A magyar nyelvű oktatásért harcol továbbra is a KMEI
Szabó Á. Töhötöm váltja Veres Valért az igazgatói tisztségben
A magyar nyelvű oktatás megerősítését és versenyképességének növelését, a tehetséggondozást és a külföldi szervezetekkel való kapcsolatok mélyítését az elkövetkező időszakra nézve is céljai között fogalmazza meg a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI), a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának szakmai háttérintézménye. Az erdélyi tehetséggondozásnak a magyarországi Országos Tudományos Diákköri Tanács rendszerébe való illesztése érdekében tavaly többoldalú együttműködési megállapodást aláíró intézet a napokban megújította megállapodását a BBTE magyar tagozatával is, amelynek eredményeként – több más mellett – a vendégtanári programok megszervezésére és a magyar nyelvű jegyzetkiadásra fókuszálnak. Tegnap délben Veres Valér leköszönő igazgató az elmúlt egy év megvalósításairól tájékoztatta a sajtó képviselőit, ugyanakkor Szabó Árpád Töhötöm néprajzkutató, a KMEI újonnan megválasztott igazgatója is bemutatkozott.
– Jelen pillanatban nem tudok gyökeres változásokat ígérni, mindenekelőtt mélyebben meg kell ismerkednem ezzel a munkával. Reménykedem ugyanakkor abban, hogy Veres Valér segíteni fog, hiszen mindig is nyilvánvaló volt az ő szakmai hozzáértése, konszenzusteremtő képessége, szakmaisága pedig hozzájárult ahhoz, hogy az intézet sikereket érjen el – hangsúlyozta Szabó Árpád Töhötöm, a BBTE oktatója, akit – miután Veres Valér június 21-én benyújtotta lemondását, – az intézet igazgatótanácsa, az alapszabály értelmében egyhangúlag, egy tartózkodással választott meg igazgatónak. A néprajzkutató szerint lényeges elgondolkodni a KMEI jelenlegi struktúráján: működtethető-e az jelenlegi formájában az elkövetkező időszakban is, a székház és a partnerintézményi hálózat vonatkozásában egyaránt.
Szabó Á. Töhötöm iskoláit szülőfalujában, Siménfalván, majd Székelyudvarhelyen végezte, 1999-ben szerzett magyar–néprajz szakos diplomát a BBTE-n, majd doktori dolgozatát 2008-ban, a Debreceni Egyetemen védte meg. Vezetői tapasztalatokat a Kriza János Néprajzi Társaság alelnökeként és programigazgatójaként, valamint a KMEI aligazgatójaként, egyes programjainak felelőseként szerzett az elmúlt időszakban.
Mint kiderült, az új igazgató, és egyúttal az intézet jövőbeli tervei között szerepel a magyar nyelvű oktatás megerősítése, versenyképességének növelése minden lehetséges eszközzel, közösen a BBTE magyar tagozatával, valamint tagszervezeteikkel és partnerintézményeikkel. Ezen belül lehetőség szerint évente meg kívánják hirdetni a konferenciarészvételek támogatását: ezt elsősorban az hívta életre, hogy a hazai lehetőségek mellett a 2000–2500 lejre duzzadó részvételt sokan (főként a pályakezdők) nem engedhetik meg maguknak.
Emellett még szorosabb kapcsolatokat és együttműködést építenének ki a hazai és a magyarországi intézményekkel (a BBTE magyar tagozata mellett a Kolozsvári Magyar Diákszövetséggel, az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel, a Bolyai Társasággal, a Stúdium Alapítvánnyal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel stb.). A KMEI és az egyetem magyar tagozatának nemzetközi megítélését is erősíteni kívánják, ugyanakkor a tehetséggondozásra is hangsúlyt fektetnének: együttműködési programok keretében, a szakkollégiumokon keresztül tehetségpontokat alakítanának ki, hogy aztán ezeket tehetséghálózatba kapcsolják be. Segítenék továbbá az egyetemi oktatás szerkezetének átalakulása miatt nehéz helyzetbe került alapszakokat, és nem titkolt céljuk – amely már jó ideje foglalkoztatja a KMEI vezetőségét –, hogy a KMDSZ-szel együttműködve szakkollégiumi központot hozzanak létre.
– Sikerült jelentős mértékben felfuttatni a szervezetet, a visszajelzések azt mutatják, hogy az oktatók nagy többsége pozitívan vélekedik a KMEI-vel kapcsolatban – magyarázta Veres Valér leköszönő igazgató, hozzátéve: az a tény, hogy a magyar tagozaton meglehetősen jól mentek a dolgok az elmúlt években, a KMEI tevékenységének is köszönhető, kezdve a támogatási rendszer kialakításától a szakmai tevékenységeken át el egészen az önállósodás segítéséig. A leglátványosabb eredménynek a 24 szakkollégiumot magában foglaló programot említette, amelynek eleinte alig 2–3 előzménye volt Kolozsváron. Amint az elmúlt egy év megvalósításait számbavevő beszámolóból kiderült, a program keretében 258 szakkollégistát támogattak, akik közül 96 személy ösztöndíjban részesült. A támogatás keretében 125 konferencia- és 34 versenyrészvételt tartanak nyilván, az idei egri Országos Tudományos Diákkörü Konferenciáról (OTDK) pedig két első és öt harmadik díjat kaptak.
Eseményekben és megvalósításokban gazdag az évi tevékenységek listája: a BBTE-n 22 magiszteri képzést támogattak, a vendégtanári program keretében 82 külföldi személy költségeinek fedezéséhez járultak hozzá (teljes egészében a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága támogatásával), a jegyzetkiadás támogatási programon belül egyetemi jegyzetek megjelenését támogatták, a magyar nyelvű felnőttképző programban főleg a tanártovábbképzés terén segítettek, ugyanakkor, bár szerény mértékben, de a tagszervezetek működési költségeinek fedezéséhez is hozzájárultak.
A BBTE magyar tagozatával megújított együttműködési megállapodás pontjai között szerepel a vendégtanári programok további közös megszervezése, a magyar nyelvű akkreditált tanártovábbképzés és felnőttképzés megszervezése a közoktatásban dolgozók számára, a magyar nyelvű szakkollégiumok és mesteri programok működésének és programjainak biztosítása, a jegyzetkiadás, az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia és más tudományos konferenciák stb. megszervezése.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Tanévnyitó könyvbemutatót szervezett a Bolyai Társaság
Tanévnyitó könyvbemutatót tartott a napokban a Bolyai Társaság az Echinox-épületben, az egykori Convictus Nobilium refektóriumában.
A rendezvényen a Társaság által működtetett Egyetemi Műhely Kiadónál megjelent kötetek kerültek bemutatásra.
Az egyetemi oktatókból, hallgatókból, doktoranduszokból álló közönség előtt Dr. Veress Károly, a kiadó ötletgazdája és jelenlegi vezetője, a Bolyai Társaság volt elnöke ismertette az Egyetemi Műhely Kiadó történetét, és kiemelte jelentőségét a magyar nyelvű egyetemi oktatásban.
A kiadónál az elmúlt évek alatt számtalan hiánypótló egyetemi tankönyv, jegyzet jelent meg, de kutatási eredményeket közlő tanulmánykötetek, konferenciakötetek, sőt disszertáció is napvilágot látott.
Az egyes szerzőket és köteteiket bemutató szakembereket Dr. Gábor Csilla, a Bolyai Társaság elnöke tudományterületek szerint szólította, kifejtve, ez alkalom a társaság kiadói tevékenységének népszerűsítésére és az interdiszciplináris párbeszédre oktatók, szerzők és szerkesztők között. A gondolathoz Dr. Péntek János is csatlakozott, aki szerint fontos, hogy legyenek olyan alkalmak, amikor a magyar oktatók összegyűlhetnek, és örömét fejezte ki, hogy ezt épp a Bolyai Társaság tette lehetővé.
Szabadság (Kolozsvár)

Bolyai Alapítvány pályázati kiírása marosvásárhelyi egyetemi oktatók számára
A Bolyai Alapítvány a Bolyaiak, a BOLYAI UNIVERSITAS szellemiségének és az erdélyi magyar iskolák ősi hagyományainak megfelelően pályázatot hirdet meg marosvásárhelyi egyetemeken, főiskolákon tanító fiatal egyetemi oktatók, dolgozó doktoranduszok számára, szakmai továbbképzésük anyagi támogatására, az erdélyi magyar felsőoktatás és értelmiség megújulásának elősegítése céljából.
A pályázati kiírásra olyan fiatal erdélyi magyar egyetemi, főiskolai oktatók, doktoranduszok nyújthatnak be pályázatot, akik munkájukat és tevékenységüket marosvásárhelyi felsőoktatási intézményekben folytatják és jövőjüket is szülőföldjükön, annak fejlesztése érdekében képzelik el.
A Bolyai Alapítvány a 2012-dik évben 2 támogatást hirdet meg. Egy felsőfokú oktatási tanévre havi 10.000 Ft/fő segítséget biztosít, 10 oktatási hónapra számítva 100.000 Ft/fő évi támogatásként. A támogatási pályázatokat az Alapítvány szándéka szerint minden évben meghirdeti(a támogatások száma változhat).
A pályázat feltételei:
* Fiatal(maximum 35 év), jó képességű, aktív, a jövő nemzedékének képzésében szívesen részt vállaló, megfelelő erkölcsi magatartással rendelkező egyetemi oktatók pályázhatnak, előnyben részesülnek az anyagi és lakás gondokkal küszködők. * A pályázóknak be kell mutatniuk tanintézményük sajátosságait, eddig elért eredményeiket (tudományos kutatási, szakmai eredmények, publikációk, stb.), a jövőre vonatkozó elképzeléseiket. * A pályázathoz mellékelni kell egy önéletrajzot, valamint egy erdélyi magyar szakmai-tudományos szervezet (pl. Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület stb.,) írásos támogatását, vagy két egyetemi professzor támogató levelét.
palyazatok.ro
Erdély.ma

Normatív támogatás a magyar civil szervezeteknek
Az RMDSZ 2005 óta normatív támogatásban részesíti azon országos magyar civil és szakmai szervezeteket, amelyek tevékenysége létfontosságú a romániai magyar nemzetközösség életében, ugyanis hosszú évek óta az itt élő magyarok megmaradását, gyarapodását szolgálják. Az erdélyi magyar nemzetstratégia szempontjából kiemelt jelentőséggel bíró szervezetek az idén sem pályázatok útján, hanem kiszámítható módon jutnak hozzá a 4,5 milliárd régi lejes támogatáshoz – közölte tegnap a párt főtitkára, ami azt jelenti, hogy közvetlenül a kiválasztottak „zsebébe” megy az adófizetők pénze. Míg 2005-ben csupán két szervezet részesült támogatásban, 2011-ben már 19-re nőtt azon intézmények száma, amelyek működését jelentős mértékben elősegítette, ugyanakkor nyilván kontrollálta is a kisebbik román kormánypárt. Ezek a következők: Barabás Miklós Céh, Erdélyi Kárpát-Egyesület, Erdélyi Magyar Írók Ligája, Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület, Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet, Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Romániai Magyar Néptánc Egyesület, Kolozsvár Társaság, Bolyai Társaság, Országos Magyar Diákszövetség, Kriza János Néprajzi Társaság, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Magyar Ifjúsági Értekezlet, Kommunikáció és Médiakutató Intézet, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Romániai Doktoranduszok Országos Szövetsége, Magyar Középiskolások Országos Szövetsége. A szervezetek legtöbbjének székhelye Kolozsváron és Marosvásárhelyen található.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Eredmények és tervek a Bolyai Társaságnál
Összegezte elmúlt évi tevékenységét a pénteken tartott közgyűlésén a Bolyai Társaság (BT) – tájékoztatta lapunkat Gábor Csilla, a szervezet elnöke. Mint a közgyűlés által elfogadott beszámolójában kifejtette, a 2011. január 28-i tisztújítással kinevezett új vezetőség a folytonosság jegyében kezdhette munkáját, a leköszönő elnökségnek sikerült ugyanis kialakítania a BT működésének átlátható szervezeti és anyagi kereteit.
