Megjelent az Erdélyi Gyopár idei 5. lapszáma
A távol- és közelmúltra egyaránt visszatekint az Erdélyi Gyopár idei ötödik lapszáma. Mégsem a múltidézés a legfőbb jellemzője az Erdélyi Kárpát-Egyesület kéthavi kiadványának: megmutatja az utat, amely a jövőbe vezet. Nem a légifolyosót, nem is az autópályákat, hanem azokat a keskeny ösvényeket, ahol a bakancsos turista barátok társaságában járhatja a hegyeket és völgyeket, megismerheti Erdélyt és a nagyvilágot. Mert Herrmann Antal szavai ma is aktuálisak, nem csak az EKE porosodó mottóját képezik: "A világból annyi a miénk, amennyit látunk belőle".
Jó volt ennyi embert Borszéken látni – összegzik az EKE XXV. vándortáborának szervezői, egyetértve a borvizek királynéjával büszkélkedő város vezetőségével. A jubileumi vándortábor 1500 érdeklődőt vonzott, köztük volt Zákonyi Botond nagykövet is. A tábori tudósítás és statisztikai adatok mellett a vele készült interjút is olvashatják.
A kiadványban újra jutott hely az EKE-napi pályázatra beküldött legjobb gyerekfogalmazásoknak, illetve az EKE-osztályok híreinek is. Túrákban és élményekben gazdag nyár van a hátunk mögött – szögezhetjük le. A beszámolók ugyanakkor ötletadók is lehetnek, hogy még mit érdemes közelről megnéznünk az őszi napok során. Ilyen például a Retyezát- hegységről szóló leírás, vagy a Szent Anna-tó és a Mohos tőzegláp bemutatása, de vonzónak tűnik a Ceszna-völgy természetvédelmi terület is.
Aki útnak indul, mindenképp jó, ha tud tájékozódni, nemcsak térképen, hanem az "idők jeleiből" is. Magas hegyen járóknak – és nem csak – érdemes elolvasni a fény- és elektromos légköri jelenségekről szóló írást. De az égre se felejtsenek el fel-felnézni, hiszen látványokban gazdag az ősz.
Az Erdélyi Gyopárból megismerhetik a fehérkői borvizet, és társuk lehet e kiadvány az őszi gombásztúrák során is. Ha viszont az esős napokon inkább a lakásban maradnának, idézzék fel a múltat, járják be Reményik Sándorral a Nagykőhavast, engedjék, hogy az utat a természet egyengesse, és ismerjék meg a hősi halált halt természetjárót, akinek sírját hamarosan megkoszorúzzák az EKE-sek a Házsongárdi temetőben. Mert ez is része az október közepi ünnepségnek, amikor felelevenítik a néprajzi bálok hagyományát Kolozsváron, aztán pedig Várfalván közmunkáznak együtt a termésnapon. Csatlakozzon az ünneplőkhöz, az EKE-sek családjához! Ezért is érdemes az EKE- kiadványt keresni az egyesület tagszervezeteinél, vagy előfizetni rá akár egy egész esztendőre. Népújság (Marosvásárhely)

Néprajzi bált nyitott a EKE, 120 évvel az első után
Úrinők, professzorok, ügyvédek báloztak népviseletben egykor
a hihetünk a krónikáknak, szombaton immár harmadszor született újjá a kolozsvári néprajzi bál: minekutána „a főúri körök kezdeményezéséből” az 1860-as években született „nagyfényű néprajzi jelmez bál” mintájára az Erdélyrészi Kárpát Egyesület 1896-ban gr. Béldi Ferenczné bálelnök révén megszervezte első néprajzi bálját, majd 45 évvel később (1941-ben) a másodikat, tegnapelőtt az EKE országos szervezete harmadszor is nekifutott a szép emlékű kezdeményezésnek.
A 19. század végén a néprajzi bál abból a felismerésből született, hogy tudatos odafigyelés nélkül a népviselet, a népi kultúra tárgyi emlékei örökre elveszhetnek. Így jeles közéleti személyiségek, főúri családok, a kolozsvári és az erdélyi társadalom színe-java fogott össze annak érdekében, hogy divatba hozzák mindazt, ami népies. A mozgalom oly sikerrel járt, hogy az első bálon összegyűlt 1500 forinttal megalapozták az 1902-ben a Mátyás szülőházában megnyílt néprajzi múzeumot.
KEREKES EDIT Szabadság (Kolozsvár)

Az égi turistaösvényen
Nagy Lajos emlékére
Szeptember 19-én Magyarországon, családja köréből távozott az égi turistaösvényre Nagy Lajos, a marosvásárhelyi természetjáró mozgalom egyik kiemelkedő alakja, a Marosvásárhelyi Turistakör egykori vezetője.
Nagy Lajos 1943. március 3-án született. Édesapja politikai múltja beárnyékolta életét. Fémipari szakiskolába járt, ezzel párhuzamosan leérettségizett, középiskolai tanulmányait is látogatás nélkülin végezte. Akkor az egyetemi felvételi szóba sem jöhetett. A nagy múltú Encsel Mór, a későbbi Metalotehnica gyárban dolgozott. Szaktudásának köszönhetően a kutatórészlegre került mint műszaki tervező. Volt olyan ambíciós, hogy a Petru Maior Egyetemen almérnöki diplomát szerezzen. Nyugdíjba vonulásáig, majd ezt követően is a Matricontól különvált Műszaki Kutatóintézetben tevékenykedett.
Nagyon fiatalon, 1960-ban kapcsolódott be a turistaéletbe. A második világháborút követően a marosvásárhelyi nagy természetjáró elődök (idősebb Both Károly és Kiss Ernő) után ő vette át a turistakör vezetését, és folytatta mindazt a tevékenységet, amelyet elődei elindítottak a városban. 1967-ben került a turistakör élére. Fáradhatatlanul szervezte nyáron a hegyi túrákat Erdély számos látványos hegységébe, télen pedig szinte minden hétvégén sízni vitte a turistakör tagjait. Ő volt a Metalotehnica sícsapatának a vezetője is. Sokáig az évente négyszer megrendezett üzemek közötti síversenyek alkalmával a gyár csapata mindig az előkelő második helyet nyerte.
Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején a diktatúra egyre nehezedő gazdasági körülményei között alig lehetett üzemanyagot "szerezni" az autóbuszos társas kirándulásokra. Felsőbb utasításra autóbusszal csak 250 km-es körzetbe lehetett elutazni. Annak ellenére, hogy az üzemanyagot is megvonták a lakosságtól, Nagy Lajos – kapcsolatainak köszönhetően – mindig beszerezte a szükséges mennyiséget, így a kirándulások sem maradtak el e nehéz időszakban. A kirándulások és sízések mellett minden évben élő zenével megszervezte a turistabált, amely azóta hagyománnyá vált. Igaz, ez is csak egy ideig működhetett, mert a megszigorított rendszerben ezt is tiltották. Aztán mégis a ’80-as évek közepétől úgy sikerült megszervezni, hogy a turistakörért felelős szekus tiszt is meghívó nélkül, "megfigyelőként" részt vett az összejövetelen.
Nagy Lajos kiváló szervezői és diplomáciai készségének köszönhetően – az akkori körülmények között – sok mindent "megoldott". Például a kirándulásokon résztvevők listáját le kellett adni a már említett szekus tisztnek, ezért a jegyzékre először a magyarokkal szimpatizáló román turisták neve került. Nagy Lajost többször is beidézték az állambiztonságiak, hogy számoljon be a rendezvényekről, de emiatt senkinek nem esett bántódása. Évekkel a rendszerváltást követően derült ki, hogy tulajdonképpen mit is jelentett abban az időszakban szinte heti rendszerességgel kirándulni, sízni, együtt lenni, az összejöveteleken "titokban" magyar népdalt, a székely és a magyar himnuszt elénekelni. Azt, hogy a diktatúra sötét éveiben sikerült a turista-, természetjáró mozgalmat folytatni, fenntartani, Nagy Lajosnak köszönhető.
A rendszerválást követően az újjáalakult Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi osztályának tagja volt. Több éven át az egyesület keretében is túrázott, szervezett, míg egészségi állapota megengedte. Jó kapcsolatai voltak már 1990 előtt a Csongrád megyei Természetjáró Szövetség néhány tagjával. Ahogy megnyíltak a határok, Nagy Lajos felvállalta és tizenöt éven át szervezte a marosvásárhelyi és szegedi turisták közös, egyhetes, vagy akár tíz napot is tartó erdélyi túráit. Ezek a kirándulások mindenkinek maradandó élményt nyújtottak. A vendéglátó és vendég családok baráti viszonyt alakítottak ki, és néhányuk között a mai napig is tart a kapcsolat.
Nagy Lajos alapító tagja volt a Marosvásárhely volt polgármestere, Fodor Imre kezdeményezésére létrehozott Outward Bound Társaság az Ifjúságért Románia szervezetnek. Tizenöt évig (1933-2009) az OB vezetőtanácsának alelnöke volt, műszaki és adminisztratív feladatokat látott el. A természetjárás, a túrázás iránti lelkesedése sok Outward Bound-os oktatót inspirált, hasznos tanácsokkal látta el az egyesület tagjait és hathatósan részt vett a tevékenységek szervezésében. Tizenegy éven át hozzájárult az Outward Bound és az Örökmozgó Természetjáró Egyesület által szervezett Kárpáti Kalandverseny sikerességéhez.
Balesetét követően részben áttelepedett Magyarországra. Ezért élete utolsó szakaszában egyre kevesebbet kirándult. De minden egyes alkalommal, amikor itthon volt, megvásárolta az EKE folyóiratát, a Gyopárt, tartotta a kapcsolatot a természetjárókkal, hajdani túratársaival. Elhunyta előtt két héttel részt vett a Forgatag rendezvényein, ahol többen találkoztak vele régi túratársai közül, akiket utólag megdöbbentett távozása.
Emlékét megőrizve búcsúznak Tőle azok, akik ismerték, szerették és élete során vele együtt barangoltak a természetben, vagy kirándultak Erdélyben és Magyarországon egyaránt.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület marosvásárhelyi szervezetének tagjai, a természetjárók közössége Népújság (Marosvásárhely)

Erdély tájain – Turistavár, turistabál, turistaelődök
Koszorú Reményik Sándor és Csepcsányi Tibor sírjánál
ól sikerült néprajzi bált szervezett az EKE október 15-én, a harmadikat a 125 éves fennállása óta, erről viszont már részletesen beszámolt a Szabadság rögtön a bál után.
Az EKE-sek azonban nemcsak kirándulnak és báloznak, hanem tisztelik a múltat és jövőt építenek. Így történt ez az október közepi hétvégén is. Szombaton és vasárnap közmunkára került sor Várfalván, az EKE-Vár udvarán, ahol a pályázati támogatással két négyszemélyes kisházat fognak felállítani a már meglévő épületek mellé. Az alap kiásására már előbb sor került, most magát az alapot készítették el, amire majd a kisházakat helyezik. A közmunkában brassói, háromszéki, kolozsvári, székelyudvarhelyi, tordai EKE-tagok vettek részt.
Halottaira emlékezett az EKE 
KOVÁCS D. ZSUZSA
Dr. Csepcsányi Tibor /1886. július 15., Hőlak – 1916. október 1., Sellenberknél a nagyszebeni ütközetben/ kiváló turistarajzoló és fényképész Szabadság (Kolozsvár)

Orbán Lajos Kolozsvárja egykor és most
Az amatőr fotós és filmes két világháború közötti városáról nyílt kiállítás az Erdélyi Audiovizuális Egyesület szervezésében. Premier.
Orbán Lajos két világháború közötti fotóiból és filmjeiből nyílt kiállítás a múlt héten Kolozsváron. Nagyjából 120 fotó és 3 videó látható a Sapientia EMTE Tordai úti épületének előterében kiállítva. Így leírva a tények talán nem izgalmasak, de a kiállítás tényleg ütős. Elmondjuk, miért: - mert Orbán Lajos egy igazán tehetséges fotós volt, még akkor is, ha végül nem ezt a pályát választotta. Orbán fotósként leginkább a két világháború közötti Kolozsváron alkotott, amatőr fotóival számtalan díjat is nyert. A Kováts P. Fiai fotószaküzlet képviselőjeként dolgozott, gyakorlatilag ő volt a beszerzőjük, aki elment Németországba az áruért. Valószínűleg az egyik útján kapott reklám célból a Kodak első (1927-ben megjelent) amatőröknek szánt filmkamerájából, hogy a boltban népszerűsítsék, mint terméket. Az első datálható filmfelvétele 1928-ból van, így nagy valószínűséggel ő volt az első erdélyi polgár, aki amatőr felvételeket készített Kolozsvárról. "Ezen egy cserkészcsapat vonult végig a városon, majd elmentek egy szép kastélynak a parkjába, ahol táboroznak és mutatványokat mutatnak be a közönségnek. A kastélyt sikerült azonosítani. Magyarcsesztvén állt, de már nem létezik, mert lerombolták. A kutatás során azonban kiderült, hogy Magyarcsesztvén csak egyszer táboroztak a cserkészek, 1928-ban. Ez tűnik a legrégebbi felvételnek, a legutolsó pedig 1935 júliusában készült. Hét évig volt nála a kamera" - mesélte az első filmfelvétel azonosításának körülményeit Blos-Jáni Melinda kutató, a Sapientia EMTE tanára. Orbán vegyésznek készült, de végül soha nem lett az belőle, bár a szenvedélye idős koráig megmaradt. Például mindenféle oldatot kevert, amiben a fényképeket áztatta. Öregkorában is próbált amatőr szinten fizikai és kémiai kísérleteket végezni. De szeretett zenélni, szeretett festeni, néha gyerekverseket, újságcikkeket is írt. Pezsgő társasági életet élt, valószínűleg a humora is jó volt, legalábbis erre lehet következtetni a fotós társaság évkönyveiből. Nem olyan hivatalos, öltönyös emberre kell gondolni, amilyennek a régi fotók alapján talán sejtenénk. A fotózással az első világháborúban katonaként kezdett el foglalkozni, a két világháború közötti időszakban 7-8 fényképezőgépe is volt. Nagyon sokat fotózott. "Még mai szemmel is sokat fotózott, akkor is, ha csak a kiállítás két évtizedet felölelő időszakát nézem. Akár mobiltelefonnal is járhatott volna. Nagy mennyiségű kép, látszik, hogy nem egy átlag fényképezőgép-használó volt" - meséli a szenvedélyes fotósról Blos-Jáni. A második világháború után valahogy alábbhagyott a fotós szenvedélye. Az 1940-es években otthagyta a fotós szaküzletet, és elment a Dermata bőrgyárba kereskedőnek. Fényképezőgépeit a szovjet bevonulók kobozták el tőle. Gyakorlatilag a kereskedést folytatta, és nem a fotózást választotta. Az igazán jó képei, vagyis amit a család is akként ismer, mind a két világháború közötti korszakból származnak. A kiállítás is erre a román-magyar Kolozsvárra koncentrál. - mert egy másik Kolozsvár elevenedik meg a szemünk előtt. Amikor még leginkább a stúdiókban készítettek portrékat, amikor még egyáltalán nem volt általános, hogy mindenki fotóz, amikor még népszerűsíteni kellett a fényképezést, bár a szaküzletben már nagyon sok fajta fényképezőgépet árusítottak. A Zeiss, az Agfa, a Kodak és az Ikonta voltak a nagy márkanevek. "Ha végignézzük a Kolozsváron készített képeslapokat, feltűnik, hogy egy-egy fotóműhely, stúdió belóg a képbe. Nagyon gyakori volt a korszakban a stúdióban való portrékészítés. A fényképezőgép viszont csak azok körében volt nagyon népszerű, akik szerettek túrázni, akik szerettek kirándulni. Így például a cserkészek vagy az EKE tagjai. Utóbbiak fotóalbumokat is vezettek szöveggel, a napló és a fotóalbum közti keverékműfaj nagyon népszerű volt a korban, és a Kovács P. Fiai fotószaküzletet meg is keresték, hogy tartson a kirándulóknak kurzust. Cikkeznek is arról, hogy nagyon jó lenne, ha az a sok kiránduló megtanulna fényképezni, mert a sok elmosódott képért nagyon kár" - idézte fel a korszakot a kiállítás összeállítója. A korszakban egyébként nagy kultúrája volt a képeslapoknak. Az 1860-as években kezdenek el képeslapokat küldeni, és az 1890-es évekre már nagyon népszerű, Kolozsvárról is nagyon-nagyon sok maradt fent. Kezdetben grafikákat és metszeteket reprodukáltak, később pedig már inkább fotókat. A fotós szaküzletek is adtak ki képeslapokat. A város látképe a Fellegvárról, illetve a Fő tér a New York Szálló felől volt nagyon népszerű, főleg, miután a Mátyás szoborcsoportot is felavatták. - mert tényleg jól kitalált kiállítás. Erről a Kolozsvárról kapunk egy kis ízelítőt a kiállításon, aminek amúgy a tér a szervező elve. Három részre osztották az anyagot: vannak a Fő térhez kapcsolódó fotók, a Sétatérhez köthető képek, illetve a családi házhoz kapcsolódó szekció. Mindhárom térhez a fotók mellett van rövid videó is. "Azért van így tagolva, mert a képeknek is különböző a ritmusa. A munka, a dinamika helyszíne a Fő tér, a szabadidő és a hobbitevékenységek világa a Sétatér, a családi háznak pedig egy teljesen sajátos, egyéni világa van. Azt szerettem volna, hogyha ne csak képek legyenek keretben a falon, hanem a képekkel való együttélés élményét is hozzák. Orbán Lajos látható a fotószaküzletben, amatőr fotós társaságok tagjaként, különféle fényképezési helyzetekben. Vannak képeslapalbumok, sztereóképek, illetve egy interaktív térkép is, amelyen kis formában el lehet helyezni a kiállítás fotóit, illetve a reprodukcióikat. Az a célunk, hogy próbáljuk elképzelni annak a figurának a helyzetét, aki egy adott útvonalon keresztül mindig bejárja a várost a fényképezőgéppel. A nézőponttal való azonosulásnak ez egy formája, így is megközelíthetjük az ő szubjektumát" - mesélte lelkesen Blos-Jáni. És akkor még nem beszéltünk a képekről, mert azért nem véletlenül tartott fotókurzusokat Orbán, és nem véletlenül választotta az Erdélyi Audiovizuális Egyesület az első kiállítása témájának. Egyébként korábban még soha nem volt Orbán Lajos-kiállítás, néhány munkája már megjelent különböző lapokban, de neki dedikált tárlatot még nem szerveztek. - mert az Erdélyi Audiovizuális Egyesület első megnyilvánulása Az Erdélyi Audiovizuális Egyesületben több embernek a munkája kapcsolódik össze, egyrészt Buglya Sándoré, akit elsősorban az erdélyi filmtörténet érdekel, különös tekintettel Janovics Jenő munkásságára. Ahogy a kiállítás megnyitóján Buglya el is mondta, már régóta szeretnének egy filmmúzeumot, egy helyet, ahol tárolnák és bemutathatnák az erdélyi audiovizuális művészetek kezdeteit. Az egyesület másik két alapítója a Sapientia EMTE másik két tanára, Tóth Orsolya és Blos-Jáni Melinda, akik a téma kutatóiként kapcsolódtak be a munkába. Tóth Orsolyának Kolozsvár 1945 előtti filmes reprezentációi a szakterülete, míg Blos-Jáni Melindának a családi filmek. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum megalapításának az első lépése az idén nyáron bejegyzett egyesület létrehozása, amelynek tehát célja az audiovizuális dokumentumok kutatása, az archív felvételek, az amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Azt szeretnék elérni, hogy a fölöslegessé váló képek, negatívok ne a szemétben végezzék, hanem helytörténeti dokumentumként új otthonra leljenek egy kutatható gyűjteményben. Nemcsak olyan régi képeket és filmeket gyűjtenek, mint az Orbán Lajos munkái, hanem bármit, ami az analóg korszakhoz tartozik. Ebbe pedig a VHS-kazetták korát is beleértik, mert érvelésük szerint már az is elavult forma, a 80-as, 90-es éveknek a társadalmi helyzetéhez tartozik. "És a romániai történelemnek is elég fontos része, mert a forradalmat nagyon sokan videózási eseményként élték meg, úgy érezték, hogy filmezniük kell" - érvel a szakember. Megfelelő tárolásról még nem is lehet nagyon szó szerinte, mert egyszerűen nincs meg hozzá az infrastruktúra. Így egyelőre csak a digitalizálás kivitelezhető. "Viszont úgy is megőrződnek, az is egy archiválási forma. Persze, ha valaki nem akarja tovább tárolni, akkor inkább találunk egy megoldást, minthogy kidobja" - egészíti ki, hozzátéve azt is, hogy a képek mellett azok története is érdekli őket. "A kutatás során nagyon sokszor szembesültünk azzal, hogy vannak anyagok, de nagyon nehéz megnézni őket. Digitalizálni kellene ezeket, de nincs egy hely, illetve nincs ahol ezeket össze lehetne gyűjteni. Az ideális esetet úgy lehetne elképzelni, hogy van egy archívum, ahová besétál a kutató, és címszavak alapján előkeresi az anyagot. Így viszont egy évbe is telhet, amíg megtalálunk egy gyűjteményt, digitalizáljuk, és interjúkkal alátámasztjuk" - indokolta az egyesület létrehozását Blos-Jáni. De az egyesület nemcsak gyűjtéssel foglalkozna, hanem azzal is, hogy kiállítások formájában népszerűsítse ezeket, amelyek a köztéri tapétává vált “régi Kolozsvár” képét frissítenék fel. Minden évben az audiovizuális világnap alkalmával szeretnének egy kiállítást szervezni, a Látható Kolozsvárhoz hasonlót. A Látható Kolozsvár kiállítás november 19-ig látogatható, 10-18 óra között. Csoportok, iskolai osztályok látogatása esetén egyeztetni lehet az irányított tárlatvezetésről. Elérhetőség az archívum-projekt weboldalán. A jelenkori fotókat Mira Marincas irányításával Kacsur Krisztina és Marton Attila készítették.
