A magyar tannyelvű szakoktatás szükségességéről, valamint önállóan működő magyar szakközépiskola létrehozásáról tárgyaltak az elmúlt héten a Maros megyei oktatásügyi intézmények vezetői a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban megszervezett pedagógustalálkozón. A Romániai Magyar Pedagógusszövetség helyi fiókjának elnöke, Horváth Gabriella, akárcsak a Sapientia-EMTE jelen levő dékánja, Hollanda Dénes professzor azon a véleményen volt, hogy csakis különálló intézmény biztosítaná a magyar nyelvű szakoktatást Maros megyében. Pethő László mérnök-tanár, a vásárhelyi Electromaros Gimnázium munkatársa vitaindító felszólalásában siralmas helyzetképet vázolt a hazai szakoktatásról. „Itt olyan autószerelők kapnak diplomát, akik életükben egyetlen gyakorlati órán sem vettek részt – jegyezte meg a pedagógus. – A tanműhelyeket egyenként felszámolták, tönkrementek. A román szakoktatásban dolgozó tanárok érdemtelenül magas jegyeket osztogatnak, így a magyar tanárok sem lehetnek igényesek, mert akkor hátrányos helyzetbe hozzák a diákokat.” Papíron mindenütt léteznek magyar osztályok, azonban a szakoktatás román nyelven történik, kivételt talán az építészeti szakiskola képez. Többek szerint feltétlenül szükség van egy vásárhelyi magyar szakiskolára. Csintalan Sándor marosvásárhelyi római katolikus esperes úgy véli: az egyház a visszakapott épületei valamelyikében teret tudna biztosítani a szakiskolának. /Máthé Éva: Magyar tanintézményt hoznának létre. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./

„Több rokonom is itt sérült meg, ismerek olyan embereket is, akik elmenekültek az országból ezután. A két fél káromoló, illetlen módon beszélt a másikról. Az egész a fajgyűlölés, az elrománosítás miatt és az ez ellen való védekezés és büszkeség miatt robbant ki. Szerintem egyáltalán nem így kellett volna megoldani ezt a problémát. Ez súlyosan rontotta a román és magyar társadalom viszonyát. Semmi értelme nem volt az egésznek” – fogalmaz markáns véleményt az 1990. március 19-én és 20-án történt marosvásárhelyi eseményekről egy tizedik osztályos diák. Szüleik átélték. A Bolyai-gimnázium tizedikesei a családi legendáriumból értesültek a márciusi eseményekről Az események után majdnem húsz évvel a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium diákjainak nagy része éppen azt rója fel tanárainak: intézményes keretek között nem tájékoztatták őket a Fekete márciusként elhíresült eseményekről. A tizedikes diákok számára már csak történelem a fekete március, hiszen még egyikük sem született meg a történtek idején. Néhányuk szüleiktől, tanáraiktól értesültek az akkor történtekről, vannak közöttük olyanok is, akik semmit sem tudnak arról, hogy mi is történt. A családok szétszakadásáról is több diák mesélt a márciusi események kapcsán, „Levideózták őket, vagy más úton tetten érték. Ezért menekülniük kellett” – idézte fel egyikük a szülői választ. /Élő történelem: fekete március. = Krónika (Kolozsvár), márc. 20./

Kinevezése utáni első vidéki látogatásán Oana Badea, a Tanügyminisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkára váratlan bejelentést tett Marosvásárhelyen. Kifejtette: helyesebb lenne, ha a Bolyai Farkas-, illetve az Alexandru Papiu Ilarian-gimnáziumokat ismét vegyes tannyelvű iskolákká alakítanák. „Javasolni fogom a Maros megyei tanfelügyelőségnek, hogy tárgyalják újra a két gimnázium helyzetét, az ügyet ugyanakkor felvetem Ecaterina Andronescu miniszter asszonynak is” – nyilatkozta Oana Badea. Mint ismeretes a Bolyai Farkas Gimnázium visszamagyarosítása éppen Andronescu előző miniszteri mandátuma alatt, az RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt között létrejött egyezség alapján történt. „Nem vagyok híve annak, hogy ahol nincsenek gondok, ott mi magunk gerjesszünk. Mert a Bolyaiban és a Papiuban jelenleg valóban nincsenek efféle problémák. Van viszont egyéb gondunk, ami megoldásra vár” – szögezte le Matei, Maros megyei főtanfelügyelő. Az államtitkár kijelentése a Bolyai igazgatóját is váratlanul érte. „Úristen, már itt tartunk?” – csodálkozott el Bálint István. Rámutatott: visszamagyarosítása után a Bolyai Farkas Gimnázium bebizonyította, hogy ha megkésve is, de a politikum helyes döntést hozott. /Szucher Ervin: A Bolyai „koedukálását” javasolja az államtitkár. = Krónika (Kolozsvár), márc. 27./

Az 1990-es évek a helyi tanügyben kisebb botrányt okozott, hogy néhai Molnár Dénes (Démol) képzőművész és rajztanár Marosvásárhelyre a Moldovai Köztársaságból frissen telepített diákoknak elmagyarázta: miért is beszélnek olyan sokan a városban egy furcsa nyelvet, amelyet a vendégek nem értenek. Hetek óta beszélnek arról, hogy miért nem lehet annyi magyar anyanyelvű kilencedik osztályt indítani a városban, ahányat a nyolcadikat magyarul végző diákok létszáma indokolna. Ugyanakkor miért lehet több olyan román nyelvű osztályt tervezni, mint ahány az állam hivatalos nyelvén nyolcadikat végzettek száma szerint kiszámítható. Arról nem beszélnek, hogy továbbra is folyik Maros megye benépesítése fiatal, elkötelezett utánpótlással, akik aztán mind szépen elérik a szavazatképes kort. Addig pedig jár nekik bentlakás, ösztöndíj, szüleiknek esetleg állás, telek, lakás, „veszélyességi pótlék”, amiért el kell viselniük a barátságtalan (?) nyelvi körülményeket. A minap a kisebbségügyi (?!) tanügyi államtitkár, valamint maga a miniszter is szeretné megóvni a magyarokat az elkülönüléstől, ezért szívesen vennék, ha minél többen elfogadnák az egyedül üdvözítőnek hirdetett oktatási elvet és nyelvet. A miniszter asszony odáig ment, hogy kijelentette: 2002-ben is csak azért egyezett bele a Bolyai Farkas Líceum magyar oktatási nyelvű intézménnyé való visszaállításába, mert tiszteletben kellett tartania egy helyi döntést, de ugyanakkor „kivívta”, hogy a román tanulók még érettségijükig maradhassanak. Jó lenne, ha a választott magyar tisztségviselők sokkal határozottabban emlegetnék: 1990-ben többek között az államilag garantált, minden szintű (!) anyanyelvű oktatás visszaállításáért is emberek áldozták fel életüket. /Virág György: Iskolapélda. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 3./

Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Líceumban tartják a VI. nemzetközi kémikus diákszimpóziumot. A tudományos igényű, kétévente tartott rendezvény idén lépte át első ízben Magyarország határait, eddig Pécsen vetélkedtek a kémiához vonzódó anyaországi és erdélyi fiatalok. Most volt az első alkalom, amikor a Kárpát-medence más részeiről is érkeztek versenyzők. Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet, a szimpózium fővédnöke köszöntötte a diákokat. Bálint István, a Bolyai líceum igazgatója örömét fejezte ki, amiért ezen a rangos rendezvényen tudományos szinten is sikerül megvalósítani a magyar összefogást. /Nagy Székely Ildikó: „Sikermolekula, örömkötés”. Jövendőbeli kémikusok találkozója. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 18./

Az idei Országos Diákszínjátszó Fesztiválról hiányzott a nagy múltú, többszörösen díjnyertes Bolyai Farkas Líceum, mondta Kovács Levente rendező, a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem tanára, a Székelyudvarhelyen április 15-17-e között megszervezett ODIF-ről. A fesztivál házigazdája az udvarhelyi Tamási Áron Gimnázium keretén belül működő Vitéz Lelkek csoport volt, amely a sepsiszentgyörgyi Osonóhoz hasonlóan az iskolai műkedvelésen túlmutató, „szinte hivatásos” színjátszó közösségnek számít. /Nagy Székely Ildikó: Vérszegény a vásárhelyi diákszínjátszás. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./

A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban a leendő első osztályosok felvételije az idén is felborzolta a kedélyeket. A Krónika által megszólaltatott pszichológusok, szociálpedagógusok és óvónők egyenesen rossznak, hatesztendős gyermekekre nézve rendkívül károsnak tartják a fölösleges versenyhelyzet létrehozását. A szakemberek szerint a vonal alatt végző gyerekek kudarcélménye akár egy életre is kihathat. Túljelentkezés esetén viszont nincs más alternatíva: a tanintézmény kénytelen megszervezni az ismeretellenőrzésnek nevezett felvételit – állítják az illetékesek. A gimnázium vezetősége beismeri, hogy nem ideális a jelenlegi versenyrendszer, de nem találtak jobb megoldást. /Tiltakoznak a magyar szülők az elsősök felvételiztetése ellen. = Krónika (Kolozsvár), máj. 8./

Május 9-én a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum immár negyedik alkalommal adott otthont a magyar tannyelvű középiskolák tantárgyversenyének. Idén biológiából, földrajzból, informatikából, társadalom- tudományokból és történelemből került sor a magyar diákok megmérettetésére. A verseny fővédnöke Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke hangsúlyozta a tehetséges fiatalokat fel kell karolni. A Maros megyei tanfelügyelőség munkatársai nem tettek eleget a meghívásnak. / Mezey Sarolta: A legjobbak vetélkedője. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 11./

Erdély-szerte elkezdődtek június 10-én a ballagások a középiskolákban. Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, illetve a Református Kollégium tizenkettedikes diákjai voltak az elsők, akik fekete-fehér öltözetben, Bocskai-nyakkendővel, virágözönben, ünneplő tömeg előtt vettek búcsút iskolájuktól. /Antal Erika: Startolt a ballagási idény. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 11./

Országszerte 221 ezer kilencedikes helyre várják a jelentkezőket június 25-éig. Vidéken a szakmai és a felekezeti középiskolákba kétszeres a túljelentkezés. 213 ezren végezték el idén a nyolcadik osztályt. A kilencedikbe való felvétel a nyolcadik osztály végéig elért teljesítmény függvényében alakul, számítógépes rangsorolás történik. Azok a tanulók, akik valamilyen művészeti vagy felekezeti iskolába sikeresen felvételiztek, nem kerülnek a számítógépes elosztórendszerbe. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum római katolikus osztályába 28 helyre 31 jelentkező vizsgázott, az ugyanabban az épületben működő Református Kollégiumba meghirdetett 28 helyre 61 diák jelentkezett. /Antal Erika: Tolongás a kilencedikbe. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 19./

Véget ért az érettségi. Az előző napokon az írásbeli érettségi tételek több mint háromórás késéssel érkeztek meg. A gimnáziumi képzés jellegétől függően történelemből, földrajzból, biológiából és testnevelésből vizsgáztak a maturandusok. Az országos adatok szerint a diákok több mint fele a testnevelést, egynegyede a földrajzot, egytizede pedig a történelmet választotta. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatóhelyettese, Horváth Gabriella elégedett az idei érettségivel. A matematika jelentett némi gondot néhány diáknak, magyarból pedig a Fanni hagyományai bizonyult nehéznek. /Antal Erika: Véget ért az érettségi. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./

