Elhelyezték az emlékezés koszorúit
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire emlékeztek, s a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán elhelyezett emléktáblát koszorúzták meg a péntek délelőtti ünnepélyes megemlékezésen.
A Szózat eléneklésével vette kezdetét az ünnepség, majd Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mint mondta, Pesten, a Kossuth téren is épp zajlik a megemlékezés, melyet Nagyváradon annál a táblánál tartanak, melyet 1956 emlékére, annak ötvenéves évfordulója alkalmából állítottak az egyházkerület vezetői.
Mártírok – csillagok
Bár a foradalmat leverték, mégsem volt sikeretelen, s 56 kapcsán 1989 is eszünkbe jut – azok a napok, amikor Tőkés László köré gyűltek az emberek, s ez szikrája volt a kommunizmus elleni foradalom kitörésének.
Varga Vilmos színművész szavalata következett, Márai Sándor Mennyből az angyal című verse hangoztt el.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felszóllalása során kihangsúlyozta: a magyarok megemlékezései mindig a szabadságharchoz kötődnek, meg elbukott mártírjainkra – csillagokra, amelyek szabadságunk egén fénylenek. Az 1956-os eseményeknek eleinte nem volt etnikai élük, de mire a megtorlás szelleme Erdélybe ért, már volt, hangzott el. Milyen ez a demokrácia, tette fel a retorikus kérdést, ha még az akkor meghurcolt egyetemistákat sem rehabilitálták? Van-e igazság abban a rendszerben, mely mindeközben igazságosnak, demokratikusnak és szabadnak hirdeit magát? Elfeledhetjük-e az évek múltán beköszöntő tragédiákat – a csángó oktatás és a Bolyai egyetem megszűnését, a Sass Kálmán perében ártatlanul eltélteket?A szabadság utáni vágy nem racionális dimenzióban születik, olyan mint a légszomj és az éhség, nem tudjuk befolyásolni, hangzott el.
Kis csapat
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke kifejtette: kár, hogy egyesek pártos célokra használják fel nemzeti ünnepeinket. Az a kis csapat, mely részt vesz a megemlékezésen, nem más, mint „a nyáj maradéka”, ők azok, akik tovább viszik a fáklyát és éltetik az eszmét. És épp ezért minden jelenlét örvendetes, a tanároké és diákoké egyaránt. Ilyenkor emlékezünk a 48-as márciusi ifjakra, az 56-os pesti srácokra és a szabadságra vágyó nagyváradi ifjakra is, akik mindvégig élen jártak a szabadságért való harcban. Sajnos nagymértékben kioltották bennünk a szabadságszeretetet, ez tükröződik e találkozón is, tette hozzá.
Cselekedni kell
Változásra van szüksége Európának, de nem úgy, hogy mások diktálják az ütemet, migráns áradatok veszik kezükbe Európa sorsát – nekünk kell a cselekvés élére állnunk. Akárcsak annak idején, amikor a magyar kezébe vette a sorsát, s nem hagyta, hogy a szovjet kommunista hatalom diktáljon. Mert ha nem, régi új elvtársak fognak diktálni megint, s fullajtáraik arra hajtják a magyarságot, amerre a roman hatalom akarja.
A Partiumi Keresztény Egyetem épülete hosszú éveken át a Román Kommunista Párt székhelye volt, ennek az épületnek a sorsa tükrözi az azóta megtett utat jóban-rosszban. Fontos, hogy itt lehetünk egyházunk és egyetemünk központjában, tudván, hogy azok az idők nem fognak soha visszatérni. Tőkés László a migráns-üggyel kapcsolatban kihangsúlyozta: nem hasonlíthatók össze az 56-os menekültek a mostaniakkal, akik többszázezren vannak, de vajon akad-e közöttük akár egy foradalmár. Egyúttal a nyugati nagyhatalmaknak a keleti tűzfészekhez való felemás viszonyulásáról is szólt – mint mondta, nagymértékben nekik tulajdonítható, hogy ilyen helyezt alakult ki. Hasonlóképpen, mint az 56-os forradalom idején, amikor Magyarországot is sorsára hagyták, csupán koldusalamizsnában részesítették.
Egyek vagyunk
A pártos irányvonalat sérti, ha lármafákat gyújtunk, ha nem a hivatal hozza fonyadt koszorúit, sérti őket az igazság és a szabadság szeretete, mondta Tőkés László. „Ne hagyjuk, ez a mi szabadságharcunk, önrendelkezésért folytatott küzdelmünk. Ezért is csatlakoztunk a Székely Nemzeti Tanácshoz – sajnos egyes hangok szerint zavarják a partiumiakat a székely autonómia kezdeményezések, ám ezt csak a roman titkosszolgálat terjesztheti, egyek vagyunk a nemzeti tanáccsal, hátrébb állunk ugyan, mint a székelyek, de ez nem szégyen, s arra sarkall, hogy csatlakozzunk hozzájuk, szolidaritást vállalva a székely testvérekkel”– mondta Tőkés László, majd elhelyezte a tábla előtt az emlékezés koszorúját.
Koszorúk
Tőkés Lászlót követően János Szabolcs rektor, majd ez Erdélyi Magyar Néppárt nevében Szilágyi Zsolt, Csomortányi István és Moldován Gellért koszorúzott, az EMNT nevében Kálmán Balázs partiumi elnök és Török Sándor Bihar megyei elnök, a MINTA ifjúsági szervezet nevében Székely Beáta és Dénes Andrea, az egyetem nevében pedig Tőkés Tamás és Körtvélyesi Kinga helyezett el koszorút, majd mások is virágcsokrokat, koszorúkat helyeztek el. A megemlékezés a Himnusz eléneklésével zárult.
Neumann Andrea

1956 lépcsőfokai
Nehéz emlékezni. Felejteni nehezebb. Tizennyolc éves voltam akkor, felnőtt, pénz- és igazságkereső, mint annyian mások. Mintha tudta volna a kommunista diktatúra, hogy anyagi meg szellemi nyomorúságban hamarább érik a fiatal – két egymás utáni évfolyamot 17 évesen érettségiztettek Romániában, hogy lennénk mi a Párthoz hű, még kiskorú értelmiség.
Marx megmondta a 19. században, hogy „kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”. Sem az angol Robert Owen, sem a zsidó Marx nem úgy látta azonban a kommunizmust, ahogyan azt Lenin meg Sztálin meg az ők követői láttatták, immár fegyveres hatalmon a fél világban, pártszékházak és börtönfalak között.
Internátusi, kollégiumi felügyelő voltam ’56-ban, akkor ősszel csapott meg először engem is, Európát is a győzelem halovány reménysége. Több volt az állambiztonsági az erdélyi magyar középiskolák és egyetemek körül, mint amennyi a diák. És Magyarországon győztek volna a felkelő forradalmárok, akár 1848-ban is, de „földübörögtek a testvéri szovjet tankok”, november 4-én odalett minden. Következtek az akasztófák, a perek, a golyó által védett pártkormányok. Vériszap mindenütt.
A következő lépcsőfokot már az egyetemen értem meg. Románia fegyveres hatalma észbe kapott, hogy ismét itt az alkalom, abból hasznot lehet húzni. És elkezdődtek a rostálások, a perek az egyetemeken, illetve a bíróságokon. 1959-ben földübörögtek a bizottságok, odakinn az épület előtt álltak a fekete „dubák”, az államvédelem zárt autói, vitték is el azokat, akiket a magyar forradalommal rokonszenvezőknek tartottak. A didergés és a félelem együtt járt.
Sajnáltuk az elhurcoltakat, és féltettük magunkat, így igaz. És lefejezték a Bolyai Tudományegyetemünket, kivégezték. Románia mintegy megelőzte a lehetséges szembeszegüléseket, csíráikban.
Székelyföldön béke volt viszonylag. Csak a Mikó Kollégium tantestületét verték szét, tanárokat, diákokat börtönöztek be, Csíkszeredában is. Eszmélt a magyar kisebbség. Miért is vagyunk a világon? Mi közünk van a saját sorsunkhoz? Van-e jogunk szólalni, cselekedni? Hát nem volt. De voltak koszorúzóink, szervezkedőink, voltak versmondóink illő alkalmakon akkoriban. És meg sem álltak a román börtönökig.
Térjünk vissza Budapestre! Igaz, én már hat éve visszatértem onnan.
2006-ban visszatértem az Egyesült Államokból, szeptember végén. A nagy óceán után éppen hogy visszaszoktam a kommunista magyar kormány fattyadékának, a Gyurcsány-kormánynak légköréhez, amikor ránk köszöntött október 23-a, az 56-os forradalom immár hivatalos emléknapja. A Magyar Írószövetségben koszorúztuk az 56-os emléktáblát.
Estefelé hatalmas és békés megemlékezés, a nemzeti oldal emlékezett.
És az ismét szocialista kormány bevetette a lovas rendőröket, a könnygázágyúkat, gránátokat, gumibotos rendőrséget számozatlanul (!) és számolatlanul. Mindent szétvertek. Csak azt feledném, azt az estét, a sikoltásokat, a toporzékoló lovas brigádokat, a menekülésünket a Semmelweis utcába, az Erzsébet híd alá, kapualjakba, szanaszét.
Ez volt a magyar 1956-os forradalom utóbbi láncszeme, és egyben Európa utolsó kommunista rohama a nép ellen. És most azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az említett kormány-csürhe ma követeli az ázsiai, afrikai migráns özön szabad beengedését Európába, a kommunista humanizmus, emberszeretet nevében.
Láncszemelgetünk itt is, Európa külvárosi szegénynegyedeiben. Fáj emlékezni, különösen, ha ugyanazok az indulatok késztetnek emlékezésre, amelyeket annyiszor megéltünk. És voltak, akik nem tudták túlélni. Ők is emlékeztetnek a fáklyáink fényénél.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Főhajtás az 56-os hősök emléke előtt
„Hála, hűség és emlékezet”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 59. évfordulóján, 2015. október 23-án a temesvár-belvárosi református templomban ökumenikus áhítattal és ünnepi műsorral emlékeztek meg az 56-os hősökről. A rendezvényre immár 4. alkalommal a Temes megyei RMDSZ, a történelmi egyházak, az oktatási intézmények és civil szervezetek szervezésében került sor, Marossy Zoltán Temes megyei alprefektus és Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök részvételével.
A Szózat közös eléneklése után Ft. Fazakas Csaba református esperes hirdetett igét, Ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, józsefvárosi plébános és Nt. Kovács Zsombor evangélikus lelkipásztor közreműködésével. „Hála, hűség és emlékezet – ezzel a három dologgal tartozunk forradalmaink és szabadságharcaink hőseinek, akik életüket áldozták a szabadságunkért – mondta az igehirdetés során Fazakas Csaba esperes. – Hála, hűség és emlékezet – ez a három gondolat legyen előttünk mindvégig.”
Az ünnepi köszöntők sorát Marossy Zoltán nyitotta meg, kiemelve: október 23-a 1991 óta az egész magyar nemzet ünnepe, nem csak a Magyarország határain belül élő magyaroké. Marossy részletesen megemlékezett a temesvári diákság 1956-os lázadásáról, amelynek résztvevői ezerszámra szolidarizáltak a magyar forradalom eszméivel. A megtorlás is kegyetlen volt: 31 diákot és egy tanárt 1-től 8 évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, 81 diákot örökre kizártak a román egyetemi oktatásból és további 126-ot átmeneti időre kicsaptak az egyetemről. „Az elítéltek között, egy kivétellel valamennyi bánsági nemzetiség képviselőit megtaláljuk – hangsúlyozta Marossy Zoltán –, egy magyar is volt közöttük, a nagyváradi Nagy László, akinek az volt a bűne, hogy román nyelvre lefordította a magyar forradalmárok követeléseit.” Az alprefektus megemlékezett az idén elhunyt temesvári Koczka Györgyről is, aki a kolozsvári Bolyai Egyetem diákjaként néhány társával diákszervezetet szeretett volna létrehozni az 1956-os forradalmi hangulatban, és ezért 3 év börtönbüntetésre ítélték. „Koczka György nem tartotta magát a kommunizmus ellenes harc hősének, inkább a kommunizmus áldozatának” – mondta Marossy Zoltán, aki szerint ’56 üzenete, a hősök példáján keresztül egyértelmű: akkor is tenni kell a közösségért, részt kell vállalni a közösségi munkában, ha ez nem mindig kényelmes és veszélytelen.
Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, történész felidézte az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit, ezen belül részletesen beszélt a temesvári diáklázadásról, amely a Budapesten kívüli legradikálisabb diákmegmozdulás volt 1956 októberében. 1956. október 30-án és 31-én több ezer temesvári diák tüntetett a szabadságért, ami a legnagyobb retorziót váltotta ki a román elnyomó gépezet részéről, és ha a Szoboszlay pert is kapcsolatba hozzuk az 1956-os eseményekkel, akkor a legtöbb halálos ítélet is itt született.
Halász Ferenc végezetül George Bush amerikai elnök szavait idézte, aki az 56-os forradalom 50. évfordulóján kibocsátott nyilatkozatában az elismerés napjává nyilvánította október 23-át. George Bush az évforduló kapcsán köszönetet mondott azért is, milyen sokféleképpen gazdagították és erősítették az Egyesült Államokat az amerikai magyarok. „Szellemükkel és kemény munkájukkal járultak hozzá Amerika életerejéhez, sikeréhez és jólétéhez” – idézte Bush szavait Halász Ferenc. „Ha a temesvári forradalom 50. évfordulóján a román elnök hasonló szavakkal köszöni majd meg a romániai magyaroknak hozzájárulásukat Románia fejlődéséhez, akkor mi is elégedettek lehetünk” – mondta befejezésül az RMDSZ elnöke, utalva arra, hogy 1989 egyik beteljesületlen ígérete a nemzetiségi jogok érvényesítése.
