Elhunyt Zöld Lajos
November 14-én, pénteken hajnalban elhunyt Zöld Lajos erdélyi magyar újságíró, közíró, közösségszervez, a gyergyószárhegyi alkotótábor egyik alapítója.
Zöld Lajos 1932. december 22-én született Gyergyószárhegyen, középiskolai tanulmányait a gyergyószentmiklósi gimnáziumban végezte(1943–51), majd a Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Karán szerzett egyetemi oklevelet 1955-ben. Pályafutását újságíróként kezdte, 1955–57 között az Előre országos napilap szerkesztője, később az Ifjúmunkás szerkesztőbizottsági tagja (1957–66), végül nyugdíjazásáig a Hargita (1968–89) és a Hargita Népe (1992–2003) napilap újságírója, szerkesztőbizottsági tagja. Külső munkatársként riportokkal, interjúkkal, publicisztikával jelentkezett az Utunk, Korunk, Látó és a Romániai Magyar Szó hasábjain.
Társszerkesztője volt az 1973-ban kiadott Hargita megye útikönyve (Csíkszereda, 1973) című kötetnek.
1974-ben Márton Árpád és Gaál András képzőművészekkel közösen hozta létre, és húsz éven át igazgatta a gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábort. Házigazdája volt a Szárhegyi Kriterion Írótáboroknak (1980, 1990, 2000). Ugyancsak Szárhegyen kezdeményezte és megszervezte a Szépteremtő Kaláka népművészeti tábort, amelynek 1985-ig volt igazgatója.
Nevéhez fűződik a gyergyószárhegyi Lázár-kastély több épületének restaurálása, mint például a Kapubástya, a Lovagterem és részben az Asszonyok Háza helyreállítása.
„Mindennek mindenese volt. Egyházi hatóságoknál kilincselt a romos kastély átengedéséért, építőanyagért szaladgált, ha kellett, meszet kavart és épületanyagot hordott, harcolt a hatalom nagyuraival és helyi kiskirályaival” – írta róla Dávid Gyula 1992-ben.
Az alkotótábor létrejöttének, kiteljesedésének történetét A víz szalad, a kő marad… (A gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábor 25 éve. 1974–1999. Gyergyószárhegy, 1999) című személyes hangvételű monográfiájában írta meg.
Értékes munkásságát számos díjjal jutalmazták: 1992-ben megkapta az EMKE Szolnay Sándor-díját; 2000-ben Kriterion-koszorúval, 2003 nyarán pedig Hargita Megyéért-díjjal tüntették ki, 2004 augusztus 20-án pedig a magyar kulturális minisztériumtól a Wlassics Gyula-díjat kapta meg.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Korunk és tovább-díjat kapott Adorjáni Panna
A tehetséges fiatalok ösztönzésének fontosságát hangsúlyozta Kántor Lajos irodalomtörténész tegnap délben, a Korunk folyóirat szerkesztőségében; mint mondta, ebből a célból alapította meg a Korunk és tovább elnevezésű elismerést, amelyre huszonöt évesnél fiatalabb esszéírók, kritikusok, próza- és esszéfordítók pályázhatnak.
A Korunkban idén megjelent legjobb szöveg(ek) szerzőjének járó díjat elsőként Adorjáni Panna vehette át, aki már a Kolozsvári beugró című kötet összeállítása során bizonyította tehetségét, és érett kritikai szemléletről, határozottságról tesz tanúságot folyamatosan a lap hasábjain. A kitüntetett köszönetet mondott a támogatásért, amit a Korunktól az elmúlt időszakban kapott, és felidézte, hogy először egyetemista korában, egy szakmai gyakorlat alkalmával került a szerkesztőséghez. A Kántor Lajos felesége, Kántor Erzsébet emlékére létrehozott díjat minden évben, Erzsébet-napon adják át.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Varga Vilmos Ady-estje a költő születésnapján
Harmadszor is újraavatták az Ady-emléktáblát!
A temesvári Arany János (ma Ion Ghica) utcában november 22-én, szombaton, a költő születésnapjának 137. évfordulóján újraavatták Ady Endre több mint két évvel ezelőtt megcsonkított emléktábláját. Gallas Nándor szobrászművész remekbe szabott alkotásának kétnyelvű bronz feliratát 2012-ben vandál kezek letörték, és feltehetőleg beolvasztották. A felirat műanyagtáblára vésett másolata most dr. Kabai Zoltán és barátai jóvoltából került a helyére.
Az Ady-emléktábla újraavatása alkalmából összegyűlt mintegy 25-30 fős közönséget ft. Fazakas Csaba református esperes, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte, aki felidézte az utóbbi két év történéseit: az Ady-emléktábla kétnyelvű bronz feliratának eltűnését 2012-ben fedezték fel, 2014 márciusában dr. Kabai Zoltán és barátai jóvoltából helyreállították, de az élethű műanyag másolatot ismeretlen tettesek újból letörték. Most egy újabb műanyag tábla került az eredeti bronz tábla helyére, szintén dr. Kabai Zoltán jóvoltából, remélhetőleg ezúttal hosszabb időre.
Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az Ady-emléktábla újraavatásával a Szórvány Napjáról is megemlékezik a bánsági magyar közösség. A többszörös emléktábla csonkítás kapcsán Halász Ferenc arra emlékeztetett, hogy a „toleráns” Bánságban több magyar emléktáblát és emlékművet is megrongáltak az utóbbi években: Klapka György emléktábláját, a nagyszentmiklósi Bartók-szobor feliratát, a Heti Új Szó cégtábláját és a Mária-szobrot, amelyet le is döntöttek. „Az Ady-emléktábla újraavatásával is bizonyítjuk, hogy kiállunk emlékműveink mellett, és minden alkalommal helyrehozzuk, amit mások tönkretesznek” – mondta Halász Ferenc.
Ady Endre temesvári tartózkodásának és az emléktábla állításának történetét Szekernyés János helytörténész idézte fel. A későbbi költőóriás 1897 szeptemberének végén került Temesvárra, Makoldy Miklós ítélőtáblai tisztviselő meghívására. Ady több mint három és fél hónapig díjnokoskodott a temesvári ítélőtáblán, azaz aktákat, idézéseket, jegyzőkönyveket másolt, délutánonként pedig házitanítóskodott. 1897 karácsonyát egyedül, betegen töltötte Temesváron, öccse, Ady Lajos szerint itt szedte fel azt a súlyos betegséget is, amelyik később a halálát okozta. Kapcsolata később sem szakadt meg Temesvárral, ahol hívei, a fiatal írók a Holnap mintájára létrehozták a Dél című irodalmi csoportosulást. 1909-ben Nyugat matinét szerveztek Temesváron, amelyet Ady is megtisztelt jelenlétével. 1910-ben indult a Magyar Dél című folyóirat, amelyben két verse is megjelent Ady Endrének. A költőnek lelkes csapata szerveződött Temesváron, ugyanakkor itt élt és alkotott irodalmi ellenfele, Szabolcska Mihály pap költő is.
Ady halála után öt évvel, 1924-ben már felmerült annak az ötlete, hogy emléktáblával jelöljék meg azt a házat, ahol a költő lakott temesvári tartózkodása idején. Gallas Nándort, a jeles bánsági szobrászművészt kérték fel a dombormű portré elkészítésére. Az emléktábla 1929-ben el is készült, de a világválság és felerősödő román nacionalizmus miatt felállítására csak az 1950-es években került sor.
Az Ady-emléktábla felavatásán részt vett ifj. Kubán Endre, akinek a Korunk folyóirat hasábjain megjelent Ady Endre és Veronica Porumbacu című írása szerint az avató ünnepségre 1955. május 10-én került sor, Majtényi Erik költő és az írószövetség vezetőségét képviselő Veronica Porumbacu jelenlétében. Az ötvenes években felavatott kétnyelvű emléktáblát, amelynek szövege itt olvasható, közel 60 évig senki sem bántotta:
AICI A LOCUIT POETUL MAGHIAR
REVOLUŢIONAR ADY ENDRE
DIN OCTOMBRIE 1897 PÎNĂ ÎN IANUARIE 1898
---------------------------------
ITT LAKOTT ADY ENDRE
A MAGYAR FORRADALMÁR KÖLTŐ
1897 OKTÓBERÉTŐL 1898 JANUÁRJÁIG
Az eredeti szöveget vésték rá arra a műanyag táblára is, amelyet 2014. november 22-én dr. Kabai Zoltán és ft. Fazakas Csaba lepleztek le a Ion Ghica 12. szám alatti ház falán. Az Ady-emléktábla újraavatása alkalmából Varga Vilmos nagyváradi színművész elszavalta a költő Ifjú szívekben élek című versét.
A megemlékezés a belvárosi református templom Újvárossy Ernő gyülekezeti termében folytatódott, ahol Varga Vilmos önálló Ady-estjét hallgathatták meg az érdeklődők. Varga Vilmos, a Kiss Stúdió magánszínház művésze, akinek Ady-előadóestjéről már 1976-ben (!) lemezfelvétel készült, 1957-ben a temesvári magyar színháznál kezdte színészi pályafutását. A 80-as éveit taposó művész, aki előadóestjeivel az egész világot bejárta, Ady költeményekből, novellákból és levelekből összeállított műsorával állított méltó emléket az egyik legnagyobb magyar költőnek. A temesvári közönség brávó bekiáltásokkal, szűnni nem akaró tapssal köszönte meg Varga Vilmosnak az emlékezetes produkciót.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Gyulafehérvár: szembenézni a szórványsorssal
Beszélgetés jelenről és jövőről a Korunk szórványról szóló lapszáma alapján
Jó ötletnek bizonyult Gál László, a G.M.G.K. igazgatója részéről, hogy meghívja a Korunk szerkesztőjét és néhány íróját, a folyóirat szórványról szóló júniusi lapszámának bemutatására.