Az állami felsőoktatás magyar tagozatai által összeállított pályázatok befogadására, a BT működési költségeinek biztosítására irányuló pályázati tevékenység folytatása mellett a társaság saját rendezvényeket is szervezett.
2011 októberében a BT könyvdélutánt, könyvbemutatót tartott saját kiadója, az Egyetemi Műhely Kiadó addig megjelent köteteiből. – A sikeres akkreditáció révén lehetővé vált ugyanis a könyvkiadói tevékenység továbbfejlesztése, új sorozatok indítása – részletezte a társaság elnöke.
A BT partnerszervezőként vett részt a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus lebonyolításában, a kiadó vállalta az elhangzott előadások konferenciakötetekben való megjelentetését.
2012. május 4-5-én a BT hagyományteremtő szándékkal megszervezte a Paradigma(váltás) és kommunikáció című interdiszciplináris konferenciát, amellyel keretet kívántak biztosítani a magyar oktatók és kutatók, a szakterületek közötti tudományos párbeszédnek – folytatta beszámolóját a szervezet elnöke. Hozzátette: a BT honlapján folyamatos tájékoztatást nyújt az őt érintő eseményekről, naprakészen kereshetők az Egyetemi Műhely Kiadó publikációi. Távlatilag a honlap interaktívabbá tételét tervezik, illetve román és angol nyelvű változata is elkészült a kiadó számára. Utóbbi akkreditációja, a tudományos színvonal hivatalos elismerése módszeres továbbfejlesztésre kötelez – hangsúlyozta Gábor Csilla. Mint mondta, a kiadónak körülbelül tizenegy kötete jelent meg tavaly, első lépésként a Doktori dolgozatok sorozat elindításáról számolhattak be.
A BT kereskedelmi tevékenységet nem folytathat, így a kiadványokat mindenekelőtt adományozással juttatják el a könyvtárakba szerte a Kárpát-medencében. A továbbiakban egy magyarországi könyvkereskedéssel is együttműködik a szervezet, amely cserekönyvekért terjeszti kiadványait – magyarázta Gábor Csilla.
A jövőre vonatkozó tervek között elsősorban a könyvkiadási tevékenység fejlesztését, a már elfogyott kötetek újrakiadását, és/vagy a honlapon való közzétételét említette. Az első tapasztalatokat hasznosítva folytatnák az interdiszciplináris konferenciák sorozatát, illetve középtávú terveik között szerepel egy tudományos folyóirat szerkesztése is. Az elért eredmények a jó együttműködésnek és kapcsolatrendszernek köszönhetőek – mutatott rá beszámolójában a társaság elnöke.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Könyveket mutat be a Bolyai Társaság
November 16-án, pénteken délután 17 órától könyvbemutatót szervez Kolozsváron a Bolyai Társaság, melynek keretében az Egyetemi Műhely Kiadónál 2012-ben megjelent kiadványokat ismerhetik meg a jelenlévők.
Veress Károly – Lurcza Zsuzsa (szerk.): Lehetséges identitás-interpretációk könyvét Lázár Zsolt doktorandusz mutatja be, míg Püsök Sarolta: Vallások, mítoszok, vallásfilozófiai irányzatok című kötetét Lukács Olga ismerteti.
Molnár János: Állj meg a hegyen! című írását Püsök Sarolta, Fóris-Ferenczi Rita – Demény Piroska (szerk.): Interaktív eszközök és módszerek a tanítási folyamatban című könyvét Ozsváth Judit méltatja. Ferenczi Sándor: Sacerdotes Transylvanici című könyvét pedig Gábor Csilla mutatja be.
A rendezvény helyszíne: BBTE Főépület, Lucian Blaga terem.
Manna.ro

Szétkommentálni vagy elhallgatni, ez itt a kérdés
A látomásos zseni Jorge Luis Borges, lassan háromnegyed évszázada egy elképzelt, de mára a (cyber)valóságnak nagyban megfelelő bábeli könyvtárról írta: "Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található" (Bábeli könyvtár – 1941). A közéleti diskurzusokat figyelve, igen gyakran egy ilyen könyvtár képzete – és mi más a cyber, a virtuális valóság, és a médiák termelte dimenzió mint állandó megfejtésre váró “összefüggéstelenség” – ötlik az eszembe, és meggyőződésem, hogy sokan vagyunk így még ezzel. Meglátásom szerint, az a helyzet van kialakulóban, amikor egyre kevésbé vagyunk képesek “rendet vágni” a ránk zuduló információs limlom között, eligazodni a világ dolgaiban, legyen szó akár legközvetlenebb környezetünkről, vagy tágabb, sőt globális összefüggésekről. És ez nem arra ösztönöz, hogy kellő türrelemmel és némiképp alázattal közelítsünk a dolgokhoz, hogy kis szellemi, gondolkodásbeli erőfeszítéssel próbáljuk meg megérteni a valóságot, hanem ez helyett lazán szétkommenteljük azt. Olyasféle barlangképekből teremtünk “való világot” (jut az eszembe a reality show, mintegy allegóriája lehetne Platón barlang-hasonlatának, a fiúk-lányok a bekamerázott barlangban ripacskodnak naphosszat, szinte mindenestől elszigetelve a valóságtól, párhuzamos valóságot játszanak), melyek nem is kommunikálnak a valósággal, a köldökzsinor, mely ez utóbbihoz köthetné a töredezett és értelmét vesztett diszkurzív világot, rég el lett vágva. A szavak inflálódása, jelentéstartalmuk kiürülése egyben a társadalmi valóságra épülő világunk kiürítése, sőt leértékelése: minél inkább szétkommentáljuk vagy éppen ellenkezőleg elhallgatjuk a leglényegesebb dolgokat a valóságról, annál értéktelenebbé tesszük azt, és persze benne sajátmagunkat. És még az sem vigasztalhat, hogy közben – valamiféle összeesküvés-elméletnek megfelelően, mint valami árnyékvilágban – vannak/lennének “illetékesek”, akik ismerik a forgatókönyvet, tudják mi a dürgés, és a maguk hasznára gerjesztik a szavak inflációját, parasztvakításként, képmutatásként, hogy közben “titokban a maguk hasznára válthassák meg a világot”. Nem, egyre nyilvánvalóbb, hogy az “illetékesnek” gondolt vezérek is kotta nélkül játszanak, képmutatásuk, manipulatív gesztusaik, politikusi paranóia következménye: nincs rejtett és következetesen megvalósítandó terv, inflálódott, megkopott szavak vannak, egyre üresebben kongó puszta kifejezések.
Kiemelni is nehéz a politikai diskurzusok folyásából egyiket vagy másikat, hiszen akárhol is kezdenénk a merítést, lényegében ugyanazokat az üres szavakat és kifejezéseket találjuk. Ha a magyarországi alkotmány (megengedem, nem is alkotmány, nehogy hasonlítson egy “normális” jogrendszerre, amit létrehoztak, hanem “csak" alaptörvény /kisbetű szándékos/) preambuluma arra való, hogy giccses emlékművek felállítását és történelemhamisítást alapozzon meg, a rohammunkában tákolódó román alkotmánymódosítás egyenesen EP-választási kampánytéma, és semmivel sem több. Ahogy Magyarországon dúl-fúl a “rezsiharc” (pfujj, mecsoda egy kifejezés, normális embernek a hátán feláll a szőr hallatán), nálunk autonómia-harc folyik (ajánlom, hogy az autonómia kifejezést nyilvánítsák az arra “illetékesek”, a legeredetibb székely kifejezésnek, alkalmazásának sűrűsége indokoltá teszi ezt, csak ne hangzana olyan “ó-görögösen”). Szóval harc az van, autonómia még tervezetekben sincs, mert huszonöt év után még készül a “nagy és precíz, mindent felölelő” ötszázvalahányadik tervezet, amit aztán le lehet tenni a parlament asztalára, hogy csak úgy porzik az majd tőle, és utána repül is a kosárba, jó esetben a fiók mélyére. De közben persze, szétkommentelik és elátkozzák a cikket és íróját, aki azt a sarkalatos kérdést fogalmazta meg a minap, hogy vajon lenne-e pénz az autonómia intézményeire? Vagy van-e elég öntudatos és tág bugyelárissal autonómiázó székely atyafi, aki hajlandó, és képes lenne pluszban adózni azért? Márpedig az autonómia óhajtását, azt, hogy akik, ki- meg felvonulnak zászlaja alatt komoly a szándékuk, az árának megfizetése jelez(het)né, ugyanis ingyen autonómiának roppant híg (lenne) a leve!
A leginkább inflálódott és kiürült kifejezések közt a nemzet, nemzeti kifejezés lehetne a másik zászlóvívő, hiszen nincs már az az összefüggéstelenség, amiben fel ne merülne, amiben ne jelezné, hogy itt biza valami olyanról lesz/van szó, amiből egyesek kirekesztetnek, és a nemzet ezáltal fog fényeskedni, legalábbis a cigit áruló trafik-hálózat homlokzatán. A gyakori kontextus, amivel e kifejezést hozzánk, hatumákhoz (határon kívül rekedt magyarokhoz) asszociálják az a senki által át nem látott “nagy nemzetegyesítő” rendszer (NER), mely egyszercsak áldásával fogja elárasztani a “Kárpát-hazát”, csak nem tudni mikor, és nem tudni hogyan. Vannak szent dolgok, amiket soha nem szabad kimondani, azért nem t.i, mert kimondásukkal rontjuk annak esélyét, hogy tartalmuk megvalósuljon (vigyázz mit kívánsz, mert még megvalósul – mondja a Dél-dakota közmondás is); ezért elég, ha (másod)percenként elmakogjuk: nemzet, nemzeti, és minden egyébről hallgatunk – sugallja Szász Jenő egy nemrég mondott tévés (ál)interjúban. Hogy t.i. az ő fantom intézete (mi más, mint a második Nemzetstratégiai sóhivatal) éjt nappá téve dolgozik, csakhát az eredményeik titkosak, hiszen ők közpénzen (a nemlétező intézményre és vezetőjére csak az idén 1.2 milliárdot költ közpénzből a kormány) csupán a kormánynak, még pontosabban a miniszterelnöknek tartoznak beszámolni. Ezért aztán mindenki másnak (fideszesen: coki) kuss, még honlap sem értesít a megváltásunkról szóló munka fényes eredményeiről: Szászjenőt szőröstül-bőrőstül titkosították (jó kis /horror/filmet lehetne készíteni angolul ezzel a címmel: The first covert politician – lenne kasszasikere; magyarul meg lehetne a címe mondjuk: “A bennünk rejlő titkosított szászjenő”). Ugye értik, hogy nem értik? Közhivatal, mely nem is létezik, afféle kísértethajó, melynek csak a fölfuvalkodott kapitánya rémlik fel olykor-olykor, leginkább rémálmokban; igazi és hamisítatlan hungarikum, nosza nyilvánítsuk nemzetinek a szászjenőt is íziben (copyright legyen rajta).
