Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. szeptember 15.
Kitárt lélekkel a nyelvi sokszínűségben – Beszélgetés Marius Tabacuval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával
„Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. ”
– Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása?
– Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Bega-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott.
Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak.
Marius Tabacu
Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond műveit ültette át románra.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám.
– Olvasott is ezeken a nyelveken?
– Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni.
Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul.
Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi –, és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított.
Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni.
– Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron?
– Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német–sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott.
A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely...
De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett.
– Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott?
– Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagy igényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani.
– A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás?
–1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk.
Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televízióból, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam.
– A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott?
– Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás.
– A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez?
– Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat.
A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok részt venni.
– Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel?
– Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el.
A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia.
– Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi.
– Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember.
Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magam a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem.
Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni.
Nánó Csaba, Krónika (Kolozsvár)
„Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. ”
– Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása?
– Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Bega-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott.
Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak.
Marius Tabacu
Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond műveit ültette át románra.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám.
– Olvasott is ezeken a nyelveken?
– Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni.
Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul.
Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi –, és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított.
Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni.
– Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron?
– Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német–sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott.
A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely...
De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett.
– Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott?
– Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagy igényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani.
– A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás?
–1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk.
Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televízióból, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam.
– A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott?
– Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás.
– A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez?
– Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat.
A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok részt venni.
– Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel?
– Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el.
A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia.
– Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi.
– Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember.
Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magam a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem.
Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni.
Nánó Csaba, Krónika (Kolozsvár)
2014. október 2.
Pénteken startol a Zenei Ősz
A tíz éve elhunyt világhírű hegedűművész, Ruha István emlékének szentelik a XLVIII. Kolozsvári Zenei Ősz nyitó koncertjét: október 3-án, pénteken este fél 8 órától Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyét és Gustav Mahler Ötödik szimfóniáját adja elő a Transilvania Filharmónia zenekara, vezényel Stefan Geiger (Németország), közreműködik Cristina Anghelescu (hegedű).
Ez az egyik olyan eseménye a háromhetes komolyzenei rendezvénysorozatnak, amelyre külön is kitért Marius Tabacu, a filharmónia igazgatója tegnap délben tartott sajtótájékoztatóján. Mint mondta, Románia leghosszabb életű fesztiválja – amely ugyanakkor európai viszonylatban is kiemelkedő rangra tett szert az elmúlt közel ötven évben – ezúttal is tartalmas programmal várja az érdeklődőket.
Szabadság (Kolozsvár)
A tíz éve elhunyt világhírű hegedűművész, Ruha István emlékének szentelik a XLVIII. Kolozsvári Zenei Ősz nyitó koncertjét: október 3-án, pénteken este fél 8 órától Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyét és Gustav Mahler Ötödik szimfóniáját adja elő a Transilvania Filharmónia zenekara, vezényel Stefan Geiger (Németország), közreműködik Cristina Anghelescu (hegedű).
Ez az egyik olyan eseménye a háromhetes komolyzenei rendezvénysorozatnak, amelyre külön is kitért Marius Tabacu, a filharmónia igazgatója tegnap délben tartott sajtótájékoztatóján. Mint mondta, Románia leghosszabb életű fesztiválja – amely ugyanakkor európai viszonylatban is kiemelkedő rangra tett szert az elmúlt közel ötven évben – ezúttal is tartalmas programmal várja az érdeklődőket.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. május 28.
„Ezer per tavasza" Kolozsváron a többnyelvű városnévtáblákért –
A Musai-muszáj kezdeményező csoport képviselője, Bethlendi András a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a többnyelvű városnévtáblák ügyében több mint kétezer kolozsvári polgár kérvényét iktatták a polgármesteri hivatalban, melyekre elutasító válasz érkezett. Ezért az ezer per tavaszát hirdették meg. Mint elmagyarázta, azt tűzték ki célul, hogy legalább ezer felperest állítanak a Minority Rights Egyesület mellé a kétnyelvű táblák kihelyezéséért elindított perben.
Egy szerdai kolozsvári sajtótájékoztatón Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzat megbízott elnöke is aláírta azt a kérelmet, amellyel a többnyelvű városnévtáblák ügyében a polgármesteri hivatal ellen indított perhez csatlakoztak.
A Musai-muszáj kezdeményező csoport képviselője, Bethlendi András a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a többnyelvű városnévtáblák ügyében több mint kétezer kolozsvári polgár kérvényét iktatták a polgármesteri hivatalban, melyekre elutasító válasz érkezett. Ezért az ezer per tavaszát hirdették meg. Mint elmagyarázta, azt tűzték ki célul, hogy legalább ezer felperest állítanak a Minority Rights Egyesület mellé a kétnyelvű táblák kihelyezéséért elindított perben.
Hozzátette, hogy a kolozsvári bíróság történetében nem volt még példa olyan perre, melyben ilyen nagy a felperesek száma. Szerinte a számokkal azt lehet bizonyítani, hogy nemcsak a politikai elit, hanem a társadalom kéri a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsváron. A kezdeményezők szerint eddig több mint 250-en csatlakoztak a perhez.
A sajtótájékoztatón egyébként a városnak és a megyének a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott elöljárói mellett Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) régióelnöke, Soós Anna, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese, Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja, Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Marius Tabacu, a Kolozsvári Filharmónia igazgatója, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója, Lucian Nastasa-Kovács a Kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója is aláírta a perhez való csatlakozást.
Horváth Anna az MTI kérdésére elmondta, nem tart a bírálatoktól amiatt, hogy a város alpolgármestereként a polgármesteri hivatal ellen pereskedik. Hozzátette, ő nem valami ellen, hanem valamiért lépett be a perbe. Vákár István úgy vélte, ha kínaiul akarták volna kiírni a város nevét, annak biztosan nem lenne akadálya, a magyar felirat viszont még mindig ellenérzéseket vált ki Kolozsváron. Marius Tabacu sajnálatosnak tartotta, hogy olyan dolgokért kell pereskedni Kolozsváron, amelyeknek természeteseknek kellene lenniük. Szép Gyula értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy vannak, akik számára az fontos, hogy a magyarság ne érezze otthon magát a városban. Visky András elképzelhetetlennek tartotta, hogy Kolozsvár elnyerhesse 2021-re Európa kulturális fővárosa címét anélkül, hogy felmutatná, hogy kik lakják a várost, és kik hozták létre évszázadokon át azt a kulturális környezetet, amire ma a város valamennyi lakója büszke.
A Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport azt követően indított látványos akciósorozatot a város többnyelvű helységnévtábláiért, hogy egy holland egyesület keresete nyomán a bíróság alapfokon kötelezte a várost a többnyelvű táblák kihelyezésére, a polgármesteri hivatal fellebbezése nyomán azonban a másodfokon ítélkező bíróság érvénytelenítette a határozatot, mert úgy találta: a holland egyesület nem pereskedhet a kolozsvári magyarok nevében. Ezt követően a holland egyesület jogi képviselői által bejegyzett Minority Rights Egyesület nyújtott be újabb bírósági keresetet.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken írja elő a kétnyelvű feliratozást, ahol valamely kisebbség teszi ki a lakosság legalább ötödét, de húszszázalékos kisebbségarány alatt sem tiltja az anyanyelvű feliratozást. A legutóbbi népszámlálás szerint a kolozsvári a második legnagyobb magyar közösség Erdélyben a marosvásárhelyi után. A csaknem 50 ezer kolozsvári magyar azonban a város 310 ezres összlakossághoz viszonyítva csak 16 százalékot tesz ki. A városháza több ízben azzal hárította el a kétnyelvű feliratozásra vonatkozó magyar kéréseket, hogy a törvény nem kötelezi erre.
MTI
Erdély.ma
A Musai-muszáj kezdeményező csoport képviselője, Bethlendi András a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a többnyelvű városnévtáblák ügyében több mint kétezer kolozsvári polgár kérvényét iktatták a polgármesteri hivatalban, melyekre elutasító válasz érkezett. Ezért az ezer per tavaszát hirdették meg. Mint elmagyarázta, azt tűzték ki célul, hogy legalább ezer felperest állítanak a Minority Rights Egyesület mellé a kétnyelvű táblák kihelyezéséért elindított perben.
Egy szerdai kolozsvári sajtótájékoztatón Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere és Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzat megbízott elnöke is aláírta azt a kérelmet, amellyel a többnyelvű városnévtáblák ügyében a polgármesteri hivatal ellen indított perhez csatlakoztak.
A Musai-muszáj kezdeményező csoport képviselője, Bethlendi András a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a többnyelvű városnévtáblák ügyében több mint kétezer kolozsvári polgár kérvényét iktatták a polgármesteri hivatalban, melyekre elutasító válasz érkezett. Ezért az ezer per tavaszát hirdették meg. Mint elmagyarázta, azt tűzték ki célul, hogy legalább ezer felperest állítanak a Minority Rights Egyesület mellé a kétnyelvű táblák kihelyezéséért elindított perben.
Hozzátette, hogy a kolozsvári bíróság történetében nem volt még példa olyan perre, melyben ilyen nagy a felperesek száma. Szerinte a számokkal azt lehet bizonyítani, hogy nemcsak a politikai elit, hanem a társadalom kéri a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsváron. A kezdeményezők szerint eddig több mint 250-en csatlakoztak a perhez.
A sajtótájékoztatón egyébként a városnak és a megyének a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott elöljárói mellett Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) régióelnöke, Soós Anna, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese, Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja, Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Marius Tabacu, a Kolozsvári Filharmónia igazgatója, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója, Lucian Nastasa-Kovács a Kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója is aláírta a perhez való csatlakozást.
Horváth Anna az MTI kérdésére elmondta, nem tart a bírálatoktól amiatt, hogy a város alpolgármestereként a polgármesteri hivatal ellen pereskedik. Hozzátette, ő nem valami ellen, hanem valamiért lépett be a perbe. Vákár István úgy vélte, ha kínaiul akarták volna kiírni a város nevét, annak biztosan nem lenne akadálya, a magyar felirat viszont még mindig ellenérzéseket vált ki Kolozsváron. Marius Tabacu sajnálatosnak tartotta, hogy olyan dolgokért kell pereskedni Kolozsváron, amelyeknek természeteseknek kellene lenniük. Szép Gyula értetlenségét fejezte ki amiatt, hogy vannak, akik számára az fontos, hogy a magyarság ne érezze otthon magát a városban. Visky András elképzelhetetlennek tartotta, hogy Kolozsvár elnyerhesse 2021-re Európa kulturális fővárosa címét anélkül, hogy felmutatná, hogy kik lakják a várost, és kik hozták létre évszázadokon át azt a kulturális környezetet, amire ma a város valamennyi lakója büszke.
A Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport azt követően indított látványos akciósorozatot a város többnyelvű helységnévtábláiért, hogy egy holland egyesület keresete nyomán a bíróság alapfokon kötelezte a várost a többnyelvű táblák kihelyezésére, a polgármesteri hivatal fellebbezése nyomán azonban a másodfokon ítélkező bíróság érvénytelenítette a határozatot, mert úgy találta: a holland egyesület nem pereskedhet a kolozsvári magyarok nevében. Ezt követően a holland egyesület jogi képviselői által bejegyzett Minority Rights Egyesület nyújtott be újabb bírósági keresetet.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken írja elő a kétnyelvű feliratozást, ahol valamely kisebbség teszi ki a lakosság legalább ötödét, de húszszázalékos kisebbségarány alatt sem tiltja az anyanyelvű feliratozást. A legutóbbi népszámlálás szerint a kolozsvári a második legnagyobb magyar közösség Erdélyben a marosvásárhelyi után. A csaknem 50 ezer kolozsvári magyar azonban a város 310 ezres összlakossághoz viszonyítva csak 16 százalékot tesz ki. A városháza több ízben azzal hárította el a kétnyelvű feliratozásra vonatkozó magyar kéréseket, hogy a törvény nem kötelezi erre.
MTI
Erdély.ma
2015. augusztus 20.
A Főtér arcai
A Kolozsvári TV magyar adásának huszonötödik évfordulója alkalmával mutatták be Bardocz Sándor A Főtér arcai című dokumentumfilmjét kedd este a Tranzit Házban. A Kolozsvári Magyar Napok keretében sorra kerülő vetítést beszélgetés követte.
A Román Televízió Kolozsvári Stúdiójának munkatársa összeállításában a kolozsvári Főtér „arcait” szándékozott bemutatni az elmúlt 25 év társadalmi, politikai, kulturális folyamatainak tükrében. A negyedszázadnyi történelmet felidéző képeken pillanatokra megelevenedik a város szimbólumává vált terének hányatott története, különös figyelmet szentelve a rosszemlékű „kolozsvári bíró”, a várost tizenkét évig vezető szélsőséges nacionalista Gheorghe Funar polgármester magyarellenes hadjáratára, annak következményeire. A dokumentumfilm szerzője kiemelte azt a kolozsváriak számára mind a mai napig megrázó élményként ható pillanatot, amikor 1992-ben a Mátyás-szoborcsoportra felkerült a továbbra is eltávolíthatatlannak bizonyuló Iorga-tábla, illetve a kolozsvári polgároknak az 1994-ben elrendelt régészeti ásatások megakadályozására tett kísérleteit.
Az ezt követő időszak a Mátyás-szobor restaurálásáról, a régészeti leletek befedéséről, a Fadrusz János alkotása előtti „üvegkoporsó” létrejöttéről szól. Az öt évvel ezelőtti átalakítását követően a Főtér az egymást érő tömegrendezvények helyszíne. Ezek változatossága, hangulata már egy új, békésebbnek remélt korszaknak a szerves része, mindemellett szó esett ezeknek a fesztiváloknak a hátulütőiről, a közeli műemléképületekre gyakorolt negatív hatásairól is.
A vetítés után Horváth Anna RMDSZ-es alpolgármester és szociológus férje, Horváth István, Marius Tabacu, a Transilvania Filharmónia igazgatója, és Guttmann Szabolcs műépítész beszélgetett a témáról Bardocz Sándorral. A tévés azonnal rákérdezett Horváth Annára: 1992-ben, a Iorga-táblának a Mátyás-szobor talapzatára történő visszahelyezésekor hogyan érezte volna magát alpolgármesterként. Kitérő választ kapott – Azokban az években nem éltem Kolozsváron – mondta az alpolgármester.
Bőbeszédűbbnek bizonyult Marius Tabacu, aki bevallotta: az 1989-es forradalom után 1992-ben érezte azt, hogy fél. – Tudtam, hogy ebből nagy baj lehet – utalt a helyi lakosok ellenállására, a Mátyás-szoborcsoport körüli élő láncra, amelyet Kolozsvár magyarsága szervezett a műemlék megvédésére. (Erre akkor került sor, amikor a polgármester utasítására 1992. december 1-jén, a román nemzeti ünnep napján (ismét) elhelyezték az emlékmű talapzatán azt az 1932-ben már egyszer sértő szándékkal kifüggesztett, majd 1940-ben eltávolított táblát, amely Nicolae Iorgának a „saját nemzetére támadó, de legyőzött királyról” szóló szövegét tartalmazta – szerk. megj.) – Eszembe jutott az, ami 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt. Féltem, mert tudtam, hogy kezelhetetlenné válható indulatok szabadulhatnak el – magyarázta.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozsvári TV magyar adásának huszonötödik évfordulója alkalmával mutatták be Bardocz Sándor A Főtér arcai című dokumentumfilmjét kedd este a Tranzit Házban. A Kolozsvári Magyar Napok keretében sorra kerülő vetítést beszélgetés követte.
