Eseteim lágyszívű szekusokkal
SZILÁGYI ALADÁR újabb emlékező írása arról szól, hogy miként került közvetlen, személyes-szívélytelen kapcsolatba a Securitate néhány tisztjével a hetvenes-nyolcvanas években.
Fiatal házasokként a régente Sal Ferenc (manapság Dunărea) nevű utcában laktunk, annak sikátorrá szűkülő felvégén, melynek alvégén, szemtől szembe a Barátok templomával a Securitate székelt. Mivel naponta elhaladtunk a laktanyaépület előtt, gyakran láttuk ki-bejárkálni kapuján a belbiztonságiakat. Sokukat ismertük látásból, s néha azzal szórakoztunk a párommal, hogy a hátuk mögött haladva, a tarkójuk láttán tippeltünk: az ipse benyit-e vagy sem a Dunărea 2. szám alatti szárazkapun. Valamiféle aurája lehetett az elvtársak tarkójának is, hiszen általában beváltak a tippjeink…
Sokáig volt szemközti szomszédom itt, az Eminescu (régente: Szaniszló) utcán egy kvietált kapitány, aki forgalmas ügyvédi irodát működtetett. Magyar volt az istenadta, hangulatos úr benyomását keltette. Hamar köszönőviszonyba kerültünk. Még javában fúrtam-véstem új otthonunk falait az elavult szerelékeket kicserélendő, amikor egy délelőtt beállított, és érdeklődéssel asszisztálta a bergmanncsövekkel való birkózásomat. Egyszer rajta kapott, amint a létra tetején – a saját munkamorálom emelése végett – munkadalokat improvizálok, afféléket, hogy „nincs szebb, mint a szerelem, / míg a villanyt szerelem…” Produkcióm sikert arathatott, mert hazaugrott, és egy jóféle szatmári szilvapálinkát tartalmazó butykossal tért vissza. Amidőn alkoholszintje a kérkedhetnékig emelkedett, elmesélte, hogy ő ifjúkorában – már a Securitate állományának tagjaként – Kolozsvárott tanult jogot, méghozzá magyarul, a Bolyai Egyetemen. És tejfölösszájú hadnagyocskaként azt a harci feladatot kapta, hogy néhány kollegájával karöltve személyesen faggassa ki a professzorait, Balogh Edgár, Demeter János és Jordáky Lajos elvtársakat. Sajnos, a későbbiekben már nem vette elő ilyen mértékű őszinteségi roham, bár szívesen rögzítettem volna az emlékeit, legalább azzal az ominózus koncepciós egyetemi perrel kapcsolatban.
Egyébiránt derék magyar lehetett, nyugodjék békében, elvégre az RMDSZ létrejötte után, annak hőskorában, ott láttam tüsténkedni az alapító atyák körében. Jogi tudományoknak sem lehetett híjával, hiszen ő maga készítette fel sikeresen egy szem lányát az egyetemre. Az ambíciózus leányzó – szülei nem kis büszkeségére – a rendszerváltás után nem sokkal egyetemet váltott, a Babeş-Bolyait otthagyva, meg sem állott Oxfordig…
Az őrnagy, aki közel fél esztendőn keresztül „foglalkozott velem” a 70-es években, a nagy „Ady-körös balhénk” idején, joviális hivatalnok kinézetű emberke volt. Verejtékben úszva rótta gyöngybetűit a kihallgatási jegyzőkönyv lapjaira. Ha pocolista korában még létezett volna olyan diszciplína, hogy „szépírás”, bizonyára csupa kitűnővel jutalmazta volna a tanító nénije. Alapos önismeretre vallott, hogy amikor úgy érezte, be kell erősítenie, csatlakoztatott maga mellé egy szúrósabb tekintetű, megtermettebb fickót, segítségül. Nem, nem bántottak, meg se simogatták a fejemet. Én meg úgy védekeztem, ahogy tudtam. Amikor egy-egy éjszakai műszak leteltével fölszólt a villanytelep portársa a vezérlőterembe, hogy „Sziszikém, már várnak!”, mire a kapuhoz értem, gyakran sikerült kívülre helyeznem magamat magamon. Ilyen felülkerekedett állapotban, outsiderként mertem nekik szegezni a kérdést:
„Árulják el, magukat addig nem engedik haza, amíg nem produkálnak rólunk valamit, akármit, irredenta szeánszot, szexorgiát, székelyhimnuszt, egyebet?”
Olyankor szemlátomást meg is sértődtek, de az én őrnagyom hamar túltette magát az efféléken.
Később, amikor felső utasításra lezárták – ha nem is tették ad acta – az ügyünket, összefutottam vele a Fő utcán. Őrnagyom széles mosollyal üdvözölt, és megkérdezte: „Ce mai face cenaclul Ádi?” Úgy érdeklődött az Ady kör hogyléte felől, mintha egy kedves, közös ismerősről lett volna szó…
Harmadik példaesetem a rendszerboruláshoz közeli történet. Ennek a lakásnak, melyet 1982-ben béleltünk otthonunkká, előzőleg egy román család volt az albérlője. Az asszony tanárnő, a férfi szekus alezredes volt. Valamiféle nosztalgia mocoroghatott bennük az Eminescu utcai kertes ház iránt, hiszen elköltözésük után néha meg-meglátogatták az udvar lakóit. Egyszer az alezredes egyedül állított be. Az volt a feltűnő rajta, hogy ez a mindig kifogástalan öltözékű, vőfély eleganciájú, kinyalt férfiú, most fésületlenül, megbontott nyakkendővel, nyitott ingnyakkal, alkoholbűzbe burkolózva jelent meg. A markában egy félig telt borosüveget szorongatott. Egyedül voltam otthon, éppen bevallatlanul rejtegetett írógépemen pötyögtettem valamit a kerti bádogasztalon. Elmagyarázta, hogy az ő ötvenedik életévét ünneplő szülinapi bankettjéről szökött meg. Engedélyt kért, hogy letelepedhessen velem szemben. Majd arra is, hogy kicsit körülnézhessen a lakásban, mely „az első nagyváradi otthonunk volt, ahol nagyon boldogok voltunk, ahol a kisfiúnk gügyögte az első szavait, ahol megtette az első lépéseit stb., stb.” Bejelentetlen látogatóm nosztalgiája elég csöpögősre-nyúlósra sikeredett. Valamit kiolvashatott tartózkodó testtartásomból, mert kérdezés nélkül, diszkrét böffentések közepette, elkezdett mentegetőzni. Elmagyarázta, hogy őurasága szívesebben maradt volna a tanári pályán, csak hát fiatal házasokként semmi esélyük sem volt arra, hogy az isten háta mögötti hegyi faluból, ahová repartizálták őket, jobb helyre kerülhessenek. A Securitate a 60-as években fiatal, több nyelven beszélő értelmiségieket toborzott, ő az anyanyelvén kívül magyarul, oroszul is értett, angolul is valamelyest. Jelentkezett, és fél éven belül bekerültek Nagyváradra, ebbe a zárt városba, a felesége is kapott állást. Három évig laktak itt albérletben, aztán saját lakáshoz jutottak a központban. Mindezt sűrűn mentegetőzve, sunnyogva szövegelte, talán megérezhetett valamit a széljárásból, hiszen ’89 őszét írtuk akkoriban…
Rezzenetlen arcom láttán, elibém tolta a maradék italt. Amikor felállt, akkor vettem észre, hogy megereszkedett nadrágján jókora húgyfolt terjeszkedik.
A negyedik eset nem sokkal későbbi, 1989. október hatodikához kötődik. Gábor barátom a maga nyíltan merész módján felhívott telefonon, és aziránt érdeklődött, hogy holnapután nem tartok-e vele Aradra. Igenlő válaszom mások érdeklődését is fölkelthette, mert másnap délelőtt három férfiú állított be hozzánk. Bevezettem őket, s az egyikük ékes magyarsággal próbált lebeszélni arról, hogy hajnalban felüljek az aradi vonatra. Azt nem kérdeztem meg hívatlan vendégeimtől: ugyan honnan van tudomásuk arról, hogy hová készülünk, inkább affelől érdeklődtem: mitévők lettek volna, ha nem találnak idehaza? Holnap hajnalban az állomáson vártuk volna – válaszolták készségesen. Kiderült, hogy a másik két vizitelőm is beszél magyarul. Anyanyelvemre fordítva a szót, kevésbé választékosan, de nagy igyekezettel igyekeztek lebeszélni a zarándoklatról. „Ezek az idők nem alkalmasak az ilyen gyülekezésekre!” – hajtogatták sokat sejtetően.
Valóban, nem mentem el. Másnap este a Kossuth rádió bemondta, hogy az aradi vesztőhely környékét október 6-án motorverseny miatt lezárták, meg sem lehetett közelíteni. Tehát „beigazolódott” jóakaróimnak az időpont „alkalmatlanságára” vonatkozó jóslata. Különben amikor távoztak, az egyikük visszaszólt:
„Reméljük, be is tartja az ígéretét, nehogy holnap véletlenül egy autó elgázolja Aradon!”
Értettem a szóból. Azt viszont én sem sejtettem, hogy a kisebbik gyermekem aznap nem ment iskolába, mindent hallott a szomszéd szobából. A tizenhat éves leányka riadt őzikeszemekkel került elő az érettem „aggódó” szekusok távozása után…

