Kulturális kalandorképző – októbertől indul a 8. Bölcs diákok vetélkedő Kulturális kalandorképző – októbertől indul a 8. Bölcs diákok vetélkedő
Kulturális sokszínűség címmel szervezi meg a 8. Bölcs diákok országos szintű vetélkedőt 2017. október – 2018. augusztus között a Communitas Alapítvány, az Örökségünk Őrei mozgalom, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet, a BBTE Interdiszciplináris Bio-Nano Tudományok Kutatóintézet, valamint a BBTE Történelem – Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézet közreműködésével – jelentették be a vetélkedő mai sajtótájékoztatóján.
Nagy-Molnár Tamara és Sólyom Réka programkoordinátorok, a Communitas Alapítvány munkatársai elmondták: a vetélkedő célja, hogy a tanulók saját nemzeti értékeik iránti érdeklődését felkeltsék és fejlesszék az életkorukhoz mérten. Olyan világba tekinthetnek be, amelynek értékei a szép, az eredeti és a gyakorlati tudás, felfedezhetik az egyes tudományágak közötti összefüggéseket a kreatív feladatok, a színes programok által.
– Évről évre arra törekszünk, hogy olyan programokat találjunk ki a diákoknak, amelyek által szívesen tanulnak és szórakozva bővítik az ismereteiteket, olyan interdiszciplináris vetélkedőn, ahol felismerik az egyes tudományágak információi közötti összefüggéseket – mondta Nagy Molnár Tamara programkoordinátor.
A vetélkedő összesen 5 szakaszból áll: három online fordulót szerveznek, ahol a csapatok megmérettetnek, majd ezt követi március 12-én az összesített eredmények közzététele. Az 1–3. forduló összesített eredményei alapján kiválasztott legjobb 10 csapat kerül az elődöntőbe.
– A döntőben az első négy csapat vesz részt. A legjobb csapatok számára egyhetes élménytáborozást szervezünk. Idén is sok érdeklődőre számítunk, tavaly 13 megyéből összesen 108 csapat jelentkezett a vetélkedőre – ismertette a program részleteit Sólyom Réka.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő feladatlapjainak kidolgozója elmondta: a kulturális sokszínűség téma két évet ölel át: a 8. Bölcs diák vetélkedőn az egy nemzethez tartozó, viszont jelenleg nem egy ország határain belül élő népcsoportokkal és ezek kultúrájával fognak megismerkedni a diákok. – A második évben pedig olyan kisebbségekkel akarunk foglalkozni a program keretében, amelyek soha nem rendelkeztek önálló országokkal, mint például a katalánok – hangsúlyozta.
Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet képviseletében elmondta, azért tartja fontosnak, hogy részt vegyenek a vetélkedő szervezésében, mert ez jó alakalom arra, hogy kapcsolatot építsenek ki a diákokkal még az egyetem előtti oktatásban.
Az interdiszciplináris vetélkedőre 4–5 fős csapatok (három–négy IX–XIII. osztályos diák és egy tanár) jelentkezését várják. Jelentkezni 2017. október 27-ig lehet elektronikus formában a www.bod.communitas.ro honlapján. A benevezés díjtalan. Szabadság (Kolozsvár)

Bölcs diákok: kulturális sokszínűség, nemzeti értékek versenye
A tavalyi döntőben a Kolozsvári Református Kollégium csapata bútorfestésben is bizonyított
Kulturális sokszínűség címmel szervezi meg a 8. Bölcs diákok országos vetélkedőt 2017. október – 2018. augusztus között a Communitas Alapítvány, az Örökségünk Őrei mozgalom, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet, a BBTE Interdiszciplináris Bio-Nano Tudományok Kutatóintézet, valamint a BBTE Történelem – Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézet közreműködésével – jelentették be a vetélkedő tegnapi sajtótájékoztatóján. Nagy-Molnár Tamara és Sólyom Réka programkoordinátorok, a Communitas Alapítvány munkatársai elmondták: a vetélkedő célja, hogy a tanulók saját nemzeti értékeik iránti érdeklődését felkeltsék és fejlesszék az életkorukhoz mérten. Olyan világba tekinthetnek be, amelynek értékei a szép, az eredeti és a gyakorlati tudás, felfedezhetik az egyes tudományágak közötti összefüggéseket a kreatív feladatok, a színes programok által.
– Évről évre arra törekszünk, hogy olyan programokat találjunk ki a diákoknak, amelyek által szívesen tanulnak és szórakozva bővítik az ismereteiteket, olyan interdiszciplináris vetélkedőn, ahol felismerik az egyes tudományágak információi közötti összefüggéseket – mondta Nagy Molnár Tamara programkoordinátor.
A vetélkedő összesen 5 szakaszból áll: három online fordulót szerveznek, ahol a csapatok megmérettetnek, majd ezt követi március 12-én az összesített eredmények közzététele. Az 1–3. forduló összesített eredményei alapján kiválasztott legjobb 10 csapat kerül az elődöntőbe.
– A döntőben az első négy csapat vesz részt. A legjobb csapatok számára egyhetes élménytáborozást szervezünk. Idén is sok érdeklődőre számítunk, tavaly 13 megyéből összesen 108 csapat jelentkezett a vetélkedőre – ismertette a program részleteit Sólyom Réka.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő feladatlapjainak kidolgozója elmondta: a kulturális sokszínűség téma két évet ölel fel: a 8. Bölcs diák vetélkedőn az egy nemzethez tartozó, viszont jelenleg nem egy ország határain belül élő népcsoportokkal és ezek kultúrájával fognak megismerkedni a diákok. – A második évben pedig olyan kisebbségekkel akarunk foglalkozni a program keretében, amelyek soha nem rendelkeztek önálló országokkal, mint például a katalánok – hangsúlyozta.
Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet képviseletében elmondta, azért tartja fontosnak, hogy részt vegyenek a vetélkedő szervezésében, mert ez jó alakalom arra, hogy kapcsolatot építsenek ki a diákokkal még az egyetem előtti oktatásban.
Az interdiszciplináris vetélkedőre 4–5 fős csapatok (három–négy IX–XIII. osztályos diák és egy tanár) jelentkezését várják. Jelentkezni 2017. október 27-ig lehet elektronikus formában a www.bod.communitas.ro honlapján. A benevezés díjtalan.
Molnár-Galaczi Júlia, a Kolozsvári Református Kollégium angoltanára számára ez lesz a negyedik vetélkedő, amelyen részt vesz. – Az iskolásoknak nagy igényük van arra, hogy az iskolai tanuláshoz képest másképp szerezzenek ismereteket. Az iskolában elsajátított és többnyire elméleti megközelítésű tananyag mellett a versenyre való felkészülés gyakorlati jellege mintegy kiegészíti az iskolai tanulást. Másrészt pedig biztosítja az interdiszciplinaritást, amely szintén hasznos lehet a gyermekek számára. A feladatsorokat ugyanis minden évben úgy állítja össze a szervezőbizottság, hogy a különböző tantárgyakban, így például a reáltudományokban való jártasság mellett az irodalommal és a művészettel kapcsolatos tudnivalókat is ötvözze – nyilatkozta a Szabadságnak az angoltanár.
Domokos Boglárka a Kolozsvári Református Kollégium Rucaöröm csapatának tagjaként versenyzett a tavalyi vetélkedőn. – A tudás hatalom. Ki ne hallotta volna Francis Bacon szállóigéjét. Sokszor mondták ezt a tanáraim, ha a tanulásra akartak ösztönözni. Egy idő óta mégis foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mi is a tudás? Meg vagyok róla győződve, hogy a tudás fogalma nem csak a fizikai képletek és a matematikai egyenletek megoldásának készségét jelenti. Az ember tudásának ennél többnek kell lennie. Erre tanított meg engem a Bölcs Diákok Országos Szintű Vetélkedő – fogalmazott a versenyző diák. – A csapattagok kiváló együttműködésének köszönhetően igazán értékes perceket töltöttünk egymás társaságában. Összetartás, nevetés, bizalom: e szavak jellemezték a közös munkát. A verseny folyamán mindenki elnyert egy-két szakmai címet a csapaton belül: volt biológusunk, aki nagyon szívesen bogarászott; kémikusunk, akinek olykor füstbe mentek tervei; de elmondhatjuk azt is magunkról, hogy olykor költői énünket is megmutattuk ország-világ előtt – értékelte a közös munkát. – De ahogyan már említettem a tudás mellett nagy hangsúlyt fektettek a szervezők a kreatívitásra, így a művészkuckónk éjjel-nappal üzemelt, így kerültek a karácsonyfára általunk készített díszek, a falra saját alkotásaink vagy akár a „királyi kamra aranykészlete” is az általunk készített „aranyozott” tárgyakkal büszkélkedhet. Így ragadt rá minden résztvevőre a Bölcs diák név, amelynek jelentése az élmények révén óriási többlettel bír a mi körünkben. Bízom benne, hogy a fiatalok érdeklődése biztosítéka lehet e verseny jövőjének, és az itt szerzett tudás által még hatalmasabbak lehetnek, hiszen nem feledhetjük, a tudás hatalom!

Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

Húsz éves a „másságot nem kiszorító” kolozsvári Tranzit Ház
A volt Poalei Tzedek zsinagóga épületét 1997 októberében nyitották meg újra a kolozsvári közönség előtt, amely azóta egy olyan közösségi térré nőtte ki magát, ahová „bármikor be lehet térni”, és egy olyan alternatív művészeti központtá, amely lehetőségei szerint minél több kulturális rendezvénynek próbál helyszínt biztosítani, és ahol a Tranzit Alapítvány olyan programokat kezdeményez, amelyek nem kirekesztőek a mássággal szemben – hangzott el a Tranzit Napok Fesztivál péntek esti megnyitóján.
Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány elnöke megköszönte mindazoknak, akik az elmúlt húsz évben hozzájárultak ahhoz, hogy „újra élőve varázsoljuk ezt a helyet”, ahol a „munka és a szenvedély együtt jár”.
Elmondta, az 1997-ben választott név nem véletlen, hiszen az első perctől azt próbálták művészi eszközökkel értelmezni, hogy „hogyan jutottunk oda mi, kolozsváriak, hogy ez a hely üresen maradt, és hogyan lehet újra betölteni”. A volt zsinagóga épületében létrejövő tevékenységeknek – koncertek, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések, performanszok, vitaestek – az a másik fontos célja, hogy ne szorítsa ki a másságot, tette hozzá a Tranzit elnöke.
„A városnak szüksége van a Tranzit Házra, és a Tranzit Háznak is szüksége van a városra” – fogalmazta meg üzenetét Könczei Csilla.
Eugen Pănescu, a Tranzit Alapítvány kuratóriumi tagja arról beszélt, hogy öröm húsz év után is itt lenni, ahol nem csak sok pénzzel és intenzív reklámkampánnyal lehet a közösségnek valami értékeset nyújtani, fűzte hozzá. A Tranzit Háznak örülnünk kell, és megvédeni azt, mert „az elmúlt húsz év nem volt könnyű”, fogalmazott.
A péntek esti megnyitón továbbá az alapítvány partnerintézményeinek és támogatóinak képviselői szólaltak fel.
A Communitas Alapítvány a Tranzit Ház folyamatos támogatója. Szép Gyula, a Communitas művelődési bizottságának elnöke, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója emlékeztetett, hogy az elsők között használhatta a volt zsinagóga épületét, hiszen a hetven-nyolcvanas években itt volt az opera díszletraktára. Hozzátette: a Tranzit Kolozsvár egyike azon kevés tereinek, amelyek a „kulturális értékek megvalósítására adnak lehetőséget”, ahol „nyílt karokkal várnak minden típusú rendezvényt”.
Lucian Nastasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója többek között arról beszélt, hogy a Tranzithoz nagyon sok kellemes emlék köti, megemlítette például a számára legemlékezetesebb kiállítást, a Holokausztról megemlékező, Missing since 1944 – Tudsz róluk? című kiállítást.
Köszöntőt mondott a Német Kulturális Intézet, a Goethe Institut, valamint a Francia Kulturális Központ képviselője is. A két intézmény közösen szervezi évről évre a Clujotronic művészeti és elektronikus zenei fesztivált, amelynek a Tranzit Ház is otthont adott.
Jelen volt és beszédet mondott ugyanakkor Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke is, aki annak jelentőségét emelte ki, hogy a Tranzit Ház számos olyan rendezvényt karolt fel, amely támogatta és megmutatta a zsidó kultúrát. Tasi Annabella / maszol.ro

Hetvenkedőt és Hídverőt díjazott az EMIA
Huszonkettedik alkalommal tüntette ki az egy nyelvhazában alkotókat az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). A kuratórium által odaítélt elismeréseket Lőrincz György elnök adta át a marosvásárhelyi Káli Király István írónak, szerkesztőnek és a magyarországi Korpa Tamás irodalomtörténésznek, költőnek.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy ősszel nemcsak a színek pompája vonz erre a vidékre, hanem az is, hogy olyan olvasókkal találkozzunk, akiknek a hozzáértése, fogékonysága, érdeklődése, érzékenysége mindig biztatást, kedvcsinálást jelent. Akkor is így van ez, hogyha a számuk fogyatkozik. Én most nem azon kívánnék keseregni, hogy mindig kevesebben vagyunk, hanem inkább annak örvendezek, hogy sok ismerős arcot látok itt. Olyan embereket, akik hűségesek maradtak az írott és kimondott szóhoz – az EMIA kuratóriumának tagja, Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész szavai akár az október 7-i 22. EMIA-gála egyik vezérgondolataként is értékelhetők. Szerényen, mondhatni szűk családi körben, ám az esemény rangjához méltó hangulatban zajlott az ünnepi rendezvény, amit ez alkalommal nem a megszokott helyszínen, a Városháza dísztermében, hanem a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében tartottak. A díjazottakat, az őket méltató kurátorokat, valamint az estet jelenlétükkel megtisztelőket az alapítvány elnöke, Lőrincz György író köszöntötte. Felkérésre az egybegyűltek egyperces néma főhajtással adóztak az idén elhunyt kurátor és alapító, Kántor Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész emlékezetének.