Az ünnepi műsor Meleg Vilmos nagyváradi színművész Elszakadó sikoly című, nagy sikert aratott előadóestjével zárult, amely a magyar irodalom gyöngyszemeiből szemezgetve idézte fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történéseit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (3.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (II.)
A kolozsvári diákszervezkedési kísérletek a diákszövetség megalakulásához vezethetőek vissza. Története az 1956 júniusában megtartott prágai értekezlethez kapcsolódik, ahol Románia kérte, hogy beléphessen a nemzetközi diákszövetségbe: jelentkezését nem fogadták el, mert az országban akkor még nem léteztek diákszövetségek, az egyetemi ifjúság, akár a gyári munkások, az RMP által irányított és pórázon tartott szakszervezetekbe tömörült. A nemzetközi diákszövetségbe való belépés feltétele a demokratikus úton megszervezett román diákszövetség létrehozása volt. Ezért jöttek létre az 1956 őszén induló tanévben a romániai diákszövetségek.
Az 1956. november 5-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter, miután értékelte a magyarországi eseményeket, rátért, hogy a diákszövetségek vezetői mérjék fel és tárják írásban a legfelsőbb párt- és államvezetés elé az egyetemi hallgatók szakmai, tudományos és szociális gondjait. „Tárgyalni akartak az ifjúsággal – emlékezik Várhegyi István –, hogy az elégedetlenség talaján kialakult politikai helyzet nehogy a varsói, budapesti eseményekhez hasonlóan alakuljon. Az egyetemi élet, a diákság problémái Leningrádtól Budapestig élő eleven sebként léteztek... A Bolyai Egyetem diákszövetségi programtervezete is, amely később ellenforradalmi tettnek minősült, erre a hivatalos ösztönzésre született.”
Az egyetemi hallgatók súlyos szociális gondjai országszerte valóban robbanásveszélyt jelentettek. Bukarestben, Kolozsváron, Jászvásáron, Brassóban, Marosvásárhelyen több ezer, illetve több száz diáknak nem jutott hely a kollégiumokban, a diákmenzán az étel igen gyakran ehetetlen volt, az ösztöndíjakat a szülők havi jövedelmének függvényében állapították meg, s nem vették figyelembe, ha a családban egyszerre több gyermek tanult.
A Várhegyi István által összeállított programtervezet jóval túlmutat e sérelmeken. Felvetette az értelmiségi hivatás, a tudományos kutatómunka kérdését is. Ehhez először a tanároknak kellett megszabadulniuk a merev, dogmatikus, a sztálinizmus minden sajátosságát magán viselő ideológiai kötöttségektől. A programtervezet ezért tartalmazta a tanári normarendszer felszámolását. Az orosz nyelv kötelező és minden karon egyenlő óraszámban történő tanítása természetesen a kolozsvári programtervezetben is külön pontként szerepelt.
A magyar forradalom és szabadságharc 1956. november 4-én történt leverése után a romániai magyarságot s ezen belül az egyetemi ifjúságot gyakran illették nemcsak az irredentizmus, revizionizmus, ellenforradalmiság vádjával, hanem antiszemitizmussal, szeparatizmussal is. A gyűlésen tételesen is megfogalmazta Miron Constantinescu a jól bevált diverziós vádat. 1956. november 17-én este letartóztatták Várhegyi Istvánt, 18-án pedig Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket. A Ioan Cameniţă hadbíró alezredesből, Lazăr Tudorache hadbíró őrnagyból, Gherciciu hadbíró századosból és Nicolae Iscrulescu katonai ügyészből álló bírói testület a programtervezet szövegét a koncepciós céloknak megfelelően átírta, „kiegészítette”, egyes részeket kihagyott, másokat felnagyított. Bár a programtervezetet Várhegyi István az Utunk szerkesztőségében két példányban gépelte – a Securitate mindkét példányt elkobozta! –, a vádiratban és az ítéletben mégis az szerepel, hogy Kelemen Kálmán terjesztette is. Az ítélet szerint Várhegyi Istvánt 1952-ben azért zárták ki a Bolyai Tudományegyetemről és az Ifjúmunkás Szövetségből, mert az „ellenforradalmi tevékenységéért” börtönben ülő Erős Lajos római katolikus plébános befolyása alatt állt. A diákszövetség 1956. október 24-én alakult meg, amelynek vezetésébe – az ítélet szövege szerint – a „vádlottak befurakodtak”, s „ahol Várhegyi István vádlott egy egész sor javaslatot terjesztett elő, amelyeket a bizottság tagjai minden további nélkül megvitattak és elfogadtak. Így Várhegyi István vádlottat bízzák meg, hogy szerkessze meg és iktassa a munkatervbe az általa javasolt gondolatokat. Ezzel valójában az RMP Központi Vezetősége Politikai Bürója utasításaival ellentétben ahelyett, hogy elkészítették volna a diákszövetség munkatervét, programjavaslatot készítettek, amely egész sor antidemokratikus, a diákszövetség céljaival és érdekeivel ellentétes, teljesen idegen követelést tartalmazott.”
Ilyen „teljesen idegen követelés” volt – a kommunista hatalom szemében –: „A magyar ifjúság nemcsak nyelvében és irodalmában egy, hanem élethivatásában is. Meg kell teremteni a testvéri országok: Felvidék, Délvidék, valamint erdélyi ifjúságunk baráti, testvéri összefogását: Erdély Bukarest felé, Délvidék Belgrád felé, a Felvidék pedig Prága felé...” Mindez az oly gyakran hangoztatott proletár nemzetköziség szellemében akár dicséretes kezdeményezésnek is tekinthető. A vádiratban azonban a koncepciós perek szellemében teljesen átírták a fenti mondatot: „közvetlen külföldi kapcsolat az összes országgal, a felettes szervek ellenőrzésének mellőzésével”. A „felettes szervek” fogalmán nyilvánvalóan az egyetemi, tartományi, központi pártbizottságot, egészen pontosan a Securitatét értették.
A Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak pere, a vádirat és ítélet szövege iskolapéldája annak, hogy a Securitate – a KGB módszereit követve – minden reformkísérletnek, próbálkozásnak összeesküvés-jelleget kölcsönzött, rendkívül szigorú büntetésekkel próbálták elejét venni bármilyen megmozdulásnak. A vádlottak fellebbezési kérését elutasították, Várhegyi Istvánt 7, Nagy Benedeket 5, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották felbujtás bűntettének elkövetéséért. Kelemen Kálmánt a büntetés letöltése után még négyévi kényszerlakhelyre is ítélték, amelyet Fundatán, egy világtól elzárt bărăgani faluban töltött le.
A négy bolyais egyetemi hallgató peréhez szorosan kapcsolódik a három tanársegéd, Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János és az akkor már befutott és elismert írónak számító Páskándi Géza pere. Dávid Gyula 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Budapesten tartózkodott, doktori disszertációjához gyűjtötte az anyagot. Visszaemlékezése híven tükrözi azt a hangulatot, amely az erdélyi magyarság nagy részének magatartását jellemezte: „Október 23-a a döbbenet erejével hatott rám. Nemcsak az elemi erővel feltörő tiltakozás a természetét levetkezni képtelen párthatalom ellen, hanem az is, hogy azokban, akik Rákosit felváltották, szintén nem volt politikai bölcsesség az erőszak eszközeinek félretevésére. Nem voltam egyedül azok között, akik a forradalom küszöbén még hittek egy békés kibontakozás lehetőségében, amely »megmenthette« volna a szocializmus eszméit, amelynek megvalósíthatóságában – oly sok figyelmeztető jel ellenére akkor még én is hittem. Következett tíz nap, amely alatt az összes lehetséges rádióadó sugározta hírekre tapadva szorongtunk azért, hogy »odaát« sikerüljön...”
A három tanársegédet és Páskándi Gézát „nyilvános fölbujtás” vádjával állították bíróság elé és ítélték el. A vádirat szerint Dávid Gyula már 1953 nyarán, amikor a Bolyai Tudományegyetemen megkezdte az aspirantúrát, „bírálta a kormány azon intézkedéseit, amelyek révén csökkentették a magyar tannyelvű iskolák és fakultások számát”, „ellenségesen és tendenciózusan állította különböző körökben, hogy a román állam nem gondoskodik az RNK-beli magyar tudományos élet fejlődéséről”, „nacionalista szellemben széles körű propagandát fejtett ki az egyetemi oktatók körében, hogy minden középfokú és egyetemi oktatási szinten vezessék be a magyarok történetének oktatását”. 1956. szeptember 3-a és október 5-e között Magyarországon „befeketítette és rágalmazta az RNK-beli népi demokratikus rendszert, azt állítva, hogy az országunkbeli rendszer nem biztosít lehetőséget a magyar klasszikusok műveinek kiadására, hogy a középiskolák tanulói anyanyelvükön nem jutnak hozzá a könyvészethez”. „A magyarországi események idején – olvasható az ítéletben – a vádlott nyilvános felbujtó tevékenységet folytatott, a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban lévő népi demokratikus erők ellen lázított. Ebből az alkalomból kifejezte együttérzését a magyarországi ellenforradalmár elemekkel, Nagy Imre reakciós kormányával, annak programjával. (...) A vádlott 1956. október 26-án 20–25 egyetemi hallgatóval kiment a kolozsvári városi temetőbe, ahol megkezdték egyes magyar burzsoá-nacionalista írók sírjának megtisztítását. (A koncepciós per során így minősült burzsoá-nacionalista írónak Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Brassai Sámuel, Kriza János.) Ekkor határozta el, hogy 1956. november elsején, halottak napján újból kijönnek a temetőbe, és a Magyarországon elesett ellenforradalmár elemekkel való szolidaritás jeleként ezekre a sírokra virágokat helyeznek el és gyertyát gyújtanak. Ugyanakkor az elesett ellenforradalmár elemek emlékére egyperces néma tiszteletadással adóztak, a ruhájuk hajtókáján gyászszalagot viseltek, nacionalista verseket szavaltak, s végül elénekelték a magyar himnuszt.” Mindezek – így az ítélet – „zavargásokat idéztek elő Kolozsváron, amelyek szorosan kapcsolódtak a magyarországi eseményekhez.” Egy halottak napi megemlékezésből így kreáltak hazaárulással egyenértékű vádat, rendeztek kirakatpert. Dávid Gyulát hétévi börtönbüntetéssel sújtották, mind a hét évet letöltötte. Páskándi Géza egyik „fő bűne” a Várhegyi Istvánnal fenntartott kapcsolat volt. A vádirat szerint Várhegyi megmutatta a programtervezetet Páskándi Gézának is, aki „együttérzését fejezte ki a nacionalista és ellenséges programtervezettel kapcsolatosan (...), ráadásul uszító módon jegyzéket is írt, s kérte a programtervezethez való csatolását, valamint annak felolvasását az összes egyetemi hallgató előtt. Ebben a jegyzékben azt írta, hogy ezt a programtervezetet a »szabadság nevében« fogják megvalósítani, azt a látszatot sugallva, hogy az RNK-beli népi demokratikus rendszer nem biztosít elég szabadságot...”
Mit tartalmazott Páskándi Géza kiegészítő jegyzéke? A tanári normarendszer felülvizsgálását, az embertelen tandíjak és megalázó ösztöndíjak eltörlését, az előadások szabad hallgatását, s kérte, hogy a történelmi materializmus mellett iktassák tantervbe az egyetemes filozófiatörténetet, „vagyis a burzsoá ideológia maradványait, mivel a vádlott véleménye szerint a dialektikus materializmus nem nyújt megfelelő lehetőséget a magyar fiatalok számára az objektív valóság megismerésére”. Az ítélet meghozatalánál további terhelő „bizonyítékként” emlegették: a programkiegészítésben javasolta bizonyos pénzalap létrehozását, amelyet „a felsőbb szervek által nem ellenőrzött kapitalista országokba tervezett kirándulásokra használtak volna fel”. Letartóztatásakor – 1957. március 19. – találták meg az Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő kéziratot, amelyben – a vádirat szerint – „alattomosan, demagóg mondatok közé rejtve lázította a tanuló ifjúságot az orosz nyelv, a marxizmus és politikai gazdaságtan kötelező tantárgy jellegének megszüntetésére...” Az egyetemes magyar irodalomtörténet talán egyedülálló fejezete, hogy valakinek az írói minősége, írói besorolása a legsúlyosabb terhelő „bizonyítékok” egyike. Páskándi Géza és Dávid Gyula esetében ez történt: „Páskándi Géza vádlott, amellett, hogy a történelem–bölcsész kar hallgatója volt, elismert író, újságíró, költő, akivel nagyon sok egyetemi hallgató szimpatizált, s benne egy felkészült kollégát láttak, tehát az ő szavainak nagy súlya volt a becsületes egyetemi hallgatók körében is.” Dávid Gyulánál tanársegéd mivoltát hozták fel terhelő bizonyítékként. Mindezek alapján a Macskási Pál elnökből, Szilágyi Dezső és Grigore Iancu népi ülnökökből álló bírói testület úgy döntött, hogy Dávid Gyula és Páskándi Géza „nyilvános bujtogatás” bűntettével vádolható, ami súlyosan veszélyezteti az ország biztonságát. Dávid Gyulát és Páskándi Gézát a büntető törvénykönyv III. fejezetének 327. paragrafusa alapján ítélték el 7, illetve 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megtartó gyökerek
1956. október 23-án a pesti utcára vonulóknak Petőfi és Kossuth szelleme adott halálmegvető bátorságot, zsigereikben ott lüktetett az Aradi Tizenhárom erkölcsi ereje és a Felséges fejedelem, II. Rákóczi Ferenc valamint mindazok üzenete, akik vérüket ontották és életüket áldozták a nemzet szabadságáért.