Elégedetlen az EP-választási kampánnyal Frunda György RMDSZ-es szenátor. A tusnádfürdői EU Táborban tartott előadásában a politikus elmondta: a Magyar Összefogás jelöltjei inkább a múltba révedtek, vagy Kárpát-medencei politikáról értekeztek, ahelyett, hogy azt próbálták volna megértetni az emberekkel, miért fontos az erdélyi magyar jelenlét az Európai Parlamentben. Sógor Csaba és Tőkés László nem tudták megértetni az erdélyi magyarsággal, miért fontos az, hogy ott legyen három ember Brüsszelben – fogalmazott Frunda. Az Európai Uniónak nincs egy jól körülhatárolható kisebbségpolitikája, nincs erre vonatkozó kerettörvénye, ezért ebben a közegben nem sok mozgástere van az erdélyi magyar politikának – fejtette ki Markó Attila államtitkár. Székely István politológus a szélsőjobbos politikai formációk európai térnyeréséről beszélt. Szerinte a folyamatért az uniós államok liberális bevándorlási politikája, valamint a hagyományos munkásosztály megszűnése és egy erős középosztály kialakulása is okolható. Csutak István EU- szakértő oldott hangulatú előadáson beszélt az erdélyi magyarság jövőképéről. A jövőképalkotásnak két módját ismeri: „Az egyik receptje így szól: végy egy adag választói vágyálmot, fűszerezd erdélyi magyar önérzetes, ámde politikushoz méltó euroszkepticizmussal, körítésként tegyél hozzá istállózsidózást, amelyhez a helyi sajtó partner, a helyi elit csendben bólogat” – fogalmazott Csutak. A másik megoldás sokkal nehezebb és idegesítőbb – fejtette ki –, ugyanis ez már tényekből indul ki. /Horváth István: Múltba révedt kampány? = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./ A román nyelv elsajátítására buzdította több előadó is a Tusnádfürdőn zajló EU-tábor résztvevőit. Frunda György RMDSZ-szenátor elmondta: idén érettségizett lánya sajnálkozott amiatt, hogy a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban már nem működnek román osztályok, hogy a magyarok románul tanulhassanak és fordítva. /A román nyelv elsajátítására buzdítottak az EU-táborban. = Krónika (Kolozsvár), júl. 10./ Frunda György szenátor elmondta: az RMDSZ-nek elemeznie kell, szükség volt-e vagy sem az Összefogás Listájára. – Az RMDSZ több papot küldött Brüsszelbe, mint a Vatikán – mondta Frunda, gyorsan megjegyezve, tudja, hogy a pápai állam nem tagja az Európai Parlamentnek. Úgy vélte, az a jó magyar, aki olyan jól tud beszélni románul, hogy képes meggyőzni a többségi partnereket. – Aki jól tud románul, illetve még két nyelvet anyanyelvi szinten beszél, az képes európai pénzeket lehoznia – fogalmazott Frunda. Markó Attila államtitkár kijelentette: erdélyi magyarként ne arra legyünk büszkék, hogy bicska van a zsebünkben, hanem arra, hogy elsajátítjuk az európai uniós szabályokat és normákat. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alelnöke beszédében kifejtette: azért kell a magyar összefogásról beszélni, mert igenis létezik magyar széthúzás. /B. A., K. O. : Frunda: Úgy ismerjük az EU működését, mint a magyar irodalmat! = Szabadság (Kolozsvár), júl. 10./

A marosvásárhelyi Cuvantul Liber lap szerint Frunda György RMDSZ-szenátor a bálványosi szabadegyetemen azt nyilatkozta, hiba volt magyar iskolává változtatni a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumot. Frunda György elmondta, július 9-én tartott előadást a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen Erdély és az Európai Unió, Erdély perspektívái az Európai Unióban címen. Ebben kitért arra, hogy a Magyar Összefogás listáját tartalommal kell feltölteni, az összefogás listájának jelöltjei párhuzamos kampányt folytattak, Tőkés László kampánya nem találkozott az RMDSZ kampányával. Hangsúlyozta, hogy az erdélyi magyar fiataloknak sokkal többet kell bizonyítaniuk, hogy itthon boldogulhassanak. Ennek egyik feltétele az, hogy nem elég, ha magyarul beszélnek, pontosan ugyanúgy kell románul is beszélniük. Frunda fontosnak nevezte a kétnyelvű iskolákat, a párhuzamos osztályokat, mert így a gyermekeknek alkalmuk van megtanulni egymás nyelvét. Azt azonban nem mondta, hogy hiba lett volna a Bolyait magyar iskolává tenni. Szükség van anyanyelvű oktatási intézményekre, sőt bővíteni kellene azok hálózatát, szükség van az önálló magyar egyetemre is, de meg kell adni a harmadik út lehetőségét a párhuzamos román-magyar tannyelvű iskolákkal. Ezekben az iskolákban azonban el kell érni, hogy a tanári tanács is kétnyelvű legyen, mert az erdélyi magyarság megtapasztalta 1990 előtt, hogy a vegyes iskolák az asszimiláció eszközei voltak. /Mózes Edith: „Az anyanyelvű oktatás az identitás megőrzésének egyik legfontosabb eszköze. ” = Népújság (Marosvásárhely), aug. 11./

Rosszul elosztott és rossz minőségű tankönyvekből tanulnak jövőre a diákok, az oktatási reform a taneszközökre nem lesz hatással. „A könyvek elosztása is központosítva történik, a tanfelügyelőségek közvetítenek a kiadók és az iskolák között. Ez azt jelenti, hogy a diákok változó létszámára, és a pedagógusok igényeire sincs tekintettel a rendszer” – magyarázta Lakatos András, az RMDSZ oktatási alelnöke. Hiába nő, vagy csökken az osztálylétszám ugyanannyi kötetet „utalnak ki” évről évre – számolt be az aránytalanságról a Bihar megyei Tenke elméleti líceumának matematika-fizika szakos tanárnője, Oláh Ildikó is. „Túl sok az információ és sok tankönyvet hibásan fordítanak románról magyarra” – sorolta a panaszokat Bálint István, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója. Pásztor Gabriella, az oktatási minisztérium igazgatója az ÚMSZ megkeresésére elmondta, hogy tud arról, hogy a pedagógusok elégedetlenek a tankönyvkínálattal, de a minőségi kifogások orvoslására csak egyetlen megoldás van: ha a pedagógusok maguk vállalják fel a magyar tankönyvek írását. /Antal Erika, Totka László: Káosz uralja a tankönyvpiacot. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

