„Sírjaik hol domborulnak?” címmel a Magyar Televízió két éve indított sorozatot. A világ valamennyi, magára adó hadserege kegyeleti okokból mindent megtesz elesett katonáinak felkutatására. Az orosz levéltárak nemrég kezdtek feltárulni, ezért még ma is nagyon sok magyar család nem tudja, hol veszett el hozzátartozója. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a HM Központi Irattára, a Hadisírgondozó Iroda valamint a Magyar Vöröskereszt hosszú évek óta próbál nyomára bukkanni az eltűnt katonáknak. Emberek százezrei – katonák, polgári személyek – tűntek el a második világháború csataterein, hadifogságban vagy munkatáborokban. A legnagyobb vérveszteség a Donnál érte a magyar hadsereget: az eltűntek számát csaknem ötvenezerre teszik a hadtörténészek, és legalább ugyanennyien pusztultak el a hómezőkön. Egyre több hadifogolytábor adatai jutnak el Budapestre. A Magyar Televízió műsorkészítői továbbra is várják azok jelentkezését, akiknek családjában máig eltűntként számon tartott katona vagy polgári személy van, és azok jelentkezését is, akik lakóhelyükön ismeretlen hősi halottat rejtő sírról tudnak. /B. D. : „Sírjaik hol domborulnak?” = Népújság (Marosvásárhely), jan. 17./

Az Arad megyében fellelt honvédsírokról az ügy lelkes támogatója, Tóth Csaba megyei tanácsos elmondta, amit tud, az négy településhez – Gyorok, Pankota, Borosjenő és Borossebes – kötődik. Gyorokon a második világháborúban, amikor a magyarok visszavonultak, körülbelül 30-40 katonát lelőttek, közülük 17-18 személyt lehoztak a temetőbe, és közös sírt emeltek nekik. 2000–2001-ben az emlékmű teljesen tönkrement, akkor eldöntötték, kialakítanak egy sírkertet. Az ő segítségét is kérték, dicséret illeti Lőrincz Istvánt és társait, akik pénzt gyűjtöttek és minden sírt külön kiöntöttek betonnal. Tóth Csaba akkor megkereste Magyarországon a Honvédelmi Minisztériumot, onnan a Hadtörténeti Intézet és Múzeumhoz tartozó Hadisírgondozó Intézethez irányították. Félévnyi levelezés után értesítették, hogy az ügyet 100 ezer forinttal támogatják. A pénzt azóta sem kapták meg. Ennek ellenére megpróbálják befejezni a Gyorokon megkezdett munkát. Reménytelen a borossebesi helyzet. Itt van egy legelő, ahol nyolc-kilenc honvéd halt meg. Tóth Csaba ismét megkereste a Hadisírgondozó Intézetet, de a nyilvántartásukban ott nem szerepel halott, csak sok eltűnt. A magyar jogszabályok alapján eltűntről nem adhatnak ki adatokat. Borosjenőben öt-hat honvéd sírja a temetőben található, jó állapotban vannak a sírkövek. Pankotán nyolc-kilenc honvéd sírhelye van. /Irházi János: Rögös utak. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

Tamás Sándor megyei tanácselnök fogadta a Kovászna megyében hivatalos látogatáson lévő magyar nagykövetet, Füzes Oszkárt. A beszélgetések egyik témája az Ojtoz a hadak útján hadtörténeti kiállítás épületének felújítása és a gyűjtemény elhelyezése volt. A nagykövet véleménye szerint a hódmezővásárhelyi támogatás mellett a magyar Honvédelmi Minisztériumnak a budapesti Hadtörténeti Múzeum révén kell segítenie az ojtozi állandó kiállítás létrejöttét. A jelenlévők elhatározták, hogy a leendő múzeum gyűjteményének anyagát átmenetileg a berecki Gábor Áron Alapítvány székházánál helyezik el. /(sylvester): Fogadás a magyar nagykövet tiszteletére. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 30./

Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékezünk
A második bécsi döntés értelmében 1940. szeptember 5-én megkezdődött Észak-Erdély megszállása. A három hadseregből szervezett magyar haderő központi erejét a Nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezérlete alatt álló 1. hadsereg képezte.
Székelyföldet az ötödik naptól kezdődően az erdővidéki származású generális csapatai vették birtokba. Szeptember 12-én értek Háromszékre, ahol 13-án befejeződött az erdélyi területek visszavétele. Harmincnégy éve, hogy a magas rangú katonatiszt örökre távozott az élők sorából. Talán ő vitte legtöbbre Erdővidék tekintélyes számú, hírnevet szerzett szülöttei közül, és ezzel háromszéki viszonylatban is előkelő helyet vívott ki magának. Életútjának rövid összefoglalása a sorsfordító események hetvenedik évfordulója alkalmából vált ismét időszerűvé. Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született 1884-ben. Apja, Nagy Zsigmond, az ottani sóbánya mérnöke telegdibaconi gyalogszékely família utóda volt, édesanyja, Hermann Vilma pedig Hunyad megyei, többé-kevésbé német származású asszonyként adott a későbbi tábornoknak életet. A családfő korai halála után az édesanya szüleihez, Szászvárosba költöztek, és a gyermekek ott végezték elemi és középiskoláikat. Vilmos, aki bátyja, Béla példáját követve a katonai pályát választotta, 1905-ben a Ludovika Akadémián fejezte be főiskolai tanulmányait. Hadnaggyá kinevezésével egyidejűleg a szabadkai 6. gyalogezredhez vezényelték. A csapatszolgálat nem teljesen elégítvén ki érdeklődését, pályájának alakítása céljából a továbbtanulást látta előnyösebbnek. A Felsőbb Tiszti Tanfolyam és a bécsi Hadiiskola elvégzésével, 1912-ben — miközben főhadnaggyá lépett elő — a 79. gyalogdandár vezérkari tisztje lett. Az első világháborúban előbb a Szerbia elleni felvonulásnak, majd 1915-ben már századosként, a Magyarországot elérő orosz támadással szembeni védekezésnek volt dandárjával együtt részese. Innen átmenetileg a Honvédelmi Minisztériumba helyezték, később, 1916 közepén az orosz fronton küzdő Szurmay-hadtesthez és novemberben az Erdélyben állomásozó 6. hadosztályhoz vezérkari tisztnek osztották be. Ezután 1917-ben a 16. gyalogdandár vezérkarának hadműveleti tiszti teendőit bízták rá, ahol nemsokára átvette a vezérkari főnökséget, de egy év múlva, már a háború vége felé, újra a minisztériumban foglalkoztatták. A forradalmak idején is itt tartózkodott, különféle megbízatásokban a Vörös Hadsereg és a Székely Hadosztály, valamint a Székely Nemzeti Tanács működését segítette. A tanácsuralmat követően egymást váltó kormányok alatt megint csak a minisztérium és utóbb a főparancsnokság keretében szolgált 1925-ig. E válságos időszakban 1919 során őrnaggyá, 1921-ben alezredessé, 1925-ben ezredessé nevezték ki. Előmenetele akkoriban kapott nagyobb lendületet. Még ebben az évben a honvédelmi miniszter szárnysegéde, és 1927-ben a budapesti vegyes dandár vezérkari főnöke lett. 1931 során a főparancsnok szárnysegédje, 1933-ban korábbi dandárjánál a kerékpáros csapatok parancsnoka, 1935-ben minisztériumi csoportvezető, 1936-ban pedig már a sokszori ott végzett szolgálata által megszokott 1. vegyes dandár parancsnoki posztján volt található. Ez utóbbi 1938-ban hadtestté alakulván, Nagy Vilmos vezetésével részt vett a felvidéki bevonulásban. Hadtestétől azonban rövidesen meg kellett válnia, és a főparancsnok gyalogsági szemlélőjeként nyert új beosztást. Egy évvel később, 1940-ben az 1. hadsereg parancsnoki helyét foglalta el, amelyet vezényelve vonult be a visszatért észak-erdélyi területekre. A tábornoki rendfokozatot 1934 folyamán kerékpáros csapatparancsnokként, az altábornagyi rangot 1937-ben a vegyes dandár élén, a gyalogsági tábornokit mint hadseregparancsnok 1940 tavaszán érte el. Ezt a rendfokozati megnevezést a következő évben megszüntetve, vezérezredesre változtatták, ami nem jelentett előléptetést. Az erdélyi közigazgatásnak Nagy Vilmos közreműködésével végbemenő megszilárdulását követően, 1941-ben a tábornokot meglepetésszerűen nyugdíjazták. Ezzel mintegy másfél éven keresztül a polgári lét nyugalmasabb időszaka köszöntött rá, aminek során figyelemreméltó társadalmi szerepvállalása és az új létformába való beilleszkedési képessége is megmutatkozott. Ezért ismét váratlanul érte, amikor a kormányzó mérsékeltebb vezetést szánva a Honvédelmi Minisztérium irányítására, őt kérte fel a miniszteri tisztség vállalására. Kilenc hónapos minisztersége idején a magyar érdekek védelmezését, a hadsereg harctéri követelményekhez igazodó jobb ellátását és a munkaszolgálatosokkal való bánásmód megváltoztatását tartotta legfontosabbnak. Mindez a hazai és német szélsőségesek szerint nemkívánatos tevékenységnek minősült, noha a tábornok eleinte általában németbarát irányvonalat képviselt. Ezenkívül akkoriban és a későbbiekben is nemegyszer szemére vetették, hogy gyengekezű katonának és politikusnak bizonyult. Súlyosbították helyzetét sógornőjének származásával összefüggésben a személyét érő sorozatos szélsőjobboldali támadások is. Ezáltal Nagy Vilmos kellemetlen tehertétellé vált Kállay Miklós miniszterelnök számára. Mindennek okán 1943 júniusában lemondott (vagy lemondatták) hivataláról. Az elkövetkező néhány hónapban aktív kapcsolatot tartott a háborút és a német orientációt ellenző körökkel azon megfontolásból, hogy Magyarországnak a háborúból való kiválását valamilyen módon elősegíthessék. E rejtett elképzelések viszont az ellenállás erőtlensége és szervezetlensége miatt a megvalósításig soha nem juthattak el. Az ország 1944. márciusi német megszállását követően piliscsabai házába vonult vissza, ahol besúgókkal és jelentéstevőkkel körülvéve állandó megfigyelés alatt tartották. A kiugrási kísérlet októberi csúfos kudarca és a nyilas hatalomra jutás után, novemberben ellenségei elérkezettnek látták az időt letartóztatására. Budapestről Sopronkőhidára, majd innen bátyjával és több más fogvatartottal együtt Németországba szállították. Német földön amerikai fogságba esett, ahonnan a háború végével bántalmazás nélkül térhetett haza. Itthon nem került a háborús bűnökkel megvádoltak közé, és nyugdíjának meghagyása mellett igazolták katonai tevékenységét. Pár évig még kivételezettnek mondható helyzetet is élvezett. A kommunizmus térhódításával azonban nemcsak nyugdíját vonták meg, hanem már a viszonylag megtűrtek csoportjából is kiesett. Munkavállalását megnehezítették, így családjával igen nehéz körülmények közé került, épphogy csak boldogultak a rájuk nehezedő nyomás miatt. Fiát, holott a kommunista Néphadsereg tisztje volt, évekre börtönbe zárták. Ezen az állapoton Groza román miniszterelnök — Nagy Vilmosnak Szászvárosban Kuún-kollégiumbeli osztálytársa — közbenjárása enyhített, ami után nyugdíjának újrafolyósításával is könnyítve rajtuk, felszabadultak a közvetlen létbizonytalanság súlya alól. A jó helyzetfelmérésű tábornok egyébként, talán alkalmazkodóképességének is köszönhetően, mindenkor enyhébb megítélés alá esett, mint magas rangú katonatársainak többsége, így élete és személyi szabadsága még a kommunizmus legsötétebb időszakában sem került veszélybe. Nagy Vilmos 1912-ben vette feleségül anyai ágon első fokú unokahúgát, Sepsibaczoni Nagy Zelmát, akitől született hat gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort. Leánya, Julianna Nagy Elek nagybaconi református esperes Károly nevű fiához ment férjhez. Kivételes társadalmi emelkedésének — katonai pályája mellett — fontos állomásai voltak, amikor 1923-ban első világháborús érdemeiért vitézzé avatták, és 1938-ban a Máltai Lovagrend is soraiba fogadta, melyen belül 1942-ben eljutott a nagykeresztes magisztrális fokozatig. Más téren mutatkozó adottságai köréből kiemelendő, hogy festészeti, valamint hadtörténeti alkotásaiból kitetszően átlagon felül álló ecsetkezelői és írói tehetséggel rendelkezett, aminek jeléül a Magyar Országos Képzőművészeti Társulat, és a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténeti Bizottsága is tagjává választotta. Az 1950-es évek végétől családtagjai körében zaklatásmentesen élte — néhány nyilvános szerepléstől eltekintve — immár eseménytelen öregkorát Piliscsaba-Klotildligeten. Hosszú élete itt ért véget 92. évében 1976. június 21-én. Nagybaczoni Nagy Vilmos magasra ívelő életpályáján tanúsított — még ha helyenként ellentmondásosnak mondható — magatartásával egyértelmű nagyrabecsülést vívott ki, amelyet el nem hanyagolható kötelességünk a jövő magyarságának továbbörökíteni.
NAGYBACZONI MOLNÁR FERENC. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Döntés előtt a vitézek
Fél esztendő gondokozási időt adott a magyarországi Honvédelmi Minisztérium a Vitézi Rend tagozatainak egyesítési céljából összehívott budapesti konferencián, ahol több erdélyi tagozat is képviseltette magát.
Szűnjenek meg a tagozatok – hangzott el a szándék, és jöjjön létre egy egyesült Vitézi Rend. A belügy vállalta a szervezést, azt, hogy kapcsolatokat tart a tagozatokkal, biztosítja az infrastruktúrát, s mindent, ami elképzelését előrevinné. Sikeres összeolvadás esetén – ígéreteik szerint – módosítanák az 1947-es törvényt, amelyet már részben visszavontak, és törvénybe iktatnák a vitézi cím használatát. Ismert, hogy a magánéletben mindenütt használják a vitézi címet, de az nem szerepel személyi okmányokban – derült ki v. Illyés Zsolt a rend Kárpát-medencei kormányzóságának főszéktartó törzskapitányának tájékoztató leveléből, aki előszeretettel látogatott őseinek egykori szülőföldjére, a felső-háromszéki Szentföldre. Úgy tűnik, hogy egyfajta talány még, hogy születik-e majd egységes erdélyi kompromisszum ott, ahol minden tagozat elég nagy létszámot képvisel, de jelentősebbek a véleménykülönbségek.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem minden múlandó”
Április 23-án, szombaton a Pro Érköbölkút Egyesület elnöke, Rákóczi Lajos tanár, volt parlamenti képviselő jóvoltából Vasvári Pálnak (1826-1849) állítottak szobrot a bihari Hegyközben, Mezőköbölkúton, az általános iskola előtti téren. A márciusi ifjak egyike, a forradalmár és szabadságharcos Vasvári 800 huszárt toborzott a környékről 1848-ban, az Érmellék legfontosabb toborzóhelyévé léptetve elő a falut. Az eseményem jelen volt Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja, valamint Papp Gyula, a Honvédelmi Minisztérium nyugalmazott ezredese, a huszárhagyományok ápolója is.
A 23 éves korában az Erdélyi Szigethegységben őrnagyként elesett Vasvári mellszobrát a monospetri Szabó István fafaragó készítette. Rákóczi Lajos portája előtt pedig egy, a magyar vitéz mindenkori hősi lovának dedikálva fa emlékjelet is lelepleztek, rajta a „Nem minden múlandó” Horatius-idézettel.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

