Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Nemzet/köziség/fölöttiség a Korunk januári számában
Az utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli januári számát a Korunk: a lapszám címe Nemzet/köziség/fölöttiség?” A szerzők a témához politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak, a folyóiratban egyaránt megtalálható a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország belső-külső problémái, Ady és Caragiale örökségének értelmezése.
A szerzőgárdát többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor, Zelei Miklós képviseli. A képi megjelenítést Tettamanti Béla grafikái biztosítják. (közlemény)
Tranisndex.ro,

Nemzet(köziség)ről a Korunkban
Az utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli idei első lapszámát a kolozsvári Korunk folyóirat: Nemzet/köziség/fölöttiség? – ez az alcím olvasható a borítón, kérdőjellel érzékeltetve a három, egymással összefüggő és egymással szembeállítható fogalom kapcsolatának bonyolultságát.
Politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak hozzá a szerzők a témához. Egyaránt megtalálja itt az olvasó a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország külső-belső problémáit, valamint Ady és Caragiale örökségének értelmezését. A lapszám szerzőgárdáját többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor és Zelei Miklós alkotja. A januári Korunk folyóiratot Tettamanti Béla grafikáival illusztrálták.
Krónika (Kolozsvár),

Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztése
Kántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz.
Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében.
Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002).
Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását.
„Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921)
„Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930)
„Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943)
„Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946)
„Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955)
„Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968)
A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik…
Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.”
Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Szabadság (Kolozsvár),

Lapszemle – Korunk/március
Az erdélyi fejedelemség
A lapszám tanulmányai a valójában az 1526-ot követő évtizedek politikai-hatalmi harcainak az utórezgéseként létrejött Erdélyi Fejedelemséget mutatják be úgy, hogy Erdély e másfél, igen meghatározónak tekinthető századának bizonyos – némelykor horizontális, máskor vertikális vonatkozásban vizsgált – históriai aspektusait elsősorban (politika)történeti keretbe ágyazva villantják fel. Jóllehet a múlt teljes körű, szintetikus igényű bemutatására természetszerűen egyik írás sem vállalkozhat, a szerzők egy-egy pászmán – a viszonylag széles spektrumú tematika keretében – áttekintik és mérlegre teszik az önálló Erdélyi Fejedelemség korának történetét. A tematikus tömbben egyaránt szerepelnek politika-, társadalom-, művelődés- és művészettörténeti tanulmányok, illetve mikrotörténeti megközelítések, amelyek a fejedelemség kori városi élet mindennapjait vagy a korszak releváns szereplői közti interperszonális kapcsolathálót vizsgálják.
Krónika (Kolozsvár),

Lezárult korok, lezáratlan dilemmák
Az előadók közül Kántor Lajos nyitotta a sort, aki a Szabédi-életpályát bemutató Erdélyi sorskerék és az erdélyi magyarság létkérdéseit boncolgató Konglomerát (Erdély) című köteteiből idézett. Szabédi László azok közé tartozott, akik rendkívül koherensen és meggyőzően vitáztak még akkor is, ha nem mindig volt igazuk – állapította meg az irodalomtörténész, Szabédi László egykori tanítványa, hozzáfűzve: egyik elsőrendű alapérzése az otthontalanság volt. Vitába szállt az egyházzal, a hagyománnyal, Brassai Sámuel örökségével, a Kós-féle transzszilvanizmussal, Lükő Gábor magyarságfelfogásával, de még Vargyas Lajos verstanával is. A vitákba nagy vehemenciával kergette bele magát, ami aztán életét is megkeserítette. Kántor Lajos utalt továbbá arra, hogy műkedvelő nyelvészként Szabédi érdekes kísérleteket folytatott az indoeurópai nyelvészettel, a szakma éles bírálata azonban megint csak teherként nehezedett rá. A magyar nyelv európai hontalanságából fakadó nemzeti frusztrációja – a Bolyai Tudományegyetem jól ismert beolvasztása és a Szekuritáté zaklatásai mellett – szintén hozzájárult 1959-ben elkövetett öngyilkosságához.
Szabédinak mind a mai napig megfontolandó transzszilvanizmus-kritikája végett is érdemes hosszabban idézni a következő sorokat a Konglomerát című kötetből: „De vajon az országtranszszilvánizmus [Kós-féle transzszilvanizmus – megj. a szerzőtől] valóban a tényekkel számolt-e? Nem álmokat nyújtott tények helyett? Az erdélyi népek sorsközössége – hát az mikor volt? Tudniillik most egyáltalán nincs! Nemcsak a román nem érez sorsközösséget a magyarral, de a szász sem, s hovatovább jobbadán a zsidó sem. […] A transzszilvánizmust, azt a tanítást, amely az erdélyi népek sorsközösségét és egymás megértését hirdette, éppen az a nemzedék találta ki, amelyik nem is értett románul, amelyik nem is ismerte a románságot. Ha más úton nem jutottunk volna ugyanarra az eredményre, ebből is kiderülne, hogy a transzszilvánizmus egy olyan nemzedék szellemi terméke, amely nemzedék egész szellemi fegyverzetét a nagy magyar állameszme védőpajzsa alatt szerezte, amely nemzedék idegenül és értetlenül állott a megváltozott helyzetben. Már csak ezért is gyanakodni kellene, hogy a transzszilvánizmus téves; hogy úgy mondjam, nem szakértők csinálták, hanem a kisebbségi sors dilettánsai.” – hangzott el Kántor Lajos felolvasásában. Ide kapcsolódik Csapody Miklós irodalomtörténész társadalmi visszhangtalanságra utaló, csípős megjegyzése is, miszerint „ez olyan, mint a jobbkéz-szabály: nem elég, ha csak én tudom.”
Dávid Gyula irodalomtörténész nagy részletességgel mutatta be a kalotaszegi Szucságon tartott 1946-os konferenciát, amikor még sokan hittek egy demokratikus jövő kibontakozásában. Itt Szabédinak a Magyar Népi Szövetséggel szemben megfogalmazott kritikáját érdemes kiemelni: „Soha ennyi ígéret nem hangzott még el, mint manapság, de: ez a kisebb hiba. Soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint amennyire mi ülünk fel. Mi már annak is felülünk, amit nem is ígérnek! […] A magyaroknak a románokkal való egyenjogúsága: program s el is hiszem, hogy mi komolyan is gondoljuk. Szövetségeseiktől ezt a programot a mi vezetőink is nyújtják a népnek. A nép aztán cserében hadd adja földjét, házát, adóját: ezek viszont valóságos dolgok, melyek a román nép valóságos gyarapodását szolgálják.”
Csapody Miklós a különbségtétel fontosságát hangsúlyozta: Szabédi László vitázó volt, és nem vitatkozó, még kevésbé kötözködő. Előadásában Balogh Edgárnak és Gáll Ernőnek a Korunk hasábjain kibontakozott szellemi tusáját elevenítette fel, amelyek bár „vérre menő” viták voltak, nem maradt nyomuk a kortárs emlékezetben – figyelmeztetett az irodalomtörténész. Megjegyezte: Balogh Edgár és Gáll Ernő között jelentős alkati, műveltségbeli és szemléletbeli különbség mutatkozott. Balogh Edgár kozmopolitizmussal, konformizmussal vádolta a fiatal Gáll Ernőt, aki ugyanakkor szektariánus, újításra képtelen, állandóan védekező és sértett főszerkesztő-helyettesnek nevezte Baloghot – míg utóbbiról az önrevízió, nyitottság és kritikus őszinteség képe körvonalazódott. Mégis, az idő Balogh Edgárt igazolta – zárta mondandóját az előadó.
Befejezésül Demény Péter költő, író nyújtott vázlatos képet Bretter György filozófusról, akiről mint a nemzedék szellemi atyjáról beszélt. Az emléknap fényében kiemelendő a filozófus azon idézett gondolata, miszerint különbséget kell tennünk végzet és sors között. Így sorsról csak akkor beszélhetünk, ha az ember felismeri azt, szembe megy vele, ezáltal pedig végzetét sorssá alakítja.
A szervezést a közönség soraiban ülők is elismerően méltatták, buzdítva a konferenciák folytatását, a dokumentumokra és az emlékezésre támaszkodva. Kántor Lajos hangsúlyozta: az egyetem magyar tanszékének bekapcsolódása továbbra is várat magára, a Szabédi Emlékház ugyanis, mint kutatóműhely, a szakmabeliek együttműködésére szólít.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Kik kaptak idén pénzt a Bethlen Gábor Alaptól?
Közzétette szerdán a Bethlen Gábor Alap (BGA) a 2013. évi pályázati felhívásainak eredményeit.
Az adatokból kiderül, hogy a magyar költségvetésből idén összesen 189 millió forinttal támogatják a nemzeti jelentőségű programokat, és 400 millió forintot osztanak ki a magyar kultúráért és oktatásért felhívás központilag támogatott pályázataira. A BGA külön állományban közli a magyar kultúráért és oktatásért felhívás erdélyi regionális pályázatait, amelyekre összesen 84 millió forint jut.
Értelemszerűen a legnagyobb összegeket a nemzeti jelentőségű programok kapják, amelyeknek alanyi jogon jár a támogatás. Kiemelkedőn magas összegben, 5 millió forintban Erdélyből a Kolozsvári Magyar Intézet, a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) részesül. A Jakabbfy Elemér Alapítvány az RMDSZ-hez köthető elnöke, Székely István főtitkárhelyettes révén, míg a MIT az Erdélyi Magyar Néppárthoz közel álló ifjúsági szervezet. Jutott pénz több erdélyi színháznak és kulturális lapoknak: a Székelyföld folyóirat például 3 millió, a Helikon, a Látó, a Korunk és a Művelődés 1-1 millió forintot kap.
A listába becsúszott egy megmosolyogtató elírás is. E szerint Veres Péter „csalási vállalkozása” 1 millió forint támogatást kap az Erdélyi Művészet folyóirat kiadására.
A központilag támogatott pályázatok közül az egyik legnagyobb tételt, 3 millió forintot a Székely Nemzeti Múzeum kapja egy kiállítás megszervezésére, a Marosvásárhelyért Egyesületnek a Vásárhelyi Forgatagra 1,5 millió forint jár. Ezen a listán felbukkan ismét a Magyar Ifjúsági Tanács, amelynek 1,2 millió forintot utal a BGA az Adj, király, katonán ifjúsági vetélkedő megszervezésére. A legkisebb támogatás ennél a kiírásnál 350 ezer forint.
Az úgynevezett regionális pályázatoknál a fentieknél jóval kisebb összegek szerepelnek. Az elbírálókat érezhetően az a szándék hajtotta, hogy minél több pályázónak juttassanak legalább egy kis összegű támogatást. Ennél a kiírásnál a legnagyobb tétel 400 ezer forint (ennyit kap például a dévai Szent Ferenc Alapítvány vagy a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület), a legkisebb tétel 100 ezer forint.
Maszol.ro