Erdély hajdani fővárosában, Gyulafehérváron a magyar népesség jóval kétezer alatt van, és szétszórtan él a kiterebélyesedett és megnőtt lakosságú városban. 1990 után lelkes és örömteli összefogással indult meg a közösség szervezése, amiből mára vajmi kevés maradt. Van azonban egy alakuló-fejlődő szórványsziget, a nagy múltú erdélyi iskola, amelyik a diákbarát Majláth püspök nevét viseli. Szépen felújított és karbantartott épületében a már létező katolikus teológiai szeminárium majd líceum mellett 2008-tól átvette a tengődő magyar nyelvű általános iskolai tagozat tanulóit. Ma ők együtt alkotnak egy közösséget, ahol magyarul folyik az oktató-nevelő munka, és a szülőkön keresztül a közösségszervezés is. Ezúttal a Korunk szórványról szóló számának bemutatására gyűltek össze tanulók, tanárok, tanítók, szülők, más érdeklődők, hogy önmaguk sorsával nézzenek szembe egy estén keresztül.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Határon túli román közösségek
Korunk 2014. december
A diaszpóra évszázada? – teszi fel a kérdést Vasile Sebastian Dâncu kolozsvári szociológiaprofesszor, és egyben üdvözli a Korunk szerkesztőségének kezdeményezését, hogy a Szigetek, szórványok, zárványok címmel megjelent lapszámát (2014. 6.) követően interkulturális párbeszédet nyitott a román diaszpóra identitása kapcsán. A szerkesztői koncepció három pillérre épít: elméleti-történeti tanulmányokra, helyszíni tudósításokra, valamint a külhoni román költők, írók és tudósok (egy részének) a bemutatására.
A tanulmányok szerzői (Liviu-Petru Zapârtan, Bakk Miklós, Csortán Ferenc, Bodó Barna) tisztázzák a diaszpóra, a határontúliság/külhoniság fogalmát, az állam- vagy nemzetépítés különbözőségét, bemutatják a románság csángóit – "történetesen" a románok és szerbek közötti erőtérben. Az Ausztria és Ausztrália közötti ívben jelenik meg a külhoni román közösségek közelképe. A Ceausescu diktatúrájából elmenekült emigráns írók életérzéséről a magyarul is tudó, Párizsban élő Dan Culcer "tudósít". Nem volt nehéz őt szóra bírnia a Csíkszeredában élő Cseke Gábornak, aki egy kis antológiával lepte meg a Korunk decemberi számának olvasóit (Román költők a nagyvilág minden tájáról: Yossef Abraham, Victor Teleuca, Stefan Bastovoi, Dan Culcer, Maria Popescu-Butucea, Alexandru Dohi, Andrei Fischof, Teodora Galatean, Vasile Romanciuc, Alexandra Lungu, Andrei Mocuta).
Népújság (Marosvásárhely)

Korunk/december
A diaszpóra évszázada? – teszi fel a kérdést Vasile Sebastian Dâncu kolozsvári szociológiaprofesszor, és egyben üdvözli a Korunk szerkesztőségének kezdeményezését, hogy a Szigetek, szórványok, zárványok címmel megjelent lapszámát (2014. 6.) követően interkulturális párbeszédet nyitott a román diaszpóra identitása kapcsán. A szerkesztői koncepció három pillérre épít: elméleti-történeti tanulmányokra, helyszíni tudósításokra, valamint a külhoni román költők, írók és tudósok (egy részének) a bemutatására.
Szabadság (Kolozsvár)

Újítana és ráerősítene Karácsonyi Zsolt, az E-MIL új elnöke
Újításokat vezetne be, ugyanakkor jól bejáratott gyakorlatokra erősítene rá Karácsonyi Zsolt, az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) újonnan megválasztott elnöke.
Az 1977-ben Aradon született költőnek, műfordítónak, színház- és irodalomkritikusnak, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjének az erdélyi magyar írókat tömörítő szervezet hétvégi tisztújító gyűlésén szavaztak bizalmat a választmányi tagok.
„Amint az a tisztújító gyűlésen is elhangzott, fontos lenne, ha az E-MIL tagjai hangsúlyosabban jelen lennének a különböző erdélyi és Kárpát-medencei kulturális, irodalmi terekben. Ez természetesen eddig is így volt, de azt szeretném, ha a jövőben még határozottabban képviselnénk az erdélyi irodalmat" – fejtette ki a Krónika érdeklődésére Karácsonyi Zsolt.
Úgy fogalmazott, továbbra is támogatja az eddigi jól bevált rendezvények szervezését, mint amilyen például az E-MIL-tábor, vagy a szervezet jelenléte a Kolozsvári Magyar Napokon. „Ugyanakkor továbbra is igyekszünk jó kapcsolatokat fenntartani az írókkal, a civil szférával, és nem mellékesen a gazdasági szférával is. Hiszen a gazdasági szférával való együttműködésünk eredménye például az is, hogy kioszthattuk a Méhes György-díjakat, sőt tavaly több irodalmi díjat is" – fejtette ki.
Kérdésünkre, hogy az irodalmi folyóirat főszerkesztőjeként miként látja a Helikon és az E-MIL jövőbeni kapcsolatát, Karácsonyi Zsolt elmondta, a szervezet mindig is jól együttműködött az irodalmi lapokkal – ez is jelzi, hogy egészséges az irodalmi élet Erdélyben. Ugyanakkor természetes is a jó viszony, hiszen személyi átfedések is vannak az E-MIL választmányi tagsága és a különböző lapok szerkesztősége közt – Balázs Imre József a Korunk főszerkesztő-helyettese, Lövétei Lázár László a Székelyföld főszerkesztője, Fekete Vince pedig főszerkesztő-helyettese.
„Igyekszünk még szorosabbra fűzni a szervezet és az írók kapcsolatát, irodalmi rendezvényeket, felolvasásokat tartani, Erdélyben és más tájakon is" – mondta az elnök. Arra is kitért, hogy lényegesnek tartja: az E-MIL mindig is foglalkozott a fordítás mindenkori helyzetével és fontosságával, hiszen az irodalom nem létezhet színvonalas műfordítás nélkül.
„Itt a magyarról más nyelvekre, illetve idegen nyelvekről magyarra való fordítás támogatására, népszerűsítésére is gondolok. Arra, hogy szem előtt tartjuk: a fordítás hangsúlyosabbá tételével nagyobb nyilvánossághoz juthatnának az erdélyi magyar szerzők" – mutatott rá.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája 2002. február 9-én alakult Kolozsváron, célja a kortárs erdélyi magyar irodalom népszerűsítése, az erdélyi irodalmi hagyományok ápolása, illetve a szerzői jogok védelmével kapcsolatos intézkedések foganatosítása.
Az elmúlt években a szervezet elsősorban erdélyi pályán fejtette ki működését, noha tagjai sorába legalább 7 ország magyar ajkú állampolgárai tartoznak, tekintve, hogy a szervezet alapszabályzata értelmében E-MIL-taggá válhat az a megjelent kötettel rendelkező alkotó, aki erdélyi magyar írónak vallja magát.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bakk Miklós: Állam- vagy nemzetépítés? (Moldva és Havasalföld egyesítése)
A nemzetépítés és az államépítés különböző, de egymást átfedő folyamatok. Európában az államépítés – főleg a kontinens nyugati felén – történetileg megelőlegezte a nemzetépítést. A kettő egymásra tevődéséről főleg a francia forradalom óta beszélhetünk, amely a nemzet értelmezésébe is kettősséget vezetett be.
A modern nemzetté fejlődésnek Vladislav Hroch szerint két fő típusa van, attól függően, hogy az államépítés és a nemzetépítés szakaszai hogyan kapcsolódnak össze. Nyugat-Európa nagy részén, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban (de ide sorolhatjuk akár Lengyelországot is) „a kora újkori állam egy etnikus kultúra dominanciája alatt fejlődött ki. Itt az államépítés alapozta meg a modernitás azon történeti fordulópontját, amellyel az állam által már korábban „összerakott” társadalom civil társadalommá alakult át, és megalapozhatta az egyenlő polgárok közösségének létrehozását. Másrészt – írja Hroch – Közép- és Kelet-Európában jórészt „külső eredetű” uralkodó osztály gyakorolta a hatalmat olyan etnikai csoportok fölött, amelyek összefüggő területen éltek, de nem volt „saját” nemességük, vagyis feudális társadalmuknak nem volt „saját” vertikuma. (...)
Első pillantásra azt mondhatnók, hogy a magyar helyzet tipológiailag inkább az első mintához áll közelebb, míg a románság helyzete látszólag az utóbbi történeti típusba sorolható be. Azonban a kép összetettebb. Magyarországon a török megjelenése megakasztotta a nyugat-európai típusú nemzetépítést (vagyis az etnikus alapú feudális államra épülő civil társadalom megjelenését), és a hódoltságok megszűntekor a megváltozott társadalom fölött a magyar elit már nem folytathatta ott az állam-/nemzetépítő projektet, ahol az megszakadt. Románia esetében a nemzetépítés kiinduló helyzetét a megkésettség és a történelmi események véletlenjei szabták meg. Havasalföld és Mold­va szabadparaszti jellegű állam volt a középkorban, feudalizmusa későn alakult ki, a bojárság nem vált közép-európai jellegű feudális renddé, hanem olyan oligarchiává, amely hatalmát szívósan és jó alkalmazkodóképességgel tudta átmenteni nemzedékről nemzedékre. A rendiség hiánya a 16–17. századtól, amikorra teljesen kialakult a két állam Oszmán Birodalomtól való függése, teljesen nyitottá tette az egyes bojári csoportok között a fejedelemségek trónjáért Isztambulban folyó versenyt. E versengés helyébe a Porta 1711-tól a fanarióta uralmat állítja, a két fejedelemség amolyan „procunsuli tartománnyá” válik a birodalom határvidékén. A fanarióták, Isztambul egyik szűk, bizánci-görög származású elitje a két fejedelemségben csak a Portától megvásárolt helytartóság általi minél gyorsabb meggazdagodás érdekét követte. A nem erdélyi premodern román nemzettudatnak ez az uralom volt az egyik kialakítója. Egyrészt a lázongó helyi elitek (a bojárok) az „idegen” (görög) uralom elleni szembeszegülésről kezdtek beszélni, a görögellenességből a nemzettudat konstituálódását szolgáló „mi”–„ők” szembenállás alakult ki. Másrészt a fanarióta uralomnak volt egy nem szándékolt, különös következménye is. Mivel uralkodói könnyen „áthelyezhetőek” voltak az egyik fejedelemségből a másikba (Constantin Mavrocordat 1730 és 1769 között hat ízben volt Havasalföld és négyszer Moldva fejedelme), rotációik, az általuk gyakorolt uralom párhuzamosságai segítettek a két fejedelemség elitjének felismerni a két állam hasonlóságát, valamiképpeni összetartozását. Tulajdonképpen ez a felismerés készítette elő a két fejedelemség perszonálunióját, Cuza közös fejedelemmé választását. A fejedelemségek egyesülését lehetővé tevő 1859-es Párizsi Egyezmény tartalmazta a két állam „föderális” egyesülésének alternatíváját is a 27. cikkelyben Focşani székhellyel előírt Központi Bizottság révén.