– Egyre kevesebben vannak, akik figyelnek Magyarországról keletre, inkább nyugat felé jut el a tekintet és a gondolat is. Korpa Tamás kivétel. Tizenkilenc éves kora óta járja Erdély útjait és figyeli az itteni irodalmi történéseket. Fontos ez, mert az irodalom a médiumokkal való versenyben eléggé hátraszorult. A „hetvenkedő” Káli Király István író, szerkesztő, a Mentor és Líra Kiadó igazgatója nem szorul bemutatásra: neve, munkássága jól ismert hazai és határon túli irodalmi berkekben is – indokolta meg a kuratóriumi döntést és vezette be a laudációkat a házigazda.
Káli Király, a könyves ember
Baráti szavakkal méltatta az idén 70 éves Káli Király István írói, szerkesztői és kiadói munkásságát, részletezte pályájának meghatározó állomásait Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész. Úgy fogalmazott, hogy az EMIA-díjjal elismert alkotó „olyan író és könyves ember, akinek elvégzett munkája alapján jelentős és visszhangos helye van a romániai magyar irodalomban, az egész magyar kultúrában.” Kitért arra, hogy bár Káli Király alapfoglalkozása vegyészmérnök és szakmájában is kiválóan teljesített, igazi tehetsége mégis az irodalmi munkásságában teljesedett ki, annak ellenére, hogy „a ritkán megszólaló írók” táborába tartozik. Írói kvalitásai már 1975-ben, debütálásakor megmutatkoztak, 1979-ben megjelent, Mit tud az a nagy sárga gép? című novelláskötetét, ahogy az 1981-ben és 1983-ban megjelent regényét és két kisregényét (Akinek megbocsájtok, Tisztítótűz, Üres napok – szerk. megj.) kedvezően fogadták olvasók, kritikusok. Hosszas szünet után, a hetvenedik születésnapot megkoronázandó, két könyvvel jelentkezett idén: a Megvárom, amíg fütyül a fekete rigó című, régi és új írások gyűjteményes kötettel, valamint a Gálfalvi által „fordított fejlődésregényként” jellemzett A szemfényvesztett című regénnyel. Szerkesztői, kiadói munkássága meghatározó: 1990–92 között a Látó folyóirat szerkesztője, 1993-tól a Mentor és Líra Kiadó igazgatójaként dolgozik, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke. „Egy olyan könyves pálya, amely nemcsak az ő becsületére válik, hanem igen jelentős mozzanata, tényezője ma is a romániai magyar irodalomnak és az egész magyar kultúrának. A munkát, amit a Céh elnökeként végez, kultúrtörténeti jelentőségűnek tartom”– mondta Gálfalvi. Véleménye szerint Káli Király István egyik legnagyobb érdeme, hogy kiadóként, elnökként, jelentős és nagyszabású irodalmi rendezvények mentoraként is sikerült „légkört teremtenie a könyvek körül”, mindezt köszönhetően annak „hogy könyves emberként tudja, egyebek mellett a könyvek, az írott, a beszélt szó is arra való, hogy ebben a nehéz és kilátástalannak tűnő életben fogódzókat keressünk.”
– Csak azt kívánják nekem, amit a román állam kívánt: 121 éves koromban jár le a személyazonosságim – köszönte meg frappánsan, röviden az elhangzottakat és az EMIA-díjat a kitüntetett, aki a Cynthia (avagy a fölfelé csordogáló mézcsermely) novelláját olvasta fel, megvillantva sajátos humorát.
Korpa Tamás, a rólunk mást is tudó Hídverő
Az EMIA krónikájában precedens nélküli, hogy a határon túli és hazai irodalom között hidat építő irodalmároknak odaítélt Hídverő-díjat ne úgymond veterán irodalmár, hanem egy pályája kezdetén álló magyarországi alkotó kapja. A kuratórium idén felhagyott a korábbi évek gyakorlatával, és a mindössze 30 éves, de már jelentős lírikusi, kritikusi pályát magáénak tudó, 2012-ben Látó-nívódíjjal is kitüntetett, Debrecen mellett élő Korpa Tamás költőt „gyűrűzte” meg. A nemzedék- és szemléletváltást is szimbolizáló gesztust értékelte, a tehetséges alkotót atyai biztatásnak is beillő szavakkal méltatta barátja, Gálfalvi György író. Véleménye szerint Korpa Tamás kitüntetése megfellebbezhetetlen és vitathatatlan, nemcsak tehetsége, de annak okán is, hogy Korpa „kitartóan és szenvedélyesen figyel ránk, és nem biztos, hogy többet, de mindenféleképpen mást is tud rólunk, mint az előtte járó díjazottak”. Korpa Tamás ahhoz az új, a hangsúlyokat másként és máshová helyező anyaországi fiatal írógenerációhoz tartozik, amely az előtte járó, az erdélyi magyar irodalomra, alkotókra folyamatosan figyelőkkel együtt vallja az alaptételt, miszerint magyar irodalom, a maga különbözőségei ellenére is csak egy van, ám ezt a meglévő tudást a saját, másfajta szűrőjén, értékrendjén átcsorgatva gondolja és fogalmazza újra. Gálfalvi György szerint fontos, hogy a Korpa Tamás képviselte új nemzedéknek a határon túli irodalomra irányuló figyelme, az akár vitákat is generáló más világlátása, az értékítéletbeli különbözőség önreflexióra késztesse és közelebb hozza egymáshoz a pályatársakat és a szellemi és érzelmi nyitottság, az eddig rejtve maradt értékek fölé hajolás az, ami az egy nyelvhazába tartozást erősíti. Ezt a régi újat képviseli a Kolozsváron és Budapesten, de akár Délvidéken, Felvidéken is otthon levő Korpa Tamás és nemzedéke, és ez az, ami méltóvá teszi a fiatal és nagyon tehetséges költőt, kritikust az EMIA kuratóriumának elismerésére – hangsúlyozta Gálfalvi György.
– Most, amikor az összmagyar irodalom iránti figyelem valamelyest lanyhult volna, mintha az összetartás érzése lazult volna, amikor számon kérik, hogy miért kell velünk, a határon túli írókkal foglalkozni, különösen jóleső érzés látni, hogy van egy fiatal korosztály, akik ugyanúgy, mint elődeik, a világ legtermészetesebb módján kötődnek hozzánk. Szerintem Korpa Tamás a leglényegesebbet tudja: ismeri közérzetünket, ennek az irodalomnak a kisebbségi, nemzeti léttel átitatott hangulatát, költői érzékenységgel is fordul felénk. Mást is tud rólunk, és ezt valahol nekünk is meg kell szívlelni, mert a ránk figyelők formálnak minket – hangzott el a nemzedékek és az itthoni és otthoni irodalom között egyaránt hidat építő, Hídverő-díjas Korpa méltatásában. Korpa Tamás az alkalomra született írásával köszönte meg a megtiszteltetést. Felidézte Kántor Lajos alakját, felsorolta azoknak a már elhunyt erdélyi íróknak, költőknek a nevét, akik nemzedéke előtt jártak és azokét a kortársakét, akik számára „azt az erdélyi közösséget jelentik, amiben lennem adatott, nemzedékekre való tekintet nélkül”.
Az EMIA ünnepét a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola zenetagozatos diákjainak rövid műsora színesítette, megszervezését a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

Beszélgetés Varga Károllyal, a dévai Corvin Kiadó vezetőjével
Piaci nyomás és digitalizáló fabulálás között
A Hunyad Megyei Könyvvásár, melyen idén 110 kiadó kínálta termékeit, 18. alkalommal került megrendezésre. Magyar könyvet hiába kerestünk a standokon. Ennek kapcsán kerestük fel Varga Károlyt, a dévai Corvin Kiadó vezetőjét.
– A könyvvásárok általában arról szólnak, hogy nagyon sok ember megfordul, és néhányan vásárolnak is. Sajnos a Hunyad megyei térség magyarság szempontjából igencsak mostoha szórványnak számít, tehát a potenciális vásárlók száma eleve nagyon alacsony. Mi már kétszer-háromszor részt vettünk ezen a vásáron, de mindig ráfizetéses volt. Gondolom, más magyar kiadók is hasonló megfontolásból maradtak távol. Ez egy szép kulturális rendezvény, és aki szereti a könyvet, az biztos örül egy ilyennek. De a könyv beszerzési csatornái ma már egészen mások. Úgyhogy vásárokra mi általában nem járunk el.
– Hogyan juttatja el termékeit a Corvin Kiadó az olvasókhoz?
– Vannak még hagyományos értelemben vett könyvesboltok, főleg nagyobb erdélyi városokban, ide szoktunk megrendelés alapján könyveket vinni. De lehet online is rendelni, akár közvetlenül a kiadótól, utánvéttel. E szakmában azon túl, hogy a könyv iránti igény folyamatosan csökken, a terjesztés is komoly gondot jelent. Ez gyakran drágább, mint magának a könyvnek az előállítása. Erdélyi viszonylatban még kevésbé érezzük, de világszinten a könyvek nagyon-nagyon drágulnak. Apad a kereslet, szűkül a piac, nőnek a nyersanyagárak és ez mind megmutatkozik a könyvek árában.
– Mi az, amire még kereslet van jelenleg a könyvpiacon? A Corvin Kiadó az elmúlt években a klasszikus magyar irodalom számos alkotását adta ki. Kitartanak-e még e nagyszerű kezdeményezés mellett?
– Valójában ezeket a sorozatokat egyfajta olcsókönyvtár-sorozatként jelentettük meg. Elsősorban az iskolában kötelező olvasmányokra összpontosítottunk, és ezeket a műveket olyan áron próbáltuk kiadni, hogy mindenki számára elérhető legyen. Mára azonban már telítettük a piacot. Ami a szépirodalmat illeti, idén próbálkoztunk egy Tamási Áron-trilógiával – felemás sikerrel, bár az első kötet nagyon jó fogadtatásra talált. Évente 4-5 kötetet szoktunk kiadni a Communitas Alapítvány támogatásával. De itt a szépirodalmi kiadások ki is merülnek. Ezen kívül a hagyományos kiadványainkat jelentetjük meg könyvesített formában: rejtvényköteteket és gasztronómiát. Azt tapasztalom, hogy manapság a könyvet egyre inkább aszerint választják, legalábbis a mi olvasótáborunk, hogy mennyire hasznos. Vagyis ha naponta lehet fellapozni, használni, főleg a konyhában, akkor azt szeretik, és megveszik. A gasztronómiai kiadványaink már évek óta többezres példányszámban értékesíthetők.
– Ez jelenti Erdélyt és Magyarországot?
– Ami a gasztronómiai kiadványok piacát illeti, nagyjából fele-fele arányban oszlik meg Erdély és Magyarország között. De van egy igényesebb kivitelű, keménytáblás sorozatunk, amit főleg Erdélyben vásárolnak. Kedvelik ezeket a kiadványokat. Most jelent meg egy újabb 120 palacsintás kötetünk és ez is már szinte a megjelenés pillanatában elfogyott.
– A gasztrokiadványokhoz is tartoznak rendezvények. Merőben eltérnek a most éppen Déván zajló könyvvásártól, de azért itt is lehet könyveket forgalmazni. E rendezvényekre eljár-e a kiadó?
– Valóban rengeteg gasztronómiai vásár, fesztivál van. Mindenhova nem tudunk eljutni, de évente kiválasztunk három-négy jelentősebb rendezvényt, amelyre elmegyünk főzésbemutatóval, könyvbemutatóval. Általában a parajdi töltöttkáposzta-fesztiválon, az udvarhelyi gyümölcsfesztiválon, a csíkszeredai pityókafesztiválon vagyunk jelen. Szóval keressük a rangosabb rendezvényeket. Amúgy ez is egy piaci kényszer. Itt nagyon sok magyar ember megfordul. És mi, igaz, hogy vannak román nyelvű kiadványaink is, de azért a magyar olvasótáborra összpontosítunk.
– A kiadványok magyar jellegéhez kötődően kérdem, mennyire fókuszálnak a hagyományos erdélyi receptek felkutatására, megjelentetésére?
– Mi évente átlagosan ezer receptet közlünk le. Most ha visszakérdezek, hogy kapásból hány eredeti erdélyi receptet tudna felsorolni, biztosan nem haladnánk meg a tizet, húszat. Hiú ábránd tehát, hogy naponta lehet hagyományos erdélyi receptet lehozni. Én azt mondom, hogy ami egyszer közölhető, megfőzhető, elkészíthető volt, az nálunk megjelent. Ami most zajlik, az a gasztroforradalomnak egyfajta erdélyi térhódítása. Vagyis azt közöljük, hogy a különböző nyersanyag-párosításokból, kicsit ragaszkodva az erdélyi hagyományokhoz, milyen újabb és újabb receptköltemények készíthetők.
– A Corvin Kiadó termékeinek jelentős szegmensét jelentik, jelentették a tankönyvek, munkafüzetek is. Ezek kiadása hogyan alakult idén?
– A lehető legrosszabbul – köszönhetően a kormánynak és oktatási miniszterének. Utóbbi egyik napról a másikra tiltotta be a sok éve jóváhagyott és jól működő munkafüzeteinket. Persze nemcsak a miénket, hanem országos szinten mindet. Érvénytelenítette azokat az engedélyeket, amiket még idén is kiadtak. Tehát nagyon rossz helyzetbe kerültünk. A korábbi évek tapasztalatára építve, az idei engedélyek birtokában már júliusban legyártottuk a munkafüzeteket, hogy a tanév kezdetén teljes kínálatot nyújthassunk. Ám augusztus 9-én jött a rendelet, ami felülírt mindent, és ellehetetlenítette a helyzetünket. Ez óriási anyagi érvágás volt a kiadónak, de az iskolák, diákok is nagyon megérzik. Hiszen sok helyt, sok osztályban, sok tantárgyból nincsenek tankönyvek. És ezek a munkafüzetek nagyon jó tankönyvpótló segédeszközök voltak. Ez az új miniszter azt ígérte, hogy rendet teremt a tanügyben, hogy jövőtől lesznek tankönyvek. De a tankönyvkiadást monopolizálni akarja, egyetlenegy kiadó fog csak tankönyveket gyártani, tehát egy kicsit visszamegyünk a rendszerváltozás előtti időkhöz. Én nagyon csalódott vagyok ilyen téren, és nem látom azt a társadalmi ellenállást, ami ennek az egész folyamatnak megálljt parancsoljon. Meggyőződésem viszont, hogy egy újabb oktatásiszínvonal-visszaesés fog bekövetkezni az elkövetkező években. Az tény és való, hogy számunkra egy fontos szegmens volt a tankönyv- és munkafüzet-kiadás, amire nagyon sokat áldoztunk, fejlesztettünk, sok munkatársat képeztünk ki, sok emberrel dolgoztunk. Úgy néz ki, hogy ennek most vége, de ez bizonyára majd a születendő tankönyvek minőségén is meg fog látszani. Mert abban a pillanatban, amikor nem lesz verseny, és a hatalom által preferált kiadó fogja a könyveket futószalagon gyártani, akkor nem lehet nagyon magas színvonalra számítani.
– Újabban alapvető követelmény, hogy a tankönyvek digitális formában is megjelenjenek. Már az idén kiadott könyvek hátlapján ott van borítékban a CD, a könyv digitalizált tartalmával. Hogyan látja ezt az újítást?
– Ez egy nagy blöff. Egy újabb találmány. Ahány tárcavezető jön a minisztériumba, mindig egy-egy újabb kísérletbe kezd, amelynek áldozatai elsősorban a diákok, szülők, pedagógusok. De most a kiadókat is érintette, mert kénytelenek voltak beállni a sorba, ha egyáltalán ki akartak valamit adni. Úgyhogy ez iszonyatosan megnehezítette a dolgunkat, óriási költségeket és nagyon sok munkát hozott a fejünkre. Ráadásul az eredmény is messze elmaradt a beharangozottól. A visszajelzések szerint 5-10 százalékban használják a digitális tankönyveket. Arról nem is beszélve, hogy valóságos cirkusz volt, hogy mobiltelefonokon, tableteken, laptopon mindenféle platformon lehessen ezeket alkalmazni. És mivel ezt kizárásos kritériumként emlegették, mi meg is feleltünk ennek. Persze más kiadók nem vették komolyan, mégis kiadhatták tankönyveiket. Úgyhogy ez is egy csőbe húzás volt és óriási méltánytalanság. Különben úgy érzem, ez az ország nincs felkészülve a digitális oktatásra és nemcsak műszaki szempontból, hanem hozzáállás és a szaktudás szempontjából sem. Ez egy nagyon komoly feladat lenne. Tudomásom szerint kevés országban megy jól a digitális tankönyvek alkalmazása. Jövőtől azonban úgy néz ki, és ez abszolút újdonság, hogy az új tankönyvtörvény szerint nem lesznek nyomtatott, csak digitális tankönyvek. A nyomtatott tankönyveket mindenkinek külön kell majd igényelnie, úgyhogy számomra nagyon kétséges, hogy ez pozitív változáshoz vezet az oktatás berkeiben.
– Zárásképp még térjünk vissza Hunyad megyére és a klasszikus könyvkiadásra. Dél-erdélyi magyar kiadóként lát-e igényt a kortárs irodalom, illetve helytörténeti jellegű kötetek megjelentetésére?
– Ez egy lelkiismereti kérdés. Számunkra az elmúlt évek arról szóltak, hogy a piaci igénynek kell megfelelni. Azzal a szűk kis támogatással, amit évente kapunk, egyáltalán nem tudnánk könyvet kiadni vagy nagyon keveset. Az említett kortárs irodalommal, illetve helytörténeti jellegű kiadványokkal csak nagyon mérsékelt igényre lehet számítani, tehát nem igazán piacképesek. Ezek megjelentetéséhez pályázatokhoz kellene folyamodni. Ez azonban szinte egy külön szakmává nőtte ki magát. Állandóan figyelni kell a kiírásokat, erre nekünk nincs apparátusunk. Ha legalább az önköltség megtérülne, nagyon szívesen adnék ki ilyen köteteket. De a tapasztalat mást mutat, és visszakanyarodva a beszélgetés elején megfogalmazott gondolathoz, ezúttal is csak azt mondhatom, hogy magyar könyvkiadás szempontjából Hunyad megye nagyon mostoha szórványnak számít. Egyfajta csoda, hogy vagyunk! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Veszélyben a Máramaros megyei magyarok egyetlen nyomtatott hírcsatornája: az újság befektetőket keres
A Bányavidéki Új Szó évek óta pénzügyi gondokkal küzd, és azért, hogy a Máramaros megyei magyarok továbbra is anyanyelven tájékozódhassanak a legfontosabb helyi, országos és külföldi hírekről, a hetilap befektőket keres.
Eddig legalább kétszer élesztették újjá a „klinikai halál” állapotából az újságot, egyszer a nagybányai és a környékbeli magyarok nagy mecénása, Szász György segítségével, egyszer pedig Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnökének, az RMDSZ volt ügyvezető elnökének köszönhetően.
A hetilap szabadárusítási árát ideiglenesen 1 lejjel megnövelték, de ez nem jelent hosszú távú megoldást.
„Tisztában vagyunk azzal, hogy ha a Bányavidéki Új Szó beszünteti a megjelenését, soha többé nem lesz a máramarosi magyar közösségnek magyar nyelvű lapja – ezért is kerültünk nem csak mint szerkesztőség, hanem magánemberekként is lehetetlen helyzetbe. Ezért is nehéz számunkra meghozni a döntést, hogy egy huszárvágással véget vessünk ennek az évek óta húzódó haldoklásnak” – írja közleményében a szerkesztőség.
A hetilap kiadója, a Genius Kft. kizárólag a Bányavidéki Új szó fenntartására jött létre 1990-ben, amely az egyház és az iskola melett arra törekszik, hogy összetartsa a helyi magyar közösséget.
A lapot támogató Pro Genius Egyesület felhívással fordul minden jó szándékú, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyarhoz, magánvállalkozóhoz, politikushoz, egyesülethez, alapítványhoz, politikai párthoz azzal a kéréssel, hogy ötletekkel, illetve lehetőségeihez mérten támogassa a Bányavidéki Új Szót. maszol.ro

Lélekmentő Szivárvány Ház
Szórványmisszió Magyarfülpösön
„Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg” – ez a Talmud-idézet jut eszembe, valahányszor betérek a magyarfülpösi Szivárvány Házba, ahol a református egyház, Ady István lelkipásztor áldásos munkájával immár 15 éve lélekmentő missziós tevékenységet folytatnak.
Magyarfülpösön 16 óvodást és kisiskolásokat gondoznak, míg Szászrégenben 25 olyan középiskolást látnak el bentlakásban, akik anyanyelven tanulnak a város középiskolájában, így összesen 41 gyerek fölött bábáskodik a Szivárvány Házat működtető alapítvány. A gyerekek a Görgény völgyéből, a környékbeli farmokról, a Mezőségről származnak, elképzelhetetlen családi körülmények között nevelkedő szegény magyar családokból.
– Olyan helyekről származnak ezek a gyerekek, ahol a szülők egész héten dolgoznak, és nincs idejük foglalkozni velük. Sok esetben még ételt se tudnak biztosítani számukra, így egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot az iskolának, a nevelésnek, hiszen jóval a létminimum alatt élnek. Van olyan család, amelynek négy év alatt kilenc lakhelye volt. Egy hétgyermekes családnak házat béreltünk Magyarfülpösön, hogy helyhez kössük őket, és a gyerekeket tudjuk nevelni. Olyan esettel is találkoztunk, amikor a gyerek nem igazán tudta, hogy ki az édesapja, mert „több is volt neki” – mondja a lelkipásztor.
Közben egy szomszédos teremben angolóra zajlik, Székely Szilárd szászrégeni tanár tanítja a kicsiket, akik a közelgő halloweenre készülve sorolják el angolul a nálunk is meghonosított angolszász ünnep ismertebb figuráit. A gyerekek mosolyognak, illemtudóak és szeretetre éhesek.
– Sokan kérik tőlünk számon a tanulmányi eredményeket. A sérült családi környezetből származó gyerekekkel azonban nem lehet úgy haladni, mint a rendes körülmények között nevelkedettekkel. Sokszor hétfőnként újra kell kezdeni a munkát, miután a gyerekek hétvégeken hazakerülnek. Az is eredmény, ha ezek a gyerekek rendesen öltözködnek, naponta háromszor étkeznek, csillog a tekintetük, boldogok és szépen, magyarul beszélnek – mondja a lelkész, majd hozzáteszi, van már egy lány, akit itt gondoztak, és az idén pedagógiát végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Egy másik fiú, akit egyedül nevelt az édesapja, nemrég ballagott a református kollégiumban, víz-gáz szerelő lett, és Kolozsváron munkahelyet talált. Megmentettük őket az életnek – mondja Ady István.
A Szivárvány Alapítvány a hazerwoudei reformátusokkal való együttműködésnek köszönhetően jött létre és működik. A lelkes holland barátok nevét viselik az emeleti hálószobák. Ezenkívül a Bethlen Gábor Alaptól (ELTE) és a Communitas Alapítványtól, a magyar kormány határon túliak hivatalától, a Szórványmagyarság Gyerekeiért Alapítványtól kapnak ma is jelentős támogatást, s meg kell említeni, hogy a marosvásárhelyi Tim-Ko pékség hetente egyszer kiflivel támogatja az alapítványt.
Az idén a marosvásárhelyi származású Bálint László által igazgatott Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványnak köszönhetően sikerült kapcsolatba kerülni Varga Zoltán magyarországi vállalkozóval, akinek a segítségével újrafedték a Szivárvány Ház tetejét. Ugyanakkor holland önkéntesek játszóteret építettek a ház udvarában. Ugyancsak az idén a Bethlen Gábor Alap és a határon túli magyarok hivatalának támogatásával nyílászárókat és tetőt javítottak a szászrégeni kollégiumban is.
S bár több díjjal is kitüntették a lelkipásztort, szerényen megjegyzi, mindez nemcsak az ő munkájának az eredménye, hanem az óvónőké, a tanítóké és mindazoké is, akik az alapítványnál önzetlenül dolgoznak. Mert felbecsülhetetlen érték, ha embertársunkat, a gyerekeket mentik meg közösségünk számára. A szórványvidéken minden magyar lélek számít! – fogalmazza meg küldetésének lényegét Ady István, s megfogadjuk, annak ellenére, hogy többször írtunk a Szivárvány Házról, valahányszor Magyarfülpösön járunk, betérünk hozzájuk. Mert jó látni mindazt, ami e falak között történik. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Itt az írás, forgassátok...
„Itt az írás, forgassátok...” címmel indított sorozatot a ’89-es hazai változások sajtódokumentumaiból. Kölcsey halhatatlan sorát idézve a Vanitatum vanitas elejéről. Magában a versben azért az is benne van, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga harcát, akármilyen reménytelennek is látszik az előrelépés.
Keresve sem találhattunk volna alkalmasabbat sorozatindítónak Magyari Lajos vezércikkeinél, melyek kivétel nélkül a korabeli induló Háromszék napilap első évfolyamában jelentek meg. Pontos lenyomatai annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások ezek, nem véletlenül kapta meg értük elsők között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületében megfogalmazott javaslatunkra az EMKE Krenner Miklós-díját 1993-ban. A leendő újságírók képzésébe bekapcsolódva előbb a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban, majd Kolozsvárt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakán a magyar írók publicisztikájáról beszélve évekig a műfaj legjobb, legjellemzőbb példájaként idéztük. Ezért is alig érthető, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás fő szponzora, a Communitas pályázatán nem sikerült támogatást kapni ezeknek a vezércikkeknek a kiadására. Pedig a szerző egy ciklusban, az érdekképviselet-szándékú szervezet parlamentbe lépésének elején szenátora is volt a Kovászna megyei RMDSZ-nek, nem kis mértékben éppen sajtóbeli szereplésének köszönhetően. Hogy aztán Bukarestben a balkáni politika útvesztőiben nehezebben tájékozódott, aktív politikusként bizonyára kevésbé volt eredményes, az elképzelhető. Másoknak sem sikerült alapvetően megváltoztatni a romániai magyarság helyzetét, közösségi jogaink elismertetésében, életkörülményeink javításában, egyenjogúsításunkban, az egymás mellett élés feltételeinek megteremtésében, elkobzott egyházi és közösségi javainknak visszaszolgáltatásában maradt bőven tennivaló. Magyari Lajos negyedszázados üzenetei ma is túlnyomó többségben érvényesek, időszerűek. Akár napi olvasmányuk, bibliájuk lehetne ez az eseményeket szinte naplószerűen követő vezércikkgyűjtemény politikusainknak, hiszen érdekképviseleti szervünk céljai ma is ugyanazok, lévén alig változtak a körülmények. Az sem lehet kifogás, hogy a szerző egy megyei napilapban írta meg cikkeit, egyáltalán nem vidéki, adott esetben két kézre vívott csatát, egyaránt figyelt a világ, az ország és Háromszék történéseire, a tudatos külső és belső bomlasztókra, a barikád mindkét oldalán ellenünk kíméletlen harcot folytató janicsárokra és a jóhiszemű, de bizalmatlan, a céltalannak látszó küzdelembe belefáradtakra is.
Emlékszünk még a tévében közvetített szemfényvesztő forradalmi szappanoperára, amikor eléggé el nem ítélhető módon a főszereplők – ki tudja, milyen főrendező utasítására (?) – Istennek képzelték magukat, emberéleteket vettek el számolatlanul Temesváron, Bukarestben, Kolozsvárt és még sok helyt az országban egy hatalmi harcban. Hogy aztán utólag az elejtett igazságmorzsákból tudjuk meg: nemzetközileg is jól-rosszul előkészített változássorozatnak voltunk részesei, különböző szintű egyeztetések után. Óhatatlanul is gyanakvóvá válik az ember, s nem is kell föltétlenül összeesküvés-elméletek hívévé szegődnie, ha némi hasonlóságot érez, feltételez, lát az arab tavasznak nevezett dominójáték, az ukrajnai zűrzavar és a tájainkon negyedszázada lezajlott események között. Talán a kelet-európai változások is egy korábbi migrációs hullám elindításáért történtek? Románia népességének, ha igaz, 16 százaléka fogott vándorbotot 1990 óta.
Emlékszünk a bukaresti tévé ostromára is, arra, hogy mit, hogyan, illetve mit nem közvetítettek. Megdöbbentünk és felismerni véltük a temesvári törő-zúzó hangadó csoportok viselkedési formáját. Sajátos hazai technológiának vélhetnők, ha a 2006-os budapesti tévés cirkusz és kapcsolt részei legapróbb részleteiben is nem ugyanazon rendezői utasítások nyomán zajlanak. Még az elmaszatolásuk is kísértetiesen egybecseng. A kijevi zavargásokról is nagyon hasonlóak voltak a képek. Gondolhatjuk, hogy nem a tévéoperatőröket képezték ugyanazok a tömeglélektanban járatos személyek.
Vagy a marosvásárhelyi események 1990 márciusában... Ma már tudjuk: a belügyes csoportok egymás közötti és a hadsereg hatalmi harcának voltak áldozatai a halottak, sebesültek rövid távon, viszont sikerült elmérgesíteni a román–magyar kapcsolatokat s legalább fél évszázadra gyanakvást, bizalmatlanságot kelteni. Azt is tudjuk, hogy a főpróba Szászrégenben cigányellenes volt, ezért sem volt kétséges, miért vették fel ők is a harcot szinte azonnal a félrevezetett, leitatott Görgény-völgyi románokkal szemben.
Arra is emlékszünk, hogy Kolozsvárt is próbálták összeugratni a magyarságot a románsággal. De itt már rég eldőlt a városban az etnikai arány, számarányunk nem érte el a 25 százalékot. Mégis győzködnünk kellett mind az iskolákban, mind a különböző fórumokon és személyes beszélgetésekben kedves román ismerősöket: tán nem néznek annyira ostobának minket, hogy a több mint négyszeres túlerővel szemben bármilyen összetűzésbe hagyjuk magunkat beleprovokálni. Viszont igaz volt, hogy a Monostor gyárbezárás miatt munkanélkülivé vált tömegei még másfél évtizedig mozgósíthatók voltak, tán még ma is sok közöttük vevő a „magyar veszély” fölemlegetésére.Olvassuk hát figyelmesen Magyari Lajos írásait. Nagyon határozottan és világosan fogalmazza meg nemzetiségi közössége elvárásait, figyelmeztet, biztat csüggedőket, jó példák követésére sarkall, és azonnal felszisszen, ha jogsértést tapasztal. Néhány példával is érzékeltetni próbáljuk, az éppen időszerű feladatok megoldására hogyan mozgósít. Az első választások előestéjén megfogalmazza, hogy az erdélyi magyarságra három veszély leselkedik: a közöny, a fásultság és a megfutamodás. És hogyan érvel ez utóbbi ellen?
„A harmadik sátán az előbbi kettő fiókája és szüleménye. A megfutamodás. Hiszem, hogy nem gyávaságból fut senki, merem remélni, hogy ez fajtánk természetével ellenkező. De fut inkább a rajta-rajtunk elhatalmasodó reménytelenség miatt, s ezt ugyancsak belülről növesztjük-tápláljuk magunk. Ezért nehéz küzdeni ellene. De fordítsuk szembe véle az ugyancsak bennünk élő és munkáló dacot és konokságot: senki egy tapodtat se innen, bölcsőhelyünkről, szülőhazánkból nem lehet kiparancsolni minket.”
A tartalomjegyzékben a címek után a megjelenés időpontja is rögzítve. Sokat mondanak ezek a dátumok azért is, mert mutatják, milyen élesen, tisztán fogalmaz meg már idejekorán közelebbi és távlati célokat, figyelmeztet napi eseményekről szólva az iskoláink védelmében, a helyi közigazgatásban a magyar nyelv használatának, arányos képviseletünk érdekében. Ugyanakkor általánosabb veszélyre is odafigyel, például 1990. június 2-án: „el kell mondanom, hogy létezésünk legutóbbi öt hónapjának fergeteges fordulataiból, sajnos, a legjellemzőbbnek és a legtragikusabbnak azt a sok álszent szemforgatást és köpönyegfordítást tartom, ami oda vezet lassan, hogy ez az ország a korábbinál is rosszabb helyzetbe süllyedhet. Az ok kézenfekvő: nem akarunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy új, más társadalmat csak új szemlélettel és új szemléletű kulcsemberekkel lehet teremteni.
Aki csak külszínként viseli éppen alkalmas meggyőződését, tegnap még elszánt kommunista, sőt Ceaușescu-lakáj volt, ma demokrata, holnap internacionalista, holnapután ultranacionalista, közben européer, majd »vátrapéer«, a privatizálás és a piacgazdálkodás híve, majd a »népvagyon szentségének« apostola, jobb agytekéjével az önkormányzat híve, a ballal a »szeparatizmus« elleni harc lovagja, egyik szemével Moszkva halványuló csillagán csügg, a másikkal Párizsra, Bonnra, Washingtonra, Tokióra, Stockholmra kacsint, egyik lába belegyökerezett a »kétezer éves rögvalóságba«, a másik a nyugat-európai autósztrádák aszfaltját koptatná – hát ne ígérjen az kibontakozást, gyors előrelépést ez országnak, e megpróbált népnek, mert úgysem ad mást, mint pótszert, ideológiai »nyekezolkávét«, szójával dúsított anyagi jólétet.”
Szeretnők remélni, hogy az olvasók nemcsak Háromszéken, hanem mindenütt, ahol az emberek még szívesen vesznek kezükbe veretes nyelven írott értekező prózát, ahol szűkebb vagy tágabb közösségünk sorsa iránt érdeklődnek, a felfedezés és az újrafelfedezés örömével fogadják az induló sorozat első darabját, Magyari Lajos vezércikkeit a fordulat évéből. „Itt az írás, forgassátok...”
Magyari Lajos: Lélekcserélő idők (Válogatott vezércikkek, 1989–1990), Kolozsvári Művelődés Egyesület, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar nyelv napja: több száz gyerek szaval a Csonkatorony mellett
A Csonkatorony mellett szavalnak, és virtuálisan kapcsolódnak be az Országházban tartandó rendezvénybe a nagyszalontai gyerekek. Erdélyben és Magyarországon közös versmondással, szavalóversenyekkel és díjkiosztókkal ünnepelik a magyar nyelv napját.
A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá - államnyelvvé – tévő törvényt. Az alkalomból számos rendezvényt tartanak Magyarország- és Erdély-szerte.
Az MTI beszámolója szerint az Anyanyelvápolók Szövetsége a Pesti Vigadóban tartja ünnepségét, amelyen átadják a Lőrincze-díjat és a Maróti István-emlékérmet. Kihirdetik a szervezet 2017. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának eredményeit, valamint kiosztják Balatonfüred városának díjait a Kisfaludy Sándor versmondóverseny győzteseinek.
Az Országház ünnepi versmondó rendezvényén Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya mond köszöntőt. A magyar nyelv közös ünneplésében óvodáskorú gyermekek is részt vesznek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseivel. Az Arany János-emlékévre tekintettel a központi ünnepségen Skype-on kapcsolják a nagyszalontai gyermekeket is.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet rendhagyó szavalóversenyt hirdetett magyarul tanuló külföldi diákjai számára. Az Arany János verseit középpontba állító szavalóverseny döntőjén köszöntőt mond Hammerstein Judit helyettes államtitkár, az intézet vezetője, közreműködik a Makám együttes.
A debreceni Református Kollégium Oratóriumában és a nagyszalontai Csonkatorony mellett ma több száz diák együtt szavalja el Arany János A legszebb virág című versét.
A magyar nyelv napja debreceni programjaihoz számos helyi intézmény is kapcsolódik. Érdekes programokkal várják a fiatalokat és az érdeklődőket a Csokonai Színházban, a Déri Múzeum irodalom házában, a helyi közösségi házakban, könyvtárakban, a Kölcsey központban és az egyetemi közösségi térben, a nagyerdei víztoronyban, írta az MTI.
Balatonfüreden idén is csaknem száz helyi fiatal gyűl össze Magyarország első, egykori kőszínházának oszlopainál, hogy Balatonfüred kulturális partnervárosainak diákjaival egy időben szavalják el Kisfaludy Sándor néhány versét. A miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében ma rendezik a „Te aranyok Aranya!” című Arany János-szavalóverseny észak-magyarországi területi döntőjét.
Díjátadó Kolozsváron – Kolozsváron hétfőn 18 órától Bánffy-palotában ünneplik a magyar nyelv napját. Az alkalomból a Tonitza-teremben az Erdélyi Magyar Írók Ligáját díjazza az RMDSZ és a Communitas Alapítvány. A gálán felszólal Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke. Műveiből felolvas Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin, moderál László Noémi. Részletek hangzanak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. Krónika (Kolozsvár)

A magyar nyelv napját ünnepelték Kolozsváron
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány közös, a nyelvművelő munka elismerésére alapított díját vehette át ma, hétfő este, a magyar nyelv napja alkalmából az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a kolozsvári Bánffy-palotában. A díjat (amely Sánta Csaba szobrászművész A bölcső című alkotása mellett egy 20 ezer lej értékű támogatást is tartalmaz) a Communitas Alapítvány részéről Takács Csaba elnök, az RMDSZ részéről pedig Kelemen Hunor elnök adta át Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnöknek. A 15 éves írószervezetet Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke méltatta.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány közös, a nyelvművelő
A díjátadót ünnepi műsor követte, amely során többek között Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin olvasott fel műveiből, továbbá részletek hangzottak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből.
November 13-át 2011-ben nyilvánította a Magyar Országgyűlés a magyar nyelv napjának, annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette azt a törvényt, amely a magyar nyelvet hivatalossá, államnyelvvé tette. Romániában az RMDSZ kezdeményezésére 2015 novemberében hirdették ki azt a törvényt, amely kimondja: november 13-án Románia minden településén hivatalos úton is megünnepelhető a Magyar Nyelv Napja. Idén harmadik alkalommal került sor erre az ünnepre. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Nem szabad abbahagyni: a magyar nyelv napján díjazta az RMDSZ az Erdélyi Magyar Írók Ligáját
Ünnepi köszöntőjében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt az anekdotát idézte, amikor egy idős művész a hosszú élet titkát abban látta, hogy nem szabad abbahagyni a lélegzést. Úgy vélte: a nyelv hosszú életének a titka is az, hogy nem szabad abbahagyni annak használatát.
A politikus arra figyelmeztetett, hogy a nyelv egyaránt képes alkotásra és rombolásra. Utóbbira példaként idézte, hogy az 1990-es marosvásárhelyi pogromkísérlet onnan indult, hogy valakik magyarul is kiírták, hogy gyógyszertár. Hozzátette: manapság Ukrajnát sújtja nyelvi háború.
Az E-MIL intézményét méltató Markó Béla költő elmondta, maga is a laudációra készülve keresett rá az intézmény szó eredetére és csodálkozott rá, hogy volt a magyar nyelvben egykor egy kedv, ízlés, irány jelentésű int főnév, melyből az intéz és az intézmény szavunk is ered. Markó Béla megemlítette: magyar irodalom csak egy van, magyar irodalmi élet viszont több is”, hiszen az erdélyi magyar írók többsége a romániai és a magyarországi írók szövetségének is tagja. Megjegyezte: néha úgy tűnik, hogy „Magyarországon belül is több, egymással párhuzamos irodalmi élet van és nem a sokszínűség, hanem a kizárólagosság jegyében”.
Úgy vélte, az Erdélyi Magyar Írók Ligája akár az önálló írói érdekképviseletről legyen szó, akár a magyarországi irodalmi intézményekkel való folyamatos kapcsolatról, akár a magyar–román együttműködésről, sikerrel válaszolt a kihívásokra. „Tetszik nekünk vagy sem, Erdélyben magyar értelmiséginek lenni közéleti felelősséget is jelent” állapította meg Markó Béla.
Hozzátette: az itteni intézmények többet jelentettek mindig valamiféle bürokratikus keretnél. A díjat – Sánta Csaba szobrászművész Bölcső című alkotását –, melyhez 20 ezer lej pénzjutalom is tartozik, Kelemen Hunor és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke adta át Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnöknek.
Az est keretében az E-MIL alkotói – László Noémi, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin és Karácsonyi Zsolt – olvastak fel műveikből. Az ünnepség zárásaként részletek hangzottak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. MTI; Krónika (Kolozsvár)

Megszűnés fenyegeti Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű hetilapját
Befektetőt keres, adományokat vár Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű lapja, a Bányavidéki Új Szó. A szerkesztőség minden, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyar segítségére számít.
Adományokat vár, befektetőket keres fennmaradásához Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű lapja, a Bányavidéki Új Szó. A 29. évfolyamánál tartó hetilap szerkesztősége novemberben felhívást tett közzé, melyben a nehéz anyagi helyzetre hívja fel a figyelmet. A lapot támogató Pro Genius Egyesület felhívással fordul minden jó szándékú, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyarhoz, magánvállalkozóhoz, politikushoz, egyesülethez, alapítványhoz, politikai párthoz azzal a kéréssel, hogy ötletekkel, illetve lehetőségeihez mérten anyagilag támogassa lapunkat” – olvasható a lap november 3-i számának címoldalán közzétett felhívásban.
A Bányavidéki Új Szó sanyarú helyzete a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) hétvégén Kolozsváron tartott szórványnapi találkozójának a napirendjén is szerepelt, ahol Deák László, a lap szerkesztője ismertette a jelenlegi állapotokat.
Elmondta, az újság hat éve görgeti magával az állami hatóságoknál felhalmozott adósságát, mely már csak a kamatok miatt is egyre növekszik.
Bár a jelenleg 2500 példányban megjelenő újság árát az eddigi 2 lejről 3-ra emelték, és a mintegy 1300 előfizető is egy lejjel többet, 7,5 lejt fizet havonta az olvasnivalóért, a drágítás távolról sem fedezi a hiányt. Pedig Deák László szerint „aprópénzhiányról” van szó, a szerkesztőség immár hat éve azt szeretné, ha helybéli magyar vállalkozó, befektető venné át a lapot, de ezek nem látnak benne üzleti lehetőséget.
Az 1990-es évek elején az volt az elképzelés, hogy az akkor megvásárolt nyomdagép révén fogják eltartani az újságot, de napjainkban ez már nem érvényes, ugyanis megváltozott a nyomdatechnika, és a gép elavultnak számít. Deák László szerint a négytagú szerkesztőség által közzétett „kiáltó szónak” máris van eredménye, a felhívás első megjelenése óta eltelt két és fél hét alatt mintegy háromezer lej gyűlt össze. Az összeg csak az aktuális problémák megoldására elég, a fő bajt nem orvosolja, hangsúlyozta. További segítség a Communitas Alapítványtól nyert nyolcezer lejes támogatás, amely elmondása szerint másfél hónapig elég. (A nagybányai lap korábban húszezer lejes normatív támogatást kapott az RMDSZ-es alapítványtól, ez azonban megszűnt, jelenleg csupán a kért pénzösszeg felét hagyták jóvá.) Meg kellene érteni, hogy az újságra még szükség van” – jelentette ki Deák László, aki szerint ha a magyar közösség hagyja megszűnni a bástyaként működő partiumi szórványlapokat, a „pusztulás beáramlik a tömb irányába”. Hangsúlyozta, a lapot azért is meg kell tartani, mivel a térségben nem vált be másik kiadvány, bár a Szatmári Friss Újság szerkesztősége korábban jelentős anyagi befektetéssel megjelentetett egy bányavidéki mellékletet, a várt érdeklődés elmaradása miatt ez másfél év után megszűnt.
A lap kiadása mellett a szerkesztőség a fiatal korosztály felé is próbál nyitni, a Bethlen Gábor Alap támogatásával tavaly hozták létre a hírportálként működtetett honlapot, melyet a közeljövőben szintén BGA-s támogatással fejlesztenek.
A portál olvasóinak több mint fele a 30-40-es korosztályból kerül ki, míg az idősebbek Deák László szerint a nyomtatott lapot várják, és folyamatosan aggódnak a megszűnéséért.
A segíteni akarók lejben a következő számlaszámokra juttathatják el adományaikat: Asociaţia Pro Genius Baia Mare, OTP Bank Romania. RO69 OTPV 3500 0008 0625 RO01, de forintban, euróban és dollárban is elfogadják a segítséget. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

15 éves az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az „újra nyitott hagyományőrző” – Karácsonyi Zsolttal beszélgettünk
Bár voltak nagyon nehéz helyzetek az írószervezet életében, az E-MIL anyagi biztonságban van jelenleg, és a tagság is jól érzi magát – tudtuk meg Karácsonyi Zsolt költőtől, műfordítótól, egyetemi adjunktustól, az idén másfél évtizedes Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökétől. Interjúnk apropóját a magyar nyelv napján az RMDSZ és a Communitas Alapítvány által odaítélt díj adta, beszélgettünk az írószervezet múltjáról és jövőjéről, a fiatal írógeneráció bevonásáról és Fodor Sándor örökségéről is.
A magyar nyelv napján kapott díj talán jó alkalom arra, hogy kicsit a szervezet múltjába tekintsünk. Hogy érzi, sikerült megvalósítani az elnöksége elején, 2014-ben kitűzött célokat?
A napokban elnyert díj az elmúlt 15 év munkáját díjazza. Amikor 2002 februárjában megalakult a szervezet, mindenki nagyon optimista volt. Már a kezdet kezdetén, amikor Fodor Sándor elvállalta az elnöki tisztet, sikerült egy erős csapatot kialakítani. Szinte egy év alatt a tagság 100 fő fölé ért. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája már az első évben egy erős írószervezetként tudott bemutatkozni, és jelen lenni a különböző irodalmi, kulturális terekben. Ezt sikerült is megtartani.
Különösen a kezdeti években a magánszemélyek felől érkező támogatásoknak is nagyon sokat lehetett köszönni, Nagy Eleknek, Böszörményi Zoltánnak, illetve a kezdeményező csapatban jelen levő, aztán az elnöki tisztet is betöltő Márkus Barbarossa János is komoly összegekkel támogatta kezdetben a szervezetet. Az idők során még más személyek is támogatták az E-MIL-t jelentős összegekkel, Péter Pál nevét említhetném; a díjaink anyagi fedezete, továbbra is Nagy Eleknek köszönhető, azonban jelenleg elsősorban az intézmények által nyújtott támogatások, pályázati források azok, amelyek a szervezet hétköznapjait meghatározzák.
A különböző felolvasókörutakra, az írótáborra, könyvbemutatókra és az év végi nagyobb rendezvényekre koncentráltunk. Odafigyeltünk a középiskolai fellépésekre, tagjaink népszerűsítésére. Ezek és más rendezvények segítettek bennünket abban, hogy amennyire lehetett, erősítsük az erdélyi írók jelenlétét Erdélyben, de valamelyest a Kárpát-medencében is.
– Van-e valami kiemelt célja a díjjal járó 20 ezer lejes pénzjutalomnak?
– Egyelőre egészen pontos célja nincs, hiszen még csak a napokban kaptuk. Erről a választmány dönt majd. De nagy valószínűséggel a hagyományos irányokba indul el a pénzösszeg: a rendezvények megvalósításához szükséges anyagi hátteret tudja erősíteni. De túl az összegen a jó hangulatot is fokozza a szervezeten belül. Éppen a díj kapcsán jelezte az egyik tagtársunk: jól érzi magát a szervezetben. A találkozókon és a médiában való minél erősebb jelenléten túl fontos számunkra, hogy a tagság jól érezze magát az E-MILen belül, és az elmúlt években ezt sikerült még tovább erősíteni.
– Fodor Sándor, az E-MIL első elnöke idén lenne 90 éves, 5 évvel ezelőtt hunyt el. Milyen örökséget, szellemiséget hagyott ő a szervezetre?
– Az az örökség, amit az első elnökünk ránk, az ifjabb nemzedékre hagyományozott, az tulajdonképpen benne van az Erdélyi Magyar Írók Ligája nevében: az erdélyi magyar hagyományokra hangsúlyozottan figyeljünk oda, és továbbvigyük azt a szellemiséget, amit a mindenkori erdélyi hagyomány jelzett. Az újra nyitott, az újfajta megszólalási módokra odafigyelő hagyományőrzés ez.
Fodor Sándor halálának 5. évfordulója alkalmából tavasszal szerveztünk egy tudományos konferenciát, ennek az anyaga kötet formájában is megjelenik, amit Fodor Sándor december 7-ei születésnapja környékén be is mutatunk Kolozsváron.
Bár soha nem akart a fiatal írók szövetsége lenni, az Erdélyi Magyar Írók Ligája mégis következetesen szerepet vállalt a fiatal tehetségek felkarolásában.
A Fodor Sándort követő elnökök közül most már mindenki a negyvenes éveit tapossa – már jómagam is –, de azt gondolom, hogy a fiatalokkal való foglalatoskodás és a tehetséggondozás rendszeresen megjelenik az E-MIL „belső szabályzatában”. Soha nem volt ez szabályként leírva vagy kijelentve, mert természetszerű. Egy írószervezetnek foglalkozni kell a fiatalokkal, Erdélyben pedig ez különösen fontos. Számos tehetséggondozó pályázatot sikerült meghirdetni másfél évtized alatt. Miközben az idős kollégákat tisztelettel és szeretettel fogadjuk és várjuk a rendezvényekre, a fiatalabbakra is oda kell figyelni, hiszen előbb-utóbb, miután kellő tapasztalatra szert tesznek, ők vezetik majd az Erdélyi Magyar Írók Ligáját.
– Kiemelte, hogy Erdélyben különösen fontos a fiatalokkal foglalkozni. Miért?
– Az erdélyi fiatalok még a mai világban is nehezebben jutnak hozzá forrásokhoz, információkhoz, ezért természetes az odafigyelés. Mint ahogy az is fontos, hogy a különböző kisebb vagy nagyobb vidéki közösségekhez is eljussunk felolvasóestekkel, könyvbemutatókkal, hiszen sok olyan hely van, ahol írót nagyon ritkán, vagy talán sohasem láttak. Az elmúlt 15 évben ez a másik fontos jellemezője az E-MIL tevékenységének.
– Nehéz itthon tartani az új írógenerációt?
– Szerintem bármilyen erdélyi magyar szervezetnek az a célja, hogy a fiatalokat itthon tartsa. Azzal lehet például itthon maradásra bírni őket, hogy minőségi és meggyőző irodalmi életet hozunk létre, amelyben ők is megtalálhatják a helyüket. Ez nem mindig egyszerű, de megvalósítható. Másrészt senkit nem állíthatunk meg, ha máshol keres boldogulást.
– Az erdélyi magyar irodalom kapcsán folyamatosan felmerül a finanszírozásnak a problematikája. Ez továbbra is a szakma nagy kihívása?
– Ez nemcsak az erdélyi magyar, hanem a svéd, a svájci vagy a német irodalomnak is a kihívása – szándékosan említettem olyan országokat, ahol a gazdasági élettel nincsenek különösebb gondok. Voltak nagyon nehéz helyzetek a szervezet életében, amikor a legfontosabb rendezvényeknek a megvalósítása is gondot jelentett. Jelenleg, és különösen az idei évben olyan jelentős támogatásokat tudhatott és tud magáénak az Erdélyi Magyar Írók Ligája – köszönhetően a magyarországi és az erdélyi intézményi támogatásoknak –, ami jóval nagyobb mozgásteret biztosít. Alig volt olyan év, amikor ilyen jelentős összegekkel gazdálkodhattunk. A hagyományos források mellett az írószövetségeknek kiírt, Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett pályázat nagymértékben segített minket abban, hogy más szinteken is tudjunk gondolkozni, előretervezni, és ez egy időre egyfajta anyagi biztonságot teremt.
– A szervezet újra nagy hangsúlyt fektet a felolvasókörutakra, számos városba és iskolaközösségbe eljutottak.
– Az elmúlt években a felolvasókörutak valóban megint gyakoribbak. Ez a szervezetünk első éveiben megszokott dolog volt, de aztán hosszú éveken keresztül egyszerűen hiányoztak hozzá az anyagi források. Elképzelések, tervek voltak, ezt minden eddigi elnök a zászlajára tűzte, de hiányoztak az anyagi keretek hozzá. Idén februárban volt egy nagyobb felolvasókörutunk, most ősszel ismét eljutottunk két nap alatt négy városba, ahol tizenvalahány szerző lépett fel, illetve most decemberben is lesznek még jelentős megmozdulások.
Egy műfordítói konferenciát is tető alá hozunk, harmadik alkalommal megszervezzük a Kolozsvári Kikötőt, ami a fiatal Kárpát-medencei íróknak egy jó és közkedvelt találkozóhelye, ahol ugyancsak végigjárják a középiskolákat, és esténként felolvasóesteket tartanak. Bár idén nem csak a Kárpát-medencén gondolkodunk, a Moldovai Köztársaságból is meghívunk néhány fiatalt, elvégre ők is határon túliak.
– Markó Béla laudációjában az írószervezet kedvéről, ízléséről és irányáról beszélt. Milyen irányba tart az Erdélyi Magyar Írók Ligája?
– A korábbi vezetőség munkájának is köszönhetően egy olyan irányba, ami a hagyományaihoz és az erdélyi irodalomhoz méltó. A kultúra hétköznapjaiban való jelenlét szempontjából is egy jó irányba tart, és a korábbi évekhez képest még arra is futja, hogy tudományos konferenciákat szervezzünk, könyveket jelentessünk meg. Remélem, hogy évente egy-két kiadvánnyal alá tudjuk támasztani ezt a munkát, hogy ne csupán a rendezvények szintjén, hanem ilyen értelemben is jelen legyünk az irodalmi életben, még hogyha nem is a könyvkiadás, hanem a szerzőknek és a könyveknek a népszerűsítése az elsődleges feladatunk. Radikális változás nem várható, egészen új dolgokat nem kívánunk kitalálni, csupán arra törekszünk, hogy az eddigi tevékenységünket színesebbé és változatosabbá tegyük. Tasi Annabella / maszol.ro

XIV. Partiumi Ady Endre Szavalóverseny
A hétvégén XIV. alkalommal rendezték meg az Ady Endre Líceumban a Partiumi Ady Endre Szavalóversenyt, amelyen a partiumi, bánsági diákok mellett magyarországiak is részt vettek. A megmérettetésen kívül idén is számos tevékenység színesítette a két napot.
Az évről évre megrendezendő szavalóversenyre ezúttal szatmárnémeti, temesvári, kolozsvári, tordai, debreceni, nagybányai, berettyóújfalui, nagyszalontai, székelyhídi, margittai, és természetesen nagyváradi diákok is jelentkeztek. A pénteki megnyitón a résztvevőket Tóth Márta köszöntötte, egyben bemutatva a zsűri tagjait is: Ile Erzsébet magyartanárt, a Tanítók Házának munkatársát, Ágoston Palkó Emese magyartanárt, Boros Emőke Blanka magyartanárt, Veres-Kovács Attila lelkipásztort és Lélek Sándor Tibor bábművészt. Földes Béla, a versenyt támogató Partium Alapítvány elnöke felszólalásában elmondta: a jó nyelvtudás, a gazdag szókincs gondolkodásunkat fejleszti, éppen ezért fontosak az ilyen jellegű események, ahol a gyerekek verseket tanulnak. Ile Erzsébet, a zsűri elnöke megnyitó beszédében kiemelte, hogy a szakmai szempontból is szerveződő esemény az évek során betöltötte azt a szerepet, amit felvállalt. A szavalóversenyeknek – bár úgy tűnik nincs (látványos) gyakorlati hasznuk – igenis fontos szerepük van a nevelésben, az életre nevelésnek ugyanis a művészet is része, emellett a résztvevők a közönség előtti fellépést, nagy tömeg előtt való beszédet is gyakorolhatják.
Versenyen kívül
A vetélkedőt megelőzően a közönség egy versenyen kívüli szavalatot is meghallgathatott, közvetlenül az alkotótól: Boros Erzsébet szépkorú idős hölgy nemcsak hallgatni, hanem írni is szereti a verseket, vidám, fiatalos lendülettel osztotta meg a közönséggel a legfontosabb dologról, a szeretetről papírra vetett gondolatait.
A 23 versenyző két kategóriára oszlott: a 9–10., és 11–12. osztályosok először a sorszám alapján húzott kötelező Ady-verset adtak elő, majd a második fordulóban egy szabadon választott verssel léptek a zsűri elé. A 9–10. osztályosok kategóriájában a Ki látott engem? és az Utálatos, szerelmes nációm című versek, míg a 11–12. osztályosok kategóriájában a Játék, játék, játék, és A perc-emberkék után című alkotások egyikét kellett előadniuk. Ebben az évben az elmúlt évektől eltérően a szabadon választott vers kategóriájában nemcsak Ady-verssel lehetett érkezni, így az idén a névadó költő alkotásai mellett Radnóti, József Attila, Petőfi, Szilágyi Domokos, Nemes Nagy Ágnes versei, és olyan kortárs költők művei is elhangzottak, mint Müller Henriettáé és Tóth Csilláé.
Eredmények
Változatos tevékenységek
A megmérettetésen kívül idén is számos tevékenység színesítette a két napot: a résztvevők ellátogattak a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központba, megkoszorúzták a Holnaposok szoborcsoportját, meglátogatták a váradi várat. A verseny fő támogatója a Communitas Alapítvány volt. János Piroska / erdon.ro

Jó lenne odafigyelni a fogarasi szórványmagyarságra is
Beszélgetés Szász Tibor református lelkésszel a közösség gondjairól
A Brassótól 67 kilométerre, Nagyszebentől 76 kilométerre, az Olt bal partján fekvő Fogarason napjainkban meglehetősen megfogyatkozott számú magyar közösség él. Számukra gyakorlatilag csak az egyház jelenti a megmaradás szigetét az őt körülvevő „nagy román tengerben”. Nemrég ott jártunk és betekintést nyerhettünk a fogarasi magyarság életébe, a helyi református lelkésszel, Szász Tiborral folytatott beszélgetésünk pedig megerősítette számunkra mindazt, amit már korábban sejtettünk arról, hogy milyen gondokkal és nehézségekkel is küszködik megmaradásáért ez a közösség. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok gyakorisága jelenti, amely a magyar önazonosságtudat teljes elvesztéséhez vezet, és ugyanilyen elszomorító, hogy az anyanyelv használata sok család esetében immár másodlagossá vált. A helyzetet tovább súlyosbítja a fogarasi magyar tannyelvű oktatás megszűnése, amelyet azóta is az egyház próbál valamelyest pótolni fakultatív magyarórák megszervezésével. Ebben a küzdelemben az elmúlt időszakban nagy segítséget nyújtottak az egyháznak a magyar kormány által meghirdetett, a szórványvidékek megsegítésére irányuló Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai, Bokor Csongor és Hollanda Tímea. (Velük készült interjúnkat lapunk november 18-i számában olvashatták, Szolgálat a végeken, ahol egyre ritkább a magyar szó, 3. old.) A szépen rendbe tett református templom és parókia, a korszerű gyülekezeti terem, a felújított egykori iskola, az ebben kialakított vendégszobák az ide látogatóknak azonban mind azt sugallják, hogy az egykori Fogaras vármegye székhelyén ma is erős, nagyszámú magyar közösséget találunk. Jóllehet a valóság ennél sokkal elkeserítőbb, a település magyar történelmi múltjától nem lehet eltekinteni, hiszen a „nyomok” – a vár, a templom, az iskola – ott állnak, láthatók. Olyan személyiségek kapcsolódnak Fogarashoz, mint Bethlen Gábor és I. Apaffy Mihály erdélyi fejedelmek, illetve utóbbi felesége, Bornemissza Anna, továbbá Teleki József, Fehér vármegye főispánja és felesége, Árva Bethlen Kata, akinek sírja a református templom mellett található, sírkövét pedig udvari papja, Bod Péter készíttette. De folytathatnánk a sort Mikszáth Kálmánnal (1892 és 1910 között a város képviselője volt), és az 1908 és 1911 között itt tanító Babits Mihállyal, vagy az 1918-ban, mindössze kilenc esztendős korában Fogarasra került Ignácz Rózsa íróval, akinek a város az eszmélés időszakát jelentette. Az inkább borúlátó jövőkép ellenére az egyház és segítői megpróbálnak lehetőségeik szerint mindent megtenni annak érdekében, hogy ez az örökség ne semmisüljön meg, és ha szórványsorsban is, de megmaradjon a kisváros magyarsága.
– Mennyire tehető jelenleg a város magyarságának aránya? Mindez hogyan tükröződik a felekezeti hovatartozás szempontjából? – kérdeztük Szász Tibor református lelkészt.
– Fogaras jelenlegi magyar lakossága körülbelül ezer fő. Felekezeti megoszlás: református 650, római katolikus 200, magyar evangélikus 50, unitárius 100. Nyilván a pontos lélekszámról az adatokat a testvéregyházak esetében nem tudom, de nagyvonalakban ez az általam ismert statisztika. Ezenkívül körülfog bennünket „a nagy román tenger”, hiszen a város lélekszáma papíron 30 ezerre tehető, de ebből körülbelül 10 ezren külföldön dolgoznak, különösen az ifjú és a középnemzedék. Megjegyzem, hogy Fogarason a kilencvenes évek után tíz ortodox templom épült, és csupán hab a tortán a központban levő úgynevezett katedrális, ami természetesen nem az, mert akkor püspöki székhelynek kellene lennie, de így jobban hangzik, mint az egyszerű „biserica”.
Néhány évvel ezelőtt próbáltam elindítani egy ökumenikus mozgalmat városi szinten, ami meg is valósult, és kezdetben szépen működött. Imahéten minden templomban összegyűltünk istentiszteletre, s a szász evangélikus, valamint római katolikus lelkésszel magyarul, németül és románul szóltunk a gyülekezethez. Ez az embereknek tetszett, a pópáknak azonban nem, így öt év után jegeltük az ügyet. Közben megjelent az ortodox egyháznak egy rendelete, miszerint vegyes házasság esetén a másik egyházhoz tartozó félnek, pl. reformátusnak el kell hagynia vallását, és át kell keresztelkednie az ortodoxra. Addig nem volt probléma, ha mindkét egyháznál kívántak esküdni a fiatalok. Ez a törvényük megjelent a helyi román lap, Buna ziua Făgăraş 2015. július 24-i számában is. Attól kezdve nesze neked ökumenizmus, közeledés stb...
– Mit jelent tömb-, illetve szórványvidéken lelkészként dolgozni, hiszen mindkét helyzetet alkalma volt megtapasztalni? Utóbbi többet jelent, mint egyszerű szolgálatot, inkább missziónak tekinthető?
– A tömbmagyarság viszonylag biztonságban érzi magát, hiszen azt tapasztalja, hogy mindenfelől egyfajta védőbástya veszi körül őket. Itt adott az anyanyelv szabad használata, még akkor is, ha ezt próbálják fentről korlátozni, hasonlóképpen az óvodák, iskolák stb. A szórványban viszont egészen más a helyzet. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok jelentik, hiszen a beolvadás hosszabb távon az identitástudat elvesztéséhez vezet. Következésképpen a magyar nyelv – az anyanyelv – másodlagossá válik, olyannyira, hogy végül az anyanyelv gyengül és sorvad el. Elég egy nemzedék is ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Ha a szülők nem fordítanak kellő figyelmet gyermekük nevelésére, vagy nem érdekli őket, hogy ez milyen közegben történik, már megvan „az eredmény”. Ez különösen ott veszélyes, ahol a szülők még otthon is románul beszélnek a gyermekeikkel. És itt próbál segíteni, ha még tud, az egyház.
Szász Tibor: szolgálatunk elsősorban misszió
Vallásórákon szembesültem azzal, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul olvasni. Körülbelül öt éve megszűnt a magyar oktatás Fogarason, és a mostani gyermekek már nagy bajban vannak. Ezért hoztam létre a Magyar Közösségi Házat, ahol fakultatív magyarórákat tartunk, de ugyanakkor ide csalogatjuk a város magyarságát is felekezetre való tekintet nélkül különféle rendezvényekre. Szolgálatunk, tehát mindenképpen misszió, és nemcsak a templomi istentiszteletekre korlátozódik, hanem sokirányú és sokoldalú.
– Hogyan próbálják meg összetartani ezt a maroknyi, és egyre jobban fogyatkozó magyar közösséget?
– Heti rendszerességgel tartunk biblia- és vallásórákat két csoportban, de minden egyéb rendezvénynek is helyet adunk. Kéthetente megtartjuk a Babits Önképzőkört meghívott vendégelőadókkal, amelyben segítenek a Petőfi-ösztöndíjasok, ifjúsági táborokat, gyülekezeti kirándulásokat szervezünk, lehetőleg a többségben magyarok lakta vidékekre. Továbbá megtartjuk nemzeti ünnepeinket közösen a magyar történelmi egyházakkal, évente felváltva más templomokban. Külön ki szeretném emelni az idén immár másodszorra, gazdag programmal megszervezett Fogarasi Magyar Napokat, amely kiváló, áldott lehetőségnek bizonyult a közösség számára a találkozásra és kikapcsolódásra rohanó világunkban.
– Sikerül-e együttműködni a helyi önkormányzattal, illetve egyéb intézményekkel, politikai és civil szervezetekkel? Kapnak-e valakitől segítséget?
– Ez csak részben/néha valósul meg, főleg, ha választások vannak. A Communitas Alapítvány, az RMDSZ megyei szervezete szokott segíteni, de ezek csekély összegek. Más támogatást nem igazán kapunk. A templomunkat megjavítottuk, gyülekezeti termet készítettünk, a régi iskola épületét felújítottuk, amely jelenleg Magyar Közösségi Házként működik, vendégházat létesítettünk stb., mindezt saját erőnkből, Isten segítségével.
– Vajon hova vezethet a jövőben ez az út? Van-e remény arra, hogy Fogaras magyarsága megmaradjon?
– Mindez nagy titok. Csak reménykedni merünk… De jó lenne az odafigyelés a fogarasi szórványra is, hiszen nincs a világ végén, főútvonalon fekszik, és a tömbmagyarságtól alig 100 kilométerre található. Ahogyan a távolabbi, Hunyad megyei szórványközösségre odafigyelnek egyesek, és segítik az ottani magyar közösséget – nem kimondottan egyházi támogatásra gondolok itt –, miért nem történhetne ez meg a mi esetünkben is? Ha ez működne, talán több erőt, reményt nyújtana. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Pénzszűkében a hazai közművelődés
Széman Péter: Hálózatépítéshez pénzre és emberekre van szükség
A magyar házak fenntarthatósága volt a témája a Romániai Magyar Házak V. Találkozóján, amelyet az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezett november 24-25-én Kolozsváron. A részvevők hazai és anyaországi közművelők, tisztségviselők voltak, akik tapasztalataikat osztották meg egymással.
Szombaton a Széman Péter EMKE-elnök moderálásával megtartott eszmecserén a kulturális alapellátásról és annak kiterjesztéséhez szükséges intézkedésekről Szedlacsek Emília, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) Kultúráért Felelős Államtitkárság Közösségi Művelődési és Művészeti Főosztályának vezetője ismertette a magyarországi viszonyokat. Kifejtette: a közösségi eredmények pozitívan befolyásolják életünket, a kulturális alapellátás (a település története, hagyományai, normái stb.) a közös jövőkép megfogalmazását jelenti, amihez állandó helyszínt kell biztosítani. Az akadályok között említette kulturális örökségünk pusztulását, a szakemberhiányt, azt, hogy az ezerfősre csökkent települések száma 1761, ami nagyon sok. A közművelődés feladata a jövő tudatos építése, a nemzet határok fölötti összetartozás erősítése, a kulturális szegénység visszaszorítása, a kreatív gazdaság fejlesztése. A magyar állam normatív támogatást nyújt a közművelődési szervezeteknek, amire nagy szükségük lenne az erdélyi magyar házaknak is. Tavaly 6 ezer működő szervezetet tartottak számon, amelyeket 63 millió ember vett igénybe, közösségi színtér pedig 2420 önkormányzatban van.
A romániai magyar házak fenntarthatóságának alternatíváiról Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke értekezett. Szerinte újra kell gondolni az ezek létrehozásakor gyakorolt elvet. Azért, mert időközben változott a világ, felgyorsult az individualizmus, sok a vegyes házasság, a nyelvváltás, hiányzik a közösségi élmény a nagyvárosok lakótelepein, és saját erőforrásból nem lehet megtartani az önazonosságot. A magyar házakat olyan településeken alapították meg, ahol nem lehet az önkormányzattól támogatást remélni. A szóba jöhető elérhető pénzforrások: Communitas Alapítvány, önkormányzatok, magyarországi támogatások, de a juttatások nagyon szerények. Egy felmérés szerint vannak jól működő, és teljesen leépült magyar házak. Utóbbiakra az egyik példa az, amikor a településen három egyház külön-külön létesített virágzó közösségi házat, amelyek vonzzák a fiatalokat, és nincs szükség az elárvult magyar házra. A magyarországi pályázatok kiírásának időpontja sokat ronthat az esélyeken: a leadási határidő február vége, de a támogatások csak a nyár végén válnak elérhetőkké, addig pedig nélkülük nehéz talpon maradni. Székelyföld és Partium lassan magára talál, a kettejük közti széles sávban viszont romlott a helyzet.
A hozzászólások során Dáné Tibor Kálmán, az EMKE egykori elnöke, a Művelődés folyóirat főszerkesztője a hazai közművelődés „belső energiájáról” beszélt: ha valamit erőszakkal el akarnak tőlünk venni, azt állandóan meg akarjuk védeni. Az utóbbi időben viszont ez enyhülni látszik. Normatívákra van szükségünk, de csak ott, ahol nincs más forrás, különben az ellustulás veszélye lép fel, mint Magyarországon.
Széman Péter szerint nagy probléma, hogy Romániában ismeretlen a közművelődési szakképzés, és az, hogy az anyaországi pályázatok kritériumai gyakran menetközben módosulnak.
A konferenciát követően Széman Péter elnöke lapunknak úgy értékelte: a találkozó hasznos volt, mert egy olyan csoport alakult, amely kidolgozza a kritériumokat a normatív támogatás elnyerésére. Két hónapon belül megszületik a kritériumrendszer, amit elküldenek minden magyar háznak, azok észrevételeit begyűjtik, majd belefoglalják a tervbe. „Minden hálózat működtetéséhez pénzre és emberekre van szükség” – összegzett Széman Péter. Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi Agrárakadémia: szükség van a fiatal gazdák dinamizmusára
A gabonatermesztés aktuális kérdései köré szerveződött Szovátán az Innováció a mezőgazdaságban címmel zajló Erdélyi Agrárakadémia november 25-én, szombaton.
„A fiatal gazdák dinamizmusa, munkaereje és az idősebb generáció tapasztalata tudja előre vinni a közösséget, éppen ezért azt tervezzük, hogy az erdélyi magyar gazdákkal párbeszédet folytasson a Magyar Ifjúsági Értekezlet” – mondta el Oltean Csongor a rendezvény megnyitóján. A MIÉRT elnöke kiemelte, a felmerülő problémákat, felvetéseket próbálják eljuttatni a döntéshozókhoz.
A cél a fontos információk megosztása a gazdákkal, hogy hatékonyabban dolgozhassanak, illetve az érdeklődőkkel, hogy megkedveljék a vidéki életet és gazdálkodást Birtalan István szerint. A Maros Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (MIET) elnöke szerint fontos, hogy minél több fiatal gondolkodjon a vidéki életmódban.
„Ha modern, fejlődő, hatékony mezőgazdaságot akarunk, nem lehet megkerülni az innovációt. Ez pedig nem csupán a technológiai újításokra vonatkozik, ennek a napi munkamódszerben, de a vállalkozás-vezetési hozzáállásban is meg kell jelennie” – hangsúlyozta Porcsalmi Bálint. Az RMDSZ ügyvezető elnöke azt tanácsolta a MIÉRT vezetőinek, hogy fogják össze az érdeklődőket, intézményesítsék az időszakos eseményeket, és szervezzék meg a fiatal gazdákat tömörítő agrárkamarát.
Mivel Maros megye jeleskedik a gabonatermesztésben, az Erdélyi Agrárakadémia első állomásának ez volt a témája. Az előadások a hatékonyság köré szerveződtek: a vegyszerezésről, a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) kifizetéseiről, az aktuális pályázatokról tartottak előadásokat, Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor a 2020 utáni agrárpolitikát vázolta fel.
A rendezvényt a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) és a Maros Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (MIET) szervezte az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával. (Közlemény) Reggeli Újság (Nagyvárad)

Magyar és román diákok énekelték egymásnak népdalaikat Csíkszeredában
Nagy áttörésnek örülhetnek Csíkszeredában a közel két évtizedes múltra visszatekintő Csak tiszta forrásból népdalvetélkedő szervezői: idén sikerült autentikus Hargita megyei népdalaikat elhozó román diákokat is megszólítaniuk. A nagysikerű népdalvetélkedő hangulatából videókat is hoztunk.
Újdonság és nyitás a másik nemzetiség irányába – így foglalta össze Szalay Zoltán főszervező az idei Csak tiszta forrásból népdalvetélkedő abszolút premierjét. A hétvégén lezajlott vetélkedőn ugyanis a román versenyzők részvétele az, amitől – a szervezők nagy örömére – történelmi fordulatot vett a 19. éve szervezett népdalvetélkedő. Ugyanis, míg a tavalyi felhívásra még senki nem jelentkezett a Hargita megyei román közösségből, idén összesen 31 román tanuló vett részt a neves szakzsűrivel együttműködő vetélkedőn – és díjakkal tértek haza.
Az áttörés a Tiszta Forrás Alapítvány elnöke szerint annak tudható be, hogy másképpen népszerűsítették a rendezvényt a román lakosság körében. Míg tavaly a Hargita Megyei Tanfelügyelőséget kérték meg, hogy az adatbázisukban szereplő „Hargitán innen eső” román iskolákat értesítsék le, idén Antal Rózsikával, a társszervező Eszterlánc Alapítvány képviselőjével – aki egyébként a vetélkedő ötletgazdája is –, személyesen vették fel a kapcsolatot a tanintézményekkel. A szervezők elképzelése az volt, hogy ugyan a román versenyzők egymás között versenyeznek, ezt a Márton Áron Gimnázium gyönyörű dísztermében, a teljes közönség előtt tegyék. Végül 31 román tanuló hangja csendült föl a népdalvetélkedőn, közülük öt egyéni versenyző, a többi pedig négy különböző dalcsoport tagja. Csíkszeredából és Maroshévízről érkeztek, utóbbiak között voltak galócási tanulók is – a szervezők statisztikái szerint a 19. kiadásra így kettővel bővült a benevező települések száma.
Mint megtudtuk, negyvenkét helységből összesen 400 résztvevő jelentkezett a csíkszeredai Tanulók Háza együttműködésével szervezett Csak tiszta forrásból népdalvetélkedőre, mely – mint korábbiakban megírtuk –, november 13. és 25. között zajlott.
„A Tiszta Forrás Alapítvány több ilyen kezdeményezést próbált megszervezni. Az első az idén szeptemberben zajló Interetnikus tánctábor volt. Azt szeretnénk, hogy a román és magyar lakosság között olyan tisztelet és érdeklődés induljon meg, mely egymás kultúrája iránt nyilvánul meg, és úgy gondoljuk, hogy ez a két kezdeményezés példát mutat akár másoknak is, hogy nem csak feszültségek vannak Hargita megyében és Csíkszeredában, hanem barátságok és egymás iránti tisztelet is, és ezt jó lenne, ha a nagyvilág tudomásul venné” – fogalmazott Szalay Zoltán.
A vetélkedő színvonalát és a szakmai jellegű meglepetéseket firtató kérdésünkre a néprajzkutató, zeneszerző elmondta: meglepetés elsősorban a románok részéről volt. „Nagyon szép repertoárral és produkciókkal jöttek. Úgy érzem, gazdagodtunk mindannyian. Egyrészt azzal, hogy betekintést nyertünk az ő hagyományápoló, hagyományőrző tevékenységükbe, ők is a miénkbe természetesen, másrészt azáltal, hogy tényleg színvonalas előadásokat hallottunk tőlük, akár egyénileg, akár dalcsoportok szintjén” – mondta.
A résztvevők és felkészítő tanáraik tájékoztatására továbbá elmondta, hogy a Tiszta Forrás Alapítvány Facebook-oldalán közzétették a döntőbe bejutó versenyzők teljes névsorát is, valamint az elkövetkezőkben számos fényképet tesznek elérhetővé az érdeklődőknek. A népdalvetélkedőt a Nemzeti Kulturális Alap, Bethlen Gábor Alap, Hargita Megye Tanácsa, Csíkszereda Város Önkormányzata és a Communitas Alapítvány támogatta. Gellért Edit / maszol.ro

Fehéregyházának csak Petőfi van
Szabó József, a Petőfi Egyesület elnöke tájékoztatott a legutóbbi magyar szórványnapi rendezvényekről, a Petőfi Egyesület, a Gaudeamus Alapítvány és a Kikerics Kulturális Egylet közös szervezésében. Az eseményen Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora tartott előadást a szórványról, majd a sárospataki 8kor színház előadása és a segesvári Kikerics együttes táncműsora következett. Az idén már csak kisebb rendezvényeket terveznek, csupán „egyesületi berkekben”. A két legfontosabb rendezvény, amit az egyesület szervez, a Petőfi-ünnepség, illetve a magyar szórvány napja, de a március 15-i ünnepségeket is a Petőfi Egyesület szervezi. Sikeres az együttműködés mind a Gaudea- mus Alapítvánnyal, mind a Kikerics Kulturális Egylettel, de, mint mondta, „sajnos fogyunk, és örülünk, ha össze tudunk gyűlni. Sokszor nem is érdemes külön tartani rendezvényt. A pénz kevés, a Petőfi-ünnepséget a Comunitas Alapítvány is támogatta korábban, de az utóbbi időben csak a megyei tanácsra számíthatunk”. Szabó József a múzeum gondnoka is, problémák vannak ott is, ami érződik a látogatottságon. „A kiállításunk most már felnőttkorba lépett, 18 éves. Jó, hogy állandó kiállítás, de azért időnként ezeket is cserélni kell. Újabb kiállításra már volt is elképzelés, mert amikor diákokat hoznak el, sokszor a Wi-Fi-jelszón kívül más nem is érdekli őket. Ilyen a világ most, ehhez a világhoz kellene közelebb kerülni. A nyáron voltam Kiskőrösön, ahol egy csodálatos János vitéz kiállítás nyílt meg, hatalmas összegbe is került, nos, annak az épületnek az emeletén interaktív játékok vannak a magyar történelemről, Petőfiről, ami nemcsak a gyerekeket, de a felnőtt embert is megfogja. Nálunk is ez kellene, de a kivitelezésében az anyagiak akadályoznak. Új tetőzetre lenne szükség – nem győzöm a cserepeket dugdosni –, gyakorlatilag a plafontól a tetőig mindent ki kellene cserélni. Pénz nincs, próbálok finanszírozást keresni, talán sikerül. Csak azzal érvelek, hogy Fehéregyháza az Petőfi, mert Fehéregyházának sajnos más nincs”. Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyen (is) vendégszerepel az M Studio
A sepsiszentgyörgyi M Studio első alkalommal mutatkozik be Szlovákiában december 18-án, előtte pedig két belföldi vendégjáték is lesz: Marosvásárhelyen és Gyergyószentmiklóson lépnek színpadra de-cember 11–12-én a Jóemberek című előadással.
A társulat újra műsorra tűzi a Bezsán Noémi koreográfiájában készült Jóemberek című előadását, amelyet december 9-én Sepsiszentgyörgyön, majd a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően két erdélyi városban is játszanak. December 11-én 19.30 órától Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színház Kistermében, december 12-én 19 órától pedig Gyergyószentmiklóson, a Figura Stúdió Színházban mutatják be a táncelőadást.
A rendezőt Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényének egyik alapgondolata inspirálta, mely szerint „Rossz ember nincs a világon” – minden ember jó, senki sem rossz, csak boldogtalan. Az érzetek és képek kollázsából épülő produkció, amelyben az emberek közötti találkozások lehetőségeit kutatja Bezsán Noémi, a fiatal koreográfus első közös munkája az M Studio társulatával. Az előadás rendező-koreográfusa Bezsán Noémi, művészeti tanácsadója Bocsárdi László, díszlet- és jelmeztervezője Kiss Zsuzsanna, a zenét Ádám Rebeka szerezte, zenei munkatársak Ádám Julcsi és Ferencz Áron.
A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával decemberben első alkalommal látogat el Szlovákiába az M Studio. Kassán lépnek színpadra a Fehér Ferenc által rendezett Kampf című előadással, amely a Thália Táncestek rendezvénysorozat keretében lesz látható december 18-án 19 órától. A Kampf szó jelentése harc, azaz protokolláris küzdelem a ranglétrán való felfelé jutásért. Az előadás a kortárs tánc nyelvén, játékos formában jeleníti meg hétköznapi vívódásainkat, gúnyolódással, hatalmi játszmákkal szembeni kiszolgáltatottságunkat. A 2013-ban készült produkció az M Studio történetének egyik legsikeresebb előadása, ez idáig több mint 60 alkalommal – köztük számos romániai és magyarországi fesztiválon – játszották.
A vendégjátékok mellett Sepsiszentgyörgyön december 9-én a Jóemberek című előadást, 14-én és 26-án a Frenák Pál rendezésében készült To_R c. produkciót, december 21-én és 27-én pedig a Háromszék Táncegyüttessel közösen bemutatott Csillag-ösvény népe című előadást játsszák. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyért Életműdíjat kapott Csíky Boldizsár zeneszerző
Csíky Boldizsár marosvásárhelyi zeneszerzőt, a város kulturális életének egyik legmeghatározóbb személyiségét köszöntötték péntek este a Kultúrpalota kistermében. Az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Communitas Alapítvány Erdélyért Életműdíjban részesítette a művészt, aki idén októberben ünnepelte 80. születésnapját.
Elsőként Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, az RMDSZ volt szövetségi elnöke mondott köszöntő beszédet. Elmondta, az Erdélyért Életműdíjat harmadik alkalommal adja át az RMDSZ. Első alkalommal 2015-ben Kántor Lajost, azt követően 2016-ban Egyed Ákost díjazták, most pedig Csíky Boldizsárt jutalmazták mindazért, amit Erdélyért, illetve Marosvásárhelyért tett.
„Erdélyben úgy alakult a sorsunk, hogy az erdélyi magyar alkotó nem engedhette meg magának, hogy a dolgozószobájába bezárkózzon” – fogalmazott Markó, utalva arra, hogy a művészei alkotás mellett Csíky Boldizsár is közéleti szerepet vállalt város művelődési és közéletében.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára volt 40 éven keresztül, a rendszerváltást követően pedig igazgatója. Két mandátumot töltött ki a a városi önkormányzatban a rendszerváltás után. Sokat tett azért, hogy oldja a román és magyar közösség között a ’90 márciusában kialakult feszültséget, hogy működjön a párbeszéd a két közösség között.
Csíky Boldizsár eddigi életműve épp olyan sokrétű és gazdag, mint személyisége – kezdte a méltatást Selmeczi György, aki többféleképpen is jellemezte a marosvásárhelyi zeneszerzőt. Az erdélyi szellem arisztokratájának nevezte például, ugyanakkor az erdélyi szellemi élet plebejusának is. A tehetség, a moralitás és a stílus a művész szentháromsága – mondta a méltató, az erdélyi kultúra szolgálójának nevezve az ünnepeltet, aki az erdélyi és marosvásárhelyi önbecsülést szolgálja, a közönséget is ugyanakkor, aki a kortárs zeneszerzésnek az utolsó mohikánja, őrző a vártán, nagy művész, akinek érzéke van a nagysághoz.
Gyarmathy János Magvető című kisplasztikáját végül Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke adta át Csíky Boldoizsárnak Markó Béla és Takács Csaba jelenlétében. A díjazott megköszönte a méltató szavakat, majd azokról az évekről beszélt, amikor a Kultúrpalota színpadán és próbatermein a Székely Színházzal kellett osztoznia a Filharmóniának, amikor egy-egy előadásra a második emeletről a földszintre kellett hetente lecipelniük a 700-800 kilós zongorát.
Végül Csíky Boldizsár-műveket adott elő zongorán ifjabb Csíky Boldizsár és Selmeczi György, Molnár Mária énekes, valamint a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Fúvósegyüttese. Antal Erika / maszol.ro

„Az erdélyi szellem arisztokratája – és plebejusa”
Erdélyért Életműdíjat kapott Csíky Boldizsár
Az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia Alapítvány, valamint a Communitas Alapítvány által alapított Erdélyért Életműdíjat az idén a marosvásárhelyi Csíky Boldizsár zeneszerző, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia egykori művészeti titkára, majd igazgatója, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a város kulturális életének egyik legismertebb személyisége vehette át.
A díjátadó ünnepségre péntek este a Kultúrpalota kistermében került sor, ahol a méltatók közül elsőként Markó Béla köszöntötte az idén októberben 80. életévét betöltött művészt.
– Az RMDSZ harmadik alkalommal ad Erdélyért életműdíjat egy kiemelkedő erdélyi magyar alkotónak: 2015-ben Kántor Lajost, 2016-ban Egyed Ákost díjaztuk. Nem latinul, hanem magyarul neveztük meg ezt a díjat, mert olyan alkotókat kívánunk kitüntetni, akik életművük által Erdélyért cselekedtek: aki itthon alkot, az Erdélyért is cselekszik. Csíky Boldizsár zeneszerző a jelentős erdélyi alkotók sorába tartozik, az az ember, aki folyamatosan cselekedni próbált azért, hogy más legyen a jövőnk Marosvásárhelyen, Erdélyben, Romániában. Életművében, alkotásaiban sem tud szabadulni ettől a kihívástól. Impozáns lista tartalmazza a műveit, köztük az Erdélyi rapszódiát, a Gulág című memoriál-szimfóniai szerzeményét. Alkotásai ezer szállal kapcsolódnak művészeti múltunkhoz, történelmi dilemmáinkhoz. Közéleti szerepvállalását közelről szemlélhettem: a nehéz években, ’89 után olyan személyisége volt Marosvásárhelynek, aki nagyon sokat tett kilátástalannak tűnő időkben is azért, hogy ez a város békésen megélhesse a maga kultúráját, és ne szakadjon meg az a párbeszéd, amely a város két nagy közössége között zajlik. A Pro Európa Liga társelnökeként, a KZST elnökeként és közvetlenül is megtapasztalta a politikai kihívás fontosságát: a kilencvenes években két mandátumon át városi tanácsosként is dolgozott. Van, aki úgy érzi, hogy ezáltal csonkulnak az alkotó energiái, én azonban úgy gondolom, hogy ezek a vállalások hozzáadtak művészete mélységéhez.
– Nem számítottam arra, hogy ennyire nehéz lesz zárt formába önteni gondolataimat – mondta méltatóbeszéde során Selmeczi György. – A barátság és tisztelet ezen fokán idősődő művészemberek túl vannak a szabályos méltató gondolatok világán. Csíky Boldizsár eddigi életműve olyan sokrétű és gazdag, mint a személyisége. Sokan vannak, akik egy művét sem hallották, mégis mindenki tudja, hogy ki ő. Mondhatjuk, az erdélyi szellem arisztokratája – a szó leggazdagabb értelmében. Elődeinek szellemi hagyatéka, tudása, látóköre, műveltsége felhatalmazza erre, a tehetség, a moralitás, a stílus pedig az arisztokrata művész szentháromsága. Derű és játék, hobbi és kedvtelés, spiritualizmus nélkül nincsen alkotás. De azt is mondhatjuk: Csíky Boldizsár az erdélyi magyar szellemi élet plebejusa – a harc, a kitartás embere, az értékek mindenkori szószólója, ombudsmanja, a közösség természetrajzának ismerője, betegségeinek orvosa. Egész vezetői pályáját az erény és a taktikai érzék virtuóz egyensúlya jellemzi. Szerzeményeire a népi források, a népzenei inspirációk, de teljes alkotói szuverenitás is jellemző: erdélyi intonáció európai távolságban. Mindenki erre törekszik, de nagyon keveseknek sikerül. Életművének szinte mindegyik darabja ékes bizonyíték arra, hogy van élet Bartók után. Ehhez kellett a plebejus kiállás, a nyitottság, az ostobák derűs kiismerése. Ugyanakkor az erdélyi kultúra szolgálója is: az erdélyi önbecsülést szolgálja. Puszta jelenléte mindenkor szembeszegült a provincializmussal. Szolgálta a zenekart, amely mindig Vásárhely presztízsének fokmérője volt. Szolgálta a közönséget – nem kiszolgálta. A kortárs zenei minőség első számú utolsó mohikánja: az őrző. Egy nagy művészt köszöntünk: olyant, akinek még van érzéke a nagysághoz és a minőséghez egyaránt. Köszöntjük az arisztokratát, a plebejust, a szolgálót, Csíky Boldizsárt! – mondta Selmeczi György, majd Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke társaságában átadta a díjat, Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész Magvető című alkotását.
– Fontos nekem ez a díj, és hálás vagyok, hogy rám gondoltatok. Az, hogy a Kós Károly nevéhez is kapcsolódik, még többet jelent nekem: ő a katasztrófa után megmutatta, hogy hogyan lehet itt élni. Nézem ezt a termet, ahol körülbelül negyven évig működtem, itt volt a zenekar próbája mindaddig, amíg a színház meg nem épült. Itt értek az első élményeim, negyven éven keresztül rengeteget tanultam a zenekar lélektanáról – köszönte meg a kitüntetést Csíky Boldizsár.
Az est zárásaként Csíky Boldizsár műveit adta elő zongorán ifjabb Csíky Boldizsár és Selmeczi György, valamint Molnár Mária, a Kolozsvári Magyar Opera magánénekesnője, illetve a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia fúvósegyüttese Kostyák Márton közreműködésével. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Adventi szokások régen és ma
A fenti címmel elhangzó előadás zárta az idei tevékenységsorozatot a dévai unitárius egyházközségben. Virág Ádám Petőfi-ösztöndíjas fiatal előadásában tömören vázolta az adventi, karácsonyi, újévi ünnepkörhöz tartozó népszokásokat, ezek eredetét, mai formájukat. Kitért az adventi időszak középkori eredetére, a 16. századi gyökerekkel bíró karácsonyfa-állításra és a ma oly nagy népszerűségnek örvendő ajándékozás kezdeteire. – Az ajándékozás pogány szokás és eredetileg a karácsony előtti időszakban a nagy urak ajándékozták meg alattvalóikat, szolgálóikat. Az ajándékozásnak tehát egyfajta szociális jellege volt. És igazából erre épültek a karácsonyi adománygyűjtő szokások is, a mendikálás, a kántálás, a pásztorjáték és a regölés. (...) Magyarországon az 1930-as évektől kezdődően vált divattá a karácsonyi ajándékozás. Az első karácsonyfát a feljegyzések szerint az óvodaalapító Brunszvik Teréz állította Aszódon, 1824-ben – foglalta össze az ünnephez kötődő történeti adatokat Virág Ádám. Megemlítette továbbá, hogy bár az ajándékozás és a fenyőfaállítás is elsősorban a német nyelvterületen jelent meg, terjedt el, a szaloncukor kimondottan magyar jellegzetesség, mely szintén a 19. században vált ismertté, főleg az úri szalonokban. Az előadó röviden kitért a karácsonyi, illetve újévi menükre is, végigpásztázva a világ különböző tájain élő gasztronómiai szokásokat. Majd a december végi ünnepkört is górcső alá vette, megemlítve a János-napi borszentelés és az Aprószentek napján történő vesszőzés szokását is. Végül, eddigi dévai tartózkodása alatt gyűjtött helyi szokásokról is beszámolt, rövid kisfilmmel mutatva be a bukovinai székelyek körében élő katonajátékot (zsidózást).
Az előadónak, házigazdaként Koppándi Zoltán unitárius lelkész köszönte meg az utóbbi hónapokban végzett munkáját. Egyben örömmel nyugtázta, hogy a dévai Dávid Ferenc unitárius zarándok- és szórványközpontban szervezett adventi tevékenységsorozat idén is sokszínűre sikeredett. – Az első héten dr. Koppándi Botond teológiai tanár előadása során hangolódhattunk az adventre, majd Kun-Gazda Gergelynek köszönhetően Heltai Gáspár életét, munkásságát ismerhette meg a dévai magyarság. Advent második felében az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet fiataljai gyújtogatták lelkünkben a hit, remény, szeretet, öröm, egymásra találás, a béke lámpásait, majd néhány nap múlva a Hazajárók szerkesztőivel barangolhattunk Kárpát-medence-szerte. Tevékenységeinket Virág Ádám előadása zárta – foglalta össze az elmúlt három hét egyházközségi eseményeit Koppándi Zoltán lelkész, külön megemlítve, hogy a felsorolt tevékenységeken ezúttal is a teljes dévai magyar közösség képviseltette magát. Továbbá köszönetet mondott a rendezvénysor támogatóinak: a Bethlen Gábor Alapnak, illetve a Communitas Alapítványnak. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)