A világ, amely előhozta magát megírásra
Máté Angi íróval találkozhattak az érdeklődők a Minerva-házban
„A gyermekek számára is az a jó irodalom, amit nem hagynak faképnél, amire rányit a szemük és a fülük. Odaköti őket, és elkezdenek benne lenni a történetben” – magyarázta Máté Angi hétfőn délután, a Korunk Akadémia író-olvasó találkozóján a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva-termében. Az est folyamán az íráshoz való viszonyáról és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kapcsolatos élményeiről is mesélt az Aranyvackor-, Bródy Sándor- és IBBY-díjas író, a Mamó (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.), a Volt egyszer egy (Pozsonyi Pagony, Budapest, 2010.), az Ez egy susogó levél (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2011.), a Kapitány és Narancshal (Magvető, Budapest, 2012.) és Az emlékfoltozók (Magvető, Budapest, 2012.) című kötetek szerzője, akivel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Itthon és külföldön egyaránt felfigyeltek Máté Angira, amikor 2009-ben napvilágot látott önéletrajzi indíttatású regénye: nem sokkal később megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debüt díját, a Látó Nívó díját, a Transindex Év könyve díját, majd a Bródy Sándor-díjat is. Felnőttek és gyerekek egyaránt nagy szeretettel és kíváncsisággal forgatták a Mamót, hogy a nagymamájával élő árva kislány mellé szegődve egy egészen különleges világ részesei legyenek. Amint az a mostani rendezvényen kiderült, a regény indulása a dokk.hu portálon közölt, „kicsit svéd gyermekversekhez hasonlító” írásaihoz kapcsolódik. A versek apropóján elkezdett beszélgetni a virtuális térben bizonyos Szabó Bertolddal – később a Mamót is neki ajánlotta –, akinek elmesélte a halottak napjához fűződő egyik gyermekkori élményét. – Így kezdődött a Mamó: elindultak ezek a nagyon messziről és furcsa helyről jövő történetek, amelyek aztán felbomlottak, felfoszlottak… Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a pici, halottak napi történetet előhozta bennem az emlékezés, két hét alatt íródott meg a regény. Sok olyan írásom volt később, amelyekben utólag javítottam, változtattam, a Mamóban viszont nem volt ilyesmi. Úgy jött elő, és úgy adta magát, azon a nyelven, azzal a képiséggel és erővel, amivel végül meg is maradt ilyennek. Nem tudom a helyét, hogy honnan jött és miként, de ezzé vált – részletezte Máté Angi.
Versírással korábban is próbálkozott, Fekete Vince közreműködésével már 1994–95 környékén jelentek meg költeményei az Előretolt Helyőrségben. Több mint tíz év „elcsendesedés” után aztán ismét előtérbe került az írás az életében, úgymond „megtörténte magát”, ehhez az is hozzájárult, hogy óvónőként úgy érezte, „a gyerekek feje-lelke az én fejem-lelkem is tud lenni”. Már a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásának ötlete előtt gondolkodott azon, hogy milyen lenne a Mamó másként megmutatva: Deák Krisztina két évvel ezelőtt vetette fel, hogy filmet készítene a regény alapján. – Nagyon nehezen tudtam elképzelni azt, hogy ez a csendes és lassú valami miként tud megjelenítődni olyan történetekben, amelyek megragadhatják a figyelmet. Ami pedig a színdarabot illeti, ez a dramaturg munkáját is dicséri, hiszen ő vitte a hátán a szöveggel való dolgozás nagy részét, hogy ezt a csendes, lassú történetet így meg lehetett mozdítani – mondta az író. Azt is elárulta, hogy élőben még nem látta ugyan az előadást, a dvd-felvételt viszont már igen, és tetszettek neki a látottak. – Féltem megnézni. Nem attól féltem, hogy milyenné válik, hanem inkább magamtól, nem tudtam, hogy végig tudom-e nézni. Végül aztán laptopon láttam, otthon, de úgy sem volt könnyű. Azt láttam, hogy jó lett – fűzte hozzá Máté Angi.
S hogy lesz-e folytatás? Úgy tűnik, nem, hiszen „az a világ, amely utána következett, már egy rendjén való világ volt: teljes volt, nem hozta elő magát megírásra. Nagyanyám halála után egy nagy családba kerültem, ahol volt anya, apa, testvérek, ott már kifele történtek a dolgok, és nem megíródásra.”
Különösen jó élményt jelentett számára a Mamó írása, ezt az utat próbálta a továbbiakban is keresni: az első meséje akkortájt született, amikor idős barátja, az azóta is titokzatos Szabó Bertold nehéz, betegségekkel teli időszakot élt át. – Erősítőként, vigaszul írtam egy nagyon rövid mesét egy egérről, aki elveszíti a hangját. Nem kifele mese volt, és nem újságba való, csak később lépett ki ebből az állapotból – hangsúlyozta. Aztán sok mese következett, köztük a Volt egyszer egy város is, amelyért Szulyovszky Sarolta illusztrátorral közösen Aranyvackor-díjat kaptak a Pozsonyi Pagony Kiadótól. A Napsugár és a Szivárvány hasábjain közölt írásai mellett sorra jelentek meg kötetei, kellemes pillanatokat, órákat szerezve sokunknak. Több meséjét az óvodásain „tesztelte le”: miközben olvasta, már akkor kiderült, hogy egyik-másik történet helyénvaló-e vagy sem; „ha nem kezdték el piszkálni egymást, vagy nem másztak el, akkor azt jelentette, hogy jó a mese”.
A kör pedig, amely a Mamóval elindult, úgy tűnik, Az emlékfoltozókkal bezárult, két éve nem született új írása. – Ha nincs, hát nincs, ez van, ha pedig valami lesz, akkor lesz… Ráhagyom ezt az időkre és a történésekre – jegyezte meg Máté Angi. A Mamó népszerűségét pedig az is bizonyítja, hogy időnként feltűnik egy-egy személy, és jelzi, hogy lefordította a regényt, a francia változatot például a Le Ver à Soie kiadó adta közre, a sepsiszentgyörgyi származású, Franciaországban élő Kosza Zsuzsa fordításában.
Vajdahunyad, Bögöz, Székelyudvarhely, és Kolozsvár után jelenleg Budapesten él, továbbra is óvónőként tevékenykedik, és úgy érzi, otthon van, „benti” értelemben mindenképp.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A feladatokat a sors jelöli ki (Interjú GAZDA JÓZSEFFEL, a Háromszék Kultúrájáért Díj idei kitüntetettjével)
Kovászna Megye Tanácsa 2013-ban alapította a Háromszék Kultúrájáért Díjat, melyet évente a magyar kultúra napján, január 22-én adnak át azoknak, akik tevékenységüket a régió művelődésének szolgálatába állították, életművükkel hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra gyarapításához.
A mindenkori díjazott személyét a megyei kulturális intézmények javasolják, tavaly az életműdíjat Szilágyi Zsolt tenor, karnagy vehette át, az idei kitüntetett pedig Gazda József nyugalmazott tanár, művészeti író, szociográfus.
A sors áldása
– Felsorolni szinte lehetetlen mindazt, amivel Gazda József foglalkozott életében: tankönyvírástól a Kőrösi Csoma Sándor Napokig, a szétszabdalt és szétszóratott magyarság enciklopédiájának megírásától – miként Bogdán László fogalmazott a Háromszék Kultúrájáért díjazottjának méltatásában – a művészettörténetig, a diákszínjátszástól a közösségszervezésig... – ... És mondjuk azt, hogy még tanítottam is.
– Melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Az egyetem elvégzése után két laphoz is fel akartak venni, a Korunkhoz és az akkoriban Sütő András által indított Művészethez, az Új Élet elődjéhez. De „pártunk és kormányunk” megakadályozta, hogy én újsághoz, szerkesztőségbe kerüljek, ezért tanárként kellett elhelyezkednem. És mégis mondom, sorsom áldásának tartom, hogy tanárnak mentem. Ezért nem merem azt mondani, hogy fontosabb az írásos munka, mert ugyanolyan fontos a tanári is, hogyha azt valaki hittel, szeretettel, meggyőződéssel végzi. Azt pedig a kor mondja meg, és az utókor fogja eldönteni, hogy az az írásos munka, amelyet én letettem a nemzet asztalára – mert nemzetben gondolkodó embernek érzem magam –, az képvisel-e egy olyan súlyt, amelyet maradandónak lehet nevezni. Ha igen, akkor talán ez lenne a legfontosabb. De a diákszínjátszást ugyanolyan fontosnak tartottam, mert sikerült elérnünk, hogy adott pillanatban mi voltunk Erdély kis falvainak népszínháza. Az alatt a húsz év alatt, míg a diákszínjátszó csoportot vezettem, öt-hatszáz közötti előadást tartottunk, ami egy nagy színháznak sem válna szégyenére. Faluról falura jártunk, de Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen a nagy színpadokon is bemutatkoztunk, hogy nehogy valaki azt mondja, azért megyünk csak falvakra, mert szégyellünk nagyobb közönség elé lépni. És a kritikák is mutatták, hogy nem az alsó szintet képviselte a mi diákszínjátszásunk; még olyan megállapítás is hangzott el a Tamási Áron százéves születése évfordulóján pont Sepsiszentgyörgyön egy magyarországi színházkritikus szájából, hogy tizenhat színháznál látta a Tamási-darabokat, mégis számára a legnagyobb élményt egy diákcsoport, a kovásznai Énekes madár előadása nyújtotta, mi közelítettük meg legjobban azt az eszmét, amit ő Tamásiban elképzel. Vagy a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület. Kérdezték már, miért csinálom. A feladatokat nem én választom, hanem a sors jelöli ki, tudniillik az lehetetlen, ha valaki itt él Kovásznán, Kőrösi Csoma szülőágyától két és fél, három kilométerre, ne vegye tudomásul, hogy van Csoma. Amiként megengedtetett, az 1989-es változás után két hónapra már összeültünk, hogy alakítsuk meg az egyesületet, a feladat adva volt, és muszáj volt elvégezni. Az egyesületi munka, a tudományos konferenciák szervezése azonban óriási időelvonó tényező, olyan munka, amit más is végezhetne, de nem találom meg azt a másik embert. Azzal vigasztalom magam: összejárván a nagyvilágot magyar közösségeket keresve igazolódott előttem, hogy a nemzeti munkát Tokiótól Sydneyig és Buenos Airesig mindenki szolgálatként végzi, nem fizetés ellenében. Ami bánt, hogy itt nem akad egy tehetséges, ügyes fiatalember, aki például a tanári munka mellett átvenné ezt is. Na de összefoglalva: amit az ember hittel és lélekből jövő teljes odaadással végez, az egyformán fontos kell hogy legyen.
Emlékező történelem