Az állam tehát egy szűk körű elit kezére került (...), miközben a politikai társadalom civil alapzata hiányzott. Románia létrehozását követően az új államnak meg kellett teremtenie „a románokat” is, a „románosítás” pedig az állami eszközökkel segített polgárosítást, illetve asszimilációt jelentette. Ez egyaránt jelentette a városi rétegek bevonását a politikába (Brătianu programja) és a „lojális románok” megteremését. Ez utóbbi nem sok sikert ért el Besszarábia 1918-as egyesülését követően: sem akkor, sem később a román nemzetiesítő politikának, a román állam „infrastrukturális hatalmának” nem sikerült a cári birodalomban létrejött moldvai identitást átalakítania. Később, Dobrudzsa esetében Románia ki- és betelepítésekkel, erőszakos asszimilációval teremtette meg a lojális állampolgárok területi túlsúlyát.
Az erdélyi román nemzetépítés egészen másképp alakult, bázisa alapvetően kisnemesi és polgári, de gyenge volt. A görög katolikus egyház létrejöttével azonban olyan értelmiségi elitre tett szert az erdélyi románság, amely a nemzeti ébresztés tekintetében versenyképesnek bizonyult a többi erdélyi nemzetiségi elittel. Az 1791-ben II. Lipóthoz folyamodványként benyújtott Supplex Libellus Va­lachorum történeti érvelésre a dákoromán kontinuitás elméletére és a románok erdélyi többségére hivatkozva a románok negyedik erdélyi natióként való elfogadását követeli, azonos jogokat igényelve a román papság, nemesség és közrendűek számára a többi három natio, a magyarok, a székelyek és a szászok megfelelő rétegeivel. Ezzel kezdetét veszi Erdélyben egy részben rendies, részben polgári román nemzeti mozgalom. (…)
A cuzai egyesült fejedelemségek (az Óki­rályság) állami nemzetépítése igazából besorolhatatlan, tulajdonképpen a premodern abszolutista nyugati monarchiák megkésett követésének tűnik, amelyben egy szűk állami elit a „lojális románok” megteremtése érdekében mobilizálta olykor társadalmát. Minthogy ehhez hiányzott az előzetes kulturális és ideológiai teljesítmény, amely általában az „ébredés” szakaszában halmozódik fel, az Ókirályság politikusai nagymértékben az erdélyi nemzeti mozgalom szellemi teljesítményére alapoztak (átvették például a dákoromán kontinuitás elméletét), egészen 1918–19-ig. Ennek lett eredménye, hogy a gyulafehérvári határozatok – melyek gondolatisága visszavezethető a Supplex Libellus Valachorumig – a bukaresti államépítő centralizmus igazolásává torzult, és kilúgozódott belőle az erdélyi román nemzetépítésnek az a specifikuma, amely az erdélyi „párhuzamos társadalmak” belső konföderációját támogatta.
Bár Nagy-Románia a korábbi királyság államépítő (államnemzet-építő) ethoszát viszi tovább, a belső viták és válságok időnként a felszínre hozzák a korábbi belső feszültséget. Ilyen vita volt például a két évvel ezelőtti régiósítási vita, amelyen belül kitapintható volt, hogy a területi hatalommegosztás kommunitárius változatát inkább Erdélyben, míg delegált államépítő változatát inkább az Ókirályságban támogatják.
(Részlet egy hosszabb tanulmányból, Korunk, 2014/12.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mecénások és mesterek a Korunkban
Az erdélyi mecénások és művészetpártolók jelentős alakjait mutatja be a kolozsvári Korunk folyóirat idei első lapszáma.
Régen a műalkotások létrejöttének meghatározó szereplői a megrendelők (mecénások) és a mesterek voltak. A művészettörténeti kutatás kezdeteitől fogva alapcéljául tűzte ki e szereplők azonosítását szoros összefüggésben a műalkotások elemzésével. Szegényes forrásadottságainkból adódóan a középkori, de nagyon gyakran az újkori műalkotások esetében is a kutató szerencsésnek mondhatja magát, ha sikerül mindezen vonatkozásokat kiderítenie.
Ilyen irányú törekvések legfrissebb eredményeit mutatják be a kolozsvári Korunk legfrissebb szám szerzői, akár a mecénások vagy a mesterek/művészek, akár a műalkotások elemzéséből kiindulva. Erdélyi püspökök mecenatúrájához kapcsolódnak a vistai református templom freskódíszei; igazi humanista mecénásként rajzolódik ki Verancsics Antal esztergomi érsek és a fejedelmi megrendelő, Bethlen Gábor portréja; erdélyi nemes urak hívták életre az olaszteleki Daniel-udvarházat és falképeit; de számos egyházi használatba került ötvöstárgy is viseli nemesi megrendelőinek házassági címereit.
Olasz hadiépítészek erdélyi működésének a részletei, a börtönviselt 19. századi ezermester, Bodor Péter rendkívül szerteágazó életműve és Alpár Ignác építész csíkszeredai gimnáziumterve is új megvilágításban jelenik meg az olvasók előtt. A művészettörténet alakulásában a megrendelők helyére idővel a művészetet fogyasztó közönség és a kritika lépett. Ennek a korszaknak egyik jeles hazai festőművésze Vida Árpád, akinek karrierjét meghatározó párizsi éveiről és alkotásairól is olvashatunk.
Krónika (Kolozsvár)

A drámai prognózis (avagy: Fábián Ernő igazsága)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)

In memoriam Mihálka Zoltán: végső búcsú magyar kultúránk szürke eminenciásától
Újabb súlyos veszteség érte magyar közösségünket Mihálka Zoltán váratlan halálával. A sors kifürkészhetetlen akaratából rövid időn belül Ő a második értékes, elhivatott emberünk, akit utolsó útjára kísérünk.
Nehéz ilyen szomorú alkalomból szavakat találni Mihálka Zoltán gazdag életművének, értékes tevékenységének méltatására. A szürke eminenciás jelzővel szeretnénk érzékeltetni, mennyire szerény és visszafogott ember volt. Egész élete, sokoldalú munkássága, elért eredményei, sikerei méltán tehették volna büszkévé.
A szatmárnémeti tanítóképzőt kiváló eredménnyel végezte, így tanárai továbbtanulásra biztatták. A kolozsvári, akkor még Bolyai Tudományegyetem történelem szakán nyert kitűnő képesítést. Kiváló íráskészségére, elemzői adottságára – amelyről a diáktudományos körben tett bizonyságot – már végzős korában felfigyeltek. Az akkori országos napilap, az Előre Bukarestbe hívta meg munkatársnak, ahol külpolitikai rovatszerkesztő és kommentátor volt. 1967-től szerkesztőségi főtitkár, majd a művelődési rovat vezetője lett. Írásai, tanulmányai jelentek meg a Korunkban, a Hétben, a Művelődésben, az Ifjúmunkásban, az Új Életben. Ezek mind értékes művelődéstörténeti, történelmi, esztétikai írások voltak.
A rendszerváltást követő, ígéretesnek induló évben Nagyváradra költözik családjával és 1990-ben a rövid életű Kelet – Nyugat című lap rovatvezetője, 1992-től nyugdíjazásáig az akkor még Nagyváradon megjelenő Erdélyi Napló főtitkáraként dolgozott. Nyugdíjas éveiben is közölt értékes írásokat az Erdélyi Naplóban és a Partiumban, valamint tudósítója volt a Duna TV-nek is. E sokrétű sikeres és eredményes munkássága ellenére mindig megőrizte szerénységét, nem várt, de sajnos nem is kapott jelentősebb elismeréseket. Munkáját mindig szolgálatnak tekintette, jelentős értékekkel gazdagította kisebbségi magyar kultúránkat. Ezért érdemli meg a magyar kultúra szürke eminenciása címet. Mindig és mindenkivel szemben segítőkész volt. Így mutatkozott meg igazi emberi nagysága. Kitűnő stiliszta volt, rendkívüli tehetséggel megáldott ember, aki sajnos utolsó éveiben meglehetősen visszavonult az írástól, közléstől. Amit írt, az példaértékű, igazi gyöngyszemei a történelmi ismeretterjesztésnek. Éves rendszerességgel közölt tanulmányokat a Református Kalendáriumban. Utolsó munkájaként 2014-ben Hóman Bálint történész életpályáját, munkásságát elemezte példás precizitással, világosan, közérthetően. Sokunk számára emlékezetes marad a Keresztutak című, szép képes album kapcsán írt ismertetője, történelmi esszéje, melyet a Keresztény szó című folyóirat is leközölt.
Példás családapa és férj volt, két sikeres, tehetséges gyermekére méltán lehetett büszke. Legnagyobb öröme drága kicsi unokája volt, akit nagyon szeretett és súlyos betegen, jóformán önkívületi állapotban, ha róla beszéltek neki, mindig életjelt adott. Az a legfájóbb családja számára, hogy további fejlődését, formálódását nem láthatta, nem segíthette.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak több mint tizenöt éve aktív tagja volt. Éveken át együtt elemeztük, értékeltük a pályázatokra beérkezett írásokat. A Partiumi füzetek könyvsorozatának és többi kiadványaink szöveggondozását ma is végző kedves felesége, Magdolna, a felmerült problémákra mindig tőle kapott megfelelő, értékest megoldást. Végső távozása váradi magyar közösségünk számára is súlyos vesztesség. Keresztényként a boldog feltámadás reményében kísérjük utolsó földi útjára. Kérjük a Mindenhatót, adjon erőt és vigaszt szeretteinek az elkerülhetetlen súlyos veszteség elviselhetéséhez.