’56-ban a felkelők többsége nemcsak azt tudta, hogy mit nem akar – nem akarja a szovjet megszállást és a kommunista párt egyeduralmát –, hanem azt is, amit akar: teljes szuverenitást, a köztársaság és a parlamentáris többpártrendszer visszaállítását, semlegességet, munkásellenőrzést a gyárakban, a föld visszaszolgáltatását azoknak, akik az 1945-ös földosztáskor jutottak hozzá és nem utolsósorban a nemzet emberi méltóságának visszaszerzését.
Ezt akarta és ennek a forradalmi akaratnak lett a szimbóluma Beethoven Egmont nyitánya mellett a lyukas zászló és a Kossuth-címer. Az 1956-os forradalom és szabadságharc jelképtárának sajátos színfoltja, hogy Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, miközben a szovjetekkel harcban álltak, nov. 7-én, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján a csoport által ellenőrzött házakra a magyar lyukas zászlók mellé kitűzette a vörös lobogót is. Félreérthetetlen üzenet volt ez a szovjeteknek: az igazi munkásforradalom Budapesten, Magyarországon zajlik, és hogy a szovjetek a másik oldalon, az igazi forradalom vérbefojtásának oldalán állnak.
A lyukas zászló azóta, bárhol a világon, a diktatúrák elleni harc mellőzhetetlen jelképévé vált.
Budapesten a lyukas zászló alatt harcolók alapjaiban rendítették meg a kommunista rendszer társadalmi igazságosságáról szóló mítoszt. Nem tudni pontosan, mikor. Lehet, hogy akkor, amikor a forradalom első áldozata, az alig 18 éves Vizi János tanuló hősi halált halt, lehet, hogy amikor az értelmiség, a munkásság, a parasztság és a katonaság forradalmi egysége egy közös szívdobbanással valósággá vált, de az biztos, hogy a magyar szabadságharc kegyetlen vérbefojtása ütötte az első léket a kommunizmus hajóján.
Amikor az áldozatvállalás végvárában, Budapesten, kő kövön nem maradt, amikor Moszkva belefáradt a vérontásba és – akárcsak Haynau 1849-ben – „helyreállította a rendet”, épp akkor rúgott utolsót a kommunizmus mítosza. Mert a magyar forradalom áldozatvállalása és elvérzése történelmi távlatban nem kudarc, hanem egy olyan erkölcsi győzelem, amely megálljt parancsolt a sodródásnak és csak tíz napra ugyan, de természetes medrébe terelte a történelmet!
Az emberiség újkori történelmében a magyar forradalom volt az első, amely megmutatta a szovjet típusú társadalmi rendszer sebezhetőségét és ugyanakkor felfedte a nyugati nagyhatalmak és demokráciák segítőkészsége és cselekvési lehetőségei korlátait.
’56 történetéhez szervesen hozzátartozik az az egy testből, egy lélekből felszakadó együttérzés is, amely révén az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarság kifejezte azonosulását a magyar népfelkelés és szabadságharc eszméivel. Romániában az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra, fegyveres harcokra nem került sor. Értelmiségiek, egyetemisták, kétkezi munkások, földművesek tettek hitet a magyar forradalom eszméi mellett, fejezték ki szimpátiájukat mindazokkal, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a „tigris karmaiba került’’ Magyarország kiszabadításáért. Az itteni magyarság ideig-óráig visszanyerte önbizalmát, és reménykedett a totalitárius diktatúra megszűnésében, a kötelező beszolgáltatások, padláslesöprések eltörlésében, a házkutatások, megtorló intézkedések, deportálások felszámolásában. Mindezt a szocializmus keretei között képzelte el, mert még mindig hitt „az emberarcú szocializmusban” – amiért aztán keményen megfizetett. A román legfelső párt- és államvezetés kezdettől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar eseményekkel való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A legfelsőbb párt- és államvezetés attól tartott, hogy a forradalmi eszmék átterjednek Romániára is és hasonló megmozdulásokra kerül sor. A legszigorúbb intézkedéseket, totális cenzúrát vezettek be, megakadályozandó a forradalmi eszmék terjedését. Növelték a határőrség állományának létszámát, elrendelték a gyorshadtest riadókészültségét. Diverziós céllal a szolidarizáló megmozdulások megakadályozására ismét felelevenítették az Erdély „elrablásával” való jól bevált riogatásokat. Gheorghiu-Dej kommunista diktatúrája számára a magyar forradalom vérbefojtása kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár, gyanús, hazaáruló” magyar értelmiségi elittel való leszámolásra. Innen már nyílegyenes út vezetett az önálló magyar intézmény- és iskolahálózat elsorvasztásához, az önálló kolozsvári Bolyai Tudományegyetem felszámolásához.
De volt a magyar nemzetnek tíz napja, amíg szabadon álmodhatott! Amikor kimondhatták: Elég volt! Amikor egy pillanatra elhihette a nemzet, hogy kezébe veheti a saját sorsát, amikor egy pillanatra a „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!” nem csak iskolai kötelező olvasmány volt!
Álmaik felett a „testvéri” lánctalpak dübögése volt az ébresztő requiem… A nagyhatalmak tétlenségén és árulásán megfeneklett ’56-os forradalom eseményei bizonyítják csak igazán a nemzet élni akarását. Ezek az események az eljövendő generációk számára az örökkön-örökké élő, önfeláldozó hazaszeretetet tápláló nemzetmegtartó gyökerek bizonyságát jelentik.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt
„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője”
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában.
– Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
– Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
– 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből?
– Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
– Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
- Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad?
- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
– Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba.
– Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
– Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
– Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
– Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
– Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
– Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
– Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
–Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
- Min dolgozol most? Mik a terveid?
- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách
Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
Józsa István egyetemi oktató
Szabadság (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikeres gazdálkodáshoz elsősorban tudás kell
Munkássága elismeréseként nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Gyermekkorában meg kellett harcolnia azért, hogy tanulhasson és magyar iskolába is járhasson. Dr. Jakab Sámuel talajtani szakértő azt vallja, a tudás a legnagyobb érték, amit az ember felhalmozhat.
– Mikor kezdett érdeklődni a földrajz és a talajtan iránt?
– Szásznádason születtem: gyermekkoromban a település 75 százalékban szász volt, 20 százalékban román és a lakosság 5 százaléka – mintegy húsz család – volt magyar. Helyben csak román és német iskola működött, de német tagozaton csak minden második évben indítottak osztályt. Én épp román osztályban kezdhettem tanulmányaimat. Románul jól tudtam, így nem voltak nehézségeim. Apámnak elég sok birtoka volt. A négy elemi után 12 évesen már magas, erős gyermekként én végeztem el a földek ugarolását, az aratás utáni sekély szántást. Apám birtokán volt két nagy árok, ahol jól lehetett látni az üledékes kőzetrétegeket. Ez engem nagyon megragadott.
– Mennyire volt nehéz továbbtanulni?
– Elemi után a nagyenyedi református kollégiumban szerettem volna továbbtanulni. Akkor már Dél- Erdélyhez szakadtunk, ahol két magyar középiskola maradt: Nagyenyeden a Bethlen Kollégium és Brassóban a Római Katolikus Gimnázium. 1943-ban a Bethlen Kollégiumot bezárták, s mivel unitárius voltam, nem vettek fel a brassói katolikus gimnáziumba. Sírtam, így apám elvitt Erzsébetvárosba, a román gimnáziumba. Oda is csak úgy kerültem be, hogy a polgármester szásznádasi volt, s apámmal gyermekkoruk óta ismerték egymást, másképp magyarként fel sem vettek volna. Mindenképp szerettem volna magyarul is tanulni. Erre 1948-ban kínálkozott lehetőség. Akkor szűnt meg Marosvásárhelyen a református kollégium, a római katolikus gimnázium és a szászrégeni gimnázium, amelyek helyett létrejött a 2-es számú fiúlíceum. Nehezen engedtek felvételizni, de azzal volt szerencsém, hogy az iskolaigazgató és az aligazgató matematika tanár volt, nekem pedig az V.osztályos bizonyítványomban 10-esem volt matematikából. Sikeresen vizsgáztam és három év múlva leérettségiztem.
– Jött a katonaság, a munkaszolgálat. Miért nem sikerült első nekifutásra bejutni az egyetemre?
– Both Károly barátommal elmentünk Kolozsvárra felvételizni, én geológus vagy vegyész szerettem volna lenni. Mindketten kulákfiúk voltunk. A Bolyai Egyetemen a jelentkezési iratainkra egy római négyes került, ami azt jelentette, hogy „egészségtelen” származásúak, azaz osztályellenségek vagyunk. A titkárságon azt tanácsolták, próbálkozzunk a Babeşen. Annak ellenére, hogy a felvételi felkészítőn a legjobbak között voltunk, nem engedték meg ott sem, hogy vizsgázzunk. Hazamentem és a mezősámsondi iskolában tanítottam helyettesítő tanárként, amíg be nem soroztak. Három évig és három hónapig voltam munkaszolgálatos bányászkatona Lupényban. Közben szakmát tanultam, elvégeztem egy villanyszerelői tanfolyamot, majd pedig mesterit, mert tudtam, hogy ha lejár a munkaszolgálat, meg kell élni valamiből. De nem mondtam le az egyetemre való felvételizésről sem. Leszerelés után végül hidrológiára felvételiztem, sikeresen. Közben a hidrológusi szakot átalakították fizikai földrajz szakká. Harmadéven a talajtan-felszínalaktan szakirányt választottam, a szakdolgozatomat is ebből írtam.
– Az egyetem elvégzése után talajtérképészként dolgozott, felmérte a Nyárád- és Küküllő-mente termőföldjeit. Miről szólnak a talajtérképek?
– A talajt növényi tápanyagtároló természetes képződménynek tekintjük. Szárazföldünkön nagyon sokféle talaj található. Egy-egy község határán belül is akár 20–30 féle, más-más tulajdonsággal és termőképességgel bíró talajféleség van. A talajtérképezés ezeket hivatott feltárni, térképileg ábrázolni, leírni, ismertetni ésszerű hasznosíthatóságukat. A laikusok azt mondják, hogy a fekete föld a jó termő. Ez azonban nem mindig van így. Az igaz, hogy a sötét szín gyakran a talaj egyik legfontosabb, sajátos összetevőjének, a humusz bőségének tudható be, de nem minden esetben. Lehet néha káros is a sötét szín, különösen a fekete szín, ha például annak oka a gyakori vízfelesleg. Egy talaj akkor jó, ha van kellő mennyiségű felvehető növényi tápanyagkészlete, tehát ha jó a tápanyagfeltáró képessége. Az, hogy a növény mennyire tudja felhasználni a talajban levő tápanyagokat, függ a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól: mennyire agyagos vagy homokos, de függ a talaj kémhatásától, mennyire savanyú, lúgos vagy éppen semleges. Egy agyagos talajban hiába van sok tápanyag, ha olyan erősen köti, hogy a növény sem azt, sem a vizet nem tudja onnan felvenni. A talajtérképek nemcsak a különböző talajokat tartalmazzák, hanem azt is, hogy a szóban forgó terület hol található, milyen kitettségben, mennyi napfény éri, mi történik a felszínre érkező csapadékkal. Napjainkban minden községnek van talajtérképe. Azt, hogy ezt mennyire használják/használták, elsősorban az ott dolgozó agrárszakemberektől függ. Az utóbbi időben sokan fordulnak hozzám – nemrég a Nyárád- és Kisküküllő mentén végzendő felmérés kapcsán kért adatokat a Milvus Madártani Egyesület. Jó tudni, hogy a talajféleségeket bemutató talajtérkép időtálló, több évtized múlva is érvényes.
– A Budapesti Corvinus Egyetem Kertésztudományi Kara nyárádszeredai tagozatának 1993-as megszületésénél bábáskodott, és huszonhárom évig vezette azt. Mennyire elégedett az itt végzett diákokkal?
– A változás után felvetődött annak a lehetősége, hogy az érettségizett magyar diákokat segítsük magyarországi továbbtanulásban. Közülük azonban kevesen jöttek vissza, így felmerült annak szükségessége, hogy itthon szervezzünk képzést. 1993-ban indult el Nyárádszeredában a kertészeti oktatás olyan meggondolásból, hogy a Nyárád-mentén hagyománya van a zöldség- és gyümölcstermesztésnek és a Küküllő-mentén a szőlőtermesztésnek. Eleinte Erdély valamennyi magyarlakta vidékéről jöttek tanulni vágyó fiatalok – Szatmárról, Nagykárolyból, Beszterce megyéből, Székelyföldről –, de legtöbben mégis Maros megyéből. A hétvégi képzések keretében a diákoknak szerencséjük volt azzal, hogy valamennyi tantárgyhoz volt egy budapesti és egy helyi tanáruk is, így egyszerre nyerhettek betekintést az ottani és a helyi viszonyokba. Körülbelül 2200-an fordultak meg a kertészeti tagozaton, ezek közül 460-an diplomáztak, s mintegy 95 százalékuk itthon maradt és a szakmában vagy azzal kapcsolatban levő szakmában dolgozik. Végzettjeink különösen a zöldség- és virágtermesztésben értek el szép eredményeket, kisvállalkozásokat indítottak, sokan kertépítéssel foglalkoznak. Vannak kiváló borászaink, szőlő- és gyümölcstermesztőink. Volt olyan év, hogy a piacokon csak a nyárádszeredai egykori tanítványoknak volt paradicsoma. Akik ott végeztek, tudják, hogy nem elég, amit apáinktól, nagyapáinktól ellestünk, nem elegendőek az általuk alkalmazott módszerek, másképpen kell gazdálkodni.