A Román Televízió Kolozsvári Stúdiójának munkatársa összeállításában a kolozsvári Főtér „arcait” szándékozott bemutatni az elmúlt 25 év társadalmi, politikai, kulturális folyamatainak tükrében. A negyedszázadnyi történelmet felidéző képeken pillanatokra megelevenedik a város szimbólumává vált terének hányatott története, különös figyelmet szentelve a rosszemlékű „kolozsvári bíró”, a várost tizenkét évig vezető szélsőséges nacionalista Gheorghe Funar polgármester magyarellenes hadjáratára, annak következményeire. A dokumentumfilm szerzője kiemelte azt a kolozsváriak számára mind a mai napig megrázó élményként ható pillanatot, amikor 1992-ben a Mátyás-szoborcsoportra felkerült a továbbra is eltávolíthatatlannak bizonyuló Iorga-tábla, illetve a kolozsvári polgároknak az 1994-ben elrendelt régészeti ásatások megakadályozására tett kísérleteit.
Az ezt követő időszak a Mátyás-szobor restaurálásáról, a régészeti leletek befedéséről, a Fadrusz János alkotása előtti „üvegkoporsó” létrejöttéről szól. Az öt évvel ezelőtti átalakítását követően a Főtér az egymást érő tömegrendezvények helyszíne. Ezek változatossága, hangulata már egy új, békésebbnek remélt korszaknak a szerves része, mindemellett szó esett ezeknek a fesztiváloknak a hátulütőiről, a közeli műemléképületekre gyakorolt negatív hatásairól is.
A vetítés után Horváth Anna RMDSZ-es alpolgármester és szociológus férje, Horváth István, Marius Tabacu, a Transilvania Filharmónia igazgatója, és Guttmann Szabolcs műépítész beszélgetett a témáról Bardocz Sándorral. A tévés azonnal rákérdezett Horváth Annára: 1992-ben, a Iorga-táblának a Mátyás-szobor talapzatára történő visszahelyezésekor hogyan érezte volna magát alpolgármesterként. Kitérő választ kapott – Azokban az években nem éltem Kolozsváron – mondta az alpolgármester.
Bőbeszédűbbnek bizonyult Marius Tabacu, aki bevallotta: az 1989-es forradalom után 1992-ben érezte azt, hogy fél. – Tudtam, hogy ebből nagy baj lehet – utalt a helyi lakosok ellenállására, a Mátyás-szoborcsoport körüli élő láncra, amelyet Kolozsvár magyarsága szervezett a műemlék megvédésére. (Erre akkor került sor, amikor a polgármester utasítására 1992. december 1-jén, a román nemzeti ünnep napján (ismét) elhelyezték az emlékmű talapzatán azt az 1932-ben már egyszer sértő szándékkal kifüggesztett, majd 1940-ben eltávolított táblát, amely Nicolae Iorgának a „saját nemzetére támadó, de legyőzött királyról” szóló szövegét tartalmazta – szerk. megj.) – Eszembe jutott az, ami 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt. Féltem, mert tudtam, hogy kezelhetetlenné válható indulatok szabadulhatnak el – magyarázta.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 17.
Halmos-emlékkoncert és Zenei Ősz
A száz éve született és harminc éve elhunyt kolozsvári zongoraművésznek, Halmos Györgynek állít emléket szeptember 18-i nyitókoncertjén a létesítésének hatvanadik évfordulójához érkezett Transilvania Filharmónia.
A küszöbön álló 49. Kolozsvári Zenei Ősz műsorát pedig úgy állították össze, hogy azzal a 70 éve elhunyt Bartók Bélára, illetve a 60 éve elhunyt George Enescura emlékezzenek. A rangos komolyzenei intézmény 2015/2016-os évadjáról és a szeptember 30-a és október 23-a között 49. alkalommal megrendezendő Kolozsvári Zenei Ősz komolyzenei fesztiváljáról tegnap tartottak sajtótájékoztatót.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
A száz éve született és harminc éve elhunyt kolozsvári zongoraművésznek, Halmos Györgynek állít emléket szeptember 18-i nyitókoncertjén a létesítésének hatvanadik évfordulójához érkezett Transilvania Filharmónia.
A küszöbön álló 49. Kolozsvári Zenei Ősz műsorát pedig úgy állították össze, hogy azzal a 70 éve elhunyt Bartók Bélára, illetve a 60 éve elhunyt George Enescura emlékezzenek. A rangos komolyzenei intézmény 2015/2016-os évadjáról és a szeptember 30-a és október 23-a között 49. alkalommal megrendezendő Kolozsvári Zenei Ősz komolyzenei fesztiváljáról tegnap tartottak sajtótájékoztatót.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. szeptember 21.
Kisebbségi kulturális Chartát írtak alá Kolozsváron
Kolozsvári művelődési intézmények vezetői gyűltek össze a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palotában hétfő délelőtt, hogy aláírják a sajtó és a civil szervezetek képviselőinek jelenlétében a Kolozsvári Kisebbségi Kulturális Chartát. A magyarul, románul és angolul közzétett dokumentum aláírói a különböző nemzetiségek és kultúrák közötti hatékony párbeszéd megvalósítására kötelezik el magukat.
Elegünk van a kirakat-multikulturalizmusból – jelentette ki a találkozó célját felvezető Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, aki szerint a dokumentumban foglalt vállalások fő célja, hogy Kolozsváron mindenki egyformán otthon érezze magát, nemzeti vagy vallási hovatartozástól függetlenül. A különböző etnikumai csoportok párhuzamosan, sokszor kommunikáció nélkül zajló kulturális megnyilvánulásait, „párhuzamos életeiket” szeretné termékeny kapcsolatba hozni a kezdeményezés, megteremtve köztük az átjárhatóságot, érthetőséget, hozzáférhetőséget biztosítva egymás kulturális életéhez.
Hegedüs Csilla hozzátette: az aláírók támogatják, hogy Kolozsvár nyerje el 2021-re az Európa Kulturális Fővárosa címet, de csak akkor, ha ez a charta tiszteletben tartásával történik meg.
A dokumentumot a következők írták alá: Hegedüs Csilla kultúráért felelő RMDSZ ügyvezető alelnök, Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kicses Kolozsvár Egyesület elnöke, Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Mihai Măniuțiu, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, Marius Tabacu, a Transilvania Filharmónia igazgatója, Soós Anna, a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, Tonk Márton, a Sapientia – EMTE kolozsvári karának dékánja, Greta Elena, a Pata-réti romákkal foglalkozó Coasta Egyesület képviselője, Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke, Wilfried Schreiber, a Kolozsvári Német Fórum elnöke, Lăcătuș Petru Alin a Romániai Roma Fiatalok Civil Egyesületének képviseletében, Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány vezetője, Szakáts István, az Alt Art Alapítvány elnöke, valamint házigazdaként (is) Lucian Năstasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója. Hozzájuk bárki csatlakozhat, ezt már a helyszínen meg is tette néhány civil szervezet képviselője, például az Igen, tessék! mozgalmat képviselő Talpas Botond, a Musai-Muszáj mozgalmat képviselő Bethlendi András, valamint Rarița Zbranca, az alternatív művészeket tömörítő Ecsetgyár Föderáció vezetője. A chartát magánszemélyek, kulturális szervezetek és közintézmények számára is megnyitják aláírásra.
Amint a charta kidolgozói és első aláírói a dokumentumban leírták, tudatosítani kívánják, hogy Kolozsvár évszázadok óta a nyelvi, kulturális és vallási sokszínűség otthona. Kijelentették: nem elégszenek meg azzal, hogy a különböző etnikai közösségek kultúrateremtő tevékenysége egymással párhuzamosan, kölcsönös átjárások nélkül történjen. A charta kiemelt céljának azt tartották, hogy Kolozsvár közösségei között folyamatos párbeszéd alakuljon ki egymás megismerése, megértése, kulturális értékeinek a tisztelete érdekében.
Az alapelvek között a rasszizmus, az idegengyűlölet, a diszkrimináció és az intolerancia minden formájának az elutasítását, a konfliktusok megelőzésének, elkerülésének a fontosságát, a bizalmatlanság, valamint a történelmi és kulturális előítéletek falainak a lebontását is megjelölték.
A charta cselekvési tervet is tartalmaz, melyben az aláírók vállalják többek között a kisebbségi közösségek kultúrájának a felkarolását, az interkulturális párbeszéd tereinek a létrehozását, valamint „a sokszínűséget fenyegetésként megélő szereplők közelítését azokhoz, akik ezt értékként, a társadalmi lét gazdagításaként élik meg".
Szakáts István, az Alt Art Alapítvány elnöke, a charta kezdeményezője a sajtótájékoztató után elmondta, Kolozsvár kulturális fővárosi pályázatának az előkészítő csapatában végzett munka során érlelődött meg benne a charta elfogadásának a gondolata. Mint fogalmazott, a kulturális fővárosi pályázat csapata „nem apja, nem anyja, hanem csak rokona chartának". Az alapítványi vezető nem tartotta kétségesnek, hogy mind a kulturális fővárosi pályázatot előkészítő egyesület, mind pedig Kolozsvár polgármestere aláírja a dokumentumot.
maszol.ro
Kolozsvári művelődési intézmények vezetői gyűltek össze a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palotában hétfő délelőtt, hogy aláírják a sajtó és a civil szervezetek képviselőinek jelenlétében a Kolozsvári Kisebbségi Kulturális Chartát. A magyarul, románul és angolul közzétett dokumentum aláírói a különböző nemzetiségek és kultúrák közötti hatékony párbeszéd megvalósítására kötelezik el magukat.
Elegünk van a kirakat-multikulturalizmusból – jelentette ki a találkozó célját felvezető Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, aki szerint a dokumentumban foglalt vállalások fő célja, hogy Kolozsváron mindenki egyformán otthon érezze magát, nemzeti vagy vallási hovatartozástól függetlenül. A különböző etnikumai csoportok párhuzamosan, sokszor kommunikáció nélkül zajló kulturális megnyilvánulásait, „párhuzamos életeiket” szeretné termékeny kapcsolatba hozni a kezdeményezés, megteremtve köztük az átjárhatóságot, érthetőséget, hozzáférhetőséget biztosítva egymás kulturális életéhez.
Hegedüs Csilla hozzátette: az aláírók támogatják, hogy Kolozsvár nyerje el 2021-re az Európa Kulturális Fővárosa címet, de csak akkor, ha ez a charta tiszteletben tartásával történik meg.
A dokumentumot a következők írták alá: Hegedüs Csilla kultúráért felelő RMDSZ ügyvezető alelnök, Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kicses Kolozsvár Egyesület elnöke, Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Mihai Măniuțiu, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, Marius Tabacu, a Transilvania Filharmónia igazgatója, Soós Anna, a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, Tonk Márton, a Sapientia – EMTE kolozsvári karának dékánja, Greta Elena, a Pata-réti romákkal foglalkozó Coasta Egyesület képviselője, Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke, Wilfried Schreiber, a Kolozsvári Német Fórum elnöke, Lăcătuș Petru Alin a Romániai Roma Fiatalok Civil Egyesületének képviseletében, Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány vezetője, Szakáts István, az Alt Art Alapítvány elnöke, valamint házigazdaként (is) Lucian Năstasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója. Hozzájuk bárki csatlakozhat, ezt már a helyszínen meg is tette néhány civil szervezet képviselője, például az Igen, tessék! mozgalmat képviselő Talpas Botond, a Musai-Muszáj mozgalmat képviselő Bethlendi András, valamint Rarița Zbranca, az alternatív művészeket tömörítő Ecsetgyár Föderáció vezetője. A chartát magánszemélyek, kulturális szervezetek és közintézmények számára is megnyitják aláírásra.
Amint a charta kidolgozói és első aláírói a dokumentumban leírták, tudatosítani kívánják, hogy Kolozsvár évszázadok óta a nyelvi, kulturális és vallási sokszínűség otthona. Kijelentették: nem elégszenek meg azzal, hogy a különböző etnikai közösségek kultúrateremtő tevékenysége egymással párhuzamosan, kölcsönös átjárások nélkül történjen. A charta kiemelt céljának azt tartották, hogy Kolozsvár közösségei között folyamatos párbeszéd alakuljon ki egymás megismerése, megértése, kulturális értékeinek a tisztelete érdekében.
Az alapelvek között a rasszizmus, az idegengyűlölet, a diszkrimináció és az intolerancia minden formájának az elutasítását, a konfliktusok megelőzésének, elkerülésének a fontosságát, a bizalmatlanság, valamint a történelmi és kulturális előítéletek falainak a lebontását is megjelölték.
A charta cselekvési tervet is tartalmaz, melyben az aláírók vállalják többek között a kisebbségi közösségek kultúrájának a felkarolását, az interkulturális párbeszéd tereinek a létrehozását, valamint „a sokszínűséget fenyegetésként megélő szereplők közelítését azokhoz, akik ezt értékként, a társadalmi lét gazdagításaként élik meg".
Szakáts István, az Alt Art Alapítvány elnöke, a charta kezdeményezője a sajtótájékoztató után elmondta, Kolozsvár kulturális fővárosi pályázatának az előkészítő csapatában végzett munka során érlelődött meg benne a charta elfogadásának a gondolata. Mint fogalmazott, a kulturális fővárosi pályázat csapata „nem apja, nem anyja, hanem csak rokona chartának". Az alapítványi vezető nem tartotta kétségesnek, hogy mind a kulturális fővárosi pályázatot előkészítő egyesület, mind pedig Kolozsvár polgármestere aláírja a dokumentumot.
maszol.ro
2015. szeptember 22.
Filharmonikusaink évadkezdő hangversenye. In memoriam Halmos György.
A hosszú, forró nyári vakáció után végre újraindul Kolozsvár megszokott komolyzenei élete. Új évadot kezd a fennálásának 60. évfordulóját ünneplő Transilvania Filharmónia zenekara, eddig ismeretlen Wagner-operával várja vissza közönségét a magyar opera, és fokozatosan újraélednek a román opera és a zeneakadémia zenés estéi is. Filharmonikusaink szeptember 18-i hangversenye – Marius Tabacu igazgató születésnapi köszöntője után – az ünneplés és az emlékezés emelkedett hangulatát hordozta.
Hatvan év hosszú idő egy zenekar életében. Az egykori művészekre, akik a zenekart alapították és hírnevét rövid idő alatt megalapozták, már csak mi, az idősebbek emlékezünk. A mostani, megfiatalodott zenekar nemes feladata, hogy – Reményik Sándor gondolatait idézve – ápolják és adják tovább az a lángot, amelyet egykoron elődeik városunk zenei életében fellobbantottak.
A péntek esti „visszatekintés” alkalmat adott a Halmos György (1915–1985) művészi egyéniségére való emlékezésre is, aki a kezdetektől fogva a filharmónia szólista-zongoraművész státusát töltötte be. A régi lapok krónikáit kutatva akadtam rá Balla Zsófiának a Halmos György 70. születésnapjára készített köszöntőjére, amelyből a II. világháború borzalmait túlélő, megpróbáltatott sorsú, mindig és minden időben helytálló, kissé befeleforduló, de annál érzőbb lelkű, hatalmas művész portréja tárul elénk. Balla Zsófia a zongoraművész életrajzi vallomásából egy nagyon jellemző részletet ragadott ki: „A háború után azt gondoltam, hogy hozzá kell járulnom a világ megjobbításához, mára ebből csupán egyetlen vágy maradt: nyugodtan muzsikálni.”
Mi, akik még hallhattuk, emlékezetünkben most is őrizzük gondosan kicsiszolt, fenséges nyugodtsággal, művészi alázattal és őszinteséggel megszólaltatott Beethoven-, Chopin-, Schumann-interpretációit.