A szétkommentált, illetve elhallgatott világ hámozott lufi, mögötte csak a nihil, a semmi van, az „esztelen kakofónia”.
Bejegyezte: Nándor László Magyari
Emlékeztető: Magyari László Nándor az önálló magyar egyetem ellen foglalt állást:
Magyari Nándor László a Szabadelvű Kör 1997. jan. 31-i ülésén elhangzott előadásában arról szólt, hogy eddig senki sem vállalkozott a Bolyai Egyetem tevékenységének kritikai feldolgozására. Szerinte kritizálni tilos, így azután "az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén". Ironikusan megjegyezte, hogy a Bolyai Társaság hozzánőtt a "megemésztetlen tradícióhoz", ténykedése pedig felszívódik a sűrű ködben. Magyari László Nándor szerint az egyetem ügyével foglalkozó kultúrpolitikusok "nem bírnak kiszabadulni egy rosszul felfogott tradíció fogságából", ez akadálya a korszerű intézmény tervének kidolgozásának. Anakronisztikus a hagyományba merevedés. "A nemzeti hagyományba, a múltba való bezárkózás" járhatatlan. Elitcserére van szükség, állapította meg. Olyan elit kell, amely "mer a korral haladni". - "Az egyetemreform főáramától eltérő törekvésnek tűnik" hangsúlyozta, "az etnikai alapon elkülönített egyetem létrehozásának kizárólagossága is." /Magyari Nándor László: Universitas és környezete. A magyar egyetem-eszme beágyazottsága a kisebbségi elitek diszkurzusába. = Szabadság (Kolozsvár), 1997. febr. 10./
http://systemcritic.blogspot.ro,

IX. Filozófus Nyílt Napok Kolozsváron - hallgass bele a filozófiába
Nemcsak kirándulás, hanem valódi szellemi kalandtúra
Lehet-e más is a filozófia, mint lexikon-szócikk vagy iskolai tantárgy? Milyen kérdések foglalkoztatják ma a filozófusokat Erdélyben, Magyarországon és a nagyvilágban, a filozófiai esszét író középiskolai diákoktól az egyetemet végzetteken át a doktorjelöltekig és a gyakorló filozófiai szakemberekig? Miről írnak a filozófiai könyvek és folyóiratok, és miért érdemes őket elolvasni? Mit tanultak meg és mik lettek az utóbbi 20 év filozófiát végzett hallgatói? Mindezt megtudhatod, ha ellátogatsz a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézetének pénteki (május 9.) és szombati (május 10.) rendezvényeire, ahol alap-, mesteri- és doktori képzésben résztvevő hallgatók és tanáraik beszélnek kutatási témájukról, az életről mint műalkotásról, tapasztalataikról, olvasmányélményeikről, illetve kiosztják a középiskolai filozófiai esszépályázat díjait diákoknak és tanáraiknak egyaránt – áll a szerkesztőségünkbe eljuttatott sajtóközleményben.
A szervezők szerint a pályázók között már biztosan találkozhatsz gyergyói, kézdivásárhelyi, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi diákokkal, de a tavalyi példák alapján feltehetően lesznek csíkszeredaiak és partiumiak is.
Helyszín: a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézete, Kolozsvár, Kogălniceanu/ Farkas utca 1. szám, I. emelet, Böhm Károly terem. Meghívottak: Horkai Hörcher Ferenc (Budapest), Gyenge Zoltán (Szeged), Jitianu Liviu, és Visky Béla (Kolozsvár). A rendezvények programját megtalálod a Magyar Filozófiai Intézet honlapján: http://filozofia.hiphi.ubbcluj.ro
A rendezvény partnerei: a Pro Philosophia Alapítvány. Támogatók: Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap, Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság. Szabadság (Kolozsvár)

Hallgass bele a filozófiába!
9. Filozófus Nyílt Napok Kolozsváron
Lehet-e más is a filozófia, mint lexikonszócikk vagy iskolai tantárgy? Milyen kérdések foglalkoztatják ma a filozófusokat Erdélyben, Magyarországon és a nagyvilágban, a filozófiai esszét író középiskolai diákoktól az egyetemet végzetteken át a doktorjelöltekig és a gyakorló filozófiai szakemberekig? Miről írnak a filozófiai könyvek és folyóiratok, és miért érdemes őket elolvasni? Mit tanultak meg, és mik lettek az utóbbi 20 év filozófiát végzett hallgatói? Mindezt megtudhatod, ha ellátogatsz a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézetének pénteki (május 9.) és szombati (május 10.) rendezvényeire, ahol alap-, mesteri- és doktori képzésben részt vevő hallgatók és tanáraik beszélnek kutatási témájukról, az életről mint műalkotásról, tapasztalataikról, olvasmányélményeikről, illetve kiosztják a középiskolai filozófiai esszépályázat díjait diákoknak és tanáraiknak egyaránt. A pályázók között már biztosan találkozhatsz gyergyói, kézdivásárhelyi, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi diákokkal, de a tavalyi példák alapján feltehetően lesznek csíkszeredaiak és partiumiak is.
Helyszín: a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézete, Kolozsvár, Kogalniceanu/ Farkas utca 1. szám, I. emelet, Böhm Károly-terem. Meghívottak: Horkai Hörcher Ferenc (Budapest), Gyenge Zoltán (Szeged), Jitianu Liviu és Visky Béla (Kolozsvár). A rendezvények programját megtalálod a Magyar Filozófiai Intézet honlapján: http://filozofia.hiphi.ubbcluj.ro
A rendezvény partnere a Pro Philosophia Alapítvány. Támogatók: Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap, Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság. Népújság (Marosvásárhely)

Egy Székelyföld autonómiájáért tüntető helyzetelemzése

Mit kínáljanak a könyv terei?
Bolyai Társaság meghívására adott elő Kolozsváron MONOK ISTVÁN Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának igazgatója Országok rongya! könyvtár a neved címmel. A 21. század könyvtárainak sorsát, feladatait, határait részletezte, bebizonyítva, hogy nyitott, rugalmas intézményekre van szükség a jövőben – is. Kustán Magyari Attila írása.
Felemelő, ugyanakkor összetett érzés, amit érez – kezdte előadását Monok. Ehhez részben hozzájárul, hogy sokan jöttek el az előadására, részben pedig a hely felemelő jellege emeli hangulatát, hiszen – mint erről később beszél –, a könyvtár esetében is számít, hogyan alakították ki tereit.
A rózsa neve
A nyolcvanas években a Szegedi Egyetem könyvtárának szakszervezeti Mikulása volt, 2010-ben hosszú idő után visszavette ezt a funkciót is a diákság nagy örömére. Mivel ezen az ünnepségen nem tud részt venni otthon, közönségét kérte arra, fogadják mikulási ajándékként előadását. A könyvtárakról beszélni mindig aktuális, mondta. Mint minden intézmény, örök változásnak van kitéve, de meglátása szerint a könyvtár az, aminek megvannak a jól megfogalmazható, állandó elemei, állandó küldetése, amelyeket persze különbözőképpen lát el.
Előadását Umberto Eco A rózsa neve című regényének témájára fűzte. A történet egyik szála arról szól, az egyik könyvtáros meg kívánja akadályozni, hogy egy szövegrészlet továbbhagyományozódjon a következő generáció számára, és mindent elkövet ezért. A regény – és az író maga is, ezt magánbeszélgetésükből tudta meg – azt gondolja, hogy a könyvtárosnak a rózsa nevét kell leírnia, a rózsával magával pedig nem kell foglalkoznia.
A könyvtáros szervezetek világszövetsége minden évben tart világkongresszust, amely nem a szakmáról szól elsősorban, hanem inkább konferenciaturizmus, hiszen több ezer ember vesz részt ezeken az eseményeken. A glasgow-i találkozó alkalmából kiadtak egy nyilatkozatot, amely ismételten leszögezte, a könyvtárak nem akarnak állást foglalni a bennük őrzött anyagokról, dolguk, hogy az intézményt fenntartsák – így aztán a pornográf anyagokat ugyanúgy meg kell őrizniük, mint az imádságos könyveket. A technológiai partnerek véleményét sem kell figyelembe venniük: egy pornográf tartalmat másfél évtized múlva már nem tudunk lejátszani a fejlődés következtében, a kérdés tehát marad, hogy mi végre a megőrzése, hogyan érdemes ezeket összegyűjteni és fenntartani?
Digitalizált, globalizált
A következőkben a könyvtár kialakulásáról is beszélt. Sokan azt mondják, hogy a fizikai könyv átalakulóban van, mások szerint egyenesen megszűnőben. A tények nem ezt mutatják, hiszen a statisztikák szerint az elmúlt harminc évben nem csökkent a kiadott címek száma, Magyarországon viszont a szakkönyvek száma hatezerről kétezerre csökkent két évtized alatt, tehát tartalmilag eltolódás tapasztalható.
Mások azt mondják, könyvtárakra sincs szükség, legalábbis jelen formájukban. Monok elmondta, tudtával az első csak elektronikus tartalmakat őrző könyvtár Malajziában található, és 1998 körül alapították, itt csak szerverekről, online elérhető dokumentumokkal dolgoznak. A második ilyen intézmény egy texasi könyvár. Az új könyvtárak alapítása tehát létező dolog, magától értetődik az is, hogy a kis szigeteken élő malájoknak, akinek nehéz volna bejárniuk egy intézménybe, digitális könyvtára volt szükségük, de Európában is új alapítási hullámról beszélhetünk. Az új alexandriai könyvtárat nemrég alapították meg – ez az értelmiségi ember bornírtsága Monok szerint, hiszen mint mondta, kevesen járnak oda, viszont így alapítása inkább szimbolikus.
A könyvtárak új alapítására számos példát hozott fel, így például a finnekét, akiknek valódi globalizált gyűjteményük van, hiszen korábban számos nemzet örökségét halmozták fel. Az alapításnak Monok elmondása szerint számtalan oka lehet: Hunyadi Mátyás, mondta, megértette egy olyan könyvtár létesítésének fontosságát, amely a korhoz viszonyítva globális szintű gyűjteménnyel bír.
Mozi, koncertterem
Elmesélte, a szegedi könyvtárépület milyenségéről 12 éven át harcoltak a könyvtárosok a professzorokkal. A poroszos elképzelés, hogy a katalógusból nézze ki az olvasó, mit akar, aztán kihozzák neki, vetélkedett az angolossal, mely szerint tegyük ki a kínálatot, és lehessen válogatni. A professzorok megszokták, hol vannak az egyetemi könyvtárak gyűjteményei, mégis sikerült átvinni, hogy mindet egy helyre hordják el végül. Az új alapítással sok problémát megoldottak, és az ellentétektől függetlenül mára mindenki örül annak, hogy egy helyen elérhetőek a könyvek, mert kompromisszumokra is készek voltak: van professzor például, akinek külön kinyomtatják és a saját helyére leteszik a cikkeket, amelyek érdeklik, mert ő így szokta meg.Azok a hallgatók ugyanakkor, akik nem mentek be a könyvtárakba különböző okokból (kicsi volt a terem stb.), ma a nagy könyvtárban találkoznak, olvasnak, randevúznak akár. Monok elmagyarázta: a könyvtárakat eleve úgy kell építeni, hogy közösségi térként is működjenek, hiszen érdekünk, hogy oda járjanak az emberek. Mindez persze mehet a tartalom rovására is, figyelmeztetett.
