szolgáló állam áll, mindketten kellő hangsúlyt fektetnek Magyarország keresztény jellegének megőrzésére és az egységes magyar nemzetszemléletre. Hadd idézzük Orbán Viktor legutóbbi, január 7-i beszédét, amit Nagy Gáspár költő szobrának avatásakor mondott el Budakeszin: „minden nap egyre sürgetőbben” kérdezzük, „hogy vajon mi lesz hazánkkal, ezzel a boldogtalan, farizeusi Európával, amely cinkos lelkiismeretét modern mesékkel csitítja, miközben sorsa csak egy szalmaszálon függ? És Nagy Gáspártól jön a felelet: »a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.«”
Fontos gondolat ez Magyarország első emberétől a 2017-es esztendő küszöbén, mely esztendő Európát és a Kárpát-medence országait egyaránt súlyos kihívások elé állítja. Ezekre a kihívásokra kell nemzeti és keresztény értékvilágunk megőrzését integráló választ találni.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Semjén Zsolt: soha nem látott támogatása van a külhoni magyarságnak
MTI - Soha nem látott támogatása van a külhoni magyarságnak – mondta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes a Kossuth rádió Vasárnapi Újság műsorában.
Kifejtette: a külhoni magyarság támogatása 2010-hez képest megtízszereződött, a gazdaságit is ideszámolva, meghúszszorozódott. Felelősséggel mondom, hogy kormány annyit még nem tett a külhoni magyarságért, mint az Orbán-kormány – fogalmazott a miniszterelnök helyettes. Semjén Zsolt kiemelte: a kultúra, az oktatás mellett a támogatást kiterjesztették a gazdaságra is vissza nem térítendő támogatás, illetve kedvezményes hitel formájában.
Demográfiában és össznemzetben gondolkodunk – szögezte le Semjén Zsolt, példaként említve az anyasági támogatás és a babakötvény kiterjesztését a külhoni magyarságra. Az eredmények már láthatók, az asszimilációt sikerült lelassítani, a tömbmagyarságnál már látszik a trendfordulás tendenciája – hívta fel a figyelmet.
Semjén Zsolt hangsúlyozta: az együttes össznemzeti támogatás, azaz a kulturális támogatás, az oktatási intézmények fenntartása, az állampolgárság megadása, a szavazati jog, a gazdaságfejlesztés, a demográfiai segítség együttesen alkalmas arra, hogy megtartsa a külhoni magyarságot identitásában, gazdasági erejében. Székelyhon.ro

Illyés Gergely: Európában példátlan Románia helyzete
Európában még nem volt példa a Romániában kialakult helyzetre, arra, hogy egy hatalmon lévő kormány a saját miniszterelnökét bizalmatlansági indítvánnyal próbálja megbuktatni - mondta a Nemzetpolitikai Kutatóintézet politológusa hétfőn a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában.
Illyés Gergely felidézte, a háttérben az áll, hogy a választásokat decemberben kényelmesen megnyerő szociáldemokrata párt elnöke, és a vele koalícióban kormányzó liberális párt vezetője ellen is bűnvádi eljárás van folyamatban, előbbi ellen pedig már jogerős ítélet is született. Így a szociáldemokrata párt elnöki posztjáért megindult a harc, amihez a román kormányt és a parlamentet használják fel - fogalmazott.
A román parlamentben vasárnap ismertették a bizalmatlansági indítványt, amelyről szerdán szavaznak majd. Ha elfogadják, akkor a szociáldemokrata kormány megbukik, a miniszterelnök jelölésének joga pedig visszaszáll az államfőre. Ha nem szavazzák meg, akkor Sorin Grindeanu miniszterelnök a posztján marad, de nem lesz parlamenti támogatottsága - mondta a politológus.
[Forrás: MTI] http://itthon.ma/erdelyorszag

Újraválasztották Tőkés Lászlót az EMNT elnökének
Újraválasztották elnöknek Tőkés László európai parlamenti képviselőt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron rendezett küldöttgyűlésén. Az október 14-i, szombati rendezvényen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kapta a szervezet Kós Károly-díját.
A megjelent küldöttek áttekintették az elmúlt időszak főbb közéleti eseményeit, meghallgatták az elnöki, ügyvezető elnöki beszámolókat, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglalót. Ezt követően a jelenlévő 95 küldött megerősítette tisztségében – és a következő két évre is bizalmáról biztosította – Tőkés László volt királyhágómelléki püspököt. Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttgyűlés Sándor Krisztinát, a szervezet ügyvezető elnökét is megerősítette tisztségében, aki a következő két évben is ügyvezető alelnöki minőségében látja el feladatát.
A szervezet sajtóirodájának tájékoztatása szerint a szombati kincses városi küldöttgyűlésen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kapta az EMNT Kós Károly-díját. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke felvezetőjében elmondta: az első alkalommal 2013-ban átadott díjat olyan személyiségeknek és szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt években Kós Károly-díjat kapott Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Románai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának és a Háromszék napilap szerkesztősége, valamint post mortem megkapta az EMNT díját Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is.
Csinta Samu újságíró Izsák Balázsról írt laudációját Tőkés András, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei alelnöke olvasta fel, majd ezt követően a díjazott SZNT-elnök szólt a jelenlévőkhöz. Izsák elmondta: elválaszthatatlannak érzi személyét az általa képviselt szervezettől, melyet 2008 óta vezet, s amely megalakulásától következetesen felvállalja az autonómiatörekvések képviseletét helyi és nemzetközi fórumokon egyaránt. kronika.ro