– Bogdán László is jelezte laudációjában, az interjúkötetekre utalva, hogy egy intézmény munkáját végezte el egy személyben, magánemberként. Miért kellett ezt csinálni, mert pénzért, tudom, hogy nem, és úgy vélem, a majdani taps reményében sem. – Erre rá kellett döbbenni, és ezt is a sorsomnak köszönhetem. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, kolozsvári, nagyenyedi tanárkodás után kerültem Kovásznára 1964-ben, itt tapasztaltam meg a magyar közösségnek a szuszogását, azt, hogy milyen fantasztikus dolog az a hagyományrend, amely összetartja és cselekvővé teszi az embereket; mint egy gépezet, úgy működött ez a közösség akkortájt. Erre akkor döbbentem rá, amikor apósom meghalt, és hazajövet az iskolából azt láttam, egyik szomszéd sepri az udvart, a szomszédasszony főzi az ebédet, mások takarítják a házat, mert akkor még otthon volt felravatalozva a halott, és érkezik a harmadik szomszéd, hogy beszélt a pappal. Óriási élmény volt rádöbbenni, hogy az egyén feladatát adott nehéz helyzetekben átvállalja a közösség. És ez az élmény mozdított arra, hogy ennek a minden eszközzel szétzúzásra szánt közösségnek a hagyatékát, hagyományát, működő gépezetét én valamiképp megörökítsem, papírra vessem, így született meg az első szociográfiai kötetem, az Így tudom, így mondom. Én még beszélhettem olyan öregekkel, akik tűzvilágnál fontak, mert még mécses is alig volt a múlt századfordulón, úgy éreztem hát, hogy ütközőpontban élek, amikor még él a régi, de az új már ököllel ver szét mindent maga körül, és ennek a határvonalnak a felismerése késztetett arra, hogy megörökítsem a régi magyar falu emlékezetét, hogy a művészeti írói ambícióimat pillanatnyilag átrakjam más skatulyába, és a fontosabb munkát végezzem. Én ezt emlékező történelemnek vagy emlékező irodalomnak nevezem. Kezdetben a könyveimben magamat kikapcsoltam, és csak az adatközlőket beszéltettem, montázstechnikával alakítva ki a folytonosságot. Később rájöttem, azért okoz ez nekem nehézséget, mert a már felgyűlt tapasztalatokkal sokban hozzá tudok járulni a könyvek mondanivalójának kiteljesítéséhez, így született meg az oral history műfajom, amely kezdődött Az Istennel még magyarul beszélgetünkkel, A tűz októberével, később pedig A harmadik ággal, amelyikben már a magam szövegeibe építem be az emlékező anyagot.
– Mintegy igazolásaként a felépített elképzelésnek.
– Igen, de azt is el kell mondanom, hogy amikor a legelsőt, az Így tudom, így mondomat írtam, alig akarta elfogadni a kiadó, szöveggyűjteményként szándékozták közölni, mert nem értették, hogy ez egy építmény. Ezt a műfajt én találtam ki, megkomponálom a könyveimet, ezek nem interjúsorozatok, hanem a szerkesztés által válnak művekké. Határeset a szépirodalom és a dokumentumirodalom között, mert én tulajdonképp esztétikai élményt akarok nyújtani amellett, hogy tárgyi élményt is adok. Aki szelektíven szemelget a könyvekben, az csak a dokumentáris értéket kapja, aki megtenné azt, hogy folyamatosan olvassa, annak kizárt, hogy az esemény sodrása egy ívelő élményt ne okozna.
– Akár egy regény.
– Az én könyveim lehetnének magyar sorsregények is, hiszen megdöbbentő, ami velünk történt, megdöbbentő az egész magyar történelem. Az én vágyam az lett volna mindig, hogy ne csak dokumentumanyagot, hanem lelki táplálékot is adjak. Valamiképpen ezt a nemzetet lelkileg is rá kell döbbenteni arra, mit jelent magyarnak lenni.
Magyarnak lenni jó
– Magyarok nyomában, mondhatni, körbejárta a földet. Hol nem élnek magyarok?
– Mindenütt vannak. Egy nem magyar amerikai mondott egy számomra emlékezetes, szép mondatot: ti is olyanok vagytok, mint a zsidók, mindenütt ott vagytok és lehet látni titeket. Mi cselekvő nép vagyunk, ha valahol vagyunk, hát nem azért, hogy eggyel több ember legyen jelen, valami mindig ránk irányítja a figyelmet. Láttam, tapasztaltam, hogy teljesítményünk nem annyi ezrelék, amekkora az arányunk az egyetemességben, hanem annak a sokszorosa. Mindenütt észrevesznek bennünket, jó képességgel megáldott nemzet vagyunk, ami tény. Sokan azt mondják, ezt a nyelvünknek köszönhetjük, mert a nyelvünk annyira kreatív, annyira gondolkodásra késztető, hogy logikája vezet rá a dolgok lényegének meglátására, és ezért van az, hogy a mi tudományos teljesítményünk messze felülmúlja a számarányunkat. Tehát én azt mondom, hogy még ebben a viharvert korban, amikor annyi minden történt ellenünk az utóbbi évszázadban, vagy akár évszázadokban is, valahogy még ilyen körülmények között is szerintem jó magyarnak lenni.
– Miért mondta a Háromszék Kultúrájáért Díj átvételekor, hogy pillanatnyilag tragikusnak látja a magyarság helyzetét?
– Azért, mert Trianon nem véletlenül történt. Semmi oka nem volt, amiért büntessenek minket, hát mi voltunk az egyedüliek, akik elleneztük a háborút az induláskor, s a végén ránk varrták, hogy miattunk történt a háború, ami egy hazugság. Az egész magyarokkal szembeni történelmi büntetőhadjárat, ahogy a második háborúban Tito negyven-ötven ezer embert belelövet a Tiszába, aztán a málenkij robot, itt a földvári láger... Tamásfalván például, az én gyűjtésem szerint, hét áldozatot követelt a második világháború, ennyien haltak meg a frontokon, és 62 embert összeszedtek, elvittek Földvárra, megöltek. Én úgy látom, hogy a Kárpát-medence nagyon fontos hely, és az egész Trianon azért történt, mert erre szemet vetett valamilyen erő, ezt meg akarja szerezni, ezért kellett – hogy gyenge legyen – szétdarabolni, és most soron van a kicsi országnak a lerohanása, ezt mutatja, hogy 1989 után kirabolták az országot, a magyar nemzeti javak nagy része idegen kézre került. A mondás szerint azé a föld, aki birtokolja, tehát folyik a földnek a birtokba vétele, és ki tudja, hogy mi lesz még. Tudatosítani kell bennünk, hogy célpont vagyunk, de ha ismerjük a helyzetünket, ellen tudunk állni. Ez ránk, erdélyi magyarokra is vonatkozik, és amikor a székelyek nagy menetelése történik, akkor Kovásznáról nem száz embernek kell elmennie, hanem hatezernek kell ott lennie. A helyzet tragikus, de nekünk tudnunk kell, hogy bennünket el akarnak pusztítani, és ezt nem szabad hagynunk. Nem szabad hagynunk a nyelvünket elvenni, a kultúránkat elvenni, az akaratunkat elvenni, a beolvasztást megengedni.
– A történelem során volt már egy ilyen kísérlet: töröld el a népnek a múltját, és nem lesz jövője. Ha tudatosodik bennünk e veszély: hogyan tudjuk kivédeni?
– Önvédelem mindenképpen, hogy a magunk ügyét képviseljük. Ragaszkodni a nyelvhez, nem úgy, mint a legtöbb boltban, ahol csak románok a feliratok, bár nemcsak a vásárlók magyarok, de sokszor a bolt tulajdonosa is. Múltkor kaptam egy felszólítást a szemételszállító cégtől románul. Áthúztam, ráírtam a hátára, hogy kétnyelvű város, tessék két nyelven írni, postára adtam, nyilván, nem válaszolnak. Hát hogy lehet, hogy nem harcolunk azért: a nyelvünk legalább regionális szinten hivatalos legyen? Odaadják az ortodox egyháznak a szállodát, ez nemzeti megkülönböztetés. Miért adnak Kovásznán egy ötemeletes szállodát az ortodox egyháznak? Akkor tessék egy másikat odaadni a városnak legalább, hogy annak jövedelme a közösség épülését szolgálja. Minden szállodánkat vagy Ploiești-ből, vagy Bukarestből, vagy Brassóból irányítják, még nem is a megye gazdasági erejét erősítik, tehát mi gyarmat vagyunk itt. Ez a gyarmatosított állapot nem szűnik meg, míg mi határozottan fel nem lépünk. Ha egyszer azt mondjuk, hogy vasárnap tüntetés, akkor Kovásznán is tessék ötezer embernek lemenni a központba, Szörcsén is háromszáz embernek, mert a jogainkért való kiállással tudjuk csak a jogainkat megszerezni.
– Erre utalt a díjátadáskor, amikor a cselekvő tenni akarást kérte számon?
– Az kellene tudatosodjék mindenkiben: legyen egy óra ideje, hogy adott esetben ott legyen, ahol szükség van rá. Amikor volt a Mikó-tüntetés Szentgyörgyön, úgy haragudtam, hogy az ablakon nagyságák, kisasszonyok s urak néznek ki, hát ne az ablakon nézzenek ki, hanem menjenek le a térre. Ezért mondom, nem vagyunk öntudatos nép.
– Hogy elkanyarodtunk a kultúrától, vagy sem, az most maradjon nyitott kérdés. Minden díj kötelez, azt mondják. A Háromszék Kultúrájáért Díj mire kötelezi Gazda Józsefet? – Hogy valószínű, jó úton járok, és míg élek, van erőm ezen az úton továbbmennem. Mert ha a közösség méltónak tartott a díjra, akkor ez arra figyelmeztet, hogy a közösség tudomásul vette és nem tartja fölöslegesnek a munkámat. Ama hídról kell a történelmet szemlélni, többre nem vagyok képes, mert irányítani nem adatott meg, de nem is feladatom, hanem az én feladatom az, hogy szemlélődjek és a magam következtetéseit levonjam, papírra vessem. Azt szeretném, hogy a jelenhez is tudjak szólni, de talán fontosabb lejegyeznem azt, ami történt. Ahogy írtam egyik könyvem címében: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Fél lábbal az irodalomban
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Korunk Kulcsa (1956–2014)
Kulcs-számok?
Annyiban, hogy András Sándor és Pomogáts Béla, a kortárs magyar irodalom két jelentős egyénisége az 1956-os magyar forradalom negyvenedik évfordulóján, az 1996. októberi Korunk-számban találkoztak (bizonyára előbb is már, más körülmények között), és most, 2014. február 18-án, a Minerva Alapítvány Cs. Gyimesi Éva termében ugyancsak együtt vehetik át az évente átadásra kerülő Korunk Kulcsát. Amelyet olyan személyiségek kaptak meg korábban, mint Fejtő Ferenc, a Párizsban élt történész, József Attila ifjúkori barátja, vagy a legendás hírű szegedi Ilia Mihály, Poszler György irodalomtörténész, akadémikus, Kolozsvár szülöttje és a szintén akadémikus történész, Romsics Ignác.
A gazdag névsor tehát tovább bővül. A Szabadság olvasóinak nem most kell bemutatni Pomogáts Bélát, a Magyar Írószövetségnek hat éven át elnökét, aki az Anyanyelvi Konferencia elnöki tisztjét meg az Illyés Alapítványét is hosszú időn át betöltötte, és régebben sűrűn jelen volt a napilap hasábjain. A Korunknak pedig Pomogáts olyan kitartó munkatársa, hogy 2013-ban egy több mint 300 oldalas könyvet adhatott ki Műhely Kolozsváron.
Szabadság (Kolozsvár),