erport.ro

A remény, hogy van tovább (Beszélgetés Albert Ernővel, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatójával)
Másfél évtizeden át volt nagy tekintélyű igazgatója Háromszék legrangosabbnak tartott középiskolájának, pályáját az iskola kultúrcsoportjának megteremtése, a legendás házi dolgozatok és helyesírási felmérők, no meg az 1975-ös „plakátforradalom” szegélyezi. Beszélgetés Albert Ernő tanárral arról is, milyen körülmények között szurkolna román csapatnak.  – Egykori diákjaként sokszor felmerült bennem: vajon ez a roppant szigorú ember hazaérve kabátjával együtt az igazgatói tartást is szögre akasztja?
– Ennyire félelmetes lettem volna? A fegyelmet még a csíkszeredai gimnáziumból hoztam magammal, ott nagyon megkövetelték a diákoktól. Nem készültem tanárnak, ám az egyetemen a gyakorlati tanítások idején annyi értéket olvashattam ki a gyermekek szeméből, hogy mégis a tanári pályát választottam. A moldvai csángókat akartam magyarra tanítani, fellelkesedve, hogy a Magyar Népi Szövetség megszervezte az ottani magyar oktatást. A kihelyezéskor Márton Gyula dékán elnevette magát: eddig mindenki tiltakozott Moldva ellen, most meg, amikor akadna egy ember, aki önként menne, már senkit sem küldhetünk, mert nemrég érkezett az értesítés, hogy megszüntetik a magyar oktatást. A felkínált két tanári hely közül Nagyváraddal szemben Sepsiszentgyörgyöt választottam. A tanfelügyelőségen viszont azzal fogadtak, hogy nincs hely a Mikóban, de kineveznek a köpeci iskolába. Bartha János ajánlására aztán – mint táncolni is tudó ember – a 3-as számú iskolába kerültem, de nem sokáig maradhattam, hamarosan kineveztek a Mikó esti tagozata igazgatójává, majd 1957-ben, nem egészen huszonöt évesen az egész iskola élére. Akkor döbbentem rá, mi vár rám: a helytállás kötelessége, a sok gyermek iránti felelősség, hogy szót kell érteni a tanári karral. Bár korábban sem volt tőlem idegen a rend, a pontosság iránti igény, a helyzet óhatatlanul megváltoztatta a magatartásomat. Soha nem volt ez álarc, amit csak a külvilág előtt viseltem, ez voltam, ezzé váltam. – Ezzel párhuzamosan pedig a Székely Mikó Kollégium történetének egyik leghosszabban „regnáló” igazgatója.
– Pedig nem indult túl jól. Az 1956-os események utórezgéseként 1958-ban letartóztatták az iskola hat diákját és Erőss János tanárt. Sokat tépelődtem: vajon meg tudtam volna-e akadályozni, hogy így alakuljon? Persze rögtön rohantam a pártbizottságra, kértem, bízzák rám, elrendezzük. A hangnem azonban, amelyen beszéltek velem, jelezte: ők tudnak még valami olyat, amit mi nem. Le is váltottak, a leánylíceumba helyeztek, majd 1960-ban visszahívtak, onnan vonultam nyugdíjba 1996-ban. Rengeteg és sokirányú feladat hárult akkoriban az iskolára. Mindig is vallottam, hogy a tanár feladata nem korlátozódik az órára való felkészülésre, illetve az óra megtartására. Ennek jegyében vezettem be a házi dolgozatokat, amelyek révén a diákjaimat arra próbáltam rávezetni, hogy egy tanéven át önállóan dolgozzanak egy témán, s abban lehetőleg örömüket leljék. Kezdetben irodalomtörténettel foglalkoztunk, írók életével, a diákok még leveleket is küldtek az íróknak, közel ötven ilyen levelezés vár még feldolgozásra. Az 1960-as évek elején jelentkezett aztán egy Nagy Róza nevű lány, hogy ő inkább a háromszéki népviseletről, varrottasokról írna, már gyűjtögetett is néhány környékbeli faluban. Én egyetemista koromban foglalkoztam népköltészetgyűjtéssel, s amikor a Háromszéki népballadák című kötet kiadásának ötlete is felmerült, már kimondottan azt kértem a diákoktól, hogy balladákat gyűjtsenek. A könyv anyaga jelentős mértékben a diákok munkájából állt össze. – És mi történt azokkal, akiket a Fennvaló nem „vert” meg a betű, az írás iránti érdeklődéssel?
– Az önállóságra való nevelés nem jelentett kizárólag irodalmi tevékenységet, az is a céljaim közé tartozott, hogy keresgélésre, kutatásra késztessem őket. Hiszen minden irányból azt érzékelhette az ember, hogy el akarják feledtetni a történelmünket.  Stanca propagandatitkár például a nyomdában állíttatta le az iskolamonográfia kiadását, mert, úgymond, túl sok a történelem benne. A faluról származottaktól elsősorban saját településük történetét kértem számon, a szentgyörgyiektől az utcanevek történetének felkutatását, térkép készítését. Albert István mai belgyógyász főorvos Dani Árpáddal két nyáron át kerékpáron járta a háromszéki vártemplomokat, várromokat, felmértek, fényképezték, ebből az anyagból született a roppant sikeresnek bizonyult Várak és vártemplomok című kötet. 
– Az egyre több korlát közé szorított korban intézményvezetőként bizonyára sok kompromisszumra is kényszerült. Mi fájt leginkább?
– Az idők során többször elhangzott, hogy a Mikó nem a legjobb helyen épült: a városközpontban vagyunk, nincs hely bővítésre, szűk az udvar. Ujjvárossy József, a Székely Mikó Kollégium és a Református Egyházmegye főgondnoka a múlt század elején azért adományozta az iskolának a tulajdonában lévő kertet, hogy majd oda költöztetik az iskolát. Ezt jeleztem is Király Károly első titkárnak, aki kezdetben beleegyezett, hogy kezdjük az egészet a fiúbentlakás építésével, pénzt is ígért a munkálatokhoz. Egy évig nem történt semmi, aztán hallom, hogy pártaktivistáknak szánt lakótelepet építenek oda. Szóvá is tettem egy gyűlésen: Király elvtárs, mi ebben az ügyben már megegyeztünk... Sajnos, semmi sem lett belőle, ma is bosszankodom, valahányszor arra járok. Más léptékű volt, mégis csalódásként éltem meg, amikor 1971-ben telefonáltak a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumból, hogy nem tudják fogadni az iskola küldöttségét. Nagyon készültünk, valamennyi utazási engedélyt beszereztük, a kultúrcsoport már túl volt a színházban tartott főpróbán. Később derült ki, hogy a pécsiek egy nagy szocialista hadgyakorlat miatt voltak kénytelenek lemondani az utazásunkat, amit aztán a ’72-es tavaszi vakációban pótoltunk.
– Igazgatósága egyik forró pillanatát a mikós diákok 1975-ös plakátragasztása jelentette. Hogy élte meg a sorstragédiákba torkolló eseményeket?
– Egy novemberi reggelen azzal fogadtak az iskolában, hogy az éjszaka folyamán néhány tanulónkat elfogta a Securitate. Köztük Hervai Zoltán tanárunk leányát, Katalint, a csoport vezetőjét, a nagyborosnyói iskolaigazgató fiát, Jakab Lehelt, később a fiamat, Leventét is kapcsolatba hozták a diákok mozgalmával. Felkerestem a Securitate megyei főnökét, Ioan Hancheșt, a tanulók hollétéről és tetteiről érdeklődtem. Meglehetősen rideg és kimért volt. Most vizsgálják az ügyüket, majd bővebben is tájékoztatnak – közölte. A fiam elmondta, hogy diáktársai őt is meghívták a gyűlésükre, de mivel edzésre kellett mennie, nem tudott részt venni, többször aztán nem hívták. Ettől kezdve arra számítottunk, hogy őt is beidézik. Késő esténként gyakran hallgattuk a pattogó lépéseket, hosszasan figyeltük, csengetnek-e lakásunk ajtaján. Egyik este az iskolánkba civilben bejáró tiszt – sokáig azt hittem, hogy KISZ-aktivista – csengetett az ajtónkon. A főnöke arra kér, mondta, menjek vele a székházba. Amikor a tömbház előtt megláttam a fekete Volgát, belém villant, vajon visszajövök-e még. A Securitate épülete előtt kísérőm kiszállt, nemsokára megérkezett a főnök helyettese, Aulich Sándor, arra kért, menjünk be az iskolába, meg akarja nézni a térképeket a földrajzszertárban. Minden tömböt átnézett, néhányat félretett, amelyekben a diákok ceruzával vagy tintával Erdélyt külön országként tüntették fel. Egyik délelőtt a fiammal együtt kellett bemennünk a Securitatéhoz. A fiamat magával vitte egy tiszt, engem a főnökhelyettes hívott be egy másik irodába. Elmondta: a tanulókat ebben az épületben tartják fogva, zajlik a kivizsgálás. Közölte, hogy a fiamat is hívták a gyűlésükbe, tudtam-e róla. Amikor elmondtam, hogy néhány napja értesültem róla, be is fejezte a kihallgatást. Egyértelmű volt, hogy mindent tudnak, csak az ellenőrzéseket végzik. 1976 tavaszán tájékoztattak arról, hogy a tanulókat szabadon engedik. Az ügyben hozott ítéleteket – négy diák kicsapását – a tantestület előtt tartott gyűlésen jelentették be. – Ez az esemény jelentette az ön igazgatói pályájának végeztét is, a tanév végén önt is „kicsapták”. – Ennek azért egyéb előzményei is voltak. Az előző tanév kicsengetési ünnepségén megjelent Izsák Ferenc főtanfelügyelő is, aki a búcsúztatóbeszédek elhangzása után odajött hozzám: „A beszédedben egyszer sem hangzott el a főtitkár elvtárs neve” – mondta. Azt feleltem, nem szükséges minden alkalommal ismételgetni a nevét, ilyenkor az eredmények a fontosak, az arra érdemes tanulók nevének felolvasása. „A tegnapi kézdivásárhelyi ünnepségen Kiss Lajos igazgató tízszer említette beszédében Ceaușescu elvtárs nevét” – érvelt. Ezt már alig tudtam szembenevetés nélkül megállni: még ezt is megszámolja, nahát! 
Az 1975-ös tanévkezdés előtti napon az egyik tanfelügyelő azzal érkezett az iskolába, hogy a főnöke el akarja előzetesen olvasni az évnyitó beszédem szövegét. Azt feleltem neki: mondhatnám, hogy még nem készítettem el, de megmutathatom, itt van. Mondja meg a főnökének, ha meg akarja hallgatni, jöjjön el az ünnepségre. Nem értem ezt a bizalmatlanságot, de amíg igazgató vagyok, ilyen kérésnek nem teszek eleget.
Ugyanazon az őszön az oktatási minisztérium tizenöt tagú csoportja ellenőrizte iskolánkat. Azt tapasztalhattuk, hogy bizonyos céllal és nagyfokú előítélettel érkeztek. Az iskola eredményeiről általában elismeréssel nyilatkoztak, de kifogásolták a szocialista szellemben való nevelés hiányosságait. A folyosón ott álltak még a szekrények, amelyekben az iskola megalapításának 110. évfordulója alkalmával közel száz mikós véndiák munkásságát mutattuk be. A csoport vezetőjével ismertetnem kellett az egykori diákok tevékenységét. Amikor megtudta, hogy Makkai Sándor Magyarországra távozott, hiába bizonygattam, hogy kiváló író. Nem beszélve Bihari József vagy Kiss Manyi érdemeiről. Bár Domokos Géza és Beke György, akkor Bukarestben élő írókról is beszéltünk, ők is képtelenek voltak ellensúlyozni az elődök megítélését. Az értékelőn többször is elhangzott, hogy a múlt felé fordultunk, nem látjuk a szocialista jövőnket, ez a káros szemlélet pedig nem szolgálja a szocialista nevelést. A plakátragasztást nem is említették, a kádercsere jegyében leváltottak, helyemre Izsák Ferenc érkezett. – Mostanában mi foglalkoztatja leginkább?
– Az, hogy sehogy sem akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és közöttünk. Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, s az unokáink is. És éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. A pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk pedig ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket. 
– És a saját „bűneivel” milyen viszonyban van? 
– Nem titok, engem vallásos szellemben neveltek, Dánfalván ministrálni jártam, de még a gimnáziumban is néha. Aztán hívtak a diákszövetségbe, igazából nem is tudtuk, mi az, de izgalmasnak tűnt, kultúrfelelős voltam, szerettem, amit csináltam, alkotásnak tekintettem. Az egyetemen egyszerre vad jelszóvilágban találtam magam, milyen harcos, lendületes fiatalok ezek, gondoltam, eleinte még csodáltam is őket. Azokban az években egészen természetesen alakult ki egyfajta egyházellenes hangulat, sokan és vehemensen követelték a templomba járó két-három kollégának az IMSZ-ből való kizárását, ami az egyetemről való kizárást is jelentette volna. Aki szembefordult ezzel a hangulattal, azonnal magán találta az opportunista, a nem elég forradalmár, a megalkuvó bélyeget. Abban az időben egy ideig IMSZ-kari titkár voltam, alig tudtuk megakadályozni ezeket a kizárásokat. Én mindig, később igazgatóként is károsnak tartottam a nyílt vallásüldözést, de nem jártam templomba. Azóta sem, akkor sem, amikor 1990 után sok korábbi ádáz vallásüldöző hirtelen egyházi elöljáró akart lenni. Szegény édesanyám mindenesetre élete végéig imádkozott fiai lelki üdvéért.
– Aki önnel találkozik, a hajdani szigorú igazgató úr helyett ma egy kedves, szinte joviális öregúrt lát. Mi a titka?
– Hát kérem, nagy dolog az unoka. Az ember mindig keresi, hogy mi volt, honnan jött. Nagyszüleim harisnyás dánfalvi földműves emberek voltak, szüleim rengeteg áldozatot hoztak értünk. Mátyás unokám érkezésével az életünket látom folytathatónak, csak reménykedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, minden érdekli, rombol is, de mindenekelőtt annak reményét táplálja, hogy van tovább.
ALBERT ERNŐ
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára, 1960 és 1976 közötti igazgatója, népköltészeti gyűjtő. Csíkdánfalván született 1932. január 14-én. Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Tanítványaival mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425-öt közöl a Háromszéki népballadák című kötetben. Kötetei – Faragó Józseffel közösen: Háromszéki magyar népballadák (1973), Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége, Tamás Katalin (1995), Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001), A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben (2004). Díjak, elismerések: Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díj (2006), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve született ifj. Dr. Xantus János
Ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája rendkívüli hatású volt
Száz éve született dr. Xantus János (1917. február 20. – 1982. november 27.) legendás földrajztudósunk, a biológiai tudományok doktora, a természettudományok kiváló ismerője és népszerűsítője. Kolozsváron született és Kolozsváron hunyt el, de valójában Erdély és egész bolygónk élővilágát tanulmányozta, tapasztalatait széles körben terjesztette. A régi kolozsváriak emlékezhetnek még a kommunista, önkényes időkre, amikor a kincses város magyar értelmisége közösségi sérelmeit és aggodalmait hétvégeken csak a környező kirándulóhelyeken barangolva merte egymásnak kibeszélni: a Bükkben, a Bácsi-torokban, a Szénafüveken, a györgyfalvi erdőben, a Feleki-tetőn, az Őzek-völgyében mindig találkozhattak Xantus Jánossal és (általában) diákjaiból összeverődő kíséretével. Szellemi hagyatéka nemcsak tudományos és oktatói munkájának eredményeit foglalja magába, hanem azt a sikert is, amelyet széles körű népnevelése biztosított számára. Kolozsvár akkori napilapjában, az Igazságban is rendszeresen közölt a természet rejtelmeivel és szépségeivel kapcsolatos írásokat, ezzel is szolgálva az ismeretek vonzó formában történő magyar nyelvű terjesztését. A népszerű természettudósra emlékezik születésének századik évfordulója alkalmából egykori tanítványa és tudóstársa, Szabó T. Attila közös élményeik és a mester köteteinek fényében.
Dr. Szabó T. Attila
Memento a rendhagyó pedagógusra
Vannak sorsfordító, egy életre elkötelező találkozások. Saját életemben kétségtelenül ilyenek voltak kolozsvári találkozásaim Xantus Jánossal csodálkozó kisgyermekként, rajongó kisdiákként, kritikus tanítványként, önfeledt kirándulótársként és végül „száműzött” sorstársként, tanárként is. Emlékeim annyiban közérdekűek, amennyiben a gyermek és a felnőtt, a tanítvány és a tanár, a múlt, jelen és jövendő általános kérdéseiről (is) szól.
Ha agysejtjeimben Xantus Jánossal kapcsolatban elraktározott első emlékeket keresem, akkor a napfényes nyári Szamos-part vizes kavicsain csillogó vászonkajak, egy mosolygó barna arc és az első vízi utazás izgalma bukkan elém… valamikor az 1940-es évek derekáról. És ez ötlik fel sokszor ma is, amikor kajakomban ülök. Jóval később vált csak világossá, hogy a kajak a Tündérszép tájak egyik vándora, a legendás „Szampó”, a barna arc pedig ifjabb (dr.) Xantus János arca volt.
Amikor erre rájöttem, már „pupá”-k, azaz – éppen a Xantus által meghonosított, és diáknyelven „pupákok”-ká torzított – lepkévé válásra várakozó „báb”-ok voltunk a kolozsvári református kollégiumban. „No, hogy vagytok, pupákok?” cseng fülembe ma is a katedrán koppanó katalógusát kísérő köszöntése. És lelki szemeim előtt élesen bontakozik ki az első Xantus-élmény: az első (ha jól emlékszem: helyettesítő) órájának bemutatkozása! Az a felszabadultan szellemes, jó hangulatú tanár-diák kapcsolat, mely csak a született tanár-egyéniségek óráját jellemzi. Nem a „röhög az egész osztály” hangulata, hanem azé a meglepetésé, hogy „… hát ilyen tanárok is vannak? …  így is lehet tanítani ?”
A következő különleges emlék: a táblavázlat. A meglepetés, amit a betűk vonala, a vonalak rendje, a kulcsszavak logikájának felfedezése, a színes rajzok értelmének megfejtése jelentett. Az az érzés, hogy tanárunk felnőtt számba vesz bennünket. Honnan tudhattunk volna szerencsénk áldatlan politikai hátteréről? 
A Bolyai Egyetem  katedrájáról „száműzték” őt a gimnáziumba, polgári-klerikális származása és a  Teleki  Gézához  (Széki gróf Teleki Pál  magyar geográfus, egyetemi tanár, miniszterelnök fia)  fűződő szoros,  baráti és tanártársi kapcsolata miatt is.
Ma sem tudom eldönteni, hogy neki magának javára vagy kárára volt-e ez a „száműzetés”? Az akkori és későbbi „űzetések” nyilván semmiképpen sem voltak számára kellemesek. Abban viszont biztos vagyok, hogy Xantus személyes varázsa, hatása az iskolában nagyobb volt, mint az egyetemen lehetett volna. Amikor diákjaimhoz szólok, amikor a táblára írok (kalligráfiában igencsak tehetségtelen tanítványaként) sok tekintetben ma is ő irányít.
Vagy emlékezzünk a biológia órák hangulatára. Nem hiszem, hogy óráin valaki is rendszeresen szorongott volna. Felszabadult, várakozó zsibongással tódult mindig az osztály a Petőfi utcai „új” épület nyugati szárnyának nagyudvarára néző természetrajzi előadója felé.
És itt van – immár több, mint hatvan esztendő távolából – első „önképzőköri dolgozatom” a madárvonulásról, a vándormadarakról. Alighanem akkor érett elhatározássá bennem a szándék és érdeklődés: biológus leszek. A témaválasztás talán jelképesen is meghatározta életem.
Közös kirándulások
Tavaszi héricsek, szellőrózsák és kökörcsinek a Hajtás-völgy torkában. Rigópohár-vadászat a Cérnaforrás körül egy csalogánytrillás, didergetően hideg májusi sátoros éjszaka után. Vagy az első szputnyik jeleinek táskarádiós „lehallgatása” a Gorbó-völgyben Ruha István két csodálatos hegedűszólója között. Képzeletbeli cirbolya-fenyő keresés (az ő Parádi Ferencet idéző szójátékával – „cirbolyongás”) a Retyezátban. Közös túra a Balkánon … részleteiről a Világjáró bakancsokban is megemlékezett.
 Azután a hányattatások és a meghasonlások kora. Küszködései a méltánytalanságokkal, az áskálódó rosszindulattal, a politikai  rendőrséggel, a hivatalból  rámért, életfogytig  tartó   gáncsoskodással … és mindenekelőtt önmagával, a génjeiből kiszabaduló betegséggel.
Az érzelmek küzdelme az értelemmel … és viszont. Ekkorra már elkerültem Kolozsvárról, találkozásaink megritkultak, de nem szakadtak meg soha.
Egész népét tanította
Xantus János egész életében tanított; előbb egyetemen, majd középiskolai tanárként, miközben egész népét tanító ember is volt.
Tanóráinak hangulatát ma is féltett emlékeim között őrzöm, oktatói munkájának hatását – és utóhatását is! – nemrégiben újból alkalmam volt lemérni egy természet- és környezetvédelmi versenypályázat irányítása, elbírálása során.
A csillagok „születéséről” és „haláláról” írott kis könyvét annak idején íróasztalomról csente el nyolcadikos lányom, s úgy olvasta a paplan alatt, mint egy krimit.
Kívánhat-e többet ennél egy tanár?
Tanítványai felé áradó érdeklődését, szeretetét, ragaszkodását legutolsó személyes találkozásunkig éreztem.
És ezt éreztem akkor is, amikor érettségi találkozóink alkalmából egykori osztályommal – immár a Házsongárdban – újra meglátogattuk.
Kevés természettudományos írónak volt olyan hatása tájainkon, mint Xantus Jánosnak. Ezt most nem a megemlékezéshez illő tisztelet mondatja velem – egykori tanítványaként vagy későbbi (tanár) sorstársaként –, csak azt fogalmazza meg, amit számtalanszor és a legváratlanabb helyzetekben is tapasztaltam.
Ha hiú volnék, vagy éppenséggel irigy természetű – mint az íróemberek általában –, talán még fájna is, hogy régi vagy újabb ismerősökkel beszélgetve többnyire ma is csak rá hivatkoznak, reá emlékeznek, az ő könyvei kerülnek elő a polcokról.
Xantus János ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő munkája volt eddig a leghatásosabb azok közül, akiket személyesen is ismertem. Nagy energiával és kemény munkával küzdött meg ezekért a közhasznú sikerekért. Jórészt ez a szakadatlan küzdelem őrölte fel időnek előtte egészségét is.
Tudta, vallotta, hirdette, hogy lobogni, lángolni kell annak, aki világítani tud, (és akar), mert aki nem lobog, az hamar üszkösödik, azt hamar belepi a szürkeség, a hamu. 
Végtelenül sokszínű, különösen nyugtalan és nyughatatlan egyéniség volt. Született művész – ezt tükrözték fiatalkori versei, versfordításai, a költészet, a mitológia iránti fogékonysága, rajzai, fényképei, sőt táblavázlatai, vetített képes előadásai.
Vérbeli tanár, abban a szellemben, mely szerint a tanárok célja nemcsak a pillanatnyi tárgyi tudásnak, de a tudás, a tanulás igényének a tartós kialakítása, a diák vagy hallgató egyéniségének kibontakoztatása; a „szeresd, amit csinálsz, hogy majd azt csinálhasd, amit szeretsz” elvének megvalósítása.
Testi-lelki vándorlásai
Szenvedélyes természetjáró és nyugtalan vándor, akivel élvezet volt bolyongani hazai és távoli tájakon egyaránt. Megszállott mesélő, író volt és szívós szerkesztő, aki nagy öregek között járta ki az ismeretterjesztő folyóirat-készítés iskoláját, és – mert a körülmények úgy alakultak, hogy lapot nem kaphatott – több, mint négy  évtizeden  át, haláláig  hétről hétre megálmodta a maga külön hangos – majd később mozgóképes újságját, a nagy sikerű Jöjjön velünk című   rádióműsorát, majd a televízióban közreadott ismeretterjesztő  filmjeit.
Mozgatott színészt, zenei szerkesztőt, operatőrt, hangtechnikust.
Hívta és vitte magával a rádióhallgatókat és tévénézőket is addig, ameddig álmait csak elvihették az elektromágneses hullámok. Szerkesztői életműve önmagában is külön tanulmányt érdemelne. Ez a feladat egyre sürgetőbb, hiszen hangját, hangjátékait, dokumentumfilmjeit, egykori elképzeléseit már csak az emlékek, sárguló kéziratkötegek, romló magnófelvételek és filmszalagok őrzik.
De őrzik hitvallását, és szándékait az előszavak is, melyek mindennél beszédesebben érvelnek egy, a Xantus-életmű értékéhez méltó gyűjteményes kötet mellett. Kövessük hát – időrendben vagy tárgy szerint csapongva – a kötetek megszületése, genezise során csiszolódó bevezető sorait.
Első kötetének, a Tündérszép tájakonnak a születését, korrektúrázását – de részben az élményanyag gyűjtését is – diákként és túratársként éltem át. Amikor először olvastam a könyve elöljáró beszédét, alighanem örökre belém vésődött a mondatok muzsikája, nemzedéket átfogó szándéka:
„Olvasó, aki most kezedbe veszed ezt a könyvecskét, feledkezz meg egy pillanatra arról, hogy a falak között vagy a városok kőrengetegeibe zárva töltöd életed javát…
Gyere velem oda, ahol e sorok születtek, vadvizek partjára, csúcsok világába, tábortüzek mellé… Oda, ahol a sátor feszülő vásznán megcsillan a felkelő nap első sugara, s éjszakánként ezernyi hanggal szólal meg a vadon… Mert ott írtam mindazt, amit most magad előtt látsz. A kézirat lapjain ott van még a viharlámpa korma s a vitorláról cseppenő harmat.
Olykor kuszák a sorok, mert hullám dobálta a hajót, vagy hóvihar tépte ki kezemből vázlatkönyvemet. Sokszor nem is belőle olvastam ki azt, amit leírtam, hanem pergő filmkockák ezreit vallattam azért, hogy szóra bírjam emlékeimet…
Ha pedig velem jössz, és gondolatban túratársam leszel, akkor kitárul Előtted is mindaz, ami eddig hiányzott az életedből: a csúcsok perspektívája, a csönd országának beszédes birodalma. Az ifjúság lendületével kell birtokba venned kincseit, de érett értelemmel óvnod pusztuló ritkaságait.
Ha pedig olvasva mindazt, amit e könyvbe sűrítettem, téged is elfog a messzeség utáni vágy, s hátizsákot akasztasz a vállaidra, akkor a szerző elérte célját, mert eggyel több rajongót szerzett annak a testet-lelket gyönyörködtető szenvedélynek, melyet úgy hívnak: természetjárás.”
A következő könyvsikernek, legkedvesebb kötetének – A természet kalendáriumának – már nem egy, hanem három előszava van: ez a munkája három egymást követő és fokozatosan változó, bővülő, alakuló kiadásban (1957, 1972, 1981) és számos változatlan utánnyomásban jelent meg és kelt el egy negyedszázad alatt. Életének megértéséhez ad kulcsot ez a sikerkönyv! Természettudományi köntösbe bújtatott művelődéstörténet ez, az anyanyelvén olvasó legszélesebb nagyközönség számára.
„A természet kalendáriumának harmadik kiadását veszed a kezedbe Olvasóm. Nem a hétköznapi értelembe vett naptárat, melyben megtalálod egy bizonyos esztendő hónapjait, napjait, hanem a csillagászati év szerint hónapokra tagolt kis írásművet, mely természetjáró diákoknak s örökifjú kirándulóknak szól.”
 A természet kalendáriumát nem időrendben, de az események egymáshoz kapcsolódó láncolatában A tengerfenéktől a csillagokig megírása, megjelenése követte.
1958-ban került könyvesboltokba és természetszerető olvasóinak polcaira Xantus János második, tanáros célszerűséggel szerkesztett és összeállított, madárvédelmi kötete, a Szárnyas barátaink.
Aztán naplójegyzeteinek, útleírásainak, újságcikkeinek  sommázataként következtek az Erdélyt járó lokálpatrióta és a nagyvilágot megismerni vágyó vándor újabb könyvei: az Országjáró  bakancsok és a Világjáró  bakancsok.
Középiskolás kisdiák voltam, amikor a katedráról sugárzó arccal jelentette be a Föld legmagasabb pontjának, a Csomolungmának meghódítását, 1953 májusában. Végzősként pedig izgatottan kuporogtunk mellette, hogy akkor még ritkaságszámba menő kis táskarádióján megpróbáljuk elcsípni az első mesterséges hold, a „szputnyik” hívójeleit.
/Interneten nem közölték az egész cikket/
Szabadság (Kolozsvár)

Néprajzi életműdíj Albert Ernőnek
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tegnap tartott Székely kapuk című tudományos ülésszak megnyitójaként a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatót, a társaság tagját, az indoklás szerint a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában végzett kiemelkedő munkásságáért.
A méltatásban Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja elmondta: a csíkdánfalvi születésű Albert Ernő a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, hosszú ideig pedig igazgatója volt, de pedagógusi munkája mellett tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtött össze és közölte a Faragó József szerkesztésében megjelent Háromszéki magyar népballadák című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973). Pozsony Ferenc kiemelte, Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, 1989-ben jelent meg az Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, amelyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte. Eredményeit mégis inkább a rendszerváltozás után tudta megjelentetni, köztük az 1995-ben közzétett Rigó és madár című kötetet (alcíme: A főd népe – egy gyimesi csángó család élete), amely az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte – hangsúlyozta a méltató. 2004-ben jelent meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című kötet Sepsiszentgyörgyön, amely hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször elkerülték ezt a vidéket. A méltató továbbá elmondta, Albert Ernő a magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepülés-történetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit forrásértékű kiadványokban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is. A méltatás után Pozsony Ferenc átadta a díszoklevelet, Albert Ernő megköszönte a kitüntetést.
A Kriza János Néprajzi Társaság 2012-től adományoz életműdíjat. Elsőként P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, a népi Mária-kultusz, a vallásos népszokások és az archaikus népi imádságok kutatása terén elért tudományos eredményeiért kapta meg az elismerést, 2013-ban Kovács Piroska máréfalvi székelykapu-mentőt tüntette ki a társaság, következő esztendőkben Almási István népzenekutató, Szentimrei Judit és Kallós Zoltán néprajzkutató kapott életműdíjat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Bodor Pál, író, újságíró
Életének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Bodor Pál író, újságíró. Több álnéven is írt, ezek közül talán a legismertebb a Diurnus volt. Ezen a néven jelentek meg írásai a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban.
Bodor Pál 1930-ban született Budapesten. Temesváron a piarista líceumban érettségizett 1948-ban. A bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán kezdte meg tanulmányait, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Romániai magyar lapoknál dolgozott, 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette.
1970-től 1979-ig a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője volt. Az ő nevéhez fűződik a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása.
Életének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Bodor Pál író, újságíró. Több álnéven is írt, ezek közül talán a legismertebb a Diurnus volt. Ezen a néven jelentek meg írásai a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban.
Bodor Pál 1930-ban született Budapesten. Temesváron a piarista líceumban érettségizett 1948-ban. A bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán kezdte meg tanulmányait, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Romániai magyar lapoknál dolgozott, 1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette.
1970-től 1979-ig a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője volt. Az ő nevéhez fűződik a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása.
1983-ban Budapestre költözött, ahol 1984-től a Magyar Nemzet, 1991-től a Népszabadság szerkesztője lett. Itt naponta jelentek meg jegyzetei, tárcái, publicisztikái. Fontos szerepe volt a Ceausescu-diktatúra és a 1989-as decemberi romániai események hazai magyarázatában és megismertetésében.
index.hu
Bodor Pál /Budapest, 1930. július 28. – Budapest, 2017. március 12.
Erdély.ma

„Mindig kíváncsi voltam a világra”
Jósa Piroska kör- és üzemorvos, helytörténetíró és utazó Váradpósán (Păuşa) született 1934. március 14-én. Az apai ágon háromszéki eredetű család tagjaként ma Váradszőllősön élő, a 83. életévét ünneplő Piri nénit az általa előszeretettel „Nufărul City”-nek becsmérelt, villamosok és gépkocsik zajától terhes városrészben, háromszobás lakásán látogattuk meg. Életének történelmi jelentőségű állomásairól és arról a hosszú évszázadról mesélt, amelyekben ezek felépültek.
Csodaszép bútorok, könyvszekrények és a mennyezet felé törő kötetek oszlopai, és öt jól megtermett macska fogadja Piri néni oldalán a meglehetősen gyakori látogatókat, akik az életkorát meghazudtoló asszony frissességét jól ismerve nem minden esetben érkeznek előre megbeszélt időpontban, mint én. Piri néni szívesen fogad látogatókat, és előfordul, hogy a szomszédok is nyomósabb okkal néznek le hozzá, mint szomszédok általában szoktak: ha például rosszul érzik magukat, megkérik, hogy vizsgálja meg őket, írjon fel nekik valamit – amit a doktornő előzékenyen meg is tesz: megméri a vérnyomást, meghallgatja a tüdőt, felméri a tüneteket és receptet ír. Bevásárlás, főzőcskézés és estébe nyúló beszélgetés jellemezte a gazdag napot, amelyhez kétkezi segítségként és beszélgetőpartnerként, két generációt összekapcsolva, Jósa M. Levente is hozzájárult. „Apámnak volt a nagynénje Piri” – közli elsőkben, a rokonság szerteágazó szálait tisztázva.
– Meséljen a származásáról, a családjáról!
– Nagyapámnak, Leventének a dédapja Háromszéken volt tanító, úgy hívták, mint édesapámat: Jósa Gábor. Nagyapámnak kilenc gyereke volt, hatan érték meg a felnőttkort, köztük Leventének a nagyapja és az én apám is. Apámnak is megvolt a tanítói diplomája. Én Váradpósán születtem, kisbaba voltam, amikor Szőllősre jöttünk, édesanyámnak pedig a nagyapja volt itt katolikus kántortanító. Húgom, Ibolya, aki másfél évvel volt fiatalabb nálam, már Váradszőllősön született. Tanítócsalád volt tehát a Jósa is, meg az anyai Kuglis is, akik Szatmár megyeiek voltak. Apám igazi gazdaember volt, sok földünk volt akkoriban az úgynevezett Külső Határban, és még volt Mezőbottyánban is (ami Szakadáthoz tartozik). Nagy portánk volt, még a ház körüli földet is lovakkal szántotta fel apám, mert túl nagy volt ahhoz, hogy felássa, és mindenfélét veteményeztünk, amit a jószágok ettek.
– Történelmi pillanatokban élt. Kezdjük az 1940-es évekkel, amelyeket később kutatott is, és helytörténeti könyvekben írt róluk.
– Hatéves voltam, amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, akkor kezdtem az elemi iskolát. Apám református volt, anyám katolikus, engem is katolikusnak kereszteltek. Református és katolikus iskolába is jártam, a magyar leánylíceumban érettségiztem 1952-ben.
Tízéves voltam, amikor elkezdtek hullani a bombák 1944 júniusában, majd szeptemberében, kétszer is. Emlékszem, apám fogta a fejét, és hívta anyámat: „Nézzétek, hogy hullnak a bombák!” (Itt félbeszakítom, és rákérdezek a deportálásokra). Szőllősön nem nagyon voltak zsidók, de hallottuk, mi történik Váradon. Nagynéném mondta: „Elvitték a zsidókat, nincs már becsületes kereskedelem!” Én jártam Auschwitzban, még a kommunista rendszerben. Borzalmas volt.
Az oroszok bevonulásakor itt község volt, nem voltak tömbházak. Nagyon kiürült Szőllős, sokan elmentek, mert féltek. Szegény apám azt mondta, mi nem menekülünk. Hát maradtunk, és az oroszok nem bántottak minket, a húgomat játékosan feldobálták a levegőbe. Mongoloknak néztek ki, a gyerekeik képeit mutogatták, kedvesek voltak, de az egyik szobát oda kellett adni nekik, és persze agyonlőtték a disznónkat, a nagynéném pedig finom paprikást készített nekik belőle. Nagynéném aztán elszántan vasalta utánuk az ágyneműt, félt a tetvektől.
– Meséljen az orvosi pályafutásáról, milyen volt orvosnak lenni vidéken a kommunizmus éveiben?
– Marosvásárhelyen magyarul végeztem el az egyetemet, és 1958-ban szereztem általános orvosi diplomát. Utána egy évig gyakorló orvos voltam Váradon a Szülészeti és Nőgyógyászati Kórházban, aztán kikerültem falura, Köröskisjenőbe, Telegd mellé, ott dolgoztam 15 évig mint falusi körorvos. Tíz évig két körzetet láttam el, hat falut, Köröskisjenőt, Köröskisújfalut és Bottyánt, Szakadátot, Szabolcsot és Borsát, hozzáteszem, egy fizetéssel. Állandóan úton voltam, és az volt a szerencsém, hogy volt ott egy kordé egy félszemű lovacskával, és a kocsis örvendett, hogy a doktornő tud bánni a lovacskával. Tudtam hajtani, gyerekkoromtól ismertem és szerettem az állatokat, hiszen volt tehenünk, disznónk is. Köröskisjenőn, ahol kicsi volt a református közösség, még villany sem volt. Volt egy román cigánynegyed, és itt nem volt olyan család, ahol ne kereszteltem volna gyermeket, sőt volt, ahol hármat is kereszteltem. Kétévente mindig át kellett vizsgálni az egész lakosságot: házhoz mentem, megmértem a vérnyomást, meghallgattam a szívet, megkérdeztem, ki hogy érzi magát. Mindig volt egy szanitécem és egy felcsernőm, és volt bábaasszony is, mert sokszor otthon szültek az asszonyok. A legszigorúbban a csecsemők (nullától egyéves korig) vizsgálatát és felügyeletét vették és a várandós asszonyokét. Gyerekeknél kis korban a vírusos tüdőgyulladás volt gyakori, de előfordult, hogy az egyévesnél fiatalabb gyerekek balesetben haltak meg. A cigányfaluban például petróleumlámpa miatt kigyulladt egy kunyhó, és mire kicipelték ágyastól, füstmérgezésben meghalt egy öreg bácsi. Volt olyan, hogy egy 18 éves fiú belefulladt a Körösbe, de volt egy öreg cigány, Murvai Józsi bácsi, aki például százegy évet élt, és mindig azt mondogatta: „Tetszik tudni, én mindig kisbíró voltam, amikor jött Horthy, azt is én doboltam ki a faluban”. Szerettem falun lenni, ez az igazság, jó levegő volt, és engem is mindenki szeretett, sokat kereszteltem, románt, reformátust is. Minden cigányasszony meghívott komaasszonynak, néha egyik-másik még ma is meglátogat.
Végül a rendszerváltás után vonultam vissza, mert hamarabb elengedtek. Tizenöt évig voltam falusi orvos, aztán tíz évig Nagyváradon üzemorvos. A visszavonulás után az RMDSZ székházában rendeltem körülbelül 2007-ig, amíg baj nem lett a szememmel.
– Visszatekintve ezekre az évekre, mi volt a legmegrendítőbb önnek?
– Volt egy húgom, Ibolya, aki másfél évvel volt fiatalabb. Ő matematika-fizika karon járt egyetemre Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Első éven kiküldték őket a Szamoshoz, amelyen megakadtak a nagy jégtáblák, hogy dobálják ki azokat, és szívreumát kapott. Nem tudta befejezni az első évet sem, mert kórházba került, és abban az időben szívbillentyűműtétet nem nagyon végeztek itt, még gyerekcipőben járt az operáció. Én 1956-ban negyedéves voltam, és átküldtek egy hónapra kórházi gyakorlatra Pécsre, aztán Budapestre. Rendes volt a professzorom, akinek elmeséltem a húgom esetét, és ő közölte, hogy ők már operálják a szívet, és adott is egy beutalót a húgom számára. De aztán jött ’56, és nem tudtunk kimenni, lezárták a határokat. Itt Romániában pedig félt a műtéttől, és addig félt, hogy huszonnyolc éves korában meghalt. Borzasztó volt látni. Csak kaptam egy táviratot. Ennyi volt. Apám akarta, hogy hazahozzuk, de itt Szőllősön se tudott nyugodni, mert ugye felszámolták ezt a temetőt.
Szőllősön aztán nagyon sokan belehaltak a bánatba, amikor kisajátították a telkeket, és lebontották az egészet. Apám is kórházba került. Virágoztak a gyümölcsfák, és mindent szétbontottak, azt a szép nagy kertet, alma, diófa, szőlő… Apám nem bírta nézni. Nagynéném azt mondta, hogy nem kell bánkódni, legalább majd folyik a víz, nem kell a kútra járni. Azért is élt 98 évig, mert mindig fantasztikusan optimista volt. De apám belerokkant, hiába vigasztalták. Aztán jött a temető, amit felszámoltak. Itt voltak a nagyszüleim, akiket nem ismertem, anyám és a húgom. A katolikus pap szervezett egy temetőmentő akciót: a templom mögött közös sírba kerültek azok, akiknek a még itt élő hozzátartozói igényt tartottak erre. Egy tábla néhány névvel és sok sírkő. Ennyi maradt belőlük. „Fiam, még a temetőt is megölték!” – mondogatta nagynéném.
– Hogyan lett világutazó, helytörténész, közíró?
– Az irodalom vonzott, szerettem írni. Egészségügyi felvilágosításokat írtam először, fiatal orvosként az akkori Fáklyának. Később, mivel sokat jártam a világban, megkértek, hogy írjak ezekről az utakról is. Ekképpen írtam meg a könyvet is belőlük, kibővítve.
A világjárás volt a hobbim, a mániám, mindig kíváncsi voltam a világra, és fontosnak tartottam, hogy ezt megosszam, és kaptam adottságot az Istentől, hogy le tudjam írni.
Az első kirándulásaim itt Romániában voltak, a Nyomdászklubbal, aztán ők szerveztek csoportos utakat a szocialista országokba, Csehszlovákiába, Magyarországra, a Szovjetunióba. Hatszor voltam Moszkvában, elég jól gagyogtam oroszul is. Mindenütt minden ki volt írva oroszul. Odáig voltak értünk például Szamarkandban, ahol ízletes sárgadinnyét lehetett kapni, mert európaiak voltunk. A legérdekesebb számomra Egyiptom volt és Észak-Korea. A Kheopsz-piramisba bemászni, negyven méter magasan a sírkamra belsejében lenni nagy élmény volt, vagy II. Ramszeszt látni a kairói múzeumban. Aztán Koreában például, a vendéglőben, ahol étkeztünk, a maradékot mindig az éhezők ették meg, akiket beengedtek az asztalokhoz, miután mi végeztünk.
Jártam Svájcban, a rendszerváltás előtt és után is, az egyik asszisztensnőm innen ment ki Zürichbe, ő a Félixfürdőn ismerte meg a férjét, aztán ’89 után jártam náluk ismét: elküldték a jegyet, vendégül láttak. A férje valamilyen északi származású volt, franciául beszéltünk egymással, jópofa volt, és nagyon sok kiállítást néztünk meg. Aztán persze ott volt még Párizs, Olaszország és sok más csodás világ. Közben mindig gondolkoztam azon is, hogy írjak valami mást is, ne csak az utakról, és így az elmúlt években öt helytörténeti kötetem látott napvilágot, amelyekre büszke vagyok, és amelyekhez közösen kutattunk Leventével. Jelenleg is dolgozunk egy újabb könyvön, amely a régi Szőllőst lesz hivatva megörökíteni visszaemlékezések, történetek, anekdoták révén.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Örökségünk, a Marianum katolikus leánynevelde épülete
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum örökségvédő csapata az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket vetélkedőben idén az egykori Marianum épületét választotta.
A Marianum egy szigorú szabályzattal rendelkező katolikus leánynevelő intézmény volt, négyféle tagozattal, ahol az azt működtető apácák mellett civil tanárok is tanítottak. Az első világháború előtti korszakban az egyik legmodernebb erdélyi iskolaépület volt, tornateremmel, fürdővel, internátussal. Kolozsvár első vasbeton épülete Hübner Jenő tervei alapján épült 1910–1911-ben, szecessziós stílusban. Az 1948-as államosítás után a Bolyai Egyetem működött benne, majd 1959-től napjainkig a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkara. Éppen ezért elég nehéz dolgunk van, mert az épületbe való bejutáshoz és fényképezéshez engedély szükséges. Végül ez sikerült, bejártuk a hatalmas épületet, és még az egykori kápolnába is bemehettünk, sőt imádkoztunk az elhunyt tanárokért és diáklányokért.
A kutatómunkát olvasással kezdtük, természetesen leghamarább az olyan furcsaságokat jegyeztük meg, hogy kötelező volt az egyenruha viselése, ami nem volt a legkényelmesebb. A lányoknak nem volt szabad egyedül ácsorogniuk az épület folyosóján, a bentlakók csak ritkán utazhattak haza és ellenőrizték a levelezésüket. Az információkat a Marianum Kolozsvár nevű Facebook-oldalunkon osztottuk meg, több-kevesebb rendszerességgel három nyelven. Később olyan embereket kerestünk meg, akik jól ismerik a Marianum múltját, hagyatékát. Így jutottunk el Kovács Sándor főesperes-plébános, az intézményalapító főpap mai utódjának útmutatásával Fodor György piarista konfráterhez, aki mesélt nekünk a Marianum épületéről és a benne zajló egykori életről. A Házsongárdi temetőben is jártunk, ahol meglátogattuk és letakarítottuk többek között Hirschler József, a Marianum megalapítójának sírját, valamint a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek (napjainkban Boldogasszony iskolanővérek) sírkertjét.
Márciusban végre „megtaláltuk” Szász (Demeter) Enikő nénit, a Marianum egykori diákját, aki 1946-ban érettségizett. Mosollyal az arcán mesélt nekünk a marianumosok diákéletéről, internátusi élményeiről, az ott tanító apácákról. Büszke arra, hogy oda járt iskolába, mert olyan példaértékű nevelést kapott, amely egész életére kihatott. Nagy örömünkre Enikő néni rendelkezésünkre bocsátotta összes marianumos emléktárgyát és fényképeit.
Az általa és Fodor György által összegyűjtött tárgyi emlékek adták egy kiállítás szervezésének ötletét, hogy ezeket az értékeket minél többen láthassák. Erre az előadással egybekötött kiállításra március 21-én került sor a Marianum épületében, a Brassai teremben (hol máshol?). Életre szóló élmény volt az ott megjelent három marianumista diákkal beszélgetni – egyik társunk erre az alkalomra a néhai marianumista diáklányok egyenruháját öltötte magára.
A Marianum őrei
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Bukarest – a megvalósult álom (Könyvkuriózum)
A cím félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó, hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett. A magyarság bukaresti vagy esetleg a teljes Kárpátokon túli történetének megírása merő álom, jelentette ki Demény Lajos történész egyik tanulmányában. Lám, az álom valóra vált, amit nem tettek meg történészek, megcselekedte egy bibliográfus, Hencz Hilda. 2011-ben jelent meg a munka román nyelven, Bucureștiul maghiar címmel, két év múlva megérte második kiadását, s tavaly év vége óta a Háromszék napilapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában, János András fordításában, Farkas Réka szerkesztésében végre magyarul is olvasható.
Még senki sem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig – írja Hencz Hilda bevezetőjében. Hozzáteszi, ez majdnem megmagyarázhatatlan, figyelembe véve, hogy a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos. Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György. Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben. Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta. Beke 1973-ban, negyed évszázados fővárosi tartózkodás után, elsőként adta meg a jelt a Ceauşescu korszak magyar értelmiségének Bukarest elhagyására. Tehát van valamicske előzménye munkájának, melynek megírása számtalan nehézségbe ütközött. Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához.
Az asszimilációra beszédes példa Szathmári Pap Károly (a magyar szakirodalomban ebben az alakban állandósult neve, a románban főleg Carol Popp de Szathmary, Hencz Hilda könyvében is ekképp jelenik meg, s a magyar kiadásban ennek megfelelően többször Szathmáry Papp Károly szerepel) esete. Az udvari festő és fotográfus – s hozzáteszem, az egyesült fejedelemségek, majd Órománia címerének alkotója (Nagyromániáé Keöpeczi Sebestyén József címerművész) – Bukarestben telepedett le. Felbukkan neve a református egyház anyakönyvében. Többször nősült, szász evangélikus volt három felesége is. A művész egyetlen fia anyjával, Anna Charlotte Böttgerrel 1865-ben kötött házasságot a református templomban. A bukaresti evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az evangélikus anyakönyv megemlíti református vallását. Fia, Károly Sándor, akit Alexandru Satmariként ismernek, román nőt vett feleségül, ő is az evangélikus temetőben nyugszik, de temetési szertartását már ortodox pap végezte.
Habár a levéltári anyag kevés vagy nem hozzáférhető, az időszakos publikációk gyűjteményei nagyon hiányosak, a bukaresti magyarság élete – szubjektív módszerekkel ugyan, de – rekonstruálható a több tucat önéletírásban, emlékiratban, útinaplóban megjelent életmorzsákból, korabeli sajtóból, miként Hencz Hilda lelkiismeretes munkával tette.
A könyv négy fejezete a történelmi szakaszokat fedi le. Első a kezdetektől, azaz a magyarok bukaresti megtelepedésétől az első világháború végéig tárgyalja a kérdést, a második a két világháború közötti időszakban, a román nemzetállamban tengődő magyar kisebbséget, aztán a második világégést követő kommunista időszak, végül az 1989-es fordulatot követő rendszer következik. A szerző több mint 1500 nevet vonultat fel, ennek ellenére a könyv egységes, követi a vezérfonalat, a bukaresti magyarság sorsát. Időnként a tágabb térségbeli történések kontextusába helyezi az eseményeket – a jobb megértés végett. Így vázlatosan megismerhetjük a regáti magyarság életútját, hisz Erdélyből, a Székelyföldről nemcsak Bukarestbe, hanem a moldvai és havasalföldi nagyobb városokba is települtek át magyarok. A könyvben való tájékozódásban nagyon hasznos a névmutató, mely oda irányítja az olvasót, amire kíváncsi, hacsak nem regényszerűen, elejétől a végéig olvassa a könyvet. A magyar református egyház bukaresti megtelepedésének kezdete az 1690-ben oda érkező Décsei és Matkai kuruc katonákhoz köthető. Elég sok református magyar élt már Bukarestben, s elhatározták egy egyházközség megalapítását. Telket vásároltak és imaházat építettek. Az 1830-as években már mintegy 6000 fősre becsülték a bukaresti magyarság létszámát. A magyarok bevándorlásának oka sokrétű, de legfontosabb közülük a szegénység. Elég könnyen kaptak munkát, szabadon űzhették mesterségüket, az élelmiszerhez meg olcsón jutottak hozzá. Sükei Imre (1793–1849) református pap első magyar istentiszteletét 1815. májusában tartotta a lutheránus templomban. Az 1815-ös évre teszik a bukaresti magyar nyelvű oktatás kezdetét is. A református templomot 1821 karácsonyán szentelték föl. A magyaroknak és németeknek szánt katolikus iskolát 1824. március 21-én nyitották meg a Barátok temploma udvarán. A 19. század első felében a mesterembereken, kereskedőkön, árusokon, papokon és tanítókon kívül több magyar orvos, gyógyszerész, építész, mérnök, művész, fényképész és zenész is letelepedett ideiglenesen vagy véglegesen Bukarestben és a vidéki román városokban. Az 1848–49-es magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám.A negyvennyolcas magyar emigrációból kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Ábrahám István kocsigyártó, a bukaresti Magyar Társulat elnökének kezdeményezésére a Nyergestetőn emlékművet állítottak az alábbi felirattal: ,,Ezen honvéd szobrot állították közös adakozásból azon székely honfiak és honleányok, akik kivándoroltak Románia fővárosába, Bukarestbe”. Az obeliszket 1897. augusztus 8-án szentelték fel. Az avatón mintegy kétezer egykori honvéd vett részt. A 19. század végére a magyar emigráció jelentős méreteket öltött. A magyarországi statisztikai adatokban több mint 31 ezer székely kivándorló szerepel. Csak 1900 februárjában 2357 Romániába szóló magyar útlevelet állítottak ki. A kivándorlásnak egyetlen oka volt: a szegénység. A első világháború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott osztályrészül, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen, európai megoldás a kisebbségek beolvasztása. A magyarok sorai nagyon megritkultak a háború alatt és után. Közösségi ingatlanjaikat elkobozták, csak a református templom épülete maradt az övék. Közvetlenül a háború után könnyen találtak munkát az építkezéseknél, ezen a területen ugyanis nagy volt a fellendülés. „Bukarestet magyarok építették” – mondta egy székely, akit szülőföldjén az adók tönkretettek, és kénytelen volt a fővárosban munkát keresni.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a „numerus valachicus” bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek, és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, akkor engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban.
Az 1940-es Erdélyi Református Naptárból megtudjuk, hogy Bukarestben és környékén 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500.
A második világháború után az 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az ’50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak. Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot. Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi iskolákat egyesítették román iskolákkal. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után, a Ceauşescu rendszer több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Az intézmények létrejötte magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe.
Tulajdonképpen Ceaușescu a 19. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok társadalmi és nemzeti homogenizálását. Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült kissé a bukaresti magyar élet, de, mint a szerző írja, a legutóbbi szabadtéri ünnepségen a gulyással és sörrel kezdődő majális miccsel ért véget, a magyarok román etnokulturális környezetbe való beilleszkedésének biztos jeleként. A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót – állapítja meg Hencz Hilda. A jelenlegi helyzet szerint a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát-kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon. Nicolae Iorga 1939-ben kifejtett vágya: „A megtisztítás, a visszanemzetiesítés sürgető kötelesség a jövőre nézve. Egy fővárosnak a nemzeti elem erőteljes uralmát kell jelentenie.” Hencz Hilda végszava pesszimista, vagy inkább realista? Sajnos, a történtek ismeretében a második változat tűnik valószínűbbnek.
Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része. Hencz Hilda jól dokumentált könyve a bukaresti magyarok asszimilációjának története – azaz a „regáti kérdés” nem vesztett aktualitásából.
Olvasásra ajánlom minden magyar embernek, tanulmányozásra minden politikusnak.
Könyvbemutató: Sepsiszentgyörgyön április 6-án 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, Csíkszeredában április 7-én 17 órától a Kájoni János Könyvtárban.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ne féljetek!”
A szavak nem tudnak félni. Legalább a szavaink. Azért kell nekünk magunknak vigyáznunk rájuk. Tudós nyelvészünk, Szabó T. Attila mondta és írta le, hogy minden idegen szó egy magyar szócsoportot kerget halálba.
Azért is közelítek óvatosan a nacionalizmus, nacionalista fogalomhoz, mert sokkal nagyobb terhet, több szemetet szórtak rá száz esztendő alatt, mint amennyit fogalmi tartalma elviselhetne. Szabó T. kolozsvári professzor után idézném a kérdésben Illyés Gyula költő, író fejtegetését is; szerinte nacionalista az, aki nemzeti jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért. Ehhez máris illesztem a fasizmus jogsértéseit is, hátha érthetőbb lesz a múlt és a jelen. Ha a szónok vagy politikus egy elnyomott népcsoport törvényes jogait kéri számon a nagyon is illetékes hatalomtól, az nem nacionalizmus. Ha az elnyomó hatalom – ma is vannak ilyenek Európában bőven és bántatlanul – a nemzeti(-ségi) jogokat nyesegeti, gyökereit elmetszi a maga hasznára, az olyan távol áll a védekező nacionalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől, mint a Fokföld Kujbisevtől.
Bizony hazabeszélünk ezzel a kurta szófejtegetéssel is. Ahol nemzeti, hazai jogot védő iskolaigazgatókat, védtelen és ártatlan magyar vezetőket préselnek fogságba, börtönbe, a milliárdokat sikkasztó „többségiek” mellé, ott aligha kell szómagyarázat. Csak futólag említem, hogy Páskándi Géza jeles költőnk, írónk hat esztendőt töltött román börtönökben magyarsága miatt, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc román utórezgésében. Maga a terror volt az az idő. És a Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi, magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem halálos tavasza. Oly könnyen veti felénk a román sajtó a „nacionalista” jelzőt, hogy visszavetni alig sem tudjuk már. Pedig csak jogot, egyetemesen elfogadott jogunkat védjük, túl-túl bávatagon, riadtan a sovinizmus fasisztoid mindennapjaiban. Sirattuk nagyon II. János Pál pápát. Sosem felejtem mosolygó arcát, amikor mondotta: ne féljetek!
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gáll Ernő évszázada
Ma száz éve született Gáll Ernő a már haldokló monarchia Nagyvárad nevű városában, jómódú, elmagyarosodott, az asszimiláció útján előrehaladt zsidó polgári családban.
Középiskoláit már a romániai Nagyváradon végezte, még mindig magyar környezetben, egyetemre pedig az 1930-as években a már gyorsított tempóban románná váló Kolozsváron járt, előbb jogi, majd filozófiai szakra. Kolozsvári diákévei alatt találkozott a kommunista mozgalommal, itt kezdett publikálni a Dienes László alapította Korunkban. Zsidó származása okán, immár újra magyar fennhatóság alatt, 1942-ben munkaszolgálatra vezényelték, majd 1944 novemberében a németországi Buchenwaldban működő náci lágerbe deportálták. Az amerikai haderő szabadította fel, 1945. április 11-én, 28. születésnapja után egy héttel. Visszatért Kolozsvárra, ahol 1946–1948 között az Igazság című napilap főszerkesztője, 1949-től pedig az Utunk című irodalmi hetilap felelős szerkesztője és a Bolyai Tudományegyetem filozófia tanára volt. Amikor Kolozsváron, az 1956-os magyar forradalom leverése után, 1957 januárjában, hatósági akarattal ismét elindítják a Korunk folyóiratot, Gáll Ernőt kérik fel annak főszerkesztésére. Ezt a munkát, professzori tevékenysége mellett, 27 éven keresztül folytatta, 1984-es kényszernyugalmazásáig. 1952-től 1956 decemberéig a Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, később a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának rendes, a Román Akadémiának pedig levelező tagja volt. Munkássága elsősorban a marxista oldalról vizsgált etika és szociológia területéhez fűződött. Az önismeret, az értelmiségi szerep, a nemzeti és a nemzetiségi lét és annak felelőssége, illetve az európai társadalmak (szét)fejlődésének a kérdései foglalkoztatták. Fontos tudni, hogy társszerzője volt annak a végül tizenöt magyar értelmiségi által aláírt, Hívó szó című, a romániai forradalom idején, 1989. december 23-án készült kolozsvári kiáltványnak, amely mindmáig eszmei alapját képezi az erdélyi magyarság romániai politizálásának és jogköveteléseinek. Életműve szempontjából, Gáll Ernő évszázadához hozzátartoznak azok az eredmények, amelyek a 2000. május 18-án bekövetkezett halála után születtek: a Gáll bibliográfiának, a kommunista világ utolsó évtizedében írt naplójának, továbbá a kiterjedt levelezésének és a megfigyeléséről a Szekuritáté által készített iratcsomó egyes részleteinek a kiadása. Évszázadát mindezeknek és az életében megjelent munkáknak a tükrében kell tehát vizsgálnunk. Milyen is volt az ő évszázada? Gáll Ernő számára ez elsősorban a folyamatos kritikai önvizsgálat időszaka volt. Ő ugyanis egyike volt azon keveseknek, akik menetrendszerűen, őszinte önkritikával tekintettek vissza a cselekedeteikre. Önreflexi- óiban időről időre Gáll Ernő is leszámolt korábbi illúzióival, számba vette az egymást kö- vető kiábrándulásainak az okát, és anélkül, hogy köpenyegét megforgassa, korábbi meglátásait bírálta, korrigálta, árnyalta. A Weimar fölötti, Ettersbergnek nevezett magaslaton, a Buchenwaldi láger egykori Appelplatzán, 1945. április 19- én sok ezer felszabadult fogoly kiáltotta egyszerre világgá az esküt, hogy a fasizmus újjászületését soha nem fogja tétlenül tűrni. Köztük Gáll Ernő, aki 1989 után sem mondott le a baloldaliságáról, egyebek között azért sem, mert azt az ettersbergi esküje sem tette lehetővé. Pedig a baloldal nem szerette önjáró egyéniségét, kritikus értelmiségi magatartását. A hatalom rosszallását Gáll Ernő már akkor kiváltotta, amikor az ötvenes évek közepén korábbi dogmatizmusával leszámolt, s aztán folyamatosan, amikor a hetvenes években a létező szocializmust bírálni merte, s amikor kérdéseket tett fel arról, hogy a második világháború után kialakult nyugati jóléti társadalmakban lehetséges-e egyáltalán az ottani munkásságtól forradalmi magatartást elvárni. Tanárként sok, később sikeresnek bizonyult értelmiségi generációt nevelt, emberként segítő kezet nyújtott a kommunista rendszer által üldözött polgári értelmiségieknek, szerkesztőként a nemzeti bezárkózás helyett a széles kitekintést részesítette előnyben. A hetvenes évek közepén végképp felismerte, hogy a szocializmusnak a nemzetiségi kérdést nem sikerült megoldania, és a hatalom megdöbbenésére kimondta: a nemzeti kisebbségek kérdését a nemzetállamok keretén belül rendezni nem lehet, arra összeurópai megoldást kell találni. Az első volt, aki ezt vallotta, s aki e gondolat valóra váltásáért cselekedett.
Tibori Szabó Zoltán / Szabadság (Kolozsvár)

Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)

Megnyílt a magyar nyelv hete
Az 1967-ben indult magyar nyelv hete sorozat célja a tudományos alapú, egyúttal élményszerű anyanyelvi ismeretterjesztés elsősorban művelődési otthonokban, iskolákban. Az áprilisi „nyelvhetet” az 1869-ben alakult Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal közösen szervezi az 1989-ben alakult Anyanyelvápolók Szövetsége.
Az idén immár 51. alkalommal kerül sor a magyar nyelv hetére, mégpedig április 24–30. között, a nyitókonferenciát a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságával karöltve elsőként tartották meg Magyarország határain túl, mégpedig Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen.
A reformáció nyelvi hatásai című, április 25-i tanácskozás Tőkés László püspöknek, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriuma elnökének köszöntőbeszédével kezdődött. Az európai parlamenti képviselő Brüsszelből küldött üzenetét sajtótanácsosa tolmácsolta a konferencia részvevőinek, az alábbiakban tesszük közzé.
*
A Partiumi Keresztény Egyetem Alapítói nevében örömmel és elégtétellel köszöntöm Önöket és mondok köszönetet azért, hogy éppen itt, Nagyváradon nyitják meg a magyar nyelv hetét, fél évszázad után első ízben Magyarország határain túl. Az Anyanyelvápolók Szövetsége mellett külön is köszöntöm az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét megalakulásának jeles 25. évfordulóján. A Bolyai Tudományegyetem felszámolását követő időszakban elsőként létrejött és akkreditált romániai magyar egyetemünk, a Partiumi Keresztény Egyetem kivételes megtiszteltetésnek tartja, hogy nyelvtudós vendégtanára, Balázs Géza alelnök úr hathatós közreműködésével házigazdája lehet rangos tanácskozásuknak. Kazinczy Ferenc és Arany János szülőföldjén, a 200 esztendeje született költőfejedelmünkről elnevezett egyetemi kollégium szomszédságában, a nevezetes Váradi Bibliával a kezünkben kívánunk mi is méltóképpen hozzájárulni az 500 éves reformáció jubileumának a megünnepléséhez, valamint a reformáció anyanyelvi örökségének az értékeléséhez és éltetéséhez. Legutóbb 2009-ben, a magyar nyelv évében nyílott alkalmunk hasonló anyanyelvi és nyelvtudományi események és ünnepi alkalmak megrendezésére, amikor isÉrsemjén nagy szülöttjének az emlékéve keretében – egyebek mellett – Kazinczy-emlékkonferenciát tartottunk, emléktáblát állítottunk és a Kazinczy Ferenc Társaság közreműködésével, Fehér József és Kováts Dániel szerkesztésében egy Kazinczy-breviáriumot adtunk ki.
Miért ez a nagy öröm, minek szól az édes anyanyelvünk iránti szentséges elköteleződésünk, miért valóságos ünnep számunkra, valahányszor a magyar nyelv ügye kerül figyelmünk központjába? A herderi jóslat és a nemzethalál víziójának már-már filozófiai elvontságán túlmenően kisebbségi létünk kényszerű meghatározottságában keresendő erre a kérdésre a válasz. „Dúlt otthonom rég összedőlt, / Kifordult alólam a föld” – írja Wass Albert, aki „láthatatlan lobogó” gyanánt az isteni Ige rangjára emeli „utolsó jussát, a Szót”, melyről vallásos áhítattal szól: „Ereklyém. Kincsem. Fegyverem. / Magasra tartom s lengetem. /…/ kitűzöm fent az ormokon, / s a csillagoknak meglobogtatom.” Történelmünk és kisebbségi sorsunk végzetes veszteségei közepette számunkra a szó szoros értelmében vett valósággá vált az a közismert irodalmi textus, hogy: „nyelvében él a nemzet”.
Az önmagában igencsak fájdalmas hétköznapi nyelvromlás a külhoni magyarok számára: „csekélység”. Erdély, a süllyedő Atlantisz népe számára az anyanyelv több ennél: élet-halál kérdés.
Múlt szombaton egy walesi európai képviselő volt a vendégünk Székelyudvarhelyen. Ők már szinte teljesen elveszítették a nyelvüket. Igaz ugyanakkor, hogy e nélkül is erős és autonóm az önazonosságtudatuk. Éppen ezért aligha értik meg azt az anyanyelvi politikai diskurzust, mely az Erdélyi Magyar Néppárt kongresszusán hangzott feléjük a tiltakozás erejével.
„Isten megtanult magyarul” – olvassuk nagy erdélyi költőnk versében. A magyar bibliafordítás rendkívüli értékét kifejező megfogalmazásban anyanyelvünk istenes – transzcendentális – dimenziót nyer. A teremtő és a Krisztusban testté lett Ige magát az életet és a feltámadást jelenti számunkra. Anyanyelvünknek ez a szakralitása kölcsönöz neki olyan jelentőséget, amelyhez foghatóval talán csak az Ószövetség népének szent könyve iránti tisztelete esetében találkozhatunk.
A reformáció – konferenciájuk tárgyát képző – nyelvi hatásai vonatkozásában külhoni magyarságunk, de végső soron egész megcsonkított nemzeti közösségünk számára ezt jelenti, de ha nem így volna, akkor hadd jelentse ezt Sylvester János Új Testamentuma (1541), Károlyi Gáspár Vizsolyi (1590), Köleséri Sámuel és Szenczi Kertész Ábrahám Váradi (1661), valamint Misztótfalusi Kis Miklós Aranyas (1685) Bibliája!
Erdélyi fiataljaink a márciusi Aranka György Nyelvművelő Versenyen anyanyelvünk „versben bujdosó” gazdagságát tárták elénk. A magyar igékkel ékes reformáció esztendejében „a szántóföldben elrejtett kincshez” (Mt 13,44) hasonlóan a Szent Bibliában is találjuk meg és vegyük birtokba anyanyelvünk „napfényre hozott kincseit”!
Ezzel a jókívánsággal kérem Isten áldását a magyar nyelv 51. hetére és nagyváradi tanácskozásukra!
Tőkés László / tokeslaszlo.eu/cikk

Horaţiu Pepine: Újra a magyarkérdésről
A képviselőházban tíz nappal ezelőtt megszavazott egyik törvény arra kötelezi a jelentős számú magyar lakossággal rendelkező régiókban lévő kórházakat, hogy magyarul tudó egészségügyi személyzetet is alkalmazzanak. Érdekes, hogy bár az ellenzék is megszavazta a törvényt, utólag több NLP-s (Nemzeti Liberális Párt), NMP-s (Népi Mozgalom Párt) és MRSZ-es (Mentsétek Meg Romániát Szövetség) képviselő óvást nyújtott be az alkotmánybíróságon arra hivatkozva, hogy a törvény egy liberális állam szemszögéből nézve elfogadhatatlan különbségeket tesz az állampolgárok között. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor demagógiával és magyarellenességgel vádolta meg őket: „Az NLP, az MRSZ és az NMP alkotmánybírósági óvása kisebbségekkel szembeni ellenséges viselkedést képvisel.”
Ha belemegyünk a jogi részletekbe, a végén már semmit sem fogunk érteni. Azt azért el kell mondani, hogy az EU-csatlakozás előkészítésének időszakában elfogadott román törvények – általános megfogalmazásban – egy sor kedvezményt írnak elő a nemzeti kisebbségek számára ott, ahol a lakosság legalább 20 százalékát teszik ki. A küszöbről nagy vita volt annak idején, mert éppen egy olyan város maradt ki belőle, mint Kolozsvár, amelynek a múlt évszázad második felében bekövetkezett demográfiai változása jelentősen lecsökkentette a magyar lakosság arányát, holott az korábban többségben volt. Ez a magyarázata annak, hogy miért éppen a történelme során a magyar kultúrához annyira szorosan kötődő Kolozsváron nincsenek kétnyelvű feliratok. A román törvényalkotó úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdés történelmi dimenzióját, és csak a jelenlegi etnikai struktúrát veszi figyelembe. Ez a megközelítés azonban teljesen értelmezhetetlenné teszi a város kulturális örökségét. Gheorghe Funar adminisztrációjának korszakában a város központja olyan régészeti ásatások terepévé vált, amelyekkel 2000 évvel ezelőtti, a római korszakhoz tartozó leleteket akartak újra napvilágra hozni, hogy azokkal homályosítsák el a XIV. századi katedrálist, és némileg minimalizálják jelenlétét. Bár a következő adminisztrációk szerencsére lezárták az ásatási helyszínt, felfogva, hogy ez hibás irány, mégis folytatták annak a szerepnek a kisebbítését, amelyet a magyarok töltöttek be a város felépítésében. Még a volt Bolyai Tudományegyetemen (a jelenlegi Babeş–Bolyai Tudományegyetem) sem lehet alapítói nyelvén feliratot találni. Ez furcsa, és különösen az a meglepő, hogy a város művelt románjai nem fogják fel: éppen maga a kultúra kötelezné őket a magyar feliratok elfogadására. A politika erőviszonyok kérdése, és a románok e téren letették a garast, de a kultúrának az az erénye, hogy megfoghatatlan kritériumok szerint rendezi újra a dolgokat. Végül szigorúan a törvény lényegére visszatérve, az a lakosság ötödének kritériumán kívül előírja a legalább 5000 főnyi magyar lakos esetében is annak alkalmazását. Ez az új elem, és ugyancsak ez a botrány forrása is. A liberálisok és a többi ellenzéki előbb megszavazta a törvényt, majd ráébredtek, hogy olyan kritériumot fogadtak el, amelynek értelmében – lassan-lassan – Kolozsváron és más nagyobb erdélyi városokban is a törvény a kisebbségben lévő magyarok javára dolgozna. Pontosan ott, ahonnan az utóbbi évtizedekben a magyarok kezdtek elvándorolni. Gyakorlatilag kerülő úton visszatérünk a két évtizeddel ezelőtti vitákhoz. Nem tudjuk, hogy mi a magyarok véleménye a kérdésről, miként azt a történelmi érzést sem tudjuk megtapasztalni, amely őket szembeállítja és mégis összeköti a románokkal. Viszont javaslatot tehetünk arra, hogy egy, a múlt évszázad harmadik évtizedében történt epizódból kiindulva mit kellene a többségben lévő románoknak tenniük. Az erdélyi románok 1918 után, természetesen egy rendkívüli nemzeti győzelemből fakadó lelkesedés hatása alatt, megkezdték a régi intézmények felszámolását és új, román intézmények felállítását. A Bolyai Tudományegyetem is a célkeresztjükbe került. Az erdélyi románizmus egyik jelentős harcosa, Onisifor Ghibu visszaemlékezéseiben elmeséli, mennyire fel volt háborodva, hogy – többek között – Nicolae Iorga határozottan ellenezte a magyar tudományegyetem felszámolását, arra hívva fel az erdélyiek figyelmét, hogy még nem rendelkeznek olyan intellektuális forrásokkal, melyek alapján a magyar intézménnyel legalább azonos szinten lévő román egyetemet hozhatnának létre. Ugyanez volt a véleménye a bukaresti kormány tagjainak is, akik mind Nyugaton végezték tanulmányaikat. A román politikai elit akkor felfogta, hogy a román nemzeti győzelem legitimitása nem nyerheti el a világ szemében a teljes elfogadottságot, ha egy régi civilizáció lerombolóiként mutatkoznak meg. Következésképpen annak az epizódnak az a tanulsága, hogy a történelmi ellenségek kulturális sikereivel szembeni tisztelet a jó irány, amely nemcsak a világ elismerését szavatolta, de a saját kulturális emancipációt is. Bár azóta sok minden megváltozott, továbbra is a – többek között magyar – történelmi örökség iránti tisztelet a helyes irány. Márpedig, ha a mai román politika képes ezt alaposan megérteni, akkor meglehet, hogy a részletkérdésekre is képes lesz majd jobb megoldásokat találni. dw.com; Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A korral lépést tartó 25. Bolyai Nyári Akadémiát szerveznek idén
Többszörösen is fontos évfordulót ünnepel a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Ezek közül a legfontosabb, hogy idén huszonötödször szervezik meg a Bolyai Nyári Akadémiát. A július 9–29. között zajló rendezvénysorozat különlegessége, hogy idén a játék, a játszva tanulni, illetve a tanulva játszani lesz a központi témakör.
Az idei felhozatalról, valamint az újdonságokról Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke, valamint Ferencz Salamon Alpár, az akadémia koordinátora számolt be a sajtónak hétfőn Csíkszeredában.
A szövetség elnöke visszaemlékezett a 25 évvel ezelőtti első akadémiára, illetve az RMPSZ egy évvel korábbi indulására is. De a pedagógusok számára létrehozott Magiszter című folyóirat indulásának 15 éves évfordulóját is idén ünneplik. A Bolyai Nyári Akadémiát a Kárpát-medencében ekkor beinduló, társ-pedagógusszervezetek által kezdeményezett hasonló rendezvények inspirálták: egy évvel korábban indította a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége a nyári továbbképzés-sorozatát. Burus Siklódi Botond elmondta, hogy a névválasztást a Bolyai Tudományegyetem újraindításának sikertelensége adta. Azóta pedig a székelyföldi helyszínek mellett igyekeztek Erdély, a Partium és a Bánság területére is elvinni az akadémiát, így többek között Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyenyeden, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Aradon is volt már akadémia.
Az akadémia 25 éves jubileuma, az elnök szerint, az útkeresés lehetőségét kínálja az RMPSZ számára, új kihívások elé állítja a pedagógusokat, akiknek a megváltozott igényeknek való megfelelés, az egyre izgalmasabb témák tárgyalása került előtérbe. Ezzel a gondolattal szervezik meg a játék hetét az idei Bolyai Nyári Akadémián.
Ferencz Salamon Alpár, az akadémia programfelelőse az idei kínálatot ismertette. A kéthetes rendezvény első része Legyen a játék tanulás! elnevezést kapta, ugyanis ebben játékpedagógiai tematikus foglalkozásokat hirdetnek mintegy 200 pedagógus számára. A előadássorozat átfogó témájával az oktatási és nevelési folyamat gyermekközpontúságának szükségességét hangsúlyoznák, vagyis azt, hogy a játék eszköz, módszer, jelképes kulcs a gyermekhez, amelyet a tananyagközpontú oktatási rendszer egyelőre ellehetetlenít.
Az előadásokon a különleges kommunikációs eszközökkel, drámapedagógiával, élménypedagógiai módszerekkel, de a népi gyermekjátékok hasznával is megismerkedhetnek a résztvevők.
A július 9–29. között zajló képzésekre RMPSZ-tagsággal rendelkező pedagógusok online pályázhatnak június 16-ig. A 13 szekció 16 csoportjának jegyzéke, a pályázati felhívás és egyéb fontos információk a szövetség honlapján, a www.rmpsz.rooldalon érhetők el. A nyári akadémia megvalósulását idén az Emberi Erőforrások Minisztériuma mintegy 17,1 millió forinttal támogatja.
Kovács Boglárka / maszol.ro

PNL-s képviselő: „Az RMDSZ tartsa tiszteletben a románok történelmét”
Az RMDSZ tartsa tiszteletben a románok történelmét – mondta Florin Roman liberális képviselő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alsóházi frakciójának alelnöke. Florin Roman ezzel Markó Béla volt szövetségi elnöknek arra a szombati RMDSZ-kongresszuson elhangzott retorikai kérdésére reagált, hogy a magyaroknak mit kellene ünnepelniük a Gyulafehérvári Népgyűlés közelgő centenáriumán.
Az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott keddi közleményben Florin Roman liberális képviselő azt írja: „Kérjük, hogy az RMDSZ tartsa tiszteletben a románok történelmét. A románok történelme nem lehet semmiféle politikai árucsere tárgya, és ezen ország minden állampolgárának tiszteletben kell tartania, etnikumtól függetlenül. Nemrég hallottam az RMDSZ egyik jeles vezetőjét, Markó Béla urat feltenni azt a retorikai kérdést egy pártösszejövetelen, hogy mit kellene ünnepelniük a romániai magyaroknak 2018-ban, száz évvel a nagy egyesülés után. A romániai magyarok román állampolgárok, ugyanazon jogokkal rendelkeznek, mint mi, és úgy véljük, hogy a nagy egyesülés centenáriuma ezen ország minden állampolgára számára ünnepi alkalom” – írja a PNL képviselője. Florin Roman hozzáteszi: az 1918-as történelmi eseményért sokan az életüket adták, és 1918. december elsején Gyulafehérváron „románok és magyarok is összeölelkeztek”. „Nem kötelezhetjük az RMDSZ-t arra, hogy velünk együtt örüljenek a nagy egyesülés centenáriumán, de azt viszont kérhetjük, hogy tartsák tiszteletben történelmünket” – mondta a képviselő.
Az RMDSZ Zilahon tartott, szombati kongresszusán Markó Béla volt szövetségi elnök azt mondta: elvárják, hogy a magyarok örüljenek az elmúlt száz esztendőnek. „Baj van a magyarok ünneplési lelkesedésével” – tette hozzá ironikusan. Markó felsorolta, hogy a romániai magyarok máig sem kapták meg a Gyulafehérváron megígért jogokat, hogy 1959-ben megszűnt a Bolyai Egyetem, Ceauşescu rezsimje alatt súlyosan korlátozták a magyarok anyanyelvi jogait, és - habár 1989 után sokat változott a helyzet - mai napig sem tartják tiszteletben az anyanyelvi oktatást biztosító törvényt, példa erre a marosvásárhelyi orvosi egyetem helyzete.
„Egyvalamit azért mégis ünnepelhetünk, hogy száz esztendő múltán is itt vagyunk, nem lehetett minket sem kiüldözni, sem beolvasztani, túléltük a fasizmust, túléltük a kommunizmust és volt erőnk 1989 után mindent újrakezdeni” – mondta a kongresszuson Markó Béla. maszol.ro

Dr. Nagy András életreceptje
Lót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén
Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával.
SAS PÉTER
Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk.
Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna.
A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt.
A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés.
Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált.
1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett.
Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet.
1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát.
A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba.
Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára.
A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát.
Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta.
A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979).
Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be.
Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.”
Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.”
A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását.
A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg.
Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé.
Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!”
Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt.
A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját.
A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését.
Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.”
Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ.
Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa.
Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk.
A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene.

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

bölömbikával szántanak, ugye?
Fél évszázadon keresztül tanított szülőfalujában, Ördöngösfüzesen, ahol több múzeumot is alapított. A természetvédelemre való neveléssel országos hírnévre tett szert. Lapohos András nyugalmazott biológiatanárral oktatásról, nevelésről és a mezőségi magyar szórvány helyzetéről beszélgettünk.
– A rohamos gyereklétszám-apadás korában az ember nosztalgiázva gondol vissza a háború utáni évtizedekre, amikor a Mezőségen is népes magyar osztályok indultak. Ön ezt hogyan élte át pedagógusként? – Az osztályösszevonások nem a rendszerváltás után kezdődtek el. A Mezőségen jóval korábbról nyomon követhető létszámbeli apadásunk. Amikor fiatal biológiatanárként hazatértem szülőfalumba, és 1954-ben kineveztek iskolaigazgatónak Ördöngösfüzesen – hozzám tartozott Füzesmikola, Boncnyíres, Lunkabonc és Kisszék román iskolája is –, láttam, hogy csak idő kérdése a gyereklétszám-csökkenés. A mindenkori hatalomnak az volt az érdeke, hogy az első adódó alkalommal osztályokat vágjon le és szüntessen meg. Akkoriban a szamosújvári központtal működő rajonhoz tartoztunk. Egy decemberi napon beállított hozzánk a magyar tanfelügyelő tanügyi paranccsal, hogy egy magyar osztályt szüntessek meg, mert ősszel eggyel kevesebb gyerekkel indítottuk el, ami nem törvényes.
– Ellent lehetett mondani az akkori hatalomnak?  
- Abban a korban is elsősorban az iskolaigazgatón múlt, hogy keres-e megoldást, vagy szolgaian teljesíti a felülről jövő parancsokat. Én nem teljesítettem. Az ügyet a szülői bizottság elé vittem, és közös döntés született, hogy egy szomszédos község iskolájából hozunk egy gyereket, ezzel megmentjük az osztályt. Az új gyerek átiratkozási papírjaival bementem Kolozsvárra a főtanfelügyelőhöz, aki azonban hallani sem akart erről. Így jutottam el a megyei néptanácshoz, az oktatással is foglalkozó román alelnökasszonyhoz, akit sikerült meggyőznöm igazamról. Karácsony szombatján megkaptuk a tanfelügyelőségről a beleegyező papírt, hogy az osztály tovább működhet.
– A gyereklétszám-csökkenés nem állt le. Hogyan sikerült fél évszázadon át megőriznie az 1–8. osztályos magyar oktatást Ördöngösfüzesen?
– Mai szóhasználattal élve mi voltunk a környék első szórványiskolája, miután kiderült, hogy csak így lehet megmenteni a magyar oktatást. A környező magyar falvakban már 5–8. osztály nem indult, így volt utánpótlás. Senki nem biztatott arra, hogy bentlakást létesítsek, a tanfelügyelőség nem támogatott. Volt rá épület, és mi a nulláról indítottuk. A bentlakó gyerekek szüleitől kértünk alapélelmiszereket, és egy falubeli asszony megfőzte az ételt. Így indultunk. A tanárokkal felváltva pluszjuttatás nélkül biztosítottuk a gyerekek állandó felügyeletét. Én minden este addig voltam benn, amíg a gyerekek elaludtak. Szentmártonból, Feketelakról, Pujonból és Vasasszentenyedről érkeztek folyamatosan diákok. Mindenki elégedett volt a körülményekkel, és azzal, hogy magyarul tanulhatnak. Mire önerőből összehoztuk a jól működő bentlakást, mellénk állt a tanfelügyelőség is: kaptunk ösztöndíjakat, így a fenntartása könnyebbé vált.
– Miután önt nyugdíjazták, nemcsak a bentlakás, hanem pár éven belül a magyar nyelvű 5-8. osztály is megszűnt. Ennyire elapadt az utánpótlás?
– Minden csak úgy működik, ha mellé állnak, ha szívügyüknek tekintik. Nekem fél évszázadon át ez volt a szívügyem, utódaimnak már kevésbé. A rendszerváltás után a tanárok zöme évi rendszerességgel váltogatta egymást, helyettesítőként dolgozott, és aki tehette, városon maradt. Nem véletlen tehát a teljes leépülés. A községközpontban ma összevont elemi osztályok működnek a magyar gyerekek számára, az 5–8. osztály rég megszűnt. Meg lehetett volna menteni a bentlakásos oktatást, de ehhez nem volt kezdeményező.
– Van, aki azért neheztel önre, mert párttag volt és végig megmaradt iskolaigazgatónak. Mennyi kompromisszumot kellett kötnie a hatalommal?
– Az a fél évszázad, amit szülőfalumban tanítottam, iskolát vezettem és múzeumot alapítottam, nyitott könyv: nincs mit szégyellnem. Ha kompromisszumról beszélünk, az abban nyilvánult meg, hogy időről időre az ellenem megfogalmazott tanfelügyelőségi bírálatok és támadások leperegtem rólam. Ha személyemről volt szó, nem vágtam vissza, nem feleseltem, nem vitatkoztam velük. Azért hoztam létre 1957-ben az állattani múzeumot, hogy valamit felmutassak, hogy hagyjanak békén. Amikor híre ment, hogy Ördöngösfüzesen a környék állatvilágát bemutató múzeum működik, a tanfelügyelőség összehívott a faluba ötven iskolaigazgató részvételével egy tanügyi nagygyűlést. A találkozó olyan jóra sikeredett, hogy a főtanfelügyelő egyszeri alkalommal jóváhagyott számomra egy ezerlejes prémiumot és egy televíziót. A pénzt megkaptam, a televíziót soha. De ne gondolja, hogy ezt a munkát mindenki elismerte. Egy időben olyan tanfelügyelő is akadt, aki szokásos évi jelentésében azt írta rólam, hogy az ördöngösfüzesi általános iskola az egyedüli a megyében, ahol egyetlen növény sincs. Talán arra gondoltak, hogy erre a szemenszedett hazugságra cirkuszt rendezek, és leválthatnak. Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy aki ismer, ezt nem hiszi el.
– Ön városi iskolában vagy éppen egyetemen is taníthatott volna. Soha nem akart innen elmenni?
– Amikor diákjaimmal sorra nyertük az országos versenyeket, és egyre több diákcsoport jött látogatóba a múzeumba, egyszer behívtak a tanfelügyelőségre, és felajánlották, vállaljam el a szaktanfelügyelői állást. A főtanfelügyelő értetlenkedve nézett rám, amikor elutasítottam. Nem akartam én a szülőfalumból elmenni soha. Tanártársaim vagy feletteseim a rajoni és megyei gyűléseken sokszor megkérdezték: miért hajtok annyira? Féltem az állásom, bizonyítási kényszerben szenvedek? Mit válaszolhattam volna erre? Számomra ez az életforma volt a természetes.
– Diákjait miként tudta elkötelezni a természetszeretet mellett?
– Nagyon sokat kirándultunk. Előbb a falut és annak határát cserkésztük be, aztán messzebb merészkedtünk. A gyerekeket tudatosan arra neveltem, hogy figyeljék meg a környezetüket, és jegyezzék le azt, amit látnak. Egy-egy kirándulás után mindig kaptak lapot, hogy írják le az élményeiket: mit láttak, milyen növényt és állatot ismertek meg? Ebből született mintegy nyolckötetnyi napló, amit beköttettem, és ami megtekinthető a múzeumban. A falu határában környezetvédelmi területet létesítettünk: a védett növényeket figyeltük meg és gondoztuk. Az évek során a környék növény- és állatvilágát mintegy háromezer diapozitívon örökítettem meg.
– Gondolom, ennek a fajta természetrajz-oktatásnak híre terjedt...
– Akkor figyeltek fel ránk, amikor az ördöngösfüzesi diákcsapat megnyerte a frissen elindított országos Pro Natura természetvédelmi versenyt Bukarestben. Sokan értetlenkedve kérdezték, honnan jöttünk, kik vagyunk. A második évben ennek erdélyi magyar változatát Sepsiszentgyörgyön szervezték meg, onnan is a nagydíjat hoztuk haza. Ma is emlékszem, volt egy beugrató kérdés: a bölömbikával szántanak? Az ördöngösfüzesi gyerekek tudták, hogy a bölömbika egy madár... A gyerekeknek nagy élmény volt egy-egy ilyen verseny: országot láttak, sokat utaztunk. Nyaranta lementünk táborozni a tengerpartra, idehaza pedig minden évben megszerveztük védett növényünkről, a zergeboglárról elnevezett napot. Ilyenkor kicsi, nagy kiment a mezőre: mai hasonlattal élve egyféle falunap volt ez.
– Mi lett a zergeboglárral?
– Az ma is védett növény, csak éppen az általam létesített természetvédelmi terület tűnt el. A termelőszövetkezet felbomlása után a termőföldek visszakerültek magántulajdonba, de az emberek már nem gondozzák, és mi sem kaphattuk meg. A polgármesteri hivatal többszöri kérésemre sem talált megoldást, nem mérték fel egy ilyen kezdeményezés fontosságát. Itt a múzeumban maradt meg a több évtizedes környezetvédelmi foglalkozás emléke.
– Mivel kárpótolta magát nyugdíjas éveire?
– A kommunizmus idején aktív tanárként jártam a Mezőségre elkallódó magyar gyerekeket hozni az ördöngösfüzesi bentlakásba, a rendszerváltás után azonban más szemmel barangoltam be a falvakat. Az elapadó gyülekezeteket kerestem fel, és próbáltam leltározni a veszteségeket. Ebből a kilencvenes években született meg az úgynevezett falikönyvem. Sokan nem értették, mi ez. Egy jómódú egykori diákom is rákérdezett, mire azt válaszoltam: azért falikönyv, hogy kiállítva bárki belelapozhasson, mert a kiadására nincs pénzem. Rögtön felajánlotta támogatását. Így született meg a Zúgó harangok című kötet 46 mezőségi és szamosdombháti gyülekezet történetével. A rendszerváltás után összesen hét könyvem jelent meg, amelyekben feldolgoztam a környék növény- és állatvilágát is.
– A református templom szomszédságában, a néprajzi múzeumban beszélgetünk. Mennyire volt nehéz ezt tető alá hozni?
– Nehezebb volt, mint 1957-ben az állattani múzeumot elindítani. Nem a saját telkemre épített magánintézményt akartam, hanem egyházi fennhatóság alá tartozó múzeumot. Hosszú ideig ment a kötélhúzás: a presbitérium megszavazta, de a lelkész elutasította, mert attól félt, hogy az egyháznak kell eltartania. Ő csak ennyit látott a kezdeményezésből. Hiába fogadkoztam, hogy az egyháznak egy banijába sem fog kerülni. Az hozta meg az áttörést, hogy volt diákjaimmal elkészítettem a gyülekezet egykori haranglábjának makettjét – 1928-ban építették meg a templom mai tornyát, így a haranglábra nem volt már szükség. Az embereknek tetszett az ötlet, így elkezdtem levelezni ismerősökkel a világ minden részéből, és összegyűlt az építkezéshez szükséges pénzösszeg. 2001 óta áll a múzeum, amely a Mezőség magyar örökségét hivatott őrizni és bemutatni.
Lapohos András
A mezőségi Ördöngösfüzesen született 1928-ban, Szamos­újváron érettségizett 1948-ban, majd 1953-ban szerzett biológia-földrajz szakos tanári diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetemen. 1954 és 1990 között a kéttagozatos ördöngösfüzesi általános iskola igazgatója. 1957-ben a környező megyékben először ő létesített iskolai állattani múzeumot, majd környezetvédelmi területet hozott létre ritka növények ápolására a falu határában. Diákjaival országos versenyeket nyert, országos hírnévre tett szert. Nyugdíjazását követően az 1989-es rendszerváltás után a Mezőség szakavatott krónikása. Mintegy ötven mezőségi magyar gyülekezet történetét dolgozta fel, és néprajzi múzeumot hozott létre 2001-ben. Több ezer színes diából és egyéb dokumentumokból a környék természeti kincsei iránt érdeklődök számára történeti tárat, dokumentációs központot alapított. Idén márciusban munkája elismeréséül Kolozsváron magyar állami kitüntetést vehetett át.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szamosújvári Téka: több mint oktatás és tánc
Szamosújváron kellemes meglepetés fogad: kis irodahelyiség helyett tágas épület bentlakással, protokollteremmel, kézműves-foglalkozásra felszerelt szobával. Balázs Bécsi Attila, a Téka elnöke mindent megmutat: mi mindent értek el és tettek hosszú évek kemény munkája árán a mezőségi magyarságért. 
Balázs Bécsi Attila nemcsak felismerte, de tett is a mezőségi szórványmagyarságra leselkedő asszimilációs veszélyek ellen. Székelyföldről, tömbmagyar környezetből érkezett Szamosújvárra. Gyergyóremetén nevelkedett, csíkszeredai érettségije után 1982-ben felvételizett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakára, majd a Ceauşescu-rendszer célzott kihelyezései miatt Moldvába került tanárként két és fél évre. Közben megismerkedett szamosújvári feleségével, így már nem volt kérdés: a rendszerváltozás után hazatér Erdélybe. Huszonhét évvel ezelőtt a helyiek kérésére Szamosújváron elvállalta a társadalomtudományok oktatását. A későbbi Téka-elnök érkezésével a magyarságtörténelem-oktatás is elindult. Az új tanár azonban nem elégedett meg a pedagógia nemes feladatával. Bevallása szerint szülei, tanárai, a gyergyóremetei közösség abban a hitben nevelte, hogy egy ember élete – főként értelmiségiként – csak úgy lehet teljes, ha saját nemzeti közösségéért is cselekszik. Amikor tanítani kezdett, nemcsak a leckét adta le, hanem igyekezett nevelni is.
A nyolcvanas évek elején bekerültem a kolozsvári táncház-mozgalomba, amelyet a kommunizmus földalattivá kényszerített egy időre. Akkor jöttem rá, hatalmas közösségformáló ereje van a néptáncnak, így Szamosújvárra kerülve táncházat szerveztem a helyi és a környékbeli fiataloknak. Szerencsére nyitott fülekre találtam” – meséli az alapítvány kezdeti időszakáról a szervezet elnöke. Az indulás nem volt zökkenőmentes: egy idő után a szülők türelmetlenül érdeklődtek, hogy gyermekeik hétvégenként hová tűnnek el órákra, így elsősorban az ők megnyugtatására hozták létre a Kenderkóc Néptáncegyüttest, amelyből később kialakult a ma is aktív Kaláka Néptáncegyüttes. Táncegyüttesből több funkcionális szervezet „Bűn lett volna nem kihasználni a tánc eredményétől felpezsdült fiatalok tenni akarását, így 1993-ban létrehoztuk a Téka Alapítványt. Egyrészt, hogy igényes kulturális keretet adjunk a munkánknak, másrészt, hogy civil szervezetként anyagi támogatásért pályázhassunk. Miután a Kaláka az országot képviselve kijutott egy franciaországi nemzetközi táncfesztiválra, a román városvezetőség felháborodva kitessékelt mindenhonnan, így próbahely is kellett” – tette hozzá Balázs Bécsi Attila. A tanári mesterség mellé ekkor új csapódott: ki kellett ismerni a pályázatírás csínját-bínját. Úgy tűnik, a szervezet elnökének ez nem okozott különösebb fejtörést: hamar megvásárolták a Téka mostani székhelyéül szolgáló épületet, amelyet Magyar Művelődési Központként újítottak fel és fejlesztettek az évek során.
A helyi magyar közösség fiataljainak már nem volt elég a táncház megszervezése. A Művelődési Központ keretében ma már állandó, szeptembertől júniusig évadszerűen működő programokat szerveznek: néptáncoktatást, kézműves-foglalkozásokat, kórust, színjátszókört, az alapítvány saját keramikus műhelyében rendszeres, szakmailag akkreditált képzéseket felnőtteknek is. Hetente több mint 600 érdeklődő látogat el az állandó tevékenységekre, és más alkalmi programok is születnek: nemzetközi néptánc-fesztivál, amelyre egyfajta helyi magyar napokként tekintenek, de az idősödő helyi néptáncosok, népdalénekesek Mezőségi Fesztiválját is 21 éve megrendezik. A környező falvak népi hagyományaira és annak őrzőire kíváncsi látogatók rendszerint év elején lefoglalják a szálláshelyeket a Téka bentlakásában és a helyi panziókban. A további kínálatban Betlehemes találkozók, nyaranta hét – kézművességgel, honismerettel, művészettel-irodalommal, zenével, néptánccal, keramikus-tűzzománccal foglalkozó – tábor, valamint évadnyitó és -záró fesztiválok is szerepelnek. „Gyönyörű és felemelő érzés kórusunkban negyven éneklő kisdiákot látni. Az újabb generációk folyamatosan váltogatják egymást. Nincs elveszett vagy közügyek iránt érdektelen nemzedék. Csak nem figyelünk eléggé rájuk, így kicsúszhatnak kezeink közül. A Téka célja ennek megakadályozása” – vallja az alapítvány elnöke. Hozzáfűzi: sokszor már ő maga sem tudja követni a tempót, de elmondása szerint dinamikus, jól összerázódott csapat áll a háta mögött, akiknek szinte már rutin a programözön megszervezése. A Téka elnökeként az ő szerepe ma a szervezet tevékenységének áttekintése és a működéshez szükséges anyagi alapok előteremtése.
A szervezetben jelenleg több intézmény is működik: a kulturális programokat biztosító Művelődési Központ, a mezőségi diákokat összegyűjtő szórványkollégium és a Tóvidéki Térségfejlesztési Program, amely a turisztikai célra kialakított feketelaki tájházat és táborközpontot, valamint a szépkenyerűszentmártoni közösségi házat működteti. A Tóvidéki programmal igyekeznek a környező vidék lehetőségeit is kihasználni, felvirágoztatni, megmutatni a nagyvilágnak az ottani magyar közösségeket is. Egyik legnagyobb projektjüket idén fejezték be: átadták ugyanis a szórványiskolát a helyi önkormányzatnak, a sportcsarnokkal és bentlakással kiegészített épület mellé azonban játszóparkot is terveznek. A Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum a tervek szerint jövőre felvenné Kemény Zsigmond erdélyi magyar romantikus író, publicista, politikus nevét, aki a Fehér megyei Alvinc faluban született és a Kolozs megyei Pusztakamaráson halt meg. A Téka 2000-ben csatlakozott a Válaszúton elindított szórványoktatási programhoz, amelynek keretében a gyerekeket olyan településekről gyűjtötték össze, ahol nincs oktatás vagy a magyar nyelvű tanítás hiányzik. E program korábban Szamosújváron is elindult, de a bentlakásos helyek hamar beteltek.
Hosszú küzdelem, példátlan színvonalú épület
„Előbb a Művelődési Központunk tetőtéri részét építettük ki, ahova akkor még nagyjából 20 gyereket tudtunk befogadni. Miután a helyi református egyházközség kilépett a programból, nyilvánvalóvá vált, hogy étkezdével is ellátott multifunkcionális, korszerű épületre lesz szükség, így konyhával, tanulóhelyekkel, bentlakási résszel ellátott szárnnyal toldottuk meg a Tékát, amelyben már 110 tanulót is el tudunk szállásolni” – fejtette ki Balázs Bécsi Attila. Az iskolai tanítás után sem maradnak magukra a gyerekek: délutánonként pedagógusok foglalkoznak mindenkire figyelve, hogy szükség esetén segítsenek és pótolják a hiányosságokat – ez pedig komoly vonzóerőt jelent, egyre több szülő íratja be a Tékához a legkisebb családtagot. Az igényesebb, gazdagabb tudású gyermekeket látva az alapítvány működtetői eldöntötték, mindezt iskolai szinten is biztosítani fogják. A szervezet elnöke elmondta, a szórványiskola felépítése előtt négy, román–magyar vegyes intézmény öt épületében tanultak a gyerekek, a románokhoz képest másodrangúként számon tartva, hiszen a magyar kultúra semmilyen formában nem jelenhetett meg az iskolák programjaiban. Az iskolák vezetői nem tagadták, hogy púp a hátukon a magyar osztály, így még örültek is a külön magyar tanintézmény tervének. Négy évbe telt, amíg végiglobbiztuk Erdélyt és Magyarországot támogatásokért. 2008-ban az elinduláshoz szükséges anyagiakat a magyar állami Szórvány Tanácstól kaptuk, két évre rá az új kormány pedig teljes mellszélességgel felvállalta a projekt megvalósítását. Miután pedig felmutattuk az addig elért eredményeket Orbán Viktor miniszterelnöknek válaszúti látogatásakor, megkaptuk a gyors befejezéshez szükséges támogatást is” – foglalta össze a szervezeti vezető az iskola születésének hátterét. Az RMDSZ időközben román állami támogatást igyekezett szerezni, sikertelenül: a támogatásra vonatkozó kormányhatározat megszületése előtt vagy leváltották a végrehajtói hatalom képviselőit, vagy eszükbe jutott, hogy egy civilszervezet csak közhasznú intézményként kaphat állami támogatást, mire pedig ezt bebizonyítva összeállt a határozat, újabb kormányváltás következett, és a téma lekerült a napirendről. Mindezt a helyi tanács és a tanfelügyelőség bürokratikus huzavonája sem könnyítette meg: végül sikerült a román iskolákból az újba átemelni a magyar osztályokat. Az iskola, bár államilag akkreditált tanintézmény, azóta is a Téka Alapítvány és a magyar állam támogatásával működik. A tornatermet is magyar állami pénzből és az RMDSZ támogatásával építették fel.
Okostáblák, tanító lépcsők
Balázs Bécsi Attila körbevezet az épületegyüttesben: a kisebb sportcsarnoknak is megfelelő tornateremben a hideg eső elől menekülve éppen a nyolcadikos diákok ballagnak élő gitárszóval, hangulatos szerepléssel. Hála Istennek sokan vannak. Az udvaron az iskola jelképe, a nagybetűs életbe átvezető híd és kapu, modern, műfüves focipálya, kinti előadásokért felépített színpad, odabent pedig ragyogóan tiszta, otthonos, meleg hangulatú, okostáblákkal, személyes könyvszekrényekkel felszerelt osztálytermek várják a jól döntő szülők gyermekeit. A lépcsőkön haladva a legkisebbek észrevétlenül sajátíthatják el a fokokra kiírt hét napjait, az évszakokat, az ábécét. Szabadidejükben a diákok sószobában olvashatnak, az iskola saját rádióműsorát szerkeszthetik, válogathatnak a gazdag könyvtár kínálatából, és márkás laptopokon tehetik le a számítógépes képességvizsgát. A szamosújvári szórványiskolában, a Mezőség egyetlen magyar tannyelvű oktatási intézményében jelenleg a környező vidék 26 településéről – Válaszúttól Ördöngösfüzesen át a Tóvidékig – több mint 470 magyar diák tanul. Az elnök szerint azonban az oktatás minősége hagy még némi kívánnivalót maga után.
„Sok mai fiatal pedagógusból hiányzik az elhivatottsági érzés, az önképzés, de ez az egész romániai közoktatásra jellemző. Az iskolánkban azonban egyre ambíciósabb tanári kar kezd kialakulni, de gyenge fizetéssel nehéz őket motiválni” – magyarázza az egykori oktató, majd hozzáteszi, évente 40 tanárnak kiosztott ösztöndíjjal egészítik ki a havi bért. Ugyanakkor kiderült, az egyetemre felvételiző diákokat is tudják ösztöndíjjal támogatni az Ignitas Egyesülettel való kapcsolatuk révén. A tanulmányok után hazaérkező vállalkozó szellemű fiataloknak pedig segítenek pályázatokat is írni.
„Húsz évnyi szórványbeli munka után úgy látom, a legfontosabb nem a sikeresen érettségizők számának növelése, hanem azoké, akik a tanulás után visszajönnek szüleik településére, hogy itt alapítsanak családot” – mondja Balázs Bécsi Attila hozzáfűzve, hogy magyarországi szervezetekkel együttműködve a Téka igyekszik gazdaságilag a Mezőséget vonzóvá tenni a fiatalok számára. Az alapítvány munkájának sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az összes mezőségi település közül egyedül Szamosújváron nem csökkent a magyar lakosság aránya az utóbbi néhány évben.  
Kádár Hanga Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Volt egyszer egy egyetem…
Előadások és beszélgetések a hajdani Bolyai Egyetemről
Főtéri székhelyén a Kolozsvár Társaság ötödik alkalommal tartott emlékező jellegű találkozót, amelyen a Bolyai Egyetem (1945–1959) különböző karainak története, tevékenysége került terítékre. A matematika-fizika kar után most a Természettudományi Kar biológia szakának képviselői találkoztak. Buchwald Péter házigazdaként üdvözölte a megjelenteket, akik idős koruk ellenére – mint rövidesen kiderült –, nemcsak egyszerűen nosztalgiázni gyűltek össze: értékmentő tenni akarás is van bennük!
A megjelenteket rögtön egy kis szellemi ajándék várta: dr. Uray Zoltán a wikipédiából és tudománytörténeti könyvekből egy olyan nyomtatott válogatást szerkesztett, amely a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának sok érdekes vonzatát öleli fel. Az első oldalon látható adatokon és fényképeken túl olvashatunk a magyar nyelvű egyetem megalakulásáról, korszakairól, tevékenységéről, vezetőiről, továbbá megszüntetéséről illetve jelentőségéről – mindezt név és dátum szerint, a megfelelő források feltüntetésével. Az egyetem vezetői (rektorai) a kor jelentős személyiségei voltak: Csőgör Lajos (1945–1948), Balogh Edgár (1948–1950) Nagy István (1950–1952) Bányai László (1952–1956) és Takács Lajos (1957–1959).
1959. június 15-én a Tanügyminisztérium rendeletével határozták el a két egyetem, a Babeş és a Bolyai egyesítését. A korszellemnek megfelelően meg sem kérdezték az érintetteket. Az utolsó tanévben a Bolyai Egyetemen a diáklétszám 2470 (1195 nappali és 1275 levelező tagozaton), a tanárok száma pedig 314 volt. Az egyesülési folyamat, amit a magyar diákok és tanárok veszteségként éltek meg, természetesen különböző lecsapódásokkal és reakciókkal jelent meg a karokon. A filológusok sokkal lázadóbb, szókimondóbb társaság voltak, mint például a biológusok. Most, a megszüntetés után 58 évvel a biológusok megkapták a lehetőséget, hogy felelevenítsék, és lehetőleg megőrizzék azt az emléket, amely bennünk a Bolyairól kialakult. Természetesen aszerint, hogy ki hány évet járt hallgatóként az előadásokra. A mi korosztályunk például (1957–1962) két évet töltött a Bolyain és hármat az egyesített egyetemen.
Az előadások témája természetesen a Bolyai Egyetem Természettudományi Karának története volt. Az előadók (Bakó Botond és Dr. T. Veress Éva) két különböző megközelítésben vizsgálták meg azt, milyen volt az egyesítés előtti „régi” Bolyai, és milyenné vált később, az egyesítés után az anyanyelven való tanulás lehetősége. Érdekes hozzzászólása volt dr. Markó Bálintnak, a jelenlegi Babeş-Bolyai Tudományegyetem biológia szakos fiatal prorektorának, aki többek között a „visszatérő” és újból tanító tanárokról is szólt, így Kiss Béláról, aki a rovartanban volt kiváló szakember. Elmondta, hogy ma a magyar diákok ismét anyanyelvükön tanulhatnak.
Az előadásokat hosszúra nyúlt érdekes beszélgetés követte, amelyben sok megfigyelés, történet, adat került felszínre. Többen saját életsorsukon keresztül mondták el azt, hogy milyen volt az egykori Bolyai Egyetem. Ott és akkor, abban a korban, amikor a szellemi korlátok is egyre szorosabbá váltak. Ennek ellenére, mint a hozzászólásokból kiderült, egy olyan jó színvonalú szakmai és emberséges szellemet tükrözött, ami miatt a mai „véndiákok” kellemesen és hálával gondolnak vissza az ott eltöltött évekre. Az általános műveltség, amit az egyetem évei alatt megszereztünk, az intenzív közösségi lét, amit éltünk, egy teljes életre szólt. Általános műveltségünk alapjai is ott alakultak ki. A szakmai felkészültség, amit a Bolyai Egyetem adott, lehetővé tette az igényes szakmai munkát az iskolákban vagy a kutatói pályákon. A biztató szó, az erkölcsi támogatás, a segítség, amit az anyagilag megszorult diákok például Csűrös István professzortól kaptak, soha nem felejthető el. Erre több példa hangzott el.
Dr. Bartók Katalin, aki több ilyen rendezvényen részt, vett elmondta, hogy ilyen jó hangulatú találkozó, mint a biológusoké még egyik sem volt. A legfontosabb konkrét eredmény pedig az, hogy elvileg körvonalazódni látszik egy jól dokumentált kötet elkészítése és megjelentetése. Szabadság (Kolozsvár)

Arany János, a nagy túlélő
(Beszélgetés Dánielisz Endre irodalomtörténésszel Szalonta Aranyáról)
A kétszáz éve született Arany János emlékének legismertebb nagyszalontai ápolója, Dánielisz Endre 92 éve az elmúlt közel egy évszázad zaklatott történetének lenyomata. Az ő „idegenvezetésével” igyekeztünk felfedezni Szalonta Aranyát.
– Nem sikerült megfejtenem, ezért a segítségét kérem: milyen eredetű név a Dánielisz?
– Az őseim ősei lengyelországi németek voltak, Danielek, ezt valamikor megfejelték egy -nak, -nek raggal, Petrus filius Danielis, azaz Daniel fia Péter. Az első, Nagyszalontára érkezett Dánielisz a nagyapám volt, Békéscsabáról jött, ahol több Dánielisz is élt, valamennyi fésűs kisiparos. Piacozni rándult át, aztán úgy döntött, itt telepszik le. Csabáról hozott feleséget, tizenhárom gyerekük született, tizenegy fel is nőtt. Köztük édesapám, aki kitanulta a mesterséget, igaz, míg a galíciai fronton harcolt, az apja dolgozott helyette. Rám meg úgy nézzen, hogy érettségizett fésűs segéd oklevelem van!
– Ezek szerint önt is fésűkészítőnek szánták?
– Nem feltétlenül, de dolgozni kellett, segíteni az édesapámnak, bár ő már gépesíteni is kezdett. Már Romániában éltünk, román nyelvű óvodába jártam, de egy tavaszi dalocskán és a „doamna” kifejezésen kívül semmi sem ragadt rám. Amúgy magyarul beszéltünk, magyarul játszottunk, magyar meséket hallgattunk. A református iskolába írattak be, de négy osztály elvégzése után, 1936-ban a szülők úgy döntöttek, hogy kezdjek el inaskodni, de azért folytassam a tanulást is az ismétlő iskolának nevezett román intézményben. Ott azonban csak mezőgazdaságot, gazdálkodást oktattak. Ezt azért mégsem, mondták a szüleim, menjek inkább gimnáziumba. Ma is csodálkozom, hogy négy magyar elemi után román nyelvű gimnáziumi osztályban hogyan voltam képes talpon maradni. Az oktatás azonban nem volt ingyenes, édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy elégedjem meg a három gimnáziumi osztállyal, így lettem végül fésűs segéd. De jött akkor a kis magyar világ, én meg könyörögni kezdtem, hadd végezzem el a negyediket is, együtt jártam például Tőkés László püspök édesanyjával. Az iskola vége aztán már megint a román, sőt, a kommunista világba csúszott bele.
– Ennyi elég is volt a tanítóskodáshoz?
– Akkoriban igen. Előzményként azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a fésűsségből már nem lehetett megélni, a szüleim korábban átvették a körösrévi Zichy-barlang melletti szálloda és étterem kezelését. A nyarakat barlangvezetőként töltöttem, szerettem is, pénzt is kerestem vele. A román-szovjet betörés elől azonban a szüleimnek menekülniük kellett, Élesden húzták meg magukat egy ideig, én is ott kötöttem ki. Egy vasárnapi ebéd alatt került a kezembe a kolozsvári Világosság című újság, azt olvastam benne, hogy nagy szükség van tanítókra, mivel sok fiatal maradt a háborúban, az anyaországból idetelepítettek pedig elmenekültek a román világ elől. Az is benne volt az újságban, hogy tanítókat fognak kiképezni, Kolozsváron kell jelentkezni. Kis híján otthagytam a vasárnapi ebédet, felültem az első arra jövő román katonai teherautóra, másfél hónap múltán pedig úgy jöttem haza Kolozsvárról, hogy okleveles tanító vagyok. Isten veled, fésűkészítő ipar!
– Az egyetemi tanulmányokat más kényszerítette ki, vagy saját belső igényessége?
– Egyértelműen én akartam tovább tanulni, előbb a teológián, aztán a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakán, bár a megszüntetéséig néprajzot is tanultam. Friss diplomásként Aradra helyeztek ki, a korábban elhanyagolt Dél-Erdély felemelése a kommunista világ első éveiben prioritás volt, 26 éves fiatalemberként tanítóképzőbe kerültem, csupa fiatal lány közé, egyiküket el is akartam venni, de ő mást szeretett. Szalontára visszakerülve a pedagógia-lélektan mellett orosztanárként is dolgoztam, majd miután a szovjetek elmenetelével megszűnt az orosz nyelv tanítása, átképeztem magam franciatanárnak, később latintanárnak. Sok esetben egyetlen órával jártam a tanítványaim előtt. Aztán elkezdtem magyar irodalmat is tanítani.
– Ebben a minőségében került az Arany-hagyaték környékére?
– A szalontai Arany-emlékápolást az Arany János Emlékegyesület kezdte, de azt a kommunisták felszámolták. Hazatérte után az illegális kommunista, Moszkvát is megjárt Bonczos István alapította az Arany János Irodalmi Kört, amely elsősorban a szocialista és szovjet irodalom népszerűsítésére jött létre, ennek vezetését bízták egy Aradról frissen érkezett tanárra – azaz rám. Tíz éven át művelhettem, amikor megjelent a Securitate az életemben, azt kifogásolva, hogy miközben valamennyi iskolai osztály kétnyelvű lett, micsoda dolog, hogy a színház és az irodalmi kör csak magyar nyelven működik. Besúgókat szerveztek be, aztán egyszer be is vittek, le kellett mondanom a kör vezetéséről, illetve az Arany Múzeum éléről. Nem adtam fel, a pionírházba mentem bábszínházat tanítani, mesekört vezetni. A líceumba az orosz, francia és a latin nyelv már említett oktatása hozott vissza, húsz év múlva pedig ki akartak nevezni aligazgatónak. Az ára az volt, hogy jelenteni kellett volna a Szekunak, s mivel nem vállaltam, másik iskolába, alsó tagozatra helyeztek. Onnan mentem nyugdíjba is.
– Mennyire élt Szalontán azokban az időkben az Arany-tudat?
– Jómagam elsősorban az emléktárgyak révén ismertem meg Arany Jánost, de mindig benne volt a levegőben. Mikó Pál tanító bácsi hívására lettem múzeumi idegenvezető, ő a földszinten várta a vendégeket, mi, diákok, harmadmagammal pedig egy-egy emeletre ügyeltünk fel. Gyerekkoromban azonban még csak vasárnap volt nyitva az emlékház, a kommunizmus hozta be, hogy egész héten nyitva tartó múzeummá váljon. A háború utolsó évében, amikor már nem tudták tartani Szalontát, a magyar parancsnok kiürítette a várost, a lakosság kétharmada elmenekült, a környékbeli románság, cigányság, no meg a szegényebb magyarok pedig kirámolták az üresen maradt lakásokat. Elsősorban élelemre vadásztak, de vittek, amit mozdíthattak. Akkor a múzeumot is kirabolták, de a Csonka-tornyot olyan masszív vaskapu védte, hogy gránáttal sem tudták berobbantani. Végül egy hátsó ablakon hatoltak be, és belülről robbantották ki a zárat. A nagyon szép Arany János-szobát tönkretették, pénz, kincs után keresve felvágták a párnákat, dunyhát, azóta sem került elő például a Gyulai Páltól kapott szőnyeg. Összesen 135 Arany János-emléktárgy veszett akkor oda. A könyvek, kéziratok szerencsére nem érdekelték őket.
– Múzeumigazgatóként hogyan igyekezett megismertetni nagy költőnk életének fontosabb állomásait, életművét?
– A földszintről felfelé haladtunk Arany életében is, míg a harmadik emeleten eljutottunk ahhoz a karosszékhez, amelyben kiejtette a pipát a kezéből, és meghalt. Elméletileg itt véget kellett volna érnie a tárlatvezetésnek, de a negyedik emeleten feltámasztottuk Arany Jánost. Mindezt művei fordításainak bemutatása révén, hogy a látogató lássa: Arany él, mi több, a világ minden pontján jelen van. A múzeum kialakításában jelentős momentum volt 1956 – persze még a magyar forradalom előtti hónapok –, amikor egyre többen érkeztek Magyarországról, a román kulturális minisztérium számára pedig fontos volt színvonalas Arany-múzeum kialakítása. Áldoztak is rá, öt lakóház árát fektették be az épület felújításába, az akkori múzeumtechnikának megfelelő, új tárlók beszerzésébe. Ezeket készülnek lecserélni a közeljövőben.
– Jól érzem, hogy az Arany-bicentenárium eseményei nem feltétlenül a kedve szerint valók?
– Ez már valóban nem az én világom. De ne aggódjanak, Arany János mindent túlél, és kizárólag ez számít.
DÁNIELISZ ENDRE
Irodalomtörténész, pedagógiai író, iskolapszichológus, Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia-lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus, tanár. Több hazai és magyarországi kiadványban közölt, románul a Familia című nagyváradi folyóiratban. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában. Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János Összes Művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője. A Bonczos István és felesége, Nagy Ilona írók által alapított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör aktív szerzője és előadója volt (1955–1980), az újjáalakított kör tiszteletbeli örökös elnöke és aktív résztvevője. Fontosabb kötetei: Arany-emlékek Nagyszalontán. Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion–Gondolat, Bukarest–Budapest, 1984), Arany János a szalontai iskolában (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992), „Szülőhelyem, Szalonta...”. Tanulmányok, esszék Arany János köréből (Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992). Arany szellemében. Nagyszalonta művelődéséért (Arany János Művelődési Egyesület, Nagyszalonta, 2001), Nagyszalonta jeles szülöttei (1–3., Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2001). Díjak, elismerések: Magyar Kultúra Lovagja (2005), Fényes Elek-díj (2007).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Seriff és varázsló – Tóth Lászlóval beszélgetett Kereskényi Sándor
A szatmári magyar középiskolai oktatás legendás alakjára sokan voltak kíváncsiak.
Csütörtök délután a Szatmári Református Gimnázium tanári szobájában készített nyilvános életút-interjút Tóth László nyugalmazott matematikatanárral Kereskényi Sándor irodalomtörténész és múzeológus. A pedagógus az idei Véndiáktalálkozóra látogatott el Szatmárnémetibe, hiszen idén is több osztályfőnöki órát tart majd.
A bevezetőben a házigazda Szilágyi Éva igazgatónő köszöntötte az egybegyűlteket, ő emlegette seriffként Tóth Lászlót, aki ha végigment az iskola folyosólyán, a diákok tisztelettel utat engedtek neki, egyfajta dísz-sorfalat állva – nem úgy mint manapság, amikor a tanár a naplóval kell utat törjön magának a diákok sűrűjében. „Tóth László elfogadott és elismert vezető volt, akinek a megjelenése tiszteletet parancsolt, nézése és hallgatása is beszélt. Pedagógusi munkája során tudást és tartást adott diákjainak, útravalót egy egész életre” - mondta Szilágyi Éva.
Gönczy Gábor, a Véndiákszövetség elnöke és Tóth tanítványa, osztályának a tagja sikeres pedagógusként emlékezett Tóth Lászlóra, aki a táborokban apjuk volt, osztályfőnökként pedig a legjobbat hozta ki diákjaiból – Gönczy osztályából például az összes, 41 diák egyetemen folytatta tanulmányait.
Tóth László anekdotázva mesélte el történetét 1931-es születésétől a szatmári évek megkezdéséig – az útról Nagykárolyból Nagyváradra, Kolozsvárra, majd Szatmárnémetibe, és hogy miért nem lett bukaresti tanársegéd. Beszélt a rá nagy hatással levő pedagógusokról, a matematikáról, mint a „tudományról, amiben rend van” a Bolyai Tudományegyetem első éveiről, amelyben diákként volt része – és ahol fizika főszakon diplomázott. Aztán Szatmárnémetiről, ahol 1953-ban majdnem a lánylíceum tanára lett, de végül a sors a fiúlíceum felé sodorta.
Kereskényi Sándor mint varázslót, sikergyárost faggatta a legendás pedagógust. A tanítványaival rendkívüli eredményeket produkáló matematikatanár tanított a hajdani Kölcsey Líceumban, az Eminescuban, az 5-ös Számú Ipari Líceumban és az „új” Kölcseyben is – neve pedig egyet jelentette a minőségi oktatással és tanítványainak sikeres egyetemi felvételijével. szatmar.ro

Elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész
Szombaton, életének 80. évében elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Halálhírét fia, Kántor László közölte Facebook-oldalán.
Szeretett édesapánk ma örökre eltávozott körünkből.Ez az utolsó fénykép amit múlt héten készítettem róla Szigligeten. Emléke legyen áldott!
Kántor Lajos Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát 1959-ben, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust 1979-ben. 1959-től a Korunk irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is, illetve a Korunk Galéria irányítója.
A kilencvenes években a Babeş–Bolyai Egyetemen óraadóként XX. századi magyar irodalmat, erdélyi magyar irodalmat és sajtó-műfajelméletet tanított. 1994 és 1998 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője volt, 1993 és 1997 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke.
1989 után bekapcsolódott az RMDSZ munkájába, 1990-től 2008-ig a Korunk főszerkesztői teendőit látta el. 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Kritikáit, irodalmi publicisztikáját az Utunk, Igaz Szó, A Hét, România Literară, Gazeta Literară, Steaua közölte, tanulmányai a Korunk, NyIrK, Magyarországon a Valóság, Kortárs, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Irodalomtörténeti Közlemények, Csehszlovákiában az Irodalmi Szemle, Jugoszláviában a Híd, Új Symposion hasábjain, valamint napilapokban szerepeltek.
Első kötete (Írástól – emberig, kritikák) a Forrás-sorozatban jelent meg, 1963-ban. Eredetileg államvizsga-dolgozatnak írt tanulmányát (Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért) a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg, 1966-ban. 1971-ben (második kiadásban 1973-ban) jelent meg a Láng Gusztávval társszerzőségben írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkája.
Megírta a romániai magyar színház 1944 és 1984 közötti történetét (Kriterion, 1994 – bővített változat, 1992-ig). Könyvet írt Móricz Zsigmondról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról, Reményik Sándorról.
1974-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia díját, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjat, 1998-ban József Attila-díjat, 1997-ben Aranytoll-díjat, 1999-ben Pro Literatura-díjat, 2004-ben Széchenyi-díjat vehetett át. Wikipedia; Korunk.org; maszol.ro

Kántor Lajostól búcsúzik az RMDSZ
Kántor Lajos (született 1937. augusztus 7-én Kolozsváron) irodalomtörténésztől, szerkesztőtől, publicistától, a romániai irodalmi közélet formálójától, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapító tagjától, a Kolozs megyei szervezet első elnökétől búcsúzik a szövetség. Kántor Lajost saját halottjának tekinti az RMDSZ.
Kántor Lajos zászlóvivője volt és marad azoknak az erdélyi magyar értelmiségieknek, akik nemcsak szemlélték, de alakították is Kolozsvár és Erdély gazdag kulturális örökségét. Olyan szellemi műhelyek vezetője volt, amelyek szerves részét képezték a magyar kultúra egészének, az erdélyi irodalmi közéletet formálták.
A transzszilván értékek képviselőjeként, a párbeszéd embereként nyitottságot közvetített. Hitt a magyar és a szász, zsidó, román értékek közötti átjárhatóságban, úgy vélte: a kincses város túlélésének, virágzásának feltétele a kultúrák közötti párbeszéd fennmaradása. Igazi közép-kelet-európai értelmiségi, aki nemcsak alkotott, hanem közvetített is a tágabb régió kultúrái között.
Kántor Lajos támasza volt közösségünknek, de támasza a felnövekvő nemzedékeknek is. Gyermeki kíváncsiság, empátia ült ki arcára akkor, ha véleményéért faggatták, jó tanácsért, szellemi táplálékért álltak sorba nála a fiatal írók, értelmiségiek.
Életével, munkásságával fontos üzenetet fogalmazott meg mindnyájunk számára: az erdélyi magyar irodalom közkincs, de csakis azoké lehet igazán, akik méltók hozzá, megbecsülik, átörökítik a jövőnek.
Láng Zsolt író azt mondta egyszer: ha lesz egy erdélyi irodalmi múzeumunk, annak Kántor Lajostól kell hogy kölcsönöznie a nevét. Kántor Lajosra bízni a magyar kultúra egészének jelentős részét kétségkívül megtérülő befektetés.
Kántor Lajos iskolai tanulmányait Kolozsváron végezte, magyartanári képesítést a Bolyai Tudományegyetemen szerzett. 1979-től az irodalomtudományok doktora, 2001-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
1990-ig a Korunk irodalmi folyóirat szerkesztője, 2008-ig pedig főszerkesztője. A kilencvenes években óraadóként 20. századi magyar irodalmat, magyar irodalmat, sajtó-műfajelméletet tanított a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
1994-1998 között tanszékvezetője volt a nagyváradi Sajtókollégiumnak, 1993-1997 között elnöke a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének, 1992-2000 között a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – az Anyanyelvi Konferencia társelnöke.
1963 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, a kilencvenes évektől a Magyar Írók Szövetségének. 2003-tól a Kolozsvár Társaság alelnöke, 2006-től napjainkig elnöke.
Számtalan díj birtokosa: 1974-ben Román Akadémiai Díjjal, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjjal, 1995-ben Madách Imre-díjjal, 1997-ben Aranytoll szakírói díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével,1998-ban József Attila-díjjal, 2004-ben Széchenyi-díjjal, 2009-ban Kisebbségekért díjjal tüntették ki.
Távozásával pótolhatatlan űrt hagy mind a kolozsvári, mind a romániai magyar közösség életében. Tisztelettel hajtunk fejet értékteremtő, intézményépítő munkája előtt, tanításait tovább őrizzük szeretteivel, kollégáival, tanítványaival közösen.
Kedves Lajos, nyugodjál békében, emléked legyen áldott!
Vigasztalódást gyászoló szeretteinek!
Kelemen Hunor szövetségi elnök / Népújság (Marosvásárhely)

Nyolcvannyolc esztendő a közjó szolgálatában
Nemrég ünnepelte 88. születésnapját Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke. Aki ismeri őt, tudja: egy olyan személyiség, akinek polihisztori sokoldalúsága már a diákéveiben megmutatkozott, hogy aztán később egyre inkább kibontakozzék
A nyolcvannyolc ugyan nem egy kerek szám, de azért tiszteletre méltó, különösen ha életévekben számítjuk, és egy olyan gazdag életút, pályafutás van mögötte, mint a Pásztai Ottóé. Olyannyira változatos és sokrétű tevékenység, hogy szinte bajban van e sorok szerzője, hogy akkor mit is emeljen ki ezek közül: beszéljek arról, hogy már a diákéveiben a Premontrei Gimnázium számos egyesületében jeleskedett, mint jegyző a Mária Kongregációban, őrsvezető-helyettes a cserkészeknél, vidéki Regös-táborok aktív résztvevője (felejthetetlen előadásokkal, tábortűzzel, énektanulási lehetőségekkel), többszőrös aranyjelvényes a Diákkaptárban, az iskolai énekkar lelkes tagja, számtalan ünnepély s több színházi szereplés fellépője? Vagy inkább azt domborítsam ki, hogy 1945-1948 között az Önképzőkör elnöke és a Sportkör (kosárlabda, foci, kardvívás, úszás, pingpong, céllövészet, röplabda, korcsolya, úszás, futás stb.- összesen 18 sportágat próbált ki, még ojna-bajnokságot is nyert) igen eredményes versenyzője volt? És a felsorolásban még csak a múlt század negyvenes éveiben tartunk…
– Az édesanyám jószerivel már az első pillanatól kezdve, vagyis amikor még csak elemi iskolás lettem, kijelentette, hogy te márpedig a premontreibe fogsz gimnáziumba járni. Ez történt valamikor 1936 tájékán. Mit ad Isten, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és 1940 októberében elkezdtem tanulmányaimat az újraindult Premontrei Gimnáziumban, melynek aztán végig, vagyis 1948-ig a növendéke voltam. Mindig mi nyitottunk meg egy újabb évfolyamot, és voltunk az elsők, akik leérettségiztünk. Jóformán azonban meg se száradt a diplomán a tinta, amikor megszületett az a törvény, mellyel megszüntették az egyházi iskolákat is.
Az elemi osztályok tiszta tízessel való elvégzése némiképp előrevetítette a sikeres folytatást: ahogyan várható volt, a premontrei gimnáziumban töltött évei eredményei miatt sem kell szégyenkeznie. Megfogadva az igazgató tanácsát, még nagyobb energiát fektetett a tanulásba, de azért némiképp csalódásként vagy traumaként élte meg, hogy ezt az érintett kevésbé értékelte. Különösen ha arra gondolunk, hogy az évek folyamán amúgy körülbelül tíz tanítványa is volt, így fogalmat lehet alkotni arról, hogy mennyire ismerte a tananyagot.
Iskolai évek
– Az 1944/45-ös tanévben, tekintettel arra, hogy a gimnáziumot előbb német, majd orosz hadikórháznak foglalták le, az Orsolya-gimnázium befogadott bennünket. Először történt meg, hogy koedukált oktatásban vettünk részt. Boldog dr. Bogdánffy Szilárd volt az osztályfőnökünk. Ami szépet és jót fel lehet sorolni, ővele kapcsolatban elmondható. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, szégyenlős volt még a jónép. Azt mondja Bogdánffy: az úgy nincs rendben, hogy külön a fiúk és külön a lányok, úgy kell, hogy egy fiú- egy lány a padokban. Erre fel, volt egy osztálytársam, olyan volt mint egy filmsztár, jóképű, hullámos hajjal, tizenhárom lány rohant mellé. El lehet képzelni, végül sorsolni kellett…
Persze nem csak humoros dolgok történtek. A premontrei paptanárokkal nem is volt különösebb baj, inkább az apácáknak volt szokatlan az új helyzet. A fiúk természetükből eredően hangosabbak, így nem nagyon nyerték el a szerzetesnővérek tetszését. Az oroszok elvonulása után aztán visszaadták a premontrei gimnáziumot, leírhatatlanul rossz, leromlott állapotban. A körülbelül 37-38 ezer kötetes, több őspéldányt is tartalmazó komoly könyvtárnak nyomát se találták, a bőrkötéses kiadványok az ócskapiacon képezték adásvétel tárgyát.
– Már akkor kezdődött a térhódítása a kommunistáknak, akiknek nagyon csípte az orrát az egyházi iskola. Diáktanácsok kellett alakuljanak, én a második csoportban voltam, a sportkapcsolatok, az önkéntesmunkák koordinálása tartozott a feladataink közé. A plakátolás egy eléggé úgymond pikáns dolog volt, általában mindig balhé volt abból, hogy ha az utca egyik végében mi magyarok voltunk vagy öten-hatan, az utca másik végében pedig tíz-tizenkét román diák.
Ezzel együtt a sportban normális volt a viszonyuk. Akkor már működött a Gojdu, a Kolozsvári úton az Alexandria, a Gépipari, a Kereskedelmi és az Állami Gimnázium, a Premontreivel együtt tehát körülbelül hat középiskolának a diákjai vettek részt a sportmegmérettetéseken.
– Egy vasárnap délelőtt a színházban Mécs László tartott egy körülbelül másfél órás előadást, ő mondta a verseket. Másnap, hétfőn bemutatta nekünk őt az igazgató. Mécs megkérdezte: ki hallott rólam? Voltunk vagy tizenöt-tizenhatan. Ki olvasott tőlem legalább egy verset? Maradtunk nyolcan. Ki tud egy verset elmondani? Maradtam én. Végül nem egy, hanem három költeményt szavaltam el. Mivel elhozta magával azt a számozott példányt, melyből egy nappal korábban felolvasott, ezt az osztálynak adta ajándékba.
Van miről tehát mesélni, amire emlékezni. Egy érdekes történet a Kapucinus utcában egykor üzemelt vendéglőhöz, a Kék Macskához kötődik, ahol egy cigány prímás közreműködésével született meg a diákinduló. Vagy egy másik sztori: hetedikesek lehettek, huszonketten voltak egy osztályban, amikor valaki javasolta: mivel különböző vérmérsékletűek, sorsolás útján mindenki tartson úgymond egy rövid beszédet, hogy akik esetleg izgulnak, idővel számukra se okozzon ez gondot. Mondanunk se kell, másfél év múltával, mikor az érettségire került sor, még a legstresszesebbeknek se okozott problémát a nyilvános szereplés, illetve szövegelmondás.
– Az érettségi után édesapám kijelentette: tudom, hogy egyetemre akarsz menni, de előtte inkább menj el dolgozni egy évet, hogy biztosítsd magadnak az anyagi hátteret, tudjál felöltözni rendesen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagy hozsannázással, lelkesedéssel fogadtam ezt a hírt, de hát tökéletesen igazat kellett, hogy adjak neki, mert alacsony fizetések voltak akkor is. Bekerültem a szőrmegyárba lévén, hogy ott is kosaraztam, ahol előbb a gépi kasszánál voltam köszörűs.
Vegyipar
1949-ben aztán következhettek az egyetemi évek. 1954-ben szerzett diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia karán. Vegyészi diplomával a kezében a váradi Transilvania festékgyárban nyert állást, ahol 1954-1969 között részlegvezető, később a minőségi ellenőrző osztály vezetője, majd az üzem termelési felelőse. A váradi vegyipari gyárak összevonása után, 1969-1988 között a Sinteza vegyipari kombináltban dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Itt volt a tervosztály vezetője, főmérnök helyettes, valamint technikai szaktanácsadó. A számok ezekben az évtizedekben is önmagukért beszélnek: 1963-ban létrehozta az üzem kitűnően felszerelt szakkönyvtárát körülbelül 3600 kötettel, hatnyelvű folyóiratokkal. Hét szabadalma s közel 100 elfogadott újítási javaslata volt. 1971-ben a romániai vegyipar részéről mint szerződéskötő és piacfelmérő járt olyan közel-keleti országokban, mint Libanon, Szíria és Irak.
E szakmai tevékenység mellett, aktívan részt vett a város társadalmi életében. Többek közt 34 évig volt a Kémiai Sportkör elnöke. Nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott a fiatal sportolókkal. Atlétikában több városi bajnokot nevelt, köztük válogatott kerettagokat is. Asztaliteniszezőket, súlyemelőket, tekézőket és sakkozókat is felkészített, 23 évig volt a városi, illetve a megyei sakkbizottság elnöke. Legnagyobb dédelgetett sikerének tekinti, hogy 33 év alatt 306 kirándulást szervezett több mint 12 ezer résztvevővel az üzem dolgozóinak.
1988-ban vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba, hiszen a nyugdíjas évek az ő életében valójában a második fiatalságot jelentik. Nagy lendülettel vesz részt közösségi tevékenységekben, szolgálja a közjót, lelkes műemlékvédő és helytörténész, s egyben irodalmi munkásságát is kiteljesíti.
Premontrei Öregdiákok
– 1994. május 4-én, mintegy 50 egykori premontrei diák részvételével - Budai Márton akkori várad-hegyfoki prépost, Vesselényi Tibor és Fekete Attila öregdiákok kezdeményezésére - a premontrei templomban találkozót tartottunk, ahol felolvastuk a gödöllői Szent Norbert-napi ünnepségre szóló meghívást. A júniusi összejövetelen egy 30 fős küldöttség vett részt, s a látottakon és hallottakon felbuzdulva, tanulmányozva a Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének szabályzatát, Váradra hazatérve 1994. június 29-én 44 öregdiák részvételével megalapítottuk a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületét, melynek a hivatalos bejegyzése októberben történt meg. Szükség van itt az erőnkre, a gondolatainkra, a helytállásunkra! Ezen a földön mi itthon vagyunk! Nagyvárad civil közössége jól ismeri a tevékenységeinket, hiszen sok mindent letettünk magyar közösségünk asztalára. Úgy érzem, nem tűntek el nyomtalanul az évek. A különböző díjak, oklevelek, köszönetnyilvánítások, emléklapok azt bizonyítják, hogy városunk polgárai elismeréssel figyelnek ránk, mi pedig joggal elmondhatjuk, hogy igazi közösségé forrtunk, s nagyon sokat teszünk azért, hogy kallódó értékeinket minél nagyobb mértékben megmentsünk az utókor számára.
Hát igen, ez így igaz, elég ha arra gondolunk, hogy számos emlékünnepélyt, könyvbemutatókat szerveztek- a kiadott kötetek száma alulról súrolja a 25-öt-, versenyeket rendeztek középiskolásoknak, emléktáblákat avattak, félévente Hírlevelet adnak ki. Sokoldalú tevékenysége miatt számos elismerésben részesült, 2014-ben méltán érdemelt Életmű-díjat.
Mindeközben természetesen úgymond privát életét is élte. 1962-ban kötött házasságot szeretett feleségével, Katalinnal, egy lánynak, Gabriellának és egy fiúgyermeknek, Ottó Zsoltnak a boldog szülei. Kedves nejével az EKE ’91 keretében évekig tartott vetített képes előadásokat kirándulásaikról, utazásaikról. A család ugyanakkor több mint 50 éve bemutató bérletes a színházban, rendszeres látogatója a filharmónia hangversenyeinek. A família tagjainak összetartását jelzi, hogy kétévente meglátogatják a tengerentúl élő lányukat, illetve annak családját, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Persze sok minden egyébről is lehetne mesélni, de helyszűke miatt ez nem lehetséges, ezért inkább azt kívánjuk, ezentúl is ugyanezzel a lelkesedéssel és lendülettel szolgálja továbbra is a közjót Pásztai Ottó, erőben, egészségben, hiszen magyar közösségünknek szüksége van a hozzá hasonló személyiségekre!
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)

Panaszkodás helyett
Az Árkosi Művelődési Központ néhány napja kortárs román festők alkotásait mutatta be, jó néhány nagyszerű képpel. A tárlatnyitón, ha a hivatalos meghívottakat és újságírókat leszámítjuk, román honfitársunk négy-öt, ha volt. Pedagógus, rajztanár, művésznövendék diák, értelmiségi vagy egyszerűen szépkedvelő lélek sehol sem. Ugyanabban az időben egy fórumnak nevezett szervezetük viszont nagyon panaszkodott, hogy a nem létező Székelyföldön lassan nem tudnak élni.
Néhány évvel ezelőtt a bukaresti sajtó szétkürtölte az országba: Sepsiszentgyörgyön megszűnt az egyetlen román könyvesbolt. A hír kétségtelenül igaz volt, internetes fórumokon és tévékerekasztalokon ömlött a szitok a fejünkre, hogy megint mit műveltünk a kisebbségi többségiekkel. Persze senki nem akarta félrelibbenteni a hír mögötti függönyt: volt román könyves üzlet a Bodok Szállóban, csődöt mondott. Újranyitották egy gangban, vevők hiányában befuccsolt. Aztán a Kereskedelmi Bankkal szemben nyílt egy Humanitas-bolt, ha jól emlékszem Mircea Dinescu és Gabriel Liiceanu díszvendégeskedtek a megnyitón, ahányszor benéztem, két-három bámészkodó ha lézengett, azok is inkább az apró, magyar könyveket bemutató polc előtt. Bezárták, nem a helyi tanács ukáza alapján, hanem mert nem találtatott egy néhány száz tagú törzs-olvasógárda. És a sok milliárdos közül, akik kis versaillokat építettek maguknak a Snagov-tó partján egyik sem mondta, működtetek én egy könyvesboltot ott a testvéreimnek, egye fene azt a néhány ezer lej veszteséget.
Amint a magyar milliárdosok közül sem nagyon hallom, hogy ösztöndíjjal támogatnák a szórványtelepülések gyerekeit, mint annakidején az a Berde Mózes tette, aki mellettük éhenkórásznak tűnne. Mi is inkább panaszkodunk országon kívül-belül, az a könnyebb út. Tudom, sokszor keresztbe tesznek – Bolyai Egyetem nincs, a marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium és az Orvosi a megmondója, de azt is tudom, hogy az úgy-ahogy meglevő Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyes karokra késő őszig könyörög jelentkezőkért. És, legyünk őszinték, a legtöbb esetben a hatóságok együttműködnek. Ha tíz-tizenkét szülő bead egy kérvényt, hogy anyanyelven kérünk osztályt gyerekeinknek, megadják. De hol vannak azok a szülők? Mert – Kányádit parafrazálva – vannak vidékek, ahol eleve román iskolába íratják a kicsikét, hogy „jobb legyen neki”.
Zubreczky Antal / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhunyt Szilágyi Pál matematikus, intézményépítő
Életének 84. évében elhuny Szilágyi Pál matematikus, egyetemi tanár, intézményépítő, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen volt rektorhelyettese, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem egykori rektora.
Szilágyi Pál Tasnádon született 1933. június 18-án, a középiskolát Nagyváradon végezte. 1954-ben végezte el a Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakát. 1954–1959 között a Bolyai Tudományegyetem gyakornoka, majd tanársegéde volt. Az egyetemek egyesítése után a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanított 2003-ig. 1992–1996 között a matematika-informatika kar dékánhelyettese, 1996–2000 között az egyetem rektorhelyettese volt. 2003–2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, míg 2000-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja volt.
1963-ban szerzett doktori címet matematikából, 1972–1973-ban Humboldt-ösztöndíjas volt Németországban, miután a hatóságok hosszú halogatás után engedélyezték a kiutazását. Rektorhelyettessége alatt kezdődött a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának részleges önállósága. Az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás kialakításában és fejlesztésében szerzett elévülhetetlen érdemeiért több kitüntetésben részesült. 1989 után több, egyetemszervezéssel kapcsolatos cikket, tanulmányt írt. Szilágyi Pál matematikus, egyetemi tanár, intézményépítő munkásságára hívja fel a figyelmet a szerkesztőségünkbe eljuttatott nekrológjában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is. Mint írja, a szövetség „kegyelettel emlékezik mindazon vállalásokra, amelyeket az erdélyi magyar oktatás előmozdításáért, kiszélesítéséért tett”. Szilágyi Pál a rendszerváltást követően életét végérvényesen a magyar nyelvű felsőoktatás fejlesztésének szentelte” - mutat rá a szövetségi elnök. Emlékeztet, hogy 1996-tól a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyetteseként Szilágyi Pálnak elengedhetetlen szerepe volt a magyar tagozat kiépítésében, de jelentős része volt az erdélyi magyar magánegyetemek hálózata fejlesztési programjának kialakításában is. „A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektoraként Szilágyi Pálnak a legnehezebb időszakban kellett helyt állnia. Hite, konoksága és munkabírása vezette az intézményépítésben, segítette át az egyetemet útkeresési időszakán” - áll a nekrológban. „Tisztában volt azzal, hogy Románia magyar nyelvű egyetemi oktatásának problémáit, hiányosságait nem elegendő csupán papírra vetni. (…) Szilágyi Pál tudta, hogy az a nemzet, az a közösség, amely gyermekei, felnövekvő nemzedékének fejlődésébe fektet, nem elvándorolni készül, hanem szülőföldjén akar boldogulni, jövőt tervezni magának. Ő itthon képzelte el közössége jövőjét. Emellett kötelezte el magát. Ezért dolgozott.” - emlékeztet a szövetségi elnök. Krónika (Kolozsvár)

Nem csak tanítani, nevelni is kell (Posztumusz interjú Szilágyi Pál matematikussal)
Szaktudása, felhalmozott vezetői tapasztalata, de mindenekelőtt saját lelkiismerete jelölte ki számára az utat. Dr. Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem néhai rektorával természetesen nemrég bekövetkezett halála előtt beszélgettünk.
– Azt tartják önről, hogy soha nem lesz tipikus nyugdíjas. Éppen ezért kezdjük azzal: mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amelyet nagyon szeretek ápolgatni, a vele való törődés amolyan nyugodtságpirulaként hat rám. Sajnos, egy ideje nem tudok olyan rendszerességgel kijárni, ahogy szeretném, s amire a kertnek is szüksége lenne. Igyekszem hasznossá tenni magam, tanácsosként segíteni utódom, Dávid László rektor munkáját is. A kapcsolatunk nagyon jó, én elmondom a meglátásaimat, de nem várom el, hogy mindig annak megfelelően döntsön. Annak idején még otthon arra tanítottak, hogy mindig a saját feladatomat végezzem, amit pedig nem tudok befolyásolni, azon ne emésszem magam. Feladatom van bőven, a Bolyai, a Babeș–Bolyai és a Sapientia történetéről rengeteg összegyűjtött anyag vár feldolgozásra. Mert hát egyikük sem volt sétagalopp.
– Ha már szóba került az otthon, a Kolozsváron töltött hat évtized után hogyan él Tasnád az emlékeiben?
– Élénken, mint minden emberben a saját szülőhelye. Régi kisváros, amelyet korábban főleg magyarok és svábok laktak, és bár a románok ma már a lakosság felét adják, magyar jellegét még mindig őrzi. Sajnos, a rendszerváltás után az ipar tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög, a város korántsem fejlődött az adottságainak megfelelő mértékben, illetve ahogyan megérdemelte volna. Mindig emlékezni fogok a dombra épített református templomra, amelynek tornyából tiszta időben jó messzelátóval Debrecenig el lehetett látni. És hát a szülővárosomhoz kötődik édesapám és nővérem Szovjetunióba való deportálása is. A sváb lakosságot szinte testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a román jegyző a római katolikusok jó részét is a svábok közé sorolta.
– Közel ötven éven át a Babeș–Bolyai Tudományegyetem különböző struktúráiban tevékenykedett, az egyetem magyar tagozata az ön rektorhelyettessége idején tett szert részleges önállóságra. Nehéz harc volt? Ki lehetett hozni belőle a maximumot?
– Az egyetem vezetősége igazából csak azt ellenezte, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amely törvényileg elismert döntéshozatali joggal rendelkezik. Azt viszont a végsőkig. Ezt ellensúlyozandó a BBTE magyar dékánhelyetteseivel havonta találkoztunk, és korántsem titokban: mondhatni demonstratív célzattal ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, rendszeres szervezeti életet éltünk. Folyamatosan tapogatóztunk, hogy a tanárok miképpen képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy az oktatás vonatkozásában teljesen önállóak legyünk, a tudományos kutatásban azonban igyekezzünk a legszélesebb együttműködésre, hiszen abból mindenki csak nyerhet. A magyar tagozat fejlesztése amúgy szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot.
– Az aktív sapientiás korszaka csak a BBTE-től való nyugdíjazása után kezdődött. Etikai kérdésként kezelte a dolgot, vagy ennyire hűséges típus?
– Mindenből volt benne egy kicsi. A BBTE-n 2003-ig tanítottam, de a kezdetektől, azaz 2000-től tagja vagyok a Sapientia Alapítvány kuratóriumának. A Babeș–Bolyain nem csak professzor voltam, néhány éven át dékánhelyettes és rektorhelyettes is, Andrei Marga rektor oktatási miniszternek való kinevezését követően három hónapon át megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként a teljes egyetem – mindhárom, a román, a magyar és a német tagozat – oktatási folyamatáért feleltem. Szakmai szempontból rendkívül fontos periódus volt, hiszen Románia akkoriban készült az EU-s struktúrákhoz való csatlakozásra, bevezettük a kreditrendszert, besoroltunk a bolognai folyamatba. Tulajdonképpen az akkor megszerzett tudásom, tapasztalataim okán kértek fel a Sapientia megszervezésében való részvételre.
– Neve immár az idők végezetéig ott szerepel a Sapientia történetének első soraiban. Milyen kihívásokat jelentett átnyergelni egy – az elődjét is figyelembe véve – évszázados beágyazottságú egyetemről egy alakulófélben lévő intézményhez?
– Nagyon szép, ma már talán azt is megkockáztatom, hogy történelmi küldetés volt. Az egyetemszervezés „titkait” ismertem, annak is hasznát vettem, hogy Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nemcsak a nyugat-európai, amerikai, illetve más földrészek egyetemei felé nyitott, hanem Magyarország felé is. Kapcsolataimat felhasználva, a tudományos együttműködésen túl baráti kapcsolatot is kiépítettünk a Kárpát-medence magyar egyetemeivel. Ebbe az együttműködésbe a román kollégákat is bevontuk, így elejét tudtuk venni annak az esetleges gyanakvásnak, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken. Annak köszönhetően pedig, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam, nemcsak a magyarországi, de máshol tevékenykedő magyar egyetemi oktatókat is megismertünk, de mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.
– Bár az induló magyar egyetemmel kapcsolatos kezdeti bizalmatlanság ma már a múlté, az azért talán önt is meglepte, hogy a Sapientiára 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mivel magyarázta ezt a váratlanul nagy érdeklődést?
– Igazából ez volt az első visszaigazolása annak a hatalmas várakozásnak és elszántságnak, amely az erdélyi magyarság számára létrehozandó egyetemi hálózatot övezte. Nagy vonzerőt jelentett, hogy olyan intézmény körvonalazódott, amely nem a román állam fennhatósága alá tartozik, amelyet mi irányíthatunk, céljait magunk jelölhetjük ki és szolgálhatjuk. A Sapientia Alapítvány statútumában tételesen szerepel, hogy nemcsak tanítani akarunk, hanem nevelni is. Ez megragadta az embereket, mert amúgy egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy jó szakember a nemzet érdekében is hajlandó energiát áldozni. Sok magyar fiatal értelmiségi ugyanakkor egyetemi karrier építésére is lehetőséget látott egy, a megszokottnál dinamikusabb rendszerben.
– Milyen területen kellene érvényesülnie leginkább ennek a fokozott dinamizmusnak?
– Szerintem a hazai magyar nyelvű felsőoktatás legnagyobb gondja a pedagógusképzés. Annak idején a Bolyai Egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, amit nemcsak szakmai, sokkal inkább lelkiismereti kérdésnek tekintettek. Az egyetem olyan tanárokat volt képes adni az iskoláknak, hogy azok mintaszerűen működhettek, és olyan diákokat küldhettek az egyetemekre, akik bárhol megállták a helyüket. A mai tanárképzés messze nincs ezen a színvonalon, nem beszélve arról, hogy a pedagógusokat nem becsülik meg eléggé, nem fizetik meg őket. Pedig itt veszíthetünk a legtöbbet, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy lesz-e, aki elvégezze a munkát, hanem lesz-e, aki fejleszteni, irányítani is tudjon. Mindez 25–30 éven belül nagyon meg tudja bosszulni magát, az első jelek máris feltünedeznek. Ez a folyamat nemcsak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja, ezért aztán sürgősen tenni kell az ügy érdekében. Olyan szakokkal gazdagítani az erdélyi magyar felsőoktatást, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés. Ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő képzettségű szakembereket, anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényedik, aki pedig elszegényedik, az eladja a földjét. Így veszíthetünk el valamit, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Ha mi, egyetemi szférában dolgozók nemcsak egzisztenciális, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük a munkánkat, nagyon sokat tehetünk az előrelépés érdekében.
– Mit ígér ma e tekintetben a több mint tizenöt esztendős Sapientia? Elégedett vele?
– A ténnyel, hogy önálló magyar egyetemet építettünk fel Romániában, csakis elégedett lehetek. Szakmai szempontból kevésbé, jóval többet is megvalósíthattunk volna. Mentségünkre szolgáljon, hogy merőben új feladatnak kellett eleget tennünk azzal, hogy az egyetemi múlt, egyetemi tapasztalattal rendelkező oktatók nélküli Csíkszeredában például mindent a nulláról kellett kezdeni. Kolozsvárhoz, Marosvásárhelyhez hasonló egyetemi központban aránylag könnyebb volt egyetemi szellemiséget megvalósítani. Az első rektor, Tonk Sándor halála után szervezetileg is letisztultak a vizek: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. Ezen az úton kell tovább lépegetni, a politikától pedig megpróbálni minél távolabb maradni. Még akkor is, ha néha a segítségére szorulunk.
SZILÁGYI PÁL Tasnádon született 1933. június 18-án, 2017. szeptember 16-án hunyt el Kolozsváron. A Bolyai Tudományegyetem Matematika–Fizika Karán diplomázott 1954-ben, ahol tanársegédként folytatta tevékenységét. 1963-ban szerezte meg a matematikatudományok doktora címet. 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be a BBTE-n, onnan ment nyugdíjba 2003-ban. 2000-től lett tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt, majd a kuratórium alelnöke. A Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja. Díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2000), az MTA Arany János-érme (2002), a Sapientia EMTE Bocskai István-díja (2013), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2015).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)