Erőforrás az emlékhely – Szinden avatták az 53. honvédemlékművet
Nem felejtik el a Házsongárdi temetőben nyugvó magyar katonákat sem
A Tordához közeli Szind község környékén 1944 szeptemberében elesett 43 honvédnak állított emlékművet a szindi unitárius templom kertjében szombat délben a Szindi Unitárius Egyházközség, a Magyar Honvédelmi Minisztérium, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) és a Történelmi Vitézi Rend Észak-Erdélyi Törzse. További két kopjafa őrzi a templom udvarán eltemetett hét honvéd és a második világháborúban elesett nem magyar katonák emlékét. A kevesebb mint három százalékában magyarlakta falu emlékműavató ünnepségén elmondott beszédében Florin Pădurean polgármester éves találkozót javasolt a honvédek emlékére. A THHB működésének tizenhárom évében a szindi immár az 53. honvédemlékmű. Felállításán hazai és anyaországi egyházi és világi méltóságok, szakemberek vettek részt. A kolozsvári Házsongárdi temetőben és a zsidótemetőben elhantolt további többszáz honvéd emlékére is jelet állítanának.
Az unitárius templomban 13 órától Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök hirdetett igét, majd a helybéli unitárius pap, Szabó László szólt az egybegyűltekhez. Az egyórás istentisztelet után köszöntő beszédek következtek, majd vitéz Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) elnöke és Bálint Benczédi Ferenc leleplezte az emlékművet. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja és Szind község polgármestere, Florin Pădurean is. Mezei Csaba unitárius pap, Kiss Tibor református lelkipásztor és Florin Gheorghiu görög katolikus pap közösen áldották meg az emlékművet.
Szinden 18 unitárius lakik, és a magyarok számaránya nem éri el a három százalékot. Ennek ellenére a település román polgármestere, Florin Pădurean és a görög katolikus pap, Florin Gheoghiu is eljött az emlékműállításra. (Az ortodox pópa a község határában épp keresztállítással foglalatoskodott.)
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök igehirdetésének középpontjában Mózes 1. könyve 35. fejezetének 14. verse állt, miszerint Jákob oszlopot állított azon a helyen, ahol szólott vele az Isten. – Tiszta, nemes, emberi érzés hozott ma ide minket, hogy ez ünnepi órában halljuk meg szavad, és lélekben megerősödjünk – kezdte igehirdetését Bálint Benczédi Ferenc, majd folytatta: minden ilyen emlékhely „a látható és a láthatatlan világ metszéspontja, ahol az isteni és az emberi lélek találkozik, és ennek következtében erőforrásokat hoznak létre”. – Torda környékén vér öntözte a földet, ám ebből a szeretet, a megértés és a jóság virága kell hogy kinőjön – összegzett a püspök, majd románul is szólt pár szót.
Szabó László helybéli unitárius pap arra figyelmeztetett: eme 43 honvéd emlékére úgy gondoljunk, mintha apáink és nagyapáink lettek volna. – Óvjon meg minket Isten egy újabb háborútól – mondta Szabó, majd ő is románul köszöntötte a polgármestert és a görög katolikus papot.
53 emlékmű 13 év alatt
Az ünnepi istentisztelet után a gyülekezet kivonult a templomkertbe, ahol a Himnusz eléneklésével folytatódott az ünnepség. Vitéz Pataky József, a THHB elnöke beszédében arra összpontosított: az utódok adósságot törlesztenek, amikor emlékművet állítanak a hazáért és nemzetért életüket áldozó honvédeknek. Patakytól megtudtuk: a THHB működése óta eltelt 13 évben 53 helyszínen állítottak emlékművet 2472 honvédnek. A Házsongárdi temetőben nyugvó 251 honvédnek is állítanának egy emlékművet, ám ennek véghezvitele még kérdéses. Egy közelmúltban napvilágra került írásos dokumentum szerint a kolozsvári új zsidótemetőben, két tömegsírban 68 honvéd nyugszik. Zárszóként Pataky köszönetet mondott azon intézményeknek és civil szervezeteknek, amelyek hozzájárultak a szindi honvédemlékmű megvalósításához.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja kifejtette: lélekemelő minden magyar számára, hogy méltóképpen emlékezünk hőseinkre, mártírjainkra. Majd emlékeztetett arra, hogy a kommunista diktatúra alatt kemény büntetés járt az ilyesmiért. – Ma nem felelősöket, bűnösöket keresünk. Az irtózatos kegyetlenségeket nevükön kell neveznünk, és a ferdítés kultuszának eltörlésével is tartozunk katonáinknak. Fejet kell hajtanunk más nemzetek – román, német, orosz, ukrán – áldozatai előtt is, hiszen ők nem ellenségek. Ezek utódai is a közös Európa építői – hangoztatta a főkonzul, majd kifejezte abbéli reményét, hogy a pár évvel ezelőtt aláírt román–magyar hadisírápolási egyezmény végre rendbehozza a mulasztásokat.
Florin Pădurean polgármester román nyelvű beszédét Rácz Norbert kolozsvári unitárius lelkész fordította. Pădurean köszönetet mondott az unitárius egyházközségnek, hogy helyet biztosított az emlékmű felállítására. Majd arra emlékeztetett: minden ember, aki a második világháborúban elhunyt, hősi halottnak tekinthető. A polgármester azt javasolta: minden évben szervezzenek találkozót az elesett honvédek emlékére.
Felelősek vagyunk a múlt megismeréséért
A magyarországi vitéz Cech Vilmos egyetemi adjunktus elmondta: 1977-ben járt először Erdélyben, amikor édesapjával ellátogattak Abrudbányára, ahol megtekintették Cech dédszüleinek sírját. Tordán áthaladtukkor édesapja elmondta: az Aranyos-kanyarban a honvédek által tanúsított vitézi helytállás eredményeképpen egy hónapon át sikerült feltartóztatni a hatalmas szovjet hadsereget. Cech azóta minden évben ellátogat Erdélybe családjával, és Pataky Józseffel megalakították a THHB-t, hogy ezáltal biztosítsanak szervezett keretet a honvéd emlékművek állításának.
Az Unitárius Lelkészek Országos Szövetségének nevében Bartha Alpár unitárius lelkész mondott beszédet. – Büszkék és hálásak vagyunk azért, hogy szövetségünkből került ki az a lelkész, aki befogadta ezt az emlékoszlopot. Felelősek vagyunk a múlt megismeréséért, és nekünk is vállalnunk kell azt a küldetést, amelyet Isten ránk rótt, úgy, ahogy a honvédek vállalták küldetésüket, ugyanakkor a békét és a jövendőt kell szolgálnunk – vélekedett a lelkész.
Szedilek Lenke a Kolozs Megyei Tanácsot képviselve arra buzdította a jelenlevőket: őrizzék meg anyanyelvüket, és ne hagyják se a templomot, se az iskolát.
Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közép-erdélyi régiójának elnöke azt hangoztatta: ha életben maradt volna a második világháborúban elesett 300 ezer honvéd, akkor a nemzet „milliókat nyert volna”, a honvédek gyermekei és unokái által.
Csép Sándor, a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei szervezetének elnöke azt javasolta: a szindi gyülekezet tekintse hivatásának a honvédek emlékének továbbéltetését.
„Az elmúlt 90 év arról szólt, hogy emlékeinket elveszik, temetőinkre ráépítkeznek, mintha soha nem lettünk volna” – mondta vitéz Kocsis László, az Észak-erdélyi Vitézi Rend törzskapitánya, majd kitért arra is, hogy a sok emberéletet követelő, 1944 szeptemberében és októberében lezajlott tordai csatával nem törődtek eddig a történészek: – Ne keressünk bűnösöket, de reménykedjünk, hogy ez intő példa lesz, és soha többet nem fordul elő ilyesmi – összegzett Kocsis László, majd azt kívánta, hogy a többségi román nemzetnek sok olyan polgármestere legyen, mint a szindi.
Ezt követően Pataky József és Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök leleplezte az emlékművet, majd Mezei Csaba unitárius pap, Kiss Tibor református lelkipásztor és Florin Gheorghiu görög katolikus pap megáldotta azt. Szabó László unitárius lelkész köszönetet mondott az emlékmű tordai készítőjének, Péter Árpádnak és a két kopjafa megvalósítójának, a vargyasi Sütő Gábornak, akitől később azt is megtudtuk: családjában ő a 16. nemzedék, aki ilyesmivel foglalatoskodik.
Az ünnepi beszédek után magyarországi és romániai világi és egyházi méltóságok koszorút helyeztek el az 53. erdélyi honvéd emlékművön, majd a Szózat eléneklésével zárult az avatás.
Közreműködött az Alsó- és Felsőszentmihályi vegyeskar (Szabó Zsombor karnagy vezényletével); jelen volt még a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum tanulóiból álló 122-es cserkészcsapat nyolc tagja is. Ezt követően a résztvevőket az unitárius papilakban vendégelték meg, ahol Pataky József díszoklevelet adott át mindazoknak, akik valamilyen módon támogatták a szindi emlékmű felállítását.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra
2011. augusztus 16-án – a II. Kolozsvári Magyar Napok keretében – újabb műalkotással gyarapodott a Szent Mihály Plébánia udvari traktusában helyet kapott Szervátiusz Múzeum. Amint arról a híradások is beszámoltak, Szervátiusz Jenő mészkőből készült szobrát a Gaál György elnök képviselte Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság adományozta, és az Egyházközség nevében Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános vette át. A kompozíciót a Művész monográfusa, Banner Zoltán művészettörténész mutatta be. Két kérdés tisztázatlan maradt, pontosan mikor és hova készülhetett eredetileg a szobor?
A kérdések megoldás-kísérletéhez térben és időben sétáljunk el az 1941-től 1945-ig újra a honfoglaló magyarok vezére nevét viselő Árpád, mai nevén a rossz emlékű Traian utcába. A 27. szám alatt a második bécsi döntés időszakáig egy be nem fejezett középiskola építőtelepe csúfította az utcát. Az oromzatos-oszloprendes tagozásaival a kései olasz reneszánsz hangulatát megidézni kívánt, félbe maradt épület befejezése a magyar Honvédelmi Minisztérium építési osztályának lett a feladata. A háromszintes épület áttervezésének 1941 márciusában látott neki Ormay János mérnök-főhadnagy, építészmérnök. Az utca felőli, eredetileg Cour d’Honneur (díszudvar) elrendezésnek, az U betűt formáló alaprajznak csak az egyik szára valósult meg, a felhúzott falak is vakolatlanok maradtak. A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokságnak otthont adó, részben átalakított épület a hun és ősmagyar eszmeiség művészileg megtervezett visszaálmodása lett, melyet a bejáratok díszei is visszatükröztek: a bácstoroki mészkőből faragott kopjapillérekkel és tojástagos ívkövekkel szegélyezett félköríves falnyílások, s abban dús faragású tölgyfa szárnyak. A főbejárat két oldalán „Hun” (Hunor) és „Magyar” (Magor) kopjapillérekkel szegélyezett, dunaharaszti mészkőbe vésett, több mint három méteres alakjai magasodtak. A homlokzat sárga homokkövét a Kolozs megyei Alsótök (Tiocu de Jos) helységben fejtették. A napfényt a modern Teschauer rendszerű (egyesített szárnyú) ablakok árasztották a helyiségekbe. A kődíszeket, a fa applikációkat, az épület külső részét ékítő falképeket, sgrafitókat a vakítóan fehér nemes vakolat hatásosan kiemelte.
Az iparművészeti munkák is hasonlóan látványosak voltak: a főbejáratot kopjamintás kovácsoltvas rácsos kapu jelezte, a mennyezetekről ötlángú kovácsoltvas csillárok függtek, a szobákból faragott tölgyfaajtók nyíltak, az emeletekre tölgyfa burkolatú lépcsőkarok vezettek. A lépcsőkorlátok, a deszkamellvédek, a kopjacölöpök, a faburkolatok és a padlózat mind-mind fényezett tölgyfából készült. Az előcsarnok és a díszlépcső ólombetétes üvegablakain címerek, várképek, fejedelmi arcképek és az ősmagyar legendárium jelenetei pompáztak. A székely háziipart a rackagyapjú alapanyagú háziszőttes szőnyegek és terítők képviselték.
A 10 hónap alatt megvalósított, Kolozsvár városrendezési tervének keretébe tagozott épületet 1942. január 18-án Bárdossy László miniszterelnök és báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter jelenlétében adták át rendeltetésének.
A díszítő munkálatokba a korszak elismert művészeit is bevonták. Az iparművészetben is jeleskedő Haranghy Jenő(1894–1951) festőművész nevéhez kötődtek az elpusztult homlokzati és lépcsőházi falfestmények, sgrafitók, valamint az üvegablakok képei.
Az üvegfestmények Palka József díszüveg festő kivitelezései voltak. Hat freskó a Corvin koszorúval akkor frissen kitüntetett csíkszeredai születésű Szopos Sándor (1881–1954) festőművész alkotásai közé tartozik.
Az épület külső és belső szobrainak elkészítésére nem pályázatot írhattak ki, hihetőbb, hogy meghívásos alapon kérték fel a közreműködő művészeket és szakembereket. Ennek alátámasztásául Rátz Mihálynak, a kolozsvári római katolikus egyházközség képviselőtestületi tagjának, az építkezés ellenőrének egyik levelére hivatkozom. Kolozsvárt, 1941. november 4-én keltezett levelével Köpeczi Sebestyén József heraldikust, címerszakértőt és festőművészt kereste fel, arra kérve, hogy „szíveskedjék soraim vétele után Ormay mérnök-főhadnagy urat felkeresni, hogy a heraldikus feladat megoldásáról és megbízásáról tárgyaljanak”.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobrát az építmény központi részében, a kapualjban szándékozhatott elhelyeztetni, de a korabeli fényképek tanúsága szerint az épületbe lépőket az ötszínű kopja és karikó mintás terrazzó padló szélén Árpád vezér mellalakja fogadta. Úgy alakult, hogy az épület külső részén (lásd Hunor és Magor) és belső terében elhelyezett kőszobrokat a Bihar megyei Gálospetriben (Galoşpetreu) – Érmihályfalvától 10 kilométernyire – született Borsodi Bindász Dezső (1903–1979) formázhatta meg. Bár egyidős volt Szervátiusz Jenővel, többet bizonyíthatta rátermettségét. Korábban készült köztéri szobrai tették ismertté nevét: az alsózsolcai első világháborús és az ónodi hősi emlékmű, a miskolci Szent István szobor, valamint Csengey Gusztáv evangélikus teológus, költő és Lévay József költő, Borsod megyei alispán mellszobra. A Honvédelmi Minisztérium igényt tartott Szervátiusz Jenő közreműködésére is. Az életelemét jelentő fa művészi megmunkálására kérték fel, alkotásaival a hadtestparancsnok fogadó- és dolgozószobáit díszítették, berendezései adták meg a hely szellemét kiemelő méltó külsőségeket. Az általa fába álmodott figurális bútorok a székely népi és katonai élet tárgysorozatából merítették témáikat. A népies ihletésű lócák és székek mellett komoly iparművészeti remekek várták a parancsnokot és vendégeit: a Marosvásárhelyen oly sok épületet tervező Thoroczkay Wigand Ede (1870–1945) műépítész bútorainak stílusára emlékeztető, figurális faragásban végződő karosszékek. Az épületben székelő Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) hadtestparancsnok mindennap elhaladt az előtt a történelmi tablófestmény előtt, mely Horthy Miklós kormányzót ábrázolta, amint a Főtér északi során az 1940. szeptember 11-én Kolozsvárra bevonult magyar katonák díszelgését fogadta. Dolgozószobájában a Szervátiusz Jenő megálmodta, a székely népéletből vett jelenetekkel és alakokkal díszített, diófából faragott hatalmas dolgozóasztal várta, melynek lapját négy bajuszos, székely harisnyás favágó meggörnyedt szobra tartotta. Egyedi vésőkezelését, formáinak ritmikáját, a székely lelkületet fafaragásban kifejezett beleérző képességét nem lehetett összetéveszteni a tiszti íróasztalok díszítésére szolgáló kis alakú, székely népi tárgyú faszobrok sorozatával, melyet Romulus Ladea szobrászművész egyik tanítványa, a szászrégeni születésű Csorvássy István (1912–1986) szobrász, fafaragó művész készített.
A témához kapcsolódik még egy érdekes adalék. A „kurta magyar világból”, 1941-ből származik Szervátiusz Jenőnek egy másik, ugyancsak a magyar honvédséghez kapcsolható, feledésbe merült munkája, a 21-es honvéd Bajtársi Szövetség emlékkelyhe. A kehely érdekessége, hogy a magyar heraldika legkiválóbb, korábban már említett mestere, Köpeczi Sebestyén József tervezte, melyet Szervátiusz Jenő a maga szakmájában ugyancsak művésznek tekinthető alkotótársával, Péterffy Lajos kolozsvári ékszerésszel formázott meg.
A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének „magyaros” díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt. Az épület nyomasztó emlékét enyhítse az a tudat, hogy abban egykoron Szervátiusz Jenőnek és művésztársainak alkotásai próbálták feledtetni a világháború szörnyűségeit, a katonai drill merevségeit úgy, hogy a székely művészet derűre késztető játékosságát lopták a komor falak közé.
Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra sokáig lappangott, a múlt rendszerben Kiss Jenő költő, egykori erdélyi helikonista kertjében, majd a Heltai Alapítványnak otthont nyújtó épület udvarában. Dési Károly és Venczel Attila szobrászoknak volt mit restaurálnia, főleg pótolnia, a szobor alakjai, a honfoglaló vezérek nem háborús sérüléseket szenvedtek, a károkat nem repeszgránátok, vagy eltévedt lövedékek okozták, a képzőművészet iránt fogékony vendégek célba dobással fejezték ki kritikájukat a nekik nem tetsző rész eltávolításának reményében. A szoborrongálások is a 20. századi erdélyi művészettörténet megíratlan fejezetei közé tartoznak.
A kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság Szervátiusz Jenő faragta egykori berendezési tárgyai – főként a dolgozóasztal – kapcsán egy nagyon izgalmas kérdés merül fel. Mi lehetett a sorsuk? A bútorzat nem pusztult el, Kiss András nyugalmazott főlevéltáros visszaemlékezése szerint 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem kapta meg. Utána kellene járnia – valakinek –, hogy a korabeli bútorok a Babeş-Bolyai Tudományegyetem használatában vannak-e még, vagy esetleg leselejtezték őket. S ha tűzre vetésükkel nem emelték néhány fokkal az akkori időszak minden évszakban hűvös levegőjét, akkor kinek a szalonjában vagy dolgozószobájában lappanghatnak? Eredetüket illetően mostani gazdájuk valószínűleg teljes tájékozatlanságban él. Megeshet, hogy egy kis utánajárással, egy kis elengedhetetlen szerencsével, újabb tétellel bővülhetne Szervátiusz Jenő munkáinak szakirodalma, és egy kis égi pártfogással, újabb műalkotással gyarapodhatna a Szervátiusz Múzeum.
SAS PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)

