Szobrozgatunk
Jeles német kutatóintézetek minden évben elkészítenek egy úgynevezett békejelentést. Az ideit kedden mutatták be Berlinben, néhány órával azután, hogy a chicagói NATO-csúcs résztvevői elégedetten álltak fel a tárgyalóasztaltól, remélve, hogy tettek valamit a világ biztonságáért, egy erősebb és hatékonyabb védelmi szervezet működéséért. A berlini jelentés alapján, sajnos, szükség is lehet rá.
Jeles német kutatóintézetek minden évben elkészítenek egy úgynevezett békejelentést. Az ideit kedden mutatták be Berlinben, néhány órával azután, hogy a chicagói NATO-csúcs résztvevői elégedetten álltak fel a tárgyalóasztaltól, remélve, hogy tettek valamit a világ biztonságáért, egy erősebb és hatékonyabb védelmi szervezet működéséért. A berlini jelentés alapján, sajnos, szükség is lehet rá.
A német kutatók szerint az európai gazdasági pénzügyi válság olyan méreteket öltött, hogy az már az öreg kontinens békéjét veszélyezteti. Európában akut szolidaritáshiány lépett fel, miközben rohamosan növekedett a rasszizmus és az idegengyűlölet, ami a megszorítások keltette társadalmi elégedetlenség talaján egyre nagyobb veszélyforrást jelent. Európát lefoglalja a válságkezelés, nincs ideje, ereje, energiája, megfelelő intézményrendszere az unión belüli feszültségek kezelésére, a Kelet–Nyugat, az Észak–Dél közötti fejlettségbeli különbségek kiküszöbölésére, s az ezzel járó belső frusztrációk orvoslására. Európa nemcsak fölényét veszíti el a feltörekvő országokkal szemben, hanem belső békéjét is, állítják.
Olyan érzésem támadt a jelentés kapcsán, mintha majd egy évszázadot visszamentünk volna az időben, odáig, amikor megjelent Oswald Spengler nyugtalanító műve, A Nyugat alkonya. Ez a keddi figyelmeztetés sem kétségbeejtőbb, mint a spengleri jóslat, ez is azt jelzi, hogy fejlett demokráciája és haladó politikai vívmányai ellenére a nyugati civilizációban kezdetét vette valamiféle bomlási folyamat. Ma azt látjuk, hogy eltűnt a szolidaritás, kihalóban a tolerancia – és ez már több is, mint bomlás, ez már maga a rothadás.
Még aggasztóbb a berlini kutatói figyelmeztetés, ha történelmi kontextusban szemléljük a mát. A második világháború előtti időszak, amelyben megszülethetett, elhatalmasodhatott és Németországból kiszabadulva Európa-szerte hódíthatott a nemzetiszocializmusnak becézett kollektív elmebaj, kísértetiesen hasonlít napjainkra. Gazdasági válság, nyomor, az első világháborút lezáró igazságtalan békeszerződések, társadalmi feszültségek és a másság iránti gyűlöletben levezett frusztráció torkollt a nemcsak Európa, hanem az egész világ békéjét felőrlő háborúba.
De maradjunk csak a saját kis szemétdombunkon. Mi, magyarok akkor is nagyon sértettek és megcsonkítottak voltunk. Most sem érezzük magunkat jobban, sőt azóta már a régi sérelmek mellé újakat, európai uniósakat is szereztünk. De a biztonság kedvéért élesztgetjük a régit is, felkaparjuk a hegedni készülő sebeket. És ebben az országhatár sem húz gátat közénk. Határon innen és túl reneszánszát éli a Horthy-korszak érzés- és jelképvilága. Budapesten hatalmi szóval élesztgetik mindezt, Erdélyben csak szolgálatkészen majmolják egyesek. A Magyar Országgyűlésnek helyet adó Kossuth teret épp most készülnek visszaállítani a negyvenes évek szerinti állapotába, amelyben nincs helye József Attila és Károlyi Mihály szobrának. Szaporodnak viszont a kormányzó emlékét megörökítő szobrok, emléktáblák, kötelezően helyet kap a nemzeti alaptantervben a nem éppen toleranciájáról és másságtiszteletéről elhíresült sokadrangú lektűrszerző, Wass Albert, vagy a nyilasok mellett mindvégig kitartó, vegyes értékű életművet maga után hagyó Nyirő József. Horthy Miklós szobrot kap (egyik ismerős szerint fehér lova pedig maholnap alanyi jogon páholyt a parlamentben) a 21. századi Magyarországon, ott, ahol a hivatkozott jelentés bemutatásával egy időben disznólábakat aggattak Raoul Wallenberg svéd diplomata szobrára, aki magyar zsidók ezreit mentette meg a deportálástól.
Nyirő dísztemetést kapna, „székely apostolként” minden bizonnyal előbb-utóbb szobrot is valahol a Székelyföldön. Mert nincs erőnk megálljt parancsolni az egyre inkább elhatalmasodó kötelező magyarkodásnak, mert nincs bátorságunk kimondani: ne kapjon szobrot, emléktáblát, dísztemetést, aki nem érdemel, és nem kevésbé magyar, aki vállalja, hogy a mi háborús bűnösünk sem különb a Deákné vásznánál. Mi kollektíve csak némán szobrozgatunk, vezetve az idegengyűlölet európai listáját.
Reméljük, ezúttal hülyeséget beszélnek a német társadalomtudósok.
Gál Mária. Új Magyar Szó (Bukarest)

Élesedő román–magyar viszony
Volt, aki azt hitte, hogy a közös EU-tagság, a NATO rendszerében való részvétel elsimítja Magyarország és az utódállamok éles szembenállását, mintha a diplomáciai vigyorgások feloldhatnák súlyos történelmi igazságtalanságok fájdalmait. Lehetett volna, lehetne így is, ha az érintett államok szavatolták-szavatolnák az anyanyelv korlátlanul szabad használatát, sőt állami társnyelvvé fogadását, az arányos képviseletet, s az autonómiák elfogadását. Legyen az személyi, kulturális, területi. Dél-Szlovákiában, Észak-Bácskában, Kárpátalja határvidéki részén, az erdélyi Partiumban ez járna. És százszorosan ez járna Székelyföldön, ahol az őshonos magyarság soha nem adta be teljesen a derekát, s a teljes nemzeti önkormányzás joga illetné meg.
Amíg ide helytartókat, idegen rendőri állományt, katonai egységeket, gyarmatosító hivatalnokokat telepítenek, addig nem lesz őszinte megbékélés. Főleg akkor nem, ha még jogfosztó és megalázó nyelvtörvényekkel is megfejelik mindezt. Egyszer már be kellene látni és el kellene fogadni, hogy a világon minden nyelv és kultúra egyenrangú, nem lehet sorrendet felállítani közöttük. Főleg Európában nem, amely oly büszke demokratikus hagyományaira. Hát eléggé szemforgatóan büszkélkedik, mert az öreg kontinensen mai kisebb-nagyobb etnikai közösségek, nyelvek és kultúrák tűnnek el, amíg fölpártolják a földrész hagyományaitól idegen beözönlőket, a mértéktelen szaporodókat, siránkoznak „keserű” sorsukon. Miért nem szolgáltatnak megnyugtató igazságot a baszkoknak, a bretonoknak, a provanszáloknak, a korzikaiaknak, az észak-íreknek, a szorboknak… Nehéz a listát végigsorolni, de minékünk ki kell mondanunk, hogy a magyar nemzetrészeknek is igazságot illene szolgáltatni, legfőképpen a szerencsétlen moldvai csángóknak, kik még hitük kenyerén tengődnek, úgy, ahogyan. Nem egyházuk gondoskodásán, mert az legnagyobb ellenségévé vált identitásuk, nyelvük, népi kultúrájuk megtartásának.
A híres Európai Unió nem foglalkozik ilyen kérdésekkel, s akár egy könyvelői klub, csak a pénzügyi fegyelem megőrzésén, szigorításán tüsténkedik, a hiánycélok betartásán, az euró megmentésén. Így nincs túl sok értelme a nagy uniózásnak, mert e földrészt elsősorban nem egy nagy közös piacnak, hanem népek és kultúrák közösségének kellene tekinteni.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Nastase, a politika korruptságának szimbóluma
A szerdán öngyilkossági kísérletet elkövető Adrian Nastase volt kormányfő az elmúlt években enyhe ítéletekkel úszta meg az ellene indult korrupciós eljárásokat, szerdán azonban véglegessé vált: börtönbe kell vonulnia. A román sajtó szerint ez fordulópont, az 1989-es forradalom után most először tapasztalhatják meg politikusok azt, hogy nem tehetnek meg mindent büntetlenül.
Kisebb sérülésekkel túlélte öngyilkossági kísérletét Adrian Nastase volt román kormányfő, akinek szerdán fogdába kellett volna vonulnia, miután újabb korrupciós ügyben ítélték el. A politikust csütörtökön megműtötték, orvosai szerint még két hétig kórházban kell maradnia. Ügyvédei a büntetés-végrehajtás elhalasztását kérik.
Vajon mi válthatta ki az öngyilkosságot, hiszen Nastase az elmúlt években már hozzászokhatott a kihallgatásokhoz, a bírósági eljárásokhoz és ítéletekhez. Két másik ügye is folyamatosan a román sajtó címoldalán szerepelt, és ezekben is születtek már nem jogerős felmentő és enyhébb, elmarasztaló ítéletek. A mostani kampányfinanszírozási ügyben ráadásul a román legfelsőbb bíróság már január 20-án kiszabta a két év letöltendő börtönbüntetést befolyással üzérkedésért. A politikus valószínűleg azért fordította maga ellen fegyverét, mert szerdán a legfelsőbb bíróság elutasította fellebbezését, így véglegessé vált: 24 órán belül börtönbe kell vonulnia.
Mérföldkő 23 évvel a forradalom után
Az Adevarul című napilap kommentátora szerint június 20. ezért mérföldkő lehet Romániában. Az 1989-es romániai forradalom óta eltelt időszakban ugyanis a román igazságszolgáltatás ezen a napon „zárta le hosszúra nyúlt átmeneti időszakát". Immár nem politikai parancsoknak tesz eleget, hanem függetlenül dönt, és innentől egyik politikus sem hiheti többé azt, hogy nem eshet bántódása. Nastase és a magyarok
A sikeresnek számító Nastase 2004-ben miniszterelnökként részt vett a Gyurcsány Ferenc által Balatonőszödre összehívott balközép csúcstalálkozón is, ami a „Haladó kormányzás" címet viselte.
Ennél is emlékezetesebb volt 2002. december 5-i magyarországi látogatása. Medgyessy Péter miniszterelnök társaságában Budapesten, a Nemzeti Színház épületében ünnepelte a román nemzeti ünnepet, amely történetesen Erdély Romániához csatolására emlékezik. A pezsgős koccintás visszatérő eleme a radikális jobboldali mitológiának, tíz éve folyamatosan támadják ezzel Medgyessyt és az akkor regnáló MSZP-t.
Nastasét a mostani ügyében korábban született elsőfokú bírósági ítélet indoklása a román politikai élet korruptságának megtestesítőjeként aposztrofálja. A politikus az ellene indult vádakkal kapcsolatban gyakran mutat politikai ellenfelére, a vele amúgy elvileg egy oldalon álló szociáldemokrata Traian Basescu jelenlegi államfőre. Basescu a kilencvenes évek közepétől építette fel saját baloldali pártját, és 2004-ben az államfőválasztáson megverte Nastasét. Már akkor utalgatott a Nastase elleni korrupciós ügyekre, és az eljárások az ő hivatali ideje alatt gyorsultak fel. Nastase pártja, a PSD egyértelműen a román államfő bosszújának tekinti a Nastase elleni eljárásokat. A volt kormányfő sorsa ráadásul most is Basescu kezében van, aki államfőként kegyelemben is részesítheti a volt kormányfőt.
Az eredetileg nemzetközi joggal foglalkozó Adrian Nastase politikai karrierje még a Ceausescu-érában indult, 1987-ben a bukaresti egyetem jogászprofesszora lett. Abban az időben a nemzetközi emberjogi szervezetek ülésén Oslóban és Strasbourgban meggyőződéssel képviselte Ceausescu ideológiáját. 1989 novemberében, a forradalom kitörése előtt néhány héttel még Moszkvában volt a román–szovjet fiatalok baráti társaságának ötödik összejövetelén. Itt azt fejtette ki, hogy Gorbacsov peresztrojkája a szocializmus alapjait teszi tönkre. 1989 decemberében Nastase is a forradalom oldalára állt, 1990 tavaszán már a Nemzeti Megmentési Front szóvivője volt.
A forradalom után felálló kormányban Nastase végül külügyminiszter lett, 1990-1992 között töltötte be ezt a posztot. A szociáldemokrata politikus 2000-ben lett Románia kormányfője. Politikáját a gazdasági növekedés élénkítése, a nagy állami tulajdonú vállalatok privatizációja és a Nyugathoz való erőteljesebb közeledés jellemezte. Az ország ekkor csatlakozott a NATO-hoz és az ő kormánya fejezte be az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokat.
A Minőség trófeája
Nastase 2000. december 28-tól 2004. december 21-ig volt miniszterelnök. Posztjáról azután távozott, hogy a 2004 decemberi elnökválasztáson, szoros versenyben kikapott Traian Basescutól. Ebből az időből datálódik három korrupciós ügye, amelyeket hivatali idejének lejárta után évekkel kezdett vizsgálni a román ügyészség. Ezek a hosszadalmas, és az eljárási szabálytalanságok miatt újra megismételt eljárások tavaly, illetve idén jutott el bírósági szakba.
Most azért kellene börtönbe vonulnia, mert amikor 2004-ben az államfői posztért indult, illegális eszközökkel gyűjtött pénzt kampányához. A vádirat szerint rávette a Bákó (Bacau) megyei építkezési felügyelet vezetőjét egy szakmai tanácskozás megszervezésére. A „Minőség trófeája" címet viselő konferenciára főként építési vállalkozásokat hívtak meg. Részvételi díj címén magánszemélyektől 125, a cégektől pedig 400 eurós belépődíjat szedtek.
A rendezvényen végül 1,6 millió euró gyűlt össze. A pénz ezután négy olyan céghez került, amelyet Nastase két bizalmasa ellenőrzött. Innen egy másik társasághoz folyt át, amely aztán pénzelte a kampányt. Nastase végül az államfőválasztáson alulmaradt Traian Basescuval szemben.
A Zambaccian utca
A volt kormányfőt tavaly márciusban a Zambaccian-ügyben három év felfüggesztett börtönre ítélték zsarolásért, de a csúszópénz elfogadásának vádja alól felmentették (a Zambaccian annak az utcának a neve, ahol Nastase egyik háza található). Szintén három év felfüggesztettet kapott a politikus felesége, Dana Nastase, Irina Jianut, az állami építkezési felügyelőség volt igazgatóját pedig három év letöltendő börtönnel sújtották.
A szerteágazó ügyben 2010-ben emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a Nastase házaspár ellen. A nyomozás több szálon indult. A vádhatóság figyelmét egy 1998-as ingatlanügy keltette fel, amikor Nastase még szociáldemokrata politikusként egy 700 négyzetméteres telket vásárolhatott meg jóval áron alul, 11 ezer dollárért, azaz a valós piaci ár huszonötödéért.
A vád szerint Nastasét és feleségét 2002 és 2004 között több alkalommal összesen mintegy 630 ezer euró értékben vesztegették meg készpénzzel, értéktárgyakkal és különböző anyagi ellenszolgáltatásokkal. A pénz egy része Irina Jianutól, a Bákó megyei építési felügyelőség volt vezetőjétől származott. Ő tulajdonképpen így „vásárolta meg" funkcióját, azaz Nastase kormányfősége idején is megtarthatta a fontos posztot.
A házaspár nagy értékben kapott Kínából bútorokat, elektromos berendezéseket és dísztárgyakat. A megvesztegetés része lehetett Nastase családi házainak felújítása is, az ügyészek szerint ugyanis a volt kormányfő ezeket a munkálatokat soha nem fizette ki. Az egyik ingatlan a bukaresti Zambaccian utcában található.
A vádirat tartalmazta azt is, hogy amikor 2006-ban az ügyészség már vizsgálódott, Nastase a képviselőház elnökeként megfenyegette az ügy egyik érintettjét, Ioan Păunt, Románia akkori kínai konzulját, aki az egyik tanú volt a volt kormányfő elleni megvesztegetési gyanúsítások perében.
Tamara néni pénzt utalt
A „Tamara néni” néven elhíresült ügyben végül felmentették Nastasét, nem volt ugyanis bizonyítható a korrupció ténye. A vádirat szerint 2000 novemberében, amikor Nastase még csak parlamenti képviselő volt, arról értesítette őt Ioan Melinescu a Pénzmosást Megelőző Országos Hivatal egyik tagja, hogy a hivatal vizsgálódni kezdett ellene egy ügyben. Felesége bankszámlájára ugyanis 400 ezer dollárt utalt át egy Tamara Cernasov nevű magánszemély.
A vádirat szerint a pénzmosás elleni hivatal munkatársa azt ajánlotta fel Nastasénak, hogy eltünteti a dossziét. A politikus elfogadta az ajánlatot, és amikor miniszterelnök lett, Malinescut azonnal kinevezte a pénzmosás elleni hivatal elnökévé. A hivatalban ezután el is tűnt a 400 ezer dolláros utalásról szóló akta. Az ügyészség szerint Melinescu a dossziét az ügyben korábban is közvetítő szerepet vállaló Ristea Priboinak, a miniszterelnök tanácsosának adta át azzal, hogy juttassa el Năstaséhoz. A dossziét mégsem sikerült teljesen eltüntetni. 2007-ben az Evenimentul zilei napilap közölt belőle részleteket. Nastase felesége ezután nem tudta igazolni a bankszámláján megjelent pénz eredetét. Azt állították, hogy egy örökösödési ügyről van szó, ők festményeket és ékszereket kaptak Tamara nénitől, akinem más, mint a a kormányfő feleségének 91 éves nagynénje. Kiderült az is, hogy a „gazdag nagynéni" egy bukaresti tömbházban lakik igencsak szerény körülmények között.
Nastase hevesen védekezett vádak ellen. Azt mondta, Melinescut nem is ismerte személyesen és nem is ő nevezte ki, hanem a korábbi igazságügy-miniszter javasolta a tisztségbe, a kormány csak elfogadta ezt. Az ügyben vizsgálat indult Ristea Priboi ellen is, akit megvesztegetésben és kenőpénz elfogadásában való bűnrészességgel gyanúsítanak.
Ebben az ügyben végül 2011 decemberében első fokon, nem jogerősen felmentették Nastasét, miután az ügyészeknek nem sikerült bizonyítaniuk, hogy azért nevezte volna ki 2000-ben Ioan Melinescut a pénzmosás elleni hivatal élére, hogy az megakadályozhassa a felesége elleni vizsgálatot. MTI. Erdély.ma