Drága emlékét szívünkben őrizzük mindhalálig.
Kupán Árpád
erdon.ro

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Elhunyt Jánosházy György
Életének 93. évében elhunyt Jánosházy György költő, műfordító, kritikus és szerkesztő. 1922. június 20-án született Kolozsváron, az unitárius kollégium elvégzése (1942) után a Bolyai Tudományegyetemen jogtudományi, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán rendezői oklevelet szerzett.
Szerkesztője volt egyebek mellett az Erdély, az Igazság, a Művészet és a Korunk erdélyi lapoknak, a kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként is dolgozott 1949 és 1958 között. 1969-től 1990-ig a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóirat főszerkesztő-helyettese volt, majd 1991-ig ugyanezt a funkciót töltötte be az Igaz Szó utódjánál, a Látónál. Nekrológjában Markó Béla kifejtette: Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított a közéletben. Sok műfajú alkotó volt, és költőként, román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, biztos értékítélet jellemezte. 1989 után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat, közben több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe.
Jánosházy György /Kolozsvár, 1922. jún. 20. – Marosvásárhely, 2015. febr. 19./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jánosházy György halálára
Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított közéletünkben. Költői, színház- és művészetkritikusi, szerkesztői munkásságával nap mint nap bizonyította, hogy alkotni csakis a legnagyobb igényességgel érdemes.
1922. június 20-án született Kolozsváron, jogtudományi, majd rendezői oklevelet szerzett, és már 1943-tól rendszeresen közölt verset, műfordítást. Sokműfajú alkotó volt, de akár költőként, akár román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, akár irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, ugyanaz a biztos értékítélet jellemezte. A Kolozsvári Állami Magyar Opera dramaturgjaként és rendezőjeként, a kolozsvári Erdély, Igazság, Korunk, a marosvásárhelyi Művészet szerkesztőjeként, az Igaz Szó, majd a Látó főszerkesztő-helyetteseként jelentős irodalom- és színházszervezői szerepet töltött be.
Hallgatásának is fontos üzenete volt, hiszen 1947-es, Az őrült nagyúr jármában című első kötete után sokáig nem jelentetett meg egy újabb önálló verseskönyvet, viszont számos magas színvonalú fordításkötetet, művészeti monográfiát jegyzett, esszéi, tanulmányai ugyancsak folyamatos alkotókedvét bizonyították, és módot adtak neki arra is, hogy egy zárt társadalomban ablakot nyisson olvasóinak a világkultúrára.
Az 1989-es rendszerváltás után ismét teljes energiával tért vissza a költészethez, szonettkönyvek sorával gazdagította a magyar irodalmat. Közben pedig több Shakespeare-drámát újrafordított, és a világirodalom klasszikusait is értő, míves fordításban adta a magyar olvasók kezébe.
Hosszú időn át cselekvően részt vett a Romániai Írószövetség munkájában, jelentős kollégánktól, barátunktól búcsúzunk el most, de életműve velünk marad, alkotói igényessége továbbra is példa lesz számunkra.
A Romániai Írószövetség
Marosvásárhelyi Fiókja nevében
Markó Béla elnök
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége megrendüléssel értesült
JÁNOSHÁZY GYÖRGY
költő, író, szerkesztő, színházi szakember haláláról.
Jánosházy György 1922-ben született Kolozsváron. Előbb jogi, majd színházi rendezői oklevelet szerzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, és későbbi pályafutásában mindvégig jelentős helyet foglalt el a színházhoz, a színművészethez kötődő tevékenység.
Az 1960-as években két szakaszban is volt a Marosvásárhelyi Állami Színház irodalmi titkára, mely periódusban jelentős előadások színreviteléhez járult hozzá. Szerkesztőként, a művelődési lapok kulturális rovatának munkatársaként vagy vezetőjeként értő és lényegretörő kritikákkal véleményezte a társulatok tevékenységét. A Marosvásárhelyen zajló színházi életet mindig kiemelt figyelemben részesítette. Erről tanúskodnak olyan írásai, mint A költő igaza, avagy a rendező bátorsága (Az ember tragédiája) – Igaz Szó, 1975, Állítsátok meg Arturo Uit! – Utunk, 1976, A játék komolysága – Sütő András vígjátéka (Vidám sirató egy bolyongó porszemért) – Utunk, 1977, Trójában hull a hó – Utunk, 1982, Hol a sirály (Sirály) – Erdélyi Napló, 1996, de emlékezetesek a Marosvásárhelyi Rádióban Jászberényi Emesével folytatott színházértékelő társalgásai is.
Műfordítóként az angol, francia, olasz, spanyol, katalán és német irodalom remekeit osztotta meg a magyar olvasó- és színházi közönséggel. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2001-ben mutatta be a katalán Josep Maria Benet i Jornet drámaíró Színésznők című darabját az ő fordításában. Műfordításai (pl. Shakespeare összes drámája), kultúrtörténeti jelentőségű esszéi, képzőművészekről készült kismonográfiái, szonettjei mindenki számára emlékezetes olvasmányélményt jelentenek.
2014-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Látó folyóirat a közölt színházi szövegek alapján Gáspárik Attila javaslatára, a színház kategóriában Christopher Marlowe: Nagy Tamerlán című művének fordításáért különdíjban részesítette Jánosházy Györgyöt.
Távozása nagy veszteséget jelent az erdélyi és az összmagyar kultúrának egyaránt.
Jánosházy György emléke előtt kegyelettel hajt fejet
a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház.
Népújság (Marosvásárhely)

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok a szétszórságban
A Korunk márciusi lapszáma szerves továbbgondolása a 2014 júniusában felvetett kérdéseknek. A Szigetek, szórványok, zárványok az erdélyi és bánsági magyar szórványlét bemutatására, a túlélési esélyek tudatosítására vállalkozott. A Magyarok a szétszórtságban pedig a témakör észak-amerikai és nyugat-európai megközelítésekre épül, a civil társadalmi önszerveződések és intézményépítési tapasztalatok bemutatására törekszik. Aki olvasta az amerikai szétszórtságból hazanéző, majd hazatemetkező Cseh Tibor szellemi hagyatékát bemutató írást, az nem lepődik meg ezen a címválasztáson, és arra számíthat, hogy a közvetlenül 1989 előtti és utáni Kárpát-medencei magyar emigráció eseménytörténetével találkozhat Cseh Tibornak az 1989 táján megfogalmazott felismerése alapján: „Mostantól kezdve az utak nem Nyugat felé vezetek, hanem hazafelé.” A Kárpát-medencébe. A szerzők nem ismeretlenek a Korunk olvasói előtt. Köztük vannak az Amerikai Magyar Baráti Közösség (negyven évvel ezelőtti) alapítói és mai vezetői (Éltető J. Lajos történész, Ludányi András politológus-történész, Kovalszki Péter orvos, szerkesztő, diaszpóra-kutató), Lauer Edith, az Amerikai Magyar Koalíció egyik alapítója, a Kárpát-medencei történelmi nemzeti közösségek emberi jogainak szorgalmazója és az MTA külső tagja, Sárközy Mátyás író.
eloszekelyfold.wordpress.com

Ki kért városi pénzt szociális munkára, rendezvényekre?
Közel 13 millió lejt oszt ki a Kolozsvári Városi Tanács idén sportkluboknak, civil szervezeteknek, szociális alapítványoknak: sportra 4,5 millió lejt, általános jellegű tevékenységekre 7,9 millió lejt, míg szociális védelemre 500 ezer lejt.
Többek között a következő intézmények, rendezvények támogatására érkezett javaslat (zárójelben az összeg, ezer lejben): Csemete Alapítvány (15), VI. Kolozsvári Magyar Napok (300), Szivárvány folyóirat (15), Korzó Egyesület (20), Minerva Kulturális Egyesület (A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája kiadására; 20), X. Szarkaláb Néptáncfesztivál (7), Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (22), XVIII. Szent István Nemzetközi Folklórfesztivál (18), Visszhang Diákénekkar és Zenekar (10), XX. Aranka György Országos Anyanyelvművelő Verseny (9), Korunk (20), XV. Filmtett Fesztivál (10), Kolozsvár Társaság (16), Játéktér (10), KMDSZ (Diáknapokra, 60), Helikon (20), Bogáncs Néptáncegyüttes fennállásának 30. évfordulós ünnepsége (18) stb.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Geréb Attila ny. református lelkipásztor
Mély hittel viselt, súlyos betegség után, életének 80. évében 2015. március 6-án este a Jó Pásztor örök honába költözött Geréb Attila székelyudvarhelyi ny. református lelkipásztor. Földi búcsúztatására március 11-én, szerdán délután három órakor kerül sor a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban. A koszorúmegváltást a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumnak ajánlják fel.
Geréb Attila Kibéden született 1935. december 26-án, édesapja református lelkipásztor volt, édesanyja tanítónő volt, akit korán elveszített. 1954-ben a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben, az akkori Református Teológián 1958-ban szerzett lelkészi oklevelet. Pályáját Fickón kezdte. 1960-61-ben munkaszolgálatos katona volt az Arad melletti Tornán majd Vajdahunyadon. 1961-től huszonnégy éven át Hodgyában majd 1985-től 2001-ig, nyugállományba vonulásáig Székelyudvarhelyen lelkipásztorként tevékenykedett. 1994-től 2001-ig a székelyudvarhelyi református kollégium egyházigazgatói teendőit is ő látta el. 1990-2001 között a Benedek Elek Alapítvány elnökeként tevékenykedett. Nagy szerepe volt a székelyudvarhelyi Református Gimnázium újraindulásában és az 1997-1998-as tanévtől kezdődő önálló intézménnyé válásában.