Emlékmű a hősi halottaknak
Nagyvárad – A Pro Liberta Partium Egyesület és az RMDSZ-frakció azt szeretné, hogy november 11-én emlékművet állítsanak a Rulikowski-temetőben a két világháborúban elesett honvédek tiszteletére.
A részleteket Sárközi Zoltán és Delorean Gyula RMDSZ-es önkormányzati képviselők ismertették hétfőn egy sajtótájékoztató keretében. Elhangzott: egy korábbi román-magyar kormányülésen a két ország vezetői megegyeztek abban, hogy kölcsönösen gondozzák egymás első és második világháborús síremlékeit, illetve új emlékhelyeket állítanak fel ott, ahol ezek hiányoznak. Ennek alapján ezelőtt másfél évvel a román védelmi minisztérium illetékes igazgatósága felszólította a nagyváradi Polgármesteri Hivatalt arra, hogy tegyen lépéseket a Rulikowski-temetőben megszüntetett magyar hősi emlékhely pótlása érdekében.
Az átiratban ugyan egy egyszerű emléktábla szerepelt, viszont az RMDSZ-frakció és a Pro Liberta Partium Egyesület kiharcolta azt, hogy egy gúla alakú emlékművet állítsanak a sírkert főútjától balra eső, a zsidó temetővel sréhen-szemben található két parcellán. Az alkotást a városi költségvetésből finanszírozzák, viszont a kőanyagot az egyesület biztosítja, az emlékművet körülvevő fal megépítését pedig- melyen feltüntetik az első és második világháborúban Nagyváradon elesett magyar honvédek nevét- az anyaországi Honvédelmi Minisztérium keretében működő Magyar Hadisírgondozó Igazgatóság biztosítja a saját költségén. A gúlán egy tábla lesz látható, „Az első és a második világháborúban Nagyváradon elhunyt magyar katonák emlékére” felirattal. Az RMDSZ és az egyesület azt szeretné, hogy az avatóünnepségre november 11-én kerüljön sor, egy egésznapos kulturális program keretében. erdon.ro