Az új magyar nemzeti könyvtár tervezése egyébként aktuális, ebben pedig Monok szerint még mozira is szükség volna, koncertteremre akár.
Lukács és 260 év
A kritikák szerint a könyvtárakban egyrészt sápadtarcú valakik ülnek, másrészt hiányoznak belőlük a katalógusok. Ez utóbbinak oka, hogy a könyvtárosok a rózsa nevével foglalkoztak, kialakítottak egy olyan világszabványt, amely csábítóvá teszi a könyvtári világot, de túlcizellált lett. A könyvtáros viszont tárgyszavakat is ír, ezzel azonban „túllép a rózsa nevén”, és vigyáznia kell arra, hogy ne bonyolítsa túl mindezt. Egyébként sem olyan egyszerű a rózsa nevét leírni, folytatta Monok, hiszen komoly felkészültségű munkatársakra van szükség, akik meg tudják alkotni a tárgyszavakat, ez azonban nehéz feladat. Például felhozta a Lukács György-archívumot: hagyatékát ráhagyták az akadémiára, öt-nyolc akadémikus mindig foglalkozott a munkásságával, de Monok számításai szerint 260 kutatói év telt el 1971 óta, és még mindig nem sikerült elkészíteni a katalógusát, mert nem csak egyszerűen rögzítették az adatokat, hanem igyekeztek utánajárni a részleteknek, amikkel azonban csak a hagyaték feldolgozása után kellett volna foglalkozni.
Az internet nem teljes
Az internet kapcsán azt fejtegette, rossz oldala, hogy azt üzeni: nagy, sőt egyenesen teljes, így a fiatalok azt hiszik, ha valamiről találnak pár ezer találatot, máris mindent megtaláltak. Ez azonban másképp van, hiszen csupán az írott örökség töredéke található meg rajta, és ha súlyozott, válogatott is az internetes tartalom, vannak hiányosságai. Monok szerint hatalmi kérdés, hogy a kulturális örökséget miként jelenítjük meg: ő maga készített tesztet, kiderült számára így, hogy a reneszánszról és humanizmusról többnyire angol vonatkozású anyagokból készültek fel, holott ez elsősorban olasz vonatkozású téma.
Elmesélte azt is, amikor a Magyar Elektronikus Könyvtárat megalapították, az akkori háromezer könyv mellé kaptak még nyolcszázat Kanadából, amelynek jelentős része soviniszta anyag volt. Ez problémát okozott: vissza nem utasíthatták, de ez azt jelentette, hogy ezek az anyagok jelentős arányban lesznek jelen a gyűjteményben. Ezért fontos a gyorsaság, hiszen nem mindegy, ki dolgozza fel a különböző anyagokat és milyen szemszögből. Mint összegezte: a rózsa neve nem egyszerű kérdés, a könyvtáros azonban nem foglalkozhat mással.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ünnep – Idén sem „fogyott el” Kossuth Lajos kolozsvári regimentje
Kelemen Hunor: az erdélyi magyarság tovább vívja szabadságharcát
Hírügynökségi források szerint tegnap csak kisebb incidens zavarta meg Kolozsváron március 15-e megünneplését. A szélsőségesnek tartott Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezet néhány képviselőjét a csendőrök kivezették a felvonuló tömegből. A fiatalok az egyesület lobogóival és kitűzőivel jelentek meg a rendezvényen. A menetelés elkezdése előtt néhány fiatal kokárdákat és a Jobbik Magyarországért Mozgalom szórólapját osztogatta.
A kezdetben ötszáz főre becsült tömeg csendben és a lehető legnagyobb rendben vonult végig a Kossuth/ 1989. December 21 utcán, majd megkerülte a Főteret, hogy a fél 1 órakor kezdődő misére pontosan megérkezzen. – Március 15-e, a magyar szabadság napja csak visszapillantás a múltba, de előre kell néznünk – mondta Kovács Sándor római katolikus főesperes, majd arra figyelmeztetett, hogy a szeretet a keresztény élethez tartozik, és mi, emberek önfeláldozó szeretetre teremtettünk.
Sallangmentes, megtisztult ünneplést!
Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület kancellárja március 15-ét önmagunk revíziójának szimbólumaként értékelte. – A március 15-i ünnep igazi tartalma az, ha levetjük a felesleges sallangokat, és csak a megtisztult ünnepléssel maradunk. De van erőnk krisztusi lelkülettel bocsánatot kérni és megbocsátani? – tette fel a kérdést a lelkipásztor őszinte önrevíziót kívánva.
Beszédében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök egy kortárs magyar költőt idézve arra figyelmeztetett: ne higgyünk a híg beszédű szónokoknak, hanem hagyatkozzunk a Példabeszédek tanítására. – 2015 márciusában tegyünk arról bizonyságot, hogy áthat minket a szabadságnak, a szeretetnek és az egymást iránt érzett felelősségnek a fénye. A szabadság létének feltétele az erkölcsi értékek megléte. Nincs erkölcsi érték szabadság nélkül, mint ahogy szabadság sincs erkölcsi érték nélkül. Legyünk szabadok az erkölcsi érték igazságánál, legyünk szabadok, hogy felelősek is lehessünk. Ünneplésünk csak akkor lesz igazi, ha megújul a nemzethez való tartozás tudata – hangsúlyozta az unitárius püspök.
Meg is kell tartani a szabadságot
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök Pál apostolt és Esterházy Péter kortárs magyar írót idézte, miszerint előfordulhat, hogy a szabadság voltaképpen rabság, és fordítva. – A mostani politikai rendszer sokszor használja a szabadság jelszavát, de a lényeg hiányzik. A szabadság nem azt jelenti, hogy függetlenek vagyunk, és elszakadunk az emberektől, hanem azt, hogy szabadon élek felebarátomért, és elkötelezem magam az elesettek védelmében. Igazán szabaddá csak Isten tehet minket. Nem elég a szabadságot kivívni, hanem meg is kell tartani – fogalmazott az evangélikus püspök. Az ökumenikus egyházi szertartás a Szózat és a Himnusz eléneklésével, valamint az egyházi méltóságok áldásával zárult.
Nagy-Hintós Diana
Újrakezdés, cselekvésvágy, nemzeti összefogás
Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke nevében Lőrinczi Zoltán megyei tanácsos, frakcióvezető köszöntötte a volt Biasini-szálló épületénél az egybegyűlteket, mint mondta, az újrakezdés, a cselekvésvágy, a nemzeti összefogás lehetőségét is magában hordozza ez az ünnep évről évre. – Annak büszke megvallását jelenti, hogy magyarként akarunk dolgozni a Kárpát-medencében, Erdélyben és Kolozsváron, mert ez a mi otthonunk. Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Gábor Áron népének egységesnek és kitartónak kell lennie; mert egy egységes és kitartó népet még senki nem tudott megállítani az útján – hangsúlyozta. Hozzáfűzte: különösen is érvényes ez, elvégre „tisztességesek a céljaink, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk magunknak és más nemzeteknek is”. – Mert mi tudjuk, hogy a szabadságért meg is kell küzdeni nap mint nap, hogy emlékét becsülettel adhassuk át utódainknak. Kitartó, elkötelezett, céltudatos munkára van szükség. Ugyanakkor itt az idő, hogy mi, magyarok, végre együtt dolgozzunk nemzeti ügyeink sikeréért – hangzott el az ünnepi beszédben.
A folytatásban Mile Lajos kolozsvári főkonzul tolmácsolta Orbán Viktor üdvözletét. A levélben, amelyet számos más Kárpát-medencei helyszínen felolvastak, a miniszterelnök úgy vélte: magyarként „mindenkinél több okunk van arra, hogy kivételesnek érezzük ezt a napot, hiszen hosszú évszázadok elnyomása után 1848. március 15-e mutatta meg, milyen életerős és bátor nemzet a miénk. A népek tavaszán Európa számos városát érte el a forradalom vihara, de csak egyetlen ország volt, ahol nem hunyt ki pillanatok alatt a szabadság őrtüze.” Orbán Viktor a levélben felidézte, hogy a magyar szabadság üzenete Budapestről, a Nemzeti Múzeum lépcsőiről indult el, de az egész hazában visszhangra talált. „Az azóta eltelt 167 év sok változást hozott, de az akkori igazságok máig örökérvényűek. Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csak a magyarok vívhatják ki: összefogással, munkával és egyetértéssel. 2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés!”– fogalmazott levelében Orbán Viktor miniszterelnök.
Párbeszéddel mindig sikerült túllépni a nehézségeken
A román kormányfő, Victor Ponta üzenetében arra hívta fel a figyelmet, hogy a románok és a magyarok együtt jóval erősebbek lehetnek. A Gheorghe Vuşcan, Kolozs megyei prefektus által felolvasott szöveg szerzője szerint 1848 összeköti a románokat és a magyarokat, és azt jelzi, hogy a két népnek azonosak a törekvései. Véleménye szerint az is a két nép közös értékválasztását mutatja, hogy a magyar forradalom 12 pontjából 11 pont szellemisége az erdélyi románok 1848-as balázsfalvi nagygyűlésének a követelései között is megtalálható. Hozzátette, hogy ma az euroatlanti struktúrákhoz való tartozás jelzi a közös értékválasztást. „Túl a feszültségeken és a vak szenvedélyen, amelybe néha beleütközünk, a magyar szomszédainknak és barátainknak szánt üzenetem a tiszteleté, a párbeszédé és a szolidaritásé. Párbeszéddel mindig sikerült túllépni a nehézségeken, egymást tisztelve építeni tudtunk, szolidárisak lévén fejlődtünk, és tovább vihettük azoknak az eszményeit, akik feláldozták magukat 1848-ban. Igazán hiszem, hogy együtt dolgozva erősebbek vagyunk, és ha jobban összetartunk, bölcsebbek vagyunk” – fogalmazott a román miniszterelnök.
Tiszta szívvel, felebarátaink kezét fogva
Vákár István, Kolozs Megye Tanácsának elnöke arról beszélt, hogy amennyiben március idusának hívószavai közül a testvériség került volna az első helyre az évek során, „lehet, győzelmünk hosszadalmasabb lett volna”. – Nem úgy adta a jó Isten, nem úgy adták a csillagok, de örülünk, mert megmutattuk, hogy a Kárpát-medence a miénk, itt lakunk, itt termelünk pluszt, itt élünk, neveljük gyermekeinket, és itt is halunk meg – mondta a tanácselnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy tiszta szívvel, felebarátaink kezét megfogva érdemes és lehet előrehaladni.
Emil Boc, Kolozsvár polgármestere is utalt arra, hogy csak együtt lehetünk igazán erősek, magyarok és románok, „itthon, ebben a csodálatos városban, amelyet sikerült európaivá fejlesztenünk, s ahol minden helybéli és vendég jól érezheti magát, nemzetiségtől függetlenül”. Köszönetet mondott mindazért, amit 2004-től napjainkig, közös erőbefektetéssel sikerült megvalósítani Kolozsváron – mint mondta, ezáltal válhatott ténylegesen Erdély fővárosává, de ugyanakkor gazdasági és kulturális vonatkozásban, toleranciában is élen jár, jó példaként szolgálva más városok számára is.