„A magyar középiskolákban hiúság kérdésévé vált a román nyelv nem ismerése” – idézte a nyár derekán a romániai magyar sajtó Frunda György RMDSZ-es szenátort, aki buzdította a magyar fiatalokat a többség nyelvének elsajátítására. Frunda elmondta, idén érettségizett lánya amiatt sajnálkozott, hogy az marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban már nem működnek román osztályok, hogy a magyarok románul tanulhassanak és fordítva. A szenátor kijelentésén a „polgári oldal” felháborodott. Az Új Magyar Szó viszont vezércikkben állt ki Frunda nézete mellett, azzal érvelve, Sütő András hiába adta fél szemét a magyar kisebbségi jogokért. Két évtized múltán „meg kell állapítani: az iskolák szétválasztása bizonyára segítette a közösségi identitásőrzést, de ugyanakkor hozzájárult egyfajta elszigetelődéshez is, ami rontja a közösséghez tartozó egyén versenyképességét és helytállási esélyeit a romániai és/vagy európai (munka)piaci környezetben. ” /Salamon Márton László: Eretnekek. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 8./

Október 29-én Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Református Kollégium magyar szakos tanárai 19. alkalommal szervezték meg a hagyományos őszi szavalóversenyt, amelyet Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója tiszteletére az anyanyelvnek szenteltek. /b. gy. : Versek az anyanyelvről. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 3./

A jövő évi beiskolázási tervekről, a magyar tannyelvű osztályok sorsáról tanácskoztak Marosvásárhelyen a pedagógusok és a tanintézmények vezetői. Az RMPSZ Maros megyei szervezetének elnöke, Horváth Gabriella, a Bolyai Farkas Gimnázium aligazgatója jelezte: főként azért van szükség arra, hogy már most elkezdjék a magyar tannyelvű kilencedik osztályok listájának az összeállítását, hogy elkerülhető legyen az olyan helyzet, mint ami idén tavasszal kialakult, amikor a tanfelügyelőség nem indított elég osztályt a magyar általános iskolát végző diákok számára. A 2009/2010-es tanévre végül 59 magyar osztályt hagyott jóvá a minisztérium, de különböző okok miatt csak 56 osztály telt meg. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes elmondta: míg tavaly 1892 magyar tanuló végzett a 8. osztályokban, számuk idénre 1713-ra csökkent. Eszerint a következő tanévben 60 magyar osztályt kérnek a tanügyi tárcától. Horváth Gabriella szerint lehet, hogy 55-56 osztály telik meg jövőre, mert lesz lemorzsolódás. A magyar óvodákért felelő Maros megyei tanfelügyelő, Kovács Júlia arra hívta fel a figyelmet, hogy egyes községekben túl könnyedén lemondanak a pedagógusok az óvodai magyar csoportokról. A szovátai Domokos Kázmér Iskolaközpont igazgatója, Vass Ferenc szerint a román szülők sokkal öntudatosabbak, mint a magyarok: összetartanak, és mindig pontosan tudják, hogy mit kérjenek a tanfelügyelőségtől. Fazakas Piroska nagysármási angol szakos tanárnő jelezte: a mezőségi község lakosságának körülbelül a negyven százaléka magyar, azonban évek óta nem sikerül egyetlen magyar 9. osztályt sem indítani a településen. /Máthé Éva: A magyar tannyelvű osztályok sorsáról tanácskoztak Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), nov. 6./

Az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság (EMT) 15. alkalommal szervezett nemzetközi vegyészkonferenciát november 12–15. között a marosvásárhelyi Sapientia EMTE koronkai campusában és Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, amelyen mintegy 180 professzor, előadótanár, kutató és diák mutatott be tudományos dolgozatot, nemcsak az anyaországból és Erdélyből, hanem Amerikából, Kanadából, nyugat-európai országokból is, mindazok, akik magyar nyelven beszélnek. A tanácskozásról dr. Majdik Kornélia, az EMT elnökhelyettese, az EMT kémia szakosztályának vezetője, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Kémia és Vegyészmérnöki Karának dékán-helyettese kifejtette, a konferencia célja az, hogy fórumot teremtsenek határon innen és túl élő magyar anyanyelvű kutatóknak, egyetemi tanároknak, diákoknak a találkozásra, az együttműködésre, jövőbeni közös kutatási tervek kialakítására. /(vagy): Nemzetközi vegyészkonferencia. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./

