Az Erdélyi Gazdasági Egylet (EGE), majd az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet (EMGE), illetve ezek későbbi jogutódja, az 1990-ben alakult Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) története elevenedik meg a nemrég megjelent könyv /Az EGE, EMGE, RMGE 150 éves története/ hasábjain, amely az erdélyi (magyar) gazdatársadalom elmúlt 150 évét tekinti át. A 2004-ben megjelent könyvet Farkas Zoltán szerkesztette. Kós Károly, Venczel József, Kacsó Sándor, Pap István, illetve a ma is aktív szerzők, Veress István, Takács Csaba, Benkő Samu, Csávossy György, Cseke Péter, Makkay József, Tibori Szabó Zoltán, és Farkas Zoltán írásai az erdélyi magyar gazdák történetének alapos elemzései. Tibori Szabó Zoltán írásában gróf Teleki Bélát mutatta be, Makkay József Pap Istvánra, a hazai magyar agrár szakírás egyik legnagyobb egyéniségére emlékezett. /Kovács Ferenc: Könyv az erdélyi magyar gazdatársadalom 150 éves történetéről. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./

Megyei Egyeztető Tanács (MET) létrehozásáról döntött az RMDSZ bihari szervezete – jelentette be Nagyváradon Földes Béla, a szövetség megyei ügyvezető elnöke. A kezdeményezés célja, hogy a szövetség nyitottá váljék a civil szféra irányában. A tanácsnak 49 tagja lesz, tizenöt olyan személy vesz részt benne, akik kulturális, szociális vagy közéleti szinten fontosnak számítanak, valamint huszonnégy, a megyében működő civil szervezet, illetve oktatási intézmény képviselője. „A megkeresett személyek között a történelmi egyházak vezetői, így Tempfli József római katolikus megyés püspök és Tőkés László királyhágómelléki református püspök is szerepelnek. Az új testületnek beleszólása lesz a szervezet költségvetésének elfogadásába, az ügyvezető elnök személyének kiválasztásába, valamint a közpénzek elosztására hivatott pályázatelbíráló testületek összetételébe is. /Balogh Levente: Megyei egyeztető tanács alakul. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 13./ A tanácsba meginvitálták Szilágyi Aladár közírót, Szombati Gille Ottó nyugalmazott rendezőt, Jakab Noémi képzőművészt, Tavaszi Hajnal könyvtárost, Péter I. Zoltán helytörténész- újságírót, Kiss Törék Ildikó színésznőt, Koncsek Zita megyei szociális igazgatót, Szűcs László költő-újságírót. A meghívottak listáján szerepel: az EME, az EMT, az RMPSZ, az RMGE, az Anna Nőszövetség, valamint a Tibor Ernő Galéria, a Pro Familia, a Sapientia, a Studium Academicum Alapítvány, a Partiumi Népfőiskola, a Caritas Catolica, az Agnuli Dei Alapítvány, az Alma Mater Alapítvány, a Partiumi Keresztény Egyetem, a Nagyváradi Magyar Diákszövetség, a Szent László Gimnázium, a MIDESZ és a Romániai Magyar Doktoranduszok Szövetsége. Vidéki művelődési egyesületek közül a nagyszalontai Arany János Társaságot, a margittai Horváth János Társaságot, és az érmihályfalvi Nyíló Akác Egyesületet is meginvitálták az egyeztető testületbe. Az újságírók Földes Bélának szögezték a kérdést, nem volna-e rendjén, hogy az MPSZ-t is bevonják e nyitási folyamatba. Az ügyvezető szerint ez még a jövő kérdése. /Lakatos Balla Tünde: Nyitás a civil társadalom felé. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 14./

A 96 éves Veress István okleveles kertész és agrármérnök, a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet nyugalmazott tanszékvezető professzora 57 éve szüntelenül tevékenykedik Kolozsváron. A gyümölcstermesztés szerelmese. Nagyenyeden született 1909. november 5-én, a budapesti Kertészeti Főiskolát jeles eredménnyel végezte. Az EMGE /Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület/ révén ment ki Németországba gyakornokoskodni. Hazatérése után a díszfaiskola egyik részlegének a vezetője lett. Amikor 1935-ben a nagyenyedi Bethlen Kollégium Csombordon megnyitotta a Téli Gazdasági és Szőlészeti Iskoláját, meghívták szaktanárnak és megválasztották igazgatóhelyettesnek is. Itt dolgozott 15 éven át, 1949-ig. Akkor Veress Istvánt hivatalból áthelyezték a Kolozsvári Mezőgazdasági Intézetbe, ahol egyenesen tanszékvezető egyetemi tanárnak nevezték ki. Az agrármérnökin tíz évig tanított magyarul, azután az 1972-es nyugdíjba vonulásáig románul. Létrehoztak egy páratlan, több mint 200 gyümölcsfajtából álló gyümölcsfa gyűjteményt, köztük a régi és őshonos erdélyi almafajtákat is. Szakcikkei folyamatosan megjelennek. A romániai magyar nyelvű szakirodalomban elsőként jelent meg két kötetes munkájuk, Az almástermésűek és csonthéjasok termesztése és nemesítése, szerzői: Palocsay Rudolf, Veress István, Antal Dániel és Mózes Pál, valamint a Héjasok és bogyós gyümölcsűek termesztése és nemesítése, ennek megírásánál közreműködött még Keszi-Harmath Erzsébet és Kolozsy Erzsébet. Veress István az 1992-ben Kolozsváron megalakult Kertbarátok Egyesületének tiszteletbeli elnökeként rendszeresen adott elő a kertbarát találkozókon. /Starmüller Géza: 96. születésnapi köszöntő. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 5./

Az agrárium fontos kérdéseiről hangzottak el előadások az Erdélyi Múzeum- Egyesület /EME/ hét végi rendezvényein, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. „A Sapientia kertészhallgatói olyan színvonalas előadásokat tartottak, amelyek bármilyen nemzetközi konferencián megállnák a helyüket” – nyilatkozta Jakab Sámuel, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnöke. Az EME A magyar tudomány napja Erdélyben címmel tartott tudományos konferenciáján részt vett Berényi Dénes akadémikus, az MTA határon túli magyar tudományosságért felelő tagja is. A plenáris rész előadásai az erdélyi tudományosságról szóltak, olyan témakörökben, mint a magyar felsőfokú agrároktatás Erdélyben gróf Mikó Imre meghatározó szerepe az Erdélyi Gazdasági Egylet fejlődésében, tájkultúra és nemzeti identitás. A szekcióüléseken két nagy témacsoportra bontva – kertészet, környezet, valamint mezőgazdaság, állattenyésztés – sorjáztak az előadások. /Bögözi Attila: Az EME és az agrárium. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 21./

Az ötvenes évek elején állandóan a sikeres kollektivizálásáról, az élmunkásokról kellett írni. A sajtó egy szót sem írt a bukaresti törvényszék 1950. augusztus eleji ítéleteiről, melyekben Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspököt életfogytiglani börtönre ítélték. Csoportos koncepciós pert kreáltak, belekeverve Korparich Ede Hangya elnököt, Lakatos István szociáldemokrata képviselőt, a Szövetség szövetkezeti központ elnökét, dr. Szász Pált, az EMGE utolsó választott elnökét, akit tíz évre, míg Kurkó Gyárfás MNSZ elnököt huszonöt évre ítélték. Belekeverték az ügybe Teleki Ádám grófot, a baloldali szimpatizáns agrárpolitikust, Venczel Józsefet, a Bolyai Egyetem statisztika professzorát, Bodor Bertalan bankigazgatót. Az ítéletekről pontosan nem tudott senki semmit, csak mendemondák kerültek ki, pl. Kurkóról, aki tiltakozásul, felháborodva, ráborította az asztalt a bíróság elnökére. Az EMGE éléről a Magyar Népi Szövetség távolította el Szász Pált, és ekkor vette át a vezetést Vass Márton, Antal Dániellel együtt. Szász Pál 1945 után az erdélyi kisgazdaságok jövőjéről tartott előadást, és azt fejtette ki, hogy az olyan nagyüzemi gazdaságok, mint a kolhozok, Erdélyben nem válhatnak be, mert nem alakíthatóak ki olyan nagytáblás üzemformák, melyeket mezőgazdasági nagygépekkel gazdaságosan lehet művelni. Tamási Áron hazahívását Kurkó Gyárfás helyeselte és támogatta, pedig tudta, hogy Nagy István tüzet fújt az „áruló” Tamási ellen. Mert akkor az volt az erdélyi baloldal véleménye, hogy Tamási elárulta az 1937-es Vásárhelyi Találkozó eszméit. A később időben, ahányszor Kurkó sorsa szóba került, Sütő András mindig megjegyezte: „támogatta, hogy Erdélyt Romániához csatolják, a román állam hálából ezért becsukta. ” Kurkóék és Márton Áron sorsa sokáig foglalkoztatta az embereket, mert hivatalosan nem jelent meg a perükről semmi. Az emlékeit közlő Katona Szabó István erre is kitért. Marosfőn nyaralt 1950-ben, ahol szóba hozták a kérdést, miért tartóztatták le őket, és Bányai László kommunista vezető fia, Bányai Péter, aki éppen ott nyaralt, kategorikusan felelte: a Rajkkal való kapcsolatuk miatt. A Bányai-fióka alig tízéves lehetett, biztosan az apjától hallotta ezt a véleményt. Katona Szabó István ezután figyelmesen kereste a Rajk-perről megjelent kék könyvben, de Rajknak semmilyen erdélyi vonatkozását nem találta a részletes periratban. Arról sem írtak az újságok, hogy a szerzeteseket deportálták, de csak a katolikusokat, mert az ortodox kolostorokban a nagyszakállú szerzetesek zavartalanul élték életüket. A sajtó foglalkozott a nagy „Vatikáni-kémperrel”, melynek során még szabadlábon lévő katolikus püspököket ítéltek el. Az sem kapott publicitást, hogy a Bolyai Tudományegyetemből kiszakították a jog és közgazdasági kart. A jogi kar kétnyelvű tagozatúvá vált, azután pár év múlva megszűnt. Ez volt az első kísérlet az önálló Bolyai Egyetem felszámolására. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

„Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem” – ígérte püspökké szentelésének napján Márton Áron. Február 12-én hetven éve annak, hogy Márton Áront püspökké szentelték a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az évforduló tiszteletére február 28-án Kolozsváron, a 660 éves plébániatemplom kertjében felavatják és megszentelik Bocskai Vince szobrászművésznek a püspökről készült alkotását. A Szabadság napilap több írással állított emléket Márton Áronnak. /”Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni” Márton Áron püspök szobrát leplezik le ma a templomkertben. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ a/ Márton Áron az erdélyi magyarság talán egyetlen olyan alakja, akire egyöntetűen felnéz mindenki. Márton Áron /Csíkszentdomokos, 1896. aug. 28. – Gyulafehérvár, 1980. szept. 29./ mélyen vallásos földműves család gyerekeként született. A Trianon utáni években munkát keresett Brassóban, majd a papi szemináriumba jelentkezett. A gyulafehérvári tanári jellemzés szerint Márton Áron „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem. ” 1932-ben került Kolozsvárra, mint egyetemi, ifjúsági lelkipásztor, a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A kisebbségek iskoláit veszélyeztető Anghelescu-törvények hatására Az Erdélyi Iskola néven népnevelő és kulturális, politikamentes folyóiratot indított. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe. Jelmondata: Non recuso laborem – nem vonakodom a munkától. 1940-ben Gyulafehérváron maradt, a Dél-Erdélyben élő hívei mellett, mert vallotta: „Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk… Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat”. 1944-ben akkor érkezett Kolozsvárra, amikor elkezdődtek a zsidóellenes intézkedések. Május 18-án a Szent Mihály-templomban jelentette ki: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…” A kommunista diktatúra visszaélései ellen többféleképpen küzdött. Körlevélben tiltakozott a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Papjainak és híveinek megtiltotta, hogy részt vegyenek a kommunista párt gyűlésein. Megpróbálták a püspököt lejáratni, tekintélyét megtörni. 1949. június 21-én letartóztatták. Ellene fordították 1944-es tevékenységét, amikor azért érvelt, hogy a párizsi béketárgyalásokon ne ismétlődjön meg Trianon igazságtalansága. Hazaárulással vádolták és 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. Fogolyként is apostol volt. 1955-ben szabadlábra helyezték, azonnal átvette az egyházmegye irányítását. Nagylelkűen megbocsátott a békepapi mozgalomban résztvevőknek, visszaállította az egyház egységét. Két évig szabadon mozoghatott, azután házi őrizetre kényszerítették. Csak a székesegyházba mehetett át. Minden elképzelhető módon megpróbálták ellehetetleníteni, lejáratni, de tisztelete egyre nőtt. Lehallgatták, kutyáit megmérgezték, megpróbálták rávenni, hogy a házi őrizet feloldása fejében kössön kompromisszumot, de hajthatatlan maradt. 1967-ben is csak úgy fogadta el, hogy részt vesz a Franz König bíboros látogatásával fémjelzett ortodox állami ünnepségeken, ha „feltétel nélkül feloldják a házi őrizet alól; cenzúra nélkül érintkezhet a Szentszékkel, külfölddel, a papokkal és a hívekkel; körleveleket adhat ki cenzúra nélkül; biztosítják a hitoktatás szabadságát, és az ordináriusi jurisdikciót a kormány nem korlátozza”. Ezek után szabadon mozoghatott, három alkalommal Rómába is eljutott, bérmaútjai pedig Erdélyszerte diadalmenetté váltak. 1968-ban Ceausescu államfői fogadásra rendelte az egyházfőket, Márton Áront pedig maga mellé ültette. Erről szóló jegyzetében megemlékezik arról a pillanatról, amikor a diktátor beszéde után jött a kötelező taps: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok. ” A hetvenes években fokozatosan gyengült, romlott az egészségi állapota. II. János Pál pápa 1980-ban felmentette az egyházmegye kormányzása alól. Ugyanabban az évben elhunyt. A már életében szentnek tartott püspök szentté avatási pere 1992-ben kezdődött el. b/ 1944. november 14-én Márton Áron római katolikus püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke és Nagy Ferenc református püspök-helyettes levelet írt Constantin Sanatescu miniszterelnökhöz az erdélyi magyarság sérelmeiről. „A Romániában élő magyarság – kezdve az 1918-as gyulafehérvári határozatokon – többször kapott ígéretet, hogy az ország többi állampolgárával egyenlő állampolgárként fog kezeltetni. Ezeknek az ígéreteknek a beváltására, sajnos a gyakorlatban nem került sor. Ellenkezőleg: a magyarság mind politikai jogaiban, mind gazdasági és kulturális téren olyan korlátozásokat szenvedett el, amelyek következtében élete fokozatosan egyre nehezebb lett, 1940 óta pedig, az Antonescu-diktatúra évei alatt elviselhetetlenné súlyosodott. ” Ezeknek a rendelkezéseknek „egész sorozata ma is teljes érvényben van, sőt augusztus 23-a óta újabb diszkriminatív – bizalmas és sehol közzé nem tett – rendeletekkel gyarapodott. ” A levélben felsorolták a magyarság sérelmeit. Kérték a kormányt, hogy vizsgálják meg a magyarság helyzetét és a sérelmek orvoslására foganatosítanak intézkedéseket. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ c/ Már 1945-ben felmerült Márton Áron politikai szerepvállalásának a szorgalmazása. A politikai színtéren való nyílt szerepvállalást a püspök visszautasította, egyházi hivatalával nem tartotta összeegyeztethetőnek. Körleveleiben, a szószékről elhangzott beszédeiben már 1945 elejétől elítélte a véleményszabadság korlátozását, a kierőszakolt tekintélyt. Abban reménykedett, hogy az első világháborút lezáró békeszerződésektől eltérően az új béketerveket az igazságosság és méltányosság elvére fogják alapozni. A marosvásárhelyi gyűlésen az Magyar Népi Szövetség vezetői 1945. november 18-án egy olyan politikai nyilatkozat elfogadását erőszakolták ki, amelyben az MNSZ az erdélyi magyarság nevében lényegében lemondott a határkiigazításáról. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. ” Márton Áron a román miniszterelnökhöz, Petru Grozához 1946 januárjában intézett levelében (a levelet megküldte az MNSZ vezetőségének is) tiltakozását fejezte ki az MNSZ marosvásárhelyi nyilatkozatával szemben. Meglátása szerint ez a nyilatkozat nem tükrözte az erdélyi magyarság álláspontját. „Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni. […] Isten magyarnak teremtett s természetesen fajtestvéreimnek sorsa és sorsának alakulása miatt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt. ” – olvasható a püspök levelében. Márton Áron társaival 1946. április 29-én memorandummal fordult a magyar kormányhoz, amelyben a magyarság nevében kifejezték, hogy az erdélyi magyarság „saját államban, saját fajtestvéreivel együtt, saját életfelfogása szerint kíván élni. ” Egyúttal felkérték Teleki Gézát, a volt miniszterelnök Teleki Pál fiát, hogy a béketárgyalásokon képviselje az erdélyi magyarságot. A memorandum nem került a párizsi béketárgyalások asztalára. /Nagy Mihály történész: Márton Áron és az erdélyi határkérdés. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

Varga László marosvásárhelyi nyugalmazott református lelkész tartott előadást március 3-án Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermében, az Erdélyi Magyar Ifjak szervezésében, Az erdélyi magyar parasztság felemelkedése a román megszállás idején címmel. Az előadás első részében az 1930-as időszak hátteréről beszélt: az 1867-es kiegyezést követő fejlődésekről, egy igazán liberális kormányról, Budapest kiépüléséről, a továbbiakban pedig a románok Erdélybe való bevonulásáról és a parasztság meggazdagodásáról volt szó. Varga László rámutatott: az új rendszer ellenére minden falusi rendelkezett valamilyen vagyonnal, és nem élt olyan rosszul, ahogyan azt egyes források állítják. A magyar parasztság felemelkedését az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnek (EMGE) köszönhette, mivel ők voltak azok, akik segítettek a gazdáknak a termés értékesítésében. A parasztság fő jövedelmét az alma és a lucerna termesztése jelentette. A második világháború kezdetével minden gazdának be kellett szolgáltatnia terméseinek egy bizonyos százalékát, ami arra késztette őket, hogy termőföldjeiket a lehető legnagyobb mértékben kihasználják. Így történt az, hogy a Szilágyságban a búzaföldeket napraforgó- és szójamaggal vetették be, Székelyföldön pedig elterjedt a burgonyatermesztés. /Braica Tünde: Erdélyi magyar parasztságról az EMÉ-nél. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./

