Utak és tévutak a 20. században
Nagyvárad – Szerdán a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében tartották Lipcsey Ildikó Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében című könyvének bemutatóját.
A kulturális eseményt a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Pro Universitate Partium Alapítvány szervezte. A kis számú érdeklődőt Barabás Zoltán költő, a PMMC igazgatója köszöntötte. Ezután dr. Bolváry Gyula, az Erdélyi Szövetség alelnöke ismertette a szerző életútját. Állítása szerint a doktori disszertációként készült kötetetLipcsey Ildikó az elmúlt húsz évben többször megpróbálta kiadatni vagy terjeszteni, de az állam nem finanszírozta az ötletet. Végül először angol nyelven, 2006-ban jelent meg a tanulmány, egy kanadai mecénás támogatásának köszönhetően. A festészet és az irodalom világa iránt is érdeklődő írónő különben 1970 és 1991 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen dolgozott referensként, majd a Miniszterelnöki Hivatalban vállalt munkát. 1990 után jelenhettek meg könyvei, számos tanulmányt, cikket publikált különböző szakmai folyóiratokban.
Hiteles forrásgyűjtemény
A kiadványt lektoráló Székelyhídi Ágoston, az Erdélyi Szövetség örökös elnöke úgy vélte: a kézikönyv a teljesség igényével készült hiteles forrásgyűjtemény, mely nem csupán az 1918-2002 közötti korszakot tárja elénk, hanem tanulságokat alapoz meg anélkül, hogy ezeket maga a szerző fogalmazná meg. 1130 határozat-előkészítési, illetve döntési szöveget tartalmaz és több mint háromszáz közszereplő életrajzát vagy személyiségi lexikonját ismerteti.
A méltató ezt követően arra tért ki, hogy szerinte hogyan lehetne folytatni a kötet gondolatkörét, utalva egyúttal arra, hogy 2002 óta számos változás történt a kelet-közép európai térségben. A volt szocialista államok többsége például az Európai Unió tagja lett, és a Székely Nemzeti Tanács is nyilvánosságra hozhatta az önrendelkezésre vonatkozó elképzeléseit. Trianon 90. évfordulójának apropóján ugyanakkor a történész végzettségű író átfogó képet nyújtott a Kárpát-medencei népek 20. századi történetéről, a Magyar Népi Szövetség és az RMDSZ szerepéről. Egyebek mellett azon véleményének adott, hogy öt fajta autonómiaforma létezik: nyelvi, kulturális, intézményes, területi és közigazgatási.
Jantyik Zsolt, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés művelődési bizottságának elnöke a határmenti magyar-magyar kulturális kapcsolatokról szólt. Úgy vélte: ki kell használni az EU nyújtotta lehetőségeket, valamint azt, hogy a Fidesz kétharmados győzelmet szerzett az országgyűlési választásokon, s a közös érdekek mentén kell lépni. A rendezvény végén a jelenlevők kérdéseket intézhettek a meghívottakhoz. 
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Azonos gondok – Magyar-román felsőoktatási fórumot tartottak Kolozsváron
Aláírták a romániai felsőoktatásban magyar nyelven tanuló diákok tehetséggondozását elősegítő együttműködési szerződést.
Mind Románia, mind Magyarország vagy Európa bármely országa ugyanazokkal a problémákkal küszködik a felsőoktatás esetében - vonták le a következtetést a Magyar Rektori Konferencia és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös szervezésében rendezett Kolozsvári Felsőoktatási Fórumon jelenlevő előadók.
"Sorolhatnám a problémákat: az egyetem eltömegesedése, a mennyiségre való koncentrálást a minőség rovására – vezette fel a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kihívásairól tartott előadását Tonk Márton, a Sapientia EMTE kolozsvári karának dékánja. Kiderült, jelen pillanatban mintegy 12 ezer magyar hallgató tanul magyar és román egyetemeken Romániában, számuk alulreprezentáltságra utal a román ajkú egyetemisták arányához képest: a 2002-es népszámlálás szerint az ország lakosságának 6,66%-át magyar anyanyelvűek teszik ki, a magyar hallgatók azonban az egyetemisták arányának alig az 5%-át képezik.
A magyarországi számadatokhoz képest ez az arány még rosszabb: 4,6-szor kevesebben folytatják tanulmányaikat a középiskola elvégzése után. 1,5 millió romániai magyar lakosból 12 ezer, míg a szomszéd ország 10 millió lakosából 370 ezer egyetemi hallgató – mutatott rá Tonk. Az egyetemek kommunikációjával kapcsolatosan elmondta, a romániai magyar tannyelvű felsőoktatási intézmények hajlamosabbak nyitni a magyarországi egyetemek felé, ugyanakkor nem jut eszükbe kapcsolatokat teremteni a 30 méterrel odébb levő román tannyelvű egyetemmel.
Az önálló Bolyai Egyetem visszaállítását nem érzi korszerűnek, szerinte a Sapientia EMTE és a Partiumi Keresztény Egyetem betöltötte azt az űrt, amelyet az önálló magyar, államilag is finanszírozott egyetem hiánya jelentett a romániai magyarság számára. Emellett a politikai akarat is hiányzik, továbbá a BBTE magyar oktatói soha sem jutottak konszenzusra a kérdésben: egyesek támogatják, mások ellenzik az elképzelést.
"Kulcspillanatban szervezték meg a felsőoktatási konferenciát, mivel az új oktatási törvény éppen elfogadás előtt áll a szenátusnál. Bár a szenátusi vitát nem tervezték hosszúra, még van mód a változtatásra – jegyezte meg előadásában Markó Béla RMDSZ-elnök, miniszterelnök-helyettes, aki jónak és koherensnek értékelte a jogszabályt.
Ugyanakkor azt is elmondta, hogy míg az alsó és középszintű oktatásra vonatkozó rész megfelelően kidolgozott, a felsőoktatásra vonatkozó részben meg kell nézni, hogy maradt-e ellentmondás és ha igen, ezeket fel kell oldani. Elmondta, olyan gondokon sikerült túllépni, mint például egyes tantárgyak magyar nyelven való tanítása, vagy az anyanyelvű felsőoktatás biztosítása, hiszen ezt az új törvény már szavatolja. „Ebben a pillanatban és a közeljövőben a széleskörű minőségi oktatásért és a döntési eszközök megteremtéséért kell küzdeni” – fogalmazott Markó. A decentralizáció jótékony hatásairól szólva megemlítette, ennek az intézkedésnek a legfontosabb hozadéka, hogy helyi közösség-, pedagógus-, szülő- és gyermek-közelivé teszi az oktatást, a vezető tanácsok, vagyis a pedagógusokból, önkormányzati képviselőkből, szülőkből álló iskolaszékek kezébe kerül a döntés.
„Azt gondolom, hogy ebben a pillanatban a magyar politikusokat és magyar felsőoktatási vezetőket két fontos cél kell vezérelje: az együttműködés megvalósítása, illetve a magyar nyelvű oktatási lehetőségek bővítése” – hangsúlyozta. A bolognai rendszerről elmondta, figyelni kell arra, hogy ebben a rendszerben tanulók ne csak papíron, hanem a valóságban is legyenek csereképesek.
Hudecz Ferenc, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rektora a magyar oktatás stratégiai céljait ismertette. Elmondta, a legfontosabb alapelv a magas színvonalú és versenyképes tudás elérhetővé tétele az egyének számára.
A felsőoktatási tevékenység során az oktatás-centrikusságáról a kutatás javára kellene lemondani. „A harmadik generációs egyetemnek a szolgáltató szerepét kell betöltenie: az oktatást és a kutatást kell kiszolgálnia. A kormánynak meg kell határoznia, hogy egy korosztály hány százaléka számára tart fenn felsőoktatási kapacitást: például Afrikában ez az arány 5, míg Finnországban 70%-os. A leszakadás megakadályozása érdekében pozitív diszkriminációt kell alkalmazni azokban a régiókban, ahol a diákok számára problémát jelent a standard érettségi” – hangoztatta.
Elmondta, a magyarországi felső szintű oktatásnak az idegennyelv-tanításra kellene hangsúlyt fektetnie. Problémát jelent ugyanakkor az a tény is, hogy a közel 400 ezer hallgatót kiszolgáló felsőoktatási rendszerben dolgozók sokszor másod- vagy harmad állást vállalnak az egyetem mellett, ez pedig az oktatás rovására megy.
Ugyanakkor a kormánynak arra is figyelnie kell, hogy a kutatásra szánt állami támogatásokból egyenlő mértékben részesüljenek mind a humán, mind a műszaki, a természettudományi illetve a technikai szakterületek. Kiemelte: a teljesítmény és a minőség ösztönzése kell előtérbe kerüljön, ugyanakkor létre kell hozni egy kapcsolatrendszert a magyarországi és a külföldi hallgatók között, akik majd az egyetem elvégeztével is együtt tudnak dolgozni, kutatni.
A fórumon aláírták a romániai felsőoktatásban magyar nyelven tanuló diákok tehetséggondozását elősegítő együttműködési szerződést. A megállapodás célja, hogy a romániai diákok, oktatók és kutatók jobban megismerhessék a magyarországi felsőoktatási intézményekben zajló tudományos diákköri (TDK) tevékenységet. Cél továbbá, hogy e tapasztalatokat a romániai magyar nyelvű felsőoktatás szereplői saját hagyományaiknak megfelelően, a romániai felsőoktatási tehetséggondozás meglévő szervezeti kereteinek erősítésére, illetve – amely területeken szükséges – e szervezeti keretek megteremtésére felhasználhassák.
Transindex.ro

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Székelyföldi körúton Kányádi Sándor
Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt.
Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt.
Magyar Köztársaság Sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központja, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjével, Kányádi Sándorral szervez közönségtalálkozó körutat.
A népszerű költő szerdán Székelyudvarhelyen, csütörtökön Kovásznán és Kézdivásárhelyen, pénteken Baróton, majd szombaton Sepsiszentgyörgyön találkozik olvasóival. A rendezvényt a Magyar Írószövetség támogatja. Sepsiszentgyörgyön pénteken a színház nagytermében a Rétyi Fúvószenekar koncertezik, a színház kamaratermében pedig a Próba Után Lacikánál Borozunk nevű zenekar mutatja be a Kovács András Ferenc megzenésített verseiből összeállított lírai koncertjét. A sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban vasárnap a 200 éve született Liszt Ferencre emlékeznek.
A zeneszerző Via Crucis című művéről tart előadást Valádi Enikő zenetanár, majd hallható lesz a teljes kompozíció a Snaps Vocal Band és Horváth Zoltán orgonaművész előadásában. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében január 22-én a csíkszeredai Nagy István Művészeti Gimnázium aulájában Ruralia hungarica címmel komolyzenei kocertre kerül sor, többek között Bartók Béla-, Dohnányi Ernő-, Hubay Jenő- és Joseph Haydn-művek csendülnek fel. A Szeben megyei Vízaknán pedig vasárnap a Református Gyülekezeti Otthonban Székely panoráma címmel nyílik fotókiállítás a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkszentdomokosi fotótáborának anyagából.
A Csíki Játékszín immár másodszor várja ingyenes felolvasó-színházi előadással közönségét. Szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján kortárs magyar drámát olvasott fel a társulat, ezúttal pedig szombaton 18 órai kezdettel a József Attila- és Kossuth-díjas Janikovszky Éva műveiből olvasnak fel a színház művészei, majd Cári Tibor szerzeményeiből kerül sor egy minikoncertre, a zeneszerző és Veress Albert előadásában. Az újabb ingyenes fellépést követően az évad folyamán még egy alkalommal várják díjmentesen a közönséget a színház művészei, a Magyar Költészet Napján.
Kolozsváron a lutheránus egyház és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) is szervez programokat a kultúra napján. A lutheránus templomban tegnap kiállítást nyitottak meg, szombaton pedig ökumenikus istentiszteletre és operagálára kerül sor a Kolozsvári Magyar Opera művészeinek közreműködésével.
A szombati istentiszteletet követően többek között Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Lukács Tamás országgyűlési képviselő mond beszédet. Az EME szervezésében Szegedy-Maszák Mihály, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára tart előadást Babits Mihály nemzetfölfogása és neoklasszicizmusa címmel szombaton 11 órától a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának székházában, délután négytől pedig a társaság székházában az EME debütdíjának átadására kerül sor. Krónika (Kolozsvár)

Irodalmak közötti párbeszéd
Nagyvárad – Dr. Farkas Jenő marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő irodalomtörténész két kötetét mutatták be szerda délután a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban.
Szerda délután a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtárban mutatták be Dr. Farkas Jenő irodalomtörténész, egyetemi oktató, a budapesti Palmart Könyvkiadó igazgatója A Drakula és a vámpírok, valamint a Vígjátéktól az avantgárdig című kötetét. Tavaszi Hajnal, a könyvtár igazgatója köszöntötte a megjelenteket, aki kifejtette, hogy egy olyan személyt üdvözölhetünk a meghívott személyébe, aki sokat tett a román és a magyar kultúra ésirodalom egymáshoz közelítése érdekében. A marosvásárhelyi születésű közíró a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanít román irodalmat. Vígjátéktól az avantgárdig című tanulmánykötetének sajátos eredetisége, hogy a román irodalomtörténetét illetve a román-magyar irodalmi kapcsolatokat három – román, magyar és francia – szemszögből vizsgálja: Alecsandri vígjátékait például a XIX. század-közepi francia-román kapcsolatok szemszögéből, míg Eminescu publicisztikáját a XIX. sz. második felének román-magyar kapcsolatai tükrében.
Vámpirmítosz, nyelvtankönyv
A Drakula és a vámpírok című kötet a napjainkban igen nagy népszerűségnek örvendő vámpírmítoszokat, illetve Vlad Ţepes alakját vizsgálja meg a szerző hiteles forrásokra támaszkodva. A két kötetet Dr. Florin Cioban, a Nagyváradi Állami Egyetem oktatója is méltatta, aki arra világított rá, hogy a közművelődésben jelen levő román-magyar etnikai ellentéteket is áthatja a politika, úgy a 19. század végén, mint napjainkban. A szerzőelmondta, hogy olyan témák foglalkoztatják, melyekkel a történetírók, irodalomtörténészek nem foglalkoznak. Azt is megtudhattuk, hogy jelenleg román nyelvtankönyveket szerkeszt magyar anyanyelvűek számára. „Aki megtanulja a másik nyelvét, az közelebb kerül a másik nép lelkiségéhez” – mondta Farkas Jenő.
Mészáros Tímea, erdon.ro

Történelmi vetélkedő: Szent István király és kora
Nagyvárad – Szombaton Szent István és kora címmel szervezett az Ady Endre Középiskola kárpát-medencei történelmi vetélkedőt diákoknak a díszteremben, a Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében.
 Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében hagyományosan, az idén immár 14. alkalommal megszervezett vetélkedő támogatói a Tanügyminisztérium, a nagyváradi önkormányzat, az Alma Mater, a Communitas és a Sapientia Varadiensis alapítványok, valamint a Helyi Közszállítási Vállalat (OLT) voltak. Fleisz Judit, az Ady Endre Középiskola aligazgatónője az erdon.ro-nak elmondta: a versenyre- mely szerepel a szaktárca hivatalos naptárában- a házigazda tanintézeten kívül a váradi Mihai Eminescu Főgimnáziumból és a Szent László Római Katolikus Gimnáziumból, a budapesti Kós Károly Kollégiumból, Petőfi Sándor Gimnáziumból és Szent László Gimnáziumból, a derecskei II. Rákóczi György Gimnáziumból, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumból, a szlovákiai Révkomáromból, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumból, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Gimnáziumból és a szilágysomlyói Simion Bărnuţiu Líceumból érkeztek résztvevők. Pénteken Szentjobbon tartottak történelmi sétát a fiatalok, ahol dr. Draskóczy István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár és Kurilla Gábor római katolikus plébános tartott előadást nekik, majd megkoszorúzták Szent István és Mercurius szerzetes szobrát.
Tizenegy forduló
A szombat délelőtt zajlott megmérettetésen Tóth Márta igazgatónő köszöntötte a versenyzőket, arra hívva fel a figyelmüket, hogy a rendezvény a kulturált szórakozás és a tanulás keveréke, kiváló lehetőség arra, hogy kamatoztassák a tudásukat és ugyanakkor megismerjenek más fiatalokat, szokásokat és környezetet is. A megszólítottak egyébként húsz, 3 fős csapatba tömörültek, a feladatsorokat pedig az Ady líceum történelem katedrájának tanárai állították össze. A zsűriasztalnál dr. Draskóczy István, dr. Fleisz János, valamint Ősz Gábor, Vincze Zsolt és Biró Judit történelemtanárok foglaltak helyet. A tizenegy fordulós versenyen nem csupán írásbeli feladatok (keresztrejtvény-fejtés, szövegfelismerés, puzzle stb.), hanem villámkérdések is szerepeltek. Az első helyezettek könyvjutalmakban részesültek, illetve okleveleket és emléklapokat is kaptak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

„Egységben a tudomány” – ELTE Kárpát-medencei Magyar Nyári Egyetem
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 2011-ben első alkalommal rendezi meg a Kárpát-medencei Magyar Nyári Egyetemet – folytatva a tizenöt éves múltra visszatekintő, az Állam- és Jogtudományi Kar szervezte Budapesti Nyári Egyetem hagyományát.
A négy szekcióban zajló programra Erdély, Kárpátalja, Felvidék és a Délvidék magyar ajkú fiataljai érkeznek. A Nyári Egyetem célja, hogy a hallgatók anyanyelvükön vehessenek részt a kifejezetten nekik szervezett szakmai képzésben – ezzel is erősítve nyelvi integritásukat, valamint, hogy a sokszínű kulturális programnak köszönhetően bepillantást nyerhessenek Budapest pezsgő diákéletébe.
Az „Egységben a tudomány” mottót viselő rendezvény szekcióinak közös megnyitójára 2011. július 11-én hétfőn, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Aula Magnájában kerül sor.
Az ünnepélyes megnyitót követően az ELTE ÁJK professzora, Vékás Lajos akadémikus „Magánjogi autonómia és kodifikáció a kultúrtörténet tükrében” című előadását hallgathatják meg a résztvevők, majd az alábbi szekciókban folytatódik a munka:
- Jogtudományi szekció: Jogállam és egyéni autonómia - Természettudományi szekció: Modellek a természettudományban - Humántudományi szekció: „Dögész és Filosz” – Humán- és természettudományok metszéspontjai - Informatikai szekció: Modern technológiák az informatikában A nyári egyetem lezárásaként a hallgatók megtekintik a Pannonhalmi Apátságot, majd felkeresik a neves apátsági borászatot és pincészetet, ahol borkóstoláson vesznek részt.
Az ELTE az ország vezető egyetemeként hangsúlyosan elkötelezett a szoros tudományos-oktatási kapcsolatok iránt a környező országok magyar nyelvű felsőoktatásával.
Az Egyetem professzorai aktív segítői a határon túli magyar oktatásnak, a mostani rendezvénnyel pedig az ELTE oktatási és tudományos kiválóságát a Kárpát-medencei magyar fiatalok még szélesebb körének teszi közvetlenül is elérhetővé.
A megnyitó ünnepségen beszédet mond: 
- Mezey Barna, az ELTE rektora - Potápi Árpád János, a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke - Csomós Miklós, Budapest Főváros főpolgármester-helyettese - Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója http://nyariegyetem.elte.hu/?category=ajk&submenu=new Erdély.ma