Az est műsora Giuseppe Verdi (1813–1901) A végzet hatalma című operájának nyitányával kezdődött. A vészjósló fúvós akkordok előrevetítik a mű drámai alaphangulatát, ami Verdi nyitányában a lírai érzékenységgel alkot egészet. A lírai pillanatok szépsége nemcsak a szélesen éneklő dallamívekben rejlik, hanem abban is, ahogyan meghökkentő hirtelenséggel a legzaklatottabb zenekari tuttikat oldani tudják. A tömör zenekari hangzásban a fúvósok és ütősök a súlyos drámaiságot erősítették, míg a dallamhordozó, éneklő szerepet a vonósok és fafúvósok töltötték be. A végzet hatalma Vladimir Lungu fiatal karmester felpörgetett tempójú vezényletével színekben gazdagon csendült fel.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)
A hosszú, forró nyári vakáció után végre újraindul Kolozsvár megszokott komolyzenei élete. Új évadot kezd a fennálásának 60. évfordulóját ünneplő Transilvania Filharmónia zenekara, eddig ismeretlen Wagner-operával várja vissza közönségét a magyar opera, és fokozatosan újraélednek a román opera és a zeneakadémia zenés estéi is. Filharmonikusaink szeptember 18-i hangversenye – Marius Tabacu igazgató születésnapi köszöntője után – az ünneplés és az emlékezés emelkedett hangulatát hordozta.
Hatvan év hosszú idő egy zenekar életében. Az egykori művészekre, akik a zenekart alapították és hírnevét rövid idő alatt megalapozták, már csak mi, az idősebbek emlékezünk. A mostani, megfiatalodott zenekar nemes feladata, hogy – Reményik Sándor gondolatait idézve – ápolják és adják tovább az a lángot, amelyet egykoron elődeik városunk zenei életében fellobbantottak.
A péntek esti „visszatekintés” alkalmat adott a Halmos György (1915–1985) művészi egyéniségére való emlékezésre is, aki a kezdetektől fogva a filharmónia szólista-zongoraművész státusát töltötte be. A régi lapok krónikáit kutatva akadtam rá Balla Zsófiának a Halmos György 70. születésnapjára készített köszöntőjére, amelyből a II. világháború borzalmait túlélő, megpróbáltatott sorsú, mindig és minden időben helytálló, kissé befeleforduló, de annál érzőbb lelkű, hatalmas művész portréja tárul elénk. Balla Zsófia a zongoraművész életrajzi vallomásából egy nagyon jellemző részletet ragadott ki: „A háború után azt gondoltam, hogy hozzá kell járulnom a világ megjobbításához, mára ebből csupán egyetlen vágy maradt: nyugodtan muzsikálni.”
Mi, akik még hallhattuk, emlékezetünkben most is őrizzük gondosan kicsiszolt, fenséges nyugodtsággal, művészi alázattal és őszinteséggel megszólaltatott Beethoven-, Chopin-, Schumann-interpretációit.
Az est műsora Giuseppe Verdi (1813–1901) A végzet hatalma című operájának nyitányával kezdődött. A vészjósló fúvós akkordok előrevetítik a mű drámai alaphangulatát, ami Verdi nyitányában a lírai érzékenységgel alkot egészet. A lírai pillanatok szépsége nemcsak a szélesen éneklő dallamívekben rejlik, hanem abban is, ahogyan meghökkentő hirtelenséggel a legzaklatottabb zenekari tuttikat oldani tudják. A tömör zenekari hangzásban a fúvósok és ütősök a súlyos drámaiságot erősítették, míg a dallamhordozó, éneklő szerepet a vonósok és fafúvósok töltötték be. A végzet hatalma Vladimir Lungu fiatal karmester felpörgetett tempójú vezényletével színekben gazdagon csendült fel.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. október 6.
A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szeku
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro
2015. december 11.
Felejthetetlen adventi esemény a minorita templomban!
Könyv készült a Vox Juventutis Gyermekkarról
Felejthetetlen esttel ajándékozta meg az aradi magyarokat a Kölcsey Egyesület december 9-én, szerdán délután a minorita templomban.Ó jöjjetek, hívek… címmel adventi kórustalálkozóra és hangversenyre gyűlt össze a népes közönség, a meghitt, szeretetteljes eseményen ugyanakkor bemutatták az egyesület Kórusaink III. című kiadványát, Horváth Tünde ny. zenepedagógus által az egykori hírneves aradi Vox Juventutis Gyermekkarról írt könyvét.
Az egybegyűlteket a mintegy kétórás, gondosan megszervezett rendezvény ötletgazdája, Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a már évek óta hagyományként, Advent jegyében sorra kerülő esemény ezúttal is a keresztény magyar kultúra ápolását kívánja szolgálni. A nyitóbeszédet követően jól felkészült énekkarok és művészek melegítették fel csodálatos karácsonyi dallamokkal a templom hideg falait. Almási Gábor karnagy vezetésével fellépett a Kisiratosi Szalbek Vegyeskórus, dr. Garai Zsolt orgonaművész, Szabó Csilla énekművész, a Vox Angelicus vonósnégyes (Tóthpál Béla – első hegedű, Miskovits Tibor – második hegedű, Kászoni László – mélyhegedű, Pataky Károly – cselló), a Csiky Gergely Főgimnázium Énekkara (karvezető Szabó Csilla), Duffner Melinda, a Kolozsvári Filharmónia szólistája és nem utolsósorban az Arad-belvárosi Baptista Gyülekezet Kórusa. Az énekkarok műsora után Németh Éva volt csikys és egykori kórustag Székely János Zene c. versét szavalta el.
A kórusművek közé ékelve az Aradi Kölcsey Egyesületnek, a minorita templom kórusának és az In memoriam 1956 Egyesületnek a képviselői koszorúkat helyeztek el P. Karácsonyi István mártír minorita rendi atya (a templom egykori karnagyának) emléktáblájánál.
A rendezvény második részében megható pillanatok következtek. Az egykori neves Vox Juventutis Gyermekkar említésekor bizony sokak szeme megtelt könnyel, hiszen az 1991–2001 között működött kórus értékes gyöngyszeme volt az aradi magyar kulturális életnek. A legmeghatottabb, érthetően, maga a könyv szerzője volt, aki szívét-lelkét beletette munkájába. Az Arad Municípiumi Kulturális Központ által támogatott kötetet Matekovits Mihály mutatta be, hiszen ő volt az, aki a kórus minden lépését végigkövette, úgymond menedzselte azt, megalakulásától a feloszlásáig. „Szükség volt erre a könyvre! Kell ez a könyv! Mert ez rólunk szól, aradiakról, erdélyiekről, az éneklés szeretetéről” – mondta, hangsúlyozva, a magyar kórus nem csak Erdélyben, hanem Európa több városában is fellépett, öregbítve városának hírnevét. „A Vox Juventutis egyedüli volt, mely saját magát adta minden alkalommal!”
A 130 oldalas könyvben a szerző az összes egykori kórustag nevét felsorolja, továbbá az olvasó megtudhatja, hol és milyen alkalmakkor lépett fel az énekkar, és milyen kitűntetéseket szerzett az évek során. A kórus életének különböző mozzanatait felelevenítő fényképekkel illusztrált kötet borítótervét Ódry Mária készítette. A kötetben továbbá a kórusból kirepült tagok gondolatait, illetve neves embereknek az emlékalbumokból egy csokorba gyűjtött elismerő szavait is felleli az olvasó.
Horváth Tünde elcsukló hanggal beszélt a könyvről. „Köszönöm a Vox Juventutis Gyermekkar menedzserének, kedves barátomnak a melegséggel teli méltatást és az elismerő szavakat, a könyv lektorizálását! Köszönöm a Kölcsey Egyesületnek és vezetőségének, az RMDSZ aradi szervezetének, az Arad Municípiumi Kulturális Központnak, a város magyar vezetőinek, az aradi egyházaknak, külön az aradi minorita rendháznak, iskoláimnak és vezetőiknek az anyagi és erkölcsi hozzájárulást, támogatást! Köszönöm családom, barátaim, kollégáim mellémállását, bíztatását és szeretetét! Köszönöm szeretett kórusom, a Vox Juventutis Gyermekkar több mint 150 tagjának szárnyaló hangját, csillogó szemét és az együtt elért sikereket! Csak így tudtuk folytatni elődeink oltárt építő munkásságát a magyar dal ápolásáért, mert nyelvében és dalában érez a nemzet!” A szerző beszédében nem feledkezett meg az énekkar barátjának tartott Csergő Ervin atyáról sem, akinek tolmácsolta adventi gondolatait, továbbá megköszönte a mentorának, példaképének tartott Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség volt tiszteletbeli elnökének bizalmát és jóságos irányítását.
Bognár Levente aradi alpolgármester a műsorral kapcsolatban hangsúlyozta: ezek azok a rendezvények, melyek meghatározóak a magyar kultúra ápolása és fenntartása szempontjából.
A rendezvényt egy egyedi momentummal zárták: az előadóművészek, kórusok közös énekléssel búcsúztak. Szász Károly Dalárok éneke c. versének Horváth Tünde által megzenésített változatát adták elő, Duffner Melinda előéneklése mellett. (Ezt a dalt zengte a kórus sok-sok éven keresztül.) Horváth Tünde vezényletével a kórustagokkal együtt énekelt az egész közönség, majd a magyar himnusszal zárták az élményteli programot. Emlékezetes est volt!
Népújság (Marosvásárhely)
Könyv készült a Vox Juventutis Gyermekkarról
Felejthetetlen esttel ajándékozta meg az aradi magyarokat a Kölcsey Egyesület december 9-én, szerdán délután a minorita templomban.Ó jöjjetek, hívek… címmel adventi kórustalálkozóra és hangversenyre gyűlt össze a népes közönség, a meghitt, szeretetteljes eseményen ugyanakkor bemutatták az egyesület Kórusaink III. című kiadványát, Horváth Tünde ny. zenepedagógus által az egykori hírneves aradi Vox Juventutis Gyermekkarról írt könyvét.
Az egybegyűlteket a mintegy kétórás, gondosan megszervezett rendezvény ötletgazdája, Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a már évek óta hagyományként, Advent jegyében sorra kerülő esemény ezúttal is a keresztény magyar kultúra ápolását kívánja szolgálni. A nyitóbeszédet követően jól felkészült énekkarok és művészek melegítették fel csodálatos karácsonyi dallamokkal a templom hideg falait. Almási Gábor karnagy vezetésével fellépett a Kisiratosi Szalbek Vegyeskórus, dr. Garai Zsolt orgonaművész, Szabó Csilla énekművész, a Vox Angelicus vonósnégyes (Tóthpál Béla – első hegedű, Miskovits Tibor – második hegedű, Kászoni László – mélyhegedű, Pataky Károly – cselló), a Csiky Gergely Főgimnázium Énekkara (karvezető Szabó Csilla), Duffner Melinda, a Kolozsvári Filharmónia szólistája és nem utolsósorban az Arad-belvárosi Baptista Gyülekezet Kórusa. Az énekkarok műsora után Németh Éva volt csikys és egykori kórustag Székely János Zene c. versét szavalta el.
A kórusművek közé ékelve az Aradi Kölcsey Egyesületnek, a minorita templom kórusának és az In memoriam 1956 Egyesületnek a képviselői koszorúkat helyeztek el P. Karácsonyi István mártír minorita rendi atya (a templom egykori karnagyának) emléktáblájánál.
A rendezvény második részében megható pillanatok következtek. Az egykori neves Vox Juventutis Gyermekkar említésekor bizony sokak szeme megtelt könnyel, hiszen az 1991–2001 között működött kórus értékes gyöngyszeme volt az aradi magyar kulturális életnek. A legmeghatottabb, érthetően, maga a könyv szerzője volt, aki szívét-lelkét beletette munkájába. Az Arad Municípiumi Kulturális Központ által támogatott kötetet Matekovits Mihály mutatta be, hiszen ő volt az, aki a kórus minden lépését végigkövette, úgymond menedzselte azt, megalakulásától a feloszlásáig. „Szükség volt erre a könyvre! Kell ez a könyv! Mert ez rólunk szól, aradiakról, erdélyiekről, az éneklés szeretetéről” – mondta, hangsúlyozva, a magyar kórus nem csak Erdélyben, hanem Európa több városában is fellépett, öregbítve városának hírnevét. „A Vox Juventutis egyedüli volt, mely saját magát adta minden alkalommal!”
A 130 oldalas könyvben a szerző az összes egykori kórustag nevét felsorolja, továbbá az olvasó megtudhatja, hol és milyen alkalmakkor lépett fel az énekkar, és milyen kitűntetéseket szerzett az évek során. A kórus életének különböző mozzanatait felelevenítő fényképekkel illusztrált kötet borítótervét Ódry Mária készítette. A kötetben továbbá a kórusból kirepült tagok gondolatait, illetve neves embereknek az emlékalbumokból egy csokorba gyűjtött elismerő szavait is felleli az olvasó.
Horváth Tünde elcsukló hanggal beszélt a könyvről. „Köszönöm a Vox Juventutis Gyermekkar menedzserének, kedves barátomnak a melegséggel teli méltatást és az elismerő szavakat, a könyv lektorizálását! Köszönöm a Kölcsey Egyesületnek és vezetőségének, az RMDSZ aradi szervezetének, az Arad Municípiumi Kulturális Központnak, a város magyar vezetőinek, az aradi egyházaknak, külön az aradi minorita rendháznak, iskoláimnak és vezetőiknek az anyagi és erkölcsi hozzájárulást, támogatást! Köszönöm családom, barátaim, kollégáim mellémállását, bíztatását és szeretetét! Köszönöm szeretett kórusom, a Vox Juventutis Gyermekkar több mint 150 tagjának szárnyaló hangját, csillogó szemét és az együtt elért sikereket! Csak így tudtuk folytatni elődeink oltárt építő munkásságát a magyar dal ápolásáért, mert nyelvében és dalában érez a nemzet!” A szerző beszédében nem feledkezett meg az énekkar barátjának tartott Csergő Ervin atyáról sem, akinek tolmácsolta adventi gondolatait, továbbá megköszönte a mentorának, példaképének tartott Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség volt tiszteletbeli elnökének bizalmát és jóságos irányítását.
Bognár Levente aradi alpolgármester a műsorral kapcsolatban hangsúlyozta: ezek azok a rendezvények, melyek meghatározóak a magyar kultúra ápolása és fenntartása szempontjából.
A rendezvényt egy egyedi momentummal zárták: az előadóművészek, kórusok közös énekléssel búcsúztak. Szász Károly Dalárok éneke c. versének Horváth Tünde által megzenésített változatát adták elő, Duffner Melinda előéneklése mellett. (Ezt a dalt zengte a kórus sok-sok éven keresztül.) Horváth Tünde vezényletével a kórustagokkal együtt énekelt az egész közönség, majd a magyar himnusszal zárták az élményteli programot. Emlékezetes est volt!
Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 10.
Gyergyószentmiklóson lép fel az Operettissimo
A Kolozsvári Magyar Opera és Filharmónia művészeiből alkotott Operettissimo együttes nóta, operett, musical és a revü műfajából összeállított műsorral vendégszerepel Gyergyószentmiklóson.
Az előadást február 12-én, pénteken 19 órától láthatja a közönség a művelődési ház színháztermében. Fellépnek: Kolcsár Katalin – ének, Veres Noémi – ének, Plesa Róbert – ének, Rigmányi István – ének, Kolcsár Péter – zongora, Deák Albert – hegedű, Gyenge Zoltán Balázs – hegedű.