Székely Emese: a hangsúly a nevelésen van!
A rendszerváltást követően fura helyzet alakult ki Marosvásárhelyen: a megyeszékhely két magyar nyelvű tanintézménye ugyanabban az épületben működik. A Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium jól megfér egymással – állítja a kollégium igazgatónője, Székely Emese, akivel az intézmény működéséről, terveiről is beszélgettünk.
Tud olyan esetről Erdélyben, ahol a régi egyházi iskola épületében működik a világi jogutód tanintézet, valamint az újjáalakult, szintén jogutódnak tekinthető felekezeti iskola is?
– Sepsiszentgyörgyön ugyanebben a helyzetben van a Székely Mikó Kollégium, Szatmárnémetiben pedig éppen az okoz gondot, hogy külön épületben működnek. Mi itt házon belül oldottuk meg a problémát: 1994-ben a Bolyai keretében indult újra a református oktatás, majd 2000-ben szétváltunk. Természetes volt, hogy ugyanazon épületben maradjunk, hiszen mindkettőnknek megvan a létjogosultsága.
A Bolyai erkölcsileg, eszmeileg, a tudományosság szempontjából a hajdani kollégium jogutódja. Mi kevesen vagyunk. Ez nem is egyházi oktatás, amit mi művelünk, hanem egyházi jellegű oktatás, hiszen valójában állami intézményként működünk. Jobb megoldást nem látok: békésen együtt kell működnünk, mert egymásra vagyunk utalva, közös az adminisztrációnk is. Nálunk 450 diák tanul, ebből 230 tanul nappali tagozaton.
Az esti és a csökkentett óraszámú oktatásra igen nagy szükség van, mert most már szinte minden munkahelyen érettségi bizonyítványt kérnek a munkavállalótól, és bizony nagyon sok magyar ember nem rendelkezik ilyesmivel. Megható, hogy 40–45 éves emberek beülnek az iskolapadba. Ezek a tagozatok két éve működnek, de idén már nem hagyták jóvá az esti tagozatot. A nappali tagozaton évfolyamonként két-két párhuzamos osztály működik: a humán-teológia és a két tannyelvű angol osztály.
– Hátrányt jelent a Református Kollégiumnak, hogy lényegében ő a „kisebbik testvér”?
– Horváth Gabriella tanárnő korábban a kollégium igazgatója volt, most a Bolyai igazgatóhelyettese, tehát ez valójában előnyünkre válik. A tanári karunk részben közös, így az órarendet és más programokat is meg kell beszélni. Kiegészítjük egymást.
– A mostani egyházi oktatás miben különbözik attól, ami félbeszakadt az államosításkor?
– Gyökeresen különbözik. Akkor az egyház messzemenően beleszólt a felekezeti iskolák működésébe. Újraalakulásunkkor az egyház speciális tanmenetet fogadtatott el a tanügyi minisztériummal, így nálunk szaktantárgyként tanítjuk a Bibliát. Ezen kívül kissé szigorúbb a belső rendszabályzatunk, mint a világi iskolában. Mi humán oktatásban részesítjük tanulóinkat, de ez nem kötelező, vannak olyan református iskolák, ahol a reáltantárgyakra helyezik a fő hangsúlyt. Nálunk a diákok több mint fele vidéki.
Tapasztalatunk, hogy ezek a gyerekek érettebbek, mint a városiak, de sajnos sokan nem tudnak románul, és évfolyamonként néhányan ezt a hátrányt nem tudják behozni az érettségiig. Az országban egyébként jelenleg 9 református tanintézet létezik. A Bibliát amúgy továbbra is nevelési eszköznek tartjuk. A szentírás beleépül a tanuló tudatalattijába, és látjuk a viselkedési másságot. A gyerekeink nevelhetőbbek, mint a más iskolák diákjai. Lelkiekben könnyebben eligazodó, kiegyensúlyozott emberek nevelése a célunk.
– A városban azt lehet hallani, hogy a református kollégium diákjai öszszetartanak, jó közösség alakult ki az iskolában…
– Nálunk a kilencedikesek a legkisebbek. Amikor beiratkoznak hozzánk, már a tanév megkezdése előtt elvisszük őket a három napra a Bucsin-tetőre, egy úgynevezett öszszerázó kistáborba. A tanárok nagy része is felváltva meglátogatja őket. Ez már nagy lépés a közösségépítés felé. Nagy szerencsém van Enyedi Csaba lelkésztanárral, aki hihetetlenül sokrétű ember: énekel, gitározik, futballozik, maga mellé állítja a gyerekeket. Valódi animátor. Nagyon jó dolog, hogy beleszólásunk van abba, kit veszünk fel a felvételiző gyerekek közül, és abba is, hogy kik tanítanak a kollégiumban. Nagyon ragaszkodunk ahhoz, hogy a tanulók és az oktatók elfogadják a belső rendszabályzatot, s ha azt nem tartják be, akkor megválunk tőlük.
– A református egyház nyújt-e valamit a kollégiumnak, illetve vannak-e speciális elvárásai?
– Az egyház évente bizonyos pénzösszeggel támogatja az oktatási folyamatot, illetve a különböző tevékenységeket, ebből például a versenyeken való részvételt, az útiköltséget finanszírozzuk. A tanárok bérét az állam biztosítja. Az egyháznak nincs ilyen elvárása, hogy csakis innen kerüljenek ki a későbbi teológushallgatók. De azért a tanulóink nagyobbik része később az emberközpontú, szociális, nevelő szakmákban helyezkedik el. Orvosira is jelentkeznek, de sajnos erre nem tudjuk őket eléggé felkészíteni.
– Magyarországon hogyan működnek az egyházi iskolák?
– Ott valódi egyházi tanintézetek működnek, amelyeket az egyházak tartanak fenn. Jó néhánnyal kapcsolatban állunk, főleg a miskolci Lévay József Református Gimnáziummal. Ott természetesen a gimnázium középiskolát jelent. Diákcsere is történt. Értékes együttműködést építettünk ki a budapesti Baár-Madas Református Kollégiummal. 17 diákunk féléves ösztöndíjasként járt náluk, ez nagyon sokat jelentett a tanulóinknak. Viszont tavaly véget ért ez a program, mert elhunyt az az erdélyi származású, svájci adományozó, aki finanszírozta ezt a többéves programot. Annak idején bolyais diákok is részt vettek benne.
– A hazai egyházak miért nem törekednek arra, hogy valódi egyházi iskolákat működtessenek Erdélyben, a Partiumban?