Ki ütött először vissza?
Mi okozta a negatív fordulatot a román–magyar államközi kapcsolatokban? Mi az esélye és a feltétele annak, hogy Budapest és Bukarest viszonya normalizálódjék? A kérdésekre Cseke Péter Tamás két kolozsvári társadalomkutató, MAGYARI NÁNDOR LÁSZLÓ és VASILE DâNCU segítségével kereste a választ az Erdélyi Riport 2012/23. számában.
A magyar–román kapcsolatok a 20. században egyszer sem voltak olyan jók, mint az elmúlt két évben, és a „baljós jelek ellenére” remélhetőleg a továbbiakban sem szenvednek komolyabb sérelmet. Az értékelés Martonyi János magyar külügyminiszteré, és a romániai választási kampány vége előtt néhány nappal hangzott el, amikor a bukaresti sajtó még Kövér László magyar házelnök újabb erdélyi látogatásától volt hangos. A Martonyi által emlegetett „baljós jelekből” bőven akadt az elmúlt hetekben: a politikusi nyilatkozatok szintjén a bukaresti kormányváltás után és különösen a választási kampány előrehaladtával naponta egy-egy fokkal hidegült a viszony a két ország között.
MOGYE, Nyirő, Kövér Elsőként a magyar miniszterelnök éreztette a negatív fordulatot az államközi kapcsolatokban, néhány nappal a szociál–liberális Ponta-kabinet beiktatása után. Orbán Viktor május elején egy rádióinterjúban úgy fogalmazott: „Új helyzet van Magyarország keleti határainál magyarügyben, és egész Európának figyelnie kell, nehogy itt, a közép-európai térségben hirtelen nemzeti ellenségeskedések irányába forduljon az élet”. A politikus arra reagált, hogy az új román kormány első intézkedéseivel megakadályozta a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar karának a létrehozását, majd az új román hatalom nyilvánvalóvá tette, hogy a parlamentben 2005 óta elakadt kisebbségi törvényt a kulturális autonómia fejezete nélkül kívánja elfogadtatni. Két héttel később, a romániai választási kampány kellős közepén Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetési kísérlete már nyílt román–magyar diplomáciai konfliktushoz vezetett. A bukaresti külügyminisztérium bekérette a magyar nagykövetet, mert az író hamvai Romániába hozatalának egyik szervezője a Magyar Országgyűlés Hivatala volt. A román kormány és személyesen a miniszterelnök nyilvánvalóvá tette: ellenzik és elítélik az általuk románellenesnek, antiszemitának és fasisztaszimpatizánsnak tartott Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésére irányuló kísérletet. A hatóságok el is követtek mindent, hogy a szertartást megakadályozzák: a prefektus megtámadta a közigazgatási bíróságon az újratemetéshez szükséges városházi okmányt, a székelyudvarhelyi eseményre érkező magyarországi autókat pedig – a hamvakat keresve – a rendőrök átkutatták. Ekkor hallatta hangját először Kövér László magyar házelnök, az újratemetés védnöke, aki a történtek után azt mondta: „derült égből villámcsapásként jött az új román kormánynak ez a meglehetősen barátságtalan, civilizálatlan, barbár viselkedése”, miszerint egy halottól akarják megtagadni azt a jogot, hogy saját szülőföldjében nyugodhasson. Victor Ponta román miniszterelnök válaszul arra szólította fel Orbán Viktort, határolódjon el a magyar házelnök Romániával kapcsolatos kijelentéseitől, s kérjen bocsánatot Magyarország nevében Bukaresttől. A bocsánatkérés elmaradt, a magyar kormányfő sajtófőnöke révén közölte: Budapest kegyeleti kérdésnek tekinti Nyirő újratemetését. Orbán Viktornak egyébként alkalma lett volna személyesen is beszélni a történtekről Victor Pontával, ugyanis éppen abban az időszakban Bukarestben tartózkodott egy konferencián. Azonban csak Traian Băsescu államfővel tárgyalt a román fővárosban, Ponta kormányfővel csupán egy kézfogás erejéig került kontaktusba. A Nyirő-ügyben tett nyilatkozatai után Bukarest már nyíltan ellenezte, hogy Kövér László a választási kampány finisében újra Erdélybe látogasson, ezúttal a Magyar Polgári Pártnak kampányolni. A román parlament két házának elnökei levélben kérték, álljon el szándékától, s miután a magyarországi politikus mégis megérkezett a marosvásárhelyi repülőtérre, Victor Ponta közölte: akár nemkívánatos személlyé is nyilváníthatják, ha nem tartja be a törvényeket. Utóbb a román kormányfő kijelentette, Kövér László „nem barátja” Romániának, nem lett volna mit keresnie egy uniós tagállamban választási kampány idején, és látogatásával megsértette a tisztelet és a jószomszédi viszony normáit. A magyar házelnökről mindez lepergett. Erdélyi kampánykörútja végén kijelentette: a román politikusok bíráló nyilatkozatai ellenére reméli, hogy a kampány elmúltával a magyar–román kapcsolatok visszatérnek a bukaresti kormányváltást megelőző mederbe.
Dâncu: ez csak tűzijáték Vasile Dâncu kolozsvári szociológus, az IRES közvélemény-kutató cég vezetője szerint a magyar–román kapcsolatokat nem a bukaresti, hanem a budapesti kormányváltást megelőző mederbe kellene visszaterelni, mert úgy véli, a román–magyar viszony elhidegülése Orbán Viktor hatalomra kerüléséhez köthető. „Emlékezetes, hogy annak idején a Fidesz-kormány első lépéseit megütközéssel fogadták Brüsszelben. Szinte általánossá vált az a vélemény, hogy Orbánék vezetésével Magyarország kisodródik Európából, s e percepció hatására Bukarestből is más szemmel kezdték nézni Budapestet” – magyarázta az Erdélyi Riportnak. Ennek ellenére Dâncu úgy látja, hogy a két ország kapcsolatai az Orbán-kormány első két évében, 2010-ben és 2011-ben sem voltak rosszak, a negatív fordulat az idei romániai helyhatósági választási kampány kezdetével esett egybe. „Ekkor hangzottak el az első, Bukarestet bíráló megjegyzések Budapesten. Következett a magyar házelnök erdélyi látogatása a kampány kellős közepén, és ez már jelentősen terhelte a két ország viszonyát” – jelentette ki. Felvetésünkre a szociológus elismerte: a bukaresti kormányváltásnak is volt szerepe a román–magyar államközi kapcsolatok elhidegülésében. „Nem tekinthetünk el attól, hogy Romániában baloldali kormány került hatalomra. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az új bukaresti vezetők alkatilag másként viszonyultak a jobboldali budapesti kormányhoz” – vélekedett. Dâncu nem hinné, hogy Budapest és Bukarest viszonya egyhamar normalizálódni fog. „Ne feledjük, Romániában alig ért véget a kampány, máris újabb választások következnek. Nem hiszem, hogy ebben az évben a feszültségek csökkennének, ám azt sem gondolom, hogy a két ország viszonya teljesen elmérgesedne” – fogalmazott. Összegzésképpen leszögezte: a román–magyar viszony nem alapjaiban romlott meg. „Amit ezekben a hetekben, hónapokban látunk és látni fogunk, az csak tűzijáték. Zajos és látványos, de nincs végzetes hatása a két ország viszonyára” – jelentette ki.
Magyari: manipulációk, provokációk Vasile Dâncuhoz hasonlóan Magyari Nándor László szociológus is úgy véli, hogy a két ország kapcsolatában a magyar kormányváltás hozott fordulatot. „Azóta nincsenek közös kormányülések. Ezzel Orbán elsősorban az akkor kormányon levő RMDSZ-nek küldött erős üzenetet arról, hogy nem ők a favoritok, más Erdély-politika következik, mint addig volt, a Fidesz új erdélyi magyar partnereket keres és hoz létre, akikkel együttműködjön” – mondta az Erdélyi Riportnak.
A szociológus emlékeztetett: a román–magyar viszonyt a közös nemzetközi intézményrendszerhez (NATO, EU) tartozás határozza meg, nem a kampányban tapasztalható provokációk. „Olyan provokációk, amelyeket a magyar kormány, mellesleg egy nem kormánytag pártvezér, kihívóan arrogáns viselkedésének eltűrésével támogat” – jegyezte meg. A román kormány szerinte belpolitikai meggondolásokból, de a pozitív külföldi megítélés reményében is civilizáltabban kezeli a kérdést.
Magyari „műbalhénak” tartja a két ország vezetői közötti üzenetváltásokat a romániai választási kampány ideje alatt. Szerinte a magyar kormányzat, illetve a román külpolitikai vezetés és a román államfő eltérő belpolitikai érdekei „szennyezik” az államközi viszonyt. „Közrejátszik ebben a magyar kormánypártoknak az erdélyi magyarság megosztását célzó, az egyik versengő felet preferáló magatartása, cinikus és alig leplezett kampányolása az MPP-EMNP oldalán, egyszóval a magyarországi pártok megváltozott Erdély-politikája” – tette hozzá. A szociológus Orbán Viktor és Traian Băsescu „voluntarista, kiszámíthatatlan politikai magatartásával”, kettős nyelvezetével magyarázza a vitákat. Szerinte sem Orbán, sem Băsescu nem képes államférfiként viselkedni, és a kormányközi kapcsolatokat a személyes viszonyaiknak rendelik alá. „Az egyik fél elnézi, sőt támogatja is, hogy az erdélyi magyar társadalmat és politikai mezőnyt szétdúlja a másik. Közben Orbán segédkezet nyújt Băsescunak a Ponta elleni belháborújában” – magyarázta. Ezért Magyari szerint a román–magyar viszony nem alapjaiban mérgezett, csak a manipuláció és provokáció teszi feszülté. „Megjavítható” – szögezte le.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Elegem van a markóizmusból!
Ki kell mondani végre: a székelyföldi autonómia legvehemensebb kerékkötője nem a román politikum, hanem az erdélyi magyar közélet.
Azért nem az RMDSZ-t nevezem meg, mert nem csak a szövetség – mint az erdélyi magyarság politikai érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete – a közélet alakítója Erdélyben. Mivel azonban az RMDSZ rendelkezik mindenféle hatalommal – amely leginkább a román és magyar költségvetési pénzek osztogatásában nyilvánul meg –, ezért ő kerül a fókuszba, ha valami nem sikerül. Márpedig 23 év alatt nem sikerült elérni sem az államilag elismert és a romániai magyarság adójából finanszírozott Bolyai Egyetem létrehozását, sem Székelyföld területi autonómiáját, amely szintén a helyiek önfinanszírozását jelentené. És nem csak önfinanszírozását, mert ezzel az RMDSZ-nek sok baja nem lenne. Az RMDSZ saját hatalomféltéséből nem kívánja a területi autonómiát Székelyföldnek. Mert mit is jelentene az számára?
Székely Nemzeti Bank?
A területi autonómia lényege, szubsztanciája a külső és a belső hatalommegosztás. A külső hatalommegosztással az autonóm terület kormányzata megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. Vagyis az autonóm terület kormányzata szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint bármely más, hozzá hasonló közigazgatási területe az államnak (megye, régió, főváros stb.). Minden egyes, az autonóm terület számára biztosított jogosítvány gyakorlásának társulnia kell a megfelelő pénzügyi rendszer (pl. Székely Nemzeti Bank, székely fizetőeszköz bevezetése – még ha az előbb-utóbb euró is lesz –, Székelyföld adóhatósága stb.) kiépülésével. A Székely Nemzeti Bank feladatai a következők lennének: banki szolgáltatásokat nyújtana az autonóm székely kormányzatnak; biztonságos pénzügyi rendszert biztosítana; a székelyföldi közösség egészének stabil gyarapodását támogatná. Terjedelmi okok miatt erről most ennyit, viszont a kérdést fel kell tenni: az RMDSZ-nek (illetve az RMDSZ-től gazdaságilag és pénzügyileg függő romániai magyar közéletnek) érdeke-e létrehozni egy olyan Székely Nemzeti Bankot – a területi autonómia keretében –, amely teljes felelősséget vállalna az autonóm terület pénzügyi adminisztrációjáért, de más köztestületeknek és közintézményeknek is végezne pénzügyi adminisztrációt és tanácsadást? Továbbá őrködne a székelyföldi pénzügyi piac felett, a gazdasági növekedés területén valós adatokat gyűjtene és hozna nyilvánosságra a székelyföldi gazdaság állapotáról, valamint jövőbeli kilátásairól.
A Székely Nemzeti Bank létrehozásának természetesen előfeltétele egy autonóm közigazgatási egység létrehozása. A különleges jogállást a román alkotmány, törvények vagy statútum biztosíthatja. A román parlamentnek 23 éve tagja az RMDSZ, sőt kormányon vagy kormány közeli pozícióban is volt másfél évtizedig, miközben a NATO- és EU-csatlakozáson is túlesett Románia. Az RMDSZ soha meg nem zsarolta (csúnya eljárás, de a politikában az egyetlen ütős eszköz a kitűzött célok elérése érdekében) a román hatalmat, sőt állandóan púdert kent az orcájára, hogy az euró-atlanti integrációt sikeresen abszolválhassa az ország, úgy tüntetve fel a Nyugat szemében, mintha a kisebbségi problémák nem is léteznének. Tudom, volt némi panaszkodás, de ki vette azt komolyan Nyugaton: az RMDSZ, mint kormánypárt panaszkodik a saját kormányára? Röhej! De térjünk vissza az autonómiára.
Szögezzük le: a székelyföldi autonóm terület része maradna Románia területének – szó sincs semmiféle revízióról, függetlenedésről, önállósodásról, a hangsúly az önkormányzatiságon van –, ahol a többségben élő, az őshonos székelységhez tartozók által megvalósított kormányzás működne. Egy különleges jogállású terület lenne, ahol gyakorolnák a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos illetékességeit a székelység fennmaradása, esélyegyenlősége, vagyis boldogulása érdekében. A helyi kormányzatnak széles hatáskört biztosítana a Székelyföldre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális döntéshozatalban és a többi, a székelység számára fontos kérdésben. Illetékessége korlátozott nemzetközi jogosítványokat is magába foglalhatna. Létrehozásának célja a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése, a politikai hatalomhoz való hozzáférés – tényleges önkormányzatiság a ma leledző RMDSZ-hegemóniával szemben – és a gazdasági esélyegyenlőség biztosítása Románia más, történelmi, földrajzi, kulturális régiói mellett.
Az autonómiáról mindig mint valami megfoghatatlan, elvont ideáról szólnak a politikusok, pedig az autonómia esszenciája a gyakorlatban rejtezik.
Választások az autonóm Székelyföldön
A leggyakorlatiasabb példa a választások lennének. Az autonóm Székelyföldön három választást volna szükséges tartani. Egy megmérettetést a polgármesterek személyéről és a helyi tanácsok összetételéről, továbbá egy másik választást a Székely Nemzetgyűlés tagjairól. A Székely Nemzetgyűlés töltené be az autonóm Székelyföld törvényhozó testületének a szerepét (székely parlament). És egy harmadik választáson döntenének arról a székelyek, hogy ki legyen az a 10-15 képviselő, akiket Bukarestbe delegálnának érdekeik védelme ügyében. És itt van a kutya elásva! Mert amenynyiben létrejönne a területi autonómia, kit érdekelne tovább az RMDSZ? Annyi és olyan párt versenghetne a különböző pozíciók megszerzéséért, ahányat a választók arra csak érdemesnek tartanának. Végre létrejöhetne egy tiszta, igazságos „belső választás” – amit már húsz éve halogat, elszabotál az RMDSZ –, amelyen mindenki politikai értéknézetének megfelelően voksolhatna a különböző székely pártok képviselői közül. Nos, ettől fél az RMDSZ, a valódi szabadságtól! Mert valószínűnek tartom, hogy a Székely Nemzetgyűlésben már nem szerezne 80 százalékos többséget. Sőt! Mert el tudom képzelni azt is, hogy lenne egy székely konzervatív-keresztény párt, egy székely szociáldemokrata párt, egy székely kisgazdapárt, egy székely radikális függetlenségi párt... Székely liberális pártot nem tudok elképzelni, de akár még az is harcba szállhatna a voksokért. A Székelyföldön lakó román (illetve magyar vagy más uniós) állampolgárokat székelyföldieknek kellene tekinteni. A Székelyföldön való szavazás és választhatóság feltételéül lehetne szabni, hogy valaki székelyföldi lakcímmel rendelkezzen. Ezen kívül jogalkotási vagy végrehajtási téren semmilyen megkülönböztetés nem tehető székelyföldiek és más román, magyar vagy uniós állampolgárok között.
Továbbá az autonóm Székelyföldnek lenne saját zászlaja, amelyet hivatalosan használhatna. Székelyföld jogosult lenne szerepelni külön entitásként a különböző világversenyeken, világ- és Európa-bajnokságokon, téli és nyári olimpiákon. A mérkőzés kezdete előtt vagy az aranyérem átadása után a székely himnusz szólalna meg. Az anyanyelvhasználat terén az elsődleges nyelv a magyar lenne, de a románt is gondosan kellene tanítani továbbra is, mint ahogy az eddig történt. A közügyekben a román továbbra is ugyanúgy használatban maradna, viszont román nyelvre csak fellebbezés esetében kellene a dokumentumokat lefordítani. Az autonóm Székelyföldön kibocsátott személyi igazolványokban és útlevelekben a román állampolgárság (cetăţenia română) mellett fel kellene tüntetni a „Székelyföld – Ţinutul Secuiesc” szavakat is!
Tudom, az autonómia ennél bonyolultabb jogi formáció, ún. jogintézmény, de az egyszerű embernek ezek lennének a kézzelfogható, mindennapos megnyilvánulásai. Legalábbis én erre vágyom, igaz, nem vagyok székely, csak nagyapám lett 1988-ban, nyugdíjba vonulása bankettjén tiszteletbeli székelynek fogadva 27 esztendős csíkszeredai szolgálat után. Nagyszalontáról származtam, Magyarországon élek, és több millió honfitársammal leghőbb vágyunk a területi autonómia megvalósulása. Kérem, ne vegyék ezt az írást „bőcsködésnek”!
Nem tudom, hogy az RMDSZ milyen autonómiáért küzd 23 éve, de számomra ezt jelentené – sok egyéb mellett – az önrendelkezés! Nekem kevés az, hogy magyar nyelven tanítják Románia történelmét és földrajzát a magyar diákoknak. Ez emberi jog, semmi köze az autonómiához. Nekem kevés, hogy magyar nyelven is kérvényezhetek bármit (miközben a válaszlevél román nyelven érkezik), ez sem autonómia, hanem az anyanyelv szabad használata. Ez még nem az anyanyelv használatának elsődlegességét mondja ki! Nekem kevés az, hogy kiírhatók magyar nyelven is a településnevek! A többségében magyar településnevek szerepeljenek felül a táblákon, és alatta a román megnevezés. Nekem kevés az az RMDSZ-es szöveg, hogy „most nem időszerű”. Nekem most időszerű a területi autonómia, mert most élek! Nekem meg az nem időszerű, hogy az RMDSZ politikája húsz éve arról szól, hogy miként feküdjön le a kormányzó pártnak néhány jól fizető tisztségért, pozícióért, üzletért. 50 év múlva pedig azért nem lesz időszerű a területi autonómia, mert elfogy az erdélyi magyar. Az elmúlt 23 évben 500 ezer fővel csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma. Ezért ki vállalja a felelősséget? Az RMDSZ, amennyiben hű kívánt volna maradni ‘93-as önmagához és az erdélyi magyarsághoz, mindaddig nem lépett volna kormányzati pozícióba, míg a fentebb leírt autonómiát a román állam nem biztosítja Székelyföldnek. Az RMDSZ elaprózta az egységből fakadó erejét, látszateredményeket felmutatva, amelyeket a világ haladása amúgy is hozott volna magával. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy az RMDSZ jobban fél a területi autonómia létrejöttétől, mint maga a bukaresti hatalom. Van, akinek Romániából lett elege, nekem az RMDSZ-ből. Elárult kétmillió magyart...
P. S. Akinek nem inge, ne vegye magára! Az írás elsősorban az RMDSZ csúcsvezetésének – és értelmiségi holdudvarának – hibáiról szól. A helyhatóságokban tevékenykedő, napi harcokat megvívó polgármestereknek és képviselőknek csak elismerés jár, tudván tudva, hogy ők, többségében, nem önszántukból öltik magukra a vörös-fekete tulipános kényszerzubbonyt.
Papp Gyula Attila, Pápa
Krónika (Kolozsvár)

Összefognak a román jobbközép pártok
Közösen állítanak jelölteket Romániában az év végi parlamenti választásokon a jobbközép pártok és civil mozgalmak – erről írt alá szándéknyilatkozatot szerdán öt politikai szervezet Bukarestben.
A jobboldali összefogásban a legutóbbi parlamenti választásokon győztes Demokrata Liberális Párt (PDL), a Mihai Razvan Ungureanu volt miniszterelnök által alapított Jobbközép Polgári Kezdeményezés (ICCD), az 1996 és 2000 között kormányzó Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNTCD), a nemrég alakult Új Románia Párt (PNR) és a Keresztény-demokrata Alapítvány (FCD) vesz részt.
A szándéknyilatkozat szerint a jobboldali szervezetek szeptemberben választási szövetségbe tömörülnek, hogy politikai alternatívát teremtsenek a májusban kormányra került Szociál-Liberális Szövetséggel (USL) szemben.
Vasile Blaga, a PDL elnöke kijelentette, pártjának eltökélt szándéka, hogy egyesítse erőit a demokrácia és jogállam mellett elkötelezett szervezetekkel.
„Az ellenfelünk a baloldali USL, amely maga alá gyűrte a jogállamot és igazságszolgáltatást. A baloldal felelőtlensége elszigetelt minket a demokratikus országok családjától, hagyományos partnereinktől, a Európai Uniótól és NATO-tól. Most azért fogunk össze, hogy visszaadjuk Románia hitelét" – jelentette ki a legnagyobb ellenzéki párt vezetője.
Az öt szervezet elnöke által szerdán aláírt dokumentum szerint az USL megkérdőjelezte Románia európai elkötelezettségét, politikai válságot okozott és aláásta az állami intézményeket, ezért az összefogás résztvevői egy jobboldali alternatívát, tisztességes munkán alapuló politikai programot kínálnak a román társadalomnak.
A jobbközép választási szövetségnek kollektív vezetése lesz és egy etikai bizottság gondoskodik arról, hogy a jobboldali összefogás kizárólag feddhetetlen jelölteket indítson a parlamenti választásokon – jelentették be a kezdeményezők a szerdai rendezvényen. Az etikai bizottságot várhatóan Monica Macovei európai parlamenti képviselő, a romániai politikai korrupció ellen keresztes hadjáratot hirdető volt igazságügy-miniszter fogja vezetni.
Mihai Razvan Ungureanu, a jobboldali összefogást kezdeményező volt miniszterelnök korábban jelezte, hogy együttműködésükbe megpróbálják bevonni a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) is. Kelemen Hunor, a szövetség elnöke erről a Transindex hírportálnak a napokban úgy nyilatkozott, semmiféle lehetőséget nem lát arra, hogy választások előtt az RMDSZ bármiféle szövetséget kössön.
„Az RMDSZ nem szokott választások előtt szövetséget kötni, az elmúlt 22 évben nem volt erre példa, és idén sem kívánjuk ezt a hagyományt megszakítani. Van lehetőség az együttműködésre, de előbb látni kéne, mivé válik Ungureanu kezdeményezése. Jónak és fontosnak tartom Ungureanu aktív jelenlétét a politikában és a közéletben, hiszen ő mindig szavatartó korrekt embernek bizonyult" – mondta az RMDSZ elnöke.
MTI
Erdély.ma