– A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán is ön szervezte meg az okleveles kertészmérnöki szakot. Az ott elindított szak folytatása a nyárádszeredai tagozatnak?
– Nyárádszeredában huszonkét év képzés során elsősorban nem a legfiatalabbak szereztek oklevelet, hanem akik munkahely és család mellett tanultak. A Sapientián 2002-ben indult el a kertészmérnöki nappali oktatás, ahová elsősorban frissen érettségizettek jelentkeznek. A Sapientián a kertészmérnöki, majd tájépítészeti szak elindítása nagymértékben annak köszönhető, hogy Nyárádszeredában már volt egy jól felkészült oktatói testület, s ennek egy része a Sapientián folytathatta az oktatást. A nyárádszeredai oktatói gárdából 17 fiatal oktatót irányítottunk doktori képzésre, s ezek közül 15-ön megszerezték a tudományos fokozatot. Igény van a nappali képzésre, érdeklődnek a fiatalok: tudomásom szerint mind Marosvásárhelyen, mind a most indított sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakon beteltek a helyek. Azt hiszem, mégis bölcsebb lett volna a nappali agrármérnöki képzést inkább Marosvásárhelyre tervezni a frissen érettségizettek részére, a kertészmérnöki szak mellé, és Sepsiszentgyörgyön hétvégi képzést indítani az idősebb jelentkezők számára, elsősorban olyan gazdák részére, akik elvégezték Illyefalván a LAM alapítvány tanfolyamát.
– Vajon mennyire van a mai fiatalokban hajlandóság arra, hogy mezőgazdasággal foglalkozzanak?
– Sok olyan diákkal találkoztam, aki meggyőződésből jött kertészmérnöki szakra. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mezőgazdasági terület kell egy család eltartására, akkor legkifizetődőbb zöldség- és dísznövénytermesztéssel foglalkozni: aránylag kis területet igényel és viszonylag hamar megtérül a befektetés. Igaz, sok munka van vele, és értékesíteni is tudni kell. Az állattenyésztéshez és a szántóföldi növénytermesztéshez jóval nagyobb földterületekre van szükség. Ahhoz, hogy valaki sikeres mezőgazdász legyen, tanulnia, képeznie kell magát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a gazdálkodás mellett teszik le a voksot?
– Életemben megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a tanulás, a folyamatos fejlődés. Igaz a mondás: a tudás hatalom. Ezt az értéket soha nem lehet elvenni az embertől. A pénzt ellophatják, a vagyont elveszíthetjük. De ha a legnagyobb vagyonunk a tudás, akkor gazdagok vagyunk.
Jakab Sámuel Erdélyi magyar geológus, földrajzi szakíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. 1961–1962-ben Kolozsváron geológus, talajkutató, majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársaként is dolgozott. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja. A bukaresti egyetemen védte meg doktori dolgozatát. Részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjává fogadta. A 2004-ben alakult Magyar Kertésztársaság elnökévé választották a nyárádszeredai kertész tagozaton végzett öreg diákok. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnökségi teendőit is ellátta.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szisz mosolya (Emlékezés egy régi novemberre)
1958 őszén kezdtem a negyedévet a kolozsvári, akkor még magyar Bolyai Egyetemen. Az ötvenhatos ősz hallatlan feszültsége, diáktársaink elítélésének emléke már elhalványult, az ember valahogy akkor is feltételezi, hogy a rossz csak időszakos, csak tévedés, amikor ennek semmi alapja nincs, de valószínű, hogy ez a lelkiállapot segít a túlélésben.
Évfolyamtársammal, Szilágyi Domokossal már több mint két éve egy igen szerény albérletben laktunk, a Marianummal szemben, a Cloșca utca 1. szám alatt, Koles néninél. A fűtés a szobánk melletti konyhából szivárgott át, a fürdőszobát egy rozsdás lavór jelképezte, de a tizenkét személyes bentlakási hálónál mégis jobb volt. Nem sokkal a tanítás megkezdése után sikerült találnunk egy alig drágább, de sokkal jobb szállást a szomszédos Einstein utca 16. szám alatt, Váncsa néninél. Gázfűtés, kényelmes ágyak, fürdőszoba. Maga volt a paradicsom, és oda már a kedveseink is eljöhettek. Az egyetemen Szigeti József irodalomtörténet tanárunk tényszerű, adatszerű előadásai után már Jancsó Elemér óráit hallgattuk, aki a 18. századi magyar írókról úgy mesélt, mintha személyes ismerősei lettek volna, köréjük rajzolva az akkori politikai, társadalmi, sőt, társasági életet. Vámszer Mártától a finn nyelvet kezdtük tanulni. ‘Kala uiskele’ = a hal úszik. Ugye, milyen hasonlóan hangzik? Csehi Gyula óráin a szocialista realizmus esztétikai érdemeivel ismerkedtünk. Reggelenként besétáltunk az előadásokra, szünetben kiugrottunk egy szánát és egy brióst uzsonnázni a szembeni tejüzletbe, egy jogász barátommal meg vadásztuk a szombat esti bulikat, ahol ő dobon, én zongorán megkerestük a színházra, kantinpótlásra meg akár egy féldeci rumra is a rávalót. Szisz hallgatag volt, mint mindig, kivéve, mikor költészetről vitatkozhatott, főleg barátjával, a szintén költő képzőművész-hallgatóval, Páll Lajossal. Néha engem is toleráltak mint hallgatót. Emlékszem, hogy egy talponállóban, féldeci „állás rummal” mellett hosszan mesélte a Csodaszarvas című versének felépítését Lajinak, aki mindig felnézett rá, és (talán ezért is) elfogadott barátja volt a saját értékét, tehetségét jól ismerő Szisznek.
Az egyetemen volt valami lappangó feszültség. Ahogy beállt az október, ismét a két évvel korábbi események körül folyt a folyosói beszélgetés. Az ötvenhat őszi oldódás után, amikor az első és egyetlen szabad IMSZ-választáson éppen Szilágyi Domokost választottuk meg kari titkárnak, ötvennyolcra ismét formálissá és felülről diktálttá vált a szervezeti élet. Egyszer csak kihirdették, hogy filológia kari gyűlés lesz a sétatér elején levő egyetemi aulában. Az ott történtek tették emlékezetessé számomra a következő novembert. Diktatórikus gyűlésvezetés, előre kiszemelt diákokat hívtak a színpadra, és vallaniuk kellett: mit is gondolnak ötvenhatról? Forradalom volt vagy ellenforradalom? Mi lett volna, ha az oroszok nem vonulnak be? Péterfy Irén harmadéves magyar szakos diák hiába magyarázta, hogy tragikus esemény volt, sok fiatal vesztette életét stb., képtelen volt kimondani a kötelező minősítést: „ellenforradalom”. A húszéves lányt később tíz év börtönre ítélték ezért és egyéb „súlyos” bűneiért: 56-ban kint volt a temetőben halottak napján (mind ott voltunk), és gyertyát helyezett el magyar írók sírjára, többek között a betiltott Dsida Jenőére; lemásolta kézzel Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét; találtak nála becsempészett Irodalmi Újságot; beszélgetett arról diáktársaival, hogy fekete szalagot kellene viselni az elesett pesti fiatalok emlékére. A gyűlésvezető Farkas Zoltán ismétlődő provokáló kérdései miatt zajongani kezdett a diákság, füttyök is elhangzottak.
Aztán november 4-én a szintén az aulában megrendezett kari gyűlésen hetünket „exmatrikuláltak”, kizártak az egyetemről. A pontos névsor: Baranyi László, Csőgör Enikő, László Annamária, Lázár Erzsébet, Metz Katalin, Simon Mária és jómagam. Fontosnak tartom leírni ezt a névsort, mert még mindig sok a téves információ azokról az időkről.
A két gyűlés közötti időszak is gyakran jár az eszemben. Szisz, Váradi Emese, László Baby és én együtt élveztük a kontrollálatlan együttlétet Váncsa néninél. Folytak a kihallgatások, valami volt a levegőben, de Szisz arcán gyakran megjelent egy – nála ritkának számító – mosolyszerűség, amikor arról volt szó, hogy mi történhet velünk, hisz én például valóban be is kiabáltam néha az erkélyről, amikor a gyűlésvezető szövege sértően provokálóvá vált. Alig jártunk órákra, inkább az egyetemi könyvtárba. Ott olvastam egy verset, amit később sokszor mormoltam magamban a két szomorú novemberre emlékezve. „A végtelen vad réteken ... a vad novemberi szél ...„ Több évtized után jelent meg lelki szemeim előtt ismét Szisz mosolya. Feleségem, B. Nagy Veronika dokumentumfilmet akart készíteni Péterfy Irén volt elítélt diáklányról, és tanulmányozta az ötvenhatos-ötvennyolcas perek anyagait, szekusdossziéit. Péterfy Irén perében a legsúlyosabb vádakat egy Balogh Ferenc nevű ügynök jelentései alapján fogalmazták meg szinte szó szerint. Beleolvastam a vaskos dossziékba, és ismerősnek tűnt B. F. kézírása. Egy tartótiszt azt írta róla, hogy nagyon megbízható, és hogy ötvenhatban a filológián volt IMSZ-titkár. Egy világ omlott össze bennem. Ez indította el aztán Szisz ügynökmúltjáról a lavinát. Veronka végül is nem Péterfy Irénről, hanem Szilágyi Domokosról készített filmet Szemből, halál címmel, belefoglalva a döbbenetes felfedezést, amit kérésünkre Stefano Bottoni történész is ellenőrzött.
Péterfy Irén épp Szisz akkori legjobb barátjának, Páll Lajosnak volt a szerelme, akit szintén bezártak 58 őszén. A peranyagból az is kiderül, hogy Váradi Emese, Szisz kedvese is ugyanolyan kategóriában szerepelt vádlottként a kihallgatások idején, mint Irénke. Aztán később eltűnt a neve, elejtették a vádat. Vajon annak idején erre utalt Szisz mosolya? Valamit valamiért? Sosem fog kiderülni. Azóta Péterfy Irén, Páll Lajos és a többiek szenvedéseire, Szisz tragikus kettős életére gondolva a novemberek gyakran felidézik bennem Emil Verhaeren versének kissé romantikus, de bennem időt és eseményt idéző hangulatát. „A végtelen vad réteken Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél.”
Boros Zoltán
A Háromszék 2015. november 7-ei számában Tófalvi Zoltán A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.) című írásában a kilencvenes években készült interjúm szövegében tévesen említettem Horváth Annát, és kihagytam Simon Máriát. A többi felsorolt név viszont nem tőlem származik. Az eseményről dokumentumfilmet készítettem A 7EK címmel, a hétből hatan találkoztunk, és összeillesztettük emlékeinket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt!
Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét.
A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte.
A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”.
„A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett!
A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 2. (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron.
Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt.
Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes.
Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették.
Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Születésnap – 85. születésnapján köszöntjük Murádin László nyelvészt
Bűvészinas a mesteréhez
Hogy tudományos kutatói munkája mellett hány nyelvművelő cikket írt és közölt az   Igazságból Szabadsággá változott kolozsvári napilapban Murádin László, nem tudnám megmondani, de hogy ezrek többszöröséről, sőt nagyon sokszorosáról van szó, annyi bizonyos. Hiszen 1958 óta heti rendszerességgel jelentkezik egy-egy nyelvi bűvészmutatvánnyal. S ez nem túlzás. Vajmi kevesen tudják ugyanis oly magas szinten megszólaltatni azt a fülünknek oly kellemes muzsikát szolgáltató „hangszert”, anyanyelvünket, mint ahogyan Ő teszi. Tudományos igényességgel, de ugyanakkor játszi könnyedséggel, eleganciával, ötletességgel, nem ritkán finom humorral is. Merthogy a magyar nyelvnek, anyanyelvünknek mestere, sőt bűvészmestere Ő. „Hókuszpókuszain” – ezt a címet adta legutóbbi, több mint 450 oldalas, gyűjteményes kötetének – nemzedékek nőttek fel, cizellálták nyelvtudásukat, beszédstílusukat, íráskészségüket.
És elégítették ki kíváncsiságukat. Méghozzá élvezettel, hiszen kit ne érdekelne egy-egy sajátos nyelvi fordulat, szállóige, szólásmondás története vagy akárcsak legegyszerűbb, állandóan használatos, hétköznapi szavaink eredete, kialakulásuknak, esetleg más nyelvekből való átvételüknek, meghonosodásuknak a módozata.
Németh Júlia
Hat évtizedes szakmai pálya
Murádin László élete és szakmai pályája talán leginkább abban kivételes, hogy a 20. század történelmi terelőfalai és akadályai ellenére szívósan haladt és megmaradt a maga által választott úton. Az pedig a sors és a történelem elégtétele, hogy a nagy munkái úgy valósultak meg az elmúlt negyedszázadban, ahogyan korábban elképzelni sem lehetett volna, kisebb írásainak java része pedig szintén gyűjteményes kötetekbe kerülhetett.  
Életének lexikális adatai: 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Iskoláit szülőfalujában, majd a gyulafehérvári Majláth Gimnáziumban, a kolozsvári Piarista Főgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban végezte. A Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben. Már egyetemi hallgatóként gyakornoka, rövid ideig tanársegéde a Magyar Nyelvészeti Tanszéknek. 1957-ben került át a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Intézetébe.