In memoriam Bereczki Károly
Döbbenten olvastuk a hírt, hogy Bereczki Károly életének 66. évében, 2014. február 16-án egy budapesti kórházi ágyon elhunyt. Bereczki Károlyt – szolgálati nevén Csárlit – elsősorban székelyföldi írói és újságírói tevékenysége kapcsán ismertük.
Szovátán született 1948. április 4-én, értelmiségi-hivatalnoki családban, Gyergyószentmiklóson érettségizett, Kolozsváron történelem-filozófia szakon szerzett tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Újságírói tevékenységét az aradi Vörösi Lobogónál kezdte, majd Csíkszeredába, a Hargita napilaphoz szerződött (1971). Akkortájt rendszeresen jelen volt írásaival a Korunk, az Új Élet és a Művelődés hasábjain is. Elsősorban szatíráival, humoreszkjeivel és meglepően merész hangú, nagy tájékozottságról árulkodó honismereti riportjaival tűnt fel a „szocialista sajtóban”. Miután eltávolították a Csíkban megjelenő napilap szerkesztőségéből, előbb revizorként, majd fordítóként működött Cskszeredában, illetve Székelyudvarhely környéki településeken tanított.
A rendszerváltozást követően alapítója volt a Tromf nevű élclapnak, majd annak megszűnte után családjával együtt Magyarországra költözött. Debrecenben a Hajdú-Bihari Naplónál, a Pest Megyei Hírlapnál, a budapesti Kis Újságnál, később a Világ Magyarsága című lapnál dolgozott. Távozása után is ápolta kapcsolatait az erdélyi és székelyföldi sajtóval. Munkatársa volt az aradi Nyugati Jelennek, írásait a Hargita Népének és az Udvarhelyi Híradónak is rendszeresen elküldte a kilencvenes évek közepén és az ezredfordulót követő időkben. Életében két prózakötete látott napvilágot.
Bereczki Károly hamvasztás utáni temetéséről később intézkednek a hozzátartozók.
Isten nyugtasson, Csárli!
Székelyudvarhely, 2014. február 18.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