Mit kíván a fiatalság?
A kolozsvári ifjúság 12 pontját Buchmann Wilhelm, a BBTE Színház és Televízió Karának hallgatója olvasta fel (a fiatalok egyebek mellett valós multikulturalitást, a történelmi kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, nemzeti jelképeink szabad használatát, önálló, állami magyar felsőoktatást, a magyar kisebbség számára is elfogadható tanügyi rendszert, nyelvi, vallási és etnikai toleranciát követeltek), majd különböző alakulatok, szervezetek képviselői helyeztek el koszorút az emléktáblánál: az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, a Kolozs megyei prefektúra, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, a Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és a városi tanács RMDSZ-es frakciója, a Kolozs Megyei Tanács és annak RMDSZ-es frakciója, László Attila szenátor, az RMDSZ Főtitkársága, az RMDSZ Kolozs Megyei Nőszervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári szervezete, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata, a Protestáns Teológiai Intézet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Bolyai Társaság, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, a Magyar Ifjúsági Tanács, a Kolozsvári Magyar Diáktanács, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Hallgatói Önkormányzata, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület és az Erdélyi Magyar Ifjak. A rendezvény a Himnuszés Székely himnusz eléneklésével zárult.
Ferencz Zsolt
„A szólásszabadság korlátozásával kezdődik minden elnyomás”
Az erdélyi magyarság – nem karddal és lándzsával, de – tovább vívja szabadságharcát, mert ma is vannak olyanok, akik meg akarják fosztani nemzeti identitása alapjaitól – mondta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke vasárnap a sepsiszentgyörgyi március 15-i ünnepségen.
– 167 esztendő telt el azóta, hogy minden egyes évben, még akkor is, amikor nem lehetett, a szigorú tiltás esztendeiben – lélekben és szívben –, és azóta, amióta lehet, szabadon itt, mifelénk, Erdélyben is kint a köztereken ünnepeljük a szabadságharcot, emlékezünk erre a kiváló fordulópontra. 167 évvel a forradalom után is él a magyar emberek életében, lelkében, szívében és tudatában, kollektív tudatunkban, a nemzet memóriájában 1848, az a szabadságharc, amely leverése ellenére is felbecsülhetetlen változásokat hozott a szabadságjogok területén, változást a nemzet önbecsülésében, a világhoz való viszonyában, gyökeresen átformálta a társadalmi rendet és lelki, szellemi munícióval látta el a következő közel két évszázad szabadságszerető magyarjait – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke.
Kelemen úgy vélte: föl kell tennünk a kérdést, mi a magyarázata annak, hogy egy 167 évvel ezelőtti esemény, a magyar szabadságharc, ma is elevenen él az emlékezetünkben. – Mi a magyarázata annak, hogy most is, ezekben a napokban Erdély-szerte, Magyarországon, a Kárpát-medencében mindenhol ezrek, tízezrek, és – talán túlzás nélkül állíthatjuk – százezrek mennek ki a közterekre a szobrokhoz, emlékhelyekre, és főhajtással adóznak a magyar szabadságharc harcosai, katonái, egyszerű emberei előtt? A magyarázatunk nagyon egyszerű lehet, és pontosan a szabadságban kell keresni ezt a magyarázatot. A szabadságban, amelyre minden embernek, minden közösségnek, minden nemzetnek szüksége volt, szüksége van, és – ahhoz, hogy teljes életet élhessen egy közösség, egy nép, egy nemzet – szüksége is lesz, míg világ a világ – magyarázta az elnök.
Kifejtette: a szólásszabadság korlátozásával kezdődik minden elnyomás, ezt Petőfiék is tudták, és ezért a cenzúra eltörlésével kezdték forradalmukat. Rámutatott: az elnyomók úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a szabadságból nem kevesebb marad, hanem több lesz, ha másokkal is megosztják. – Ők azok, akik 25 évvel a kommunista diktatúra bukása után méltó utódai lehetnek a császári és cári stratégáknak: meg akarnak fosztani az anyanyelv használatától, a zászlótól, a himnusztól, nemzeti szimbólumainktól, meg akarnak fosztani az iskoláinktól, meg akarnak fosztani a kultúránktól, és mindattól, ami egy ember, egy közösség, egy nemzet életében a legfontosabb – a nemzeti identitás alapjaitól – sorolta Kelemen Hunor, hozzátéve: ezért kell folytatnia az erdélyi magyarságnak a 21. században is a szabadságharcot.
Kijelentette: a magyar közösség tiszteletet kér a tiszteletért cserébe, azt, hogy maga dönthessen dolgairól. Az autonómia ezt teszi lehetővé – tette hozzá.
A székelyföldi megemlékezésen felszólalt Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára is, aki rámutatott: mind a magyar, mind a román alaptörvény kitér az országban élő kisebbségek és a határon túli nemzetrészek védelmére. Természetes elvárás, hogy ezeket az előírásokat az európai országok közössége elfogadja és tiszteletben tartsa – tette hozzá.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere arra figyelmeztette a román államot, hogy felelősséggel tartozik a területén élő nemzeti közösségekért, és felszólította Bukarestet, hogy ne tekintse mostohagyereknek az erdélyi magyarokat, hanem figyeljen rájuk, tegye lehetővé, hogy egyszerre legyenek jó magyarok és jó román állampolgárok. A polgármester kijelentette: a székelyek nem szakadárok és nem terroristák, és a nagyhatalmaknak nem azoknak a kisebbségeknek a követeléseit kellene elismerniük, akik erőszakhoz folyamodnak, hanem a jogaikért demokratikus eszközökkel küzdő közösségeket kellene bátorítaniuk.
A hagyományőrző huszárok felvonulásával, szavalatokkal, néptáncokkal és forradalmi dalokkal színezett nagyszabású sepsiszentgyörgyi ünnepségen Székelykeve – a Vajdaságba telepített bukovinai székelyek legdélebbi településének – küldöttsége is részt vett, és meleg fogadtatásban részesült.
Szabadság (Kolozsvár)
A Noua Dreaptă (Új jobboldal) szélsőjobboldali szervezet tagjai immár hetedik éve szervezték meg a magyarság nemzeti ünnepével párhuzamos az Avram Iancu-emlékmenetet Kolozsváron. A Széchenyi tér (Piaţa Mihai Viteazu) – Wesselényi Miklós utca (Regele Ferdinand) – Deák Ferenc utca (Bulevardul Eroilor) – Bocskai tér (Piaţa Avram Iancu) útvonalon mintegy százan vonultak végig Autonomie doar la puşcărie (Autonómiát csak a fegyházban), Limba română, unica stăpână (A román nyelv az egyeduralkodó), Harghita, Covasna, pământ românesc (Hargita és Kovászna román föld) és más, hasonlóan uszító feliratú táblákkal és rigmusokkal, de a román zászlót és az Új Jobboldal szimbólumait is előszeretettel lóbálták menet közben.
Codrin Goia, a szervezet helyi elnöke a Bocskai téren tartott beszédében kifejtette: azt kérik a kormánytól, helyezze át Sepsiszentgyörgyre Románia fővárosát. Mint mondta, egyrészt sokkal jobban megközelíthető ez az ország más térségeiből; a másik dolog pedig, amiért szeretnék a változást, hogy ezáltal elejét tudnák venni a Székelyföldön uralkodó szeparatizmusnak, elvégre nem szeretnék Románia széthullását. – A szeparatizmus és az etnikai alapú autonómia megelőzésére ez lenne a legjobb megoldás. Az RMDSZ-esek sírtak amiatt, hogy szegény a Székelyföld, ha viszont Sespiszentgyörgy lenne a főváros, az gyors gazdasági fejlődést hozhatna – hangsúlyozta Codrin Goia .

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)
Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A miniszté­rium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”.
A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után
Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre.
Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg?
Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”!
Társadalmi szervezkedés
1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve.
Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudomá­nyok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek.
Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft).
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót And­rei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szo­vátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (9.)
Marseille
1993-ban megismerkedtem egy marseille-i matematikussal Erdős Pál 80. születésnapjának megünneplésére rendezett keszthelyi konferencián. Később sikerült a román és a francia akadémia közötti együttműködés keretében néhányszor ellátogatnom Marseille-be, azaz Luminybe, a Marseille-től mintegy 20 kilométerre lévő tudományos központba. Marseille érdekes és különös város. Már 1998-ban, amikor először jártam ott, elektronikus buszjeggyel és bérlettel utazhattunk, a bérletkártyát automatáknál fel lehetett tölteni, egy utazás egy óra használatot jelentett akárhány járműre.
Minden felszállásnál (a buszoknál ez mindig elől történt) a kártyát be kellett helyezni egy automatába, de csak akkor vont le összeget, ha már lejárt az előbbi utazás egy órája. A közlekedési eszközök, beleértve a metrót is, este csak negyed 10-ig jártak. Luminybe, ahol egyébként diákkollégiumok is voltak, szintén csak negyed 10-ig járt a busz. Amikor ezen csodálkoztam, és megkérdeztem, miért van így, azt a rövid választ kaptam, hogy ebben a dologban „a taxisok győztek".
Kihajóztam If szigetére, amely jól látszik Marseille partjaitól, és ahol kis börtönmúzeum emlékezik meg többek között Dumas Monte Cristójáról is. Más látnivaló nincs a kopár szigeten. Nagyon tetszett, hogy menettérti jegyet adtak, de csak odafelé ellenőrizték, visszafelé ellenőrzés nélkül ülhettünk fel a kis hajóra. Úgy gondolhatták, hogy aki kiúszik oda, azt ingyen behozzák. Ha jól emlékszem, Monte Cristót is felvette egy hajó, nem kellett kiúsznia a partig.
Szeretnék még írni néhány szót egy igen hasznos tapasztalatomról. Egy alkalommal egyik matematikus belvárosi üres lakásában laktam, aki éppen Párizsban tartózkodott több hónapig. Sehogy sem sikerült rájönnöm, hogyan lehetne a bojlert rávenni, hogy ne csak a konyhába, hanem a fürdőszobába is szolgáltasson meleg vizet. Egyik fiatal kolléga készségesen akart segíteni, de neki sem sikerült rájönnie a dolog nyitjára, hiába tanulmányozta át a hosszú használati utasítást.
De talált a papírok között egy szerződést egy szolgáltató vállalattal. Felhívta őket, és megígérték, hogy másnap délutánra kijönnek. Azt mondta a kolléga, hogy ez egyáltalán nem biztos, számítsak arra, hogy késnek egy-két napot. De nem így történt! Másnap délután megjelent a szakember, meg is javította gyorsan, aláíratta velem, hogy elvégezte a munkát, és csak annyit mondott, üzenjem meg a házigazdának, alkalomadtán hosszabbítsa meg a szerződést, mert már lejárt. Azután tudtam meg, hogy a vállalat egy (nem drága) évi bérlet fejében minden évben egyszer ingyen ellenőrzi a villanyt, gázt, vizet. A javításokat pedig kérésre végzik, bármikor lehet hívni őket telefonon, ezekért fizetni pedig a bérlet fizetésekor kell. Igen hasznos dolog!