Elévülhetetlen, szent helyek
Óvjuk, ápoljuk a honvédsírokat!
Mivel az impériumváltás előtti városok szélein létesült temetők manapság, a nagyfokú urbanizáció következtében értékes, központi területekké váltak, egyre több helyen születik olyan döntés, hogy felszámolják, majd beépítik őket. 
E temetők legtöbbje azonban honvédsíroknak is helyt ad, amelyeket viszont nyíltan vagy titokban megpróbálnak eltüntetni. A legutóbbi honvédsír-eltüntetés Kürtösön, tavaly történt, amikor az 1944 szeptemberében ide eltemetett 20 honvéd nyughelyét a ráhordott több teherautónyi földdel fedték be. Hogy hasonló esetekben mi a teendő, azt az arad-gáji temetőben nyugvó honvédek síremlékének a felszentelésekor dr. Hende Csaba magyar honvédelmi minisztertől kívántuk megtudni.
– Miniszter úr, a honvédsírok ápolása terén milyen az együttműködés a román hatóságokkal?
– Velük rendezett az együttműködésünk, erre vonatkozó nemzetközi megállapodás van érvényben Romániával. Ennek értelmében ők ápolják az ország területén található mi hadisírjainkat, aminek fejében mi gondozzuk a nálunk nyugvó román katonák síremlékeit. Mivel azonban ez a terület Magyarországon a korábbi időben nem kapta meg azt a szükséges figyelmet, amit amúgy megérdemelt volna, egy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy önálló szeretetegységet hozok létre a Honvédelmi Minisztériumban, közvetlenül a miniszter alárendeltségében, amelyik közvetlenül a hadisír gondozással foglalkozik. Korábban a Hadtörténeti Intézet egyik osztályaként működött e tevékenység, ezért nem lehetett kellően hatékony, tehát ezen akartunk javítani.
– Hova lehet fordulni olyan esetben, amikor magyar hadisírokat próbálnak meg eltüntetni?
– Közvetlenül hozzám forduljanak, én a hatályos nemzetközi szerződések, illetve a szűkös anyagi erőforrásaink keretei között is meg fogok tenni mindent azért, hogy hőseink, mindazok, akik a hazáért áldozták életüket, méltó megbecsülést és tiszteletet – aminek feltétlennek és időtlennek kell lennie –kapjanak. Én nem értek egyet, nem is tartom lehetségesnek, hogy a hősi halott sírja azonos elbírálás alá essen bármilyen, temetőbeli sírhellyel. A hős sírja soha nem évülhet el, soha nem kerülhet beszántásra, nem temethetnek rá mást. Minden időben a nemzeti kegyelet megnyilvánulásának, a helyszíne, egy szent hely, legyen az bárhol a Kárpát-medencében.
– Kaphatnánk-e egy pontos elérhetőséget, amelyiken kapcsolatba tudunk lépni egy ebben illetékes szakemberrel?
– Mondom az e-mail címet: minister@hm.gov.hu, tehát ide írjon mindenki, aki magyar hadisír ügyében bármilyen visszaélést tapasztal.
– Köszönjük, élni fogunk a lehetőséggel. Kérem, arra válaszoljon még, milyen érzés honvéd síremléket felszentelni abban a városban, amelyik 1944 szeptemberében 8 napig magyar volt?
Nagyon jó, megható érzés. Boldog vagyok, amiért itt lehettem.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Nemet mondtak Nagyváradon a magyar utcanevekre
Tovább húzódik a nagyváradi kétnyelvű utcanévtáblák ügye, miután a helyi tanács szerdai ülésén visszautasította az RMDSZ-frakció erre vonatkozó javaslatát. A tervezet az önkormányzat jogi igazgatóságának felülbírálása után már eleve úgy került a tanácsülés napirendjére, hogy az nem az utcanév-táblák kihelyezéséről, hanem az RMDSZ indítványának visszautasításáról szólt. A szavazás előtt Biró Rozália RMDSZ-es alpolgármester szólalt fel és kijelentette: a frakció fenntartja a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését illető kérését.
Az RMDSZ a tulajdonában lévő négy körzeti székházra is felszerelte az elnevezést és a házszámot románul és magyarul is jelző táblákat
Az RMDSZ javaslata értelmében Nagyvárad utcáira kétnyelvű, a hivatalos román elnevezést és annak magyar fordítását hordozó táblák kerülhetnek ki, és meggyőződése, hogy a jogi bizottság bírálata ellenére a kérés törvényileg megalapozott. Indoklásképpen az európai Kisebbségi keretegyezményt említette, amelyet Románia 1993-ban ratifikált, és amely világosan kimondja a hasonló kezdeményezések törvényességét. Emlékeztetett: Nagyváradon 2006-ban már született olyan tanácsi határozat, amely előírná, hogy a közterek típusát (utca, tér) magyarul is ki kell írni, ám ezt a mai napig nem ültették gyakorlatba, bár ezt a verziót az RMDSZ sem támogatja, ugyanis az akkori koalíciós partner, a Demokrata-Liberális Párt fogadtatta el eképpen az eredetileg is lefordított nevekről szóló javaslatot. Ahhoz, hogy a mostani javaslat átmenjen, tehát a kétnyelvű táblák ügye elbukjon, 14 tanácsos szavazatára volt szükség, ennél eggyel több is született, így a testület 15 szavazattal, hat ellenszavazattal és egy tartózkodással visszadobta az RMDSZ indítványát.
Történelmi nevek csak később
Biró Rozália a tanácsülés után emlékeztetett: a kétnyelvű váradi utcanévtáblák ügye évek óta húzódik, és mindmostanáig nem sikerült dűlőre jutni, pedig megjegyzendő, hogy a táblák kihelyezéséhez valójában nem is volna szükség tanácsi határozatra, elegendő volna egy polgármesteri rábólintás – vagyis politikai akarat, annak azonban jelenleg nyoma sincs. Mint elmondta, a mostani koalíciós partnerrel, a Nemzeti Liberális Párttal való egyeztetések alapján 2011 eleje óta megvan az ígéret arra, hogy a javaslat napirendre kerül, de mivel ez azóta sem történt meg, most az RMDSZ egyedül kérte a tervezet felvételét – ennek viszont az lett a következménye, hogy a koalíciós partner sem támogatta a magyar frakciót. Dr. Fleisz János RMDSZ-es tanácsos, helytörténész azért tartózkodott a szavazáson, mert ő maga nem támogatja a lefordított utcanevek kihelyezését, inkább a történelmi elnevezéseket szeretné viszontlátni a házfalakon. Ezzel kapcsolatban Biró Rozália azt mondja, ebben a formában lehetetlen átvinni a tervezetet, ám az Integrált Városfejlesztési Tervben szerepel a történelmi belváros utcáinak hagyományos magyar nevekkel való ellátása is.
Az alpolgármester azt ígéri, az RMDSZ minden törvényes lehetőséget meg fog ragadni, hogy a tervezet újra napirendre kerüljön. Első körben a prefektúránál próbálnak meg közbenjárni, amelynek tíz napon belül el kell bírálnia, hogy a tervezet törvényes-e vagy sem. Amennyiben a prefektúra törvényesnek nyilvánítja a visszautasítást, az RMDSZ közigazgatási bírósághoz folyamodhat. Ilie Bolojan polgármester kérdésünkre elmondta: az önkormányzat jogi bizottsága megállapította, hogy Romániában jelenleg a törvények nem teszik lehetővé a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését.
Lesz magyar honvédemlékmű
Pozitív előrelépés viszont, hogy új helyet találtak a világháborúkban elesett magyar honvédek emlékművének a nagyváradi Rulikowski temetőben. Az emlékgúla új helyét tegnapi ülésén fogadta el a városi közgyűlés, így remélhetőleg május végén, a Hősök Emléknapja környékén felavathatják a mintegy két és fél méter magas emlékmű. Mint Sárközi Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő felidézte: az előző helyszín, amelyet a magyar Honvédelmi Minisztérium illetékeseivel közösen jelöltek ki, állítólag azért nem nyerte el Ilie Bolojan polgármester tetszését, mert szerinte akadályozta volna a temető forgalmát. Az eredeti helyszín annak a parcellának a közvetlen szomszédságában lett volna, ahol valaha a Váradon eltemetett mintegy 2800 katona és hadifogoly nyugodott, s amelyet később a román hadi veteránok kaptak meg. A zsidó temetővel szemben lévő, 68 négyzetméteres új helyszín, bár nem helyezkedik el ilyen jelentős történelmi helyszínen, bizonyos értelemben jobb is, mint az előző, ugyanis nem parcellában, hanem sétányon terül el, véli Sárközi. A tervezett emlékgúla pontos mása lesz azoknak az emlékműveknek, amelyeket a háború után állítottak fel a Doberdó-hegyen, ahol számtalan Bihar megyei és nagyváradi honvéd vesztette életét.
Alakul a statútum is
Eközben lassan elnyeri végleges tartalmát Nagyvárad statútuma is. Sárközi, aki a több éve készülő dokumentumon dolgozó bizottság tagja, azt állítja: kiegyensúlyozott, az etnikumok felé megfelelő tiszteletet mutató munkát tárnak majd a helyi önkormányzati testület elé a soron következő, március végi ülésen. Mint beszámoltunk, a 2002-es, 53-as számú kormányrendelet alapján elkészítendő dokumentumot már többször is visszavonták a helyi tanács napirendjéről, általában azért, mert formai és tartalmi hibákban is bővelkedett. Legutóbb az RMDSZ-frakció egyebek közt azért kérte a halasztást, mert a statútumtervezetben nagyon kevés magyar vonatkozású adat jelent meg, a váradi vár története például kizárólag a turisztikai fejezetben szerepelt, a várostörténetiben nem, a magyar színházról pedig egy mondatnál több nem szerepelt. Az akkori tanácsülés után héttagú bizottság alakult a tervezet átdolgozására, amelyben a román pártok képviselői, illetve Sárközi és Fleisz János mellett Dukrét Géza és Péter I. Zoltán független helytörténészek is szerepet kaptak. Sárközi Zoltán azt mondja, a most kialakult tervezet nyugodtan magáénak vallhatja majd minden váradi magyar polgár. Ahhoz, hogy a statútumot elfogadják, még a város jegyzőjének, illetve a polgármesternek is ellenjegyeznie kell azt, ám ennek Sárközi Zoltán meggyőződése szerint semmi akadálya nem lehet.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Gyergyószentmiklós: felújítják a magyar hősök sírját
Május végére megújulva, ismét a régi helyükre, a gyergyószentmiklósi római katolikus temetőben kialakított sírkertbe kerül a 218 első világháborús honvéd hős emlékére állított kőkeresztek azon része, amely felújítása jelenleg a helyi Jakab Gyula műhelyében zajlik.
szükséges pénzt a magyar Honvédelmi Minisztérium biztosítja, koordinálja. „Tavaly a Gac-oldali megemlékezésen jelen voltak a minisztérium képviselői is, akkor kezdődtek egyeztetések, hogy a honvéd sírokat rendbe kellene tenni.
A Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó hivatala által most nyílt lehetőség az elképzelés kivitelezésére” – fejtette ki Virág Zsolt, hozzátéve, a felújítást Gyergyószentmiklós önkormányzata is támogatja, az újraszentelő ünnepség egyeztetése, időpontjának kitűzése is a városvezetés feladata. A Kavicsbánya utcai telepen pedig a munkások már javában tisztítgatják a temetőből elhozott kereszteket, szegélyköveket.
Jakab Gyula cégtulajdonos elmondta, nem is tudta, mit vállal tulajdonképpen, amikor a minisztériummal megállapodott. „A hó alatt nem látszott, hogy ezek a sírkövek betonba vannak öntve. Nehéz kivenni úgy, hogy ne sérüljenek. Márpedig vigyázni kell, mert ezek pótolhatatlanok” – magyarázta a geológus szakember. Mint megtudtuk, fel kell frissíteni a kereszteket, a közös emlékművet, ami azt jelenti, hogy az andezitkereszteken megtelepedett mohát el kell távolítani, a megkopott, alig olvasható feliratokat meg kell mélyíteni.
A szakember több problémát is említett, amelyek a munkát nehezítik. Ilyen például az andezit, mely a Görgényi-havasokból származik, nem a legkeményebb fajtából való, van, ahol pótlásra szorulna, egy kereszt pedig törött is. Ahhoz viszont, hogy ne üssön el a többitől, nem lehet új keresztet faragni, kőragasztóval és andezitporral kell kiegészíteni, összefogatni.
A közös műemléket ugyanakkor helyben kell majd tisztítani, ennél is kérdés vetődött fel: hogyan lehet eltüntetni a porózus anyagba beszivárgott gyertyaviaszt. Haladáshátráltató az is, hogy a feliratok megmélyítése csak akkor kezdődhet, ha megkapják a sírkertben nyugvók pontos névsorát. A nevek ugyanis sok helyen már kibetűzhetetlenek. A nevek várhatóan hamarosan felkerülnek a www.hadisir.hu honlapra, azonban a 218 katona közül 12-nek nem ismert a neve.
Balázs Katalin. Krónika (Kolozsvár)

Sziléziában lemészárolt magyar hadifoglyok azonosításán dolgoznak
A Vörös Hadsereg által 1945 februárjában Sziléziában lemészárolt több tucat magyar hadifogoly azonosságát tárja fel a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN), közülük tizenötnek már ismert a neve.
A mai Katowicéhez tartozó Murcki településen 1944 nyarán légvédelmi bázist építettek ki a német katonák, a krími tatárok egysége és egy magyar katonai osztag számára. Fél évvel később, amikor a Vörös Hadsereg csapásai használhatatlanná tették a légvédelmi ágyúkat, a németek és a tatárok elhagyták a támaszpontot, a magyar osztag viszont megadta magát. Ennek ellenére a 29 katonát kihallgatásuk után – február 2-án – lemészárolták. Megfagyott holttesteiket a helyi lakosság csak az olvadás kezdetével tudta közös sírban eltemetni.
Az ügyet 2005-2007 között vizsgálta a háborús és kommunista bűnöket feltáró IPN ügyészsége, amely a bűntény – azóta elhunyt – szemtanúit is kihallgatta. Az eljárást felfüggesztették, mert nem sikerült kideríteni az áldozatok nevét, de az tudható, hogy egyikük tábori lelkész volt és a gyilkosok között a szovjet hadseregben szolgáló nők is voltak. Katowice város kezdeményezésére az ügyészségi vizsgálat újraindul, s ezzel összefüggésben Tischler János történész, a Varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatója az MTI-nek elmondta: intézete közvetítésével magyar szakértők is részt vesznek az eljárásban. Köztük van Horváth Lajos, a Honvédelmi Minisztérium Katonai Hagyományőrző és Hadisírokat Gondozó főosztályának kelet-európai szakreferense, aki elsőként azonosított néhány nevet a magyar archívumokban található dokumentumok alapján. Újabb adatokat múlt csütörtökön a Lengyel Vöröskereszt levéltára ismertetett a sziléziai város vezetőségével, így a mai napig 15 katona neve, több mint felük születési dátuma és esetenként szülőhelye is ismert.
A tervek szerint az azonosításon kívül, amelynek keretében Tischler szerint ősszel várhatóan exhumálják az áldozatokat, a hozzátartozókat, rokonokat is megkeresik. Végül a lengyelek méltó síremléket kívánnak állítani a magyar áldozatoknak, amelyen feltüntetnék a meggyilkolt hadifoglyok neveit is.
A magyar tömegsírt a rendszerváltásig a helyi lakosság, azóta a sziléziai kultúrát támogató Felső-Sziléziai Egyesület ápolta. A közeli erdei út 2011 óta a Magyar utca (ulica Wegierska) nevet viseli. Népújság (Marosvásárhely)