Gál László
Transindex.ro

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Emlékezés és díjátadás
Erdővidéki Közművelődési Napok
A hétfői operettest után kedd este megemlékezéssel, majd az Erdővidék Kultúrájáért-díj átadásával folytatódtak az Erdővidéki Közművelődési Napok a baróti művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
A 120 éve Baróton született Kászoni Gáspár órásmester, helytörténész és magángyűjtő emlékét Kisgyörgy Zoltán újságíró, a Háromszék napilap munkatársa idézte fel, miután a baróti római katolikus temetőben található sírját is megkoszorúzták.
Zoli bácsi elmondta, hogy Kászoni Gáspárral jó viszonyt ápolt, sok közös témájuk volt, legemlékezetesebbek viszont az együtt tett kirándulások maradtak, a természetet ugyanis Gáspár bácsi is szerette. Felidézte a Hagymás-tetőn található Kustaly vára romjaihoz tett egyik közös kirándulásuk élményeit, amikor a vargyasi neves történész, Borbáth Károly kalauzolta őket. Szólt Gáspár bácsi gyűjtőszenvedélyéről is, arról, hogy sokszor jómaga elégítette ki, úgy, hogy a bányánál talált régi eszközöket, felszereléseket átadta neki. Ezeknek egy része ma a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban lelhető fel.
Kisgyörgy Zoltán kapta az Erdővidék Kultúrájáért-díjat
A megemlékezés után Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke vette át a szót, ismertetve az Erdővidék Kultúrájáért-díj történetét. Mint mondta, létrehozásakor szándékuk az volt, hogy elismerésben részesítsék azokat, akik próféták tudtak lenni saját hazájukban, Erdővidéken, tettek annak hírnevéért, előrehaladásáért. A 2005-ben alapított díjjal elsőként Bodosi Dániel képzőművészt tüntették ki, majd azt rendre a vargyasi bútorfestő Sütő család, Varga Béla baróti fotográfus, a Kájoni Consort régizene-együttes, a bodosi születésű Egyed Ákos professzor, Kászoni Zoltán halbiológus, Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, Deák Vilma baróti könyvtáros, Kubánda Gizella középajtai pedagógus, Máthé Ferenc Ilonka vargyasi fafaragó és dr. Demeter János, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagja vehette át.
A díj kuratóriumának döntése alapján idén Kisgyörgy Zoltán lett a kitüntetett. Mint azt Demeter László hangsúlyozta, Zoli bácsi tizennégy éves baróti tartózkodása alatt mindenben benne volt, ami köthető volt az erdővidéki kultúrához, közösségszervezéshez, mi több, ő írt először turistakalauzt Erdővidékről, amit 1973-ban adtak ki. Újabb ilyen jellegű munka csak negyven év elteltével jelenhetett meg ismét.
Szép szavak a kitüntetettről
A kitüntetettet munkatársa, dr. Szekeres Attila heraldikus, újságíró méltatta, elmondva többek között, hogy Kisgyörgy Zoltán 1936-ban Árkoson született, szülőfalujában és Sepsiszentgyörgyön járt iskolába, a Székely Mikó Kollégiumban szerezve érettségi oklevelet 1953-ban. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem földtan-földrajz szakán végezte érdemoklevéllel. Három évig Ozsdolán, majd Apácán tanított, majd a Köpeci Bányavállalat geológus- és hidrogeológus mérnöke lett. 1974–1983 között a Kovászna Megyei Turisztikai Hivatal alkalmazottja volt. 1990-től a Háromszék napilap belső munkatársa.
Erdővidéki pályafutása idején tagja volt a bányavállalat színjátszó társulatának, bányászénekkarának, részese volt a mindenkori bányásznapok műsorának, szakszervezeti kultúrfelelősként is tevékenykedett. 1963-tól bekapcsolódott a baróti művelődési mozgalomba, változatos témájú cikkeket közölve Erdővidékről majd mindenik országos és helyi lapban. Számos ismeretterjesztő előadást tartott Erdővidék falvaiban, barlangászkört is alapított.
Homo universalis
1972-ben a Köpecbánya 1872–1972 című ipartörténeti monográfia összeállításáért Munkaérdemrenddel tüntették ki, 2001-ben Barót város díszpolgárává avatták. Tiszteletbeli tagja az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, 2007-ben Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben és 2016-ban is megkapta a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját, 2013-ban az RMDSZ Ezüstfenyő-díjban részesítette. 2014-ben Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehette.
Végül, de nem utolsósorban Zoli bácsi „saját hazájában” is próféta lett: 2016-ban szülőfaluja, Árkos díszpolgárává avatták – jegyezte meg a méltató.
„Kisgyörgy Zoltán a legmeggyőzőbb cáfolata annak, hogy eltűnt Erdélyből az utolsó polihisztor. Ő ugyanis homo universalis. Számos terület szakértője, avatott ismerője, aki ráadásul be is tudja avatni a laikust a geológia, az őslénytan, a balneológia rejtelmeibe. Megbízható túravezető a borvizek, a várak és kastélyok, a szülőföld, Háromszék tájain” – idézte végül a laudátor Ambrus Attilának, a Brassói Lapok főszerkesztőjének szavait.
A díjat a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület részéről Demeter László elnök és Demeter Zoltán titkár adták át, akik ugyanakkor Mecénás-díjjal tüntették ki a baróti Hermann gyógyszertárat is, megköszönve így az egyesületnek évről évre nyújtott anyagi támogatást. A díjat Egyed Ildikó gyógyszerész vette át.
Az ünnepségen közreműködtek a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Iskola tanárai: Sebestyén-Lázár Enikő szoprán és Imreh Claudia.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A lánglelkű csángó költő szülőfaluja, Zajzon
A sors úgy adta, hogy nem sűrűn ugyan, de alkalomadtán jeles eseményeken vehettem részt a háromfalusi Zajzonban: 1959-ben Rab István válogatott versei különkiadásának megjelenésekor, Oláh Kati lakodalmán bor- és borvízkóstolón, 1982-ben Rab életútjának, munkásságának jó ismerőjét, Bartha Judit magyartanárt keresve, majd a költő második szobrának avatóján és harangkutató körúton. Utak hozadéka is lehetne szomszédolásunk címe.
A jelen a fontos
Zajzon településnek veretes szép története van, de most valóban a jelen a fontosabb. A település majdnem összeépült Tatranggal, Háromfalu községközpontjával. Igazi csángóvilág fogad itt is, házai jellegzetes barcaságiak. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tektonikai tanúhegye, a hegy mélybe süllyedt orma, amely arról is tanúskodik, hogy „a negyvennyolcas szabadságharc idején fenn a lapos hegytetőn ütötte fel hadiszállását az ellenség, és azt parancsolta: az élelmet, lisztet és vágómarhát a hegytetőre vigye fel a falu népe”. Csoda, hogy a történelem viharait túlélték itt a csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, szójárásukat, ősi táncukat, a jellegzetes zajzoni boricát, népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át, négy mandátum idején kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért idén, mégis őt kérdeztük, mit tett e település érdekében az elmúlt időszakban. Nemcsak Brassóval ápolt viszonyát, hanem a község előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, ugyanis sikerült rácsatlakoztatni arra a történelmi vízvezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város tetemes részét látta el jó minőségű ivóvízzel, a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vizével, amely a masszívumot felépítő kőzetek föld alatti természetes üregeiben-tárolóiban elraktározódik, s mint ilyen, kiapadhatatlan. Ebből részesül most Háromfalu három települése is. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – mondotta Kiss József. A fővezetéknek egy része már a földben, s Farkasvágó térségében megépült egy nagy befogadóképességű, korszerű szennyvízderítő. Az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozni itt is csak a teljes szennyvízcsatorna-hálózat lefektetése után lehet. Nagy eredmény azonban, hogy mindhárom településen biztosított a földgázellátás. A környék nem szegény hasznosítható ásványi kincsekben sem: igen jó minőségű a vidéken található mészkőféleség, de ott, a Kárpát-kanyar lábánál feltörő kiváló összetételű zajzoni ásványvíz is, amelyet a jelenben is palackoznak, s amelyet mint természetes gyógytényezőt ezrek vettek igénybe hajdan, a sajnos ma már nem működő gyógyfürdőben. Zajzonfürdőt meglepő részletességgel mutatta be a Barcaságot ismertető Orbán Balázs. „Valamikor az egész Monarchia egyik legkedveltebb fürdőhelye volt – írja dr. Kovács Lehel István, az EKE elnöke, Hétfalu krónikása. – Csinos villáival, fürdő-szállodájával Előpatak, Borszék és Tusnád után Zajzon a negyedik helyen állt a fürdővendégek preferencialistáján. Mára szállodáját lebontották, forrásvizeit befogták, és bukaresti kocsik szállítják eladásra multinacionális hipermarketekbe...” Háromfalu altalajában igen értékes, többnyire lúgos kénhatású vizek raktározódnak. A jelenlegi palackozott víz Zizin néven kerül kereskedelmi forgalomba, csökkentett az ásványisó-tartalma, és utólag dúsítják szénsavval. A palackozóüzemnél helybeliek keresik meg kenyerüket.
Ha a múlt, akkor a csángó költő
Milyen jó, hogy a rendszerváltás után közelebb került alakja, költészete a ma élőkhöz. Aki a Rab István (1832–1862) nevét viselő négyfalusi középiskola diákja/végzettje, míg él, őrzi emlékét. Kőrösi Csoma Sándor nyomába akart lépni, sikertelenül, pedig nemhogy beszélte a török nyelvet, hanem tanította is. Versírásba kezdett, vesztére, mert bekapcsolódott a Táncsics-mozgalomba, így került a budai várbörtönbe, ott írta legszebb börtöndalait. 1862-ben, 30 éves korában hunyt el egy brassói kórházban. A brassói központi evangélikus temető felszámolása okán újratemették szülőfalujában, Zajzonban. Negyedszázaddal ezelőtt megkerestem emléktáblával megjelölt szülőházát is – meglepett, hogy apró iskolás gyerekek vezettek oda –, már nem a rokonok laknak benne. Az emléktáblát a Brassó megyei magyar tantestület állíttatta 1887-ben, édes anyanyelvünkön a költő négysorosa olvasható ma is rajta: „Fényes teremben nem neveltek, / Szegény anya szegény életre szült. / A régi jó idők elteltek, / Hol a világ még szegényt is becsült.” A költő emlékét a helybeli egyházközség és iskola, számos hétfalusi csángó magyar értelmiségi és tollforgató, személyesen Bartha Judit nyugalmazott magyar irodalom szakos tanár, Rab-díjas pedagógus ápolta, ápolja. Társaságában kerestük fel anno Rab Samu bácsit, aki elmondta, hogy „a hétfalusi Rabok mind rokonok. Az öregek mesélték, hogy tatár fogságból hazavergődött a család egyik tagja, akkor ruháztak fel minket a Rab ragadványnévvel.” Genealógiai szenvedélyemnek lelkemre hódolhattam, amikor közösen állítottuk össze a Rab család törzsfáját.
Kiegészítésekkel szolgált idegenvezetőnk, a falu szülötte, a Sepsiszentgyörgyön élő Bartha Jánosné Szász Ilona gyógyszerész, a költő oldalági rokona. Ő mutatott be az 1982-ben 97 éves özvegy Fehér Istvánné Szász Annának, aki elmondta, hogy az emléktáblával megjelölt mai ház helyén állt a költő eredeti, alacsony kőből épült szülőháza, és megfejtette azokat az iniciálékat is, amelyek a ház oromfalán akkor is és most is olvashatók: az SZJ Szász János, az OA Orbán Anna, az építtetők monogramja. Szász János apja Rab István húgának, Máriának volt a fia. Anna néni a családi szekrényajtó belső fillungján megmutatta a 16 éves Rab István ceruzával írt, halvány négysorosát: „Áldozd fel hazádért / Éltedet s véredet, / Feledni rab-láncát / Segítsd nemzetedet!” A napokban tett zajzoni látogatásunkkor virágot helyeztünk a lánglelkű költő síremlékére. Új, a régivel azonos sírkövét Szabó Lajos zajzoni kőfaragó mester készítette hazai homokkőből. Jobban esik otthoni kő alatt a pihenés, felirata így hangzik: „Nemzete s neve rab vala / De szabad a lelke s dala.” A jeles csángó szobrász, Istók János szobrot is készített a költőről, ami soha nem ért el a faluba. 2012-ben, születésének 180. és halálának 150. évfordulója alkalmából emlékkonferenciára gyűltek össze az életét-munkásságát ismerő kutatók. Többek között megtekintették a helybeli evangélikus gyülekezeti házban berendezett Rab István dokumentációs kiállítást, a falu jeles szülöttjéről életének-munkásságának egyik legjobb ismerője, a már említett Bartha Judit beszélt. A kiállítás anyaga biztonságban van a gyülekezeti házban – tájékoztatott ifj. Domokos Jenő evangélikus lelkipásztor. Ekkor avatták fel második mellszobrát, Bácsfalu után szülőfalujában, alkotója a tatrangi születésű Vasile Mocanu, aki akkor a bukaresti képzőművészeti egyetem harmadéves hallgatója volt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ora et labora
Fagyban-hóban Szentivánlaborfalván
Hiányát érezzük olykor helység- és helyneveink hiteles etimológiai magyarázatának. Elmúltak már azok az idők, amikor egy történet, monda vagy éppen legenda alapján kibékültünk egy-egy falunév 
eredetértelmezésével. Az egy dolog, hogy Árkos első lakói a településnek helyet adó árokról nevezték el falujukat, de hogy Albis neve valóban német eredetű-e, miként bihari névrokonának, az már ködösebb. Szentiván helyzete talán könnyebb, segít régi templomának védőszentje, Laborfalváé kérdésesebb, nevét a latin munka (labor) szóból származtatják, ami szintén régi időkre utal. A magyarázat érdekli a helybelieket is, mert azt senki sem állíthatja, hogy a falut nem dolgos nép lakja.
Imádkozzál és dolgozzál!
A latin kifejezés az egykori Szent Benedek-rend, közismertebb nevükön a Bencés-rend szerzeteseinek jelmondata. Hogy a falu régi katolikus templomának valamikor lehetett-e köze ehhez a rendhez, az még talány, de a zömében protestánsok által lakott Laborfalva névmagyarázatára hihetőbbet nem találtunk. Van ugyan egy leleményes mondai változat is rá, miszerint „ott, ahol ma Laborfalva fekszik, éppen a szomszédos komollói vár építői, dolgos munkás-rabszolgái laktak”. Komollón valóban volt egy római katonai tábor, amelyet Nagyvár és Kisvár néven ma is bárkinek megmutatnak  a helybeliek. – Az imádságról annyit, hogy falunkban négy felekezetnek van lelkésze és temploma, ami pedig a dolgot, a munkát illeti, abból valóban nincsen hiány Szentivánlaborfalván – hangsúlyozták az ikertelepülés falufelelősei, Bordás Csaba Lajos és Tomos József.  Hidat kell építeni a Feketeügyre, amely a falu vízen túli mezőrészének megközelítését biztosítja, be kell indítani az elkészült ivóvíz- és szennyvízhálózatot, gyalogjárókat építeni az itt áthaladó nemzetközi műút mindkét oldalára, mert az egyre növekvő forgalom veszélyezteti a lakosság biztonságát – sorolta Tomos. Elfogadható állapotba kell hoznunk a körorvosi rendelő épületét, hogy egy héten legalább egyszer legyen orvosi ellátás azok számára, akik nehezen mozognak, nem rendelkeznek személygépkocsival, valamilyen oknál fogva nincs lehetőségük igénybe venni a tömegszállítási eszközöket. 
– A felsorolt tennivalók valóban szükségesek – emelte ki Ráduly István polgármester –, de azt is tudni kell, hogy a három objektum értéke vetekedik Uzon község sokévi költségvetésével. A járdaépítésre hamarosan megkapjuk az építkezési engedélyt. A munkálatnak három év alatt kellene elkészülnie, értéke 1,2 millió  lej. Már ebben az évben megkezdjük, olyan sorrendben, ahogy a falugyűlésen megszavazták: első évben a település központi szakaszán, az utána következőkben pedig a két bejárati részen fogjuk megépíttetni. A víz- és csatornahálózat működtetését a sepsiszentgyörgyi közüzemek vállalta, de a tervezett határidőket nem tudták betartani, megkéstek, így ígéretük szerint tavasszal csatlakoztatják rá a falut a községközpont kettős hálózatára – részletezte a polgármester. Az árvizek rongálta hídon lezárták a közlekedést,  mert életveszélyes állapotban van, nyá-ron is csak saját felelősségükre használhatták a gazdák. A szakemberek véleménye szerint új hidat kell építeni, de annak költségeivel a község nem tud megbirkózni. Hogy pályázni lehessen, úgy határoztak, községi úttá minősíttetik a Sepsimagyarós felé tartó Béldi-féle régi útszakaszt. Szerződést kötöttek egy topográfus céggel, amely vállalta a szükséges felméréseket. Tervezetet készítettek, mellyel pályáznak, ha lesz erre kiírás vagy pedig kormányprogram. „Négy éve folyik ez a küzdelem. Évente tartalékoltunk erre a célra megtakarított pénzt, összegyűlt 50 ezer lej, de nem találtunk olyan céget, amely ennyiért vállalta volna a híd javítását” – mondta a községvezető.  Kell a munka, az ima, de a pénz is az ez évi tervek kivitelezéséhez – bíznak benne a szentivánlaborfalviak. A lakosság mindenről tud, hiszen tavaly év végén részletesen tájékozódhattak az Uzoni Hírlap és a Cronica de Ozun XII. évi utolsó számából. „Persze voltak és lesznek ezentúl is kudarcok, de ezek nemcsak a pénzhiányon múltak – írta Ráduly István polgármester a lapban. – Sajnálatos módon, több próbálkozás és tárgyalás ellenére sem tudtuk meggyőzni a sepsiszentgyörgyi Közművek vezetőségét, hogy a 300 köbméteres, tűzoltáskor használatos víztartály hiányában is kezdje el az ivóvíz- és a szennyvízszolgáltatás működtetését Szentivánlaborfalván.”
Kéz a kézbenalakulnak az ikerfaluban a közművelődés és kultúra eseményei is. A civil közösségek és a három történelmi magyar egyház említésre méltó dolgokat valósít meg. Az unitárius templomban közösen ünnepeltek a helybeliek az utolsó Berde Mózsa-jubileumon és a Székely István Dalkör negyedszázados évfordulóján. A lélekszámában fogyó dalkör minden alkalmat megragad, hogy igazi magyaros, rusztikus dalösszeállítással örvendeztesse meg közönségét.– Nálunk már sok éve hagyományos módon január utolsó szombatján nyitjuk meg a helybeli farsangot – tájékoztatott Kelemen Alpár mérnök-karnagy, aki azt is elmondta, ebben az évben is megszervezik a szentiványi kórusbált. „Tavaly a régi betyárvilágot énekeltük meg, ebben az évben dalban mutatjuk be a két világégés krónikáját, szomorú eseményei ellenére is mosolyt és életkedvet sugárzó nótacsokorral. A zenét a székelyudvarhelyi báli zenekar szolgáltatja. Lehangol, hogy a fiatalok nem kívánkoznak közénk, pedig – emlékezve a letűnt idők körülményeire – a mi dalaink most szabadon szárnyalnak hét határon át” –  mondotta a karnagy.Ráduly István polgármester beszámolt, hogy Berde Mózsa negyvennyolcas kormánybiztos ez évi, sepsiszentgyörgyi szoboravatóját követően a szülőfalu is emléktábla-állítással tiszteleg jeles szülötte előtt, ez része lesz a Szentivánlaborfalvi Napok ünnepségsorozatnak, amelyet Szent Iván napján tartanak. Hogy a helybeli fiatalok mennyiben csatlakoznak az ünnepséghez, azt még nem tudni, az azonban bizonyos, hogy a falunapokon minden évben ott voltak, sőt, úgy is volt, hogy ők pályáztak és szervezték a műsorokat. Buzogány-Csoma István unitárius lelkész elmondta, hogy Szentivánlaborfalván működik az IKE, amelyben vegyes felekezetű ifjak tevékenykednek, irányítói között van a Komollóról beszolgáló Bartos Károly református lelkipásztor is, gyakran bekapcsolódnak a komollói fiatalok is. Színdarabot, énekeket tanulnak, és csatlakoznak a Gondviselés Egyesület gyűjtőmunkájához is. 
Szentivánlaborfalván nemcsak az ének, hanem a zene is összetartó erő. A helybeli zenekedvelőkből verbuválódott Feketeügy Zenekar összetétele is erről tanúskodik. Előadásaikkal mindig az alkalomhoz igazodnak, van úgy, hogy népi zenekarrá alakulnak, máskor világi vagy éppen könnyűzenét szolgáltatnak, vagy kísérik a Székely István Dalkört. Arról is szó esett, hogy a sok településből álló községben megemlékeznek minden jeles személyiségről. Nem marad ki a sorból Laborfalva tudós személyisége, Berde Áron akadémikus, a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem első rektora sem, ugyanis két év múlva lesz születésének 200. évfordulója.
Fazakas Sándor csontfaragó mesternél
Ez év júniusában Rétyen tart országos táborozást az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), amikor Uzon községgel és Szentivánlaborfalvával is ismerkednek a csoportok. Az épített örökség mellett látni akarják a csontfaragó Fazakas Sándort is. Mint látogatásunkkor elmondta: már gyerekkorától foglalkoztatta a faragás mestersége, de a könnyebbnek tűnő fafaragásról átnyergelt a csont- és a szarudíszítésre. Több elismerésben is részesült. Legsikeresebb alkotása a Lehel kürtje, mely 150 éves hortobágyi szürkemarha-szarvból készült közel féléves munka eredményeként. A kürt nemzetközi népművészeti kiállításokon minden alkalommal igazi sikert arat. A mester részt vett a törcsvári, de több népművészeti kiállításon, utóbb a Székely Nemzeti Múzeum és az uzoni önkormányzat részesítette elismerő oklevélben. Mesterségét oktatta is az uzoni iskolában, s mint mondta, szívesen folytatná, ha felkérik. 
Örömmel újságolta, hogy a magyar palócföldi Kazáron lakó lánya, Henrietta folytatja a családi hagyományt. Dísztárgykészítő-kézműves szakon végzett 1996-ban a sepsiszentgyörgyiPerspektíva Szakközépiskolában. A fa- és csontfaragást édesapjától sajátította el. 2012-ben sótartójával, 2014-ben csontékszer termékcsaládjával elnyerte a Magyar Kézműves Remeke díjat. Rendszeresen részt vesz kézművesvásárokon, -fesztiválokon és -kiállításokon. Készít különböző használati tárgyakat, egyedi ékszereket, papírvágó késeket, gombokat, pásztorkürtöket, ivópoharakat, valamint egyedi megrendeléseket is vállal – mesélte az édesapa.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Paplakfejlesztés Szinden
Egy évtizednyi munkálatok eredménye
Hivatalosan unitárius paplakként működik ugyan, de már évek óta használják különböző erdélyi magyar civil szervezetek (például az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) innen indítja az immár több évtizede szervezett Jókai Mór Emléktúrát, itt tartotta bevetési gyakorlatait az Erdély Mentőcsoport is), s már időszerűvé vált, hogy jelentős fejlesztést eszközöljenek a Kolozs megyei Szinden található 104 éves közösségi házon.
Szabó László unitárius lelkész tájékoztatása szerint az 1568-ban alapított Magyar Unitárius Egyház Kárpát-medence-szerte (Erdélyben és Magyarországon) 140 unitárius egyházközséggel rendelkezik, a tagok száma 60 ezer körül mozog. – Közülük az egyik legkisebb a Szindi Unitárius Leányegyházközség, amelynek csupán 17 helybeli tagja van, 74 éves átlagéletkorral. A maroknyi szindi magyarságnak az unitárius egyházközség maradt az egyetlen szervezeti kerete, amely a 97 százalékban román többségű faluban ápolja a nemzeti azonosságtudatot. A szindi magyar közösség tagjainak zöme idős, beteg és özvegy. Szociális és egészségügyi gondokkal küzdő öregemberekről van szó, akik magukra maradottakként szerény életkörülmények között élnek, mivel utódaik a közeli városokba költöztek vagy éppen nyugat-európai vendégmunkások. Szind földrajzi fekvése amúgy szerfelett előnyös: 5-5 kilométernyire található a Tordai- és a Tordatúri-hasadéktól, illetve a tordai sóbányától. Mindezek arra késztették az egyházközséget, hogy a több százéves templomon kívüli egyetlen épületét, a paplakot átalakítsa közösségi vendégházzá – részletezte a lelkész. 
A lelkipásztor közölte: az elmúlt évtizedben az egyházközség nekilátott a 220 négyzetméter alapfelületű, 104 éves paplak fejlesztésének, ami során az anyagi támogatások mellett rendkívüli értéket jelentett sokak önkéntes munkája. Az elmúlt 10 évben – Székelyföldről, Kolozsvárról, Budapestről és más vidékekről – mintegy száz személy érkezett a szindi paplakra kalákázni. A több száz napot kitevő munkálatok eredményei: gázalapú fűtésrendszer kialakítása, a konyha és más épületrészek újravakolása és festése, ablakok cseréje, néhány új ágy beszerzése, az udvar hátsó részének rendbetétele és beültetése gyümölcsfa-csemetékkel stb. Ezek közül kiemelkedő fontosságú a fűtésrendszer megvalósítása (közel 20 ezer lej értékben), amely az épület használhatóságának új léptéket biztosít. Ennek köszönhetően a karácsonyi istentiszteletet a gyülekezet – emberemlékezet óta – első alkalommal tarthatta a paplakon, a fűtetlen, ilyenkor jéghideg templom helyett.
Megtudtuk: számottevő befektetést jelentett a metángáz bevezetése, amely a téli időszakban tapasztalt alacsony hőmérsékletek okozta többletfogyasztás és -kiadás ellenére jelentősen növeli a közösségi ház vonzerejét. Részletek és szemléltető képek a www.szind.hu honlapon.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

Megjelent az Erdélyi Gyopár legfrissebb lapszáma
A 2017-es esztendő első Erdélyi Gyopárja, az Erdélyi Kárpát-Egyesület kéthavi folyóirata adja minden olvasója tudtára: ti vagytok a föld sója. Ahhoz az emberhez szól, aki a természet alkotta világban helyet kérve otthont épít és közösséget kovácsol. Aki képes a szimbiózisra, a körülötte lévő értékek felismerésére és azok megismertetésére. Ezt célozza az EKE kiadványa is. A friss lapszám, mint már szokássá vált így esztendő elején, hozza az EKE-napi pályázat meghirdetését is. Elsőstől érettségizőig bárki beküldheti írását az Így kirándult a nagyapám témájú megmérettetésre. A részletek és kecsegtető díjak listája az Erdélyi Gyopárban megtalálható. Ugyancsak itt lehet olvasgatni túraajánlókat a XXVI. EKE vándortábor kínálatából, latolgatni, hogy hová lenne legérdemesebb elmenni. Azt is érdemes megnézni, merre jártak az elmúlt időszakban az EKE-osztályok tagjai, mi történt Erdély legnagyobb civil szervezetének berkeiben. Sajnos szomorú hír is került a Gyopárba. A Fogarasi-havasokban vesztette életét egy gyergyószentmiklósi testvérpár. A kiadványban látható kép az utolsó túrájukról származik. A tragédia kapcsán született egy írás, amely a lavinákról szól, a veszély felismeréséért és kivédéséért. Ezt is érdemes alaposan átböngészni. Új rovattal bővül a folyóirat tartalma. A Hazajárás Erdélyben sorozat a Hazajárók szemszögéből mutatja be Erdély szépségeit, Kenyeres Oszkár tolmácsolásában. Ugyanakkor idénre is megtartjuk, sőt bővíteni szeretnénk a néprajzi rovatot, minden alkalommal lesz gombászásra csábítás, folytatódik a védett területek és borvízlelő helyek ismertetése, akárcsak a csillagvizsgálat. Szeretnénk, ha az elődökre, a 126 éves egyesület múltjába visszatekintve szabhatnánk irányt az életnek. Ezért lesz helye mindig a historikumnak, a nagy elődök bemutatásának. Mint ahogy a gyermekeket is erre biztatjuk: amit nem tudsz, kérdezd meg nagyapádtól. Az év első lapszámát egy térképajánló zárja, a Vonatos útikalauz, mely egyedi a maga nemében, és minden magyar figyelmét szintén Erdélyre, Csíksomlyóra és pünkösdre irányítja. Hogy útra készülve megérezze az ember, hol is van a föld sója – olvasható a lap szerkesztőségének ajánlójában.
Népújság (Marosvásárhely)

Mozgás, közösség és élmény
Gyarapodik a Kisbakancsosok-csoport 
Betöltötte ötödik évét az Erdélyi Kárpát-Egyesület ifjúsági csoportja, amely most Kisbakancsosok néven fut, és egyre jobban izmosodik: a csapat is, de az éves túraterv is. Gáspár László alapítót, túravezetőt faggattuk az elmúlt évről, és a sokak által várt idei túrákról.
– Nálunk most, februárban kezdődik az idény, az előző év túráinak legjobb pillanatait vetítjük le, általában telt ház előtt és nagy jókedv közepette – részletezte Gáspár László. – Díjaztuk is a legkitartóbb kisbakancsosokat, hogy még jobban ösztönözzük természetjáró kedvüket. Bár ezzel nincsen baj most sem, még mindig lehet fejlődni.
Azt, hogy nincsen baj, igazolja a tavalyi első túra, amit a rossz időjárás miatt márciusról áprilisra halasztottak. A Cenkre a gyönyörű tavaszban egy 116-os létszámú csapat gyalogolt fel, megdöntve minden eddigi létszámrekordot. Legközelebb a Rétyi Nyírben szerveztek sétatúrát, melyen 86 felnőtt és 39 gyermek vett részt. Hogy változatosabb legyen a kínálat, a következő túra a Predeálra vezetett, és a gyerekek nem fáradtak el a meredek kaptatótól, volt energiájuk délutánig játszani (80-an voltak bevállalósak). Volt másik magashegyi túra is, a Nagykő-havasra egy hűvös júliusi napon, és a kétnapos túrára a Bucegiben is kevésnek bizonyult a menedékházban foglalt helyek száma, mert legalább kétszer annyian mentek volna, mondta a túravezető. Levezetőnek egy Málnás-környéki kirándulás következett.
A túrák sorából kimaradt, de az ifjú természetbarátok és szüleik által legjobban számon tartott eseménye az évnek a (mini)táborozás volt, amelyre egyszer kerül sor egy évben. 2016-ban már a harmadikat tartották, ezúttal Fotosmartonoson zajlott a programokban gazdag hétvége, ahol a barantázók tudományát is megcsodálhatták a gyerekek, és az íj, az ostor, a dobócsillag meg a társaság messze lekörözte a különféle kütyük világát. Azon sem lepődhetünk meg, hogy újabb és újabb tagok csatlakoznak a társasághoz, családok, amelyeknek odanőnek a gyermekeik, szülők, akiknek a fantáziáját felpiszkálják a résztvevők lelkes beszámolói. És közösségben vannak, tanulnak, csiszolódnak, mozognak, ez pedig a gondolkodásukra is visszahat, hiszen, milyen kiváltságosnak érezhetik magukat azok a gyermekek, akik zergét láthatnak, vagy szétnézhetnek egy hegycsúcsról, ahová saját erőből másztak fel.
A Kisbakancsosok idei túratervében Bolnok, Lempes-dombja Keresztény-havas, Bálványos, Egyeskő–Nagyhagymás és Sugásfürdő szerepel, a következő tábor helyszíneként pedig Székelyzsombor. A tervből is látható, hogy akárcsak eddig is, minden korosztályú és edzettségi szintű gyermekre gondolt Gáspár Laci, aki maga is kétgyermekes családapa. A túrákon akár nagykerekű babakocsival, akár hordozós hátizsákkal, vagy a saját lábán jöhet a kis- és nagytestvér, anya, apa és a nagyszülők is, szomszéd, barát, ismerős és ismeretlen. Az érdeklődők pedig jegyezzék meg Gáspár László telefonszámát (0745 058 179). 
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rétyen ünnepel az EKE
Háromszéken a turizmus éve jegyében odafigyelnek a bakancsos turizmusra is, június végén itt rendezik meg az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) fennállása 125. évfordulójának ünnepségét és a helyi EKE újraalakulásának 25. születésnapját – jelentette ki Tamás Sándor tanácselnök. A június 25–30. között Rétyen sorra kerülő rendezvényre 1200–1300 vendéget várnak, és nemcsak kiadványokkal készülnek, de addig a környezetvédő egyesületekkel, hegyimentőkkel közösen a túraútvonalakat is újrafestik. (-kas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent az Erdélyi Gyopár idei 2. száma
A nyitott szemmel járó embereknek kínál újabb bőséges olvasnivalót az Erdélyi Kárpát-Egyesület kéthavi kiadványa, az Erdélyi Gyopár legfrissebb száma. Bakancs, ló, netán lóerő címmel szól az olvasókhoz az EKE-elnök, arra buzdítva őket, hogy a természetjárás mellett ne tévesszék szem elől a környezetvédelmet sem.
Erdély legnagyobb turistaszervezetének bőséges a tevékenysége, ebből kaphat ízelítőt az olvasó az osztályok híreiből, rendezvényeikről szóló tudósításokból. A volt mellett a lesz is helyet kap, a XXVI. EKE Vándortábort szervezik javában a háromszékiek, és a Rétyi Nyír környékét mutatják be csalogatóként. Ebben a lapszámban a honismereti túraismertetőkre összpontosítanak, hiszen az EKE a természetjárás és a környezetvédelem mellett az ember által alkotott értékekre is nagy figyelmet fordít.
Hegyi magasságok – lelki mélységek – ezt a címet viseli a gyergyószentmiklósi Csibi Márti írása, aki Fülöp Lászlóval átrepülte az óceánt, hogy a nagy vízen túli hegyeket is bejárhassa. Dobos Annamária az Alpokban csavargott, erről ír élménybeszámolót.
Ám a hegy nem játék, juttatja eszünkbe Tőke Dénes a természetjárás, a magashegyi túrák, az alpinizmus veszélyeiről szóló írásában. Olyan gondolatokat oszt meg, melyeket az iskolában kellene tanítani, és utána terepgyakorlatot is tartani minden kiskorú számára, hogy megismerjék a környéket, ahová születtek. Ennek az ismeretnek a megszerzésében segítenek a Hazajárók, kamerájukat Erdély szépségeire irányítva. Kedvcsináló sorozatukban most téli kalandjaikról mesélnek a Gyimestől a Hargitáig.
A tavasz a gombászkedvet is felserkenti, amely szintén nem veszélytelen. A mérgező gombák ismertetőjét olvashatják a lapban, de megismerkedhetnek a bodoki Szemvízzel, tippeket kaphatnak a csillagnézéshez, illetve Bartók Attila rávilágít a Csalhó Nemzeti Park értékes, ritka növényeire.
Ha kíváncsi arra, hogyan történtek régen, számítógép nélkül a meteorológiai mérések, vagy milyen volt egykor az a turistafogadás, ahol a vendég az utolsó volt, szintén az Erdélyi Gyopár folyóiratot érdemes keresnie. Érdeklődjön érte az Erdélyi Kárpát-Egyesület osztályainál vagy a gyopar@eke.ma e-mail címen!
Nyugati Jelen (Arad)

Háromszéki EKE 125., 25.
Háromszék legrégebbi turistaszervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki osztálya április 3-án ünnepli megalakulásának 125., újjáalakulásának 25. évfordulóját.
Nagy megtiszteltetés, hogy szervezetünk megalapítása az akkori Háromszék vármegye főispánjához, Potsa Józsefhez fűződik. Az erre való megbízatást az EKE központi választmányi elnökétől, gróf Bethlen Bálinttól kapta. Ennek alapján 1892. március 22-én megírja meghívólevelét az alakuló közgyűlésre: „Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület 1891. máj 12-én tartott közgyülése engem bizván meg a háromszékmegyei osztály megalakitásával, ennek következtében van szerencsém az 1892. április 3-án, Sepsiszentgyörgyön, a vármegyeház nagytermében tartandó osztályalakuló gyülésre azzal a kéréssel meghivni, hogy az ide mellékelt gyüjtőiven a közgyülésig tagnak jelentkezni, illetve a közjótékonysági, közgazdasági és kulturális egyesület részére minél több tagot megnyerni sziveskedjék. Vármegyénkre nézve az osztály megalakitása rendkivül fontos, mert ismeretlen gyönyörü vidékeinkre a látogatókat, fürdőinkre az üdülőket és vendégeket ez osztály feladata leend a központ segitségével ide irányitania s vonzania és a turistasági helyeket utak nyitása, ösvények vágása által azok részére hozzáférhetőkké tenni. A tagok többféle kedvezményben részesülnek (fürdőkben % engedmény, csoportos utazásoknál esetleg olcsóbb viteldij, stb.) és ingyen kapják az egyesület hivatalós lapját, az illusztrált turistasági, fürdőügyi és néprajzi Erdélyt-t. Mindezek következtében bizalommal remélvén, hogy a taggyüjtés érdekében a lehetőket megtenni méltóztatik, közlöm, hogy a gyüjtőivek a közgyülés napjáig hozzám visszaküldendők…” A megalakuló közgyűlést Potsa József főispán vezeti le, lelkes szavakban ecsetelve az egyesület fontos közgazdasági és jótékonysági céljait. Miután megállapítják, hogy az alapszabályoknak megfelelően megvan az előírt létszám az osztály megalakulásához (30 tagnál jóval több), nagy tetszésnyilvánítás mellett az Erdélyrészi Kárpát Egyesület Háromszék megyei osztályát 110 taggal megalakultnak nyilvánítják. Berecz Gyula indítványozta, hogy addigi sikeres fáradozásaiért jegyzőkönyvi köszönetet szavazzanak meg Potsa Józsefnek, egyben felkérte, hogy fogadja el az elnöki tisztet, ami a jelenlévők lelkes éljenzése közepette meg is történt. A továbbiakban a többi vezetőt is megválasztották. Alelnökök: Tompa Miklós alispán, Seethal Ferenc nagybirtokos, Csipkay János erdőmester, Greguss János köpeci bányaigazgató, Hollaky Attila főszolgabíró, Dobay János rendőrkapitány. Titkár: Berecz Gyula állami iskolaigazgató. Jegyzők: Mihály János, Jóos Imre, Keresztes Ede, Vántsa György, Incze Gyula, Ebergényi Gyula. Pénztárnok: Bogdán Arthur.
Az elnöknek köszönhetően Sepsiszentgyörgy közönsége és Háromszék megye törvényhatósága 200–200 koronával az EKE alapítója volt. Megválasztása után az elnök előterjesztette az első kirándulás tervét május 15-ére Kovásznára, melyre a központot (Kolozsvárt), a társegyesületeket és a nagyközönséget is meghívják, majd a választmány tagjait, továbbá a jegyzőket hat csoportra osztják, akik a hat alelnök vezetése alatt a vármegye két városának és négy járásának megfelelően hat albizottságot képeznek. Már az első évben öt kirándulásról tudunk. Erdély című folyóiratunk 1895 februárjában elnökünket mint az EKE központi alelnökét mutatja be (IV. évf. 1–2. szám), aki nagyon sokat tesz a megye felvirágoztatására: „Előpatak, Málnás, Kovászna az ő buzdítására tették meg azokat a fontos lépéseket, melynek következtében fokozatos fejlődésnek indultak, és amikor a helyi eszközök kimerültek, megalakította az EKE Háromszék vármegyei Osztályát, melynek feladata a megye természeti kincseit megismertetni és ezáltal a székelységnek közgazdasági fejlődését előmozdítani. Az osztály akkora tevékenységgel kezdte meg működését, hogy kirándulásai iránt országos érdeklődés volt, 300-nál több idegen elvivén hirét.”
1896-ban a Budapesten rendezett Országos Kongresszuson részt vesz az egész háromszéki osztály, Benedek János előadást tart.
1901-ben, amikor Kolozsváron megkezdik az EKE-múzeum szervezését, a már meglévő 1600 tárgyból 300 özvegy Cserey Jánosné adománya, akinek legnagyobb szerepe van a Székely Nemzeti Múzeum létrehozásában.
1902-ben – K. Fodor János írásából tudjuk – megyénkben már léteznek jelzett turistautak. Így a Sepsiszentgyörgyöt Sugásfürdővel összekötő, 10 km hosszú turistaút jelzése piros színű volt. A Sugásfürdőt Előpatakkal összekötő kétórás turistautat kék színnel jelezték a Szármány-pusztán keresztül, ahol a 920 m magas ponton levő kilátóból gyönyörködnek a Csukás, a Nagykőhavas, a Bucsecs, a Keresztényhavas és a a Királykő látványában. 1902. július 20-án az EKE tízéves fennállására szervezett ünnepi közgyűlésnek Sepsiszentgyörgy adott helyet. Kolozsvárról húszan vettek részt. A vendégeket ifj. Gödri Ferenc, Sepsiszentgyörgy polgármestere mint a háromszéki EKE titkára fogadta. Az általa elkészített jegyzőkönyvből tudjuk, hogy jelen volt Potsa József is, akit az EKE tiszteletbeli tagjának választanak. Az országos kiállítás alkalmából Háromszék kitüntetést kap. Pénzzel segítik az Erdély Kalauza kiadvány és a Hankó-könyvek megjelenését. 1902. október 12-én Potsa József részt vesz a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezésén, a Mátyás király szülőházában berendezett EKE-múzeum megnyitóján és Erzsébet lobogójának felavatásán. 1906. augusztus 19-én ifj. Herrmann Antal részt vesz a szovátai közgyűlésen, ahol jegyzőkönyvbe vették a Cserey Jánosné Zathureczky Emília halálára való emlékezést. 1908. január 17-én Potsa József halálával lezárul az egyesület életének eredményekben igen gazdag első szakasza, amely az EKE szintjén mintaosztályként volt nyilvántartva mint a közművelődési rendezvények szervezője, az idegenforgalom irányítója, tanulmányi kirándulások rendezője a Székely Mikó Kollégium diákjainak. Az utolsó újjáalapítást 25 évvel ezelőtt, 1992 áprilisában jegyeztük, olyan nevekkel, mint Gocz József, Kónya Ádám, Kisgyörgy Zoltán, Kakas Zoltán, valamint Dukrét Lajos és Jártó Gábor, akik ma is tagjai egyesületünknek. Erre emlékezünk április 3-án 18 órától ugyanott (a Gábor Áron Teremben), ahol 125 évvel ezelőtt létrejött a HEKE.
Dukrét Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Odafigyel a megye a bakancsos turizmusra
Érték az Erdélyi Kárpát-Egyesület
Rövid, közép és hosszú távú partnerséget ajánlott a Háromszéki Erdélyi Kárpát-Egyesületnek Tamás Sándor abból az alkalomból, hogy a szervezet idén ünnepli megalakulásának 125. évfordulóját. Ebben az évben nemcsak a 26. vándortábor szervezését támogatja a megyei önkormányzat kiemelten, hanem önálló székház biztosítására is ígéretet tett a megyetanácselnök.
Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület Háromszék megyei osztályának alakuló közgyűlésére Potsa József, Háromszék megye főispánjának kezdeményezésére pontosan 125 évvel ezelőtt, 1892. április 3-án került sor a Vármegyeháza nagytermében, nem véletlen tehát, hogy hétfőre hívták össze a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termébe az EKE-tagokat megemlékezni a jubileumi évfordulóra, és megbeszélni a nyár vándortábor szervezési kérdéseit. – Háromszéken idén a turizmus éve van. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ilyenkor a négycsillagos szállodákra, mofettákra kell gondolni, hanem érdemes a bakancsos turizmusra is odafigyelni. Kiemelten támogatjuk az EKE vándortáborát, ami idén a Rétyi Nyírben lesz, hiszen az a cél, hogy a táborba érkező 1300 vendég érezze jól magát nálunk, vigye jó hírét Háromszéknek, mert akkor visszatérnek barátaikkal, családjaikkal, más alkalommal is – hangsúlyozta Tamás Sándor tanácselnök, aki ígéretet tett arra, hogy segítenek a háromszéki EKE székházgondjának megoldásában is.
– A múlt adóssága az is, hogy a hetven évvel ezelőtt a Bodoki-havasokra tervezett menedékházat vagy kilátót megépítsük, a folyamat elindult, elkezdtük az egyeztetést a bodoki önkormányzattal és a közbirtokossággal, amelynek területén van – számolt be Tamás. Dr. Kovács Lehel, az EKE országos elnöke kiemelte, már 125 évvel ezelőtt is érték volt az Erdélyi Kárpát-Egyesület, megalakulását követően hamar 35-re nőtt a tagszervezetek száma, ezek között volt a háromszéki szakosztály is. Az EKÉ-nek ma 15 tagszervezete van Erdély-szerte. Az EKE elnöke felszólalásában arról is beszélt, hogy 13 megyei önkormányzathoz fordultak beadvánnyal, hogy többnyelvű turistajelzéseket helyezzenek ki, két helyről kaptak választ: Arad megye elutasította a kérést, a Kolozs megyeiek minisztériumi szakvéleményt kértek. Ma mindössze Hargita és Kovászna megyékben találhatóak többnyelvű turistajelzések, elszórtan pedig Maros és Bihar megyékben is találni. Dukrét Lajos, a Háromszéki EKE elnöke a szervezet 1990 utáni újraalakulás éveiről beszélt, felidézve, hogy az elmúlt 25 év alatt számtalan túrán vettek részt, rendszeresen tartottak előadásokat a természetjáráshoz kötődően, túravezetői tanfolyamot szerveztek, több mint kétezer kilométernyi turistautat festettek újra, jelöltek ki, pár éve pedig kezdeményezték a kisgyerekes családokhoz szóló kisbakancsos mozgalmat, hogy ezáltal is tudják biztosítani a természetjárók szervezetének utánpótlását.
Az EKE 26. vándortáborát idén a Rétyi Nyírben szervezik július 25–30. között, a rendezvény ideje alatt 30 túrát szerveznek, ugyanakkor a napi programot számos kulturális esemény is gazdagítja. A táborba megközelítőleg 1300 vendéget várnak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egykori húsvéti népszokások
„Mint néprajzi gyűjtő – írta Harmath Lujza, közismert néprajzos az Erdélyi Kárpát-Egyesület által Kolozsváron kiadott Erdély című szaklapjában 1904-ben – nagy érdeklődéssel kísérem a nép még fennálló szokásait és mindig örömmel jegyzem fel, ha itt-ott a századokat átélt ősi szokásokra bukkanok.
Jólesik látnom, hogy különösen az én kedves székely népem mily szívósan ragaszkodik egyes dolgokban ősi hagyományaihoz. Vannak egyes községek – különösen a forgalomtól távolabb eső vidéken –, ahol ma is úgy öltözködnek, építkeznek és úgy vígadnak, búsulnak mint őseik. A központokhoz közelebb eső falvakban a nyugati kultúra már megkezdte romboló hatását. Az itt élő nép maholnap az ajtófélfa sorsára jut: se künn se benn. Sem paraszt, sem polgár. Valami szerencsétlen existencia, amely saját otthonában nem találja meg önmagát. Az asszonyok nem fonnak, nem szőnek, a férfiak nem faragnak, nem építenek kalákában, mint régen; a gyári árú, a könnyebb hozzájutás kiszorítja a háziipart, ráhagyják magukat egészen a korszellem befolyásának, az édes munkát feláldozzák a kényelemszeretetnek. S így vannak egyéb népies dolgokkal is. Míg a távolabbi falvakban székely házakat látunk, székely felírásos kapukkal, a városok közelében már hiába keressük. Ott már a divat után hajlanak mindenben. Az építkezés, ruházat, szokások, mind átvedlenek »uras« motívumokká. Hamisítatlan dolgokat csak távolabb találunk. Itt van a néprajzi gyűjtők gazdag terrénuma, ahol még – ha sietünk – megtaláljuk a hamisítatlan népélet gyönyörű és eredeti szokásait. Azért nem tartom hiábavaló munkának felkutatni, összegyűjteni és közreadni mindazt, ami a népélettel összefügg, vagyis az őseiktől átöröklött és megtartott szokásokat”.
És ha ez volt a helyzet 1904-ben, ugyanbizony mit találunk még ilyen vonatkozásban az Úrnak 2017-edik esztendejében Erdélynek a forgalomtól közelebb, illetve távolabb eső magyarlakta falvaiban? Azt, amit igencsak nagyritkán felvillantanak a magyar tévéképernyőn, évekkel ennekelőtte készült felvételek alapján, az bizony igen gyakran nem más, mint mesterséges, erőltetett megoldása és bemutatása annak a természetes lélektől, frissességtől, őszinteségtől áradozó egykori falusi népszokásnak, ami immár csupán a legöregebbek halvány emlékezetében él. Aki nem volt aktív részese, élő szem- és fültanúja az egykori falusi életnek, annak rendkívül nehéz beleélnie és azonosítania önmagát a hiteles népi hagyomány jellegzetességével, tartalmával és elhitetni a nézővel játékának eredetiségét, valódiságát.
No, de térjünk vissza eredeti gondolatainkhoz. Különleges szokás volt a Székelyföldön a húsvéti „határkerülés”, a „didergés”, a „hajnalozás”, a „húsvéti fa kitűzése”.
„Húsvét előtt hetekkel készülődik már a fiatalság a határjárásra –írta T. Pálffy Aladár az Erdély című folyóirat 1907-es évfolyamában–, gyűjtik össze a szebbnél szebb lószerszámokat, pisztolyokat, s néha napokig könyörögnek egy-egy szebb lóért, vagy magyar ruháért, hogy minél díszesebben vehessenek részt. 8-10 éves gyerekek már jóelőre gyűjtik a gyutacsot s akinek 700-800 van már, büszkén emlegeti azt. Egy botnak a végére szeget erősítenek, ráhuzzák a kápszlit [kis pukkanó szerkentyű] s így a földhöz sújtva lővöldöznek mint ágyúdörgés közt a mannlicher-recsegés [puskarecsegés]”. S a tulajdonképpeni lővöldözés aztán egész éjszakán át tartott Székelyudvarhely utcáin, majd aztán hajnalban az egész társaság a mezőre vonult, hol egy búzatáblában elrejtett Krisztus-szobrot kellett megtalálniok. És a megtalálónál nem volt aztán boldogabb és büszkébb senki. Őt vették körül a lovasok, mármint „Jézus katonái”, ő volt a nagyszabású kísérőmenet középpontja, aki nagy dérrel-durral, állandó lővöldözések közepette vitte be a szobrot a városba. Ott a templom előtt misét hallgattak, díszsortűzet adtak le majd szétszéledtek.
Határkerülésről, didergésről, hajnalozásról olvashatunk az Ethnographia című folyóirat 1900-as évfolyamában is. Így például húsvét szombatján Szentgerice apraja-nagyja, mintegy 80-100 lélek a falu piacán gyülekezett, hogy a búzavetés dülőjének megkerülését illő módon előkészítse. Ez alkalommal a gyülekezet egy „dullót” (szolgabírót) választott, aki az ítéletet meghozta, egy „falusbírót”, aki a végrehajtó szerepet vitte, két „hütest” (esküdtet), aki a végrehajtónak segédkezett, s végül két „szaglárt” (bűzölőt), kik a címükben jelzett illetlenkedést kellett ellenőrizniük. A választottak alábbi esküt tették: „Esküszünk az egy igaz Istenre, hogy mük a jelen estve a határkerülés alkalmával reánk bízott kötelességünket hűen teljesítjük. Isten münket úgy segéljen. Éljen!”
Indulás előtt a Te benned bíztunk eleitől fogva című zsoltárt énekelték, majd az égre kiáltottak e szavakkal: „Uram Jézus! Őrizd meg a határunkat cserebogártól, sáskától s mindenféle ártalmas féregtől, jégesőtől s mindennemű veszedelmes időktől. Uram Jézus hallgasd meg a mü kérésünket. Ámen!” Ezután a Kiáltásom halld meg Isten című zsoltárt, útközben pedig az Utaid, Uram mutasd meg kezdetű templomi éneket énekelték. A vetések megkerülése körülbelül este 8 órától 12 óráig tartott, melynek lefolyása teljes egészében vallásos színezetű volt. Viszont ennek ellenére, a csoportban akadtak olyan egyének is, akik nem viselték magukat az esemény méltóságához illően, s akik „Dulló uram kigyelmed”, „Esküdt uram kigyelmed” megszólítás helyett „András bá” vagy „Jancsi bá” címmel illették a választottakat. E vétkesek aztán 15-20 botütésben részesültek. Hasonló, sőt még nagyobb büntetésben részesült az, aki levegőt rontott. Az ilyent a „szaglár” „pimpédi” néven jelentette a „dullónak”, aki a levegő fertőzőjét 25-30 botütésben részesítette. A büntetést nem lehetett elkerülni, aki nem vetette alá magát a „dulló uram kigyelme” ítéletének, az fokozott büntetésben részesült. A határkerülés után a csapat a falu utcáján vonult végig világi énekeket énekelve, majd mindenki az otthonába távozott.
Húsvét első napja aztán csendben telt el. A nép a templomba vonult úrvacsorát venni. Templomozás után a lányok és legények a falu piacán labdáztak, illetve „cziczét” futottak. A férfiak hatosban „filkóztak” (kártyáztak), s a vesztesek 8-10 tenyércsapás büntetésben részesültek.
Este a „didergés” vette kezdetét. Ez esetben mindazok gyűltek össze a kiszabott helyen, akik előző éjjel a „határkerülésben” vettek részt. Előre megállapított helyekre mentek dideregni, egyben kigúnyolni mindazokat, akiknek bizonyos hibájukról, vétségükről, rossz szokásukról volt tudomásuk. Így például a teherben maradt lány házánál, pokoli zaj közepette, éles, elferdített, nyávogó hangon eképp szólalt meg: „Aggyan Izsten jú estéit, idezs gazs-uram, azst hallottam, hogy van magának egy megesett semmije. Hozstunk ajándikba egy bücsűt, hogy legyen miben ringássák a rájkót”. A gazda, aki már a nagy zajról tudta miről van szó, vízzel vagy előre elkészített trágyalével, vagy romlott káposztalével öntötte nyakon a szónokot és közelálló társait. Erre futásnak eredve, a mintegy 100 résztvevő elkezdett hangosan dideregni: „bru-u-u-um, brü-ü-ü-üm, bri-i-i-im”. Közben viszont újra megszólalt a szónok: „Na idezs gázsd uram, leöntöttél, jól kifizetted a purdikat, úgy fázsnak, még reszelnek: bru-u-u-um, brü-ü-ü-üm, s ha leöntöttél, már eressz be az üszök farkára, hogy a purdék füttezzenek meg, me ha nem, mingyár megfagynak”. Erre a gazda szótlan kiment, egy pár tojást osztogatott, mire a csapat továbbment. Ahol tolvaj lakott, „tömlöcöt” vittek ajándékba, rossz jegyzőnek segédet, hanyag papnak keresztelni való gyermeket, részeges kántornak pálinkát, bukott embernek váltót, lúdtolvajnak libát kívántak stb. „Szóval ez az ünnepély alkalmul szolgál a népnek arra – állapította meg Varga Lajos, az esemény tudósítója –, hogy ellenszenvét minden bírósági zaklatástól menten bárkivel szemben kifejezze. Sok helyen piros tojás helyett szidalom, kikergetés a bér; de ezt fel sem veszik. A sötétben didergőket, kiknek minden szabad, senki fel nem ismeri, mert ez szokásilag tilos”.
Megtudjuk továbbá, hogy a didergés célja: valakinek a megszégyenítése, no meg a piros tojás szerzés. A didergő seregben 15-60 év közötti férfiak vettek részt, öltözetük hosszú posztóruha, a csizmaszárba cifra ónosnyelű kacrot tettek. A házalás esti 9 órától éjféli 12-ig tartott. A didergés végeztével a „hajnalozás” következett. E mulatságban viszont csak a legények vettek részt, akik muzsikásaikkal és egy cimbalmossal járták végig a lányos házakat és mindenütt egyet táncoltak, miközben a lányoktól rendszerint 20 fillért s egy pár piros tojást kaptak.
A „húsvéti fa” kitűzéséről pedig Gál Sándor az Ethnographia 1895-ös évfolyamában ezeket közölte:
„Minden valamire való lánynak a szeretője, már t.i. ha van, szívbeli kötelességének tartja húsvét szombatjának éjjelén, tehát húsvét virradóra, kedvesének kapujára, kútágasára vagy háza tetejére stb., általában valamely azonnal szembetűnő helyre szép fenyőágat tenni. Nagyon élhetetlen a lányok között az, akinek húsvétkor nem tesznek fenyőágat. Nem mennek ahhoz öntözni, nem hívják azt a táncba, nem veszik figyelembe akinek kapuján vagy háza tetején nem látják meg reggel a virágot. De a legények is sokszor drágán és nagy fáradsággal szerzik meg azt a két-három darab szép fenyőágat, melyet szeretőjük számára szántak. Mert ha nincs a falunak fenyvese, elmennek a negyedik-ötödik falu határába is érette, s ha pénzért vagy egyébért cserébe nem kapják, készek lopni is, de szeretőiket kigúnyoltatni nem engedik. A három-négy darab fenyőág mesterségesen összekötőzve és színes papírszalagokkal, píros tojásokkal feldíszítve, a lányok egész évi büszkeségét képezi. Megtörténik az is néha, hogy – mivel szombaton éjjel elkéstek – talán éppen azon éjjel szerezték és hozták messziről a fenyőágat s nem értek rá feltenni, vagy pedig maguk a legények megrestelték, ha egy-egy jómódú, szép leány szégyenszemre virág nélkül maradt – húsvét első napjának éjjelén tesznek még utólagosan egy-egy lánynak fenyőágat”.
A táncot a falu 2-3 legjobb táncú legénye rendezte. Ez nyáron a csűrben, télen házban zajlott le, amiért minden táncolni szerető fizetéssel tartózott, alku szerint, mely néhány véka csős törökbúzából, egy-egy piculából, illetve nyári kaszáláskor, kapáláskor és aratáskor néhány tenyeres napszámból állott. Harmath Lujza szerint, „ha szép idő van, akkor rendesen a »berekben« táncolnak, hol aztán láncokkal, virágokkal ékesítik fel magukat s így jönnek bé a faluba estére kelve énekszóval, vidáman, amint azt a nép romlatlan ifjúságától várni lehet.”
Hol van az a régi nyár, az énekszóval, vidámsággal telt falusi fiatalság, amelynek annak idején jómagam is szemtanúja voltam?!
Györfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)

Jókai nyomában Kolozsvártól Torockóig, ki bringával, ki gyalog
Tetszetős honlap várja a május 6-ai Jókai gyalogos és bringatúrák résztvevőinek jelentkezését. A közel 130 éves történelme folyamán már oly sokszor megújulni képes Erdélyi Kárpát-Egyesület kolozsvári szervezetének életébe beköszöntött a digitális korszak. Egyben lassan megdőlni látszik az általános vélekedés, miszerint az EKÉ-be „csak öregek járnak”, még ha igaz is, hogy főleg a nyugdíjasoknak van idejük a temérdek kirándulás akár mindegyikén részt venni – a túrákon egyre gyakrabban találkozni 30-40-esekkel is. A fiatalabbak körében kedveltebbek a buszos, vonatos kirándulások, személyautós „karavántúrák”, a barlanglátogatások, de szerveztek már túrákat kisgyerekesek számára is. A fiatal természetkedvelők kedvenc műfaja a bringatúra – itt tinédzserektől kezdve hatvanasokig mindenféle korosztályt megtalálhatunk. Az EKE mindkét, hagyományosan gyalogos teljesítménytúráján már bringatúra is indul.
Lassan 130 évvel ezelőtt természetszerető kolozsvári magyarok – tanárok, természettudósok, írók, ügyvédek stb. – létrehoztak egy kirándulóegyletet, ez volt az Erdélyrészi Kárpát Egyesület. Így kezdték szervezetten járni az erdőket, hegyeket, barlangokat, felfedezték, kutatták és egyre jobban megszerették vidékünket. Gazdálkodni is jól tudtak, és az erős kirándulóközösséggé kovácsolódott tagsággal sikerült komoly vagyonra is szert tenni: tucatnyi EKE-menedékház állt a túrázók rendelkezésére. A 20. század háborúi, a viszontagságos „térképváltozások” alkalmazkodásra kényszerítették az egész erdélyi magyar társadalommal együtt az EKÉ-t is, amely az új helyzetben sokkal több lett „egyszerű” kirándulóegyesületnél. A második világháború utáni kommunista világban a többi szervezetnek a sorsára jutva gyakorlatilag megszűnt, majd a rendszerváltást követően 1991-ben újjáalapították. A kolozsvári szervezet legfőbb tevékenysége a minden szombaton, minden vasárnap, sokszor hétköznap is szervezett kirándulások, egy időpontban akár több túrát is hirdetnek. Néhány éve pedig elkezdődtek a biciklitúrák is, amelyek sikerrel vonták be a legfiatalabbakat is, egyben fokozottan az egyesületre irányították az ifjabb generációk figyelmét. Idővel nagyot változott a kommunikáció, részletes tájékoztatást nyújtó honlap igazítja el az érdeklődőket.
Egykori KMDSZ-elnökből túraszervező
Branea Róbert évtizedekkel ezelőtt volt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, majd aktív tagja, azzal a munkával ott sokat tanult. Baráti társasággal régóta járja a Vasvári teljesítménytúrát, kerékpárral, később Ambrus Tibor EKE-elnöksége idején (2013–15) többször hívta őt is gyalogtúrázni.
– Így ismertem meg az EKÉ-t. Tetszett nekem, amit csinálnak, a buszos túrákon mindenféle ismeretlen emberek összegyűltek, fiatalok is, és láttam, hogy ez nagy élmény volt nekik. Rájöttem, hogy milyen jó ilyesmit szervezni az embereknek. Genetikailag is szervező alkat vagyok, és nem bírtam, hogy ne csináljak valamit, nem tudok csak passzív tag lenni valahol. Beiratkoztam az egyesületbe, majd 2015-ben volt egy szomorú esemény az életemben, és közvetlenül azután valamit kezdenem kellett magammal. Hát elindultam a Jókai emléktúrára, kerékpárral. Végigjártam az 55 kilométeres útvonalat, biciklivel. Azután Tibi kért, hogy segítsek megszervezni a teljes Vasvári túrát. Akkor tulajdonképpen nagyjából átvettük a szervezést, arculattervezéssel kezdtük, kimentünk a Facebookra, a hatás nem maradt el: duplájára nőtt a résztvevők száma. Utána végigjártam a Kós Károly 50-est, és tudtam, hogy ezt is megszervezzük. 2016-ban Lixandru Roberttel és Venczel Enikővel együtt elkészítettük a túra honlapját, társszervezőként bevontuk a KMDSZ-t, és az így megszervezett Jókai, Vasvári, Kós kerékpáros túrasorozat óriási siker volt – mondta Branea Róbert, aki innen kezdődően már egyre inkább részesévé vált az EKE életének, kezdett a havi közgyűlésekre és heti tanácskozásokra is járni. Így érte a felismerés, hogy a szervezési potenciál nagyon gyenge, és egyre lankad, a 21. századi kommunikációs csatornák kínálta lehetőségek kiaknázására nincs megfelelő képzettség, pedig igen értékes túrákat kínáltak hétről hétre. Akkor ébredt rá, hogy nem hagyhatja elsorvadni a gyalogos teljesítménytúrákat. – Ez akkor szükségszerű is volt, nem viszonyulhattunk hozzá úgy, hogy minket nem érdekelnek a gyalogostúrák, mi csak kerékpározunk – mondta Branea Róbert.
Végigjárta az útvonalakat, adatokat gyűjtött, honlap készült, új térképek, túrakalauz. – Ez hozott is egy csomó stresszt az életünkbe, plusz fáradságot, a saját dolgaink elhanyagolását, de sok örömöt is. Amikor azt mondom, „jól sikerült”, abban benne van az is, hogy egy csomó ember jól érzi magát, és ez nekem örömet szerez. Enikővel a KMDSZ-ben dolgoztunk együtt, számunkra nem probléma ingyen csinálni dolgokat, amelyeket jónak tartunk, szeretünk. Lixandru Robert született önkéntes, a nagyenyedi Inter-Art főtitkára, nagyban neki köszönhetően lettek világszerte ismertek az enyedi művésztáborok. Talán látják bennem az elszántságot, a megszállottságot, és átragad rájuk is. Ezzel együtt úgy gondolom, jövőre bővíteni kell a szervezők táborát, leosztani a feladatokat. A tavalyi túrák sikeréhez hozzájárultak a támogatók, akik első szóra jelentkeztek, a korszerűsített tálalással, kommunikációval hitelessé váltak a túrák. Tavaly év végén néhányan maguktól jelentkeztek azzal, hogy szeretnék támogatni az idei túrákat, középkorú és fiatal üzletemberek, akik közül sokan részt is vesznek a túrákon. Ez a sok pozitív hozzáállás ösztönöz és kötelez. Célunk kialakítani egy állandó jellegű, profi rendezvényt. Hosszú távon pedig nagy öröm lenne, ha létrejöhetne az EKE-iroda néhány alkalmazottal, struktúrával, 1-2 megfelelően képzett fizetett titkárral.
Túraválaszték bográcsgulyással
Az ekekolozsvar.ro honlapon a Teljesítménytúrák menüpontra kattintva tulajdonképpen egy teljesen új weboldalra jutunk. Itt mindenféle információt megtalálunk a május 6-ai Jókai túrákról, egyben jelentkezni lehet a választásaink szerint változó lehetőségeket kínáló űrlapon. Itt lehet bejelölni például, ha valaki szeretne szállást Kolozsváron, szobában olcsón vagy tornatermi matracon ingyen, rendelne-e túrapólót, este Torockón a húsos vagy vegetáriánus gulyást szeretné-e megkóstolni. A legkülönfélébb teherbírású természetkedvelőket várja a Jókai: van 10, de 55 kilométeres túra is.
A Kolozsvár–Szind–Várfalva–Torockó útvonalon négy gyalogtúra közül lehet választani, összesen három különböző kiindulópont létezik, a kolozsvári Bükk, Szind és Várfalva. Mindhárom rajthoz buszos szállítás igényelhető, térítés ellenében. Aki 10 km-t gyalogolna, az Várfalváról indul Torockóig, a 30 km-es túra a szindi rajttól indul Torockóra. Kolozsvártól Szindig tart a 25 km-es túra, onnan igény szerint busszal mehetnek a résztvevők a végállomásra, Torockóra. Kolozsvárról indul az 55 km-es gyalogtúra és a biciklitúra Torockóig. A célállomástól szintén lehet igényelni buszos szállítást Kolozsvárra, Szindre, Várfalvára. Torockón este gulyással vendégelik meg a résztvevőket a szervezők, az adagok kellő tervezése érdekében a gulyásvacsorát is igényelni kell az űrlapon.
A túrák részvételi díja 25-30 lej, nyugdíjasok, egyetemisták, 14 évesnél idősebb diákok számára 10-15 lej, gyerekeknek ingyenes. A buszjegyek ára 5–15 lej között változik, bringatúra esetében 20-30 lej. Három jelentkezési határidő van, az jár a legjobban, aki mielőbb jelentkezik, számukra ugyanis kedvezményeket kínálnak. Az első határidő május 1., vasárnap 22 óra, az eddig benevezők túrakalauzt és igazolólapot kapnak, az 55 km-es gyalogtúrások energiacsomagot (gyümölcsök, nápolyi stb.) is. A következő jelentkezési határidő május 4., 15 óra, majd május 5., 18 óra, de a harmadik határidőre már 50 lejre nő a részvételi díj, és túrakalauzra nem, csak térképre és igazolólapra lehet számítani. A bringatúrásoknak az első két határidőig jár az energiacsomag. Természetesen a rajtnál is lehet jelentkezni másnap, de térkép már csak a készlet függvényében juthat. Túrapólót csak igénylésre készítenek, aki ebben járná végig a túrát, annak április 27-ig kell ezt jeleznie az űrlapon, a későbbi rendeléseket csak a teljesítménytúra után tudják szállítani. A részvételi díjat banki utaláson kívül személyesen is lehet fizetni hétköznap készpénzben a KMDSZ-irodában (9–17 óra, Kolozsvár, Petőfi/Avram Iancu u. 21.) és aSzabadság szerkesztőségében (9–16 óra, Kolozsvár, Jókai/Napoca u. 16.).
Branea Róberttől azt is megtudjuk, hogy 2018-tól egy héttel később lesz a Jókai túra, május 12-én. A szervezés szempontjából nagyon rosszul jön a május elseje körüli szabad hétvége, ugyanakkor a túrák társszervezője, a KMDSZ hagyományosan majáliskor tartja a diáknapokat, logisztikai megfontolásokból hasznosabb egy héttel módosítani az időpontot.
– A közösségszervezésről szólnak a túrák, sok barátság, ismeretség született már. Hagyományőrzés, honismeret, ezek nemcsak üres szavak, mi ebben segítünk – a honlapok, túrakalauz oktató jellegűek, sok információt tartalmaznak. Ez nem verseny, ahol az ember végigmegy, kap egy díjat, és megy a következőre, s azt sem tudja, hol járt. Ez olyan túra, hogy közben lehet nézelődni, és mindenki okosabban, tájékozottabban távozik, mint ahogy érkezett – mondja.
Itt az alkalom végigsétálni Jókai Mór nyomdokain, aki az Egy az Isten című regényének megírását megelőzően tett adatgyűjtő utazást ezen a vidéken. S ha netán valakit rabul ejt majd a csoportos kirándulásnak ez a változata, az ne tegye messze a vándorbotot: július elején lesz a Vasvári kerékpáros teljesítménytúra Körösfő végállomással, majd augusztusban a Kós Károly emléktúrák Sztánára.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Kinek csurran, kinek csöppen: pénzes segítség a civil szférának
Sok magyar szervezet kapott támogatást a megyei önkormányzattól
Sok kicsi sokra megy – így jellemezhető a Kolozs Megyei Tanács tegnap délutáni rendkívüli ülése magyar szempontból, hiszen több napirendi pontban kedvezően alakult a pénztámogatás a magyar kulturális, ifjúsági és sportszervezetek, egyesületek, alapítványok javára. Bár általában nem túl nagy összegekről van szó, pozitív eredmény, hogy egyes pályázati kategóriákban a magyar szervezetek mintegy 40 százalékos részesedésnek örülhetnek, összességében pedig a kiosztott 2,2 millió lejből 432 ezer lej jutott számukra rendezvények, szabadidős tevékenységek megvalósítására. Sőt, a kulturális rendezvényekre elkülönített pénzkeret majdnem 40%-át magyar egyesületek kapták, ami 198 ezer lejt jelent – ebben a kategóriában 49 magyar szervezet részesült támogatásban, ebből 25 ezer lej a Kolozsvári Magyar Napokra jut. A magyar történelmi egyházaknak összesen 322 ezer lej jutott, másfelől a pályázatok jelentős hányada a fiatalsághoz kapcsolódik.
A plénumban a tanácsosok közül senki nem emelt kifogást a pályázatok elbírálásának módja ellen, és a magyar frakció tagjai azt nyilatkozták lapunknak, hogy előzőleg a szakbizottságokban nem akadt nézeteltérés a „pénzporciózás” alkalmával.
„Az értékelésnél figyelembe vettük a rendezvények nagyságát, fontosságát a közösségek szempontjából, így kiemelve a Kolozsvári Magyar Napok részesült a legnagyobb támogatásban megyei önkormányzat részéről. A rendezvények, események és a különböző magyar vonatkozású projektek a Kolozs megyei magyarság erejét növelik. Összetartásuk fontos számunkra, hisz így tudunk még erősebb közösséget építeni” – nyilatkozta Balla Ferenc megyei tanácsos, a tanügyi, kulturális és egyházügyi bizottság elnöke a tanácsülést követően.
Ifjúsági projektekre a megyei önkormányzat 500 ezer lejes támogatást szavazott meg, amelyből várakozáson felül részesültek magyar egyesületek, alapítványok, társaságok – szám szerint 31. Ezek a következők (zárójelben a kapott összeg és a támogatott rendezvény): Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (5 ezer lej a Középiskolások hosszú hétvégéje programra), Erdélyi Múzeum-Egyesület (8 ezer lej a Magyar Tudományosság Napja Erdélyben rendezvényre), Cserkészliliom Egyesület (2 ezer lej, Hagyományos kézművestábor cserkészeknek), KIFOR Egyesület (9 ezer lej, ifjúsági pavilon a Magyar Kultúra Napjára), Pro János Zsigmond Szövetség (4 ezer lej, expedíció a Duna-deltába), Kozmutza Flóra Egyesület (2 ezer lej, Gyereknap a Kozmutcza Iskolában), Magashegyi Menedékházak Egyesület (2 ezer lej, Hegyisportok gyerekeknek), Dési Civil Műhely (8 ezer lej, A fiatalok az interkulturális párbeszéd tartóoszlopai), szamosújvári Téka Alapítvány (12 ezer lej, Szociális program Kolozs megyei falvak gyermekeinek és fiataljainak), Erdélyi Kárpát-Egyesület – Torda (4500 lej, V. Székely Zsiga teljesítménytúra), Kalotaszeg Ifjúságáért Egyesület (4 ezer lej a bánffyhunyadi Vlegyásza Műszaki Líceum helyi, regionális és országos versenyeire), Kallós Zoltán Alapítvány (12 ezer lej, XI. Irodalmi és képzőművészeti alkotótábor falusi 1–4. osztályosoknak), Ördöngösfüzesi Tóvidéki Közösségi Egyesület (8 ezer lej, Kolozs megyei diákok népművészeti tábora), Magyargorbói Hangya Egyesület (4 ezer lej, Nemzetközi ökumenikus tábor falusi fiataloknak más vallások, hagyományok, kultúrák kölcsönös megismerésére és terjesztésére), Eden 75 Egyesület (8 ezer lej, Unitárius találkozó a Tordai-hasadékban), Tordatúri Gimnázium (3 ezer lej, Tiszteljük a természetet egy tisztább környezetért), Aranyosegerbegyi Gimnázium (3 ezer lej, Egy hét a természetben), Igen, tessék Egyesület (10 ezer lej, Mai fiatal vállalkozók sikertörténetei), KMDSZ (9 ezer lej a gólyabálra), KMDSZ (9 ezer lej nyári szabadegyetemre), Kolozsvári Montessori Nevelőegyesület (2 ezer lej, Alkalmazott Montessori- nevelés), Encyclopaedia Egyesület (2 ezer lej, az Apáczai kórusnak A dzsungel könyve című előadására), Apáthy István Egyesület (2 ezer lej, Kolozs megye gólyakaravánja), Erdély Ifjúsági és Sport Egyesület (8 ezer lej, III. Sportolimpia az erdélyi magyar líceumoknak), Fehér Holló Médiaklub Egyesület (3 ezer lej román–magyar portálkapcsolati konferenciára), Erdélyi Kárpát-Egyesület (7 ezer lej a Gyopárka gyermekfolyóirat kiadására), Kalotaszeg Egyesület (5 ezer lej, VI. Ifjúsági táncfesztivál), Tordaszentkirályi Silvanus Környezetvédő Egyesület (4500 lej, nyári ifjúsági tábor), Transilvania Trust Alapítvány (12 ezer lej, Örökség Napok), Dribli Sportegyesület (6 ezer lej, gyerekfoci program). A fentiek összege 200 ezer lej, ami a teljes támogatásnak 40%-át teszi ki.
A közművelődés témakörében a következők jutottak kisebb-nagyobb támogatáshoz: EMKE (5 ezer lej, Romániai magyarházak konferenciája), Korunk Baráti Egyesület (3 ezer lej, Korunk folyóirat megjelentetése), Kolozsvár Társaság (3 ezer lej, Közösség és kultúra 2017), Játéktér Egyesület (3 ezer lej, a Játéktér színházi folyóirat kiadása), Minerva Művelődési Egyesület (2 ezer lej, Kolozsvári művészet a Minerva-házban), Falu Kútja Egyesület (4 ezer lej, VII. Györgyfalvi néptánc és muzsika tábor), Filmtett Egyesület (4 ezer lej, Magyar filmnapok a XVII. Filmtett feszten), Kincses Kolozsvár Egyesület (25 ezer lej, VIII. Kolozsvári Magyar Napok), Visszhang Egyesület (4 ezer lej, a Visszhang Diákkórus rendezvényei), Dinamika Egyesület (9 ezer lej, VII. Magyar Könyvnapok), EKE (3 ezer lej, EKE-bál), Szarkaláb Kulturális Egyesület (5 ezer lej, XII. Tavaszi Folklórfesztivál), Szent István Társaság (8 ezer lej, Szent István-napi néptánctalálkozó), Kerekkő Egyesület (2 ezer lej, Kolozsvári unitáriusok nyílt napja), EMIL Egyesület (2 ezer lej, Magyar írók találkozója), Helikon Kulturális Egyesület (2 ezer lej, Irodalom mindenkinek a Helikonnal), Ördögtérgye Egyesület (3 ezer lej, Hagyományok), KIFOR (6 ezer lej, Kolozsvári szüreti bál), Igen, tessék Egyesület (5 ezer lej, művészeti értékek terjesztése), RMKT (8 ezer lej, XXII. Közgazdász találkozó), Váróterem Egyesület (2 ezer lej, Tordai független színház miniévadja), EMKE (3 ezer lej, Fiatal Filmművészeti Napok), Pro Schola Montessori Egyesület (1 ezer lej, A vers ünnepe), Kádár József Kulturális Egyesület (3 ezer lej, XIX. Petőfi Sándor versmondó verseny), Budai Nagy Antal Egyesület (2 ezer lej, VII. BNA-Napok), Györgyfalvi Művelődési Egyesület (2 ezer lej, Györgyfalvi Napok), Magyarlónai Művelődési Egyesület (3 ezer lej, A helyi hagyományok ápolása és feltámasztása), Hangya Egyesület (2 ezer lej, Falusi vándorszínház), Bánffy István Művelődési Egyesület (3 ezer lej, Kulturális tevékenység), Thamo Gyula Művelődési Egyesület (4 ezer lej, XXVIII. Tordaszentlászlói Kórustalálkozó), várfalvi Vár Egyesület (2 ezer lej, XV. Nemzetközi néptánctábor), Kalotaszentkirályi Faluturisztikai Egyesület (2 ezer lej, helyi hagyományápolás). Összesen 49 magyar szervezet részesült támogatásban.
A tegnapi tanácsülésen 1,2 millió lejt szavaztak meg a megyei sportélet ösztönzésére. Két sokatmondó adat: az U Sport klubnak 110 ezer, a CFR Sportklubnak 8 ezer lejt utalnak ki.
A magyar történelmi egyházaknak összesen 322 100 lejt osztottak le, ebből 246 ezret kapnak a református egyház különböző egyházkerületei, 73 500 lejt a római katolikus egyház, illetve 26 ezer lej támogatásban részesül az unitárius egyház. A kolozsvári evangélikus egyházközség templomának felújítására 5 ezer lejes támogatást ítéltek meg, míg a zsidó hitközség temető-karbantartási munkálatokra szintén 5 ezer lejt kap.
A nyertes pályázatok teljes listáját a Kolozs Megyei Tanács weboldaláról lehet hamarosan letölteni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Elkészült a túraterv
Országos EKE-vándortábor Háromszéken
Célegyenesbe jutottak az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) sorrendben 26. országos vándortáborának előkészületei: elkészült a rendezvény honlapja, s bár még sok munka vár a szervezőkre, amíg minden a helyére kerül, a túraterv, a program és több más fontos tudnivaló (szálláslehetőségek, szabályzat, árak) a heke.ro címen már böngészhető.
Az országos vándortábort minden évben más EKE-osztály szervezi meg, idén először házigazda a háromszéki (HEKE), amely dupla jubileumot is ünnepel 2017-ben: megalakulásának 125. és újjáalakulásának 25. évfordulóját.
A tábor központi székhelye Rétyen lesz, a tó mellett ez alkalomra kiépülő, ideiglenes kempingben, a résztvevők száma várhatóan meghaladja az 1200 főt. Július 25–30. között tehát nagy nyüzsgés lesz Háromszéken: összesen 30 túrából lehet választani, van köztük könnyebb, közepes és nehéz, gyalogos, kerékpáros, szekeres, buszos kiruccanás is. Természetjárásra a Bodoki-, Baróti-, Nemere-, Bodzai- és Csukás- hegységbe, a Lakócára és a Vargyas-szorosba lehet iratkozni, de nagyszámú honismereti utat is kínálnak a környék látnivalóihoz (mofetták, várak, múzeumok, nevezetes helyek megtekintésére), és külön fotós kirándulásokat is indítanak; mindezekre nem csupán EKE-tagok jelentkezhetnek, bármilyen külső érdeklődőt szívesen látnak. A táborban maradók számára minden délelőtt gyermekfoglalkoztatásokat kínálnak, délutánonként, esténként pedig kulturális programok, előadások várják a hazatérőket.
Demeter Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ballagás a Csiky Gergely Főgimnáziumban
Az iskola nemcsak tanít, nevel is
Május 26-án felvirradt a nagy nap a Csiky Gergely Főgimnázium 77 végzős diákja számára. A feldíszített osztálytermekben reggel 8 órakor elkezdődött az utolsó osztályfőnöki óra, majd 9 óra után a négy osztály – három elméleti (matematika–informatika és természettudományok – intenzív angol nyelv, turizmus, valamint közgazdaság szak) és egy szakiskolai (autómechanika) – emelkedett hangulatban kivonult az udvarra, hogy kezdetét vegye az évzáró ünnepély.
„Vagy mi vagyunk túl kevesen, vagy az udvar túl nagy” – így kezdte beszédét Pellegrini Miklós megyei helyettes főtanfelügyelő, és valóban, évről évre egyre nagyobbnak tűnik az iskola udvara még úgy is, hogy a ballagáson azért jelen vannak nemcsak a végzősök, hanem szülők, rokonok, barátok, ismerősök, hozzátartozók is.
A meghívottak közt helyet foglalt Király András oktatási államtitkár, Bognár Levente alpolgármester, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Pellegrini Miklós, Arad megye helyettes főtanfelügyelője, Szabó Mihály városi tanácsos, Király Árpád főesperes, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője. Jelen volt még az ünnepségen Hadnagy Éva, az Alma Mater Alapítvány ügyvezető elnöke, valamint Tóthpál Renáta aligazgató és Bíró Emese, az iskola szülőbizottságának elnöke.
„Mindannyian jók vagyunk valamiben, és arra kellene törekedjünk, hogy ezt a valamit megtaláljuk, kiműveljük és ennek segítségével érjük el életcélunk. A tanárok kötelessége az, hogy segítsenek nektek ebben a keresésben, és ezzel együtt elindítani benneteket az úton. (…) Ami igazán számít az az, hogy belőletek boldog, elégedett felnőttek váljanak, és hogy egykor majd úgy gyertek vissza ebbe az iskolába, hogy itt valamikor megtaláltátok a lehetőséget. Ha ez így lesz, akkor mi, tanárok teljesítettük a kötelességünket” – hangzottak el Muntean Tibor igazgató szavai.
Király András államtitkár a diákokhoz intézett beszédében kihangsúlyozta, hogy az iskolát kijárni nagyon fontos dolog, szinte elengedhetetlen. Ugyanakkor ő is, akárcsak Bognár Levente vagy Faragó Péter az Arad megyei magyar közösség fontosságát, összetartását emelte ki.
„Évről évre itt ülnek az asztalnál az aradi magyar közösségnek azok a képviselői, akik tettek és tesznek azért, hogy itt az oktatás folyamatos és jó minőségű legyen. (…) Kedves végzősök, tudnotok kell, hogy az iskola mindig visszavárja egykori diákjait, meghallgatja a panaszokat, a dicsekvést is, és mindig van egy-két jó szava a végzősökhöz” – zárta beszédét az államtitkár.
„Azt hiszem, hogy bátran és büszkén nézhettek bele a tükörbe, hiszen jeles tanulói voltatok az iskolának. Kívánom, hogy életetekben sok-sok ilyen ünnepi pillanat legyen még, és ahogyan az előttem szólók már elmondták: várunk vissza ebbe az iskolába akár egykori diákként, szülőként, vagy akár tanárként” – ezekkel a szavakkal fordult a végzősökhöz Pellegrini Miklós.
A XI. osztályosok nevében Zsámbok Emese köszönt el a végzősöktől, ezt követően a ballagók nevében Ilona Judit XII. A osztályos tanuló gondolatait Józsa Tamás XII. A osztályos tanuló tolmácsolta, majd Czank Vivien ballagó diák József Attila Születésnapodra című versével búcsúzott.
A hagyományos kulcsátadás és szalagkötés után az osztályfőnökök kiosztották a legeredményesebb, legszorgosabb végzősöknek járó díjakat, kitüntetéseket, dicséreteket.
Király András jóvoltából minden díjazott egy Arad halad című kötettel, valamint az RMDSZ felajánlásával egy Arany János-kötettel gazdagodott. A végzősök jutalmazását – a felajánlott díjak kivételével – a Pro Schola Csiky Gergely Egyesület támogatta.
A négy éven át kimagasló teljesítményt nyújtó, évfolyamelső végzős diákokat WIESER Tibor-díjjal jutalmazta az Alma Mater Alapítvány: Ilona Judit (XII. A) és Boldizsár Bettina (XII. C) voltak idén a legjobbak közt a legjobbak.
Az informatika terén kimagasló diákok – Csomós Roland és Szilasi Róbert – Erdélyi Károly-díjban részesültek.
Az anyanyelv terén nyújtott eredményes tevékenységeket az idén is Böszörményi-díjjal jutalmazták. A Csiky-Csuky diáklap leköszönő szerkesztőinek – Ilona Juditnak és Siska Szabó Lehelnek – a díjat átadta Bege Magdolna és Rudolf Ágnes magyartanár. Ugyancsak Böszörményi-díjban részesültek az iskola honlapjának leköszönő szerkesztői – szám szerint nyolc végzős diák.
Dr. Vekov Károly, az Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke most is felajánlott egy díjat annak a diáknak, aki kiemelkedő eredményeket ért el történelemversenyeken is, ezt Siska Szabó Lehel vehette át.
Az iskolai szép eredményeken kívül a végzős diákok még sok szép – iskolán kívüli tevékenységeken, tantárgyversenyeken elért – eredménnyel büszkélkedhetnek, ezeket különdíjjal jutalmazták a szaktanárok.
A hagyományos ballagási ünnepély végén a végzős osztályok egy-egy dallal búcsúztak az iskolától, a közösségtől. Mintegy záró momentumként Király Árpád főesperes áldását adta a ballagókra, majd a közösen elmondott Miatyánk után lufi eregetéssel vettek búcsút iskolájuktól a végzősök.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Megjelent az Erdélyi Gyopár 150. lapszáma
Százötvenedszer vehet kezébe friss Erdélyi Gyopárt az olvasó.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület utódkiadványa ez, melynek elődje az Erdély folyóirat volt 1892-től betiltásáig. Az örökséghez hűen a természetjárót szolgálja a lap tartalma, Erdély értékeire összpontosítva, a turistaélet nagyszerűségét mutatva be, mintegy csábítóként azok számára, akik ezen örömökből még nem kértek részt.
A 150. lapszám is friss eseményekről számol be, mindenről, ami égen-földön a természetben megtalálható... ez alkalommal sok turistahumorral is fűszerezve. Hírt kaphat az olvasó arról, hogy az EKE-osztályok számos rendezvénye mellett Jókai Mór Teljesítménytúra volt huszadszorra, szintén teljesítménytúrával emlékeztek a gyergyóiak negyedik alkalommal Erőss Zsoltra, de a Kitty-emlékverseny sem maradt el.
Összeállt az EKE XXVI. Vándortáborának teljes programja, az összes túralehetőség megtalálható az Erdélyi Gyopárban, lehet tehát válogatni közülük már most annak, aki a Rétyi Nyírben a turistaság legnagyobb találkozóján töltené szabadsága egy részét. Aki csak virtuálisan kirándulna, annak ajánljuk a Hazajárás Erdélybe sorozat újabb részét, melynek címe Télbúcsúztató túrák a Páringtól a Répátig, de várlátogatásra is nyílik lehetőség Keresztváron. A Tündér-barlang titkait fedi fel Kinda Tibor, Hargitafürdő Janus-arcát mutatja meg Zsigmond Enikő, Molnár Zoltán pedig újabb utazásra hív a nyári csillagképek között. A felsorolás csak morzsa abból, amit az ünnepi lapszám kínál, hiszen szó van ebben még a maroshévízi Urmánczy-fürdőről, a nyári gombásztúrákon gyűjthető gasztronómiai különlegességekről, és arról a különleges flóráról is, amit a Csalhó Nemzeti Park rejteget. Aki nem akar tudatlanul állni egy-egy meteorológiai állomás kapujában, vagy nem akarja varázsgömbnek nevezni az ott látható üveggolyóbist, annak is segít a tudásbővítésben e folyóirat, amelyre elő lehet fizetni és érdemes keresni az EKE-osztályoknál. maszol.ro

Turistautakat jelölnek meg
EKE-tábor a Rétyi Nyírben
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) 26. vándortáborára készülve több turistaútvonal kijelöléséről döntött a Kovászna Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Természetvédelmi és Hegyimentő Szolgálat.
Erdély legnagyobb és legrégebbi magyar civil szervezetének országos akciójára július 25–30. között kerül sor a Rétyi Nyírben.
– A Bodoki-hegységben 125 kilométeren megtörtént az általános felmérés, 17 turistaútvonal kifestése, kijelölése is, ezek elérhetőek GPS-en, hamarosan letölthetőek lesznek a www.natkov.ro honlapon – jelentette be Tamás Sándor.
– Készül a digitális alaptérkép a megye természetvédelmi helyeivel. Háromszéken idén a Turizmus éve van, terveink között szerepel, hogy kiemelten támogassuk a bakancsos turizmust is – mondta el a megyei tanács elnöke, aki hozzátette: a Háromszéki EKE megalakulásának 125. évfordulója tiszteletére reprint kiadásban megjelentetik az Erdély – turistai, fürdőügyi és néprajzi folyóirat 1892-ben megjelent első kötetét.
A táborban 1500 személyre számítanak, az öt nap alatt 32 túrát indítanak a helyszínről, esténként kulturális programok, előadások várják az érdeklődőket. Regisztrálni július 20-ig lehet www.heke.ro honlapon.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Orosz Endre, a „papa”: apahidai tanító, régész, etnográfus
Nyelveket tanult, népeket kutatott, kelta sírmezőt talált
Orosz Endre – tanító, régész, helytörténész a 19. század végén, a 20. század első felében élt és szenvedéllyel munkálkodott. Az iskolai vakációkat régészeti és néprajzi kutatásokkal töltötte, autodidakta módon nyelveket tanult, antropológiai-etnográfiai megfigyeléseket is végzett például a sátoros cigányok körében. Több tucatnyi ládára rúgó felbecsülhetetlen értékű gyűjteményéből több szekérnyi jutott a Mátyás király szülőházában alapított EKE-féle néprajzi múzeumnak, később a kolozsvári Néprajzi Múzeumnak, másik része – az első világháborúban még a földbe is elrejtett apahidai kelta leletek – hányatott sorsot élt meg, amikor a kolozsvári városi tanács 13 év után letett annak feldolgozásáról, és az 1970-es években hiányosan visszaadta a családnak. Orosz Endre unokáinak – dr. Flora Orosz Katalin és Maier Orosz Judit – sikerült megőrizniük a több ládányi gyűjteményt, majd 2015-ben a Maros Megyei Múzeumnak adományozták.
Marosvásárhelyen néhány hete állandó kiállítás nyílt Orosz Endre hagyatékából, amelyet dr. Berecki Sándor régész rendszerezett, katalógusban dokumentált (Horti Emese, Kacsó Károly és Nyulas Dorottya segítségével). Orosz Endre apja korai halála után öt gyermeket nevelő özvegy édesanyja támasza lett. Későbbi élete során soha nem vetette fel a pénz, de annál több kötelezettsége volt, mégis csodálatraméltó szenvedélyességgel vetette bele magát a föld rejtett titkainak kutatásába, amihez feleségében bámulatos segítőtársra lelt. Orosz Endrére az alábbiakban unokája, Orosz Judit emlékezik.
Nagyapánk 1871. július 4-én született Kolozsváron, hat testvér közül elsőként. 1875-ig a Széchenyi tér 20. szám alatti Berde-házban laktak, ezután Szamosújvárra költöztek, ahol dédnagyapánk állást kapott. Nagyapánk, Orosz Endre itt végezte alap- és középfokú tanulmányait a Szamosújvári Örmény-Katolikus Fiúiskolában, majd 1888-tól a kolozsvári Magyar Királyi Állami Tanítóképzőben, ahova gyalog ment Szamosújvárról (!) személyesen egyeztetni az intézet igazgatójával, hogy felvegyék.
Mentorok: a tanár és a bujdosó őrnagy
Kutató szenvedélyének felkeltésében két személy játszott döntő szerepet: dr. Mártonfi Lajos, szamosújvári természetrajztanára és Orstein József nyugalmazott őrnagy. Mártonfi Lajos 1888 júniusában a teljes létszámú osztályt elvitte egy tanulmányi kirándulásra Torockó, Torda és Tordatúr környékére, ahol nagyapánk első ízben találkozott a szorosok őskorban is lakott barlangjaival, ahol később számos kutatást végzett. Orstein József nevéhez kötődik a szamosújvári római segédcsapattábor (Castellum) korát meghazudtoló pontosságú kutatása. Nagyapánknak tulajdonképpen mintaképe volt Orstein, akinek élete regénybe illő. 1829-ben született a felső-sziléziai Raciborzban (ma lengyel terület), Simon Pappenheim néven. Amikor 1849-ben az orosz hadsereg átvonult városán a magyar szabadságharcot leverni, ő Pestre ment a lelkes lengyel fiatalokkal, és beállt a magyar hadseregbe, majd honvédtüzérként Erdélybe került. A szabadságharc leverése után, hogy elrejtse valódi származását és elkerülje a haditörvényszéket, nevét Orstein Józsefre változtatta és budapesti lakhelyet vallott. Ezáltal észrevétlenül a császári hadseregben maradhatott, ahol egészen az őrnagyi rangig jutott el. 1881-ben nyugdíjazták és Szamosújvárra költözött, családja amúgy sem lévén, már kimondottan csak régészeti jellegű kutatásainak élt (főképp a város római múltja érdekelte).
Közte és nagyapánk között olyan mester-tanítványféle kapcsolat alakult ki, melyet mi sem mutat jobban, minthogy 1912 januárjában halálos ágyán egyedül Orosz Endrének vallotta be igazi identitását és kérte, hogy értesítse családját, akik évtizedekig nem tudtak róla. Nem sokkal később nagyapánk felvette a kapcsolatot a Berlinben élő Pappenheim hozzátartozókkal és értesítette őket rokonuk haláláról. Örökös híján szerény vagyonát nagyapánkra hagyta, aki őt mindvégig példaképének tartotta és azt vallotta, hogy az őrnagy meghatározó jelenség volt életében. Nekrológot írt róla az Erdély folyóiratban és a Szamosújvári Hírlapban.
A tanítóképző elvégzése után 1892-ben a Torontál vármegyei Nagykőcsére kerül nevelőnek, Alsó-Lukaveczi Mixich Ottó földbirtokos három fia mellé. Itt is folytat terepkutatásokat és felfedezi Kőcsétől délkeletre a Kurjácska Gréda őstelepet, amelynek eredményeiről 1896-ban az Erdélyi Múzeum kiadványának különnyomatában megjelent tanulmányában számolt be.
1891-től az EME Orvosi és Természettudományi szakosztályának tagja, ahova dr. Koch Antal geológus ajánlására vették fel. Még Kőcsén él, amikor tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek (csodálatos épület, érdemes meglátogatni) és ebben az időben tartja első előadását a Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat választmányi ülésén, Temesváron. Munkásságában Kuun Géza és dr. Hermann Antal támogatták.
1898-tól az Országos Régészeti és Embertani Társulat rendes tagjává választja. 1895–1920 között az apahidai állami iskola igazgatója. Rendkívül nehéz időszak ez az életében, mert apja korán bekövetkezett halála után özvegy édesanyját és öt ifjabb testvérét részben neki kellett eltartania.
1899 nyarán részt vesz egy régészeti tanfolyamon Budapesten, s ezután önszorgalomból ősrégésznek képezi ki magát. Ugyanebben az évben részt vesz dr. Primics György, az EME ásvány- és földtani őrsegédje vezetésével a Magyar Földtani Intézet indítványozására kezdeményezett tudományos kiránduláson a Vlegyásza hegyvonulat geológiai felmérésére. Erről az útról különösen érdekes útinaplót vezet. 29 évesen tagja lesz a Magyar Földtani Intézetnek, amelynek gyönyörű diplomáját a Sapientia tudományegyetemnek adományoztuk.
1889-ben a közoktatási miniszter a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletének ajánlására 300 forint állami segélyt juttat neki a Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Kolozs vármegyék őstelepeinek kutatására. Ebből az összegből még ugyanazon év nyarán és őszén felásatta a Tordai-hasadék barlangját, a Dóm ásatásánál előkerült ősemberi koponyákat és egyéb csontokat a budapesti Embertani Múzeumban helyezték el.
Élet Apahidán iskola és kutatás között
1901. július 4-én házasságot köt Hübner Ilona 7 diplomás tanárnővel, és e frigyből négy gyermek születik. Együtt tanítanak Apahidán, ahol nagyanyánknak sokszor kell őt helyettesítenie, amikor tudományos munkássága máshova szólítja el. Rajztanári diplomával is rendelkező felesége sokszor dokumentálta a begyűjtött régészeti vagy etnográfiai tárgyakat rendkívül szép rajzokkal és művészi írással.
Apahida a régi Apáthídja helyén, a Szamos és a Garla patak mentén húzódik, vegyes, négy nemzetiségű község, román, magyar, zsidó és cigány lakossággal. Mindenki tudta, hogy az igazgató igazságszeretete nem tűrt meg semmiféle nemzetiségi, vallási vagy társadalmi megkülönböztetést. Apahidán a tanév fénypontja az év végi vizsga, és az ezt követő záróünnepély volt, rajz- és kézimunka kiállítással, valamint nagy tornabemutatóval egybekötve. A szünidőnek egyaránt örültek a diákok és a szülők is, de legjobban a tanító, aki kezében csákánnyal, hátán hátizsákkal bekóborolhatta a szabad természetet, a Fogarasi-, Radnai-havasokat, a Ciblest, a Gyalui-havasokat. Itt heteket, sőt hónapokat töltött el a pásztorokkal az esztenában, akárcsak jó barátja, Hermann Antal, aki képes volt hónapokig a sátoros cigányokkal kóborolni. Mindketten elsajátították a cigány nyelvet, hogy jobban elnyerjék a népség bizalmát és behatóbban tanulmányozhassák nomád életmódjukat az ősember életének megvilágítása céljából. Nagyapánk ezenkívül autodidakta módon megtanult latinul, görögül és németül is.
Itt idéznék nagyanyánk emlékiratából, akinek a sok gyermek ellátása, nevelése, a nagy háztartás vezetése, a tanári teendők ellátása mellett csodálatos módon jutott arra is ideje, hogy mindvégig segítőtársa legyen nagyapánknak kutatótevékenységében.
„Csodálatos volt az égő, önzetlen lelkesedés, mellyel a tudomány szolgálatába szegődött s minden anyagi segítség nélkül, mindent megvonva magától küzdött és áldozott a nemes cél érdekében. Mivel szótlan, magába zárkózott volt, a köznapi un. társasági életet folytató emberek közül kevesen értették meg s excentrikus bolondnak tartották, aki amint csak tehette menekült közülük ki a mezőre, hegyekbe, erdőkbe.”
Legjobb önfegyelmezés a napirend pontos betartása, írja Apahidán 1900-ban, s az alábbi napirendet állapítja meg magának: Felkelés 6-kor; Öltözködés 6:30; Apródolgok, reggelizés 7-ig; Nyelvtanulás 7–8-ig; Iskolai tanítás 8–11-ig; Olvasás 11–12-ig; Ebéd, apródolgok 12–1-ig; Olvasás: 1–2-ig; Tanítás 2–4-ig; Séta 4–6-ig; Vacsora stb. 6–7-ig; Irodalom 7–10-ig; Lefekvés: 10-kor. Amint napirendet és tízparancsolatot állapított meg magának, úgy volt bevételi és kiadási rendszere és minden hóra költségvetése. Kiszámította, hogyha csak a legcsekélyebb összeget költené is el cigarettára vagy más fölösleges kiadásra, az éveken keresztül mily összeget tenne ki. Így volt csak lehetséges, hogy az így megtakarított pénzből értékes, nagy tudományos könyvtárat szerzett magának, s könyveinek megbecsülését jellemzi, hogy mindent gyönyörűen beköttetett. Könyvtárában annyira otthon volt, hogy a vaksötétben is megtalálta ott, amit keresett. Könyvtárán olvasható jelmondata: „Ein gutes Buch der beste Freund” (Egy jó könyv a legjobb barát). Dicséretére legyen mondva, hogy az önmagának előírt szabályokat egész életén keresztül szigorúan betartotta.
Múzeumteremtés Mátyás szülőházában
Gyakori terepi sétái alkalmával a régészeti és geológiai leletek mellett különös figyelmet fordított az adott tájegység néprajzi jellegzetességeire, tekintélyes gyűjteményt halmozott fel. Később az I. Mihály Király Kulturális Alapítvány (Fundaţia Culturală Regele Mihai I) átvesz 5500 tárgyat etnográfiai magángyűjteményéből, amely tulajdonképpen az alapját képezhette az 1923-tól működő, Romániában elsőként megalakuló Erdélyi Néprajzi Múzeumnak. Ezt megelőzően számos kiállítás alkalmával is bemutatta néprajzi gyűjteményét. 1900 áprilisában a város Mátyás király szülőházát az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) rendelkezésére bocsátotta egy néprajzi kiállítás és múzeum megrendezése végett. Nagyapánk a héttagú csapat résztvevője, amelyet a múzeum anyagának összegyűjtésével bíztak meg, és amelynek az akkor 20 éves Roska Márton is tagja volt, később a Szegedről visszaköltöztetett kolozsvári magyar egyetem tanára, az Érmészeti Intézet, illetve az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, aki többek között Orosz Endrének dedikálta az 1942-ben megjelent Erdély régészeti repertóriumát.
1902-ben sikerül megnyitni az EKE Múzeumot, nagyapánk jól megrakott ökrösszekérrel szállította Apahidáról a Mátyás király szülőházába az 1300 darab magyar, román és cigány etnográf tárgyat tartalmazó gyűjteményét.
Itt állandó jelleggel EKE székhely és kiállítás volt, amíg 1935-ben a városi tanács döntése folytán az EKE kiköltözni kényszerül, mely alkalommal egy szekrény alatt talált régi fegyverek kapcsán nagyapánkat, mint EKE-főtitkárt és Szathmáry Ferenc szolgát titkos fegyverrejtegetéssel törvény elé idéznek, de végül sikerül tisztáznia helyzetét.
Kereles Edit
FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár)

Születésnapi beszélgetés József Magdával – Vágyainkért érdemes küzdenünk
Kovácsné József Magda tanár, nyelvész, újságíró, szerkesztő Kápolnásfaluban született 1942. július 1-jén, közel ötven éve azonban Kolozsváron él. Hetvenötödik születésnapja apropóján elektronikus levélben faggattam.
– Mit jelent az ön számára a szülőfalu?
– Szüleim földművesek voltak, a hegyvidéki hűvös időjárás, a köves, sovány termőföld kemény munkához szoktatta őket. Sajnos korán elváltak, apámat hétéves koromban láttam először futólag az utcán, miután az orosz fogságból hazatért. Édesanyám és kerekesmester-gazdálkodó nevelőapám családjában nevelkedtem anyai nagyszüleim gondoskodó szeretete közepette. Noha korán, tizennégy évesen elkerültem otthonról, és közel ötven éve Kolozsváron élek, máig kápolnásfalvinak érzem magam. Amióta szüleim meghaltak, sajnos egyre ritkábban látogatok haza.
– Van emléke az anyanyelvvel való találkozásáról vagy az anyanyelvre való eszméléséről?
– Gyermekként figyeltem a felnőttek beszédét. Hosszú téli estéken gyakori vendégeink voltak az idősebb férfiszomszédok, a konyhában beszélgettek napi témákról, az időjárásról, a gazdaságról és legtöbbször a politikáról, szidták a rendszert, várták az amerikaiakat. Tanulás vagy olvasás közben fél füllel őket hallgattam. Felfigyeltem a gyenge fokú ö-zésre, persze akkor nem tudtam a jelenség tudományos nevét: embör, gyermök, édösanyám – mondtuk, megjegyeztem és természetesen magam is használtam az érdekes tájszavakat. „Ha mennydörgött, lestük a mezőn, jön-e az eső, siessünk, mert a Hargitán görget, télen sikoláztunk a jégen”. Olvastuk a könyvtári könyveket, kedvenc tantárgyam a magyar irodalom lett, éreztem, legszívesebben magyar szakos tanár lennék. Gyermekkoromból halvány emlékeim vannak a nyelvről, feltűnt viszont az, hogy milyen érdekes beceneveken szólítják, emlegetik egymást az emberek.
– Hol járt iskolába? Hogyhogy szövőnői szakképesítést szerzett és miért éppen Sepsiszentgyörgyön?
– A hetedik osztály elvégzése után nem folytathattam középiskolában a tanulmányaimat. Kápolnásfalu mint hegyvidéki település megúszta a szövetkezetesítést, de a magángazda családoknak fizetniük kellett a gimnáziumi bentlakást gyermekeik után, s a családunk nem tudta vállalni ezt a jelentős kiadást. Pető Sándor iskolaigazgatónk és kedves magyartanárunk beszélt először nekünk, végzősöknek a kétéves sepsiszentgyörgyi textilipari szakiskoláról. Ingyenes ellátásban részesülünk, fizetik az utazási költségeket, még ruhát is kapunk, mondta igazgatónk. Osztálytársnőim közül, a szokásoknak megfelelően, többen Kolozsvárra mentek „szolgálni”, ahogy akkoriban mondták. Én a szakiskolát választottam. Szüleimnek is tetszett az iskola. Édesanyám is cselédeskedett fiatalkorában, és megfogadta, hogy leányát megkíméli ettől a sorstól.
– Mellékvágányt jelentett a textilipar?
– Nevezhetjük mellékvágánynak a kitérőmet, hisz mindössze öt évet dolgoztam a sepsiszentgyörgyi textilgyárban. Ma inkább az ott eltöltött évek szépségét, előnyeit látom, pedig nem volt könnyű: három műszakban dolgoztunk a szövödében, mellette tanultunk, leérettségiztünk a gyár akkor indult esti líceumában, ahol a város legjobb tanárai tanítottak. Megnyílt az út számomra is az egyetemi tanulmányok felé. Felvételiztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, és akkor döbbentem rá, hogy nem tudom, hogyan fogom folytatatni, hisz a család támogatására továbbra sem számíthattam. Nagyszüleim jelentették az egyetlen biztos pontot, náluk lakhattam, nyári vakációban onnan jártam dolgozni. Megfeszített tanulás, munka, önellátás következett, de megérte. Ma is vallom, vágyainkért, céljainkért érdemes küzdenünk, mert amit nagyon akarunk, és teszünk is érte, az sikerülni fog.
– Tanári pályáját Csíkszentmártonban kezdte. Milyen élmények határozták meg ezt az évet? Hogy-hogy munkanélküliség következett a csíkszentmártoni év után?
– A csíkszentmártoni középiskolában a sok okos, értelmes diák érdeklődése lelkesített, átlendített a kezdeti nehézségeken. Csakhogy a megyésítés után, 1969-ben szinte képtelenség volt megfelelő albérleti lakást találni Csíkszeredában. Egyből zsúfolttá vált az új megyeszékhely. Egyik segítőkész kolléganőnk fogadott be lakásukba, s bár nagyon jól éreztük magunkat náluk, mégsem illett sokáig maradni, különösen, hogy gyermekáldás elé néztünk. Kolozsváron üresen állt a család egyszobás lakása. Nekem kellett otthagynom a biztos állást a bizonytalanért, és visszaköltöztünk Kolozsvárra. Kolozsvár zárt város lévén, magyar tanári állásról álmodni se lehetett. Márton Gyula professzor, államvizsga-dolgozatom tudományos irányítója hívott, hogy felvételizzem doktori képzésre. Disszertációm témájául az udvarhelyszéki Havasalja (21 település) élő személyneveinek vizsgálatát választottam. Végigjártam a falvakat, összegyűjtöttem a neveket és hozzáláttam a hatalmas anyag feldolgozásához. Ekkoriban közöltem tanulmányaimat Kápolnásfalu és Máréfalva személyneveiről a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Letettem a kötelező szakvizsgákat, bemutattam és megvédtem az előírt referátumokat, miközben hivatalosan fizetés nélküli gyermeknevelési szabadságon voltam.
– Hogyan, mikor ismerkedtek meg a férjével, Kovács Nemerével?
– Egyetemi hallgatóként teljesen önellátó voltam, vakációban a homoródfürdői pionírtáborban dolgoztam, a táborozók nyilvántartását vezettük. Évről évre fenntartották számomra ezt az idénymunkát. Kovács Nemere a Pionír című gyermekújság riportereként érkezett 1965 nyarán a táborba, és ekkor ismerkedtünk meg. Az egyetem elvégzése után összeházasodtunk, és sokat kirándultunk. Jól emlékszem, a férjem hátára szerelt ülőkében vittük alig néhány hónapos gyermekünket a Bükkbe, a Szent János-kúthoz és máshová.
– 1974-től a Dolgozó Nő háztartási rovatát vezette. Mit jelentett ez? A mindennapokban is vonzotta a háztartás?
– Az 1989-es fordulatig voltam a Dolgozó Nő szerkesztője, rovatvezetője. Az első szerkesztőségi gyűlésen alaposan megilletődtem, amikor a gyakorlati rovatokat, a háztartást, a kézimunkát, a lakberendezést, a kertészetet, a szabásmintát bízták rám, hiszen akkoriban tanulgattam főzni, háztartást vezetni. Férjemmel gyorsan szakirodalom után néztünk, könyveket, folyóiratokat vásároltunk antikváriumokban, külföldön búvárkodtunk, keresgéltünk, gyűjtöttük az ételrecepteket gyakorló háziasszonyoktól, jól főző, segítőkész kolléganőimtől. Emlékszem, ha baráti társaságban, kiszálláson valami finomsággal kínálták meg férjemet, azonnal elkérte a receptet. Persze, nem mindig sikerült valamennyi receptet kipróbálni, azonban mindig ellenőrzött, megbízható forrásból származó ételleírásokat adtam közre. Menet közben megkedveltem ezt a munkát, tudtam, hogy nagy felelősséggel jár, ezeket az oldalakat mindenki olvassa. A 80-as évektől egyre nehezebbé vált a receptek írása, az üres boltokban csak mustárt, esetleg paszulyfőzeléket, céklát lehetett kapni. Ráadásul arra köteleztek bennünket, hogy a tudományos táplálkozást dicsérjük, előnyeiről írjunk, akkor, amikor jegyre adták a tojást, a vajat, a húst, a cukrot... Nehezen, de általában sikerült kicselezni ezeket a szörnyűségeket. Nemsokára mindenes újságíró lettem, egy-egy terepútról termelési, művelődési, nőmozgalmi, a Megéneklünk, Románia kampányról szóló anyagokat kellett hozni. Szép szolgálat volt a nőlap szerkesztése, kivéve amikor a pártfőtitkárt és nejét, a pártkongresszusokat kellett dicsőíteni. Egyébként büszkék voltunk olvasóink bizalmára, lapunk a legnagyobb példányszámú magyar folyóirat volt Romániában, példányszáma az 1980-as években 90–106 ezer között mozgott.
– 1990 januárjában a Dolgozó Nő utódlapjának, a Családi Tükörnek a főszerkesztője lett. Milyen reményekkel indult az új lap? Mit tartott meg, mit vetett el a régi lapból?
– Már a rendszerváltás első óráiban hozzáláttunk a lap átalakításához. A címmel kezdtük, idejétmúltnak éreztük a Dolgozó Nő nevet, hiszen nemcsak a dolgozó nőkhöz szóltunk, vallottuk, hogy valamennyi nőtársunk dolgozik, a gyermeknevelés, a családról való gondoskodás értékes munka és nem is akármilyen. Megszüntettük a kötelező politikai rovatokat, eldöntöttük, hogy családi lap leszünk. Többé nem kellett a bukaresti Nőtanács utasításait követni: tematikus számokat szerkesztettünk, bátran írhattunk hagyományainkról, műemlékeinkről, kultúránkról. A régi lap kedvelt rovatait így a művelődési, a nevelési, az egészségügyi, a háztartási témákat, a lelki postát stb. megtartottuk, és nagyobb teret szenteltünk a családi életnek. Az új helyzetben azonban egyre nehezebben lehetett előfizetni a lapra, az addigi központi lapterjesztés szinte teljesen összeomlott. Késett, olykor bukaresti raktárakban porosodott a kinyomtatott kötegekben álló lap, szállításra várva. Az olvasók eleinte türelmesen várták, érdeklődtek, de egy idő múlva elbizonytalanodtak, nem értették, miért nem kapják meg idejében kedvenc lapjukat. A nyomdaköltségek nőttek, nehézséget jelentett, hogy továbbra is Bukaresthez voltunk kötve, ott működött az egyetlen színes, mélynyomást végző nyomda. Háztartási és kézimunka mellékletek kiadásával próbálkoztunk pénzt szerezni, reklámok után jártunk, de csak sűrűsödtek a gondok, fenyegetett a megszűnés veszélye. Jómagam 1992-ben versenyvizsga után tanárként folytattam. Végül, ha késve is, visszakanyarodtam az eredeti pályámhoz, nyugdíjas éveimben óraadó egyetemi adjunktusként dolgoztam. Természetesen nem sajnálom, hogy közel két évtizedig újságíró, szerkesztő, két évig pedig a Családi Tükör főszerkesztője voltam, rengeteg élményt szereztem, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg.
– Mit jelent a nyelv az Ön számára? Miben látja a nyelvész szerepét?
– A nyelv, azt hiszem, mindannyiunk számára elsősorban az anyanyelvet jelenti. Mégis ritkán gondolunk magára a nyelvre, állapítja meg Péntek János egyetemi tanár az általam szerkesztett Beszélni kell! című kötethez írt előszavában. Pedig ahogy Sütő András ajánlotta, akár köszöntésként is feltehetnénk egymásnak a kérdést: „Hogy s mint szolgál, uram, az édes anyanyelve?” Sajnos bőven vannak nyelvi gondjaink, beszédünk dallama bizonytalan, a szórend, a hangsúly gyakran idegen példákat követ, átvesszük azt is, amire már van szavunk. Gondolataink, érzelmeink pontos, szép kifejezéséhez minél gazdagabb szókincsre van szükségünk, ezért is kellene minél többet olvasnunk a tévé, számítógép világában is.
– Dolgozik most valamin? Mivel tölti a napjait?
– Legutóbb Kápolnásfalu névadásáról, azaz az ottani keresztnévdivatról jelent meg dolgozatom az Erdélyi Múzeum 2015/3-as füzetében. Jelenleg a régebb elkészült Román–magyar összehasonlító keresztnévszótár anyagát írom számítógépbe, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd könyv alakban megjelenik. Szabadidőmben az Erdélyi Kárpát-Egyesület tagjaival járjuk a természetet, és szívesen utazom, ha tehetem itthon és külföldön, bepótolandó mindazt, amit az előző rendszer nemzedékünktől megtagadott.
Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

Természetjárás, honismeret és környezetvédelem
Zajlik az EKE vándortábora
A Rétyi Nyírben természetjárás, honismeret és környezetvédelem köré épült hasznos előadások, gyerek és felnőtt foglalkozások, valamint túrák várják az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) kedden rajtolt 26. vándortáborának résztvevőit.
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki osztálya (HEKE) Erdély legrégebbi és legnagyobb civil szervezete, amely 125 évvel ezelőtt alakult Potsa József, Háromszék megye főispánjának kezdeményezésére, a mostani Bod Péter Megyei Könyvtár épületében. A vasárnapig tartó esemény megnyitóján Grüman Róbert, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke kiemelte, az 1892-ben kiadott Erdély „turistai, fürdőügyi és néprajzi” folyóiratot, az – akkori nevén – Erdélyrészi Kárpát-Egyesület értesítőjének első példányát a rendezvényre újra kinyomtatták, a reprintet pedig minden táborozó megkapja. „Háromszéken idén a turizmus éve van, amelynek fontos eleme a bakancsos turizmus. A megyében folyamatban van a turistaútvonalak újrafestése, kijelölése, kétnyelvű információs táblák elhelyezése. Azok a résztvevők, akik a Bodoki-hegységben fognak túrázni, már láthatják a munkánk eredményét. Kiemelten támogattuk a 26. vándortábor megszervezését pályázati kiírásaink által, ugyanakkor segítettünk a szervezésben is. Célunk, hogy a táborba érkező több mint ezer vendég jól érezze magát, vigye jó hírét Háromszéknek, és térjen vissza barátaival, családjával más alkalommal is” – fogalmazott az alelnök.
Az idei rendezvényen 33 kirándulás, köztük biciklis, szekeres és gyalogtúra, valamint honismereti kirándulás szerepel. Dukrét Lajos, az EKE háromszéki osztályának elnöke szerint a vándortábor a Kárpát-medence legnagyobb turistatalálkozó helye.
A megnyitón áldást mondott Deák Botond református lelkész, majd az egyesület ünnepélyes zászlófelvonása és a tábori harangszó után a Rétyi Kováts András Fúvószenekar és a CsEKE néptánccsoport előadását tekinthették meg az érdeklődők.
A 26. vándortáborban július 28-án, pénteken 18 órakor mutatják be az Erdélyi Kárpát-Egyesület Háromszéki Osztályának története 1892–1945 között című, a Kovászna Megye Tanácsa és a Bethlen Gábor Alap támogatásával létrejött kiadványt. A kötet megjelentetésének célja a nagy múltú egyesület több mint fél évszázados történetének összegzése. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hogyan lehet átépíteni egy hegyet? – Beszélgetés Kovács Lehel Istvánnal, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnökével (Környezetünk)
Erdély egyik legrégebbi, idén 126 éves civil szervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület a hétvégén tartja a Rétyi Nyírben 26. vándortáborát. A szervezet elnökével, Kovács Lehel Istvánnal többek között a múlt korszerűsítéséről és mentalitásalakításról is beszélgettünk.
– Mindig is jelen volt az életében a túrázás, a természetjárás?
– Tulajdonképpen igen, a szüleinkkel rendszeresen kirándultunk, leginkább a Négyfalu környéki hegyekbe, a Babarunca és a Csukás volt a kedvenc, de a Bolnok is, ahol annak idején sízni is lehetett. Középiskolásként kezdtünk szülők nélkül járni a hegyekbe, megmászni a Nagykőhavast, a Keresztényhavast. A folyamat kissé megszakadt Kolozsvárra kerülésemmel, az egyetemi évekkel, de 2007-es hazatértünk után, immár a brassói EKE tagjaként újra rendszeresen kezdtünk túrázni.
– Az Erdélyi Kárpát-Egyesület alapgondolatát, múltját is a felcseperedéssel együtt tette a magáévá?
– Az EKE-ről csak a kilencvenes években szereztem tudomást, a középiskola utolsó éveiben Papp Anikó földrajtanárnőnk mesélt róla, aztán értesültünk az újraalakulásáról. Amúgy én mindig benne voltam mindenféle mozgalmakban, az Áprily Lajos Gimnáziumban diáktanácstagként sok, a közszférában ma is szereplő fiatalt ismertem meg. Kolozsváron néhány hét alatt a KMDSZ egyik vezetője lettem, később a Bolyai Kezdeményező Bizottságban ugyanúgy, egyszóval mindig voltak ötleteim, többnyire el is fogadnak a többiek, de aki dolgozik, előbb-utóbb amúgy is valaminek az élén találja magát. Én pedig soha nem futamodtam meg a kihívások elől.
– A Négyfaluba való hazatérést követően szervezeti szinten is azonnal magába szippantotta az „ekézés”?
– Gyakorlatilag igen, 2008-ban ugyanis a brassói EKE azt tervezgette, hogy 1995 után újra megszervezi az éves vándortábort. Megkerestek, felkértek a közös gondolkodásra, mivel én turisztikai-honismereti szempontból folyamatosan képben voltam a környékkel, írásaim, beszámolóim jelentek meg az Erdélyi Gyopárban. Objektív okokból – akkor számolták fel például a derestyei kempinget – abból a táborból ugyan semmi sem lett, de felkértek az Erdély hegyei című sorozatba szánt Keresztényhavas-monográfia megírására. Végigcsináltuk tisztességesen, bejártuk a 35 túraútvonalat, mértünk, GPS-nyomvonalakat, térképeket készítettünk, ám amikor a befejezéshez közeledtünk, elkezdték újraépíteni a Keresztényhavast.
– Hogyan lehet újraépíteni egy hegyet?
– A hóágyuk működtetéséhez hatalmas mesterséges tavat építettek a Ruia-rétre, emiatt a csúcs közvetlen közelében legalább három természetjáró útvonalat módosítottak. Az állatkert mögött futó kerülőút kialakítása másik két útvonalat érintett, így aztán úgy döntöttünk, megvárjuk a munkálatok befejezését, s azt követően véglegesítjük a könyvet. De ez a munka mindenképpen alkalmas volt arra, hogy újra a legmélyebb szintekig merüljek el a brassói turisztikai életben. Elkezdtük újra kiadni a két világháború között megjelenő, annak idején nagy népszerűségnek örvendő Encián folyóiratot, a legutóbbi számban már Háromszék is megjelenik. Az őszi, következő lapszám roppant érdekesnek ígérkezik, hatalmas, két világháború közötti turizmustörténeti anyag került hozzánk, amely a teljes brassói magyar sportéletet feltérképezi, és összehasonlítja a szász egyesületek tevékenységével.
– Milyen ma a szervezet, amelyet ön vezet?
– Az EKE tizenöt önálló területi egyesület szövetsége, reményeink szerint épp a vándortáborban vesszük fel a tizenhatodikat, a Hargitai megyei Kárpát Gyepü Egyesületet, amelynek tagjai a teljes Kárpát-koszorún a hajdani Magyarország keleti határait járják be. Egyszerre vagyunk laza és szigorú szövetség. Valamennyi egyesület éli a saját életét, önállóan ír ki túrákat, rendezvényeket szervez, de a szövetséget közgyűlés irányítja, a vándortábor az EKE égisze alatt zajlik, akárcsak az életre keltett EKE-bál, kiadjuk az Erdélyi Gyopárt. A Tordához közeli Várfalván megvásárolt ingatlanon kialakítottuk az EKE-várat, ahol közös tevékenységek zajlanak, tavaly ott tartottuk az EKE megalakulásának 125. évfordulós rendezvényeit. 2015-ben útjára indítottuk EKE-bakancs című sorozatunkat, eddig hat jelent meg, szép sikernek örvendenek.
– Mi jelentette a dobbantót az országos elnöki tisztség felé?
– Engem a székelyudvarhelyi szervezet javasolt, persze konkrét tervvel kellett pályáznom, amelynek legfontosabb eleme az EKE korszerűsítése, 21. századba való átemelése volt. A honlap megújításával kezdtük, ami talán érthető, lévén én is, illetve az elnökség több tagja is informatikus. Roppant elavult, sebezhető volt a rendszerünk, rengeteg robottámadás érte. Először a Gyopár honlapja újul meg – a július 29-ei közgyűlésen mutatjuk be –, Erdély legalaposabb turisztikai-szakirodalmi adatbázisának, keresőportáljának szánjuk. A teljes honlapot októberben tervezzük újraindítani, ez egy virtuális EKE-múzeumot is kínálna, miután az 1902-ben Mátyás király kolozsvári szülőházában berendezett igazi múzeum anyagát az államosítás a történelmi, illetve a néprajzi múzeumba költöztette. A túraleírások is GPS-felméréseken alapuló megújításra szorulnak, elindult egy Bejárható Székelyföld elnevezésű program, amelynek keretében nemcsak digitális felmérésben merül ki az adatolás. Hátizsákra szerelhető, körpanorámás fényképezőgéppel készített fotók révén a Google utcaképeihez hasonló módon lehet majd végignézni Székelyföld hegyeit. Immár nemcsak a gyalogtúrák, hanem a vízi, kerékpáros, lovas útvonalak is felkerülnek az adatbázisba, ennek a munkának a nagy részét „ekések” végzik.
– A túrázás, természetjárás mentalitása nem szorul semmiféle felújításra?
– E tekintetben ajánlatos külön kezelni néhány dolgot. Túrázni elsősorban az idősebbek szoktak, van idejük rá, igényük a társaságra, néhány EKE-osztályban hatvan fölötti az átlagéletkor. Ők azok azonban, akik legkevésbé használják a modern készülékeket, az internetet. Ezért megpróbálunk nyitni a gyerekek felé, akiket először többnyire a szülők, nagyszülők visznek magukkal túrázni. Nekik szántuk a tavaly kiadott, növényeket, állatokat, erdélyi természeti szépségeket, városokat ábrázoló memóriakártya-sorozatot, idén a gombák következnek. Elindítottuk a Gyopár gyermekváltozatát, a Gyopárkát is. Kiemelt figyelmet kíván a teljesítménytúrázók csoportja, akik külön regisztrációt, infrastruktúrát igényelnek. Számukra is ki akarunk építeni egy honlaprendszert, amely online-bejelentkezés alapján nyilvántartja a résztvevőket, illetve követhető a pontteljesítés állása. A legnagyobb odafigyelést a középiskolások, egyetemisták igénylik, a 15–30-as korcsoport megszólítása a legnehezebb. Járnak ők túrázni, de nem szervezett formában, pedig nagy szükségünk volna rájuk.
– Mit tart az EKE-hagyományok leginkább fenntartandó elemének?
– Mivel az egyik legrégebbi erdélyi magyar civil szervezet – egyes nézetek szerint a főnemesi osztály „játékszere” volt – roppant sokszínű a kép. A korabeli EKE-ről szóló leírásokban többnyire az szerepel, hogy az urak összeálltak, és elmentek kirándulni. Többnyire nagyon sokan, ötszáz főt számláló túrára is volt példa, közülük legtöbben persze nem gyalog mentek, hanem szekéren, fogaton. A személyzet viszont alaposan előkészítette a terepet: a patakokban pezsgőt hűtöttek be, a tisztásokon uzsonnázó, ebédelő helyet építettek ki. Ennek a hullámnak köszönhetően épültek ki rohamosan a fürdőhelységek, felmérték a vizek minőségét, Czárán Gyula munkássága tette ismertté a Bihari-hegységet, az Erdélyi Szigethegységet, ahol útvonalakat fedeztek fel, barlangokat tártak fel, körutakat építettek ki. Elkezdtek menedékházakat is építeni, többnyire magánterületre, külön telekkönyvezés nélkül, így aztán sajnos az EKE nem igényelhette vissza ezeket. A természetjárás közben pedig feltérképezték Erdély néprajzát, igazi úttörő munkát végeztek. Fénykorában hétezer tagot is számlált a szervezet. Nehéz a választás...
– Akkor fordítsunk: a természetjárás, honismeret, környezetvédelem hármas jelszavának parancsai közül melyiknek sikerül a legkevésbé eleget tenni?
– A környezetvédelem területén labdába sem rúghatunk, az ugyanis szinte semmi, hogy havonta összegyűjtünk ötvenzsáknyi pillepalackot. Nem nagyon tudjuk hallatni a hangunkat, de ezzel szinte valamennyi magyar civil szervezet így van. De nem adjuk fel, idén őszre szeretnénk összehívni magyar szakpolitikusokat, törvénymódosító javaslatok kidolgozását tervezzük. Olyan légüres terek, szabálynélküliség tapasztalható ugyanis bizonyos területeken, amelyek egyszerűen akadályozzák a tevékenységünket. A törvény például nem ismeri a menedékház fogalmát, pontosabban azt ismeri, amelynek parkolója van, teljes víz- és áramellátással rendelkezik, ez azonban csak az országutak közvetlen közelében megvalósítható. A Nagykőhavason lévő EKE-menedékház akkor hová sorolható? Hasonló törvénykezési hiány tapasztalható a túravezetők elismerésében is. Csak hivatásos, ezt a tevékenységet hivatásszerűen gyakorló túravezetőket ismer, az EKE-nél viszont mindenki szabadidejében műveli. Persze, mindenki saját felelősségére túrázik, a hivatalos elismerés hiánya azonban kihat a belépőkedvezmények, egyéb előnyök igénybevételére. A túraösvények karbantartását is inkább a civil szervezeteknek kellene kiadni, mivel a hegyimentő szolgálatoknak nincs erre erőforrásuk. Ebbe az irányba vezetnek ösvényeink.
KOVÁCS LEHEL ISTVÁN
Informatikus, Brassóban született 1975. január 21-én. 1993-ban érettségizett a brassói Áprily Lajos Középiskolában, négy évvel később informatikusként diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, doktori fokozatát 2006-ban szerezte Kolozsváron és Budapesten. Szakmai pályáját szoftverfejlesztőként kezdte a kolozsvári Praemium Kft.-nél, 2001 és 2006 között tanársegéd, majd adjunktus a BBTE-n, 2007 óta egyetemi adjunktus a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi informatikai karán. Szerteágazó közéleti tevékenység után 2015-ben a 15 egyesület 1473 tagját tömörítő Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnökévé választották. Nős, három gyermek apja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi vizekre eveznek (Országos EKE-vándortábor)
Elcserélném éjszakai babakocsis zergepárkánytúrámat tusnádi wellnessre – olvasható többek között az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) sorrendben 26. országos vándortáborának hirdetőfalán a Rétyi-tónál. A sátorozás nem a legkényelmesebb nyaralási mód, de aki belekóstolt egy ilyen óriástábor életébe, megérthette, hogy a természetjárók miért ragaszkodnak hordozható szállásukhoz. Pezsgés és jókedv uralkodott a héten egész Háromszéken, hiszen a résztvevők a megye minden nevezetességéhez eljutottak, és sokan vissza is fognak térni, de nem ez volt az egyetlen hozadéka a rendezvénynek: az EKE közgyűlésén elhatározták, hogy Kárpát-medencei szintű magyar természetjáró szövetséget hoznak létre, és kérik felvételüket a legnagyobb európai gyalogos turistaszövetségbe, az ERA-ba (European Ramblers’ Association). Bővült is az EKE: a Kárpáti Gyepű Egyesület immár a 16. tagszervezete, amely a székely határjáró mozgalom csatlakozását jelenti Erdély legnagyobb civil szervezetéhez.
Az embernek egyféle rangja van csak, a jelleme – ez a Márai-idézet áll a sátortáborhoz vezető út egyik fatörzsén. Több hasonló gondolatot is kifüggesztettek egymás mellé, de már az alkalmi, elbontható fürdőszobáknál tréfás feliratok fogadják az érkezőt. A tó partjára helyezett színpadról zene szól, előtte még üres a tér szombat délután, a vízből azonban vidám hangok hallatszanak. Aznap nem volt túravezetés, de végre kisütött a nap, és a gyűlésen részt nem vevő táborozók önállóan túráztak a környéken. Sokan már össze is csomagoltak és hazaindultak, a többiek lassan szállingóztak a záróünnepségre. Nem mindenki lakott a kempingben – a környékbeli szálláshelyeket is mind elfoglalták a kirándulók –, de az utolsó estére is több százan összegyűltek. Dukrét Lajos, a házigazda háromszéki szervezet (HEKE) elnöke elsőként a 130 fős szervezői stábot szólította színpadra, majd az idei vándortábor sarokszámait ismertette: 1347 résztvevő regisztrált, közülük 555 EKE-tag. Erdélyből 762-en jöttek, Magyarországról 570-en, Hollandiából hatan, Angliából öten, Németországból ketten, és még Vietnamból is „idetévedt” egy turista. Romániában a legtávolabbról Szatmárról, Nagybányáról és a Bánságból érkeztek, a legnépesebb csoport a csíkiaké volt (94), a legkisebb a négyfalusiaké négy személlyel. Tíz év alatti résztvevő 121 volt, 85 év fölötti 5, 71 fölötti 69. A táborozók átlagéletkora 42 év. A jelenlevők 72 százaléka túrázott: az első napon 992, a másodikon 955, a harmadikon 875 személy. A legsportosabban az ózdi postás utazott: 707 kilométert kerékpározott három és fél nap alatt, hogy itt lehessen.
A szervezőknek és résztvevőknek Kovács Lehel István országos EKE-elnök mondott köszönetet. Értékelése szerint nagyon jó tábor volt a rétyi – túrakínálatban, programban és szakmai szempontból is. Ismertette a közgyűlés döntéseit is: az EKE megérett arra, hogy nemzetközi vizekre evezzen, ezért egy Kárpát-medencei magyar turistaszövetség létrehozását kezdeményezik – első körben éves konferenciákat és tapasztalatcseréket szerveznek, hogy ne legyen átfedés a különböző programokban, de minél szélesebb legyen a kínálat –, és elindítják a csatlakozási eljárást az európai gyalogjárók szövetségéhez, ami majd újabb lehetőségeket és kedvezményeket nyit a tagok számára a határokon kívüli túrázáshoz. Kovács Lehel üdvözölte az EKE újonnan felvett tagszervezetét, a Kárpáti Gyepű Egyesületet is, és ezzel elkezdődött a díjkiosztás. A hagyományokhoz híven nem csupán azokat díjazzák, akik az elmúlt évben a legtöbbet tettek a szervezet működtetéséért, jutalmazzák a leghűségesebb, legidősebb és legfiatalabb táborlakókat is. Idén először 25 éves hűségdíjat is osztottak – annak a marosvásárhelyi házaspárnak, amely csak egyszer, akkor is igazoltan hiányzott az országos vándortáborokról; húsz részvételért egy, 15 jelenlétért 23, tízért pedig 13 személy kapott oklevelet. A legtöbb tavaszt megért táborlakó hölgyet és a legtöbb nyarat megért urat, illetve a legidősebb túravezetőt – Kisgyörgy Zoltánt, lapunk főmunkatársát – is díjazták; a legfiatalabb kislány nyolchetesen, a legfiatalabb kisfiú nyolc hónaposan kapta első diplomáját. Az év embere az EKE-ben a kolozsvári Bránya Róbert lett a teljesítménytúrázók számára létrehozott online rendszerért; 30 személynek kiosztották a Czárán Gyula-, Xántus János-, Merza Gyula- és Tavaszy Sándor-díszokleveleket – utóbbiból egyet posztumuszként a Páreng-hegységben nemrég elhunyt túratársnak, akire egyperces néma felállással emlékeztek –, valamint a Balogh Ernő- és Érdemes természetjáró díjakat. Különdíjat kapott a legnépesebb család – a Mandel család 11 tagja volt táborlakó –, a táncos lábú CSEKE (a csíkszeredaiak néptánccsoportja) és több szervező. Az EKE vándordíját – amelyet az országos szervezetért legtöbbet tett tagszervezet kap meg – egy évre a csíkszéki EKE viheti haza, amit a kitüntetettek nagy üdvrivalgással fogadtak. Egy közös imádság után Deák Botond tiszteletes áldást mondott az útra kelőkre, és a tábori harang szava mellett bevonták a tábori zászlót – ebben a percben mindenki vigyázzban, a zászlóra függesztett szemmel állt –, majd a gyermekek közreműködésével megkezdődött a tombolasorsolás. A záróünnepségen már nem mondták el, de a gyalogos, biciklis, szekeres, buszos túrák mellett délelőttönként gyermekfoglalkozásokat, délutánonként pedig helytörténeti előadásokat tartottak az érdeklődőknek, és zene is jutott majdnem minden napra. A keddi megnyitón a rétyi Kováts András Fúvószenekar és a CSEKE lépett fel, csütörtökön Deák Abigél, Miklós Katalin és Lőfi Gellért hegedű- és zongoradarabokkal színezte a hangulatot, pénteken táncház volt, szombat este pedig a PressTones Független Sajtózenekar teremtett igazi bulis hangulatot; tábortűz is volt, ahogy ez illik a szabadtéri mulatsághoz. Az utolsó hazaindulók vasárnap délelőtt vettek búcsút a rétyi tájtól, a következő, jövő évi vándortábort a brassói EKE szervezi.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyitották a nagyközönség előtt a kolozsvári Mátyás-házat
Bár egyelőre csak a nyári időszakra, megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt Kolozsvár egyik legjelentősebb műemléke, Mátyás király szülőháza.
A kincses város legrégebbi emeletes házában kortárs hazai művészek munkáit láthatja a nagyközönség, a tárlatot az ingatlan tulajdonosa és használója, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem (UAD) szervezte. Nagyon sok turista volt az idők folyamán, akik szerették volna megtekinteni a Mátyás-házat, így arra gondoltunk, hogy megnyitjuk a nagyközönség előtt.
Úgy vélem, ezt a galériát Kolozsvár legfontosabbjai közé sorolhatjuk” – jelentette ki Ioan Sbârciu, az egyetem szenátusának elnöke az épületben helyet kapó kiállítás pénteki megnyitóján.
A Transilvania Reporter beszámolója szerint Radu Marcel Moraru, az intézmény rektora elmondta: az a céljuk, hogy jóval több látogatót vonzzanak az épületbe, ugyanakkor a kulturális turizmus jegyében kortárs művészetet is kínálnak a turistáknak. Az épület Az alvó múzsa álmából... című, az egyetem oktatóinak munkáiból összeállított tárlattal nyitotta meg kapuit, mely szeptember 9-éig látogatható, írta a lap, a festményeket, szobrokat tartalmazó kiállítás jelentős román művészek mellett Kudor-Duka István, Kömives Andor festményeit és Kolozsi Tibor szobrászművész alkotásait is bemutatja.
Emellett az emeleten a neves román szobrászművész, Constantin Brâncuși fényképeiből összeállított tárlatot is láthatják az érdeklődők, melyek szintén az egyetem jelentős gyűjteményét gazdagítják. Az UAD ugyan nem biztosít tárlatvezetést az épületben, azonban számos tájékoztató kiadványban hívja fel a figyelmet a látnivalókra, történetükre.
Az érdeklődők naponta 12 és 18 óra között tekinthetik meg a gótikus és reneszánsz jegyeket egyaránt magán viselő műemléket, a felnőttek 10, a 12 év feletti gyerekek, nyugdíjasok és egyetemisták 5 lejért. A bevételt az egyetem vezetősége a Mátyás-ház konzerválására és restaurálására kívánja fordítani. Szándékuk szerint azt a nyári turistaszezon lejártával is nyitva tartanák a nagyközönség előtt, a látogatási időt azonban össze kell hangolni az épületben órákat hallgató diákok órarendjével.
Az Óvárban, a Főtér közelében található Mátyás-ház Kolozsvár egyik jelképe, és egyben legrégebbi emeletes háza. Az 1440-es években Méhffi Jakab jómódú szőlősgazda tulajdona volt, rendszerint nála szállt meg Szilágyi Erzsébet, így 1443. február 23-án itt született fia, Hunyadi Mátyás. 1740 körül tulajdonosai eladták a városnak, mely 1891-ben az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek adományozta, és néprajzi múzeum nyílt benne. 1940-ben Kós Károly tervei szerint restaurálták, 1950 óta pedig művészeti képzés folyik benne.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Megkezdődtek a 16. Partiumi Magyar Napok
A Római Katolikus Székesegyházban tartott ünnepi szentmisével és azt követő koszorúzással kezdetét vette augusztus 20-án, vasárnap a XVI. Partiumi Magyar Napok rendezvénysorozat.
Államalapító Szent István király üzenete ma is érvényes, kultúránk és hagyományaink megőrzése ma is fontos feladatunk - ennek szellemében hajtottak főt a Partiumi Magyar Napok szervezői, Szatmárnémeti és a megye elöljárói, parlamenti képviselői és szenátora, majd elhelyezték az emlékezés koszorúit.
„Köszönjük meg a jó Istennek első szent királyunkat, egyházmegyénk fő védőszentjét. Hálásak vagyunk, hogy általa példát adott a Krisztus nyomában járó emberre. Olyan király volt, aki a mennyei haza felé vezette népét és ma is oda akarja vezetni az összetartozás, a megbocsátás és a hit útján” - mondta bevezetőjében a Schönberger Jenő katolikus püspök. Kihangsúlyozta: „Európa ma nem zár össze, nyitott, mindenki bejöhet anélkül a felismerés nélkül, hogy, amennyiben itt meg akar maradni, neki is kereszténnyé kell lennie. Miért? Azért, mert Európa ma már nem keresztény. Szent István királyunk ünnepe és példája bennünket is fel akar rázni - nincs megmaradás szikla nélkül, vagyis krisztusi hit és Krisztusra épített élet nélkül.”
Ünnepi köszöntőjében Kereskényi Gábor polgármester elmondta: több, mint ezer évvel ezelőtt Szent István kősziklára építette királyságát, létrehozva ezáltal nemzetünk megmaradásának zálogát. Ma, 2017-ben a mi felelősségünk és feladatunk, hogy megvédjük keresztény értékeinket a „nyitott Európában”
A 16. Partiumi Magyar Napok délután is kulturális és szórakoztató programokkal várta az érdeklődőket: a 16 órára meghirdetett családi kerékpáros ügyességi versenyen az eső sem szegte kedvét a résztvevő családoknak. Az Erdélyi Kárpát Egyesület - Szatmárnémeti és a Pro Racers Egyesület által szervezett ügyességi versenyen a zápor elvonúltával 15 család pattant kerékpárra és mutatta meg, hogyan kell esőben ügyesen és mosolyogva bringázni. A legjobb csapatnak a a Szodoray-Parádi 2-es versenynévvel induló család bizonyult, ők és további 7 csapat a Casco cég által felajánlott professzionális bukósisakkal és napszemüvegekkel, valamint remek élményekkel térhettek haza.
A kerékpáros versennyel párhuzamosan a Láncos templom gyülekezeti termében 17 órától Szőcs Péter történelmi előadására került sor Szent László emlékezete a középkori Szatmárban címmel, ahol a közönség a lovagkirály munkásságának szakaszaiba nyerhetett betekintést, hiszen ahogy a mondák is tartják a szent király halála után is segítette szeretett népét.
Az esti órákban pedig Eszenyi Enikő lépett az Északi Színház színpadára, ahol a buja ritmusokkal kalauzolta a szatmári közönséget a vágyak világába. A Vígszínház igazgatója különleges pillanatnak nevezte a szatmári fellépést és az itteni közönséggel való találkozást, hiszen nagyszülei és szülei Szatmárnémetiben éltek. A gyönyörben nincs középút című produkciót vastapssal fogadta a Partiumi Magyar Napok közönsége.
A Bohém Ragtime Jazz Band sziporkázó koncertje zárta a PMN első napját a Dinu Lipatti Filharmóniában, ahol a húszas-harmincas évek New Orleansa költözött Szatmárnémetibe. A dzsessztől fülledt éjszakák hangulatát idézte koncertjén a banda és a budapesti békeidők szelleme is átjárta a nézőteret. A bohém zenészek hangszertudásukkal is elkápráztattak a közönséget, ugyanis a banda nyolc tagja közel húsz hangszeren játszik, mindezt mókás könnyedséggel párosítva.
Hétfőn pedig további remek szórakoztató programokkal, színházi előadással és koncerttel vár mindenkit a 16. Partiumi Magyar Napok. maszol.ro