Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 4.
Az egyetem napja a Sapientián
Tizenhat év távlatából
A marosvásárhelyi karon ünnepelte kedden az egyetem napját a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az ünnepségen átadták az egyetemi díjakat és tiszteletbeli címeket, illetve felavatták a diákotthon új épületszárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. A délután folyamán kötetlen programokon ünnepeltek együtt a diákok és a tanárok.
2001. október 3-án tartotta első tanévnyitó ünnepségét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az intézményi akkreditációt követően, 2012-ben az egyetem szenátusa elhatározta, hogy az első tanévnyitó évfordulóját az egyetem napjává nyilvánítja. A tegnapi ünnepi rendezvényen jelen voltak a baráti és társegyetemek vezetői, egyházi méltóságok, valamint a hazai, illetve anyaországi politikum képviselői.
– 16 év telt el a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapítása óta, és ez arra ad alkalmat, hogy meggyőzzük magunkat, jó úton járunk – mutatott rá beszédében dr. Dávid László, az intézmény rektora. – Romániában a Sapientia EMTE még mindig nem érdemelte ki az állami támogatást… és ott lebegne Damoklész kardja az intézmény felett, ha nem létezne a magyar állami támogatás – tette hozzá. Mint mondta, bár manapság az egyetemi kínálat terén a bőség zavara érvényesül, a Sapientián meghirdetett helyek általában mindig gyorsan betelnek. Miközben manapság igen divatos a részképzés, illetve a távoktatás, az egyetemen nappali tagozaton zajlik a képzés, a Sapientia több mint kétezer hallgatója és közel ötezer végzettje mind nappali tagozaton szereztek oklevelet. A tanár-diák, mester-tanítvány személyes kapcsolata teszi ugyanis meghatározóvá az oktatás milyenségét, és ezt nem tudja pótolni sem az internet, sem pedig a könyvek sokasága.
Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke elmondta, immár 16 éve annak, hogy megszületett és létezik a Sapientia EMTE, és sokszor feltevődik a kérdés, hogyan volt lehetséges, hogy létrejöhetett ez az erdélyi magyarság számára oly jelentős intézmény.
– A mi sorsunkra a következő jellemző: több mint hetven esztendővel ezelőtt szüleink elváltak, és mi apánknál maradtunk. Telt az idő, és azt láttuk, hogy apánk valamiért nagyon utál minket, és bármit kérünk tőle, mindig visszautasít, és egyre inkább úgy érezzük magunkat, mint a mostohagyerekek. Viszont felügyelet alá helyeztek, így döntött a bíróság, nem lehetett azt egyik napról a másikra megváltoztatni. Aztán láttuk, ahogyan a mi életünk lassan-lassan fogyatkozik, és ebből igen sok hátrányunk származik, a növekedésünk lelassul, teljesítményünk is csökken. Aztán ’89 után, bár tudtuk addig is, de akkor éreztük azt, hogy anyánk is él még, oda mehetünk hozzá és kérhetünk tőle. De azt is meg kellett tanulnunk, hogy ő sincs abban a helyzetben, hogy megadja, amit kérünk. Aztán 17 esztendővel ezelőtt új helyzet állt elő, odafordultunk, és meghallgatta, amit kérünk, és lehetősége is nyílt arra, hogy támogasson. És amit apánktól nem kaptunk meg, azt anyánktól kértük. Mert az anya nem feledkezhet el a gyerekéről soha. Így alakult a mi történetünk. 16 év alatt több mint 37 milliárd forinttal támogatta a magyar kormány a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a Partiumi Keresztény Egyetemet. Valószínű, hogy ha valaki ezt a számot hallja, borzalmasan sok pénznek tűnhet, és erre vannak is utalások: minek kell ez, van nekünk közünk más országban élő embercsoporthoz, aki nem nálunk adózik? És így nagyon gyorsan egymás ellen lehet fordítani a testvéreket – mutatott rá a püspök, utalván arra, hogy jól befektetett összeg ez, hiszen az egyetemről kikerült diákok bárhol a világon felelős értelmiségiként állnak helyt és értéket teremtenek.
Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese beszédében kifejtette, 17 évvel ezelőtt az erdélyi történelmi egyházak akkori vezetői pontosan tudták, hogy mit szeretnének.