A belépőjegyek ára 20 lej, elővételben a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ irodájában válthatók munkanapokon 9-től 16 óráig. Helyfoglalás a 0266-361 992-es telefonszámon lehetséges.
Pethő Melánia. Székelyhon.ro
A Kolozsvári Magyar Opera és Filharmónia művészeiből alkotott Operettissimo együttes nóta, operett, musical és a revü műfajából összeállított műsorral vendégszerepel Gyergyószentmiklóson.
Az előadást február 12-én, pénteken 19 órától láthatja a közönség a művelődési ház színháztermében. Fellépnek: Kolcsár Katalin – ének, Veres Noémi – ének, Plesa Róbert – ének, Rigmányi István – ének, Kolcsár Péter – zongora, Deák Albert – hegedű, Gyenge Zoltán Balázs – hegedű.
A belépőjegyek ára 20 lej, elővételben a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ irodájában válthatók munkanapokon 9-től 16 óráig. Helyfoglalás a 0266-361 992-es telefonszámon lehetséges.
Pethő Melánia. Székelyhon.ro
2016. május 12.
Kolozsvári Napok: megvan a program
Hatodik alkalommal rendezik meg a Kolozsvári Napokat május 19–22. között. A fesztivál több mint száz rendezvénye 25 helyszínen zajlik, a szervezésben több mint ötven partnerintézmény és szervezet vesz részt. „A város él” mottóval meghirdetett városnapok főbb helyszínei a Főtér, a Múzeum tér, a Fellegvár, a Farkas/M. Kogălniceanu utca, a Fogoly/Potaissa utca, a Sétatér és a Kaszinó lesznek.
A Főtéren esténként tematikus előadások zajlanak majd; május 19-én, csütörtökön este 9 órától a kolozsvári Román Színház művészei adják elő Vasile Alecsandri Sânziana és Pepelea című színdarabját, Alexandru Dabija rendezésében; pénteken 18 órától EBS Kid’s Strythm!! címmel „Románia legnagyobb szinkrontáncát” hirdették meg, amelynek során több mint kétezer kolozsvári diák mutat be majd egy lenyűgözőnek ígérkező koreográfiai kollázst. A nagyszabású táncbemutatót Lidia Buble, Ligia Hojda, Hara, Dan Bălan és a Vama koncertjei követik – olvasható a városháza honlapján (is) közzétett programban.
A szombat estét a klasszikus zenének szentelték a városnapok szervezői: a főtéri színpadon 18.30 órától kezdődően a Gheorghe Dima zeneakadémia zenekara és szólistái, majd a kolozsvári Román Opera és a Kolozsvári Magyar Opera művészei lépnek fel a kolozsvári operagálán. Az est a Transilvania Filharmónia előadásával folytatódik, amelynek keretében fellép a bécsi állami operaház szólistája, Valentina Naforniţă, továbbá Marius Vlad Budoiu és Florin Estefan operaénekesek. A szombatot a 22.45-kor kezdődő tűzijáték koronázza. Vasárnap a népzene viszi a prímet, a műsor 15 órakor kezdődik.
Szabadság (Kolozsvár)
Hatodik alkalommal rendezik meg a Kolozsvári Napokat május 19–22. között. A fesztivál több mint száz rendezvénye 25 helyszínen zajlik, a szervezésben több mint ötven partnerintézmény és szervezet vesz részt. „A város él” mottóval meghirdetett városnapok főbb helyszínei a Főtér, a Múzeum tér, a Fellegvár, a Farkas/M. Kogălniceanu utca, a Fogoly/Potaissa utca, a Sétatér és a Kaszinó lesznek.
A Főtéren esténként tematikus előadások zajlanak majd; május 19-én, csütörtökön este 9 órától a kolozsvári Román Színház művészei adják elő Vasile Alecsandri Sânziana és Pepelea című színdarabját, Alexandru Dabija rendezésében; pénteken 18 órától EBS Kid’s Strythm!! címmel „Románia legnagyobb szinkrontáncát” hirdették meg, amelynek során több mint kétezer kolozsvári diák mutat be majd egy lenyűgözőnek ígérkező koreográfiai kollázst. A nagyszabású táncbemutatót Lidia Buble, Ligia Hojda, Hara, Dan Bălan és a Vama koncertjei követik – olvasható a városháza honlapján (is) közzétett programban.
A szombat estét a klasszikus zenének szentelték a városnapok szervezői: a főtéri színpadon 18.30 órától kezdődően a Gheorghe Dima zeneakadémia zenekara és szólistái, majd a kolozsvári Román Opera és a Kolozsvári Magyar Opera művészei lépnek fel a kolozsvári operagálán. Az est a Transilvania Filharmónia előadásával folytatódik, amelynek keretében fellép a bécsi állami operaház szólistája, Valentina Naforniţă, továbbá Marius Vlad Budoiu és Florin Estefan operaénekesek. A szombatot a 22.45-kor kezdődő tűzijáték koronázza. Vasárnap a népzene viszi a prímet, a műsor 15 órakor kezdődik.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 2.
Film készül a nagyváradi Szent László Napokról
Ismeretterjesztő filmet forgat a nagyváradi Szent László Napokról Jankovics Marcell rendező és Ozorai András producer, gyártásvezető – jelentette be szerdán Korpos Dalma, az idén június 18–26. között negyedik alkalommal megrendezendő kulturális fesztivált szervező Szent László Egyesület elnöke.
Mint részletezte, a filmesek június 24–26. között bukkannak majd fel a nagyváradi várban. Árpád-házi királyokról forgatnak éppen dokumentumfilm-sorozatot, a Szent Lászlóról szóló epizódnak lesz egy egyházi és egy világi része is, utóbbit pedig a Szent László Napokon kívánják leforgatni, a téma ugyanis az, hogy milyen aktualitása van a lovagkirálynak a 21. században.
A szervezők szerdán újabb programpontokat is ismertettek a Bodega romkocsmában megtartott sajtótájékoztatójukon. Kiderült például, hogy az esemény társszervezőjeként a kulturális eseményeknek is rendszeresen helyt adó lokál a fesztivál ideje alatt mindvégig jelen lesz a várban, illetve sör- és borkóstolóval is várják az érdeklődőket. Mint György-Csáki István tulajdonos beavatott, a Kaláka Pince boraiból lehet majd megkóstolni néhányat, a nedűk titkaiba pedig Alkonyi László borszakíró avatja be a résztvevőket. A Magyarország kisebb-nagyobb kézműves sörfőzdéiből összeválogatott italokat Vásárhelyi István sörgasztronómus mutatja be a váradi ínyenceknek.
Hasonlóképpen színes skálán „mozognak” majd a stílusosan Könyv-várnak elnevezett sátorban megvásárolható könyvek is. „Még több aktuális kötet, még több kedvezmény várja a betérőket” – fogalmazta meg Nagy József Barna programfelelős. Hozzátette: több író-olvasó találkozóra, illetve könyvbemutatóra is sor kerül. Szent Lászlóról szóló könyvekkel érkezik például Benkő László, Balázs D. Attila itt mutatja be 2017-es Nagy Magyarország Anno falinaptárát, György Attila székelyföldi író két kötettel is érkezik, de Molnár Jánossal és Tóth Ágnessel is találkozhatnak az érdeklődők.
A tavalyi nagy sikeren felbuzdulva hívták egyébként meg a fesztivál szervezői újfent Nagyváradra a Kolozsvári Magyar Opera és a Filharmónia művészeiből verbuválódott Operettissimót. Június 22-én, szerdán 19.30-tól örvendeztetik meg az operett-, musical-, revü- és nótakedvelőket. A belépés ingyenes.
Rangos vendége lesz az idei kulturális fesztiválnak Mónus József többszörös világrekorder tradicionális távlövő íjász, becenevén Fehér Farkas is – Az Íjaimmal harcolva a múlt tiszteletéért! című közönségtalálkozóra június 26-án, vasárnap 15 órától kerül sor. Egy másik híres magyar íjásszal is megismerkedhet június 23-án, csütörtökön 18 órától a váradi közönség: a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében levetítik ugyanis a Kassai Lajos életéről és az általa újrateremtett sportról szóló, A Lovasíjász című filmet. A belépés felnőtteknek 5 lej, gyerekeknek 3 lej. 20.30-tól pedig közönségtalálkozó is lesz Kaszás Géza rendezővel.
Ugyanakkor ma már elképzelhetetlen a Szent László Napok a Nagyváradról elszármazottak találkozója nélkül, ezt bizonyítja az évről évre növekvő érdeklődés is. Mint Tőtős Zsuzsa – aki az eseményt Boros Zoltán televíziós szerkesztővel szervezi – beavatott, egy harmincéves érettségi találkozót például idén úgy ütemeztek be, hogy beleessen a Szent László Napok. Nem csak az elszármazottakat hívják ugyanakkor, hanem mindenkit, aki érdeklődik Várad iránt, s meglepetéssel is készülnek. A programokról részletek a Szent László Napok napról napra bővülő honlapján, illetveFacebook-oldalán olvashatók.
Krónika (Kolozsvár)
Ismeretterjesztő filmet forgat a nagyváradi Szent László Napokról Jankovics Marcell rendező és Ozorai András producer, gyártásvezető – jelentette be szerdán Korpos Dalma, az idén június 18–26. között negyedik alkalommal megrendezendő kulturális fesztivált szervező Szent László Egyesület elnöke.
Mint részletezte, a filmesek június 24–26. között bukkannak majd fel a nagyváradi várban. Árpád-házi királyokról forgatnak éppen dokumentumfilm-sorozatot, a Szent Lászlóról szóló epizódnak lesz egy egyházi és egy világi része is, utóbbit pedig a Szent László Napokon kívánják leforgatni, a téma ugyanis az, hogy milyen aktualitása van a lovagkirálynak a 21. században.
A szervezők szerdán újabb programpontokat is ismertettek a Bodega romkocsmában megtartott sajtótájékoztatójukon. Kiderült például, hogy az esemény társszervezőjeként a kulturális eseményeknek is rendszeresen helyt adó lokál a fesztivál ideje alatt mindvégig jelen lesz a várban, illetve sör- és borkóstolóval is várják az érdeklődőket. Mint György-Csáki István tulajdonos beavatott, a Kaláka Pince boraiból lehet majd megkóstolni néhányat, a nedűk titkaiba pedig Alkonyi László borszakíró avatja be a résztvevőket. A Magyarország kisebb-nagyobb kézműves sörfőzdéiből összeválogatott italokat Vásárhelyi István sörgasztronómus mutatja be a váradi ínyenceknek.
Hasonlóképpen színes skálán „mozognak” majd a stílusosan Könyv-várnak elnevezett sátorban megvásárolható könyvek is. „Még több aktuális kötet, még több kedvezmény várja a betérőket” – fogalmazta meg Nagy József Barna programfelelős. Hozzátette: több író-olvasó találkozóra, illetve könyvbemutatóra is sor kerül. Szent Lászlóról szóló könyvekkel érkezik például Benkő László, Balázs D. Attila itt mutatja be 2017-es Nagy Magyarország Anno falinaptárát, György Attila székelyföldi író két kötettel is érkezik, de Molnár Jánossal és Tóth Ágnessel is találkozhatnak az érdeklődők.
A tavalyi nagy sikeren felbuzdulva hívták egyébként meg a fesztivál szervezői újfent Nagyváradra a Kolozsvári Magyar Opera és a Filharmónia művészeiből verbuválódott Operettissimót. Június 22-én, szerdán 19.30-tól örvendeztetik meg az operett-, musical-, revü- és nótakedvelőket. A belépés ingyenes.
Rangos vendége lesz az idei kulturális fesztiválnak Mónus József többszörös világrekorder tradicionális távlövő íjász, becenevén Fehér Farkas is – Az Íjaimmal harcolva a múlt tiszteletéért! című közönségtalálkozóra június 26-án, vasárnap 15 órától kerül sor. Egy másik híres magyar íjásszal is megismerkedhet június 23-án, csütörtökön 18 órától a váradi közönség: a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében levetítik ugyanis a Kassai Lajos életéről és az általa újrateremtett sportról szóló, A Lovasíjász című filmet. A belépés felnőtteknek 5 lej, gyerekeknek 3 lej. 20.30-tól pedig közönségtalálkozó is lesz Kaszás Géza rendezővel.
Ugyanakkor ma már elképzelhetetlen a Szent László Napok a Nagyváradról elszármazottak találkozója nélkül, ezt bizonyítja az évről évre növekvő érdeklődés is. Mint Tőtős Zsuzsa – aki az eseményt Boros Zoltán televíziós szerkesztővel szervezi – beavatott, egy harmincéves érettségi találkozót például idén úgy ütemeztek be, hogy beleessen a Szent László Napok. Nem csak az elszármazottakat hívják ugyanakkor, hanem mindenkit, aki érdeklődik Várad iránt, s meglepetéssel is készülnek. A programokról részletek a Szent László Napok napról napra bővülő honlapján, illetveFacebook-oldalán olvashatók.
Krónika (Kolozsvár)
2016. október 28.
Román nyelvű esszékötet a magyar kulturális identitásról
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|
A magyar irodalom történetét akarta elmesélni a román olvasóknak abból az alapötletből kiindulva, hogy úgy vált magyarrá, hogy megismerte a magyar irodalmi műveket – vallotta be Horváth Andor kolozsvári esszéíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Névjegykártya – Hogyan váltam magyarrá) című, román nyelvű könyvének kincses városbeli bemutatóján.
A szerző a magyar kulturális identitásról román nyelven, elsősorban román olvasóknak írt esszékönyvét a Bookcorner könyvesboltban mutatták be. A rendezvényen Horváth Andor kifejtette, az volt a célja, hogy bemutassa, a megismert kultúra hogyan formálja személyiségünket, miként befolyásolja döntéseinket.
Mint részletezte, magyar–román viszonylatban a román közösségnek megvan az a hátránya, hogy míg az erdélyi magyarok rá vannak kényszerítve, hogy valamilyen mértékben ismerjék a román irodalmat, addig a románoknak szinte esélyük sincs megismerni a magyart. Horváth Andor kijelentését teljes mértékben alátámasztotta, hogy a román nyelvű könyv bemutatóján részt vevő közönség túlnyomó többsége magyar volt.
Egyed Péter író, filozófus úgy értékelte, a névjegykártya lehetne akár az övé és még nagyon sok magyaré is, a szerző ugyanis „hiteles betekintést nyújt a magyar ethoszba". A magyar habitust és életérzést, a magyar pesszimizmust például remekül be lehet mutatni Móricz Zsigmond regényhősein keresztül – hangzott el. Egyed Péter hangsúlyozta, a könyvben szereplő esszék és információk pontosak, egyértelműen kiderül belőlük, hogy miként válik valaki magyar értelmiségivé.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója, aki maga is műfordító – nemrég fejezte be Bánffy Miklós Erdély-trilógiájának románra fordítását – bevallotta: „egy csomó dolgot" a könyvnek köszönhetően értett meg a magyar irodalom történetéből, csupa olyasmit, amit fordítóként korábban nem értett. Tabacu ugyanakkor hiányolta, hogy kevés 20. és 21. századi magyar szerzőről esik szó a kötetben, egyúttal arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a munkát. Sorin Antohi eszmetörténész a könyvbemutatón úgy értékelt, a kötet aktuális és nagyon jó a felépítése, mint kiemelte, az esszékből kiderül: a személyes identitás kialakulása nemcsak lélektani, de történeti folyamat is.