Kárpát-medencei Magyar Nyári Egyetem
Első alkalommal rendezi meg a Kárpát-medencei Magyar Nyári Egyetemet az Eötvös Loránd Tudományegyetem. A július 10-től 18-ig tartó programokra Erdélyből, Kárpátaljáról, a Felvidékről és a Délvidékről érkeztek magyar ajkú fiatalok. A nyári egyetem célja, hogy a hallgatók anyanyelvükön vehessenek részt a kifejezetten nekik szervezett szakmai képzésben – ezzel is erősítve nyelvi integritásukat –, és a sokszínű kulturális programnak köszönhetően bepillantást nyerhessenek Budapest pezsgő diákéletébe. Az Egységben a tudomány mottóval szervezett programot négy szekcióban rendezik: a jogtudományi a jogállam és az egyéni autonómia témakörével foglalkozik, a humán tudományi témája a humán és a természettudományok metszéspontjai, a természettudományi a természettudományban megjelenő modelleket veszi sorra, míg az informatikai az informatika modern technológiáit tekinti át. A nyári egyetem lezárásaként a hallgatók megtekintik a Pannonhalmi Apátságot, majd felkeresik a neves apátsági borászatot és pincészetet, ahol borkóstolón vesznek részt. Erdély.ma

Székely tudósok a nagyvilágban
Vajon elkerülhető lett volna a Dózsa-féle parasztfelkelés? Van-e összefüggés a madarak röpte és az emberek mozgása között? Mennyire kiszámítható az emberi viselkedés? Megjósolható-e tudományos módszerekkel a jövő?
Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a Helikon Kiadónál megjelent Behálózva című könyvében a székelyföldi származású Barabási Albert László, a hálózatok tudományának világhírű fiatal kutatója. Napjaink digitális eszközei a világot hatalmas kutatólaboratóriummá változtatták. A használatuk során hagyott elektronikus nyomok – a hangüzenetektől a netes rákeresésekig – olyan gazdag adatbázis összeállítását tették lehetővé, amilyet korábban elképzelni sem tudtunk volna. Követhetővé vált a mozgásunk, a döntéseink, az egész életünk. Ezeknek a nyomoknak az elemzése fontos felfedezéshez vezetett: a véletlen korántsem uralja oly mértékben az életünket, mint ahogy eddig gondoltuk. A könyv ennek a meglepő kutatásnak az eredményeivel ismerteti meg az olvasót. Miközben elméletét magyar és egyetemes történelmi példákkal is alátámasztja, a szerző megmutatja, hol ér véget az emberi viselkedésben a spontaneitás, és hol kezdődik a kiszámíthatóság – írja a könyvről a Nyitott könyvműhely. Ez év júniusában mint olyan tudósszemélyiséget, aki szakterületén maradandót alkotva öregbíti a székelység hírnevét, Hargita Megyéért Díjjal tüntették ki Barabási Albert Lászlót. Papp Kincses Emese laudációjában a Székelyföld és Hargita megye büszkeségének nevezte: "Fiatal élete és munkássága példa arra, hogy tehetséggel és szorgalommal a tudósi pályán is el lehet jutni a világhírig" –, majd, félig tréfásan hozzáfűzte: "úgy tekintünk rá, mint a Nobel-díj első székelyföldi várományosára". "Sok díjat vehettem eddig át, talán még fogok is, de ez a díj attól különleges, hogy itthon kaptam" – mondta Barabási. Úgy véli, a kisebbségeknek abban az esetben van esélyük a megmaradásra, ha minél többet fektetnek az oktatásba. Ő maga is ennek szellemében élt, a világ bármely pontján igyekezett "egy kicsivel többet nyújtani, mint az átlag."
Barabási Albert László 1967. március 30-án született Karcfalván. Fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Édesapja, Barabási László történész, múzeumigazgató, édesanyja magyar szakos tanárnő. Tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizikusi és mérnöki szakán kezdte. 1988–1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatója volt, fizikus diplomát szerzett. 1991-ben nyerte el a Bostoni Egyetemen a fizikusi doktori fokozatot. Rövid ideig a Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Fizikai Kutatóintézetének kutatási asszisztense, 1989–1991 között a Bostoni Egyetem tanársegéde, majd ugyanott 1994-ig kutatási asszisztens, 1994–2000 között a Notre Dame-i Egyetem adjunktusa, majd egyetemi tanára, professzora, 2000-től a Harvard Egyetem professzora. Számtalan díj és elismerés birtokosa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Személyi változások magyarságügyben
Ulicsák Szilárd távozik, új poszton Zákonyi Botond
Távozik a Bethlen Gábor alapkezelő éléről Ulicsák Szilárd és az igazgatóság több tagja – erősítette meg az MTI információját a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikai államtitkársága tegnap. Mint közölték, a jelenlegi igazgatóság szeptember közepéig látja el feladatát, az ügyintézés folyamatos
Ulicsák Szilárd április közepén került az alap forrásait koordináló alapkezelő zrt. élére, előtte miniszteri biztosként felügyelte a határon túli magyarok támogatáspolitikáját. A Bethlen Gábor Alap a Szülőföld Alap általános jogutódjaként egységesíti a határon túli magyarságnak szánt támogatási rendszert, az erről szóló törvényjavaslatot 2010. december 23-án fogadta el a magyar parlament.
Az alaphoz kapcsolódó Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit Zrt. a határon túli magyarok számára a közigazgatási tárca költségvetésében elkülönített mintegy 13 milliárd forint szétosztásáért felelős. Ulicsák Szilárdot a tegnapi nap folyamán próbáltuk megkeresni, hogy megtudjuk távozásának okát, de nem vette fel a telefont.
Zákonyi Botond személyében kisebbségpolitikai szakértő, volt brüsszeli és bukaresti diplomata vette át a héten a Magyar Külügyi Intézet (MKI) vezetését. A 41 éves, történész végzettségű, nemzet- és szomszédságpolitikával foglalkozó kutató az MKI igazgatói székében Magyarics Tamás amerikanisztikaprofesszort váltja, aki ősztől Magyarország írországi nagykövete lesz.
Zákonyi Botond kifejtette: úgy tervezi, hogy a magyar külügyminisztérium háttérintézményeként működő intézet tucatnyi kutatója rendszeresen előadásokat tart majd diplomatáknak, a hagyományos külpolitikai témák mellett tájékoztatást adnának például az Európai Unió intézményrendszerének változásairól.
A történész az Eötvös Loránd Tudományegyetem elvégzése után, az 1990-es években a Pro Minoritate alapítványnál az azonos című folyóirat főszerkesztőjeként dolgozott, elsősorban az emberi és kisebbségi jogok témakörét, valamint a közép-európai népek együttműködésének lehetőségeit tanulmányozta.
A külügyminisztérium munkatársaként 2000 óta Délkelet-Európával, elsősorban Romániával, továbbá Törökországgal, Görögországgal és Ciprussal foglalkozott; diplomataként Romániában, Moldovában és Brüsszelben, az EU melletti magyar állandó képviseleten volt külszolgálaton. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megkésett főhajtás Cs. Gyimesi Éva előtt
A tragédia után kezdett a könyv önálló életet élni, átalakult emlékkötetté – jellemezte Balogh F. András a Cs. Gyimesi Éva alakja köré épülő Újrateremtett világok című kötetet a hétfő délutáni kolozsvári könyvbemutatón.
„A szövegeken ekkor már nem lehetett változtatni, egy nekrológgal és az előszó módosításával válaszoltunk a szomorú helyzetre” – tette hozzá. Balogh F. András, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, a kötet egyik szerkesztője elmondta: az Újrateremtett világok létrehozása akadémiai szokásrendből indult, a szerzők Gyimesi Éva egykori tanítványai, pályatársai.
„Azt szerettük volna elérni, hogy az írásoknak köszönhetően a tanárnő több erőt kapjon az élethez, jobban meg tudjon felelni az emberi, mindennapi kihívásoknak. Terveink sajnos dugába dőltek” – részletezte a szerkesztő. „Éva írásai is felfedezhetők a szövegek között, ezekben az írásokban sok irányba terjedő és visszhangzó rezonanciát lehet végigkövetni” – vélekedett Berszán István, a kötet másik szerkesztője. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékének vezetője „tájékozódási gyakorlatként” ajánlja a kötetet. „Olyan tartomány ez, ahol a viszonyítási pont Cs. Gyimesi Éva alakja és gondolatai, körülötte pedig az újrateremtett világok találhatók” – magyarázta.
A szerkesztők az Újrateremtett világok kettősségére is kitértek, elmondásuk szerint a kötetben a magyar és erdélyi irodalomtudományba beépülő szakszövegek mellett emlékező, személyes hangvételű írások is helyet kaptak. „Tematikus blokkokba rendeztük a szövegeket, egyesek a kortárs irodalomtudományt fedik le, míg mások a nyolcvanas éveket idézik fel” – részletezte Balogh F. András. Hozzátette: a szerkesztők harmonikus struktúrára törekedtek, az olvasó a legkülönfélébb gondolkodásmódszereket találja egymás mellett. A címválasztással kapcsolatban Balogh F. András elmondta: Cs. Gyimesi Éva Teremtett világ című kötetére szerettek volna reflektálni, hiszen Cs. Gyimesi „ebben a művében volt a leginkább jelen, és ez hatott a legjobban a külvilágra is”.
A jelen lévő szerzők közül Keszeg Vilmos és Berszán István olvasott fel az Újrateremtett világok című kötetben található írásaikból.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

December végéig akkreditálhatják a Sapientiát
Várhatóan akkreditált intézményként kezdheti meg az új évet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) – jelentette be Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke az intézmény kolozsvári karának tanévnyitóján, melyre tegnap délelőtt került sor a Farkas utcai református templomban. Emlékeztetett: a kormány augusztusban elküldte a parlamentnek a Sapientia akkreditációját jóváhagyó törvénytervezetet, amelyet az ülésszak végéig kell elfogadnia a törvényhozásnak. A tárcavezető ezért bízik abban, hogy legkésőbb december végén a Sapientia elnyeri az intézményes akkreditációt.
Hozzáfűzte: az RMDSZ prioritásai között szerepel az egyetem akkreditálása, de ahhoz a román képviselők, szenátorok felét is meg kell győzni ennek fontosságáról.
„A politikus nem ülhet a hátsó sorban”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke beszédében rámutatott: még nem tartunk ott, hogy a politikusok a hátsó sorokból figyeljék a tanévnyitót, mert a politikumnak még dolga van, hiszen az egyetem még nem kapta meg az intézményes akkreditációt, pedig a Román Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) egy évvel korábban jóváhagyta azt. Leszögezte: a késlekedés a politika felelőssége, nem az oktatókon múlt, hogy a felsőoktatási intézmény még nem tudta beindítani mesteri, illetve doktori képzéseit. Toró ugyanakkor beszélt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának önállósodási törekvéseiről is, mely az egyetemi szenátus diszkriminatív intézkedései miatt elakadt. Hozzáfűzte, nemzeti összefogásra van szükség ahhoz is, hogy ez a kérdés megoldódjék.
Szélesebb körű lesz az anyaországi támogatás
A kolozsvári tanévnyitón elsőként Kató Béla, a Sapienta Alapítvány elnöke szólalt fel, aki azzal biztatta a diákokat, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasznosítható, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a katasztrofális érettségi eredmények bizonyítják: csalással, munka nélkül nem lehet előre jutni. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében arra emlékeztetett: a Sapientia EMTE-t az utóbbi tíz évben elért kutatási eredményeiért a legjobb magánegyetemként tartják számon az országban, s – beleértve az állami egyetemeket is – a huszadik helyen áll az országos ranglistán. A tanévnyitón Mezey Barna, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora is köszöntötte a sapientiás diákokat. Magyarország kormányát Répás Zsuzsanna, a Magyar Köztársaság nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára képviselte, aki ünnepi beszédében elmondta: örülnek, hogy a román kormány elfogadta a Sapientia intézményes akkreditációját, és bizakodva várják a parlament kedvező döntését is. Hozzáfűzte, míg a korábbi magyar kormányok csak az egyetem működését voltak hajlandók finanszírozni, a jelenlegi Orbán-kabinet a szükséges fejlesztéseket is támogatni fogja Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, illetve Nagyváradon is a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) esetében. Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja elmondta: az idei tanévben több diák kezdi el a tanévet, mint tavaly, a térítésmentes helyek teljes mértékben, míg a tandíjköteles helyek hetven százalékát elfoglalták a katasztrofális érettségi eredmények ellenére.
Partnerré nevelnék a diákokat
Tegnap délután Csíkszeredában a tizenegyedik elsőéves generációt üdvözölték a Sapientia vezetői és az évnyitó ünnepség meghívottai. Szép Sándor rektorhelyettes beszédében kiemelte: a mostani Sapientia több és nagyobb, mint korábban, hiszen idén 4 karon mintegy 2000 hallgatóval kezdik meg a tanévet. „Talán kevesebb idén a lelkesedésünk, aminek külső és belső okai egyaránt vannak, de lépnünk kell, hogy elősegítsük az egyetem pozitív megítélését, illetve azt, hogy a régió magáénak tartsa az intézményt” – hangzott el. A rektorhelyettes ugyanakkor rámutatott, idén az egyik célkitűzésük, hogy diákjaikat partnerré neveljék. Makó Zoltán, a gazdaság- és humántudományok karának dékánja a 11-es számot emelte ki, számmisztikai szempontból ugyanis mesterszámnak tekintik, ami több ígéretet és több megvalósítást tartogat. A műszaki és társadalomtudományi kar nevében Lányi Szabolcs dékán arra hívta fel a figyelmet, hogy míg ezelőtt tíz évvel az volt a kérdés, hogy lehet-e előzmény nélkül a Székelyföldön egyetemet alapítani, ma már arra keressük a választ, hogy a diákok akarnak-e szülőföldjükön tanulni, érvényesülni. A Magyar Köztársaság romániai nagykövete, Füzes Oszkár arra buzdította a jelen lévő diákokat, elsőéveseket, hogy legyenek büszkék rá, hogy sapientiások lehetnek, hiszen a magyar állam számára az egyetem az elmúlt 10 év legfontosabb beruházása volt a magyar nemzetpolitika tekintetében. A diplomata hozzátette, bízik benne, hogy az évnyitón jelen van az a személy is, aki „2048-ban majd Nobel-díjas lesz”.
Zsigmond Barna Pál főkonzul a nemrég elhunyt Birtalan Ákos volt parlamenti képviselő nevét említette, aki az egyetemalapítás kiemelkedő egyénisége volt. Rámutatott: az egyetem már bebizonyította élet- és versenyképességét.
Megnyitották a doktori képzést is
Molnár József professzor, a gödöllői Szent István Egyetem rektora is köszöntötte az egybegyűlteket. Rámutatott, hogy nem csupán a Sapientia EMTE megnyitójára jött, hanem a Székelyföld első magyar nyelvű doktori képzésének megnyitójára is, amely 10 diák számára nyújt továbbtanulási lehetőséget a gödöllői egyetemmel együttműködve Csíkszeredában.
„A felsőoktatás verseny a hallgatókért, a professzorokért, a kutatásokért, azonban csak az tud helytállni, aki minőséget produkál, és együttműködésre képes” – hangsúlyozta a professzor. Petres Sándor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke az egyetem közösségi szerepét hangsúlyozta, és úgy véli, látszanak az első jelei annak, hogy Csíkszereda több lett a Sapientia itteni karai révén. Ráduly Róbert Kálmán polgármester szerint Csíkszereda ideális otthont biztosít az egyetemisták számára, majd arra buzdította őket, ismerjék meg a megyeközpontot nappal is. Az elöljáró ugyanakkor kérte a magyarországi diplomatákat, tolmácsolják köszönetét az Orbán-kormánynak, mert támogatásuk nélkül „nem dicsekedhetnénk azzal a ténynyel, hogy mára Csíkszereda megkerülhetetlenné vált Erdélyben”. Ráduly ugyanakkor indítványozta az egyetem vezetőségének, hogy állítsanak emléket Birtalan Ákos volt RMDSZ-es parlamenti képviselőnek, aki az egyetemalapítás emblematikus figurája volt. Javasolta, hogy az egyetemi könyvtárat nevezzék el Birtalan Ákosról. „Az alapítók itt vannak köztünk, ti velük együtt építhetitek az egyetemet, szőhetitek tovább ezt a sikertörténetet” – zárta a diákokhoz intézett beszédét a polgármester.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karán tegnap 17 órától kezdődött az ünnepélyes tanévnyitó, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett. Az intézmény közleménye szerint az idei érettségi eredmények ellenére az EMTE marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karára idén is 334 diák iratkozott be, akár a 2010/2011-es tanévben. Az ünnepélyes beszédek elhangzása után a hagyományhoz híven az elsőéves diákok közösen tették le a sapientiás fogadalmat.
Forró Gyöngyvér, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Sapientia: a remény tanéve
A parlament által is megerősített akkreditáció reményében kezdte meg – a többi felsőoktatási intézményt hetekkel megelőzve – tegnap a tanévet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A reményt táplálta Kelemen Hunor művelődési miniszternek a kolozsvári ünnepélyes tanévnyitón mondott beszéde is.
Az RMDSZ elnöke kijelentette, a parlament őszi ülésszakán elkezdődhet az akkreditálásra vonatkozó törvénytervezet vitája, és a jogszabályt akár az ülésszak végére megszavazhatják a honatyák.
Beszédében Kelemen emlékeztetett: egy évtizede, a Sapientia EMTE megálmodói és létrehozói abban bíztak, hogy ez az intézmény a magyar közösség javát fogja szolgálni, ez a meggyőződés működteti ma is a legismertebb erdélyi magánegyetemet.
„Sem a kis, sem a nagyközösségek, továbbá az ezekhez tartozó intézmények, egyetemek sem életképesek egy ma már banálisnak látszó érték, a bizalom nélkül” – mondta a politikus a tanévnyitón. Szerinte ha nincs meg a bizalom gyerek és szülő között, ha az emberek nem bíznak az intézményeikben, akkor a társadalom szétesik. „A bizalom az a társadalmi tőke, amely fontosabb az anyagi javaknál, a pénznél, amit az emberek bankokban vagy a tőzsdén halmoznak fel” – tette hozzá az RMDSZ elnöke.
Közel száz gólya
Kelemen Hunor az egyetem székházában, a Bocskai-házban találkozott Dávid László rektorral és Tonk Márton dékánnal, valamint Mezey Barnával, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorával. A tanévnyitó résztvevői együtt vonultak a Farkas utcai református templomba, ahol meghitt hangulatban zajlott a tanévnyitó. A rendezvényen részt vett Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ideiglenes elnöke, valamint Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár is.
A felszólalók egyetértettek abban, hogy az Erdélyben és a Partiumban a Sapientia EMNT az erdélyi magyar társadalom jövőjének, tudományosságának, sikerességének egyik fontos záloga. Az egyetem vezetősége ígéretet tett arra, hogy a most felvételizett és a már itt tanuló diákság nemsokára az intézmény mester- illetve doktorképző iskolájában tanulhatnak tovább. „A spanyolországi Barcelona futballklubnak van egy jelmondata: »több, mint sportklub«.
Picit profán a hasonlat a Sapientia EMTE-vel kapcsolatban, de el kell mondani: ez több, mint egy egyetem” – fogalmazott Toró T. Tibor. Az idei tanévnyitó felszólalói közel száz gólyát köszöntöttek a régi református templom falai között. „Olyan kevesen vagyunk mi, diákok, ezért is meglepő és megható ez a nagy figyelem. Remélem, meg tudunk felelni az elvárásoknak” – nyilatkozta lapunknak egy elsőéves diáklány, aki úgy vélte, jó a korai kezdés, mert nem lenne türelme októberig várni az „izgalmas” tanévre.
Dávid: alaposan felkészültünk
A tanévnyitó után Dávid László rektor lapunknak elmondta: az oktatók és a hallgatók is alaposan rákészülnek a tanévre. Az intézményvezető szerint bebizonyosodott, hogy szakmai téren a Sapientia bizonyított, annak ellenére, hogy – mivel az akkreditációs folyamat nem zárult le – nem került be az egyetemi rangsor egyik súlycsoportjába sem. Tájékoztatása szerint a tudományos publikációk alapján a Sapientia bizonyult a legjobb magánegyetemnek.
„Bízom benne, hogy az eddigi eredményeinknek meg lesz a gyümölcse, és hamarosan állást foglal az akkreditációt illetően a parlament is. Hiszen erre ígéretet kaptunk az RMDSZ részéről is” – emlékeztetett Dávid László
Sipos M. László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az erdélyi Sapientia Egyetem története – Kronológia
Elfogadta a képviselőház a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) akkreditálásáról szóló törvénytervezetet. Így a Sapientia teljes jogú felsőoktatási intézmény lett, amely államvizsgát szervezhet diákjainak, mesterképzést indíthat, ugyanakkor román állami támogatásra is jogosult. Az EMTE Erdély magyar nyelvű magánegyeteme a magyar állam támogatásából tartja fenn magát. Három oktatási helyszínén, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron négy kara működik, amelyek keretében 27 alapképzési szakon tanulhatnak magyar nyelven a hallgatók. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása a Sapientia egyetem történetének főbb állomásairól:
2000. január 13. – Az erdélyi magyar történelmi egyházak döntöttek a Sapientia Alapítvány létrehozásáról, amelynek célja a Romániai Alapítványi Magánegyetem szervezése és kiépítése volt. A magyar országgyűlés a 2000. évre szóló költségvetésben 2 milliárd forint támogatást hagyott jóvá az erdélyi egyházi hátterű magánegyetem felállításához.
2000. március 16. – Kolozsvári székhellyel hivatalosan is bejegyezték a Sapientia Alapítványt, amelynek vezető testülete a kilenctagú Kuratórium, a kuratórium elnöke Dr. Tonk Sándor lett.
2000. április – Az alapítvány és a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) között együttműködési megállapodás született az Erdélyi Magyar Magánegyetem finanszírozásáról.
2000. október 7. – A SA kuratóriuma elfogadta, hogy az indítandó egyetemen az oktatás négy helyszínen (Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad) folyik, s egyben döntöttek az alapítvány csíkszeredai és marosvásárhelyi fiókjainak létrehozásáról.
2000. december 6. – Kolozsváron létrehozták a Kutatási Programok Intézetét (KPI), amely az Alapítvány fiókszervezeteként működött.
2001. február – Döntöttek egy Marosvásárhely határában található telek megvásárlásáról a felépítendő egyetemi campus céljaira, majd márciusban megvásárolták a volt csíkszeredai Hargita Szálló épületét is. 2001. február – Létrejött a Sapientia Hungariae Alapítvány (SHA) az egyetemhez kapcsolódó magyarországi tevékenységek összehangolására.
2001. április l. – Arról döntöttek, hogy az Alapítvány elnöke egyben az Egyetem megbízott rektora is. 2001. május – A bukaresti Akkreditációs Bizottság megadta az ideiglenes működési engedélyt az Erdélyi Magyar Tudományegyetem első szakjainak.
2001. június 6. – Az alapítvány kuratóriumának határozata szerint a létrehozandó egyetem megnevezése Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (románul: Universitatea Sapientia) lesz. A Szenátus első ülésén elfogadta a Sapientia EMTE Chartáját, Felvételi Szabályzatát, valamint Ösztöndíjszabályzatát, s megkezdték a felvételik előkészítését.
2001. október – A hónap első napjaiban Románia négy városában: Kolozsvárott, Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Csíkszeredán nyitotta meg kapuit az Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amelynek központja és rektori hivatala Kolozsvárott, a fenntartó Sapientia Alapítvány székhelyén működik. Az első tanévben Nagyváradon 800, Marosvásárhelyen 165, Csíkszeredán 209 diák kezdte meg felsőfokú tanulmányait.
2001. október 8. – Elindult az oktatás Csíkszeredában az agrár- és élelmiszeripari gazdaság, könyvelés és gazdálkodási informatika, szociológia, román nyelv és irodalom, valamint az angol nyelv és irodalom szakokon. Marosvásárhelyen pedig az informatika, mechatronika, automatika és alkalmazott informatika, számítástechnika és pedagógia szakokon.
2002. január 24. – A magyar Oktatási Minisztérium hozzáférési lehetőséget biztosított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem számára az Elektronikus Információs Szolgáltatáshoz (EISZ), amelynek használata, a mintegy 1500 tudományos szakmai folyóirat, a kutatói adatbázis jelentősen segíthetik az intézményben folyó tudományos és kutatói munkát.
2002. május 23. – A román kormány határozatában engedélyezte újabb kilenc szak működését.
2002. október 10. – Bevezették a normatív finanszírozási rendszert a Sapientia EMTE működési költségeinek fedezésére.
2002. december 6. – Tonk Sándor lett a Sapientia Alapítvány új kuratóriumának elnöke.
2003. január 17-18. – Megállapodtak a Sapientia és a Debreceni Egyetem, majd áprilisban a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem (ma: Budapesti Corvinus Egyetem) közötti együttműködésről.
2003. szeptember 4. – Kató Bélát nevezték ki a Kuratórium új elnökének, majd a kuratórium kinevezte Szilágyi Pált a Sapientia EMTE rektori tisztségébe. (Augusztus 14-én elhunyt Tonk Sándor professzor, a Sapientia Alapítvány elnöke, a Sapientia EMTE első rektora.)
2004. június 11. Együttműködési megállapodást írtak alá a Pécsi Tudományegyetemmel.
2004. szeptember 20. – Csíkszeredában két különálló kar – a Gazdaság- és Humántudományok Kar, valamint a Műszaki és Társadalomtudományi Kar – jött létre.
2004. október – Együttműködési megállapodást kötöttek a Brassói Transilvania Egyetemmel.
2004. október 21. – A magyar Informatikai és Hírközlési Minisztérium e-Magyarország pontot hozott létre a marosvásárhelyi campus diákklubjában.
2004. november 7. – Marosvásárhelyen átadták a kar új épületét.
2005. július 1. – A Sapientia EMTE első végzősei sikeresen záróvizsgáztak a Babes-Bolyai Tudományegyetemen és a Bukaresti Egyetemen.
2005. október – Együttműködési megállapodást kötöttek a Bukaresti Műszaki Egyetemmel, majd 2006 tavaszán az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel, illetve a Kecskeméti Főiskolával.
2006. október 2. – A Kuratórium kinevezte Dávid Lászlót az egyetem új rektorának, aki 2007. január 1-jén lépett hivatalba.
2007. március 6. – Együttműködési megállapodást írtak alá a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemmel.
2007. május 11. – Stratégiai együttműködési megállapodást kötöttek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemmel.
2007. május 25. – A Szenátus jóváhagyta a Sapientia EMTE 2007-2011 közötti időszakra vonatkozó Fejlesztési Stratégiáját.
2007. november 5. – Együttműködési megállapodást írtak alá a szlovákiai Selye János Egyetemmel.
2008. február 22. – Együttműködési megállapodást írtak alá a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel. 2008. július 8. – A Szenátus jóváhagyta az első kutatóközpontok létrehozását.
2008. október 22. – Együttműködési egyezményt kötöttek a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetemmel. 2009. június 19. – A Sapientia EMTE kérvényezte az intézményi akkreditációt.
2010. június 11. – Együttműködési megállapodást írtak alá a Miskolci Egyetemmel, a Pannon Egyetemmel és a Budapesti Gazdasági Főiskolával.
2010. szeptember 19. – A tizedik tanévben a Budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett képzéseként a csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Kar keretében elindult a Vezetés és szervezés mesterképzés. 2011. február – A Budapesti Gazdasági Főiskola kihelyezett képzéseként Kolozsváron keresztféléves rendszerben elindult a Nemzetközi tanulmányok mesterképzés.
2011. szeptember 1. – A román kormány elfogadta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációjára vonatkozó törvénytervezetet.
2011. szeptember 19. – A tizenegyedik tanévét megkezdő egyetemen, három helyszínen összesen 1959 diák kezdte el tanulmányait. A Budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett képzéseként a csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Kar keretében elindult a Szociológia mesterképzés.
2011. december 1. – Együttműködési szerződést kötöttek a gödöllői Szent István Egyetemmel.
2011. december 6. – A román szenátus megszavazta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditálásáról szóló törvénytervezetet. A román kormány azután terjesztette a törvényhozói testület elé a tervezetet, hogy a román felsőoktatás minőségellenőrző és akkreditációs bizottsága elismerte, hogy az egyetem, amely Kolozsváron, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen működtet karokat, valamennyi minőségi követelménynek eleget tesz.
2012. február 15. – A magyar kormány nemzetpolitikai tárcaközi bizottságának döntése értelmében a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem felkerült a magyarság megmaradását és fejlődését szolgáló nemzeti jelentőségű intézmények listájára.
MTI
Erdély.ma

Médiakonferencia a Sapientián
Ötödik alkalommal szervezett a hétvégén médiakonferenciát a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyen az Új média-valóságok: hálók, kapcsolatok címmel. A kétnapos rendezvénysorozaton marosvásárhelyi, csíkszeredai és kolozsvári előadók vettek részt, akik mellett magyarországi vendégek is jelen voltak, az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, a Corvinus Egyetemről, a kaposvári egyetemről és a dunaújvárosi főiskoláról. A hétvégi rendezvény elsősorban az előadók eddigi kutatásainak legfrissebb eredményeire fókuszált, de sor került a saját tapasztalatok, elképzelések megfogalmazására is. Az előadások a jelenlegi társadalmi és kulturális átalakulásokról, a médiának ebben a folyamatban betöltött szerepéről szóltak, arról a felgyorsult világról, amely az élet szinte minden területét befolyásolja.
„Milyen sajátosságok, szerveződési elvek, kulturális vonások jellemzik az új média tereiben, az új média hatására szerveződő, részben azelőtt is létező, de átalakuló, részben pedig merőben új társadalmi hálózatokat és kulturális kapcsolatokat?” – fogalmazódott meg a kérdés, hiszen a technika gyors fejlődésével a fizikai valóság, a távolságok, a virtuális tér-alakzatok is megváltoztak. A számítástechnikai felfedezések, a kommunikációs eszközök használata minden eddiginél gyorsabbnak és ebből kifolyólag megrázóbbaknak is tűnnek. Az előadók az új médiának azt a szerepét hangsúlyozták, amelynek a reális, társadalmi hálózatok szervezésére van nagyfokú hatása, akárcsak a kulturális kapcsolatok alakulására.
Antal Erika
Szabadság (Kolozsvár)

Bodó Barna docens az erdélyi magyar egyetemi hálózat kiépítéséről
[INTERJÚ] A romániai magyar felsőoktatást merőben új helyzet elé állítja hálózati rendszerének kialakulása, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia, valamint az állami multikulturális egyetemek magyar tagozatai egybehangolhatják tevékenységüket – véli a lapunknak adott interjúban Bodó Barna. A Sapientia docense szerint az erdélyi magyar felsőoktatási hálózatnak közösen kell elterveznie jövőjét.
– Az 1989-es rendszerváltás után a magyar érdekképviselet elmulasztotta kihasználni a Bolyai Egyetem újraindításának lehetőségét, ehelyett ma is tart egy nagyon lassú és ellentmondásos építkezés, mely máig nem tudta kiszabadítani a hátrányos kiszolgáltatottságból a nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három magyar tagozatot a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen és a Színművészeti Egyetemen. Ön szerint közelebb visz-e az új oktatási törvény az erdélyi magyar felsőoktatás önállóságához? – Ezzel a kérdéssel két tanulmányomban is részletesen foglalkoztam, mindkettő a Romániai magyar felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelent meg, Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztésében. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki: a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, ami egy csapda. Az RMDSZ nyomására az akkori kormány kiadott egy rendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt megóvott az alkotmánybíróságon, és ott el is bukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, így csak politikatörténeti esemény marad, semmi több.
– A közvélemény talán el is felejtette ezt a fejleményt. Ön, aki akkoriban még aktívan politizált az RMDSZ-ben, azért is elégedetlen volt a tervvel, mert nem a Bolyai Egyetem újraindítását írta elő.
– Éppen akkor hagytam abba az aktív politizálást. Az RMDSZ-nek 1998-ban döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban. A Szövetségi Képviselők Tanácsa alelnökeként én vezettem le a miniparlament ama ülését, amelyen erről szavaztak. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, hogy bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: kilép, ha nem lesz külön magyar állami egyetem. Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondta: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, és vizsgálja ki az ügyet. A „legbájosabb” történetek közé tartozik, hogy a bizottság nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem megismételni a szavazást.
– Mennyi idő telt el, amíg kiderült, hogy szabálytalan volt a szavazás?
– Mintegy három hónap. Akkor mondtuk Somai Józseffel együtt, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert nem tudunk olyan szervezetben maradni, amely elismeri, hogy a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismételi meg. Mindketten lemondtunk a politikai tisztségünkről, én pedig 1999-től az egyetemen tanítok. Különben a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a MOGYE magyar tagozata kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene hogy legyen, mivel törvény van rá, amit be kellene tartani. A vásárhelyi felsőoktatási intézménynek nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk.
– Ennek ellenére az úgynevezett intézetekre, és a belőlük alakuló tagozatra szükség van. De szabad-e idealizálnunk őket?
– Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúrát, amely általában több szakot szolgál ki azzal a bizonyos tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen intézetként, nem tanszékként működik, vagyis az állam és jogtudományi karon nem katedra, hanem intézet, departman van. Jogosítványai ugyanazok, mégis egy magasabb fokozatnak tekintik.
– És magába foglalhat tanszékeket is?
– Igen, azokat is be lehet sorolni oda. Nálunk az teremt csapdahelyzetet, hogy ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon működik magyar képzés: a politikatudományi, a kommunikációs és az újságíró szakon. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolják egy főtanszék, „intézet” alá, tehát lenne egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt bizonyára személyes stratégiák játszanak közre. Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, mégis annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez azonban a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – és erről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy a törvény szerint sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg. Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy maximum három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Mármost egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, hogy külön akkreditációnak is alávetem magam.
– Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez?
– Úgy vélem, hogy nem. Szakmai szempontból van valamelyest előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a folyamat úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen javasoltuk már, hogy egy új, Erdély-szintű struktúrát kellene létrehozni, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, de Romániában is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum.
Azaz a felmerülő problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána küzlik a politikummal. A mi esetünkben ez a Partiumi Keresztény Egyetem és a nemrég akkreditált Sapientia EMTE, az egyházi főiskolák, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar, illetve a Székelyföldre kihelyezett tagozatai, a MOGYE és a marosvásárhelyi Művészeti Akadémia magyar tagozatainak összefogását jelentené. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller-projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet.
Aztán a kidolgozott elképzeléseket az érdekképviselet elé kell terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandagyar állami egyetem kell nekünk, és visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 évvel ezelőtt, hogy mőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

Székely kivándorlás történész szemmel
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató a Székely kivándorlás a 19. század végén, a 20. század elején címmel tartott előadást Csíkszeredában.
Székely kitántorgásról is lehetne beszélni, vagy szétszéledésről, hisz a székelyeknek is vannak már diaszpórái, nemzetrészei a nagyvilágban – fogalmazott felvezetőjében Veress Dávid, a Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat szervezője. Mint megjegyezte, e pénteki előadás immár a nyolcvannyolcadik a sorban.
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató, publicista Sümegen született 1961-ben. 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát történelem-pedagógia szakon. 1985-1997 között az Országos Széchényi Könyvtár kutatásszervezője. 1990-1993 között posztgraduális ösztöndíjas, 1995-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1998-2001 között a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, 2005-től tanszékvezető egyetemi docens – ismertette az előadót Veress Dávid.
Dr. Makkai Béla előadásának első felében XIX. századi keresztmetszetet vázolt a székely-kérdésről, majd a székely öntevékeny és kormányzati próbálkozásokra tért ki. Végül a kivándoroltak önszerveződésének és kormányzati megsegítésének módjairól beszélt.
„Az ősi, feudális viszonyokból megmaradt patriarchális életviszonyok lehetőségéből forgatták ki a székelységet, és ez tragikus következményekkel járt. A székelység mindig arra törekedett, hogy magát ellássa, magát megszervezze, ne kelljen másra szoruljon. Ez az új tőkés viszonyoknak ellenébe volt. A népesedés hirtelen megugrása és a munkahelyek hiánya is hozzájárult a nagyszámú kivándorláshoz” – hívta fel a figyelmet az előadó.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Új elnök a KJNT élén: Jakab Albert Zsolt
Pozsony Ferenc alapító elnök lemondása után Jakab Albert Zsoltot választotta elnökévé pénteken délután a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT). Pozsony Ferenc, akinek tiszteletbeli elnöki címet adományozott a közgyűlés, az MTI-nek kifejtette: elérkezett az ideje annak, hogy a fiatalok vegyék át a munkát. Jakab Albert Zsolt korábban is a KJNT belső munkatársa volt, a társaság digitalizációs programjait vezette. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: a kolozsvári emlékállítás és emlékünnepségek kutatása.
Jakab Albert Zsolt utalt arra, hogy a folytonosság jegyében kívánja folytatni a munkát a társaság élén, célul tűzve ki, hogy vándorkonferenciák szervezésével tegye élőbbé a munkát.
A Kriza János Néprajzi Társaság alelnökévé Peti Lehelt, a Kisebbségkutató Intézet belső munkatársát és Szabó Árpád Töhötöm korábbi alelnököt választották. A társaságnak jelenleg közel 250 tagja van. Szabadság (Kolozsvár)

Hogyan örökítette meg a múló időt a kolozsvári társadalom?
A kolozsvári emlékállítás múltjáról írt könyvet /Jakab Albert Zsolt: Emlékállítás és emlékezési gyakorlat. A kulturális emlékezet reprezentációi Kolozsváron, Kriza János Néprajzi Társaság, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Kolozsvár, 2012/ és egy másik, a kolozsvári emléktáblákat, emlékhelyeket felleltározó kötetet mutattak be a Kolozsvári Magyar Napokon.
Jakab Albert Zsolt, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a kolozsvári emlékállításról írt, és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megvédett doktori disszertációját írta át, és adatta ki könyv formájában.
Az Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012) című kötetben 768 kolozsvári emléktábla, emlékhely leírása, fényképe szerepel. A legrégebbi felirat 1440-ből származik, és a kolozsmonostori plébániatemplom napóráján emlékeztet Antonius apátra; a legújabbat Sinor Denis keletkutatónak állították 2012 júniusában.
Az adattár a történeti, a városban már nem fellelhető anyagot is felöleli. Megmutatja, hogy a kolozsvári társadalom milyennek látta és hogyan használta a múltját, hogyan fogta fel és örökítette meg a múló időt, azaz milyen helyei vannak az emlékezetnek.
Amint a szerző elmondta, a kötet a történészeknek, művészettörténészeknek, antropológusoknak helytörténeti forrásként hasznosítható, ugyanakkor olvasmányként is szolgálhat a város múltjával ismerkedni vágyók számára. Megemlítette, hogy csak a kolozsvári Bethlen-bástya, amelyben a könyvbemutatót tartották, hét emléktáblával, emlékhellyel szerepel a kötetben. A munkát méltató Keszeg Vilmos néprajzkutató elmondta, a könyvből kibontakozik, hogy „Kolozsváron hogyan statuálódik és alakul szociális cselekvéssé az emlékezés”.
Keszeg szerint a kötetekből az is kibontakozik, hogy Kolozsváron hogyan alakul ki az emlékezés (óhatatlanul) ünnepélyes beszédmódja. Mindkét kötetet a Kriza János Néprajzi Társaság és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet adta ki.
Krónika (Kolozsvár)

In memoriam: dr. Könyves Tóth Kálmán (1929–2007)
Jelen írás az öt éve elhunyt dr. Könyves Tóth Kálmán matematikus, nyelvész, tankönyvírónak szeretne emléket állítani. Mikor a Népújság olvasóinak hat évvel ezelőtt röviden bemutattam Űrtan elemei kezdőknek című írásomban dr. Könyves Tóth Kálmánt (Népújság, 2006. október 21.), akkor még közöttünk volt, és éppen készült, hogy életében először és sajnos utoljára eljöjjön Erdélybe.
Szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy e nevet több jeles személyiség is viselte. Az ismertetendő matematikus, dr. Könyves Tóth Kálmán unokabátyja is Könyves Tóth Kálmán nevet viselt, református pap volt, ugyancsak jeles író, akinek az apja Könyves Tóth Mihály, a debreceni Nagytemplom papja abban az időben, amikor Kossuth Lajos Debrecenben, éppen a Református Kollégiumban kihirdette a Habsburgok trónfosztását. (A református pap Könyves Tóth Kálmánról a következőképpen emlékezik meg Szinnyei lexikona: „Könyves Tóth Kálmán, ev. ref. lelkész, Tóth Mihály ev. ref. lelkész és Medgyessy Eszter fia; szül. 1837. aug. 31. (szept. 8. kereszteltetett) Debrecenben; tanulmányait nagyrészt szülővárosában végezte. A szabadságharc alatt a szatmári katonai intézetben volt. A világosi fegyverletétel után apja fogságra jutván (anyját már 9 éves korában vesztette el), ő és három testvére a rokonoknál találtak menedéket. Gimnáziumi tanulmányai közben a német, francia s angol nyelvet is elsajátította. 1860-ban elvégezte a teológiát és egy évig Szepes megyében időzött. 1861 őszén az utrechti egyetemre iratkozott be; két évet itten, felet Párisban, felet Londonban töltött. Hazatérte után 1863 őszén kunszentmiklósi lelkész lett, míg 1866. Laczháza, 1883. Debrecen hívta meg papjául, hol 1884-ben a tiszántúli egyházkerület megválasztotta tanácsbírónak.”)
2006-ban a Sapientia Egyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának matematika-informatikai tanszékcsoportja emlékkonferenciát szervezett Bolyai Farkas halálának 150. évfordulójára. Kellemes meglepetést akartam szerezni a résztvevőknek, és ezért meghívtam Budapestről dr. Könyves Tóth Kálmán nyugalmazott matematika-fizika szakos tanárt. Ugyanis olvasmányaimból tudtam, hogy akkor már 50 éve, Szegeden, Bolyai Farkas halálának 100. évfordulóján az akkor fiatal Könyves Tóth Kálmán kőszegi matematikatanár bejelentette, hogy a mai fiatalság számára átdolgozta Bolyai Farkas utolsó magyar nyelvű hattyúdalát, az Űrtan elemi kezdőknek című tankönyvét. Bolyai Farkas utolsó műve a német nyelvű Kurzer Grundriss Eines Versuchs volt. Sajnos Könyves Tóth Kálmán művének kiadása elmaradt. Így meg kellett találnom Könyves Tóth Kálmánt, és szerencsémre a Bencés Öregdiákok Szövetségének honlapján viszonylag hamar rá is leltem. Kiderült, hogy családja ősi erdélyi család, egyik őse még Rákóczi Zsigmond fejedelemtől kapta nemesi oklevelét, de ő maga sohasem járt még Erdélyben. Így aztán meghívtuk, és a 2006 novemberében tartott csíkszeredai konferenciánkra az akkor 78 éves idős tanár el is jött.
Könyves Tóth Kálmán 1929. május 1-jén született Budapesten. A bencések pannonhalmi kétnyelvű (magyar-olasz) gimnáziumában érettségizett 1947-ben. Ugyanott novícius is volt, de végül nem lett szerzetes. A matematika és a nyelvészet mellett nagyon szerette a zenét, és élete során kapcsolata e három tudománnyal mindvégig megmaradt. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematika-fizika-ábrázoló geometria szakán végzett, majd 1954-ben Kőszegen kezdett el tanítani. Az akkori Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban találkozhatunk is a nevével, szívesen küldött kitűzendő feladatot a lapnak. Kőszegen került kapcsolatba az akkor már idős Visnya Aladárral, tőle kapta Bolyai Farkas: Űrtan elemei kezdőknek könyvecskéje eredeti példányát. Visnya Aladár Fejér Lipót pécsi iskolatársa volt, mindketten Maksay Zsigmondtól tanultak matematikát. Könyves Tóth Kálmán mesélte, hogy úgy tartották, Visnya Aladárból valószínűleg nagyon jó matematikus válhatott volna, 1896-ban még az Eötvös-versenyt is megnyerte. Később azonban a természettudományok felé fordult, botanikus és zoológus lett, ő alapította a kőszegi Jurisich Miklós Múzeumot.
Könyves Tóth Kálmán nagy lelkesedéssel tanított, még zenekart és énekkart is szervezett a gimnázium tanulóiból. Évente nívós hangversenyeket tartottak. Később, Budapestre kerülve, az Egyetemi Számítóközpontban dolgozott, főként az akkor már népes családja jobb ellátása érdekében. Itt írta meg az egyetemi felvételikkel kapcsolatos könyvét, a Szándék és valóságot. Nyelvészekkel közös munkában részt vett a magyar Szóvégszótár szerkesztésében. Matematika tagozatos tanulók részére készített tankönyvekbe írt fejezeteket a geometria axiomatikus felépítésével kapcsolatban, valamint az integrálszámításról.
Csíkszeredában mindenki számára feledhetetlen előadást tartott a fél évszázada Csipkerózsika-álmát alvó munkájáról. Hallgatva őt, az volt az érzésünk, hogy személyében akkor Bolyai Farkas járt ott közöttünk. Előadása végén könyvének kéziratát és a hozzá kapcsolódó anyagokat átadta e cikk írójának, annak reményében, hogy a könyv majd egyszer valamikor meg fog jelenni.
Könyves Tóth Kálmán ugyanekkor magával hozott egy másik könyvet is a konferenciára. Luca Pacioli 1494-ben megjelent nagy matematikai enciklopédiáját, a Summa de Arithmetica, Geometria, Proportioni e Proportionalità (Az aritmetikának, geometriának, mértékeknek és aránylataiknak foglalata) c. kötet 1994-ben megjelent reprint kiadását. Őt kérték fel ugyanis arra, hogy amikor a British Library engedélyt adott a magyarországi hasonmás kiadásra, akkor a kettős könyveléssel kapcsolatos részeket magyar nyelvre lefordítsa. E fordítás meg is jelent egy, a könyvhöz tartozó külön füzetben. Kálmán Szabó Péter Gábor szegedi matematikatörténésznek az értékes kötet egyetlen saját példányát is odaajándékozta. Hosszan elbeszélgettünk, mesélt az életéről, családjáról.
Élmény volt Kálmánnal együtt lenni, nagy ajándék az élettől, hogy megismerhettük.
Sajnos a csíkszeredai kirándulása után, éppen 5 éve, 2007. szeptember 26-án hunyt el Budapesten.
Örömmel írhatom, hogy sikerült teljesíteni Könyves Tóth Kálmán kívánságát, és 2009-ben a szegedi Polygon Kiadó megjelentette Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek c. könyvének Könyves Tóth Kálmán általi feldolgozását. Köszönet illet mindenkit, aki melléállt a kiadás ügyének, így dr. Kincses János főszerkesztőt, aki felvállalta a kézirat gondos megjelentetését, dr. Prékopa András és dr. Hatvani László professzorokat, hogy az MTA Matematikai Osztályán támogatásukkal biztosították a kiadás anyagi hátterét, és dr. Szabó Péter Gábor matematikatörténészt, aki lektorálta és a kiadást előkészítette.
Dr. Könyves Tóth Kálmán egyik legértékesebb munkája pe'l FRATE LUCA detto el PACIOLO, az AMA KIS JÁMBOR néven ismert LUKÁCS barát, Toscana SZENTSÍR városkájából, a KISEBB ATYAFIAK RENDJE tagjának, Leonardo da Vinci tanárának és barátjának, a gazdasági könyvelés első alapművének a fordítása.
IRODALOM
Oláh-Gál Róbert – Szabó Péter Gábor: Előhang. In: Könyves Tóth Kálmán: Elemi geometria kezdőknek. Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek című könyvének újrafogalmazott, jegyzetekkel ellátott kiadása (A sajtó alá rendezésben közreműködött: Szabó Péter Gábor), Szeged, 2008. Polygon. pp. 1-3.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/k/k12541.htm
OLÁH-GÁL RÓBERT
Népújság (Marosvásárhely)

Kész a külhoni óvodák módszertani csomagja, le is lehet tölteni
Csütörtöktől elérhető a külhoni magyar óvodák éve programhoz kapcsolódó módszertani csomag internetes formában, és ezzel párhuzamosan 3500 csomag jut el Kárpát-medence szerte minden olyan óvodai intézménybe, amelyben magyar nyelven (is) nevelik az óvodásokat – közölte a nemzetpolitikai államtitkárság az MTI-vel.
A program keretében a külhoni magyar szakemberek, pedagógusok, óvónők által felvetett igényeknek megfelelően állították össze a módszertani csomagot – áll a közleményben. A csomag írásban, oktató DVD és CD formájában foglalja magában az eddig hiányzó, a külhoni magyar óvónők számára könnyen elsajátítható és hasznosítható módszereket.
A csomag az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Nyugat-Magyarországi Egyetem, a Debreceni Egyetem és az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatóinak, Fábián Éva és Szabó Zoltán, az Óbuda Népzenei Iskola tanárainak, valamint Timár Böske és Mayer Orsolya, a Csillagszemű Táncegyüttes művészeti vezetőjének és asszisztensének közreműködésével jött létre.
A módszertani csomag csütörtöktől letölthető a http://kulhoniovodak.hu/index.php/letoltheto linkről, és ezzel párhuzamosan 3500 csomag jut el Kárpát-medence szerte minden olyan óvodai intézménybe, ahol magyar nyelven (is) nevelik az óvodásokat.
Kitértek arra is, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma, valamint a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség közreműködésével novemberben és decemberben a módszerek könnyebb elsajátítása érdekében továbbképzéseken vehet részt több száz óvónő valamennyi külhoni régióban.
Emlékeztettek arra, hogy a Magyar Állandó Értekezlet október 9-ei plenáris ülése zárónyilatkozatban rögzítette: a nemzetpolitikai államtitkárság következő tematikus programja a 2013, a külhoni magyar kisiskolások éve lesz, de az idei tematikus év is folytatódik. Az elkövetkező napokban a felvidéki Galántán, az erdélyi Szovátán és a horvátországi Eszéken tartanak szakmai tanácskozásokat.
Krónika (Kolozsvár)

Önéletrajz Név: dr. Hantz Péter
Születési adatok: Kolozsvár, 1974. február 1.
Lakhely: Bázel
Foglalkozás: biofizikus
Munkahely: Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet, Idegtudományi program Közéleti tevékenység: Erdélyi Kárpát Egyesület, jegyző Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, elnök Kolozsvári Magyar Diákszövetség, elnök Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, alelnök Bolyai Kezdeményező Bizottság, ügyvivő alelnök Tanulmányok: Genfi Egyetem, PhD elméleti fizikából Eötvös Loránd Tudományegyetem, MSC, fizikus szak, Budapest rövidebb ideig tanulmányokat folytattam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és az Oxfordi Egyetemen
Idegen nyelvek: angol, román, német, francia (alapfok), orosz (alapfok) Politikai hitvallás: 1989 óta - a forradalom tizenöt évesen ért - alig volt olyan időszak, amikor ne tevékenykedtem volna egy civil vagy diákszervezetben. Közéleti munkásságom során elsősorban oktatási és külügyi kérdésekkel foglalkoztam. Ezeken a területeken különösen fontos a szakpolitikusok szerepe. Tapasztalataimat továbbra is szívesen hasznosítanám az erdélyi magyarság érdekeinek érvényesítése, és életszínvonalunk emelése érdekében. Szakpolitikusként a jelenleginél sokkal hatékonyabb oktatási rendszer megvalósításáért fogok síkra szállni. A romániai lakosság a kelet-európai átlaghoz képest is alulképzett. Értékes szakképesítés nélkül illúzió jól fizetett állásokra várni, és az életszínvonalunk sem fog emelkedni. Az építkezést a közoktatás javításában kell kezdeni: sürgősen erőforrásokat rendelnék a kisebb települések egyre gyengébb színvonalú iskolái minőségének emelésére, a hátrányos helyzetű csoportok beiskolázási arányainak növelésére. Külön figyelmet fordítanék egy olyan, délutáni foglalkozásokat és nevelést biztosító intézményrendszer kiépítésére, amely a kallódó gyerekek segítésén túl azoknak is támogatást nyújtana, akiknek a szülei külföldön dolgoznak.
A jelenlegi oktatási rendszerben a szükségesnél kisebb a technikusok és szakmunkások képzésére alkalmas intézmények száma, továbbá a felsőfokú mérnöki és természettudományos képzést is bővíteni kell. Fel fogok lépni a diplomagyárak és a diplomás munkanélkülieket termelő egyetemi szakok visszaszorítása érdekében. Elősegíteném a magas hozzáadott értékű termékeket előállító cégek Kárpát-medencei megtelepedését, amelyek a szakképzésben is szerepet vállalhatnak. A magyar lakosság súlyosan alulreprezentált a felsőfokú végzettséggel rendelkező román állampolgárok körében. Részben ez az oka a Székelyföld relatív elszegényedésének. Célom az állami finanszírozású Bolyai Egyetem újraindításának előmozdítása. A Bolyai Egyetem magába foglalná a BBTE és a MOGYE magyar tagozatait, és egy sepsiszentgyörgyi agrártudományi karral is rendelkezne. A Sapientia Egyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem román állami finanszírozásban is kell részesüljön.
Lépéseket fogok tenni a jelenlegi megalkuvó, a lényeges kérdésekben (Székelyföld területi autonómiája, a magyar nyelv hivatalossá tétele, állami magyar egyetem újraindítása) huszonkét éve egy helyben topogó kisebbségpolitika megváltoztatására. Mivel mindenki nagyon jól tudja, hogy hol szenvedünk hátrányos megkülönböztetést, semmi szükség hivatalokat fenntartani a kérdés vizsgálatára. Az erdélyi magyarság Európa egyik legjelentősebb kisebbsége, de tizedannyi jogunk sincsen, mint a lélekszámban jóval kisebb dél-tiroli németeknek, finnországi svédeknek, macedóniai albánoknak vagy moldvai gagauzoknak. „Kérem szépen”-re még sehol nem adtak kisebbségi jogokat. Az ENSZ-nél, az Európai Parlamentben, az EBESZ-nél és Európa Tanácsnál azzal kellett szembesülnöm, hogy az RMDSZ számos politikusa azt a benyomást kelti, hogy az erdélyi magyarságnak nagyon jó dolga van mind gazdasági, mind pedig kisebbségi jogi szempontból. Amikor az általam vezetett küldöttségek bemutatták a valós helyzetet, botrányok törtek ki. El akarom érni, hogy a komolyabb gazdasági érdekeltséggel rendelkező személyek ne kerülhessenek politikai szervezeteink kulcspozícióiba. A romániai viszonyok ismeretében nyilvánvaló, hogy érdekeltségeik tönkretételével zsarolják őket, és nem az a kérdés, hogy beadják-e a derekukat, hanem az, hogy mikor. Jómagam hat éve, az emlékezetes kolozsvári táblaügy óta külföldön élek: 2006-ban magyar feliratokat helyeztem ki a magát multikulturálisnak feltüntető Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, és emiatt viharos körülmények között távoznom kellett egyetemi tanári állásomból és Kolozsvárról is. Több országban is alkalmam volt megismerkedni a magyar diaszpóra életével. Lépéseket tennék annak érdekében, hogy a külföldön élő magyarok által fölhalmozott tapasztalat és kapcsolati tőke hatékonyabban és szervezettebben juthasson el a Kárpát-medencébe. A gyakran informálisan szerveződő magyar közösségek munkájának támogatása, összehangolása a nemzetimázs építése révén is sokszorosan megtérül. Megválasztásom esetén Budapest, Washington és Genf mellett több népszerű egyetemi városban is titkárságot létesítenék. Jelenleg perben állok a román állammal. Ez még néhány évig eltarthat, de a per eredményétől függetlenül szeretnék majd hazaköltözni. Kapcsolatom Erdéllyel élő, közös munkáim vannak otthoni közéleti és tudományos műhelyekkel. Több honlapot is fenntartok, amelyek magyar turisztikai nevezetességeket mutatnak be.
Hantz Péter szenátorjelölt (Románia) sajtótájékoztatót tartott Budapesten, Tőkés László EP-képviselő irodájában.

Tisztán tartani történelmi tudatunkat
Év végi beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal
Mosolygó szemek, irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: élmény beszélgetni a 82 éves Egyed Ákossal. Az elismert történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Leltárkészítéssel szokta zárni az évet, vagy úgy kezeli a kérdést, hogy ennyi fért bele?
– Minden év végén elgondolkodom, mi is történt velem, velünk az éppen befejeződő esztendőben. Elsősorban a családom életéről készítek magamban leltárt, karácsonykor vagy újév kezdetén rendszerint összegyűlünk, ilyenkor adódik alkalom a közös visszapillantásra. Közvetlenül e visszatekintés után pedig azt veszem számba, mi is történt velünk, magyarokkal, velünk, erdélyi magyarokkal. Ez a fajta gondolkodás azonban a mindennapjaimban is jelen van. Hol aggódom, hol reménykedem, legtöbbször azonban önmagamat szeretném biztatni, hogy mégiscsak vannak egy biztonságosabb jövő felé mutató jelek – bár nem állítom, hogy mindig meg tudom győzni magam. Elsősorban gazdasági szempontból, hiszen az ember naponta hall a megélhetési nehézségekről, ami sokakat űz el a szülőföldről. De természetesen ott szerepel ebben a gondolatkörben a művelődés, a tudomány is, illetve az, hogy mindebben hol is van az én helyem most, hogy az idő egyre inkább sürget. – Az idő sürgetése egyelőre nem látszik kedélyén, szellemi frissességén... – Sikerült valahogy elkerülnöm, hogy nyugdíjazásom után elhagyjam a szakmát, és szerencsére a szakma sem volt hűtlen hozzám. Főleg akkor dolgozom jó kedvvel, önmagamat is biztatva, ha van visszajelzés, ösztönzés, hogy ezt is, azt is várják még tőlem. Több évtizedes adósságom például szülőfalum, Bodos történetének megírása, és örömmel mondhatom, hogy két hónapja már ezen dolgozom. Az EME-től ugyan két esztendeje megváltam, miután két cikluson át az elnöke voltam, de visszajárok, meg-megszólítanak, jól érzem magam, ha ott dolgozhatok. A levéltárban is gyakori vendég vagyok, kutatok, akárcsak az egyetemi könyvtárban, ahol az unokámmal mint könyvtárossal találkozhatok. A kutatás továbbra is élmény, hiszen nem ritkán bukkanunk újat mondó forrásokra, dokumentumokra olyan kérdésekben is, amelyekről azt hittük, már mindent tudunk róluk. Ilyenkor az ember lelkesen újságolja el a családtagjainak, megosztja az élményt. Fontos ugyanis, hogy legyen valaki, aki meghallgat, és visszaigazolja annak a kutatásnak a fontosságát.
– Miért húzódott ilyen sokáig a bodosi kutatás? Azt gondolnánk, a helytörténeti kutatás könnyebb munka, hiszen a forrás szembejön az utcán.
– A helytörténet sok esetben nehezebben megragadható, az elbeszélt történelemről ugyanis ritkán születik írásos feljegyzés. Már 1972-ben megkezdtem az adatgyűjtést, 10-12 akkori idős emberrel elbeszélgettem, s bizony idén nyáron való ottjártamkor – amikor ilyen mértékben apad a népesség – érzékeltem igazán egyes akkori jelenségek fontosságát. Negyven évvel ezelőtt írtam egy cikket Égjen a világ az asszonyváró házakban címmel, amelyben egy olyan család életét igyekeztem körüljárni, ahol hét fiúgyermek született. De volt egy másik család is, ahol hét lányt neveltek. Ez a párhuzam is szerepel majd a bodosi falutörténetben. Érdekes volt látni, mi lett velük időközben, hiszen már akkor észrevettem, hogy nemigen nősülnek az emberek.
– Értékzavaros világunkban sok, a rendtartó székely falura vonatkozó utalás, hivatkozás hangzik el, miközben keveset tudunk az egészről. Mítosz ez vagy valóság?
– Sűrűn olvasom Tamásit, ő fogalmaz valahogy úgy: olyan a falu – Farkaslaka – életének folyama, mint a templomi ének. Annyira rendszeres, folyamatos, ritmusos, ciklusokra osztható. Tény, hogy minden falunak megvolt a maga törvénye, azonban a csíkiaké, illetve Háromszéken a zalániaké valamivel hamarabb készült el. A faluközösségeknek többnyire volt elegendő erejük, hogy betartassák a falvak belső rendjét szabályozó törvényeket. A 16. század végétől kezdődnek ezek a rendtartások, és a székelység már akkor felfigyelt például arra, hogy fogynak az erdők. Nem csak azért, mert a tüzelés és az építkezés anyagát szolgáltatták, hanem abból kifolyólag is, hogy legelő- és szántóterületet kellett foglalni a szaporodó népesség számára. Fontos fórum volt a faluszéke, ahol első fokú döntéseket hoztak a vitás kérdésekben. A társadalom akkoriban kis közösségekben, önszabályozó, önfenntartó rendszerben élt, amely az erkölcsi normákat is igyekezett megszabni és betartatni. Rengeteg előnye és erénye mellett azonban sok hiányossága is akadt. Az egyik legnagyobb gond a népességszaporodáshoz köthető: az így jelentkező igényekhez már képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni, például azért, mert a faluhatár adott volt, nem lehetett újabb és újabb foglalásokat végezni. Hasonló „bomlasztó” tényezőnek számít a székelység katonáskodáshoz kötött előjogainak, szabadságjogainak megnyirbálása. Az 1848-as forradalom olyan rendszerváltó korszak kezdetét jelentette, amelyben a rendtartó közösség léte és lényege alapvetően átalakult. Nyomaiban és legfontosabb elemeiben a múlt század ötvenes éveiig még fellelhető, a kegyelemdöfést a kollektivizálás adta meg ennek a rendszernek.
– Történészként hogyan kezeli történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését? – Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely össz-székely jelleget adott a népességnek. Igen ám, de az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek a pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik ma feleleveníteni, megjelenítésüknek pedig a technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Fel-felbukkanó kérdés a rendszerváltás után is a hajdani szekuskollaboránsok ügye. Miután az azonnali teljes feltárás hajója elúszott, mit tart célravezetőnek: kizárólag történelmi kérdésként kezelni, vagy minden információt nyilvánosságra hozni?
– A jelenséget fel kell tárni, nem vitás, és ez jelentős mértékben történészi feladat is. Tudatában kell azonban lennünk, milyen nehéz volt elkerülni, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljön az ember a Szekuritátéval. Annak idején ugyanis minden valamire való értelmiségit megkörnyékeztek, nagyon határozottnak – és részben szerencsésnek – kellett lennie annak, aki el akarta kerülni a beszervezést. Hozzánk is eljöttek, emlékszem, a feleségem úgy bevágta az ajtót, hogy magam is megrettentem. De a jelek szerint ők is, mert többször nem jöttek. A mostanában előkerült nevek többnyire nem „érdemtelenül” bukkantak fel. Nem tagadom, magam is kíváncsi vagyok, hogy a baráti társaságból ki jelentett rólunk, hiszen iratcsomónk tanúsága szerint nacionalista családnak számítottunk. De roppant fontos, hogy elkülönítsük a gyarló embert és az alkotót, hiszen a már átvilágítottak között bizony sokan vannak, akik jelentős szellemi örökséget hagytak ránk. Magam is bizonytalan vagyok ez ügyben, de mivel előbb-utóbb ezek az anyagok hozzáférhetők lesznek a levéltárakban, mindenkiről kiderülhet az igazság. És az igazság nagyon fontos, főleg a fiatalok szempontjából, akik számára az a világ egyre inkább a történelem részévé válik. Éppen közös történelmi tudatunk szempontjából tartom elengedhetetlennek.
– Az év másik visszhangos kérdése, a Mikó-ügy egyértelműbb?
– Mikós diák voltam, gróf Mikó Imréről könyvet írtam, tudom, mit és mennyit ajándékozott, adakozott a nevét viselő gimnázium javára. Foglalkoztam Csutak Vilmos igazgatóval is, aki megírta a Székely Mikó Kollégium történetét. Sok információval rendelkezem tehát az ügyről, és változatlan az elvi álláspontom: a Mikó egyházi tulajdon.
– Tudósként miként kezeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Van-e külön anyaországi, illetve határon túli tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartásra vonatkozó, egyre erőteljesebb tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik ésszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudok eltekinteni attól, hogy amikor az akadémián szavazásra kerül sor, mi, külsősök egy másik teremben, csak televízión követhetjük a történéseket. De nem csak ezért nem tartom jónak lemondani transzszilvanizmusunkról – amelynek létét köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit vár az új esztendőtől?
– A Bodosi történelemnek el kell készülnie, és meg kell jelennie. A Pallas-Akadémia kiadónál várakozik A székelység rövid története című, egészen az 1989 utáni időkig kiegészített munkám. De a személyes dolgaimon túl nagyon szeretném, ha a magyarság helyzete egy kicsit jobb lenne, ha megértenénk, hogy nem szabad feladnunk azt, ami ezer esztendőn át megtartott bennünket. Nagyon fáj, amikor Erdély-szerte azt látom, hogy egy faluhatár, mi több a háztáji kert fele megműveletlen, holott életerős emberek élnek ott. Mert ha egyszer megszakad a földdel való kapcsolat, az visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el.
Egyed Ákos
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990-1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1995 és 1997 között pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított meghívott előadóként. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke 2010-ig. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére irányulnak.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Innovatívabbak, akik külföldön is tanulnak: a megszerzett tudást azonban haza kell hozni
Beszélgetés Barabási Albert-László hálózatkutatóval, a Harvard Egyetem professzorával
Barabási Albert-László Bostonban él, ahol a Northeastern, valamint a Harvard Egyetemen dolgozik. A komplex hálózatok úttörő kutatója, tudományos munkásságáról számos Nature és Science cikk tanúskodik. A 2008-as amerikai elnökválasztáson Obama kampánystábja számára kötelező olvasmány volt a 2002-ben (magyarul 2003-ban) megjelent Linked (Behálózva) című tudományos bestsellere, amelyben a hálózatok alapszerkezetéről értekezik közérthető nyelven. A 2010-ben megjelent Villanások című könyvében a hálózatok dinamikáját tanulmányozva az emberi viselkedés kiszámíthatóságáról gondolkodik. Legújabb könyvének szerkesztése és fordítása interaktívan történik: a fejezetek folyamatosan egy online felületre kerülnek feltöltésre, ahol a felhasználói visszajelzések beépülnek a könyvbe. Barabási 1967-ben, a Balánbánya melletti Karcfalván született. Balánbányán nevelkedett, a gimnáziumot Csíkszeredában végezte. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán kezdte, amit végül a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen fejezett be. A Bostoni Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd 2007-ig az Indiana állambeli Notre Dame Egyetemen dolgozott.
Szobrászat vagy fizika?
– Világhírnévnek örvend, ez azonban hosszú folyamat gyümölcse. Hogy jobban megérthessük ezt az utat, először arra kérdeznék rá: honnan indult, hogyan emlékszik gyerekkorára?
– Balánbányán nőttem fel. Mindenkinek tetszik a saját gyerekkora (nevet). Kertész gyönyörűen megfogalmazta a gondolatot, miszerint még a koncentrációs táborban is vannak szép pillanatok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Balánbánya bármilyen szinten koncentrációs tábor lett volna. Ellenkezőleg. Szerintem gyerekparadicsom volt: a hegyek közötti keskeny völgybe épített kisvárosban szánkózni, korcsolyázni lehetett, közel volt a természet, a hegyoldal, a sziklák, az erdők. A kis hegyi városoknak megvan a maguk varázsa: azt a paradicsomi légkört nem lehet összehasonlítani a mai nagyvárosi élettel.
Számunkra nem volt probléma, hogy kommunizmus van-e, vagy nincs, hogy sorba kell-e állni, vagy nem: ez része volt az életnek és nem gondoltunk arra, hogy másképp is lehetne. Később Csíkszeredába kerültem gimnáziumba. Csíkszereda a magamra találás helye, az itteni intellektuális környezetben számos barátra tettem szert. Kedves élmények fűznek mind Balánbányához, mind Csíkszeredához. Azt gondolom, hogy csíkszeredai vagyok balánbányai gyökerekkel.
– Korábban művészettel is foglalkozott, miért döntött a tudomány mellett?
– Szobrász szerettem volna lenni a gimnázium elején. Sokáig jártam rajzórákra, szobrászatórákra, de a fizika jobban ment. Akkor – ha jól tudom – öt hely volt az egyetemen szobrászatra. Az atomfizikán – ahova végül jelentkeztem – szintén nem volt sok hely, de azért volt néhány tucat. A fizika intellektuálisan jobban megragadott. Már a gimnázium alatt eldöntöttem, hogy fizikus leszek. Mire az egyetemre kerültem, a városi könyvtár minden fizikával kapcsolatos könyvét kiolvastam. Lassan a szobrászat elhalványult, a fizika átvette a helyét. Ez nem azt jelenti, hogy a művészet iránti érzékenység halványult el bennem. Bár nem praktizálok, tehát nem próbálok semmilyen módon műtárgyakat létrehozni, de továbbra is művészetpártoló vagyok.
– Az egyetem választásakor a fizika mellett döntött. Román nyelven kezdte az egyetemet…
– Igen, Bukarestbe mentem továbbtanulni. Nemcsak, hogy románul tanultam, de mi voltunk az első évfolyam, amelyik nem tudott magyarul felvételizni. Minden korábbi korosztálynak lehetett magyarul felvételizni, a mi évünkben azonban nem. Bár már korábban híre ment a magyar közösségben, hogy nem fogják többet megengedni, de ezzel akkor szembesültünk igazán, amikor beültünk a felvételi vizsgára és nem volt magyar tétel. Ennek ellenére bejutottam.
Abban az időben volt néhány fizika kar az országban: Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron. Szerettem volna Kolozsvárra menni, a fizikusképzés, a kutatóképzés azonban Bukarestben volt a legjobb. Nem azért, mert ott jobb emberek lettek volna, hanem azért, mert sokkal jobb körülmények közt folyt a felkészülés. Ezek azok az évek voltak, amikor Kolozsváron nagyon nehéz volt szakla-pokhoz, szakkönyvekhez jutni. Ezek Bukarestbe még bejutottak. Ha az ember fizikus akart lenni, akkor minden más szempontot félre tett: érzelmit, nyelvit és még sok minden mást.
Nagyon szerettem, rengeteget kutattam. Megjelentek az első cikkeim nyugati szaklapokban, mindez olyan időszakban, amikor jó néhány tanáromnak nem volt külföldi szaklapban cikke.
Kolumbán Gábor, akit már korábbról ismertem, előttem végzett az egyetemen. Amikor Bukarestbe kerültem, bemutatott néhány embernek, akikkel érdemes volt kapcsolatot kiépíteni. Andrei Dorobanţu volt az egyik, aki a könyvtárnak volt az igazgatója. Segítségével hozzáfértem folyóiratokhoz és könyvekhez. Azokat a témákat kutatta, amik engem is érdekeltek. Ez akkoriban a káosz és a fraktálok tanulmányozását jelentette. Együtt publikáltunk két vagy három cikket. Izgalmas időszak volt.
– Itt kezdődött a fizikusi pályafutása…
– Édesapám a múzeum igazgatója volt. Eltanácsoltak bennünket az országból, kezünkbe adták az útlevelet, amivel jelezték, hogy ideje távoznunk. Ez harmadév végén történt, nem is fejeztem be teljesen az évet, mert az utolsó vizsgára már nem tudtam elmenni. Így kerültem Budapestre, ott diplomáztam. Ez ’89 nyarán történt. Édesapám a rendszerváltás után hazament, nekem már nem volt értelme visszamennem.
A negyed-, ötödév Budapesten kutatási év volt. Vicsek Tamás volt az akkori témavezetőm, vele diplomáztam. Körülbelül tíz cikket írtunk, ami különböző nyugati lapokban jelent meg. Vicsek Tamás akkor tért vissza Amerikából. Ő is új volt a rendszerben, mivel több év távollét után tért vissza, én is új voltam. Egymásra találtunk, ami nagyon sikeres egymásra találásnak bizonyult.
„Marslakóként” Amerikában
– Az útja innen átívelt az óceánon túlra.
– Az a döntésem, hogy Amerikába megyek továbbtanulni, nem csak szakmai, hanem anyagi kérdés is volt. Ha Magyarországon doktoráltam volna, akkor a doktorátusi fizetésem körülbelül a fele lett volna a diákösztöndíjamnak. Ez nem gond annak, akinek helyben van a családja, akinek van hol laknia, de számomra komoly egzisztenciális kérdéseket vetett fel, mivel egyedül voltam Budapesten. Így kaptam Amerikában ösztöndíjat, amit tűrhetően megfizettek. Azt terveztem, hogy elmegyek néhány évre, ledoktorálok, majd visszajövök.
Olyan kiváló emberekkel volt szerencsém dolgozni Magyarországon, mint például Vicsek Tamás, vagy Kertész János, akik világszínvonalat képviselnek, ezért nem láttam, hogy Amerika szakmailag mit tudna nyújtani sokkal jobbat. Néhány hónap után rájöttem, hogy nyújthat többet: nem arról van szó, hogy jobb kutatói vannak, mint Vicsek Tamás, vagy Kertész János, viszont ott sok ilyen tehetség van. A bostoni kör tele volt hihetetlen kutatókkal és intellektuális lehetőségekkel. Rájöttem, hogy ez a lépés nem csak anyagilag volt szükségszerű, hanem intellektuálisan is.
Immár 21 éve, 1991 óta élek Amerikában. Pillanatnyilag megosztom az életemet Budapest és Boston között.
– Egy anekdota szerint Enrico Fermi egyszer a galaxist benépesítő magasan fejlett népekről elmélkedve megkérdezte, hogy hol vannak? Erre válaszolta Szilárd Leó, hogy itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat. Amerikában a múlt században – többek között – Neumann Jánosra, Szilárd Leóra, Teller Edére, Wigner Jenőre, Kármán Tódorra úgy tekintettek, mint marslakókra. Magyarként Amerikában hogyan tekintenek Önre, hogyan találja meg a helyét?
– Egyrészt Amerikának teljesen mindegy, hogy valaki magyar vagy indiai, ha az, amit nyújt, értékes. Másrészt a magyarok valóban nagy tiszteletnek örvendenek. Jellemző, hogy különböző korokban különböző szakirányok lépnek rivaldafénybe. A XX. század elején, közepén a fizikusok vezettek, pillanatnyilag a matematikusok kapnak nagyobb figyelmet a világban. A komplex rendszerek kutatásában is nagyon erős a magyar vonal. Elhangzottak olyan utalások, miszerint minimum magyarnak kell lenni, hogy az ember labdába tudjon rúgni ezen a területen. A hálózatelméleten belül Erdős Pál és Rényi Alfréd számítanak elődeinknek, akik a 60-as években ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Karinthynak a neve is megjelenik a szakirodalomban, aki a kisvilág-elméletet már 1929-ben leírta. A magyar tudományos hírnév öregbítése folyamatos.
„Behálózva”
– Nagy sikernek örvendő könyveiben közérthető nyelvezettel fogalmazza meg a hálózatokról szóló hatalmas tudását. Hogyan határozná meg a hálózatokat és a hálózatkutatást?
– Olyan világban élünk, amelyben minden cselekvésünk hálózatokon keresztül, vagy hálózatoknak köszönhetően valósul meg: a kommunikáció a kommunikációs hálózatokon keresztül történik; a telefonálás lehetősége a telefonhálózatnak köszönhető; az, hogy kit hívunk, a társadalmi hálónk határozza meg és attól függ, hogy kit ismerünk, kit tudunk felhívni, kit merünk felhívni. Az ismeretségi körünk lényegében egy társadalmi hálót ír le. Biológiai egzisztenciánk is egy genetikai hálótól függ: az hogy egészségesek vagyunk, azt jelenti, hogy a háló megfelelően működik. Ha megbetegszünk, akkor a hálóban valami megromlik. Az üzleti életbe nem javasolt belépnie annak, aki nem hálózatokban gondolkodik: mind a termelés, mind az eladás, mind a vevő megtalálása „hálózati probléma”. Körül vagyunk véve hálózatokkal, amiket talán nem veszünk észre, azonban kulcsszerepet játszanak mind a biológiai egzisztenciánkban, mind a mindennapi életünkben.
A hálózatelmélet lényegében matematikailag, kvantitatívan próbálja leírni ezeket a hálókat. Megpróbáljuk feltérképezni ezeket a hálózatokat, hogy jobban megérthessük ezeket a rendszereket annak érdekében, hogy eszközöket gyárthassunk. Attól kezdve, hogy hogyan adjunk el egy terméket sikeresen, egészen addig, hogy mely génrendszerre kell orvosságot találjunk, hogy a rákot meggyógyítsuk, a hálózatelmélet megoldásokat javasol. Ez tulajdonképpen egy matematikai elmélet.
Körülbelül tíz éve teremtődött meg annak a lehetősége, hogy bonyolult hálókat fel lehessen szisztematikusan térképezni, így matematikailag lehet tanulmányozni. Miközben a hálókat tanulmányoztuk, számos megdöbbentő eredményre jutottunk: bár a hálók, a csomópontok, a huzalok nagyon különböznek egymástól, architektúrájuk mégis nagyon hasonló. Azért létezhet hálózatelmélet, mert a hálózatoknak megvannak a belső törvényszerűségei.
– Szóba került Erdős Pál és Rényi Alfréd munkássága. Ők véletlenszerű hálókat képzeltek el. Ehhez képest mi az új az Önök kutatásaiban?
– Munkásságuk jelentős módszertanilag, ugyanis nagyon sok eszközt, amelyet manapság használunk a hálózatelméletben, az Erdős–Rényi páros dolgozott ki. Rengeteget tanultunk tőlük. Nekik nem állt rendelkezésükre térkép, ezért olyan plauzibilis modelleket építettek fel, amelyeknek volt értelme az ők szempontjukból, de amikor a térképek a kezünkbe kerültek, kiderült, hogy a valódi hálózatok nem úgy néznek ki, mint ahogy ők képzelték el. Ők úgy gondolták, hogy a csomópontok teljesen véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Ennek az egyik következménye az lenne, hogy a legtöbb csomópontnak körülbelül ugyanolyan számú huzala, kapcsolata lenne.
A társadalmi hálóban ez azt jelentené, hogy a legtöbb egyénnek ugyanolyan számú barátja volna, nem lennének nagyon népszerű és kevésbé népszerű egyének a társadalomban. 1999-ben mi fedeztük fel, hogy ez nem így van. Az első nagyobb hálózattérkép, amit készítettünk a világhálóról, arra utalt, hogy a világunk nem ilyen demokratikus. A legtöbb csomópontnak alig van huzala, és van néhány hihetetlenül csatolt csomópont nagyszámú huzallal, amelyek lényegében összekötik a hálót. Ezek az úgynevezett skálafüggetlen hálók. Kiderült, hogy lényegében ezek sok fontos hálóban megjelennek, a sejthálótól a társadalmi hálóig, az internetig.…Ezek a nagy csomópontok megváltoztatják a rendszer viselkedését.
Visszatérve Erdősre és Rényire: a módszerek, amelyeket kidolgoztak, a mai napig érvényesek, a modell viszont, nem írja le a valódi hálókat. Ez az, amit mi ’99-ben újragondoltunk, és találtunk egy olyant, amelyik sokkal közelebb áll strukturálisan a valódi hálókhoz: az úgynevezett skálafüggetlen modellt.
Nem omlik össze az internethálózat
– Maradva az internetnél: a könyveiben arról ír, hogy a csomópontok tartják össze a hálózatokat, tehát ha elég számú csomópontot vennénk ki, akkor az részhálókra esne szét. Az interneten van néhány mamutcég, amelyik uralja az internetes világot, mint például a Google, a Facebook. Mi történne, ha egy jól szervezett támadás során megpróbálnák ezeket kiiktatni a hálózatból?
– Az internet egy infrastrukturális hálózat, amelyben a csomópontok routerek, vagy számítógépek, amelyek egymással össze vannak kapcsolva. Több ezer router tartozik a Google-höz, de mi általánosan nem routerek hálózataként, hanem mint keresőprogramra tekintünk a Google-re. Az internettel szembeni támadás nem egy Google elleni támadás, hanem igazából egy routerek elleni támadás lenne. Az a tény, hogy az internetet néhány nagyon sok huzallal rendelkező csomópont tartja össze, arra utal, hogy támadható a rendszer. A jó hír az, hogy a véletlenszerű hibákkal szemben jól védekezik ez a hálózat. Ezt bizonyítja, hogy ha néhány hálózatra kapcsolt számítógép vagy router meghibásodik, az internet még nem omlik össze. A rossz hír, hogy ha koncentrált támadást indítanának a nagy csomópontokkal szemben, akkor ez egy kaszkádszerű lerobbanást hozna létre.
Kérdés viszont, hogy miért nem látjuk ezt. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy a cégek védik ezeket a routereket. Az egyik legnagyobb ilyen csomópont Chicagóban van. Ez egy földalatti intézmény, hadseregszerű védelemmel, a fizikai védelmen túl pedig elektronikai védelemmel is rendelkezik, hogy ne lehessen digitálisan megtámadni. A másik érv pszichológiai: azoknak, akik ezt létre tudnák hozni, nem éri meg egy olyan brutális támadást előidézni, ami során az internet összeomlik, ugyanis akkor az eszköztáruk, ahol további dolgokat tudnának létrehozni, megszűnne. Ha valakik támadást akarnak indítani, akkor az elsősorban nem eszközmegszüntetésre irányul, hanem azokat az intézményeket támadják meg, amelyekről úgy gondolják, hogy kárt okoznak egy bizonyos rendszerben. Így pl. megtámadják a CIA-t, az FBI-t, a Fehér házat, és így tovább.
Nem izolál az internet
– Említette, hogy a hálózatok nagyon hasonló szerkezetet mutatnak, így a társadalmi háló is. Egyre elterjedtebbek az új közösségi hálók, mint pl. a Facebook, a Twitter, így a hálózatkutatók olyan adatbázishoz férhetnek hozzá, mint eddig még soha. A virtuális térben megmarad ez a struktúra? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy a valóságos kapcsolatok áttevődnek a virtuális térre, így az emberek egyre inkább izolálódnak? Tehát ha minél több időt töltünk Facebookon, a valós kapcsolathálónk egyre inkább szétbomlik?
– Az első kérdés, hogy megmarad-e a struktúra: a válasz az, hogy igen. Végeztünk kutatásokat a Facebookon, a Twitteren, és sok más szociális hálón, beleértve a korai Iwiwet is. Azt látjuk, hogy ugyanazok a struktúrák ismétlődnek meg, mint a valódi társadalmi hálóban: a skálafüggetlen háló jelenik meg az internetes közösségekben is. Ezek a közösségi hálók letérképezik a valóságot, nem találják ki újra azt.
Kezdetben voltak remények arra, hogy a közösségi hálók úgy fognak működni, hogy újabb barátságokat hoznak létre. Ma már tudjuk, hogy nem erről van szó. Egyszerűen a létező ismerőseinket képezzük rá az online felületre. A másik kérdés, hogy történik-e izoláció? Én nem hiszek ebben. A kutatások nem arra utalnak, hogy ez valóban izolálttá tenne bennünket. Valóban egyre több időt töltenek az emberek közösségi hálókon, de ugyanakkor egyre kevesebbet tévéznek. Úgy gondolom, hogy ezeknek összetartó szerepük van, ugyanis azt a lehetőséget adják meg, hogy a barátainkkal kapcsolatban tudjunk állni, akkor is, amikor fizikailag nem vagyunk a környezetükben. Az úgynevezett gyenge kapcsolatokat is fenn tudják tartani. Pl. 15-20 éve nem látott gyerekkori barátokkal könnyen fel lehet venni a kapcsolatot és nagyon könnyen követni is lehet egymást.
Szerintem a média hajlamos arra, hogy mindig a negatív dolgokra fektesse a hangsúlyt. Ha van egy kicsi cikk valamelyik harmadrendű újságban, amelyik arról ír, hogy az internet valamilyen módon elidegenít, akkor ez szalagcímes hírré válik egycsapásra. Alapjában véve ez badarság. A legtöbb finomkutatás arra utal, hogy az internetnek nagyon erős pozitív szerepe van a társadalmi közösségek kialakulásában.
Kapcsoljuk le az internetet, mert nem jó nekünk? Ha az eszköz megszületett, akkor inkább próbáljuk meg a lehetőséget intelligensen használni arra, hogy pozitív hatásokat érjünk el a társadalomban. Én mindig is internet-optimista voltam és vagyok. Hajlamosak vagyunk eltúlozni az internet negatív szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy nincs negatív szerepe, de a pozitív szerepek messze túlmutatnak a negatívokon.
Ez a típusú gondolkodás hasonló az átlagszülők tipikus félelméhez (akár Amerikában, akár Erdélyben), miszerint a gyereküket el fogják lopni. Amerikában készítettek egy felmérést, ami szerint statisztikailag kb. 850 évig kéne várni arra, hogy valaki ellopja az utcasarokra kitett gyereket.
Rosszul mérjük fel a félelmek valódi alapját. Ha a gyerekemnek valaha valami baja lesz, akkor az a legnagyobb valószínűséggel az én, vagy a feleségem figyelmetlenségének lesz az eredménye. Ugyanez van az internettel is: ezek az apró félelmek felerősödnek a sajtón keresztül az egyén pszichológiájában, ami nem reális.
– A hálózatkutatás eredményeiből mit lehetne alkalmazni a sajtóban?
– Máris alkalmazzák. Az újságíró szerepe az, hogy eldöntse, mi a hír, de ahhoz hogy eldönthesse, hozzá kell jusson a hírekhez. A Facebook olyan eszköz, ami rengeteg információt szolgáltat, továbbá az online médiából is tájékozódhat az újságíró. Próbáljuk csak meg összehasonlítani a hírforrást most, és harminc évvel ezelőtt. Manapság hírekben, információkban úszunk. Korábban az újságírónak az volt a dolga, hogy megpróbálta kipiszkálni az információt. Manapság az újságíró szerepe az, hogy szelektáljon, hogy eldöntse, mi az, ami hír értékkel bír a közössége számára, és mi nem. Megváltozott az újságírás. Ez a hálózatoknak köszönhető, az online világnak, internetnek, Facebooknak, Google-nek. Emiatt egyre kevesebb újságíróra van szükség. A legtöbb újságíró manapság blogol. Ez azért van, mert az azonnali reakciót várja el tőlük a szakma és a médiafogyasztó társadalom.
Innovatívabbak, akik legalább fél évet töltenek külföldön
– Mit javasol azoknak a jó képességű erdélyi fiataloknak, akik most indulnak a pályájukra?
– A kérdés az, hogy mit akarnak csinálni. Ha kutatók akarnak lenni, akkor el kell gondolkodniuk azon, hogy milyen szinten szeretnék ezt csinálni, és hol adódik erre leginkább lehetőség. Érdekes példa, hogy az elmúlt században Németország tudományos teljesítmény szempontjából nagyon előrehaladt, sikeres tudományos országgá vált, míg Ausztria lemaradt. Mi a különbség a kettő között? Hogy lehet az, hogy két, ugyanazt a nyelvet beszélő országban az egyik a tudományos világban előretőr, míg a másik lemarad? Annak ellenére, hogy Ausztriának óriási volt a tudományos teljesítménye az előző századfordulón: minden nagy tudós megfordult Bécsben. A válasz az, hogy Németország nem csak a belső termelésre hagyatkozott, hanem felismerte annak a fontosságát, hogy a professzorok külföldön is megmérettessenek. Ez csak akkor működik hatékonyan, hogyha az ország ugyanakkor befogadó országgá is válik: megfelelő állást ajánl azoknak, akik visszajönnek. Ausztria nem csinálta ezt. Ott az egyetemeken belül felfele „buktatták” az embereket, nem volt külső megmérettetés.
Visszatérve a mai fiatalokra: fel kell készülni arra, hogy manapság a tudomány, de bármilyen szakma globális. Ezért globálisan kell versenyezni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha ismerjük a versenytársakat. Ehhez el kell menni külföldre, tapasztalatra kell szert tenni, és vissza kell jönni.
Az elmúlt évben számos kutatás jelent meg a találékonyság, az innováció területén. Mindegyik innovációs teszt arra utal, hogy azok az egyének, akik legalább egy fél évet éltek az anyaországukon kívüli országban, sokkal innovatívabbak. Ha egy ilyen tesztet elvégez egy amerikai, aki csak Amerikában élt, gyengébben fog teljesíteni, mint egy olyan amerikai, aki eljött egy évet Európába, aztán visszament a saját országába. Ezek kimondottan logikai, innovációs tesztek, tehát nem azt kérdezik, hogy mi Franciaország fővárosa.
Valószínű, arról van szó, hogy ha egy más közösségben élünk, kutatunk, dolgozunk, akkor ez lényegében rákényszerít arra, hogy ugyanazokat a problémákat más szemszögből nézzük. Ez tulajdonképpen az innováció. Nagyon fontos, hogy a fiatalok kóstoljanak bele más kultúrákba. Turistaként elmenni nem elég, benne kell élni egy ideig az idegen kultúrában.
Amint már jeleztem, ha kutatásról van szó, akkor a kutatási világ globális. Szinte nulla az esélye annak, hogy egy bizonyos témában a szakembert helyben kapjuk meg. A szakember a világ valamelyik másik részén lesz, akihez el kell menni, tanulni kell tőle, és vissza kell hozni ezt a tudást. Ha valaki kutatói pályára lép, fel kell készülnie arra, hogy bizonyos időt külföldön kell töltenie. Ugyanakkor a helyi intézményeknek fel kell készülniük arra, hogy visszacsábítsák ezeket a fiatalokat.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár),

A ’48-as forradalom soha nem bukott meg – beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal (Történész. 1929. november 25-én született a közigazgatásilag Baróthoz tartozó háromszéki Bodoson. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Még be sem fejezte az egyetemet, amikor gyakornokként tanított ugyanitt 1951–1953 között. Ezt követően a kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként, később az intézmény vezetőjeként dolgozott. A kommunista rezsim bukását követően 1990–1994 között a debreceni, 1995–1997 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen meghívott tanárként adott elő.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tudományos kutatásainak fő témái az 1848-as erdélyi forradalom és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története, de foglalkozott gazdaságtörténettel és a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseivel. Legutóbb 2010-ben a Pallas-Akadémia gondozásában jelent meg Erdély 1848–1849 című könyve. Számos kitüntetés, díj tulajdonosa, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes március 15-én 19 órakor Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban tartandó ünnepségen a Magyar Érdemrend középkeresztjével tünteti ki Egyed Ákost.)
„Az 1848–49-es forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta.” – fejtette ki a Krónikának adott interjúban Egyed Ákos kolozsvári történész-akadémikus.
- A téma szakértője bizonyára másként tekint az 1848–49-es magyar forradalomra, mint a hétköznapi ember. Mégis mit jelent Önnek március 15-e?
– Rég foglalkozom március 15-ével, legutóbbi könyvemben is hangsúlyoztam, hogy a polgári magyar nemzet születésnapjának tartom. Úgy látom, hogy az emlékezések a felszínen mozognak, azokat a szép történeteket elevenítik fel, amelyek nagyon jók a történelem kedvelői számára: a 12 pont elfogadása, a Talpra magyar, a kokárdák, a demonstrációk, Táncsics kiszabadítása. De utána következett a törvényhozás. Március 15-én a 12 ponttal elkezdődik a törvényalkotó folyamat. A törvények keretet adtak a forradalomnak, ez volt a rendszerváltás.
A felszíni események mögött – amelyek szépek, és ezért feltétlenül alkalmasak arra, hogy felidézzük március 15. történetét – a mélyben elindult az, amit a történelem mozgásának szoktunk nevezni, ami nem látható, de megtörténik. Az addigi nemesi nemzet – mert a magyar nemzet nemesi nemzetként évszázadok óta létezett – modern nemzetté vált, amelynek minden magyar ember tagja, aki magyarnak vallja magát. Engedje meg, hogy idézzem a március 15-ei emlékválasztmány nevében Rottenbiller Lipót és Irányi Dániel által készített falragaszt, amelynek első mondata így hangzik: „Egy osztályból nemzetté alakult nép első nyilatkozata volt a március 15-ei esemény.” Ez a lényege március 15-nek.
– Miért épp az 1848–49-es szabadságharccal kezdett el tudományos kutatóként foglalkozni?
– Messze nyúlik ennek a kezdete. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanultam, érettségiztem, ahol ott a ’48-as hagyomány elevenebb volt, mint Erdély más tájain. Éppen azért, mert Háromszék volt az az erő, az a társadalom, amely 1848 őszén, amikor a Habsburg-hatalom erői elfoglalták Erdélyt, nem adta meg magát, hanem önvédelmi harcot folytatott. Ott ez a helyi hagyomány nagyon erős volt. Amikor március 15-ére emlékeztünk, a tanáraink sokszor kivittek minket is a Főtérre, ahol amellett, hogy elmondták, hogyan kezdődött a forradalom Budapesten, a háromszéki események jelentőségét is hangsúlyozták.
A másik ok, hogy az 1848-as események kezdtek foglalkoztatni, az volt, hogy édesapám, aki tanító volt, nagyon szerette a Rákóczi-féle szabadságharcot és a ’48-as forradalmat. Sokszor mesélt róla különösen, amikor beteg voltam, mert követeltem, hogy meséljen valamit. Édesanyám is gyakran mesélt. Ráadásul az egyik elődöm, a ’48-as mozgalmakban tizedesként részt vett Nagy Áron hazavitt egy kardot. Gyerekkoromban a pajtásaimmal ezzel a karddal játszottunk nagyapám padlásán; olyan nehéz volt, hogy alig tudtuk mozgatni. Nagyapám – aki szintén tanító volt – ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott magának, és amikor édesanyám ezt elővette, sokszor mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van. Ez ugye megragad az emberben, és csak jóval később jöttem rá, hogy uramatyám, mi is történt. Aztán Kolozsvárra kerültem a Történeti Intézetbe, a Bolyai Tudományegyetemen végeztem, ott kineveztek gyakornoknak már negyedéves koromban.
– Bizonyára a korabeli körülmények is befolyásolták a pályaválasztását.
– Édesapámat kuláknak nyilvánították, mert tanítóként szolgája is volt, aki a mezőgazdasági munkákat végezte. Valamennyi birtokunk is volt, bár nem sok. Emiatt nem maradhattam az egyetemen, szépen kiraktak. De egy bizottság éppen akkor érkezett Bukarestből, amely az akadémia számára kutatókat toborzott. Akkor államvizsgáztunk, a bizonyítványom jó volt. Behívattak, megkérdezték, szeretnék-e tudományos kutató lenni. Igent mondtam, hiszen a megváltást jelentette számomra, mert az egyetemen már kifelé állt a szekerem rúdja. Így kerültem át a Történelmi Intézetbe, ahol néhány év után az 1848-as munkacsoportba kerültem, amelyet vezettem is 10-15 éven keresztül.
– A kommunista rezsim megengedte, hogy kutatóként a magyar forradalommal foglalkozzon?
– Akkoriban a nemzeti szempontokat, pláne a Történeti Intézetben nem nagyon lehetett hangsúlyozni, de a jobbágyfelszabadításról már minden további nélkül lehetett előadásokon beszélni az 50-es, 60-as, 70-es években is. Így aztán elkezdtem a jobbágyfelszabadítással foglalkozni ’48 kapcsán. Amikor semmit se lehetett írni március 15-éről, fogtam magam és egy közleményt jelentettem meg a helyi lapban, A kolozsvári mesterlegények kérése 1848-ban címmel. Az egyik barátom erre azt mondta, hogy mindez mellékes volt. Igen ám, de ennek kapcsán már el lehetett mondani, hogy létezett ilyen is, hát emlékezzünk meg róla. Később, 1989 után sokszor beszéltem, könyvet is írtam, ezeknek visszhangja volt, illetve van, és úgy érzem – ne legyek szerénytelen – ebben sikerült újat mondanom.
– A március 15-ei megemlékezéseken többnyire a forradalomnak ugyanazokat a mozzanatait idézzük fel. Van olyan kevésbé ismert részlete az eseményeknek, amelyről úgy gondolja, hogy méltatlanul elfelejtettük?
– Nem igen veszik tekintetbe, hogy Kolozsváron két nemzeti program született: egy magyar és egy román. Főleg utóbbival alig foglalkoznak.
– Mit lehet erről tudni?
– A Kolozsváron tanuló románok – akik meglehetősen sokan voltak, az akkori katolikus gimnáziumban tanult például Avram Iancu is – március 27-én és 28-án gyűltek össze. A Florian Micaş kolozsvári ügyvéd szervezte gyűlésen részt vett Papiu Ilarian, aki Marosvásárhelyről érkezett, de eljött az Erdélyi-érchegységből Ion Buteanu is. Közösen megfogalmaztak egy több mint húsz pontból álló petíciót, amelyben kérték, hogy a magyar, a székely és a szász mellett a románokat ismerjék el hivatalosan is Erdély negyedik nemzetének.
Kérték azt is, hogy a közigazgatást úgy alakítsák át Erdélyben, hogy azokon a településeken, ahol a románok többségben vannak, alkalmazzanak román vagy legalább román nyelvet tökéletesen ismerő köztisztviselőket. Az ország valamennyi hivatalában létszámuknak megfelelő arányban alkalmazzanak románokat. A román püspökök felügyelete alatt működő elemi iskolák részesüljenek megfelelő állami támogatásban, és csak román nyelven tanítsanak. De sorolhatnám tovább. Ez olyan esemény volt, amely 1848 története szempontjából is figyelmet érdemel.
– Kutatásai során melyik volt a legérdekesebb dokumentum, amelyre rábukkant abból a korszakról?
– 1848 levéltári hagyatéka nagyon gazdag, hiszen minden lépésről jelenteni kellett, számtalan irat marad fenn. Ami számomra az egyik meghatározó forrásnak bizonyult, azt a sepsiszentgyörgyi levéltárban találtam. Olyan iratról van szó, amelyen se cím, se aláírás, se dátum nem szerepelt. Az első mondata ez volt: a közösség elé terjesztendő határozat. Aztán rájöttem: ez volt Háromszék tanácsának ama határozata, amellyel kezdetét vette a háromszékiek önvédelmi harca, hiszen a határozat kimondta: ha az ellenség a szék határaihoz ér, akkor válaszolni fognak, ha kell fegyverrel.
– Három éve jelent meg Erdély 1848–49 című kötete, amelyben áttekinti a szabadságharc erdélyi történéseit. Melyek voltak az erdélyi forradalom leginkább említésre méltó sajátosságai?
– Kolozsváron 1848. március 20-án és 21-én született egy határozat, amelyet én kolozsvári programnak nevezek. Ebben az erdélyi politikusok – élükön id. Bethlen Jánossal – megfogalmazták követeléseiket. Az erdélyi országgyűlés azonnali összehívása volt az első számú követelésük, az, hogy kimondják Erdély unióját Magyarországgal. A budapesti márciusi ifjak 12 pontjában is benne van tizenkettedikként az unió, amely Erdélyben a magyar programban az első helyre került. Ugyanakkor szerepelnek ebben a programban az erdélyi sajátosságok is, például a székely kérdés megoldása. A jobbágyság felszabadítása a székelység esetében egészen más jogi eljárásokat követelt, ugyanis 1762–64-ben megszervezték a székely határőrséget Háromszéken, Csíkban és Miklósvárszéken; Udvarhelyszéken nem tudták, akkora ellenállást fejtettek ki az udvarhelyiek.
A madéfalvi veszedelem idején rákényszerítették a székelységet, hogy minden hadra fogható férfi évente előre meghatározott számú napon át határőrszolgálatot lásson el, hadi gyakorlaton vegyen részt, vagy szükség esetén vonuljon a háborúba. A székelység számára a forradalom által meghirdetett szabadság éppen ezért a hadkötelezettségük eltörlését jelentette. Ezt nehéz volt kivitelezni, mert ekkor a magyar kormány és különösen a hadügyminisztérium azon az állásponton volt, hogy a már meglévő székely katonai alakulatokat ne oszlassák fel, hiszen bármelyik percben szükség lehet rájuk.
– Bár történészek érvelési hibaként tartják számon a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat, mégis játsszunk el a gondolattal: mi változott volna leginkább, ha a forradalmat nem győzik le orosz segítséggel az osztrákok?
– Bár európai indítatásra kezdődött, a magyar ’48–49 az összes európai forradalomtól különbözik, hiszen amikor egyértelmű lett, hogy Bécsben március 13-án kitört a forradalom, akkor erősödött meg a magyar mozgalom. A különbség abban áll, hogy 1848 őszén a forradalom átalakult szabadságharccá. A forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta. Ugyanis később jött a kiegyezés, amelyet a magyar fél a ’48-as alapokhoz kötött. Gyakorlatig a forradalom elindította a rendszerváltozást, amely végül megtörtént. A magyar forradalom nagy csodája, hogy szinte a semmiből teremtett hadsereget.
Nagy erőfeszítések árán létrejöttek a nemzetőrségek, majd a honvédség is. Olyan erős hadsereget hoztak létre, amely egy alkalmas pillanatban 80 ezer főt is számlált. El lehet azon ábrándozni, mi lett volna, ha, de a történészek azt mondják: történelmileg ilyen kérdéseket nem lehet feltenni, mert nem lehet biztosat tudni. Az mégis bizonyos, hogy Magyarország nagymértékben megerősödött volna, bár nem szakadt volna le Ausztriától, mert nem elszakadni akart, hanem a Monarchián belül kivívni a függetlenségét, és alkotmányossá alakítani az addigi abszolút monarchiát.
– Mit gondol, a hazai közéletben nemrég lezajlott székelyzászló-botrányban mekkora szerepet játszott az, hogy a románok nem ismerik a történelmünket, illetve a sajátjukat sem teljes mértékben?
– A történelem ismerete segít eligazodni a mában. Ha valaki nem ismeri a múltját, nyilvánvaló, hogy jelenét sem tudja jól értelmezni, vagy egyáltalán megérteni, mi történik. Ezért is nagyon fontos, hogy a valódi történelmi ismereteket terjessze a történetírás és a történelemtudomány, és hogy ez legyen a történelmi tudatában magyarnak, románnak, szásznak és minden nemzetiségnek. Bonyolult kicsit a kérdés, mert a székely történelem a magyar történelemnek is egy sajátos fejezete. Hiszen Székelyföldön nem megyék alakultak ki, hanem székek, külön nemzetgyűléseik voltak, amelyek törvényeket hoztak a Székelyföld számára, és ezeket be is kellett tartani egészen 1562-ig.
A székelységnek saját intézményei voltak, intézményrendszere működött. Ezeket nagyon elfelejtette a történelem, mert nem lehetett, nem engedték kutatni. Ötven-hetven esztendeig ezekről nemigen lehetett beszélni. Nemzedékek estek ki, amelyek nem hallottak erről a magyarság körében sem, de a románoknál főleg, hiszen ők egészen másfajta történelmet hallottak az iskolában, a székelyek történelméről pedig semmit, ami lényeges lett volna. 1989 után a székely történelem kutatása fellendült, a helyi történészek sok helyütt jó munkákat adnak ki.
A szimbólumok kutatásával is külön csoport foglalkozik. A sokféle, különböző helyeken és időkben megjelent szimbólumokban – mert nagyon sok volt belőlük – a székely jelképek egyike-másika szinte valamennyiben felelhető volt, ezekből alakult ki a székely zászló is. Ennek eredetét Székely Mózesnek, Erdély egyetlen székely fejedelmének koráig lehet visszavezetni. A székelység szimbólumát most már Magyarországon is kezdik megismerni, sőt a románok is most szembesülnek ezzel. Most már kezdik megérteni, hogy végeredményben egy társadalmi, nemzetiségi rétegnek a jelképe, amely a történelmet is megjeleníti, valamint általa kifejezi a törekvéseit is. A történeti tudat alakításában, az identitás megőrzésében ezeknek a jelképeknek rendkívül nagy a jelentőségük.
– Tekinthető-e egzakt tudománynak a történelem? Hiszen a románok teljesen mást állítanak Erdély történelméről, mint a magyarok. Mi kellene ahhoz, hogy a magyar és a román történészek közös nevezőre jussanak?
– Amióta létezik történetírás, állandó vita tárgya, hogy tudomány-e vagy irodalom, egyikhez vagy másikhoz áll közelebb. Az idők folyamán azonban kialakult a történetírás módszertana, és az eszköztára is megszületett. Ennek a lényege a forráskutatás és a forráskritika. Ami ránk maradt a múltból, azt a kritika eszközével meg kell vizsgálni, hogy jól tükrözi-e a maga korát. Ha a történész arra vállalkozik, hogy reális történelmet írjon, mert az igazság mindenek felett való, akkor összehasonlítja a rendelkezésre álló forrásokat. Ha egyoldalúan csak az egyik forrást veszem tudomásul, a másikat pedig nem, akkor óhatatlanul tévedek akkor is, ha nem akarok.
A franciák és a németek a második világháború óta törekednek arra, hogy a történelmüket egyeztessék, azaz hogy az egyoldalúságokat kiküszöböljék. Mert érzi azt a politika, hogy a történelemnek szerepe van az emberek magatartása és a jövő alakításában. Az nálunk is fontos, hogy a román és magyar történészek időnként leüljenek, megvitassák a teendőket. Létezik is egyébként egy magyar–román történész vegyes bizottság, amely időnként összeül, de nem a legfontosabb kérdéseket tárgyalja, hanem azokat, ahol nincs konfliktus. Márpedig ideje lenne a legfontosabb kérdéseket is napirendre tűzniük ezeknek a vegyes bizottságoknak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Sipos Zoltán
ÍGY AVATUNK MI
Mi rejlik a magyar-román szobor- és táblacsaták mögött? Jakab Albert Zsolt szerint a konfliktusok oka, hogy a magyarok és a románok ugyanúgy emlékeznek. A néprajzkutató a kolozsvári emlékállítások történetét, a megemlékezési gyakorlatokat kutatta tíz évig, ebből született könyv.
/Jakab Albert Zsolt: Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012). Adattár, Kriza János Néprajzi Társaság - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2012./
Emlékállításról szóló könyved bevezetőjének a legelején írod, hogy Kolozsvár főtere egy különleges hely, ahova vissza-vissza térsz. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam, hogy ha a könyvet ezzel kezded, biztosan van valamilyen jelentősége a kutatás szempontjából. Igaz ez?
Jakab A. Zsolt: – Valóban a Főtérrel kezdődik az első mondat, mondjuk úgy, ez a város metaforája. Mindig úgy válogattam az albérleteimet, hogy a munkahelyemre vagy az egyetemre indulva utam átvezessen a Főtéren. Ez a középkori város közepe, az emlékállítási gyakorlatok – hogy a kutatási témámra térjek – itt kezdődtek el, majd a város növekedésével együtt térben is elterjedtek.
Nem vagyok ezzel egyedül, szerintem minden kolozsvári úgy érzi, hogy ha nem megy a Főtér fele egy ideig, akkor hiányérzete támad, attól fél, hogy lemarad valamiről. Ez volt az a tér, amit mindig átformáltak, átépítettek, felástak, mindig itt zajlottak a különféle események, ünnepségek, tüntetések, élőláncok, ez volt és ez maradt a legfontosabb tere a városnak.
A Főtér amiatt is érdekes számomra, mert mindig itt találkoztam a külföldről – többnyire Magyarországról – érkező turistacsoportokkal. Korábban hobbiként, baráti segítségként turistavezetéssel is foglalkoztam, és mindig itt történtek olyan dolgok, amelyek miatt úgy láttam, hogy Kolozsvár más.
A könyv azonban többről szól, mint a Főtér.
Hogyan kezdődött ez a kutatás?
– Ez ismét a Főtérhez kapcsolódik. 1998-ban, a Funar-korszak közepén kerültem Kolozsvárra, és akkoriban a Főtéren mindig zajlottak az események: mindig volt valami forrongás, folyton emléktáblákat, emlékműveket avattak akár a téren, akár a közeli kis utcákban.
Székely városból érkeztem, és egy ideig furcsállottam ezt a világot, mivel itt az együtt élő etnikumok olyan dolgokat engedtek meg maguknak egymással szemben, ami az én szülővárosomban objektív okok miatt sem történhetett meg.
Számomra Kolozsvár volt a pluralizmusba, többnyelvűségbe szocializálódás terepe. Mindig kérdezgettem a kolozsváriakat, kollégáimat, hogy a különféle eseményeket hogyan értelmezik. Ekkor jöttem rá, hogy annak megélése, amit tágan a múltértelmezés, múlthasználat, kollektív emlékezet kategóriájába sorolunk, mennyire eltérő tud lenni az egyes embereknél: a vehemenciától az elutasításig vagy akár a közömbösségig, a megnyilvánulásoknak mennyire széles skálája van.
Emlékszem meglepett, hogy olyan emberekkel is találkoztam, akiket egyáltalán nem érdekeltek ezek a szimbolikus machinációk. Voltak olyan, egyébként a társadalmi problémákra érzékeny ismerőseim is, akik azt mondták, hogy az éppen zajló balkáni polgárháborúhoz képest az, ami Kolozsváron történik, nem kell, hogy elérje az emberek ingerküszöbét.
Közben részt vettem néhány emléktábla-avatáson, elkezdett foglalkoztatni Kolozsvár helytörténete. Meglepődve tapasztaltam, hogy az, ami az emlékállítási gyakorlat, múltértelmezés, szimbolikus tér- és időhasználat kérdéskörébe tartozik, nagyrészt a helytörténészek szakterületén belül marad. Meglepő volt látni, hogy ez a labda nem a társadalomtörténészek, kultúrakutatók térfelén pattog.
Hogy a nagy, látványos eseményeket – például a Főtér vagy Mátyás-szobor körüli szimbolikus harcokat leszámítva – a helyi emlékezési kultúrát nem nagyon kutatták, nem értelmezték. 2002-ben kezdtem el a magiszteri dolgozatomban a kolozsvári emlékállításokról írni, mai szemmel nézve csak egy elnagyolt, vázlatos kutatói beszámoló lett belőle.
Doktori kutatásom során is ezt a témát folytattam, a kolozsvári emlékállítások történetét, megemlékezési gyakorlatokat kutattam tíz évig. A kutatás nagyon egyszerűen zajlott: végigjártam a várost, bekukkantottam minden bérház, középület udvarára, a kapualjakba, van-e ott valami emléktábla, szobor, felirat. Elkezdtem olvasni a helytörténeti irodalmat, a kolozsvári sajtóanyagot, hogy az egyes emlékállítások társadalmi-politikai mikrokontextusát megismerjem, hogy a gyűjtéseimet kiegészíthessem. Végül egy adatbázist építettem fel.
Tehát nem volt korábban hasonló jegyzék?
– Voltak kezdeményezések. Egy 1734-es városleírás után 1818-ban Letavay Sándor írt a „kő írások”-ról, mint kuriózumokról. Egyébként a 19. század első harmadától figyelnek ezekre az emlékezési alakzatokra. Ekkor nőtte ki a várfalakat a terjeszkedő város, így a városfalakat, várkapukat és vártornyokat elkezdték lebontani.
A helyi értelmiségiek úgy vélték, veszélybe került a múlt egy része. Nagyajtai Kovács István egy John Paget nevű, Angliából ideszármazott úriemberrel együtt készített egy jegyzék-formát a többrendbeli sétáik alapján megtalált tárgyi emlékekről, Vándorlások Kolozsvári várfalai körül 1840-ben májusban címmel. A művészettörténész Eszterházy János az 1860-as években készített leírásokat, az építész Pákey Lajos a századfordulón készített rajzokat, felméréseket.
Aztán a századfordulóra elszaporodtak a városkalauzok, ismertetők: ezekben mind helyet kaptak azok a nevezetes helyek, ahol emléktáblák, szobrok voltak, amelyeket érdemes számon tartani, az idegeneknek felkeresni. Ennek a témának tehát volt egy turisztikai irodalma, ugyanakkor a művészettörténészek esztétikai szempontból értékelték azokat az épületeket, amelynek része volt az emléktábla vagy a felirat.
A legnagyobb közlés a Lőwy Dániel–Demeter V. János–Asztalos Lajos által jegyzett Kőbe írt Kolozsvár volt 1996-ban. Ennek a könyvnek erőssége az, hogy a szerzők művelődéstörténeti, lexikoncikk-szerű történeteket gyűjtöttek össze egy-egy emléktábláról, emlékműről vagy szoborról, illetve a hozzájuk kötődő személyekről vagy eseményekről. Az én munkám viszont az emlékállítások regisztrálását tekintetve jóval nagyobb.
Egészen későn, 1989 után kezdtek történészek, antropológusok, szociológusok is ráállni erre a témára. Ez természetesen összefügg a forradalom után a közélet szintjén is újra felvetődő nagy kérdésekkel: kié itt a tér, kinek van hozzá legitim története, ki beszélhet erről stb. Ugyanakkor az interetnikus értelmezések mellett megjelent, erősödött egy másik szemlélet is: a felhalmozott múltat, a hagyományt örökségként kell kezelni. (Ehhez kapcsolódik Keszeg Vilmos interjúja az örökségesítési folyamatról – így válik ma patrimóniummá az, amit elődeink felhalmoztak.)
Közéletben, nyilvános eseményekre járatos kolozsváriak számára valószínűleg ismerős vagy. Úgy ismernek, mint egyfajta újságírót, akinek van egy fényképezőgépe, és ott van, megfigyel, de mégsem újságíró, hanem valami más. Te magad hogyan írnád le azt a munkát, amit elvégeztél?
– Ha szakterületem felől közelítem, azt mondom, ez néprajzi-antropológiai terepmunka. Egyébként mostanában, mivel a fényképezőgépek eléggé elszaporodtak, már nem vagyok annyira csodabogár ezeken az eseményeken, mint kezdetben. De például egy Funar-féle megemlékezésen, miután a szónok minden jelenlevő hatalmasságot a protokollnak megfelelően köszöntött, felém fordult, és engem is köszöntött: „atotputernica presă” – mondta. Többször névjegykártyákat kaptam a résztvevőktől, hogy legyek szíves a megjelölt címre nekik is képet küldeni.
Mindig van nálam fényképezőgép, diktafon, ez hozzátartozik a „terepen való élésemhez”. Ezekkel az emlékállításokkal legtöbbször a városban járva-kelve találkoztam. Bár naponta átnézem a helyi sajtót, sokszor ezekről a megemlékezésekről nem adnak hírt csak utólag.
És ha látsz egy összegyűlt tömeget, akkor odamész, és megnézed miről van szó.
– Igen. Készítek néhány képet, hangfelvételt, beszédbe elegyedek velük. Gyakori eset, amikor a vezető fotón a helyi napilapban ott van a szónok, a tömeg, és közöttük ott állok én. Nem tudtam elkerülni, hogy ennyire látható legyek a terepen. Ugyanakkor látni kell, hogy sok eseményen több a sajtós, mint a résztvevő: egyre inkább a média fele orientálódnak ezek az események, nekik szólnak, mert ők nagyobb tömegnek közvetítenek.
Csak nekem tűnik úgy, hogy csak az idősebb generációk számára fontosak ezek a megemlékezések, a fiatalok jóval kisebb mértékben jelennek meg egy-egy ilyen eseményen?
– Tudni kell, hogy ezeken a megemlékezéseken – akár magyar, akár román rendezvényekről van szó – vannak visszajáró résztvevők. A kisebb rendezvényeken már látásból ismerjük egymást, sőt, vannak olyan „belterjes” megemlékezések, ahol csak ez a „kemény mag” jelenik meg: ő szervezi, ő vesz részt rajta, ő írja meg az eseményről beszámoló újságcikket.
De vannak nagyobb események, ünnepek, ahol tömegek gyűlnek össze. Az, hogy mennyire lehet mozgósítani az időseket és fiatalokat, nem csak az ünnepnapról szól, hanem az ünnepnap körüli társadalmi-politikai kontextusról is, a megemlékezés aktuálissá tételéről, annak újraértelmezéséről is. Valamiért a kolozsvári március 15-e tömeges részvétel szempontjából szerencsés helyzetben van, mert előtte mindig leterhelődik a közélet, ami érdekeltté teszi a magyarságot. Idén például a székely zászló-ügy és az autonómiatüntetés körül generált nagypolitikai feszültségek voltak ilyenek, de volt év, amikor a Bolyai Egyetem körüli nyilatkozatok miatt mentek el sokan, vagy amikor a magyarországi eredménytelen népszavazás vitte az utcára az embereket. Máskor csak azért volt nagy tömeg, mert végre nem Funar a polgármester.
Valahogy ennek az ünnepnek mindig megvannak az aktualitásai. Mert egy ünnep nem csak a múltról szól: a szónokok folyton újraaktualizálják ezeket a nagy történeteket, elmondják, mire emlékezünk, hogyan emlékezünk, mit mond ez az esemény ma nekünk, akik itt állunk a Szent Mihály-templomban vagy a Biasini-szálló előtt. Paul Connerton, aki az emlékezés nyilvános akcióinak szerkezetét elemzi, ezt az állandó gesztust az újraelőadás retorikájának nevezi.
Vannak ugyanakkor más események, amelyekről nagyon kevesen tudnak: ilyen például Baba Novac emléknapja február 5-én, Horea, Cloşca és Crişan február 28-ai emléknapja stb. Azon 5-10 ember vesz részt: létezik egy társaság, amely kizárólag azzal foglalkozik, hogy ezeket a megemlékezéseket megszervezi, a koszorúkat elhelyezi és meghív a következő hasonló eseményre.
Van különbség magyar és román megemlékezések között?
– A magyar megemlékezések a fent említettek miatt sokkal impulzívabbak, a magyarok számára sokkal fontosabb a jelentéses múlttal való kapcsolattartás, illetve az, hogy a nyilvános térben rituálisan megjelenjenek. A január 24-i (ekkor a román fejedelemségek egyesülését ünneplik), vagy pedig a december 1-i nemzeti ünnep nem vonz nagy tömegeket, főleg ha azt nézzük, mekkora a város román lakossága.
Nincsenek nagy tömegek előtt mondott beszédek, az egész kimerül egy koszorúzásban, illetve a katonai díszmenetben, amely elvonul a helyi vezetőség és a polgárok előtt. Úgy látom, próbálják a látványosság irányába eltolni az ünnepet, a szokásos díszmenetelés és tűzijáték mellett újabban a harckocsis felvonulás, a szabadtéri történelmi színjáték, a hórázás és az esti könnyűzenei koncert is az ünnep kínálatához tartozik. Az emberek valahogy nem motiváltak részt venni ezeken az ünnepségeken, nincs akkora szimbolikus tétje, nincs akkora tömeg – ez persze lehet a tél miatt is.
Egy helyen azt írod, hogy ha egy csoport visszaszorul a hatalomból, akkor lassan a nyilvános térből is visszaszorul. Az, hogy a magyarok ragaszkodnak ahhoz, hogy nyilvános téren megjelenjenek, vajon nem egy fajta reakció arra, hogy úgy érzik, a hatalomból visszaszorulnak, így próbálván demonstrálni azt, hogy nagy számban vannak jelen a városban?
– Itt két dologról van szó. A tér egyrészt a hatalom tere, másrészt a nyilvánosság tere. A küzdelem – akárha szimbolikus is – a nyilvánosságért folyik. Mindenfajta ünnepnek a nyilvánosság a lényege, a fő utcán, fő téren, templomkertben, hősök emlékművénél, a település centrumában kell azt megejteni. Akié a tér, azé a hatalom. Aki a nyilvános térben meg tud jelenni, az jelen van, zárt térben ünnepelni csak kvázi-nyilvánosságot jelent. Ilyen egyszerű ennek a logikája.
Azt sem kell elfelejteni, kié az adminisztratív hatalom, ugyanis engedélyre van szükség ahhoz, hogy ki lehessen menni a térre. Az emléktábla- és szoborállításnak is van egy procedúrája, azt be kell jelenteni, engedélyt kell kérni, el kell küldeni a felirat szövegét, méretét, egy fantomképet, hogyan fog majd kinézni. Törvénytelenül csinálni sok értelme nincs, a Mátyás-szoborra törvénytelenül kitett tábla két órát állt.
Tehát a térért folyik a harc, az emlékállítás akkor sikeres, ha nagy tömegeket vonz, megjelenik a térben, maradandó nyomot hagy. Ha ez nem lehetséges, akkor azokban az etnikailag homogén terekben – templomokban, iskolaudvarokon – kezdenek emléket állítani, ahol a hatalom nem befolyásolhat. Ezért van az, hogy a kolozsvári evangélikus, unitárius templomok, iskolák udvarán, belsejében annyi emléktábla van. De ezzel az emlékezetközösség partikuláris marad.
A kutatásod a 15. századtól napjainkig tartalmazza a különféle emléktáblákat, szobrokat, emlékműveket. Lehet-e különféle periódusokat megállapítani, aszerint, hogy mit találtak fontosnak felírni a ház falára, milyen fajta emlékművek, milyen témák jelennek meg?
– A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más konnotációja volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A vizsgálat szempontjából van egy közös sajátosságuk: ezek a nyilvánosságnak vagy kvázi-nyilvánosságnak szánt objektumok és gesztusok a társadalmi időt tagolták, a mindenkori társadalmaknak az időkezelését és – főként a későbbi korokra érvényesen – a múlthasználatát reprezentálták. A datálás és emlékállítás tartalmairól, történeti funkcióváltozásairól akkor néhány szóban beszélnék.
1440-ből datálható az első adat, a római-kori feliratokkal nem foglalkozom. Kezdetben a jelent örökítették meg. Az embereknek biztosan mindig volt valamilyen fajta múlttudata, bár ennek írásbeliségben nincsen nyoma. Az első emlékállítások arról szólnak, hogy az egyén (polgár, egyházfő, városbíró, tanácsos) vagy a kisebb-nagyobb csoport (klérus, városi tanács, egyházközség) itt és most létrehozott valamit. Házat, templomot épített, várfalat, -tornyot, -kaput, középületet emelt. Történt egy esemény, és akkor azt datálták. Ez az első.
Ez is egy idő után kezd bonyolultabbá válni, jelmondatok, közmondások, szállóigék, bibliaidézetek jelennek meg a tárgyakon, épületelemeken. Általában az ajtó- és ablakkereteken, ezek készültek kőből, ezért is maradtak meg. Volt egy ilyen kor, hogy azon kívül, hogy megemlékeztek saját magukról és tetteikről, felmutattak egyfajta ideált a közösségnek. A kegyest, a lovagiast, a műveltet, a városlakóét, a polgárét.
A későbbiekben, a reformkortól a kolozsvári közösségi eseményeknek kezdtek emléket állítani, itt járt, megszállt nálunk a király, a császár, a császárné, nálunk járt ez vagy amaz a személyiség. A 19. századtól van meg az, amikor az emlékező jelen és a megemlékezett esemény között nagyobb az időbeli távolság, amikor a hét vezérről emlékeznek meg, ami egy iszonyú nagy távolság.
Ez a jelenben felismert múlt szemléletéhez képest – ami a korábbi korokat jellemezte – már egy történetibb szemlélet. A felhalmozott múltat, a hosszú időtartamot (Fernand Braudel fogalma) láttatja. Amikor az évfordulókról kezdenek megemlékezni, Kolozsvár társadalma elkezd differenciálódni, mindenféle egylet, társaság létrejön, ezek elkezdik a saját múltjukat felmutatni, hogy már 10-20-50 éve ezt csinálták, ezeket az utókor csodálatára és tiszteletére számot tartó teljesítményeket hagyták maguk után.
Megjelennek ebben a panteonban az uralkodók mellett a neves személyiségek, akikről nem tudnánk, hogy neves, ha nem lenne emléktáblája, szobra. Elkezdik észrevenni, hogy a jelen és a múlt között voltak történések, ahogy nekünk is van múltunk, vissza lehet vezetni minket az időben, ezt a hosszú időtartamot megteremtik. Ez hívja fel a figyelmet arra, hogy már 150-200 évre vagyunk mi a saját történetünk kezdetétől.
A 19. század végére már egyre inkább a nemzeti teljesítményekre kezdenek figyelni. Már nem az a fontos, mint az előző korokban, hogy itt járt az osztrák uralkodó (aki egyébként a legnagyobb szegénység, éhínség idején járt Kolozsváron, gondolom, nem véletlenül), hanem hogy a mi nemzeti hősünk, Rákóczi itt sebesült meg Kolozsvár mellett.
Ott nem állítunk emléktáblát, messze van, ezért a város határában, 2,5 kilométerre a történés helyétől helyezzük el a táblát, hogy ezt az eseményt a mi terünkhöz tudjuk kötni. A kiegyezés után az 1848-49-es eseményeket is térbeliesíteni lehetett. Ez a periódus tehát az életművek, nemzeti teljesítmények bemutatása a város terében.
A 20. század is hosszú volt, lezajlott két világháború, közöttük Trianon, a hatalom is többször átrendeződött, kétszer etnikai, majd ideológiai alapon. Az újabb hatalmak más múltakat jelenítettek meg, a számukra illegitim emlékezetet, a múlt előző reprezentációit mellőzték, felszámolták, átértékelték. És saját múltjukat, emlékezetüket jelenítették meg a térben, azaz hasonlóképpen emlékeztek. Mindig nagy tévedésnek tartom, amikor azt mondják, a magyarok és a románok másképp emlékeznek, nem, egyformán emlékeznek, ugyanúgy, ebből vannak a konfliktusok. Ha másképp emlékeznének, nem lennének konfliktusok. Itt jegyezném meg azt is, hogy a két említett eljárás, a lebontás és állítás az emlékezet szervezésének két vetületét jelenti, a felejtést és az emlékezést – ezek ugyanannak a kulturális viselkedésnek a két vetülete: az emlékezés azt jelenti, hogy használjuk, a felejtés, hogy nem használjuk a múltról való reprezentációkat, a múlttal kapcsolatos tudást. A román fennhatóság alatt eltüntetik azt, ami számukra nem bír legitimitással, a saját történetüket építik fel, jelenítik meg a térben. Az első román emlékmű a Mátyás-szoborral szemben felállított latinitás szobra, ami ugye arról szól, hogy volt itt ugyan magyar honfoglalás meg úgymond magyar történet, de azért a dákoromán kontinuitás, eredetmítosz nagyobb időbeli távolságot jelent, és legitimmé teszi a románság jelenlétét.
Felépítik tehát ők is a saját történetüket, a saját személyiségeiknek állítanak emlékművet. Mihai Eminescunak állították az első ilyen köztéri szobrot. Az Egyetem épülete elé állították, ahol csak néhány hétig volt látható, mert a művészietlensége miatt elszállították a Botanikus Kertbe. Azt láthatjuk, hogy ez egy szimbolikusan leterhelt tér, az Egyetem épülete meg maga a Farkas utca a tanintézményeivel, itt kellett megmutatni hogy nekik is vannak ilyen kulturális szereplőik, kulturális eredetmítoszaik. A „kis magyar világ” alatt, ami egy sajátos korszak, visszarendeznek, visszaállítanak emlékműveket amelyeket korábban leromboltak. Restaurálják a múltat, mert az ebben a szemléletben téves irányt vett fel illetve az előző meg az éppen zajló világháború hőseinek állítanak emlékeket. 1945 után ismét a román hatalom birtokolja a múltról való nyilvános beszélést, egy másik ideológia, a szocialista-kommunista rend eredetmítoszát építik fel, ez már a proletariátust jeleníti meg, a kommunista hősöket, személyiségeket, a munkássztrájkokat.
Majd bekövetkezik az 1989-es rendszerváltás, amikor egész Kelet-Európára jellemző módon rögtön elindul a történelem és emlékezet újraszerkesztése, a közgondolkodás és közpolitika egyik legérzékenyebb területe ismét a kollektív emlékezethez való viszonyulás lesz. A kollektív emlékezet befolyásolására, szervezésére tett kísérletek a múlt szimbolikus és morális lezárásaként, illetve a nemzeti identitások újragondolásaként is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedek is arról szóltak, hogy kié itt a tér, a múltról való beszélés joga.
Lassan felnő az a generáció, amely a hagyományos terek helyett elsősorban kibertérben mozog. Mit gondolsz, 50 év múlva ezek a szimbolikus térfoglalások még mindig hasonló módon fognak működni, vagy valami más lesz?
– Ez alól a kérdés alól könnyen kibújhatnék azzal, hogy nem a jövőt kutatjuk. Nézd, ez így ment Kolozsváron 550 évig. Igen, lezajlottak itt nagy kulturális forradalmak, és egyértelmű, hogy az internet átszervezi a nyilvánosságot, a közösségeket. Egy Facebook-csoport tagjaként közösségben tudunk lenni valakivel, akitől 1000 kilométerre vagyunk. De a fizikai helyszínekre továbbra is szükség van, mert bár a tüntetéseket, ünnepségeket a Facebookon is szervezik, azokra továbbra is a valós térben kerül sor. Ha a megemlékezés eszköztárát a felvonulás, a szimbólumok viselése, díszbeszéd, koszorúzás stb. jelenti, akkor ennek továbbra is az utcákon, tereken lesz a helye.
A fizikai tér a leghatásosabb módja annak, hogy a konfliktusainkat, véleményünket megjelenítsük. Az persze elképzelhető, hogy a múltról való tudás, a múlttal kapcsolatos ideológiák, attitűdök módosulnak. De ezt majd 50 év múlva tudnám megmondani.
(Jakab Albert Zsolt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen védte meg doktori dolgozatát. Szakterülete: városantropológia, identitásdiskurzusok és identitásstratégiák, kollektív és kulturális emlékezet, írott populáris kultúra. A Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.)
Transindex.ro,

Szemléletváltás az EMNT-ben
Elsőrendű feladatának az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közötti világos határvonal meghúzását tekinti, jelentette ki hétfőn sajtótájékoztatón Cseh Gábor, az EMNT nemrég megválasztott megyei elnöke, aki szerint tiszta vizet kell önteni a pohárba, mert az elmúlt években – jogosan vagy jogtalanul – összemosták a két szervezetet.
Az elnök mindenekelőtt szemléletváltást ígér. Mint mondta, az EMNT civil tömörülés, a civil szervezeti tevékenységeket kell erősíteni, meg kell szólítani minden magyar embert, és a magyar tudat érvényesítése érdekében fog munkálkodni. Elmondta, hogy "stabilizálódott" a magyar állampolgárok klubja, havonta tartanak előadásokat neves előadók. A múlt héten Németh Zsolt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikaprofesszora tartott előadást a magyar korona sérüléseiről és átalakításairól, a következő klubnap meghívottja az oxfordi egyetem magyar származású professzora, Gróf László lesz, aki Magyar vonatkozású épületek Európában címmel tart előadást. Bejelentette, hogy további öt városban, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagybányán is beindították a magyar állampolgárok klubját. Ugyanakkor, magyarországi mintára, szorgalmazza az élsportolók és bajnokok klubjának a létrehozását. A klub tevékenységét szeptemberben szeretnék elkezdeni.
Vásárhelyi kártya
A Marosvásárhely–Zalaegerszeg Egyesület elnökeként – zalaegerszegi mintára – bevezetnék a marosvásárhelyi kártyát, amelynek tulajdonosa kedvezményesen léphetne be színházba, moziba, sportlétesítményekbe, strandra, illetve kedvezményesen vásárolhatna parkolójegyet, "hogy a marosvásárhelyi érezze, hogy a városhoz tartozik, és nemcsak adófizetője ennek a városnak, hanem ő is kap valamit a várostól". A Népújság kérdésére, hogy partner-e ebben a vásárhelyi önkormányzat, tárgyaltak-e a dologról, Cseh Gábor azt válaszolta, hogy most indítják el, és reméli, hogy partnerre talál a helyhatóságban és a helyi képviselőkben, mert ez politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek érdeke.
A következő időszak célkitűzése, hogy részt szeretnének venni a civil szervezetek vásárán, támogatókat keresnek a Petőfi- szobor talapzatának felújítására. Ezek mellett heti rendszerességgel jogi és mezőgazdasági tanácsadást szeretnének bevezetni. Ugyanakkor a Vásárhelyi forgatag című esemény megszervezésében is aktív szerepet szeretnének vállalni.
Ügyfélbarát környezetben
Kirsch Attila, a marosvásárhelyi Demokráciaközpont vezetője arról tájékoztatott, hogy átszervezték a honosítási irodát, "ügyfélbarát környezetet" szeretnének teremteni a hozzájuk fordulóknak. Módosították ugyanakkor a munkaprogramot, május elsejétől naponta 9-18 óra között fogadják az ügyfeleket. A várakozási időt is 30 napról 15 napra csökkentették. Elmondta, hogy mivel március 1-jétől új honosítási nyomtatványokat kell kitölteni, a régi honosítási okiratok leadási határidejét április 30-ig meghosszabbították. Azonban mindenkinek segítenek, aki adott esetben ezt a határidőt nem tudja betartani, jelentette ki Kirsch Attila.
Új szervezésben indul el a vidéki honosítás, tudtuk meg a továbbiakban, ami azt jelenti, hogy május elsejétől segítséget nyújtanak azoknak, akik vidéken szeretnének állampolgárságot igényelni. Kirsch Attila heti, Cseh Gábor havi rendszerességgel tart fogadóórát az elkövetkezendőkben.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely).

Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Elindult a mesterképzés a Sapientián
Teljes értékű egyetem lettünk – mondta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, Dávid László, utalva arra, hogy végre elindíthatták a mesterképzést az intézmény marosvásárhelyi és csíki karain. Nem is egy, egyszerre hét szakra várják a felvételizőket.
„Most nyílt lehetőségünk a mesterképzés elindítására, ugyanis egy évvel ezelőtt ilyenkor kaptuk meg az intézmény akkreditációját, s már késő volt a mesterképzések beindítására. De most nem is egy, hanem egyszerre hét szakon indítunk mesterképzést, ebből hatra már meg is kaptuk a végleges akkreditációt, egyet pedig valószínűleg az őszi pótfelvételin indíthatunk” – nyilatkozta a Székelyhonnak az intézmény rektora, Dávid László.
Marosvásárhelyen a fejlett mechatronikai rendszerek, a növényorvos, a számítógépes irányítási rendszerek, valamint a szoftverfejlesztés mesteri szakok indulnak, Csíkszeredában a fenntartható biotechnológiák mesteri szak indul, valamint a fordító és tolmács szak, amely mind Marosvásárhelyen, mind pedig Csíkban működni fog. Ezekre már megkapta az engedélyt az intézmény, így jövő héttől már lehet iratkozni a helyekre. Átlagban 15 ingyenes és 15 fizetéses helyet hirdetnek.
A kommunikáció, média és közkapcsolatok mesteri szak vizsgálatára későn érkezett a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) értesítése, a véleményezésük azonban pozitív volt, így várhatóan az őszi pótfelvételire indulhat a kommunikáció mesteri is – tudtuk meg a rektortól.
„A bolognai folyamat most nálunk is befejeződött, azzal hogy mesterképzéseket indítottunk, így nem kell más egyetemeken mesterizniük a hallgatóinknak. Nemzetköziesített szakokról van szó, ami azt jelenti, hogy minden szakon egy-egy magyarországi egyetem közreműködésével tanítunk majd” – mondta Dávid. A Sapientia a Nyíregyházi Főiskolával, a Corvinus Egyetemmel, a Pannon Egyetemmel, az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel, valamint a Debreceni Egyetemmel partnerségben szervezi a mesterképzéseket.
„Sikerült akkreditáltatnunk a pedagógusképzést is, így ha valaki ezt is elvégzi, akkor tanár is lehet a szakmáján belül. Ezt a pedamodult eddig más egyetemeken kellett elvégezniük a diákjainknak” – magyarázta a rektor.
A beiratkozási időszak amúgy július 13-án kezdődik a kolozsvári karon működő szakokra, hétfőn pedig megnyitja kapuit a marosvásárhelyi kar, egyszerre a csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karral, valamint a Gazdaság- és Humántudományok Karral.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Együttműködő egyetemek
Határon átívelő közös szakok indítását és akkreditálását tervezik a kárpát-medencei magyar nyelvű felsőoktatási intézmények – nyomatékosította törekvéseit pénteken a Magyar Rektori Konferencia (MRK) Nagyváradon megtartott plenáris ülése.
Mint arról beszámoltunk, a magyarországi szervezet és annak tanácskozási joggal bíró külhoni tagjai igyekeztek felmérni a térség perspektíváit, hogy az egységes magyar oktatás jegyében a határon átívelő együttműködésre összpontosítsanak. Feltérképezték mind az erdélyi, mind a felvidéki, délvidéki, illetve a kárpátaljai magyar egyetemek jelenlegi helyzetét és az adott országban hatályon lévő törvényeket, céljuk ugyanis, hogy olyan akkreditált képzéseket tudjanak majd kínálni, amelyeket abszolválva a hallgatók a határ mindkét oldalán elismert diplomát szerezhessenek.
„A konkrét együttműködés szintjén arra jutottunk, hogy leginkább mesteri és doktori szinten indokoltabb elkezdeni a közös képzések beindítását” – vonta le a konklúziókat a Krónikának János Szabolcs, a találkozónak otthont adó nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora. Emlékeztetett, középtávon az alapképzések közül ők a debreceni partneregyetemükkel közösen az agrárszakot szeretnék akkreditáltatni. „A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem már elkészítette a modellszerződéseket, hamarosan megkapjuk azt, és elkezdődhetnek a tanintézetek közötti konkrét tárgyalások” – mondta János. Hangsúlyozta, az ülés fontos részét képezte, hogy megalakult a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények bizottsága. „Ennek gyakorlati hozadéka az, hogy a külhoni oktatást érintő kormánydokumentumokat immár mi is véleményezhessük, hiszen a rektori konferenciának tanácsadó szerepköre van a magyar kormányban” – magyarázta az intézményvezető. Lapunk érdeklődésére amúgy jelezte, a megbeszélésen részvevők véleménye alapján a Kárpát-medencében az erdélyi magyar felsőoktatás áll a legjobban, a külhoni intézmények közül a romániai magyar egyetemeknek van a legjobb perspektívája.
Az MRK, mint ismert, ritkán ülésezik Magyarország határain kívül, éppen ezért köszöntőbeszédében Tőkés László, a PKE elnöke is megköszönte a szervezet kitekintését, illetve azt, hogy a magyar kormány a határok feletti nemzetegyesítés jegyében támogatja a magyar felsőoktatás rendszerének létrehozását.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)