– Szerintem a román állam nem szívesen engedné ki a kezéből az oktatási monopóliumot. Romániában a tanügyi törvény nem szabályozza az egyházi oktatást, lényegében nem létezik felekezeti iskolarendszer. Nincs törvényes fedezete, így anyagi háttere sincs. Az egyház nem tudná felvállalni az iskolák kizárólagos fenntartását. Szerintem igazságtalan dolog lenne, hogy azok az adófizető polgárok, akiknek a gyerekei például hozzánk járnak, ne részesüljenek állami támogatásban. Így nekünk két gazdánk van, de lehet, hogy szegényebbek vagyunk, mintha egy gazdánk lenne.
Viszont létezik egyfajta védettség amiatt, hogy az egyház patronálása alatt működünk. Lényegében a társadalmi igény hozta létre ezeket a félig állami, félig felekezeti iskolákat. Persze inkább a szülők igénylik azt, hogy kissé visszafogottabbakká neveljük a gyerekeiket, hogy megóvjuk a káros hatásoktól. A tanulóknak is jól esik a fokozottabb odafigyelés. Sajnos a pedagógusképzés nem áll a helyzet magaslatán. Mi nemcsak a gyerekeket, hanem a nálunk oktató pedagógusokat is folyamatosan neveljük. Ennek az eredménye aztán meg is látszik az oktatási folyamatban. A tanárok kénytelenek más attitűdöt felvenni, mint ami a világi iskolákban uralkodik. Lényegében mi sokkal nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni a nevelésre, arra nagy szükség van manapság.
Máthé Éva. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Megéri magyar iskolába járni
A jövőben „megéri” kisebbségi oktatást szervezni ott is, ahol eddig ilyen nem működött, magasabb normatív támogatás jár ugyanis a nemzetiségi oktatásban részt vevő diákoknak egy frissen érvénybe lépett kormányhatározat szerint.
Pásztor Gabriella, az oktatási minisztérium vezérigazgatója az ÚMSZ-nek elmondta, ezentúl a törvény értelmében fejkvóta szerinti támogatásban részesülnek az iskolák, azaz minél több diák tanul egy intézményben, annál több állami támogatást kap. A kisebbségi oktatásban résztvevők számára a jogszabály kiemelt szorzót irányoz elő.
Nekünk több jár
Kisiskolások esetében évi közel ötszáz lejjel több jut a nemzetiségi tanulók oktatására, mint amennyit a többségi gyerekek képzésére biztosít a minisztérium. Az elméleti líceumok esetében ez a különbség körülbelül 300 lej, míg a zene- és művészeti oktatásban a kisebbségi diákok 400 lejjel „érnek” többet.
Pásztor Gabriella elmondta, ez a normatíva már januártól az iskolák rendelkezésére áll, és ha mégsem sikerül az összes kifizetést kieszközölni, azok korrekciójára törvényes határidőn belül sor kerül. „Arra viszont fel kell készülni, hogy a közeljövőben átszervezések következnek. Nem maradhatnak meg a kis létszámú osztályok, ezeknek az összevonására a következő tanévtől sor fog kerülni” – figyelmeztetett a vezérigazgató.
Több pénz jár a vidéki, kisebbségi, illetve a hátrányos helyzetű iskoláknak
Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő úgy véli, fontos döntésről van szó. „A nemzetiségi oktatás mindig drágább, mint a többségi. Több pedagógusra, hosszabb oktatási programra van szükség, ezeknek a költségvonzatai magasak. Azt még nem látjuk pontosan, hogy mennyire lesz elég ez az emelt normatíva, ez a következő hónapokban derül ki” – nyilatkozta lapunknak a főtanfelügyelő.
Mint elmondta, a Kolozsvár külvárosaiban működő többtannyelvű intézményekben a magasabb normatíva folyósítása kétséges, mert sok az alacsony létszámú osztály, és ezek fenntartása is gondot okoz. Péter Tünde szerint elképzelhető, hogy a jövőben a román tannyelvű intézményekben is úgy döntenek, érdemes nemzetiségi osztályokat indítani.
„A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy egyelőre minden iskola ragaszkodik a már kialakult arculatához, nehezebben nyitnak az intézmények, és nehezen épül ki a szülők és az iskolák közötti bizalom” – jelentette ki.
Nekik könnyebb
Bálint István, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója úgy tartja, végre történt egy jó kezdeményezés a kisebbségi oktatás érdekében, az oktatáspolitika tekintettel van a sajátos igényekre és lehetőségekre. „Azt remélem, hogy a megnövelt normatív támogatás kiterjed a segédeszközök vásárlására is, mert ezen a téren van jelentős többletkiadásunk” – foglalta össze elvárásait az igazgató.
A határozattal azonban nem mindenki elégedett. Andrássy Árpád, a marosvásárhelyi 7-es számú általános iskola igazgatója úgy véli, hogy a szórványban fontos segítséget jelenthet ez a támogatási forma, a tömbvidékeken azonban elégtelen.
„Tordán, ahol szórványban élnek a magyarok, vagy Temesváron, Aradon lehet tizenkét osztályos önálló iskola, Marosvásárhelyen pedig nem. Holott ha létezik önálló magyar iskola, akkor a konfliktusok nagyrésze kiküszöbölhető lenne” – mondta lapunknak az iskolaigazgató.
Antal Erika, Sipos M. Zoltán. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Meddig nyúlik... a per?
A tegnapi tárgyalás után immár nem kétséges, hogy mind a tanfelügyelőségnek, mind a táblabíróság közigazgatási részlegén elnöklő bírónőnek az a célja, hogy minél tovább húzódjon az a per, amelyet a megyei tanfelügyelőség indított az Országos Diszkriminációellenes Tanács ellen, majd perbe hívta a Romániai Magyar Pedagógusszövetséget (RMPSZ) is.
Ahogy korábban többször beszámoltunk, a múlt évi beiskolázási tervezetet kifogásolva, amely hátrányos helyzetbe hozta volna a nyolcadik osztályt végző tanulókat, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség a diszkriminációellenes tanácshoz fordult. Ez utóbbi egyetértett a petíció aláíróival, s 600 lejes pénzbírságot rótt ki a tanfelügyelőségre. A felperes a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó határozat és a pénzbírság eltörlését szeretné elérni.