Három területen végzett egészen kivételes munkát. Az erdélyi magyar nyelvi tájak terepmunkásaként 1959–1966 között gyűjtötte össze A romániai magyar nyelvjárások atlasza anyagát. A kutatásra kiválasztott falvak, a meglátogatott kutatópontok (136 település) átfogják a romániai magyarság egész lakóterületét, a mintegy 3400 kérdés pedig kiterjedt a hagyományos falusi élet teljes fogalomkörére, a szókészlet legfontosabb elemeire. A következő három évtizedben az anyag szerkesztésével foglalkozott (a kiadás reménye nélkül), és sorban közölte elemző tanulmányait, jórészt szintén az atlasz anyagából (ezekből utólag két kötete is megjelent: Nyelvjárási tanulmányok. Székelyudvarhely, 1996.; Erdélyi magyar nyelvföldrajz. Nagyvárad, 2010.). Az atlasz kiadása végül a Magyar Nyelvtudományi Társaság támogatásával, Juhász Dezső budapesti professzor és munkacsoportja közreműködésével vált lehetővé. A számítógépes technika órákra, napokra rövidítette le hónapok, évek munkáját. 1995-ben jelent meg az I. kötet, 2010-ben pedig az utolsó, a XI. (minden kötetben háromszáznál több nyelvtérkép!). Most már elmondható, és ezt elsősorban Murádin László nyugtázhatja nagy elégtétellel, hogy ez az atlasz egyedülálló a maga monumentalitásában, a kutatópontok számában, a nyelvi anyag egyöntetűségében és hitelességében. Méltó párja a 14 kötetes Erdélyi magyar szótörténeti tárnak. Nyelvjárástani munkásságáért a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1974-ben Csűry Bálint-emlékéremmel tüntette ki, a Román Akadémia 1996-ban a P. Haşdeu-díjjal jutalmazta.
Péntek János
Szabadság (Kolozsvár)

Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ország és nemzet szolgálatában – Torma Miklós emlékére
Az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány tagsága 2005. december 9-én vett végső búcsút Marosvásárhelyen Torma Miklóstól, az alapítvány akkori ügyvezető elnökétől.
A tízéves évforduló apropóján a néhai közösségépítő emberre, a Castellum szellemiségének egyik meghatározó egyéniségére emlékezik a tagság.
Búcsúbeszédében a mostani elnök, gr. Haller Béla marosvásárhelyi tanár egyebek közt azt mondta: „Torma Miklós ügyvezető elnökként nagy feladatok előtt állt már a 90-es évek elejétől, ugyanis nagy volt a tét: felismerni a múltnak azokat a szellemi-erkölcsi tartalmait, amelyeket nem szabad veszni hagyni, megtalálni az egyetlen hangot, amelyen szólni lehet a megváltozott világhoz, nagy-nagy tudással és bölcsességgel mérlegelni az újrakezdés esélyeit miután megváltoztattuk a megváltoztatandókat, egyszóval megtalálni a múlt jövőjét.”
A néhány napja elhunyt br. Csávossy György író, egyetemi tanár – a közismert borász szakember, a Castellum egykori elnöke – pedig így fogalmazott Torma Miklós koporsójánál: „A Castellumban te voltál a kastély tégláit összekötő habarcs. A kastély lehet pompás építmény, de összekötő anyag nélkül romhalmazzá válik. Szerény voltál végtelenül, megmaradtál szürke, falakat tartó közegnek, csak mi, akiket összefogtál, tudtuk, hogy nélkülözhetetlen vagy.”
A mintegy hatszáz éves, csicsókeresztúri nemesi előnevet viselő Torma családnak az egykori Szolnok-Doboka vármegyében, a mai Beszterce-Naszód megyében voltak birtokai. A családból többen is kitűntek országos vagy megyei ügyek intézésében és voltak, akik a tudományos életben szereztek érdemeket. Ezúttal csupán a két jeles régészt: Torma Károlyt és Torma Zsófiát, valamint Mikes Kelemen édesanyját, Torma Évát említem. Zsófiáról könyvet jelentetett meg a Kriterion Kiadó (1972) és Szászvárosban 2005-ben emlékünnepélyt rendeztek tiszteletére; Károlynak 2003-ban szobrot állítottak Naszódon, Éva pedig hazatérésre buzdította fiát egyik levelében.
Torma Miklós életét meghatározó jelszavát felmenőitől, őseitől tanulta: ország és nemzet szolgálatában, ez legyen a legfontosabb! Sosem önmagáért, mindig a közösségért fáradozott. Lelkiismeretesen, józan mérlegeléssel dolgozott. Élettapasztalatának, széles körű tudásának köszönhetően számos esetben bölcs tanácsainak vehette hasznát a tagság. Sokat vállalt magára nem csupán alelnökként, hanem a restitúciós ügyek mozgatójaként is. Felméréseket készített a Civitas Alapítvánnyal az elkobzott vagyonokról, javaslatokat is tartalmazó folyamodványt nyújtott be több hazai minisztériumba, hogy méltányosabb legyen az ingatlan-visszaszolgáltatási jogszabály.
A Torma családot az 1949-es március 2-ai kitelepítés és teljes vagyonelkobzás csicsókeresztúri otthonában érte. Miklós ugyan megúszta az elhurcolást, mert középiskolás volt Désen, de később neki is kijutott a megbélyegzésből (munkaszolgálat, kapuzár főiskolákon, egyetemeken, sokáig csak fizikai munka). A mai fiatalok okulására talán nem hiábavaló megosztani a továbbtanulás lehetőségeiről szóló, a Torma Miklós özvegyétől, dr. Rácz Katalintól származó információkat: érettségizett ugyan Désen 1949-ben, de egyetemről már szó sem lehetett.
Jakó Zsigmond – egyebek mellett – a következőket írja Kabós Éva költőnőnek 1998-ban: „Torma Miklósék levéltárát én hoztam be Entz Géza társaságában Csicsókeresztúrról Kolozsvárra. Jól ismertem anyját és apját, de hát ő akkor, amikor náluk vendégeskedtem, még kicsi fiú volt. Utolsó hírem, illetve kapcsolatom Tormáékkal az volt, amikor megpróbáltam, sajnos az akkor adott körülmények közt sikertelenül, hogy felvegyék a Bolyai-egyetem történelemtudományi karára. Ma is jól emlékszem, miként seperték félre az érveimet, miszerint egy olyan család leszármazottját, amely a régészprofesszor Torma Károlyt és Torma Zsófiát adta a magyar történelemtudománynak nem felvenni a karra, kész öngyilkosság” – közölte Rácz Katalin. Miklósnak csak az osztályharc megszűnése után adódott lehetősége felsőfokú tanulmányok elvégzésére, osztályvezetőként ment nyugdíjba.
A tíz éve eltávozott felebarátunk betegen is dolgozott a közösségért. 2005 nyarán még a hagyományos Castellum-találkozó alkalmával erdélyi történelmi emlékhelyek bemutatásával gyarapította a hallgatóság ismereteit, novemberben pedig az alapítvány közgyűlésén beszámolót terjesztett elő. Tudta, súlyos beteg, mégis tudott kedves és mosolygós is lenni. Halála után a Castellum vezetősége Torma Miklós-díjat alapított. Azokat a tagokat jutalmazzák vele, akik figyelemre méltó eredményt értek el az alapítvány céljainak megvalósításában. Évente egyszer egy személy veheti át a díjat. Jó alkalom, hogy minden évben a tagság felidézze Torma Miklós emlékét. Akik ismerték, szerették és tisztelték, gondoljanak rá kegyelettel!
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

Orvos- és gyógyszerképzés Marosvásárhelyen
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kutatóközpontot avattak az évfordulós MOGYE-napok keretében
Magyar kulturális rendezvénnyel vette kezdetét az a programsorozat, amellyel fennállásának 70. évfordulóját ünnepelte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, és amelynek legkiemelkedőbb pontja a korszerű orvosi kutatóközpont csütörtök délutáni avatóünnepsége volt.
Országos viszonylatban egyedülálló kutatóközpontot hoztak létre Marosvásárhelyen, ahol elsősorban szív- és érrendszeri beteségek neurólógiai, genetikai és genomikai okait kutatják. A projekt az Európai Unió finanszírozásával valósult meg, és több mint 10 millió euróba került. Most a működtetésére kell támogatást találnia az egyetemnek.
A 4000 négyzetméter alapterületű központot 412 különböző kutatáshoz szükséges műszaki eszközzel, 10 laboratóriummal szerelték fel, ahol a legkifinomultabb vizsgálatokat lehet elvégezni, immunolóiai, citológiai, molekuláris biológiai, valamint egy sejt- és plazmabank is a kutatók rendelkezésére áll.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1945-ben jött létre azt követően, hogy a második bécsi döntés után a Kolozsváron újjáalakuló Ferenc József Tudományegyetem felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel az ugyanebben az évben a Szebenből Kolozsvárra költöztetett I Ferdinánd király Tudományegyetem számára szűkösnek bizonyult a hely a kolozsvári klinikákon, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, ahol az egykori hadapródiskola épületében talált új otthonra.
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől, és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, amelynek első rektora dr. Csőgör Lajos volt. Ám még másfél évtized sem telt el, amikor 1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki, és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre, és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya pedig fokozatosan csökkent.
Mivel az egyetem alapításának eredeti céljáról a román vezetőség hajlamos folyamatosan megfeledkezni, illetve nem akar arról tudomást venni, az ünnepi rendezvényrozatot nyitó magyar kulturális nap ötletét sem fogadta mindenki örömmel, attól tartva, hogy ez csak egy figyelemelterelő mozdulat, az igazi multikulturalitás ugyanis nem egy magyar nyelvű műsor megszervezését jelenti, hanem a valós kétnyelvűség bevezetését az oktatás minden területére.
A nyitóesemény így is színvonalasra sikeredett, hiszen a MOGYE fogorvosi karának amfiteátrumában olyan tehetséges, művészi készségekkel megáldott orvosok és és orvostanhallgatók léptek fel, akik profi szinten zenélnek, képzőművészeti alkotásokat hoznak létre, vagy az irodalom területén szereznek elismeréseket. A rendezvényen, ahol jelen volt a román vezetőség is, felidézték az egykori egyetemalapítók személyét, olyan tanárokét, akiknek az előadásaik meghatározták az oktatás színvonalát, azt a milliőt, amelyért érdemes volt a marosvásárhelyi egyetemn tanulni.
A december 7. és 11. közötti rendezvénysorozaton számos szakmai konferenciát, kerekasztal-beszélgetést szerveztek különféle orvosi, gyógyszerészeti témában neves meghívottakkal, hazai és nemzetközi kutatókkal. Ebből az alkalomból került sor a Miskolczy Dezső emlékelőadásra is, amelyet már neyedik alkalommal szerveztek meg az egyetemen. Az idei meghívott dr. Freund Tamás akadémikus volt, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, a budapesti Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója. Freund professzor világhírű, iskolateremtő agykutató, munkáját számos kutatási díjjal és kitüntetéssel ismerték el. A szakmai kiválóságon túl Freund Tamás a marosvásárhelyi magyar orvosképzés és a fiatal erdélyi tehetségek elkötelezett támogatója. Előadásának ez volt a címe: Cannabinoid actions in the brain: implications for learning and anxiety.
Antal Erika
maszol.ro

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (4.) (Ötvenhat Erdélyben Bibó László golgotajárása)
Bibó László Apácán született 1939. február 26-án. Vesszőfutása azt bizonyítja: már elsőéves teológusként a Securitate célkeresztjébe került.
Mindössze tizenhét éves volt (1956-ban a X. gimnáziumi osztály elvégzése után érettségizhettek – T. Z.), amikor a Securitate kifogta a Kolozsvárról 1956. november 13-án a „Sztálin tartományban élő Bibó Mátyásnak, Apáca község, Nagy utca 319. szám alá” küldött levelét.
„Magyarországon folytatódnak a harcok. Közel 100 ezer halottról van eddig tudomásunk. Nálunk még nem történik semmi. Az itteni román lakosság minduntalan ellentmond a magyaroknak. A Victor Babeş Egyetem fölfegyverkezett, de ez még egyelőre nem jelent semmit.” – áll a levélben.
Bibó László ellen azonnal megfigyelési dossziét nyitottak. A teológusok követésére „szakosodott” Ioan Onac hadnagy intézkedési tervet dolgozott ki: „Azonnal ellenőrizni a fegyverekkel kapcsolatos állításokat! Az ügynököt oda kell irányítani, hogy tisztázza: honnan tudja az illető (Bibó László – T. Z.), hogy a Victor Babeş Egyetemen fegyverkeznek?”
Bibó László és Veress Károly evangélikus teológusok elleni nyomozásról a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatóságának egyik, 1958. február 18-án keltezett dokumentuma tájékoztat: „A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik: fent nevezettek aktív szerepet vállaltak az 1956 novemberében Mózes Árpád által kezdeményezett ellenséges tevékenységben, amit a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói folytattak. Ugyanakkor az adatokból az is kitűnik: fent nevezetteknek tudomásuk volt egy Sztálin tartományi ellenforradalmi szervezetről, amelynek szálai a feltételezések szerint Kolozsváron is megtalálhatóak, és amelynek ők is tagjai.” A követési dosszié az időközben már felgöngyölített, Brassó központú Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete – EMISZ – és a kolozsvári evangélikus teológusok kapcsolatát, illetve tagságát igyekezett kideríteni: „Kik a tagjai ennek a szervezetnek, a megnevezettek milyen szerepet játszottak és milyen tevékenységet fejtettek ki ebben a szervezetben? Létezik-e ehhez hasonló szervezet Kolozs tartományban, ha igen, kik rakták le az alapjait, és kik a tagjai?”