– Pontosan tudták, hogy a körülöttünk folyamatosan változó világban, ahol az állam hallani sem akar az egykori magyar nyelvű Bolyai Egyetem visszaállításáról, igencsak szükség van arra, hogy a magyar közösség erejét, versenyképességét egy intézmény segítségével emelje a legmagasabb szintre. Az erdélyi egyházak vezetői pontosan tudták, hiába várunk ott segítséget, ahol idegennek tekintenek, ahol tudatosan megtagadják jogainkat. A segítség a magyar kormány részéről érkezett. De túl minden anyagi támogatáson, a legfőbb dolog mégis az, hogy évről évre legyen e falak között elég tudásra szomjas fiatal. Az alapítók, fenntartók és az oktatók közös célja az anyanyelven elsajátított minőségi tudás által erősíteni az erdélyi magyar közösséget. Mindnyájan tudjuk, hogy egy közösséget legjobban anyanyelvi oktatása elsorvasztásával lehet megtörni. De nekünk ennél többet kell tennünk, túlélni és megerősödni – emelte ki a főosztályvezető-helyettes.
Az ünnepi beszédeket követően az egyetemi díjak és tiszteletbeli címek átadására került sor, olyan személyeknek, akik az évek során kiemelt szerepet vállaltak az egyetem építésében, illetve az ott zajló minőségi oktatás biztosításában.
A 2012-ben alapított Bocskai István-díjat az egyetem szenátusának a döntése alapján idén Jávor András professzornak, a debreceni egyetem volt rektorhelyettesének, dr. Mezey Barna professzornak, az anyaországi Eötvös Loránd Tudományegyetem leköszönő rektornának ítélték oda.
Szintén a szenátus döntése alapján dr. Filep Emődnek, a Sapientia egyetem marosvásárhelyi kara nyugalmazott adjunktusának és Gáspár Bencéné dr. Vér Katalinnak, a csíkszeredai kar oktatójának tiszteletbeli professzor címet adományoztak. A Sapientia EMTE kiváló oktatója címet dr. Csapó János, a csíkszeredai kar oktatója, a professor emeritus címet pedig nyugdíjba vonulása alkalmából dr. Székely Gyula professzor, a marosvásárhelyi kar volt dékánja kapta meg.
Az ünnepség részeként tegnap felavatták az egyetemi bentlakás új épületszárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. Délután kötetlen programok sora várta a diákokat és tanárokat egyaránt, diákmérkőzések zajlottak, bográcsgulyás készült, terménybemutatót tartottak és a kolozsvári kar filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatóinak díjnyertes filmjeiből is meg lehetett tekinteni egy válogatást, valamint Marosán Csaba színművész Luther asztalánál című előadására is sor került a reformáció 500 éves jubileumának a tiszteletére. Az egyetem napját a Koszika & The HotShots koncertje és buli zárta. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)
Tizenhat év távlatából
A marosvásárhelyi karon ünnepelte kedden az egyetem napját a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az ünnepségen átadták az egyetemi díjakat és tiszteletbeli címeket, illetve felavatták a diákotthon új épületszárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. A délután folyamán kötetlen programokon ünnepeltek együtt a diákok és a tanárok.
2001. október 3-án tartotta első tanévnyitó ünnepségét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az intézményi akkreditációt követően, 2012-ben az egyetem szenátusa elhatározta, hogy az első tanévnyitó évfordulóját az egyetem napjává nyilvánítja. A tegnapi ünnepi rendezvényen jelen voltak a baráti és társegyetemek vezetői, egyházi méltóságok, valamint a hazai, illetve anyaországi politikum képviselői.
– 16 év telt el a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapítása óta, és ez arra ad alkalmat, hogy meggyőzzük magunkat, jó úton járunk – mutatott rá beszédében dr. Dávid László, az intézmény rektora. – Romániában a Sapientia EMTE még mindig nem érdemelte ki az állami támogatást… és ott lebegne Damoklész kardja az intézmény felett, ha nem létezne a magyar állami támogatás – tette hozzá. Mint mondta, bár manapság az egyetemi kínálat terén a bőség zavara érvényesül, a Sapientián meghirdetett helyek általában mindig gyorsan betelnek. Miközben manapság igen divatos a részképzés, illetve a távoktatás, az egyetemen nappali tagozaton zajlik a képzés, a Sapientia több mint kétezer hallgatója és közel ötezer végzettje mind nappali tagozaton szereztek oklevelet. A tanár-diák, mester-tanítvány személyes kapcsolata teszi ugyanis meghatározóvá az oktatás milyenségét, és ezt nem tudja pótolni sem az internet, sem pedig a könyvek sokasága.
Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke elmondta, immár 16 éve annak, hogy megszületett és létezik a Sapientia EMTE, és sokszor feltevődik a kérdés, hogyan volt lehetséges, hogy létrejöhetett ez az erdélyi magyarság számára oly jelentős intézmény.
– A mi sorsunkra a következő jellemző: több mint hetven esztendővel ezelőtt szüleink elváltak, és mi apánknál maradtunk. Telt az idő, és azt láttuk, hogy apánk valamiért nagyon utál minket, és bármit kérünk tőle, mindig visszautasít, és egyre inkább úgy érezzük magunkat, mint a mostohagyerekek. Viszont felügyelet alá helyeztek, így döntött a bíróság, nem lehetett azt egyik napról a másikra megváltoztatni. Aztán láttuk, ahogyan a mi életünk lassan-lassan fogyatkozik, és ebből igen sok hátrányunk származik, a növekedésünk lelassul, teljesítményünk is csökken. Aztán ’89 után, bár tudtuk addig is, de akkor éreztük azt, hogy anyánk is él még, oda mehetünk hozzá és kérhetünk tőle. De azt is meg kellett tanulnunk, hogy ő sincs abban a helyzetben, hogy megadja, amit kérünk. Aztán 17 esztendővel ezelőtt új helyzet állt elő, odafordultunk, és meghallgatta, amit kérünk, és lehetősége is nyílt arra, hogy támogasson. És amit apánktól nem kaptunk meg, azt anyánktól kértük. Mert az anya nem feledkezhet el a gyerekéről soha. Így alakult a mi történetünk. 16 év alatt több mint 37 milliárd forinttal támogatta a magyar kormány a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a Partiumi Keresztény Egyetemet. Valószínű, hogy ha valaki ezt a számot hallja, borzalmasan sok pénznek tűnhet, és erre vannak is utalások: minek kell ez, van nekünk közünk más országban élő embercsoporthoz, aki nem nálunk adózik? És így nagyon gyorsan egymás ellen lehet fordítani a testvéreket – mutatott rá a püspök, utalván arra, hogy jól befektetett összeg ez, hiszen az egyetemről kikerült diákok bárhol a világon felelős értelmiségiként állnak helyt és értéket teremtenek.
Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese beszédében kifejtette, 17 évvel ezelőtt az erdélyi történelmi egyházak akkori vezetői pontosan tudták, hogy mit szeretnének.
– Pontosan tudták, hogy a körülöttünk folyamatosan változó világban, ahol az állam hallani sem akar az egykori magyar nyelvű Bolyai Egyetem visszaállításáról, igencsak szükség van arra, hogy a magyar közösség erejét, versenyképességét egy intézmény segítségével emelje a legmagasabb szintre. Az erdélyi egyházak vezetői pontosan tudták, hiába várunk ott segítséget, ahol idegennek tekintenek, ahol tudatosan megtagadják jogainkat. A segítség a magyar kormány részéről érkezett. De túl minden anyagi támogatáson, a legfőbb dolog mégis az, hogy évről évre legyen e falak között elég tudásra szomjas fiatal. Az alapítók, fenntartók és az oktatók közös célja az anyanyelven elsajátított minőségi tudás által erősíteni az erdélyi magyar közösséget. Mindnyájan tudjuk, hogy egy közösséget legjobban anyanyelvi oktatása elsorvasztásával lehet megtörni. De nekünk ennél többet kell tennünk, túlélni és megerősödni – emelte ki a főosztályvezető-helyettes.
Az ünnepi beszédeket követően az egyetemi díjak és tiszteletbeli címek átadására került sor, olyan személyeknek, akik az évek során kiemelt szerepet vállaltak az egyetem építésében, illetve az ott zajló minőségi oktatás biztosításában.
A 2012-ben alapított Bocskai István-díjat az egyetem szenátusának a döntése alapján idén Jávor András professzornak, a debreceni egyetem volt rektorhelyettesének, dr. Mezey Barna professzornak, az anyaországi Eötvös Loránd Tudományegyetem leköszönő rektornának ítélték oda.
Szintén a szenátus döntése alapján dr. Filep Emődnek, a Sapientia egyetem marosvásárhelyi kara nyugalmazott adjunktusának és Gáspár Bencéné dr. Vér Katalinnak, a csíkszeredai kar oktatójának tiszteletbeli professzor címet adományoztak. A Sapientia EMTE kiváló oktatója címet dr. Csapó János, a csíkszeredai kar oktatója, a professor emeritus címet pedig nyugdíjba vonulása alkalmából dr. Székely Gyula professzor, a marosvásárhelyi kar volt dékánja kapta meg.
Az ünnepség részeként tegnap felavatták az egyetemi bentlakás új épületszárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. Délután kötetlen programok sora várta a diákokat és tanárokat egyaránt, diákmérkőzések zajlottak, bográcsgulyás készült, terménybemutatót tartottak és a kolozsvári kar filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatóinak díjnyertes filmjeiből is meg lehetett tekinteni egy válogatást, valamint Marosán Csaba színművész Luther asztalánál című előadására is sor került a reformáció 500 éves jubileumának a tiszteletére. Az egyetem napját a Koszika & The HotShots koncertje és buli zárta. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 7.
Sapientia-díj Sepsiszentgyörgyre
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Kara Kiváló oktató címet adományozott október 3-án az egyetem napja alkalmából Csapó János professzornak, a Csíkszeredai Kar oktatójának, aki a sepsiszentgyörgyi tanulmányi központban az agrármérnöki képzésben az általános kémia és a biokémia tantárgyat oktatja.
Az alkalomból felavatták a bentlakás új szárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. Az ünnepi beszédeket követően olyan személyeket díjaztak, akik az évek során kiemelt szerepet vállaltak az egyetem építésében, illetve az ott zajló minőségi oktatás biztosításában. Bocskai István-díjat kapott Jávor András professzor, a Debreceni Egyetem volt rektorhelyettese és Mezey Barna professzor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem leköszönő rektora. Filep Emőd, a Marosvásárhelyi Kar nyugalmazott adjunktusa és Gáspárné Vér Katalin, a Csíkszeredai Kar oktatója tiszteletbeli professzor címben részesült, Székely Gyulának, a Marosvásárhelyi Kar volt dékánjának a professor emeritus címet ítélték oda. A magyar kormány által támogatott, tizenhat éve működő Sapientián eddig ötezer hallgató végezte el a nappali képzést. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Kara Kiváló oktató címet adományozott október 3-án az egyetem napja alkalmából Csapó János professzornak, a Csíkszeredai Kar oktatójának, aki a sepsiszentgyörgyi tanulmányi központban az agrármérnöki képzésben az általános kémia és a biokémia tantárgyat oktatja.
Az alkalomból felavatták a bentlakás új szárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. Az ünnepi beszédeket követően olyan személyeket díjaztak, akik az évek során kiemelt szerepet vállaltak az egyetem építésében, illetve az ott zajló minőségi oktatás biztosításában. Bocskai István-díjat kapott Jávor András professzor, a Debreceni Egyetem volt rektorhelyettese és Mezey Barna professzor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem leköszönő rektora. Filep Emőd, a Marosvásárhelyi Kar nyugalmazott adjunktusa és Gáspárné Vér Katalin, a Csíkszeredai Kar oktatója tiszteletbeli professzor címben részesült, Székely Gyulának, a Marosvásárhelyi Kar volt dékánjának a professor emeritus címet ítélték oda. A magyar kormány által támogatott, tizenhat éve működő Sapientián eddig ötezer hallgató végezte el a nappali képzést. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 30.
Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)
2017. december 7.
Marius Diaconescu történész: nem ígértek autonómiát 1918-ban Gyulafehérváron
Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék, a romániai magyaroknak tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt – vélekedik Marius Diaconescu történész. A Bukaresti Egyetem tanára a Krónikának adott interjúban „magyar mítosznak” nevezi, hogy a Gyulafehérvári nyilatkozatban autonómiát ígértek a romániai kisebbségek számára.
– Nagy vonalakban ismerjük az Erdély és Románia 1918-as egyesülését eredményező történelmi előzményeket és összefüggéseket. Mégis milyen okok és lépések vezettek az unió gyulafehérvári kinyilvánításához?
– Vlagyimir Iljics Leninnek és Woodrow Wilsonnak a népek önrendelkezési jogáról tett kijelentései kiváltották az európai többnemzetiségű birodalmak összeomlását, mivel bátorították a nemzeti politikai mozgalmakat. Az Osztrák–Magyar Monarchia részeként a Magyar Királyság többnemzetiségű állam volt.
A budapesti kormányok által 1867 után felvállalt magyarosítási politika bumeránghatást eredményezett: a nemzetiségek önrendelkezését és a királyság szakadását. Ha gazdasági értelemben a birodalom működőképesnek bizonyult, hiszen óriási piac volt Közép-Európa számára, politikai szempontból az Osztrák–Magyar Monarchia kudarcra volt ítélve. 1867-ben kompromisszum született ugyan a birodalom megmentésére, ám jelentős különbségek voltak tetten érhetők az osztrákok, illetve a magyarok nemzetiségi politikáját illetően. Miközben az osztrákok megőrizték a helyi autonómiákat és támogatták a nemzetiségeknek a politikai és közigazgatási életben való részvételét, a magyarok egységes nemzetállam létrehozása érdekében el akarták magyarosítani a románokat, szlovákokat, szerbeket stb. Emlékezzünk csak az oktatáspolitikára vagy a családnevek magyarosítására, és látható a budapesti kormány asszimilációs törekvéseinek politikai dimenziója, az a viszonyulás, amely teljesen Budapest ellen fordította a nemzetiségek politikai vezetőit. A magyaroknak fel kell vállalniuk, hogy a nemzetiségekkel szembeni agresszív magyarosítási politikájuk miatt alapvető felelősségük van a magyar királyság 1918-as szétszakadásában. Hiába siránkoznak száz év elteltével is Trianon miatt, ha nem képesek belátni saját, a nemzetiségek függetlenségéhez, valamint Magyarország 1918-as szétdarabolásához vezető tévedéseiket.
– Miként tekintenek a románok ma a nemzeti ünnepükre? Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Az egyesülés megünneplésének, a centenáriumnak semmi köze az autópályákhoz. A sztrádák építése a kormányzat hatásköre, ugyanakkor egy ország kormányzati tevékenysége folyamatos, nem köthető csak egy évfordulóhoz. Az autópályák témáját egyesek propagandisztikus célból, megosztási szándékkal dobják be. Mindazonáltal sajnálatos módon a századik évfordulónak nincs összefüggő üzenete a román társadalom szintjén. A helyi és központi közigazgatás részéről hiányzik a centenárium megünneplésének összefüggő megközelítése, ugyanakkor a nyilvánosság csak az adminisztratív káoszt érzékeli, és nem szentel figyelmet a centenárium történelmi jelentőségének.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– A magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot. Magam is írtam már erről a magyarok számára kedves mítoszról. Ajánlom, olvassák el a Gyulafehérvári nyilatkozatnak a korabeli sajtóban napvilágot látott, magyar nyelvű változatait, egészen pontosan azokat, amelyek 1918 decemberében a központi magyar lapokban láttak napvilágot. Sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek.
A kiáltvány szerzői éppen a terminológia miatti utólagos bonyodalmak elkerülése érdekében nem használták az autonómia és önrendelkezés kifejezéseket. Gyulafehérváron sem a magyaroknak, sem más, Romániában élő kisebbségnek nem ígértek autonómiát. A „nemzeti szabadság” a nemzeti kisebbségeknek a politikai életben való részvételi jogát jelenti az új állam keretében, éppen a régi magyar királyság negatív példájából kiindulva, amikor a román politikai vezetőket börtönbüntetéssel sújtották amiatt, hogy politikai jogokat követeltek a magyarországi románoknak. A romániai magyarok napjainkban helyi magyar közigazgatással rendelkeznek azokon a településeken, ahol többséget alkotnak, ugyanakkor magyar iskoláik vannak.
A magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit Gyulafehérváron ígértek. Itt az ideje, hogy az akkori nyilatkozatot ők is helyesen értelmezzék, a magyar politikusok pedig ne magyarázzanak bele egyebet. Ez álprobléma.
– Egyesek szerint nem tekinthető Románia lojális állampolgárának az a magyar kisebbségi, aki nem tekinti ünnepnek december elsejét. Ön miként vélekedik erről? Ugyanakkor Ön szerint is indokolatlan lenne hivatalos ünneppé nyilvánítani március 15-ét a romániai magyarok számára, ahogy azt a román politikusok többsége gondolja? Eljutunk-e valaha egymás ünnepének kölcsönös tiszteletben tartásáig?
– Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék a maguk számára, a romániai magyaroknak elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt. Miként várják el a magyarok a románoktól, hogy hivatalos ünnepként ismerjék el március 15-ét, miután gyászszalagot tűznek december elsején, és nyilvánosan kijelentik, hogy ez gyásznap számukra? Ha a magyarok azt akarják, hogy a románok tiszteljék a nemzeti ünnepüket, először is át kell értékelniük a december elsejével kapcsolatos hozzáállásukat.
Ugyanakkor nem hinném, hogy a lojalitás mérhető lenne a nemzeti ünneppel kapcsolatos harcos megnyilatkozások alapján. Személy szerint nem értek egyet a kommunizmus idején rendezett ünnepségekkel sem, amikor a magyarok hórát jártak december elsején, mert erre kényszerítették őket. A magyaroknak jogukban áll nem ünnepelni, viszont szerintem kötelességük tisztelni a román többséget, amelyet ne sértegessenek románellenes nyilatkozatokkal és magatartással. Ameddig ők nem tisztelik a román többség nemzeti ünnepét, hiába várnak a románok tiszteletére.
– Tekintettel arra, hogy történészi oklevele megszerzése után Budapesten folytatta egyetemi tanulmányait, ismeri a magyar történetírást is. Ön szerint van-e esély egy régóta emlegetett román–magyar történelemtankönyv megszerkesztésére, például a francia–német példa alapján? A román egyesülés centenáriuma nem jelenthet alapot a két ország történészeinek alaposabb párbeszédére?
– Először is büszke vagyok a történelemtudományokból Budapesten szerzett doktori címemre. Aki meg akarja ismerni Erdély közép- és modern kori történelmét, annak ismernie kell Magyarország történelmét is, ellenkező esetben nem fogja megérteni.
Egy közös, román–magyar történelemkönyv megszerkesztése elsősorban a két ország történészei közötti együttműködés természetes hozadéka kéne legyen. A történelem tankönyveknek a történetírás trendjét kell tükrözniük. Márpedig jelen pillanatban Erdély történelmével kapcsolatban a magyar és a román történetírás nagy vonalakban párhuzamos pályán fut.
A történészek közötti személyes kapcsolatok kivételével a hivatalos kapcsolatok gyakorlatilag nem léteznek, nincs hatásuk a történetírásra. A román–magyar történész vegyes bizottság akadémiai igényeket megfogalmazó vicc csupán, konkrét eredmények nélkül. A román fél magyar és német történészek bevonásával összeállította Erdély történelmét, ám a bizonyos fejezeteiben megőrzött nacionalista diskurzus miatt a magyar történetírás nem vesz róla tudomást. Másrészt magyar történészek nemrég háromkötetes kézikönyvet írtak a székelyek történelméről, amelyet nagy ívű tudományos megvalósításként állítanak be.
Ha már szintézis jellege van, nem lett volna helyénvaló román történészeket is bevonni ebbe? Lám, miként szalasztjuk el a valós párbeszédre alkalmas lehetőségeket.
Annak ellenére, hogy a történészeknek jelentős szerepük van a románok és magyarok közötti megbékélés és párbeszéd terén, hiszen mindkét fél számára a történelem képezi a kiindulópontot, mindkét oldalon hiányzik a valós akarat a román és magyar történészek historiográfiai diskurzusának összehangolására.
A centenárium jó alkalmat teremthetett volna a román és magyar történészek közötti párbeszédre, például Erdély és Románia egyesülése és a trianoni békeszerződés kapcsán, viszont mindkét oldalon hiányzik a kezdeményezőkészség. A történelem a múltat jelenti, amelyen nem osztozhatunk, de tanulhatunk belőle annak érdekében, hogy jobb lehessen a jövőnk.
Marius Diaconescu
1970. január 19-én született a Máramaros megyei Miszmogyoróson. 1995-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán, 1997 és 2000 között elvégezte a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtudományi doktori iskoláját Engel Pál és Zsoldos Attila irányítása alatt. Szakterülete a középkor történelme, 2004 óta a Bukaresti Egyetem történelem szakán oktat, a legnagyobb központi napilap, az Adevărul honlapján blogot vezet, amelyen gyakran közöl magyar témában. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék, a romániai magyaroknak tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt – vélekedik Marius Diaconescu történész. A Bukaresti Egyetem tanára a Krónikának adott interjúban „magyar mítosznak” nevezi, hogy a Gyulafehérvári nyilatkozatban autonómiát ígértek a romániai kisebbségek számára.
– Nagy vonalakban ismerjük az Erdély és Románia 1918-as egyesülését eredményező történelmi előzményeket és összefüggéseket. Mégis milyen okok és lépések vezettek az unió gyulafehérvári kinyilvánításához?
– Vlagyimir Iljics Leninnek és Woodrow Wilsonnak a népek önrendelkezési jogáról tett kijelentései kiváltották az európai többnemzetiségű birodalmak összeomlását, mivel bátorították a nemzeti politikai mozgalmakat. Az Osztrák–Magyar Monarchia részeként a Magyar Királyság többnemzetiségű állam volt.
A budapesti kormányok által 1867 után felvállalt magyarosítási politika bumeránghatást eredményezett: a nemzetiségek önrendelkezését és a királyság szakadását. Ha gazdasági értelemben a birodalom működőképesnek bizonyult, hiszen óriási piac volt Közép-Európa számára, politikai szempontból az Osztrák–Magyar Monarchia kudarcra volt ítélve. 1867-ben kompromisszum született ugyan a birodalom megmentésére, ám jelentős különbségek voltak tetten érhetők az osztrákok, illetve a magyarok nemzetiségi politikáját illetően. Miközben az osztrákok megőrizték a helyi autonómiákat és támogatták a nemzetiségeknek a politikai és közigazgatási életben való részvételét, a magyarok egységes nemzetállam létrehozása érdekében el akarták magyarosítani a románokat, szlovákokat, szerbeket stb. Emlékezzünk csak az oktatáspolitikára vagy a családnevek magyarosítására, és látható a budapesti kormány asszimilációs törekvéseinek politikai dimenziója, az a viszonyulás, amely teljesen Budapest ellen fordította a nemzetiségek politikai vezetőit. A magyaroknak fel kell vállalniuk, hogy a nemzetiségekkel szembeni agresszív magyarosítási politikájuk miatt alapvető felelősségük van a magyar királyság 1918-as szétszakadásában. Hiába siránkoznak száz év elteltével is Trianon miatt, ha nem képesek belátni saját, a nemzetiségek függetlenségéhez, valamint Magyarország 1918-as szétdarabolásához vezető tévedéseiket.
– Miként tekintenek a románok ma a nemzeti ünnepükre? Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Az egyesülés megünneplésének, a centenáriumnak semmi köze az autópályákhoz. A sztrádák építése a kormányzat hatásköre, ugyanakkor egy ország kormányzati tevékenysége folyamatos, nem köthető csak egy évfordulóhoz. Az autópályák témáját egyesek propagandisztikus célból, megosztási szándékkal dobják be. Mindazonáltal sajnálatos módon a századik évfordulónak nincs összefüggő üzenete a román társadalom szintjén. A helyi és központi közigazgatás részéről hiányzik a centenárium megünneplésének összefüggő megközelítése, ugyanakkor a nyilvánosság csak az adminisztratív káoszt érzékeli, és nem szentel figyelmet a centenárium történelmi jelentőségének.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– A magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot. Magam is írtam már erről a magyarok számára kedves mítoszról. Ajánlom, olvassák el a Gyulafehérvári nyilatkozatnak a korabeli sajtóban napvilágot látott, magyar nyelvű változatait, egészen pontosan azokat, amelyek 1918 decemberében a központi magyar lapokban láttak napvilágot. Sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek.
A kiáltvány szerzői éppen a terminológia miatti utólagos bonyodalmak elkerülése érdekében nem használták az autonómia és önrendelkezés kifejezéseket. Gyulafehérváron sem a magyaroknak, sem más, Romániában élő kisebbségnek nem ígértek autonómiát. A „nemzeti szabadság” a nemzeti kisebbségeknek a politikai életben való részvételi jogát jelenti az új állam keretében, éppen a régi magyar királyság negatív példájából kiindulva, amikor a román politikai vezetőket börtönbüntetéssel sújtották amiatt, hogy politikai jogokat követeltek a magyarországi románoknak. A romániai magyarok napjainkban helyi magyar közigazgatással rendelkeznek azokon a településeken, ahol többséget alkotnak, ugyanakkor magyar iskoláik vannak.
A magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit Gyulafehérváron ígértek. Itt az ideje, hogy az akkori nyilatkozatot ők is helyesen értelmezzék, a magyar politikusok pedig ne magyarázzanak bele egyebet. Ez álprobléma.
– Egyesek szerint nem tekinthető Románia lojális állampolgárának az a magyar kisebbségi, aki nem tekinti ünnepnek december elsejét. Ön miként vélekedik erről? Ugyanakkor Ön szerint is indokolatlan lenne hivatalos ünneppé nyilvánítani március 15-ét a romániai magyarok számára, ahogy azt a román politikusok többsége gondolja? Eljutunk-e valaha egymás ünnepének kölcsönös tiszteletben tartásáig?
– Még mielőtt március 15-e hivatalos ünneppé nyilvánítását kérnék a maguk számára, a romániai magyaroknak elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk a románok nemzeti ünnepe, december 1-je iránt. Miként várják el a magyarok a románoktól, hogy hivatalos ünnepként ismerjék el március 15-ét, miután gyászszalagot tűznek december elsején, és nyilvánosan kijelentik, hogy ez gyásznap számukra? Ha a magyarok azt akarják, hogy a románok tiszteljék a nemzeti ünnepüket, először is át kell értékelniük a december elsejével kapcsolatos hozzáállásukat.
Ugyanakkor nem hinném, hogy a lojalitás mérhető lenne a nemzeti ünneppel kapcsolatos harcos megnyilatkozások alapján. Személy szerint nem értek egyet a kommunizmus idején rendezett ünnepségekkel sem, amikor a magyarok hórát jártak december elsején, mert erre kényszerítették őket. A magyaroknak jogukban áll nem ünnepelni, viszont szerintem kötelességük tisztelni a román többséget, amelyet ne sértegessenek románellenes nyilatkozatokkal és magatartással. Ameddig ők nem tisztelik a román többség nemzeti ünnepét, hiába várnak a románok tiszteletére.
– Tekintettel arra, hogy történészi oklevele megszerzése után Budapesten folytatta egyetemi tanulmányait, ismeri a magyar történetírást is. Ön szerint van-e esély egy régóta emlegetett román–magyar történelemtankönyv megszerkesztésére, például a francia–német példa alapján? A román egyesülés centenáriuma nem jelenthet alapot a két ország történészeinek alaposabb párbeszédére?
– Először is büszke vagyok a történelemtudományokból Budapesten szerzett doktori címemre. Aki meg akarja ismerni Erdély közép- és modern kori történelmét, annak ismernie kell Magyarország történelmét is, ellenkező esetben nem fogja megérteni.
Egy közös, román–magyar történelemkönyv megszerkesztése elsősorban a két ország történészei közötti együttműködés természetes hozadéka kéne legyen. A történelem tankönyveknek a történetírás trendjét kell tükrözniük. Márpedig jelen pillanatban Erdély történelmével kapcsolatban a magyar és a román történetírás nagy vonalakban párhuzamos pályán fut.
A történészek közötti személyes kapcsolatok kivételével a hivatalos kapcsolatok gyakorlatilag nem léteznek, nincs hatásuk a történetírásra. A román–magyar történész vegyes bizottság akadémiai igényeket megfogalmazó vicc csupán, konkrét eredmények nélkül. A román fél magyar és német történészek bevonásával összeállította Erdély történelmét, ám a bizonyos fejezeteiben megőrzött nacionalista diskurzus miatt a magyar történetírás nem vesz róla tudomást. Másrészt magyar történészek nemrég háromkötetes kézikönyvet írtak a székelyek történelméről, amelyet nagy ívű tudományos megvalósításként állítanak be.
Ha már szintézis jellege van, nem lett volna helyénvaló román történészeket is bevonni ebbe? Lám, miként szalasztjuk el a valós párbeszédre alkalmas lehetőségeket.
Annak ellenére, hogy a történészeknek jelentős szerepük van a románok és magyarok közötti megbékélés és párbeszéd terén, hiszen mindkét fél számára a történelem képezi a kiindulópontot, mindkét oldalon hiányzik a valós akarat a román és magyar történészek historiográfiai diskurzusának összehangolására.
A centenárium jó alkalmat teremthetett volna a román és magyar történészek közötti párbeszédre, például Erdély és Románia egyesülése és a trianoni békeszerződés kapcsán, viszont mindkét oldalon hiányzik a kezdeményezőkészség. A történelem a múltat jelenti, amelyen nem osztozhatunk, de tanulhatunk belőle annak érdekében, hogy jobb lehessen a jövőnk.
Marius Diaconescu
1970. január 19-én született a Máramaros megyei Miszmogyoróson. 1995-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán, 1997 és 2000 között elvégezte a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtudományi doktori iskoláját Engel Pál és Zsoldos Attila irányítása alatt. Szakterülete a középkor történelme, 2004 óta a Bukaresti Egyetem történelem szakán oktat, a legnagyobb központi napilap, az Adevărul honlapján blogot vezet, amelyen gyakran közöl magyar témában. Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)