András Sándor és Pomogáts Béla kapta a Korunk Kulcsa díjat
András Sándor költő, író és Pomogáts Béla irodalomtörténész kapták idén a 2004-ben alapított Korunk Kulcsa díjat, az ünnepélyes díjátadásra Kolozsváron, a Minerva Alapítvány Cs. Gyimesi Éva termében került sor.
Az elismerést Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk folyóirat főszerkesztője adta át. Az 1956-os forradalom után nyugatra emigrált András Sándor munkásságát Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese méltatta, Pomogáts Béla életművéről pedig Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke beszélt.
„Minden mondata mögött tíz másik van, amit nem írt le” – hangzott el többek közt Balázs Imre József Az András Sándor Autonóm Köztársaság Lakosságföldrajza című méltatásában. „Én, András Sándor Autonóm Köztársaság / kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe, / mert megcsalt mind, ki eddig képviselt, / s én magamat akarom képviselni végre” – idézte Balázs Imre András Sándor Az ASAK beadványa az ENSZ-hez című versének kezdő sorait.
Kántor Lajos laudációjában kiemelte Pomogáts Béla irodalomtörténészi munkássága mellett jelentős közéleti tevékenységét is, emlékeztetett: kevesen ismerik annyira Erdélyt mint Pomogáts. Kántor ugyanakkor kiemelte az irodalomtörténész több írását, többek közt a Kós Károllyal készített interjút valamint Pomogáts Béla csak a Korunkban megjelent írásait tartalmazó 350 oldalas kötetet.
A díjátadást követően András Sándor Töprengés a mai kocsmáról című előadásában arról értekezett, hogy a magyarországi társadalom demoralizált, hiányzik belőle a büszkeség. Mint kifejtette: ehhez hozzájárult, hogy a magyarság valamennyi szabadságharcát elbukta 1848 óta. A Kádár rendszer bukása sem hozott változást, mert „azt sem az emberek haragja kergette el”.
Jelenleg „a magyar társadalom egyik fele lesajnálja a másikat. Ez a legrosszabb” – mutatott rá a társadalmi megosztottságra András Sándor. Pomogáts Béla ugyanakkor Találkozásaim a Korunkkal címmel, a folyóirattal való négy évtizedes kapcsolatára tekintett vissza. Kifejtette: büszke arra, hogy a Korunk szerzői közé tartozhat és barátságban volt többek közt Balogh Edgárral és Gáll Ernővel. „Nem az elismerést, a barátságotokat akarom elsősorban megköszöni” – fordult zárasként a Korunk szerkesztőihez Pomogáts Béla.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár),