Luminy tudományos és technológiai park, ahol egyetemi karok, diákkollégiumok és különféle kutatóközpontok vannak, csodálatos természeti környezetben. Úgy hallottam, hogy a második világháború végén Marseille kommunista polgármestere államosította (egyszerűen elvette a tulajdonostól) azt a helyet, ahol ma ez a tudományos park található, és a tulajdonosnak majdnem két évtizedébe került, hogy jogi úton visszaperelje. De akkor is csak úgy, hogy felajánlotta: ha visszakapja, odaadja a városnak tudományos célra (részben vagy egészben, azt már nem tudom).
Most, amikor ezeket írom, megpróbáltam utánanézni az interneten ennek a dolognak, sikertelenül. Csak annyit tudtam meg, hogy Marseille-nek a második világháború után az 1990-es évek közepéig mindvégig baloldali polgármestere volt, és egyetlen egyszer volt kommunista polgármestere, 1946–1947-ben. A tudományos és technológia park Lu­minyben 1963-ban létesült. A második világháború után a kommunista párt tervszerűen próbálta elfoglalni Marseille-t, a város minden részébe költöztettek kommunistákat vagy szimpatizánsokat, akiknek a propaganda volt a feladatuk. Kulturális és sportrendezvényeket szerveztek, minden hétre került legalább egy. Fiatalokat küldtek az akkori szocialista országokba kirándulni, sport- és kulturális rendezvényeken részt venni. Így a fent említett államosítás talán nem is elképzelhetetlen.
Csak részben furcsálltam, hogy nem találtam semmit az interneten, mert azt tapasztaltam, hogy a franciák nemcsak a múlt kellemetlen eseményeivel nem szeretnek szembe nézni, hanem a jelenlegiekkel sem. Egyszer az egyik újság büszkén közölte, hogy Franciaország Európában a második helyen áll, ami az egy nőre eső átlagos élve szülések számát illeti. Sajnos már nem emlékszem az első helyen álló országra. De a második hely sem jelentett két szülést, hanem annál valamivel kevesebbet. Megkérdeztem az egyik francia kollégától, hogy ez tényleg így van-e, és nem arról van csupán szó, hogy sok a bevándorló, és ők javítják az átlagot. Azonnal tiltakozott, hogy nem ez áll fenn, hanem ez az őshonos nőkre is vonatkozik.
Hasonlóképpen nagy pompával ünneplik minden évben július 14-ét, a Bastille bevételének napját, a francia forradalom nagy tettét, de elhallgatják, hogy az a „bevétel" nem a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében történt, hanem csupán azért, mert előző napon nagy mennyiségű lőport szállítottak oda, és azt akarták megszerezni. Politikai foglyok akkor már nem voltak ott bezárva, csupán néhány köztörvényes, akinek kiszabadítása nem épp oly nagy tett. Tévedés ne essék, nem akarom megszólni a franciákat, tisztelem a történelmüket, a kultúrájukat, ahogy tisztelem Batsányi és Petőfi feltétlen franciaforradalom-imádatát is. De ma már el kellene választani a jót, a szépet, a tiszta eszméket a kétszáz év alatt megkopott, bemocskolódott, végletekig elvitt korcs eszméktől. Látjuk, hogy egyelőre a franciák képtelenek erre. Hogy lehet az, hogy néhány gazember napokig sakkban tarthat egy több mint hatvanmilliós nemzetet?
Én is megkaptam a „keresztem"
Amikor 2000-ben Emil Constantinescu elnöknek lejárt a mandátuma, szokás szerint rengeteg „keresztet" (államelnöki kitüntetést) osztogatott. Lányi Szabolcs forradalmár barátunk (1989. december 21-e éjszakáját börtönben töltötte, mert tüntetett aznap) akkor éppen államtitkár volt a tudomány és technológiai minisztériumban, és látta, hogy kevés magyar van a listán. Nos, javasolt néhány nevet, többek között az enyémet is. Így nekem is megvan a keresztem. Amikor Kolozsváron átadták, szerencsére épp nem voltam otthon, ezért Ionescu Klára kolleganőmet kértem meg, hogy vegye át helyettem (aki szintén kapott, de ő megérdemelten az informatikai versenyek szervezéséért, és őt nem Lányi Szabolcs írta fel a listára). A saját lovagkeresztjét és hengerét hazavitte, az enyémet pedig feltette az irodájában az egyik polcra.
Még mielőtt érte mentem volna, egyszer bement valaki hozzá, és megkérdezte, hogy mi az ott a polcon. Klári elmagyarázta, levette a hengert, kibontotta, és üres volt. Majdnem elájult, úgy megrémült. Mi történt, mikor, hol tűnt el a diploma? Mit fogok én szólni?! Azonnal felhívott telefonon, és arra kért, menjek be hozzá a kitüntetésért. Láttam, hogy nagyon zavarban van, nem tudta, hogyan mesélje el. Végül úgy mesélte el, ahogy történt. Ő bosszankodott, restelkedett, én pedig jót nevettem a dolgon.
Gondoltam, jelzem Szabolcsnak, hogy mi történt. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy üres a henger. A legtermészetesebb hangon csak annyit mondott: tudja, hiszen ő vette ki a diplomát, hogy nehogy eltűnjön (!). Egyszer, amikor éppen Csíkszeredában jártam (most ott lakik), ideadta úgy, hogy mivel lusta voltam felmenni hozzá a harmadik emeletre, ledobta az erkélyről... Az lett volna tisztességes, ha visszautasítom a díjat, de nem tettem. Akkor ez még nem volt divatban. De az életrajzomba nem szoktam beleírni. Csak később olvastam valahol azt a Bernard Show-idézetet, hogy nem szabad visszautasítani semmilyen díjat, kitüntetést, úgy kell élni, hogy az ember ne kapja meg. Neki ez nem sikerült, sok díjat visszautasított, de a Nobel-díjat (hosszas töprengés után) elfogadta. Ez utóbbin, nem tudom, miért, de nem csodálkozom.
Kell-e nekünk önálló egyetem?
Erre a kérdésre a válaszom mindig igen volt. Ez annyira természetes volt számomra, mint az, hogy magyarul beszélek. Csodálkoztam azokon, akik nem így gondolkoztak, akik azt tartották, hogy nem lennénk képesek arra, hogy egy önálló egyetemet hatékonyan működtessünk. Hangoztatták ezt akkor, amikor közelünkben új országok születtek! Azok a népek nem féltek attól, hogy nem tudják majd működtetni az új országukat, pedig nem is voltak mindig többen nálunk, erdélyi magyaroknál.
Ma már ezt sem lehet állítani, hisz a Sapientia léte, sikere bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk erre. Most azt szokták hangoztatni egyesek, nem tisztességes, hogy magyarországi pénzből működtetünk egyetemet, amikor jogunk lenne román állami egyetemre. Jogunk lenne természetesen, és lehetne is román állami egyetemünk, ha hatékonyabban küzdöttünk volna érte. Ha mindenki oda tette volna a vállát. Én azt sem tartom elítélendőnek, hogy Magyarország működteti az egyetemet, hisz hány teljesen kész szakembert kapott Erdélyből, akinek a tanításáért nem kellett fizetnie!
Már az 1990-es évek elején volt két szélsőséges vélemény, amely rombolta a Bolyai-egyetem visszaállításának lehetőségét. Egyik volt a kishitűeké, akik kétségbe vonták egy önálló állami magyar egyetem létjogosultságát. Ezek vezére volt Cs. Gyimesi Éva. A másik a mohóké volt, akik mindent egyből akartak, el sem tudták képzelni az új egyetemet úgy, hogy azon ne legyen minden lehetséges szak, az összes mérnöki szaktól minden zenei szakig. Ezeket képviselte Jeney Dezső.
Emlékszem egy tanácskozásra a Bolyai Társaságnál valamikor 1990 kora nyarán, amikor egyesek már felvetették, hogy amíg megalakul az önálló egyetem, kérjünk külön magyar helyeket a Babeş–Bolyain. Ezt én akkor elleneztem, mert még voltak illuzióim. Jeney Dezső kész tervvel állt elő, minden szakra megjelölte az igényelendő helyek számát. Ezek a számok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Az informatika szakra például 100 helyet kért, amikor évente összesen 25 helyet hirdettek meg. Mára jutottak oda az informatika szakon, hogy 100 körüli magyar hallgatót vesznek fel évente, de ebből csak 80 tandíjmentes. Fantazmagórikus terveket tettek közzé egy építendő campusról valahol a város szélén. Ekkor mondta, kicsit kesernyésen, Balázs Márton matematikus kollégám, aki mindig a realitások talaján állt, hogy ő azt sem bánná, ha kunyhóban kezdenénk meg az oktatást, csak lenne már egyetemünk.
Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvés-elméletszerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálta-e az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálat? No, nem egyenesen, hanem áttételesen úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ha valaki irreálisan hisz valamiben, annak ezt a hitét könnyen lehet erősíteni, csak duruzsolni kell a fülébe, hogy milyen igaza van. Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, miszerint itt manipuláció folyik. Túl sok krimit, Poirot- és Stirlitz-történetet olvastam volna?
Világmegváltó ötleteim
Mint mindenkinek, nekem is vannak világmegváltó ötleteim, néha el is mondom itt-ott, de csak ennyi, hisz tudom, hogy ezeket nem szokták megvalósítani, még ha megvalósíthatók lennének is. Most csak háromra térek ki.
Gyerekkoromban nagy élvezettel lapozgattam, olvasgattam az Élet és Tudomány számait. Akkor nagy dolog volt, hogy édesapámnak sikerült több mint harminc éven át mindig megrendelnie. Persze ehhez kellett a postásunk, bizonyos Hamza bácsi segítsége, aki mindig megsúgta, hogy mikor lesz az a bizonyos egy nap, amikor meg lehet rendelni a postán. Hamza bácsi nagyon szimpatikus cigány ember volt, aki felnőtt korában tanult meg írni-olvasni, és lett belőle postás több évtizeden keresztül.
Amikor egyetemistaként a nyári vakációban vártam, hogy levelet hozzon, gyakran mondogatta, hogy ma csak falével van. Ünnepnapokon (például húsvéthétfőn, mert akkor ez nem volt szabad nap) nem volt könnyű számára, hogy a felkínált italt-ételt miként utasítsa vissza, de kitalálta azt, hogy köszöni, és majd máskor szól, ha kell egy pohár ital. Nagyon ritkán tényleg élt ezzel a lehetőséggel. Valamikor az 1960-as években olvastam az Élet és Tudományban egy cikket a naptárreformról. A terv úgy szólt, hogy minden év vasárnappal kezdődik, január 31 napos, február és március egyaránt 30, és így tovább minden évnegyed első hónapja 31 napos, a másik kettő 30 napos. Hogy kijöjjön a 365 nap, minden év végén lenne egy M-mel jelölt nap, amelyik általános szabadnap lenne, és nem számítana bele a hét napjaiba (azaz M lenne csupán, és nem hétfő, nem kedd, ..., nem vasárnap).
Szökőévben lenne egy MM-mel jelölt hasonló nap is június és július között. Ez az ötlet nekem akkor nagyon tetszett. Akkor még nem volt szabad szombat, így minden hónapban ugyanannyi munkanap, azaz 26 lett volna (a könyvelők örömére). Azt írta a cikk, hogy ezt az új naptárat leghamarabb 1967-ben lehetett volna bevezetni, mivel az az év vasárnappal kezdődött. Azóta is várom!