A tanfelügyelőség jogi képviselője, annak ellenére, hogy a korábbi tárgyalásokon is felszólították, a február 23-i határidőre sem tett eleget a polgári perrendtartásból eredő azon kötelezettségének, hogy valamennyi periratot közöljön az alperes jogi képviselőjével is, miközben az ellenkezőjét állította. Azzal, hogy tegnap sem mondott igazat, az általa képviselt intézmény tekintélyét is csorbítja.
Januárban a bírónő azt a kételyét fogalmazta meg, hogy a tanfelügyelőség jogi személyiségnek tekinthető-e, s erre hivatkozva halasztotta el az ügy érdemi tárgyalását. Miután a szövetséget képviselő Magos Méta ügyvéd tegnap kétséget kizáróan válaszolt erre a felvetésre, a tanfelügyelőség jogtanácsosa – a korábbi taktikát követve – újból a kereset kibővítését kérte. Pontosabban azt, hogy hívják perbe a közoktatási minisztériumot és a kormányt is, mivel a beiskolázási tervezetet e két szervnél véglegesítették. Beszédéből úgy tűnt, mintha a tanfelügyelőségnek semmi köze nem lenne a beiskolázási tervhez, holott az alperesként perbe hívott felsőbb fórumokon a megyei szinten összeállított tervezet alapján döntenek.
Litiu Mihaela bírónő ezúttal azt a kérdést tette fel tegnap a pedagógusszövetség képviselőjének, hogy miután a Bolyai magyar tannyelvű középiskola, a szövetség kérte-e magyar osztályok létesítését olyan iskolákban, ahol van rá igény, és ennek ellenére nincsen osztály. Hogy miért kellett belefoglalni a kérdésbe a Bolyai iskola nevét, amikor tízével vannak tiszta román iskolák a megyében, nem nehéz megfejteni.
Kíváncsian várjuk, hogy a következő tárgyaláson milyen álláspontot képvisel a közoktatási minisztérium és a kormány, s hogy a táblabíróságnak sikerül-e elérnie, hogy a tanfelügyelőség jogtanácsosa eleget tegyen perrendtartási kötelezettségeinek.
Mire az ügy lejár, járulékos költségei feltételezhetően meghaladják a tanfelügyelőségre kirótt büntetést, s addigra a következő beiskolázási tervet is jóvá hagyja a szaktárca és a kormány.
(b.gy) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Probléma probléma hátán – A romániai oktatás ma
Kósa András szociológus szerint "a román közoktatásban a napi politikai harc, a koalíciós egyensúly mindig átírja a modelleket, melyeket átkötnek nemzeti szalaggal."
Kósa András Lászlót, a Közéletre Nevelésért Alapítvány kutatóját, trénerét, valamint a Pro Minoritate folyóirat főszerkesztőjét előző beszégetésünkben arról faggattuk, hogy milyen volt az oktatás az ipari forradalom korszakában, és milyen ma. Most arra voltunk kíváncsiak, mit gondol a sokat vitatott romániai közoktatásról.
Milyen oktatási rendszerek léteznek?
Két nagyon fontos kiindulópont van, mindkettő meghatároz egy-egy modellt: hol hozzák meg a működést meghatározó döntéseket (centralizált – ha egyszerűek akarunk lenni, akkor ilyen a román, vagy decentralizált – efelé tendál a magyar, de ilyen a skandináv, mindenek előtt a dán), illetve, hogy kik hozzák meg ezeket a döntéseket (politikai – ilyen a magyar, vagy szakmai – ilyen a brit, ahol a magánoktatás dominál). De persze ezek csak tiszta típusok, mert teljesen pontosan, elméletnek megfelelően egyik sem valósul meg.
Van egy másik klasszifikáció, ami gyakran jelenik meg a nyilvánosságban, és a tekintélyelvűséget helyezi középpontjába (angolszász vs. porosz). Én ezt ma már bizonyos értelemben túlhaladottnak gondolom. De van egy aspektus, ami továbbra is megkerülhetetlen: a rend fogalmát érdemes körüljárni. A jezsuiták fogalmazták meg ide kapcsolódóan elsőként a Ratio Studiorumot (a jezsuiták hivatalos oktatási programja - szerk. megjegy.), majd előjött Comenius minőség-kérdése. Később a reál, majd a humán tudományok térnyerése diverzifikálta a képet.
Románia milyen modellt követ?
A román közoktatásban a napi politikai harc, a koalíciós egyensúly mindig átírja a modelleket. Vagyis nem nagyon lehet tetten érni az elméleti modelleket a román közoktatás közpolitikai vitájában. És mindezt átkötik egy adag nemzeti szalaggal.
Ezt teszi az RMDSZ is, amikor az anyanyelvű oktatás mellett teszi le a voksát. Nem kell félreérteni, nem azt kérdőjelezem meg, hogy kell-e magyarul tanulni a történelmet vagy sem, mert ez szakpolitikai kérdésként nem is kerülhetne napirendre, hiszen nem oktatáspolitikai modell.
Melyek a román oktatási rendszer hibái és előnyei?
A működésből adódó egyik legfontosabb hibája a centralizáltság. De ez nem jelenti azt, hogy egy jelentős decentralizáció által máris jobbá válna, csak nagyobb az esélye annak, hogy levetkőzi a mindenféle problémákat. Például, ha annak kérdése, hogy a történelmet románul vagy magyarul tanulják a diákok, egy helyi, intézményi döntés lenne, akkor egyrészt a szülők civil mozgalomként tudnák ezt jelentősen befolyásolni, és nem a koalíciós algoritmus határozná meg.
Ebből a szempontból érdekes a napokban zajló, a marosvásárhelyi Művészeti Líceum környékén kialakult vita. Kutatóként nagyon örülök annak, hogy a szülők rendkívül gyorsan „megszervezték” magukat, és elkezdtek egy érdekképviseleti mechanizmust működtetni. Az más kérdés, hogy a centralizáció kapcsán mindenki felfelé mutogat, és persze a diákok ezt megszenvedhetik (máris megjelent az iskolában egy nagyobb ellenőrző csoport, akik majd mindenfélét megvizsgálnak, minisztériumi mandátummal, elvileg a mostani vitától függetlenül – na ez a centralizáció nagy problémája), viszont tény, hogy mintaértékű lehet a mostani „összecsapás”.
Ha a szülők kerülnek ki győztesen, akkor várható, hogy az őszi iskola-összevonások kapcsán szintén lesz társadalmi elégedetlenség, ami a politikusok számára hoz majd forró napokat.
A román oktatási rendszer előnyeiről nem igazán tudok mit mondani, mert igazán komoly előnyt nem látok. Talán az – de ez éppen változóban van, hogy még mindig a legtöbb településen működik iskola. De ezt azért nem érdemes feszegetni, mert rögtön felvethető, hogy milyen a színvonal.