28 százalékban technokrata kormány
Kedden a román parlament szakbizottságai meghallgatták a Ponta III kormány új minisztereit – azokat, akik eddig még foglaltak ilyen tisztséget, illetve a számukra új minisztérium élére álltakat.
A hétfőn bejelentett, de véglegesnek a parlamenti szavazat után se tekinthető új kormányban hét ún. technokrata – szakértőkből álló, de pártoknak (elvileg) el nem kötelezett miniszter szerepel. A technokrata miniszter se túl gyakorinak, de igazán ritkának sem számít, a kormányalakításoknál akkor szoktak közreműködésükhöz folyamodni, amikor „pártvonalon” (egy párton vagy koalíción belül) nem találnak megfelelőnek ítélt tárcavezetőt (például azért, mert a „régi motorosok” valamilyen okból lejáratták magukat). Nos, a volt USL-kormányban, amelyből a Nemzeti Liberális Párt nemrég kilépett, és ellenzékbe vonult, volt (hogy ne mondjuk: maradt is) néhány inkompetens, hozzá nem értő miniszter, de a cseréket a helyzet változása ettől függetlenül is szükségessé tette.
Ponta miniszterelnök pár merésznek tűnő húzást hajtott végre az új kormányban, többek között azzal, hogy néhány tárcát úgymond ismeretlen (30–40 év közötti) fiatalok kezére bízott. A legmerészebb közülük Ioana Petrescu pénzügyminiszterré jelölése. Az Egyesült Államokban végzett, a Harvard Egyetemen doktorált (ami általában nem rossz ajánlólevél), negyvenen inneni hölgy közpénzügyi, gazdaságfejlesztési és nemzetbiztonsági szakosítással rendelkezik. Indulásnak nem rossz, bár Romániában aligha garancia arra, hogy nehéz feladatát sikeresen el tudja látni. Petrescu egyébként tavaly szeptembertől a miniszterelnök kabinetjében tanácsadói szerepkört töltött be.
Némi meglepetés Gabriela Szabo (Szabó Gabriella) – tény, hogy magyarul nemigen beszél) ifjúsági és sportminiszterré történő kinevezése. A kiváló, besztercei születésű olimpiai és világbajnok, számos egyéb éremmel is bíró középtávfutót (edzője és férje Gyöngyössy Zsolt volt) 1999-ben a világ legjobb atlétanőjének választották. Kérdés, hogy elég lesz-e számos érme a román ifjúsági és sportélet magas szintű irányításához.
„Vadonatúj” (tárca nélküli) miniszter Florin Jianu, aki a turizmus és kis- és középvállalatok, üzleti ügyek (meglehetősen furcsa párosítás!) kérdéseiért felelős. 38 éves, soha nem volt politikai párt tagja, ellenben öt éve a Fiatal Romániai Vállalkozók Patronátusának, 2012-től a Fiatal Vállalkozók Európai Patronátusának az elnöke is. A kis- és középvállalkozások fejlesztése az országnak kétségkívül fontos kérdése – tud –e hozni valami újat, meggyőzőt ebben a tekintetben?
A 36 éves Răzvan Nicolescu energiaügyekkel megbízott miniszter 2004-ben PD-s egyetemistaként kezdte karrierjét. Három évig (2006–2008) Románia európai uniós energetikai megbízottja, 2007–2008-ban az EU–Oroszország párbeszéd-csoportban is képviselte országát, 2008-tól a Petrom menedzser-csapatának tagja.
Aurelia Cristea (45) Kolozs megyéből került fel a nagypolitikába, a PSD képviselőjeként. Megyei tanácsos, a legutóbbi választások óta parlamenti képviselő. A Biztosítás-Felügyelő Bizottság tagja volt, és azt mondják, szép kis vagyon birtokosa.
Răzvan Cotovelea (41) az információs társadalom tárca nélküli minisztere 2004–2009 között az ACIS, a Strukturális Eszközök Irányításának vezérigazgatója volt, utóbb, 2011-ig, az EU vissza nem térítendő pénzügyi támogatása országos bizottságának második embere, majd a Külügyminisztérium államtitkára. 2013. február elsején Ponta miniszterelnök menesztette.
A fiatalok közül kilóg Eugen Nicolicea mérnök, jogász, a parlamenti kapcsolattartással megbízott miniszter. 57 évesen „régi motoros”, 1992-től parlamenti és régi PSD-tag 2009-ig, amikor átnyergelt az UNPR-hez. Arról ismert, hogy a parlamenti tagok „szuper-immunitásának” vehemens ellenzője.
Szintén nem fiatal Bogdan Stanoevici (56), a határon kívül élő románok ügyeivel megbízott tárca nélküli miniszter. Foglalkozására nézve filmszínész (az USA-ban elnök, kormányzó lett filmszínészből), 2011-ben tért vissza a forradalom előtt elhagyott hazájába.
Nem tartozik az újak közé az RMDSZ két politikusa, de ejtsünk róluk is néhány szót.
Kelemen Hunort, a 46 éves új kulturális minisztert (2009–2012 között kulturális miniszter, 1997–2000 között kulturális államtitkár), jeles publicistát, a Korunk egykori szerkesztőjét, két verseskötet szerzőjét aligha kell bemutatni a magyar olvasónak, akit legfeljebb állatorvosi végzettsége lephet meg némiképp. A 36 éves Korodi Attila környezetvédelmi miniszter 2007–2008-ban, tehát még fiatalabban, a Tăriceanu-kormányban betöltötte ezt a funkciót, 2012 áprilisában az Ungureanu-kormányban is ezt a tárcát vezette. Amiről mindenki ismerheti a hazai politikai életben: a Verespatak-projekt ellenzője. Egyébként Bukarestben végezte, az ottani Műegyetemen, német nyelven a gazdasági mérnöki szakot.
Mostantól új összetételű kormány áll Románia élén. Jó lenne hinni, de legalább remélni, hogy az eddigi legjobb. Rossz és gyenge kormányokkal ugyanos, az elmúlt negyedszázadban, tele van a padlás.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Norica Nicolai kitámadta a Székelyföld folyóiratot
Magyarellenes indulatokat váltott ki bukaresti politikusok részéről a román kulturális minisztérium többek között erdélyi magyar folyóiratok finanszírozásáról szóló rendelete.
A döntést legvehemensebben Norica Nicolai, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) európai parlamenti képviselője bírálta, megkérdőjelezve annak létjogosultságát, hogy egy kiadvány csak magyar nyelven, illetve hogy a Székelyföld elnevezéssel jelenik meg.
Kelemen Hunor művelődési miniszter a múlt héten számolt be arról, hogy a kormány tartalékalapjából 1,1 millió lejjel egészítették ki az általa vezetett tárca költségvetését, és az összeget az országos jelentőségű kulturális lapok támogatására fordítják.
A Hivatalos Közlönyben megjelent kormányhatározat értelmében a 24 támogatott kiadvány között 19 román és öt magyar nyelvű folyóiratot találunk, a legnagyobb tételt, 150 ezer lejt a România literară folyóirat kapja.
Az erdélyi magyar kulturális lapok közül a Helikonnak 60 ezer, a Látónak 50 ezer, továbbá a Korunk, a Székelyföld és a Várad folyóiratnak egyenként 30 ezer lejt utalnak.
Kelemen Hunor szerint a mostani finanszírozás csak az év első felére érvényes, a második félévben hasonló nagyságrendű támogatást fognak biztosítani az országos kulturális folyóiratoknak.
Számos bukaresti sajtóorgánum amiatt kapta fel a fejét, hogy a többségében magyarok lakta Székelyföld nevével azonos kiadványt is anyagi juttatásban részesítette a román kulturális minisztérium. Ennél is tovább ment Norica Nicolai liberális EP-képviselő, aki azzal vádolta meg a kormányt, hogy közpénzből honorálja az RMDSZ-t, valamint a „szövetséghez közel álló kiadványt".
A Ponta-kabinet „súlyos cselekedetével" kapcsolatban kibocsátott közleményében a kolozsvári politikus élesen kifogásolja, hogy támogatásban részesülhet a „100 százalékban magyar nyelvű" Székelyföld, holott szerinte Európában a többnemzetiségű közösségek valamennyi hivatalos nyelven népszerűsítik kulturális identitásukat, amikor közpénzből jelentetnek meg folyóiratot.
„A Székelyföld olyan folyóirat, amely teret enged az RMDSZ választási anyagainak és üzeneteinek. Minden tiszteletem a magyar nemzetiségű román állampolgároké, viszont politikai propagandának tartok minden kísérletet, amely az ország határaitól próbál különválasztani régiókat. A hasonló üzenetet promoveáló szervezet vagy kiadvány egyértelműen túllép a törvényes kereteken, mivel a román állam széthullását szorgalmazza" – állapítja meg Norica Nicolai, akit a PNL listavezetőként indít a május 25-i EP-megmérettetésen.
A liberális politikus kirohanása alapján egyértelmű, hogy most hallott először a Csíkszeredában havonta megjelenő kulturális folyóiratról, amely pusztán azért nem tetszik neki, mert magyar és mert a Székelyföld nevét viseli.
Mindazonáltal Nicolai kettős mércével mér, hiszen a Romániával szomszédos országokban élő román közösségek ugyancsak rendelkeznek kizárólag az anyanyelvükön szerkesztett, az illető állam költségvetéséből finanszírozott kiadványokkal, folyóiratokkal. Példaként említhetjük a Gyulán szerkesztett Foaia românească hetilapot vagy a Magyarországi Román Önkormányzat periodikáját, a Cronicát.
Lapunk megkeresésére Lövétei Lázár László a Hargita Megye Tanácsa által fenntartott Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztőjeként, de a román irodalomból rendszeresen fordító irodalmárként is jó nagy marhaságnak nevezte Nicolai vádjait.
„Korábban voltak tematikus román számaink is, amelyekben román szerzők – többek között Mircea Eliade, Mircea Cărtărescu, Matei Vişniec, Cristian Preda – műveit közöltük, ezeknek a lapszámoknak még az illusztrátora is román szakember volt. A Székelyföldnek közel ezer előfizetője van a Kárpát-medence minden részéből, akik közül sokan egy kukkot se tudnak románul. Nos, többek közt velük akartuk megismertetni fordításban a jelenkori román kultúrát. Missziót végzünk, ha úgy tetszik" – szögezte le a Krónikának a 17 évvel ezelőtt alapított folyóirat főszerkesztője, határozottan visszautasítva az állítást, miszerint a Székelyföld pártlap lenne.
Lövétei Lázár László hozzátette, semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy kiadvány egy adott régió elnevezését viseli: Magyarországon például Palócföld, Temesváron pedig Banatul néven jelenik meg folyóirat. Krónika (Kolozsvár)