Első írását az Előre közölte, riportjai, karcolatai itt és A Hét, Ifjúmunkás hasábjain jelentek meg. Hodgyáról szóló demográfiai tanulmányaival tűnt fel: két évszázadra visszamenőleg feldolgozta a faluban szokásos keresztnévadást (Korunk, 1969/4), a be- és kiköltözéseket (Korunk, 1969/10) s a családok helyzetét, amely a Változó valóság címmel 1978-ban kiadott szociográfiai tanulmánykötetben jelent meg.
Később írásait napilapokban és periodikákban közölte. Szépirodalmi művei és elmélkedései a Confessioban jelentek meg. Önálló kötetei: Kérdezők és kérdezettek a Bibliában és A megszólító Úr a Bibliában. Ifi zsebnaptárt állított össze több évben. Gyerekversei napilapokban jelentek meg.
Az égő tekercs című, Jeremiás prófétáról szóló drámáját a budapesti Nemzeti Színház művészei 1997-ben a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban mutatták be. Nyugdíjazása után is aktívan írt és szolgált.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Az autonómiát a székelyek nem is akarják”
Van-e élet az autonómia után? címmel jelent meg az a 11 román és magyar szakembert megszólaltató interjúkötet, amelyet a hétvégén mutattak be Kolozsváron, a Koffer könyvesboltban. A közel másfél órás beszélgetésen Benkő Levente újságíró faggatta a szerzőt, Borbély Tamást, az MTI és a Szabadság napilap munkatársát, és az egyik interjúalanyt, Szilágyi N. Sándor nyelvészt. Benkő Levente azzal nyitotta a beszélgetést, hogy a 2014-ben, a Koinónia gondozásában megjelent kötet két év késéssel látott napvilágot, az interjúk 2012-ben készültek el. Akkor a Communitas Alapítvány nem támogatta a könyv megjelenését, tavaly viszont ismét elővették, és az alapítvány valamint a Nemzeti Kulturális Alap (AFNC) finanszírozásával sikerült kiadatni. Mivel a szerző, Borbély Tamás fontosnak tartotta, hogy az interjúalanyok reflektáljanak a kimaradt két év aktuálpolitikai eseményeire (ukrán válság, az RMDSZ autonómiatervezete), a megszólaltatott szakember kiegészíthették mondanivalójukat. Többen éltek is a lehetőséggel.
kötetben megszólított szakemberek: Juhász Jácint közgazdász, Szilágyi N. Sándor nyelvész, Bakk Miklós politológus, Stefano Bottoni történész, Csutak István fejlesztéspolitikai szakértő, Gabriel Andreescu emberjogi aktivista, Salat Levente politológus, Bocsárdi László rendező, Smarande Enache emberjogi aktivista, Bárdi Nándor történész, Biró A. Zoltán társadalomkutató.
Politikusok nem szólalnak meg a kötetben
Borbély Tamás elmondta, a cél az volt, hogy a könyvben ne politikusok osszák meg gondolataikat az autonómiáról, hanem olyan, az autonómiát érintő területeken jártas szakembereket, akik más megvilágításba helyezhetik a kérdést.
"Amit nagyon sajnálok, hogy nem sikerült például még több közgazdászt és román interjúalanyt megszólaltatni, ez utóbbiakkal kapcsolatban egyfajta visszautasítást is tapasztaltam. A magyar szakemberek körében is elég nagy az autonómiával szembeni szkepszis, voltak olyan interjúalanyok, akiket elég nehezen lehetett rávenni, hogy vágjunk neki egy ilyen beszélgetésnek. A román interjúalanyok, Gabriel Andreescu és Smaranda Enache készségesen vállalták első perctől. Akit még meg szerettem volna szólaltatni, az Cristian Pârvulescu és Marius Oprea" - magyarázta Borbély.
Hozzátette, aki kézbe veszi a kötetet, ne számítson arra, hogy most megtalálja a választ arra, hogyan működik pontosan az autonómia, kizárólag milyen feltételek között lehet megvalósítani, hiszen nem is ez volt a cél. Az interjúkban szempontok, kérdések fogalmazódnak meg. Például hogy milyen változásokra kellene odafigyelni, hogy lehetőség legyen az autonómia megvalósítására, egyáltalán lehetséges-e a jelenlegi körülmények között.
"Ebben a kötetlen van hideg is, meleg is. Benne vannak azok a kritikák, kételyek is, amelyek általában elhangzanak az autonómiával kapcsolatban, hogy van-e életképessége, van-e rá szükség, és elhangzanak olyan vélemények is, amelyek alátámasztják, hogy igenis szükség van rá, hogy ez egy hasznos közigazgatási forma, amely segíthet egy kisebbség integrálódásában. A kötetben bizony vannak nagyon népszerűtlen gondolatok is, amelyek talán néhány székelyföldinek nem esnek jól, de mindenképp segít abban, hogy egy reálisabb képünk legyen önmagunkról és az autonómiáról" - fejtegette a szerző.
"A székelyeknek nem is kell autonómia"
Hogy milyen "népszerűtlen" gondolatokról is van szó, abból Szilágyi N. Sándor nyelvész adott ízelítőt. Benkő Levente az egyetemi tanárnak szánt kérdését azzal vezette fel, hogy a kötetben többen elmondják, az autonómia politikai csatározások eszközévé vált.
"Szilágyi N. Sándor igen helyesen teszi fel a kérdést, hogy vajon kell-e autonómia Székelyföldnek, szélesebb értelemben a romániai magyarságnak, amikor a közigazgatásban nem hajlandó használni saját anyanyelvét. Egyáltalán nem ismerjük például a közigazgatási, pénzügyi terminológiát. Vagy gondolok azokra a Székelyföldön is elterjedt kifejezésekre, mint az interszekció, a proces verbal, a buletin, amelyeket a hétköznapi nyelvben az útkereszteződés, a jegyzőkönyv és a személyi igazolvány helyett használnak. Változott a tanár úr autonómiára vonatkozó véleménye 2012 óta?" - kérdezte az újságíró.
"Azóta semmi az égvilágon nem történt, ami miatt változott volna a véleményem. Persze, most lehet azt mondani, dehát hogyne történt volna, megjelent az RMDSZ autonómiatervezete, és ez már valami. Senki nem gondolja komolyan, hogy azt a parlament valamikor is el fogja fogadni, mert az nem erről szól" - válaszolt az egyetemi tanár. Figyelmeztette a hallgatóságot és az olvasókat, hogy "elég csúnya dolgokat" írt le a kötetben, és aki "kímélni akarja lelke nyugalmát", annak nem biztos, hogy az ő írásával kellene kezdenie az olvasást.
"Ha a helyi emberek tényleg annyira fontosnak tartanák az autonómiát, nagyon sok minden megvalósult volna azóta belőle. Kolozsváron tele vagyunk székelyföldi borvízzel, tejtermékekkel, de ezek címkéjén egy magyar szó nincs. Legalább azt el lehetett volna érni, hogy odaírják, bibarcfalvi ásványvíz, ezt semmilyen törvény nem tiltja" - fejtegette Szilágyi N.
Az egyetemi tanár a könyvbemutatón be is mutatott egy termékcímkét mint jó példát. A címkén a sepsiszentgyörgyi diószegi pékség magyarul is feltüntette a tepertős pogácsát. Egy másik példával élve a nyelvész elmondta, Kolozsváron már találkozott olyan magyarul is kiírt őrölt szerecsendióval, amit Argeș megyében csomagoltak. "Mert Argeș megyében tudják, hogy itt magyarok is vannak, és hátha akadnak közöttük olyanok, akik nem ismerik a román megfelelőjét. A Hajnal negyedi magyar melós elmegy a boltba, és hazaviszi a biborțeni ásványvizet, mert nem tudja, hogy az bibarcfalvi. Honnan tudná?" - fejtegette.
Politikai diskurzus kontra autonómia?
"Székelyföldi autonómia esetleg csak akkor lesz, ha a román parlament a székelyek megkérdezése és akarata ellenére elrendeli. De ne gondoljuk, hogy akkor minden megoldódna, mert a politikusok rögtön elmondanák, hogy ez csak olyan nesze semmi, fogd meg jól. Ha az RMDSZ tervezetét a parlament feltéve, de nem megengedve elfogadná, nehogy azt higgyük, hogy valaki megnyugodna, dehogy, az első dolog az lenne, hogy az RMDSZ elárulta a székely autonómiát, mert elfogadtatott egy olyant, ami nem az. Hogy mi lenne, senki sem tudja, de ez nem az" - válaszolt arra a kérdésre, hogy mi a véleménye az autonómiáról szóló politikai diskurzusról.
Elmondta, szerinte rengeteg bajt okozhat a politikai csatározásokra szolgáló autonómiázás. "Ha egyszer kialakul az, hogy az igazi megoldás az autonómia, beállhat egy olyan hozzáállás, miszerint amíg nem lesz autonómia, nem csinálunk semmit, mert várjunk az autonómiát" - figyelmeztetett Szilágyi N.
Hozzátette, ha az autonómiát tényleges, igazi problémák megoldására találták volna ki, minimum elkészült volna az a hatástanulmány, amely azt méri fel, milyen következményei lennének az önrendelkezésnek. Például az sem világos, hogy jár-e különadóval ez a közigazgatási forma, egyáltalán vannak-e olyan problémák, amelyet a jelenlegi eszközökkel, azok hatékonyabbá tételével ne lehetne orvosolni.
Szilágyi N. szerint az autonómiát csupán "csodafegyvernek találták ki más magyarokkal szemben, és azóta is ezt a célt szolgálja".
Az egyetemi tanár 1994-ben fogalmazott meg egy törvényjavaslatot Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről címmel. A tervezetre a kötetben többen is utalnak. Egyik érdekessége, hogy bár egyszer sem hangzik el benne az autonómia szó, mégis közösségek önrendelkezéséről szól (nyolc százalékos úgynevezett kisebbségi aránnyal operál).