Demeter Béla (Somkerék, 1910. jan. 6. – Bukarest, 1952. dec. 24.) személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt is. Bátyjának, Demeter Jánosnak, továbbá Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek, László Dezsőnek (az egykori „erdélyi fiataloknak”) megjelentek visszaemlékezései, írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint a Demeter Béla hagyatéka. Pedig ez a hagyaték nagyon gazdag. Demeter Béla – Közgazdasági és gazdaságpolitikai írásai: 1.) Románia gazdasági válsága (Demeter Jánossal együtt, Uránia nyomda, Kolozsvár, 1930); 2.) Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt (Venczel Józseffel együtt, Budapest, 1940); 3. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1941–42 (Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet RT, Kolozsvár 1942); 4.) 1945-ben az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, s a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak.; 5.) 1936-tól az Erdélyi Gazdának munkatársa. Érdemes felleltározni minden évkönyvben (Erdélyi Gazda Naptára) leközölt beszámolóját és tájékoztató írását. – Falukutató és szociográfiai munkássága: 1.) Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást. Ő adta közre azt a kérdőívet, amely a falukutatás fontos módszertani kézikönyve lett (Hogyan tanulmányozzam a falu életét? – 400 kérdés –, Kolozsvár 1931); 2.) Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve (Kolozsvár, 1932). (Lásd Erdélyi Fiatalok); – Politikusi és kisebbségpolitikai munkássága: 1.) 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésben.; 2.) 1945-ben megalakult a Béke-előkészítő Osztály, amelynek román és erdélyi referensként tagja lett. Hozzászólás a békeelőkészítő elgondolásokhoz s az elkövetkezendő feladatokról (1945. aug. 1.); 3.) 1945-ben többször visszatér Erdélybe, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes intézkedésekről és elkövetett atrocitásokról – jegyzőkönyvi ismertetések.; 4.) 1946 tavaszán ő készítette fel Nagy Ferenc miniszterelnököt moszkvai útjára, tanácsolt Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, amelyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. (A Kisebbségi Kódex); 5.) Részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, de ez sem került a béketárgyalások asztalára.; 6.) Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyarbarát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett arra, hogy a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is.; 7.) Ő juttatta ki a Márton Áron, Szász Pál, Lakatos István, Vásárhelyi János, és Korparich Ede által aláírt Memorandumot, amelyben a Magyar Népi Szövetség Vásárhelyi Kiáltványa ellen tiltakoztak, s mutatta be, amikor Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter azt hangoztatta, hogy az erdélyi magyarság a trianoni határok visszaállításának híve. Rákosi Magyarországa Demeter Bélát kiszolgáltatta a román hatóságoknak 1951. április 18-án, koronatanúnak álcázva a Márton Áronék perében. Demeter Béla 1952. december 24-én, Bukarestben (Zsilaván) belehalt az embertelen vallatásba és bánásmódba anélkül, hogy tőle egyetlen terhelő, s a perben felhasználható információt is megszerezhettek volna. /Kónya-Hamar Sándor: Demeter Béla ébresztése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./ Emlékeztető: Demeter Béla Az erdélyi magyarság helyzete 1944. augusztus 23. óta című tanulmányát folytatásokban közölte a bukaresti napilap /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1996. máj. 11., máj. 18., jún. 1./ Demeter Béla tanulmányában kifejtette, 1944. augusztus 23-a után megnyíltak a román börtönök, ártatlan magyarok ezrei kerültek a szabaduló románok helyébe. A magyarság likvidálására irányuló tervek részeként a legsovinisztább románokat a román nagyvezérkar felfegyverezte. A Maniu gárdának nevezett alakulatok parancsot kaptak, hogy büntessék a magyarokat, ha kell, irtsák ki őket, javaikat pedig kobozzák el. Elrendelték, hogy mindazok a csendőrök, adóvégrehajtók, akik 22 éven át rettegésben tartották az erdélyi magyarságot, térjenek vissza és foglalják el helyüket. A román sajtó példátlan módon uszított. A felfegyverzett bandák gyilkoltak, raboltak, nőket erőszakoltak meg. Szárazajtán embereket lefejeztek, több helyen gyilkoltak magyarokat /például Csíkszentdomokoson, Csíkkarcfalván, Fejérden, Páncélcsehen, Magyarzsomboron, Egeresen, Bámffyhunyadon/. Magyarok ezreit fogták össze, szadista tisztek éheztették, kínozták a foglyokat, a szovjet katonáknak azt jelentették, hogy a foglyok magyar partizánok. A falvakban a román csendőrök jártak elől a magyarság elleni vérengzésben, fosztogatásban. A magyar Háromszék megyében az egyik első intézkedés volt a magyar nyelv használatának eltiltása a hivatalos érintkezésben. A katonai ügyészek perbe fogták azokat a magyarokat, akik Dél- Erdélyből Észak-Erdélybe szöktek és most visszatértek eredeti lakóhelyükre. A Vörös Hadsereg véget vetett a rablógyilkos hadjáratnak, 1944. november 14-én kiparancsolta Észak-Erdélyből a román csendőröket, tisztviselőket, elrendelte a Maniu gárdák feloszlatását. Maniu hozzájárult a gárdák feloszlatásához, „bajtársaknak” nevezte a gyilkosokat és köszönetet mondott „hazafias akciójukhoz” /Dreptatea, 1944. nov. 16./ 1944. november 14-től a demokratikus román és magyar pártok koalícióra léptek egymással, helyi hatóságokat szerveztek, élükre pedig a Központi Tanácsadó Testületet. Demokratikus törvényeket alkottak. Az egyenjogúság alapján álló nemzetiségi törvényjavaslatot fogadtak el. Kolozsváron felállítottak egy magyar és egy román egyetemet, Kolozsváron magyar tankerületi főigazgatóságot létesítettek. 1945. március 13-án a Groza-kormány bevezette a román közigazgatást Erdély egész területén. A kormány ígéretet tett arra, hogy a nemzetiségi jogokat, az egyenlő bánásmódot biztosítja. A hivatalos elvekkel ellentétes a megvalósítás, az új jogszabályokban ott vannak a magyarellenes tendenciák. A kormány elsősorban a fasiszta Antonescu-rezsim uralma idején Dél- Erdélyből elüldözött 350-400 ezer főt kitevő magyar tömeget sújtotta. Őket a katonaság kifosztotta, hónapokon át az országutakon sínylődtek, úgy vánszorogtak haza. Vagyonukat zár alá vették, földeiket elkobozták. A tisztogatást csak a magyarok között vették komolyan, a román közigazgatásban azok maradtak a helyükön, akik a magyarságot üldözték. A román hadbíróságok tömegesen ítéltek el a román és magyar hadseregből megszökött magyar katonákat, annak ellenére, hogy ők a szövetségesek elleni háborúból vonták ki magukat. Abból a célból, hogy a béketárgyalások időpontjában Erdélyben minél több románt találjanak, kényszerítették az óromániai és dél-erdélyi román alkalmazottakat és nyugdíjasokat, hogy költözzenek vissza Erdélybe. Úgy csináltak helyet nekik, hogy megkezdték a magyar városokból /Kolozsvár, Brassó stb. / a magyar lakosok kitelepítését, otthonaik lefoglalását. Törvényt hoztak a nemzetiségek védelméről, de ezt nem tartják be. A vegyes lakosságú községekben a románok büntetlenül verik, gyilkolják, rabolják a védtelen magyarokat, a román hatóság szeme láttára. A román hatóságok népbírósága magyarellenes. Román tömeggyilkosok kegyelmet kapnak, a zsidómészárlások értelmi szerzői közül sokan szabadon járnak, ugyanakkor a magyarok ellen tömegesen indult népbírósági eljárás, halálos ítéletek sorát hozták. A kormányzat minden intézkedésével az 1940. augusztus 30-án fennállott helyzetet állítják vissza, a magyarságot abba a helyzetbe hozzák, amelybe a 22 évi céltudatos fasiszta, soviniszta elnyomás következtében jutott. Jelenleg az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a CASBI, az Ellenséges Javakat Kezelő Pénztár alkalmazási módja. A CASBI célja az ellenséges állampolgárok javainak zár alá vétele. Ezt úgy alkalmazzák, hogy földönfutóvá tegyék a magyarság túlnyomó részét. Magyarországgal a fegyverszüneti egyezményt 1945. január 10-én írták alá, ettől a naptól kezdve Magyarország nem ellenséfes állam. Eleget tesz jóvátételi kötelezettségének, így nem kötelezhető kettős anyagi jóvátételre. Ebből következik, hogy Románia nem adhat ki olyan rendelkezéseket, amelyek Magyarországot továbbra is ellenséges államnak tekintik. A CASBI végrehajtási utasítsa 1945. április 5-én jelent meg. Ennek egyik pontja „vélelmezett ellenségnek” tekinti azokat, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után elmentek Romániából. Ezek minden vagyonát elkobozzák. A román fegyverszüneti egyezmény erről nem beszél. A „vélelmezett ellenség” kategóriájának megállapítása az erdélyi magyarság tudatos, tervszerű tönkretétele. Tudni kell, hogy a német katonai hatóságok 1944 augusztusában kihirdették, hogy a lakosságnak el kell hagynia lakóhelyét. A megfélemlített lakosság nagy része azért választotta az elmenekülést. Az elmenekült erdélyi őslakosság 90 százaléka nem önszántából menekült, hanem rendeletek hatására. Az elmenekült lakosság tehát nem tekinthető ellenségesnek. A román kormány a Besszarábiából, Bukovinából a harcok elől menekülő százezer román menekültet nem tekintette ellenségnek. A CASBI alkalmazása terén rengeteg panasz merült fel. A Magyar Népi Szövetség a kormány tudomására hozta a panaszokat. 1945. augusztus 15-én vizsgáló bizottság érkezett Kolozsvárra, elvben bizonyos könnyítéseket helyeztek kilátásba. A román igazságügy-miniszter 1945. október 15-én kiadott rendeletével a román bíróságoknak megtiltotta, hogy a menekülteket visszahelyezzék jogaikba. A Romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországra repatriálni akaró magyar állampolgárok ingóságaikat kivihessék. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a román hatóságok igazoló írás adnak ki. Azonban ezt az írást nem adják ki, így a hozzájárulás csak elvi jelentőségű. Az erdélyi magyarság 70-80 %-ban földműves, ezért legfájóbb problémája a földkérdés. Az 1921-es román földreform célja az erdélyi magyarság létalapjainak gyöngítése volt. A 100 hektáron aluli kisajátítottaknak 74,9 %-a volt magyar és csak 4,7 %-a román. Kisajátítottá az erdélyi római katolikus egyház birtokainak 95,5 %-át, a protestáns magyar egyházak 45 %-át. A román nemzetiségűek sokkal nagyobb arányban részesültek földjuttatásban, mint a magyarok. Az 1945. március 22-én közzétett román földtörvény a magyar földművesek újabb százezreit sújtotta igazságtalan ítéletével. A törvény szerint el kell kobozni mindazok földbirtokát, akik 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek. A Magyar Népi Szövetség közbenjárására ígéret hangzott el Bukaresten, hogy orvosolni fogják a törvény sérelmes kitételeit. A törvény ugyanis kimondta, hogy mindez nem vonatkozik a románokra. A Magyar Népi Szövetség 1945. májusában tartott kongresszusa alkalmával emlékiratban fordult a kormányhoz, követelve a változtatásokat. Azonban a tiltakozás nem ért el eredményt. A magyarellenes túlkapások fő forrása a kisajátítás. Kisajátították a román hadseregben szolgáló magyarok, a kórházba távozott magyar betegek földjét is. A helyi bizottságok túlkapásainak áldozatai nem kapnak jogorvoslást. Földet ismét csak a magyarság veszít. Az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a 645/1945. sz. román rendelettörvény, amely a magyar uralom alatt kötött egyes megállapodások érvénytelenségét mondja ki. A törvény szerint az 1940. augusztus 30. és 1945. október 25-e között megkötött jogügyletek megsemmisítendők, ha a felperes 50 %-os kárt szenvedett, ha kiutasított, deportált volt, az ügyet kényszer hatására jött létre. A vagyontárgyakat vissza kell adni. A Dél-Erdélyből elüldözött és az Észak-Erdélyből távozott románok között gyakori volt a csereszerződés. A románok most ezeket a csereszerződéseket megtámadják, a Dél-Erdélyben kapott csereingatlanaikat megtartják és az Észak-Erdélyben szerzett ingatlanaikat is visszakapják, a vételár nevetségesen csekély hányadáért. Súlyos sérelme az erdélyi magyarságnak az úgynevezett adminisztrátori intézmény, ez a magyarság gazdasági tönkretételét célozza. Csak a magyar nemzetiségű román állampolgárok kereskedelmi és ipari vállalataihoz, magyar érdekeltségű pénzintézeteihez, szövetkezeteihez adminisztrátorokat neveznek ki, akik az illető vállalat minden kérdésébe beleszólhatnak, ezért a tevékenységükért súlyos összegeteket szednek fel. Az adminisztrátori intézmény független a CASBI-tól. A román hatóságok a háború előtti időben a magyar nyelvű feliratok és kereskedelmi könyvek után többszörös illetményt róttak ki. Ezt az antidemokratikus intézményt a Groza-kormány idejében is fenntartották. A magyarság elszegényítésének a múltban is egyik legalkalmasabb eszköze volt az adópolitika. A román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevezetésével új adórendszert hoztak be, a magyarok adóját újraértékelve lényegesen magasabban állapították meg, mint a románokét. Erdélyben fejlett volt a szövetkezik élet, mai s közel ezer magyar jellegű szövetkezet működik egy fogyasztási és egy hitelszövetkezeti központ keretében. A román kormány ezeknek a szövetkezeteknek az alapszabályaiba olyan változtatásokat eszközölt, amelyek a magyar szövetkezetek működését úgyszólván teljesen megbénítják. Korlátozták a szövetkezetek üzletkötési jogát, a magyar szövetkezetek nem részesülnek a szétosztásra szánt közszükségleti cikkekből, a magyar szövetkezek adójánál a háború előtti forgótőkét veszik alapul. A készülő új törvény meg kívánja szüntetni a magyar szövetkezeti központokat. Trianon után 1924-ben a román hatóságok állampolgársági névjegyzéket állítottak össze, akkor ebből mintegy 200 ezer magyar nemzetiségű személyt kihagytak a névjegyzékből. 1945 után ezek az emberek újból állampolgárság nélkül maradtak, ehhez jöttek az észak-erdélyi magyar tömegek. A Magyar Népi Szövetség többszöri közbelépése és a kormány ígéretei ellenére a helyzet nem változott jelentősen. Bizonyos enyhülés jelentkezett az állampolgársági törvény 1945. decemberi újabb utasításában. A Groza-kormány fel tud mutatni néhány olyan intézkedést, ami arra enged következtetni, hogy az erdélyi magyar tanügy méltányosabb elbánásban részesül, mint 1940 előtt: az észak-erdélyi magyar iskolahálózatot nagyjából fenntartotta. Dél-Erdélyben pedig lehetővé tette a magyar egyházaknak több új elemi és középiskola megnyitását. 1945 nyarán a magyar tanulók anyanyelvükön érettségizhettek – Romániában előízben. Egyelőre még működhetnek a magyar tanügyigazgatási szervek. Azonban az egész magyar tanügyet a jogi bizonytalanság jellemzi, a magyar iskolák hivatalos elismerése még nem történt meg, a magyar tanfelügyelőségeket hivatalosan nem ismerték el. – Az 1945. május 29-én megjelent törvény értelmében az Észak-Erdélyből 1940-ben elmenekült román iskolák visszatértek eredeti román székhelyükre, ezzel az ott működő magyar iskoláknak át kellet adni helyiségeiket, a legtöbb esetben a magyar felekezeti iskolákba mehettek, délutáni tanítást vállalva. A visszatérő román iskolák nemcsak az épületeket vették vissza, de a teljes felszerelést is. Súlyos gond a magyar iskolában a tanárhiány, az iskolák átlagosan 30 %-os tanítóhiánnyal küszködnek. Állandó a veszély, hogy román tanárt neveznek ki magyar iskolába. A magyar tanítóság éhbérnek sem mondható fizetéselőleget kapott, mialatt a román tanítók teljes fizetést élveztek. A fizetéskülönbözetek orvoslása most van folyamatban, de a múlt áprilishoz képest háromszoros értékcsökkenéssel. A magyar tanárok besorolása igazságtalanul történt, ugyanis a bécsi döntés után szerzett jogaikat semmibe vették. – Elemi és középiskolai tanuló annyi van, mint talán soha a XX. században. A magyar tanulók nagy létszáma a legbiztosabb alapja a magyar tanügynek. A román elemi iskolák részére az állam ingyen tankönyvet adott, a magyarelemi iskolák diákjai súlyos tankönyvhiánnyal küszködnek. A román középiskolák továbbra is használják az 1940 előtti tankönyveket, a magyar középiskoláknak ez azonban tilos. Súlyos kérdés a magyar tudományegyetem ügye. 1944 őszén a kolozsvári magyar egyetem – ellenszegülve a hatóságok kiürítési parancsának -, a helyén maradt és folytatta működését. A román államigazgatás Észak-Erdélyre való kiterjesztése után a Nagyszebenből visszatért román és a magyar egyetem között megállapodás jött létre 1945. április 16-18-án, melynek értelmében a magyar egyetem – megtartva az 1940. augusztus 20-a után szerzett teljes felszerelését, kiköltözött azokból az épületekből, melyekben eddig működött. A megállapodás után másfél hónappal, 1945. május 26-án megjelent a Hivatalos Közlönyben a magyar tannyelvű állami tudományegyetem „felállításáról szóló rendelettörvény, amely az áprilisi megállapodásnál jóval alacsonyabb szinte állapította meg a magyar egyetem státusát. A rendelet szerint a magyar egyetemnek el kellett hagynia az egyetemi város 50 épületét és egy volt állami magyar leányiskolát jelöltek ki számára. További sérelem, hogy a magyar tanárok besorolását román egyetemi tanárok végezték. A magyar tudományegyetem orvosi fakultását át kellett költöztetni Marosvásárhelyre. A magyar egyetem tanárai a legsivárabb anyagi helyzetben vannak. A tanárok megsegítésére gyűjtőakció indult. A kormány a gyűjtőakció eredményének felhasználására még nem adta meg az engedélyt. Az erdélyi magyarság a szép szavak ellenére sem lát garanciát jogainak biztosítására a jelenlegi rendszerben.

Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez /Pro-Print, Csíkszereda, 2009/ című könyvéből vett egyik követi jelentést idézte a lap. Az 1949. november 12-én kelt bizalmas követi jelentés beszámolt arról, hogy Kolozsváron nagy feltűnést keltő letartóztatások történtek. Letartóztatták a következőket: Méliusz-Nelovankovics József, a Magyar Nemzeti Színház rendezője, Kurkó Gyárfás, az MNSZ intézőbizottságának tagja, országgyűlési képviselő, Balogh Edgár, a Bolyai Egyetem rektora, országgyűlési képviselő, Szász Pál, az EMGE volt elnöke, továbbá Bikfalvi és Kálmán egyetemi tanárok. Kurkó Gyárfás 1947 végéig az MNSZ elnöke volt, leváltása után a szervezet titkárságának tagja maradt, az 1948 decemberi intézőbizottsági ülésen azonban már csak a százas intézőbizottságba választották be. Az erdélyi magyarság szemében ő a legnépszerűbb politikus. Általában tisztakezű, becsületes embernek ismerték. Önéletrajzi regénye, a „Nehéz kenyér”, melyet az Állami Könyvkiadó adott ki, általában jó kritikát kapott. /Széll Jenő követ jelentése Kállai Gyula külügyminiszternek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 30./

Száz éve született Demeter Béla
A gazdaságpolitikus szakíró, falukutató, szerkesztő és jelentéstevő megbízott
Demeter Béla 1910. január 6-án született Közép-Erdélyben, a mai Beszterce-Naszód megyében, Somkeréken, birtokos-értelmiségi katolikus családban, a család negyedik fiúgyermekeként. (Heten voltak testvérek, öt fiú és két leány). Székelyudvarhelyen és Désen diákoskodott, majd 1928–1931 között Bukarestben az Államtudományi és Közigazgatási Főiskola politikai-adminisztratív karának hallgatója volt. Itt képezték a köz- és magántisztviselői kart, de ő közgazdasági és szociológiai kurzusokat is látogatott. Így Bukarestben nemcsak a regáti román társadalommal és bizantinus politikai élettel ismerkedhetett meg behatóan, hanem az azt kutató román tudományos világ művelőivel is. Például Dimitrie Gustival, az akkor már európai jelentőségű szociológussal, akinek munkásságát erdélyi magyar lapokban népszerűsítette. Tanulmányai és közvetlen kapcsolatai révén alaposan és szakszerűen tanulmányozhatta Romániának, mint utódállamnak friss társadalmi-gazdasági viszonyait, s így már főiskolás korában, 1930-ban János bátyjával közösen megírták Románia gazdasági válsága című könyvüket. A kibontakozó nemzetközi gazdasági válság kellős közepén, s az abban vergődő fiatal állam társadalmi-gazdasági életéről megfogalmazott, máig érvényes észrevételeik nemcsak döbbenetes ráérzésről, de kutatói tehetségről tanúskodnak, és ígéretes társadalomtudósokat ígérnek kisebbségi sorsba szakadt közösségünknek (...).
Demeter Bélát nemcsak a közgazdaság kérdései vonzották, hanem ezekhez kapcsolódva az Erdélyben meginduló falukutatás is. A falukutatás kapcsán sokat és méltán emlegetett Venczel József számára ő teremtette meg azt az alapot, amelyet a Dimitrie Gusti vezette szociológiai intézetben folyó munka ismerete és elsajátítása tett lehetővé, s amelyen később a fiatalabb pályatárs a falu társadalmának kutatását kiszélesítette és elmélyítette. De az ő nevéhez fűződik az Erdélyi Fiatalok főiskolás mozgalom faluszemináriumának megszervezése, aminek első két évben ő volt az elnöke. S bármennyire méltatlanul szorul háttérbe ezalkalommal is az ő szerepe, az mégiscsak igaz, hogy ugyancsak Demeter Béla adta közre 1931-ben azt a kérdőívet, amelynek címe Hogyan tanulmányozzam a falu életét?, ami abban az időben a falukutatás fontos módszertani kézikönyvének bizonyult. Ennek a 400 (és nem 110, mint ahogy egyes tanulmányokban szerepel) kérdésből álló útmutatónak előszavában így figyelmezteti a falukutató munkára vállalkozó fiatalokat: „A magyarság különösképpen kivette részét a történelem leckéjéből. E generáció szemei előtt írták alá a trianoni békeszerződést és mi vagyunk azok, akik fajunk pusztulásának indítóokait legelőször felismertük. Nem akarjuk minden hibáért és bűnért a múltat kárhoztatni, de azért elemi kötelességünk, hogy a múlt eseményeiből levonjuk a tanulságokat.(...) Erdélyben sajátságos helyzettel találjuk magunkat szembe. A falusi parasztság nyomorát még fokozta kisebbségi helyzetünk is. Pedig itt kétszerezett feladat hárul a magyar parasztra. Kizárólag a falu által bukik el, vagy él továbbra is az erdélyi magyarság. Közöttük még van szolidaritás, kulturájukhoz való ragaszkodás és a végletekig való szívós kitartás.(...) Ezért akarjuk mi a szociológia útján elsősorban a falusi nép helyzetét tanulmányozni. Megismerjük a nép életmódját minden vonatkozásban s ezzel kapcsolatban adatokat gyűjtünk össze, amelyekből levonjuk a tanulságokat.(...) Menjünk ki a faluba és ott a szociográfiai kérdőív útmutatása mellett lássunk munkához, megismerve a nép életmódját és egzisztenciális betegségeit. (…) Ha bármilyen vonatkozásban kezünkbe vesszük a falu életének irányítását, csakis akkor tudunk építőmunkát végezni, hogy ha munkaterünket ismerjük. Minden egyes felkeresett faluról két tanulmányt készítsünk. Az egyikben röviden válaszoljunk minden egyes kérdésre. A másik tanulmány pedig ugyancsak a feltett kérdések alapján részletesen foglalkozzék az illető falu egy-egy kérdésével, főleg szociális helyzetével és problémáival. Különös gondot kell fordítanunk a gazdasági kérdésekre.(...) Falvaink nyomorúsága olyan előrehaladott stádiumba jutott, hogy az ifjúságnak feltétlenül tennie kell valamit.,..válaszolunk azokra a kérdésekre, hogy mik a közvetlen teendők a gazdasági, kulturális-népművészeti-,néprajzi-, népköltési- és egészségügyi téren.(...) Ezt az előírást azért kell minden körülmények között respektálnunk, hogy a falumunka egységes legyen.”(4-5.old.)
Az útmutató kérdései huszonkét fejezetre tagozódnak, amelyek a következők: I. Történelmi, földrajzi és gazdasági földrajzi kérdések (19 kérdés); II. A falu lakossága (14 kérdés); III. Birtokmegosztás (13 kérdés); IV. Mezőgazdaság (30 kérdés); V. Ipar és kereskedelem (19 kérdés); VI. A gazdasági élet következményei (32 kérdés); VII. Közösségi érzék (10 kérdés);VIII. Műveltség, szokások (29 kérdés); IX. Világnézeti, vallási és erkölcsi kérdések (28 kérdés); X. Népművészet és az ezzel szoros összefüggésben lévő néprajzi kérdések (76 kérdés); XI. Háziipar (20 kérdés); XII. Népegészségügyi kérdések (110).
Komoly és rendszeres munka a 400-as kérdéscsomag összeállítása, amely szintén komoly és rendszeres munkára bíztat és sarkall, s ezzel megteremtette a gyakorlati falukutatást.
1931 nyarán báró Bánffy Ferenc birtokán (Csomafája, Doboka, Kide, Kendilóna, Kolozsborsa) Mikó Imrével, Debreczeni Lászlóval és Venczel Józseffel együtt végez faluszociológiai adatgyűjtést és felméréseket. A feldolgozott adatokra, illetve Dimitrie Gusti bukaresti szociológiai intézetétől kapott anyagokra támaszkodva és hivatkozva írta meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című munkáját. Ebben már összekapcsolja a szociográfiát és a riportot, a nagyobb hitelesség és hatékonyság jegyében. A mindössze 36 oldalas füzet öt kis fejezetre tagolódik, figyelemre méltó címek alatt: 1. A falu megközelítése; 2. A vallás; 3. A kapitalizmus; 4. Szociális irányzatok; 5. Útban a cél felé. Üzenet ez egy alakuló új értelmiségi osztálynak, de egyben felhívás is, amely a Mi a teendő? kérdésre válaszol. „A falukérdés ma – szól a felhívás – a világ érdeklődésének középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, az erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulását ő őrízte meg és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely az új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla 1936-tól a Magyar Népközösség és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetőségének tagja, s ebben az időben szerkesztette ez utóbbi színvonalas szakmai folyóiratát, az Erdélyi Gazdát, amely a modern mezőgazdálkodás dolgaiban igyekezett eligazítani s hasznos tanácsokkal ellátni olvasóit. A mezőgazdasági szakoktatás szorgalmazójaként nem győzte eleget hangoztatni, hogy a mezőgazdasági tudományos kultúra, szakértelem és sajtó csak úgy válhat az erdélyi gazdatársadalom utánpótlásnevelő intézményévé, ha az enyedi Bethlen-kollégium, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola s a radnóti katolikus gazdasági iskola végzettjei is a mezőgazdasági továbbképzés olyan intézményeibe is eljuthatnak, mint a Festetics-féle georgikon, vagy a mosonmagyaróvári főiskola, vagy éppen a Nyugat-Európai intézmények.
Különlegesen fontosak azok az írások, amelyekben következetesen bizonyítja, hogy az EMGE-nek meghatározó szerepe volt a demokrácia eszméjének meghonosításában. A szabad választás és önállóság gyakorlatának köszönhető a testületiségnek az a gondolata, amelynek segítségével az EMGE éppen a két világháború közötti állapotot és körülményeket is túlélte, és intézményesített hálózatával jelen volt az erdélyi magyarság életében.
Közvetlenül a bécsi döntés után, még 1940-ben, Venczel Józseffel együtt megírják visszatekintő, számvető könyvüket az EMGE megpróbáltatásairól Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román imperium alatt címmel. Demeter Béla a könyv első felének szerzője (3–16 old.). Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepköre, célkitűzései és lehetőségei (alcímek: A főhatalomváltozás hatása (3–8 old.); Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepe a megváltozott körülmények között (8–16 old.) címmel jegyzett tanulmány az „ új metamorphosis lényegéről, a nemzetvédelem eszközeiről és irányairól, a százados múlt megidézéséről, új építésről a régi alapokon értekezik” és eljut a végső számvetésig: az 1844-ben alakult Erdélyi Gazdasági Egyesület, „egy évszázad annyi nemzedékének építő munkája most ért el a tetőrakáshoz”. Teleki Domokosék kicsiny köre hatalmasan megbővült. Mikó Imre szervezést sürgető szavai beteljesültek, az EMGE uralmába vette az erdélyi magyar mezőgazdaság terepeit s bátran elmondhatja, hogy ha formailag nem is, de lélekben, együvétartozásban, munkában ma az egész magyar gazdatársadalom gazdasági egyesülete.”(16. old.)
Az EMGE évi kiadványai sorában az Erdélyi Gazda (amely havonta jelent meg 32–64 oldalon) után az Erdélyi Gazda Naptára (szintén Demeter Béla szerkesztésében) következik, amelyről elmondható, hogy a legnagyobb oldalszámú és legtartalmasabb naptár, amely valaha magyar nyelven megjelent. A naptár a haladó gazda mindenttudó kézikönyve volt.
Az Erdélyi Gazda Naptára 1940-ben megjelent soros számában (56.old.) még részletesebben elemzi mindazt, amit a százéves EMGE jelentett az erdélyi gazdatársadalom történetében: „ Az EMGE ama ritka intézmények közé tartozik, amelyek közel száz éves múltra tekintenek vissza. Ezt a kivételes kort annak köszönheti, hogy az EMGE-ét fontos gazdasági és nemzeti érdekek hozták létre, és ezektől az érdekektől soha nem távolódott el. Éppen ezért, amikor az EMGE történetét akarjuk vázlatosan ismertetni, elsősorban azokat a viszonyokat kell feltárnunk, amelyek megalakulása idején uralkodtak, és amelyek melegágyául szolgáltak.” És végzi ezt a feltárást az Erdély gazdasági helyzete a XIX. század elején, Az Erdélyi Gazdasági Egyesület kezdetei (alcímek: A megindulás, Az első gyakorlati programtervezet, Nehézségek 1848 után, Gr.Mikó Imre szerepe) című részekben. Majd rátér az impériumváltozás utáni helyzetre és feladatokra. A hatalomváltozás következményei című részben újraközli Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet munkája a Román Impérium alatt (Bpest,1940. Patria. 3–6) közös könyvben megjelent Az EGE szerepköre, célkitűzései és lehetőségei című részt, ezzel az érvényes folytonosságot hangsúlyozva, de azt is, hogy az erdélyi magyar társadalmat miként csonkította meg az 1919. február 8-i román földreform: „A földreform a magyar nemzeti vagyont érintette, és a főhatalomváltozás mellett nagy társadalmi problémákat vetett fel: 1. A magyar középosztálynak, amely főleg az állami életben, közigazgatásban talált elhelyezést, kétségessé vált a megélhetése., 2. A volt nagybirtokos vezetőréteg lába alól kicsúszott a föld. 3. A falusi népfelesleg azelőtt a városokban, hadseregben, mint altiszt és gyáripari üzemeknél helyezkedett el, ami az események után hosszú időre lehetetlenné vált. Társadalmunknak tehát jelentős hányada komoly megélhetési gondok elé nézett.”(59–64 old.)
Az új magyar szervezkedés irányai, Az EMGE megújulása részekben való fejtegetés után viszont, a Vissza a faluba! jelszavát már azzal a reménnyel erősíti, hogy Nevelkedik a falu új értelmisége (66-67 old.), s ezzel a megszervezhető jövő esélyét is megjeleníti.
Az EMGE centenáriumát készíti elő Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1942-1943 című számvetés. Előszavában Demeter Béla joggal fogalmazza meg: „...ez az egyesület a magyar föld egyik legcsodálatosabb hajtása. Az a társadalom ugyanis, amelynek problémáit műveli, sohasem tekintette ezt az intézményt csupán annak, amivé alapszabályai jelezték, hanem mindig olyannak látta, amivé az erdélyi föld sorsa és annak küszködő magyar népe rendelte. De bárhogyan is változtak a feladatai, – hol gyomirtást végzett, hol a talajt készítette elő a termékeny eszmék számára, vagy átalakult a testvéri közösség mentsvárává, – alapcélkitűzése mindig ugyanaz maradt: a mezőgazdasági népnevelés. Ebben az egyetlen szóban minden benne van. A cél és annak eszköze is. A fejlődés, a jólét alapja a műveltség. Minden magyarnak, akit ezen a tájon a sors a földhöz kötött, tudnia kell, hogyan gazdálkodjék. Munkájának egyre jobb és különb minőségi eredményével nemcsak az anyagi jólét területén halad, hiszen más az emberi értéke is, más a minősítése is a társadalomban és más a szerepe is a társadalom életében. A falu többé nem az elmaradottságot, hanem a szellemi és lelki tisztasága mellett a legteljesebb és komolyabb életformát is jelenti. Bizonyos, hogy ennek a feladatnak a megvalósulása nemcsak a ma kérdése, hanem a tegnapé éppen úgy, mint a holnapé, mert a műveltség évszázados elmaradottságát sohasem lehet egy-két évtized alatt behozni. Nem lehet különösen akkor, amikor az új építő eszmék, amelyeket be kell oltani a falu lelki életébe, magát a mindennapi kenyér kérdését érintik, tehát az emberi életnek éppen azt a pontját, amelyhez a legmerevebben és görcsösen ragaszkodik. Amit ma biztosnak hisz, azt csak akkor hajlandó megváltoztatni, ha teljes bizonyosságot szerzett a jobb eredményről... Mindez azonban nemcsak az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület gondja. Fel kell vonulnia a társadalom minden szervezett segítő erejének is. Elsősorban az államnak, a földmívelésügyi kormányzatnak, hogy a gazdatársadalom ügyeit igazgassa.., De még sok más állami és szabadtársulási szervezet is van, amely mind a falu kérdéseivel foglalkozik. És így minden olyan állami, vagy társadalmi szervezetnek és intézménynek, amely a falu sorskérdéseit intézi, a legjobb egyetértésben kell együttműködnie, mert csak így kapja meg teljes hitelképességét a nép előtt, és tanításai csak így találnak biztos követőkre.” Az évjelentés bevezetője végül ezzel zárul: „A jelentés legyen bizonyságtétele annak, hogy a közösség szelleme alkot Erdély földjén.”(6–12 old.)
Az 1940 utáni, második redivivusát élő, de csak Észak-Erdély területén újra belelendülő EMGE tevékenységét olyan alcímek alatt mutatja be, mint 1. EMGE-tanfolyamok (gépkezelői tanfolyamok, talajerőfenntartás, okszerű vetésforgók, védekezés stb.); 2. A mezőgazdaság közvetlen irányítása (növény- és gyümölcstermesztés, állattenyésztés és egészségügy, birtokpolitika, közellátás, árpolitika és értékesítés stb. 80-87.old.); 3. Az EMGE érdekképviseleti szerepe (kamarai megbízatás, kamarai vagyonkezelés, paritásos bizottságok, adóügyi tanácsadás, terményértékesítési tájékoztató, a termelési jutalmak kiosztása stb. (195-199 old.).
A történelem viszont közbeszól, s a szakértelmet felváltó politizálási szándék Demeter Bélát is, bár rövid időre, a cselekvés más mezejére szólítja.
Ám 1944. december 1 – 1945. január 2. között újra az EMGE szolgálatában találjuk. Különleges és fontos megbízatást kap az EMGE észak-erdélyi vezetőségétől. Erről Demeter Béla azt írja: „A háborús események és a közlekedési nehézségek miatt az EMGE-központ és a külső hálózat között – mint ismeretes – megszakadt az összeköttetés. Éppen ezért – a gazdakörök és a megyei kirendeltségek munkájának újrafelvétele és folytatása érdekében – megbízatást kaptam az EMGE-direktóriumtól, hogy látogassam meg Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód (vármegyék), és a Székelyföld útbaeső falvait és a megyei kirendeltségeket. Ennek rendjén pedig állapítsam meg a mezőgazdaság jelenlegi helyzetét, különös tekintettel a legsürgősebb tennivalókra.”
A Demeter-jelentés egy másolatát az Erdély-ban Magyarországra áttelepedett kommunista politikus, Simó Gyula hagyatékában találta meg Vincze Gábor szegedi történész, és az EGE-EMGE-RMGE, 1844-1994, 150 éves története (2004.) című kiadványban közli először (105–141 old.). Ugyancsak ő jegyzi e kordokumentum margójára, hogy: „Demeter Béla jelentése a XX. századi Erdély történetének egy rövid időszakába nyújt betekintést. Ez a dokumentum nem csupán azért leh

Az erdélyi magyarság védelmezőjére emlékeztek
Falukutató, lapszerkesztő, kisebbségi politikus és közigazgatási szakember - Demeter Bélára születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
„Nagyon pontosan adatolt tanulmányok, pontos tájékoztatás a romániai magyarok elhurcolásáról és a magyarellenes atrocitásokról, az erdélyi magyar gazdák helyzetéről, és arról, hogy a Bolyai Egyetem csak papíron létezik – ezeket hagyta ránk Demeter Béla.
Miközben a kommunisták által irányított Magyar Népi Szövetség (MNSZ) sajtója minderről hallgatott, e rendkívül tudatos ember mindent pontosan adatolt, összegzései, jelentései kincset érnek” – így méltatta Vincze Gábor szegedi történész Demeter Béla falukutatót, lapszerkesztőt, kisebbségi politikust és közigazgatási szakembert, akire születése századik évfordulóján emlékeztek szerda este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában.
Az erdélyi magyar gyakorlati falukutatást és -segítést megteremtő Demeter Bélának az Erdélyi Fiatalok mozgalomban játszott szerepéről szólva Cseke Péter egyetemi tanár kiemelte: Erdélyben azóta sem készített senki olyan pontos felmérést a magyarságról, mint Demeter; a Ki a faluba elnevezésű röpiratot/mozgalmat maga József Attila is aláírta és támogatta. Demeter Bélának a második világháború befejezése után megalakult magyar békeelőkészítő osztály Erdély-szakértőjeként játszott szerepét ecsetelve Vincze Gábor, kiemelve: az egyedüli volt, aki arra figyelmeztetett, hogy Magyarország önként vállalja a bűnbak szerepét, és nem akarja megosztani a második világháborús felelősséget, mintha a nemzet gerince kettétört volna.
Szintén Demeter Béla volt az, aki a párizsi béketárgyalásokra eljuttatta azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron püspök, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete vezetője, Lakatos István szocdem politikus és Korparich Ede, a Kaláka szövetkezet igazgatója – cáfolják az MNSZ marosvásárhelyi kiáltványát, miszerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. És ugyancsak Demeter Béla volt az, aki adatokkal bizonyította, hogy: az 1945. március 6-án hivatalába lépett Groza-kormány magyarbarátnak hirdetett politikája és a valóság között ég és föld a különbség. Ezek a fellépései, illetve a romániai magyarság érdekében kifejtett munkássága vezetett oda, hogy a rákosista politikai rendőrség 1947-ben letartóztatta, majd 1951-ben a Szekuritáténak kiadta Demetert mint a Márton Áron püspök elleni kirakatper egyik koronatanúját. A néhai kisebbségpolitikusról monográfiát író Kónya-Hamar Sándor leszögezte: Demeter Béla úgy halt meg a kínvallatások során 1952. december 24-én Văcăreşti-en, hogy egyetlen szónyi terhelő kijelentést sem tudtak kicsikarni belőle.
Krónika (Kolozsvár)

Testvértől testvérhez küldött gondolatok
Ha ül: görnyed. Ha feláll, attól tartok, hogy feje mindjárt eléri a mennyezetet. S attól is – mint a túl hosszúra nőtt gabonaszál – derékban előrecsuklik. Gyér, hófehér haja a szélcsendes szobában is meg-meglobog. Nagyon fáradtnak tűnik. Talán a tisztesség-tisztaság igyekezetébe fáradt bele. Budán él, a Várhegy oldalán, de lakásába átmenekített egy darabka Kolozsvárt: képek, faragások, tálak-kancsók, szőttesek, könyvek testében. Nagyon halkan, lassan, nagyon csendesen beszél. De sodrása van a szavának, szorosan illeszkednek egymáshoz a mondatok, a gondolatok. (Bokor Péter: Az utolsó utáni pillanat) * Annak a kornak, amelyikben fiatalságomat éltem, úgy hiszem, volt egy értéke, amiről kevés szó esik: sok kötelességteljesítő, becsületes embert nevelt. Ezt a különböző munkahelyeken látni. Bizonyos, hogy ezeknek az embereknek nagyobb része a kor problémáiban nem is próbált eligazodni, természetesnek vette, hogy az élet olyan, amilyen. Azóta persze nagyot változott a világ, s a mai fiatalok egészen mások, mint mi voltunk. Krúdynak egy könyvét olvastam – a zenével kapcsolatos kis írásai vannak benne összegyűjtve, főleg a cigányzenéről –, s mennyi a nosztalgia ebben a múlt, az elsüllyedt világ iránt. Pedig Krúdy elég erősen kritikus szellem volt. De valamihez hozzánőtt a szíve fiatalságában, s ennek a pusztulása fájdalmasan érintette, bár tudta, hogy korántsem csupa érték pusztul el. A múlt persze könnyen megszépül az öregedő ember szemében, a fiatal másképp látja a dolgokat. Jókai szemében például csodálatosan megszépült a szabadságharc s a reformkor is. Bizonyára nem egészen úgy volt, ahogy ő megírta – s mégis milyen jó, hogy így írta meg, s így állított annak a kornak emléket. (Részlet az 1974. október 1-jén kelt levélből) * Vita Sándor nevét ritkán emlegetik, annál ismertebb öccse, Vita Zsigmond (1906–1998) munkássága, aki a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára és könyvtárosa, jeles művelődéstörténész, irodalomtörténész volt. Vita Sándor 1904. február 1-jén született Nagyszebenben, és 1993. február 3-án hunyt el Budapesten, 89 éves korában. A kolozsvári Hitel (1936) egyik elindítója. Bekapcsolódott az EMGE munkájába, 1940–1944 között a budapesti parlament tagja mint meghívott erdélyi képviselő. Kolozsvárról az oroszok elhurcolták, majd Budapesten az Andrássy út 60-ban a politikai rendőrség foglya lett, egy évig tartották bent. Ezután Budapesten élt, visszavonulva a közéletből. (Szócikk) * A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumban vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik. (L. Vallasek Júlia: A fiatal nemzedék és a Hitel, Korunk, 2003. augusztus) * Felvetődött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Főtér 5. szám alatti helyiségében folyt (…). Több mint negyvenen írták alá. * Néhány aláíró neve a Vita Sándoré mellett – közvetlen környezetéből, Hitel-béli, EMGE- és más munkatársai közül: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József, dr. Szász István, Mikó Imre stb. Teleki Béla Budapesten volt, s így nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének őt választották meg. A memorandumot Teleki Géza professzor vitte el a kormányzóhoz. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak ez volt tulajdonképpen a megalakulása, mint arról Vita Sándor és Teleki Béla – Lipcsey Ildikó történész kérésére írott – levelei tanúskodnak. * Vita Sándor 1940 és 1944 októbere között mint az Erdélyi Párt képviselője, a nagy múltú kolozsvári Ellenzék vezetője és mint Erdély közéleti személyisége, mindig az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt tartva tette dolgát a magyar képviselőházban ugyanúgy, mint az erdélyi közélet megszervezésében. Személye egyik katalizátora volt az erdélyi háborúellenes mozgalmaknak, s mindent megtett, amit emberileg megtehetett a magyar egység megteremtése érdekében. (L. Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár, 1935–1944) * Magam kisgyermekkoromtól fogva a Hitel szellemi körének hatása alatt nevelkedtem. A tőlük hallottak, az ifjúkoromban velük folytatott beszélgetések meghatározták személyiségfejlődésemet is. Soha köreikben antiszemita vagy idegengyűlölő gondolatokat nem hallottam. Ellenkezőleg, áthatotta őket a "magunk revíziójának" szelleme, a hibák magunkban keresésének a gondolata. Sándor bácsit haláláig látogathattam Budapesten, Fiáth János utcai lakásukon. Nehéz körülmények közt, utolsó percig dolgozva teltek évei. Sokat beszélgettünk, és állíthatom, hogy személyében az egyik legtisztább embert tisztelhettem. Szerencsésnek mondhatta magát mindenki, akit végtelen szerénységgel és emberszeretettel barátságába fogadott. (L. Szász István Tas: Vád és tények – Egy néhai igaz ember védelmében – Vita Sándor emlékezete) * Hosszú élete során Vita Sándor rendkívül termékeny levélírónak bizonyult. Testvéröccséhez, Zsigmondhoz az 1935–1993 közötti időszakban írt, szinte félezernyi levele is ezt igazolja. Ezek a levelek a XX. századi erdélyi és anyaországi közélet, művelődés sokoldalú vetületeinek hiteles kordokumentumai. Becses forrásanyagot szolgáltatnak az irodalom- és művelődéstörténész, a szociológus és nem utolsósorban a politikus számára. * Az enyedi levelesládában megőrzött utolsó levelet Vita Sándor halála előtt 18 nappal – 1993. január 8- án – írta Zsigmondnak. Kiviláglik ebből is, hogy valóban: élete utolsó pillanatáig a világnak nagyon sok dolga érdekelte őt. Utolsó levelében is azt tudakolja (például), hogy Enyeden Zsigáék vajon nem fáznak a nagy erdélyi télben, jó-e az ellátás arrafelé, s közli: csendben telt el az új esztendő indulása. Örül annak, hogy a kolozsvári napilapban megjelent a Teleki Béláról írt cikke, és jelzi: pénzbeli adománnyal szeretné támogatni egykori iskoláját, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumot. * Íme: testvértől testvérhez küldött gondolatok, érzelmek gazdag világa ez a leveleskönyv. Ugyanakkor ezek a levelek rendkívül értékes, tartalmas kordokumentumai a XX. század fergeteges éveinek, mikor is békés meg kevésbé békés időszakok váltogatták egymást – különösképp ezeken a mi tájainkon –, s a zajló események meghatározták egyéni és közösségi életünket. Vita Sándornak a testvéröccséhez, Zsigmondhoz írt levelei fontos, nélkülözhetetlen forrásai az erdélyi és az anyaországi irodalom, művelődés közelmúltbeli történetének; behatóan rávilágítanak a kor jellegzetes magyar sajátosságaira, a szóban forgó idők szellemi törekvéseire, történéseire. (Előszó) * Kedves Zsigmond! Vita Sándor levelei Vita Zsigmondhoz. Sajtó alá rendezte és az előszót írta Győrfi Dénes. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009
B. D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A mezőgazdászoknak sem könnyű
Nagyvárad – Pénteken a Sas-palotabeli Ifjúsági Központ pincetermében évi közgyűlését tartotta a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) Bihar megyei szervezete. Meghívták az agrárintézetek képviselőit is.
Szentmiklósi Zoltán, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Bihar megyei szervezetének elnöke kifejtette: a tavalyi esztendő az RMGE számára sem volt könnyű. A megszokottnak mondható, időjárás okozta problémákon kivül az agrárpolitikai helyzet sem alakult kedvezően, a kormányválságnak betudhatóan. Idén tavasszal fogják ünnepelni az RMGE megalakulásának 20. évfordulóját, melyet 1990-ben alapítottak újra, az 1949-ben egy tollvonással megszüntetett Erdélyi Gazda Egylet utódaként. A Bihar megyei szervezetet 1998-ban jegyezték be jogi személyiségként, mely által felhatalmazást kapott arra, hogy segítséget nyújtson azoknak a gazdáknak, akik európai uniós projektekben vesznek részt. Az alapszabályzatnak megfelelően továbbra is három fő tevékenységi körre fókuszálnak: érdekvédelem azok számára, akik agrárkérdésekben és vidékfejlesztésben érintettek; a mezőgazdasággal kapcsolatos információk átvétele, tárolása és továbbítása, valamint szaktanácsadás. Társult szakmai szervezetként ugyanakkor együttműködnek azRMDSZ-szel. A két alakulat közt nem létezik függőségi vagy alárendeltségi viszony, így azRMGE-hez politikai beállítottságtól függetlenül lehet csatlakozni. A terveik közt szerepel, hogy Romániában törvénycikkellyel tisztázzák a vidéki-városi fogalomzavart, mert így egyszerűbb lenne a termőföldek adóztatása. A gazdáknak minden pénteken 10-12 óra között tartanak fogadóórát, a Sas-palotában található székhelyükön. Panaszaikat, problémáikat, kérdéseiket feljegyzik, és válaszolnak rájuk, még ha nem is azonnal.
Megyei agrárintézetek
A beszámolót követően a megyei agrárintézetek képviselői kaptak szót. A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság részéről felszólaló Szabó Zoltán RMGE-alelnök arra hívta fel a figyelmet: jelentős a parlagon hagyott terület, ami azt jelzi, hogy nem kifizetődő ezzel foglalkozni. Bihar megyében különben 499.209 hektárnyi az összmezőgazdasági terület, körülbelül 194.000 hektányi az erdő és 255.218 hektár nem alkalmas agrártevékenységre. Az igénybe vehető támogatásokról egyelőre korai lenne beszélni, viszont az igazgatóságon tanácsot tudnak adni a 141. számú (félig önellátó gazdaság), a 112. sz. (fiatal gazdák beiktatása), a 121. sz. (mezőgazdasági területek korszerűsítése), a 123. sz. (agrártemékek feldolgozása) és a 142. sz. (termelői csoportok létrehozása) intézkedésekkel kapcsolatban. A szakember arra búzdította a gazdákat, hogy fogjanak össze, mert így könnyebben tudják értékesíteni a termékeiket.
Ştefan Marius, a Bihar Megyei Tanács fennhatósága alá tartozó Agrárkamara vezetője arról tájékoztatta a jelenlevőket: tanfolyamokat fognak szervezni, valamint valószínűleg több gépészeti kiállítást, illetve vásárt is rendeznek majd az idén. Egy mezőgazdasági ingatlanok adásvételével foglalkozó cég reprezentánsa arra hívta fel a figyelmet: fontos, hogy a tulajdont igazoló dokumentumok rendben legyenek, s mindenki tisztában legyen azzal, hogy hol van földterülete. A nagyobb területek iránt élénkebb a kereslet, tette hozzá.
A tanácskozáson egyebek mellett még elhangzott: a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség székhelye a Matei Corvin utca 1. szám alatt található, Sárközi Szabolcsot kell keresni az első emeleten. A Vidékfejlesztési és Halászati Kifizetési Ügynökség a Sucevei utca 14. számnál van. Biótermékekkel Nagy Miklós szalárdi polgármester foglalkozik, a méhészetben pedig Jakab Károly kisgazda az illetékes.
Ciucur Losonczi Antonius. Forrás: erdon.ro

Az utolsó szó jogán
Demeter Béla erdélyi falukutató Magyar Örökség díja
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában ma, március 20-án, szombaton délelőtt tizenegy órakor adják át először a 2010-es esztendő Magyar Örökség díjait. A polgárok javaslatai alapján odaítélt elismerésben ezúttal a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel, Kopp Mária és Skrabski Árpád, Riesz Frigyes matematikus, Hajdu Ráfis János és Bakos Mária múzeumszervező, Csermely Péter hálózatkutató, Sapszon Ferenc kórusvezető, valamint Demeter Béla emléke részesül.
Viharnak kitett apró lángok vagyunk, mondta a börtönéből ideiglenesen kiengedett erdélyi főpap, Márton Áron, hóvirágok, a téli faggyal küzdve. Metaforája, mellyel paptársai küldetését kívánta jellemezni, érvényes volt arra a férfiúra is, aki a gyulafehérvári püspök ellen folytatott koncepciós pernek – „koronatanúként” – az áldozata lett.
A száz éve született Demeter Béla, aki egyes források szerint 1951, más közlések szerint 1952 karácsonyán egy bukaresti börtönben halt meg, hivatalosan soha nem volt Márton Áron tanítványa. „Csak” a cselekedeteivel követte a magyarságért és a keresztény erkölcsökért minden időben bátran kiálló katolikus főpásztor példáját. Kurtára szabott életében Demeter Béla is a Romániában élő magyar testvéreit kívánta szolgálni, akiknek a perbe fogott Márton Áron mindenkor a védelmére kelt. Petru Grozának címzett levelében ekképpen: „A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Márton Áront – akit elfogatásának hírére XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezett ki – talán éppen a Vatikánnal való egyezkedés reményében nem küldték a bitófára. Ám Demeter Bélának – akinek a fogva tartása miatt senki nem tiltakozott, még a testvére sem, aki pedig a szovjet csapatok által megszállt Románia államvezetésének kedves embere volt – végérvényesen el kellett tűnnie. S nem is csak az élők sorából, de a magyarság emlékezetéből is. A hétgyermekes somkeréki értelmiségi család az 1920-as évek utolsó harmadában két fiát is felsőoktatási intézménybe küldte. János Kolozsváron jogásznak tanult. Béla Bukarestben az államtudományi és közigazgatási főiskola hallgatója lett, de buzgón látogatta a közgazdasági és szociológiai kurzusokat is. Itt ismerte meg az akkor már európai hírű szociológus, Dimitrie Gusti azon elveit, amelyeknek a segítségével szakszerűen tanulmányozhatta a korabeli Románia társadalmi-gazdasági viszonyait. E stúdiumok hatására írta meg Demeter Béla – testvérbátyjával közösen – az első könyvét. A Románia gazdasági válsága című 1930-as kiadvány, amely a két szerző kutatói tehetségéről tanúskodott, széles körben tette ismertté a Demeter fiúk nevét; a különböző világlátású emberek is a kisebbségi sorsba szakadt magyarság ígéretes társadalomtudósait üdvözölték. A Kolozsváron ez év januárjában az Erdélyi Múzeum Egyesület által szervezett Demeter Béla-emlékkonferencián pedig a könyv máig érvényes észrevételeit elemezték a nyolcvan évvel ezelőtti társadalmi s gazdasági mozgásokat kutató szakemberek. Dimitrie Gustinak Demeter Bélára gyakorolt hatása ezzel a publikációval nem ért véget, ő terelte a fiatalember figyelmét a falusi közösségek kutatásának irányába is. Sőt a „terelgetésnél” többet is tett: a hatósági engedélyeket Gusti professzor közbenjárására kapták meg azok a főiskolai hallgatók, akik Demeter Béla útmutatása szerint a falvak tudományos megismerésére vállalkoztak. Az anyagi alapot pedig Kós Károly és a kalotaszegi református egyház teremtette elő szép és hasznos munkájukhoz. Első alkalommal azonban még báró Bánffy Ferenc segítségével járta a vegyes lakosságú magyar falvakat Demeter Béla, négy másik lelkes fiatal társaságában. Mindazt, amit kilenc község magyarjainak a helyzetét vizsgálva összegyűjtött, egy önálló kötetben és egy módszertani kiadványban foglalta össze. A maga nemében mind a két füzet mérföldkő a falukutatás történetében. Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című tanulmány azáltal is, hogy egy közép-európai hatósugarú ifjúsági mozgalom szellemi fundamentumát rögzítette, az Erdélyi Fiatalok célkitűzéseit hozta nyilvánosságra. „A falukérdés – írta a húszesztendős Demeter Béla – ma a világ érdeklődésének a középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulásait ő őrizte meg, és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla nemcsak falukutatóként és publicistaként bizonyult tehetségesnek, de szervezőként és lapszerkesztőként is. Gondoskodott róla, hogy az öntudatra ébredő romániai magyar főiskolásoknak Erdélyi Fiatalok címen lapjuk is legyen, olyan kiadványuk, amelyben a hozzájuk hasonlóan gondolkodó fiatalok, a csehszlovákiai Sarlónak, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, valamint a budapesti Bartha Miklós Társaságnak a tagjai is közreadhatják nézeteiket. Egyik-másik Budapestről küldött írás, például Fábián Dániel „kissé tudálékos” szövege állítólag József Attila átírásában látott napvilágot az Erdélyi Fiatalok hasábjain. „A fiatal generáció feladata a jogi autonómiát gazdasági és kulturális alapokra fektetni” – hirdették az ostobán szétdarabolt Közép-Európában is egymásra találó ifjú magyarok.
A gazdasági alapok megerősítése érdekében Demeter Béla az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) munkáját is segítette, 1936-tól az egyesület lapjának, a modern gazdálkodás dolgaiban olvasóit eligazító Erdélyi Gazdának a munkatársa lett. A falukutatásnak azonban lapszerkesztőként sem fordított hátat; és az sem szegte kedvét, hogy az Erdélyi Fiatalok mozgalma a tagság politikai nézeteltérései miatt kettévált. A „balszárny”, hová az egyik Demeter fiú, János is felzárkózott, a munkásmozgalomhoz csatlakozott, és a „jobbszárnnyal” csak akkor vette fel a kapcsolatot, ha az erdélyi magyarságnak a létérdeke úgy kívánta. Mint 1944 nyarán, hónapokkal azelőtt, hogy Románia hadat üzent Németországnak, és fegyverszüneti megállapodást kötött a Szovjetunióval. Az egyházak vezetői, az egyetemi oktatók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a gazdasági szervezetek és szövetkezetek elnökei együtt próbálták anyaországi testvéreiket rábírni arra, hogy mihamarabb ugorjanak ki a háborúból. Ha továbbra is tétováznak, így szólt a Budapestre címzett, közösen megfogalmazott felhívás, „Erdély kénytelen lesz önállóan cselekedni”. A budai várban, a kormányzói rezidencián folytatott megbeszéléseken Demeter Béla is jelen volt mint a negyven parlamenti képviselő által 1941-ben alapított Erdélyi Párt titkára, a pártelnök Teleki Béla jobbkeze. Azok a magyarországi politikai erők, amelyek szintén a háborúból való kiugrást szorgalmazták, talán éppen ez alkalommal ébredtek rá, hogy a krisztusi korban lévő erdélyi fiatalember tudását és tisztességét majd a béketárgyalásokon hasznosítani lehet. Nemigen írható tehát a véletlen számlájára, hogy az 1945-ben Budapesten megalakított béke-előkészítő osztály román és erdélyi szakreferensének éppen Demeter Bélát választották. A falukutatót, aki úgy ismerte Erdélyt, mint a tenyerét, és aki 1945-ben is fáradhatatlanul járta a vidéket, hogy adatokat gyűjtsön az erdélyi magyarok ellen elkövetett erőszakos és jogsértő hatósági beavatkozásokról. Személyes tapasztalatait és a valóság lelkiismeretesen dokumentált tényeit jegyzőkönyvi ismertetések sorában rögzítette Demeter Béla, s ezek alapján fogalmazta meg az erdélyi határmódosítás terveire vonatkozó tanácsait a Moszkvába készülő magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc számára. Részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet és egy székely autonómiatervezet előkészítésében is, miközben – talán egyes-egyedül – azt szorgalmazta, hogy a békedelegációban erdélyi magyar szakértők is hallathassák a szavukat. De egyedül Demeter Béla figyelmeztette a politikusokat arra is, ha Magyarország „önként vállalja, s nem is akarja megosztani másokkal a második világháborúban betöltött bűnbak szerepét, a nemzet gerince törik ketté”. Amikor pedig számára is világossá vált, hogy a tényleges magyar békecélokat, a magyar kisebbség védelmét, nemzetiségi jogainak a visszaadását lényegében egyik győztes nagyhatalom sem támogatja, eljuttatta a párizsi béketárgyalásokra azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron katolikus, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének a vezetője, Lakatos István szociáldemokrata politikus, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet igazgatója – cáfolták a Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi kiadványában közreadott azon állítást, amely szerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. Párizsban persze ez a bátor akció sem bírta jobb belátásra azokat, akik Közép-Európa népeinek a sorsáról döntöttek. Demeter Béla viszont az életével fizetett érte. Az 1949-ben letartóztatott Márton Áron perének koronatanújaként 1951 áprilisában Magyarországról Romániába küldték, és miután hazaárulás címén 1951 utolsó heteiben a püspököt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bukaresti katonai bíróság, Demeter Bélára nem volt többé szükség. S nem is csak azért, mert a per során egyetlen terhelő bizonyítékot sem tudtak szerezni tőle, de azért sem, mert Márton Áron, az utolsó szó jogán, a Párizsba kijuttatott memorandum ügyében minden felelősséget magára vállalt. „A békeszerződések tárgyalása alkalmával olyan határmegállapodást indítványoztam, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, ez megfelel a valóságnak – mondta. – Sőt kérem a bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező, mindenért engem terhel a felelősség.” Hogy a feleslegessé, sőt, mondhatni, kínossá vált koronatanút hogyan és mikor tüntették el e világból, pontosan senki sem tudja. Röviddel az ítélethirdetés után? Vagy egy esztendeig vártak vele? A Magyar Örökség díjjal kitüntetett életmű kutatói egyszer tán ezt is kiderítik. Az pedig már most is sejthető, miért ítélték általános feledésre vagy fél évszázadon át ezt a nagyszerű embert.
Lőcsei Gabriella. Forrás: Magyar Nemzet

Folytatja közösségépítő munkáját az EMKE
Egész napos rendezvénysorozattal ünnepelte szombaton, Kolozsváron megalapításának százhuszonötödik évfordulóját az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Az 1885. április 12-i alakuló ülés, a pánszlavizmus és pángermanizmus akkori magyarországi terjedésének hatására, az erdélyi magyar közművelődés és közigazgatás megerősítése céljából született, a szervezet első elnökéül pákéi Sándor Józsefet választották. A totalitárius társadalmi rendszer negyvennégy évre betiltotta az egyesületet, amelynek azonban napjainkban az erdélyi fővárosban székhely központja, szerte vidéken pedig 17 fiókszervezete és 75 társszervezete működik. A jubileumi ünnepséget délelőtt a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében az EMKE évi közgyűlése vezette be. Délután Sándor József Házsongárdi temetőbeli sírjánál koszorúzás és megemlékezés, este a Magyar Operában nagyszabású gálaműsor következett. [Kommentálható]
A szombati közgyűlésen részt vett Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke is, aki ünnepi beszédében sikertörténetnek nevezte az EMKE 1991-es újraalakulása óta kifejtett tevékenységét, mert bebizonyította, hogy képes felépíteni mindazt, amit mások leromboltak. Szerinte nincs kultúra közönség nélkül, de a piacgazdaság sem lehet tárgya a művészeteknek, ami Erdélyben fokozottan érvényes. Az RMDSZ megpróbálta, megpróbálja biztosítani a működési feltételeket az EMKE számára.
Szilágyi Mátyás magyar főkonzul azt hangsúlyozta, hogy továbbra is támogatni kell az EMKE lelki és intézményi felépítését, amelynek viszont ezentúl is a nemzeti identitás fennmaradását, a jövendő autonómiaformák megalapozását kell szolgálnia. Dr. Szurmainé Silkó Mária, a magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztályának vezetője az EMKE egész Kárpát-medencei kisugárzását, a trianoni tragédia utáni nemzeti öntudaterősítő szerepét emelte ki, és reményét fejezte ki, hogy támogatását sikerül biztosítani az eddigi mértékben. Sipos Gábor, az EMKE „nagyobbik testvére”, vagyis az EME elnökeként a közös célokról, a jelen elvárásokhoz való alkalmazkodásról beszélt. Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus főigazgatója szerint a múlt példaértékű szellemiséget és tartást adott az EMKE-nek.
Ezután Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, az RMDSZ által az egyesületnek nyújtott erkölcsi és anyagi támogatás elismeréseként, Markó Béla szövetségi elnöknek díszoklevelet adományozott.
A közgyűlés folytatásaként szakmai fórumot tartottak, amelyen Zonda Erika bemutatta a Hargita Megyei Tanácsnak a Beszterce-Naszód és Temes megyékhez kötődő szórványprogramjait, amelyek 2009-ben kiállítások, könyvadományok, képzőművészeti táborok, pedagógiai fórumok, fesztiválok stb. formájában konkretizálódtak. Az idén ezeket többszintes kapcsolatokká (önkormányzatok, iskolák, vallási gyülekezetek stb.) szeretnék bővíteni, és Aranyosszékre is ki szeretnék terjeszteni tevékenységüket (október 8-án Tordán szórványkonferenciát szerveznek). Nemes Előd a Kovászna Megyei Tanács hasonló jellegű munkáját ismertette Hunyad testvérmegyével kapcsolatban, elismerve a klasszikus mondást: „Erdélyben minden magyar felelős minden magyarért.” Borbáth Erika intézménye erdélyi hálózatfejlesztési terveiről tartott előadást, hangsúlyozva a kölcsönös érdekeket, a multikulturalitás értékeit, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal jelentőségét.
Az elnöki és a pénzügyi beszámolót (az elhunyt Takács Gyula cenzor utódjaként Imecs Veronkát választották) hozzászólások követték.
Délután a Házsongárdi temetőben az EMKE vezetősége megkoszorúzta első elnökük, Sándor József síremlékét, aki hatvan évig töltötte be ezt a tisztséget. A nagy előd életművét Gaal György helytörténész, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke méltatta. Koszorút helyezett el még Szilágyi Mátyás főkonzul, az OKM nevében dr. Szurmainé Silkó Mária, az MMIKL részéről pedig Borbáth Erika és Hegedűs Katalin.
Az ünnepi esemény a Kolozsvári Magyar Operában zárult, a szombat esti díjkiosztó gálával. Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök beszédében az EMKE sajátosságait emelte ki, majd köszönetet mondott azon magyarországi intézmények képviselőinek, akik az évek során támogatták az egyesületet, és most megtisztelték jelenlétükkel az eseményt. A folytatásban Egyed Ákos történész a XIX. században létesített négy erdélyi civil szervezetről – EMKE, EME, EKE és EGE – értekezett. Borbáth Erika jelképes ajándékot, míg Gubcsi Lajos magyarországi műpártoló-vállalkozó ex libris-díjat nyújtott át az EMKE-elnöknek.
Gémesi Ferenc magyarországi szakállamtitkár felszólalásában a Kárpát-medencei magyarság közművelődése védjegyének nevezte az EMKÉ-t. Ezt követően színpadra szólították a most tiszteletbeli tagságot nyert személyiségeket, majd átadták a díszokleveleket, okleveleket. Az est második részében 13 EMKE-díjat adtak át. Az ünnepi műsorban közreműködött a Kolozsvári Református Kollégium énekkara (vezényelt: Székely Árpád), Nistor Ilona csángó népdalénekes, Vidovenyecz Edina és Csurulya Csongor, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei, a Bogáncs Néptáncegyüttes és a Harmadik Zenekar. A műsorvezető feladatát Sebesi Karen Attila színművész látta el.
N-H. D., Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

„Ne féljetek, nem megyünk haza!” – Hová jutottunk Trianon óta?
A magyar megosztottság és egymásra találás 90 esztendeje
A trianoni diktátum legfontosabb következménye, hogy a történelmi Magyarország megszűnte, az ország kétharmadának elcsatolása következtében létrejönnek azok a kényszerközösségek, melyekre ma azt mondjuk, „külhoni magyarok” – fogalmaz Bárdi Nándor történész. Az ő segítségével próbáltuk áttekinteni a békediktátum óta eltelt időszakot mind a határon túli magyarság, mind az anyaország szemszögéből.
Trianon értelmezése, szemlélete már a létrejöttének pillanatától eltér határon túli és magyarországi nézőpontból: Brassóból vizsgálva ezt a helyzetet más a történtek értelmezése, mintha Budapestről állapítjuk meg, mi történt – szögezi le Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Kisebbségben Magyarországról nézve Trianon alapvetően az ország területi vesztesége, míg kisebbségi szempontból a közösség létrejötte kapcsolódik ehhez az eseményhez – folytatja a kutató, aki Kolozsváron is rendszeresen tanít. – Ezek ugyanis egy politikai döntés, nem pedig valamilyen társadalomtörténeti folyamat során létrejött közösségek. E kényszerközösségek mint sorsközösségek 90 év alatt vállalt, regionális közösségekké váltak, s ez a magyar nemzetfelfogást is meghatározza.
A külhoni magyar látószög némiképp eltér a hazaitól. A kisebbségi magyar közösségeket az anyanyelv és a kultúra szervezi, így sokkal „nemzetesítettebb” közösségek, a nemzeti kultúrának fontosabb szerepe van, mint Magyarországon.
Míg a magyarországi népesség jelentős részének az ország a haza, s az állampolgársághoz köti ezt a fogalmat (bár folyamatosan nő azok száma, akik a határon túli magyarokat is a nemzet részének tartják), s a haza és az ország fogalma az anyaországban összekapcsolódik, a határon túliak a szülőföldből, a „kis tájból” indulnak ki, ehhez kötődik a magyar kultúra. Ez a virtuálishaza-felfogás a magyar médiatér használatán keresztül lesz valóságossá, integrálódik Magyarországhoz. Külön kérdés az, hogy a külhoni magyar világok termelte kultúra, ismeretek mennyire épülnek be ebbe a közös médiatérbe.
Bárdi rámutat: a 2004. decemberi népszavazás azért volt nagy hatással a külhoni magyar közvéleményre, mert az a hazafelfogásból elvárt emancipáció, hogy ők a létező magyar kultúra részesei, és az anyaországban sem idegenek, elutasításra talált. Legalábbis így élhették meg a szomszédországi magyarok.
Az adófizető és az áldozat konfliktusa
Az egyenlőtlen helyzetből adódnak a magyar–magyar konfliktusok. Vannak, akik magyar állampolgársággal bírnak, Magyarországon élnek, magyar kulturális állami intézményrendszert használhatnak, s van egy 2 millió 400 ezres csoport, melynek tagjai kisebbségi léthelyzetben maguknak teremtik meg ezt az intézményrendszert, s nem rendelkeznek azzal a kulturális esélyegyenlőséggel, mint a magyarországiak.
Előáll az adófizető és az áldozat konfliktusa: Magyarországról jön a támogatás, a hazai intézmények próbálnak élni a kompetenciával, hogy ők döntenek ezekről a helyzetekről. Vita alakul ki, hogy az adott közösség nem tudja-e jobban eldönteni a támogatás sorsát.
Ki a „magyarabb magyar”?
Némi kompenzálás is előfordul: amikor a határon túliak próbálják nemzetesítettségben, hitelességben, kulturális örökséghez való viszonyukban felülmúlni a magyarországiakat. Ennek egyik jellemző kifejezése a „tápos” – azaz művi, mesterkélt, nyámnyila – kritikus megnevezés, ahogy Kárpátalján vagy Erdélyben nevezik az anyaországi magyarokat.
A Balázs Ferenc Intézet korábbi kutatásai szerint, hogy miképpen látják a határon túliak az anyaországi magyarokat, két fontos sztereotípia alakult ki. Az egyik, hogy a magyarországiak „gőgösek, ridegek, számítóak”. A másik egyfajta mintakövetést jelez, eszerint a hazaiak civilizáltak, kulturáltak. A felvidékiek a legelfogadóbbak, a kárpátaljaiak a legelutasítóbbak Magyarországgal kapcsolatban, míg az erdélyieknél és a vajdaságiaknál fele-fele arányban oszlik meg a fent megadott két nagyobb megítéléstípus.
A revíziós politika
Korszakonként markánsan különböző az érem másik oldala, hogy miképpen reagál a megcsonkított, a magyar államiságot jogfolytonosságában továbbvivő ország a békediktátumra és következményeire – derül ki a kutató válaszaiból.
A két világháború között egyértelmű volt a revíziós jövőkép: ez egyrészt külpolitikai stratégia volt, másrészt az egész Horthy-korszak legfontosabb legitimációs ideológiája. Eszerint mindent, a társadalmi programokat, a belső ellentéteket, az ország gazdaságpolitikáját a revízió érdekeinek kellett alárendelni. A revízió célját végig nem tisztázták: lebegtették, hogy a történelmi Magyarország visszaállítása vagy az etnikai határok szerinti új határvonalak meghúzása a cél. A legfontosabb kérdés az volt, amit Jancsó Benedek fogalmazott meg: ha el is vesztette a magyarság területi integritását, kulturális integritását meg kell tartania annak érdekében, hogy egy későbbi békeszerződés során érvelni lehessen a magyar demográfiai, gazdasági pozíciókkal. A korabeli magyar külpolitika egyik alapelve pedig az volt, hogy a szomszédsági kapcsolatok csak akkor rendezhetők, ha a kisebbségi kérdésben is van előrelépés.
Más helyzetet teremtett az 1938–1944-es időszak, a visszacsatolások korszaka. Maradtak magyar kisebbségek a vissza nem tért területeken, s Magyarországra is nagy számban kerültek más nációbeli népcsoportok. Szlovákia vonatkozásában a reciprocitás elve működött: a magyar kisebbségeknek adott intézményi jogokért cserébe a szlovákiai magyarok is hasonló elbírálásban részesültek.
Ez Romániával kapcsolatban nem igazán működött, ott sokkal inkább túszhelyzet alakult ki a két közösség között. Észak-Erdélybe egymillió román került vissza, Dél-Erdélyben pedig ott maradt mintegy 100-150 ezer magyar. A visszacsatolt területeken mindenütt a magyarországi közigazgatást vezették be, de Észak-Erdélyben továbbra is fenntartották a kisebbségi korszakban létrehozott regionális és a nemzeti alapon szervezett intézményeket – ilyen volt az EME, az EMKE, az EGE vagy a szövetkezeti központok. Az erdélyi elit egyfajta mintaterületnek tartotta a régiót.
Létrehozták az Erdélyi Pártot, próbálták nem beengedni a magyar pártokat, s az észak-erdélyi románsággal szemben igyekeztek egységes tömbként megjelenni. A nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében alapvetően nem nemzetiségi autonómiában gondolkodtak, mint 1940 előtt, hanem az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésében, tehát a nyelvi jogokban és az egyházi autonómiában, például magyarok vezette, román nyelvű helyi közigazgatásban és oktatásban. Ezzel együtt Dél-Erdély megszerzéséről sem mondtak le. A háború utáni rendezéssel kapcsolatban pedig mind román, mind magyar részről készültek lakosságcseretervek. Ez akkoriban a kérdés egyik rendezési módjának tűnt.
Eszköztelenül A következő, 1944–1948 közötti időszakban a magyar kormányzat eszköztelen volt ezekben a kérdésekben. Még csak kisebbségvédelmi garanciákat sem tudott elérni a béketárgyalásokon. Az, hogy nem telepítettek ki nagyobb magyar tömböket a felvidékieken kívül, többek között annak köszönhető, hogy Magyarországon ez komoly belpolitikai gondokat jelenthetett volna. Másrészt Romániában a szovjetek egyik legfontosabb ütőkártyája volt, hogy lebegtették Észak-Erdély hovatartozását. Így sikerült elérniük, hogy 1945-ben Petru Groza vezetésével baloldali kormányt nevezzenek ki, amely 1948-ra fölszalámizta a polgári erőket. Egy ideig még küldözgetett az anyaország pénzt a kolozsvári egyetem fenntartására, a kisgazdapárt is próbálta a szövetkezeti mozgalmat segíteni Erdélyben. Ezek azonban már nem tudták befolyásolni a folyamatokat.
Az internacionalista zsákutca
Az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig tartott az automatizmus kora. A magyar kormányzat úgy gondolkodott, hogy egy adott ország belügye a nemzetiségi kérdés. Arra számítottak, hogy a szocializmus automatikusan meg fogja oldani ezeket a problémákat az osztályharc lezárultával. Csakhogy leereszkedett a vasfüggöny nemcsak nyugatra, de a környező szocialista országok felé is. A nyilvánosságra nem kerülő pártvezetői tárgyalásokon állandóan napirenden volt a kérdés, elsősorban Románia esetében. A kommunista párt vezetésében ebben az időszakban egyébként felülreprezentáltak, Rákosit is beleértve, a határon túlról származó politikusok.
A hatvanas évek közepétől kezdődő, Kádár által fémjelzett korszakban a keleti blokkban jellemző, hogy elfogy a szocialista országok legitimációs tartaléka Sztálin halála és a XX. kongresszus után. Szinte minden országban megjelenik a nemzeti érdek, a nemzeti függetlenség fokozott hangoztatása mint politikai legitimációs ideológia. Ezalól két ország kivétel. Egyrészt az NDK, ahol a függetlenség kérdéséhez az NSZK árnyékában elég nehéz lett volna hozzányúlni, másrészt Magyarország, ahol 1963-ig ültek az ’56-osok, illetve Kádár rendszerének ideológiája más típusú nemzeti érdeket hordozott magában. Kádáréknak egyfajta plebejus nemzetfogalma volt: a nemzeti érdekek helyett az életszínvonal biztosítására került a hangsúly.
Románia a Varsói Szerződés esetében ellenállt a tömbben való politizálásnak, a KGST vonatkozásában pedig annak a nemzetközi munkamegosztásnak, amely mezőgazdasági és nyersanyagtermelő szerepben konzerválhatná. Ebből adódott, hogy amikor a Szovjetunió és Románia kapcsolataiban fölmerült a hatvanas évek második felétől Besszarábia kérdése, Magyarországon bátrabban fogalmaztak a határon túli magyarok ügyében. S ezek a problémák 1968 után Csehszlovákiában, a hetvenes évek első felétől Romániában egyre súlyosabbakká váltak. Magyarországon pedig a párt és az elitcsoportok alkurendszerében nyomásgyakorló csoportosulások alakultak ki, így például aktivizálódott az Írószövetség, a népi írók sora.
A határon túli magyarok kérdésével 1966–1968-tól rendszeresen foglalkozott az MSZMP KB agitációs és propagandabizottsága. Különböző jelentések készültek a szomszédos szocialista országokkal működő kulturális kapcsolatokról, az ott élő magyarok helyzetéről, intézményi viszonyairól. 1976-ban MSZMP politikai bizottsági határozat születik, amely a lenini nemzetiségpolitikai normák szerint értékeli az egyes országok magyarságpolitikáját. Úgy ítélik meg, hogy Kárpátalján a legjobb a helyzet, ezenkívül Jugoszláviában jó a helyzet. (Itt fogadták el egyedül a Magyarországról kezdeményezett „kettős kötődés” és a nemzetiségek „híd” szerepére vonatkozó retorikát.) Csehszlovákiát az oktatási kérdések és a történeti viták miatt problematikusnak tartották. Romániában pedig kifejezetten úgy értékelték, hogy ott eltérnek a marxista–leninista nemzetiségpolitika normáitól.
A kulturális nemzetfogalom
Különböző próbálkozások történtek a romániai kapcsolatok rendezésére, de 1977-ben a nagyváradi találkozó nyomán kiderült, hogy ez a magas szintű találkozókra építő politika sem működik. Nyílt konfliktussá vált a Románia és Magyarország közti viszony, mikor a nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált a romániai gazdasági válság. A társadalmi homogenizációra épülő romániai politika külső-belső ellenségként konstruálta a magyarságot és Magyarországot. Magyarország óhatatlanul belekerült ebbe a konfliktusba, hiszen a nyolcvanas évek közepén tömegessé vált a romániai magyarok áttelepülése és a tiltott határátlépés. A 80-as években Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre, Őszi István vezetésével megjelent egy olyan, az MSZMP KB külügyi apparátusában dolgozó csoport – Moszkvából visszatért diplomaták –, akik a magyar kisebbségi kérdés nemzetközi felvetése irányába, a kulturális nemzetfogalom felé mozdultak el. A határon túli magyarokkal való kapcsolattartást pedig a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladatának tartották.
A dologban közrejátszott, hogy míg a népi írók, akik szintén kiemelt fontosságúnak látták e kérdést, kulturális, demográfiai problémának látták a határon túli magyarok ügyét, addig a harmadik, a határon túliakkal foglalkozó csoport, a demokratikus ellenzék elsősorban emberi jogi kérdésként kezelte, s egyik legfontosabb témájává vált a magyarországi szegénység mellett a határon túliak ügye.
Magyarságpolitika A Kádár-rendszer bukásával, 1988–1989-ben bekövetkezett a magyarságpolitika intézményesülésének időszaka. A Németh-kormány alatt létrejött a Nemzetiségi Kollégium, majd az Antall-kormányzat időszakában megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala. Ez a hivatal különböző felügyeleti szervek mellett 2006-ig működött, amikor létrehozták a Miniszterelnöki Hivatalon belül a kisebbségi és nemzetpolitikai szakállamtitkárságot.
Az 1990 utáni időszakban az alapvető jövőkép a társnemzeti státus megszerzése volt a határon túli magyarok számára. Erről viszont a 90-es évek közepére kiderült, hogy nem működik, sem az európai nyomásgyakorlás, sem a szomszédos országokkal való megegyezés nem hozza létre a különböző szintű magyar nemzeti autonómiaintézményeket. Egy másik kísérlet volt a kisebbségi magyar pártok részvétele az adott országok kormányzati politikájában a kilencvenes évek közepétől. Ez nagyon sok eredménnyel járt, de sehol sem jutott el külön kisebbségi törvény létrehozásáig. Ellenben a volt Jugoszlávia utódállamaiban felülről létrehozták a kisebbségi magyar nemzeti tanácsokat.
Mikor 1996 környékén kiderült, hogy Magyarországnak egyfajta geopolitikai előnye van a térségben, és valamiféle megoldást kell találni a schengeni határ-ellenőrzési rendszer bevezetése utáni kapcsolattartási problémákra, akkor jelenik meg a státustörvény elképzelése. Ez a koncepció azt célozta meg, hogy a határon túli magyarok jogilag és egyénileg is megragadhatóvá váljanak. A státustörvénnyel járó kedvezményeket úgy képzelték el, mint egy olyan katasztert, amely révén pontosan lehet tudni a kedvezményezettek körét, a kedvezményeket pedig tovább lehet fejleszteni.
Ennek a kedvezménytörvénynek a zsákutcájaként jelent meg, a működésképtelenségét jelezve, a kettős állampolgárság igénye – összegzi a jelenleg kialakult helyzetet Bárdi.
Ürügy a kisebbségek problémáinak felvetése
A 90-es évek elejétől kezdve a határon túli magyarok kérdése bizonyos értelemben virtualizálódott, mintegy ürügyként jelenik meg – jelzi kérdéseinkre a kutató. Már az MDF szétszakadásakor a kirobbanó Csurka–Antall-konfliktus látszólagos ürügye az ukrán–magyar alapszerződés volt. Gyurcsány Ferenc számára a népszavazás lehetőség volt arra, hogy megmutassa, Orbán Viktor legyőzhető. 1996-ban Orbán a jobboldal egységét, az MDF, a kisgazdapárt és a Fidesz koherenciáját az alapszerződés vitájában tudta megteremteni, amikor történeti távlatba emelte, hogy vajon az alapszerződés megoldja-e a kisebbségek problémáit és Trianon kérdését.
A magyar politikában, s ez akár a jelenlegi, a határon túliak állampolgárságának elnyerését könnyítő és kiterjesztő jogszabályra is vonatkozik, általában valamilyen más politikai folyamatnak van alárendelve, valamilyen pártpolitikai érdekharc áll a magyar kisebbségek adott ügyének, problémájának a felvetése mögött – summázza a kérdés aktuálpolitikai jelentéseit Bárdi Nándor.
Udvardy Zoltán
MNO.hu

Székelyföld a visszatérés után I. (1940–1944)
Teleki számára nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Magyarországhoz „visszatért” területek helyzetét elemző társadalomkutatók, statisztikusok, publicisták, agrárszakemberek egybehangzó véleménye volt, hogy Magyarország területe gazdaságilag elmaradott, társadalmi viszonyaiban fejletlen, hátrányos helyzetű országrésszel gyarapodott.
Az 1940-1944 közötti időszakban a magyar állam a visszatért területeken, így a Székelyföldön is, egy komplex modernizációs, gazdasági-társadalmi felzárkóztató politikát alkalmazott. A helyzet azonnali szemrevételezése után állami támogatásokat sürgető időszak következett. A közgondolkodásban egyetértés volt abban, hogy az új államkeretek közötti fejlődésbeli különbségek kiküszöbölésére a kormányzatnak kell elvégezni az „egybehangolás” és az újjáépítés munkáját. A közhangulatnak ezt az elvárását a Teleki-kormány azonnal beinduló bőkezű támogatáspolitikája megerősítette, illetve eleve generálta is.
A miniszterelnök Erdély-politikájában „nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére [...] a kormány első számú belpolitikai célja, megelőzve minden mást (zsidókérdés, földreform, szociális törvénykezés) Észak-Erdély reintegrálása volt” – írja Ablonczy Balázs.
A reintegrációs törekvések fő kivitelezői a vármegyék törvényhatóságai voltak. A közigazgatási intézmények mellett azonban Erdélyben sajátos, a trianoni területen nem létező intézmények is részt vettek a fejlesztéspolitika megvalósításában. Ilyen volt az 1940. szeptember 14-én Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére alakult, Erdélyrészi Gazdasági Tanács, amely „legális adatgyűjtő, javaslattevő és tanácsadó szerv.”
Az EGT közvetítői hatáskörébe az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet és a kolozsvári „Szövetség” Gazdasági Hitelszövetkezetek Központja tartoztak. A Földművelésügyi Minisztérium 1941 júniusában Erdélyben létrehozta a FM Erdélyi Kirendeltségét. A minisztériumnak külön erdélyi költségvetése volt.
A nagy múltú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület is megbízást kapott tevékenysége folytatására. Állami támogatással tovább folytatta tevékenységét az erdélyi szövetkezetek csúcsszervezete, a még 1920-ban alakult, Kolozsvárt székelő „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja. 1940. október 16-án a Hangya Szövetkezetek igazgatósági gyűlésén elhatározták, hogy „Marosvásárhely székhellyel szövetkezetet hoznak létre, amelynek cége lesz: az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Szövetsége, mint szövetkezet.” A gazdasági élet fellendítését segítendő, több új intézményt hoztak létre. 1943-ban, Marosvásárhely székhellyel alakult az Erdélyi Tejgazdasági és Tejértékesítő Szövetkezet, amely tejgyűjtő állomásokat, községi tejszövetkezeteket létesített. Az EMGE, a Futura, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete és a kolozsvári Szövetség létrehozta az Erdélyi Gazdák Magértékesítő Szövetkezetét, amely az ún. zárt erdélyi területen tevékenykedett (Háromszék, Csík Udvarhely, Maros-Torda, Szolnok-Doboka, Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy vármegyék) A szociális támogatások területén a visszacsatolás után az első állami segélyszervezet az Erdélyi Szociális Szervezet volt, feladatkörét 1941 közepén az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (O.N.Cs.A) vette át. Az intézmény házakat építtetett és javíttatott, házi és kisipari támogatásokat folyósított a sokgyermekes családoknak, állatjuttatásokat (tehenek, lovak, sertések és kisállatok) bonyolított le. A házasulandóknak házassági kölcsönöket is nyújtott. A Nemzeti Önállósítási Alap kezdeti célkitűzése az értelmiségi munkanélküliek gazdasági önállósítása volt. A visszacsatolás után a szakképzett kereskedőket és iparosokat is támogatta.
A mezőgazdaság állami támogatása
A visszacsatoláskor a trianoni területen az állami gazdaságirányításnak már kialakult, sokrétű gyakorlata volt (főleg német és olasz példák nyomán). A kormányzat erdélyi mezőgazdaság fejlesztő programjában is érvényesítette ezt a tapasztalatot. A növénytermesztés színvonalának javítására kedvezményes vásárlással minőségi vetőmagakciókat szerveztek. Fontos szempont volt az ipari növények (rostlen, napraforgó, cukorrépa) és a Székelyföldön addig alig ismert, vagy kevéssé elterjedt takarmánynövények (lucerna, szarvaskerep, somkóró, baltacím) meghonosításának szorgalmazása. Marosvásárhelyen Gyümölcsészeti Felügyelőség létesült, a székely megyékben mindenütt gyümölcsészeti intézőségeket és növény-egészségügyi körzeteket állítottak fel, tanfolyamokat szerveztek, kiállításokat rendeztek. A gyümölcsösök ápolásához permetezőgépeket, vegyszereket osztottak kedvezményes áron, permetezőmester képző tanfolyamokat szerveztek ahová a nagycsaládosokat vették fel. Az állattenyésztés támogatása A FM megszervezte Erdélyben is az állattenyésző szolgálatokat, Vármegyei Állattenyésztő Állomásokat állított fel. Az állattenyésztési egyesületek (szarvasmarha-, juh- és sertés szakosztályokkal) feladata az állatkiállítások szervezése, vásárok rendezése volt. A FM törvényhatósági állattenyésztési alapot létesített, ebből támogatták a községekben az apaállattartást.
A lóállomány minőségi feljavítását a kormányzat elsősorban tenyészkanca akciók lebonyolításával támogatta. A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésének legfontosabb eljárása a fajtafeljavítás volt, ezt a törzskönyvezett apaállatok köztenyésztésben való elhelyezésével biztosították. A tenyészbikák vásárlásánál a székelyföldi gazdakörök 25 százalékos, a községek és közbirtokosságok 20 százalékos kedvezményt kaptak. A juhtenyésztés fellendítésére 1941-ben és 1942-ben kormányzati támogatással fésűs-gyapjas cigája kosokat és bárányokat osztottak ki. A baromfitenyésztés támogatására a FM Marosvásárhelyen keltető központ létrehozását rendelte el, ól építési segélyeket folyósított. Legelő- és rétgazdálkodás korszerűsítéséhez az EMGE Zöldmező ügyosztálya a szakszerű legelőgondozás, a legelőfeljavítási ismeretek terjesztésére telente zöldmező- és pásztorképző tanfolyamokat szervezett. A FM Erdélyi Kirendeltsége 1941-ben a legelőviszonyok megjavítása végett Erdélyben „mintalegelők” felállítását határozta el. A kijelölt mintalegelők gondozásának anyagi támogatása mellett, a gazdákat gazdasági tanfolyamokon oktatták, a szakszerű legelőkezelési ismereteket és legelőmestereket képeztek ki.
A mezőgazdasági gépellátás támogatása
A kormányzat több alkalommal indított kedvezményes gépvásárlási akciókat (vetőgép-, magtisztító gép és ún. kisgép akciókat bonyolítottak le). A mezőgazdasági termények tárolása, feldolgozása, a korszerű állattartás érdekében a mezőgazdasági építkezéseket is támogatta. A FM Erdélyben gabonatárház építési programot kezdeményezett. A kisgazdaságok támogatására állami segéllyel silóépítési akció, minta trágyatelep építési akció és – Kós Károly típusterve alapján – mintaistálló építési mozgalom indult. A tejipar fejlesztésére – a feldolgozásra és értékesítésre – különös gondot fordított a FM (államsegéllyel juhtej gyűjtő és gomolyakészítő, illetőleg juhgomolya-beváltó állomásokat létesítettek.) A feldolgozóipari építkezéseknek ezekben az években szintén jelentős megvalósításai voltak (pl. a csíkszentsimoni szesz- és keményítőgyár, a szárhegyi len feldolgozó üzem). A kisvárosokban az állam vágóhidak építését támogatta.
A mezőgazdasági képzés támogatása
Az erdélyi felsőfokú gazdasági képzést a kolozsvári Gazdasági Akadémia biztosította. Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön középfokú gazdasági tanintézet létesült, szintén Marosvásárhelyen 1942-ben sajt-és vajmestereket képző mezőgazdasági tejipari szakiskola kezdte meg működését.
Székelyföldön állami támogatással tovább működött a csíkszeredai mezőgazdasági szakiskola, a székelykeresztúri, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi téli gazdasági iskola. A rendszeres intézményi képzés mellett két-három hónapos téli gazdasági tanfolyamokat, mezőgazdasági gépkezelői tanfolyamokat, a háziasszonyok részére hathetes háztartási vándortanfolyamokat szerveztek.
Az erdőgazdaság támogatása
A visszacsatolt terület magas fokú erdősültsége (31,3 százalék) követkézményeként az erdőgazdaság az egyik legfontosabb gazdasági tényező volt. A kopár területek befásítása, vadpatakok megkötése, erdők feltárása és a közszolgálat jó hírének helyreállítása volt az azonnali feladat. Az addig járatlan helyeken vágott erdei útszakaszok épültek. A kormányzat a fakitermelésre kedvezményes hitelakciót engedélyezett.
Pénzügy, ipar, kereskedelem
A Magyar Nemzeti Bank az erdélyi pénzintézetekkel szemben megkülönböztetett hitelpolitikát folytatott: „míg egyes pénzintézetek különben saját tőkéiknek csak 50 százalékáig részesülhettek a Nemzeti Bank visszleszámítolási hitelében, Erdélyben annak 100 százalékáig részesültek.” A visszacsatolt erdélyi városok iparszerkezete – Kolozsvár kivételével – kisipari jellegű volt. A kormányzat a kisiparosokat folyamatosan olcsó, olykor fedezet nélküli hitelekkel támogatta.
Infrastrukturális fejlesztés: útépítések
A megyék költségvetésében a közúti alapokból fedezték a javítások, útépítések költségeit. Hidakat, átereszeket építettek újra, úttesteket építettek át, új útpályákat építettek ki, a hegyi utakon támfalakat építettek. Az utasforgalmat az ország fővárosa felé vasúton – a déda-szeretfalvi vonalrész átadása után – három személyszállító vonat biztosította: a Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár-Nagyvárad útvonalon egy sebes-gyors, Sepsiszentgyörgy-Zsibó-Debrecen útvonalon egy személy-sebes és az 1943 nyarán beindított „Hargita Express” székely gyorsmotorvonat, amelyen a legtávolabbi megyeszékhelyről, Sepsiszentgyörgyről 12 óra alatt lehetett az ország fővárosába utazni. Megyei középítkezések: 1941-tavaszától széleskörű építkezési, helyreállítási munkálatok indultak. Elsősorban középületek felújítására került sor, de új épületeket is emeltek. A négy év alatt a városok belső tereinek rendezésére, arculatuk modernizálására is utaltak ki állami támogatásokat. A városoktól, községektől távoli lakott helyeken 1940-44 között postaügynökségek is nyíltak: a hegyi tanyákat – a közigazgatási besorolás szerint a „lakott hely”-eket is bekapcsolták a postahálózatba.
Minden járásban tűzrendészeti felügyelőket alkalmaztak, a községekben is tűzoltó szertárakat létesítettek és tűzoltó felszereléseket vásároltak. Az ifjúsági testedzést iskolai és iskolai kereteken kívül is támogatták. A kisvárosokban részben önerőből, részben kormányzati támogatásokkal sportlétesítmények jöttek létre. Különösen a téli sportok gyakorlásának feltételei javultak a negyvenes évek első felében.
Szociálpolitika, közellátási segélyezés és egészségvédelem
A szociális támogatásokra jellemző volt a komplexitás, sokrétűség. Állami támogatással „népruházati” akciók, a népélelmezés javítását célzó különböző segélyezési akciók zajlottak (zöldkeresztes tej- és cukorakciók), háziipari tanfolyamokat, főzőtanfolyamokat szerveztek. Az egészségügyi képzés javítására az egészségügyben dolgozók tanfolyamokat, tanácsadó szolgálatokat szerveztek (zöldkeresztes egészségvédelmi körök.) Fejlesztették az intézmények eszköz-felszereltségét (gőzfertőtlenítő gépek, mentőautók), egészségházak, szülőotthonok épültek. Az állam a kisvárosokban csatornázási, ivóvíz ellátási munkálatokat is támogatta. A szociális szervezetek mellett a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok segélyezésében az erdélyi társadalmi szervezetek, vagyonközösségek is részt vállaltak. Jövedelmeik tekintélyes részét fordították kulturális, szociális támogatásokra (az Erdélyrészi Hangya Központ, a Csíki Magánjavak).
Oláh Sándor
Transindex.ro

Hangya – RMGE-Maros együttműködési megállapodás
A szövetkezés a kistermelők együttműködési készségét erősíti
Budapesten, november 12-én a Magyar Termelői Értékesítő és Szolgáltató Szervezetek/Szövetkezetek HANGYA Együttműködése (Hangya) és a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete-Maros (RMGE-Maros) között együttműködési megállapodás jött létre. Ugyanaznap a Hangya igazgatótanácsa a Magyar Örökség Díj 2010 hitelesített másolatát adományozta az RMGE-Maros szervezetnek.
Az esemény jelentőségéről Csomós Attilával, az RMGE-Maros elnökével beszélgettünk, aki elmondta, hogy az 1800-as évek vége felé Magyarországon a Hangya nemcsak szövetkezet volt, hanem mozgalom, amely jelentős részt vállalt az ország gazdasági életének átszervezésében. Idővel növekedett gazdasági ereje, emellett társadalmi, kulturális, oktatási tevékenységet is folytatott. Erdélyben 1844-ben alakult meg az Erdélyi Gazda Egylet (EGE), később az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete, amely felvállalta a gazdák érdekvédelmét, érdekképviseletét. Ezt folytatja az 1990-ben Kolozsváron megalakult RMGE, amelynek társszervezete az RMGE- Maros. A megyénkbeli szervezetnek a Hangya a Magyar Örökség Díj 2010 hitelesített másolatát adományozta "... a Hangya-hagyományok erdélyi ápolásában, továbbá a magyar gazdák és társulásaik közötti, határon átívelő kapcsolatok újjáépítésében végzett több évtizedes áldozatos munkájáért". Csomós Attila szerint a Hangya elnöke, Szeremley Béla által átadott oklevélnek üzenetértéke van, és arra ösztönzi a szervezet vezetését, hogy alaposabban hozzájáruljon a tagok gazdasági, társadalmi válság okozta gondjainak megoldásához, a hazai és EU-s támogatások igényléséhez, hogy az érdekképviseletet a helyi állami és kormányszerveknél hatékonyabban érvényesítsék. Az RMGE-Maros többek között ezért is vállalta fel a Hangyával kötött együttműködési megállapodás aláírását, amelyben elégtétellel állapították meg, hogy a két szervezet folyamatos kapcsolatban áll egymással, a kölcsönös tájékoztatáson túlmenően a Hangya az erdélyi magyar gazdák számára – partnerségben az RMGE-Marossal – szakmai és információs segítséget nyújtott az EU-csatlakozási felkészülésben, az európai szövetkezeti rendszerek ismertetésében. A felek továbbá arra törekszenek, hogy alaposabban megismerjék egymás szervezeti és gazdasági tevékenységét, segítsék az érdekkörükbe tartozó gazdálkodók kereskedelmi tevékenységét, kölcsönösen tájékoztassák egymást az ezzel összefüggő szabályozási, minőségügyi követelményekről. Továbbá elősegítik a gazdálkodók közötti tapasztalatcserét, áttekintik a képzési lehetőségeket, felkutatják az ezeket támogató pénzügyi lehetőségeket, megkülön-böztetten az Erdély területén megvalósuló programokra. Fontos céljuk a gazdák szövetkezeti összefogásának megerősítése, amelynek jelentős szerepe van a vidékfejlesztésben, az életfeltételek javításában. Végül ösztönzik, lehetőségeikhez mérten segítik a Hangyának a gazdasági élet szervezésében, a mozgalom kulturális örökségében rejlő – nemzettudatot megtartó – hagyományok feltárását, megőrzését, ismertetését és a mai körülményekhez igazodó alkalmazását. – Meggyőződésem, az együttműködési megállapodásban megfogalmazott célok megvalósítási folyamata során lényegi változások történnek, amelyek elősegítik, lehetőséget adnak a gazdakörök, a gazdálkodók gazdasági és társadalmi kapcsolatainak elmélyítésére, újjászervezésére, a jelenlegi követelményeknek megfelelően – mondotta Csomós Attila.
Kilyén Attila, Népújság (Marosvásárhely)

Könyvkiadás, 1944-1969
1944 őszétől, a magyar nyelvű könyvkiadás váratlanul megélénkül. December végéig, négy hónap alatt összesen 89 önálló kiadvány hagyja el a sajtót. Igaz, ezek között nagy számban vannak különnyomatok is, de az ETF néhány új füzete és az ETI nyomdából most szabaduló önálló kiadványai mellett ekkor már jelentkezik az új világnézeti orientációjú irodalom néhány terméke is: a Józsa Béla Athenaeum első kiadványai a Szovjetunióról, az RKP első magyar nyelvű brosúrái, Szenczei László A magyar nép tragédiája, Grosz Sándor 3 év zsidó kényszermunka, György István Fegyvertelenül a tűzvonalban c. kötetei.
Az 1945-1948 közötti időszakban a romániai magyar könyvtermés hullámzó: 1945-ben még 271 mű kerül ki a nyomdákból, 1946-ban 283, 1947-ben 216. 1948-ban pedig már 350. 1948-ban azonban már túlsúlyra tesz szert az RKP kiadásában megjelenő művek száma (összesen 136 cím), kibontakozik a Bolyai Tudományegyetem és a belőle kivált, Marosvásárhelyre költöztetett Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet könyvkiadása (összesen 64 mű). De publikáltak még az un. demokratikus szervezetek (MNSZ, ARLUS, Szakszervezetek és a Demokrata Nők Szöv.) 92 mű; a megmaradt magyar intézmények (EME, ETI, EMGE, Minerva Rt.) 130 munka; és az egyházak, 63 kiadvány.
Egy új irodalom- és művelődéspolitika képviseletét vállalja magára a Józsa Béla Athenaeum (48 művel) és az Orosz Könyv kiadó (41 művel) továbbá a Móricz Zsigmond Kollégium, a Méhkas kolozsvári diákszövetkezet, a marosvásárhelyi Bolyai kiadó, a temesvári Litera és a nagyváradi Új Élet kiadó is (összesen 32 művel). Szerényebb arányban, de az önszerveződés méreteire utal az olyan tömörülések kiadói jelentkezése, mint Aradon az Aurora csoport néven jelentkező kiadói vállalkozás, a Demokratikus Népi Írók kiadója, az Új Genius, a bukaresti Eminescu Könyvkiadó, a kolozsvári Dózsa György, Libro, Petőfi Athenaeum, a Romániai Magyar Írószövetség, a marosvásárhelyi Magyar Élet, a temesvári Pán Könyvkiadó, a Bánsági Magyar Írók Szervezete, a temesvári Arany János Társaság.
1947-1948-ban már szembetűnően csökken a "régi rendszerhez kötődő"-nek minősített intézmények könyvkiadása, és számbelileg is jelentős teret nyernek a demokratikus intézmények és szervek. Az EME és az ETI 1-1 művel jelentkezik, a Minerva 3 kötettel, a BTE kiadásában 1948-ban 4, az MNSZ kiadásában 5 mű jelenik meg. 1947-ben megindul az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztőséggel és kolozsvári fiókkal), s ugyancsak ettől az évtől a Közoktatásügyi Minisztérium veszi át a tankönyvek kizárólagos kiadását, 1948-tól az IMSZ égisze alatt megindul annak Ifjúsági Kiadója is (magyar szerkesztősége egyelőre Bukarestben működik), közben pedig ugrásszerűen megnő az RKP megfelelő szerveinek gondozásában megjelenő művek száma (1947-ben még 22, 1948-ban már 76 mű), s az Orosz Könyv kiadóé is (egyedül 1948-ban 23 mű).
1948. jún. 11-én, az államosítással a nyomdák is állami tulajdonba kerülnek. A könyvkiadásban ugyanakkor erőteljes koncentráció s a kiadói munkának a kommunista hatalom általános politikai és műveltségpolitikai célkitűzéseivel való egybehangolása jut érvényre. A berendezkedő kommunista állam és a kizárólagos hatalomra jutott párt akkoriban még fontosnak tartotta, hogy a magyar tömegekhez, főképp az államosításban szerepet játszó aktivistákhoz is szóljanak. Ugyanakkor az irodalom maga is vállalta az átalakulás propagandistájának szerepkörét, azon kívül, hogy 1949 után a magyar nyelven is jelentős mértékben megnő a tájékoztató és ideológiai kiadványok (főleg brosúrák) aránya. Ebben a politikai változásokra merevedő irányulásban csak az 50-es évek közepén (tulajdonképpen 1954-től) mutatkozik változás; az irodalom kezd szabadulni a proletkult nyűgétől, s egymás után jelennek meg - olykor heves viták közepette - azok a művek, amelyek már a változások emberi dimenzióira is figyelve "ábrázolják a valóságot". Árnyaltabbá válik a két világháború közötti és klasszikus magyar irodalmi örökség megítélése, a világirodalmi tájékozódás határai pedig kezdenek túllépni az orosz és szovjet irodalom körein. Ugyanakkor nyitottabbá válik a humán tudományok szemlélete is: újra megindul a romániai magyar néprajzkutatás, s egy Gazdaságtörténeti tanulmányok c. sorozattal a Tudományos Könyvkiadónál megtörténnek az első kísérletek a nemzetiségi múlt tárgyszerű kutatására.
Az államosítás utáni években tovább növekszik a romániai magyar könyvtermelés: 1949-1959 között összesen 5515 magyar nyelvű mű hagyja el a nyomdákat, azaz évi átlagban 501 mű, amit könyvkiadásunk az 1952-1957 közötti években meg is halad.
A még 1947-ben létesített Állami Könyvkiadó eleinte egymaga (majd gyakran egy-egy szakminisztériummal karöltve) látja el magyar könyvvel az olvasókat, majd rendre kirajzanak belőle az új kiadók: 1951-ben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó, 1952-ben a Testnevelési és Sportkiadó és a Technikai Kiadó, 1953-ban a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó és az Állami Tudományos Kiadó, 1954-ben az Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó magyar részlege. Ugyanakkor 1952-ben önállósul az RMP Központi Bizottságának irányítása alatt működő Politikai Könyvkiadó és az IMSZ irányította Ifjúsági Könyvkiadó.
E kiadók székhelye Bukarest, de az Állami Könyvkiadó magyar osztályából és kolozsvári magyar szerkesztőségéből rendre az új kiadók magyar osztályai és szerkesztőségei is kialakulnak, így az 50-es évek közepén már kolozsvári magyar szerkesztősége van az irodalmi és művészeti, mezőgazdasági, tudományos, közgazdasági és ifjúsági, valamint a tankönyvkiadónak. 1955-1959 között Marosvásárhelyen önálló magyar szerkesztőséget létesít az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és a tankönyvkiadó.
A főbb állami könyvkiadók jegyzik a megjelenő művek legnagyobb részét (összesen 3100 művet). A többi 742 magyar munka kiadója a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság, az Országos Szaktanács, az Építőművészeti és Építészeti Kiadó, a Nyomtatványok és Kiadványok Kiadója, az Orvosi és a Zenei Könyvkiadó, valamint még 30 központi szerv. A vidéki magyar könvvkiadás viszont lényegesen beszűkül: 1950-1953 között mindössze 73, 1954-1959 között 312 magyar nyelvű könyv a vidék össztermése, amelyben benne szerepel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi OGYI könyv- és jegyzetkiadása, valamint az ÁIMK marosvásárhelyi részlegének termése (69 művel) is. Marosvásárhely előretörése összefügg azzal a törekvéssel, hogy a várost, Kolozsvár leépítésével, új magyar szellemi központtá fejlesszék. Míg ugyanis az 1950-1953-as években Kolozsvár 49, Marosvásárhely 12 művel szerepel, addig az 1954-1959 közötti könyvtermésük 90, ill. 160 mű, a növekedés pedig az utóbbi esetben 12-szeres. A vidék többi részének magyar könyvtermése elenyésző, 11 év alatt 57 mű.
A vallásos irodalom kiadása 1950 és 1959 között úgyszólván jelképes: az összes egyházak és felekezetek magyarul összesen 31 művet jelentetnek meg.
Az 1956-os magyarországi forradalom eseményeinek romániai következményeként fokozatosan újra megmerevedik a romániai magyar kiadópolitika is. Bezárulnak a kiadási lehetőségek egy sor olyan mű előtt, amelyek a romániai magyarság saját történelmi-művelődéstörténeti-tudományos örökségét kívánták feltárni, s amelyeket emiatt pártdokumentumokban, "kiértékelő" gyűléseken és katonai bíróságok vádlói emelvényéről a "nacionalizmus" bűnében marasztaltak el. A 60-as évek romániai magyar könyvkiadását két - egymással ellentétes - folyamat jellemzi: egyrészt folytatódik a romániai magyarság szellemi horizontjának az 50-es évek végével kapcsolatban már jellemzett behatárolása, másrészt - különösen az évtized közepétől - egyre inkább érezhetővé válnak az úttörés jegyei egy még a korábbinál is teljesebb sajátos művelődés-irodalmi modell irányában. Ez utóbbi folyamat majd a 70-es években bontakozik ki s újítja meg az egész romániai magyar szellemi életet.
1960 és 1969 között 12 állami könyvkiadó összesen 3440 művet jelentet meg, míg a kiadókon kívüli állami és társadalmi szervek és intézmények össztermelése csupán 561 mű. A könyvkiadók közül is tulajdonképpen hatnak a részesedése jelentős: az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadóé (1250 címmel - jórészt a tankönyvek évenkénti újranyomása révén), az Irodalmi Könyvkiadóé (738 címmel), az Ifjúsági Könyvkiadóé (678 címmel), a Politikai Könyvkiadóé (320 címmel), a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadóé (177 címmel), a Tudományos Kiadóé (115 címmel). A többi kiadó együttvéve összesen 169 művet jelentet meg magyarul a tíz év alatt. A központi állami és társadalmi szervek magyar könyvkiadó tevékenysége egyre inkább beszűkül. Az Országos Nőtanácson (139 cím) és a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottságon (78 cím) kívül az összes többi szervek együtt 32 művet jelentetnek meg. Az egyházak együtt összesen csak 11 címmel szerepelnek.
A vidék magyar könyvkiadói tevékenységében (1968-tól) az ország területi-közigazgatási átszervezése nyomán néhány megyében kimondott fellendülés veszi kezdetét. A kiadványok abszolút többségét a Magyar Autonóm Tartomány (majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány) állami, párt- és művelődési szervei jegyzik 101 címmel, majd következik Crişana (27 cím), Kolozs (21 cím), Brassó (19 cím - közigazgatásilag ide tartozik egy ideig az egykori Háromszék megye),.a többi vidéki központban 28 cím.
A romániai magyar könyvkiadás törzsét képező kiadóknál már a 60-as években mutatkoznak egy minőségi megújulás jelei. Az Irodalmi Könyvkiadónál 1961-ben megindul a két háború közötti örökség újraolvasását és újrakiadását fellendítő Romániai Magyar Írók, a klasszikus és kortárs világirodalmi műveket kínáló a Horizont és Drámák (mindkettő 1965-től) sorozatok lépnek. Gazdagodik a Magyar Klasszikusok és Román Írók sorozatokba bekerülő művek választéka is. Ugyanakkor az Ifjúsági Könyvkiadónál rendszeresebbé és átgondoltabbá válik a Tanulók Könyvtára szerkesztése, s útjára indul a Legszebb versek c. sorozat, amely a klasszikus és kortárs világirodalom felé is nyújt kitekintést. Ugyancsak az Ifjúsági Könyvkiadó nyitja meg kapuit a természettudományos ismeretterjesztő irodalom előtt.
A szakkiadók magyar könyvkiadása a 60-as években fokozatosan elsorvad: a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadónál 1969-ben már csak 8 mű, a Technikai Kiadónál 3, a Tudományos Könyvkiadónál 4 mű jelenik meg magyarul, az 1961-ben indult Meridiane könyvkiadónál 1968-ban már csak 2 könyv magyar nyelvű. (RMIL)
Dávid Gyula, Transindex.ro

„Történelmi jelentőséggel bír az EMKE a magyarság életében”
Újraalapításának 20. évfordulóját ünnepelte az egyesület
Társszervezeteit, a 120 évvel ezelőtt alapított Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a 90 esztendeje létrehozott Romániai Magyar Dalosszövetséget is köszöntötte idei közgyűlésén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban szombaton tartott rendezvényen egyúttal az EMKE 1991-es újraalakításáról is megemlékeztek. Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke a román Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájáról, Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője pedig a NEFMI Kárpát-medencei közművelődésre vonatkozó elképzeléseiről tartott előadást. A közgyűlést követően, a délutáni órákban adták át az erdélyi Oscarként is emlegetett EMKE-díjakat, valamint a tiszteletbeli és a posztumusz tiszteletbeli tagoknak járó okleveleket.
– Együtt ünnepelni és másokat is megünnepelni, ez a mostani, rendhagyó közgyűlés lényege – összegezte köszöntőjében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke. Utalt arra, hogy az egyesület megalapításának 125. évfordulóján, tavaly áprilisban szervezett nagyszabású program után idén valamivel visszafogottabban, ám mindenképpen ünnepélyes hangulatban emlékeznek: elsősorban arra, hogy 1991. április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE. Tisztelegni kívánnak azon személyiségek emléke előtt – Domokos Géza, Balogh Ferenc, Laskay Sándor, Sárkány Ferenc –, akik az elmúlt húsz évben jelentősen hozzájárultak az EMKE hírnevének öregbítéséhez, ma viszont már nem lehetnek közöttünk, egyszersmind együtt ünnepelni társszervezeteikkel, a 120 éves Erdélyi Kárpát-Egyesülettel és a 90 esztendős Romániai Magyar Dalosszövetséggel.
Egyed Ákos akadémikus, az EMKE tiszteletbeli tagja kiemelte: a húsz évvel ezelőtt újraalakult egyesület sikeresen átmentette és megtartotta mindazokat az értékeket, amelyek 1885-ben életre hívták. Ugyanakkor az új történelmi kor elvárásainak megfelelő programokat sikerült megalkotnia a szervezetnek az elmúlt években. – Önmagában véve is történelmi jelentőségű, ami az erdélyi magyarság körében a rendszerváltás után történt, hogy a kommunista diktatúra idején betiltott, vagyonuktól megfosztott intézményeinket – EMKE, EKE, EME, EGE stb. – újra életre tudtuk kelteni. 1885-ben és 1991-ben egyaránt szükségünk volt egy olyan intézményre, amely vállalja a közművelődés hatalmas munkáját, ezáltal védelmébe veszi a közösségeket, s ha úgy adódik, új közösségek alkotására is vállalkozik – mondta Egyed Ákos. Hozzátette: ahogyan 126 évvel és 20 évvel ezelőtt, ma is különösen fontos a közgondolkodás alakítása, a párbeszédet és a tapasztalatcserét előtérbe állító közös kultúra alapjainak fejlesztése. – Az EMKE tevékenysége valamilyen szinten megnyilvánul a legtöbb kulturális rendezvényen: jelen van a kórustalálkozókon, a népfőiskolák működésében, műemlékeink védelmében, az emlékházakban, a könyvtárakban, kisebb és nagyobb régiókban. Korunk bonyolult, ellentmondásokkal teli változásai sem teszik, nem tehetik lehetetlenné az egyesület közösségi munkájának eredményességét, továbbra is erős összekötő kapocs marad. Történelmi jelentőségű szolgálatot tehet és tesz az erdélyi magyarságnak, az összmagyar nemzetnek – mondta az akadémikus.
Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke megjegyezte: amiként az alapítók 1885-ben felismerték, hogy magyarnak megmaradni Erdélyben csakis a kultúrára, az egyházra és az iskolára hangsúlyt fektetve lehet, a rendszerváltás után pedig az RMDSZ is belátta az EMKE létjogosultságát, úgy ma is szükség van a további támogatásra. – A közösségteremtés a lényege ennek a munkának és szerveződésnek, hiszen kisközösségeket kellett teremtenünk, felébresztve bennük a kultúra iránti igényt és a kultúra ápolásának fontosságát. Remélem, az RMDSZ azon az úton, amelyen most elindult, még nagyobb érdeklődést fog tanúsítani a kultúra iránt, annak a szerveződésnek, erőnek a támogatásával, amit a civil szervezetek működése jelent – tette hozzá Dávid Gyula.
Közművelődés támogatása román és magyar alapokból
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: mindaz, ami a rendszerváltás óta kultúraszervezés terén végbement az erdélyi magyar társadalomban, szorosan összefügg az EMKE működésével. – A romániai magyar társadalom megszervezése, kulturális és civil szerveződések, egyesületek újraindítása és segítése révén az EMKE bebizonyította: hiánypótló intézménye az erdélyi magyar kulturális életnek – mondta a miniszter, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik ebbe a munkába nap mint nap bekapcsolódnak. A Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájával kapcsolatban kiemelte: a 2000-től 2009-ig tartó időszakkal ellentétben, amikor a román állam a kulturális örökség védelmére szánt összegeknek mindössze a 0,9 százalékát fordította magyar vonatkozású épített örökség felújítására, 2011-re sikerült elérni, hogy ez az arány 20 százalékra emelkedjen.
Az elmúlt közel másfél évben, amióta Kelemen áll a tárca élén, igyekeztek csökkenteni a művészeti intézményeket – Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulata – érintő hátrányos anyagi megkülönböztetést, a közművelődés különböző területein kiírt pályázatok esetében pedig olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé teszi a magyar kultúrát művelő szervezetek anyagi támogatását. Kulturális napok, alkotótáborok, színházi- és filmfesztiválok, valamint egyéb nagyszabású események megszervezését támogatta ez idő alatt saját alapokból az RMDSZ, több mint félmillió lej értékben. Mint mondta, a magyar nyelvű folyóiratok normatív támogatása mellett a könyvtári állományok állami támogatással való bővítése is a célok között szerepel (ez utóbbi keretében, várhatóan május-júniusban közel hárommillió lej értékben kapnak könyveket a könyvtárak).
– Emellett pedig továbbra is azon munkálkodunk, hogy a kulturális autonómia intézményi formáit még ebben a kormányzati ciklusban megteremtsük – tette hozzá Kelemen. Az elmúlt húsz év megvalósításaihoz hasonlóan további sikereket kívánt az EMKÉ-nek, és megígérte: a normatív támogatások révén az RMDSZ továbbra is igyekszik hozzájárulni az egyesület működéséhez.
Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője beszélt többek között a Márai-programról, amelynek célja az irodalmi művek könyvtárakba való eljuttatása. A program keretében a magyar állam egymilliárd forint értékben vásárol könyveket, amelyeket aztán 640 könyvtár között oszt szét (ebből 48 határon túli, amiből 24 erdélyi könyvtár részesül). Véleménye szerint a Szülőföld Alap általános jogutódjaként működő Bethlen Gábor Alap jelentős segítséget nyújthat a határon túli közművelődés támogatásában. A tavaly lebonyolított irodalmi és filmes karaván mintájára a NEFMI továbbra is fontosnak tartja a Kárpát-medence különböző térségeiben élő magyar művészek kapcsolatteremtését és együttműködését. Lakatos szerint a kultúra ápolása ügyében – a jól képzett szakemberek és a szakmai irányítás mellett – továbbra is nagy szükség van az amatőrök üdeségére és frissességre.
Középpontban az EKE és a dalosszövetség
A világ más tájain élőkhöz hasonlóan az erdélyiek is felismerték a 19. században, hogy „a legújabb technikai vívmányok és a modern politikai berendezkedések nem pótolhatják a természet nyújtotta örömöket”, magyarázta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) elnöke. 1890-ben ennek jegyében küldte az EMKE akkori vezetősége egyhónapos tanulmányútra a Magas-Tátrába Sándor József főtitkárt, a Magyarországi Kárpát-Egyesület létesítményeinek és szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. – Nem volt menedékház, üdülőtelep, turistaösvény, pihenőhely vagy kilátótorony, amelyet az erdélyi küldött ne látogatott volna meg. A látottak alapján, valamint a turistalétesítmények szervezésének és működtetésének egyedi jellege miatt Sándor József arra a meggyőződésre jutott, hogy a megalakítandó EKÉ-nek önálló, független egyesületnek kell lennie. Így Sándor Józsefet tekinthetjük az EKE alapítójának – részletezte Dezső László. Az EKE 1891. május 12-én kezdte meg működését, a turistaság népszerűsítését, a természeti értékek óvását és megismertetését, valamint a hagyományok ápolását tűzve ki céljául. Hozzátette: az elődök által kitaposott ösvényen kell járnunk ma is, amikor „az ember hátat fordított a hegyeknek és a domboknak, sőt, még a természet rendjébe is beavatkozott”. Kiderült: a fennállásának 120. évfordulóját ünneplő EKE Sztánán szervezi meg „központi megemlékezését” május 13-a és 15-e között, ennek keretében pedig az egyesület jubileumi kötetét is bemutatják.
Guttmann Mihály a Romániai Magyar Dalosszövetség 90 évét tekintette át. – 1921. november 13-án 30 énekkar küldöttje mondta ki Brassóban a dalosszövetség létrehozásának szükségességét, élére pedig idős Szemlér Ferenc brassói tanárt nevezték ki – részletezte a tiszteletbeli elnök, majd a célokat is vázolta: a magyar dal- és zeneegyesületek országos keretbe tömörítése révén a karének, a dal- és zeneirodalom ápolása, különböző versenyek, karmesteri tanfolyamok, ünnepségek, hangversenyek megszervezése, szaklapok, valamint zeneművek megjelentetése stb. 1930-ban már 130 egyesületet foglalt magába, s ez a szám 1938-ra már elérte a 228-at. A dalosszövetség 1949-ben bekövetkezett megszűnésének és 1994-es újraalakulásának ismertetése mellett Guttmann a zeneoktatás jelenlegi helyzetére is kitért: véleménye szerint ennek terén is elengedhetetlen a megfelelő zenei felkészültség, az a fajta szakértelem, amivel korábban a kántortanítók rendelkeztek. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a dalosszövetség novemberben tartja ünnepi rendezvényét Kolozsváron.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, „felbecsülhetetlen természetvédő és honismereti munkássága elismeréseként” díszoklevelet adományozott az EKÉ-nek, majd a dalosszövetségnek „felbecsülhetetlen értékmentő és dalos kultúrát teremtő munkássága elismeréseként”. A folytatásban sor került az elnökségi beszámolóra: ennek keretében Dáné többek között a pusztinai Magyar Ház rehabilitációs munkálatairól és a farkaslaki Tamási-ház (Ágnes néni háza) sorsáról is szólt. Az elnöki jelentést és a pénzügyi beszámolót egyhangúlag elfogadta a közgyűlés, délután fél 3-tól pedig ünnepélyes keretek között adták át az idei EMKE-díjakat. A kitüntetettek: Székedi Ferenc (Spectator-díj), Szabó Éva (Kacsó András-díj), Szőcsné Gazda Enikő (Bányai János-díj), Dávid Lajos (Kun Kocsárd-díj), Gáspár Attila (Nagy István-díj), Tóth-Páll Miklós (Bánffy Miklós-díj), Veress Albert (Kovács György-díj), Halasi Erzsébet (Poór Lili-díj), Kardos Máriusz Róbert (Tompa Miklós-díj), Feszt László (Szolnay Sándor-díj), Hubbes Éva (Monoki István-díj), Asztalos Lajos (Kőváry László-díj), Székely Tibor (gróf Mikó Imre-díj). Posztumusz tiszteletbeli tagjává fogadta az EMKE Balogh Ferencet, Domokos Gézát, Laskay Sándort és Sárkány Ferencet. Tiszteletbeli tagja lett az egyesületnek Deáky András és Pillich László, díszoklevelet vehetett át Könczey Elemér és Máté András Levente (a díjak és az oklevelek indoklását lapunk április 6-i, szerdai számában közöltük).
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
1948 és 1968 között
Miután a kommunisták átvették az ország irányítását – 1948 és 1952 között –, börtönbe vetették a Magyar Népi Szövetség vezetőit és a magyar kultúra jeles személyiségeit. Az MNSZ 1953-ban feloszlatta önmagát, javait a Román Munkáspárt vette át.
Az államosításkor (1948) felszámolták az önálló magyar intézményrendszert, az egyházi iskolákat állami tulajdonba vették. Megszűntnek nyilvánították az Erdélyi Múzeum Egyesületet és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületet is. A színházak, a múzeumok, a könyvkiadás, a folyóiratok a román állam hatáskörébe kerültek. Állami magyar színházi társulatok működtek Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron opera és bábszínház is volt. 1948-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben beindult a magyar színészképzés. Néhány évtizeddel később a magyar színházak keretében – azok korlátozására és ellenőrzésére –, román tagozatok alakultak.
Az ’56-os magyar forradalommal való szimpátiáért, illetve a helyi szervezkedések miatt három-négyezer magyar nemzetiségűt tartóztattak le. Elég volt Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének lemásolása, szavalása, hogy bárkit tíz évi börtönre lehessen ítélni. 1959-ben felszámolták a Bolyai Egyetemet, beolvasztották a Babeş Egyetembe. Hozzáfogtak a magyar tannyelvű középiskolák román iskolákkal való összevonásához. Fokozatosan háttérbe szorult a magyar nyelvű szakképzés. A magyarokat, az értelmiséget a Securitate ellenőrzése alá helyezték. A román államnacionalizmus előretörését mutatja az, hogy 1959-ben a "nemzeti kisebbség" fogalma helyett bevezették a "román nép és az együttélő nemzetiség" megnevezést. Az egyház és az állam kapcsolatát az 1948-as kultusztörvény szabályozta. Mivel a katolikus egyház nem mondott le a Vatikánnal való kapcsolatairól, és nem vállalta a román állammal szembeni alárendeltséget, püspökei és papjai fokozott üldöztetésben részesültek. Márton Áron püspököt börtönbe zárták. Börtön, száműzetés lett a sorsa az 1948 és 1964 között letartóztatott 130 római katolikus papnak is. Felszámolták a görög katolikus egyházat és a szerzetesrendeket. A protestáns egyházakat a román államnak rendelték alá, ezért papjaik letartóztatási aránya kisebb. Az 1921-es, az 1945-ös földreform, a Casbi-törvény kisajátításai után, a magyarság gazdasági erejét az 1948-as államosítással igyekeztek megtörni. Felszámolták az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. A magyar tulajdonban lévő nagyipart, bányákat, szállítóvállalatokat, a Csíki Magánjavakat államosították. 1949 és 1953 között megkezdődött az erőszakos kollektivizálás, amelyet 1962 áprilisára fejeztek be. Már a kezdeti években 170 ezer gazdálkodót deportáltak, közülük sokan a Duna-csatornához kerültek. A terményekre hatalmas beszolgáltatási kvótát róttak ki, hogy arra kényszerítsék a gazdálkodókat, földjeiket, felszerelésüket, állatállományukat átadják az államnak, vagy belépjenek a téeszbe.
Diktatúrában (1968–1989)
1968-ban, a megyék újjászervezése idején, kulturális intézmények alakultak. Magyar szempontból nagy jelentőségű a Domokos Géza irányításával létesült nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion. Beindult a pár órás magyar nyelvű televízióadás. Kiadták A Hét című kulturális folyóiratot, országos és megyei napilapok indultak. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetiségi kérdést már 1968-ban véglegesen megoldottnak nyilvánította. Erre hivatkozva tartotta fölöslegesnek az új "magyar statútum" kiadását, helyette létrehozta a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, amelynek formális szerepet szánt.
A liberalizmust 1971 után a nyílt diszkrimináció váltotta fel. Ennek egyik ékes példája a beiskolázás, a gyermeklétszám meghatározása volt. Az 1973. május 13-i 273-as számú törvényrendelet előírta azt, hogy a nemzetiségi iskolákban az ötödik osztályt 25, a kilencediket 36 fős létszámmal lehet indítani, miközben a román tagozatokon ezt nem kötötték létszámhoz. A nemzetiségek által lakott községekben, ahol oktatás folyt, kötelezővé tették a román tagozatok szervezését, akár egy tanulóval is. A frissen végzett magyar szakemberek többségét a Kárpátokon túlra helyezték. A nemzetikommunizmus az "együttélő nemzetiség" fogalmát "magyar származású román dolgozók"-ra változtatta. A beolvasztási politika 1984-től kezdve teljesen nyílttá vált. 1988-tól a helyneveket, a településneveket, akárcsak 1937 után, nem lehetett magyarul leírni. Magyarellenes, szélsőséges uszító könyvek megjelenését engedélyezték. Mivel szólás- és sajtószabadság nem létezett, az erdélyi magyarság elnyomásáról a nemzetközi közvéleményt csak szamizdat (Ellenpontok) formában lehetett tájékoztatni. Az 1968-as megyésítéssel felszámolták a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld területét három megyébe – Kovászna, Hargita és Maros – tagolták. A "hivatalos" román népszámlás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza. Az erdélyi magyarok száma az 1980-as évekig emelkedett, a szaporodási mérleg pozitív volt, a székely régióé 2000-ig, bár 1977 és 1992 között az erdélyi magyarság lélekszáma százezer fővel csökkent. Hivatalosan 63 ezren hagyták el az országot, de az illegális kivándorlók lélekszáma elérte a 30 ezer főt. A legújabb felmérések szerint, 1989 után 21 év alatt újabb 300 ezer erdélyi magyar hagyta el az országot. A hivatalos román népszámlálás szerint Erdélyben 1956-ban 1,61, 1966-ban 1,71, 1977-ben pedig 1,87 millió magyarul beszélő élt. 2002-re már csupán 1,41 millió, bár romániai szinten a magyarság száma 1,5 millióra tehető.
A szocialista iparosítás és a termelőerők ésszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait. Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Havaselvéről is sokan érkeztek. Az egykori magyar és német nagyvárosokban – Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben – a románság került többségbe. Megnőtt a vegyes házasságok száma, és nőtt az asszimiláció aránya is. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte. Ennek első áldozata Marosvásárhely. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Magyar többségüket csak Székelyföld városai és néhány kisebb partiumi város őrizte meg.
Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására. Ceauşescu és klikkje a lakosság kiéheztetése árán fogott az adósságtörlesztéshez. A lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezért az iskolák elrománosítása újabb lendületet nyert. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó telepedhetett.
1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet. Ennek esett áldozatul a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu, amelyet 1988-ban vízzel árasztottak el. E Maros megyei település a falurombolás szimbólumává vált. A diktatúra az egész ország népét panellakóvá, ellenőrizhetőbbé, kiszolgáltatottabbá akarta tenni, és egy kalap alatt örökre szerette volna megoldani a nemzetiségi kérdést is. E borzalmas terv megbukott, mert a kommunista termelőmód, amelyet a diktatúra kíméletlensége tartott fenn, már nem volt működőképes. Az 1989-es fordulat Tőkés László református lelkész nevéhez kapcsolódik. A Temesváron 1989 decemberében kirobbant "forradalom" után, Romániában az ország irányítását jórészt a "másodvonalbeli" kommunisták vették át.
Hatalomváltás után
A Nemzeti Megmentési Front 1989. december 24-én hirdette meg a teljes nemzeti egyenlőséget. Természetesen, a román nacionalizmus nem hagyta magát. Ennek ellenére a magyarság hozzálátott saját intézményeinek újjászervezéséhez, amely a magyar többségű régiókban sikerrel járt. Amikor a magyar iskolák és állami egyetem visszaállítását követelő 1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetésekben több százezer magyar vett részt, ennek mérete megrémítette a szélsőséges nacionalistákat, akik március 19-én nemzetiségi konfliktust robbantottak ki. Tették egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol 1941-ben a románok aránya alig 3,9 százalék volt. Egy ilyen etnikai múltú, akkor még magyar többségű településen egy gyógyszertár magyar nyelvű felirata már elég volt ahhoz, hogy a román falvakból fejszékkel felfegyverzett parasztok ezreit csődítsék a városba, és ostrom alá vegyék az RMDSZ Maros megyei székházát. A szélsőségesen magyarellenes pogrom eredménye azonban nemcsak hat magyar ember halála volt, hanem több ezer magyar kivándorlása és az ezt követő diszkriminatív törvényszéki ítéletek. A véres etnikai konfliktus másik eredménye a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az 1989. december 30-án feloszlatott Securitate jogutódjának a megszervezése lett.
Tény, hogy amit a magyarság a fordulat hónapjaiban megteremtett, nagyjából azzal is maradt. Még a 2010/2011-es tanévben is román nyelven oktatják a Románok történelmét, Románia földrajzát. A szakoktatás szintén román nyelvű. Állami magyar egyetem Romániában még ma sem működhet. E sorok írása idején a marosvásárhelyi orvosi egyetemen épp a magyar oktatás diszkriminálása folyik. A "forradalom" utáni napokban alakult meg az RMDSZ, amely az első választásoktól kezdve részt vesz a parlamenti munkában. Állandóan védekező pozícióba kényszerül, az úgynevezett kis lépések politikáját kénytelen követni. A választásokon rendszerint azzal a román párttal lép koalícióra, amely ígéretet tesz a magyarság jogainak bővítésére. Általában felemás megoldások, részleges eredmények születnek. Hiába hoznak törvényt, mert ha kisebbségi jogérvényesítésről van szó, akkor az a gyakorlatban hosszú évek elmúltával és részben valósul meg. Ilyen volt például a 2002-ben kiadott törvény az elkobzott ingatlanok, az egyházak ingatlanjainak visszaadásról. Bár az RMDSZ részt vállal a kormányzásban is, befolyása kevés, mert még a kisebbségi törvény elismerését sem tudja kiharcolni. A helyi önkormányzatok munkáját a kormányt képviselő prefektusok akadályozzák. Az 1991-ben elfogadott új alkotmány Romániát nemzetállammá nyilvánítja. A magyarságot erre hivatkozva fosztják meg a legelemibb kollektív jogoktól. Romániában csupán egyéni jogok érvényesülhetnek, így biztosított az identitáshoz és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. Az anyanyelv használata a közigazgatásban a 20 százaléknál magasabb arányban lakott magyar településeken lehetőség, de még mindig nem működik.
* A politika és a történelem határvonalán, a publicisztika eszközeivel készült sorozatunk nem szakdolgozat. Vázolni szerettük volna a román fennhatóság alá került magyarság jogfosztottságát, diszkriminálását. Tudatosítani akartam, hogy nemcsak Erdélynek, de Székelyföldnek sincs jövője, mert a román nacionalizmus nem akar lemondani a homogén nemzetállam megteremtéséről. Ebből következik, hogy az erdélyi magyar politikában nincs helye a széthúzásnak. Az autonómiáért folytatott harcban egységes fellépésre van szükség és az 1990-es tüntetésekhez hasonló méretű tiltakozásokra is.
Hisszük, hogy a belső önkormányzat Románián belül is megteremthető! Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények
A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renaşterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta. Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között. A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében. A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események
a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro

Dicsőszentmárton – egy évszázada város
1912. április 23-án, pontosan száz évvel ezelőtt várossá nyilvánították Dicsőszentmártont, azt a Kis-Küküllő menti települést, amelynek nevét egy oklevél 1278-ban említette először Tysheu Sent Martun néven, s amelyet 1386-ban már Dychewzenrmartonnak írtak. A kerek évforduló tiszteletére a Kis-Küküllő Alapítvány tudományos értekezletet szervezett a Magyar Művelődési Központban, a volt zsinagóga épületében.
Dr. Kakassy Sándor, az alapítvány elnöke elmondta, sokkal többet kellene tudjunk múltunkról, hiszen ahhoz, hogy jövőt építsünk, a múltat kell felépítenünk. E céllal szervezték a tudományos értekezletet.
Vármegyeszékhely Medgyes fojtogatásában
Pál Antal Sándor akadémikus, történész, a település múltjára visszatekintve elmondta, hogy az már a XV. századtól 400 éven át jogilag mezőváros volt, ahol országos vásárokat, sokadalmakat tartottak. Fejlett volt a kézműipara, létrejöttek a céhek, 1573-ban például bejegyezték a csizmadiacéhet. A település Medgyesnek a konkurense, hiszen a szász város sokkal fejlettebb volt, s ennek fojtogatásban Dicsőnek ki kellett harcolnia a pozícióját. A mezővárosi státus 1876-ig maradt fenn, az akkori városvezetés nem tudta vállalni a városi státust, nem volt meg a gazdasági ereje hozzá. A történelem során a sors mégis úgy hozta, hogy megyeközpont lett. 1870-ben kezdődött a valódi gazdasági fellendülés. Kiépítették az úthálózatot, s beindult az építkezés: akkor épült a posta, a távirda, a vármegyeháza, a vármegyei kórház, az elmegyógyintézet, a városháza, kibővítették az egyházi épületeket, főként az iskolákat, 1902-ben megépült a zsinagóga, 1916-ban felépült az állami elemi iskola Kós Károly tervei alapján. Érdekességképpen: 1869-ben az EMGE itt tartotta az első mezőgazdasági termékkiállítását. 1916-tól itt működnek a nitrogénművek és 1917-től itt volt az ország legnagyobb villanyerőműve.
Elveszett a kiváltságlevél
A várossá válásban nagy szerepük volt az akkori főispánoknak: a bonyhai báró Bethlen Gábornak, Sándor Jánosnak és Kemény Ákosnak, továbbá az alispánoknak, Gál Domokosnak, Csathó Gábornak, az olyan befolyásos földbirtokosoknak, mint gróf Pekri Sándor és Pekri Géza, akik nemcsak a hatalmi befolyás révén, hanem anyagilag is támogatták a települést s az itt folyó építkezéseket.
A századfordulón a település takaros kisvárossá nőtte ki magát, s 1912-re megérett arra, hogy várossá kiáltsák ki. A kiváltságlevelet Csathó Gábor alispán április 23-án a piactéren olvasta fel. Sajnos, ez a levél nem került elő. Pál Antal Sándor hosszú levéltári kutakodás után sem bukkant rá. Vagy elveszett, vagy valahol, valakinél ott lapul, vagy megsemmisült. Pál Antal Sándor szerint nemcsak ez a levél hiányzik a dicsői "múltból", sok más levéltári iratnak is nyoma veszett.
A magyarok kisebbségbe kerültek
Az erdélyi településekéhez hasonlóan alakult Dicsőszentmárton demográfiai összetétele is. 1850-ben még nem jegyeztek ortodox vallásút a tiszta magyar helységben, de 1900 körül már kezdtek megjelenni, akkor 30-an voltak, ahhoz, hogy 1930-ban már 1957 lelket számláljanak. 1992-re számuk 20.000 fölé duzzadt. Ezzel szemben 3415 református, 1118 római katolikus és 1167 unitárius lelket tartottak nyilván. 1910-ben 410 izraelita élt a városban, ma egyről tudnak.
Képeslapok és emlékek
Csepreghy András, aki egykori dicsőszentmártoniként képeslap- kiállítással jelentkezett, a város személyiségeit emelte ki. Többek között a Gyárfás Károlyét, aki közbenjárt azért, hogy a főispánságot visszatelepítsék Erzsébetvárosról. Pekri Sándor volt a város főszponzora. – Akinek volt pénze, volt befolyása is – mondta. Említette Sipos Domokos író nevét, a várost ért csapásokat, az árvizeket, majd a háborús időket, Marcel Calutiu nevét, aki fegyveres erővel vette át a város vezetését, ő lett az első román nemzetiségű prefektus.
Adorján Károly Rudolf unitárius lelkész a település néprajzáról beszélt, felelevenítette a hely-, a dűlő- és utcaneveket.
Az értekezletre viszonylag kevés fiatal ment el, a kívülállónak úgy tűnt, mintha csupán az idősebb generációnak szólt volna a rendezvény.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

A mozgalom erkölcsi felelőse (LAM-történet)
Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása
Bárhonnan kezdjük legombolyítani a LAM-história fonalát, bárki meséli el a történtek rá eső részét, a szálak minden irányból és minden esetben egy központi személyiséghez, Kató Béla mai és akkori kuratóriumi elnökhöz vezetnek.
A munkatársai által ötletgazdának minősített úttörő, az Erdélyi Református Egyházkerület mai püspökhelyettese ezek szerint különös ihlető erővel bírt már egyszerű illyefalvi lelkész korában is, s e képessége még nagyobb személyes invenciójában gyökerezik. Tucatnyi olyan kezdeményezés fűződik ugyanis nevéhez, amely számára nagy hazai és nemzetközi elismerést hozott, s mely sajátos erkölcsiséggel feltöltött modernizációs vállalkozásainak vonzáskörébe ezreket vont be a Székelyföldön és azon kívül. Alábbi vallomásos szavaira érdemes fokozottabban odafigyelni, mert távlatos próbálkozásai ma több ágon is sikeres mozgalmak formájában futnak tovább az időben.
Mindennel el kell számolni
– Imponáló az ön által elindított programok száma, a puszta felsorolás is ámulatot kelt: imaterem – csűr átépítéséből – még a diktatúra utolsó évében, majd a középkori vár felújítása, az új konferencia-központ és szálloda, a gyermekfalu, a LAM, a falusi pékség, építővállalat stb., utóbb a Diakónia Alapítvány... és a sor korántsem teljes. Ma ön egyházának püspökhelyettese és a Sapientia Alapítvány kuratóriumának is elnöke, elkobzott egyetem helyett saját önálló felsőoktatási intézményt épít, ezúttal az egész erdélyi magyarságnak...
– A kérdés ugye az, hogyan is lehetett ennyi mindent csinálni és folyamatosan újakat kezdeni. Hogyan illeszkedik bele ebbe a LAM Alapítvány? Nos, több oka van, hogy létrejött. Az első: minket, református lelkészeket úgy neveltek, hogy nekünk a teljes emberrel kell foglalkoznunk, nem csak a lelkével. A másik pedig, ami engem determinált, az, hogy én Barátoson születtem, és Illyefalván lettem lelkész.
– Földműves családból?
– Oldalágon volt értelmiségi a családban a tipikus székely elosztás szerint, hogy kell egyet küldeni tovább tanulni, a többi pedig maradhat itthon. A nagyapám testvére így lett állomásfőnök, az ő gyerekei közül az egyik Kolozsváron bankigazgató, a másik a Kolozsvár–Brassó vonal főnöke. Édesapám testvére a háborúban meghalt, ő fogságba esett, s egyedül maradván, amikor hazajött, itthon kellett boldogulnia. Hogy földműves családban nőttem fel, önmagában még nem meghatározó arra nézve, hogy énbelőlem mi lett, és miként cselekedtem, de az viszont igen, hogy édesapám négy év és nyolc hónapot orosz fogságban töltött. Ott ő komoly "egyetemi" képzésben részesült... Én hazatérte után, 1954-ben születtem. Nos, ő ott a fogságban éli meg, mit is jelent a kommunizmus. Olyan elkobzott, kisajátított templomokban lapátolt búzát, ahova bejött a női nacsalnyik, ostorral vert végig a szentképeken, és köpött egy nagyot. Megdöb­bentő volt a székely fiúnak. Északon, Arhangelszkben történt, a Dvina folyó torkolatánál. Fél idejét ott töltötte, a többit pedig a donbászi szénbányákban. Nos, mint minden ilyen megmenekült embernek, az élete tele volt csodákkal. A lényeg az: hazajött, és mindent tudott már arról, ami következni fog. És akkor ő ezért felvállalta a barátosi egyházközség gondnokságát! Fiatal emberként ő lett az egyházi gondnok. Ez mélyen meghatározta az én életpályámat, mert olyan tartós, mélyhitű embert keveset ismertem, mint amilyen ő volt. Nem az a kegyeskedő, áhítatoskodó típus volt, akiből szintén van az egyházban, hanem egy józan, reális gondolkodású ember, de akinél folyamatosan lehetett érezni, hogy el kell számolni mindennel. Tehát olyan kapcsolat Isten és ember között, amit mi normálisnak találunk. Erre lenne szükség igazából, s erre illik rá, hogy valakinek van hite, s hinni lehet!
Szabó Dezső ­nyomdokában
– Most a LAM-ra térve, nem az a fő motívum ebben, hogy én földműves családból származom, ez második helyre kerülhet. Hiszen édesapám a rendszerváltás előtt két évvel meghalt. De én tudtam, mit jelentett az ő életében a várakozás és a hit, hogy ennek egyszer véget kell érnie. Annyira, hogy amikor a kollektivizálás megkezdődött a hatvanas évek elején, kivitt engem a mezőre, a földjeink koordinátáit megjelölte, egy-egy cserefacöveket vert le mind a négy sarkukon fél méter mélyen.
– Amikor senki sem hitt benne?
– Ő tudta, hogy ennek vége lesz egyszer. Ebből adódott, hogy a földosztáskor, 1991-ben e cövekek sokaknak segítettek, mert azoktól el lehetett indulni. Én ezt a világot nagyon ismertem, és tudtam, mit jelent a székely gazdaembernek a tulajdon. Amiben ő maga fejleszt, dolgozik, elképzeli a jövőjét, és rendezi azt, amije van. És biztos voltam benne, hogy 1990-ben a helyzet valóban megváltozik. Viszont azt is láttam, mennyire tehetetlenek és képzetlenek az emberek. Annyira irányítottak voltak korábban, hogy vágytak valaki vezetésére. Nem tudták, merre kell menni. Akkora zűrzavar volt, annyifelé húzták-nyúzták őket, hogy fontossá vált a világos vezetés és látásmód. Hogy miért kellett ebbe egy református lelkésznek beleállni? Ahogy mondottam, úgy neveltek bennünket, hogy minket minden kell hogy érdekeljen, ami a népünkkel történik. És adott esetben be kell állni, rendkívüli időkben rendkívüli dolgokat kell végrehajtani.
– Annyi rosszat összeírtak arról a protestáns teológiáról, az utókor úgy átvilágította, és annyi hibát talált benne...
– Mégis élt benne ez a szellem. Ma már látjuk a szekusdossziékból, milyen gyarlók voltak egyes tanáraink, de ennek ellenére, amit lehetett, mások mégis átadták. Másik okom, amire utaltam az előbb, az volt, hogy Szabó Dezső bátyja, Jenő Barátoson volt lel­kész, és utána Illyefalvára jött. Őróla min­tázta az író Az elsodort falu hősét. Én még középiskolás koromban az indexen lévő, az akkori lelkésztől titokban ideadott könyvet elolvastam. És ahogy Illyefalvára helyeztek, még egyszer átolvastam. Szabó Dezsővel lehet vitatkozni sok mindenben, de ahogy ő az értelmiség felelősségét megfogalmazta, és ahogy ítéletét megalkotta: el fog veszni a falu, elsodródik, ha az értelmiség nem vállalja a maga szerepét – nos, ebben biztosan igaza van. Ezek azok a komponensek, amik miatt számomra nem volt kérdéses, hogy mivel kell foglalkoznom 1990-ben.
Az adomány első leckéje és a második
– Amikor januárban a nyugati segélyszállítmányok elindultak Románia fele, özönlött be a használt ruha és az élelmiszer.
– Ezek spontán módon az egyházakat keresik.
– Hozzánk is, a korábbi kapcsolatok révén, a községházára bejött két kamion áru. Akkor mindenki felbuzdult, és ebben az emberi bűn és a gyarlóság olyan elemeit fedeztem fel, amitől megrémültem. Ahogy az emberek megnyilvánultak, megdöbbentett, és nagyon korán azt mondtam: ezt nem szabad csinálni. Ezzel tönkre fogják tenni a népünket. Valami olyasmit éreztem, valami olyasmi történt, mint amikor a latin-amerikai indiánok közé bevitték az alkoholt és az üveggyöngyöket. Az embereknek, akik itt mindig serényen dolgoztak, a munkájukból éltek, ha most alamizsnát kezdünk osztani, abból nagy baj lesz. Erre három hónap múlva jöttem rá, amikor befejeztük az osztást, és azt kérdezték: mikor jön a következő? Megéreztem, koldussá fogjuk szegényíteni e népet, ha mindig ezt fogja várni. Annyit sose fognak hozni, hogy neki abból emberi, kellemes életvitele legyen, hanem olyan színvonal alatti életformát alakítanak majd ki, amely mindig a várakozásra épít. Ma már látjuk a válság sújtotta világban, hogy a munkanélküliség következményeként hány helyen csüggenek a segélyen, amíg van, elvagyunk vele, de utána marad a sóvárgás, esetleg a beletörődés, hogy nincs több. Ez volt az a felismerés, amely mindenki mástól megkülönböztetett engem. Kijelentettem: ezt befejeztük!
– Nem volt hajlandó részt venni a további kiosztásban?
– Nem! Azt mondtam: ide többet ne hozzanak segélyt. Ezt úgy általában jelentettem ki. Én a HEKS-szel (a svájci evangélium szerint reformált egyház segélyszervezetével) álltam kapcsolatban. Persze, az egész világot nem tudtam befolyásolni, az alamizsnaosztás tovább folyt, amíg volt, amit kiosztani. De azt mondtam: próbáljunk meg másként segíteni. Neveljük arra az embereket, hogy önmaguk tudják azt előállítani és megteremteni, amiből élni akarnak. Ez nagyon haladó cél volt, és megegyezett a svájci gondolkodásmóddal. Ők sem szerették volna száz évig finanszírozni az itteni életet, hanem abban kívántak segíteni az embereknek, hogy ők magukon tudjanak segíteni.
– Segíts magadon, az Isten is megsegít. A protestáns erkölcstan magja.
– Szerencsés dolog volt, hogy az én gondolatom találkozott az övékkel. Tulaj­donképpen ez a LAM elindításának története. Persze, én 1990-ben még úgy hittem, léteznek erre alakított szervezetek, például a korabeli gazdaköri mozgalom, mely az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének nyomdokaiba kívánt lépni. Kinda Zalán utalt is rá, hogy ezek az emberek hozzám fordultak, de én elküldtem őket ehhez a szervezethez, mert úgy gondoltam, nem az én feladatom ezzel foglalkozni. Kézdi­vásárhelyen volt élénkebb a mozgás. A történetben a fordulópontot az hozta meg, hogy felismertem, látva, milyen formában és hogyan működik a mi életünk, hogy el fogjuk veszíteni ezt az ügyet, mert a korrupció és a hozzá nem értés mindent kisiklat. Meg fogja enni az egészet! Az első, Svájcba küldötteket nem azok szerint a kritériumok szerint válogatták, amit én később felállítottam, hanem belejátszott a kapcsolatrendszer, miegymás. Utólag azt mondom: nekik sem volt kárukra. De akkor láttam, más irányba csúszhat el a dolog, és megijedtem. Később a kirostáltaktól hallottam is olyasmit, lehet, korrupciós kapcsolat is szerepet játszott a válogatásban. Nos, ekkor vettem én vissza, és azt mondtam: tessék ide jönni, ettől a perctől kezdve az élére állok. Megalakult a LAM. Hivatalosan 1992 júniusában, de gyakorlatilag már 1990 közepétől működik a rendszer a segítségnyújtásban és a külföldi tanulmányutak megszervezésében.
Krédó
– Láthatjuk ma is, a korrupciós kérdés óriási probléma az országban. A svájciak is tele voltak kétellyel, mert nekik voltak előtanulmányaik erre vonatkozóan. Én erre próbáltam koncentrálni, és a mai napig úgy érzem, a mozgalomnak tulajdonképpen az erkölcsi felelőse vagyok. Nem vagyok közgazdász, bár sok mindent megtanultam, és van egy kis érzékem hozzá, de igazán szakember a lelkek ismeretében vagyok. Tudatában vagyok annak, nem a rendőröktől, ellenőröktől kell félni, hanem az Úristen előtt kell mindannyiunknak elszámolnunk tetteinkről. Ez a fajta felelősségvállalás a LAM szellemisége, mely mára a munkatársakra is átragadt, és kiválasztásuk is eszerint történik. Itt nem arról szól a történet, hogy azt nézzük: ki mennyit ül az íróasztal mellett. Itt mindenki szabad. A feladatot el kell végezni, de makulátlanul kell elvégezni, mert ha egyetlenegyszer is gyanú merül fel valakivel kapcsolatban, hogy nem a megegyezett rendszer szerint dolgozott, az tudja, örökre elveszít mindent.
– Létezik leépítés?
– Van és volt. Egy-két esetben. Nem is nagy dolgok miatt, de ebben a közösségben dolgozni kitüntetés. Aki ide beáll, annak nem csupán munkahelyi magatartása, de családi életvezetése is számít, és az, ahogyan eljár a világban. Nem mindenütt követelik meg, de itt férj-feleség sem dolgozhat együtt, de még szerető sem, mert az egy más viszony. Ami tehát elindította és működteti a LAM-ot: nagyfokú bizalom bent, és kifelé vetítve is nagyfokú transzpa­rencia.
(folytatjuk)
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kísérlet Erdély felzárkóztatására (Interjú Ablonczy Balázs történésszel)
Ablonczy Balázs erdélyi előadókörútja során Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, majd Kolozsvárott A visszatért Erdély, 1940–1944 című könyve kapcsán találkozott olvasóival. Szentgyörgyi előadása után a „kicsi magyar világról” beszélgettünk.
– Újdonság, amit arról mondott, hogy 1940 augusztusában már a hadiparancsot is kiadták, és a két hadsereg készen állt a harcra. Ha a két elit végül nem dönt mégis amellett, hogy inkább a német–olasz döntőbíróság ítéletének veti alá magát, kitörhetett volna a háború. No de most a legérdekesebb vonatkozásról, a magyar fejlesztéskoncepcióról és gyakorlatról szeretném kérdezni. Háromszéki falvakban meséltek nekem erről a kilencvenes évek elején, addig mélyen hallgatni kellett róla, a felszabadulás pillanatai ezt az emléket hívták elő elsőnek. Létezett az elit, Teleki Pál és társai által kidolgozott terv, és az eljutott egészen a székely gazdáig. Romániában pont fordítva, elhanyagolt régiónak számított a Székelyföld, kiuzsorázására, kifosztására törtek. Mi volt a magyar elképzelés?
– Létezett egy, az élet minden területére kiterjedő, nagyon komoly modernizációs elképzelés: infrastruktúra, tehát út és vasút, távbeszélő-hálózat, repterek építése stb. Volt egy szociális fejlesztési koncepció, melyről nem beszéltem, de mely a Stefánia Szövetség, a Zöldkeresztes Szövetség és sok más szervezet révén nagyon aktívan építette a közösségeket. Akkor nyílt például az első székelyföldi bábaképző Háromszéken. Rettenetesen nagy volt a csecsemőhalandóság, ennek megfékezéséért sokat tettek. Nagyszabású szociális akciók indultak, az országos Nemzet- és Családvédelmi Alap házhelyakciókkal jobbára kis telkeken egészséges lakhelyeket épített sokgyerekes, szegény sorsú családoknak. Sokfelé egész telepek épültek. Létezett egy terv Székelyföld villamosítására, mivel míg Magyarországon a villamos hálózati bekötöttség 52, addig Erdélyben ez csak 4 százalék volt. A Székelyföld hasonlóképpen rosszul állt. A magyar kormányzat megalapította a Székelyföld Villamossági Rt.-t, hatalmas költségekkel megépítették a villamos hálózatot a Hargitán keresztül, és 1944-re kétszer másfél millió pengőért beszerezték a két gázturbinát, amellyel Marosvásárhelytől északra majd gázerőműben áramot fejlesztenek. A háború miatt a két turbinát végül a visszavonuló németek robbantották fel, a vezeték nagyobb része megsemmisült, a társaság vagyonát pedig a háború után a román kormány elkobozta (Casbi). Kidolgozták a mezőgazdasági modernizáció tervét, korszerű eszközökhöz juttatták a gazdákat, képzőtanfolyamokat indítottak, terjesztették a szaktudást. Az EMGE képviseletei révén kedvezményes gépvásárlási vagy vetőmag-beszerzési akciókat indítottak, kis füzeteket adtak ki a gazdák tájékoztatására. Kiemelt törekvés volt a román földreform korrekciója. Ennek visszaállítása evidens politikai elvárás volt. Kül- és belpolitikai okokból nagyon óvatosan hajtották végre, végül az elvett földek tíz százaléka került vissza a régi tulajdonoshoz. Létezett modernizáció a kis- és közepes iparfejlesztésben, a feldolgozóipari fejlesztésben, és természetesen nagyon komoly turizmusfejlesztés folyt, mellyel egyúttal a háziipart is piachoz kívánták juttatni.
– Mi volt a legnagyobb beruházás?
– Alighanem a vasút. Addigra már megvolt a vasúti összeköttetés a Székelyfölddel, de azt ugye elvágta Kolozsvár és Marosvásárhely között a mezőségi beszögellés, és ezért új vonalat kellett építeni, hogy az ország belsejét össze lehessen kapcsolni a Székelyfölddel. Az első két télen repülőgéppel, teherautókkal szállították Székelyföldre a gabonát és a lisztet, hogy elejét vegyék az éhínségnek. Az új vonal 1942-re készült el, sok alagút, harmincvalahány híd megépítésével, elképesztő műszaki teljesítmény volt. Saját becslésem szerint e négy évben a budapesti kormány 1,5–2 milliárd pengőt költött Észak-Erdélyben fejlesztésre. Fejlesztésre, és nem működtetésre. Hogy ennek nagyságrendjét érzékeltessem: az 1942-es egész magyar költségvetés 2,2 milliárd pengőt tett ki. Azaz a négy év alatt a magyar kormány egyévi költségvetésnyi összeget ruházott be Észak-Erdély felzárkóztatására.
Nyilvánvalóan volt egy késztetés, hogy a háborús feltételek ellenére javítsanak az életfeltételeken. Nem lehetett mindenben, voltak behívások, terménybeszolgáltatások, volt rekvirálás, különböző védelmi, légoltalmi intézkedések stb., viszont látni kell, elképesztő mértékű volt a fejlesztés. A visszatért 79 ezer négyzetkilométernek felét Észak-Erdély tette ki.
Erdély többi népe
– Megszűnt a magyarságra nehezedő, vegzáló típusú, nemzeti hiperérzékenységet generáló román elnyomás. Másokra azonban új megpróbáltatások vártak. Ismertette a zsidókat sújtó diszkriminációt, kevesebbet szólt a románokról, ámbátor megjegyezte, hogy azok marginalizációja dívott. Szisztematikus elnyomásra valószínűleg idő sem lett volna. Az új hatalom természetszerűleg karolta fel azokat, akiket korábban mellőztek és hátrányos helyzetbe taszítottak. De mi történt a románokkal?
– A románságnak nem maradt középosztálya, a kötetben erről több adatot közlök. Olyan szinten, hogy alig volt gyógyszerész, vagy mindössze másfél tucat román ügyvéd maradt az országrészben. Az értelmiség és a középosztály gyakorlatilag elmenekült. Ezért volt gond az iskolák pedagógusokkal való ellátása – megtörtént, román tanítókat például emiatt felmentettek a katonai szolgálat alól – , az alultervezett román középiskolai hálózatban tanító száz tanár közül mindössze harmincöt volt román származású. A közel egymillió románnak ugyanannyi középiskola jutott, mint a negyvenötezer németnek: tizennégy. Az értelmiség tehát elment, ez részben érthető, részben biztosan nem alátámasztható, de a román társadalom elvesztette középosztályát, és tizenkilencedik századi szintre süllyedt vissza: nagy paraszttársadalomként élt négy évig.
Erőtartalék
– Előadása érdekes fejezetében példákkal illusztrálta, hogy e négy év kihatásaiban még évtizedekig tartotta úgymond a lelket a magyarságban, amiről nekem a tapasztalat megélői is meséltek, most, íme, egy fiatal történész ír róla.
– A példa, amit a demográfiai tartalékképzésről felhoztam, egy kicsit túl látványos, nem biztos, hogy mindenben érvényes, más esetleg elvetheti. De megfoghatóvá akartam tenni Arad és Nagyvárad példájával, mit értek a tartalék fogalmán. A grafikonból látható, hogy míg a két város demográfiailag hasonló helyzetű és összetételű volt 1910-ben, Aradon a románság a harmincas, míg Nagyváradon a hatvanas évek közepén jutott többségbe, és ebben benne volt egyebek mellett a négy év hatása is. (Kolozsváron különben szintén akkor billent át a mérleg.) De intellektuális tartalék is képződött. Azok az értelmiségiek, akik akkor végeztek vagy akkor indultak el pályájukon, mint Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond és Imreh István, az erdélyi értelmiség referencia-személyiségeivé váltak utólag, és hosszú évtizedekig magukban is intézményként működtek, pótolva azt, ami hiányzott, még akkor is, ha kiszorították őket a pályáról, és segédlevéltárosként kellett dolgozniuk, vagy soha nem engedték őket egyetemre. És létezett harmadsorban egy szellemi-erkölcsi tartalék is, mely a kommunizmus éveiben éltette a reményt, hogy ennek el kell múlnia. Merthogy olyannyira irracionális, hogy miként elmúlt a régi román világ, az újnak is az kell legyen a sorsa.
– Nos, előadása vége erre csattanósan felel.
– Igen. Önmagát az egész kísérletet értékelve azt kell mondanom, ez a négy év utolsó próbálkozás volt egy összefüggő nemzeti tér létrehozására. A magyar politikai elit megpróbálta elérni, hogy a magyar kultúra, a magyar életforma, civilizáció érdemei szerinti előnyös szerephez jusson Észak-Erdélyben. Láttuk, ezért milyen hatalmas beruházások történtek. Hogy ennek milyen más pozitív hozadéka is volt, azt a tartalékokról szólva fejtettem ki. Most azonban újabb huszonkét év telt el, és világos: valami mást kell kitalálni. Erre azonban a választ nem nekem kell megadnom.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
Mindenfajta egyéb összejövetel megtartása továbbra is tiltásba, hivatalos engedélyezésbe ütközött. Így pl. a marosdécsei földművesek nevében Bíró Lajos esperes intéz hivatalos kérést annak érdekében, hogy a helybeli gazdák az EMGE égisze alatt működő és tevékenykedő gazdakört hozzanak létre, s az ótordai egyház is csak prefektúrai engedéllyel tarthatja meg presbiteri ülését. Íme, a hatósági engedély magyar fordítása: „Torda megyei Prefektúra. Szám: 3689/1938. február 20. 14 lej okmánybélyeg. 2 lej légierők bélyege. P.H. ENGEDÉLY. Mi, Torda megye Prefekturája hivatkozással az Ótordai ref. egyház kérésére, mely által engedélyt kér 1938. február 28-án Tordán sorra kerülő presbiteriumi gyűlés megtartására, a VI. Katonai Hadtest 1 sz. Rendelete alapján engedélyezzük, hogy az Ótordai ref. egyház presbiteriumi gyűlést tarthasson Tordán a dr. Ion Raţiu utcai református elemi iskolában 1938. február 28-án 9-13 óra között. Jelen engedély közöltetik igénylővel valamint a helybeli rendőrséggel, mely hivatva van intézkedéseket foganatosítani a rend és csend biztosítására. Prefektus. Aláírása. P.H., Alprefektus. Aláírása. Az Ó-tordai ref. egyháznak.”
Közben a marosújvári csendőrség nyújtott be feljelentést a helybeli református egyház ellen, mivel a nemzeti zászló a papilak fedélzetén lett kitűzve, és „kopott” állapotban van. A gyulafehérvári törvényszéki tárgyaláson hiába bizonygatta Bucsi Endre lelkész, valamint Szabó András védőügyvédje, hogy a rendőrhatóság tűzette a ház födélzetére, s hiába vitte magával bemutatás végett a még teljesen megfelelő zászlót, a bíróság 500 lej büntetéssel sújtotta az egyházat.
Mindezeknél tragikusabb helyzetről számolt be 1939. április 23-án Sükösd Sándor magyarózdi ref. lelkipásztor, kinek panaszlevelét engedtessék meg a maga teljességében leközölnöm:
„Nagytiszteletű Esperes Úr!
Különös ügyben és jelentéssel keresem fel Nagytiszteletű Esperes Urat, mely csak egy „»azt mondják«-on alapszik, de mégis jelentenem kell, mert komoly és brutális valóságon alapszik.
Arról van szó tudniillik, hogy a csekelaki és a m. bükkösi jegyzők, igen bizalmasan, mint magánemberek és barátaim figyelmeztettek, hogy Czintoson keresztül óvakodjak menni, mert kiszemelt vagyok én is a megverésre az ottani románok részéről! Kiszemelt áldozat Balogh Jenő istvánházi lelkész és a három Szász testvér, Ferenc, József és Dezső! A legelső volt, aki még figyelmeztetés előtt részesült a legbrutálisabb verésben: Benkő Zoltán csekelaki lelkész. Ő f. hó 18-án reggel, szekérrel Czintoson át igyekezve Ludasra, legalább ötven (50) nagy botütést kapott egy reá leső román embertől. De azt hiszem ő már jelentette is Nagytiszteletű Esperes Úrnak a vele történteket.
Nem tudom, volt-é fent nevezettnek valami nem helyeselhető ügye czintosi emberekkel, de azt tudom, hogy nekem nem volt. A legnagyobb tisztelettel köszöntem embereknek, valahányszor a községen átutaztam, több személyes jó emberem, ismerősöm van közöttük, akik nagy örömmel köszöntöttek minden találkozás alkalmával. Két templomuk újonnan építésére híveink között gyűjtést engedélyeztem, sőt híveim adakozásra buzdítottam, úgyhogy gyűjtőik nagy örömmel beszélték: román községben sehol sem kaptak oly nagy összeget, mint a mi református magyar községünkben.
És lám mégis feketelistára kerültem. Tartja magát a szó: papjaikat, vezetőiket kell lehetetleníteni, eltenni láb alól. Papjaikat legelsősorban!
És most nem utazhatom be egy hetipiacra, vasútállomásra, egy hivatalos megjelenésre, nem mozdulhatok ki községemből életveszedelem nélkül.
Van-é valaki, aki ez ellen védelmet tud nyújtani, aki ezt feljegyezze, meghallgassa? Keresztyén papokat agyonveréssel fenyegetnek, mert véletlenül magyar emberek azok a keresztyén papok?!
A mozgósítás óta egyszerű híveink közül többet inzultáltak, sőt vertek meg Czintoson. Most már fennebb vannak. Papjaikat akarják elvégezni.
Nem kicsiny jelentőségű ez az ügy. Fel akarnám hívni reá Főhatóságunk figyelmét. Bírjanak tudással arról, milyen nehéz helyzetben él papságunk s mily sötét jövő vár itt-ott reájuk, ha Főhatóságunk nem tesz lépéseket kellő helyen és eréllyel lelkészeinek személyes biztonsága érdekében.
Magyarózd, 1939. április 23-án. Alázatos szolgája, Sükösd Sándor ref. lelkész.”
A következő napon, április 24-én Balogh Jenő istvánházai ref. lelkész hitelesíti a fenti panaszok áradatát, amikor ezeket közli: „A mozgósítás óta a Czintoson való átmenetel veszedelemmel jár. Több fenyegető izenetet kaptam, de nem tulajdonítottam ezeknek komoly alapot. Húsvét másodnapján az úrvacsora osztásról hazajövet kövekkel fenyegettek meg, egy másik alkalommal a fejem elütésével, de ezek mind nem riasztottak meg. Miután azonban az elmúlt kedden Benkő Zoltán csekelaki kollégámat megverték s miután több czintosi hívem figyelmeztetett a komoly veszedelemre, kénytelen vagyok N. tiszteletednek jelenteni, hogy Czintosra egyelőre istentiszteletet tartani nem mehetek.”
Az alsó-felsődetrehemi református lelkészi hivataltól Jakab György lelkész veti papírra terjedelmes sérelmeit, s igényel jogorvoslást, vagy legalábbis tanácsot súlyos helyzete megoldása céljából. Az ortodox vallásra áttért helybeli állami iskola tanítója sorozatos, de alaptalan feljelentgetései alapján a helyi csendőrőrmester a lelkészt, gondnokot, híveket heteken keresztül zaklatta, magához hívatta, majd a lelkészt letartóztatta, Tordára vitte, de miután fogvatartása nem volt törvényes, a felsőbb parancsnokság szabadon bocsátotta. Ezekután bizonyos helybeli magyar személyeknél hazaárulás, izgatás, rémhírterjesztés címén házkutatást tartottak, természetesen eredménytelenül. Mindezek után folytatásként hadd idézzem a lelkész szavait: „Az istentiszteleteken kívül már a híveimmel érintkezni, őket látogatni sem szabad, mert az már izgatás. Feleségem miért járt szabályszerű útlevéllel Magyarországon, testvére Magyarországról miért járt nálam ugyancsak szabályszerű útlevéllel az 1937 évben, miért látogatott meg az 1938 évben egy németországi ev. lelkész? Ezek a tanító feljelentése alapján főbenjáró bűnök. Ma még súlyosabb kellemetlenség nélkül élünk, de ha, mitől Isten őrizzen, súlyosabb idők következnek, ki fog megvédeni a súlyosabb inzultusok ellen, az állami tanító izgatásai után. Eddig csak a telepesek ablakait törték be s inzultálták, megdobálták, a lelkész lovait verték meg úgy, hogy az egyik megvetett, a másiknak a fejét hasították el kapával…”
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATÁS LAPUNK AUGUSZTUS 25-I SZÁMÁBÓL
Szabadság (Kolozsvár)

Mindent vissza: történelmi iratainkat is!
Folytatta tüntetéssorozatát Kolozsváron, a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszaszerzése érdekében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
Tegnap kora délután az Állami Levéltár Farkas utcai épülete előtt fejezték ki elégedetlenségüket a visszaszolgáltatás lelassítása miatt. Most a történelmi magyar egyházak, a civil szervezetek, az egyetem és az iskolák értékes dokumentumainak a kutatómunka előtt történt zárolása ellen is tiltakoztak. Az állami levéltárban őrzik az EME, EMKE, EKE, Erdélyi Gazdák Egyesülete (EGE) stb. hajdani iratait, leveleit, anyakönyvi kivonatait. Szász Péter, az EMNP megyei elnöke a sajtónak elmondta: a parlamentben azzal az indokkal gáncsolták el az iratok visszaszolgáltatását, hogy „akik kérik, nem lennének képesek azokat kezelni”. Mintha nem a volt tulajdonosokról lenne szó! – hangsúlyozta.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy majdnem elfelejtett erdélyi: Pásint Ödön
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),

Csíki Hírlap – 2013.06.26. A Fodor család neves képviselőinek, Fodor Ignác 1848–49-es honvédszázadosnak, Fodor Pál 1956-os szabadságharcosnak, Fodor Imre és ifj. Fodor Pál adományozóknak állít emléket az a márványtábla, amelyet június 29-én, szombaton, Szent Péter és Pál napján délután hat órakor avatnak fel a csíksomlyói Fodor Háznál.
Az emléktáblát Dóczy András és munkatársai zsögödi andezitből készítették barna felirattal. A szombati ünnepségen az ünnepi beszédek, az emléktábla leleplezése és megáldása után fellép az Árvácska Együttes, Antal Imre és zenekara hazafias énekeket ad elő, majd utcabál következik.
Fodor Ignác, az építő és honvédszázados A Fodor Házat Fodor Ignác építtette nejével, kászonjakabfalvi László Annával 1875-ben. Az 1826-ban született Fodor Ignác Csíksomlyón végezte el a gimnáziumot, majd 1848-ban a huszártiszti iskolát Kézdivásárhelyen. Határőrezredének egy része, mely Csíkban állomásozott, csatlakozott Bem seregéhez. Részt vett Bem erdélyi hadjáratának sok fontos csatájában (Vámosgálfalva, Vízakna, Szászváros, Szászsebes, Piski). Bem 1849. április 19-én Lugoson kitüntette. Orsovánál százada fedezte Perczel Mórék visszavonulását. Bem seregével Vidinen keresztül emigrált az akkor török fennhatóság alatt lévő Bulgáriába. Mivel amnesztiát ígértek neki, két évre rá hazajött, mégis haditörvényszék elé állították, és legénységi szolgálatra ítélték. Később elvégezte a jogot, mint ügyvéd többször védte a gyimesi csángók erdőterületeit. Sokáig volt a Függetlenségi Párt Csík megyei vezetője, ő hozta be Csíkba az első cséplőgépet.
Fodor Pál gazdálkodó és szabadságharcos Fodor Pál 1903-ban született, Csíksomlyón nevelkedett, Budapesten szerzett út-, híd- és vasútépítő mérnöki diplomát. Mint az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Csík megyei vezetője, Csíkban meghonosította a Gül baba-pityókát, az ozsdolai búzát, és kezdeményezésére szimentáli apaállatokat, valamint mezőgazdasági gépeket hoztak a falvakba. A második világháborúban utász századparancsnok volt, majd amerikai és végül szovjet hadifogoly. Az 1956-os magyar nemzeti szabadságharc hatására dolgozta ki a román–magyar lakosságcserére vonatkozó részletes tervét, s készítette el azt a térképvázlatot, amelynek alapján – véleménye szerint – végre megnyugtatóan és mindkét nép számára elfogadhatóan lehetett volna rendezni a magyar–román s ezáltal az erdélyi kérdést. Ezt Márton Áron püspöknek is bemutatta 1956-ban Gyulafehérváron, remélve, hogy az akkori történések lehetővé teszik az erdélyi kérdés rendezését. 1957-ben tartóztatták le, ezért az elképzeléséért és „felforgatószervezet” létrehozásáért 25 évi fogházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Vádlott társai voltak: Hajdu Leánder, Szőcs Izidor, Szentmártoni Odorik ferencrendi szerzetesek és Csiha Kálmán református lelkész, későbbi püspök. Őket 10 és 15 év közötti nehéz börtönre ítélték. 1994-ben post mortem ’56-os érdeméremmel tüntették ki.
Fodor Imre és ifj. Fodor Pál, az adományozók Fodor Imre és ifj. Fodor Pál 1937-ben a somlyói házban születtek mint ikertestvérek, majd Csíkszeredában érettségiztek. Édesapjuk elítélése következtében a bukaresti műegyetemről kizárták, és az elkobzott szülőházukból kitelepítették őket, csak később fejezhették a műegyetemet. Fodor Imre Marosvásárhely polgármestereként, majd mint a Székely Nemzeti Tanács elnöke következetesen és eredményesen dolgozott. Az Európai Unió előcsatlakozási alapjából Marosvásárhely 27 millió eurós támogatást kapott, amiből korszerűsítették a vízszolgáltatást. Az államosított házak visszajuttatása és a kétnyelvűség az ő idejében országos visszhangot keltett, eljárást indítottak ellene, mégis eredményes volt. Az ő elnöksége alatt bonyolították le a Székelyföld autonómiájára vonatkozó belső népszavazást, amely az első ilyen volt Trianon óta, eredménye ma is fontos hivatkozási alap. Egy sikeres, élménypedagógiával foglalkozó ifjúsági társaság alapítója, melynek nemzetközi tábora Szovátán működik. 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, majd Wass Albert-díjjal tüntették ki. Ifj. Fodor Pál Sepsiszentgyörgyön a textilgyár főmérnökeként sok közösségi tevékenységet támogatott, például a Csíki úti templom és sípálya építését. 1989 után az RMDSZ és a Nemzeti Megmentési Front megyei vezetőségébe választották. Az elkobzott, majd visszaszerzett szülőházukat a Fodor fivérek tíz évvel ezelőtt, 2003-ban a Csibész Alapítványnak adományozták, azzal a céllal, hogy a négy erdélyi magyar történelmi egyház szellemében működő ifjúsági házat alakítsanak ki benne. A nagyon leromlott épület felújítására és a padlástér kiépítésére a Csibész Alapítvány és annak vezetője, Gergely István, Tiszti munkája révén sikerült támogatást találni, az ügyintézésben Csíkszereda önkormányzata is segített. Az épület jelenleg ifjúsági szálláshely és iroda, szociális konyha, illetve több ifjúsági találkozó, tevékenység és sok hétvégi rendezvény színhelye. A Fodor Házban híres közéleti személyiségek is szívesen tartózkodnak, legutóbb, a csíksomlyói pünkösdi búcsú idején Áder János magyar köztársasági elnök volt a ház vendége.
csibesz.ro/wordpress/hu