Horváth Andor a Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett francia–magyar szakos tanári diplomát 1966-ban. A Hét belső munkatársa volt Bukarestben; később a Művelődés szerkesztőségébe került. 1990 januárjától 1992 szeptemberéig a román művelődési minisztérium miniszter-helyettese, majd államtitkára. Ebben az időszakban köt barátságot Andrei Pleşuval, akinek később több művét is lefordítja. Több esszékötet szerzője: Dávid parittyája című 1979-ben megjelent könyvét főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Szintén esszékötet a Montaigne köpenye 1985-ben, majd húsz évvel később A szent liget immár a görög tragédiák által kínált kérdéseket járja körül. Publicisztikája is három kötetbe gyűjtve jelent meg.
Számos kötet szerkesztésében, válogatásában működött közre, a Kriterion világirodalmi sorozatának egyik előszóírója volt. Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok című kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassaï 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980). Elmélyült elemzéseket (előszót) írt többek között Proust, Stendhal, Balzac, Malraux, Anatole France regényeihez.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)|
2017. február 11.
Gróf Bánffy Miklós román hangja (Beszélgetés Marius Tabacu műfordítóval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával)
Szépreményű zongoristaként indult, aztán román értelmiségiként derékig benne volt a kolozsvári „irredenta” mozgalmakban. Marius Tabacu révén az első világháború előtti Magyarország képe, gróf Bánffy Miklós Erdély-trilógiája is eljuthat a román olvasóhoz.
– Elégedett a Bánffy-trilógia román fordításával?
– Biztosan nagyon jó, és addig nem is derülhet ki az ellenkezője, míg nem jelenik meg. Volt néhány „próbafelolvasás”, de egészében még senki sem látta. 2016 őszén fejeztem be a fordítást, a szerkesztési munkálatok még hátravannak.
– Feltéve, hogy remek a fordítás, milyen fogadtatásra számít a román olvasóközönség részéről?
– Vegyesek a tapasztalataim a magyar művek román fordításának fogadtatásáról. A Bánffy-mű tekintetében a legnagyobb kockázati tényező, hogy hatalmas a terjedelem, 1500 oldal. Kell hozzá egy alapos történészi szakértői háttér is, szerencsére Lucian Nastasă-Kovács professzor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója örömmel vállalta a felkérést. A kor rengeteg olyan politikai hátterét kell megvilágítani, ami egyrészt nem derül ki a regényből, előismeretek nélkül pedig értelmezhetetlen lenne a román olvasó számára. De megkockáztatom, a magyarok többsége számára is. A világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan dzsungel, amelyben nem könnyű eligazodni.
– Fordítás közben szembesült-e azzal a magyar–román párhuzamossággal, amely az erdélyi közös történelmünk megítélését máig jellemzi?
– Nehéz erre válaszolnom, mert munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós nagyon demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja. Ismeretes, mekkora felháborodást váltott ki a könyv megjelenése, a magyar arisztokrácia sok tagja magára ismert, vagy magára vélt ismerni. Amúgy természetesen élt bennem a kor kettős megítélésének érzése. Arról is értesültem, hogy a kiadó lábjegyzetekkel készül ellátni, „barátságosabbá” tenni a könyvet, én mindenképpen tiltakozni fogok ez ellen, kérdés, hogy milyen hatással. Ez ugyanis szépirodalmi mű, másrészt meg ott lesz a történészi háttér, Lucian Nastasă-Kovács tudásában és ítélőképességében teljes mértékben megbízom.
– Mi fogta meg leginkább a regényben?
– Sokat gondolkoztam azon – és mi tagadás, meg is hatódtam tőle –, hogy a regény írása közben vajon mi lehetett ennek az embernek a lelkében. A trilógiát, amelynek cselekménye az első világháború kitörésekor zárul, a harmincas évek végén fejezte be Bánffy, már a háború következményeinek ismeretében rögzítette a történéseket. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett. Olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket a mai napig képtelenek vagyunk rendesen kezelni, nem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve. De a környező országoké sem. Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében.
– Amúgy honnan támadt a késztetés önben a trilógia lefordítására?
– Nincs megragadható pillanat, körülöttem, a társaságomban észrevétlenül megjelent és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Legelőre talán Szebeni Zsuzsa színháztörténész kért meg, hogy fordítsak le egy szöveget egy rendezvényhez. Beismerem, a regény fordításához jelentős lökést adott, hogy gyakorlatilag megrendelést kaptam rá a Nemzeti Kulturális Alaptól. Amikor nekiláttam, még nem olvastam teljes egészében a trilógiát, megkérdeztem viszont az ebben a tekintetben roppant alapos feleségemet, hogy belevágjak-e? Ő meg egyértelműen azt mondta, hogy igen, és a továbbiakban is nagy segítségemre volt, amikor elbizonytalanodtam, kételyeim támadtak. Ezek részben abból fakadtak, hogy a könyv irodalmi színvonala szerintem egyenetlen. Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól.
– Milyen mértékben segített önnek e világ megjelenítésében, hogy élete során gyakorlatilag bejárta ezeket az erdélyi tereket?
– Mit bejártam, beéltem! A Margitta melletti Tótiban születtem, ahová édesapámat körorvosként kihelyezték, de tíz hónapos koromban már Szilágysomlyóra költöztek a szüleim. Amikor megszületett az öcsém, engem – édesanyámat tehermentesítendő – Temesvárra küldtek a katonás apai nagymamámhoz. Ő beíratott a német óvodába, ahogy az a temesvári kispolgári „sznob” családokban szokás volt. Mivel egyetlen hangot sem tudtam németül, ültem a sarokban, és igyekeztem kitalálni, mit mond az óvó néni. Valószínűleg megsajnált, és mivel időközben elkezdtem zongorázni tanulni, azt mondta, játsszak valamit. Aztán nyilván megkérdezte, mi az, amit játszom? Én meg teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy a negyvenhetes. Hogy ki írta, fogalmam sem volt. Az iskolai évekre is ott ragadtam, mert egyrészt egyre ügyesebben zongoráztam, másrészt a szüleim folyamatosan hazakészültek Temesvárra. Bár megszenvedtem, hogy a szüleim magamra hagytak, már nem hagytam el Temesvárt, mert immár zongoristaként is egyre több vesztenivalóm lett volna. Az ottani zeneiskolában végeztem. A soknyelvűség is ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavart, mindig is román értelmiséginek tartottam magam.
– Miért nem ünnepelhetjük ma önt világhírű zongoristaként?
– Ennek több oka is van. A legfontosabb talán az, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már felismertem: sokkal jobban kellene zongoráznom. Ha akkor folytatom, most is a jó középmezőnyhöz tartozó zongorista lennék. A másik ok, hogy a nyolcvanas évek elején már nyíltan ellenzékieskedtem, egy idő után nem is szerepelhetett a nevem plakáton. Az első fordításom, Székely János regénye, A nyugati hadtest például az anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Egyfajta erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások lassan az íróasztal irányába toltak, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették egy házkutatás alkalmával.
– Mitől érdemelte ki a szervektől a megfigyelt „státust”?
– Első feleségem, Balla Zsófia révén bekerültem egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottunk Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával, Orbán Györggyel, Cselényi Lászlóval és másokkal, és természetesen szemet szúrtunk a „kék szemű” fiúknak. Aztán egyszer csak előttünk volt Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyve, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusa kibontakozásának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett. Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Én írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is egy iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom.
– Mi zavarta leginkább a Lăncrănjan-féle könyvben?
– A legtöbb erdélyi román értelmiségi család gyermekei skizofrén helyzetként élték meg, hogy egyet tanultak az iskolában, és mást hallottak otthon. Nagyapámék és apámék a Szabad Európa Rádión lógtak, édesapámnak volt Nagyváradon egy újságárus ismerőse, aki félretette Tabacu doktornak a Romániában hozzáférhető francia újságokat, azokon nőttünk fel. Lăncrănjanban pedig minden zavart: a hangnem, a hazugság, a primitivizmus. De megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, nem bántottak, holott 1987-ben kiléptem a pártból. Ezt követően kicsit fenyegettek, de 1988-tól már érezni lehetett a magatartásukon, hogy valamiféle változásra számítanak. Az volt a másik szerencsénk, hogy nem akartak hőst csinálni belőlünk. Mi, értelmiségiek nem voltunk számukra veszélyesek, a nagyobb tömegekre hatást gyakorló munkásvezéreket vagy papokat viszont gond nélkül eltették láb alól.
– A forradalom utáni tévézést követően néhány éve a kolozsvári filharmonikusok igazgatója, szakértők szerint vezetése alatt a formáció újra Románia legjobb szimfonikus zenekarává vált. Tervez valamiféle újabb hajtűkanyart?
– Nem, bár néha elgondolkodom, hogy még egy ciklust szívesen végigvinnék a filharmónia élén. Igazából azonban már csak arra vágyom, hogy végre magamra is jusson időm: az írásra, a fordításra. Talán még az olvasásra is.
MARIUS TABACU
Műfordító, zongorista, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatója. A Bihar megyei Tótiban született 1952. január 13-án, a temesvári Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett 1971-ben. Zongora főszakon diplomázott 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Ezt követően zongoratanárként dolgozott a kolozsvári zenelíceumban, 1990 és 1993 között szerkesztő volt az RTV kolozsvári stúdiójában, majd 2007-ig a Video-Pontes Alapítvány elnöke, az általa működtetett tévéprodukciós kft. ügyvezetője. Legfontosabb fordításai: Székely János: Ce este norocul (A nyugati hadtest, 1990), Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus (2001), Bodor Ádám: Zona Sinistra (Sinistra körzet, 2005), Vizita arhiepiscopului (Az érsek látogatása, 2010), Bartis Attila: Plimbarea (A séta, 2007), Józsa Márta: Bunicuța pierdută (Amíg a nagymami megkerül, 2011), Papp Sándor Zsigmond: Vieți mărunte (Semmi kis életek, 2012). Díjak, kitüntetések: Bethlen-díj – 1990, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2007, Anonimul filmfesztivál, első díj a legjobb forgatókönyvért – 2007.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szépreményű zongoristaként indult, aztán román értelmiségiként derékig benne volt a kolozsvári „irredenta” mozgalmakban. Marius Tabacu révén az első világháború előtti Magyarország képe, gróf Bánffy Miklós Erdély-trilógiája is eljuthat a román olvasóhoz.
– Elégedett a Bánffy-trilógia román fordításával?
– Biztosan nagyon jó, és addig nem is derülhet ki az ellenkezője, míg nem jelenik meg. Volt néhány „próbafelolvasás”, de egészében még senki sem látta. 2016 őszén fejeztem be a fordítást, a szerkesztési munkálatok még hátravannak.
– Feltéve, hogy remek a fordítás, milyen fogadtatásra számít a román olvasóközönség részéről?
– Vegyesek a tapasztalataim a magyar művek román fordításának fogadtatásáról. A Bánffy-mű tekintetében a legnagyobb kockázati tényező, hogy hatalmas a terjedelem, 1500 oldal. Kell hozzá egy alapos történészi szakértői háttér is, szerencsére Lucian Nastasă-Kovács professzor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója örömmel vállalta a felkérést. A kor rengeteg olyan politikai hátterét kell megvilágítani, ami egyrészt nem derül ki a regényből, előismeretek nélkül pedig értelmezhetetlen lenne a román olvasó számára. De megkockáztatom, a magyarok többsége számára is. A világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan dzsungel, amelyben nem könnyű eligazodni.
– Fordítás közben szembesült-e azzal a magyar–román párhuzamossággal, amely az erdélyi közös történelmünk megítélését máig jellemzi?
– Nehéz erre válaszolnom, mert munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós nagyon demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja. Ismeretes, mekkora felháborodást váltott ki a könyv megjelenése, a magyar arisztokrácia sok tagja magára ismert, vagy magára vélt ismerni. Amúgy természetesen élt bennem a kor kettős megítélésének érzése. Arról is értesültem, hogy a kiadó lábjegyzetekkel készül ellátni, „barátságosabbá” tenni a könyvet, én mindenképpen tiltakozni fogok ez ellen, kérdés, hogy milyen hatással. Ez ugyanis szépirodalmi mű, másrészt meg ott lesz a történészi háttér, Lucian Nastasă-Kovács tudásában és ítélőképességében teljes mértékben megbízom.
– Mi fogta meg leginkább a regényben?
– Sokat gondolkoztam azon – és mi tagadás, meg is hatódtam tőle –, hogy a regény írása közben vajon mi lehetett ennek az embernek a lelkében. A trilógiát, amelynek cselekménye az első világháború kitörésekor zárul, a harmincas évek végén fejezte be Bánffy, már a háború következményeinek ismeretében rögzítette a történéseket. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett. Olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket a mai napig képtelenek vagyunk rendesen kezelni, nem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve. De a környező országoké sem. Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében.
– Amúgy honnan támadt a késztetés önben a trilógia lefordítására?
– Nincs megragadható pillanat, körülöttem, a társaságomban észrevétlenül megjelent és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Legelőre talán Szebeni Zsuzsa színháztörténész kért meg, hogy fordítsak le egy szöveget egy rendezvényhez. Beismerem, a regény fordításához jelentős lökést adott, hogy gyakorlatilag megrendelést kaptam rá a Nemzeti Kulturális Alaptól. Amikor nekiláttam, még nem olvastam teljes egészében a trilógiát, megkérdeztem viszont az ebben a tekintetben roppant alapos feleségemet, hogy belevágjak-e? Ő meg egyértelműen azt mondta, hogy igen, és a továbbiakban is nagy segítségemre volt, amikor elbizonytalanodtam, kételyeim támadtak. Ezek részben abból fakadtak, hogy a könyv irodalmi színvonala szerintem egyenetlen. Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól.
– Milyen mértékben segített önnek e világ megjelenítésében, hogy élete során gyakorlatilag bejárta ezeket az erdélyi tereket?
– Mit bejártam, beéltem! A Margitta melletti Tótiban születtem, ahová édesapámat körorvosként kihelyezték, de tíz hónapos koromban már Szilágysomlyóra költöztek a szüleim. Amikor megszületett az öcsém, engem – édesanyámat tehermentesítendő – Temesvárra küldtek a katonás apai nagymamámhoz. Ő beíratott a német óvodába, ahogy az a temesvári kispolgári „sznob” családokban szokás volt. Mivel egyetlen hangot sem tudtam németül, ültem a sarokban, és igyekeztem kitalálni, mit mond az óvó néni. Valószínűleg megsajnált, és mivel időközben elkezdtem zongorázni tanulni, azt mondta, játsszak valamit. Aztán nyilván megkérdezte, mi az, amit játszom? Én meg teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy a negyvenhetes. Hogy ki írta, fogalmam sem volt. Az iskolai évekre is ott ragadtam, mert egyrészt egyre ügyesebben zongoráztam, másrészt a szüleim folyamatosan hazakészültek Temesvárra. Bár megszenvedtem, hogy a szüleim magamra hagytak, már nem hagytam el Temesvárt, mert immár zongoristaként is egyre több vesztenivalóm lett volna. Az ottani zeneiskolában végeztem. A soknyelvűség is ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavart, mindig is román értelmiséginek tartottam magam.
– Miért nem ünnepelhetjük ma önt világhírű zongoristaként?