Elismerni a múltat a jövő tiszteletéért
Szeptember 22-én, szombaton délelőtt a szentábrahámi unitárius templomban a Magyar Honvédelmi Minisztérium kitüntetését adták át Szőcs Gyulának. A 90 éves férfi a második világháború idején önként vonult be katonának, megvédeni a magyar hazát.
Szentábrahám községben szombaton 11 óra előtt néhány perccel megtelt az unitárius templomkert, ahol a helybéliek nagy része virágcsokorral kezében ácsorgott. Az idősebbek korábban elfoglalták helyeiket a templomban, harangszóra megérkeztek a magyarországi és helybéli elöljárók is, a fakazettás kis templom zsúfolásig megtelt.
Berei István, a község unitárius lelkésze a szószékről szólt az egybegyűltekhez. Szőcs Gyulát méltató szavaiban kiemelte: életét és munkásságát nemcsak a közvetlen környezetében élők értékelik, hanem a magyar Honvédelmi Minisztérium is számon tartja.
A magyarországi elöljárók közül Papp Ferenc ezredes Hende Csaba magyar honvédelmi miniszter üdvözlő szavait tolmácsolta. Papp igencsak megtisztelőnek érezte, hogy a jelenkor katonájaként egy olyan emberrel találkozhat, aki valamikor önként ment harcolni a magyar hazáért. Beszédében röviden vázolta Szőcs Gyula katonai életét, aki 1942. október 3-án huszonévesen vonult be a háborúba, önként húzott egyenruhát és vállalta, hogy székely határvédő katona lesz. Egy évvel később megsebesült, és fogolyként az orosz frontra került. 1944-től öt éven át volt hadifogoly, mindennapjait hidegben, éhezve, nélkülözve töltötte. „A legnagyobb világégésben, a legtöbb emberáldozatot követelő harcban az, hogy olyan kitartóak tudtunk lenni és hogy oly sokáig megvédtük az ezeréves határt, a sok száz és ezer olyan katonának volt köszönhető, mint Szőcs Gyula” -- fejtette ki Papp, majd a harcban való kiállásért, a honvédelem iránti elkötelezettségért és kitartásért, a haza védelméért a I. Osztályú Honvédelemért kitüntetést adta át a 90 éves egykori magyar katonának. Ezt követően Bende Sándor, az RMDSZ Gyergyó területi szervezetének elnöke Borboly Csabának, Hargita Megye Tanácsa elnökének szavait tolmácsolta.
Szombatfalvi József unitárius esperes személyes élményeinek bemutatásával kezdte beszédét. „Kicsiny gyermekkoromtól számon tartottuk a faluban azokat az embereket, akik harcba mentek. Én magam 12 éven keresztül ebben a templomban köszönthettem Gyula bácsit. Édesapámtól igencsak sokat hallottam a háborúról, tűzharcról és a fogságról, arról az időről, amikor Szőcs Gyula bácsival bajtársak voltak, vagyis társak a bajban” – fejtette ki az esperes. Akkor egy katona életében mindennapos volt a rettegés, a frontokon végigjárva nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot. „Örökölnünk kell valamit abból a tartásból, szülőföldszeretetből, amiért Önök meghozták az áldozatot” – emelte ki, majd a magyarországi elöljárókhoz fordulva elmondta: azáltal, hogy az anyaországban számon tartják azokat, akik vérüket adták a hazáért, minket, erdélyi magyarokat is számon tartanak.
Utolsóként Szentábrahám díszpolgára, Szabó László szólalt fel, aki Földi Pál Horthy tábornokai című művéből idézve méltatta Szőcs Gyulát. Az ünnepélyes átadót a helyi iskolások gitárral kísért énekei után Lőrinczi Anna néni háborús nótákkal zárta.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

A román sajtó hőzöngése miatt idén nem avatják fel a nagyváradi honvédemlékművet
Két-három héten belül készen lesz a két világháborúban a környéken elhunyt magyar honvédek emlékműve a nagyváradi Rulikowski temetőben. Sárközi Zoltán nagyváradi RMDSZ-es önkormányzati képviselő azonban lapunknak azt mondta, nem tudni, hogy az avatásra mikor fog sor kerülni, azt ugyanis nem a – jelenleg a testületben ellenzékben lévő – RMDSZ-nek, hanem a város vezetőségének kellene megszerveznie.
Mint arról már beszámoltunk, a honvédemlékművet egy román–magyar kormányközi megegyezés nyomán építik a váradi köztemetőben. A megegyezés alapján Románia és Magyarország közpénzből állíthat emlékművet a szomszéd ország azon világháborús katonáinak, akik az ő területükön lelték halálukat. A váradi emlékmű ugyanakkor annak a több ezer váradi és Bihar megyei honvédnak is szól majd, akik az első világháború egyik legvéresebb csatájának helyszínén, a mai Olaszország területén található Doberdóban vesztették életüket. Ennek jegyében kap az emlékmű épp olyan gúlaformát, mint amilyeneket a korabeli nagyváradi önkormányzat közadakozásból a csaták négy helyszínén elhelyezett. A magyar Honvédelmi Minisztérium mindeközben vállalta, hogy finanszírozza egy, az emlékmű mögött helyet kapó emlékfal felállítását, amelyen valamennyi, Váradon egykor eltemetett, magyar és egyéb nemzetiségű háborús hős neve szerepel majd.
Az emlékgúla építése azonban máris negatív reakciókat váltott ki a román sajtóban. A Crişana című megyei napilap keddi cikkében minősíthetetlen hangnemben bírálta az emlékhelyet, kegyetlen tömeggyilkosoknak állítva be a magyar honvédeket, akik a lap szerint a két háború alatt számos ártatlan román nőt, gyereket és öreget lemészároltak. A cikk nyomán egyébként már érkezett feljelentés az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) a napilap ellen.
Sárközi Zoltán egyébként azt mondja, az RMDSZ-frakció valószínűleg szervez majd egy nem hivatalos átadást az emlékműnek, az azonban, hogy a hivatalos leleplezésre mikor kerülhet sor, egyelőre bizonytalan, figyelembe véve, hogy a kétharmados USL-többségű városi tanács – az országos trendeknek megfelelően – az utóbbi időben nem mutatott különösebb magyarbarát gesztusokat.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,

Skultéty-ügy: sok a kérdőjel
Skultéty László földi maradványainak Szlovákiába szállítását a szlovák és a román hatóságok együttesen intézték – értesült pénteken az MTI, a romániai magyar közösség szervezetei pedig sajnálatosnak tartják, hogy megkerülték őket a kihantolás ügyében.
Szlovákia bukaresti nagykövete és Arad megye alprefektusa is részt vett május 21-én az újaradi temetőben Skultéty László huszár hamvainak a kihantolásán – nyilatkozta az MTI-nek Dirschl Mathes, a temetőt fenntartó római katolikus plébánia lelkésze. Elmondta: jelen volt a román hadsereg egy temesvári tábornoka, az Arad megyei szlovák többségű Nagylak város polgármestere és alpolgármestere, valamint a rendőrség egy képviselője. A plébános úgy emlékezett: az aradi polgármesteri hivatal részéről keresték meg a kihantolás ügyében, a polgármesteri hivatal pedig Szlovákia bukaresti nagykövetsége kérésére járt el.
A temesvári római katolikus püspökség szóvivője az MTI érdeklődésére elmondta, a szlovák nagykövetség hivatalos kérésére járultak hozzá a néhai huszár hamvainak a kihantolásához. Az Arad megyei prefektusi hivatal szóvivője az MTI-nek megerősítette, hogy Szlovákia bukaresti nagykövetségének a felkérése nyomán több más hivatal vezetőjével együtt Radu Stoian alprefektus is részt vett a kihantoláson. Szülőfaluja, a szlovákiai Hegyesmajtény (Mojtín) indítványozta Skultéty László földi maradványainak kihantolását a zászlótartó Újaradon lévő sírjából – közölte az MTI-vel Eva Gábrisová, a szlovákiai település polgármestere pénteken.
Ellentmondásos információk
Miloslav Caplovic, a Szlovák Hadtörténeti Intézet (VHÚ) igazgatója az MTI-nek elmondta: az átszállítás előzménye az volt, hogy Újarad római katolikus plébánosa megkereste a magyar huszár szülőfalujának a plébánosát, akit arról tájékoztatott: temetőjükben található Skultéty László sírja, amely után senki sem fizet illetéket. Ennek alapján, a VHÚ közlése szerint, az újaradi plébános a huszár földi maradványainak átszállítását javasolta Hegyesmajtényba, mivel ha az nem történne meg, akkor a huszár sírjára felszámolás várna.
Ennek ellentmond azonban a már idézett Dirschl Mathes nyilatkozata, aki szerint a huszársír fekete márvány obeliszkje műemléknek minősül, de azt nem bántották a kihantolás során. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: a temetőben tízévente kell megváltani a sírokat, de ez a szabály nem vonatkozik a műemléksírokra, így Skultéty László sírjára sem. Az obeliszk ezután is ottmarad a temetőben. „Skultéty László aradi örökség”
Sem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Arad megyei vezetői nem értenek egyet Skultéty László hamvainak az elszállításával. Bognár Levente, Arad alpolgármestere, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke az MTI-nek nyilatkozva sajnálatosnak tartotta, hogy mind a polgármesteri hivatalt, mind a magyar közösséget, mind az RMDSZ-t megkerülték a kihantolás ügyében. „Skultéty László aradi örökség” – jelentette ki Bognár Levente. Az MTI kérdésére elismerte, hogy nem hivatalos úton értesült a küszöbön álló kihantolásról, és jelezte is, hogy nem ért vele egyet. Hivatalos megkeresés viszont nem történt.
„Azt kellene tisztázni, hogy Skultéty László milyen nemzetiségűnek tartotta magát” – mondta el az MTI-nek az ügyre reagálva Burián Sándor, az EMNP Arad megyei szervezetének az elnöke. Szerinte meg kellene alakítani azokat a történészi vegyes bizottságokat, amelyek két- vagy háromoldalú tárgyalásokon tisztáznák a vitatott kérdéseket.
A szlovák fél mindenesetre határozottan vallja, hogy az egykori huszár nem lehetett magyar. Miloslav Caplovic, a Szlovák Hadtörténeti Intézet igazgatója szerint számtalan archív hadtörténeti anyag bizonyítja: mivel Skultéty László a Hadik-ezred átszervezését követően a Habsburg-hadsereg katonája volt, nem lehetett a magyar hadsereg huszárja.
Ujj János aradi helytörténész szerint az anyakönyv nélkül nem lehet biztosan meghatározni, hogy Skultéty László magyar vagy szlovák nemzetiségű volt-e. Figyelemre méltónak tartotta azonban, hogy bár az osztrák Coburg huszárezrednek volt a strázsamestere, majd zászlóvivője, már az első síremlékére mind a nevét, mind a feliratokat magyarul írták. „Ez azt valószínűsíti, hogy magyarnak tartották, és ő is magyarnak tartotta magát” – jelentette ki Ujj János.
Kegyeletsértő akció
A felvidéki Magyar Közösség Pártja (MKP) felháborítónak és érzéketlen történelemhamisító cselekedetnek tartja, és tiltakozik az ellen, hogy a szlovák hatóságok közreműködésével felnyitották Skultéty László újaradi sírját és földi maradványait Szlovákiába szállították – mondta az MTI-nek Szigeti László, a felvidéki magyar párt országos tanácsának elnöke pénteken.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár csütörtökön kiadott sajtóközleményében leszögezte: eddig „senkiben nem merült fel, hogy Skultéty László ne magyar lett volna”. Ezért értetlenségüknek adtak hangot, hogy a szlovák és a román hatóságoknak „miért kellett ilyen hirtelen, nagy titokban elrabolni az ő földi maradványait”. Felszólították a szlovák felet, haladéktalanul szüntesse be „a magyar fél rovására elkövetett történelemhamisítási kísérleteket”, Skultéty László hamvait pedig szállíttassa vissza eredeti helyére, Újaradra.
Semjén Zsolt és Répás Zsuzsanna úgy vélik, ha a szlovákok a történelmi tényekkel nem voltak is tisztában, figyelmeztethette volna őket a síremlék kizárólag magyar nyelvű felirata. Mivel egy magyar huszárnak állított műemlékről van szó, minden ezzel kapcsolatos történésről, illetve szándékról mind a szlovák, mind a román hatóságoknak értesíteniük kellett volna a magyar felet, amit nem tettek meg. A kegyeletsértő akcióra a magyar fél teljes kizárásával került sor – hívták fel a figyelmet.
A HM is reagált
A magyar Honvédelmi Minisztérium (HM) pénteken az MTI érdeklődésére közölte: mivel a magyar feliratú síremlék nem hadisírnak, hanem emlékhelynek minősül, így a Magyarország és Románia közötti érvényben lévő hadisírok tiszteletben tartásáról szóló megállapodást nem sértette meg a román fél. Az erdélyi (partiumi) magyarság kultúráját és történelmét őrző emlékhelyről van szó, amelynek megőrzésével, védelmével kapcsolatos rendelkezéseket a két ország által 1996-ban aláírt alapszerződés tartalmaz – közölte a tárca, amely szerint az alapszerződés esetleges megsértésének elbírálása nem ennek a minisztériumnak a kompetenciája.
MTI
Erdély.ma