Besúgókról és besúgottakról Caragiale nyomán
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro

Kántor Lajos
VÁLASZ DEMÉNY PÉTERNEK
Apák, anyák, fiúk, lányok – unokák
Önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Kedves Péter, három nappal a sétatéri színház emeleti előcsarnokában lezajlott beszélgetés után (Te ugyan nem voltál ott, de szövegedből kihallani vélem Könczei Csilla általa nemzedéki szempontúnak mondott vádjait), a világbajnokság jobb mérkőzéseit nézve, egy kis szünetet tartva, nem állom meg, hogy válasz nélkül hagyjam kiáltványodat. Fiaim jó pár évvel idősebbek nálad, most érettségizett legnagyobb unokám a napokban töltötte a húszat, így hát gondolkodom, magamra vegyem-e a megszólítást, vagyis az általad elmarasztalt apákhoz soroljam-e magam, vagy vállaljam a nagyapai szerepet. Úgy gondolom, mindkettőt vállalhatom, és így vitázom veled, miközben bizonyos dolgokban egyetértünk.
A fő kérdés az, amit Te az „elkenés szenvedélye”-ként nevezel meg, Csilla a színházi vitában „összezárásról”, lényegében a szőnyeg alá seprésről beszélt. A kérdés felvetését olyan fontosnak tartom, hogy a nagyobb nyilvánosságot vállalom, noha időm (és kedvem) nemigen egyeztethető a facebookoló szokásokkal.
Visszaemlékszem az ötvenes évek végi, hatvanasok eleji – akkor nem a kereszténységre meg a nemzeti szempontokra hivatkozó – hivatalos elvárásokra, Korunk-szerkesztőségi meg az Utunk külső munkatársaként írt szövegeimre (nem mindegyiket sorolhatom ide, nyilván) meg az akkori vitákra, Forrás-nemzedék előtti és első Forrás korabeli összemenésekre. Ha emlékezetem meg nem csal – az 1961-től követhető szekus megfigyelési dossziéim igazolják vissza, bizony még barátaim rólam írt jelentései is –, nem éppen „tájba simuló”, az elkenés szenvedélyétől áthatott ifjúként tartottak számon. (Bretter Gyurit, akit emlegetsz, már nem hívhatom tanúnak. De egykori barátját, nekem volt főnökömet, Rácz Győzőt sem, pedig szintén tanúskodhatna, ahogy tanúskodott is ellenem, például amikor 1987-ben a fő pártelvtársak ki akartak rúgni a Korunktól. Mellesleg az első ilyen nyílt szándék 1962-ből való. (Erre is vannak utalások a besúgói jelentésekben.) Ezzel korántsem azt akarom sugallni, hogy engem mentesíts az apákat érintő vádjaid alól, Illyés Gyulának (és utolsó könyve címében Gyimesi Évának) igaza van, a „mindenki szem a láncban” igazsága fájdalmasan érvényes – legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ez nem csupán a régmúltra érvényes, hanem mai országokra és rendszerekre ugyanúgy! Mert önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Az „apák” közt tűnik fel kiáltványodban Szabédi László neve. Valahogy úgy fogalmazol, hogy ők, az apák mintha az áldozatvállalás, vagyis az öngyilkosság miatt tisztelték volna Szabédit. Aztán írsz „szabédizés”-ről is (hasonlót szegény Gyimesi Évától hallottam, Budapest és Kolozsvár közt a vonaton vitatkoztunk, ő sokallta a Szabédi Napok sorozatát).
Hát én azt tanácsolom neked, Péter, ha még ebben az évben nagy Szabédi-válogatásunk megjelenik (versek, próza, napló mellett levelekkel), olvasd el figyelmesen. Azt gondolom, nem marad kétely benned, hogy Szabédi volt egyike azon elődöknek, akik nem ismerték az „elkenés szenvedélyét”, igazi vitatkozó volt, politikában is, magyarság-szemléletben is – barátait sem kímélte. Persze, ő is megalkudott, erről írta a Mórokat Székely János. Kitűnő a dráma, még ha közvetlenül Szabédira vonatkoztatva nem minden igaz.
Ide kapcsolódik az erdélyiség, az erdélyi magyarság, a magyarság kérdése. (Valószínűnek tartom, hogy az én Konglomerátomat nem volt időd elolvasni, mellesleg ez a könyv nem csupán a címét kölcsönözte Szabéditól. Akit igenis tanáromnak mondok ma is, ahogy ezt mondta Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár önmagáról.) Általánosítani itt is nagy hiba. Ennek kifejtése már nem fér be ebbe a levélbe. És itt nem Erdély és a Szabédi ifjúkori naplójában emlegetett Kismagyar viszonyára utalok. Hanem a lassan évszázados reális traumára visszamenő Trianon-szindromára, állandó hivatkozásunkra, mentegetőzésünkre, és az általam ugyanebbe a gondolkodásmódba illeszthetőnek vélt büszkeség-forrásunkra, az „aranycsapatra”, az én ifjúságomban még valóságosan (a távolból) megélt 6:3-ra. Ez nem külön erdélyi, ez összmagyar – és összefüggő – magyar betegség. A holland-spanyol meg az olasz-angol és a német-portugál meccs után gondolj a mai, jelenleg épp Pintér Attila összeállította magyar válogatottra. Ebben a vonatkozásban én is intéznék kiáltványt – talán veled egyetértésben – nem feltétlenül az apákhoz, hanem minden magyarokhoz. A józanság jegyében.
Mert a legfontosabb volna nem siránkozni, nem büszkélkedni, másokat lenézni, hanem önmagunkba nézni és a körülöttünk lévő világra figyelni. Transindex.ro