Újabb elnöki mandátumot kapott Tőkés László az EMNT élén
Újabb kétéves elnöki mandátumot kapott Tőkés László európai parlamenti képviselő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron megszervezett küldöttgyűlésén szombaton.
A szervezet sajtóirodájának közleménye szerint az elnökségi beszámolók, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglaló ismertetése után a jelen lévő 95 küldött megerősítette elnöki tisztségében, és a következő két évre is bizalmáról biztosította Tőkés Lászlót.
Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttek megerősítették tisztségében Sándor Krisztina ügyvezető elnököt is.
Elnöki beszámolójában Tőkés László a „posztkommunista visszarendeződésnek” és a teljes körű rendszerváltás elmaradásának tulajdonította azt, hogy nem valósultak meg az erdélyi magyarság autonómiaigényét először kinyilvánító, negyed évszázada elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat célkitűzései.
Úgy vélekedett: Nagy-Románia közelgő centenáriuma miatt az erdélyi magyar közéleti szereplőkre nagy felelősség hárul, hogy az egyre inkább kiélesedő kommunikációs háborúban ne hagyják magukat provokálni, és kellő higgadtsággal viszonyuljanak minden felmerülő kérdéshez.
„Továbbra is legfőbb célunk a nemzeti politizálás, mely során számítunk szövetségeseinkre is. A Kárpát-medencei Autonómiatanácsot erősítenünk kell, s az önrendelkezést össznemzeti ügyként kell kezelnünk. Továbbra is számítunk a magyar kormányra, támogatjuk küzdelmét a migrációs válság megoldásáért, s kivesszük a részünket az anyaországi választásokat megelőző regisztrációs kampányból is” – hangoztatta az erdélyi magyar autonómiaigény képviseletére vállalkozó szervezet elnöke.
Az EMNT küldöttgyűlését Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Szabolcs Attila parlamenti képviselő (FIDESZ), az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, valamint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is üdvözölte.
A kolozsvári tanácskozáson átadták az EMNT Kós Károly-díját is, amelyet idén Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének ítéltek oda.
A 2013 óta évente átadott kitüntetéseket olyan személyiségeknek, szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki.
Az elmúlt években Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora és a Háromszék napilap szerkesztősége részesült Kós Károly-díjban.
Az EMNT kitüntetését post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is megkapta. Baranyi László / MTI; Erdély.ma

A magyar szórvány napja lesz szerdán a közmédiában
A szórványban élő magyarságot mutatja be sokszínű műsorokkal november 15-én a közmédia, a tematikus napon a Duna World mellett a Duna, az M1, az M5, valamint a Kossuth Rádió műsorai is foglalkoznak a témával.
A tematikus nap műsorai felölelik az összes érintett külhoni régiót – mondta el Siklósi Beatrix, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) kiemelt projektekért is felelős főszerkesztője az MTI-nek.
Az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a burgenlandi és a kárpátaljai szórványban élőket bemutató felvételek a műkedvelő színjátszástól és a pásztornaptól kezdve a gömöri népviseleten és a Petőfi-programon át a csángó iskolákkal is megismertetik az érdeklődőket.
A főszerkesztő felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar szórvány napja alkalmából exkluzív interjút ad a közmédiának Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Az interjút a közmédia több csatornáján is megtekintheti, meghallgathatja majd a közönség.
Emlékeztetett, hogy az Országgyűlés 2015 november elején nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának évfordulóját a magyar szórvány napjává. Erről a napról néhány éve az erdélyi magyarság már megemlékezik, a közmédia pedig már ezt megelőzően is tematikus adással foglalkozott a szórványmagyarsággal – hangsúlyozta.
A műsorfolyamban rövid bejátszásokban mutatnak be a szórványterületeken található településeket és olyan embereket, kezdeményezéseket, amelyek a magyarság megmaradását segítik.
Megismerkedhetnek a tévénézők a szórványban élők szokásaival, jellegzetes ételeikkel, zenéikkel, táncaikkal, viseletükkel. A műsor készítői kiemelt figyelmet szentelnek a tömbmagyarságtól leszakadó szórvány területeken élő közösségeknek, bemutatják, hogyan boldogulnak Csángóföldön, de ellátogatnak Kárpátalja vagy a Felvidék eldugott szegleteibe és megismertetik a nézőket azokkal az emberekkel is, akiknek nagyon sokat köszönhetnek a helyi magyar közösségek.
A nézők megismerhetik többek között a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványmagyarsággal foglalkozó programját, a lendvai Király Ferenc szobrászművészt, a Gyertyánligeten élő Páduai Szent Antal Karitász vezetőjét, a Romániai Falugondnokok Szövetségét és egy aknaszlatinai nyugdíjas sóbányászt. A stábok ellátogatnak egyebek mellett Zalatnára, Lévára, Viskre, Selmecbányára, Lábnyikra és Dobronakra is.
A tematikus nap két műsorvezetője Gál Emese és Kozári Réka lesz.
A közmédia harmadik alkalommal szentel tematikus napot a szórvány magyarságnak, idén a Pesti Vigadóból jelentkezve. (MTI)

Kortárs szerzőkkel nyelvről, irodalomról
Hát már hogyne mennék – válaszoltam határozottan a pályatárs, volt jelenes kolléga, Pataky Lehel Zsolt rádiós újságíró (Temesvári Rádió, Kossuth Rádió), a PRO MOVE Arad Egyesület vezetőjének kérdésére, hogy ott leszek-e a magyar nyelv napja alkalmából a Tulipán könyvesboltban és borozóban általa szervezett rendezvényen.
Karára (Karácsonyi Zsolt – az alábbiakban K. Zs. – költő, műfordító, kritikus, a Helikon c. irodalmi lap főszerkesztője, az EMÍL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) elnökére, valamint Zsigára (Papp Sándor Zsigmondra – író, újságíró, jelenleg a budapesti Kossuth Kiadó szerkesztője) őszintén kíváncsi voltam.
Karára azért is, mert egy ideig kollégák voltunk az aradi napilapnál, ő még „zöldfülüként”. Csütörtökön este nyilvánosan elismerte, hogy (kimondottan tehetséges – ezt már alulírott teszi hozzá) fiatalként nem könnyen illeszkedett be az újságírás napi robotjába, amelynek során az ember nemcsak azt írja, amit szeret, hanem azt is, amit éppen kell. Úgy érezte: többre hivatott (ez utólag fényesen beigazolódott), s adandó alkalommal „dobbantott” is szülővárosából, Aradról.
Tudtam, nagyjából, róla, hogy „miket művel” – de nagyon meglepett, hogy többek között 10 (tíz!) műfordítás-kötet – négy regény, vers, esszé – is sorakozik a neve mellett, köztük egy jókora méretű Emil Cioran-tolmácsolás (románról magyarra). Ez utóbbi lefordítása, például, hiszem, pokoli kínokat – és utólag mennyei örömöket – jelenthetett.
Zsiga (Papp Sándor Zsigmond, a továbbiakban P. S. Zs.) az 1990-es években szintén megfordult Aradon, itteni főiskolásként, s a helyi amatőr színtársulat rendezőjeként is működött. Emlékezetem szerint akkor már jó pár irodalmi írása megjelent, hisz íróként könyveltem el. Hát persze, hogy nem lett (a családi hagyomány folytatójaként) fogtechnikus vagy fogorvos: Nagyváradon, majd Kolozsváron kulturális újságíróként folytatta, végül a határon túlra került, a Népszabadság kultúrrovatához, hogy aztán a lap megszűnésével kiadói szerkesztőként dolgozzon tovább. Jelenleg második regényének befejezésén dolgozik (miközben már a harmadik jár a fejében).
Ők voltak hát a csütörtöki est szereplői (a nap folyamán a Csikyben is találkoztak diákokkal), akik Pataki Lehel kérdéseire elmondták, mit is gondolnak a hazai és külföldi (közelebbről erdélyi) magyar irodalommal, magyar nyelven érvényesülésről kapcsolatos dolgokról.
Csak néhány kijelentés, megállapítás a jó másfélórásra nyúlt beszélgetésben felmerült témákkal kapcsolatban.
– Erdélyben legalább két tucat olyan olyan magyar szerző munkálkodik, akiknek, akár fordításban, bármikor, bárhol megjelenhetnének a művei. (K. Zs.)
– Kezdetben hiúságból ír az ember, hogy írásai megjelenjenek, hogy lássák, elismerjék, aztán azért, mert úgy érzi: fontos mondanivalója van. Akkor is írnék, ha tudnám, hogy könyvemet csak két ember olvassa el. (P. S. Zs.)
– Az utóbbi időben mintha újból érdeklődés mutatkozna román irodalmi körökben a hazai (romániai) magyar irodalom iránt (K. Zs.), mert rájöttek, hogy ezek értékesek. A hosszú szünet (a románra való fordítás hiányáról van szó) azzal is magyarázható, hogy a régi (magyarul jól beszélő) gárda kihalt, és csak most kezd jelentkezni a fordításra felkészült új nemzedék. A fordítás elősegítése állami támogatás és szándék kérdése is.
– Az irodalom napjainkban oda került, ahol mindig is volt: az elit „privilégiumába”. Bár egyre többen olvasnak sokat, és egyre többen keveset. A magyar kereskedelmi tévékből, például, teljesen kihalt az irodalom. (P. S. Zs.)
Mindenesetre köszönet, hogy eljött Aradra a két alkotó. Nagyobb közönséget érdemeltek volna. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)