Magyar és német katonák a zsidó temetőben
Még a kolozsváriak sem tudják, hogy a Tordai út melletti új zsidó temetőben a héber feliratú sírkövek mellett jelöletlen sírokban német és magyar katonák fekszenek, a második világháború óta. A kolozsvári zsidó hitközség félúton van ahhoz, hogy intézze a több évtizedes ügyet, és visszavegye a területet.
Nem sikerül az exhumálás
Schwartz Róbert, a hitközség vezetője évek óta küzd azért, hogy a katonák exhumálása megtörténjen, a temető pedig ismét a kolozsvári zsidó közösségé legyen. Megkeresésünkre elmondta: a második világháborúban, bombázások során több száz német katona veszítette életét, őket a Tordai út 154-156. szám alatti temetőben hantolták el, egyéni és tömegsírokban. 1944 júniusában Kolozsváron alig néhány tucat zsidó ember lehetett, ők is bujkáltak, így nem volt, aki felemelje a hangját a temető kisajátítása ellen. A telket korábban használta az izraelita hitközség, mivel a kincses városban a holokausztot megelőzően mintegy tizenhétezer zsidó élt.
1944 őszén, a tordai csata során, az elpusztult magyar katonák nagy részét szintén itt hantolták el néhány egyéni és három nagy tömegsírban. Schwartz elmesélte: hajdanán fejfák és katonasisakok jelezték, hogy hol fekszenek az elhunytak, de 1945-1946 telén, a nagy hidegek során eltüzelték a fákat, és elvitték a fejfedőket. Schwartz elődei ugyan próbálkoztak néhányszor a magyar és német félnél, de nem történt előrelépés, míg aztán tavalyelőtt ismét intézkedni próbált a hitközség.
Szándékaik szerint a jövőben pontosan meg kell határozni, hol helyezkednek el a magyar és német sírok, a korábbi, fémdetektoros vizsgálatok ugyanis nem voltak eredményesek. Schwartz szerint gondot okoz az is, hogy a város nem tud rendelkezésre bocsátani olyan telket, ahol újrahantolhatnánk a katonákat, a legközelebbi német hősi temető pedig Jászvásáron van, ahová azonban nehéz volna a szállítás.” Régészeti szempontból is fel kell tárni a területet, ehhez azonban a tavaly leadott magyar kérelemre máig nem válaszoltak a román szervek.
Asztalos Lajos helytörténész maga is foglalkozott a temető sorsával. Schwartz Róbert szavait kiegészítve a Ceaușescu-rendszer alatti tehetetlenségről beszél, akkor ugyanis szóba sem jöhetett a terület ügyének rendezése, a német és magyar katonák eltávolítása. Elmondta, mivel mindössze néhány ezer zsidó tért vissza a városba, nem lehettek eléggé hatékonyak.
A főkonzulátus közvetít
A Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusa fontosnak tartja, hogy azt a nyolcvan-száz magyar katonát, akik a zsidó temetőben vannak, méltó helyen temessék újra – tájékoztatta a maszol.ro-t Magdó János főkonzul. Mint mondta, közvetítő szerepet játszanak ebben az ügyben. „A Honvédelmi Minisztérium felé továbbítjuk a zsidó hitközség kérését, jelen pillanatban egyrészt a román fél engedélyére, és a magyar fél anyagi támogatására van szükség ahhoz, hogy az exhumálás beinduljon” – magyarázta a magyar diplomata.
A főkonzul szerint abban is részt vállaltak, hogy minél több katonát azonosíthassanak, így a Szabadság napilapban jelentettek meg felhívást, arra kérve az embereket, hogy ha bármilyen plusz információt tudnak, osszák meg velük azt. Felvették a kapcsolatot a városházával is, sikerült korabeli térképeket szerezniük, amelyeken a környéket ismerhetik meg behatóbban.
Sok a papírmunka is
A három tömegsír közül kettő magyar, az ezekben nyugvó katonák kiléte után sikeresen kutattak – mondta el megkeresésünkre a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, Pataky József. „Kutatásaim során egy asszonytól olyan névsort kaptam – a hölgy édesapja kőfaragó lévén a zsidó temetőnél –, amely segítségével hatvankilenc magyar honvéd nevét sikerült azonosítanunk” – mesélte Pataky, aki szerint korábban az is szóba került, hogy a magyar katonákat őrző részt eladná a zsidó hitközség.
Az exhumálás nem azonban nem csak anyagi költségekkel jár, de hanem rengeteg papírmunkával is. Így még nem tudni, merre sodródik a jövőben a kolozsvári temető sorsa, ez nem csak a román, hanem a magyar és a német féltől is függ – fogalmazott Pataky.
Maszol.ro

Felújították az emlékművet
Felavatták pénteken Szamosfalván az 1849-ben e napon kivégzett Tamás András huszárezredes, és Sándor László honvéd őrnagy felújított emlékművét.
A székely származású honvédtiszteket a Karl von Urban ezredes által elnökölt, Kolozsváron székelő császári haditörvényszék ítélte kötél általi halálra. Kivégzésük után holttestüket a szamosfalvi vesztőhely közelében temették el.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik legimpozánsabb erdélyi emlékhelyét 1896-ban állították, ám a 20. században többször is ledöntötték. Most közösségi összefogással, a magyarországi Honvédelmi Minisztérium, és a Külügyminisztérium anyagi támogatásával állították fel újra, miután több mint harminc évig állt romokban. „Olyanok próbálták a vértanúk emlékét bepiszkítani, akik ma is félnek a nemzeti összetartozásunk erejétől, a szabadság és önrendelkezés iránti igényünktől” – jelentette ki Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere az avatóünnepségen. Úgy vélte, az újraállított emlékmű ma már a közösségi összefogásba vetett hitet is jelképezi. A Hende Csaba honvédelmi miniszter köszöntését is tolmácsoló Csikány Tamás ezredes, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tanára úgy vélte, az egész Kárpát-medencében alig találni olyan emlékművet, amelyik a szamosfalvihoz hasonló pompában ragyog. Úgy vélte, az emlékműnek kettős jelentősége van. „Egyrészt emléket állít azoknak, akik vértanúhalált haltak, de jelzés az utókornak is, hogy érdemes a hazáért élni, és érdemes akár meg is halni érte, hiszen az utókor emlékezni fog rájuk, nevüket, tetteiket, dicsőségüket örökké őrizni fogja” – fogalmazott az ezredes.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Hadisírgondozás Erdélyben
Az első világháború előtt Magyarországon nem létezett államilag szabályozott hadisírgondozás. Az ilyen jellegű szabályozást a modernkori gépi háborúk tömeges embervesztesége tette szükségessé. A Magyar Országgyűlés 1917-ben hozott rendeletet arról, hogy minden település anyagi lehetőségeihez mérten emlékművet állítson, amin megörökíti hősi hallottainak a nevét. Az 1920. június 4-én és 1947. február 10-én aláírt diktátumok is tartalmaznak rendelkezéseket arról, hogy az eltemetett katonák sírhelyeit tartsák tiszteletben és ápolják. A kommunista hatalomátvétel után azonban nem lehetett szó a magyar katonasírok gondozásáról, és egyáltalán a hősi halottak tiszteletéről. Szisztematikusan számolták fel a magyar hadisírokat, vagy hagyták, hogy elenyésszenek. Ezt tették mind Magyarország, mind Erdély területén. A helyzet némi javulása észlelhető a rendszerváltást követően. A Magyar Honvédelmi Minisztérium keretén belül megalakult a Hadisírgondozó Iroda, amely céljául tűzte ki a magyar hadisírok, katonatemetők felkutatását, nyilvántartásba vételét, rendben tételét, ápolását. Berekméri Árpád-Róbert hadtörténészt arról kérdeztük, miként történik napjainkban a magyar hadisírgondozás szűkebb hazánkban Erdélyben, a Székelyföldön, Maros megyében:
– Beszélhetünk-e intézményesített, szabályozott hadisírgondozásról térségünkben?
– Nem beszélhetünk, hiszen Erdély területén erre eddig nem volt lehetőség. Az ország területén a hadisírgondozás az ONCE (Hősök Kultuszának Nemzeti Hivatala) felügyelete alá tartozik, de a magyar hadisírok feltérképezését, nyilvántartását, gondozását ez a szervezet sajnálatos módon nem végzi, sőt azt sem akadályozza meg, hogy ezeket a sírokat ismeretlen személyek tönkretegyék, meghamisítsák. Ilyen például a sósmezői temető esete, ahol a magyar és német katonák neveit kitörölték, és román nevekkel helyettesítették.
– Vannak-e nyilvántartott, gondozott magyar haditemetők, hadisírok Erdélyben?
– Vannak, hiszen az egykori magyar Hadisírgondozó Iroda munkatársai a 2000-es évek elején bejárták az erdélyi területeket, s az akkori lehetőségekhez mérten feltérképezték a levéltári forrásokból ismert temetőket, sírokat, vagy feltételezett sírhelyeket. Ugyanakkor a helyi magyar lakosság is gondoskodott, gondoskodik egy adott településen, vagy annak közelében fennmaradt hadisírokról, temetőkről, sőt sok esetben az egykori (azóta eltűnt) sírok helyét is felújították.
A térség több száz magyar katona nyughelye
– Marosvásárhelyen, Maros megyében vannak-e ilyenek?
– A mostani Maros megye (az egykori Maros-Torda vármegye) az I. és a II. világháborúban egyaránt heves harcok helyszíne volt. Ennek megfelelően a térség máig is több száz magyar és ellenséges katona nyughelye. A megye területén nagy számban találhatók azonosított vagy eddig ismeretlen egyéni és tömegsírok, de sajnos igen kevés azoknak a száma, amelyeket megfelelőképpen gondoznak.
A hadisírok gondozását a helyi önkormányzatok, egyesületek, egyházak és a hősök emlékét ápoló magánszemélyek végzik
– Kik gondozzák Erdélyben, a Székelyföldön a hadisírokat?
– Intézményesített keretek hiányában ezeknek a síroknak a gondozását a helyi önkormányzatok, egyesületek, egyházak és nem utolsó sorban a hősök emlékét tisztelő és ápoló magánszemélyek végzik. Itt meg kell említenünk a csíkszentmártoni haditemetőt, amelyet a helyi önkormányzat tett rendbe és azóta is ápol, az Úz-völgyében lévő haditemetőt, amelyet az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület lelkes tagjai saját költségükön állítottak helyre (a helyreállítási munkálatok még folyamatban vannak), a tordai haditemetőt, amelyet a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság hozott rendbe. De a fent említetteken kívül számos más követendő példát is említhetnénk.
– Magyarország részéről van-e segítség arra, hogy az Erdély területén lévő magyar hadisírokat felkutassák, rendbe tegyék, nyilvántartsák, gondozzák?
– Tevékenysége alatt a Hadisírgondozó Irodának nem volt lehetősége arra, hogy az erdélyi hadisírgondozást megfelelőképpen támogassa. Ezt egyfelől egy államközi egyezmény hiánya akadályozta, másfelől pedig az, hogy az irodának ebben az időszakban más célkitűzései voltak. Figyelme elsősorban az egykori doni hadszíntéren elesett honvédek számára kialakított központi temetők kialakítására összpontosult. 2010-től ez a helyzet gyökeresen megváltozott, hiszen a Honvédelmi Minisztérium keretében megkezdte működését a Társadalmi Kapcsolatok és Háború Kegyeleti Főosztály, amely egyre nagyobb figyelmet szentel, többek között a Románia területén lévő hadisírok és haditemetők feltérképezésére, rendbetételére, gondozására. Ezt a tevékenységet a 2008-ban, a hadisírok jogi helyzetéről szóló román-magyar államközi megállapodás is jelentősen elősegítette. A megszabott célkitűzések eredményei valójában a közeljövőben lesznek érzékelhetők.
– A román, szovjet katonák haditemetői, hadisírjai gondozottabbak, mint a magyar katonáké?
– Igen, így van, de ne felejtsük el, hogy Magyarország a vesztesek oldalán fejezte be mind a két világháborút, s ebből adódóan a hősi halottaink iránti kegyelet gyakorlati kifejezése az adott politikai konjunktúra miatt hosszú ideig nem volt kivitelezhető. Természetesen ez nem volt érvényes sem az egykori vörös hadsereg sem pedig a román haderő hősi halottjaira. A fasizmus leverése érdekében hozott áldozatuk – sokszor a propaganda által felnagyítva – különleges, hősi státuszt biztosított számukra, így emléküket is más módon és más keretek között őrizték, s őrzik a mai napig.
A sírok felkutatása után kezdődhet meg a benne nyugvó katona beazonosítása
– Hogyan lehetne Erdélyben felkutatni, rendbe tenni, folyamatosan gondozni a magyar hadisírokat? Kiknek a feladata, kötelessége lenne ez?
– Az erdélyi területeken szétszórva létező hadisírok felkutatása, és a hősi halottak beazonosítása nagyon összetett feladat, amely a levéltári forrásokból kiindulva, a terepbejáráson keresztül a helyi kollektív emlékezetig terjedhet. A sírok felkutatása és lokalizálása után kezdődhet meg a benne nyugvó katona beazonosítása. Ehhez a holttestet, ha nem rendelkezünk levéltári forrásokkal, exhumálni kell, majd a maradványok, illetve a sírban található tárgyak alapján azonosítani. Ez egy olyan eljárás, amihez hatósági hozzájárulás és anyagi fedezet szükséges. Ez az út egyelőre nem járható. A beazonosított hadisírok, temetők rendbetétele, gondozása az erre a feladatra kijelölt szakemberek, a helyi önkormányzatok, illetve lakosság hozzájárulásával viszont könnyen kivitelezhetők, ha a feladatnak megfelelő figyelmet szentelünk.
– Lehetnek olyan hadisírok, amelyekről egyelőre nincs tudomása a kutatóknak?
– Természetesen számos olyan sír van Erdély területén, amelyről nincs tudomásunk, hiszen a harcok hevében eltemetett katonák sírját nem minden esetben tudták a bajtársak megfelelően megjelölni, vagy a harcok elülte után hátramaradt halottakat a helyi lakosság is jelöletlen sírokba temette el. Ezek beazonosítása szinte lehetetlen.
kozpont.ro