Nagyenyed: Korunk kerekasztal az Áprily-esteken
Szórványról másként a szórványban
A nagyenyedi dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban a Korunk júniusi, az erdélyi magyar szórványról szóló számát mutatták be.
A helyszín nem volt véletlen: a város és környékének szórványosodó jellege mellett, a tematikus szám négy írásának enyedi vonatkozásai is indokolták. A találkozót megtisztelte jelenlétével Cseke Péter, a lap júniusi számának szerkesztője, és Péntek János nyelvész, nyugalmazott egyetemi tanár, a lapszám egyik írója. A kerekasztal jelleget a félkörben elhelyezett székekkel is érzékeltették a Magyar Ház szervezői (Józsa Miklós, Kerekes Hajnal, Nagy Mária, László István), és újdonságnak számított a vidéki értelmiség bekapcsolása a rendezvénybe.
Bakó Botond, Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár, együtt
Az idén ötödször sorra kerülő Kolozsvári Magyar Napok első hétköznapjának délutánján, a rendezvények sűrűjében érdemes felfigyelni a város jelenét és jövőjét érintő eseményre: a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén, ma, 18 órakor alkalom nyílik megvitatni a nagyvárosi szórványok, azaz erdélyi mindennapjaink ügyét. Vetési Lászlónak a Korunk egyik nyári számában megjelent, alapvető kérdéseket felvető elemzése, körültekintő, őszinte helyzetértékelése lesz a sok résztvevőre számító beszélgetés kiindulási pontja. (A tanulmány szövege a Magyar Napokra különnyomatban is elkészült, a Kincses Kolozsvár Egyesület támogatásával, az Idea Könyvműhelyben, és a Katolikus Nőszövetség Szentegyház utca 2. szám első emeleti helyiségében már hozzáférhető.)
Vetési diagnózisának záró fejezetében kitér a Kolozsvári Magyar Napok alapgondolatának jelentőségére, a mindnyájunknak fontos ünnepélményen túlmutató összefüggéseire. Tudatosítja, hogy „a sérült önértékelésű közösségekben nagy nyelvi nyilvánosságokra, etnikai térélményre is nagyon nagy a szükség”, ki kell lépni a magán- és egyházi szférából, a zárt etnikai terekből a közösségi térbe. És szól arról, hogy legyen mindennek hozadéka a civil életszervezés fellendülésében.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Egyházi közösségépítésről beszélgettek Kolozsváron
Nagyvárosi szórványok – kolozsvári helyzet címmel szervezett beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok alatt a Korunk és a Kolozsvár Társaság, az egyházi közösségépítés mikéntjeit megvitatandó.
Kántor Lajos elmondta, évekkel ezelőtt indítottak útjára egy ökumenikus jellegű rendezvénysorozatot, amelyben különböző felekezetű lelkészek beszélik meg a közös problémákat, amely egy idő után megszakadt, de szükség volna az újraindítására.
Jakab Gábor kolozsvári plébános a Korunk júniusi számának címe mentén - Szigetek, szórványok, zárványok - kifejtette, a sziget a Székelyföld, a szórvány a kolozsváriak, szatmáriak, váradiak, legújabban a marosvásárhelyiek is, a zárvány Csángóföld. Mint 1968 óta Kolozsváron szolgáló pap, megélte a magyarság drámai fogyását. 1968-ban a Kerekdombon, a legkisebb katolikus közösségben 1200 hívő volt, ma háromszázat számlálnak.
"Nagyrészüket kikísértem a Házsongárdba s a többi temetőbe, a másik részük elvándorolt, a harmadik faktor, hogy nincs gyermekvállalási kedv. Augusztus 18-a van, Kerekdombon ebben az esztendőben egyetlen gyerek született nálunk" - fogalmazott, hozzátéve: jövőnk biológiai kérdés.
Kifejtette, Dél-Erdélyt száz éve elfelejtettük, holott biztosan él ott pár tízezer magyar, akit nem kellene "visszatanítani" magyarul beszélni. A szórvány beolvadását nem lehet megállítani, legfennebb lelassítani, ehhez pedig példákat mondott Jakab: minden szombaton köszöntik az adott hónapban születetteket, így alkalom van a találkozásra, ugyanakkor évi három bált szerveznek, a templomi eseményeken túl. A plébános elmondta, a következő Magyar Napokon is létre kell jönnie egy egyházak közti találkozónak.
Vetési László református szórványlelkész a Korunkban megjelent tanulmányáról elmondta, hihetetlen párhuzamosságban élnek egymás mellett a kolozsvári felekezetek, ezt a korábban említett lelkészi találkozók is mutatták, hiszen sokáig nem jutott eszükbe, hogy megszervezzék azokat.
Elmesélte, egy éve az István, a király koncerten a magyarul nem beszélő román férj felajánlotta magyar feleségének, hogy eljön a beteg édesanyja mellett levő nő helyett. A férj felhívta feleségét, aki így végighallgathatta a koncertet. "Ha ilyen emberek is vannak a román közösségben, akkor nincs is akkora baj" - szögezte le Vetési.
Kustán Magyari Attila, maszol.ro

Vetési László: Nagyvárosi szórványok, egyházi közösségépítések
Elemzésvázlat (kolozsvári példák tükrében)
Az utóbbi negyedszázadban az erdélyi magyarság körében is felgyorsultak azok az etnikai folyamatok, amelyeknek már évtizedeken át magunk is tanúi voltunk, elsősorban a nyugati emigrációban élők között, de a trianoni utódállamok szélsőbb régióiban is.
Trianon óta döbbenten követtük a Felvidéken, Délvidéken zajló nagyvárosi etnikai térvesztést, de a politikum, az egyházi közösségépítés és a közbeszéd is igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ez nálunk nem lehet időszerű. Minket megvéd a hagyományos, erős magyar transzszilván falumodell, és a mindenkori túléléshez elegendőek lesznek a nagyvárosi etnikai erőtartalékaink is. Aztán bekövetkezett nálunk is az erőteljes integráció és asszimiláció, de etnikai szemléletváltás, értékátrendeződés is: megjelent a magyarul már nem beszélő identitás-módosult magyar is” – állapítja meg Vetési László Nagyvárosi szórványok, egyházi közösségépítések című tanulmányának bevezetőjében, amelyet a Korunk 2014-es júniusi száma közölt teljes terjedelemben. Vetési elemzése szolgáltatta az alapot arra a Kolozsvár Társaság által szervezet vitára is, amelynek a Római Katolikus Nőszövetség adott otthont tegnap délután. Az alábbiakban részleteket olvashatnak az elemzésből.
Magyar közösségi hálózatok
Gyakran érzékeljük, hogy a rendezvények hangja nem ér el a szélekre, lakótelepi szigetekre. Hétvégén a 8-10 magyar jellegű kolozsvári kulturális megmozdulás többnyire elitrendezvények, értelmiségi együttlétek, találkozók széles kínálatai-változatai. Érdemes megfigyelni, hogy ezek törzsgárdája lényegében ugyanaz a száz-kétszáz, enyhén változó összetételű törzsközönség.
Szabadság (Kolozsvár)

Összehozta a Minerva Kolozsvárt és Sopront
Kolozsvár és Sopron újratalálkozásának helyszínéül szolgált tegnap délután a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület Jókai utcai székháza.
A pincegalériában Hipságh Gyöngyinek, a Soproni Fotóklub elnökének nyílt kiállítása, majd az emeleten, a Cs. Gyimesi Éva-teremben László Miklós és Miklóssy Gyula Kolozsvári képek című tárlatát tekinthette meg a közönség. A Kolozsvár Társaság és a Korunk által szervezett esemény folytatásában az idén tavasszal Sopronban tartott Kolozsvári Művészeti Napok emlékezetes pillanatai elevenedtek meg. Fábián Attila, a Győr-Moson-Sopron megyei városban működő Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdasági Karának dékánja mutatta be intézményük Kárpát-medencei programját – amelynek része volt a márciusi rendezvénysorozat –, majd egy rövid filmet láthattak a találkozóról.
Szabadság (Kolozsvár)

Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Írótalálkozó Gyergyószárhegyen, kilencedszer
A kilencedik Szárhegyi Írótáborban harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Az idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Az oklevelet Bende Sándor megyei tanácsos, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke nyújtotta át.
Az írótáborban részt vett Kelemen Hunor is, aki az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt a résztvevő romániai magyar íróknak.
Az RMDSZ szövetségi elnöke, államelnök-jelöltje e konkrét intézkedés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba és terjesztették a Képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen. „Sokan gondolják úgy, hogy az államnak, a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából. Semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában, és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban. A kultúrát, az irodalmat nem szabad kitenni a piaci verseny szabályainak” – mondta Kelemen Hunor a borzonti írótáborban, ahol továbbá az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. A Szövetség államelnök-jelöltje erről azt mondta, hogy létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a ma még szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell azt, hogy a nyomtatott szó túléli a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok? Ez egy olyan dilemma, amelyet én nem akarok eldönteni” – fogalmazott a szövetségi elnök a kilencedik írótábor címét adó irodalmi kulcskérdésről. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
maszol/rmdsz.ro

A nyelv az író otthona – Irodalmi lapok támogatásáról a Szárhegyi Írótáborban
Az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt Kelemen Hunor Borzonton a kilencedik Szárhegyi Írótáborban résztvevő íróknak a hétvégén.
Mint az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba, és terjesztették a képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen.
„Sokan gondolják úgy, hogy a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából, hogy semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban” – mondta Kelemen Hunor az írótáborban, ahol az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. Úgy fogalmazott, létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell, hogy a nyomtatott szó túlélje a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok?” – fogalmazott a szövetségi elnök az írótábor címét adó kulcskérdésről.
A rendezvényen harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, a Hargita Megyei Tanács támogatásával. Idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
Krónika (Kolozsvár)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.)  De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül  megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini  Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudomány­egyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az „erdélyi kérdés”
1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám.
1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”.  
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a  korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet.  
A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői.
A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg.
1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)