Végül Bibó Lászlót és Veress Károlyt valójában nem a brassói EMISZ tagjaként, hanem evangélikus hallgatóként ítélték el. Az „összekeverés” hátterében egy 1958. március 10-ei, „Pavel ügynöktől” származó, a brassói állami magyar gimnázium sorsát megpecsételő jelentés állt: „1955 és 1956 között a sztálinvárosi (brassói) 4. számú középiskola tanulóit néhány tanár, különösen a nagy népszerűségnek örvendő Szikszai (Szikszay – T. Z.) Jenő magyar szakos tanár, nacionalista, transzilvanista szellemben nevelte. Szikszai (…) nacionalista szellemben mutatta be a Rákóczi által vezetett kurucok függetlenségi harcát. Az 1955–56-os tanévben kihagyta a tananyagból a szovjet és az 1919-es (magyar) proletárdiktatúra emigráns költőit, helyettük olyan dekadens költőkről adott elő, mint Tóth Árpád, Kafka Margit és Illyés Gyula. (…) A Magyar Népköztársaságban 1956 őszén történt események után Szikszai találkozott a forrással, és azt állította, hogy a hajdani „moszkovita” disszidens írók, mint Háy Gyula és Aczél Tamás képviselik az igazságot. Azt állította, hogy a Bolyai Tudományegyetem tanárai közül csak Szabó (T.) Attila képvisel értéket, a többi a nullával egyenlő. Szikszai nacionalista szellemű nevelésének képviselői a következők: Sándor Balázs (unitárius teológusként az EMISZ-perben huszonöt év kényszermunkára ítélték), Gál Tibor (az EMISZ-szel való kapcsolata miatt nyolc év fegyházbüntetés), Fikker Ferenc református teológushallgató (tizenöt év börtönbüntetés), Bibó László teológushallgató.
Visszatérve Bibó Lászlóra, a III. éves evangélikus teológust Kolozsváron 1958. október 29-én tartóztatták le. A korábban tiltott határátlépésért három év és négy hónap börtönbüntetésre ítélt zárkaügynök november 10-én már részletes jelentésben számolt be Bibó László 1956. októberi-novemberi tevékenységéről: „A magyar egyetemi hallgatók nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel követik a magyarországi eseményeket, míg a tanárok egészen más magatartásról tesznek tanúbizonyságot, elfogadják az események »hivatalos« értelmezését”. (…) Azt beszélték a teológusok körében, hogy a Victor Babeş Tudományegyetem hallgatói fölfegyverkeztek, és arra kérték a magyar diákokat: vegyenek részt velük egy közös, a magyarországi egyetemisták harcával rokonszenvező utcai tüntetésen. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, ugyanis a valódi terv szerint a magyar hallgatók haladtak volna elöl, és amikor elérkeztek volna a Monostor negyedbe, a helyi (román) lakosok elölről, míg a román diákok hátulról támadtak volna. (…) Bibó néhány általa írt vers, például A magyar jellem című tartalmáról is beszélt. A(z elesett magyar forradalmárokért viselt) „gyászszalaggal kapcsolatosan Bibó azt állítja, hogy a magyarországi események során minden evangélikus teológus viselte, és hogy a református teológusoktól kapták. Azt, hogy ki osztogatta a szalagokat, nem tudja. Ő már szeptembertől kezdve kabátja hajtókáján fekete szalagot viselt, ugyanis meghalt a nagyapja. Ha nem jött volna közbe ez a személyes jellegű gyász, akkor is fekete szalagot viselt volna, ahogy a többiek a magyarországi események iránti együttérzés jeleként.” Mózes Árpád és társai perében Bibó Lászlót annak a beismerésére akarták rávenni: a Protestáns Teológiai Intézet diákjai „Erdély elrablásán, Magyarországhoz való csatolásán” ügyködtek. Az Erdély-diverzió, az Erdély elrablásának veszélyével való riogatás propagandája máig változatlanul hatásos: a magyar kártya kijátszásával akár ötpercenként félre lehet vezetni a románság jelentős részét! Mindmáig nem talált értő közönségre a románok kollektív emlékezetében Grigore Gafencu, Románia 1938 és 1940 közötti külügyminiszterének, Románia 1940 júniusa és 1941. június 21-e közötti moszkvai nagykövetének, a New York-i Szabad Románok Ligája alapító elnökének a magyar forradalom napjaiban megfogalmazott vallomása: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. (…) Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.”
Bibó Lászlót „a fennálló társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával állították hadbíróság elé: kilenc év börtönbüntetésre ítélték. Előbb a Securitate kolozsvári börtönében, majd Szamosújváron raboskodott. 1959. október 1-jén a Brăilai Nagyszigetre vitték, ahol a stoeneşti-i, salciai, grădinai megsemmisítő munkatáborokban dolgozott. Innen szabadult 1963. január 29-én. Gödri-Oláh János mellett ő a másik evangélikus teológushallgató, akinek nem engedték tanulmányai folytatását. Előbb az apácai erdőgazdálkodási hivatalnál, majd a Kovászna Megyei Legelőgazdálkodási Hivatalnál, a bodoki mezőgazdasági gépesítési állomáson dolgozott. A Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság tisztviselőjeként vonult nyugdíjba. Sepsiszentgyörgyön élt, néhány évvel ezelőtt itt hunyt el.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosi Barna
(1931–2015)
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959–68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tólszabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben. Mint riporter a Románia minden tájegységére kiterjedő iparosítás és urbanizáció mindennapjait mutatja be közvetlen emberi sorsok képében a gyakorlatban szerzett szakmai beavatottsággal. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be Vajdahunyad történelmi keretbe foglalt acélművét 1974-ben Csőposta címmel, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979)
ELHALÁLOZÁS
Az élet fájdalmas rendjét szomorúan tudomásul véve osztjuk meg ismerősökkel, barátokkal és tisztelőivel a hírt, hogy MAROSI BARNA nyolcvannégy éves korában, hosszas betegség után, december 21-én, hétfőn hajnalban csendesen megpihent. Egy nehéz kor krónikása volt, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindig az érték megőrzésére törekedett. Temetéséről a későbbiekben intézkedünk. A gyászoló család. (-)
Népújság (Marosvásárhely)

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Ami szétoszthatatlan
Az nem baj, ha a fiatal tudós felfedez olyasmit, amit már előtte felfedeztek. Valószínű, hogy az a fiatal majd olyasmit is föltár, amit az előtte járó idősek még nem. Dr. Zörgő Benjamin egyetemi tanár, a Bolyai Tudományegyetem lélektan katedrájának főnöke mondta ezt akkor, amikor még volt a romániai Kolozsváron magyar tudományegyetem. Ma nincs, ma már csak emlék, akár az álságos demokráciák ócska slágerei.
Nem készültem ezen az ünnepsorozaton fölfedezni semmit, de talán mégis bejött valami az utcámba, ami eddig a matematikusokhoz sem… A szeretet attól egyre gazdagabb, minél többfelé osztják. Ki tudja, hány apa, nagyapa, pápa, falusi pap jött már rá erre, amíg én is, itt né…
Közhírré tétetem ezen az oldalon idei karácsonyi felfedezésemet. Vannak osztható és oszthatatlan számok. A szeretet abban a pillanatban megszűnik, mihelyt oszthatatlan. Pontosabban: a szeretet gyémántban sem mérhető értékét az adja meg, hogy minél többfelé osztják, annál többet jelent. Annál hatalmasabb és bővebb; égi magasban van, akár a tavaszi havasi tisztás, mély lélegzetű, akár a delták.
Hogyne fordulna meg a lélek deltáin a feltételezés, hogy hiszen soha nem lehet gazdagabb az ember meg az emberiség, mint amikor szeretetből ad, ajándékoz! A mások öröme valahogy mintha melegebb annak, aki az örömet megszerzi, átadja: vedd, repülj véle, kerengj egyet az én falum fölött is!
A szeretetnek nincs is hulladéka. Morzsái vannak csupán. Hatalmas morzsái, melyeket a kicsik, madarak meg emberek fölcsippentenek, aztán, huss, boldogan el vele. A szeretet nem fogyóáru, éppen az említett minősége okán. Azt nem tudja meg sosem a szegények milliárdos tömege, milyen érzés megvásárolni egy újabb húszemeletes bérházat a többi meglévő mellé. A dúsgazdag se tudja meg soha, milyen boldogság télire kapni szeretetből egy sapkát, sálat, egy szekér fát tüzelőnek.
Mindezt a felfedeznivalót annak idején nem mondhattam el a professzor úrnak. Most üzenem Neki oda, ahonnét Ő üzeni most nekünk, a 14 milliós magyar évfolyamnak, hogy a szeretet minden osztással gyarapodik. A szeretet éppen ezért szétoszthatatlan.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)
A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen.
A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem)  Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat.  Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.  Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!)  A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás!
(folytatjuk) 
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Izgalmas boldogság
Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel, muzikológussal
Karakteres véleményével városunk szellemi életének meghatározó egyénisége. Művészeti titkárként, igazgatóként, majd tanácsosként évtizedeken át irányította a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia tevékenységét. 2006-tól a Művészeti Egyetem Zenetanárképző Karának tanára. Tagja a román és a magyar zeneszerzők szövetségének. Tartalmas, érdekes rendezvények szervezésével vezeti a Kemény Zsigmond Társaságot, a Pro Európa Liga társelnöke, részt vesz a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának munkájában, az 1990-ben alakult városi tanács művelődési bizottságában tevékenykedett nyolc éven át.
2003-ban kapta meg a Marosvásárhely díszpolgára címet, és a munkásságát elismerő számos kitüntetés közül itt csak a budapesti Liszt Ferenc Akadémia Bartók–Pásztory-díját, a Román Akadémia George Enescu-díját, a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díját és a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét említjük.
Egy délutánba hajló borongós hétköznapon szőttük, fontuk a szót életéről, a zenéről, a városról, s beszélgetés közben Csíky Boldizsár időnként a zongorához ült, hogy játékával is érzékeltesse a mondottakat. Végül pedig megmutatta azt a rendkívül szakszerű módon felszerelt ötvösműhelyt, ahol ezüst ékszereket készít a családjának.
– Ízig-vérig vásárhelyiként szülővárosodban futottál be figyelemre méltó pályát. Gondolom, nem tévedek abban, hogy a városhoz való ragaszkodásod nagyon mélyről ered.
– A Bolyai középiskolában látható nagyapám tablóképe, aki az Osztrák-Magyar Monarchia királyi közjegyzőjeként a Márton Áron és Bolyai Farkas utcák sarkán álló tornyos házat építtette, s jelentős adománnyal járult hozzá a Kultúrpalota építéséhez is. Édesapám a Vártemplom református lelkésze volt, az ő és az én 1954-es érettségi-tablóm is ugyanennek az iskolának a folyosóin található. Anyám és feleségem családjának élete is e városhoz kötődött.
– Mikor és hol kezdtél el zongorázni?
– Öt-hat éves koromban, az édesapám nyomában, aki elég jól játszott. Később a Kultúrpalota első emeletén levő városi zeneiskolába jártam Erkel Sári nénihez.
– Olvastam, hogy kétszer érettségiztél, hogyan is volt ez?
– A Bolyai középiskolában tettem először érettségi vizsgát, majd egy évre rá a művészeti iskolában is. Improvizációs készségem és a meghallgatott zeneművek kotta nélküli visszajátszása késztette tanáraimat, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán meghirdetett helyre irányítsanak. 1955-ben kezdtem meg tanulmányaimat, a zeneszerzés szak hat évre volt tervezve, így diákéveim alatt sokféle nagy élmény részese lehettem, felemelőké, mint az ’56-os események kolozsvári hullámverései, lesújtóké, mint azon a gyűlésen való kényszerű jelenlét, ahol a Diákházban a még nem főtitkár Ceausescu a maga terrorisztikus stílusában kikényszerítette a Bolyai és Babes egyetemek összevonását. Az a feszült hangulat is mély nyomot hagyott bennem, amelyben vártuk, mikor kerül sor ránk, akik 1956 októbere végén a Mátyás-ház lovagtermében megszavaztuk követeléseinket, és társaink egymás után tűntek el közülünk. Ma sem tudom, hogyan úsztuk meg, talán nem voltunk rajta bizonyos helyszíni fényképeken?
– Tanáraid közül kire emlékszel szívesen?
– Az européer műveltségű Sigismund Toduta zeneszerzés-tanárként szigorú professzionális igényességre nevelt. Az egyáltalán nem kevésbé széles látókörű Jagamas Jánostól magyar folklórt és formatant tanultam, esztétikát az imponáló fantáziájú Földes Lászlótól.
– Egyetemi hallgató korodban mire készültél, mi volt az elképzelésed?
– "Gyanús" származásom miatt nem mertem nagy terveket szőni, ezért, amikor lehetőség nyílt, hogy hazatérjek, azt választottam. 1961-ben meghirdették a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkári állását, amire sikeresen vizsgáztam. Csak később jöttem rá elődöm, Bârceanu Klára kitörő lelkesedésének okára, amikor is átadta nekem a posztját. A művészeti titkár ugyanis mindenért felel, attól kezdődően, hogy a vendégművész milyen repertoárt választ, melyik szállodában helyezik el, ki várja érkezésekor, hogy a kiszállásra induló autóbusznak van-e ülésrendje, a partitúrában előírt hangszerek ott vannak-e a próbán, műsorfüzeteket, szakmai jelentéseket ír, ellenőrzi, hogy rendben van-e a koncert kottaanyaga, próbarendet ír, plakátokat tervez, számtalan jóváhagyó aláírásért előszobáz a gyanakvó cenzoroknál és párttitkároknál (mert ugyebár egy értelmiségi már eleve gyanús, egy művészeti értelmiségi kétszeresen, egy nemzetiségi művészeti-klerikális származású értelmiségi négyszeresen gyanús volt), és sorolhatnám tovább.