Nem "kisebbségi törvény", például nem az áll benne, hogy a kisebbségeknek joguk van az anyanyelvük használatához, hanem teljesen más logika mentén képzeli el a nyelvi, etnika és kulturális identitásmegőrzést. A tervezet abból indul ki, ha minden állampolgár egyenlő, akkor minden állampolgárnak joga van az anyanyelve használatához, ilyen értelemben tehát a kisebbségek jogai nem értelmezhetők különjogokként. A tervezetet egyetlen politikai párt sem karolta fel.
A tervezet szövege a Korunkban jelent meg 1994-ben, a folyóirat akkori számai nem érhetők el digitális formában.
Az Igazi Csíki Sör
Benkő Levente újságíró Szilágyi N. Sándor hozzászólása után a diószegi jó példát az Igazi Csíki Sörrel egészítette ki. Borbély Tamás elmondta, az egyetemi tanárral készített interjúban pozitív dolgok is elhangzanak, például az Igen, tessék! mozgalom, amely a nyelvész szerint követendő kezdeményezés. "Bennem is az a benyomás erősödött meg, hogy a civil szféra sokat tud tenni az autonómia bizonyos elemeinek megvalósulása érdekében" - tette hozzá a szerző.
Annyit még megjegyzett, hogy úgy látja: az autonómiának politikai eszközként történő felhasználása egyre inkább kifullad, így talán elkezdődhet egy reálisabb megközelítésmódja ennek a közigazgatási formának.
A közönség kérdésére reagálva elmondta, több érdekes megközelítést is ki lehetne emelni a kötetből, többek között például Juhász Jácint közgazdászét. A szakember kimutatása szerint a székelyföldi megyék nem szegényebbek az országos átlagnál, a középmezőnyben helyezkednek el. Ám téves az az elképzelés, hogy a mezőgazdaságra, az élelmiszeriparra és a turizmusra középtávon építeni lehetne a régió jövőjét. A központi régió, ahol Székelyföld is található, a turizmus a termelés 2, a mezőgazdaság esetében 7, az élelmiszeripar esetében pedig 3,5 százalékát jelenti. Ezek összesen 12,5 százalékot tesznek ki a bruttó hazai össztermékből.
A közgazdász szerint Székelyföldnek fel kellene készülnie egy nagyon agresszív és jól előkészített uniós pénzlehívási stratégiára, hiszen például a Magyarországról érkező támogatások a Székelyföldön lehívott uniós pénzek 5 százalékát sem érik el. Meglátása szerint a régióban például az ásványvíz és az erdő az értékes erőforrás.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Bemutatkozott az Arcanum (Digitális tudománytár)
Erdélyi bemutatkozó és partnerkereső körútján Háromszékre is eljutott a budapesti Arcanum Adatbázis tartalomszolgáltató társaság. Szerda este a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban tartott vetített képes előadást Biszak Sándor cégvezető és Sütő Eszter marketinges. Bemutatták az Arcanum Digitális Tudománytárat és a Hungaricana közgyűjteményi portált, külön kiemelve a Mapire térképes keresőt.
Az Arcanum Digitális Tudománytár interneten hozzáférhető, folyamatosan bővülő számítógépes adatbázis, amely kétrétegű PDF-eket és keresőprogramot szolgáltat. Az adatbázis tudományos folyóiratokat, napi- és hetilapokat, hivatalos lapokat, lexikonokat, szótárakat, évkönyveket és könyveket tartalmaz. Korlátozás nélkül használható a rendszer keresője, szabadon böngészhető a dokumentumok tartalomjegyzéke, a megjelenítés viszont fizetés ellenében történik. A Hungaricana ingyenesen hozzáférhető, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával digitalizált közgyűjteményeket tartalmaz. Például az 1861 óta végzett népszámlálások adatait, az 1846 óta kötelező iskolai értesítőket, melyek igen fontos család-, illetve helytörténeti források. Közgyűjteményi könyvtárak anyagát is tartalmazza, például eddig 54 múzeum kiadványait, valamint Európa legnagyobb digitális képeslapgyűjteményét. Elsősorban a történelmi Magyarország területéről, de máshonnan is. Az előadók bemutattak néhányat a Sepsiszentgyörgyről készített korabeli képeslapokból, nagy részüket térképre helyezve. Az interaktív rendszernek bárki munkatársa lehet úgy, hogy képeslapokat áthúzással a megfelelő helyre visz a térképen. A feltöltött 300 ezer képeslapból közel 40 ezer már a helyére került.
Másik érdekesség, amire kitértek, a Mapire térképrendszer. Az Arcanum digitalizálta a Habsburg Birodalom első és második katonai felmérésének térképeit, és a Google térkép-funkciójával való összevetésből, egymásra helyezéssel megnézhető, mivé változott a régi terep, továbbá háromdimenziós rátekintést is nyerhetünk a területekre. Ezt Sepsiszentgyörgy és Szemerja vonatkozásában mutatták be. Magyarországon kívül Horvátországot is feltöltötték, jelenleg Kárpátalján digitalizálnak. A román hatóságokkal nem tudtak megegyezni a térképek kiszolgáltatásában, ám mégis beléptek Románia területére: a kárpátaljai állami levéltárban megtalálható az egykori Máramaros vármegye katasztrális térképe. Mutatták is, mennyire részletes: a parcellaszámokon kívül a tulajdonosok nevét is tartalmazza.
Az Arcanum nehezen hozzáférhető tartalmak egységesítését végzi. Biszak Sándor elmondta, legnehezebb az anyag beszerzése, mert sok esetben hat-nyolc könyvtárból kell begyűjteni egy-egy teljes évfolyamot valamely periodikából. Erdélyi körútjuk során Kolozsváron megállapodtak a Korunk folyóirat digitalizálásáról, Csíkszeredában a Csíki Lapok beolvasásáról egyeztettek, és remélték, következő állomásukon, Marosvásárhelyen sikerül a Látóval is megegyezniük. Sepsiszentgyörgyön szóba került a Nemere újság és a sepsiszentgyörgyi evangéliumi református kollégium értesítőjének digitalizálása.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Korunk/január
Hol élünk? Hol éljünk? – A 2016-os, jubileumi évet, 90-nel az (1926-os) indulás után, ezzel a kérdéssel indítja a Korunk. Világproblémáról van szó, amely minket is elért, Erdélyben és Kolozsvárt. A nagyvárosok közelében kialakuló alvóvárosok, a részben új arcot kapó környező falvak életmódváltozást hoznak sokak életében. Erről közöl összefoglaló tanulmányt Pásztor Gyöngyi (Kertvárosi élet: álom vagy átok?), az építész Guttmann Szabolcs a riporter Ferencz Zsolt kérdéseire válaszol (Központ és periféria viszonyától egy élhetőbb városig), Markó Béla versben, Papp Attila Zsolt prózában mondja el új élményeit. Szabadság (Kolozsvár)

Idő, emlékezés és a terekhez való viszony
Kovács Flóra Az emlékezés a kortárs erdélyi irodalomban című, a Komp-Press Kiadónál megjelent tanulmánykötetét mutatták be szerda este Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban. 
A szerzővel Balázs Imre József, a Korunk folyóirat szerkesztője beszélgetett, aki kezdésképpen elmondta, hogy az Ariadné Könyvek sorozat – amelyben a kötet megjelent – a kiadó „zászlóshajója".
A sorozatot még a kilencvenes években indította el Visky András író tanulmányok és esszék publikálására, és jellemzően nem egy-egy kutatói, esszéírói életmű záróakkordját közölték benne, sokkal inkább egy-egy éppen „lendületbe jövő" pálya újabb eredményeit. Kovács Flóráról elmondta, hogy Hódmezővásárhelyen született, a Szegedi Tudományegyetemen kezdte oktatói pályáját, de tavaly óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen is vendégtanár. Eddig két kötete jelent meg, az első A közösség a kortárs erdélyi drámában és színházban címmel, amely tulajdonképpen a szerző doktori disszertációja volt.
Kovács Flóra elmondta, az erdélyi irodalom talán részben azért kezdte érdekelni, mert egyik felmenője erdélyi származású, de először a vajdasági Tolnai Ottó szövegei kapcsán kezdett el foglalkozni a kisebbségi magyar irodalommal. Erdély felé inkább a színház irányította a figyelmét, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjének drámaszövegeivel foglalkozott sokat, majd „lavinaszerűen" jött a többi itteni szerző és mű.
Első könyvében főleg a kolozsvári teátrum, és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásait boncolgatta. Doktori dolgozatának témavezetője Fried István volt, aki köztudottan maga is az erdélyi irodalom nagy pártolója. Kovács Flóra emellett a Tiszatáj című szegedi folyóirat online változatának szerkesztője is, így sok erdélyi szerző magyarországi publikálását segítette elő. Oktatói tapasztalatairól elmondta: az erdélyi diákok talán több kortárs irodalmat olvasnak, mint magyarországi társaik.
Balázs Imre József felvetette, hogy az új kötetben található írások mindegyikében felbukkan a zene. A szerző szerint ez nem volt tudatos, de tény, hogy a kötetben elemzett szerzők – köztük Balla Zsófia, Visky András, Láng Zsolt – mindegyikének fontos a zene. Balázs Imre József ugyanakkor elmondta, hogy a kötet fő kulcsszavai az idő és emlékezés, illetve a terekhez, városokhoz való viszony. Balla Zsófia költészetében kulcskérdés az emlékezés, de Vida Gábor, Papp Sándor Zsigmond és Láng Zsolt műveiben is erőteljes ez a vonulat.
A szerző elmondta, Papp Sándor Zsigmond a romániai kommunizmust és rendszerváltást tematizáló regénye, a Semmi kis életek az adott időszakot feldolgozó romániai regények közül a legszimpatikusabb számára, mivel a könyvben szereplő emlékezésben nincs ítélkezés. Vida Gábor egyes regényeiben és novelláiban az „átrajzolás problémája" merül fel, az hogy „az eltört cserép darabjait" sokszor már nem tudjuk összeilleszteni, annyiszor újrarajzoltuk saját emlékeinket.
Láng Zsoltot ebből a szempontból „a nagy újraírónak, átírónak" nevezte. Kovács Flóra szerint az emlékezés tekintetében sokszor az is felmerül, hogy egyáltalán elmesélhető-e egy történet hitelesen, vagy csak „a saját verzió" létezik.