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Könyvbemutatók
2016-10-21 du. 17.15
Helyszín: KJNT előadóterme, Kolozsvár, Croitorilor (Mikes) u. 15. sz. Szervező: BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete – Kriza János Néprajzi Társaság – Kolozsvári Akadémiai Bizottság – Néprajzi és Antropológiai Szakbizottság – EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya
Bemutatásra kerülnek:
Blos-Jáni Melinda: A családi filmezés genealógiája. Erdélyi amatőr médiagyakorlatok a fotózástól az új mozgóképfajtákig. Kolozsvár: (Emberek és kontextusok, 13.) Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2015.
Bemutatja: Vajda András.
Benkő József: Erdély. Sepsiszentgyörgy–Barót: Székely Nemzeti Múzeum – Tortoma Kiadó, 2014.
Bemutatja: Szőcsné Gazda Enikő.
Keszeg Vilmos (szerk.): Folyamatok, szövegek, események. A kolozsvári Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola tanulmányai. (Egyetemi Füzetek, 21.) Egyetemi Műhely – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2014.
Kerti József – Keszeg Vilmos (szerk.): Szövegek, folyamatok, események. A kolozsvári Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola tanulmányai. (Egyetemi Füzetek, 27.) Egyetemi Műhely – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2015.
Bemutatja: Keszeg Vilmos kjnt.ro/infoteka

Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellett
A Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében. 
A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is.
Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat. 
Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”.
Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Az állásfoglalás teljes szövege:. 
Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum
művészeti tagozatának védelmében
Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét.
Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására.
Kolozsvár, 2017. január 17.
Kezdeményező:
Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök
Aláírók:
Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök
Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök
Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök
Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök
Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök
Bálint Tibor Baráti Társaság nevében  Bálintné Kovács Júlia tag
Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök
Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök
Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök
Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök
Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök
Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató
Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök
Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök
Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök
Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök
Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök
Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató
Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök
Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök
Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök
Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök
Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök
Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök
Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök
Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök
Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök
Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök
Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök
Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök
Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök
Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök
Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök
Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök
PONT Csoport nevében Farkas András társalapító
Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató
Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök
Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök
Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök
Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök
Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök
Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök
Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök
Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök
Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök
maszol.ro

A múlt tükörcserepei – húsz esztendeje történt a balliberális támadás a Bolyai Egyetem ellen
Erdélyben a kozmopolita-libertariánus gondolkodás annak ellenére felülreprezentált a médiában, hogy a választóközönség igen csekély része vevő erre a szellemi perverzióra. Fő orgánumaik a Maszol, a csak pár hete szünetelő Erdélyi Riport és a valamivel mérsékeltebb, tárgyilagosabb, de azért érezhetően erre húzó Transindex.
A politikai palettán a Szabadelvű Kör keretében jelent meg e világnézet elsősorban, ami nem jelenti azt, hogy e platformon belül mindenki nemzetellenes liberális lett volna. Markáns politikai akciójuk az elmúlt bő negyed évszázadban kettő volt. 1992 vége felé a Kolozsvári Nyilatkozat után nekitámadtak az RMDSZ autonomistáinak, szabályos sajtókampányt indítva a Tőkés–Szőcs-tábor ellen. Akkor talán ennek volt köszönhető, hogy két markáns képviselőjük is bekerült az új vezetésbe, Cs. Gyimesi Éva oktatási alelnök, Magyari Nándor László pedig önkormányzati alelnök lett. A második akció közel öt évvel később, 1997 januárjában pont e két egyetemi oktatóhoz kötődik, Magyari felesége, Magyari Vincze Enikő mellett. Ők voltak ugyanis azok, akik álérvekre alapozva nekitámadtak az eladdig össznemzetinek számító oktatásügyi követelésnek, mely az önálló Bolyai Egyetem megteremtésére irányult. A történetet részletesen ismertettem az 1989 és 2014 közötti negyed évszázad politikatörténetét összefoglaló munkámban, tanulságos kereken húsz esztendő elteltével ideemelni a vonatkozó részt.
Sokan összefüggést látnak Törzsök Erikának, az SZDSZ kisebbségpolitikusának a Magyar Hírlapban megjelent „Ellenségkép nélkül” című írása és az azt követő Bolyai Egyetem elleni akció között. Törzsök elméleti kontextusba ágyazta az erdélyi balliberálisok akcióját, számos csúsztatással és nem kevés rágalmazással. Hadd rekonstruáljuk röviden néhány vonatkozó gondolatát. Törzsök szerint a XX. század végére elérkezett az etnikai Kánaán, a „nemzeti retorika” „kifulladóban”, és „nem csupán Magyarországon”, amikor nemcsak az ideológiailag az SZDSZ által dominált Horn–Kunczekormánynak nincs ellenségképe, de a környező népeknek sem: „A század utolsó éveiben végül itt állunk ellenségkép nélkül, csehek, románok, szerbek, szlovákok és magyarok.” Mintha más világban élt volna a szerző vagy végzetesen megzavarta volna valami a valóságot appercipiáló képességét. Ellenségkép nélküli szerbek, szlovákok és románok? Az ember, ismerve az elmúlt évszázad politikatörténetét, a Kisantant politikusainak megnyilvánulásait és a román többségi sajtót (illetve a szlovák és szerb sajtó magyarra fordított szövegeit), azt láthatja, hogy a Trianont megelőző évtizedektől máig kontinuus eme országokban a magyarellenesség, sőt, ahhoz képest a pillanatnyilag uralkodó politikai rendszer, a két világháború közötti predomináns, korlátozott pluralizmus, a királyi diktatúra, sztálini kemény elnyomás vagy fellazult kommunista diktatúra (bizony még ilyen is volt Ceauşescu alatt a hetvenes években) lehántható forma-meghatározottság, mely mögött ott él az alkotmányszinten tényként rögzített kőkemény program: a homogén egységes nemzetállam programja. Törzsök persze ezt explicit tagadja: „Nekünk, magyaroknak megszűnt a kisantant réme is, pedig szerettek ezzel ijesztgetni még a közelmúltban is a legkülönbözőbb oldalakról.” 
Törzsök Erika a kormányzati együttműködést úgy állítja be, mint a kisebbségbe szorult magyarság jogkövetelései megvalósításának leghatékonyabb eszközét, az anyaország-kisebbség viszonylatban pedig a partnerség szükségességét hangsúlyozza. Mondhatni, ez az egyetlen részben helyeselhető gondolat az írásában. „Agyelszívás” címszó alatt lényegében megágyaz a Szabadelvű Kör akciójának, és ismerve a közeli, jó kapcsolatot, mely a szerzőt az akció azóta elhunyt vezéralakjához, Cs. Gyimesi Évához fűzte, vélelmezhető, hogy volt is koncepcionális és taktikai egyeztetés köztük. Törzsök szerint „a közelmúltban bizonyos érdekek hivatkozási alappá, politikai szlogenné degradálódása általánossá vált. Autonómiát, Bolyai Egyetemet követelt nagy hangon boldog-boldogtalan”, miközben „nem lett átgondolva, nem lett feltéve a kérdés, hogy milyen egyetemet, kinek, miből, kikkel akarnak, akarunk”. Egy füst alatt jól be is olvas a szerző az autonomista tábornak, mely egyik oldalról „követelőzik”, folyamatosan olyan célokat fogalmaz meg, amelyek rövid távon irreálisak és elérhetetlenek, másik oldalról súlyos retorikus szónoklatokkal hirdeti, hogy „nincs remény”, és ezzel kivándorlásra biztatja honfitársait. (Ez utóbbi vád nem egyéb szemenszedett hazugságnál, pont ez az a retorika, mely soha nem jellemezte az erdélyi autonomistákat.) 
Az eszmefuttatásnak legdurvább hamisítása az, hogy a nemzeti oldalt a román hatalom kreatúrájának állítja be. Törzsök szerint „az a játék, melyben a többségi hatalom azért kreált kisebbségi „ellenállókat” (igen, jól látja az olvasó, az ellenállót idézőjelbe tette a szerző, ezzel is erősítve a mondanivalójának dehonesztáló jellegét), hogy folyamatos konfrontálódásukkal megosszák a kisebbségi közösségeket, Magyarországról a továbbiakban (…) nem kap támogatást”. Magyarán Duray Miklóst vagy Tőkés Lászlót a szlovák, illetőleg román hatalom kreálta a kisebbségi magyar közélet megosztásának céljából. Nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk...
Az Erdélyben lezajlott szabályos sajtóvihar elindítója 1997. január 31-én a Szabadelvű Kör egy vitaestje volt, melyen Cs. Gyimesi Éva, Magyari Vincze Enikő, Egyed Péter és Magyari Nándor László egyetemi oktatók tartottak előadást. A Bolyai Társaság elnöke, Horváth Andor levélben fejtette ki álláspontját. Horváth Anikó beszámolója szerint a bevezető előadások mondanivalója egybehangzóan az, hogy „a magyar nyelvű egyetemi oktatást főleg a hozzá nem értő jó szándékúak tették kizárólag politikai kérdéssé, e kérdés kezeléséből kiszorulni látszanak az illetékesek, a felsőoktatásbeli pedagógusok. Az önjelölt illetékesek, egyetemi tanári pályára hívatlanul törekvők nem képesek a felsőoktatás mindennapi és korszerűségi követelményeit felismerni, (…) a kezdeményezők egyöntetűen időszerűtlennek és gyakorlatiatlannak tartják egy különálló egyetemi infrastruktúra és közösség most kezdhető kiépítését.”
Cs. Gyimesi Éva előadása megjelent később nyomtatásban is, lényeg az, hogy a szerző úgy érzi, hogy kötelessége élni a „tekintéllyel” és szólni, különben az egyetem ügye „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe lesz”. Értsd: netán megvalósul az önálló Bolyai Egyetem. A szerző egyetemes, nemzetközi presztízsnek örvendő tekintélyekre hivatkozva fejti ki azon álláspontját, hogy nem helyes az önálló felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (egyfajta népfőiskola) igényére redukálni, mely a „nemzeti identitásvédelem, az anyanyelvápolás funkcióit tekinti fő feladatának”, hanem az egyetem egyben a tudományos kutatásnak is otthont kell adjon. A szerző „félelme”, hogy a posztgraduális tanulmányaikat külföldön folytatók netán azért nem jönnének vissza, mert az egyetemi oktatás Kolozsváron „nem ugyanazt fogja jelenteni, amit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmaztatott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú barkácsolt torzszülöttet, egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba”. Ehelyett a cél egy négynyelvű egyetemi oktatás megvalósítása, mely „nem csupán az erdélyi etnikumok szempontjából lenne megfelelő, hanem, a feszültségmentes európai integráció sajátos feltételeinek kialakítását is szolgálná.” Ugyanezt az álláspontot képviselte Magyari Vincze Enikő is, hadd idézzük az újságban megjelent szövegének konklúzióját: „Amikor (…) a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közös keretében való intézményfejlesztés mellett érvelek, akkor mindenekelőtt ennek esélyében, egy új generáció tapasztalatain, egyezségein nyugvó, mentalitásváltást hozó együttműködésben bízom.”
Magyari Nándor László egy, a diákok körében készített közvélemény-kutatást mutatott be, mely arról tanúskodott, hogy a hallgatók többsége megmaradna a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézményi keretén belül, és nem kívánja az önálló Bolyai Egyetem életre hívását. 