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

Băsescu: „egy kisebbségnek alapvető joga anyanyelvén tanulni”
A legfontosabb hazai intézmények képesek voltak megvédeni a jogállamot, amelyet a jelenlegi parlamenti többség megpróbált „darabokra törni” – jelentette ki kedden Traian Băsescu. Az államfő a román diplomaták éves találkozóján mondott beszédében a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának ügyére is kitért.
Mint kifejtette: egy kisebbségnek alapvető joga anyanyelvén tanulni egy olyan egyetemen, amelynek kötelessége biztosítani a kisebbségek anyanyelvű oktatását. Hangsúlyozta: Bukarest külpolitikai céljai változatlanok, az országnak továbbra is a Nyugat felé kell orientálódnia. Traian Băsescu először szólalt meg a nyilvánosság előtt azóta, hogy visszatért az elnöki hivatalba a leváltásáról szervezett júliusi népszavazás után. Kifejtette, hogy a belpolitikai válság sokat ártott az országnak, amely elszigetelődött, ugyanakkor megmutatta, hogy a jogállamiságot szavatoló alapvető intézmények „talpon maradtak és működőképesek”. Băsescu szerint ezért Romániát nem kellene büntetni schengeni csatlakozásának újabb halasztásával.
Arra biztatta a román nagyköveteket, mielőbb tisztázzák fogadó országaikban, hogy a legfontosabb intézmények – példaként az Alkotmánybíróságot, a legfőbb ügyészséget, a korrupcióellenes ügyészséget, az állambiztonsági szerveket, a statisztikai intézetet említette – kiállták a próbát, ellenálltak a rájuk nehezedő politikai nyomásnak, és megvédték a jogállamot.
Emlékeztetett arra, hogy a parlamenti többség július elején leváltotta az ombudsmant, a parlament két házának elnökeit és felfüggesztette az államfőt. Szerinte ezzel a parlamenti többség súlyosan megsértette a koppenhágai kritériumokat. Úgy értékelte, a nemzeti kisebbségek jogainak a megvédéséről is szólt ez az ügy, hiszen a Mihai Răzvan Ungureanu vezette kormány április végi bukását a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának helyzete idézte elő.
Băsescu szerint egy kisebbségnek alapvető joga, hogy anyanyelvén tanuljon egy olyan egyetemen, amelynek kötelessége biztosítani a kisebbségek anyanyelvű oktatását. Băsescu szerint Románia nyugati szövetségesei azért léptek fel határozottan, mert fontos állammá vált Románia a NATO és az EU keleti határán, mérhetetlen bizalmat vetettek bele, és azt hitték, hogy Románia kiszámítható ország.
Leszögezte: Bukarest külpolitikai céljai változatlanok, az országnak továbbra is a Nyugat felé kell orientálódnia, és elutasította azokat a kijelentéseket, amelyek szerint Romániának ismét keleti irányba kellene fordulnia. Elutasította azokat a kijelentéseket is, amelyek a Nyugat állásfoglalásait „az ország belügyeibe való beavatkozásként” bélyegzik meg.
Felsorolta és röviden értékelte Románia stratégiai partnerségi kapcsolatait, közöttük a Magyarországgal kötöttet is, amelynek létjogosultsága – mint mondta – ma már megkérdőjelezhetetlen.
Băsescu elmondta, hogy amennyiben egyes nagykövetek az államfő üzeneteit nem fogják továbbítani fogadó országuk illetékes hatóságainak, akkor az elnöki hivatal közvetlen kommunikációs csatornát alakíthat ki a nagykövetségekkel. Titus Corlăţean külügyminiszter jelezte, hogy nem ért egyet ezzel a lehetséges lépéssel.
Krónika (Kolozsvár)

?Elegem van a markóizmusból!
Ki kell mondani végre: a székelyföldi autonómia legvehemensebb kerékkötője nem a román politikum, hanem az erdélyi magyar közélet.
Azért nem az RMDSZ-t nevezem meg, mert nem csak a szövetség – mint az erdélyi magyarság politikai érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete – a közélet alakítója Erdélyben. Mivel azonban az RMDSZ rendelkezik mindenféle hatalommal – amely leginkább a román és magyar költségvetési pénzek osztogatásában nyilvánul meg –, ezért ő kerül a fókuszba, ha valami nem sikerül. Márpedig 23 év alatt nem sikerült elérni sem az államilag elismert és a romániai magyarság adójából finanszírozott Bolyai Egyetem létrehozását, sem Székelyföld területi autonómiáját, amely szintén a helyiek önfinanszírozását jelentené. És nem csak önfinanszírozását, mert ezzel az RMDSZ-nek sok baja nem lenne. Az RMDSZ saját hatalomféltéséből nem kívánja a területi autonómiát Székelyföldnek. Mert mit is jelentene az számára?
Székely Nemzeti Bank?
A területi autonómia lényege, szubsztanciája a külső és a belső hatalommegosztás. A külső hatalommegosztással az autonóm terület kormányzata megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. Vagyis az autonóm terület kormányzata szélesebb hatáskörrel rendelkezik, mint bármely más, hozzá hasonló közigazgatási területe az államnak (megye, régió, főváros stb.). Minden egyes, az autonóm terület számára biztosított jogosítvány gyakorlásának társulnia kell a megfelelő pénzügyi rendszer (pl. Székely Nemzeti Bank, székely fizetőeszköz bevezetése – még ha az előbb-utóbb euró is lesz –, Székelyföld adóhatósága stb.) kiépülésével. A Székely Nemzeti Bank feladatai a következők lennének: banki szolgáltatásokat nyújtana az autonóm székely kormányzatnak; biztonságos pénzügyi rendszert biztosítana; a székelyföldi közösség egészének stabil gyarapodását támogatná. Terjedelmi okok miatt erről most ennyit, viszont a kérdést fel kell tenni: az RMDSZ-nek (illetve az RMDSZ-től gazdaságilag és pénzügyileg függő romániai magyar közéletnek) érdeke-e létrehozni egy olyan Székely Nemzeti Bankot – a területi autonómia keretében –, amely teljes felelősséget vállalna az autonóm terület pénzügyi adminisztrációjáért, de más köztestületeknek és közintézményeknek is végezne pénzügyi adminisztrációt és tanácsadást? Továbbá őrködne a székelyföldi pénzügyi piac felett, a gazdasági növekedés területén valós adatokat gyűjtene és hozna nyilvánosságra a székelyföldi gazdaság állapotáról, valamint jövőbeli kilátásairól.
A Székely Nemzeti Bank létrehozásának természetesen előfeltétele egy autonóm közigazgatási egység létrehozása. A különleges jogállást a román alkotmány, törvények vagy statútum biztosíthatja. A román parlamentnek 23 éve tagja az RMDSZ, sőt kormányon vagy kormány közeli pozícióban is volt másfél évtizedig, miközben a NATO- és EU-csatlakozáson is túlesett Románia. Az RMDSZ soha meg nem zsarolta (csúnya eljárás, de a politikában az egyetlen ütős eszköz a kitűzött célok elérése érdekében) a román hatalmat, sőt állandóan púdert kent az orcájára, hogy az euró-atlanti integrációt sikeresen abszolválhassa az ország, úgy tüntetve fel a Nyugat szemében, mintha a kisebbségi problémák nem is léteznének. Tudom, volt némi panaszkodás, de ki vette azt komolyan Nyugaton: az RMDSZ, mint kormánypárt panaszkodik a saját kormányára? Röhej! De térjünk vissza az autonómiára.
Szögezzük le: a székelyföldi autonóm terület része maradna Románia területének – szó sincs semmiféle revízióról, függetlenedésről, önállósodásról, a hangsúly az önkormányzatiságon van –, ahol a többségben élő, az őshonos székelységhez tartozók által megvalósított kormányzás működne. Egy különleges jogállású terület lenne, ahol gyakorolnák a törvényhozó és végrehajtó hatalom bizonyos illetékességeit a székelység fennmaradása, esélyegyenlősége, vagyis boldogulása érdekében. A helyi kormányzatnak széles hatáskört biztosítana a Székelyföldre vonatkozó gazdasági, politikai és kulturális döntéshozatalban és a többi, a székelység számára fontos kérdésben. Illetékessége korlátozott nemzetközi jogosítványokat is magába foglalhatna. Létrehozásának célja a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése, a politikai hatalomhoz való hozzáférés – tényleges önkormányzatiság a ma leledző RMDSZ-hegemóniával szemben – és a gazdasági esélyegyenlőség biztosítása Románia más, történelmi, földrajzi, kulturális régiói mellett.
Az autonómiáról mindig mint valami megfoghatatlan, elvont ideáról szólnak a politikusok, pedig az autonómia esszenciája a gyakorlatban rejtezik.
Választások az autonóm Székelyföldön
A leggyakorlatiasabb példa a választások lennének. Az autonóm Székelyföldön három választást volna szükséges tartani. Egy megmérettetést a polgármesterek személyéről és a helyi tanácsok összetételéről, továbbá egy másik választást a Székely Nemzetgyűlés tagjairól. A Székely Nemzetgyűlés töltené be az autonóm Székelyföld törvényhozó testületének a szerepét (székely parlament). És egy harmadik választáson döntenének arról a székelyek, hogy ki legyen az a 10-15 képviselő, akiket Bukarestbe delegálnának érdekeik védelme ügyében. És itt van a kutya elásva! Mert amennyiben létrejönne a területi autonómia, kit érdekelne tovább az RMDSZ? Annyi és olyan párt versenghetne a különböző pozíciók megszerzéséért, ahányat a választók arra csak érdemesnek tartanának. Végre létrejöhetne egy tiszta, igazságos „belső választás” – amit már húsz éve halogat, elszabotál az RMDSZ –, amelyen mindenki politikai értéknézetének megfelelően voksolhatna a különböző székely pártok képviselői közül. Nos, ettől fél az RMDSZ, a valódi szabadságtól! Mert valószínűnek tartom, hogy a Székely Nemzetgyűlésben már nem szerezne 80 százalékos többséget. Sőt! Mert el tudom képzelni azt is, hogy lenne egy székely konzervatív-keresztény párt, egy székely szociáldemokrata párt, egy székely kisgazdapárt, egy székely radikális függetlenségi párt... Székely liberális pártot nem tudok elképzelni, de akár még az is harcba szállhatna a voksokért. A Székelyföldön lakó román (illetve magyar vagy más uniós) állampolgárokat székelyföldieknek kellene tekinteni. A Székelyföldön való szavazás és választhatóság feltételéül lehetne szabni, hogy valaki székelyföldi lakcímmel rendelkezzen. Ezen kívül jogalkotási vagy végrehajtási téren semmilyen megkülönböztetés nem tehető székelyföldiek és más román, magyar vagy uniós állampolgárok között.
Továbbá az autonóm Székelyföldnek lenne saját zászlaja, amelyet hivatalosan használhatna. Székelyföld jogosult lenne szerepelni külön entitásként a különböző világversenyeken, világ- és Európa-bajnokságokon, téli és nyári olimpiákon. A mérkőzés kezdete előtt vagy az aranyérem átadása után a székely himnusz szólalna meg. Az anyanyelvhasználat terén az elsődleges nyelv a magyar lenne, de a románt is gondosan kellene tanítani továbbra is, mint ahogy az eddig történt. A közügyekben a román továbbra is ugyanúgy használatban maradna, viszont román nyelvre csak fellebbezés esetében kellene a dokumentumokat lefordítani. Az autonóm Székelyföldön kibocsátott személyi igazolványokban és útlevelekben a román állampolgárság (cetăţenia română) mellett fel kellene tüntetni a „Székelyföld – Ţinutul Secuiesc” szavakat is!
Tudom, az autonómia ennél bonyolultabb jogi formáció, ún. jogintézmény, de az egyszerű embernek ezek lennének a kézzelfogható, mindennapos megnyilvánulásai. Legalábbis én erre vágyom, igaz, nem vagyok székely, csak nagyapám lett 1988-ban, nyugdíjba vonulása bankettjén tiszteletbeli székelynek fogadva 27 esztendős csíkszeredai szolgálat után. Nagyszalontáról származtam, Magyarországon élek, és több millió honfitársammal leghőbb vágyunk a területi autonómia megvalósulása. Kérem, ne vegyék ezt az írást „bőcsködésnek”!
Nem tudom, hogy az RMDSZ milyen autonómiáért küzd 23 éve, de számomra ezt jelentené – sok egyéb mellett – az önrendelkezés! Nekem kevés az, hogy magyar nyelven tanítják Románia történelmét és földrajzát a magyar diákoknak. Ez emberi jog, semmi köze az autonómiához. Nekem kevés, hogy magyar nyelven is kérvényezhetek bármit (miközben a válaszlevél román nyelven érkezik), ez sem autonómia, hanem az anyanyelv szabad használata. Ez még nem az anyanyelv használatának elsődlegességét mondja ki! Nekem kevés az, hogy kiírhatók magyar nyelven is a településnevek! A többségében magyar településnevek szerepeljenek felül a táblákon, és alatta a román megnevezés. Nekem kevés az az RMDSZ-es szöveg, hogy „most nem időszerű”. Nekem most időszerű a területi autonómia, mert most élek! Nekem meg az nem időszerű, hogy az RMDSZ politikája húsz éve arról szól, hogy miként feküdjön le a kormányzó pártnak néhány jól fizető tisztségért, pozícióért, üzletért. 50 év múlva pedig azért nem lesz időszerű a területi autonómia, mert elfogy az erdélyi magyar. Az elmúlt 23 évben 500 ezer fővel csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma. Ezért ki vállalja a felelősséget? Az RMDSZ, amennyiben hű kívánt volna maradni ‘93-as önmagához és az erdélyi magyarsághoz, mindaddig nem lépett volna kormányzati pozícióba, míg a fentebb leírt autonómiát a román állam nem biztosítja Székelyföldnek. Az RMDSZ elaprózta az egységből fakadó erejét, látszateredményeket felmutatva, amelyeket a világ haladása amúgy is hozott volna magával. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy az RMDSZ jobban fél a területi autonómia létrejöttétől, mint maga a bukaresti hatalom. Van, akinek Romániából lett elege, nekem az RMDSZ-ből. Elárult kétmillió magyart...
P. S. Akinek nem inge, ne vegye magára! Az írás elsősorban az RMDSZ csúcsvezetésének – és értelmiségi holdudvarának – hibáiról szól. A helyhatóságokban tevékenykedő, napi harcokat megvívó polgármestereknek és képviselőknek csak elismerés jár, tudván tudva, hogy ők, többségében, nem önszántukból öltik magukra a vörös-fekete tulipános kényszerzubbonyt.
Papp Gyula Attila, Pápa
Krónika (Kolozsvár)

Változtatásra elhivatottan
A forradalom óta eltelt 22 esztendő alatt úgy tűnt, a dolgok csigalassúsággal bár, de visszafordíthatatlanul araszolgatnak előre. Az elmúlt hónapok azonban látványosan rácáfoltak erre az illúzióra.
A Lehman Brothers csődje 2008-ban recessziót indított el az Egyesült Államokban, amely Európára is kihatott. Hamarosan elindult egy bizalmi válságtól kísért gazdaság-politikai fordulat kontinensünkön, mely azóta is tart. Elkezdődött a leminősítési hullámsorozat, a hitelezési folyamatok döcögni kezdtek, a piacok pedig szűkülni. A hitel és a bizalom pilléreire épült évtizedes struktúrákban gyorsan táguló repedések keletkeztek, a politikusok pedig minden igyekezetüket arra fordították, hogy mérsékeljék az erősödő pánikhangulatot. Itt tartunk ma. Egy átalakuló Európában, melyben a tagországok igyekezete arra irányul, hogy minél fegyelmezettebben próbálják feldolgozni a felelőtlen ígéretek okozta csalódásokat.
Bizalmi válság
A bizalmi válság Erdélyt is elérte. A létbizonytalanság hatására mindennapossá vált a jövő iránti aggódás, a vállalkozók pedig veszteségük miatt a politika segítségével igyekeznek menteni a menthetőt, végsőkig élezve a büdzsét kontrolláló pozíciókért zajló küzdelmet. A gazdasági prés hatására megjelent a Nyugatellenes propaganda (nyugaton meg a Keletellenes), teret nyertek a szélsőséges szemléletek, megnőtt a volatilitás és fokozódott a stabilitás iránti igény.
Ebben a környezetben történt a bukaresti kormányváltás, melynek eredményeként visszatérni látszottak azok az idők, amelyeket minden józan erdélyi igyekezett elfeledni. Egyes politikai elemzők farkast kiáltottak, az EU és az USA azonnal reagált, és végül az ő segédletükkel sikerült kordában tartani az elszabadulás szélére sodródott eseményeket. De a magyar közösséggel szembeni ellenséges megnyilvánulásokra – MOGYE, Mikó, craiovai polgármester, a legmagasabb szintekről elhangzó magyarellenes nyilatkozatok stb. – a Nyugat informáltsága dacára nem reagált.
Az etnikai jellegű, rosszindulatú megbélyegzések, úgy látszik, a Nyugatot nem érdeklik. A magyar etnikum nem tartozik a szent tehén kategóriába, ezért az EU diplomatikusan kihátrál minden olyan kezdeményezés mögül, mely az erdélyi magyarok diszkriminációját igyekszik szóba hozni. Ilyen fogadtatás mellett a diplomáciai falak áttörésén fáradozó politikusainknak nem ártana elgondolkodniuk azon, hogy az eredményesebb képviselet érdekében nem érdemesebb-e terminust és nevet változtatni? Diszkrimináció helyett használhatnának mondjuk korrupciót, erdélyi magyarok helyett pedig... Klub Rádiót. De ezt bízzuk rájuk.
Egy ilyen gazdaság-politikai környezetben luxusnak számít a reálproblémákkal való szembenézés további halogatása, hiszen az elméletesdi és az alaptalan ígérgetések világszerte bebizonyították kártékonyságukat. Azok a közösségek, amelyek most nem újulnak meg, teret veszítenek, és a káros hatások rabjai maradnak (sajnos nem kevesen vannak). Ami Erdélyt illeti, lejárt az a kor, amikor szépen emelkedtek a gazdasági mutatók, Románia a NATO- és az EU-csatlakozásra készült, majd azokon belül igyekezett helytállni. Ide tartozott a nyugati standardoknak való megfelelési kényszer is, amely megnyitotta az utat a restitúció, a magyar iskolák és egyetemek létrehozása előtt, az egyenjogúság irányába próbálva terelni a társadalmi megkülönböztetésekbe gyökeresedett folyamatokat. Most mindez visszaesni látszik.
Az utóbbi hetekben saját szemünkkel láthattuk, milyen könnyedén lepi el ismét az országot a szabadjára engedett szellemi mocsok, amiben – mint az ilyenkor lenni szokott – a disznók élvezettel lubickolnak. A társadalmi megkülönböztetések kísértése újból tombol az országban, ami kettős teher a magyar közösségek vállán. Egy olyan destruktív folyamat felerősödése zajlik most Romániában, amely veszélyessé válhat, ha nem időben, határozottan és ésszerűen kezelik. A változtatás szükségessége minden szempontból imperatívusszá vált. A változtatást vigyázva, bölcsen kell végrehajtani. És nem szabad megelégedni a felületes változtatással, ami nem változás.
Ma többre van szükség. Olyan újragondolásra, mely alapjaiban méri fel a helyzetet és az önkritika gyakorlása mellett ragaszkodik az azonos mércével kikövezett konstruktív úthoz. Az útkereső szemléletek mögött ugyanis sok esetben a látszatreform állogikája, a hatalmi harcokat kísérő ellenséges indulatok vagy a fiatalos hév naivitása áll a gyakorlati eredményekben érdekelt józan megfontolások helyett. Sokatmondó ebből a szempontból a román Szociáldemokrata Párt (PSD) példája.
Elemzők szerint a jelenlegi pártvezetés – annak dacára, hogy megfiatalodott (pl. Victor Ponta, Dan Şova) – továbbra is a régi beidegződések szerint politizál. Sőt, az újak rosszabbak a régieknél! Úgyhogy a fiatalítás nem jelent feltétlenül reformot. A reform szó lényegi változást takar. Ez létrejöhet a régiek megújulásával (elég ritka eset, de nem kizárt) vagy olyan személyek előtérbe helyezésével, akik felvállalják az értékteremtő közösség érdekében való kiállást, vagyis azt, hogy a szavakról a hangsúly visszakerüljön a tettekre, a kettős mércéről pedig az azonos mércére.
Politikai szlogencsapdák
Ami a romániai magyar etnikum politikai érdekképviseleteit illeti, nemrég néhány konstruktív javaslatot fogalmaztam meg a mesterségesen gerjesztett etnikai feszültségek ellensúlyozására és az érdekképviseletek megújulására, melyeket a nagybányai RMDSZ-gyűlésen pártfüggetlen polgárként vetettem fel. Javaslataim az átláthatóság, a helyes hozzáállás és a módszeres követés jegyében fogantak. Helyes a hozzáállása, szerintem, annak az úszónak, aki erejét megfeszítve igyekszik elérni a túlpartot, helytelen pedig a gyáva kúszónak, aki a „Világ Opportunistái Egyesüljetek!” zászlaja alatt kifekszik az önkénynek.
Az átláthatóság és a módszeres követés a lakosságarányosság szerinti egyenlő bánásmód princípiumának betartására vonatkoznak, annak mérésére és igénylésére. Ezen az elven belül három konkrét javaslatot fogalmaztam meg a nagybányai, illetve az országos RMDSZ számára. Azáltal, hogy etnikai érdekvédelmet lát el, az RMDSZ speciális szerepet tölt be a román politikában. De csak elméleti síkon, mert a gyakorlatban az etnikai érdekvédelmet a román pártok is művelik anélkül, hogy a terminus megjelenjék az alapszabályukban. Ezt a formalitásbeli különbséget kihasználva egyes hatalmi elitek éveken át támadták „többletjogáért” az RMDSZ-t.
Médiatámogatott szemléletüknek köszönhetően a román emberek szemében az RMDSZ a megrövidítésük szimbólumává vált. Az a tény, hogy az olaszországi és spanyolországi román közösségek szintén etnikai alapon igyekeztek párttá szerveződni, merthogy ez a fajta érdekvédelem a civilizált országokban jogszerű és természetes, már nem került be az információs csatornákba. Hasonló a helyzet a magyar szeparatizmussal. Ez a vád is számtalanszor elhangzott anélkül, hogy az érvek asztalánál feldolgozták volna; így aztán ez is szlogenszinten rögzülhetett a köztudatban.
Mint ahogy a pozitív diszkrimináció új verziója is, mely szerint az RMDSZ mindig hatalmon volt, és ennek köszönhetően a magyarok zavartalanul nyalogathatták a tejfölt. Az objektív szemléletre (pl. etnikai jellegű statisztikák, más pártok viselkedéskultúrájával történő összehasonlítás) ez esetben sem nagyon jutott műsoridő. A magyar választók részéről is megfogalmazódtak kritikák az RMDSZ-szel szemben. Sokan úgy vélik, a szervezet megalkudott, eladva az egyenjogúságot egy tál lencséért.
Hogy megvénült, és merevedettségének ellensúlyozásaként igyekszik vasfalakat állítva kisajátítani az érdekvédelmi palettát. 22 éves tevékenysége a kudarc 6:2-es győzelmét hozta a siker ellenében, mivel a magyar régiók a nagyfokú bukaresti centralizáltság miatt nem kaptak lehetőséget a kibontakozódásra, a magyar egyházak, iskolák és civil kezdeményezések pedig mindvégig alulfinanszírozottak maradtak román társaikkal szemben. Ide tartozik az is, hogy a vezető funkciókat betöltő magyarok aránya mélyen a lakossági arány által meghatározott mérték alatt volt és van. És ami a legrosszabb, hogy hallgatásával az RMDSZ cinkosságot vállal a magyar közösségeket hátrányosan megkülönböztető erőkkel.
Összességében elmondható, hogy az RMDSZ neve és munkássága sok román és magyar szívében kelt gyanút és kétséget egyszerűen azért, mert mindkét etnikum diszkriminálva érzi magát. A politikai szlogencsapdák közt eligazodni kívánó polgároknak korrekt tájékoztatásra van szükségük. Erre legjobb megoldás a transzparencia. Itt az ideje, hogy 22 év után az RMDSZ kiálljon és megmutassa, „hány óra”. A román és a magyar etnikum közt konstruktív viszonyulásra és kölcsönös bizalomra van szükség, nem felülről táplált gyanúra és diszkriminációra. Ezt pedig csakis a valóság felvállalása és az egyenlő mértékkel való mérés (gyakorlatban, nem elméletben!) alapján lehet eredményesen megvalósítani.
Rendszeresen be kellene számolni
A rendszeres beszámoló etnikumalapú összehasonlítást jelent a kapott pénzekről és más javakról. Eszerint az RMDSZ szervezetei negyedévenként (pl. április–július–október–január) beszámolnának választópolgáraiknak a helyi önkormányzatok és a kormány által odaítélt anyagi juttatásokról. A jelentés két alkotóelemből tevődne össze.
Egyik az ún. számlista, másik a szóbeli beszámoló. A számlista alapját az etnikai meghatározhatóság szerinti tételek képeznék. Ilyenek az iskolák, a templomok, a kultúrközpontok, a műemlékek, a könyvtárak, a civil kezdeményezések stb. anyagi támogatása, megfelelő korrekciós súlyozással. A lista összegeket és részösszegeket is tartalmaz. Vegyünk egy példát. Ha a 10 százalékos nagybányai magyarság 2 százalékot kap a helyi büdzséből, akkor az RMDSZ helyi képviselői nehezebben győzhetik meg választóikat ügyességükről, amiért kiharcoltak mondjuk egy épületfelújítást.
A helyi románok pedig – gyanúkeltő politikai szlogenek ide vagy oda – megértenék, hogy a diszkrimináció nem őket, hanem a magyar közösségeket éri. Ha viszont 15 százaléknyi pénz jut a 10 százalékos közösségnek, akkor előbb-utóbb vissza kell térni arra a szintre, amit az egyenlő arányosság elve előír. Az egyenlő mértékű finanszírozás ugyanis az esélyegyenlőség egyik alapfeltétele.
Persze felmerülnének a kifogások. Például hogy a számokat nem lehet etnikai alapon meghatározni. A büdzsé szintjén valóban nem. De szép számmal vannak olyan kategóriák, amelyek alapján kidolgozható egy elfogadható hibaszázalékú módszer, aminek a segítségével – az adott kategóriákon belül – ez az arány meghatározható. Vagy hogy nem törvényes, mert a modern törvényekben az etnikumok nem szerepelhetnek alanyként. A választókat nem a jogi, hanem az erkölcsi vetület érdekli, aminek ez tökéletesen megfelel.
„A román politikai erők ellenkezése miatt nem tudunk többet elérni”. A magyarázat elfogadható, de csak akkor, ha az okokat publikussá teszik, és az egyenlő esélyteremtés jogán átadják felsőbb fórumoknak. Mivel a titkolt ügyek a homályban lébecolnak, ezért egyes befolyásos RMDSZ-es pártvezetők ellenezni fogják a tervezetet. Akkor majd akadnak mások, akik meggyőzik őket az ellenkezőjéről. Ha nem, akkor minden szavazó levonhatja magában a következtetést, hogy érdemes-e egy ilyen szervezetbe fektetnie a bizalmát.
Milyen előnyökkel jár az elképzelés? Csökkenti az előítéleteket mindkét közösség köreiben. Ez különösen fontos egy gazdasági nyomás alatt préselődő környezetben. Megújító hatással bír azáltal, hogy átvilágít és egészséges versenyhelyzetet teremt. Pl. ha kiderül, hogy az X helységbeli RMDSZ 1,4-es arányszorzót produkált, míg az Y helységbeli csak 0,2-est, akkor az Y helységbeli képviselők kénytelenek lesznek sebességet váltani ahhoz, hogy lekerüljenek a szégyenpadról. Gyengíti a hatalmi pozíciók mámorító hatását azzal, hogy rendszeresen napfényre kerül a valóság egy lényegi szelete, az önkényesség és az opportunizmus teret veszít. Ez mindenkinek hasznos. (A módszer alkalmazható a román etnikum által is – pl. a Victor Ponta szerint „nem létező” Székelyföldön, ahol kisebbségben van vagy máshol, ahol többségben).
Halott látszat helyett élő kultúrát
Évekkel ezelőtt szorgalmas olvasója voltam a megyei könyvtárnak. A nagybányai téka csodálatosan felszerelt épület, ahova minden könyvszerető örömmel jár. Az egyik szinten vannak a román könyvek, egy különálló, nagy részlegen az angol könyvek, van egy internetrészleg, egy szellemi értékek védelmét szolgáló iroda, tágas olvasóterem, konferenciatermek, stb.
De mi van a magyar részleggel? Mikor először odavezettek, az volt az érzésem, hogy valami labirintuson keresztül haladok. Előbb átvittek a román részlegen, majd kimentünk egy lépcsőházba, ahol a kísérőm előhúzott egy kulcscsomót, és kinyitott egy ajtót, amin azt írta: „multicultural”. Ott voltak a kínai, japán, orosz, olasz stb. és a magyar könyvek. A magyar írásokat tartó állványokat a terem leghátsó részében helyezték el, a sarok mentén felépült pókbirodalom szomszédságában. Állítom, ennél jobban eldugni nem lehet. És ez így van ide s tova tíz éve.
Nem akarom minősíteni a nagybányai magyarsággal szembeni tisztelet mértékét, amit ez a gesztus kifejez. Sőt azt sem kérdem, hol voltak ez idő alatt az RMDSZ helyi képviselői? Csak arra kérem őket, hogy sürgősen pótolják ezt a komoly hiányosságot, és munkálkodjanak a román szekció szomszédságában felállítandó magyar részleg létrehozásán. Egy 650 éve itt lakó közösség kaphatna egy tisztességes helyet a helyi könyvtárban.
Egy új magyar részleg együtt járna 2-3 személy alkalmazásával is, akik aktívan támogatnák a potenciális olvasók köreiben a könyvszeretetet, és egy lakosságarányos büdzséből gazdálkodva, értelmes olvasnivalóval tölthetnék fel a silány minőségű részleget. Az embereknek élő kultúrára van szükségük, nem halott látszatokra. A jelenlegi könyvállomány olyan, mint egy elhagyatott burjántelep – többnyire használhatatlan, kidobandó művekből áll. Ponyvaregények, egy rakás kommunista kiadvány és néhány találomra kiválasztott méregdrága lexikon. Na meg a pókok és a multikulturalitás.
Etnikumarányos közmédia-képviselet
Miért nem kapnak a magyar polgárok lakosságarányos műsoridőt a közmédiában? Hiszen adófizetésükkel ugyanúgy hozzájárulnak a közszolgálati tévé (TVR) fenntartásához, mint román ajkú felebarátaik. Milyenek a jelenlegi arányok? TVR1-es csatorna: 2,2 százalékos magyar műsoridő, 1,1 százalékos német műsoridő délután és hétköznap, főműsoridő és hétvége kizárva. TVR2-es csatorna: 0,9%-os magyar műsoridő, 0,9%-os német műsoridő délután és hétköznap, főműsoridő és hétvége kizárva. TVR3-as csatorna: 1,6%-os magyar műsoridő (+ ismétlés) délután és hétköznap, főműsoridő és hétvége kizárva.
Amíg működött, a TVR Cultural csatornán: 1,3%-os magyar műsoridő, 0,7%-os német műsoridő délután és hétköznap, főműsoridő és hétvége kizárva. Összátlag: 1,5 százalékos magyar és 0,68 százalékos német műsoridő délután és hétköznap, főműsoridő és hétvége kizárva.
Az adatok önmagukért beszélnek. Nem akarom minősíteni a magyarsággal szembeni tisztelet mértékét, amit ez a gesztus kifejez. Sőt azt sem kérdem, hol voltak ez idő alatt az RMDSZ országos képviselői? Csak arra kérem őket, hogy sürgősen pótolják ezt a komoly hiányosságot, és munkálkodjanak egy lakosságarányos műsoridőért a közmédiában. Egy 1100 éve itt lakó etnikum kaphatna egy tisztességes műsoridőt a televízióban és a rádióban. Különben érdekes adalékkal szolgál a német és a magyar műsoridők összehasonlítása.
A német közösség kb. 0,35 százaléknyi számarányt képvisel, és kétszer annyi műsoridőt kap. A magyarok 6 százalékos számarányukhoz képest négyszer kevesebbet. Eszerint a németek érdekképviselete nyolcszor hatékonyabb a magyarokénál, amely mélyen arányain alul teljesít. És ne feledjük azt sem, hogy korrektül súlyozva a 1,5 százalékos arány a valóságban jóval kevesebb, mivel médiaberkekben más súllyal mérik a főműsoridőt és a hétvégét, mint az alacsony nézettségű hétköznapi délutánokat. Hasonló számításokat el lehet végezni a közrádiók és a regionális műsorok esetében is. Ám az eddig tapasztaltak valósága azt sejteti, hogy ezek esetében sem fogunk jobb aránypárokat találni.
Jó lenne 2014 januárjában – a tisztességes gazda szellemében – az 5. jelentést olvasni az RMDSZ-től, és a korábbi jelentések fényében levonhatni néhány következtetést. A számszerűsített beszámolókat kísérő grafikonok és összehasonlítások segítségével immár könnyű lesz értékelni. Thomas Jefferson szerint minden nemzedéknek forradalomra van szüksége. De hogy a változás vonata elindulhasson, át kell állítani a váltót. Fütyül-e már a gőzmozdony? Él-e még a váltókezelő? Mert a hiábavalóságnak nincs létalapja.
Lőrinczi Lóránd.
Krónika (Kolozsvár)

A SIE vezetője aggódik...
Teodor Meleşcanu, a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) vezetője aggódik Omar Bakri sejk csütörtöki, Romániára is kitérő kijelentései miatt. Szerinte a sejk nyilatkozatai jelzésértékűek, így már Romániáról is elmondható, hogy terrorista támadások potenciális célpontja.
Meleşcanu szerint Romániának fel kell készülnie a terrorizmus megelőzésére, noha Bakrit inkább ideológusnak tekinti, és nem a tettek emberének.
„Románia NATO- és EU-tagállam, részt veszünk az afganisztáni katonai beavatkozásokban, az Egyesült Államok az országunk területén levő katonai bázist használ, sok turista látogat ide, többek között Izraelből is szép számmal érkeznek. A két hírszerző szolgálat (a SRI és a SIE) arra összpontosít, hogy a lehetséges merényleteket megelőzze, azonban mindenkinek meg kell értenie, hogy Románia már nem az az ország, amelyben terrorista merényletek nem fordulhatnak elő. Sajnos, a valóság azt mutatja, hogy Románia sincs biztonságban, azonban fel kell készülnünk, és meg kell előznünk a merényleteket, és a terrorizmus okait fel kell számolnunk” – hangsúlyozta a SIE vezetője.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

AD INFINITUM
Varga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában
Kérdezett: Sólyom István
A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett.
A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el.
Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy.
Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet?
Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását.
Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást?
– Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett.
A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.)
A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett.
Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.)
Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát?
– Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására.
2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.”
A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak.
– Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája.
Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem?
– Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt.
A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek.
Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására.
Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet?
– Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen.
Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek?
– A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának.
Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra.
A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.
Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.
A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak.
1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre.
A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit.
Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban.
Mi történt a rendszerváltás után?
- A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn.
A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis?
Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz?
– Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak.
A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak.
A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel.
Hogy kerül képbe a SRI?
– 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra.
A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13.
És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam.
Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom.
A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám.
Mi a SRI álláspontja a perben?
– Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja.
Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban.
Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert?
A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig?
– A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva.
Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet.
Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni?
– Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte.
Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni.
Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább?
– Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat.
Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával.
Varga Andrea
1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta.
Transindex.ro

Quo vadis, erdélyi magyarság?
Az erdélyi magyar közösséget megosztó viták nem az árulás vagy hűség fogalmaival, hanem inkább a környező világba való integráció kívánatos vagy lehetséges formái segítségével ragadhatók meg találóbban. A nagy dilemma, hogy miként viszonyuljunk a többségi társadalomhoz, illetve a világ többi részéhez, így a nemzetünket határok fölött egységesítő mozgalomhoz, valamint a tágabb Európai Unióhoz – ez veti fel a két alapvető kérdést, mely köré az összes többi csoportosul. A válasz mögött, melyet e kihívásra adunk, az erdélyi magyar társadalmunkat illető két felfogás húzódik meg.
Az egyik szerint annak kohéziója hosszabb távon a mai marad, és ilyenként kell beilleszteni a hazai szociális szerkezetbe, a másik szerint demográfiai és potenciális vagy aktuális társadalmi ereje folytán egy sokkal magasabb fokú szervezettség és összetartás illeti meg, ez életre is hívható, s ennek megfelelő helyet és státust kell kiharcolni a romániai politikai-közigazgatási struktúrákban.
Az erdélyi magyarság legsikeresebb korszaka a nemzeti egység felbontása utáni időkben ezek szerint a két világháború közti huszonkét év volt, amikor is vagyoni erejét és társadalmi rétegei összefogását viszonylag jól meg tudta őrizni és szervezni, s noha a nemzeti elnyomás visszavetette sok tekintetben, de kohézióját a kisebbségi szolidaritás új dimenziójával még erősíteni is képes volt.
A kommunista diktatúra világából viszont kimondottan szétziláltan, mindenéből kifosztottan bukkant felszínre a magyar közösség. Politikailag ugyan hamar megtalálta az egységes fellépés módját – az elszabadult sovén uszítás nem is hagyott számára más kiutat –, de hamarosan rajta is a gyors differenciálódás és szétválás különben szükséges áramlatai uralkodtak el, kivált egy vagyonosabb, illetve hatalomorientált réteg, a többségnek pedig a magán- és közszférában való elhelyezkedés lett a fő gondja.
Az új (kis)tőkés és az önkormányzati hatalomból részesedő magyar elit főleg frissen elnyert állásai megszilárdításában vált érdekeltté, beérte a spontánul kialakult új kohézió fokával, és ebben bátorítást is kapott többségi és állami részről. Az ezzel járó kisebbségi jogok azonban nem elégítették ki azt az értelmiséget és polgárjogi mozgalmat, valamint a vállalkozók elégedetlen csoportjait, melyek ennél többet kívánnak, s melyek ma az önrendelkezés jelszavait hangoztatják, magyarázzák és követik.
Az autonomista harc célkitűzése tehát kettős: a magyar társadalmi kohézió és szervezettség egy magasabb fokát kívánja elérni a már kifejlődött új társadalmi rétegek összefogása útján, több közigazgatási, gazdasági és politikai hatalmat kérve illesztené azt be a romániai és annál tágabb társadalomba, hogy az eddigi elitet leváltva vagy osztozva vele a vezetésen, a többségi társadalommal is új, előnyösebb alkut köthessen.
Tapasztaljuk, hogy az EU-n belül a nemzetállamok bizonyos értelemben fellazulóban, regionális jelentőségű eltolódások következnek be gazdasági és politikai súlyban az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) védőernyője alatti államok közt és azokon belül is, és ez okvetlenül megkönnyítheti a többet, mást akarók dolgát.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

Huszonkét év parlamentjei
Az 1990. évi rendszerváltást követően a parlamenti választások általában nagy politikai csatákat váltottak ki. Ezek a választások 2008-ig az elnökválasztásokkal együtt zajlottak le, ami tovább növelte a csata élességét. Idén feltehetően minden eddiginél nagyobb parlament alakul ki a választások nyomán.
Több mint harminc párt
Az 1989. évi események felszínre hozták az akkoriban rendkívül erőssé vált Ion Iliescut, amelynek pártja, a Nemzeti Megmentési Front uralta az első, a Ceauşescu-korszak után demokratikusnak mondható választásokat. Bár az 1990. évi választáson több mint harminc párt indult, a Nemzeti Megmentési Front 67,5 százalékkal győzött. A szavazatok szétforgácsolódása miatt a képviselőházba 27 párt került be (közülük 11 a nemzeti kisebbségeké), a szenátusba pedig 7 politikai tömörölés. Jelentősebb szavazattal – a Nemzeti Megmentési Front mellett – csak a Nemzeti Liberális Párt és az RMDSZ rendelkezett, mindketten meghaladták a 7 százalékot.
Miniszterelnökként a Nemzeti Megmentési Front egyik vezetőjét, Petre Romant nevezték ki, az 1991. évi bányászjárás azonban a kormányfő végét jelentette, helyét Theodor Stolojan vette át.
A Nemzeti Megmentés Frontjának életében fontos pillanat volt 1992. márciusa. A tömörülés elfogadta Petre Roman európai, haladó programját. Iliescu hívei nyomban kiváltak a pártból és létrehozták a később a Társadalmi Demokrácia Pártjának nevét felvevő tömörülést, a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontját. Az „eredeti" Nemzeti Megmentési Frontot 1993-ban Nemzeti Megmentési Front-Demokrata Párt, majd Demokrata Párt néven jegyezték be.
Băsescu színre lép
Az 1992. évi parlamenti választások alkalmával kezdett kikristályosodni a romániai politikai élet. A kettéhasadt Nemzeti Megmentés Frontja már nem érte el korábbi jó eredményét: a Ion Iliescu által vezetett Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja azonban így is jól szerepelt, 34 és 35 százalékot szerzett a képviselőházban és a szenátusban. A következő helyet a Demokratikus (később: Demokrata) Konvenció és a Nemzeti Megmentési Front foglalta el.
A kormány miniszterelnöke Nicolae Văcăroiu lett, aki négy éven át őrizte meg tisztségét, ezzel mostanáig álló rekordot állított fel. A kormány szilárdsága nem mutatkozott meg azonban a gazdasági stabilitásban, amelyet a hiperinfláció jellemzett, a privatizáció pedig stagnált.
Az 1996. évi parlamenti választásokon a Demokrata Konvenció legyőzte a Társadalmi Demokrácia Pártját, a Demokrata Párttal és az RMDSZ-szel szövetkezve sikerült kormányra lépnie.
A kormánykoalíció ugyan erős parlamenti többséggel rendelkezett, a politikai stabilitást azonban meggyengítette Traian Basescu színrelépése. Így az 1996-2000 közötti időszakban a kormány élén három miniszterelnök: Victor Ciorbea, Radu Vasile és Mugur Isarescu állt.
Ciorbea-kormány a Demokrata Párttal kiéleződött vitájában 1998. március 30-án mondott le. Helyét az ugyancsak parasztpárti Radu Vasile vette át. Gazdasági intézkedései azonban – például a bányák bezárása – átfogó társadalmi mozgalmakhoz vezettek, a bányászok 1999. elején Miron Cozma vezetésével ismét elindultak Bukarest felé, hogy megdöntsék a kormányt. De a Vasile-kormányt azért is többen bírálták Romániában, hogy támogatta a NATO-t Szerbia bombázásában – sokan úgy vélték, Románia elárulta a „baráti Szerbiát".
A kabinet egyetlen sikerét az jelentette, hogy Romániát az Európa Tanács helsinki összejövetelén meghívták, kezdje meg a tárgyalásait Európai Uniós tagságáról
A parasztpárt ennek ellenére megvonta támogatását Radu Vasilétől, aki azonban csak hosszas győzködés után volt hajlandó lemondani.
A kormány élére Mugur Isarescu került, azzal a feltétellel, hogy csakis a választásokat készíti elő, ezt követően ismét átveszi helyét a Román Nemzeti Bank élén. A jobboldal kudarcos kormányzása gyakorlatilag a Demokrata Konvenció szétbomlásához vezetett 2000-ben.
Politikai és gazdasági stabilitás
Ezt követően természetszerű volt a baloldal előretörése: 2000-ben a választásokat az Adrian Nastasé által vezetett Szociáldemokrata Párt nyerte meg, a Konzervatív Párt akkori elődjével, a Humanista Párttal szövetkezve. Az elnökválasztásokon Ion Iliescu diadalmaskodott a második fordulóban, miután a romániai választók bizonyságot tettek felelősségükről és masszívan őrá szavaztak Corneliu Vadim Tudor ellenében. A szociáldemokraták 46 és 45 százalékkal nyertek a szenátus és a képviselőház esetében.
A miniszterelnök, Adrian Nastase vezetésével helyreállt a gazdasági stabilitás, az ország fejlődött, elsősorban a 2002-2004 közötti időszakban. A szociáldemokraták az RMDSZ-t ugyan nem vették be a kormányba, de Markó Béla tömörülése évenként megkötött protokollum alapján támogatta a kormányzást. Ekkor csatakozott Románia a NATO-hoz és jól haladtak a tárgyalások az ország uniós előcsatlakozása esetében is. Beindult a privatizáció és bár a „nem adjuk el az országot" jelmondattal élő ellenzék élesen bírálta a kormány ilyen irányú intézkedéseit, a Petrom részvényeinek jelentős többségét felvásárolta az OMV, magánkézre került a galaci Sidex is.
Ismét Băsescu
Ebben a helyzetben került sor a 2004- évi parlamenti és elnökválasztásokra. A nagy párharcra az Adrian Nastase és a Traian Băsescu által vezetett politikai tömörülések között került sor. A törvényhozás fórumában a szociáldemokraták és a Humanista Párt együttesen a szavazatok 36 és 37 százalékát szerezte meg a képviselőházban és a szenátusban, a másik oldalon a Demokrata Pártból és a Nemzeti Liberális Pártból álló DA szövetség 31 százalékot ért el mindkét házban, az államfőválasztásokat pedig Traian Băsescu nyerte meg Adrian Năstaséval szemben.
Államfőként Traian Băsescu kihasználta azt, hogy a szociáldemokraták csak választási, nem pedig pártszövetséget kötöttek a humanistákkal, így az RMDSZ-szel szövetkezett DA szövetség alkothatott kormányt, a – később az államfő által „nemtelen szövetségnek" nevezett – humanistákat „átvéve" a szociáldemokratáktól. A kormányfő Călin Popescu Tăriceanu lett, aki miniszterelnöksége idején szembekerült az államfővel. Ennek nyomán a DA szövetség kettészakadt, a nemzeti liberálisok és az RMDSZ kisebbségi kormányt alakított, amelyet a parlamentben a szociáldemokraták is támogattak.
2007-ben a parlamenti többségnek sikerült felfüggesztenie tisztségéből Traian Băsescut, aki azonban akkor még igen nagy népszerűségnek örvendett a választók körében, így a népszavazás nyomán visszatérhetett az államfői palotába.
„Szörnyszövetség"
A 2008. évi parlamenti választásokban a szociáldemokraták, a demokrata liberálisok és a nemzeti liberálisok között folyt a harc. A demokrata liberálisok szerezték a legtöbb mandátumot a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok előtt. A 2008-2009-es évben a demokrata liberálisok és a szociáldemokraták együtt kormányoztak – ezt az időszakot „szörnyszövetségnek" nevezték.
A szövetség nem is maradt sokáig talpon, 2009-ben a szociáldemokraták – politikusuk, Dan Nica belügyminiszteri tisztségből történt kényszerű lemondása után – kiléptek belőle. A demokrata liberálisok, a Traian Băsescu által támogatott Emil Boc kormányfővel az élen kormányon maradtak, az RMDSZ-szel szövetkezve. A kormányfő 2012-ben mondott le, helyét Mihai Răzvan Ungureanu vette át; kormánya 79 napig, az ellene benyújtott bizalmatlansági indítványig volt hatalmon.
Traian Băsescu ekkor arra kényszerült, hogy a nemzeti liberálisokkal szövetkezett szociáldemokraták részéről nevezzen ki miniszterelnököt, Victor Ponta személyében. Kabinetje a választások után megválasztandó új kormányig marad – amelyet, a választási eredmények fényében, feltehetően ugyancsak ebben az összetételben követ majd az újabb kormány.
Maszol.ro

Fontos az együttműködés
Markó Béla volt RMDSZ-elnök kifejtette, ő azt szeretné, ha a Szövetség a kormánykoalícióban is jelen lenne, hangsúlyozva, „nem csupán parlamenti, hanem kormányszinten is fontos az együttműködés”.
Az RMDSZ platformjai konzultatív tanácsának pénteki ülése előtt Markó Béla kifejtette, ő azt szeretné, ha a Szövetség a kormánykoalícióban is jelen lenne, mivel ez nem csupán a magyarok érdeke, hanem a román többség érdeke is.
Leszögezte, sok célkitűzést „közös erőfeszítés” nyomán értek el a múltban.
„Én azt szeretném, hogy az RMDSZ a kormánykoalícióban is jelen lenne, mivel ez a romániai magyarok érdeke, azonban ugyanakkor a román többség érdeke is. Ha kissé visszanézek arra, ami az elmúlt évtizedben történt, akkor nagyon jól látszik, hogy mindent közös erőfeszítéssel értünk el, lévén szó a NATO-, vagy az EU-csatlakozásról, vagy más fontos célkitűzésről – mindent a románok és a magyarok közötti együttműködéssel valósítottunk meg” – mondta Markó.
Rámutatott, nem csupán parlamenti, hanem kormányszinten is fontos az együttműködés, ha vannak közös érdekek, és „egy koalíció minden pártja egyezségre jut a kormányprogram bizonyos pontjaiban.
Arra a kérdésre, hogy az RMDSZ megelégedne-e csupán államtitkári tisztségekkel, Markó azt válaszolta, hogy „a kormányban való részvétel azt jelenti, hogy jelen vagy a kormányzási asztalnál”.
Az USL és az RMDSZ vezetők szerda este megbeszélést tartottak a parlamentben. 
Liviu Dragnea, a PSD főtitkára csütörtökön azt nyilatkozta, hogy az USL és RMDSZ közötti tárgyalások nem szakadtak meg, és, hogy legközelebb jövő hét elején tartanak megbeszélést.
„Nem hagytuk abba. Egy adott pillanatban úgy döntöttünk, hogy lezárjuk a tárgyalásokat, mert nem ülhettünk ott egész éjjel” - nyilatkozta Dragnea, aki így cáfolta a híreszteléseket az USL-RMDSZ tárgyalások megszakításáról.
Mediafax
Nyugati Jelen (Arad)

Szálka vagyunk egyesek szemében
Borbély László felszólalása a kormány beiktatása alkalmával
"Most először van egy elsöprő többség a parlamentben, a körülbelül 67%-kal. ’90-ben volt utoljára ilyen, amikor még kialakulóban voltak a pártok. Egy ellenzéki párt vezetőjének szavaival élve: ez egy igazi kolosszus" – mondta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke december 21-én a szenátus és a képviselőház együttes ülésén, a kormány beiktatása alkalmával.
"Nem könnyű 67 százalékot megszerezni. El is mondtam a többségi koalíciót alkotó kollegáimnak egy beszélgetésünk alkalmával, hogy a kezdeti eufória után már inkább úgy néztek ki, mint akik vereséget szenvedtek, nem úgy, mint akik győztek. Nehéz ám egy ilyen mértékű győzelmet megemészteni" – mondta a politikai alelnök, majd hozzátette, az RMDSZ számára sem könnyű a helyzet: "Immár 23 éve szálka vagyunk egyesek szemében azzal az aránnyal, amellyel sikerült a romániai magyar közösség bizalmát eddig is megszerezni. A szövetség ezúttal is a magyar szavazatok 90%- át kapta meg, mindannak ellenére, hogy most először 80 magyar ellenjelölttel kellett megküzdenünk a román riválisaink mellett. Ez az arány óriási felelősséget jelent számunkra, elvégre a magyar közösségen belül ez 90 %-os többséget jelent. 1990 óta vállaltuk ezt a felelősséget és ez azt jelentette, hogy vállvetve hozzájárultunk az ország demokratizálásához, az EU-ban és a NATO-ban pedig az országunk súlyának a megerősítéséhez, ugyanakkor felvállaltuk a kormányzás felelősségét is."
"2012-ben viszont egy precedens nélküli helyzet alakult ki. A kormányfő felkérte az RMDSZ-t a közös kormányalakításra, annak ellenére, hogy nem volt szüksége a parlamentben az RMDSZ álltal összegyűjtött szavazatokra. Vajon miért? Azért, mert úgy gondolta, hogy egy csaknem másfél millió állampolgárt kitevő közösséget nem lehet figyelmen kívül hagyni és jobb, ha e közösség támogatásának örvend. Az interetnikai kapcsolatok, a nemzeti kisebbségek problematikája éveken át kisebb-nagyobb pátosszal került közvitára, lévén, hogy igen érzékeny pontokat érint, viszont főleg 1996 óta sikerült kialakítani egy partneri kapcsolatot a román többséggel, egy építő jellegű párbeszédet, amely lehetővé tette olyan problémák megoldását is, melyek nem csak a kisebbségek jogaira, hanem általában véve a jogállamiságra is vonatkoznak. Sajnos, a tárgyalások ezúttal kudarcba fulladtak, mert egyesek nem tudtak a múltbeli beidegződéseiken túllépni" – mondta Borbély László.
Ami a kormányzati programot illeti, a politikai alelnök elmondta: "Természetesen lehetne konkrétabb, illetve tartalmazhatná egyes intézkedések bevezetésének a határidejét is. Itt egy olyan kormányzati programról van szó, amelyet rendkívül nehéz lesz monitorizálni, mivel számos fejezetben általánosságról szól, illetve elvekről, gyakorlati intézkedések meghatározása nélkül. Van azonban egypár olyan intézkedés is, amely hasonlít az RMDSZ gazdasági javaslataira és amely valóban munkahelyeket teremt. Egyetértünk az áfa csökkentésével 24%- ról 19%-ra, ennek csökkentésével az élelmiszerek esetében, de meg kell szabni a határidőket is. Megjelenik a decentralizáció is elvi szinten. A társadalmi járulékok csökkentését pedig az RMDSZ már két évvel ezelőtt is javasolta. Szükség van egy közvitára is az EU költségvetési prioritásainak a tisztázására a 2013–2020-as időszakra. Ugyanakkor örvendetes az, hogy létezik egy külön kisebbségi tematikájú fejezet is, amely tartalmaz egypár nagy jelentőséggel bíró kitételt, mint például az anyanyelv használata, az oktatási törvény alkalmazása, illetve a politikai párbeszéd mellett való elkötelezettség és a hagyományok figyelembevétele a regionális átszervezés alkalmával. Az első Ponta-kormány programjában nem esett egy szó sem a kisebbségekről."
"Mi, mint egy jelentős közösség, a magyarság legitim képviselői, úgy gondoljuk, hogy azon politikai döntéseket, amelyek egy bizonyos közösségre vonatkoznak, nem lehet csupán a pártok vagy a koalíciók álltak elért arányok függvényében meghozni, hanem csakis kölcsönös egyetértésben, figyelembe véve az adott közösség jogos képviseletének az állásfoglalásait. Valóban értékeljük a kormányzati program egyes kitételeit, építő ellenzék leszünk, a kormány tevékenységét figyelmesen fogjuk követni, és szeretnénk, ha minden politikai erő megértené, hogy az együttélés témáját és az interetnikai párbeszédet ki kell emelni a tisztán politikai egyenletből. Azt is meg kell értsék, hogy egy úriembernek tartania kell magát az adott szavához, hogy szavahihetőségét el ne veszítse, függetlenül attól, hogy írásban is adta-e vagy sem. Az RMDSZ ezen képességét az évek során már bebizonyította" – jelentette ki Borbély László, majd elmondta, hogy párbeszédre és egyetértésre lesz szükség az elkövetkező időszakban, amikor az alkotmánymódosításról, a területi átszervezésről és a választási törvény módosításáról lesz szó. "A mostani többségnek megadatott az a lehetőség, hogy bebizonyítsa, felül tud kerekedni az adott helyzeten. A többség és a kisebbség közötti kapcsolatot együtt kell építeni és 1990 óta ezt tettük lépésről lépésre. Senkinek sem áll jogában ezt a kapcsolatot tönkretenni vagy gyengíteni. Reméljük, hogy a mai többség tudatában van ennek a politikai számításoktól független valóságnak" – mondta a politikai alelnök és hozzátette: az RMDSZ építő ellenzéki szerepet vállal, következésképpen nem fogja megszavazni a kormányt.
Népújság (Marosvásárhely)

Gyásznap
A történelmet nehéz megérteni.
A történelmet nemcsak azért nehéz megérteni, mert azt az aktuális hatalom mindig kisajátítja, meghamisítja, letagadja, átírja, újraértelmezi, s nemcsak azért, mert a történelmet mindig a győztesek írják. Egy nép vesztesként is emlékezhetne a saját történelmére. A saját tragikus történelmére, ha nem éppen a saját elitje hamisítaná meg azt!
Nézem a tévét, a II. Magyar Hadsereg pusztulásáról beszélnek. A „Don-kanyarról”... Arról, hogy az 1943. január 12-én bekövetkezett szovjet támadás után az oroszok áttörték a frontvonalat... Hallgatom a műsor szerkesztőjét és a meghívott történészt, először nem értem pontosan, hogy miről beszélnek, aztán amikor megértem, ledöbbenek. A történész épp arról beszél, hogy akkor és ott nemcsak elpusztult kétszázezer emberünk, de arról a kétszázezerről, akik meghaltak ott, az elmúlt 63 évben nem volt szabad beszélni. Ezek az elesettek a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján egy áruló hadsereg, az „utolsó csatlós” katonái voltak. Egy fasiszta hadsereg fasiszta, bűnös katonái, csak éppen azt nem mondják ki, de érződik a sorok között, hogy a „hivatalos magyar” történelemszemlélet alapján megérdemelték még a pusztulást is! A fagy- vagy golyó általi halált. A későbbi fogságot. Persze, az elmúlt hatvan év hivatalos magyar történelme szerint. Az utódok – mondja a történész – épp a hivatalos történelemszemlélet okán le- és megtagadták még a meghalt családtagjaikat is. A gyermek az apját, az apa a fiát... Igen, az elmúlt hatvan évben nem volt szabad róluk beszélni. Nemhogy hősként, sehogy sem. Mert megbélyegezték még azokat a családokat is, amelyeknek ilyen halottai voltak, egzisztenciálisan ellehetetlenítették őket. Hallgatom a történész szavait, hallgatom, amit mond, s váratlanul átvillan rajtam: de hisz „ezek” ugyanazokról az emberekről beszélnek, akiket mi itt, Romániában hősként tisztelhettünk! Akiknek itt, Erdélyben szinte minden faluban emlékművet állítottunk. A halottaink egy részéről, mert szinte minden családnak volt egy hőse, az első vagy második világháborúban elesett halottja. Doberdónál vagy a Don-kanyarban. Csak az én falumban közel kétszáz. De lelki szemeim előtt látom a zetelaki, máréfalvi, nagyfalusi impozáns emlékműveket is. Sok száz nevet, akiknek a halálával kevesebbek lettek ezek a falvak! S hallom a gyermekkorom háborús történeteit is. Ahogy egy-egy hős megállított egy egész ellenséges századot! Ahogy Z vagy X sebesülten, felismerhetetlenül odadobta a zsoldkönyvét a szakaszvezetőnek, századosnak, hogy ki is volt ő pár órával előbb!
A történelmet nehéz megérteni. A történelmet általában a győztesek írják, de azt nem tudom megérteni, hogy miért kellett az alföldi vagy dunántúli magyar parasztnak, egyáltalán a magyarországi magyar embernek letagadnia, hogy a testvére, bátyja a Don-kanyarban pusztult el. Hogy ő a Horthy katonája, tisztje volt. Hogy ő egy történelmi kor áldozata volt. Hogy végrehajtott egy parancsot, amelyet a kor politikai elitje kiadott. Aki nem tett egyebet, csak amit az angol, francia, amerikai hadsereg elpusztult hősi halottjai, akikről évente megemlékeznek például a partraszállás napján: meghalt egy általa talán sosem vállalt történelmi kor parancsa szerint. Aki nem tett többet, mint a mai NATO-államok katonái, akik egy szövetség tagjaiként elmennek Afganisztánba, Koszovóba meghalni.
Hát ezért olyan Magyarország ma, amilyen. Megértem, honnan kell most Orbán Viktornak és kormányának újraindulnia vagy elindulnia. Megértem, miért kell Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak annyi küzdelmet megvívnia! És akkor megértem azt is, miért olyan a nemzettudat odaát, Magyarországon, amilyen. S megértem azt is, miért jön át Csíksomlyóra, a búcsúra évente félmillió ember.
Emlékezzünk kegyelettel hősi halottainkra!
Lőrincz György
Székelyhon.ro,

Gyűlöletkeltés egyenes adásban
Mostanáig abban a hiszemben éltem, hogy a nagy nyilvánosság előtt már nem ismétlődhetnek meg a ’90-es évek elejére jellemző magyarellenes kirohanások és gyűlöletbeszédek. Abban a hitben ringattam magamat, hogy a vérünkre szomjazó kutyafalkák csaholásának ideje lejárt, és már legfeljebb egy-egy kivénhedt ordas foghíjas harapásától kell tartani. Szerda este azonban, a volt szekus Voiculescu tulajdonában lévő Antena3 televízió fél tízkor kezdődő, A nap összefoglalója (Sinteza zilei) címet viselő műsorát nézve kénytelen voltam belátni, hogy nagyot tévedtem. Kiderült ugyanis, hogy a 21. század NATO- és európai uniós tagsággal rendelkező Romániájában semmi sem változott, továbbra is lehet méregtől habzó szájjal ellenünk uszítani. Legfeljebb a stílus vált kifinomultabbá, ugyanakkor hatásosabbá és így veszélyesebbé is.
Hölgyeim és uraim, olyan valamiről fogunk beszélni, amitől lehet, hogy hidegrázást kapnak – jelentette ki Mihai Gâdea már adásba lépésekor, ezzel megadva az általa vezetett műsor hangnemét. És miközben a nézők előtt peregtek az állítását igazolni hivatott képsorok, azt is megtudhattuk tőle, hogy a szerinte nem létező Székelyföld, valamint Magyarország zászlójának Hargita és Kovászna megyei középületekre való kitűzése a román államra nézve végzetes lehet.
A témát többek között Petre Roman levitézlett miniszterelnök, Ciprian Dobre Maros megyei képviselő, Oana Stancu újságíró és Mugur Ciuvică politikai elemző járta körbe, de telefonon bekapcsolódott Codrin Munteanu, a magyar jelképek üldözéséről hírhedtté vált háromszéki kormánymegbízott, és velük szemben Tamás Sándor megyetanácselnök is. Helyszűke miatt az ellenünk felhozott, hazugságokkal fűszerezett vádakat képtelenség felsorolni, de talán nem is érdemes. Hiszen ezek egyetlen célját Székelyföld és népe létének cáfolása, valamint az önazonosságát megjelenítő jelképek, főleg a Ciuvică által nemes egyszerűséggel rongynak nevezett székely zászló betiltásának követelése képezte.
Felháborító volt ugyan, de ezt a műsort végig kellett feszengeni, már csak a miheztartás végett is, hiszen így legalább tudjuk, mire számíthatunk. Az elhangzottakra pedig megfelelő választ csakis soraink szorosabbá zárásával és a területi autonómia tömeges, elszánt és kitartó követelésével adhatunk. Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Orosz lap: Románia magyar „lázadást" provokált
Románia Moldáviára igényt tartva kiprovokálta, hogy fellázadjanak a Romániában élő magyarok – vélekedett a Nyezaviszimaja Gazeta című orosz napilap hétfői kommentárjának szerzője.
A hidegháború befejeződését, a Szovjetunió széthullását és a szocialista tömbön belüli fegyelem megszűnését követően Kelet-Európában számos gócpont, Koszovótól a Hegyi-Karabahig egy sor etnikumi és területi konfliktus jelent meg – írta a független újság elemzője.
Alla Jazkova rámutat, hogy az egyik konfliktus a Moldovai Köztársaság területén alakult ki, amelyet a Dnyeszter jobb és bal partján az 1990-es években felerősödött moldáviai nacionalista mozgalmak provokáltak ki.
Ezek egy része a Romániával való egyesülésért lépett fel. A konfliktus új lendületet vett 2006 júliusát követően, amikor Traian Basescu román államfő nyíltan beszélt a Moldovai Köztársaság és Románia egyesüléséről.
A Nyezaviszimaja Gazeta cikkírója szerint egy ilyen szintű román vezető szájából minimum átgondolatlan volt a kijelentés, tekintettel arra, hogy Romániában körülbelül kétmillió magyar él.
Az országos orosz lap kommentátora ezt írta: „az elmúlt években Erdély magyarok lakta megyéiben nem egyszer alakultak ki nemzetiségi alapú forrongások". Az idén február elején súlyosbodott a helyzet, amikor a Bukarest által kinevezett elöljáró azt követelte, hogy távolítsák el a helyhatóság épületéről a székely zászlót – tette hozzá.
A Nyezaviszimaja Gazeta cikke szerint a romániai magyarság vezetői – minthogy kötik őket az Európai Unió és NATO keretében vállalt kötelezettségek – nem lépnek túl a Hargita, Kovászna és Maros megye számára követelt autonómián.
A szerző szerint azonban Bukarest várhatóan elutasítja a romániai magyarság nemzetiségi jogainak bővítését, és ez csak erősíteni fogja az ellenállást.
A cikkíró szerint „nem nehéz előre látni, hogy a zászlók háborúja sokkal komolyabb konfliktusokba is átnőhet". Jazkova kiemelte, hogy 1990 után Magyarország hivatalosan nem jelentett be területi igényt sem Románia, sem más országgal kapcsolatosan, és honfitársai autonómiaköveteléseinek támogatásáig ment el.
Hozzátette: „ugyanakkor a szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzetének befolyásolására tett gyakori kísérletek, amelyek a hivatalos csatornák mellőzésével, úgymond az adott kormányok feje felett történtek, megnehezítették a konstruktív párbeszédet".
Az orosz lap cikkírója nem zárja ki, hogy az elmúlt hetek eseményei megismétlődnek, legalábbis addig, amíg a Székelyföldön élő magyar lakosságnak nem biztosítják a helyi önkormányzat megteremtését és anyanyelvük hivatalos használatát.
MTI
Erdély.ma.

A remény esztendeje: 1993
Húsz évvel az RMDSZ brassói kongresszusa után (1.)
A trianoni békediktátum jelentős pozícióhátrányba hozta a magyarságot a nemzetközi érdekérvényesítés területén. Ebben a helyzetben fokozott jelentősége van annak, hogy legalább a magunk részéről mindent megtegyünk a közös nemzeti siker érdekében, minél jobban kihasználjuk az egyébként szűk mozgásteret, minél kevesebb energiát fecséreljünk belharcokra. Az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltást követően a közösségi mozgástér radikálisan kitágult, történelmi ablakok nyíltak, olyan lehetőségek, amelyek rövidebb utat kínálnak legfőbb közösségi céljaink elérésére. 1990-ben még sok tekintetben képlékeny volt a helyzet, országok alakultak, új határok rajzolódtak, ideiglenesen nemzetközi síkon is előtérbe került az elnyomott nemzeti közösségek ügye.
Emlékezzünk csak: a kilencvenes évek végén a NATO bombázta Szerbiát az albánkérdés brutális és jogtipró kezelése miatt – Koszovó pedig ma független állam. Hatalmas lehetőség állt az erdélyi magyarság előtt is: olyan követelésekkel kellett volna előállni a román politikum és a nemzetközi fórumok előtt, amelyek teljesülése a szülőföldön való hosszú távú megmaradással és gyarapodással kecsegtet. E programnak nemhogy a gyakorlatba ültetését, de a megalkotását is akadályozták azonban az akkor még teljes közösségi támogatással rendelkező RMDSZ vezetői. A precizitás kedvéért szögezzük le: nem az volt a probléma Domokos Gézával – aki akkor az elnöki posztot látta el és az autonómiaigény kinyilvánításának legkeményebb és leghatékonyabb ellenfelének számított –, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja volt. Sokkal inkább az elnök lélekbeli asszimiláltsága, hogy az általa vezetett szervezet céljait nem a hosszú távú magyar létérdekekhez igazította, hanem az általa felbecsült román tűrőképességhez. Aki arról beszélt a szervezet első kongresszusán, hogy a románság közös államért folytatott évszázados küzdelmét a trianoni békeszerződés „szentesítette”, majd fél évvel később a nemzetközi jogi szempontból kifogásolhatatlan, a román fél által kért (!) bécsi döntés 50. évfordulóján a román retorikát ismét átvéve bécsi „diktátumról” szólt, az egyszerűen nem mozgott magyarként a történelem terepén, s így a politikában sem.
Az RMDSZ első három évét a belső huzakodás jellemezte. Az első kongresszuson a helyzetteremtők és a tájba simulók egymásnak feszülését azzal sikerült strukturálisan feloldani, hogy mindkét tábor prominense meghatározó és fontos pozíciót kapott: Domokos Géza lett az elnök, Szőcs Géza pedig a főtitkár. A szervezet politikai arcélét azonban Domokos Gézának sikerült meghatározni. Hasonló megoldás született egy évvel később a második kongresszuson, ahol Domokos Géza mellé autonomista többségű elnökséget választott a szervezet legfőbb fóruma, amelynek keretében viszont az elnököt ismételten leszavazták, s a magas rangú testület az autonómiaprogram koncepcióját kigyöngyöző fórummá vált.
A Küldöttek Országos Tanácsa és a két parlamenti frakció 1992. október 25-i együttes ülésén ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal – amely első ízben szögezte le letagadhatatlanul és elhallgathatatlanul az erdélyi magyarság autonómiaigényét – úgy tűnt, sikerült megteremteni a további politizálás elvi alapját. Megalakult az RMDSZ minden irányzatát tömörítő Egyeztető Kerekasztal, amely kidolgozta az 1993 január közepére összehívott harmadik RMDSZ-kongresszus számára a szervezet két legfontosabb dokumentuma, az alapszabályzat és a program autonómiaelvű módosítási javaslatait. Sem Szőcs Géza, sem Domokos Géza nem vállalta a jelölést a szervezet elnöki tisztségére, a két esélyes jelölt Markó Béla és Tőkés László volt. Az autonomisták derékhada úgy vélte, ha átengedi az elnöki pozíciót a másik oldal jelöltjének, azzal véget vet a bizalmatlanság korszakának, s nagyobb esélyt ad a nemzeti önkormányzat közös kiépítésének. Tőkés László jelöltségének az volt az értelme, hogy ha az addigi kollaboránsok megtorpedózzák a sorsmeghatározónak hitt módosítási csomagot, Temesvár hőse nem lép vissza, s minden bizonnyal megnyeri az elnökválasztást. Naivitásunkat jelzi, hogy akkor még nem merült fel bennünk a lehetőség: az RMDSZ-t lehet úgy vezetni évtizedekig, hogy a gyakorlati politika és a program között éles és állandósított ellentmondás feszül. A remény esztendeje volt 1993.
Húsz évvel ezelőtt sokunkban élt a remény, hogy a közösségi energiák optimális kihasználásával a politikai pluralizmust az RMDSZ intézményi keretén belül tartva megteremthetjük „az államot az államban”, saját önkormányzatunkat, amely közjogi kompetenciákat is nyer majd, ha kellő politikai nyomást tudunk gyakorolni a román hatalomra. Az elmúlt negyedszázadban ez volt az erdélyi magyarság legeseménydúsabb esztendeje. A brassói kongresszus elfogadta az új programot és alapszabályzatot, elnöknek választotta Markót, megalakult az RMDSZ belső parlamentje, a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a kormány szerepét betöltő Ügyvezető Elnökség, a bírói hatalmi ágat képviselő bizottságok. Lezajlott az első nagy belső vihar, a „finom eszközökkel végrehajtott etnikai tisztogatás vitája”, sor került Románia Európa Tanácsi felvétele előtt a neptuni találkozóra, annak nyomán egy máig tartó sajtópolémiára (az egyik főszereplő, Tokay György a Nyugati Jelen című napilapban egy héttel ezelőtt állt ki büszkén akkori szerepvállalása mellett), végül pedig az ügyet formálisan lezáró SZKT-nyilatkozatra. Érdemes húsz év távlatából a felgyűlt politikai tanulságokkal felvértezve feleleveníteni és elemezni a húsz esztendővel ezelőtt történteket. Örök vita, hogy az embereknek és közösségeknek van-e tényleges történelemalakító erejük. Spinoza szerint, ha az eldobott kőnek öntudata lenne, azt hinné, saját akaratából repül. Mások, így e sorok írója is úgy véli: van szabad akarat, van történelmi mozgástér, sőt, ahogyan Orbán Viktor fogalmazott, „akaratból épül fel a világ”. A jövőre irányuló elképzeléseink megalapozottsága érdekében, történelmi események vonatkozásában körbe lehet járni a történészeket amúgy irritáló, „mi lett volna, ha” típusú kérdéseket is. Induló cikksorozatunk erre vállalkozik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Dr. Kelemen András: Magyarok és törökök: Mit tudunk egymásról?
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)

Magyarellenes „alkotmányozók”
Demokrácia- és kisebbségellenesre sikeredett az az alkotmányozó fórum, amelyet a fővárosi Pro Democraţia Egyesület (APD) szervezett szerdán a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. Míg a szervezők megfeledkeztek a civil társadalom magyar képviselőit meghívni a nyilvános vitára, a nacionalista hangnemről a helyi Petru Maior Egyetem mintegy húsz tanára és diákja gondoskodott.
Az európai szemléletéről ismert Cristian Pîrvulescu, a Pro Democraţia Egyesület elnöke főszervezőként ugyan hasznosnak és termékenynek nevezte az elhangzottakat, azonban ő sem gondolhatta komolyan, hogy a Petru Maior Egyetem képviselőinek javaslatai maradéktalanul bekerülhetnek egy 21. századi európai állam alaptörvényébe. A felsőoktatási intézet tanárai és joghallgatói a román nyelvtudás kötelezővé tételétől a kettős állampolgárok választhatósági jogának megvonásáig számos olyan tételt fogalmaztak meg, amelyet viszont szeretnének látni a készülő alkotmányban.
Ioan Sabău-Pop ügyvéd, az egyetem tanára, aki a '90-es évek elején a Vatra Românească alapító tagjaként szerzett magának hírnevet, kijelentette: Románia nem Dél-Tirol és nem Katalónia, az országban nem szabad semmiféle régiósítási tervet véghezvinni, hisz az az általa szomorú emlékűnek nevezett Magyar Autónom Tartományra vagy éppenséggel a Szovjetunióra emlékeztetne. Sabău-Pop megítélése szerint ugyanakkor csak azok lehetnek államalkotók, akik mindig is itt éltek, ez pedig csakis a román nemzet. „Hogy legyenek az új alkotmány szerint államalkotó közösség az, amely tagadja Trianont, és nem ismeri el a gyulafehérvári egyesülést?" – tette fel a költői kérdést az egyetemi tanár, mintegy zárójelben említve meg, hogy 1920-ban Magyarország mintegy 200 ezer, az ország területén élő románt nemzettelenített. A szélsőséges nézetei miatt hírhedt jogász-pedagógus ugyanakkor Ciprian Dobre megyei tanácselnöknek, a konferencia házigazdájának sűrű bólogatásai közepette azt is javasolta, hogy csakis olyan személy legyen választható az alkotmány szerint, aki egyetlen állampolgársággal rendelkezik.
Börtön az 1. cikkely vitatóinak
Sabău-Pop javaslatait a felszólaló diákok közül párnak sikerült fölülmúlnia. Egy másodéves hallgató azt javasolta a konzultatív jelleggel létrehozott testületnek, hogy foglaltassa alkotmányba, hogy a román nyelvtudás minden egyes állampolgár számára kötelező. „Természetesen a nemzeti kisebbségek is használhatnák a saját anyanyelvüket, de csak magánbeszélgetések alkalmával" – kerekítette ki saját ötletét a lány. Egy fiatalember köntörfalazás nélkül kijelentette: Romániában senki ne találjon ki regionális nyelveket, mert azok nem léteznek. Ugyanakkor börtönbüntetést szorgalmazott mindazok számára, akik „egyáltalán szóba hozzák az alkotmány 1. cikkelyét". „Nem érthetünk egyet azzal, hogy egy öt százalékon aluli kisebbség diktáljon az országban, és keltse a feszültséget!" – érvelt a hozzászóló. Az egyetemisták között olyan is volt, aki a kisebbségi jogok korlátozása helyett az eutanázia bevezetését, a NATO-tagság eltörlését, a monarchia visszaállítását tartja fontosnak. Évfolyamvezetőjük, Lucian Chireac ügyvéd az alkotmánybíróság felszámolását javasolta.
152. cikkely: bezárt doboz lenyelt kulccsal
A rendezvényen a fórumról az utolsó pillanatban teljesen véletlenül értesülő Smaranda Enache emberjogi harcos volt az egyetlen, aki kiállt a regionális nyelvek, illetve a történelmi kisebbségek államalkotói státuszának elismerése mellett. Szokoly Elek, a Provincia Csoport tagja – aki szintén nem meghívó útján szerzett tudomást a fórumról, az alkotmány 1-es cikkelyének sérthetetlenségét leszögező paragrafus eltörlése mellett emelt szót. „Túlhaladott és kellemetlen ez a bizonyos 152. cikkely. Olyan, mint, amikor valaki egy dobozba szeretne zárni valamit, és lenyeli a kulcsot" – fogalmazott Szokoly.
A szervezési gondok miatt restelkedő Cristian Pîrvulescu – aki minden egyes észrevételt szorgalmasan jegyzetelt, majd írásban is kikérte a jelenlévők véleményét – azt üzente mindazoknak, akik nem tudtak az eseményről, de javaslataikkal hozzá szeretnének járulni az új alkotmány megszövegezéséhez, hogy megszerkesztett kezdeményezéseiket elküldhetik a Pro Democraţia címére. „Az már a politikai osztály vizsgája lesz, hogy milyen mértékben veszi figyelembe a civil társadalom javaslatait" – fogalmazta meg fenntartásszerű álláspontját Koreck Mária, a Divers Egyesület képviselője.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Az ezerarcú Pacepa
Bukarestben ismét, az elmúlt harmincöt év során immár sokadszor próbálkoznak Ion Mihai Pacepa tábornok, a kommunista titkosszolgálat egykori kémfőnöke szerepének átértékelésével.
átértékelésével.
„Aki szereti Pacepát, az demokrata, aki nem, az posztkommunista” – állított fel diagnózist még évekkel ezelőtt a Pacepa „kiugrásához” való romániai viszonyulásról Dan Pavel. A bukaresti politológus arra a következtetésre jutott, hogy az 1989-es rendszerváltással hatalomra került politikai elit, Ion Iliescu volt államfő és hívei, a volt szekusok, katonatisztek, pártaktivisták és köreik számára Pacepa hazaáruló, akinek nem lehet megbocsátani. A másik oldalon pedig ott vannak azok a demokrata antikommunisták, akiknek a szemében nemzeti hős, hiszen volt mersze hátat fordítani a Kárpátok géniuszának.
Nicolae Ceauşescu nemzetbiztonsági tanácsadója szinte az őrületbe kergette a diktátort, amikor ötvenévesen, 1978-ban váratlanul az Egyesült Államokba szökött, és emiatt teljesen át kellett szervezni a rezsimet kiszolgáló elnyomó gépezet, a Szekuritáte külföldi hírszerző részlegét (DIE). De még csak nem is a Bukarestnek szolgáló több tucat kém és titkosügynök leleplezése bizonyult a legnagyobb bajnak, hanem hogy 1987-ben megjelent, Vörös horizontok című könyvében az amerikai kormánytól menedékjogot kapott Pacepa feltárja a Ceauşescu-diktatúra rémtetteit, a személyi kultuszra épülő rezsim korrupt, népnyúzó rendszerét. (A könyv címe Ceauşescu tervére utal, amellyel egy „újfajta román kommunizmus” látszatát villantja fel a Nyugat előtt, hogy az ország nemzetközi megítélése jobb legyen, és ezáltal gazdasági előnyökhöz juthasson a rendszer.) Az egykori kémfőnöknek oroszlánrésze volt abban, hogy a Nyugat még „tündöklése” idején megismerhette a román kommunizmus és a Kondukátor igazi arcát. Emiatt a rezsimnek alárendelt igazságszolgáltatás hazaárulás miatt kétszeresen is halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, ugyanakkor lefokozta Pacepát, akinek fejére Ceauşescu kétmillió dolláros vérdíjat tűzött ki. A Szekuritáte állítólag egymillió dollárt ajánlott a Carlos néven elhíresült terroristának, a venezuelai Ilich Ramírez Sáncheznek a tábornok meggyilkolásáért, de a Sakál nem tudta felkutatni az amerikai hatóságok által a mai napig szigorúan őrzött egykori kémfőnököt. Aki továbbra is megváltoztatott külsővel és személyazonossággal él a tengerentúl; a hetvenes évekből származó portréján kívül mindössze néhány éve látott napvilágot róla friss, az American Spectator című lapban megjelent publicisztikájához mellékelt fénykép.
A hidegháborús korszak egyik legnagyobb leleplezőjét a rendszerváltás után is rengetegen megpróbálták árulóként, imposztorként feltüntetni. Közéjük tartozik a Bukarestben a nyolcvanas években ösztöndíjjal megtelepedett amerikai történész, Larry Watts, aki a napokban megjelent, A szovjet blokk titkos háborúja Románia ellen című könyvében KGB-ügynökként állítja be a dezertőr Pacepát. Watts szerint a szekus tábornok hazája ellen folytatott aknamunkája nem más, mint szovjet típusú félretájékoztatás, Moszkva ugyanis a román–amerikai kapcsolatok romlásában, Bukarest nemzetközi kompromittálásában volt érdekelt. A közép-kelet-európai államok biztonsági szakértőjeként is ismert Watts azt állítja, többek között Ceauşescu egykori jobbkezén múlt az is, hogy Washington csak évekkel a ’89-es rendszerváltás után helyezte vissza Romániát a legnagyobb kedvezményt elnyerő államok sorába. Hasonlóképpen ítéli meg a 85 évesen is inkognitóban élő Pacepa szerepvállalását a rendszerváltás utáni egyik, a külügyi hírszerzést 1992 és a 1997 között irányító utódja, Ioan Talpeş, aki szerint „félretájékoztatásaival” az exkémfőnök megnehezítette Románia 2004-ben bekövetkezett NATO-csatlakozását. Cristian Troncotă bukaresti történész állítja, rengeteg adat bizonyítja, hogy Pacepát az ötvenes években maga Alekszandr Szaharovszkij, a szovjet Állambiztonsági Bizottság (KGB) későbbi vezetője szervezte be hálából amiatt, hogy „tanítványának” apja korábban rejtegetett egy NKVD-kémet. n folytatás a 15. oldalon folytatás a 14. oldalról – Stelian Tănase történész, publicista szerint a volt kémfőnök állítólagos korrupciós ügyei miatt volt kénytelen elmenekülni hazájából, ahol felelősségre vonták volna amiatt, hogy a németeknek például megígérte: Bukarest bevásárol Fokker gépekből. Liviu Tofan, a Szabad Európa Rádió román szerkesztőségének egykori igazgatóhelyettese egyenesen úgy fogalmaz: ma már egyáltalán nem biztos abban, hogy 1988-ban a csatorna helyesen cselekedett, amikor folytatásban beolvasta az általa fantazmagóriáknak nevezett Vörös horizontokat.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban, hogy kik is pontosan Pacepa „leleplezői”. Az exkémfőnök állítólagos KGB-múltjáról író Larry Watts például évekig Ion Iliescu volt államfőnek a tanácsadójaként tevékenykedett, aki sohasem rejtette véka alá: árulónak tartja a tábornokot. Talán nem mellékes, hogy Watts sokáig annak a Project on Ethnic Relations (PER) nevű amerikai szervezetnek a bukaresti munkatársaként, majd igazgatójaként tevékenykedett, amely 1993-ban a tengerparti üdülőtelepen megrendezte a később Neptun-gate-nek elnevezett titkos találkozót az RMDSZ három vezető politikusa és az Iliescu-rezsim képviselői között. Másrészt közismert, hogy Watts Talpeş baráti köréhez tartozik, és az sem mellékes, hogy a volt SIE-főnök korábban azzal fenyegetőzött: visszaadja tábornoki rangját, ha Pacepát „tisztára mossa” a román állam. A sors iróniája, hogy 2004-ben, utolsó elnöki mandátuma végén maga Iliescu szolgáltatta vissza a román igazságszolgáltatás által 1999-ben rehabilitált Pacepa katonai rangját. Borítékolható, hogy nem jószántából, sokkal inkább washingtoni nyomásra tette, hiszen a tengerentúl ma is úgy vélik: Pacepa tevékenysége fontos és egyedülálló Amerika számára.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

Elkezdik az amerikai rakétapajzs kiépítését
Az eredeti terveknek megfelelően idén megkezdődik az európai rakétavédelmi rendszer romániai bázisának kiépítése az Olt megyei Deveselun, az ide telepítendő SM-3-as elfogó rakétákat pedig 2015-ig állítják hadrendbe – mondta Frank Rose, az Egyesült Államok külügyminisztériumának védelmi politikáért felelős helyettes államtitkára, akivel kedden közölt interjút a Gândul című lap.
A rakétapajzs romániai főtárgyalója kifejtette, hogy Románia ideális helyen fekszik ahhoz, hogy védelmet biztosítson Dél-Európának egy esetleges iráni közepes hatótávolságú rakétatámadásával szemben. A növekvő észak-koreai fenyegetés miatt Washington letett arról, hogy a rakétapajzs kiépítésének negyedik szakaszában nagy hatótávolságú rakéták elfogására alkalmas korszerűsített SM-3-as rakétákat telepítsen Európába, de ez a döntés nem érinti az első három szakasz megvalósulását – magyarázta az amerikai illetékes. Hozzátette: Deveselun idén megkezdik a munkálatokat, az ehhez szükséges több százmillió dollárt pedig az Egyesült Államok Kongresszusa biztosította.
Rámutatott: Iránnak sok rövid- és közép-hatótávolságú rakétája van, Észak-Korea viszont interkontinentális rakétát is kifejlesztett. Ezért döntött úgy az Egyesült Államok, hogy 14 nagy hatótávolságú rakétaelfogót telepít Alaszkába és egy második radart Japánba, ugyanakkor letesz a nagy hatótávolságú elfogók európai telepítéséről.
Kérdésre válaszolva Rose elismerte, igaza van Dmitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettesnek, amikor azt mondta, hogy az amerikai rakétapajzs nem képes elfogni az orosz ballisztikus rakétákat. Az amerikai illetékes szerint ezzel együtt Moszkvának vannak olyan aggályai, miszerint a rakétavédelmi rendszer csökkentheti az orosz hadászati nukleáris erők elrettentő képességét. „Mi együttműködünk a rakétavédelem terén Oroszországgal, és nem fogadhatjuk el a védelmi képességeink korlátozását, mert biztosak kell lennünk abban, hogy a rendszer képes gyorsan reagálni a változó fenyegetésekre” – mondta Frank Rose.
Az európai rakétavédelmi rendszer első szakaszát tavaly nyilvánította harcképesnek a NATO: ez egy Törökországban működő csúcstechnológiás radarrendszert, az SM-3-as elfogókkal felszerelt, a Földközi-tengeren állomásozó amerikai fregattokat foglalja magában. A második szakaszban (2015-ig) Romániában, a harmadikban (2018-ig) Lengyelországban állítanak hadrendbe SM-3-as elfogó rakétákat – emlékeztetett a lap.
Szabadság (Kolozsvár)

Markó Béla: csonka demokratikus rendszer jött létre Romániában
Románia 1989 után demokratikus rendszert épített ki, de érezhető, hogy ez csonka, „bizonyos értelemben Brüsszel számára készült", az új rendszer kiépítésében ugyanis több dilemma megoldatlan maradt – mondta Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke kedden Budapesten.
A politikus az Európai Tanulmányok (Európa 2002) Alapítvány klubestjén tartott előadásában emlékeztetett: amikor 1989 végén összeomlott a diktatúra Romániában, felmerült a lehetőség, hogy az ország a térség más volt szocialista államaihoz hasonlóan „reintegrálódhat a nyugat-európai demokráciák rendszerébe". Azt a jóslatot, hogy erre húsz évre lenne szükség, akkor többen pesszimistának tartották, mondván, az túl hosszú idő – idézte fel.
Véleménye szerint most, huszonhárom év elteltével már inkább optimistának tűnik a húsz évről szóló jóslat. Nagy tévedés azt hinni, hogy az integrációt jelentette volna Románia belépése az unióba, ez egy folyamat, amely máig nem ért véget.
1989-1990-ben egész társadalmat összefogó cél volt az euroatlanti integráció – mondta Markó Béla. Kiemelte: bizonyos országoktól eltérően Romániában az integráció fontosságáról, szükségességéről nem volt vita, még az ultranacionalista pártok sem kérdőjelezték meg a NATO- és EU-tagság jelentőségét. Konszenzusos döntés volt, hogy ebbe az irányba kell haladnia az országnak – mutatott rá. Hozzátette: ez azonban azt is jelenti, hogy nem volt társadalmi vita erről a kérdésről.
A politikus kifejtette: az integrációs út olyan volt, mintha a brüsszeli bürokrácia GPS-készülékként vezette volna Romániát az EU-ba. Ennek az a hátránya, hogy „az útvonalat nem jegyezzük meg igazán", és nem biztos, hogy GPS nélkül még egyszer végig lehetne menni ugyanazon az úton – mondta.
Markó Béla úgy fogalmazott, Romániának nem magának kellett rájönnie a megoldásokra, hanem az ország és az EU is gépiesen próbált alkalmazni jónak tartott megoldásokat, figyelmen kívül hagyva, hogy Románia és a térség országai negyven évig autoriter rendszerben éltek. Azonban „csak a felszínt lehetett így átfesteni", a dilemmák, amelyeket át kellett volna gondolni a mélyben még megvannak – vélekedett.
Hangsúlyozta: a csatlakozással kapcsolatban gyakran felvetődött, hogy a romániai magyarok mit kapnak, ha támogatják az ország integrációját. Úgy látták, mindenképpen előnyös az ország tagsága, ugyanis az a jó nekik, ha minél gyorsabban alakul ki a demokratikus jogrend, érvényesülnek az egyéni emberi jogok, és megy végbe a hatalommegosztás, a közigazgatás decentralizációja – magyarázta. Hozzátette, arra is gondoltak, hogy a kollektív jogok tekintetében is segíthet nekik az EU, mert a nemzetközi gyakorlat jobban rákényszeríthető lesz Romániára.
A tagállamok kisebbségjogi megoldásai között azonban nagy eltérések vannak, így nem biztos, hogy az EU valaha is kidolgozna általános, kötelező kisebbségjogi normákat, nem lehet számítani arra, hogy határozottan szólalna meg ilyen kérdésekben – mondta.
A politikus arról is beszélt, hogy Románia a közigazgatás átszervezése előtt áll. Ez meglátása szerint nagyon rossz irányba indult el, hiszen az országban a települések és a megyék képezik az önkormányzatiság, a helyi közigazgatás szintjeit, és most a megyék és központi kormányzat közé be akarnak iktatni egy eddig nem létező szintet, a közigazgatási régiókat. A jelenlegi közigazgatási felosztás sem ideális, mert a megyék túl kicsik, de a tervezett megoldás tovább növelné a bürokráciát a közigazgatásban, és a magyarok aránya mindenütt 50 százalék alá csökkenne a régiókban – közölte. Véleménye szerint a reformmal nem ez a kormányzat szándéka, de az egyik következménye az lesz, hogy a magyarok döntési lehetőségeit csorbítják.
Markó Béla a magyar-román kapcsolatokról elmondta: nem jó, hogy az együttes kormányülések abbamaradtak, mert ezek jelentős események, a kormányok ilyenkor igyekeznek valamit felmutatni, ténylegesen együtt akarnak működni, ezért nagy mulasztás, hogy ezeket ma már nem tartják meg.
MTI
Erdély.ma

Kisebbségbiztonság hat pontban
Alapvetően a kisebbségvédelemben rendelkezésre álló mozgástér szélesítését célozza, és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) teljes támogatását élvezi az RMDSZ európai polgári kezdeményezése. A Minority SafePack elnevezésű csomagot néhány napon belül bejegyeztetik – mondta el a marosfői EU-táborban Vincze Lóránt, a szövetség külügyi titkára.
Az RMDSZ a maximumot hozza ki a lehetőségekből a most már késznek tekinthető, és július közepéig benyújtandó kisebbségvédelmi csomag révén – tartja Vincze. „A nagyon sok egyeztetés után, FUEN-tag, illetve uniós szakemberek bevonásával elkészített csomag révén igyekeztünk azonosítani minden olyan uniós kompetenciát, amelyek révén előrehaladást érhetünk el a kisebbségvédelem terén – fogalmazott az RMDSZ külügyi titkára. – Nem gondolkoztunk előzetes jogi normakontroll igénylésében, megpróbáltunk tartalmi és terminológiai szempontból egyaránt kifogástalan dokumentumot írni, elsősorban ez magyarázza a hosszas előkészületeket is. A hivatalos brixeni rajtot követően is sokat csiszoltunk még a csomagon, amelynek részletes tartalmát csak a beiktatás után tesszük közzé. Nem szeretnénk ugyanis, hogy az uniós fórumok a sajtóból értesüljenek a javaslatainkról.”
A Marosfőn zajló EU-tábor meglehetősen gyér közönsége előtt a politikus hat pontban határozta meg a szövetség európai „alkotmánymódosító” javaslatait. Közéjük tartozik a nyelvi és kulturális sajátosságok elismerése és beépítése a különböző regionális alapokba, gazdasági kohéziós programokba, illetve az oktatásra, nyelvhasználatra vonatkozó javaslatok. A célkitűzések között szerepel a közel százmillió, Európában élő kisebbségi állampolgár képviselete intézményes keretének megteremtése az Európai Parlamentben, az Európai Bizottságban. Az RMDSZ azt is szorgalmazza, hogy az uniós diszkriminációellenesség terjedjen ki a vallási és az etnikai diszkrimináció tiltására is. Elősegítenék a kisebbségi vonzatú audiovizuális média és a digitális tartalmak szabad áramlását is, a szabad szerzői jogi piac megteremtését. Változtatnának a kisebbségi célokat szolgáló gazdasági társulásoknak szánt állami támogatások korlátozásán, a kulturális tartalomgyártás, a könyvkiadás, a sajtó ugyanis a közösségek védelmét, kultúrájának terjedését hivatott szolgálni, az európai sokszínűséget célozza.
Bár az RMDSZ előrevivőbbnek tartaná, ha egyetlen kezdeményezés mögé sorakoznának fel az erdélyi magyar szervezetek, az SZNT csomagját vállalhatónak és támogatandónak tekinti. Az SZNT kezdeményező csoportjába delegált Korodi Attila RMDSZ-es képviselő úgy fogalmazott: a polgári kezdeményezés elutasítása esetén sincs veszteni valója a romániai magyarságnak, a tematizálás ugyanis alapvetően befolyásolhatja az uniós politikák, illetve az EU nagy országainak kisebbségi kérdésekhez való viszonyulását.
Az elsősorban az RMDSZ-hez közelálló ifjúsági szervezetek tagjai számára szervezett tábor másik jelentős horderejű előadása azt taglalta: milyen mértékben képesek ellensúlyozni a kisebbségek javát szolgáló határozatok a szuverenitás feladását. Az Új Európát most! című előadást Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke azzal a kérdéssel indította: van-e egyáltalán szükség egy közös Európára, és ha igen, akkor miért? Az RMDSZ korábbi elnöke szerint Románia szempontjából a válasz egyszerű: a NATO- és az EU-s csatlakozással az ország katonai és gazdasági biztonságot nyert” – közölte. „Az unió működésének nyílt vitájához nekünk, erdélyi magyaroknak is hozzá kell szólnunk, hiszen a történelem során megtapasztalhattuk, hogy a monarchia és a nemzetállam is börtön” – fogalmazott Markó, aki szerint az új Európában inkább annak a feltételeit kell megteremteni, hogy a különböző etnikumok békében tudjanak egymás mellett létezni. „Azt azonban tudomásul kell venni, hogy ez az új Európa a valamit valamiért elvet fogja követni. Európának kötelezően bele kell szólnia az országok ügyeibe, még ha ez azzal is jár, hogy szuverenitásunk egy részét fel kell adnunk – cserébe biztonságot kapunk, mint etnikum” – emelte ki az akadémia elnöke.
Winker Gyula EP-képviselő úgy tartja, semmiképp sem lenne jó, ha a kontinens a nemzetállamok Európája lenne, ahol elkülönül észak és dél, régi és új. „A versenyképesség megalapításához észak fegyelmére, nyugat tapasztalatára és kelet ambíciójára együttesen van szükség. Az olyan Európa, ahol vannak egyenlők és még egyenlőbbek, egyszerűen nem működőképes” – fogalmazott az egykori távközlési és informatikai miniszter. Sógor Csaba EP-képviselő szerint az EU nagy vitái tükrében az erdélyi magyarság problémái kicsinek tűnhetnek, de az Európai Polgári Kezdeményezés megteremtheti azt a lehetőséget, hogy ügyünket az európai kisebbségek közös ügyeként tárjuk Európa elé. „Nem egyesült európai államokra, hanem régiók Európájára van szükség, amelyben érvényesül a kisebbségek védelme. A profitorientált társadalom helyett vissza kell nézni az olasz reneszánsz világába, ahol a székely közösségekhez hasonlóan ismerték és gyakorolták a kölcsönösség, a jóindulat, a segítőkészség és a közösségi együttműködés fogalmait” – hangsúlyozta Sógor.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bálványosi Szabadegyetem: 24 év találkozói és témái
A Fidesz Pro Minoritate Alapítványa, a romániai Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ), a marosvásárhelyi székhelyű Pro Europa Liga, valamint más romániai és magyarországi társadalmi csoportok által kezdeményezett tanácskozás a román–magyar történelmi megbékélést kereső folyamat részeként indult. A szervezők összetétele az idők során több ízben módosult, a rendezvény az 1990-es évek végére a román–magyar politikai párbeszéd jelentős, nem hivatalos fórumává vált. A hely és az időpont tudatos választás volt, hiszen az 1970–80-as években a Kovászna megyei Bálványosfürdőn rendezett nyári búcsú a magyarság egyfajta tiltakozása volt az akkori bukaresti vezetéssel szemben. A tábor 1997-ben átköltözött a közeli Tusnádfürdőre, s a két helységnév összevonásából a rendezvényt azóta Tusványosnak is hívják. Az eddigi találkozók és tematikájuk:
1990. július 21–29. – Az 1. Bálványosi Nemzetközi Ifjúsági Tábort fiatal romániai politikusok és a Fidesz vezetői – köztük Orbán Viktor és Németh Zsolt – részvételével rendezték meg, és a régió politikai szereplőit leginkább izgató kérdések szerepeltek a napirenden
1991. július 20–27. – A fiatalok 2. bálványosi összejövetelén a román és más közép-kelet-európai társadalmakat foglalkoztató kérdések lehetséges megoldása állt a középpontban.
1992. július 19–26. – A 3. szabadegyetem résztvevői a privatizáció, a jogbiztonság, az igazságtétel, a kisebbségvédelem, az oktatáspolitika, az állam–egyház viszonyának és az átmenetben a média szerepének kérdéseit vitatták meg.
1993. július 20–24. – A 4. találkozó fő témái: Románia Kelet és Nyugat között; a Demokratikus Konvenció és az RMDSZ; Közép- és Kelet-Európa gazdasága; prioritások Magyarország külpolitikájában.
1994. július 20–24. – Az 5. nyári egyetem napirendjén a privatizáció, a helyi közigazgatás és önkormányzat, az oktatás, a kultúra, valamint az egyház és a vallás kérdései szerepeltek.
1995. július 16–23. – A 6. rendezvény kiemelt témaköre „A baloldali nosztalgia Közép- és Kelet-Európában” volt.
1996. július 21–28. – A 7. bálványosi szabadegyetemen több előadás hangzott el a román–magyar kapcsolatok az euroatlanti integráció nézőpontjából, valamint a román és a magyar jogrendszer az emberi jogok szemszögéből témákban.
1997. július 21–25. – Tusnádfürdőre költözött a szabadegyetem, de a nevében megtartotta a bálványosi jelzőt. A 8. összejövetelen „A posztkommunizmus nyomorúsága” gyűjtőcím alatt terítékre került a NATO-bővítés, a romániai és a magyarországi polgárosodás, az oktatási reform és a kisebbségi oktatás témaköre.
1998. július 20–25. – „Kelet-Közép-Európából Európa felé” címmel tartották meg a 9. szabadegyetemet.
1999. július 19–24. – A 10. rendezvény központi kérdése a regionalizmus és az integráció volt.
2000. július 23–29. – A 11. nyári egyetemen a résztvevők a térség centrumpártjainak együttműködési lehetőségeiről, a román-magyar kapcsolatok időszerű kérdéseiről, a moldvai csángók helyzetéről tanácskoztak.
2001. július 23–28. – A 12. találkozó a „Kényszerek és lehetőségek” átfogó címet viselte. A schengeni határ problémaköre, a státustörvény kérdése állt többek között a viták középpontjában.
2002. július 22–28. – A 13. összejövetel fő témája „A polgári kibontakozás Európában” volt.
2003. július 20–27. – A 14. Szabadegyetem és Diáktábor résztvevői az európai integráció világpolitikai vetületeit elemezték.
2004. július 18–25. – „Kelet-Közép-Európa az EU-bővítés után – országok, nemzetek, régiók Európája” volt a 15. összejövetel kiemelt témája.
2005. július 17–24. – A 16. találkozót „Összetartozunk – Az Európai Unió kihívása és lehetősége” címmel rendezték meg.
2006. július 18–23. – A 17. szabadegyetem fő témája a rendszerváltozás, mottója „Így is lehet – Egy másik Románia, egy másik Magyarország” volt.
2007. július 17–22. – A 18. rendezvénysorozat központi témájaként előadások hangzottak el Koszovó helyzetéről, továbbá az erdélyi magyar-magyar párbeszédről, valamint a regionalizmus politikájáról.
2008. július 15–20. – A 19. Tusványos főbb témái a nemzeti és társadalmi szolidaritás, emberi jogok és kisebbségvédelem Európában, gazdaságpolitikai és nemzetpolitikai kérdések voltak.
2009. július 14–18. – A 20. évfordulóját ünneplő nyári szabadegyetemen a leghangsúlyosabban a gazdasági válság kérdése volt napirenden, de emellett tanácskoztak az energiabiztonságról, az EU jövőjéről, valamint az autonómia megvalósíthatóságáról is.
2010. július 21–24. – A Kárpát-medencei magyarság összefogása, az Erdély-kép erősítése, a határon átnyúló gazdasági kapcsolatok megszilárdítása jegyében tartották a 21. Tusványost.
2011. július 20–23. – A 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort a magyar–magyar párbeszéd és a megújuló magyar nemzetpolitika jegyében rendezték meg.
2012. július 24–29. – „Tusványos a világ közepe” címmel rendezték meg a 23. szabadegyetemet, amelynek hangsúlyos témája volt Magyarország és Közép-Európa megújulása.
2013. július 23-28. – Az idei rendezvény mottója „A mi időnk!”, az előadások témái a régióátszervezésről, honosításról, autonómiáról szólnak.
(Forrás: MTI)
Szabadság (Kolozsvár)

Basescu: Románia vezető szerepet fog vállalni Budapest rendreutasításában
Magyarország az instabilitás forrása, a 2013-as év az utolsó, amikor a magyar politikusok nyugodtan járkálhattak Romániában, és a tusnádfürdői nyári egyetem sem szervezhető meg többé, ha az ideihez hasonló formában zajlik – jelentette ki Traian Băsescu román államfő hétfőn a Hargita megyei Marosfőn, a határon túli román közösségek képviselőinek részvételével megszervezett nyári egyetemen.
A székelyföldi településen, a külhoni románság képviselőinek jelenlétében rendezett fórumon a román elnök kijelentette, hogy Romániában nem fog semmilyen autonóm térség alakulni. A "magyar politikai elit" részvételével lezajlott székelyföldi rendezvényekről szólva hozzátette: ezek túllépték az illendőség határát, és ez többé nem ismétlődhet meg.
"Románia nagyon gyorsan lépni fog, más országokkal együtt, mert Magyarország az instabilitás tűzfészkévé vált a kisebbségi kérdésben (...) Románia vezető szerepet fog vállalni Budapest rendreutasításában" – jelentette ki Marosfőn a román államfő.
Az államfő azzal fenyegetőzött, hogy Románia „helyre teszi” Budapestet. Úgy vélte, hogy a Hargita és Kovászna megyébe látogató magyar politikusok „átlépték a tisztesség határait.” „Idén elértek arra a határra, amikor azt mondom: ez már túl sok” – jelentette ki, hozzátéve: Magyarország jelenleg az instabilitás forrása, ami a régióban élő kisebbségekkel való bánásmódot illeti, szerinte ugyanis Budapest politikája „nehézségeket” okoz.
Az elnök kitért Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke két héttel ezelőtti, tusnádfőrdői kijelentésére is, amelyben azt kérte Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől: Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyiek fölött, úgy, ahogy Ausztria védhatalmi státust vállalt a dél-tiroli németek fölött. „Vannak olyan román állampolgárok, akik nem érdemlik meg, hogy román állampolgárok legyenek, mint például az a személy, aki magyar védhatalmi státust kért Erdély fölött. Meg kell megvizsgálnunk, hogy mennyire elfogadhatók az ilyen kijelentések egy román állampolgártól” – jelentette ki Băsescu.
„Egy professzor korábban azért panaszkodott, hogy Orbán Viktor túlságosan szabadon járkál Hargita és Kovászna megyében. Erre én azt kérdem: miért nem ment oda, hogy kifütyülje? A kormány nem fogja kifütyülni” – közölte az államfő. Azt is kijelentette, hogy amennyiben a tusnádfürdői, Tusványosként ismert nyári egyetem a jövőben is úgy zajlik, mint idén, akkor többé nem szervezhető meg Románia területén.
A közigazgatási átszervezés kapcsán kifejtette: az nem valósulhat meg etnikai alapon. „Akik így gondolják, összetévesztenek bennünket a sztálinistákkal: csak Sztálin hozott létre magyar autonóm régiót” – jelentette ki.
Mint ismeretes, a kedélyeket nem csupán a tusnádfürdői kijelentések borzolták fel, hanem Vona Gábor Jobbik-elnök szombati, a borzonti EMI-táborban tett kijelentései is, amelyekben arról értekezett, hogy föl kell vetni a nemzetközi színtéren Trianon kérdését, illetve hogy Magyarországnak a jelenlegi határokon túli magyarok érdekében fel kell vállalnia a konfliktusokat is Romániával.
Az államfő egyébként a határon túli románokkal kapcsolatos politikáról is beszélt. Felszólította a határon túli román közösségeket, hogy vallják magukat románnak, illetve hogy legyenek egységesek, ne osszák meg magukat több szervezet között, mert a román állam csak ebben az esetben tudja őket támogatni.
Emlékeztetett: számos környező országban népszámlálások következnek. „Testvérek, valljátok magatokat románnak, ne moldovánnak, szerbnek vagy más, a kommunizmus idején kitalált identitásúnak. Románia azokat támogatja, akik románnak vallják maguknak” – hangsúlyozta.
Az elnök rámutatott: az iskolaügy helyzete is gyakran a román közösségeken múlik. Igaz, külső nehézségek is vannak, mivel Ukrajnában, Szerbiában és Magyarországon is nehéz munkát találni, ha valaki csak az anyanyelvén tanul. „Ezt mondjuk az RMDSZ-es kollégáknak is, amikor magyar iskolákat kérnek: ha a fiataljaitok csak magyarul tanulnak, nem találnak munkát Bukarestben. Mit kezdenek a diplomájukkal, hiszen Románia nagy, nem csupán Hargitából és Kovásznából áll?” – tette fel a kérdést az elnök. Hozzátette: példaként az Egyesült Államokra tekint, ahol a diákok angolul tanulnak, a hétvégén pedig a templomok mellett működő vasárnapi iskolákban az anyanyelvükön is. Az elnök leszögezte: az ország célja román tudat megerősítése a környező országokban élő román közösségek körében.
Románia és Moldova esetleges egyesülése kapcsán kifejtette: bár az összes román párt szeretné, azt jelenleg a moldovaiak többsége nem akarja, a legnagyobb párt, a kommunista párt Európai Unió- és NATO-ellenes, és az ország eurázsiai integrációját szorgalmazza.
Az államfő egyébként A romániai kisebbségek jogai versus a határon túli és balkáni román kisebbségek jogai. Kit diszkriminálnak? elnevezésű panelben szólalt fel. A rendezvényen egyébként több, magyarellenes tematikájú panelt is meghirdettek, így például a székelyföldi autonómiaköveteléseket a „sztálinista” Magyar Autonóm Tartomány felélesztésére tett kísérletként értelmezik, és a restitúciós folyamatot bíráló panel is szerepel a napirenden.
(Krónika.ro – MTI nyomán)
Krónika (Kolozsvár)

Băsescu nekimegy a magyaroknak
Magyarország az instabilitás forrása, a 2013-as év az utolsó, amikor a magyar politikusok nyugodtan járkálhattak Romániában, és a tusnádfürdői nyári egyetem sem szervezhető meg többé, ha az ideihez hasonló formában zajlik – jelentette ki Traian Băsescu román államfő hétfőn a Hargita megyei Marosfőn, a határon túli román közösségek képviselőinek részvételével megszervezett nyári egyetemen.
Az államfő azzal fenyegetőzött, hogy Románia „helyre teszi” Budapestet. Úgy vélte, hogy a Hargita és Kovászna megyébe látogató magyar politikusok „átlépték a tisztesség határait.” „Idén elértek arra a határra, amikor azt mondom: ez már túl sok” – jelentette ki, hozzátéve: Magyarország jelenleg az instabilitás forrása, ami a régióban élő kisebbségekkel való bánásmódot illeti, szerinte ugyanis Budapest politikája „nehézségeket” okoz.
Az elnök kitért Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke két héttel ezelőtti, tusnádfürdői kijelentésére is, amelyben azt kérte Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől: Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyiek fölött, úgy, ahogy Ausztria védhatalmi státust vállalt a dél-tiroli németek fölött. „Vannak olyan román állampolgárok, akik nem érdemlik meg, hogy román állampolgárok legyenek, mint például az a személy, aki magyar védhatalmi státust kért Erdély fölött. Meg kell megvizsgálnunk, hogy mennyire elfogadhatók az ilyen kijelentések egy román állampolgártól” – jelentette ki Băsescu.
„Egy professzor korábban azért panaszkodott, hogy Orbán Viktor túlságosan szabadon járkál Hargita és Kovászna megyében. Erre én azt kérdem: miért nem ment oda, hogy kifütyülje? A kormány nem fogja kifütyülni” – közölte az államfő. Azt is kijelentette, hogy amennyiben a tusnádfürdői, Tusványosként ismert nyári egyetem a jövőben is úgy zajlik, mint idén, akkor többé nem szervezhető meg Románia területén.
A közigazgatási átszervezés kapcsán kifejtette: az nem valósulhat meg etnikai alapon. „Akik így gondolják, összetévesztenek bennünket a sztálinistákkal: csak Sztálin hozott hétre magyar autonóm régiót” – jelentette ki.
Mint ismeretes, a kedélyeket nem csupán a tusnádfürdői kijelentések borzolták fel, hanem Vona Gábor Jobbik-elnök szombati, a borzonti EMI-táborban tett kijelentései is, amelyekben arról értekezett, hogy föl kell vetni a nemzetközi színtéren Trianon kérdését, illetve hogy Magyarországnak fel kell vállalnia a konfliktusokat Romániával.
Az államfő egyébként a határon túli románokkal kapcsolatos politikáról is beszélt. Felszólította a határon túli román közösségeket, hogy vallják magukat románnak, illetve hogy legyenek egységesek, ne osszák meg magukat több szervezet között, mert a román állam csak ebben az esetben tudja őket támogatni.
Emlékeztetett: számos környező országban népszámlálások következnek. „Tesvérek, valljátok magatokat románnak, ne moldovánnak, szerbnek vagy más, a kommunizmus idején kitalált identitásúnak. Románia azokat támogatja, akik románnak vallják maguknak” – hangsúlyozta.
Az elnök rámutatott: az iskolaügy helyzete is gyakran a román közösségeken múlik. Igaz, külső nehézségek is vannak, mivel Ukrajnában, Szerbiában és Magyarországon is nehéz munkát találni, ha valaki csak az anyanyelvén tanul. „Ezt mondjuk az RMDSZ-es kollégáknak is, amikor magyar iskolákat kérnek: ha a fiataljaitok csak magyarul tanulnak, nem találnak munkát Bukarestben. Mit kezdenek a diplomájukkal, hiszen Románia nagy, nem csupán Hargitából és Kovásznából áll?” – tette fel a kérdést az elnök. Hozzátette: példaként az Egyesült Államokra tekint, ahol a diákok angolul tanulnak, a hétvégén pedig a templomok mellett működő vasárnapi iskolákban az anyanyelvükön is. Az elnök leszögezte: az ország célja a román tudat megerősítése a környező országokban élő román közösségek körében.
Románia és Moldova esetleges egyesülése kapcsán kifejtette: bár az összes román párt szeretné, azt jelenleg a moldovaiak többsége nem akarja, a legnagyobb párt, a kommunista párt Európai Unió- és NATO-ellenes, és az ország eurázsiai integrációját szorgalmazza.
Az államfő egyébként A romániai kisebbségek jogai versus a határon túli és balkáni román kisebbségek jogai. Kit diszkriminálnak? elnevezésű panelben szólalt fel. A rendezvényen egyébként több, magyarellenes tematikájú panelt is meghirdettek, így például a székelyföldi autonómiaköveteléseket a „sztálinista” Magyar Atonóm Tartomány felélesztésére tett kísérletként értelmezik, és a restitúciós folyamatot bíráló panel is szerepel a napirenden.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A megfenyegetett Tusványos
A 2013-as év az utolsó, amikor a magyar politikusok nyugodtan járkálhattak Romániában, és a tusnádfürdői nyári egyetem sem szervezhető meg többé, ha az ideihez hasonló formában zajlik – jelentette ki Traian Băsescu román államfő. A magyar kormány közleményben egyértelműsítette: következetesen támogatja a romániai magyarság demokratikusan felvetett igényeit.
A Hargita megyei Marosfőn rendezett nyári egyetem hasonló témákra érzékeny közönsége előtt – a rendezvény elsősorban a határon túli, illetve a székelyföldi megyékben élő román közösségeket célozta – minden korábbinál nagyobb erővel buggyant ki a román hatalom magyarfóbiája. Băsescu azzal fenyegetőzött, hogy Románia „helyre teszi” Budapestet, miután az Erdélybe látogató magyar politikusok „átlépték a tisztesség határait.” Az államfő szerint Magyarország jelenleg az instabilitás forrása a régióban élő kisebbségekkel való bánásmód tekintetében.
Az elnök kitért Tőkés László tusnádfürdői kijelentésére is, amelyben azt kérte Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől: Magyarország – a dél-tiroli németekért tett osztrák gesztushoz hasonlóan – vállaljon védőhatalmi státust az erdélyiek fölött. „Az a személy, aki magyar védőhatalmi státust kér Erdély fölött, nem érdemli meg, hogy román állampolgár legyen” – fogalmazott Băsescu. A kedélyeket azonban nem csak a tusnádfürdői kijelentések borzolták fel, hanem Vona Gábor Jobbik-elnöknek a borzonti EMI-táborban tett kijelentései is. Vona arról értekezett, hogy a nemzetközi színtéren is fel kell vetni Trianon kérdését, illetve hogy Magyarországnak akár konfliktusokat is fel kell vállalnia a romániai magyarok érdekében.
Oktatás és kioktatás
A határon túli románokkal kapcsolatos politikáról szólva az államelnök felszólította a határon túli román közösségeket, hogy vallják magukat románnak, legyenek egységesek, ne osszák meg magukat több szervezet között, mert a román állam csak ebben az esetben tudja őket támogatni. Emlékeztetett: számos környező országban népszámlálások következnek. „Testvérek, valljátok magatokat románnak, ne moldovánnak, szerbnek vagy más, a kommunizmus idején kitalált identitásúnak. Románia azokat támogatja, akik románnak vallják magukat” – hangsúlyozta. Az elnök szerint az iskolaügy helyzete is gyakran a román közösségeken múlik. Igaz, külső nehézségek is vannak, mivel Ukrajnában, Szerbiában és Magyarországon is nehéz munkát találni, ha valaki csak az anyanyelvén tanul. „Ezt mondjuk az RMDSZ-es kollégáknak is, amikor magyar iskolákat kérnek: ha a fiataljaitok csak magyarul tanulnak, nem találnak munkát Bukarestben. Mit kezdenek a diplomájukkal, hiszen Románia nagy, nem csupán Hargitából és Kovásznából áll” – mondta Băsescu. Románia és Moldova esetleges egyesülése kapcsán kifejtette: bár valamennyi román párt szeretné, a moldovaiak többsége nem akarja, a kommunista párt unió- és NATO-ellenes, és az ország eurázsiai integrációját szorgalmazza.
Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet a külügyminisztériumban ismertette a magyar kormány álláspontját a Traian Băsescu által érintett kérdésekben. A közlemény kiemeli: a magyar kormány következetesen támogatja a romániai magyarság demokratikusan felvetett igényeit, amelyek összhangban állnak az európai normákkal és gyakorlattal. A nemzeti közösségek védelmében is közösek a két ország érdekei, e kérdésben is „az építő párbeszédre és együttműködésre törekszünk.”
Román tudatépítés
Egyre élesebb ellentmondás feszül a között, ahogy Bukarest a határon túli románokhoz viszonyul, illetve ahogy a Romániában élő magyar közösség igényeit és az anyaországgal fenntartott kapcsolatait kezeli – hívja fel a figyelmet elemzésében a Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport. Mint felidézik, Traian Băsescu néhány héttel ezelőtti moldovai látogatása során nem zárta ki a határmódosítás lehetőségét. „Kérjék, és megvalósítjuk!” – válaszolta egy ottani polgár felvetésére, miszerint egyesíteni kellene Moldovát és Romániát, majd arról beszélt, hogy szeretné, ha a Prut mindkét oldalán élő románoknak csak egy, közös állampolgárságuk lenne. Mivel azonban ez nem lehetséges, mandátuma lejártával „érzelmi okokból” felveszi a moldovai állampolgárságot.
A következő napokban egy határon túli román gyerekek számára megszervezett sulinai táborban arról beszélt, hogy Románia a román tudat újraélesztésén ügyködik a határon túli románok körében, akiknek az elmúlt ötven évben „rosszul tanították a történelmet”. Azért látogatott el a táborba, mondta, hogy az ottani fiatalokban is tudatosítsa a folyamat fontosságát. Természetesen lojálisaknak kell lenniük az országhoz, amelyben élnek, mivel „mi sem örülnénk, ha létezne olyan kormány, amely arra ösztönözné a Románia területén élő kisebbségeket, hogy ne legyenek lojálisak a román államhoz” – idézi a Mensura az államelnök mondandóját.
Üzengetés Budapestre
Mindeközben a román kormány goromba hangvételű közleményekben bírálja azon erdélyi és budapesti magyar politikusokat, akik a Romániában élő magyar közösség nemzeti identitása megőrzésének fontosságát hangoztatják, és az azt előmozdító eszközöket – mint például az autonómia – keresik. Mindennek fényében kettős mércének tűnik, ahogy a kormány például a Tusványoson elhangzott felvetésekre reagált. Ott ugyanis senki sem vetette fel a határmódosítás témáját, a leghevesebb bírálatot kiváltó, a Magyarország Erdély fölötti védőhatalmi státusra vonatkozó felkérés magyarázatakor az „ötletgazda” Tőkés László épp azt szögezte le: annak köze sincs a határmódosításhoz, csupán egy, Ausztria és Dél-Tirol vonatkozásában nemzetközi precedenssel is rendelkező mechanizmust jelent. Az utóbbi nem csorbítja Olaszország szuverenitását, lehetőséget biztosít viszont a Dél-Tirolban élő német közösség nemzeti identitásának bécsi támogatású megőrzésére.
Ahogy Băsescu szerint Románia számára fontos a környező országokban, illetve máshol élő románok körében a román tudat erősítése, úgy Bukarestnek sem lehet kifogása Magyarország azon törődésével szemben, hogy erősítse a magyar nemzethez való tartozás tudatát a külhoni magyarok körében. „A magyarok Romániával szembeni lojalitását épp a román kormány ássa alá, amikor zsigeri, durva érveket nélkülöző reakciókkal utasítja el a párbeszéd lehetőségét is a magyar közösség önrendelkezéséről” – áll a Mensura elemzésében.
Vona, a kiutasított „szélsőséges”
Nemzetközi színtereken kellene felvetni Trianon kérdését, hiszen a cél az, hogy minden magyar egyetlen országban éljen – jelentette ki többek között Vona Gábor, a Jobbik elnöke a Hargita megyei Borzonton az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által szervezett 9. EMI-táborban. Ha a magyar érdek csak konfliktus vállalásával képviselhető, akkor a konfliktust is vállalni kell. Vona kijelentései heves reakciókat váltottak ki román részről. A bukaresti külügyminisztérium közleményben ítélte el a politikus kijelentéseit, a kommünikében megfogalmazottak szerint a Vona által szorgalmazott „etnikai alapú autonómia” nincs összhangban a nemzeti kisebbségeket érintő európai normákkal, és felszólította a magyar kormányt, hogy határolódjon el a politikus kijelentéseitől. A közleményben az is áll, hogy a román külügynek egy hónapon belül másodszor kell állást foglalnia „egyes magyar hivatalosságok Románia szuverén területén megrendezett nyári egyetemeken tett kijelentései miatt, amelyek a román fél szerint nincsenek összhangban a magyar-román stratégiai partnerséggel a 21. századi Európáért.” Ezzel arra utalnak, hogy Tusványoson Rétvári Bence, a magyar közigazgatási minisztérium parlamenti államtitkára többek között arról beszélt, hogy a tervezett román közigazgatási reform súlyosan sérti az Európa Tanács és az Európai Unió nemzetközi jogi egyezményeit, amire a román külügy a tegnapihoz hasonló hangvételű közleményben reagált. A román bírálatokra a magyar külügyminisztérium szűkszavú nyilatkozatban reagált, amelyben leszögezik: a Jobbik ellenzéki párt, amely nem vesz részt a magyar kormányzat munkájában és nem is osztozik annak felelősségében.
Hadüzenet Kelemen Hunor túlméretezettnek tartja Traian Băsescu reakcióját a magyar politikusok nyilatkozataira. A Krónikának adott nyilatkozatában az RMDSZ elnöke elmondta: „Racionálisan nem lehet megmagyarázni Băsescu nyilatkozatát, az ugyanis egyfajta hadüzenettel ér fel, ami elfogadhatatlan.” Ilyen helyzetekben az RMDSZ már több ízben is felajánlotta a közvetítést, például annak idején a magyarigazolványok miatt kialakult nézeteltérések során segített megoldást találni, és az most is hasznos lehetne – tette hozzá Kelemen Hunor. A Tusványos esetleges betiltásáról az RMDSZ-elnök úgy fogalmazott: az unióban nem lehet megtiltani az emberek szabad mozgását és a vélemények szabad áramlását, mint ahogy „a hülyeségét” sem. „Akkor lenne hiteles a példás román kisebbségpolitikáról beszélni, ha azt a magyar kisebbség tagjai tennék, nem pedig a román kormány tagjai” – összegzett Kelemen Hunor. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint a román politikusok által az utóbbi időszakban a magyar ügyek kapcsán tett kijelentések kampánycélokat szolgálnak. „Mind Tusványos, mind az EMI-tábor a nacionalista román sajtó kereszttüzébe került, amely összefüggésükből kiragadva félreértette vagy eltorzította az ott elhangzottakat. A román politikum ennek nyomán reagált az ismert hangnemben. Közelednek a 2014-es európai parlamenti és államfőválasztások, ezek a megnyilvánulások pedig a kampány egyféle előkészítő hadműveletét jelentik” – fogalmazott a Krónika megkeresésére a politikus. Toró úgy véli, az erdélyi nyári szabadegyetemeken idén sem történt semmi másként, mint a korábbiakban, csak a közelgő kampány miatt kerültek a figyelem középpontjába.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)