– Ennek több oka is van. A legfontosabb talán az, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már felismertem: sokkal jobban kellene zongoráznom. Ha akkor folytatom, most is a jó középmezőnyhöz tartozó zongorista lennék. A másik ok, hogy a nyolcvanas évek elején már nyíltan ellenzékieskedtem, egy idő után nem is szerepelhetett a nevem plakáton. Az első fordításom, Székely János regénye, A nyugati hadtest például az anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Egyfajta erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások lassan az íróasztal irányába toltak, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették egy házkutatás alkalmával.
– Mitől érdemelte ki a szervektől a megfigyelt „státust”?
– Első feleségem, Balla Zsófia révén bekerültem egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottunk Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával, Orbán Györggyel, Cselényi Lászlóval és másokkal, és természetesen szemet szúrtunk a „kék szemű” fiúknak. Aztán egyszer csak előttünk volt Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyve, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusa kibontakozásának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett. Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Én írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is egy iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom.
– Mi zavarta leginkább a Lăncrănjan-féle könyvben?
– A legtöbb erdélyi román értelmiségi család gyermekei skizofrén helyzetként élték meg, hogy egyet tanultak az iskolában, és mást hallottak otthon. Nagyapámék és apámék a Szabad Európa Rádión lógtak, édesapámnak volt Nagyváradon egy újságárus ismerőse, aki félretette Tabacu doktornak a Romániában hozzáférhető francia újságokat, azokon nőttünk fel. Lăncrănjanban pedig minden zavart: a hangnem, a hazugság, a primitivizmus. De megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, nem bántottak, holott 1987-ben kiléptem a pártból. Ezt követően kicsit fenyegettek, de 1988-tól már érezni lehetett a magatartásukon, hogy valamiféle változásra számítanak. Az volt a másik szerencsénk, hogy nem akartak hőst csinálni belőlünk. Mi, értelmiségiek nem voltunk számukra veszélyesek, a nagyobb tömegekre hatást gyakorló munkásvezéreket vagy papokat viszont gond nélkül eltették láb alól.
– A forradalom utáni tévézést követően néhány éve a kolozsvári filharmonikusok igazgatója, szakértők szerint vezetése alatt a formáció újra Románia legjobb szimfonikus zenekarává vált. Tervez valamiféle újabb hajtűkanyart?
– Nem, bár néha elgondolkodom, hogy még egy ciklust szívesen végigvinnék a filharmónia élén. Igazából azonban már csak arra vágyom, hogy végre magamra is jusson időm: az írásra, a fordításra. Talán még az olvasásra is.
MARIUS TABACU
Műfordító, zongorista, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatója. A Bihar megyei Tótiban született 1952. január 13-án, a temesvári Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett 1971-ben. Zongora főszakon diplomázott 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Ezt követően zongoratanárként dolgozott a kolozsvári zenelíceumban, 1990 és 1993 között szerkesztő volt az RTV kolozsvári stúdiójában, majd 2007-ig a Video-Pontes Alapítvány elnöke, az általa működtetett tévéprodukciós kft. ügyvezetője. Legfontosabb fordításai: Székely János: Ce este norocul (A nyugati hadtest, 1990), Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus (2001), Bodor Ádám: Zona Sinistra (Sinistra körzet, 2005), Vizita arhiepiscopului (Az érsek látogatása, 2010), Bartis Attila: Plimbarea (A séta, 2007), Józsa Márta: Bunicuța pierdută (Amíg a nagymami megkerül, 2011), Papp Sándor Zsigmond: Vieți mărunte (Semmi kis életek, 2012). Díjak, kitüntetések: Bethlen-díj – 1990, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2007, Anonimul filmfesztivál, első díj a legjobb forgatókönyvért – 2007.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 24.
Line Ildikó: a koncertmesterségre „születni kell”
Múlt, jelen és jövő egyaránt „terítékre került” a ZeneSzó áprilisi rendezvényén, ahol az erdélyi származású, ám közel három évtizede Magyarországon élő Line Ildikó hegedűművész válaszolt egykori kollégája, Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia volt koncertmestere kérdéseire a Györkös-házban megtartott rendezvény során. Természetesen nem hiányzott a zene sem: Line Ildikó hegedűművészt Szokolayné Szőke Diána kísérte zongorán.
Nem volt véletlen, hogy a beszélgetőest ismert zenemű előadásával, Maria Theresa von Paradis (1759–1824) Siciliano című darabjával kezdődött. Ezt a művet szívesen játszotta Ruha István (1931–2004) világhírű erdélyi hegedűművészünk, aki a kolozsvári zeneakadémián Line Ildikó tanára is volt.
Gyerekkorával kapcsolatosan Line Ildikó elmondta: édesapja tudott hegedülni, de nem volt hivatásos zenész. Nővérei zongorázni, Line Ildikó pedig hegedülni tanult a brassói zenelíceumban pár éven át, majd az ottani népművészeti iskolában folytatta hegedűtanulmányait Victor Tereanunál, aki a világhírű Flesch Károly (Carl Flesch) hegedűművésznél tanult egykor Berlinben. A hegedűsök által jól ismert Flesch-skálák képezték hangszertechnikájának alapját. Hetedikesen már Mozart A-dúr hegedűversenyét játszotta a brassói kamarazenekar kíséretével.
Kolozsvári éveiről szólva elmondta: nagyon jól fel kellett készülnie a hegedűórákra. – Ruha István átsugározta növendékeinek mindazt, amit tudott, de el is kellett lesni tőle a hegedülés fortélyait – emlékezett szeretett tanárára Line Ildikó, aki később Ágoston András és id. Balogh Ferenc növendéke lett, amikor Ruha István hegedűművész egy bürokratikus intézkedés miatt már nem taníthatott a kolozsvári intézményben.
A konzervatórium elvégzése után a fiatal hegedűs a nagyváradi filharmóniához került, és a zenekari teendők mellett kamarazenészként is tevékenykedett – ez a zenei műfaj végigkísérte egész életében.
Ezt követően a kolozsvári filharmónia tagja lett, erről Márkos Albert árult el egy titkot. – Az 1970-es évek végén történt, hogy pártutasítás alapján nem vehettünk fel magyar nemzetiségű zenészt a zenekarba azzal az indokkal, hogy „túl sok a magyar zenész” a kolozsvári filharmóniában. Az akkori igazgató egy ismerősét akarta felvétetni, ám Szövérdi Márton oboaművész, aki akkor szakszervezeti elnök volt, határozottan kijelentette: csak akkor írja alá az igazgató által támogatott jelölt felvételére vonatkozó dokumentumot, ha ugyanakkor felveszik a legjobb jelöltet, azaz téged – emlékezett vissza a moderátor. Line Ildikó hozzátette: akkor Ruha István és a filharmónia akkori koncertmestere, Horváth László is kiállt mellette. Line Ildikó a kamarazenélést Kolozsváron is folytatta a Pro Camera vonósnégyes keretében, amelynek Botár Gerő (hegedű), Bányai Miklós (brácsa) és Török Béla (gordonka) volt a tagja. Két lányával és férjével, Bányai Miklóssal, aki a kolozsvári Magyar Opera hegedűse volt, 1989-ben települtek át Magyarországra, ahol Line először a Budapesti Operaházban, majd a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában hegedült; ez utóbbi intézménynek 1992-től kezdődően 23 éven át volt a hangversenymestere, és továbbra is aktív kamarazenész maradt.
– A koncertmesterségre egyrészt születni kell, másrészt pedig meg kell tapasztalni. Tudni kell bánni az emberekkel. Szerettem koncertmester lenni, kihívásként éltem meg, ami szakmai elégtételt is hozott – magyarázta Line Ildikó.
Megtudtuk: Line Ildikót háromszor tüntették ki Artisjus-díjjal, a Magyar Rádió Nívó-díjat adományozott neki 1999-ben, 2015-ös nyugdíjazásakor pedig a Magyar Rádió Zenei Együtteseihez tartozó művészek titkos szavazással neki ítélték oda az Év muzsikusa címet és az ezzel járó Dohnányi Ernő-díjat.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
Múlt, jelen és jövő egyaránt „terítékre került” a ZeneSzó áprilisi rendezvényén, ahol az erdélyi származású, ám közel három évtizede Magyarországon élő Line Ildikó hegedűművész válaszolt egykori kollégája, Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia volt koncertmestere kérdéseire a Györkös-házban megtartott rendezvény során. Természetesen nem hiányzott a zene sem: Line Ildikó hegedűművészt Szokolayné Szőke Diána kísérte zongorán.
Nem volt véletlen, hogy a beszélgetőest ismert zenemű előadásával, Maria Theresa von Paradis (1759–1824) Siciliano című darabjával kezdődött. Ezt a művet szívesen játszotta Ruha István (1931–2004) világhírű erdélyi hegedűművészünk, aki a kolozsvári zeneakadémián Line Ildikó tanára is volt.
Gyerekkorával kapcsolatosan Line Ildikó elmondta: édesapja tudott hegedülni, de nem volt hivatásos zenész. Nővérei zongorázni, Line Ildikó pedig hegedülni tanult a brassói zenelíceumban pár éven át, majd az ottani népművészeti iskolában folytatta hegedűtanulmányait Victor Tereanunál, aki a világhírű Flesch Károly (Carl Flesch) hegedűművésznél tanult egykor Berlinben. A hegedűsök által jól ismert Flesch-skálák képezték hangszertechnikájának alapját. Hetedikesen már Mozart A-dúr hegedűversenyét játszotta a brassói kamarazenekar kíséretével.
Kolozsvári éveiről szólva elmondta: nagyon jól fel kellett készülnie a hegedűórákra. – Ruha István átsugározta növendékeinek mindazt, amit tudott, de el is kellett lesni tőle a hegedülés fortélyait – emlékezett szeretett tanárára Line Ildikó, aki később Ágoston András és id. Balogh Ferenc növendéke lett, amikor Ruha István hegedűművész egy bürokratikus intézkedés miatt már nem taníthatott a kolozsvári intézményben.
A konzervatórium elvégzése után a fiatal hegedűs a nagyváradi filharmóniához került, és a zenekari teendők mellett kamarazenészként is tevékenykedett – ez a zenei műfaj végigkísérte egész életében.
Ezt követően a kolozsvári filharmónia tagja lett, erről Márkos Albert árult el egy titkot. – Az 1970-es évek végén történt, hogy pártutasítás alapján nem vehettünk fel magyar nemzetiségű zenészt a zenekarba azzal az indokkal, hogy „túl sok a magyar zenész” a kolozsvári filharmóniában. Az akkori igazgató egy ismerősét akarta felvétetni, ám Szövérdi Márton oboaművész, aki akkor szakszervezeti elnök volt, határozottan kijelentette: csak akkor írja alá az igazgató által támogatott jelölt felvételére vonatkozó dokumentumot, ha ugyanakkor felveszik a legjobb jelöltet, azaz téged – emlékezett vissza a moderátor. Line Ildikó hozzátette: akkor Ruha István és a filharmónia akkori koncertmestere, Horváth László is kiállt mellette. Line Ildikó a kamarazenélést Kolozsváron is folytatta a Pro Camera vonósnégyes keretében, amelynek Botár Gerő (hegedű), Bányai Miklós (brácsa) és Török Béla (gordonka) volt a tagja. Két lányával és férjével, Bányai Miklóssal, aki a kolozsvári Magyar Opera hegedűse volt, 1989-ben települtek át Magyarországra, ahol Line először a Budapesti Operaházban, majd a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában hegedült; ez utóbbi intézménynek 1992-től kezdődően 23 éven át volt a hangversenymestere, és továbbra is aktív kamarazenész maradt.
– A koncertmesterségre egyrészt születni kell, másrészt pedig meg kell tapasztalni. Tudni kell bánni az emberekkel. Szerettem koncertmester lenni, kihívásként éltem meg, ami szakmai elégtételt is hozott – magyarázta Line Ildikó.
Megtudtuk: Line Ildikót háromszor tüntették ki Artisjus-díjjal, a Magyar Rádió Nívó-díjat adományozott neki 1999-ben, 2015-ös nyugdíjazásakor pedig a Magyar Rádió Zenei Együtteseihez tartozó művészek titkos szavazással neki ítélték oda az Év muzsikusa címet és az ezzel járó Dohnányi Ernő-díjat.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 9.
„Szépségtapaszban” bizakodhat a Bánffy-palota
A Kolozs Megyei Tanács tegnapi ülésének egyik kiemelt fontosságú napirendi pontja volt a Bánffy-palota felújítására hivatott támogatás megszavazása. Kolozsvár legfontosabb, 1774–1785-ben felhúzott barokk épülete évtizedek óta elhanyagolt homlokzata és díszítőelemei omladoznak.
Két évvel ezelőtt éppen a Szabadság munkatársai fedezték fel, hogy a tető közelében álló jókora Héraklész-szobor előre dőlt, leeséssel fenyegetett, és azonnal értesítették a Művészeti Múzeum vezetőségét, így elkerülhetővé vált, hogy gyanútlan járókelők életébe kerüljön a mostoha állapot. Akkor a szobrot egy tartófémmel erősítették meg, de mindenki tudta, hogy az csak ideiglenes megoldás. Most már sürgős restaurálásra van szükség. Egy másik fontos határozattal, a várakozások szerint elhúzódott vita nyomán, amelyből érezni lehetett a politikai adok-kapok motívumot, a tanácsosok elfogadták az idei költségvetési tervezetet.
Még a Kolozs megyei tanácsülés előtt Vákár István alelnök a következőket nyilatkozta: „Nem várhatjuk azt, hogy az épített örökségünk tönkre menjen, csak azért mert a jogi helyzet megoldatlan, karbantartási javításokat megenged a törvény még akkor is, ha ezt a haszonélvező és nem a tulajdonos teszi, ugyanis a Bánffy-palota azon része, amelyben Művészeti Múzeum működik, nem a megyei tanács tulajdona. Sajnos, nem az épület teljes rehabilitációjáról beszélünk, hanem minimális és sürgős karbantartási beavatkozásokról. De úgy gondolom, hogy ez egy jó kezdet a teljes épület feljavítására”.
A legrosszabb helyzetben a műemlék épület nyugati és észak oldali homlokzata van. A munkálatok során ezeket a részeket javítanák fel, illetve a dekorációs elemek is megmentésre kerülnének. A javítások időtartamát két évre becsülik, és áfástól közel 5 millió lejbe kerül. A tegnapi ülésen az ellenzék felvetette: mi lesz a Bánffy-palotában székelő Művészeti Múzeum sorsa 2026 után? Mint ismeretes, a megyei önkormányzat az ingatlan egynegyedét birtokolja, viszont leghamarabb 2021. október 12-én az örökös személy tulajdonába kerül, azzal a bírósági ítélettel, hogy az épület funkcionalitását még öt évig meg kell őriznie. Alin Tişe megyei elnök szerint a végleges megoldás megvásárolni a részüket, amelynek érdekében meg kell vizsgálni a lehetőségeket, tájékoztatni kell mindenkit az eredményről, és el kellene kezdeni gyűjteni a pénzt erre az ügyre. A tanácsosok végül 33 igen és 1 tartózkodó szavazattal elfogadták a műemlék épület felszínes restaurálását.