Helyszínelés a maroshévízi temetőben
A maroshévízi rendőrök helyszíneltek hétfőn a Zsákhelyi Katonai Temetőben annak okán, hogy november nyolcadikán ismeretlen tettesek huszonöt hadisír keresztjét törték össze. A sírgyalázók kiléte ismeretlen, a keresztek helyreállítása kérdéses.
Dr. Urmánczy Nándor Egyesület elnöke, Czirják Károly értetlenül áll az újabb vandalizmus előtt, hisz májusban ugyanebből a temetőből szintén ismeretlen tettesek 78 keresztet loptak el, ezek egy részét szemétbe, árokszélre dobva találták meg. „E temetőben német, osztrák, lengyel, orosz, ukrán, szerb, román és magyar katonák holttestei nyugszanak. Ebben az évben 103 sírhantot gyaláztak meg ismeretlen tettesek” – fogalmazott Czirják, aki a civil szervezet elnökeként azt is elmondta, egyesületük évek óta megemlékezik az itt eltemetett hősi halottakról. Az okozott károk helyrehozatalát nem tudják felvállalni, hisz anyagi kereteik végesek, a korábbi keresztlopások alkalmával is gondot jelentett a pótlás. Akkor Maroshévíz önkormányzatához fordultak segítségét, és előzetes ígéretek után a polgármester közölte, a temető magánkézben van, tulajdonosa kell gondoskodjon védelméről.
A rendőrök a maroshévízi honlapról értesültek a történtekről, így hívták fel Czirjákot, majd látogattak ki kedden a temetőbe. Feljelentés nem történt, mint megtudtuk, nem is történhetett. „Problémát jelent az is, hogy ki jelentheti a rendőrségnek az ismeretlen tettesek károkozását, mert ez is a tulajdonos jogköre” – mondta Czirják. A terület, melyen a temető található, egy maroshévízi Sbârcea nevű család tulajdona, a három tulajdonos közül egy Kolozsváron, egy Brassóban, egy pedig Németországban él. „Tárgyalásokat akartunk folytatni a tulajdonosokkal, hogy megvásárolhassuk azt a birtokrészt, de a jelenlegi törvények ezt nem teszik lehetővé: nem eladható olyan terület, melyen nyilvántartott hadisírok vannak” – nyilatkozta újságunknak az egyesület elnöke.
Czirják Károly szinte kilátástalannak látná a helyzetet, a temető keresztjeinek visszaállítását, majd épségének megőrzését, ha a rongálás hírére nem keresték volna a magyar nagykövetségtől és konzulátustól, illetve a Magyarországi Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozó részlegéről. A beszélgetések részleteiről, további kilátásokról nem kívánt szólni az elnök, csupán annyit mondott: „Diplomáciai úton remélünk fejleményeket”.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Elvették Basescutól a kovásznai szálláshelyét, a szállodát pedig az ortodoxok kapták meg
Egy igencsak elhallgatott ülést tartott hétfőn a kormány, amelyen karácsonyi „ajándékosztára" került sor, tudjuk meg a Mediafax tudósításából. A Román Hírszerzőszolgálat (SRI) az Olanesti Palota (Palatul Olanesti) szállodával lett gazdagabb, Hargita és Kovászna Ortodox Püspöksége pedig a Kovászna városbeli Fenyő szállodakomplexumot kapta a fenyőfa alá.
Szintén a hétfői ülésen került sor – feltételezhetően – Victor Ponta kormányfő egy újabb „döfésére" Traian Basescu ellen, ugyanis azt a kovásznai volt „Ceausescu-vadászvillát", amely eddig az Állami Protokoll-Vagyonalap Hatóság (amely az államelnök hatáskörébe tartozik) tulajdonát képezte, odaajándékozták a Honvédelmi Minisztériumnak, amelynek jelenleg a Ponta-barát maroshévízi Mircea Dusa a minisztere. Amint tudjuk, Basescu egyik kedvelt helye Kovászna, ahol évente többször is megfordul, és ahol tavaly a Szilvesztert is töltötte.
A kormány korábban a bukaresti Dante villát vette ki hasonló módszerrel Basescu hatásköre alól.
Mediafax, Gandul
Erdély.ma

Elvetélt merényletek Ceauşescu ellen
A diktatúra idején hallgattak róla, de Ceauşescu uralkodásának csaknem 25 esztendeje alatt több merényletet is megkíséreltek a nemzeti kommunista diktátor ellen.
Túlélte a repülőbalesetet
Az első merényletre állítólag még 1957-ben került sor, amikor az ország Gheorghe Gheorghiu-Dej kezében volt, bár a történteket a hatalom igyekezett repülőgép-balesetnek feltüntetni. 1957. november 4-én román pártküldöttség utazott Moszkvába, november 7-e, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésére. A román küldöttek közül betegségére hivatkozva hiányzott a Gheorghe Gheorghiu-Dej, így a delegációt Chivu Stoica, a minisztertanács elnöke vezette, rangban a második Nicolae Ceauşescu volt, aki akkor a párt központi bizottságának szervezési titkára volt.
Az orosz pilóták által vezetett gép a vnukovói röptér előtt a rossz látási viszonyok miatt beleütközött a fákba és lezuhant, majd kigyulladt. Az utasoknak sikerült még időben elhagyhatták a gépet, csupán Grigore Preoteasa, a központi bizottság propagandatitkára, külügyminiszter, illetve a személyzet egyik orosz tagja veszítette életét. Nicolae Ceauşescu megúszta mellkas- és lábszárzúzódással.
A baleset kapcsán több kérdés is felmerül. Mindenekelőtt az, hogy az orosz röptéri hatóságok miért engedték meg a leszállást a gépnek, miután a magyar küldöttséggel érkező repülőgépet visszafordították. Mennyire voltak kiképezve az orosz pilóták az IL-14-es gép kezelésére, mivel korábban a szovjet kormány által Romániának adományozott IL-12-es gépet vezették. A pilóták egyébként Bukarest protokollnegyedében laktak, a balesetet követően családtagjaikat azonnal kihozatták Romániából. A pilóták a szovjet védelmi minisztériumhoz tartoztak, ám főnökeik ellenőrzése nélkül Bukarestben gyakran megszegték a rendszabályokat. Így például az IL-14-es gép november 2-án végzett próbarepülésnél nem volt jelen sem a másodpilóta, sem a navigátor. A hibák ellenére a moszkvai hatóságok engedélyezték a november 4-i felszállást. A szovjet kormánybizottság jelentése szerint a balesetért a pilóták voltak a felelősök. Ezzel az ügy lezárult.
Két géppisztoly, 500 töltény
Ceauşescu ellen 1973-ban Bukarestben kíséreltek meg állítólag merényletet. Erről Dumitru Burlan tartalékos ezredes, a diktátor hasonmása számolt be – aki éppen azért kapta a fizetését, mert kísértetiesen hasonlított a pártfőtitkárhoz. Burlannal felettesei csak annyit közöltek, hogy a pártfőtitkár elleni merényletről kaptak információt.
Az ezredes azt a parancsot kapta, üljön be a Ceauşescut szállító gépkocsiba, a pártfőtitkár helyére. A gépkocsi pontosan olyan kíséretet kapott, mintha Ceauşescu ült volna benne: elől két rendőrkocsi haladt, kettő oldalt, hátul pedig egy mentőkocsi. Burlannak 10 napon át kellett játszania Ceauşescu szerepét, ugyanolyan ruhákat viselt, mint a diktátor, minden reggel fodrász bodorította a haját „ceauşescusra” – merényletre azonban nem került sor. Azt már nem lehet pontosan tudni, hogy elkapták-e a merénylet tervezőit, vagy pedig csak hamis hír volt az egész.
1983-ban azonban már valóban megtervezték Ceauşescu és felesége meggyilkolását. Az 1981-ben szerveződött, három értelmiségiből álló merénylőcsoportot a kolozsvári Raul Volcinschi, volt politikai fogoly vezette, akinek sikerült még három hivatásos sofőrt, Petre Nastasét, Viorel Rovenţiut és Nicolae Stanciut is bevonnia az akcióba.
Az eredeti terv szerint az akcióra 1983. szeptember 17-én került volna sor, amikor is a diktátor a Giurgiu megyei Gostinu község mezőgazdasági termelőszövetkezetébe tervezett munkalátogatást. Az akcióhoz fegyverre volt szükségük, ezért szeptember elején feltörték az Olt megyei Osica de Sus milícia őrsét, ahonnan két géppisztolyt és 500 töltényt loptak el.
A Securitate megrémült a fegyverlopástól, ezért rábeszélték Ceauşescut, a fegyverek megtalálásáig halassza el a munkalátogatást.
Három hetes nyomozás után megtalálták a merénylőket. Egyiküket halálra ítélték, a csoport többi tagja 20 év börtönbüntetést kapott minősített lopás, rablás, a fegyvertartási szabályok be nem tartása miatt. A börtönbüntetéseket később enyhítették.
Magyar puccsista
Egy évvel később ugyan nem merényletet, de puccsot terveztek Ceauşescu ellen. A terv szerint akkor távolították volna el a hatalomból a pátfőtitkárt, amikor hivatalos látogatást tett a Német Szövetségi Köztársaságban.
Az akciót vezető Ion Ioniţă tábornok Kostyál István tábornokkal és több, más katonával együtt azt tervezte, hogy a diktátor távollétét felhasználva páncélosokkal körbeveszik a párt központi bizottságának épületet és letartóztatják a Nicolae Ceauşescuhoz hű pártvezetőket.
Az akciót végül egy évvel későbbre halasztották, akkorra, amikor Ceauşescu 1985 áprilisában Kanadába látogat. A merénylőket azonban leleplezték. Jóllehet nem sikerült bebizonyítani vétkességüket, néhányan közülük börtönbe kerültek, így Kostyál István is, akit mondvacsinált vádak alapján – valuta tartásért és villamosáram lopásáért – ítéltek el.
Elena is veszélyben volt
A rendszerváltás előtt utolsó merényletre 1988-ban került sor – ekkor a Ceauşescu rossz szellemének tartott Elena Ceauşescut akarták megölni.
Az esetről a diktátor feleségét megmentő Eugen Arsenie tartalékos őrnagy számolt be, aki a kérdéses napon gépkocsijával Elena Ceauşescu autója mögött haladt. A Szovjetunió akkori volt nagykövetsége előtt hirtelen feltűnt egy hatalmas sebességgel száguldó fekete Mercedes, amely Elena Ceauşescu autójának tartott. Arsenie gépkocsijával nyomban a célbavett autó mellé hajtott, így a Mercedes őt találta el. Az őrnagy megsérült, de Elena Ceauşescu is kisebb sérülést szenvedett.
A diktáror pár ellen a végső ítélet 1989. karácsonyán született meg, amikor sorsukról a hatalom új birtokosai döntöttek – a Honvédelmi Minisztérium mellékhelyiségében.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Kereszthegy – dokumentumfilm a második világháború erdélyi eseményeiről
Kereszthegy címmel dokumentumfilm készült a magyar királyi 65. székely honvéd határvadászcsoport második világháborúban tanúsított helytállásáról. Az Uránia Nemzeti Filmszínházban kedden tartandó díszbemutatón Hende Csaba honvédelmi miniszter mond köszöntőt. A Gyergyói-medencében 1944 őszén zajló harcokat bemutató filmet a Honvédelmi Minisztérium (HM) társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya és a HM Zrínyi Nonprofit Kft. együttműködésében forgatták. A film forgatókönyvírója és rendezője két fiatal történész, Nagy József és Bárány Krisztián.
A HM ismertetője szerint „1944. szeptember 3-án a Békás-szorostól délre és északra is az akkori Magyarország földjére léptek a szovjet hadsereg felderítői. A támadó szovjet csapatokat a hozzájuk képest maroknyi székely erők német segítséggel sem tudták megállítani, de jelentősen lelassították az előrenyomulást."
„A kedvező terepviszonyoknak és a jó szervezésnek köszönhetően a Maros-völgyben szeptember közepétől több mint három hétig sikerült feltartóztatni a szovjetek előretörését és ezzel a Torda térségében küzdő magyar 2. honvéd hadsereg részeit megóvni a bekerítéstől. 1944. október 8-án a székely katonák csak parancsra ürítették ki állásaikat és vonultak vissza elsősorban azért, mert a hegyeken át megkerülő hadmozdulatot végrehajtó szovjet alakulatok már a védők háta mögötti területet fenyegették” – olvasható az ismertetőben.
A 65. székely honvéd határvadászcsoport harcait bemutató filmet részben eredeti helyszíneken forgatták. Látható benne több, egykori székely honvéddel készített interjú, a film a korabeli katonaéletről és a székely határőrség mindennapjairól is képet ad – írta a HM.
Bemutatók:
Április 29. Budapest, Uránia Filmszínház,17.00 óra Május 9. Gyergyóremete, 18.00 óra Május 10. Csíkszereda, 17.00 óra Május 11. Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely, 13.00 és 17.00 óra Május 13. Borszék Május 14. Marosvásárhely Május 15. Székelyudvarhely MTI. Erdély.ma

Székelyföldön is bemutatják a Kereszthegy című dokumentumfilmet
Székelyföldön is bemutatják a második világháború erdélyi eseményeiről, a magyar királyi 65. székely honvéd határvadászcsoport történetét bemutató Kereszthegy című dokumentumfilmet - közölte a filmet készítő Zrínyi Katonai Filmstúdió az MTI-vel.
A Gyergyói-medencében 1944 őszén zajló harcokat bemutató film a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztálya és a HM Zrínyi Nonprofit Kft. koprodukciójában, a Magyar Művészeti Akadémia közreműködésével született meg.
A magyarországi díszbemutatót követően a filmet Székelyföld lakossága is láthatja majd. Gyergyóremetén pénteken, Csíkszeredában szombaton, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen pedig vasárnap mutatják be a Kereszthegyet. Emellett több erdélyi televízió is műsorára tűzi az alkotást.
A 65. székely honvéd határvadászcsoport harcait bemutató filmet részben eredeti helyszíneken, a Gyergyói-medencében, Gyergyóremete, Gyergyóditró, Gyergyótölgyes, Borszék körzetében, részben pedig az MH Altiszti Akadémia csobánkai kiképző bázisán forgatták. A mű a korabeli katonaéletről és a székely határőrség mindennapjairól is képet ad.
A forgatáson a második világháború óta nem látott magyar katonai egyenruhákkal dolgoztak, ezeket a soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület, valamint a Magyar Tartalékosok Szövetsége Hagyományőrző Tagozatának tagjai viselték. A játékfilmes elemekkel kiegészített dokumentumfilmben látható több egykori székely honvéddel készített interjú is. A Honvédelmi Minisztérium (HM) ismertetője szerint 1944. szeptember 3-án a Békás-szorostól délre és északra is az akkori Magyarország földjére léptek a szovjet hadsereg felderítői.
A támadó szovjet csapatokat a hozzájuk képest maroknyi székely erők német segítséggel sem tudták megállítani, de jelentősen lelassították az előrenyomulást. A film forgatókönyvírója és rendezője két fiatal történész. A gyergyóremetei Nagy József – aki a székelyföld második világháborús hadtörténetével foglalkozik – több mint öt éve készít interjúkat a harcokban részt vevő veteránokkal.
Bárány Krisztián újságíró 2005-ben a kolozsvári tudományegyetem ismerkedett meg Nagy Józseffel és a 65. határvadászcsoport történetével. A film vezető rendezője Wonke Rezső stúdióvezető volt. Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban múlt kedden tartották a film díszbemutatóját, amelyen Hende Csaba honvédelmi miniszter mondott köszöntőt. Krónika (Kolozsvár)