Érdemes pontosan idézni Magyari sajátos hangulatú, tudományoskodó, SZDSZ-es ihletésű szövegelését, melyből süt az ellenszenv a Bolyai Társaság és a Bolyai Egyetemet helyreállítani igyekvő közéleti személyiségekkel és általában a hagyománytisztelő nemzeti gondolkodásmóddal szemben: „A magyar egyetem tradíciója része a ’múlt kisajátításáért folytatott küzdelemnek’, a nemzeti elkötelezettség felmutatásának eszköze, és ugyanakkor, mint a történelmi jóvátétel, a visszavétel retorikai igénye él magyar kultúrpolitikusok diszkurzusaiban, másfelől ’zavaros és ellentmondásos tradíció’.” (…) „Lezáratlan és megemészthetetlen az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén, jó esetben besorolási-kategorizáció: mérce; ki mennyire elkötelezettje/megszállottja, ki mennyire akarja, vagy nem akarja vállalni e feldolgozatlan, felemás hagyományt, annak függvényében lehet pl. megbecsült tagja a Bolyai Társaságnak stb., ami aztán felér a maga során a ’nemzeti korrektséggel’, hogy egy BT-elnöki beszéd színes fordulatát idézzem. Jellemző, hogy a Bolyai Társaság, mely eredetileg az egyetem ’újjáalakításáért’ jött létre, annyira hozzánőtt e feldolgozatlan, megemésztetlen tradícióhoz, hogy úgy képzeli, maga is osztozik immár az ’eredeti’ mítoszban, ha kell, még a tragikus hangvételt is folytonosan használja annak érdekében, hogy ’méltó követője’, ’örököse’ lehessen annak, amiről ugyan soha nem mondja ki, hogy mi is volt, milyen is volt valójában. Konkrét ténykedése aztán fel is szívódik a sűrű ködben, mely a volt Bolyai tragikus/heroikus Olimposzából száll alá.” A volt Bolyai Egyetem és oktatóinak sorsa az „önsajnálatra, kisebbségi ’marginalitás-mítoszok’ termelésére” alkalmas, s ennek eredménye, „hogy ’revansként’ vagy legalábbis „történelmi igazságtételként” fogjuk fel a magyar egyetem újraalakításának kérdését, ami „tipikusan sérelmi politizálást eredményez, és többé-kevésbé ’szembemegy’ a nyitási politikával, mely a mai politikai valóságot jellemzi.” Egy dologban csak egyetérteni lehet Magyari Nándor Lászlóval: a politikai alkuhelyzet csapdáit magunk állítjuk fel. Még pontosabban: ő és társai állították fel azokat.
A fórumot követően a sajtóvitában a legsúlyosabb, legtekintélyesebb hozzászóló Kása Zoltán egyetemi tanár volt, aki első reakciójának fő csapásirányát sajnos a beszámoló szerzője felé orientálta. Ezzel együtt a mondanivalójának legfontosabb üzenete, hogy a Bolyai Egyetem ellen támadó oktatók jogtalanul beszéltek általában az egyetemi oktatók nevében, hiszen a Bolyai Társaság nagyságrenddel több egyetemi oktatót tömörít náluk, akik viszont az önálló Bolyai Egyetem megteremtését tartják elsőleges célnak, akkor, amikor erre végre politikai lehetőség mutatkozik. Kása Zoltán egy későbbi reflexiójában arra is rámutat, hogy az intézményszétválasztás demokratikusan egy kormányhatározat formájában megtehető, míg a magyar karok létrehozásához az egyetemi autonómiát semmibe vevő diktatórikus intézkedés szükségeltetik.
Tizenhét év távlatából visszatekintve is megdöbbentő, hogy mindez lehetséges volt, hogy pont azok egy része fordult az önálló Bolyai Egyetem ellen, akik az első vonalában kellett volna harcoljanak érte! Akkor is megdöbbentő ez, ha tudjuk, hogy a balliberális kozmopolita gondolkodás nem áll meg a trianoni határoknál, és a határon túl is fertőz. A kibontakozott vitában az egyik lényeglátó hozzászóló arról is szólt, hogy miként volt ez lehetséges. Gagyi Balla István a kommunista korban felnőtt Magyari-féle oktatók szocializációjára is rámutat írásában: „a társadalomtudományok hallgatója nem ismerte – nem ismerhette meg könyvekből sem – azt az örökséget, amit a magyar tudományosság különösen a két világháború között kitermelt. Az egyetemi előadások keretében a második világháború előtti időszak magyar tudományos teljesítményei a legtöbb esetben kritika tárgyai voltak. Néhány példa – talán – érzékelteti a fentieket: Hóman Bálint és Szekfű Gyula például pozitivista történészek (a pozitivista minősítés itt a történészek tudományos értékét degradálja). Teleki Pál – irredenta. Féja Géza – fasiszta. Makkai (a püspök) – apolitikus, nacionalista. Reményik Sándor – soviniszta. Szabó Dezső... istenkáromló (aki őt olvassa). Németh László drámái (fenntartással) elfogadhatók, a Tanúban s a Kisebbségben leírtak ’magyar fajelmélet’. Az a szellemi közeg, amelyben a fenti minősítések megfogalmazódtak, semmiképpen nem volt alkalmas magyarságismeret – s ezzel együtt magyarságtudat – átadására. Az elmondottaknak ’köszönhető’, hogy a Bolyai végzettjeinek nagy többsége az – esetleg – otthonról hozott magyarságtudatától szublimált, marxista eszmék befogadására alkalmas értelmiségivé vált.”
Összefoglalóan megállapítható, hogy a balliberálisok letették a garast a Babes-Bolyai TE fenntartása mellett. Igaz, hogy ők ezen belül autonóm magyar kart képzeltek el, legalábbis nyilatkozataik szerint, de akkor is világosan és egyértelműen megbontották a Bolyai Egyetem megteremtésére egységes magyar közakaratot. Tették mindezt úgy, hogy magukat állították be felsőfokú oktatók hangjának, szemben a politikummal, „megfeledkezve” arról, hogy a „politikum” álláspontját osztja nem kevés, sőt náluk nagyságrenddel több egyetemi oktató. A módszertan ugyanaz, mint 1992-ben. Akkor is ők kiáltották ki magukat szakértelmiségnek, akivel szemben a „voluntarista” politikai hatalom csak „monologizál”. Miközben mindkét esetben csak egy törpe kisebbséget képviseltek: mind az értelmiségen, mind a politikumon belül. 
1997 elején a Bolyai Egyetem életre hívása, amit több RMDSZ-es vezető is koalíciós szakítópróbának nevezett, karnyújtásnyira volt. Nem véletlen, hogy ellentétben a 1992-es sajtóoffenzívával, melyre a megtámadottakon kívül nem sokan reagáltak, 1997-ban sikerült felkavarni a kedélyeket, s mondanom sem kell, hogy a megszólalók elsöprő többsége támogatta az önálló állami magyar egyetem megteremtését. Csak a Szabadság című kolozsvári napilap hasábjairól nem kevesebb, mint 93 írást gyűjtöttem ki e témakörben, nem egészen három hónap terméséből. Mint az közismert, a Bolyai Egyetemet azóta sem hozták létre. Ami nem elsősorban az össznemzeti politikai akaratot megtörni igyekvő balliberálisoknak róható fel, de annyi biztos, ők megtették a magukét, alkalmat adtak arra, hogy a román fél elmondhassa: mi, magyarok sem értünk egyet ebben a kérdésben. A felelősség kisebb része az övék, a nagyobbik értelemszerűen a kisstílű alkupolitikát folytató RMDSZ-vezetésé, mely a Bolyai Egyetem követelését lényegében feladta, beérte apró-cseprő engedményekkel, amelyek fejében segített a nyíltan magyarellenes román hatalomnak demokratikus, kisebbségbarát színben tetszelegni belföldön és külföldön.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma/szerintunk

Focival katalizált ellenállás: a labdarúgás közösségszervező erejéről írt könyvet Péter László szociológus m tudják megtörni az emberek közösségszervező erejét – derül ki Péter László kolozsvári sportszociológus hamarosan megjelenő, angol nyelvű könyvéből.
A szerző által a kiadók „Arsenáljaként” jellemezett Palgrave Macmillan gondozásában jelenik meg hamarosan angol nyelven Péter László, kolozsvári sportszociológus Tiltott labdarúgás Ceaușescu Romániájában című könyve, amely a labdarúgás társadalom formáló erejét és a hanyatló diktatúrát mutatja be nyugat-európai olvasóknak.
A kötet egyik fontos következtetése, hogy még a legkeményebb diktatúrák sem tudják megtörni az emberek közösségszervező erejét.
Minderről hétvégén, a Bolyai Társaság és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Interdiszciplináris párbeszéd címmel idén már hatodik alkalommal megszervezett konferenciáján számolt be a sportszociológus.
Azt követően a Krónikának elmondta: a kötet ötlete még 2014-ből származik, amikor egy finn egyetemen járva találkozott egy talini professzorral. Amikor elmesélte neki, hogy gyermekkorában ő is részt vett a hegyi meccsnézéseken, érdesnek találta az eseménysorozatot és úgy gondolta, hogy arról érdemes lenne könyvet írni a nyugati közönségnek. Péter hozzátette, 2015-ben Gyergyócsomafalván voltak a BBTE diákjaival szakmai gyakorlaton, amikor már a könyv megírására készülve – lévén, hogy a Gyergyói-medence egyik központja volt a székelyföldi meccsnézéseknek – az első terepkutatást végezte.
Ekkor körülbelül 35-40 interjút készített a hegyi meccsnézésekről, az ezekből írt esettanulmányt pedig – mint lapunkban már beszámoltunk róla – egy kolozsvári konferencián mutatta be.
Akkor értelemszerűen még csak az előzetes eredményekről számolhatott be, ám ezután megkereste őt a svájci Springer kiadócsoporthoz tartozó Palgrave egyik szerkesztője, hogy megjelentetnék a könyvét. Abban már nem csak a Gyergyócsomafalván, hanem a Kolozsvár környékén és Dél-Erdélyben elvégzett kutatási eredményei is szerepelnek.
Hiánypótlás és összetartozás
Péter László elmondta: a székelyföldi esettanulmány után már látta kutatásainak főbb irányait, azaz, hogy médiafogyasztásról, azon belül is az illegális körülmények között külföldi médiatermékek fogyasztásáról fog szólni.
„Igazából meccsnézésről beszélünk. Ennek egyik dimenziója, hogy az emberek pótolni szerették volna azt a hiányt, amely a román tévében a ’80-as években beállt” – magyarázta. A labdarúgó-Európa-bajnokságok és világbajnokságok mérkőzéseket akarták nézni az emberek függetlenül attól, hogy székelyföldiek, Kolozsvár környékiek vagy dél-erdélyiek. „A meccsnézések másik dimenziója etnikai, amely Kolozsváron is megjelent. Bár nem annyira hangsúlyosan, mint a Székelyföldön, de az emberek egy része magyarként magyar meccseket akart nézni 1982-ben és 1986-ban, amikor a válogatott kijutott a világbajnokságra” – részletezte.
Szerinte ez nyilván a magyar közösségi összetartozást, kollektív tudatot erősítette.
„Ami a Székelyföldi kutatásaim során talán csak egy erős hipotézis volt, és amelyet az emberek megerősítettek a Kolozsváron, illetve Dél-Erdélyben készült több mint száz interjúban és 300 informális beszélgetésben, az az, hogy tekinthetjük ezt a kommunista diktatúrával szembeni harcnak, egyfajta csendes tiltakozásnak” – fejtette ki a szociológus. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)