A várakozásnak megfelelően több mint egy órát tartott a megyei önkormányzat 2017-es költségvetési tervének megvitatása és elfogadása. Alin Tişe elnök azért fakadt ki, hogy a megyei tanácsnak alárendelt vállalatok igazgatói ne cselekedjenek kényük-kedvük szerint, mert a felettes szerv nem az ő egyszerű szavazógépük, hanem többségi tulajdonos, amely határozatokkal irányítja jövőjüket. Ez főleg a Tetarom Rt. vezetőjének szólt. Szóba került, többek között, a Filharmóniának juttatott 24 millió lejes támogatás. Az intézmény béralapja (197 alkalmazottnak, melyből 170 zenész) ezzel nagyjából megközelíti a megyei tanácsét. Sajtóértesülés szerint korábban Marius Tabacu azt nyilatkozta, ez az összeg nem égbekiáltó, mivel rendkívül tehetséges muzsikusokról van szó.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
A Kolozs Megyei Tanács tegnapi ülésének egyik kiemelt fontosságú napirendi pontja volt a Bánffy-palota felújítására hivatott támogatás megszavazása. Kolozsvár legfontosabb, 1774–1785-ben felhúzott barokk épülete évtizedek óta elhanyagolt homlokzata és díszítőelemei omladoznak.
Két évvel ezelőtt éppen a Szabadság munkatársai fedezték fel, hogy a tető közelében álló jókora Héraklész-szobor előre dőlt, leeséssel fenyegetett, és azonnal értesítették a Művészeti Múzeum vezetőségét, így elkerülhetővé vált, hogy gyanútlan járókelők életébe kerüljön a mostoha állapot. Akkor a szobrot egy tartófémmel erősítették meg, de mindenki tudta, hogy az csak ideiglenes megoldás. Most már sürgős restaurálásra van szükség. Egy másik fontos határozattal, a várakozások szerint elhúzódott vita nyomán, amelyből érezni lehetett a politikai adok-kapok motívumot, a tanácsosok elfogadták az idei költségvetési tervezetet.
Még a Kolozs megyei tanácsülés előtt Vákár István alelnök a következőket nyilatkozta: „Nem várhatjuk azt, hogy az épített örökségünk tönkre menjen, csak azért mert a jogi helyzet megoldatlan, karbantartási javításokat megenged a törvény még akkor is, ha ezt a haszonélvező és nem a tulajdonos teszi, ugyanis a Bánffy-palota azon része, amelyben Művészeti Múzeum működik, nem a megyei tanács tulajdona. Sajnos, nem az épület teljes rehabilitációjáról beszélünk, hanem minimális és sürgős karbantartási beavatkozásokról. De úgy gondolom, hogy ez egy jó kezdet a teljes épület feljavítására”.
A legrosszabb helyzetben a műemlék épület nyugati és észak oldali homlokzata van. A munkálatok során ezeket a részeket javítanák fel, illetve a dekorációs elemek is megmentésre kerülnének. A javítások időtartamát két évre becsülik, és áfástól közel 5 millió lejbe kerül. A tegnapi ülésen az ellenzék felvetette: mi lesz a Bánffy-palotában székelő Művészeti Múzeum sorsa 2026 után? Mint ismeretes, a megyei önkormányzat az ingatlan egynegyedét birtokolja, viszont leghamarabb 2021. október 12-én az örökös személy tulajdonába kerül, azzal a bírósági ítélettel, hogy az épület funkcionalitását még öt évig meg kell őriznie. Alin Tişe megyei elnök szerint a végleges megoldás megvásárolni a részüket, amelynek érdekében meg kell vizsgálni a lehetőségeket, tájékoztatni kell mindenkit az eredményről, és el kellene kezdeni gyűjteni a pénzt erre az ügyre. A tanácsosok végül 33 igen és 1 tartózkodó szavazattal elfogadták a műemlék épület felszínes restaurálását.
A várakozásnak megfelelően több mint egy órát tartott a megyei önkormányzat 2017-es költségvetési tervének megvitatása és elfogadása. Alin Tişe elnök azért fakadt ki, hogy a megyei tanácsnak alárendelt vállalatok igazgatói ne cselekedjenek kényük-kedvük szerint, mert a felettes szerv nem az ő egyszerű szavazógépük, hanem többségi tulajdonos, amely határozatokkal irányítja jövőjüket. Ez főleg a Tetarom Rt. vezetőjének szólt. Szóba került, többek között, a Filharmóniának juttatott 24 millió lejes támogatás. Az intézmény béralapja (197 alkalmazottnak, melyből 170 zenész) ezzel nagyjából megközelíti a megyei tanácsét. Sajtóértesülés szerint korábban Marius Tabacu azt nyilatkozta, ez az összeg nem égbekiáltó, mivel rendkívül tehetséges muzsikusokról van szó.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 20.
Marius Tabacu: Kolozsváron váltam erdélyivé
A Transilvania Filharmónia igazgatója, Marius Tabacu jól ismert személyisége a kolozsvári értelmiségnek. Két dolgot (szinte) mindenki tud róla: tökéletesen beszél magyarul és számos művészeti ágban tevékenykedett sikeresen. A Györkös-emlékház májusi ZeneSzó rendezvényén Jakabffy Tamás faggatta nem szokványos életpályájáról e sokoldalú személyiséget.
– Az egyik művészeti ágból a másikba való átmenet nem volt könnyű. Ám ezek olyan folyamatokat alkottak, amelyek a lelkemben organikusan követték egymást, ugyanakkor külső körülmények is befolyásolták pályamódosításaimat – válaszolta Marius Tabacu azon kérdésre, hogy zongoraművészből hogyan lett tévés, illetve műfordító. Annak ellenére, hogy élete során több erdélyi városban élt, a meghívott azt mondta: Kolozsváron vált igazán erdélyivé.
Marius Tabacu egy Margitta melletti településen született, egyéves korában orvos édesapját Szilágysomlyóra helyezték, majd a hatéves gyermeket Temesvárra küldték zongoratanár nagymamájához, aki be is íratta unokáját a zenelíceum előkészítő csoportjába. A zenei pálya felé való irányulás tehát nem volt kérdéses, ám Tabacu csak 15-16 évesen döntötte el, hogy ezt a pályát választja. A temesvári érettségi után a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium hallgatójaként Száva Györgytől tanult zongorázni, aki bemutatta tanítványát volt tanárának, Halmos György zongoraművésznek. Tabacu látható büszkeséggel közölte: akár Liszt-tanítványnak is tarthatja magát, hiszen Száva Halmostól, Halmos Emil Sauertől, míg Sauer magától Liszt Ferenctől tanult zongorázni. Már ekkor megismerkedett Halmos kolozsvári értelmiségi barátaival. Csodálkozva jegyezte meg, hogy a baráti társaság tagjai az esetleges véleménykülönbség ellenére is barátok, beszélgetőtársak maradtak. Tabacu koncertzongoristaként kezdte karrierjét, ám pár év múlva rájött, hogy a szólista-karrier nem elégíti ki. A kommunista rendszerben tanúsított ellenzékisége miatt neve már nem jelenhetett meg a plakátokon, sőt egy Lászlóffy Aladár-novelláskötet fordításakor is anyai nagyapjának neve szerepelt fordítóként a sajátja helyett.
– Ellenzékiségemnek néhány ezer oldalnyi megfigyelési dosszié volt az „eredménye” – mondta a meghívott.
Az 1970-es és az 1980-as évek elején a kolozsvári értelmiségi elit legjelentősebb személyiségeivel, többek közt Cselényi László televíziós szakemberrel, Selmeczi György zongoraművésszel, Szőcs Géza költővel tartotta folyamatosan a kapcsolatot. „A litterátus és zenész társaságban csak a műveltség, a szellemesség számított” – mondta az interjúalany, aki szívesen emlékezett az 1980-as évekre is, amikor a kolozsvári zenelíceum korrepetitora volt. Az 1989-es forradalmat követően 1990-ben a kolozsvári tévé- és rádióstúdióhoz került szerkesztőnek. Pár év múlva Maksay Ágnes televíziós szakemberrel létrehozta a Video Pontes stúdiót, amely főleg a Duna Televíziónak készített műsorokat.
– Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia egykori koncertmestere 2007-ben kérdezte meg tőlem: nem akarok filharmónia-igazgató lenni? Meglepett a kérés, ám benyújtottam a pályázatomat, amit el is fogadtak – emlékezett vissza Marius Tabacu arra, hogyan lett a filharmónia igazgatója.
Igazgatóként azt vallja: a közönség elégedettsége a siker egyik fokmérője, ugyanakkor elvárja a közönségtől a kulturált viselkedést, a megfelelő öltözetet. Az elmúlt tíz évben azt is sikernek könyvelte el, hogy mindvégig szót tudott érteni a filharmónia kétszáz alkalmazottjával. Örül, hogy a közönség között egyaránt megtalálható a fiatal, a középgeneráció és az idősebbek is. Megfiatalodott mind a zene-, mind az énekkar, sikerült a zenekari tagoknak jó hangszereket és egy Steinway-zongorát vásárolni; a filharmónia pedig tíz év hányattatás után visszakerült eredeti székhelyére, sorolta az elért eredményeket az igazgató.
Szomorúan jegyezte meg, hogy Romániában csak két koncertterem van, amit eredetileg is erre a célra építettek, és mint megjegyezte, nincs egyensúly, ami a bukaresti és a máshol megszervezett komolyzenei fesztiválok minisztériumi támogatását illeti.
Marius Tabacu 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét, idén pedig az EMKE Kun Kocsárd-díjjal tüntette ki városunk ezen sokoldalú művészegyéniségét.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
A Transilvania Filharmónia igazgatója, Marius Tabacu jól ismert személyisége a kolozsvári értelmiségnek. Két dolgot (szinte) mindenki tud róla: tökéletesen beszél magyarul és számos művészeti ágban tevékenykedett sikeresen. A Györkös-emlékház májusi ZeneSzó rendezvényén Jakabffy Tamás faggatta nem szokványos életpályájáról e sokoldalú személyiséget.
– Az egyik művészeti ágból a másikba való átmenet nem volt könnyű. Ám ezek olyan folyamatokat alkottak, amelyek a lelkemben organikusan követték egymást, ugyanakkor külső körülmények is befolyásolták pályamódosításaimat – válaszolta Marius Tabacu azon kérdésre, hogy zongoraművészből hogyan lett tévés, illetve műfordító. Annak ellenére, hogy élete során több erdélyi városban élt, a meghívott azt mondta: Kolozsváron vált igazán erdélyivé.
Marius Tabacu egy Margitta melletti településen született, egyéves korában orvos édesapját Szilágysomlyóra helyezték, majd a hatéves gyermeket Temesvárra küldték zongoratanár nagymamájához, aki be is íratta unokáját a zenelíceum előkészítő csoportjába. A zenei pálya felé való irányulás tehát nem volt kérdéses, ám Tabacu csak 15-16 évesen döntötte el, hogy ezt a pályát választja. A temesvári érettségi után a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium hallgatójaként Száva Györgytől tanult zongorázni, aki bemutatta tanítványát volt tanárának, Halmos György zongoraművésznek. Tabacu látható büszkeséggel közölte: akár Liszt-tanítványnak is tarthatja magát, hiszen Száva Halmostól, Halmos Emil Sauertől, míg Sauer magától Liszt Ferenctől tanult zongorázni. Már ekkor megismerkedett Halmos kolozsvári értelmiségi barátaival. Csodálkozva jegyezte meg, hogy a baráti társaság tagjai az esetleges véleménykülönbség ellenére is barátok, beszélgetőtársak maradtak. Tabacu koncertzongoristaként kezdte karrierjét, ám pár év múlva rájött, hogy a szólista-karrier nem elégíti ki. A kommunista rendszerben tanúsított ellenzékisége miatt neve már nem jelenhetett meg a plakátokon, sőt egy Lászlóffy Aladár-novelláskötet fordításakor is anyai nagyapjának neve szerepelt fordítóként a sajátja helyett.
– Ellenzékiségemnek néhány ezer oldalnyi megfigyelési dosszié volt az „eredménye” – mondta a meghívott.
Az 1970-es és az 1980-as évek elején a kolozsvári értelmiségi elit legjelentősebb személyiségeivel, többek közt Cselényi László televíziós szakemberrel, Selmeczi György zongoraművésszel, Szőcs Géza költővel tartotta folyamatosan a kapcsolatot. „A litterátus és zenész társaságban csak a műveltség, a szellemesség számított” – mondta az interjúalany, aki szívesen emlékezett az 1980-as évekre is, amikor a kolozsvári zenelíceum korrepetitora volt. Az 1989-es forradalmat követően 1990-ben a kolozsvári tévé- és rádióstúdióhoz került szerkesztőnek. Pár év múlva Maksay Ágnes televíziós szakemberrel létrehozta a Video Pontes stúdiót, amely főleg a Duna Televíziónak készített műsorokat.
– Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia egykori koncertmestere 2007-ben kérdezte meg tőlem: nem akarok filharmónia-igazgató lenni? Meglepett a kérés, ám benyújtottam a pályázatomat, amit el is fogadtak – emlékezett vissza Marius Tabacu arra, hogyan lett a filharmónia igazgatója.
Igazgatóként azt vallja: a közönség elégedettsége a siker egyik fokmérője, ugyanakkor elvárja a közönségtől a kulturált viselkedést, a megfelelő öltözetet. Az elmúlt tíz évben azt is sikernek könyvelte el, hogy mindvégig szót tudott érteni a filharmónia kétszáz alkalmazottjával. Örül, hogy a közönség között egyaránt megtalálható a fiatal, a középgeneráció és az idősebbek is. Megfiatalodott mind a zene-, mind az énekkar, sikerült a zenekari tagoknak jó hangszereket és egy Steinway-zongorát vásárolni; a filharmónia pedig tíz év hányattatás után visszakerült eredeti székhelyére, sorolta az elért eredményeket az igazgató.
Szomorúan jegyezte meg, hogy Romániában csak két koncertterem van, amit eredetileg is erre a célra építettek, és mint megjegyezte, nincs egyensúly, ami a bukaresti és a máshol megszervezett komolyzenei fesztiválok minisztériumi támogatását illeti.
Marius Tabacu 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét, idén pedig az EMKE Kun Kocsárd-díjjal tüntette ki városunk ezen sokoldalú művészegyéniségét.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 22.
7. Kolozsvári városnapok csütörtöktől
A város, amely összeköt szlogennel szervezik az idei városnapokat május 25-28-án, amelynek eseményei 30 helyszínen zajlanak. A száznál több program lebonyolításába ötvennél több civil szervezet, kolozsvári intézmény kapcsolódott be.
A Főtér minden nap különféle tematikus előadás helyszíne lesz: május 25-én 21 órakor a román színház Sziget című koncert-előadását lehet megnézni Gellu Naumtól, amelyhez Ada Milea szerezte a zenét. Május 26-án 18 órakor különleges zenei produkció fellépője lesz 1500 diák és a Young Famous Orchestra. Meghívottak: Ilinca Băcilă&Alex Florea és Katia. A nap tematikája elsősorban a fiatal korosztályhoz szól, ezért az Arpy & Zip Band, Ilinca Băcilă&Alex Florea, a Direcția 5, az Alternosfera, és a Zdob și Zdub koncertezik. Az estét videomapping zárja. Május 27-én 19 órakor a klasszikus zenéé lesz a főszerep. Színpadra lép az Academic Bigg Dimm a' Band, a Gheorghe Dima Zeneakadémia zenekara és szólistái, a kolozsvári román és magyar opera művészei. A Transilvania Állami Filharmónia a Carmina Burana operát adja elő. 22:45 órakor tűzijátékkal zárul a nap. Május 28-a a hagyományok és népzene napja. 14 órakor népszerű népzenészek, és énekesek és táncegyüttesek lépnek színpadra.
A Karolina tér is koncertek helyszíne lesz a városnapok alkalmából. Pénteken Radu Fărcane és Andrei Crisztea, Matcka, Aminda&Roje, David, Adela& Origen Todoran akusztikus koncertjein lehet kikapcsolódni. Szombaton a kolozsvári dj-ké lesz a főszerep, Dj Zo, Made from Scratch, Danaga keveri a zenét, az estét a Blanilla & The Flying Quartet zárja. Vasárnap a Musai Soundworks, Florin Stefan, Dj Carkeys & Harp Swan, és a Say What Trio szórakoztatja a közönséget.