Becsület, helytállás, hazaszeretet, hősiesség (Bemutatják a Kereszthegy című dokumentumfilmet)
Az 1940-es bécsi döntés után a Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyt egyetlen hadtest felügyeletére bízták, ezen belül Székelyföldön két határvadász dandárt állítottak fel. Románia 1944. augusztus 23-i átállása után, 1944 szeptemberében szovjet csapatok törtek be a Gyergyói-medencébe.
A többszörös túlerővel szemben a magyar királyi 65. határvadász csoport vette fel a küzdelmet a Görgényi-havasok hegyláncához tartozó Kereszthegynél. A szülőföldjüket védő katonák helytállásáról, hősiességéről játékfilmes elemekkel tarkított dokumentumfilmet készített a HM Zrínyi Térképészeti és Kommunikációs Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiója Nagy József kezdeményezésére. A gyergyóremetei ifjú hadtörténésszel a Székely Akadémia 2012-es évzáró előadásán találkozhatott a sepsiszentgyörgyi közönség. A filmet a napokban mutatják be Székelyföldön, Háromszékre is elhozzák: Sepsiszentgyörgyön a Székely Akadémia előadás-sorozat keretében vasárnap 13 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kézdivásárhelyen ugyanaznap 17 órakor a Vigadó nagytermében vetítik. Az alábbiakban Zsalakó István, a Magyar Honvédelmi Minisztérium médiacégének kommunikációs vezetője tájékoztatása alapján kedvcsinálót nyújtunk a filmhez.
Erdély visszacsatolása után a Magyar Honvédség helyi alakulatokat hozott létre, köztük a gyergyótölgyesi 21. határvadász zászlóaljt és három székely határőr-zászlóaljt. Ezek alkották a magyar királyi 65. határvadász csoportot, amely 1944 szeptemberében a szovjet csapatokkal vette fel a harcot. Ezekben a katonai szervezetekben székely apák és fiúk együtt küzdöttek és gyakran együtt haltak hősi halált. A film emléket állít a hősi halottaknak, akiket a történelem elfeledett, hiszen róluk évtizedekig beszélni sem lehetett, mondja Nagy József, aki 2008 óta készít interjúkat a harcokban részt vett veteránokkal. Nagy József 2009-ben megszervezte a veteránok találkozóját. Mintegy ötven hadastyán jött össze, emlékezett a hősi múltra, s énekelte együtt az egykori katonadalokat. Berszán-Árus György, a gyergyószentmiklósi Rubin Stúdió tulajdonosa segítségével videóra vették a találkozót. Az interjúk egy része a filmben is látható.
A film forgatókönyvírója és társrendezője Bárány Krisztián újságíró, akivel Nagy József kolozsvári egyetemi évei alatt ismerkedett meg. A fiatalok ötletét Maruzs Roland őrnagy, a HM kegyeleti főosztályának munkatársa karolta fel, közvetítésével a HM Zrínyi Nonporfit Kft. ügyvezetője, Bozsonyi Károly a születendő alkotás lelkes támogatójává vált. Szakértőnek Illésfalvi Péter hadtörténészt kérték fel.
A forgatások két helyszínen folytak. 2013 nyarán a Gyergyói-medencében, Gyergyóremete, Gyergyóditró, Gyergyótölgyes, Borszék körzetében dolgozott a stáb. Ott, ahol a fájdalom és az emlékezés a házak falai közé szorult, alig akad család, melyet ne ért volna veszteség a második világháború alatt. Rég nem látott magyar katonai egyenruhák bukkantak fel a forgatás napjaiban Gyergyóremetén, a soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjai viselték. Vasfegyelem, makulátlan egyenruha és felszerelés, a kor szolgálati és öltözködési szabályai szerint való megfelelés jellemezte a szakaszt. A fiúk zokszó nélkül, meghökkentő profizmussal hajtották végre, s olykor ismételték meg többször is a jeleneteket. A lakosság számára élményt jelentett, hogy – ha csak néhány napig is – újra magyar katonákat láthatott a faluban és környékén. Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere mozgósította a település lakosságát a forgatásra, Bakó Antal plébános kihirdette, hogy azon a napon jöjjön mindenki korabeli viseletben, mert bizony, Remetén ama napon két mise lesz. Az egyik kimondottan a forgatás kedvéért, a harctérre induló, búcsúzó katonákkal. És jöttek az emberek, statisztáltak. A helyi jelen és a múlt részesei ők, akik akarták, hogy jól sikerüljön ez a film. És ehhez önmagukat, arcukat, lelküket adták. A gyergyói forgatásokon fegyvermaketteket használtak.
A forgatás Magyarországon folytatódott, az Altiszti Akadémia csobánkai bázisán. Itt a maketteket felváltották a működő fegyverek. Dörögtek a hegyi ágyúk, kerepeltek a géppuskák, robbantak a tüzérségi imitációk. Ezekben a jelenetekben részt vett Csernák János színművész és filmbeli fiaként Fehér Tibor, a Nemzeti Színház tagja.
A film alkotói gyakran elgondolkodtak azon, vajon volt-e értelme a hallatlan túlerővel szembeni elkeseredett küzdelemnek. A becsület, a helytállás, a hazaszeretet, a hősiesség – nagyon fontos értékek. S ha mindez nem volna elég, vannak számokkal is mérhető tények. Ezeket a Kereszthegy című filmben Mécs Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész mondja el: „Ezeknek a székely fiúknak megkérdőjelezhetetlen szerepük volt abban, hogy fedezetük mellett Erdély területéről kivonhattak mintegy 150 000 katonát, a magyar 2., valamint a német 8. hadsereg maradványait. E haditett véráldozatát – a Székely Határvédelmi Erők részeként – a 65. határvadász-csoport is vállalta.”
A második világégés hősi emlékműveként tiszteli a környék népe a Kereszthegyet. Nemcsak, mert fentről kereszt alakúnak látszik. Főleg azért, mert itt vesztek el apák és fiúk a túlerő csapásai alatt a haza védelmében. A hősök emlékét immár három filmalkotás is őrzi. Utóbbi nem csak az emlékezést szolgálja. Talán választ ad az elmúlt hét évtized során sokakban megfogalmazódott, de nyilvánosan soha fel nem tett kérdésekre is.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron Budapesten
Lehet, nem sok újdonságot, de a további kutatásokra való ösztönzést helyezte előtérbe a május 22-én Gábor Áron, a székely tüzérség megteremtője címmel Budapesten tartott konferencia, ahol a fogadó intézmény, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadtörténészei, illetve háromszéki történészek tartottak előadásokat.
A rendezvény a Gábor Áron Emlékév részeként, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és Kovászna Megye Tanácsa rendezésében zajlott, ezúttal a budapesti közönség előtt, hogy majd októberben a sepsiszentgyörgyiek is megismerkedhessenek ugyanezekkel az előadásokkal. A konferencia fővédnöke, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nem lehetett jelen a rendezvényen, üzenetében azonban megfogalmazta: „Ahogy utazunk Háromszéken (…), mindenhol felragyog a legendás ágyúöntő szelleme. Háromszék kiváló ezermestere azonban mindnyájunké.” Hasonlóképp az összmagyarság kincseként értékelte Gábor Áron alakját Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára is, kijelentve, az őrnagy nemcsak a székelység önbizalmát, de nemzetünk jövőbe vetett hitét is visszaadta. A köszöntőbeszédek sorát Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke zárta, kiemelve: Gábor Áron nagysága abban rejlik, hogy megmutatta, reménytelennek hitt helyzetből is ki lehet törni.
A konferencia első ülésszakát levezető Balla Tibor alezredes mintegy érdekességként felemlítette, 1913. március 1. a magyar honvédtüzérség megszervezésének időpontja, Gábor Áron mégis annak előtte bő hat évtizeddel már megteremtette a székely tüzérséget. A konferencián elhangzott előadásokat csupán felsorolásként idézzük ezúttal, az érdeklődők októberben a Székely Nemzeti Múzeumban úgyis meghallgathatják: Egyed Ákos a forradalmár Gábor Áronról beszélt, Süli Attila őrnagy Gábor Áron első ágyúinak történetét elevenítette fel, Bán Attila őrnagy az ágyúgyártás folyamatát, ennek kapcsán az 1848–49-ben a háromszékiek rendelkezésére álló kohászati lehetőségeket ismertette, Bordi Zsigmond Lóránd régész-történész pedig az 1849. július 2-i kökösi csatát ismertette. A második ülésszakban Csikány Tamás ezredes Gábor Áron tüzér kézikönyvét mutatta be, taglalva, abból mily mértékű ismeretekre tehetett szert Gábor Áron, Demeter Lajos helytörténész a székely nemzet hőse kultuszának kialakulását vázolta, alulírott a háromszéki Gábor Áron-szobrok, -emlékművek történetét ismertette, Négyesi Lajos hadtörténész a Rikában elásott/felrobbantott ágyúk keresésére indult expedícióról beszélt. Összefoglalóként Egyed Ákos professzor megállapította, az előadók a mélyfúrás módszerével egy-egy résztörténetet emeltek ki, igyekezve azokat az összképbe helyezni, és aláhúzta – miként előadása bevezetőjében is elmondta, hogy az ötven esztendeje írott könyve, a Háromszék, 1848–1849 című történelmi munkája megjelenése óta eltelt időszakban újabb adatok kerültek elő, ezek ismeretében ő maga is sok mindent ágondolt –, van még kutatnivaló Gábor Áronnal és korának történéseivel kapcsolatban is, hiszen sok még a nyitott kérdés.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Németh Zsolt: az Erdélyi Gyülekezet története elválaszthatatlan a rendszerváltozástól
A magyarság határokon átívelő egyesítésének szellemében, erdélyi menekültek által huszonöt éve Magyarországon létrehozott Erdélyi Gyülekezet története elválaszthatatlan a rendszerváltozástól – mondta Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, a református gyülekezet tiszteletbeli főgondnoka vasárnap Budapesten.
Németh Zsolt a gyülekezet alapítójáról elnevezett Németh Géza-emlékkonferencián köszöntőjében arról beszélt, hogy 1989 a csodák éve volt: a „mocsaras, tespedt, álságos világot létrehozó elnyomó gépezet a szemünk láttára omlott össze”.
Hozzátette: a csodák éve volt azért is, mert beigazolódott édesapja, Németh Géza lelkésznek az a hitvallása, hogy az ország sorsa „az Úr kezében van”, és ezért minden zsarnoki rendszer bukásra van ítélve.
Németh Zsolt emlékeztetett arra, hogy a nyolcvanas évek közepétől tömegesen érkező erdélyi menekültektől a kettős állampolgárságig vezetett a határokat átívelő nemzetegyesítés folyamata, az, hogy „a Kárpát-medencében újjáéledt a nemzeti összetartozás érzése”. Nagyon fontos, hogy „minden magyar ember otthon legyen Európában, tehát az unióban is”, ezért is támogatja a kormány Szerbia uniós csatlakozását, valamint azt, hogy a kárpátaljai magyarok olyan Ukrajnában éljenek, amely az unió felé orientálódik – jelentette ki. Zalatnay István lelkész az MTI-nek elmondta, hogy Németh Géza (1933-1995) „a kommunizmus időszaka alatt a református egyház egyik kiemelkedő ellenzéki személyisége volt”, akit bár 1971-ben egy koncepciós eljárás következtében eltávolítottak az egyházból, több egyházi szolgálatot — köztük a cigánymissziót és a drogfüggő fiatalokkal foglalkozást — indított el. Magyarországon elsőként kezdte az erdélyi menekülteket „intézményes” keretek között felkarolni – hangsúlyozta. Emlékeztetett: a Németh Géza által életre hívott menekültmisszió folytatásaként jött létre 1990-ben az Erdélyi Gyülekezet, amelynek két évvel később a Honvédelmi Minisztériumtól átengedett egy egykori laktanyát. Ott hozták létre a Reménység Szigete nevű karitatív és kulturális központot, ahol elsősorban a határon túli magyarság megsegítésével foglalkoznak – mondta Zalatnay István. A gyülekezet 1995 óta hivatalosan a romániai Királyhágómelléki Egyházkerület része, ami azért fontos, mert ezáltal szimbolikusan megszüntették a határokat, és talán ez volt az első, jogilag, egyházjogilag is megfogható lépése a magyarság határmódosítás nélküli újraegyesítésének – fűzte hozzá a lelkész. MTI