– Milyenek voltak az első évtizedek? Így kérdem, mert négy évtizedről van szó.
– 1961-ben neveztek ki. Különös érzés volt egy – általam addig idealizált – zenekar életének boszorkánykonyhájába belelátni. A zenekarban magas képzettségű hangszeresek mellett féldilettánsok ültek, akik kijavították a kottában a számukra érdesebbnek tűnő harmóniákat (Bartók is így járt). A párttitkár karmesterek egymást jelentgették fel a városi pártbizottságnál, botcsinálta funkcionáriusok magyarázták a szocialista művészet szerepét, időnként ankétok zajlottak, ahol egyszer a városi pártmegbízott a zenekar morális profilját kivizsgálva, az általa összehívott közgyűlésnek azt dörögte: "elvtársak, eljött az ideje, hogy a felsőbb szervek jól megmossák az alsóbb szerveiket". Néha megjelent egy bőrkabátos fedőneves alak, aki a külföldi művészek kijelentései után érdeklődött. Állandó bakalódás folyt a nagyteremért Tompa Miklós színházigazgatóval (akkoriban a színház is a Kultúrpalotában működött), mindazonáltal szerda esténként egészen jó színvonalú hangversenyek hangzottak el.
– Pályád alakulását illetően miben volt jó és miben nem a művészeti titkári állás?
– Ekkor kezdődött kettős életem. A zeneszerzés egész embert kíván, a zenekar melletti munka szintén. Nagy haszonnal járt viszont egy zenekar mellett annak minden szakmai titkát kitanulni. Nagyzenekari műveimben a karmesterek a hangszerelést szokták dicsérni. Az ifjúságnak szánt hangversenyek alkalmával tartott előadásaimban megtanultam – sok év alatt –, hogy hogyan lehet szakmailag hibátlanul, de számukra érthető nyelven közel hozni a zene üzenetét. Ennek ma tanárként is hasznát veszem. Kikísérleteztem, miképpen lehet a szigorúan cenzúrázott repertoárt finoman kijátszani, hol van az az érzékeny egyensúly, ahol a műsorpolitikában helyet kaphatnak a magyar előadóművészek is (szinte minden élenjáró magyarországi művész fellépett nálunk, még a legnehezebb időszakokban is), működésem alatt mindvégig kétnyelvű plakátok és műsorfüzetek jelentek meg.
– Voltak-e összetűzéseid a hatalommal?
– Sok alkalommal, de egy ideig nem volt szó véres összetűzésekről, és némely praktikákkal sikerült megúszni a párttagságot is. Ez 1988-ig tartott, ekkorra a fölém kinevezett új vezetőség miatt annyira sűrűsödött körülöttem a levegő, hogy áthelyezésemet kértem a bábszínházba. Boldog egy év volt, házi szerzőként végre zeneszerzésből éltem.
– Fesztiválok elindítása, szervezése kötődik a nevedhez, beszéljünk ezekről!
– 1971-ben Szalman Lóránttal megkerestük a zenekedvelő megyei főtitkárt, Veres Nicolaét, és engedélyt kértünk egy fesztivál szervezésére, ezt meg is adta. 1972-ben, a második Marosvásárhelyi Zenei Napokra készült el a város zenei múltjának a feltárása. Összeállítottam egy lexikont a város zenei alakjairól (1864-től kezdődően), a köztudatba kerülhetett végre Metz Albert, László Árpád, Erkel Charlotte, Zsizsmann Rezső és még 32 elfeledett muzsikus neve.
A Musica sacra fesztivált az 1990-es márciusi események nyomán találtam ki, hogy a cenzúra alól nemrég felszabadult vallásos zene erejével próbáljuk meg oldani a városban vibráló feszültséget. Az első műsorfüzettől kezdve mottóként szerepelt minden vallás képviselőjének az üzenete, s a város valamennyi templomában felléptünk. A Silvestri-fesztivál már az újabb idők eredménye volt.
– Hogyan kerültél vissza a filharmóniához?
– A zenekar és kórus kezdeményezésére versenyvizsga volt, évtizedek óta először az intézmény (és a város?) történetében, addig mindig "kinevezések" voltak, felülről (azóta is?). A kiváló muzikológus, Pavel Puscas volt a versenytársam, a zsűrit a zenekar és a kórus alkotta. Engem választottak. Aztán át kellett szervezni az intézményt. Egy nagyobb, szólamvezetőkből álló csoport volt a vezetőtanács, volt egy szűkebb, tagság választotta szenátus, szóval kitört az addig ismeretlen demokrácia. Négy évet ígértem, hét lett belőle. Aztán kértem a nyugdíjazásom, hátha még tudok írni valamit.
– Nem beszéltünk még Csíky Boldizsárról, a zeneszerzőről, holott szimfonikus zenekarra, kamarazenekarra, különböző hangszerekre írt darabok, sok kórusmű, színpadi zene jelzi, hogy a filharmóniánál töltött esztendők alatt az alkotóművész sem pihent. Olvasom, hogy műveidet 12 európai és Európán kívüli országban játszták, Romániában minden nagyváros zenekara előadta darabjaidat.
– Nem tartozom a könnyen alkotó szerzők közé, sokszor demoralizál a nagyok óriási opusszáma, talán a magammal szembeni éberség teszi ezt, s talán, mert attól félek leginkább, hogy az előadók vagy a közönség bőbeszédűnek tart. Egy jelenkori szerző megítélésében a legfontosabb tényező az, hogy van-e egyéni hangja, amiről őt fel lehet ismerni, és vannak-e eszközei, amelyekkel hatni tud a hallgatóságra. Elég későn éreztem azt, hogy talán közel kerültem ehhez, hogy kiműveltem saját stílusomat, amikor, vagy húsz éve, a Magyar Rádió kórusa adta elő egy Balassi-versre írt darabomat.
– Zeneszerzőként ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindig éreztem, de most már tudom, hogy Bartók. Nyilván teljesen más eszközökkel írok, de zenéjének kristályos tisztaságát, lényegmondását, robusztus erejét nem kerülhettem el, és beletörődtem, hogy a mélyből nézem őt. Másrészt vokális műveimben központi problémám a magyar nyelv és a zene bonyolult, titokzatos viszonya, a zenei prozódia végtelen lehetőségei, emellett a magyar népzene zenei anyanyelvvé válása majd minden darabomban tetten érhető.
– Viszonyod az előadókkal?
– A szerző ül a teremben, hallgat és izzad, "nem is én voltam", nagy ritkán kihúzza magát és körülnéz, figyelve a hatást.
– Feleséged, Csíky Ágnes elismert textilművész, a lakásotoknak is különleges hangulatot adnak az alkotásai, két nagyon tehetséges, szép gyermeked van, akik szintén a zenei karriert választották. A fiad bel- és külföldön elismert zongoraművész, egyetemi tanár rengeteg tanítvánnyal, a lányod csellistaként tehetséges, intelligens, sokoldalú muzsikus, az Erdély TV Visszhang című adását is vezeti. Gondolom, nagyon boldog ember vagy.
– Erősen izgalmas dolog ez a boldogság. Amikor kiállítnak, kiállnak a színpadra, ugyanazt a feszült emóciót érzem, mint mindig saját szerepléseimnél. Lehetek bármilyen edzett profi, ez az izgalom mindig átjár.
– Rendkívül meglepődtem, amikor egy rendezvényen érdeklődésemre a feleséged, Ágnes azt mondta, hogy érdekes, egyéni ékszereit te készítetted. Az ötvösséget, ami a művészi fantázia mellett kemény manuális igénybevételt jelent, sehogyan sem tudom összeegyeztetni a zongorázással, ami a kéz kímélését is feltételezi.
– Régóta izgatott, hogy régi horgász barátom, Hunyadi László szobrászművész amorf tárgyakból, egy ezüstkanálból például, ékszereket tud készíteni. Tűrte, hogy a nyakán üljek, és ellessem a mesterséget. Aztán megpróbáltam én is, kezdetben egyszerűbb, majd jobb darabok születtek, a mester is mondta, hogy: na.
Kérésemre mutatja a női nyakékeket, fülbevalókat, egyebeket. Formájukat, színösszeállításukat tekintve számomra különlegesen szép valamennyi. Ennél jobban a műhely láttán csodálkozom el, ahol szerszámok garmadája szolgálja ezt az egészen más típusú alkotómunkát.
Úgy köszönök el, hogy a beszélgetést még folytatjuk, hiszen sok mindenről nem esett szó, amit szerettem volna megkérdezni, és amiről Csíky Boldizsár is szívesen beszélt volna.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Átadták az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat
Átadták az irodalom, képzőművészet és előadóművészet kategóriákban az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat pénteken, Kolozsváron. Az idei életműdíjjal Egyed Ákos történész több évtizedes munkásságát méltatták a Sétatéri Kaszinóban tartott gálán, a magyar kultúra napján.
Az erdélyi magyarság számára kultúrája megőrzése és gyarapítása létkérdés, ha el akarnák venni magyarságunkat, elég volna elvenni kultúránkat – fogalmazott beszédében Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke szerint fel kell tenni a kérdést, egészen pontosan mi az erdélyi magyar kultúra? A választ egy végtelen oldalszámú katalógus adná, amelyben íróink, festőink, táncaink, sajátos szavaink mind benne volnának, de még akkor sem biztos, hogy teljes lenne a katalógus. Mindezt azonban összeköti a magyar nyelv, amely kultúránk alapja, tette hozzá.
Az erdélyi magyar kultúra sajátos, mert a helyzetünk is az. A kisebbségi lét alapvetően védekező lét, ha nem védekezünk, elveszünk, mondta a politikus. "Természetesen nem az ajtót kell magunkra zárnunk, és nem beengedni másokat. Csak védekeznünk sem elégséges, mert a kultúra nemcsak az őt hordozó közösség kihalásával szűnhet meg, hanem azáltal is, hogy elfelejt kérdezni, kísérletezni, vagyis minden szentenciát elfogad" – fogalmazott Kelemen.
Az erdélyi magyar kultúrát mindig is a nyitottság teremtette, ennek a mai feltételeit is meg kell teremteni, különben skanzen, múzeum lesz a kultúránkból – szögezte le. A kérdezés fontosságát hangsúlyozta, valamint azt, hogy nem a vagy-vagy, hanem az is-is kérdéseket kell megfogalmazni abban a kultúrában, ahol a sokszínűség mindig jellemző volt.
Az író, a képzőművész, az előadóművész
Az RMDSZ által létrehozott díjakat egy író, egy képzőművész és egy előadóművész kapta meg. Előbbit Fekete Vincze költő vehette át, a másodikat Onucsán Miklós nagyváradi vizuális művész. Az előadóművésznek járó díjat Molnár Levente színművész, a Golden Globe-díjat elnyerő Saul fia című dráma egyik szereplője kapta. Egyed Ákos történész életműdíjat vehetett át.
Az Egyed Ákost méltató beszédében Markó Béla azt a kérdést tette fel: mit is jelent az életmű? Látszólag egyszerű a válasz, egy bizonyos kor után az embernek nem csak művei vannak, hanem életműve, de ennél több és sajtosabb jelentésről kell beszélnünk. Mint kifejtette, életet és művet nem választhatunk szét, ez kultúránk sajátossága, a mű mellett jelentős élet van, jelentős közéleti tevékenység. Az életműdíjat is olyan embereknek szánták, akiknél az élet és a mű egymásra támaszkodik – fogalmazott.
„Azt hiszem, a történetkutatásnak is szól a figyelem, amiben részesítették szerény személyem. Most már azt is tudom hogy mi az az életmű. Először meg kell jól öregedni, hogy az ember et megkaphassa” – jelentette ki a díj átvétele után Egyed Ákos.
Az elismerést megköszönte az átadóknak, feleségének és családjának. „Ilyen hosszú időn keresztül a családi háttér nélkül nem tudtam volna dolgozni, de hát kényelemben részesítettek, a mai napig azt mondja, hogy egyél, mert sovány vagy” – magyarázta a 87 éves történész.
Egyed Ákos történész Bodoson született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a Bolyai Tudományegyetem hallgatója, 1951-től itt kezdi pályafutását gyakornokként. 1953-tól a kolozsvári Történeti Intézet kutatója, majd főkutatója.
Első írását a kolozsvári Igazság közölte 1953-ban, azóta számos szaktanulmánya és tájékoztató cikke jelent meg a Korunk, A Hét, Brassói Lapok, Anuarul Institutului de Istorie Cluj, Acta Musei Napocensis, Forschungen zur Volks- und Landeskunde, Studii, Utunk folyóiratokban, valamint a napilapok hasábjain.
Tudományos munkáiban főleg az 1848-as erdélyi forradalommal és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetével foglalkozik. A gazdaságtörténeten belül különösen az ipartörténet érdekli, a társadalmi mozgalmak keretében elsősorban a munkás- és parasztmozgalmak, az utóbbi években pedig a székelység sajátos gazdasági és társadalmi újkori problémáinak kutatásában és értékelésében ér el eredményeket.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro

"Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Szabad, lélegző kultúrát kell építeni
Díjátadó gálákkal, tárlatnyitókkal, gazdag programsorozatokkal ünnepelték a hétvégén a magyar kultúra napját Erdély-szerte. 
Erdélyért életműdíjat adtak át az RMDSZ jelenlegi és korábbi vezetői Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának a jeles nap alkalmából szervezett pénteki ünnepségen, a kincses városban. A díjat az RMDSZ, valamint az általa létrehozott Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány ítéli oda évről évre.