A Farkas utca a kulturális sokszínűség sétánya. Jól megférnek majd egymás mellett a kulturális központok, egyetemek, múzeumok standjai, de itt szervezik a kézműves- és könyvvásárt is. A nemzetközi gasztronómiai fesztivál helyszíne is a Farkas utca lesz. Az utcában felállított színpadon lép majd fel az Incognito, a Take Five Band, a Trupa Reea, a Score Band, a Voltaj Academy, a Rock Academy és a The Beat School.
A Monostor negyed La terenuri részén gyermek- és ifjúsági programokat, közvvitákat, élőkoncerteket, színházi előadásokat és sok egyebet szerveznek. A programok egy része a La terenuri zöldövezetben, mások pedig a Dacia moziban lesz. Fellép a The Minions Pink Tattoos, Taraf de Cluj Emeric és mások.
A Fogoly utca az ókori és középkori tábor helyszíne lesz, harcbemutatók, különféle műhelyek, színházi előadások, középkori táncok, tűzzsonglőrök várják az oda látogatókat.
A sétatéri Kaszinó a 21 dalban a Föld körül című koncert-előadás, bábszínházi előadás helyszíne lesz, de itt tekinthetik meg a Kolozsvár varázsa és a Kolozsvár hídjai tárlatokat is az érdeklődők.
A Sétatéren folyamatosan szórakoztató, kulturális és interaktív programokat szerveznek: az Afrika Napot, a The Fun Zone-t, sétatéri csónakázást, az országos street workout bajnokságot, a retro járművek bemutatóját, a Reactor színház gyermekelőadását, kutyás és művészetterápiás tevékenységeket.
Idei újdonságok:
A Fellegvári Parkban a Beard Brothers rendezkedik be az egyik sarokba, ahol különféle sport tevékenységeket, arcfestést, gyermekjátékokat, műhelyeket, szumózást, élő könyvtárat, lisztes és vizes lufis tevékenységeket szerveznek, de lesz pihenősarok is, este pedig koncertek.
Az Andrei Saguna\Timár és a Dávid Ferenc utcát is zenével, varázslattal töltik meg május 27 és 28-án 16 és 22 óra között. Az utcaművészet világát fedezhetik fel az oda látogatók!
Május 27-én, szombaton a Reactor kísérleti színház csapata lesz a Fellegvár házigazdája, a Fluoreszkáló proteinek című előadásukat lehet megtekinteni, este pedig a Fokhagyma című filmet vetítik.
A Szentegyház utcát május 27-én 21 órától ünneplőbe öltöztetik. Nagy közösségi vacsorát szerveznek Midnight Snack néven, amely a hangulatos zenéé és a kapcsolatépítésé lesz a főszerep.
A H33 Social Innovation Hub a legújabb és legmeghatározóbb helyszíne a Horea/Ferencz József útnak, ahol minden korosztályt műhelytevékenységre várnak, és ahol városi legendák nyomába erednek, hogy együtt fedezhessék fel a városi élet és társadalmi innováció sajátosságait. Szabadság (Kolozsvár)
A város, amely összeköt szlogennel szervezik az idei városnapokat május 25-28-án, amelynek eseményei 30 helyszínen zajlanak. A száznál több program lebonyolításába ötvennél több civil szervezet, kolozsvári intézmény kapcsolódott be.
A Főtér minden nap különféle tematikus előadás helyszíne lesz: május 25-én 21 órakor a román színház Sziget című koncert-előadását lehet megnézni Gellu Naumtól, amelyhez Ada Milea szerezte a zenét. Május 26-án 18 órakor különleges zenei produkció fellépője lesz 1500 diák és a Young Famous Orchestra. Meghívottak: Ilinca Băcilă&Alex Florea és Katia. A nap tematikája elsősorban a fiatal korosztályhoz szól, ezért az Arpy & Zip Band, Ilinca Băcilă&Alex Florea, a Direcția 5, az Alternosfera, és a Zdob și Zdub koncertezik. Az estét videomapping zárja. Május 27-én 19 órakor a klasszikus zenéé lesz a főszerep. Színpadra lép az Academic Bigg Dimm a' Band, a Gheorghe Dima Zeneakadémia zenekara és szólistái, a kolozsvári román és magyar opera művészei. A Transilvania Állami Filharmónia a Carmina Burana operát adja elő. 22:45 órakor tűzijátékkal zárul a nap. Május 28-a a hagyományok és népzene napja. 14 órakor népszerű népzenészek, és énekesek és táncegyüttesek lépnek színpadra.
A Karolina tér is koncertek helyszíne lesz a városnapok alkalmából. Pénteken Radu Fărcane és Andrei Crisztea, Matcka, Aminda&Roje, David, Adela& Origen Todoran akusztikus koncertjein lehet kikapcsolódni. Szombaton a kolozsvári dj-ké lesz a főszerep, Dj Zo, Made from Scratch, Danaga keveri a zenét, az estét a Blanilla & The Flying Quartet zárja. Vasárnap a Musai Soundworks, Florin Stefan, Dj Carkeys & Harp Swan, és a Say What Trio szórakoztatja a közönséget.
A Farkas utca a kulturális sokszínűség sétánya. Jól megférnek majd egymás mellett a kulturális központok, egyetemek, múzeumok standjai, de itt szervezik a kézműves- és könyvvásárt is. A nemzetközi gasztronómiai fesztivál helyszíne is a Farkas utca lesz. Az utcában felállított színpadon lép majd fel az Incognito, a Take Five Band, a Trupa Reea, a Score Band, a Voltaj Academy, a Rock Academy és a The Beat School.
A Monostor negyed La terenuri részén gyermek- és ifjúsági programokat, közvvitákat, élőkoncerteket, színházi előadásokat és sok egyebet szerveznek. A programok egy része a La terenuri zöldövezetben, mások pedig a Dacia moziban lesz. Fellép a The Minions Pink Tattoos, Taraf de Cluj Emeric és mások.
A Fogoly utca az ókori és középkori tábor helyszíne lesz, harcbemutatók, különféle műhelyek, színházi előadások, középkori táncok, tűzzsonglőrök várják az oda látogatókat.
A sétatéri Kaszinó a 21 dalban a Föld körül című koncert-előadás, bábszínházi előadás helyszíne lesz, de itt tekinthetik meg a Kolozsvár varázsa és a Kolozsvár hídjai tárlatokat is az érdeklődők.
A Sétatéren folyamatosan szórakoztató, kulturális és interaktív programokat szerveznek: az Afrika Napot, a The Fun Zone-t, sétatéri csónakázást, az országos street workout bajnokságot, a retro járművek bemutatóját, a Reactor színház gyermekelőadását, kutyás és művészetterápiás tevékenységeket.
Idei újdonságok:
A Fellegvári Parkban a Beard Brothers rendezkedik be az egyik sarokba, ahol különféle sport tevékenységeket, arcfestést, gyermekjátékokat, műhelyeket, szumózást, élő könyvtárat, lisztes és vizes lufis tevékenységeket szerveznek, de lesz pihenősarok is, este pedig koncertek.
Az Andrei Saguna\Timár és a Dávid Ferenc utcát is zenével, varázslattal töltik meg május 27 és 28-án 16 és 22 óra között. Az utcaművészet világát fedezhetik fel az oda látogatók!
Május 27-én, szombaton a Reactor kísérleti színház csapata lesz a Fellegvár házigazdája, a Fluoreszkáló proteinek című előadásukat lehet megtekinteni, este pedig a Fokhagyma című filmet vetítik.
A Szentegyház utcát május 27-én 21 órától ünneplőbe öltöztetik. Nagy közösségi vacsorát szerveznek Midnight Snack néven, amely a hangulatos zenéé és a kapcsolatépítésé lesz a főszerep.
A H33 Social Innovation Hub a legújabb és legmeghatározóbb helyszíne a Horea/Ferencz József útnak, ahol minden korosztályt műhelytevékenységre várnak, és ahol városi legendák nyomába erednek, hogy együtt fedezhessék fel a városi élet és társadalmi innováció sajátosságait. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 21.
Magyar állami kitüntetéseket adtak át Kolozsváron
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök, Marius Tabacu zogoraművész, filmes szakember és műfordító, Kása Zoltán egyetemi professzor vehette át szombat délben a magyar államfő, Áder János által augusztus 20-a alkalmából adományozott kitüntetéseket.
Prőhle Gergely, a magyarországi Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a magyar kultúra által teremtett értékközösség fontosságát hangsúlyozta.
Adorjáni Dezső Zoltánt, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökét az erdélyi magyar evangélikus egyház, illetve a magyar történelmi egyházak érdekeinek és értékeinek képviselete terén végzett kiemelkedő tevékenysége, odaadó szolgálata elismeréseként a Magyar Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. Csendes László hegedűművész laudációjában kifejtette: a püspökre a keresztény értékrend hiteles megélése és a hitre alapozott közösségi szerepvállalás a jellemző.
Marius Tabacu zongoristát, műfordítót, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatóját az erdélyi többnemzetiségű kulturális térben közéleti szereplőként, gondolkodóként és műfordítóként a békés együttélést elősegítő intellektuális és művészi tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntettéki ki. Laudációjában Lucian Nastasă-Kovács, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója a közért munkálkodó kultúrembernek, példaképnek nevezte Marius Tabacut.
Kása Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) Marosvásárhelyi Kara Matematika-Informatika Tanszékének professzora az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás megszervezésében vállalt jelentős szerepe elismeréseként kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora a díjazott sokszínű egyéniségét, az egyetemhez való hűségét, közösségi szerepvállalását emelte ki.
Szabadság (Kolozsvár)
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök, Marius Tabacu zogoraművész, filmes szakember és műfordító, Kása Zoltán egyetemi professzor vehette át szombat délben a magyar államfő, Áder János által augusztus 20-a alkalmából adományozott kitüntetéseket.
Prőhle Gergely, a magyarországi Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a magyar kultúra által teremtett értékközösség fontosságát hangsúlyozta.
Adorjáni Dezső Zoltánt, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökét az erdélyi magyar evangélikus egyház, illetve a magyar történelmi egyházak érdekeinek és értékeinek képviselete terén végzett kiemelkedő tevékenysége, odaadó szolgálata elismeréseként a Magyar Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. Csendes László hegedűművész laudációjában kifejtette: a püspökre a keresztény értékrend hiteles megélése és a hitre alapozott közösségi szerepvállalás a jellemző.
Marius Tabacu zongoristát, műfordítót, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatóját az erdélyi többnemzetiségű kulturális térben közéleti szereplőként, gondolkodóként és műfordítóként a békés együttélést elősegítő intellektuális és művészi tevékenysége elismeréseként a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntettéki ki. Laudációjában Lucian Nastasă-Kovács, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója a közért munkálkodó kultúrembernek, példaképnek nevezte Marius Tabacut.
Kása Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia EMTE) Marosvásárhelyi Kara Matematika-Informatika Tanszékének professzora az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás megszervezésében vállalt jelentős szerepe elismeréseként kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora a díjazott sokszínű egyéniségét, az egyetemhez való hűségét, közösségi szerepvállalását emelte ki.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Barokk zene szólt korhű helyen
Vasárnap este a kolozsvári Fonte di Gioia barokk zene együttes és meghívottjai adtak nagyszerű koncertet egy méltó hangulatú környezetben, a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
A Fonte di Gioia együttes 2009-ben alakult Dénes Csongor (hegedű), Dénes Anna-Júlia (hegedű), Csata István (viola da gamba) és Amalia Goje (csemballó) vezetésével, akik mindannyian a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szereztek diplomát. Lelkesedésük és a barokk zene iránti szeretetük lehetővé tette, hogy részt vegyenek a Romániában először megrendezett La Stravaganza barokk kamarazene versenyen, ahol alig két hónappal a megalakulásuk után második díjat szereztek. Mindez óriási lendületet adott további közös munkájuk számára. Szakmai fejlődésük érdekében jelentkeztek az Academie de Sable-n szervezett mesterkurzusokra.
Hamarosan figyelemre méltó helyre kerültek Románia barokkzenei színpadán, koncertezve a hazai nyári fesztiválokon: Nagyszebenben, Kisdisznódon, Segesváron, Prázsmáron, Rozsnyón, Vidombákon, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Szatmáron és természetesen a székhelyükön, Kolozsváron. Az együttes vonósai a kincses városbeli Transilvania Filharmónia tagjai, míg Amalia Goje a Gheorghe Dima Zeneakadémia orgona és csembaló tanára.
A vasárnap esti koncertjük egy pályázat keretében valósult meg, melyet az RMDSZ Communitas Alapítványa támogatott, illetve az itteni fellépésük a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Székely István klarinétművész által vezetett Clarinetto Egyesület segítségével jött létre. Fontos kiemelni még, hogy a kvartett ezúttal Gebe-Fügi Renátával (szoprán, hegedű) és Király Erzsébettel (brácsa) egészült ki.
A csodálatos élményért Böcskei László megyés püspök mondott köszönetet, egyúttal arra hívva fel a figyelmet: a hamarosan elkezdődő felújítási munkálatok ellenére a Püspöki Palotában továbbra is lesznek események, hiszen „az élet fejlődik”, nem szeretné azt, hogy kihalt legyen az épület. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Vasárnap este a kolozsvári Fonte di Gioia barokk zene együttes és meghívottjai adtak nagyszerű koncertet egy méltó hangulatú környezetben, a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
A Fonte di Gioia együttes 2009-ben alakult Dénes Csongor (hegedű), Dénes Anna-Júlia (hegedű), Csata István (viola da gamba) és Amalia Goje (csemballó) vezetésével, akik mindannyian a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szereztek diplomát. Lelkesedésük és a barokk zene iránti szeretetük lehetővé tette, hogy részt vegyenek a Romániában először megrendezett La Stravaganza barokk kamarazene versenyen, ahol alig két hónappal a megalakulásuk után második díjat szereztek. Mindez óriási lendületet adott további közös munkájuk számára. Szakmai fejlődésük érdekében jelentkeztek az Academie de Sable-n szervezett mesterkurzusokra.
Hamarosan figyelemre méltó helyre kerültek Románia barokkzenei színpadán, koncertezve a hazai nyári fesztiválokon: Nagyszebenben, Kisdisznódon, Segesváron, Prázsmáron, Rozsnyón, Vidombákon, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Szatmáron és természetesen a székhelyükön, Kolozsváron. Az együttes vonósai a kincses városbeli Transilvania Filharmónia tagjai, míg Amalia Goje a Gheorghe Dima Zeneakadémia orgona és csembaló tanára.
A vasárnap esti koncertjük egy pályázat keretében valósult meg, melyet az RMDSZ Communitas Alapítványa támogatott, illetve az itteni fellépésük a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Székely István klarinétművész által vezetett Clarinetto Egyesület segítségével jött létre. Fontos kiemelni még, hogy a kvartett ezúttal Gebe-Fügi Renátával (szoprán, hegedű) és Király Erzsébettel (brácsa) egészült ki.
A csodálatos élményért Böcskei László megyés püspök mondott köszönetet, egyúttal arra hívva fel a figyelmet: a hamarosan elkezdődő felújítási munkálatok ellenére a Püspöki Palotában továbbra is lesznek események, hiszen „az élet fejlődik”, nem szeretné azt, hogy kihalt legyen az épület. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro