„Tiszta” Romániát! (7)
Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Antonescu uralma alatt
Ion Antonescu marsall 1940. szeptember 6-án veszi át a teljhatalmat, és szeptember 14-én Romániát „nemzeti legionárius állammá” nyilvánítja. A fasiszta Vasgárda jelentős szerephez jut, majd lázadásuk letörése után – 1941. január végétől – a kondukátor szigorú katonai diktatúrát vezet be.
Románia „Németország egyik legbiztosabb politikai és katonai” szövetségese lesz. Antonescu arra számít, a háború végén megszerzi Észak-Erdélyt, mert jól tudja, hogy a magyarok csak a kényszernek engedelmeskedve, kis létszámú haderővel fognak részt venni a németek oldalán vívott szovjetellenes hadviselésben.
A dél-erdélyi magyarság sorsa egyre embertelenebbé válik. Egy olyan ország katonai diktatúrája alatt kénytelenek élni, amelynek hadserege – minden külső kényszer nélkül – a legmegengedőbb számítás szerint is negyedmillió zsidót mészárolt le. Romániában a magyarokat mind központi, mind helyi szinten diszkriminálják. A 200 ezer észak-erdélyi román menekült is szítja a magyarellenességet. Ehhez járul még a Kolozsvárról Nagyszebenbe áttelepült román egyetem propagandatevékenysége, amely kitalált történelmi érvekkel, köztük a dákoromán őshonosság meséjével nagyszámú kiadványban hirdeti Románia történelmi jogát Erdély fölött. Nem kell csodálkozni azon, hogy a dél-erdélyi magyarság egyharmada, minden harmadik magyar ember miért dönt úgy, hogy elhagyja szülőföldjét. Ez beillik a román állam legfőbb politika céljaiba, Dél-Erdély magyaroktól való „megtisztításának” tervébe. Ezt a bécsi döntés egyik előírása is megkönnyíti, mert lehetővé teszi – a döntést követő hat hónap alatt – a román állampolgárságról való egyoldalú lemondást. A román hatóságok erre alapozva ösztönzik is a magyarokat erre.
Kultúra A dél-erdélyi magyar kulturális élet összeszűkül. Az egyházak szerepe nő. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyház 86 plébániát működtet, az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget, az unitáriusok és az evangélikusok is fenntartják közösségeiket. A katolikus egyház központja Gyulafehérvár marad, miközben az egyházmegye kétharmada Magyarországhoz kerül. Dél-Erdélyben a Királyhágó–melléki Református Egyházkerület hat egyházmegyéjéből kettő működik. Az Arad központú magyar evangélikus egyházkerület Erdély felosztásával négy egyházközséget veszít, míg a Brassó központú híveinek többsége egy tömbben, a Barcaságban él. Az unitáriusok fele kerül Dél-Erdélybe, a püspöki székhely Kolozsváron marad az egyházi vagyon nagyobb részével, ezért középiskolájukat és a teológiai akadémiát is Észak-Erdélyben tartják fenn. A dél-erdélyi unitáriusokat a tordai központtal megalakult Képviselő Tanács vezeti és képviseli. Mivel Románia megszünteti az állami iskolákban az anyanyelvű oktatást, és azt csak a hitvallásos iskolákban engedélyezi, az iskolafenntartás terhe az egyházakra hárul. Az iskolák igen szűkös anyagi feltételek közt működnek. Minden erőfeszítés ellenére a magyar tanulók alig felének biztosított az anyanyelvű oktatás. 1942 végén a dél-erdélyi magyaroknak egy teológiai akadémiájuk, két gazdasági, három kereskedelmi és négy tanonciskolájuk van. Alsóbb szinten 7 kisdedóvóban, 179 általános iskolában és 15 középiskolán folyik anyanyelvű oktatás. A képesítés nélküli tanítók ürügyén – mivel a képzett tanítók többsége Észak-Erdélybe menekül – az iskolákat a nyilvánosság jogának megvonása, bezárása fenyegeti. Az állam előszeretettel foglalja le a magyar középiskolák épületeit és létesít bennük hadikórházakat.
1941. június elején a kormány bizalmas körrendeletben intézkedik arról, hogy tiltsák be a magyar nyelv nyilvános használatát. A magyar könyvkiadást felszámolják, a magyar lapokat 1942-ben betiltják, csak 1943-ban engedélyezik újra az Erdélyi Gazda és a Havi Szemle megjelenését.
Gazdasági és politikai diszkrimináció
A kis- és középbirtokosok gazdasági felszerelésüket, állatállományukat, földjeiket még 1941-ben birtokolják. A Nagyenyed központú Kisegítő Takarékpénztár, a brassói Népbank mellé tömörült magyar pénzintézetek és a Hangya szövetkezeti központ eredményesen működik. A Népközösségen belül, de teljesen önállóan végzi munkáját az ugyancsak Nagyenyed központú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, azonban a zaklatások miatt tulajdonképpeni feladatát, a gazdaképzést nem tudja megszervezni.
A román kormányzat már 1941-ben célul tűzi ki a magyarság teljes anyagi tönkretételét. Megkezdődnek a sorozatos állat- és termékrekvirálások. Az ipari üzemek elbocsátják magyar alkalmazottjaikat, az ipartestületekben nincs magyar képviselet. A magyarság képviselete a helyi adminisztrációban alacsony, a központi államhatalmi intézményekben pedig teljesen hiányzik. A közszükségleti cikkek elosztásánál a magyarok hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. Túladóztatják az iparosokat, az ügyvédeket, az orvosokat, a kereskedőket. Szabotázsakciók címén bírósági eljárások folynak, önkényesen bírságolnak, sok magyart bebörtönöznek. A magyarokat nagyobb arányban viszik katonának, illetve munkaszolgálatra. A román menekültek elszállásolásával is leginkább őket terhelik, a közmunkákban is gyakrabban veszik igénybe őket. Korlátozzák a határ menti ingatlanforgalmat. A katonai parancsnokságok bizonyos körzetekben különböző tilalmakat vezetnek be. Az utazási tilalom mindvégig fennáll. A határ menti 20 km-es körzetben az egyik településből a másikba való jutást csendőri engedélyhez kötik.
Magyar érdekvédelem
1940. november 4-én alakul meg Nagyenyeden a Romániai Magyar Népközösség. A párt elnökének Gyárfás Elemért, alelnöknek Szász Pált választják. A vezetők közti ellentétek zavarják a szervezet munkáját, de legfőképp a gyülekezési az utazási szabadság hiánya, a levelek és a sajtó cenzúrája. A Népközösség aktivistái a központi és a helyi irodákon keresztül – a lehetőségekhez mérten – próbálják megoldani a nemzetiségi jogsérelmeket. Folyamatosan tájékoztatják a brassói és az aradi konzulátusokat a magyarság jogi helyzetéről.
Brassói központtal hozzák létre 1941 februárjában a magyarság jogvédelmére a vegyes tiszti bizottságot, melynek tagjait a német és az olasz kormány nevezi ki. A bizottsághoz küldött panaszok 70 százalékát nem oldják meg, a panaszosok kitérő válaszokat kapnak. Az 1518 panasz 16 százaléka kerül megoldásra. Ezek fele különféle bántalmazással, kultúrával, közellátással és földdel kapcsolatos. 1942 májusában a román kormányzat elhatározza a magyar falvak kiéheztetését, a magyar tulajdon teljes felszámolását. Ellenállás esetére számolnak a fegyveres erőszak alkalmazásával is. Szerencsére a terv megvalósítását a vegyes tiszti bizottság megakadályozza. Dél-Erdély magyartalanítása meghiúsul, de 1943-ban és 1944-ben a magyarság helyzete tovább romlik.
Észak-Erdély népessége
Az 1941-es magyar népszámlálás idején 2 578 100 lakost vettek nyilvántartásba. A nemzetiségi bevallás szerint az észak-erdélyi magyarság száma ekkor 1 380 500 (53,54 százalék), míg a románoké 1 029 000 (39,9 százalék). Rónai András, az 1941-es magyar népszámlálás egyik szervezője írja, hogy Teleki Pál miniszterelnök külön utasítására törekedni kellett a nemzetiség és az anyanyelv korrekt megállapítására, a népszámlálást szigorú szakmai ellenőrzés mellett végezték. Felhívták a számlálóbiztosok figyelmét arra, hogy „a nemzetiség nem tévesztendő össze az állampolgársággal, és nem egyezik szükségképpen az anyanyelvvel, de nem egyértelmű a származással sem”. A korrekt, pontos népszámlálás biztosítására a kérdéseket kötelező módon a „megszámlált nyelvén” tették fel, ezért a nemzetiségek nyelvét ismerő számlálóbiztosokat alkalmaztak. Hogy valaki milyen nemzetiségűnek tartja magát, azt csak a számba vett személy határozhatta meg. Észak-Erdély magyarságának száma – a spontán, részben erőszakolt népességcsere által – ugrásszerűen gyarapodott. Dél-Erdélyből 1940 őszétől 1941. január végéig a Külföldieket Ellenőrző Központi Bizottság nyilvántartása szerint 100 ezer magyar települt Észak-Erdélybe. Nem tudjuk, hányan térhettek haza azok közül, akik 1918 és 1923 között menekültek Magyarországra. Bizonyára a 197 000 eltávozottból több tízezren tértek vissza a felszabadult Észak-Erdélybe. Mivel Észak-Erdélyben hiányzott a képzett tisztviselői kar, számolnunk kell néhány ezer anyaországi magyar letelepedésével is. Az Óromániában élő magyarok többsége – mintegy 60 ezren – telepedett Észak-Erdélybe.
Észak-Erdélyből elmenekült románok
Az Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe, Romániába költöző románok száma a magyar népszámlálás szerint legalább 150–200 ezer főre tehető. Ők többnyire 1918 után kerültek Észak-Erdélybe Románia tudatos telepítési, románosítási politikájának eredményeképp. Bárdi Nándor írja: „Romániában 34 000 családot telepítettek a Partiumban és a Bánságban létrehozott új falvakba. 1930-ban 245 000 olyan lakója volt Erdélynek, aki nem abban a régióban született.” Sokan telepedtek le az 1921-es földreformkor kisajátított magyar birtokokra. A telepes falvak többségét a magyar–román határ közelében, Észak-Erdélyben, a Partiumban hozták létre. A román állam az etnikai arányok erőszakos megváltoztatását a magyar határ közelében, a Partiumban, Nagyvárad, Nagybánya és Máramarossziget környékén kezdte.
A románosítás másik célpontja a túlnyomórészt magyar és német lakosságú erdélyi városok. Erdély városaiban a románok számaránya 1910-ben 23,1 százalék. Rónai András azt írja, hogy Erdélyben nem volt „egyetlen román alapítású város sem”. Szerinte a Romániához csatolt területeken a városi lakosság 62 százaléka volt magyar, 16 német és mindössze 19 százaléka román. Tény, hogy alig tíz év alatt a masszív románosítás eredményeképp a magyarok aránya 1930-ra 45 százalékra esett vissza. Ennek magyarázata, hogy kb. 50 ezren Magyarországra menekültek, és ugyanennyien falvakra költöztek. Az arányok változását elősegítette még, hogy időközben tíz települést, köztük nyolc román többségűt emeltek városi rangra. Mindezek mellett zajlott a nagyszámú óromániai betelepítése, ezt bizonyítja az 1930-as népszámlás, amely szerint az erdélyi városokban 120 ezer óromániai születésű személy élt. Csak egyetlen városban, Temesváron emelkedett a magyarság számaránya. A városokba telepített román lakosság jelentős része a magyar tisztviselők, vasúti dolgozók munkahelyét foglalta el, nyelvvizsga ürügyén azok munkahely nélkül maradtak. Az új telepes románok közül került ki a csendőrség és a katonai alakulatok állománya is. Az elbocsátott magyarokkal szembeni arroganciát tükrözi Nicolae Iorga, a nagy román történész, egyetemi tanár és ellenzéki képviselő 1924-ben tartott beszéde a román parlamentben. Ez alkalomból Iorga még a kormánypárt tomboló tetszését is elnyerte. Hihetetlennek tűnik, hogy az elbocsátások, üzleteik, földjük kisajátítása miatt jogosan tiltakozókat a román nép felháborodásával fenyegetik: „Aki ebben az országban az 1919. december 9-i párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa.” Ez tükrözi a korabeli román demokrácia színvonalát, valamint hogy Románia már a Trianon utáni években sem veszi komolyan a kisebbségi jogokat garantáló nemzetközi szerződések betartását.
Kádár Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! - 18.
Magyartalanítási törekvések
Az etnikai arányok megváltoztatását Észak-Erdélyben már 1944 őszén beindítják, 1945-ben ez folytatódik – részben spontánul, részben szervezetten –, és tömegjelleget ölt. Megkezdik a magyar városok, köztük Kolozsvár elrománosítását.
Itt 1941-ben csupán 9814 (8,9 százalék) román él, de számuk 1948-ig eléri a 47 ezret. A románosítást a tömeges betelepítéssel és a magyar lakosság zaklatásával érik el. A „magyartalanítás” eszköze az elmenekültek visszatérésének akadályozása, az állampolgárságról való lemondásra kényszerítés. A katonai szolgálatra való behívást suttogó propagandával terjesztik, és azt is, hogy a leventéket le fogják tartóztatni. Érthető, hogy a magyar fiatalok tömegével mennek el, vagyonukat a román hatóságok elkobozzák. Ebben az ügyben a magyar külügyminisztérium is tiltakozni kényszerül, 1945. augusztus 28-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz fordul. A Groza-kormány kommunista igazságügy-minisztere, Lucreţiu Pătrăşcanu sem rejti véka alá, hogy több százezer magyar kitelepítését tervezi, és ezt szolgálja az 1945. április 4-én kiadott 261. számú állampolgársági törvény. Ennek értelmében nem kaphatnak állampolgárságot azok, akik Trianon (1920. június 4.) után a két háború közti időben sem nyerték el. Számuk mintegy 100 ezer körüli. Hasonlóképp azok sem, akik Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között folyamodtak magyar állampolgárságért. 1946 áprilisában a Román Kommunista Párt az állampolgársági törvényre hivatkozva kéri a Szovjetuniót, hogy engedélyezze 400–450 ezer magyar kitelepítését. Szerencsére a szovjet legfelsőbb vezetés elutasítja e kitelepítési programot. Az állampolgárság kérdését végül a román állam kénytelen 1948 júliusában – a párizsi békeszerződés aláírása után – rendezni.
Ígéretek, engedmények kora
Amikor Észak-Erdélybe 1944. november 14-én bevezetik a szovjet közigazgatást, az 575. számú törvény alapján megszervezik a Kisebbségi-Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. február 7-én közzéteszik a február 6-án elfogadott 86. számú törvényt is, a Kisebbségi Statútumot (Nemzetiségi Statútum). Ez a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelenti. A Statútum legfőbb hiányossága, hogy legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesül, mert azok többsége ellentétes az 1923-as alkotmány szellemiségével. A király is azért írja alá, hogy „legyen” egy ilyen, nem azért, hogy a nemzetiségi problémákat megoldja. Ez tehát külföldnek szól, gyakorlatilag kirakat-törvény. Ki tudja, hogy mikor veszik hasznát párizsi béketárgyalásokon, amikor érvekkel kell bizonyítani, hogy az erdélyi magyarság jogai széles mértékben biztosítottak. A Kisebbségi Statútum kiadásával megszűnt az a korábbi jogi lehetőség, hogy a kisebbségi panaszokkal a nemzetközi fórumokhoz lehessen fordulni, miként a háború előtt a Népszövetséghez. Mivel 1945. március 6-án megalakul a kommunista befolyás alatt álló Groza-kormány, Sztálin engedélyezi a román közigazgatás észak-erdélyi bevezetését. Kurkó Gyárfás, az MNSZ elnöke a demokrácia bizonyítékát látja abban, hogy – az udvarhelyi népgyűlés idején – 1945. március 27-én „a magyar szín [a magyar zászló a] szervezetünk székházán” már szabadon lenghet. Az 1946. október 25-i választási kiáltványban a szövetség az általa elért sikereket így foglalja össze: feloszlatják a munkásszázadokat, az emberek hazatérhetnek. Megszüntetik a katonaságnál működő külön bíróságokat, hazasegítették és hazasegítik a hadifoglyokat. Az MNSZ-et a Groza-kormány támogatásáért a magyarság egy része meggondolatlan behódolónak tartja. Bár a jogszabályok – így az 1945. augusztus 6-i – tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi és vallási alapon, megszabják az anyanyelvhasználat jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenlővé teszik a többségivel, a változások alig észlelhetők. Ez azzal magyarázható, hogy Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyargyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények is születnek. Így például az erőszakos sorozások, a munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, a szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közti távolságot. Az illúziók a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusáról hamar szertefoszlanak. Tudomásul kell venni, hogy a visszatért „reakciós, soviniszta közigazgatás” feladatának érzi, hogy „apránként lerombolja a nemzeti egyenjogúságnak és megbékélésnek azt a nagy reményekre jogosító művét, amelyet széleslátókörű és humánus szellemtől áthatott férfiak alig egy negyedév leforgása [1944. november 14. és 1945. március 8. között – a szerző megj.] alatt alkottak”.
A magyar iskolahálózat
A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a románok a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után hagytak el, ismét visszaveszik. Senkit nem érdekel, hogy azokat még korábban a magyaroktól vették el. Ilyen intézmény volt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, valamint az 1920 és 1940 közt erőszakkal kisajátított magyar iskolaépületek sora. Minden gáncsoskodás ellenére 1945 májusától 1946 májusáig kiépül, megvalósul az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig. Beindul a könyvkiadás, a színházak, a tudományos műhelyek, a gazdasági szervezetek, a szövetkezetek tevékenysége. 1945 őszén hozzáfognak az 1943-ban betiltott dél-erdélyi magyar iskolák visszaállításához. Az MNSZ 1946-ban kiadja a jelszót: „Minden magyar gyereket magyar iskolába!” A magyar iskoláztatás fejlesztése irányába jelentős lépést jelent az 1946. március 13-i törvény, amely lehetővé teszi minden tantárgy – ideértve Románia történelmét, földrajzát és az alkotmánytant – magyar nyelvű oktatását. A román nyelv tanítása csak a harmadik osztálytól kötelező. Két központtal: Brassó és Kolozsvár önálló magyar főtanfelügyelőségek, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Szatmáron és Temesváron magyar nyelvű tanfelügyelőségek alakulnak. A magyar tannyelvű óvodák, az egy-négy osztályos iskolák, a gimnáziumok, a líceumok állami és egyházi kezelésben átfogják a magyarlakta településeket. 1946 és 1948 között az Oktatásügyi minisztériumban a nemzetiségi iskolákat dr. Felszeghy Ödön, majd Czikó Lőrincz magyar államtitkár irányítja. 1947 őszén Moldvában megnyílnak az első magyar iskolák, számuk a következő években fokozatosan növekszik.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet, amely egyszerre nyitja meg kapuit Kolozsváron és Marosvásárhelyen Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem néven. Dr. Csőgör Lajos, a Bolyai Egyetem első rektora írja, hogy ennek megnyitása a „mostoha körülmények, a tudatos akadályozás és sokszor ellenséges légkör” ellenére történt. Érdekes az a tisztánlátás, ahogy Márton Áron püspök 1945/46 fordulóján az egyetem jövőjét látja. Csőgör a püspökkel való egyik találkozóján tapasztalja, hogy – bár frissiben beindult a magyar egyetem és nagy ütemben folyik a magyar intézményrendszer kiépülése – Márton Áron az egyházi és az állami magyar iskolák jövőjét bizonytalannak tartja. A kiépülő magyar intézményekre hivatkozva arról győzködi a püspököt, hogy nincs miért aggódni. Később gyakran eszébe jutnak a püspök szavai: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk”.
Csőgör nem volt az egyedüli, aki bizakodott. 1946. október 25-én az MNSZ választási kiáltványának 5. pontjában lelkendező szavakat olvashatunk, melyek mutatják a jövőbe vetett hitet: „Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk a magyar anyanyelven való oktatást gyermekeink számára”. A 7. pont a közművelődés feltételeiről szinte büszkén említi: „Két főiskolánk van: a Bolyai Tudományegyetem és a Zeneművészeti Főiskola, s állami támogatásban részesül két színházunk.”
Az 1948-as tanügyi reform
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform államosítja az egyházi iskolákat, megszűnik az önálló magyar intézményrendszer. A magyar egyházak mintegy 2000 épületét és a teljes magyar iskolarendszert a román állam veszi át. Felszámolják a nagy múltú magyar egyesületeket, köztük az Erdélyi Múzeum Egyesületet, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet, az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A színházak, a kulturális és közéleti folyóiratok, a könyvkiadás szintén a román állam politikájának függvénye lesz, mert a magán- és az egyházi tulajdon államosításával, a magyar szövetkezeti tulajdonnak a románba való beolvasztásával anyagi háttér nélkül maradt a magyar kultúra- és iskolarendszer. Megszűnnek a magyar tanfelügyelőségek, helyüket vegyes, azaz román és magyar tanfelügyelőségek veszik át. A román nyelv oktatását már az első osztálytól kötelezővé teszik. Immár senkit nem zavar, hogy két évvel korábban, 1946-ban csak a harmadik osztálytól követelték ezt, amikor még az volt a szakmai álláspont: tömeges oktatásban egy kisgyermek egy idegen nyelvet, mint a román is, csak úgy sajátíthat el, ha alaposan ismeri saját anyanyelvét és a fogalmakat. A reform következménye még, hogy a nagyszámú elméleti líceumból csak 22 működhet tovább. Magyar elméleti líceum nélkül marad Nagyszalonta, Szamosújvár, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szászrégen, Medgyes, Kézdivásárhely, Gyulafehérvár, Nagybánya és Máramarossziget. Helyükbe román és magyar tagozatú műszaki középiskolákat szerveznek. A tanügyi reform negatívuma még, hogy több magyar egyházi iskolába román tagozatokat telepítettek. A közoktatásügyi minisztérium átszervezésekor megszüntették a nemzetiségekért felelős főosztályt is. A tanügyi reform utáni helyzetről az MNSZ új elnöke, Kacsó Sándor 1948-as kongresszusi beszédében megemlíti, hogy a teológiai főiskolákat leszámítva Romániában négy magyar főiskola és egyetem működik. A „Bolyai Tudományegyetem nyolc karral, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet öt karral, a kolozsvári Művészeti Főiskola négy karral s a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet egyelőre egy karral”.
Elmondható, hogy a Romániában 1948-ig kiépült önálló magyar iskolarendszert az államosítással alapjaiban rendítik meg, így felszámolva a kulturális autonómiát. Megkezdődik a magyar iskolarendszer elsorvasztása. Az elméleti líceumok egy részének megszüntetése után 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek román és magyar tagozatúvá alakulnak. Egyértelmű: túl vagyunk az Észak-Erdélyt visszaadó 1947-es párizsi békeszerződés aláírásán, lejárt az ígérgetések és engedmények kora.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely András Bertalan: Venczel József, az erdélyi magyarságkutató
Annak ellenére, hogy a két világháború közötti erdélyi magyar szociológia, társadalom- és művelődéspolitika talán legkiemelkedőbb egyéniségeként tarthatjuk számon, hogy jó néhány – sajnos, többnyire posztumusz – kötetében az életmű legjavát immár kézbe vehetjük, mindmáig nem ismert kellőképp Venczel József munkássága sem szülőföldjén, sem az anyaországban.
Benkő Samu akadémikus 1980-ban úgy vélte, Venczelben „a hat évtizedes múltra visszatekintő romániai magyar művelődés egyik legmarkánsabb, ellentmondásosságában is jelentős életművet kigyöngyöző alkotóját” tisztelhetjük, aki egy éppen kialakulófélben lévő tudományágban képes volt túljutni a kísérletezés fázisán, és egyúttal a kutatásból új, elméleti-módszertani alapvetéssel hiteles, máig érvényes következtetéseket felmutatni. A pályatárs, Gáll Ernő az erdélyi szociológiai fogantatású önismeret atyjának nevezte, kiemelve, hogy „a matematikai látásmód és a korszerű demográfiai vizsgálatok úttörője volt.” Nagy Géza pedig – akivel a háború után együtt bővítették ki a magyar tannyelvű oktatás hálózatát az óvodától az egyetemig – a 30-as, 40-es évekbeli erdélyi magyar társadalomkutatás legképzettebb szaktudósának nevezte.
Az életút legfőbb állomásai
1913-ban Csíkszeredában született, középiskolai tanulmányait a ma Márton Áron nevét viselő katolikus főgimnáziumban végezte. Már tizenhét éves korában megnyerte A magyar falu XIX. századi irodalmunkban című dolgozatával az Erdélyi Helikon irodalomtörténeti pályázatát, amely tény egy életre meg is határozta elkötelezettségét a falvak népe mellett. 1930-tól a kolozsvári tudományegyetem joghallgatója, egyidejűleg a kincses város Lyceum Könyvtárában munkát vállalt. 1935 és 1940 között az Erdélyi Iskola című folyóirat műszaki szerkesztője meg ifjúságnevelési rovatvezetője. Az 1935-ben megindult és Makkai László Magyarországra távozása után a következő évben átalakított Hitel folyóirat, egyben a belőle kisarjadt mozgalom fő ideológusának és tényleges vezetőjének Venczel Józsefet tekinthetjük. A csaknem egy évtizedig fennállt Hitel az erdélyi magyarság gazdaságpolitikai, társadalomszerkezeti és művelődési viszonyainak feltárásában meghatározó jelentőségű volt. A valóságfeltárás mellett a fiatal értelmiség népnevelésre való felkészítését kívánták szolgálni.
Ellentétben a marxista kisebbségtörténet-írás állításaival, a mozgalom kulcsszerepet játszott az 1937. évi Vásárhelyi Találkozó megszervezésében és lebonyolításában, a közösség helyzet- és célmeghatározását szolgálandó. Jómaga „transzszilván diétaként” értelmezte a teendőket, amely később állandó testületté alakulhatott volna az időszerű sorskérdések mentén – szakosztályokkal, a feladatok számbavételével, cselekvési stratégia kidolgozásával, szolgálattevéssel. Az eszmecsere záródokumentumát többek között Tamási Áron és Venczel József öntötte végső formába. 1938–1945 között Venczel az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) statisztikai és birtokpolitikai ügyosztályvezetőjeként is dolgozott. Az önismereti, hungarológiai indíttatású kutatás szociális, művelődési és értelmiségnevelő programmal párosult egész tevékenységében. A tudomány tehát nála sohasem öncél volt, hanem a cselekvést megalapozó eszköz, amely mellé a nagyon tiszteletre méltó morális alapállás, hivatásetika, küldetéstudat adta a többletet. 1940–45-ig a Teleki Pál Intézet tagjaként az Erdélyi Tudományos Intézet tanára, később egyben ügyvezető igazgatója lehetett. A még el nem dőlt sorsú Erdély központi magyar felsőoktatási intézményének alapításakor, kiépítésekor a Bolyai Tudományegyetem jogi és közgazdasági karán 1945–47 között a statisztikai tanszék élén találjuk. Szülőföldje ismételt elszakításának megakadályozása érdekében az áldott emlékű Márton Áron római katolikus püspök vezetésével az 1947. évi párizsi békekonferencia magyar küldöttsége számára memorandum született, amelynek etnikai térképét Venczel készítette. E „bűnét” az új hatalom sohasem felejtette el. Először a katedrájától fosztották meg: 1948-tól az Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltárát rendezte, fő levéltárosi minőségben.
1950-ben a püspök elleni koncepciós perben őrizetbe vették, majd másokkal együtt elítélték. Tizenegy évet töltött embertelen körülmények között különböző börtönökben, ahonnan bizony megromlott egészségi állapotban szabadult. Ezután még további nyolc esztendeig csupán méltatlan kottamásolói és kerámiafestői munkát végezhetett. Élete utolsó időszakában lehetett módja csak visszakerülni a tudomány közelébe: az akkor már Babeş–Bolyai névre átkeresztelt egyetem szociológiai tanszékén alkalmazta Ion Aluaş professzor, mint egy falukutatási anyag rendszerezőjét, további terepmunkák megszervezőjét. Halála előtt még megadatott neki, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztési módszerét kidolgozhassa, majd összeállítsa az abba bekerülő címszavak jegyzékét. 1972-ben visszaadta lelkét Teremtőjének.
Társadalomszemlélete Venczel társadalomszemléletében egy kétpólusú modell szerepelt, amelyben a dolgozó nép és az értelmiség alkotta az életképes társadalmi rétegeket. Az előbbihez tartoztak a földművesek, iparosok, kiskereskedők és munkások. Az értelmiség – mobilitás útján folyamatos utánpótlást nyerve a dolgozók soraiból – állandóan változik, így hivatott a népvezetésre. Ideáltípusában a népétől sohasem eltávolodó, hanem azért tenni képes és akaró értelmiség a műveltségét népi alapokra helyezve képes a dolgozók és a maga tudásszintjének folyamatos fejlesztésére, végső soron a kisebbségi érdekek megfogalmazására, azok képviseletére és a népszolgálatra. A közös kultúrára épülő, homogén népközösség e modellben konszenzusra talál, amelyben központi gondolat a társadalmi hivatás önkéntes vállalása.
A falumunka venczeli értelmezése
A korabeli erdélyi magyarság csaknem háromnegyed része falun élt, következésképp megkérdőjelezhetetlen Venczel ama megállapításának helyessége, miszerint „számbeli súlyánál fogva is a legerősebb réteg. Természetes tehát, hogy az erdélyi magyarság népi feladatkörében a legelső helyet foglalja el. Fenntartó erejét tekintve szerepe jól áttekinthető. Az erdélyi magyar társadalomban minden törekvésnek elindító és cél-oka.”
Gondolatrendszerében a „falumunka” kifejezés három, egymást kölcsönösen feltételező és egymásra épülő tennivalót takar: a tényfeltáró tárgyi-szellemi falukutatást, a falusi népnevelési, egészségügyi, népszervezési munkaszolgálatot és az értelmiségnevelést. A venczeli életmű egészén végigvonuló jellemző – a társadalomtudomány, a társadalompolitika és az etika hármas egysége – nyíltan vállalt rokonságot mutat Dimitrie Gusti szociológiaprofesszor felfogásával. A bukaresti szociológiai iskola rendszerének tengelyében az ún. sociologia militans, a cselekvő szociológia áll, amelyet Venczel József a maga népközössége szolgálatába állított. Amíg Gustit a román nemzettudomány, Venczelt az erdélyi magyarságtudomány megalkotójának tekinthetjük. A faluszemlélet jegyében, 1941-től kezdődően ő vezette a legnagyobb szabású, monografikus igényű táj- és népkutatást Erdélyben, de a korabeli Magyarországon is. A bálványosváraljai vizsgálat komplex módszere máig korszerű, interdiszciplináris módszereken nyugodott: a statisztika, a szociológia, a néprajz, más társadalom- és természettudományok vegyes metódusával kívánták feltárni a valóság minél teljesebb egészét. A következő években folytatták a terepmunkát, folyamatos konzultáció révén körvonalazódott a falumonográfia, de a front közeledtével teljesen befejezni nem tudták, csak részanyagok kerültek közlésre a Hitelben. Venczelnek egyetlen, életében megjelent kötete (Az erdélyi román földbirtokreform. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1942), de a megelőző résztanulmányai is a magyarság számára végtelenül diszkriminatív romániai földreformot elemzik. Az EMGE keretében harmincfős kutatócsoport dolgozott a keze alá, így valóban széles körű adatokkal tudta bizonyítani az impériumváltás utáni birtokszerkezet-átrendezés lefelé nivelláló és nemzetiségellenes voltát. A politikai és nemzeti elfogultság, és nem a gazdasági-társadalmi szükségszerűség, ami vezérelte az akkori döntéshozókat, amely sem a középbirtokosságot, sem az egyházi, községi, közbirtokossági, iskolai és alapítványi birtokot nem kímélte, ha az magyar volt. Székelyföld több évszázada nem volt képes minden ott lakót eltartani, az ott született agrárnépfelesleg kérdését a szülőföldje iránt elkötelezett Venczel József szintén több írásában vizsgálta. Nem csupán felmért, hanem javaslatokat is kidolgozott a föld eltartó erejének, népe vertikális és horizontális életterének a növelésére.
Nemzetvédelem Felfogásában a művelődéspolitika egyenértékű a gazdaságpolitikával, elsődleges célja pedig a nemzetvédelem. Nem véletlen, hiszen a korabeli román politika a nyílt beolvasztás, a személyek „visszarománosítása”, az ún. kultúrzónák kialakítása, különböző numerus claususok útján mindent megtett a magyarság gyöngítésére, számának apasztására. Venczel József látókörébe tartozott mind a tömbmagyarság, mind a szórványok és a nyelvszigetek védelme. Az evolúció, a lassú, de tudatos építkezés híve volt. A megőrizve haladás, a cselekvés és a hagyománytisztelet egyidejű megléte, a család, a faluközösség, az iskola, az egyház, a civil szerveződések, a nemzet, vagyis az elsődleges és másodlagos közösségek szerepének párhuzamossága, a társadalmi szolidaritás kereszténydemokrata alapelve mind-mind átszövi Venczel József gondolati és gyakorlati rendszerét.
Transzszilvanizmusa Transzszilvanizmusában mindez jól megfér az együtt élő népek és hitvallások tiszteletével. A toleranciát nem csak írásai tükrözik. Észak-Erdély visszatérése után memorandumot készített több magyar értelmiségi – közöttük Venczel –, és átnyújtotta 1940 szeptemberében Teleki Pál miniszterelnöknek. A dokumentumban egyfelől bizonyos magyar autonómiát javasoltak az anyaországon belül az erdélyi magyarságnak, másfelől különböző román nemzetiségi intézmények felállítását szorgalmazták. Ezen túlmenően kívánatosnak tartották, hogy minden középiskolában vezessék be a román nyelv és népismeret tanítását, s hogy a vegyes lakosságú vidékekre csak jó románnyelv-ismerettel rendelkező tisztviselőket nevezzenek ki.
A venczeli életmű zöme máig korszerű, hisz szaktudományos alapokra épül, elmélet és gyakorlat egységét valósította meg, s ott találjuk benne azt a morális többletet, ami, ha hiányzik egy társadalomkutatóból, öncélúvá válhatnak vizsgálatai. Eredményes társadalompolitika ma sem létezhet alapos kutatás és elemzés nélkül.
Amelyik kormányzat a népesség megtartását, a népegészségügyet, a szociálpolitikát, az oktatás-nevelést és a kultúrát nem stratégiai ágazatként kezeli, a maga jövőjét ássa alá.
(A szerző 2013. november 4-én Csíkszeredában a Venczel József születésének századik évfordulója alkalmából szervezett ülésszakon elhangzott, másnap Sepsiszentgyörgyön is bemutatott előadásának szerkesztett változata – SZ. A.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Répás Zsuzsanna: A külhoni jogászok az egész közösség javát szolgálják
- A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint ha a külhoni magyar jogásztársadalmat meg tudják erősíteni, az az egész közösség javát szolgálja. Erről Répás Zsuzsanna beszélt szerdán a Szász Pál tanulmányi ösztöndíjas hallgatók évadnyitó szakmai szemináriumán a fővárosban.
A helyettes államtitkár hangsúlyozta, többszörös volt az ösztöndíjra a túljelentkezés, ami azt mutatja, hogy jó a híre a programnak. Hozzátette: az előző évi ösztöndíjasok jól teljesítettek, sok fiatal jogász civil szervezetek munkájában is részt vesz. Fontosnak tartotta, hogy a jogászok jól reagáljanak a szülőföldjükön megfogalmazódó olyan problémákra és ügyekre, amelyek az emberek hétköznapjait érintik.
Az ösztöndíjjal a külhoni magyar jogásztársadalmat szeretnék megerősíteni és fejleszteni - mondta. Jó úton indultak el, és a magyarországi és külhoni jogásztársadalom között kialakuló kapcsolatok a jövőbeni együttműködés alapjait jelentik - tette hozzá. Répás Zsuzsanna azt kérte a fiatal ösztöndíjasoktól, hogy elkötelezettségüket továbbra is őrizzék meg.
Az ösztöndíjat 2012-ben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium alapította a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel együttműködve. A program szakmai részének megvalósításában a Budapesti Ügyvédi Kamara vesz részt.
A nemzetpolitikai államtitkárság korábban az MTI-vel azt közölte, a másodszor meghirdetett ösztöndíj célja, hogy olyan jól képzett, a nemzet iránt elkötelezett, a magyar és a többségi állam szerinti szaknyelvet egyaránt ismerő, mindkét országban tapasztalatokat szerzett jogászai legyenek a külhoni magyar közösségeknek, akik hozzájárulnak a magyarság jogi megerősítéséhez.
Az a cél, hogy olyan szakértői gárda jöjjön létre, amely magabiztosan jár el a szakmai kérdésekben, tudásával hozzájárul a magyar jogászszakma és a jogásztársadalom nemzetközi megbecsültségéhez - írták.
Az ösztöndíjprogram keretében a nyertes pályázók egy-egy budapesti ügyvédi irodában töltik a nyári gyakorlatukat, és ezalatt magyarországi ügyvédek segítik őket. A programban 25 ösztöndíjas vesz részt.
A támogatási keretösszeg 15 millió forint, amelyből minden ösztöndíjas 600 ezer forint támogatásban részesül a 2013/2014. évi tanulmányi időszak 12 hónapjára.
Az 1881-ben Nagyenyeden született Szász Pál 1910-től a magyar parlamentben a magyarigeni választókerület országgyűlési képviselője volt, Tisza István legközvetlenebb munkatársai közé tartozott. 1933-ban a nagyenyedi Bethlen Kollégium főgondnokává választották, 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Vidéki gazdatanfolyamokat indított, saját költségén tehetséges falusi fiatalokat külföldi tanulmányútra küldött, Csombardon pedig Kós Károly tervei alapján gazdasági iskolát épített fel. A bécsi döntés után a magára maradó dél-erdélyi magyarság segítségére sietett. 1951 nyarán letartóztatták, és a Márton Áron-perben nyolc év börtönre ítélték. 1954-ben Dél-Romániában, az Ocnele Mari-i börtönben halt meg. .
(MTI)

Magyari Tivadar
AZ ÖNISMERET ÚTJÁN
Tizenegy év börtön után Venczel József „megérte” saját utókorát
Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója.
Venczel József, munkásságát nézve, kisebbségpolitikai szakíró volt, azon belül kiemelten agrárpolitikai szakíró, illetve közművelődés-politikai szakíró. A szerteágazó tevékenységének alapja pedig a társadalomkutatás, esetenként a levéltári kutatás. Ezen kívül intézményszervezői, folyóirat-szerkesztői tevékenysége is emlékezetes.
Munkája a kortársai között úgy vált ismertté, később már-már legendássá, mint a nagyon pontos, konkrét szempontok alapján végzett munka. Lelkes munkacsoportoknak volt őmaga higgadt, részletekre figyelő, de az egész feladatot átlátó tagja. Amikor valaminek a jegyzékét kellett elkészíteni, valamiről nyilvántartást, katasztert akartak vezetni vagy legalábbis ennek a tervét kellett kidolgozni, a legtöbbször Venczelhez fordultak.
Venczel Józsefet már csak ezért is minden munkahelyén szerették és tisztelték. Közepes termetű, idősebb korára vékony, csontos ember volt. Gondozottan járt, de szürke egyszerűség jellemezte az öltözetét. Élete nagy részében erősen cigarettázott. Hitét naponta gyakorló katolikus volt, ha tehette, a napot reggel szent misével kezdte. Szerény volt, csendes, de érdeklődésre szívesen mesélt, élénken, sokszor jókedvűen magyarázott. Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti,
ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Ez alig húsz év. Később, a tizenegy év börtön és a további, életéből hátralevő tizenkét szabadon töltött év során – azt lehet mondani – Venczel inkább saját korábbi munkásságának utóéletét érte meg: „megérte” a saját utókorát.
Élete végén, már betegen, talán elégtételként is, még lehetőséget kapott két, korábbi munkásságához méltó tevékenységre: arra, hogy a társadalomkutatás, főleg a falukérdés témájában publikálhasson (néhány tanulmányt vagy cikket, elsősorban a Korunkban), és élete legvégén arra, hogy ismét a legendás pontossága, rendszerező látásmódja szerint dolgozzon: rábízták az akkor éppen tervezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes címszó jegyzékének összeállítását.
Származás és család. Tanulmányok
Venczel József 1913. november 4-én születik és 59. évében hal meg, 1972. márciusában. Szüleinek első gyermeke, apja számtantanár. Csíkszeredában jön világra, ott nevelkedik és a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, 1930-ban érettségizik. Abban az évben beiratkozik a kolozsvári tudományegyetem jogi karára. A jogi tanulmányok nem túl könnyűek, román nyelven folynak, ennek ellenére viszonylag jó eredménnyel halad, és miután 1935-ben végez, 1936-ban beiratkozik doktorátusra: a jogtudományi doktori címet pedig 1939-ben szerzi meg.
Az 1935-36-os tanév második szemeszterét vendégdiákként a bukaresti tudományegyetemen tölti, Traian Herseni (nevezetes román társadalomkutató) maga hívja meg egy levélben, minthogy már tudott a falukutatás iránti érdeklődéséről.
Az új nemzedék. Az Erdélyi Fiatalok.
1918 után, az új helyzetben az erdélyi magyarság közéletét és közérzetét hosszú ideig az a generáció határozza meg, amelyik még az első világháború előtt nőtt fel – röviden mondva: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor nemzedéke.
A húszas évek végére felnövekvő fiatal értelmiségiek új generációja viszont az apák korosztályát egyre erőteljesebben bírálja: képtelennek látja a pontos helyzetmeghatározásra az új, a kisebbségi állapotban, és, emiatt is, képtelennek látja valamiféle konkrét cselekvésprogram megalkotására. Ez a bírálat a transzilvanizmus akkori változatának a bírálata. Az új nemzedék nem magát a transzilvanizmust veti el, hanem annak a bizonyos formáját.
A korábbi nemzedék a szépirodalmat, az esszéírást, a publicisztikát tartotta a fő kifejezési eszköznek, de a fő megismerési lehetőségnek is: irodalomközpontúság jellemezte. Az új nemzedék zsákutcásnak tartja ezt a viszonyulást, mely befelé fordulásra, múltba fordulásra – egy megfoghatatlan, elvont transzilvanizmusra alkalmas ugyan, de teljesen alkalmatlan a tényfeltáró ismeretre: ahogy ők fogalmaznak a nemzetiségi önismeretre. Ez a szó:
„nemzetiségi önismeret” az új generáció kulcsszava lesz.
Szerintük az önismeret a tudomány módszeres eszközeivel valósulna meg és nem a parttalan szemlélődés révén. Ez a transzilvanizmus – mondják a fiatalok – nem képes szembesülni azzal a realitással, hogy az erdélyi magyarság az új politikai helyzetben nem az egyik erdélyi nép, amely döntési helyzetben politizálhatna, hanem egy alávetett helyzetben levő romániai kisebbség.
Az önismeretet és az ennek alapján való cselekvést a középosztály (tulajdonképpen az értelmiség) feladatának tekintik. Ugyanis ez a nemzedék a kisebbségi társadalom két alapvető csoportjának az értelmiséget, illetve a népet tekinti: utóbbi a falu világát jelenti – a lélekszám erejénél fogva is – az akkori magyar lakosság 72 százaléka falun él.
Ebben a szellemiségben a kora-harmincas évek magyar egyetemistáinak figyelme a falukérdés, a falukutatás irányába fordul. 1930-ban egyetemista folyóiratot alapítanak Erdélyi Fiatalok címmel, és a lap tízéves élete során a legmaradandóbb, máig is a legemlékezetesebb szerepe valóban a falukutatás köréből való. A falu felé fordulás általános korjelenség. Számos egyesület, felekezeti ifjúsági szervezet próbálkozik falukutatással: népi hagyományok gyűjtése, helytörténet, szociográfia. Így az Erdélyi Fiatalok köre előtt több tanulságos példa is áll.
Az Erdélyi Fiatalok falumunkája kapcsán két dolgot emelek ki: az egyik az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sorozat – összesen négy jelent meg a harmincas évek elején; ezek közül talán a legtöbbet idézett: Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932-ből.
A másik, amit az Erdélyi Fiatalok kapcsán kiemelek, az a Faluszeminárium: Venczel Józsefet itt találjuk fontosabb szerepben, ő a szeminárium titkára, tulajdonképpen fő szervezője. Ezeken a szemináriumokon nem csak a fiatalok tartanak előadást – köztük nagyon sokat maga Venczel – de a régi nemzedék nagyjait is felkérik erre: például Kós Károlyt, Tamási Áront.
A Dimitrie Gusti-féle falukutató iskola (Bukarest Iskola) világhíressé vált monografikus módszeréről (hely hiányában mibenlétét nem fejtjük ki, itt olvasható:, illetve itt).
Ezzel a körrel való első erdélyi magyar kapcsolatokat még azok a magyar egyetemisták közvetítik, akik Bukarestben tanulnak, például a később fiatalon elhunyt Bakk Péter. A kolozsváriak közül Mikó Imre veszi fel először a kapcsolatot magával a professzorral, de első között volt szerepe volt a Gusti-féle falukutatások ismertetésében Demeter Bélának, Jancsó Bélának, később magának Venczelnek is.
Az egyik első falukutató tábort, amely hasonló volt azokhoz, amit a Gusti-tanítványok is szervezni szoktak, 1936-ban az akkor fiatal Szabó T. Attila szervezte, Kós Károly és a református teológia támogatásával, Kalotaszeg alszegén: Bábonyban. A korra - és a gustiánus módszerre – jellemző módon a résztvevő 23 egyetemista nem csak a falu gazdasági, népesedési és lakásviszonyait mérte fel, térképeket is készítve, hanem dolgozott is: patakot szabályozott, utat javított.
Az egyik legemlékezetesebb tábor pedig Bálványosváralján volt, több szakaszban, 1941 és 1943 között, az immár visszakerült Észak-Erdélyben, ahol viszont Venczel alkalmazhatta a – közben világhíressé lett – román módszert. Orvostanhallgatókból, közgazdászhallgatókból, jogászdiákokból és tanárképzősökből álló csapatot vezetett, több ízben is visszatértek, olykor hetekre, a helyszínre. Köztük van az a fiatalember, aki későbbi pályája során a leginkább bizonyul majd Venczel-tanítványnak: ő Imreh István történész – aki jóval később a venczeli szakmai hagyaték első gondozója is lesz.
A Hitel. A venczeli pálya zenitje.
Venczel József egyike azoknak, akik idővel elégedetlenek lesznek az Erdélyi Fiatalok folyóirat szerkesztési elveivel, kiválnak, és egy másik lapot indítanak: ez a Hitel.
Venczel két nekifutással, először 1935-ben Makkay Lászlóval, aztán rá egy évre egyedül újra megalapítja a folyóiratot, ami 1944-ig létezik. Szerkesztőségének tagjai a jómódú Albrecht Dezső, politikus, újságíró, de ügyvéd és földbirtokos – hosszú ideig ő biztosítja majd a pénzt a kiadványhoz, – valamint Kéki Béla és Vita Sándor.
Ezek a nevek ma már a részletekben tájékozott történész számára ismertek csak, ám a Hitel nem csak egy szerkesztőségi csapat, hanem egy több száz személyből álló értelmiségi holdudvar is, és bizonyos irányzatot követ. A szerkesztőség maga otthont kap (Szövérdi) Szász István mérnök családi házában, a kolozsvári Vulcan utcai házban, ahol nem csak szerkesztőségi munka folyik, hanem vitaestek vannak, úgynevezett Hitel-vacsorák, amin gyakori vendég Tamási Áron, Márton Áron vagy sok író, politikus, újságíró, művész, egyházi személy.
Miért elégedetlenek Venczelék adott ponton az Erdélyi Fiatalokkal és miért akarnak újabb lapot alapítani? Az Erdélyi Fiatalok-csoport egy részének elégedetlenségét banális, munkaszervezési viták is okozzák. Egyesek szerették volna, ha a lap levetkőzné a már-már belterjes főiskolás-kiadvány jellegét, és az új nemzedék szélesebb megszólalási fóruma lenne.
De ezeknél a vitáknál sokkal erőteljesebb ellentétet okoz az, hogy az Erdélyi Fiatalok egy, minden tekintetben fenntartandó, politikai világnézeti semlegességet hirdetett, hogy a nemzetiségi önismeret szolgálatában az egységet őrizhesse meg, és nehogy ideológiai, netán felekezeti törésvonalak valamelyik oldalán találja magát miközben a Venczelék csoportja egy jól meghatározott világnézetet tart szükségesnek: arcvonalasabb lapot szeretnének.
A Hitelt ilyenek tervezik. Nem mellékes az sem, hogy a Venczel-féle csoport főleg katolikus fiatalokból áll. Alapvetően nem felekezeti ellentétről van szó, viszont tény, hogy abban a korban az ifjúság többnyire felekezeti alapon szerveződik.
A gondolkodásmódjuk jobb megértéséhez – de az egész venczeli társadalomfelfogás lényegi ismeretéhez – tudnunk kell, hogy a fiatal (katolikus) értelmiségiek gondolkodását ekkor – nagymértékben Márton Áron révén – a Vatikán újabb keletű szociális enciklikája határozza meg.
A szociológiai alapokat is felmutató 1931-es „Quadragesimo anno” enciklika a második szociális enciklika. Ezt negyven évvel azelőtt az első szociális enciklika, az 1891-es előzi meg.
A „Quadragesimo anno” társadalomelméleti tézisei révén elutasítja mind a szabad versenyen alapuló társadalmi modellt, mind az osztálytagozódás marxista modelljét, kiváltképpen a bolsevista osztályharcos-proletárdiktatúrás megközelítést. Olyan társadalmi felépítést modellez, amiben nem gazdasági státus szerinti rétegek, társadalmi osztályok a lényegi szerkezeti elemek, hanem egymást kiegészítő, egymásra utalt és az érdekeket szervezett formában egyeztető entitások: a szakmai hivatások szerint felálló csoportok. Ebben a modellben – amiben, egyébként, a keresztényi felebaráti szeretet egyik kohéziós tényező – valósítható meg, szerintük, a szociális igazság. Ezt a társadalomelméleti megközelítést – amit a rövidség kedvéért kissé leegyszerűsítve foglalunk össze – nevezzük hivatásrendiségnek.
A szemlélettel összefüggő ideológiát pedig: keresztényszocializmusnak nevezzük.
Az Erdélyi Fiatalok folyóirat belső ellenzékét jelentő Venczel-csoport esetében egy másik hatás is közrejátszott annak a társadalomszemléletnek a megerősödésében, miszerint a társadalom tanultabb-tehetősebb elitje a társadalmi változás fő kezdeményezője: ez a Széchenyi-modell.
Pontosabban, ami rájuk hatott, az a Szekfű Gyula történész által megrajzolt Széchenyi István-kép. Szekfű Gyula kortárs művei amúgy elég nagy hatással voltak annak a korszaknak a történelemszemléletére. A Szekfű-féle Széchenyi István annak az alapgondolatnak az atyja, miszerint a fejlődés az elittel kezdődik, a fejlődő, haladó elit hivatása a közösség önismerete, mely önismeret birtokában képes – korbeli kedvenc kifejezést használva – a „népvezetésre”. Széchenyi egyik meghatározó művének ez a címe: Hitel. Emiatt is választják az új folyóirat címének is a „Hitel” szót.
A Hitel, és maga Venczel József 1937-ben egy fontos nemzetpolitikai egyeztetési kísérlet szereplője: ez a Vásárhelyi Találkozó néven ismert esemény.
Rövid oktatói pálya. A „négy magyar év” és a Bolyai Egyetem
1940-ben magántanári állást ajánlanak neki a visszatérő kolozsvári magyar egyetemen, társadalomtudományi területen. Az állást végül nem foglalja el, mert tevékenységének és tudásának jobban megfelel az az oktatói státus, amit a Kolozsváron akkor éppen megalakuló Erdélyi Tudományos Intézet kínál fel neki.
Ennek az intézetnek kezdetben tanára, majd ügyvezető igazgatója. Az intézet a humán tudományok érdekében alakult, és 1945 után pedig a majdan Bolyainak nevezett magyar egyetem egyik intézete lesz. Közben egy másik fontos állása is van: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának a vezetője – és itt ő dolgozza ki, a háború utánra, az egyesület földbirtokreform-tervezetét. Közben kötetben dolgozza fel a korábbi román földbirtok-reform történetét is. A háború után Venczel tagja lesz az új magyar egyetemet talpra állító munkabizottságnak, együtt a legjobb barátjával, Nagy Gézával, a művelődésszervezővel, aki akkora református, mint amekkora katolikus Venczel Jóska, és mindhalálig egyik legjobb barátja. A legkülönfélébb munkákat vállalják, rendszeresen elkísérik Csögőr Lajost bukaresti egyeztető útjaira, de az adományok gyűjtésével is foglalkoznak, felmérnek, terveket rajzolnak, tanári pályázati dossziékat fordítanak le románra: mindent Venczel által kitalált rendszer szerint.
1945 október 1-től a Bolyai Egyetemen (akkor még nem így hívják) a közgazdasági és jogi karán a statisztika és a szociológia professzorává nevezik ki. Két-három előadásnak lesz gazdája. Abban az időszakban kutatómunkára nem jut idő, mert az egyetem talpra állítása érdekében sokat kell utazni Kolozsvár, Vásárhely és Bukarest között, és az oktatói munka is mindössze három szemesztert tart, mert 1947 elején letartóztatják és internálják.
(A szöveg annak az előadásnak a rövidített változata, amelyet a szerző a Venczel-emlékkonferencián tartott, november 8-án a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia intézetében. Eredeti címe: 2013: Venczel József centenárium)
Magyari Tivadar
szociológus, 1991-ben diplomázott Kolozsváron, 2004-ben szerzett doktori címet. Egyetemi docens a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetében. Kutatási területe életmód, média, oktatás, oktatáspolitika. 1997 és 2012 között az egyetem magyar tagozatának volt vezetője, rektorhelyettes.
Transindex.ro

Magyarországon járt az RMGE-Maros
Erősítik a mezőgazdasági összefogást
November 27–29-e között Szeged környékén járt a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezetének küldöttsége. A tapasztalatokról Csomós Attila mérnök, az RMGE-Maros elnöke számolt be lapunknak.
Csongrád megyei tapasztalatok
November végén az RMGE-Maros 28 tagja utazott el Magyarországra, ahol a magyar tudomány napja alkalmából a szegedi alsóvárosi ferencesek kolostorában szervezett A szegedi paprika nyomában (múlt, jelen, jövő) – Mit ér a fűszerpaprika bor nélkül? című rendezvényen is részt vett. A tanácskozást november 28-án tartották, amikor a fűszerpaprika-termesztő szakértők arra kerestek választ, hogy hogyan tudnák újjáéleszteni a termesztést és az őrleményforgalmazást. Érdekességképpen a jelenlevők megtudták, hogy az 1600-as években a ferencesek honosították meg és termesztették elsősorban gyógyászati céllal a csípős paprikát, és az első ágyásokat is a kolostorok udvarán vetették be maggal. Így került aztán Kalocsára is. Mindkét helyen ma már kísérleti állomás működik. A paprika történetéhez tartozik az is, hogy a szegedi Pálfy testvérek találták fel a XIX. században azt a malmot, amelynek köszönhetően az őrleménnyel Magyarországról ellátták a világot. Ma már olyan országok közvetítésével, ahol nem is terem fűszerpaprika, 1500–2000 tonna őrleményt szállítanak Magyarországra, oda, ahol sikerült hungarikumként bejegyeztetni a fűszert. Az idők folyamán azonban nagyon sok hamisítvány jelent meg. Amerikából ma többet hoznak be, mint amennyit korábban exportált az őstermelőknek számító ország. Ezért tartották fontosnak, hogy a termesztés fellendítésének szükségességéről beszéljenek a konferencián. A bor pedig úgy kötődik a paprikához, hogy azok a szegedi polgárok, akik őrleménykereskedéssel foglalkoztak, a környéken borszőlőt is termesztettek, bort készítettek – végül ezt az iparágat is sikerült úgy felfejleszteni, hogy a Szeged környéki homoki borok messze földön ismertté váltak.
Az RMGE-Maros érdekes módon kapcsolódott be a témakörbe, mondta el Csomós Attila. Évekkel ezelőtt egy izraeli ismerőse kereste fel azzal, hogy a Maros mentén próbálkozzanak a csípőspaprika- termesztéssel. Ehhez keresett szakembert, és egy szolnoki agrártanácskozáson ismerkedett meg dr. Somogyi Györggyel, aki a szegedi fűszerpaprika kísérleti állomás akkori vezetője volt. Sikerült is elindítani Marosvásárhely környékén a termesztést, igaz, kísérleti jelleggel, összesen – az RMGE-Maros tagok által – mintegy 50 hektáron. Így tudtak az idén a konferenciát kiegészítő versenyre három termelőtől őrleményt vinni. Ugyanakkor több bortermelő is jelentkezett Mezőkölpényből és a Kis- Küküllő mentéről 19 bormintával. Ők szép eredményeket értek el: Kozma Ferenc 2013-as sauvignon bora nyerte a nagyaranyat (kölpényi borászat), 2012-es cuvée bora arany-, 2007-es fehérleánykája aranyérmet, Sütő András 2013-as vegyes fehérbora ezüst-, Balogh Gyula 2013-as Neuburger bora ezüst-, Sütő Árpád 2013-as fehérleányka bora ezüst-, Kakucs Árpád 2013-as saszla bora ezüst-, Peti Mihály 2013-as tramini bora bronz-, a kelementelki borászat 2012-es sauvignon bora bronz-, 2011-es királyleányka bora bronz-, Miklós Gyula 2013-as olaszrizling bora bronz-, Simon Kálmán 2013-as királyleányka bora bronzérmet, Sütő Árpád 2013-as cuvée bora közönségdíjat nyert.
Ugyancsak a magyar–magyar együttműködés eredményeként a delegáció mintegy 20 tagja Fajszra utazott, ahol az ottaniak kérésére hangszerfaparkot létesített mintegy 100 facsemete elültetésével. A magyarországi tartózkodás második napján a küldöttség tagjai részt vettek a Csongrád megyei kormányhivatal által szervezett nyílt napokon, ahol többek között a megyei állat- egészségügyi és állatvédelmi hivatalhoz is ellátogattak. Itt előadást hallgattak meg az állategészségügy történetéről az ókortól napjainkig, illetve tájékoztatták őket az állatszállítással kapcsolatos EU- normákról. Ennek a napnak érdekes gyakorlati programja volt egy szarvasmarha-tenyésztő farm és egy olyan tejfeldolgozó (sajtkészítő) üzem meglátogatása, ahol belga módszerrel naponta 2500 liter tejet dolgoznak fel. Két, talán nálunk is alkalmazható tapasztalattal gazdagodtak. Az egyik az, hogy az üzemben, amely majdhogynem családi vállalkozás, sikerült egy sajátos ízű sajtot kidolgozniuk, amivel rést tudtak ütni a piacon. Ugyanakkor direktmarketinges értékesítési láncot alakítottak ki úgy, hogy a környéken előjegyzés alapján lehet sajtot rendelni. Az üzem nem is Szeged környékén, hanem Budapesten tudja leginkább forgalmazni a termékeit, mert ami fontos – mondta Csomós Attila –, hogy nemcsak egyféle sajtot, hanem gyümölcsös joghurtot, tejfölt, sós túrót is forgalmaznak.
Csomós Attila elmondta, azért fontosak ezek a látogatások, mert elsősorban a két ország közötti mezőgazdasági kapcsolatot erősítik. "Számunkra fontos, hogy tapasztalatot nyerjünk, hiszen sok mindenben az anyaországiak előttünk járnak" – mondta az RMGE-Maros elnöke.
Kárpát-medencei gazdatalálkozó
December 5-én a magyar Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkársága szervezésében a szaktárca Darányi Ignác- termében megszervezték a Kárpát-medencei összefogás II. fórumát, amelyen erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, horvátországi, vajdasági, muravidéki és burgenlandi gazdaegyesületek képviselői is részt vettek. Erdélyből az RMGE- Maros háromtagú delegációján (Csomós Attila elnök, Fazakas Miklós, a nyárádkarácsoni és Bíró Csaba, a sóváradi gazdakör vezetője) kívül a gyulafehérvári Caritas-Székelyföld egyesület, valamint a partiumi Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete vett részt.
A minisztériumot dr. Budai Gyula államtitkár, Tóth Katalin helyettes államtitkár, valamint Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszervezetek Szövetségének (MAGOSZ) elnöke, illetve Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöke képviselte.
Dr. Szabó Balázs, a minisztérium parlamenti és társadalmi kapcsolatok főosztályvezetője beszámolt a határon túli kapcsolatok terén elért eredményekről, és bemutatták azokat a fontosabb projekteket, amelyeket a szaktárca támogatásával megvalósíthattak a határon túli gazdaszervezetek. Az államtitkár ugyanakkor bemutatta a vidékfejlesztési minisztérium jövőre tekintő együttműködési lehetőségeit a gazdaszervezetekkel, amelyekben egyre nagyobb szerepet kapnak majd az agrárkamarák mint érdekképviseleti szerveződések. A tanácskozás végén a vidékfejlesztési és az oktatási minisztérium együttműködési szerződést írt alá – ezen belül pedig teret biztosítanak arra is, hogy a határon túliak is bekacsolódjanak a szakoktatási folyamatba.
A fórum konklúziójaként elhangzott, hogy ez az együttműködés egyre szélesedik, s azt célozza, hogy a határon túli magyar gazdák minél aktívabban vegyenek részt a gazdasági élet fellendítésében, biztosítsák a közösség számára a megélhetést, ugyanakkor ezáltal erősítsék a szülőföldön maradást.
A hivatalos tájékoztatót követően Lánczi Ágnes, a Kossuth Rádió szerkesztőjének vezetésével folytatott ún. panelbeszélgetésen lehetőség nyílt arra, hogy a határon túli szervezetek megosszák egymással tapasztalataikat, javaslataikat a szaktárca és a szervezetek közötti konkrét együttműködési lehetőségek bővítése érdekében – tájékoztatott Csomós Attila, az RMGE-Maros elnöke
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renașterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta.
Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között.
A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében.
A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro,

Traktorok és mezőgépek szakértője
Évtizedeken át minden Romániában gyártott mezőgépet kipróbált és véleményezett. Nem akart részt venni a kényszer-szövetkezetesítésben, de megmaradhatott egyetemi oktatónak. A mezőgépészeti tudományok erdélyi szaktekintélyével, a 87 éves Antal András nyugalmazott egyetemi előadótanárral és szakíróval kolozsvári otthonában beszélgettünk.
Könyvtáramban egy tucat olyan szakkönyv van, amely a Mezőgazdasági és Erdészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében született, közülük többnek ön a társszerzője. Egyetemi oktatóként rendszeresen írt szakkönyveket?
– Magyar nyelvű szakkönyveim zömében társszerzésben jelentek meg. Az ötvenes-hatvanas években sokat írtam és sok román nyelvű szakirodalmat fordítottam magyarra. Az 1948 őszén indult kolozsvári Mezőgazdasági Tudományintézet magyar tagozatával egy időben létesült Kolozsváron a bukaresti mezőgazdasági kiadó magyar szerkesztősége. Szerzőgárdája magyar mezőgazdasági oktatókból verbuválódott. Magam is állandó szerkesztőbizottsági tag és mezőgépészeti szerző lettem, ez akkoriban együtt járt oktatói munkánkkal. Szívesen írtunk, hiszen diáknak és gyakorló agrárszakembernek egyaránt szüksége volt a magyar nyelvű szakkönyvekre.
– Harmadéves egyetemistaként lett egyetemi oktató: miközben kurzusokra járt, „másodállásban” diáktársait oktatta. Hogyan fért meg egymás mellett ez a két életforma?
– Szovjet minta alapján a kommunista párt már 1951-ben készült a szövetkezetesítésre, de ehhez hiányoztak a mezőgazdasági szakemberek. Ekkor született döntés arról, hogy felduzzasztják a mezőgazdasági főiskolák új évfolyamait. A kolozsvári agronómia magyar fakultásának első évfolyamán 150 helyet hirdettek meg, román szakon 250-et, viszont nem volt elég oktató. A minisztérium a legjobb képességű harmad- és negyedéves diákokat nevezte ki gyakornokoknak. Abban az évben hat magyar diákkal kötöttek oktatói szerződést, köztük velem. Nagy kihívás volt, de a tanszékvezető tanárom, Lám Béla és a gyakorlati oktatást irányító Papp István sokat segített. Utóbbi felügyelete mellett a mezőgépészeti tanszéken a gyakorlati oktatást bízták rám, az 1988-as nyugdíjazásomig ez maradt a szakterületem.
– Milyen volt az 1959-es beolvasztásig tartó, mintegy tízévnyi „magyar idő” a kolozsvári agronómián?
– Ez volt a kolozsvári agráregyetem egyik legeredményesebb periódusa a második világháború után. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, az EMGE harmincas-negyvenes évekbeli kiváló agronómusgárdája – akik gazdakörök százait szervezték meg és felügyelték – bekerült oktatónak a magyar fakultásra. Ha nem is jó szívvel, de a rendszer kompromisszumot kötött velük, mivel kellett a magyar előadó. Szövérdi Ferenc, Nagy Miklós, Szász István, Antal Dániel, Veres István, Lám Béla és még sokan mások a korabeli magyar nyelvterület elismert agrárszakemberei, szakírói voltak. Olyan színvonalat honosítottak meg az erdélyi mezőgazdasági felsőoktatásban, hogy országszerte keresték a magyar végzősöket. Mégsem volt békés, nyugodt időszak ez a tíz év.
– Rossz szemmel nézték a magyar tagozatot?
– Bukarestben szemet szúrt a magyar fakultás népszerűsége: 1955-ben egyszerűen „kifelejtették” a beiskolázási tervből a magyar tagozatot. Telefonálgattunk, érdeklődtünk, de senki nem tudott érdemi választ adni. Azt mondták, véletlen volt, de jövőre minden rendbe jön. 1956 nyarán a felvételizni akaró magyar diákok megint az utolsó pillanatban tudták meg, hogy nem indul magyar évfolyam. El voltunk keseredve: senki nem tudta, mi fog történni a magyar mezőgazdasági felsőoktatással. ősszel Budapesten elkezdett fújdogálni a forradalom szele. Október 21-én a helyi magyar lapban váratlanul megjelent egy írás arról, hogy a román pártvezetés felülbírálta a szakminisztérium bürokratikus döntéseit, amelyek nincsenek összhangban az RKP nemzetiségi politikájával. Aznap közölték: meghirdethetjük a felvételit az első évre, a hiányzó második évfolyam diákjait pedig a Bolyai Egyetem rokon szakjairól kell összetoborozni. Senki nem sejtette, hogy ez tulajdonképpen a magyar tagozat felszámolásának előszele, ami 1959 februárjában be is következett. Az agronómián egyik napról a másikra megszüntettek minden magyar nyelvű tantárgyat.
– Mi történt az addig magyarul oktató tanári karral?
– Egyetlen tollvonással átkerült a román tanszékekre. A helyi román oktatókkal nem volt nézeteltérésünk, ők tisztában voltak vele, hogy ez önkényes bukaresti döntés. Valamennyi magyar oktató megőrizhette az állását, de román nyelven kellett előadnia. Később kiderült, az önkényes beolvasztás mást is jelent: magyar gyakornokot, tanársegédet többé nem alkalmaztak, így a magyar oktatók nyugdíjba vonulásával a tanári kar – néhány kivételtől eltekintve – román lett. Nekem is be kellett olvadnom a rendszerbe: elfogadtak, megbecsültek, de a múltról nem beszélhettünk. Csak így lehetett béke.
– Soha nem kívánkozott el erről a mesterséges „béke szigetéről”?
– Akkoriban nem volt sok választási lehetőség. Elevenen élt bennem egy ’52-es történet, amikor a főiskola küldötteként a bukaresti mezőgazdasági kiállításon megkerestek az RKP Központi Bizottságának mezőgazdasági osztályáról. Se szó, se beszéd, kezembe nyomtak egy kinevezést, hogy holnaptól itt fogok dolgozni: beválasztottak abba az országos bizottságba, amely a szövetkezetesítést készítette elő. Moldvába, Iași környékére delegáltak, ahol pártpropagandisták mellett agronómusként kellett jelentést készítenem arról, hol lehetne elkezdeni a kollektivizálást. Háromszéki származású falusi fiatalemberként ez a fordulat annyira megviselt, hogy stressz okozta gyomorvérzéssel szállítottak a bukaresti Elias kórházba. Amikor lábra álltam, a pártbizottság mezőgazdasági felelősét arra kértem, engedjen vissza Kolozsvárra, mert képtelen vagyok ezt a munkát végezni. Szerencsémre megértő volt, visszatérhettem az agronómiára. Ez a tapasztalat végigkísért: sokkal rosszabbul is alakulhatott volna az életem...
– Mennyire volt szerencsés a szocialista mezőgazdaságban dolgozni, ahol a hozamokat túllicitálták, túlhazudták?
– Nem a propagandistáknak, hanem az agrárszakembereknek köszönhetően Romániában negyven év alatt azért mégis létrejött egy modern mezőgazdaság. Az ötvenes-hatvanas években még orosz minta alapján gyártott traktorokkal és mezőgépekkel dolgoztunk, de a rendszerváltást megelőző húsz esztendőben amerikai licensz alapján gyártott korszerű hazai mezőgépekkel látták el a nagyüzemeket. A pneumatikus vetőgépek nemzedékének megjelenése már világszínvonalat hozott a román mezőgazdaságba. Ahol engedték, hogy az agronómus legjobb tudása szerint dolgozzon, ott jó hozamok születtek. Amelyik szakember adott a munkájára, sikerélménye is volt. Tanári pályafutásom alatt nem akadt olyan hazai gyártmányú mezőgép, amit ne próbáltam volna ki. A bukaresti Mezőgépészeti Kísérleti Intézet kiemelt partnereként a Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen kipróbáltuk és véleményeztük az országban gyártott valamennyi mezőgépet.
– A napi oktatás mellett miként jutott idő erre is?
– Egy mai egyetemi oktató számára nehezen hihető az az iram, amit akkor diktáltak a mezőgazdaságban. Óráinkat úgy csoportosítottuk, hogy az egyetemen felváltva hetente három munkanapot töltsünk. A többi napokon egy-egy mezőgazdasági nagyüzem gépesítését kellett felügyelni, irányítani, vagy az egyetem kísérleti parcelláin üzemeltettük be az új gépeket. A heteken át kipróbált mezőgépekről részletes jelentést készítettünk: a sorozatgyártás beindulásakor a gyártó rendszerint ezt vette figyelembe.
– Úgy lett mezőgépészetet előadó tanár, hogy agronómusnak tanult, holott később a mezőgépészetet a műszaki egyetemen önálló szakként oktatták. Ki értett jobban a gépészethez: az agronómus vagy a mezőgépész mérnök?
– Az agrártudományi egyetemen az agronómusokat, a kertészmérnököket és az állattenyésztőket oktattuk mezőgépészetre. A mi előnyünk az volt, hogy az agrárszakember ismerte a teljes technológiát, amiben a mezőgépészet egy-egy láncszem volt. Gyakorlati szempontból az agronómusok jobban értettek a mezőgépészethez, mint a műszaki egyetem végzettjei. A nyolcvanas évek elejéig a mezőgépészet nem volt külön szak: a mindenkori agrárszakember és a gazda szakterületének számított. A gépekkel jómagam is gyerekkoromban barátkoztam meg a háromszéki Nyújtódon.
– Szüleitől örökölte a gépek iránti elkötelezettségét?
– Gyerekkori szerelem ez. Jól emlékszem a virágzó nyújtódi gazdakörre. Ma talán sokan csodálkoznak ezen, de a harmincas években a szülőfalumban senki nem vetett kézzel, vetőgépeink voltak. A gazdakör oszlopos tagjaként édesapám a falu gabonavető gépét gondozta, és ha nem volt otthon, engem kértek meg a falubeliek, hogy vetés előtt állítsam be a gépet. De volt a mi portánkon minden egyéb felszerelés is: a kor viszonyaihoz képest nálunk és sok más erdélyi faluban létezett már modern gazdálkodás.
– Mit sikerült ebből újraéleszteni 1990 után, Nyújtódon?
– A történet ugyanaz, mint szerte Erdélyben: a kollektív gazdaságok felbomlásával nem csak a földeket, a mezőgépeket is szétosztották, szétszórták. A rendszerváltás után mindenhol megpróbáltam segíteni az új rend kialakulását, ahol erre igény mutatkozott. A két világháború közötti gazdaköri mozgalom emberi bizalmon, együttműködési szándékon alapult, ebből viszont keveset sikerült újjáéleszteni ’90 után. A termelőszövetkezet széthullását követően, bátyám – aki húsz éven át volt tsz-elnök – megalakította a rövid életűnek bizonyuló társulást, de az emberek úgy látták, jobb külön-külön boldogulni. Talán ma már nem így gondolnák.
– Milyen jövője van az erdélyi mezőgazdaságnak?
– Nagy múltja, de nagy jövője is van. Van itt hagyomány, amire lehet alapozni. Csak meg kéne szívlelni a szakemberek tanácsát: kisparcellákon nem lehet gépesített és hatékony mezőgazdaságot fenntartani. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt erdélyi falvainkban működött a tagosítás, nem kell tehát újra felfedezni a spanyolviaszt.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Akkor és most: MNSZ–RMDSZ-párhuzamok
A történelem ismétli önmagát – szoktuk hallani a kocsmafilozófia szeretett szólamát, amit többnyire felszínes párhuzamok csalogatnak elő. Tény ugyanakkor, hogy hosszú időn át önmagukat újratermelő hasonló történelmi peremfeltételek hasonló helyzeteket, szereposztásokat, állásfoglalásokat hoznak elő.
Az erdélyi magyarság Trianon óta alávetettségben él, amit csak Stockholm-szindrómás, az elnyomóval – az eredeti élethelyzetben a túszejtőkkel – azonosuló lelki-tudati sérültek tagadnak. A román hatalom következetes szándéka a helyzet pacifikálása mellett módszeresen felmorzsolni nemzeti közösségünket. Az eszköztár változatos a telepítési politikától az oktatás- és kultúrpolitikán keresztül a kisebbségi politikusok megfélemlítéséig és/vagy lekenyerezéséig. Domokos Gézát, aki három évig hátráltatta az autonómia programba vételét aligha motiválták az anyagiak, és 1993-as visszavonulása azt valószínűsíti, hogy a hatalmat sem önmagáért akarta. Esetében inkább a nem feltétlenül tudatos megfélemlítettség és a bukaresti szocializáció hozta a labanc politikai vonalvezetést, ellentétben a neptuni trióval és Markó Bélával, akik vonatkozásában sokkal esélyesebb a harminc ezüst csörgésének csábereje, ha politikai cselekvésük mögötteseit elemezzük.
Folyosói ellenzék
Visszatérve a történelmi párhuzamokra: néha hátborzongatók. Lapozgatjuk megrabolt, elnyomott közösségünk lassan százéves történelmének lapjait, a román megszállás után 27, Trianon után 25 esztendővel járunk, amikor a második világháború végeztével 1945. november 15–18 között összeül a Magyar Népi Szövetség százas intéző bizottsága. S mit látunk? Azt, hogy a közel félmilliós tagsággal bíró, magát érdekképviseletinek nevező szervezet – mely egyébként a későbbiekben a román hatalom segítségével akadályozza meg más magyar politikai erők pástra lépését – választmánya kiszolgálva a román nemzetstratégiai érdekeket, a párizsi béketárgyalások előtt olyan nyilatkozatot fogad el, mely Erdély Romániához tartozása mellett foglal állást. A jegyzőkönyv egyetlen ellenszavazatról beszél, de a visszaemlékezők szerint sem volt ennél sokkal több bátor ember, az ellenzők inkább kimentek a folyosóra. A Bányai László által előterjesztett eredeti szöveg a Romániához tartozás gondolatát explicit tartalmazta, de ez érthető okokból a küldöttekben felindulást és ellenállást váltott ki, szükség volt hát egy körmönfontabb fogalmazásra. A nyilatkozat szerint annak megszavazói tudatában vannak, „hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés.(…), nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést [...], amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel [...] Erdélyből újból háborús tűzfészket teremtene.”
Emellett az áttelepítés gondolatát is elutasították. Miközben immár 27 év tapasztalata igazolta, hogy a román féltől semmi jóra nem számíthat a magyarság, s hogy nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi jogilag kifogásolhatatlan – egyébiránt a román fél által kért, elfogadott és végrehajtott – második bécsi döntésben meghúzott határok melletti kiállás az egyetlen, erkölcsileg és politikailag is vállalható alternatíva. Mely egyébként az MNSZ által elutasított lakosságcserével hosszú távú stabilitást is hozott volna.
Jóvátehetetlen önkéntesség
Voltak, akik életük kockáztatásával is, de vállalták az igazság kimondását. 1946. május 2-án Márton Áron püspök átadott egy memorandumot Nékám Sándornak, a bukaresti magyar misszió vezetőjének, amelyben az átadón kívül Vásárhelyi János református püspök, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ igazgatója, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője és Lakatos István szociáldemokrata politikus többek közt leszögezik, hogy „az erdélyi magyarság felfogása szerint sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást külső hatalom a magyarságra rákényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja; az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. (…) Az erdélyi magyarság számára a román uralom alatt töltött évek bebizonyították, hogy Romániában alapvető emberi jogai nincsenek biztosítva, annak ellenére, hogy azok tiszteletben tartására Románia ismételten ünnepélyes ígéreteket tett és nemzetközi kötelezettségeket vállalt. A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életviszonyokat számára egyik sem hozott. (…)”
A liba ára
A párhuzam kézenfekvő az RMDSZ 1996-os kormányra lépésével. Akkor az elsődleges román érdek az volt, hogy az erdélyi magyarság fogadja el Románián belüli státuszát, s azt, hogy sorsa a román jóindulaton és empátián múlik. Az MNSZ szállította is az elvárt nyilatkozatot, amire a román fél hivatkozhatott a béketárgyalásokon.
Egyértelművé vált 1989 után: az erdélyi magyarság egyetlen esélye egy megmaradást és gyarapodást szavatoló létkeret megteremtése, ha sikerül nemzetköziesíteni az erdélyi kérdést, ha sikerül elérni a nemzetközi rendezést. E politika három év késéssel vált konszenzusossá, 1992. október 25-én a Kolozsvári Nyilatkozattal, majd 1993. január közepén a brassói kongresszus alapszabályzat- és programmódosításával. A stratégiát előbb a neptuniak torpedózták meg 1993. júniusában, midőn a román érdekeknek megfelelően hitelesítették az etnosoviniszta román hatalmat a nemzetközi közvélemény előtt, majd ez a politika vált általánossá a kormányzati szerepvállalással.
Az RMDSZ SZKT 1996. november 28-án még létszámában is az MNSZ IB-t idézte, amikor szabad kezet adott a testületet kész helyzet elé állító, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy kormányzati megállapodást kössön a román választások győzteseivel. Két tartózkodás mellett csak három ellenszavazat akadt ezúttal is. (Tartózkodott Toró T. Tibor és Sógor Csaba, a döntés ellen szavazott Csapó József, Katona Ádám és e sorok írója.) Sokaknak, akárcsak 1945. november 18-án, a háromnapos gyűlés utolsó napján ismét hirtelen a folyosón akadt dolguk. Pedig miként Márton Áron 1945-46-ban, 1996-ban is volt egy bátorsága révén ismertté vált püspök, Tőkés László, aki rámutatott a tervbe vett kormányzati kaland kockázataira és feltételekhez kívánta kötni az RMDSZ „hitelesítő bélyegének” kiadását. Őt Markó Béla azzal szerelte le, hogy a jó alkusz nem mondja meg előre a liba árát.
Végtelen játék
A folytatás ismert. A kezdeti megengedő Petru Groza-i politikának – amely hibáiról híven tanúskodnak Márton Áron memorandumai – vége szakad, a kommunista Románia a legkeményebb elnyomást hozza a magyarság számára, az MNSZ előbb önálló akarat nélküli kommunista bábszervezetté válik, majd feloszlatják.
1996 után pedig a kormányzati szerepvállalással lehetetlenné válik Románia EU-csatlakozása előtti bizonyítási kényszer kihasználása, a nemzetközi fórumok képviselői pedig örömmel veszik tudomásul, hogy nincs szükség egy koszovóihoz hasonló rendezésre Székelyföld esetében, hiszen a magyarnak mondott s a magyar szavazók által hitelesített érdekképviseleti szervezet kormányon van. A libát pedig, mint tudjuk, ingyen adták oda, még koalíciós szerződés sem született az RMDSZ programjának végrehajtásáról. A magát magyarnak, demokratikusnak és szövetségnek nevező zsákmánypárt azóta sem kéri meg a liba árát, sőt az üzletkötés puszta tényéből hasznot húzva, a portékát minden adódó alkalommal ár alatt tukmálja rá a vevőre. Mindeközben a libatulajdonosnak – a választónak – azt magyarázza, hogy jobb üzletet nem lehetett kötni, s reméli, hogy továbbra is őt bízzák meg a vásározással. Meddig lehet még játszani ezt a játékot?
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro

Az EMNT és az EMGE a MAGOSZ tisztújító közgyűlésén
Mátis Jenő, a Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács gazdasági és vidékfejlesztési ügyekért felelős alelnöke és Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete (EMGE) elnöke képviselte az erdélyi gazdákat és gazdaegyesületeket a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége (MAGOSZ) tisztújító közgyűlésén, amelyre július 5-én, szombaton került sor a gödöllői Szent István Egyetem aulájában. Az eseményen rövid, informális megbeszélést folytattak Jakab Istvánnal, a MAGOSZ elnökével és Györffy Balázzsal, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) elnökével, aki egyben a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának is az elnöke. A megbeszélések tárgya a gazdaegyesületek közötti további együttműködés Kárpát-medencei kiterjesztése volt. A rendezvényen részt vett és beszédet tartott Orbán Viktor miniszterelnök is.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája, Nyugati Jelen (Arad)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Értékelő Sebestyén Csaba RMGE elnökkel
Mire számíthat mezőgazdaságunk 2020-ig?
Sebestyén Csaba RMGE országos elnökkel az aradi Magyar–magyar Gazdatalálkozó alkalmával értékeltük az Agromalim kiállításon és vásáron szerzett tapasztalatait, illetve megvitattuk a mezőgazdasági érdekvédelem időszerű kérdéseit.
– Elnök úr, milyen benyomásokat szerzett az Agromalim kiállításon és vásáron?
– Azon az RMGE immár 15 éve szervezi meg a Magyar-magyar gazdatalálkozót, ami igen fontos az országhatár két oldalán élő, tevékenykedő magyar gazdák számára, de örömmel tapasztalható, hogy most már a Kárpát-medencei magyar gazdák is bekapcsolódtak az együtt gondolkodásba, a gondok közös megbeszélésébe. Köszönjük az Agromalim vezetőségének, amiért erre alkalmat biztosítanak. A megelőző évekhez hasonlóan idén is fontos üzenetet fogalmazott meg a Magyar–magyar Gazdatalálkozó, ahol vázolni próbáltuk: ahhoz, hogy a Kárpát-medencei mezőgazdaságnak jövője legyen, fontos az Európai Unió támogatási formáinak a megszerzése, az agrárpolitikának az erdélyi magyar gazdák érdekei szerinti alkalmazása. Ugyancsak fontos, hogy az oktatástól a szaktanácsadásig minden lehetőséget kihasználjunk az intézményszervezésben a pénzek megszerzése érdekében. Mindez a gazdák hatékony tevékenységének az előmozdítását szolgálja. Újra kihangsúlyoztuk: a mezőgazdasági hatékonyságot nem feltétlenül tonnákban és hektoliterekben mérjük, hanem fontos a tájfenntartás, a tájközeli gazdálkodás. Nem feltétlenül ipari létesítményeket, nagyparcellás gazdaságot akarunk, hanem mindenhol olyat, ami éppen megfelel az ottani gazdálkodóknak. Azt, hogy a gazda hány hektár földnek a megműveléséből éljen meg, nem másnak, hanem magának a gazdának kell eldöntenie, miközben a politikumnak, a kormányzatnak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy ott tudjon dolgozni, meg is tudjon belőle élni, ne kelljen segélyért folyamodnia.
– Érdekes dolgot mondott ezzel kapcsolatban a délvidéki Nagy Miklós, aki szerint náluk 4,4 hektár a gazdánként átlagosan megművelt terület, aminek a hasznából meg is tudnak élni.
– Természetesen, még kevesebb hektár hasznából is megél egy család, ha megkapja hozzá a kellő segítséget. Ha viszont 10 hektárt képes megmunkálni, akkor ahhoz a területhez kell neki eszközöket, munkafeltételeket biztosítani.
Ugyanannyi pénzre számíthatunk
– A következő 7 évben az ország vidékfejlesztése 8,1 milliárd euró EU támogatásra számíthat. Véleménye szerint a jelzett összeg elég lesz-e, fellendítheti-e a gazdálkodást vagy több pénzre lenne szükség?
– Szerintem a mezőgazdaságban nincs annyi pénz, amit ne lehetne ésszerűen elkölteni. Ez a 8 milliárd annyi, amennyi az elmúlt 7 esztendőben volt, és azt nagyjából el is költöttük az adott időszakban. A mezőgazdaságban felhasznált EU-támogatásokat Romániában 70-80%-ban használtuk fel. Van, amire elég, máshova viszont kevés ez a pénz. A 8 milliárd csak a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervnek a keretösszege, ami nem tartalmazza a területalapú, illetve az egyszeri kifizetések alapján működő támogatásokat. Ha viszont az összeget elosztjuk a 16 intézkedésre, amire a kormány, vagy a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv szánta, akkor kiderül, hogy vannak olyan intézkedések is, amelyekre szerintem több pénz kellett volna.
– Megemlítene közülük néhányat?
– Példának okáért a fiatal gazdák támogatására 400 millió eurót szántak, ami szerintem nagyon kevés, a kisgazdaságok támogatására 150 millió, ami nagyjából 10 ezer pályázatra elég, tehát nagyon kevés, mert legkevesebb 100 ezer kisgazda szorulna támogatásra. Éppen ezért, tízszer ekkora alapra lett volna szükség. Ugyanakkor vannak olyan intézkedések is, amelyekre véleményünk szerint túl sokat különítettek el. Ilyen az infrastruktúrafejlesztésre, vagyis a falvakon megépítendő víz- és gázvezetékekre elkülönített 1 milliárd euró, ami komoly összeg, de nem innen, hanem a regionális alapokból kellett volna finanszírozni, mivel a mezőgazdasághoz sok közük nincs. Mindent összevetve, a folyó költségvetési keretet picit jobbnak tartom a legutóbbinál. Biztos vagyok abban, hogy Dacian Cioloş jelentősen hozzájárult a kisgazdaságok elismertetéséhez. Ugyanakkor Romániában is komolyan kellene venni a szaktanácsadást, az innovációt, az együttműködést, amelyek benne vannak a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervben. Reméljük, el is indítják őket, nem hanyagolják, mint az elmúlt 7 esztendőben.
– Sok jót hallottam az anyaországi falugazdászok működéséről, nálunk nem lehetne-e hasonló szakember gárda tevékenységét beindítani?
– Nagyon jó ötletnek tartom, de hát már elejétől hangoztattuk, hogy komoly gondok vannak a szaktanácsadással, ami a régi elképzelésben, de az új változatban sem működik. Ezzel a legnagyobb gond a politikai akaratnak a hiánya. Magyarországon viszont komoly alapokra helyezték az agrárgazdasági kamarákat, amelyek a falugazdász hálózatot is működtetik. Nálunk viszont a kormánynak két forgatókönyve volt az agrárkamara létrehozásakor: egyik, hogy alá legyen rendelve a politikumnak, akkor megkapja a működéséhez szükséges alapokat; második forgatókönyv szerint a gazdáknak maguknak kellene megszervezniük, mindennemű támogatás nélkül. A második változat állt be, miszerint a gazdák úgy gondolták, hogy nincs szükség a politikum beavatkozására. Aminek az lett a következménye, hogy néhány megyében bejegyezték ugyan, de alapok, tehát tevékenység nélkül, infrastruktúra hiányában. Ilyen feltételek között nem tudnak tevékenységet kifejteni. Nem tudom, mi lesz a sorsuk azoknak az EU-alapoknak, amelyek kizárólag az agrárkamarai tevékenységekre, a szaktanácsadásra, a továbbképzésekre vannak elkülönítve. Attól tartok, azok valamilyen magáncégekhez kerülhetnek, esetleg átmennek a mezőgazdasági igazgatóságokhoz.
– Én azt hittem, hogy az agrárkamarák létrehozásával a mezőgazdasági igazgatóságok kompetenciái is hozzájuk kerülnek, míg utóbbiakat felszámolják, csakhogy nem így lett. Mi erről a véleménye?
– Az a legnagyobb baj, hogy az agrárkamráknak nem adtak kompetenciákat sem. Ha adtak volna, példának okáért a mezőgazdasági területek kivonását a mezőgazdasági forgalomból, az hatalmas nagy pénz, ami az Agrárkamarákhoz jutva némi alapot szolgálhatna számukra. Ha azt mondanák, hogy az agrárkamarák jogosultak pályázatírásra vagy azok kezelésére, új anyagi forrást jelenthetne számukra. Tehát az agrárkamarák anyagi forrásait sem határozták meg, de az Agrárkamarák Törvényében az sincs benne, hogy ezek önkormányzati támogatást élvezhetnek. Mert ha egy tisztességes megyei tanács vagy annak az elnöke támogatni kívánná a helybeli agrárkamarát, nem teheti meg, mert nincs rá törvényes keret. Szerintem a valós kompetenciákkal, működési feltételekkel felruházott agrárkamarai rendszer politikai akarat nélkül nem jöhet létre. Amíg Magyarországon sem született meg az alaposan kidolgozott Agrárkamarai Törvény, meg lehet nézni, hány agrárkamara működött.
– De hát államelnöki tanácsosként nem lehet-e oda hatni, hogy nálunk is megszülessen egy hasonló törvény?
Követendő francia modell?
– Az államelnöki mezőgazdasági bizottság által készített stratégia fenn van a honlapon, abban az említett dogok benne vannak. A baj csak abban áll, hogy egyetlen stratégiában sincs benne, hogy a kormány kötelezettsége lenne a benne foglaltak végrehajtása. Szerintem a kormányon múlik, hogy a kidolgozott stratégiából átveszi-e a jó pontokat. A Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia szervezőbizottsági tagjaként abba jó néhány újítást sikerült bevinnünk. Példának okáért, hogy pályázati elbíráláskor elsőbbséget élvezzenek a családi gazdaságok és a közepes gazdaságok. Ez a mi jelenlétünknek köszönhető, remélhetőleg sok kis- és közepes gazdaság élvezi majd az előnyeit. Az érdekvédelem, sajnos, állandóan ki van téve a politikum szeszélyeinek. Éppen ezért nem tud annyira megerősödni, hogy politikai nyomást gyakorolhasson. Példának okáért Franciaországban az agrárkamarák nélkül nem lehet mezőgazdasági minisztert választani, akit az agrárkamarák bármikor leválthatnak. A román kormánynak minden kell, csak ez nem. A decentralizálást hirdetjük ugyan, de nem valósítjuk meg. Ehhez szerintem jönnie kell egy új hatalomnak, amelytől a választások előtt elvárják, hogy a minden téren történő decentralizálást ne csak hirdesse, hanem kötelezően végre is hajtsa.
– Azzal zárjuk az értékelőt, hogy megmagyarázzuk az RMGE közelgő 170. születésnapját. 1844-ben Románia török uralom alatt volt, akkor hogy alapulhatott meg a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete?
– Az RMGE jogelődjét, az Erdélyi Gazdasági Egyletet 1844-ben alapították, 1939-től Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet néven működött, de 1947-ben a kommunista hatalom a többi civilszervezettel együtt megszüntette. 1990 márciusában, amint lehetőség nyílt rá, megtörtént az újraalakítása. Akkor még nagyon sokan éltek az EMGE-tagok közül, akik újralapították a rendszerváltás után Romániai Magyar Gazdák Egyesülete néven, aminek az alapszabályzatában benne van, hogy az EGE és az EMGE jogutódja. Ezért vagyunk büszkék arra, hogy 170 évesnek nevezhetjük magunkat, és a jogelődjeinknek a képviselői vagyunk. Az évfordulóra november 8-án, Székelyudvarhelyen szeretnénk méltó módon megemlékezni.
– Köszönöm szépen, további sok sikert kívánok.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Ernyőszervezetté alakul az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Ernyőszervezetté válik az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete (EMGE) – döntötték el 12 kistérségi gazdaegyesület vezetői a torockói Duna-házban tartott hét végi tanácskozásukon.
Csomortányi István, az EMGE elnöke a tanácskozás után az MTI-nek elmondta: a kistérségi gazdaegyesületek év végéig szövegezik meg a szervezet új alapszabályát, és jövő év elején döntenek annak a közgyűlésnek az összehívásáról, amely megválasztja majd az ernyőszervezet új vezetőségét. Az EMGE jelenleg nem ernyőszervezeti struktúrával működik. A struktúraváltást követően létrejövő ernyőszervezetnek immár azok a kistérségi gazdaegyesületek lesznek a tagszervezetei, amelyek a torockói tanácskozásra is meghívást kaptak.
Az EMGE nem az Erdélyben 1990-ben bejegyzett Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) ellen, hanem mellette kívánja kifejteni a tevékenységét, és arra törekszik, hogy tagszervezetei képviseletében csatlakozhasson a Kárpát-medencei Gazdák Egyeztető Fórumához - tette hozzá.
Az erdélyi gazdákat jelenleg az RMGE képviseli az egyeztető fórumban. „Abban vagyunk érdekeltek, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalom a magyar gazdasági térbe integrálódjon” - nyilatkozta az elnök, aki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöki tisztségét is betölti.
Az MTI kérdésére, hogy EMNP-közelinek tekinthető-e az EMGE, Csomortányi István nemmel válaszolt. Hozzátette: a két szervezet között csupán annyi a kapcsolat, hogy az EMNP minden rendelkezésére álló eszközzel segítette a gazdaszervezetek hatékony működését.
A torockói tanácskozáson Lázár Zoltán, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöki kabinetfőnöke is részt vett, aki a közmédiának a tanácskozás után elmondta, a kamara lehetőséget nyújt a Kárpát-medencei gazdáknak, hogy pártoló tagként részesüljenek a szolgáltatások többségében, amelyek a magyarországi gazdálkodók munkáját segítik.
(MTI), Kolozsvár

Berde Mózsa itthon
Az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjának emlékévébe léptünk. Laborfalva nagy szülöttjére, Berde Mózsára (1815–1893) emlékeztet lapunk ez évi falinaptára is. Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, s küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszüntetését. Kormánybiztosként résztvevője volt az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlésnek, szervezője Háromszék önvédelmi harcának, jótevője egyházának.
Barangolás a bölcsőhelyen
Egymást követik a rohanó gépkocsik a Laborfalvát átszelő nemzetközi úton. Rohan a nagyvilág, pereg az egyre gyorsuló jelen, s mi ebben a zajban keressük Berde Mózsa emlékét. Segítségül hívtuk életrajzíróit, néhai Benczédi Gergely unitárius főgimnáziumi tanárt, Jakab Eleket, a maiak közül pedig Egyed Ákost.
A kicsi Mózsa szülei, Berde Mózes és Márkos Krisztina a laborfalvi szájhagyomány szerint az unitárius templom mögötti régi temetőrészen pihennek, sírhalmukat tumba, a régiek nevén haskő, fedi. Tavasz keltével védelemre szorul. Az apa idős fejjel állt be a szabadságharcba. A gyerek Mózsa hétévesen ment a falusi iskolába, húszéves korában küldik szülei a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba (az intézmény ma az ő nevét viseli). Gyermekként és serdülőként volt alkalma, hogy megismerje, lelkileg is kötődjön szülőfalujához. Nyáron hozzászokott a munkás vakációkhoz, szülei takarékosságra nevelték: tudnia kellett, hogy csak a munka hozhat eredményt, csak dolgozva lehet javakat teremteni. Kilenc évig szívta magába a tudományt, s lelkébe a neves gimnázium szellemét. Családja székely nemes volt, oklevelüket a nagy református fejedelem, Bethlen Gábor adta „harci szolgálataik elismeréseként.” Két évszázad távlatából nem könnyű feladat Berde emlékét keresni szülőfalujában. Egykori lakóháza helyére a Sükösd család emelt új házat, ennek a családnak kell megköszönni az egykori régi Berde-udvarházról készített fényképfelvételt is. Az új ház előtt néhány éve még állt a két régi eredeti kapuláb, mára már csak Berde Mózsa cserefája maradt.
„Koránál fogva még láthatta az alatta játszadozó kicsi Mózsát. Mi úgy tartjuk, hogy olyan háromszáz éves lehet ez a fa – tájékoztatott 2008-ban az ott lakó Sükösd Gábor. – Ez a hely a Labor völgyétől fel a Seethal-tagig és ki egészen a Magyarok útja kanyarulatáig – mind Berde-birtok volt. Ők adták el a Bedőknek, s tőlük mi vásároltuk meg. Amikor a régi házat bontottuk, megtaláltuk azt a rejtekhelyet, ahol Berde a kincseit tartotta. Itt, az udvaron található még egy kőből rakott kút. Egy háromszögű kőre, lenn a kőrakatban, az 1837-es esztendő van bevésve, és egy W betű, lehet, hogy a kőfaragó monogramja” – mesélte e sorok írójának az azóta elhunyt Sükösd Gábor falutudós. Tőle tudjuk az anekdotává szentesült Berde Mózsa-történetet, miszerint egy nyári napon lovasfogatával bekocsikázott dolgait intézni Brassóba. Mikor hazajött, összegyűjtette udvarnépét, akiknek azt mondta: No ezt tegyétek ti meg, két kiflivel mejártam Brassót! Berde Mózsa emlékét keresve az egykori funduson Sükösdné Szőcs Erzsébet fogadott, aki elmondta: az emlékfát menteni-gyógyítani, nyesni kellene, az említett eredeti kapuláb pedig a vízvezeték lefektetésének lett az áldozata.
Berde Lenke és első unokatestvére, Kóródi Sándor (229. szám) segítségével összeállítottuk a jelenlegi szentivánlaborfalvi Berdék névsorát, akik közül néhány család Uzonban és Sepsiszentgyörgyön él. Családtörténeti adatok szerint a ma élő laborfalvi Berdék Berde Mózsa első unokatestvérének, a főiskolai tanár Berde Áronnak (1819–1891) lehetnek a leszármazottai. Hihető, mert ezen a falurészen, Laborfalva északi felében állt Berde Mózsa udvarháza, körülötte mind Berde nevű családok laktak s laknak ma is. Itt, a Kicsivíz utca 329. szám alatt állt a tudós-tanár Berde Áron kúriája. Innen egy dobásnyira nyílik a Berde utca, ahol ma is Berdék élnek. Élő tehát ma is, de számában apadó a laborfalvi Berdék nemzetsége.
A forradalom forgatagában
Berdét képességei, nem utolsósorban egyfajta aszketizmussal társuló szigora és mértéktartása miatt választotta fia, Daniel Gábor tanítójául báró Daniel Elek unitárius főgondnok. Egyházához és a valláshoz való ragaszkodását édesanyja famíliájának is köszönhette, amelyből az egyház egykori jeles püspöke, Szentiványi Márkos Dániel is származott.
Berde kolozsvári ügyvédként, jogászként mint katonacsalád sarja került a forradalom forgatagába. Agyagfalva után Háromszéken egyike az önvédelem megszervezőinek. A Sepsiszentgyörgyön székelő Kormányzó Hivatal, az ún. Berde–Horváth-féle Bizottmány vezetője, s kormánybiztosi minőségében is példátlan bizonyítékát adta a hazafiúi szolgálatnak.
„Az önvédelmi harc társadalmi-politikai hátterének kialakítója volt. Az egységfront érdekében küzdő Berde Mózsa révén Háromszéken csak azután válhatott teljessé a haladó erők szövetsége, összefogása a külső ellenség ellen, miután a szabadelvű nemesség csatlakozott e szövetséghez. Ez pedig Berde Mózes politikájának gyümölcse volt” – írja Egyed Ákos. 1848 tavaszán a katonarend követévé választották Háromszéken, mint katonaivadék, élvezte a katonarend bizalmát, szerették benne a nemes embert, a katonafiút. Ő élesztette újra az akkori nép- és falugyűléseket. Egyed Ákos szerint „a nemesség Háromszéken csak egy személyre volt hajlandó hallgatni: ez a személy Berde Mózsa volt!” Politikai bölcsessége abban állt, hogy látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell, ebben segítette a háromszékieket. Törekvéseit, eredményeit Orbán Balázs is méltatta. Berde Mózsa már Agyagfalván találkozott Gábor Áronnal, s itthon közösen tárgyaltak a lőszer- és ágyúgyártásról, megbízta Szacsvait, hogy szervezze meg a puskaporgyártást, s ekképpen szökkent szárba a székely hadiipar. Forradalmi tevékenysége eléggé ismert, most inkább „bűnhődéséről” szólunk, ugyanis a Habsburg-hatalom halálbüntetést rótt ki rá, melyet később várfogságra változtattak. A négyesztendei súlyos várfogság a josefstadti börtönben megviselte, s az isteni gondviselésnek tudható be, hogy megmenekült a haláltól. A Kincses városban és a laborfalvi birtokon pihente ki börtönéveit. Csak a kiegyezés után volt alkalma folytatni jogászi tevékenységét. 1872 után Sepsi- és Miklósvár-szék országgyűlési képviselőjének választották Sepsiszentgyörgyön. Ekkor huzamos ideig újra szeretett Háromszékjének volt a lakója. Ebből az időből Kádár Lajos korabeli laborfalvi tanító és rokona, Berde Ferenc adatai alapján Kiss Sándor akkori laborfalvi unitárius lelkész közölt adatokat.
A Berde-cipó
Illő, hogy röviden szóljunk „a legnagyobb jótevő” egyházi tevékenységéről. 1845-ben beválasztották az unitárius egyházi főtanácsba, a forradalom előestéjén az egyház jogtanácsosa volt. Fukar természetéről szóló szájhagyományok ellenére nemcsak egyházának volt jótevője, hanem egy sor korabeli közületnek, intézménynek, köztük az Erdélyi Múzeum, EKE, EGE, Székely Nemzeti Múzeum, Kézdivásárhelyi Erzsébet Leányárvaház és Szentkereszti Stefánia Menház, amelyeket pénzadományokkal segített. Végrendeletében jelentős vagyonát az unitárius egyházra hagyományozta. Hagyatékának felhasználásával épült fel a háromszéki származású neves műépítész, Pákéi Pakey Lajos tervei alapján a kolozsvári Unitárius Gimnázium, majd 1914-ben a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium új épülete. Birtokainak jövedelméből a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri iskolák diákjainak naponta egy-egy ingyencipót juttattak. Ez volt az a bizonyos híres Berde-cipó, melyet diákok nemzedékei, szegény sorsú és arra érdemes tanulók vehettek igénybe. Berde előrehaladott kora okozta, hogy elborult elmével hunyt el életének 78. évében 1893. szeptember 22-én egy budapesti magánklinikán. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőben, földije, az unitárius Bölöni Farkas Sándor sírja mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén a háromszéki származású unitárius püspök, a kilyéni Ferencz József mondott gyászbeszédet. Az unitárius egyház 1901-ben mellszobrot állított Berde Mózsának a Kolozsvári Unitárius Kollégium épületében. Margó Ede (1872–1946) budapesti szobrász alkotása. Háromszéken nincs emlékszobra.
Emlékezete Berde nem feledkezett meg szülőfaluja iskolájáról sem, amely a rendszerváltás utáni időktől az ő nevét viseli. Támogatta a laborfalvi unitárius eklézsiát, amiért az utókor, de a jelenkor is hálás. A laborfalvi unitárius templomban és az iskola falán emléktábla őrzi emlékét. A bécsi döntés előestéjén Szentiványi Gábor (1888–1950) jogász, közgazdász, Háromszék vármegye főispánja, állíttatott emléktáblát a laborfalvi unitárius templomban ezzel a felirattal:
E község hallhatatlan szülöttje
a legnagyobb unitárius jótevő
laborfalvi Berde Mózsa
emlékére Dr. Szentiványi Gábor 1939
1993. október 30-án, néhai Szalad Sándor iskolaigazgató idején, a szentivánlaborfalvi iskola felvette a Berde Mózsa nevét, s az egykori unitárius felekezeti iskola épületének falára elhelyezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész Berdét ábrázoló bronz domborművét. Jeles szülöttjére halálának 120. évfordulója alkalmával is emlékezett a szülőfalu, a helybeli unitárius egyházközség 2013 novemberében. Ekkor állítottak Berde-emlékkopját a laborfalvi unitárius templom előterébe (Bálint Zoltán alkotása).
– Születésnapjához közeledve mi is ünnepi istentiszteleten emlékezünk Berde Mózsára – tájékoztatott Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész –, s ez alkalommal szeretnénk átadni a szentivánlaborfalvi iskolában berendezett Berde-emlékszoba szomszédságába tervezett állandó jellegű falutörténeti kiállítást. Berde, mint a forradalmi események szervezője és aktív résztvevője megszámlálhatatlan alkalommal fordult meg Sepsiszentgyörgyön, örömmel-reménységgel fogadott személyisége volt a városnak. Éppen ezért lapunk úgy gondolja, hogy az egykori szabadságharcosok utódai, akik ma Háromszék székely-magyar közösségét alkotják, megye- és városvezetésünk, az unitárius egyház és helybeli egyházközség egy Berde-mellszoborral tudna méltó módon tisztelegni az önvédelmi harc jeles személyisége előtt születésének 200. évfordulója alkalmával.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar gazdák fóruma
A Kárpát-medencében tevékenykedő magyar gazdák együttműködésének és összefogásának megfelelő szervezeti keretet biztosítana az a gazdafórum, amely a múlt hétvégén a szlovéniai Lendván ülésezett.
A Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma 2013 májusában alakult – jelenleg több mint 20 gazdaszervezetet tömörít – azzal a céllal, hogy az anyaország és a határon túli magyarlakta területek agráriuma több szálon kötődjön egymáshoz, és a gazdaság- és vidékfejlesztési feladatokra közös megoldások szülessenek.
A lendvai rendezvényen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) részéről Mátis Jenő országos alelnök, Hupka Félix Máramaros megyei alelnök volt jelen, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületét (EMGE) a kézdivásárhelyi Johann Taierling képviselte. Az erdélyi küldöttség együttműködési lehetőségekről tárgyalt Balaskó Józseffel, a Muravidéki Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének elnökével és Kepe Lilivel, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatójával.
Skapinyecz Péter, a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. igazgatója a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok fejlesztéséről beszélt. Mint mondta, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) alapszabálya lehetővé teszi, hogy a határon túli magyar gazdák szervezetei is elérjék a NAK nyújtotta információs szolgáltatásokat.
Bakó Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Bihari búza a Magyarok Kenyerében
Bihar megyéből, Partiumból is adományoztak a gazdák búzát a Magyarok Kenyerébe. A Bihar megyéből összegyűjtött búzát augusztus 12-én szállították át a püspökladányi gyűjtőponthoz.
Az idei évben az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének szervezésében, Bihar megyében két szervezet, az Érmelléki Gazdák Egyesülete, illetve a Dél-Bihari Gazdák Egyesülete kapcsolódott be a Magyarországon már ötödik alkalommal megszervezett Magyarok Kenyere elnevezésű kezdeményezésbe. A program keretében Magyarország összes megyéjéből, megyei jogú városaiból, valamint a Kárpát-medence magyar lakta településeiről felajánlott búzát összegyűjtik, egy ünnepélyes összeöntést követően megőrlik, és lisztet készítenek belőle. Az összmagyar lisztből készül el a Magyarok Kenyere, az augusztus 20-i ünnepségekre szánt nagykenyerek. E mellett a nagy mennyiségű lisztet karitatív célokra is felajánlják. A lisztből többek között a dévai Szent Ferenc Alapítványnak is juttatnak.
Búzaadomány A Bihar megyéből összegyűjtött búzát az Erdélyi Magyar Néppárt váradi irodájának székhelyére szállították, innen pedig augusztus 12-én délután Püspökladányba. Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke a programról elmondta, hogy az Pécs városának, illetve a Magyar Agrárgazdasági Kamarának a közös kezdeményezése. „Úgy gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy ebbe az akcióba az erdélyiek is bekapcsolódjanak. A partiumi gazdaegyesületek (a szilágysági, a szatmári, az érmelléki és a dél-bihari gazdák egyesületei) az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének koordinációjában vettek részt a gyűjtésben. Partiumból összesen négy tonna búza gyűlt össze, ennek a fele Szatmár megyében, a többi pedig a Szilágyságban és Bihar megyében. Két gyűjtőpontra szállították át ezeket, az egyik Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, valamint Püspökladányba, ahova a Nagyváradon összesített valamivel több mint két tonnányi búzaszállítmányt is elvitték. Partiumban összesen 50 gazda adományaképpen gyűlt össze ez a mennyiség. Az Erdélyi Magyar Néppárt az akcióba úgy kapcsolódott be, hogy mi biztosítottuk a gyűjtőpontokat, többek között az EMNP irodáiban gyűjtötték össze a búzaadományokat, amelyeket a váradi iroda székhelyén összesítettünk” – tette hozzá végül.
P. Nagy Noémi
erdon.ro
Erdély.ma

Igazság és hit első kézből (Idősebb Apor Csabával báróságról és mérnökségről)
A megsemmisítésre kárhoztatott erdélyi arisztokrácia élő mementója, akit emberi tartása és szakmai tudása segített át a kommunizmus legnehezebb évtizedein. A kilencvenötödik életévéhez közeledő altorjai báró Apor Csaba szerint, ha életünk legfőbb törvénye a tízparancsolat, nagy baj nem lehet.
– Évszázadokon át kiváltság volt erdélyi főnemesi család sarjának lenni, aztán a 20. század második felében igen kíméletlen böjtje következett ennek. Ön éppen ebbe a korba született bele. Szerencsésnek tartja magát a származásáért vagy sorsüldözöttnek?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallottam. Nekem amúgy mindig csak károm származott a bárói mivoltomból, még gyermekkoromban is. A csíkszeredai gimnázium nagyon jó iskola volt, magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok viszont nem nagyon szerettek bennünket. Akkoriban ugyanis nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély felhígításáért, ők hozták be dolgozni a románokat. Az egyetem előtt összességében inkább hátrányt jelentett az arisztokrata származás.
– Volt akivel megosztania ezeket a gyermekkori traumákat?
– Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Mondhatni, én már akkor szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Egy sereg további megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, azonban csak később, az egyetemen értesültem. Felfoghatatlan volt, hiszen nálunk, a családban sosem a származásuk alapján soroltuk be az embereket, hanem aszerint, hogy jó munkás vagy nem az, jól gondolkodik vagy sem, becsületes vagy becstelen.
– A kommunista hatalom mégis az elsők között tüntette el önöket Torjáról, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt. Kinek álltak ennyire az útjában?
– Miután a családi birtok államosítási okiratát apám nem volt hajlandó aláírni, elvittek bennünket Sepsiszentgyörgyre, onnan pedig útépítéshez vezényeltek. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig, feljelentettek, hogy az Aporok még mindig túl közel vannak a községhez, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív megalapítása. Aztán Sugásfürdőn kádfürdőre várva összetűzésbe keveredtem egy férfivel, két nap múlva pedig megjelent a Securitate, bevittek, egy hétig zárkában tartottak, többször kihallgattak, majd váratlanul hazaengedtek. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot. Egyetlen napot kaptunk csomagolásra, a kitelepítési parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőnkre is...
– Ahhoz képest, hogy a többi háromszéki „osztályellenséget” Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak...
– Utólag magam is így éreztem. A felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésünk után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám. Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földek voltak, ősszel már a filmhíradóban is szerepelt a mintakertészet.
– Mondhatni, hogy a szakmája mentette meg az üldöztetésektől, ami a legtöbb itthon ragadt arisztokratának „kijárt”?
– Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sem volt, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, s miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a román tehenet? A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.
– Soha nem gondolt arra, hogy Nyugatra telepedjen, mint megannyi sorstársa?
– Nem tagadom, volt idő, amikor – már a kitelepítés után, mert ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatott a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszter vagy mérnök, de itt, Erdélyben. Így aztán amikor ’90 elején a család egykori hajdani kocsisa telefonált, hogy mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik, nem sokat gondolkodtam. Persze már akkor is ugrásra készen figyeltem a fejleményeket, de mivel még nem létezett semmilyen visszaszolgáltatási törvény, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. 1990 márciusában érkeztem, a rendőrségen azt kérdezték: van-e, hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.
– A falu hogyan fogadta?
– Jól, s ez tovább erősített. Két évbe telt, míg a termelőszövetkezet kihurcolkodott a birtokról, de nem türelmetlenkedtem, igyekeztem diplomatikusan kezelni a helyzetet. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám hajdani bölcs előrelátása segített, az 1921-es földreform tapasztalatai ugyanis olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejére és a gyerekeire. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszerezni.
Ezen az első 40 hektáron kezdtem gazdálkodni. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: ő megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, s több mint húsz éve magam vezetem a gazdaságot.
– Szakmai tudása sok mindenen átsegítette már. Az új korban is elegendőnek bizonyult?
– Azzal az elhatározással jöttem vissza, hogy megkapaszkodom. Sikerült megőrizni és szélesíteni az alapot, biztos lábakra állítani a családi vállalkozást, a 2013-as évet például már nyereséggel zártuk. Eddig sikerültek a terveim, de hogy ezentúl mi lesz… Sok múlik azon, sikerül-e mihamarabb tartalommal megtölteni az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületet. Persze magyar állami segítség nélkül aligha fog ez menni, de fontos lenne, mert az unióból jószerint csak annyi hasznunk van, hogy nem kell útlevél az utazáshoz. A romániai területalapú támogatások pedig – bár jó dolog lenne – elsősorban román érdekeket szolgálnak. Szervezett rendszer híján a termékértékesítés terén én is csak úszom az árral, az Ókirályságban igyekszem piacot találni a terményekre. A képzés is roppant fontos lenne, minden faluba járatni kellene egy-két gazdasági lapot, ha máshová nem, hát a paphoz, hogy tanulhassanak az emberek. Mert a többség ma is úgy gazdálkodik, mint az apám, Apor Péter idejében.
– Két fia is külföldön él. Lesz, aki továbbvigye az életművét?
– Nagyon bízom benne, Csaba fiamnak gyakorlatilag már át is adtam a gazdaságot, visszavonultam. A Nyugaton élésről, az elvándorlásról úgy gondolom: oda nem érdemes menni, ahol semmi sincs az ember lába alatt. Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt. A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra. A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út.
– Például az autonómia kivívása?
– Nagyon keserves sors vár ránk, ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát: végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Elsősorban nem a globalizációtól kell félni, az keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol baloldali a hatalom. S ha az életben a tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.
Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és egészen kivételes módon vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elvett birtokok több mint 90 százalékát. Nős, két fia, Vilmos és Csaba Svédországban, illetve Magyarországon él, mindketten készülnek a hazatérésre. Neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Paál Gábor lánya
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazdasági eszközökkel támogatott külhoni magyarok
A kormány számára fontos, hogy minden magyar közösség a szülőföldjén tudjon boldogulni, ezért gazdasági eszközökkel is támogatja a külhoni magyar közösségeket, az ott élőket – mondta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Dr. Szász Pál tanulmányi ösztöndíj szakmai gyakorlatának megnyitóján, hétfőn Budapesten.
A Magyarság Házában tartott rendezvényen az államtitkár azt mondta: hullámhegyek és -völgyek jellemezték korábban a magyarságpolitikát. Hullámhegy volt 2001 júniusa, amikor elfogadták a státustörvényt, hullámvölgy pedig 2004 decembere, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. „2010-ben azonban a kormányváltással a nemzetpolitika területén óriási változások történtek, például akkor fogadták el az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvényt, majd ezt követően azokat az egyéb jogszabályokat, amelyek meghatározzák a nemzetpolitika keretrendszerét" – jelentette ki Potápi.
Mint mondta, közel 820 ezren kértek eddig magyar állampolgárságot és 770 ezren kapták meg azt és tették le az esküt. Közölte, az a cél, hogy 2018-ra elérje az egymilliót azok száma, akik igényelték a magyar állampolgárságot. Hozzátette: az utóbbi egy-másfél évben „nagy erőkkel fordultak abba az irányba", hogy gazdasági eszközökkel támogassák a magyar közösségeket.
Erre példaként említette a januárban a Vajdaságban indult gazdasági programot, amelyhez hasonló indul hamarosan Kárpátalján, és megvan a költségvetési alapja is a muravidéki és Eszék környéki hasonló programnak is. Potápi Árpád Kárpátaljáról szólva kiemelte: testvérháború dúl Kelet-Ukrajnában, ez pedig az egész országra kihatással van. „A háborús konfliktus elmélyíti a gazdasági válságot, emiatt a magyarság léte is megkérdőjeleződött, ezért mindent megteszünk azért, hogy ott tudjuk tartani a magyar embereket a szülőföldjükön" – jelentette ki.
Mint mondta, az egyhetes szakmai gyakorlaton nemcsak a jogi ismeretek elmélyítésére lesz lehetőség, hanem egymás és az egyes régiók történetének, a magyarság egyes régiókbeli helyzetének megismerésére is. Ambrus Sándor, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. jogi és humánpolitikai igazgatója köszöntőjében azt emelte ki, nemzetpolitikai cél, hogy az országhatáron kívüli magyar közösségeknek legyen olyan képzett jogászaik, akik választ tudnak adni gazdasági és közéleti ügyekben, a közösséget érintő kérdésekben.
Klenanc Miklós, a szakmai programot koordináló Budapesti Ügyvédi Kamara képviseletében arról beszélt, évről évre egyre több ügyvédi iroda jelentkezik, hogy mentorálna gyakornokokat, például azét is, mert értékelik az ösztöndíjasok nyelvtudását. Mint mondta, a Kárpát-medenceében olyan versenyelőny az, hogy hivatalos ügyekben is lehet magyar nyelven kommunikálni az egyes országokban élők között, amit „vétek lenne nem kihasználni".
A Szász Pál szülőföldi jogász ösztöndíjat 2012-ben alapította a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium együttműködve a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel. A Budapesti Ügyvédi Kamara vállalta, hogy részt vesz a program szakmai részének megvalósításában, továbbá elvégzi a szakmai feladatok értékelését. Az ösztöndíj célja, hogy jól képzett, a nemzet iránt elkötelezett, a magyar és a többségi állam szerinti szaknyelvet egyaránt ismerő, mindkét országban tapasztalatokat szerzett jogászokkal rendelkezzenek a külhoni közösségek.
Az ösztöndíjat azon külhoni hallgatók nyerhetik el, akik szülőföldjükön jogi tanulmányokat végeznek, és érdeklődnek a gazdasági jog iránt. A 25 ösztöndíjast év közben magyarországi ügyvédek folyamatosan segítik, tutorálják, a nyári gyakorlatukat pedig neves Budapesti ügyvédi irodáknál töltik.
Az 1881-ben Nagyenyeden született Szász Pál 1910-től a magyar parlamentben a magyarigeni választókerület országgyűlési képviselője volt, Tisza István legközvetlenebb munkatársai közé tartozott. 1933-ban a Bethlen Kollégium főgondnokává választották, 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Vidéki gazdatanfolyamokat indított, saját költségén tehetséges falusi fiatalokat külföldi tanulmányútra küldött, Csombordon pedig Kós Károly tervei alapján gazdasági iskolát épített fel. A bécsi döntés után a magára mAradó dél-erdélyi magyarság segítségére sietett. 1951 nyarán letartóztatták, és a Márton Áron-perben nyolc év börtönre ítélték, 1954-ben a Vâlcea megyei Ocnele Mari-i börtönben halt meg.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Magyar–magyar gazdakapcsolatok
Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete (EMGE) néven alakult meg három évvel ezelőtt egy új gazda-érdekvédelem, amely rövid idő alatt további húsz kistérségi egyesülettel gyarapodott, idén pedig létrejött az ezeket tömörítő gazdaszövetség. Az EMGE létrehozójával és a későbbi gazdaszövetség alelnökével, Csomortányi Istvánnal vettük számba a mai mezőgazdasági érdekvédelem rögös útját.
– Mi tette szükségessé a mintegy húsz erdélyi magyar gazdaegyesület szövetségbe történő tömörülését?
– 2013-ban jó néhány erdélyi kistérségben gazdaegyesület született azzal a céllal, hogy egyesületi formában lépjenek fel a helyi gazdák érdekében. Később derült ki, hogy az érdekérvényesítés sokkal hatékonyabb lehet, ha ezeket az apró egyesületeket szövetségbe tömörítjük. Ez a munka 2015 végén kezdődött el, és az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének Szövetsége (EMGESZ) bejegyzését idén januárban fogadta el a kolozsvári táblabíróság. Szövetségünket jelenleg 21 tagegyesület alkotja.
– Hogyan sikerül lefedni Erdély minden régióját?
– A szövetség eleve a realitásokhoz és a történelmi viszonyokhoz próbál illeszkedni. Ötfős elnökség irányítja. A szövetség megválasztott elnöke Jakab Ernő székelyudvarhelyi állatorvos, munkáját négy alelnök segíti. Tiboldi László a Hargita és Kovászna megyei gazdákat, Csomós Attila a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) Maros megyei elnökeként a Maros megyei termelőket, Hupka Félix a belső-erdélyi területeket, míg jómagam a partiumi megyék magyar gazdáit képviselem. Nyilván egy fiatal szövetségről van szó, úgyhogy nagyon sok munka áll előttünk.
– Az EMGESZ mennyire versenytársa a rendszerváltás után alakult Romániai Magyar Gazdák Egyesületének?
– Mindig hangsúlyozzuk, az erdélyi magyar gazdatársadalomban van annyi elvégzendő feladat, hogy bőven jut mindenkinek. Senki elől nem szeretnénk elvenni a munkát. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy gazdaegyesületeink, illetve az új gazdaszövetség azért jött létre, mert az elmúlt negyedszázadban Erdély több vidékén nem működött a magyar gazda-érdekvédelem. Elegendő, ha Szatmár vagy Szilágy megye példáját említem, ahol gyakorlatilag semmiféle érdekérvényesítő mezőgazdasági egyesületi munka nem folyt a rendszerváltás óta.
– Egy romániai magyar gazdaérdekvédő szervezetnek milyen irányban kell ma képviselnie tagjai érdekeit?
– Az érdekképviseletnek három fő csapása van: a román kormány, a magyar kormány és az Európai Unió. Ebből ma a gyenge láncszem Bukarest, de az európai uniós viszonyok sem túl bíztatóak. Szövetségünk Magyarországon komoly partnerekre talált: elsősorban a budapesti Földművelésügyi Minisztériumot kell megemlítenem, amely nemcsak gazdaegyesületeink munkáját támogatja, hanem felkarolta az új gazdaszövetséget is. Jó hír, hogy ebben a gyümölcsöző együttműködésben idéntől falugazdász-hálózat kiépítésében vehetünk részt.
– Az erdélyi gazdák elsősorban a bukaresti szakminisztériumtól függnek, hiszen az agrártámogatások és a különböző agrárpályázatok itt érhetőek el. Sikerül-e ezen a területen áttörést elérniük?
– Ma a román Földművelésügyi Minisztérium egy meglehetősen ingoványos talaj. A jelenlegi kormánnyal nem törekedtünk kapcsolatépítésre, hiszen a helyzet mai állása szerint ez ideiglenes kabinet, amelynek decemberben jár le a mandátuma. Az a feladatunk, hogy a választások után felálló új román kormány földművelésügyi minisztériumi vezetőivel vegyük majd fel a kapcsolatot, és azt a lehetőségek szerint minél szorosabbra fűzzük. Ehhez az kell, hogy szövetségünk minél jobban lefedje az erdélyi területeket, és minél több tagunk legyen, hiszen ennek megfelelően lesz kellő súlyunk a gazdák érdekeinek érvényesítésére Bukarestben.
– Melyek ma a romániai magyar gazdák legnagyobb gondjai?
– Az első egyértelműen a biztos piac hiánya. Akárhova megyünk, az első panasz, ami felmerül: sok mindent jó minőségben és kellő mennyiségben meg tudnak termelni, de az árut nincs kinek eladni. Ha pedig el lehet adni, olyan alacsony árat kínálnak érte a felvásárlók, amiért nem érdemes megtermelni. Mindez arra vezethető vissza, hogy gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaságra épülő hazai feldolgozóipar. Illetve ami maradt belőle, és ami ma is működik, az nem az erdélyi magyar gazdák érdekeit szolgálja. Nagy gond az erdélyi birtokviszonyokból, a birtokszerkezetből adódó támogatási rendszer hiánya. Ma olyan agrártámogatási rendszere van az országnak, amely nem a kicsi vagy a közepes méretű családi gazdaságokat részesíti előnyben, hanem a több ezer, illetve a több tízezer hektáron gazdálkodó regáti vagy alföldi agrárvállalkozókat. És ehhez társul a krónikus tőkehiány: semmit nem lehet nagyban vállalni, hogy az ember ne ütközzön bele. Bajainkat súlyosbítja a technológiabeli lemaradás, hiszen a rendszerváltás után a korszerű gazdálkodást sokszor nem volt honnan megtanulni.
– Fő bajként említette a biztos piac hiányát. Ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy Erdélyben csak elvétve akad értékesítési szövetkezet, ami a kisgazdák termékeit a nagybani felvásárlóknak kínálná?
– Közös fellépés és közös értékesítés nélkül esélyeink egyértelműen korlátozottak. A szövetkezésnek sajnos megvannak a maga rosszemlékű tapasztalatai, sok helyen ma is szitokszóként hangzik el. Nagyon nehéz leküzdeni ezt a mentalitást. Talán az uniós pályázati kiírások segítenek abban, hogy valamilyen mentalitásbeli változás történjen. Az új európai uniós pályázatok mind afelé terelik a gazdákat, hogy szövetkezetekbe tömörüljenek. Azt gondolom, hogy komolyabb, rendszerszintű anyagi és adminisztrációs segítség nélkül nehéz lesz az áttörés. Jöjjön ez a segítség akár a román, akár a magyar kormány részéről, nagy szükség van rá. Amíg a szövetkezés visszanyeri természetes folyamatát, becsületét, amíg új szövetkezetek jönnek létre, az időbe telik. Külső beavatkozás nélkül ez a természetes folyamat nagyon lassan halad, mi meg versenyt futunk az idővel.
– Milyen konkrét segítségre gondol?
– Adókedvezményektől kezdve a konkrét anyagi juttatásokig széles a skála. Az államnak támogatnia kellene az új szövetkezetek feltőkésítését. Még ha meg is van a szándék tíz, húsz, ötven gazda részéről, hogy szövetkezetet hozzon létre, hiányzik a kezdőtöke, amivel az új szövetkezet elindulhat a megmérettetés útján. A másik fontos lépés az volna, hogy ezeknek a szövetkezeteknek akár állami szinten is segítsenek a piacteremtésben.
– Ígéretesnek induló magyarországi kapcsolatokat építettek ki nemcsak kormányzati intézményekkel, hanem más gazdaérdekvédelmi szervezetekkel is. Milyen kézzelfogható hozománya lehet ennek az erdélyi magyar gazdák számára?
– Sokféle elképzelés született, több projektben is benne vagyunk. Az erdélyi magyar gazdák számára vállalható jó lehetőség például az egyéves mezőgazdasági ciklusok keretében a Magyarországról beszerezhető inputanyagok nagy tételben történő behozatala Erdélybe. Egy-egy gazdacsoport keretében itt annyira közösek az érdekek, hogy nem lehet olyan vita, mint a közös értékesítés körül. Azonban ezen a téren is lassan haladunk, hiszen itt is tőkére van szükség. Ahhoz például, hogy kétszáz gazda összefogása nyomán nagyobb mennyiségű műtrágyát tudjunk beszerezni, bankhitel típusú segítségre lesz szükség, hiszen a gazdák rendszerint év végén tudják kifizetni a műtrágyát, miután termékeiket értékesítik. Fontos ebben a kapcsolatban tudatosítani, hogy ami nekünk jó, az legyen jó az anyaországnak is. Abban tudjuk ma leginkább segíteni egymást, ha ezeket az input árukat nagy tételben és jó áron beszerezzük Magyarországról. Ezzel egyrészt támogatjuk a magyar gazdaságot, ugyanakkor az erdélyi gazdák is az itthoninál kedvezőbb áron jutnak hozzá a gazdálkodáshoz szükséges legfontosabb anyagokhoz.
– Van, aki szívesen kivinné termékeit a magyarországi piacra. Erre nyílik-e lehetőség?
– A határmenti térségben sajnos azzal szembesülünk, hogy valamilyen szinten a határ két oldalán a gazdák egymásnak versenytársai. Azt kevésbé látom életszerűnek, hogy egy-egy teherautónyi friss áruval valaki beállítson például Érmellékről a debreceni piacra. Állami segítség mellett olyan megoldásokban kell gondolkodni, amely egyszerre segíti a határ mindkét oldalán élő gazdákat: ez a feldolgozóipar újjáépítése lehet. Ott tudnánk akkora mennyiségű árut értékesíteni, amely érdemben meg tudná változtatni a magyar–román határ mindkét oldalán élő gazdák helyzetét. Ezen az elképzelésen már dolgoznak, és én bizakodó vagyok, hogy a közös projektek előbb-utóbb valósággá válnak.
– Szövetségük gazdakataszter létrehozásába fogott. Hogyan haladnak a lajstromok összeállításával?
– A magyarországi földművelésügyi minisztériumtól kaptunk nagy segítséget, hogy ezt a hatalmas munkát elindíthassuk. Egyelőre néhány kistérség gazdaösszeírása készült el Biharban, Szilágy és Hargita megyében. Ahhoz, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalomról általános keresztmetszetet kapjunk, rendszerszintű, egész Erdély területére kiterjedő felmérést kell készíteni. A mára elkészült összeírások az adott kistérség szempontjából hasznosak, de ezeket az adatokat egy-két év elteltével frissíteni kell. Az eddig elvégzett munka mindenesetre nagy tapasztalatot jelent arra nézve, hogy erdélyi méretekben hogyan lehet egy ilyen nyilvántartást megvalósítani. Huszonöt éve vagyunk adósak magunknak és az erdélyi magyar gazdatársadalomnak ezzel a kataszterrel. Amíg ez nem oldódik meg, minden további stratégiai tervezgetés meglehetősen korlátozott.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Összefogtak a vidékért
November 11-én Székelyudvarhelyen tartotta tizenegyedik beszámoló és tisztújító kongresszusát a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE). Közel kétszáz küldött, vendég és érdeklődő jelenlétében aláírt megállapodással kezdte el munkáját a 172 éve bejegyzett Erdélyi Gazdasági Egylet szellemét továbbvivő országos érdekvédelmi egyesület kongresszusa.
Az Összefogás az erdélyi vidékért nevű dokumentum a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megállapodása, hogy együttműködnek egymással és minden csatlakozni kívánó szervezettel, egyesülettel vagy intézménnyel, amely felelősen gondolkodik az erdélyi vidék jövőjéről, általában a vidékről mint a nemzet fennmaradásának biztos zálogáról. A dokumentum megalapozza az erdélyi vidékért, Erdély jövőjéért történő összefogást, az erdélyi vidékfejlesztési stratégia megalkotása és kivitelezése érdekében történő együttműködést, az önkormányzatok, szakmai civil szervezetek és intézmények vidékfejlesztési tevékenységeinek összehangolását.
A tíz megyei szervezet küldöttei újraválasztották az RMGE-t 2000 óta vezető Sebestyén Csabát országos elnöknek. Ügyvezető elnök lett Zágoni Szabó András Aradról, alelnökök Bodó Géza, az Udvarhelyszéki egyesület elnöke és Szentmiklósi Zoltán, Bihar megye jelöltje. A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete a továbbiakban is a családi kis- és középgazdaságok képviseletét vállalja, hisz abban, hogy a nemzet fennmaradása a vidék, a falu túlélésén múlik, hogy a föld nemzeti erőforrásunk legdrágább kincse, és mindent meg kell tenni, hogy a helyi közösségek tulajdonában maradjon; hogy a vidék gondja nemcsak a falu, nemcsak a vidéki lakosság, hanem az egész társadalom felelőssége is, és megmaradása érdekében az egész társadalmat mozgósítani kell – írták az RMGE tájékoztatójában.
A szervezet országos vezetőségében Kovászna megyét Kinda Zalán képviseli. Érdeklődésünkre elmondta, az országos választás után Háromszéken is tisztújítást kell tartani, a megyei elnök mellett a régiókat – Felső-Háromszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Erdővidék – alelnökök képviselik a megyei szervezetben.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

110 év az orvostudomány szolgálatában
Az 1859-ben tartott alapító közgyűlésére emlékezve az Erdélyi Múzeum-Egyesület évente a november 23-ához közeli hétvégén szervezi meg a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozatot. Ennek célja a hazai, az összmagyar és a nemzetközi tudományművelés eredmé- nyeinek bemutatása, a kutatók megmérettetése. Az idei nap témája a Magyar Tudományos Akadémia ajánlására az oknyomozó tudomány volt. A plenáris ülés előadásait fiatal kutatók tartották kilenc témakörben. Ezt követően hét szakosztály és az EME fiókegyesületeinek tudománynépszerűsítő rendezvényei zajlottak Kolozsvár mellett négy erdélyi városban. Gróf Mikó Imre, az alapító mecénás Az EME 900 tagot számláló Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya (OGYSZ) marosvásárhelyi központtal a legnépesebbnek számít. Fontos megismerni a múltunkat, és tőlünk függ, hány évfordulót fogunk még ünnepelni – nyitotta meg az OGYSZ fennállásának 110. évfordulója alkalmából szervezett jubileumi rendezvényt november 18-án a Kultúrpalota kistermében dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a szakosztály vezetője. Prof. dr. Egyed Ákos akadémikus az „Erdély Széchenyijeként” emlegetett gróf Mikó Imre életéről és tudományszervező munkásságáról tartott előadást. Az ősi székely Mikó és Mikes nemzetségből származó, majd felesége, gróf Rhédey Mária révén a családi örökség mellett hatalmas földbirtok tulajdonába jutó főnemes a korabeli Erdély legnagyobb mecénásaként vagyona jelentős részét az erdélyi magyar intézmények támogatására fordította. Rendkívüli pályája során a legmagasabb tisztségeket töltötte be, és nem ígéreteivel, hanem tetteivel vált jeles politikussá, társadalomszervezővé, intézményalapítóvá – indította elő- adását Egyed Ákos professzor. A nagy tehetséggel megáldott, alapos műveltséget szerzett Mikó Imre közbizalmat élvezett mind a bécsi udvarnál, mind az erdélyi társadalomban. A magyar nemzetet és kultúrát egységesnek tartotta, de gondolkodását áthatotta egyfajta erdélyiségtudat: a legzordabb időkben is kereste a kapcsolatot az erdélyi társnépekkel, a szászokkal és a románokkal. Ugyanakkor szilárd álláspontja volt, hogy minden népnek fenn kell tartania a saját egyediségét, egyéniségét, joga van kiépíteni saját intézményrendszerét. A nyelvet a nemzet legfőbb ismérvének tartotta. „Az anyanyelv csere vagy alku tárgya nem lehet, mert a nemzet nyelvében él vagy hal” – vallotta Irányeszmék című írásában. A levert forradalom, a világosi fegyverletétel utáni időszakban első teendője a bezárt magyar iskolák újraindításának a támogatása volt, és védelmébe vette a kolozsvári Nemzeti Színházat. A gazdaság jelentőségét felismerve újjászervezte az Erdélyi Gazdasági Egyesületet, majd ilyen előzmények után látott hozzá fő életműve, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapításához, amiért több mint négyéves küzdelmet folytatott. Meg kellett szereznie az erdélyi magyar társadalom támogatását és az alapítást ellenző bécsi kormány beleegyezését. Szándéka világos volt: magyar nemzeti múzeum létesítése Erdélyben, amelynek egyszerre kell ellátnia a múzeumi gyűjtőmunkát és a tudományművelő feladatokat a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Múzeum mintájára. A köréje tö- mörülő értelmiség tudományos akadémiát szeretett volna alapítani, azonban Bécs ezt a leghatározottabban ellenezte. Mivel a magyarságnak magának kellett gondoskodnia a múzeum létrehozásának anyagi alapjairól, ezért Mikó Imre pontosan megfogalmazta, hogy a múzeum számára alapítsanak egy egyesületet, melynek székhelye Kolozsvár. Mikó tervével egyszerre jelentette be, hogy a múzeumnak engedi át kolozsvári nyári kastélyát és több mint tízholdas kertjét. A bejelentésnek hatalmas visszhangja volt, a következő hónapokban, sőt években egymást érték a felajánlások mind a múzeumi gyűjtemények számára, mind az alapítás költségeinek fedezésére. A Magyar Tudományos Akadémia is felkarolta a kezdeményezést, 24 akadémikus írta alá, hogy tagjai akarnak lenni az EME-nek. A szervezőbizottság 1856-ban fogadta el az egyesület alapszabályzatát, a bécsi kormány 1856–59 kö- zött számos módosítást kért. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1957-ben tartott közgyűlésén jóváhagyták ugyan a módosításokat, de az engedélyezésre csak 1859-ben került sor. 1859. november 23–26-a között 383 személy részvételével tartották az alakuló közgyűlést, ahol Mikó Imrét választották meg az egyesület elnökévé, amelynek 1876-ben bekövetkezett haláláig szellemi irányítója maradt. Az egyesületi munka gyorsan beindult, az intézmény belső szerkezete kialakult, a gyűjtemények, könyvtár, kézirattár, levéltár, régiségtár, természettudományi gyűjtemény fokozatos gyarapodása mellett elkezdődött a tudományos munka a szakosztályok keretében. Az összegyűlt gazdag anyag lehetővé tette, hogy Kolozsvár legyen a székhelye Magyarország második tudományegyetemének, amelynek bérleti díj fejében átengedték a gyűjteményt a tulajdonjog fenntartása mellett. Az 1918-as hatalomváltásig a Múzeum-Egyesület Erdély meghatározó tudományos intézménye volt, és maradandó értékű szakirodalommal gazdagította az egyetemes magyar tudományt. A hatalomváltozás után számos támadás érte az EME-t, a román kormány nem ismerte el a szerződés érvényességét, és az egyetem használatára átadott gyűjteményt az egyesület nem tudta visszaszerezni. Az újabb hatalom- és rendszerváltást követően 1950-ben több magyar intézménnyel együtt betiltották, és teljes vagyonát elkobozták – hangzott el sok egyéb adat mellett a rendkívül gazdag, érdekes előadásban. Az orvosi szakosztály 1906-ban vált ki az EME termé- szettudományi szakosztályából. 110 éves tevékenysége kisebb-nagyobb megszakításokkal több szakaszban zajlott – sorolta az adatokat prof. dr. Péter Mihály akadémikus 110 év az orvostudomány, 140 év a tudományos ismeretterjesztés szolgálatában című előadásában. A tudomány gyors fejlődése (új gyógyszerek, terápiás eljárások, műtéti beavatkozások stb.) szükségessé tette, hogy 1906–1948 között 433 tudományos szakülést tartsanak, amelyeken 1034 előadás hangzott el. Ezek anyagát az Értesítőben tették közzé. Ezt a tevékenységet egészítette ki az említett időszakban tartott 18 vándorgyűlés, négy orvoskongresszus, két orvostovábbképző megtartása. Az 1990-es rendszerváltást követően a márciusban újraalakuló EME Orvostudományi Szakosztályának első ülése a marosvásárhelyi Vártemplomban volt. Működéséhez 1993-ben székházat biztosított az EME, 1998-tól Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztállyá (OGYSZ) bővült. Fő tevékenységét az évi rendszerességgel más-más helyszínen megtartott 26 tudományos ülésszak képezi, kreditpontos továbbképzővel. A szakosztályon belül tíz szakcsoport alakult és ugyancsak tíz területi csoport működik. Emlékülések szervezése, díjak, elismerések odaítélése, pályázatok kiírása, fórumok szervezése, a hasonló érdeklődésű intézményekkel folytatott közös tevékenység tartozik a szakosztály munkájába, amelyet a hetedik elnök vezet. A szakosztály százéves tevékenységéről a kerek évforduló tiszteletére 2006-ban Péter Mihály és Péter H. Mária adott ki egy gyűjteményes kötetet. Az OGYSZ jelentősen hozzájárult az orvos- és gyógyszerésztudomány anyanyelven való műveléséhez, Erdély magyar lakossága egészségügyi ismereteinek a bővítéséhez, a fiatal kollégák előmeneteléhez, a magyar orvosi nyelv ápolásához – zárta mondanivalóját az előadó. Az Orvostudományi Értesítő múltja és jövője A szakosztály kiadványának, az Orvostudományi Értesítőnek a történetét dr. Mezei Tibor, a folyóirat szerkesztője tekintette át, és vette számba a jövőbeli lehetőségeket. A Magyar Polgári Napilap különlenyomataként megjelenő kiadvány, amelyet dr. Hőgyes Endre szerkesztett, 1879-ben önállósult, és a későbbiekben csak az orvosi szakosztály munkájáról szólt. 63. kötete 14 éves szünet után, 1934-ben jelent meg, 1948-ban Csőgör Lajos és Miskolczy Dezső professzorok szerkesztették, majd egy évre rá az Igazságügyi Minisztérium rendelete alapján megszűnt. 44 év után, 1991-ben jelent meg a 64. kötet, és a 76.-nál kapta meg a B kategóriás akkreditációt a Tudományos Kutatási és Felsőoktatási Országos Tanácstól. 2015-től bevezették a szakdolgozatok digitális begyűjtését és lektorálását. Ma, amikor a tudományos világban fontos szempont egy szakfolyóirat nemzetközi jegyzése, továbbá az angol nyelven megjelentetett dolgozatoknak van esélye arra, hogy minél többen olvassák és nagyobb legyen az idézettsége, feltevődik a kérdés, hogy szükség van-e az anyanyelvi közlésre, és ilyen összefüggésben milyen szerepet tölthet be az Értesítő – fogalmazta meg a kérdéseket az előadó, majd hozzátette az igenlő választ is. Gyógyszerészek együttműködése Az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya eredményes együttműködést folytatott a Magyar Gyógyszerésztudományi Társasággal (MGYT). Az elmúlt tíz év eseményeiről prof. dr. Gyéresi Árpád, az EME alelnöke számolt be. Az együttműködés intézményes formái a rendszerváltás után alakultak ki tapasztalatcsere, ösztöndíjak, szakdokumentációval való támogatás, előadói meghívások formájában. Az MGYT 2006-os alapszabályzatába belefoglalták, hogy a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság elősegíti az ország határain túl élő magyar gyógyszerészek szakmai, tudományos fejlődését, akik tandíjmentességet élvezve a társaság tagjai lehetnek. A szakmai kapcsolatok fejlődése szükségessé tett egy együttműködési megállapodást, amit 2006-ban kötöttek meg. Alapelve a kölcsönösség, a kapcsolatok hatékonyságának a fokozása. Az eredmények nem késtek. Az OGYSZ évi tudományos ülésszaka plenáris ülésének mindig volt gyógyszerészeti tárgyú magyarországi előadója, továbbá a gyógyszerészek továbbképzésére meghívott és a szekcióülések keretében elő- adást tartó szakember is. Közülük többen könyv-, illetve pénzjutalmat ajánlottak fel a gyógyszerészetiszekció legjobb fiatal előadóinak, így például a Kopp Elemér-pályadíjat. Más akkreditált programok során is jól működtek a kapcsolatok: továbbképzés, gyógynövényismereti rendezvények, gyógyszerésztörté- net, gyógyszerészi gondozás. Az erdélyi szerzők írásai megjelennek a gyógyszerészeti szaklapokban, a magyarországi szerzők jelen vannak az Orvostudományi Értesítőben. Az MGYT lapja, a Gyógyszerészet nyomon követi a szakmai eseményeket, kitüntetéseket határon innen és túl. A fiatal erdélyi gyógyszerészek meghívást kapnak a fiatal szakemberek elő- adói versenyére, tanáraikat előadások megtartására kérik fel. Az eddigi eredmények a további folytatásra ösztönzik mindkét felet – zárta bemutatóját az előadó. Jubileumi ünnep 110 év az orvostudomány szolgálatában Egyed Ákos Mikó Imre életét és munkásságát mutatta be Az EME emblémája Az alapító szobra a Mikó-kertben Újító jellegű kutatások az 1960-as években Dr. Nagy Előd előadótanár, a MOGYE rektorhelyettese a prof. dr. László János kutatóorvos, az egyetem 1976-84 közötti rektora által vezetett munkacsoport kutatásainak eredményét vette számba, amit világviszonylatban is számon tartanak. Az úgynevezett szérum-hepatitist 1885-ben írták le először, a vírus azonosítását és leírását követően antigénjének felfedezéséért Baruch Blumberg amerikai professzor 1965-ben kapott Nobel-díjat. Az első oltóanyagot 1981-ben állították elő. A külföldi kutatásokkal párhuzamosan a marosvásárhelyi munkacsoport (Péter Mihály, Filep Győző, Bálint Ernő, Ábrahám Sándor, Almási Zsuzsanna, Both Juliánna, Sabău Monica) is jelentős eredményeket ért el a vírus sokoldalú és komplex vizsgálatában, mint a tenyésztés, elkülönítés, elektronmikroszkóppal végzett morfológiai elemzés, a vírus sejtkárosító hatásának és ellenanyagának a beteg ember vérsavójából való kimutatása, szíriai hörcsög immunizálása aktív és inaktivált vírussal. Újító jellegű kutatásaik, amelyek eredményét a Nature című folyóiratban közölték, kezdő lépéseknek számítanak az emberen használatos védőoltás előállítására. Mi lett volna, ha jobban odafigyelnek kutatásaik eredményére, és a fontosságának megfelelő támogatást kapnak? – tette fel a kérdést az előadó, majd hozzátette, hogy az egyetem dolgozóiként ma is büszkék lehetnek elődeik tudományos tevékenységére. Az idők változnak, és ennek megfelelően az EME-nek is változnia kell, az alapgondolatnak azonban – a tudomány művelése Erdélyben, magyarul – nem, ahogy az Értesítőről sem szabad lemondani – fogalmazott a szakosztály elnöke, majd arra kérte a résztvevőket, hogy egyperces néma csenddel adózzanak az eltávozott EME-vezetők és tagok emlékének.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)