Az elismerésről Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, kényszer hatására alakult úgy, hogy a magyar kultúra nagyjai az alkotómunkán túl a közéletben is szerepet vállaltak, de büszkének kell lennünk arra, hogy a magyar kultúrában az igazi élet és az igazi mű nem választható el egymástól.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy a kisebbségi lét alapvetően védekező lét, de nem lehet azzal védekezni, „hogy magunkra zárjuk az ajtót". Úgy vélte, a kultúra azáltal is megszűnhet, „hogy elfelejt kérdezni". „Kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő" – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
„Most már azt is tudom, mi az életműdíj: először meg kell jól öregedni, hogy az ember megkaphassa" – késztette nevetésre a közönséget Egyed Ákos a díjátadón. A rendezvényen az Erdélyi Magyar Kortárs díjakat is átadták, elsőként Fekete Vince költő vehette át a kortárs irodalmat gazdagító alkotásaiért. A képzőművészek közül az elismerést idén Onucsán Miklós érdemelte ki, az előadóművészetek közül színházban és filmekben nyújtott alakításaiért Molnár Levente vehette át. A színész laudációját pályatársa, Dimény Áron írta, amelyben – a Saul fia című film sikerére utalva – úgy fogalmazott, a kortárs magyar kultúráért díj az Oscar előszobája.
Háromszék Kultúrájáért díjat is kapott Egyed Ákos
Háromszéken is kitüntették Egyed Ákost: a történészprofesszor ünnepélyes keretek között vette át az idei, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által 2013-ban alapított Háromszék Kultúrájáért díjat. Az elismerést Tamás Sándor, a megyei önkormányzati vezető adta át a 86 éves történésznek a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, szombaton Olaszteleken. Az impozáns olaszteleki Daniel-kastély méltó helyszínként szolgált ennek a – Egyed Ákos szavaival élve – „történelmi eseménynek", amelyet a korhű öltözetű Kájoni Consort régizene együttes előadása még inkább ünnepélyessé tett.
„A professzor úr azt mondta egy alkalommal, hogy akkor éri el a célját a megemlékezés, a visszatekintés, ha képesek vagyunk levonni belőle a tanulságokat, ha ismerjük a történetünket, nemzedékről nemzedékre átadjuk és hozzátesszük a saját történeteinket, tapasztalatainkat. Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, de vigyázott is rá: úgy tárta elénk, hogy megismerjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, de hagyta, hogy levonjuk belőle a saját tanulságainkat. Ez a díj a megbecsülés jele, a tiszteleté, a köszöneté: hogy ragaszkodott, de vigyázta is történelmünket" – méltatta a történész munkásságát Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
A történész Bodoson született, szülőfalujához kötődő élményei bevallása szerint végigkísérték életútját, és büszke arra, hogy Erdővidékről származik, ide mindig hazatér. Ahogyan az eseményen megtekintett portréfilmben is elmondta, már gyerekként nagy hatással voltak rá az édesapja által elmesélt történetek, majd később a Székely Mikó Kollégium szellemisége is arra buzdította, hogy a választott pályára lépjen.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem történelem és földrajz szakán tanult tovább, majd az átszervezett Román Akadémia kolozsvári kutatóintézetébe nevezték ki kutatónak, ahol 45 éven át dolgozott. „Kis nép, kis nemzet jobban kell vigyázzon a saját értékeire, mert kis nemzetnél, kis országnál kis hibák is nagy bajok forrásai lehetnek, vigyázzunk tehát, hogy a legfontosabb nemzeti kérdésekben az érdekegyesítés legyen minden magánérdeknél előbbre való" – vallja Egyed Ákos.
Bánffy-kiállítás Váradon
A nagyváradi vár C épületében nyitották meg a hét végén az Illuzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós pályaképét bemutató tárlatot. Egy modern kori reneszánsz embernek, a sokáig méltatlanul elfeledett írónak, színházi rendezőnek, egyben Magyarország egykori külügyminiszterének állít emléket az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tárlata, amely Kolozsvár, Bukarest, Hága, Kisinyov, Rabat, Bécs, Szeged és Budapest után nyílt meg Nagyváradon.
A kiállítás a polihisztor művészi világát kívánja visszaadni és megkísérli bemutatni az írót, grafikust, politikust, karikaturistát, díszlet- és jelmeztervezőt, színházi rendezőt, valamint a koronázási ünnepségek megtervezőjét. A látogatók megtekinthetik egyebek mellett a Bánffy által A kékszakállú herceg vára című Bartók-operához tervezett jelmezek rekonstrukcióit is, amelyeket a kolozsvári magyar opera a Bánffy 2014 emlékévhez készített, de meghatározó részt képviselnek a New Yorkban élő Nicolette Jelen Bánffy modern szilikátművei is.
A kiállítás különleges aktualitása, hogy feleleveníti IV. Károly száz évvel ezelőtti koronázási ünnepségét is, amelynek kormánybiztosa, tervezője szintén a gróf volt. A bemutatónak minden helyszínen akad egy különlegessége is, ez Nagyváradon a család bárói ágának tulajdonát képező pecsétnyomó, amelyet Bánffy Farkas ajánlott fel a február 28-áig látható programra. A Szebeni Zsuzsanna kurátor és Szebeni-Szabó Róbert látványtervező által alkotott tárlatot Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár, az emlékév kezdeményezője nyitotta meg.
Művészetek összhangja a Kultúrpalotában
A zene, a képzőművészet, tánc, irodalom együttesen mutatkozott meg hat intézmény összefogásaként Marosvásárhelyen a magyar kultúra napja alkalmából, a Kultúrpalota harmadik emeletén, a magyar klasszikusokat, a Bernády-gyűjteményt bemutató képtárban. A Maros Megyei Múzeum, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, a Látó szépirodalmi folyóirat, az András Lóránt Társulat és a Tiberius vonósnégyes közös ünnepléssel emlékezett a Himnusz születésnapjára. A képtárban zenével, tánccal, verssel fűszerezett rendkívüli tárlatvezetésen vehettek részt a jelenlevők.
A gyűjtemény történetéről Soós Zoltán múzeumigazgató elmondta, a műalkotások nagyobb részét letétbe kapta a város 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumtól, ám az 1920-as hatalomváltást követően soha nem adta vissza. A közelmúltban sikerült tisztázni a tulajdonjogot, és most már végérvényesen Marosvásárhelyé maradnak a festmények. Például ott látható Thorma János Tessitori Nóráról, a híres színésznőről festett arcképe, amely előtt Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója mondott néhány gondolatot.
A Tiberius vonósnégyes a Bordi András által festett Bernády György-portré előtt kezdte a zenélést, a színművészetis hallgatók, Pataky László: Krumpliszedők festménye előtt mutatták be első performanszukat. Majd Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője olvasta fel egy korábbi versét, amelyet a szatmárnémeti Kölcsey-gimnáziumnak írt. Úgy fogalmazott, a kultúra iránti fogékonyság hiánya a legnagyobb ellensége a kultúrának.
Kulturális nyílt nap
Nyílt napot tartott a Hargita Megyei Kulturális Központ a magyar kultúra napja alkalmából pénteken Csíkszeredában. Baráti találkozóra várták az érdeklődőket, amelynek keretében a központ munkatársai az intézmény szerteágazó tevékenységét mutatták be. A találkozón részt vettek a térség kulturális szakemberei, az intézmény partnerei, civil szervezetek képviselői, valamint a Kós Károly Szakközépiskola XI. C., építészeti osztálya is.
Az esemény egyik meghívottja Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítója volt, aki a Márton Áron-emlékév tartalmát ismertette. Az emlékévet hivatalosan február 12-én nyitják meg, ennek kapcsán számos programot terveznek. Többek között egy, fiataloknak szóló helyismereti tábort Csíkszentdomokoson augusztus végén, de hirdetnek majd fotó- és kisfilmpályázatot, a múzeum anyagát Csíkszeredában is bemutatják, és készül egy kültéri kiállítás is, amelyet különböző fesztiválokon mutatnak be.
A Kájoni János Megyei Könyvtár részéről Kelemen Katalin elmondta, intézményük is a maga eszközeivel hozzájárul az emlékév programjaihoz, vetélkedőket szerveznek, valamint Márton Áronhoz kapcsolódó kiállításokat terveznek. A kulturális központ munkatársa, Botár László hangsúlyozta, sok mindennel foglalkoznak az intézményben, ezek közé tartozik a képzőművészet és vizuális művészetek bemutatása, és igyekeznek olyan kapcsolatrendszert kiépíteni, hogy a helyi értékeket népszerűsíthessék. Kiállításokat hoznak el, évente megszervezik többek között a Free Camp nemzetközi alkotótábort, a Hargitai szalon tárlatot. „Minden rendezvényünknek sajátos az arculata, és fel lehet ismerni, hogy a kulturális központban készült" – hangzott el.
Értékközvetítőket díjaztak
Öt díjazottnak adtak át elismerést az Udvarhelyszék Kultúrájáért gálaesten. A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozatot koronázó díjátadón egy kulturális egyesületet, egy színjátszócsoportot, egy művelődésszervezőt, egy polgármestert és egy grafikust tüntettek ki Udvarhelyen. Idén a helyi G. Egyesület kapta a Közösségért díjat, mivel több száz koncertet, irodalmi estet, kocsmaszínházi előadást, képzőművészeti kiállítást, fesztivált és vetítést szervezett a városban.
A Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportnak ítélték idén az Udvarhelyszék Kultúrájáért Egyesület Értékközvetítő díját. A negyedévszázados társulat több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége, hiszen meghatározza a Tamási Áron Gimnázium diákjainak életét, teret adva személyiségük kibontakozásának. Az Értékteremtő díjat Rezi Erika-Gabriella alsóboldogfalvi művelődésszervező vette át kultúranépszerűsítő tevékenységei, irodalom és művészet iránti elszántsága elismeréseként.
Az értékmentő-díjat Tamás Ernőnek, Székelyvarság polgármesterének ítélte az Udvarhelyszék Kulturájáért Egyesület: több mint tizenöt éves munkássága alatt felismerte, az értékek megőrzése és közkinccsé tétele nemcsak egyéni felelősség, hanem közösségi érdek. Gyöngyössy János, Homoródkarácsonyfalván élő történelmi grafikusnak ítélték az Udvarhelyszék Kultúrájáért életmű díját, amellyel munkásságát ismerte el az egyesület.
Több tízezren szavalták közösen a Himnuszt és a Nemzeti dalt pénteken, a magyar kultúra napján. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezés központja idén Szarvas volt, de interneten keresztül Romániából, Szlovákiából, Szerbiából és Horvátországból is csatlakoztak a rendezvényhez. Krónika (Kolozsvár)

Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”
Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel
Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket.
– 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs?
– 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat.
Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak.
Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak.
De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért.
Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók.
– Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége…
– Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia.
Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt.
A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt.
1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem.
–Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását?
–Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is.
1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott.
Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat.
Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni.
Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie.
Nagyon elkedvetlenedtem.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak.
–Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet?
–Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem.
–Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését?
–A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni.
–Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó?
–Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet.
Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni.
Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
–Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott?
–Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Száz éve született Zörgő Benjámin pszichológus
„A tanítványok cselekedete a tanító dicsérete”
Zörgő Benjámin (1916–1980) pszichológus, lélektani szakíró Hosszúréven született, Szilágy megyében, 1916. január 31-én. Iskolai tanulmányait Zilahon, a Wesselényi-gimnáziumban végezte, majd a kolozsvári egyetemen pszichológusi diplomát szerzett. 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem Pszichológia tanszékének tanársegéde lett, és még ebben az évben megvédte doktori disszertációját, majd két évvel később tanszékvezetővé nevezték ki, ebben a minőségében dolgozott tovább a Bolyai és a Babeş Tudományegyetemek egyesítéséig. 34 évesen professzorrá nevezték ki, 1964-ben állami díjjal és docensi címmel tüntették ki, 1971-ben megkapta az érdemes egyetemi professzor címet, később pedig beválasztották a Társadalom és Politikai Tudományok Akadémiájának levelező tagjai közé. (…) 
Zörgő Benjámint "az erdélyi magyar tudományos pszichológiai iskola megalapítójának tartják" Levél a Professzorhoz
A tollat százszor kezembe vettem, hogy írjak Önről, tisztelt Zörgő Benjámin Professzor. De néhány sor után mindig abba kellett hagynom, mert nem találtam a szavakat, nem tudtam rendszerezni a gondolataimat.   Eredeti szándékom szerint tanítványi emlékező sorokat, portrévázlatot, invokációt szerettem volna írni a tudósról, a nevelőről. Nemrég döbbentem rá, hogy mi történt velem: én nem tudok múlt időben szólni Önről, Tanár Úr.
Levelet fogok tehát írni jelen időben, még akkor is, ha szokatlan, hiszen levelet csak annak szoktunk írni, aki ...
Kezdem egy magyarázatfélével. Talán nem lenne itt a helye, de mert ez az egész kötet*, amelyben ezek a sorok is megjelennek a lélekről szól, tartozom annak bevallásával, hogy a szerkesztő az elmúlt két (vagy három?) év során nem egyszer kérte tőlem a kéziratot, kérte számon rajtam az újra és újra kikönyörgött halasztást, leadási határidőt. Mindig zavartan és pironkodva álltam előtte és persze magyarázatom mindig akadt, de tulajdonképpen mentségem az nem volt magam előtt sem nagyon sokáig. De Ön egyszer megszólított, a saját hangján szólt hozzám, azon a sajátos, ritmusát gyakran váltó vibráló baritonján, amelyet előadóteremben, laboratóriumban, vagy a lakásán annyiszor hallottam. Nem vagyok misztikus, nincsenek hallucinációim,  (…)
Csép Sándor. Szabadság (Kolozsvár)

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)