A kötetetbemutatón a szerző dedikált az érdeklődőknek, Veress Gáspár fiatal zongorista pedig Liszt Ferenc-darabokat játszott az egybegyűlteknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Átadták az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat
Átadták az irodalom, képzőművészet és előadóművészet kategóriákban az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat pénteken, Kolozsváron. Az idei életműdíjjal Egyed Ákos történész több évtizedes munkásságát méltatták a Sétatéri Kaszinóban tartott gálán, a magyar kultúra napján.
Az erdélyi magyarság számára kultúrája megőrzése és gyarapítása létkérdés, ha el akarnák venni magyarságunkat, elég volna elvenni kultúránkat – fogalmazott beszédében Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke szerint fel kell tenni a kérdést, egészen pontosan mi az erdélyi magyar kultúra? A választ egy végtelen oldalszámú katalógus adná, amelyben íróink, festőink, táncaink, sajátos szavaink mind benne volnának, de még akkor sem biztos, hogy teljes lenne a katalógus. Mindezt azonban összeköti a magyar nyelv, amely kultúránk alapja, tette hozzá.
Az erdélyi magyar kultúra sajátos, mert a helyzetünk is az. A kisebbségi lét alapvetően védekező lét, ha nem védekezünk, elveszünk, mondta a politikus. "Természetesen nem az ajtót kell magunkra zárnunk, és nem beengedni másokat. Csak védekeznünk sem elégséges, mert a kultúra nemcsak az őt hordozó közösség kihalásával szűnhet meg, hanem azáltal is, hogy elfelejt kérdezni, kísérletezni, vagyis minden szentenciát elfogad" – fogalmazott Kelemen.
Az erdélyi magyar kultúrát mindig is a nyitottság teremtette, ennek a mai feltételeit is meg kell teremteni, különben skanzen, múzeum lesz a kultúránkból – szögezte le. A kérdezés fontosságát hangsúlyozta, valamint azt, hogy nem a vagy-vagy, hanem az is-is kérdéseket kell megfogalmazni abban a kultúrában, ahol a sokszínűség mindig jellemző volt.
Az író, a képzőművész, az előadóművész
Az RMDSZ által létrehozott díjakat egy író, egy képzőművész és egy előadóművész kapta meg. Előbbit Fekete Vincze költő vehette át, a másodikat Onucsán Miklós nagyváradi vizuális művész. Az előadóművésznek járó díjat Molnár Levente színművész, a Golden Globe-díjat elnyerő Saul fia című dráma egyik szereplője kapta. Egyed Ákos történész életműdíjat vehetett át.
Az Egyed Ákost méltató beszédében Markó Béla azt a kérdést tette fel: mit is jelent az életmű? Látszólag egyszerű a válasz, egy bizonyos kor után az embernek nem csak művei vannak, hanem életműve, de ennél több és sajtosabb jelentésről kell beszélnünk. Mint kifejtette, életet és művet nem választhatunk szét, ez kultúránk sajátossága, a mű mellett jelentős élet van, jelentős közéleti tevékenység. Az életműdíjat is olyan embereknek szánták, akiknél az élet és a mű egymásra támaszkodik – fogalmazott.
„Azt hiszem, a történetkutatásnak is szól a figyelem, amiben részesítették szerény személyem. Most már azt is tudom hogy mi az az életmű. Először meg kell jól öregedni, hogy az ember et megkaphassa” – jelentette ki a díj átvétele után Egyed Ákos.
Az elismerést megköszönte az átadóknak, feleségének és családjának. „Ilyen hosszú időn keresztül a családi háttér nélkül nem tudtam volna dolgozni, de hát kényelemben részesítettek, a mai napig azt mondja, hogy egyél, mert sovány vagy” – magyarázta a 87 éves történész.
Egyed Ákos történész Bodoson született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a Bolyai Tudományegyetem hallgatója, 1951-től itt kezdi pályafutását gyakornokként. 1953-tól a kolozsvári Történeti Intézet kutatója, majd főkutatója.
Első írását a kolozsvári Igazság közölte 1953-ban, azóta számos szaktanulmánya és tájékoztató cikke jelent meg a Korunk, A Hét, Brassói Lapok, Anuarul Institutului de Istorie Cluj, Acta Musei Napocensis, Forschungen zur Volks- und Landeskunde, Studii, Utunk folyóiratokban, valamint a napilapok hasábjain.
Tudományos munkáiban főleg az 1848-as erdélyi forradalommal és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetével foglalkozik. A gazdaságtörténeten belül különösen az ipartörténet érdekli, a társadalmi mozgalmak keretében elsősorban a munkás- és parasztmozgalmak, az utóbbi években pedig a székelység sajátos gazdasági és társadalmi újkori problémáinak kutatásában és értékelésében ér el eredményeket.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro

Emlékezéssel tarkított doku-tárlat a Korunk 90 évéről
Plakátok, fényképek, szekus megfigyelési dokumentumok, festmények, grafikák és könyvek révén pillanthatnak be a Korunk 90 éves történetébe mindazok, akik március 18-ig ellátogatnak a Rákóczi (Eremia Grigorescu) út 52. szám alatti Korunk Stúdiógalériába. Jó apropót szolgáltatott a szerdai tárlatmegnyitó arra, hogy a folyóirat korábbi és jelenlegi szerkesztői, munkatársai találkozzanak, s a laphoz fűződő élményeiket megosszák egymással és az érdeklődőkkel.
A rendszerváltás óta eltelt időszakban, egészen 2008 májusáig Kántor Lajos irodalomtörténész volt a Korunk főszerkesztője, aki kifejtette: a gyűjtemény összeállításakor főként az vezérelte, hogy az elmúlt kilencven évből minél többet megmutassanak – nyilván, lehetőségeikhez mérten, hiszen a régi dokumentumok közül viszonylag kevés van már a birtokukban. Az 1926-os évfolyam borítói mellett megtekinthető a Kassák Lajos tervezte ’29-es lapszám fedőlapja, s néhány az 1957 és 1974 közötti időszak plakátjaiból is.
A megfigyelési dossziékból származó egyik dokumentum arról „tanúskodik”, hogy Gáll Ernő kapcsolatba lépett a lapot 1926-ban elindító Dienes László Amerikában élő fiával. Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Úry Előd kapta a Korunk Kulcsát
Mecénási tevékenysége elismeréseként dr. Úry Előd fogorvos, a Soproni Erdélyi Kör elnöke vehette át a Korunk éves díját, a Korunk Kulcsát tegnap este a Minerva Művelődési Egyesület székházában, a folyóirat alapításának 90. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke felidézte, hogy Úry Előd 1990 márciusában telepedett át családjával Magyarországra, ugyanakkor arra is utalt, hogy ő az első orvos, aki a 2004 óta évente átadott elismerést megkapja. Az est folyamán Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke és Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője elevenítette fel a folyóirat történetének fontosabb mozzanatait, Albert Csilla, Bogdán Zsolt, Dimény Áron és Györgyjakab Enikő színművészek előadásában pedig az elmúlt 90 év terméséből hangzottak el szövegek. A zenei pillanatokról a Concordia vonósnégyes gondoskodott, amelynek tagjai Orbán György Öt madrigálját tolmácsolták.
F. Zs. Szabadság (Kolozsvár)

Korunk 90 – híd az egyetemes és erdélyi magyar kultúra között
A jövőhöz, fiaihoz, unokáihoz, az új nemzedékekhez, valamint az olvasáshoz, az erdélyi magyar kultúra megismeréséhez, terjesztéséhez és támogatásához vezető kulcsnak nevezte dr. Úry Előd fogorvos a Korunk elismerését, amelyet hétfőn este vehetett át Kovács Kiss Gyöngy főszerkesztőtől és Kántor Lajostól, a Korunk Baráti Társaság elnökétől. A Korunk Kulcsát a Minerva Művelődési Egyesület székházában, a folyóirat 90. születésnapjára szervezett ünnepségen adták át; az est folyamán színművészek előadásában hallgathattunk meg olyan szövegeket, amelyek az évek során megjelentek a Korunkban.
Az egybegyűlteket Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke köszöntötte, aki az egyesület és a Szabadság, valamint a Korunk között ápolt jó viszony mellett az 1926-ban alapított folyóirat történetének néhány fontos mozzanatát is felelevenítette. Mint mondta, Dienes László azzal a szándékkal indította útjára a Korunkot, hogy az kritikai, baloldali, európai kitekintésű lap legyen, amely bemutatja és elgondolkodik a marxista filozófián és annak kritikáján. Termékeny 14 év után, 1940 augusztusában tiltották be a magyar hatóságok, majd 1957 februárjától ismét megjelenhetett – „az akkori főszerkesztő, Gáll Ernő, aki szintén baloldali gondolkodónk volt, Balogh Edgár részvételével, a szerkesztőség tagjainak hozzájárulásával folytatta ezt a baloldali, kritikai hangvételű, társadalomtudományi jellegű folyóiratot”. Gáll Ernő fokozatosan teret biztosított a haladó polgári elemeknek is, többek között Mikó Imre, László Dezső és Venczel József közölt a lap hasábjain, amely egyre inkább hozzájárult a különböző nézőpontok közötti párbeszéd megteremtéséhez. – 1990 után, Kántor Lajos vezetésével is folytatta ezt a fajta párbeszédet, megkerülhetetlen az a munka és teljesítmény, amit a Korunk az elmúlt negyedszázadban letett az erdélyi magyarság asztalára. Színvonalas folyóirat, amelyre büszkék lehetünk – hangsúlyozta Tibori.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

A gyulafehérvári ígéretek azóta sem váltak valóra
Felelős önvizsgálatra, elmélyült gondolkodásra késztető írást közölt a Korunk folyóiratnak a múlt év végi négy száma. Poszler György irodalomtörténész, akadémikus (Kolozsvár, 1931. június 12. – 2015. augusztus 13.) egy év munkájával készítette el ezt a figyelmeztető nagy írását, a címe: Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről.
Kós Károly és társai által 1921-ben megfogalmazott Kiáltó szó óta politikai kártyavár-építések idejét éljük (a Sziszüphosz-féle kínlódások, szenvedések jegyében), és nem mi voltunk a vétkesek! Voltak, akik elhitték, amit a hatalom mondott (nem lesz nemzetiségi elnyomás), mások nem: Márton Áron figyelmeztetett 1945 után, hogy a Magyar Népi Szövetség nem jó úton jár. Poszler György kolozsvári születésű Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész irodalmár szemmel nézi a múlt század tévedéseit, és figyelmeztet: a hiú ábrándokon túl kellene nézni és látni. „Talán nem kellett volna elhinni mindent!”
A történész elsősorban a forrásokat tárja fel, elemez, folyamatokat ragad meg.
A semmiből egy új világot
Poszler György négy részben a Korunk folyóiratban közölt esszéje azért is jó kiindulópont (kutatónak és pedagógusoknak egyaránt), mert iránytűt ad az ember kezébe. Vesztésre voltunk kárhoztatva. A magyar közösség 1948–49-re nagy erőfeszítéssel elért némi eredményt, de ekkor bekövetkezett annak a Sziszüphosz-kőnek a visszazuhanása. Valakik legörgették: például I. Mihály király rendeletével az egyetemi épületeket a Nagyszebenből visszatérő Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek ígérték oda. Ekkor költözött az orvosi kar át Marosvásárhelyre. Megkapták a Csaba királyfi honvédtüzér hadapródiskolát. Ott kellett a semmiből egy új világot teremteni, tantermeket, klinikákat kialakítani, orvosoknak lakásokat adni, óriási erőfeszítésekkel kollégiumokat szervezni. Még vezetékes víz sem volt.
Az erdélyi folyamatokba belerobban a magyarországi 1956-os forradalom. Voltak Erdélyben is reménytelen küzdők, a baloldalnak szintén voltak jeles személyiségei: Jordáky Lajos, Szabédi László, Balogh Edgár és Kurkó Gyárfás. A nagy kérdés az lenne, hogy mit is kezdjünk a Magyar Népi Szövetségnek a tevékenységével. Baloldali szervezet a kommunista párt fiókszervezete, a szekerüket tolta? Ilyen egyszerű lenne? Az esszé megértéséhez előkerestem Lipcsey Ildikó történész könyvét (Utak és tévutak az erdélyi magyarság XX. századi történetében, Budapest, 2008. Székelyhídi Ágoston írta az előszót.) A tényállás az volt, hogy csak egy baloldali szervezet számára engedtek működési teret. Országunkat az elhíresült 1944. októberi Churchill-féle tárgyaláson a Nyugat már 90%-os arányban átengedte az orosz félnek. Lett belőle száz százalék bolsevik kommunista befolyás. Sok-sok kulisszatitokra csak napjainkban derül fény, tiltakozott ugyan a Nyugat, de a szovjet csapatok itt állomásoztak a térségben. Az angol miniszterelnök a sikertelen magyar kiugrási kísérlet idejében (1944. október 15.) pont Moszkvában tárgyalt. A szovjet hadsereg katonái pedig itt, Debrecennél harcoltak, bent voltak Magyarországon.
Nem egy vonzó időszak ez egy történész számára. Román kollégáktól sokszor lehetett hallani (1989 előtt is), hogy mi, az erdélyi magyar közösség jól megsegítette a Román Kommunista Pártot, hogy megszerezze a hatalmat. Poszler György szerint is e történések kulcsfigurája Dr. Petru Groza volt. Román anyanyelvű, de szászvárosi kollégiumban magyarul tanult. Jogot végzett a pesti egyetemen. Tanult Lipcsében és Berlinben is. A két nép reális megbékélésének az alapja a gyulafehérvári (1918. december 1.) nagygyűlés nyilatkozata lehetett volna számunkra 1944. őszén egy ajánlattal megújítva. Érkeztek viszont Észak-Erdélybe az augusztus 23-ai  román kiugrás után a Maniu-gárdák. Egyes történészek és véleményformálók úgy próbálják ma is szépíteni a dolgot, hogy a félkatonai szervezetek  által elkövetett sajnálatos események válaszok voltak az 1940. augusztus 30-ai, a második bécsi döntés utáni történésekre Ördögkútnál, Ippnél és több más helyen megtörtént kilengésekre.
Mentegetőzés a gyilkosságokra
Itt Biharban Belényes környékén, a Kalotaszeg falvaiban, Szárazajtán és Csíkszentdomokoson szörnyű véres események történtek. Jó lenne, ha a román történészek nem hőskultuszt teremtenének, hanem feltárnák a közelmúlt fájó pontjait. (Egyes könyvek szerint a Nemzeti Parasztpárt számított a magyar szavazatokra is. Kurkó Gyárfás és a Magyar Népi Szövetség elnyerte a magyar egyházak támogatását is.)
1944. november 14-étől négy hónapon át volt egy izgalmas időszak. Az atrocitásokra hivatkozva, de hatalmi célokat követve, Moszkva kivonta Észak-Erdélyt a bukaresti vezetés hatásköréből és szovjet katonai közigazgatást vezetett be. Ez az Észak-Erdélyi Köztársaság időszaka. Moszkva célja főleg az volt, hogy gyorsítsa Románia bolsevizálását és a Groza-kormány beiktatását. Számos kérdést felvető időszak ez. Két nyelven, magyarul és románul zajlott a közigazgatás.
A Poszler esszéhez visszatérve, a szerző kitér Petru Groza személyiségére. Jól tud tárgyalni a magyarokkal és a szászokkal, mert Erdély mindhárom fő nyelvét ismeri. Vele alkudtak az Magyar Népi Szövetség vezetői is (vagy inkább a kényszernek engedtek?). A magyarok azt remélték, amit a Gyulafehérvári Nyilatkozat megígért: a magyarság teljes autonómiáját Romániában, annál is inkább, mivel a két egymásra utalt nép már el is kezdett megvalósítani Észak-Erdélyben egy kétnyelvű, magyar–román közigazgatást és valódi demokráciát.
Nem adták el Erdélyt
A Poszler esszé nagy meglepetése, hogy a Százas Intézőbizottság híres, 1945. november 15–18. közötti ülését árnyaltabban kell megközelíteni. Az él a köztudatban, hogy az Intézőbizottság eladta Erdélyt. Vasile Luca (Luka László) kicsikarta az állásfoglalást, hogy nemzeti közösségünk itt, Romániában akar élni. E határozatnak azóta is nagy a visszhangja. Sokan úgy vélik, hogy „az istentelen bolsevik kommunisták” eladják, eladták Erdélyt. Pontosabban Észak-Erdélyt. A román fegyverszüneti egyezmény (1944. szeptember12–13.) úgy volt fogalmazva, hogy Erdély vagy annak nagy része újra Románia része lesz. Ekkor még hátra volt a sikertelen magyar kiugrási kísérlet. Ám a legfontosabb tényező, hogy Moszkva is érdekelt volt, mivel Besszarábiáért és Észak-Bukovináért kárpótolnia kellett Romániát. A kortársak tudták, hogy a baloldali orientáció felvállalásával tud a magyar közösség megmaradni Erdélyben. Poszler György akadémikus véleménye, hogy a Központi Intézőbizottság „nem adta el Erdélyt Romániának”. Szerinte a 16–17. századi erdélyi fejedelmek voltak hasonló, nagyon nehéz helyzetben.
Molnár Gusztáv politológus szerint is „történelmietlen volna vádakkal illetni a Magyar Népi Szövetséget. Tisztességesen képviselték a magyar nemzeti érdekeket.” Van egy már száz éve meglévő meghasonlása nemzetünknek. Itt a Bibó István leírta zsákutcás magyar történelem érhető tetten. A nagyhatalmak diktátumpolitikájáról nem szabad elfeledkezni.
Moszkva mozgatta a szálakat
Minden korban léteznek az illúziók és a realitás. A tárgyalt időszakban pedig a valóság a szovjet csapatok jelenléte (ekkortól negyvenöt éven át a keletközép-európai térségben). Volt továbbá az 1944. októberi Churchill–Sztálin megegyezés az érdekszférákról. Minden valószínűség szerint a baloldal jobban volt tájékozódva (tájékoztatva?). Így érthető, hogy a nemzetiségi jogok biztosítására törekedtek és értek is el komoly eredményeket. Szerették volna elérni az észak-erdélyi kétnyelvű közigazgatás bevezetését Dél-Erdélyben is. Elfogadtak egy törvényt, az 1945. február 5-i Nemzetiségi Statútumot, de nagyon magas volt a küszöb, a kisebbségi lakosságnak az aránya el kellett hogy érje a 30 %-ot. Az utcákon kétnyelvű feliratoknak kellett megjelenniük. Ekkortájt a csehszlovákiai magyarok a kassai kormányprogrammal jogfosztottakká és hontalanokká váltak. Kollektíven tették felelőssé a magyar közösséget, hogy az első csehszlovák köztársaság felbomlott. Ezzel összevetve itt Erdélyben más volt a helyzet.
A Magyar Népi Szövetség vezetője, Kurkó Gyárfás (1909–1983) kisiparos a bécsi döntés után is Dél-Erdélyben maradt. Csíkszentdomokosról származott és rokona volt Márton Áronnak. Később egy koncepciós perben ítélték el, a börtönben elmezavart kapott, csak 16 év után engedték szabadon. Ekkorra már a MNSZ-t is feloszlatták. Mások mellett Balogh Edgár közismert baloldali vezetőt is lecsukták hat évre. Volt Erdélyben egy nagyon erős szociáldemokrata párt is, Lakatos István volt az egyik vezetője. Az autonóm Erdélyt tartotta volna a megfelelő megoldásnak (ami talán érdekes lehet, a szociáldemokrata pártnak volt magyar tagozata is). Hazaárulás címén ítélték el 25 évre, 15 évet volt börtönben. Az eredményeket, amelyeket az MNSZ és az erdélyi magyarság elért, szeparatizmusnak, irredentizmusnak állították be, és találtak ürügyet a leszámolásra.
Hodgyai Mátyás. Reggeli Újság (Nagyvárad)