Ez is egy állandó dilemma: a lakhelyhez legközelebb legyen oktatási intézmény, vagy pedig a színvonal miatt jobb, ha iskolabuszok viszik-hozzák a gyerekeket. Azt gondolom, erről az elkövetkezendőkben komoly vitát érdemes folytatni, és nemcsak bukaresti vagy szakértői, hanem közösségi szinten is.
Mennyiben korszerű a román oktatás?
Ha technikailag nézzük, akkor egyáltalán nem korszerű. Sem az iskolaépületek, sem pedig a tantermek felszereltsége nem az.
Ha tartalmilag nézzük, akkor már lehet különbségeket tenni, hiszen nem biztos, hogy tartalmi szempontból annyira le lenne maradva a román közoktatás. Más kérdés, hogy hol tart ebben a folyamatban a pedagógus. Érdekes lenne egyszer ezt összehasonlító kutatásban megnézni.
Mi a legégetőbb probléma?
A pedagógusi életpálya-modell totális hiánya óriási probléma. Enyhe túlzással az mondható el, hogy vagy azért lesz valaki pedagógus, mert a versenyszféra többi területén nem talál helyet magának, vagy pedig olyan szinten elkötelezett, hogy az már-már a szakmai tudás rovására megy (ismerjük a világmegváltó pedagógus érzékenységét). Ezen egy politikai döntéssel, ha nem is gyors, de fokozatos változást lehetne elérni.
Mennyiben befolyásolja a romániai oktatás minőségét a korrupció, a nepotizmus?
A diplomavásárlások terén hatalmas problémák vannak. Nem utolsó sorban a romániai felsőoktatásban ezen a téren történt visszaélések kapcsán komolyan felmerült az EU-ban, hogy a diplomák kölcsönös elfogadásának irányelvén változtassanak.
Az év elején került sor a bukaresti oktatási kiállításra, ahol nyugati egyetemek jelentek meg, hogy hallgatókat toborozzanak, miközben a kolozsvári orvosi egyetem azzal büszkélkedik, hogy folyamatosan nő a külföldi hallgatók száma. Érdemes mindkét kérdést fenntartásokkal kezelni.
Egyrészt ma már komoly „harc” van a hallgatók kegyeiért, az európai felsőoktatási piac mellett lassan a közoktatás területén is megjelent a diákokért folytatott határon átívelő licitálás. A romániai egyetemeket külföldi hallgatók inkább azért választják, mert olcsóbb, mint a nyugati felsőoktatási képzés.
Mi lenne a megoldás a korrupció visszaszorítására?
A már említett pedagógus életpálya modell kialakítása. Vagyis a rendszerbe bekerülő pedagógus pontosan lássa és tudja az előrelépés fázisait, és biztosítva legyen – minden értelemben – munkája elismerése. Ez az, ami közpolitikai beavatkozással megtehető.
Ezen túl a korrupció társadalmi jelenség, és mint ilyen, természetes, hogy az oktatás szférájába is bekerül. A kérdés inkább az, hogy mit kezd ezzel a társadalom. A nyugati minták – márpedig ide szeretnénk felzárkózni – azt mutatják, hogy a jelen lévő korrupciót egy bizonyos szint fölött a társadalom kiveti magából.
Azt nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mi ez a küszöb, de biztos, hogy nem elegendők a törvények, hanem civil kurázsi kell hozzá. Az olasz maffia-rendszer „megrendszabályozása” is hasonló folyamat eredménye lett, de az ír szabálykerülés visszaszorításához is kellett egyféle társadalmi összefogás.
Azt hiszem, a korrupció bármilyen szinten történő visszaszorításához mindenek előtt az kell, hogy elfogadott legyen a társadalom alrendszerei közötti autonómia: a politikus ne akarjon vállalkozó vagy civil lenni, a vállalkozó ne küzdjön közhatalomért, és a civil se akarja átvenni a közhatalom helyét.
Miben különbözött, különbözik a magyarországi, romániai oktatás a más, fejlettebb országokétól?
A nyugat-európai oktatási rendszerek egyik fontos „előnye”, hogy az állami, önkormányzati intézményrendszer mellett a civil társadalmi (mindenek előtt alapítványi, vagy ha úgy tetszik magán – nem tévesztendő össze a magántanuló fogalmával, amivel kapcsolatban a napokban szólalt fel egy PD-L-s képviselő Bukarestben) oktatási formák már igen jelentős tapasztalattal rendelkeznek. Ezek a tapasztalatok lehetővé teszik egyrészt az oktatás napi folyamatában a kiterjedt intézményi és pedagógusi autonómiát.
Másrészt pedig magában a közoktatási rendszerben inkább csak hangsúlybeli eltolódások vannak. Néhány hete fejeztünk be egy nemzetközi összehasonlító kutatást a fegyelmezés intézményrendszerének szabályozásával kapcsolatban, és mi magunk is meglepődtünk, hogy mennyire hasonlítanak ezen jogszabályi keretek a legkülönbözőbb közoktatási rendszerekben…
Természetesen itt azért nem lehet megkerülni a pedagógus-képzés, pedagógus életpálya-modell stb. helyzetét sem.
Mit értesz pedagógusi, intézményi autonómia alatt?
Intézményi szinten az oktatás-szervezésnek a folyamatát, vagyis abban való önállóságot, hogy milyen formában történik az oktatás szervezése intézményen belül. Ugyanez a pedagógusnál, hogy saját óráját miként, milyen módszerekkel, technikákkal, eszközökkel működteti.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a pedagógus felébred reggel, és ez határozza meg, hogy mit tanít aznap, hanem rá kellene venni a pedagógust, hogy ne egyetemi disszertációnak tekintse a pedagógiai program megírását, hanem olyan lehetőségnek, amely keretet és ezáltal védelmet nyújt számára az oktatás folyamatában. Ha pontosan látjuk, hogy mit szeretne a pedagógus megtanítani, illetve azt milyen formában kéri számon, akkor megspórolunk egy rakás vitát.
Tehát a pedagógusi autonómia alatt nem azt értem, hogy a tanár olyan értékelést adhat a diáknak, amit nem tud saját pedagógiai programjával alátámasztani. Viszont a pedagógiai program tartalma – amennyiben megfelel a formai kereteknek – legyen a pedagógus autonómiája.
Milyen jogai vannak ma egy romániai pedagógusnak? Szükség lenne több jogot visszaadni a pedagógusnak, hiszen sokan panaszkodnak, hogy nincs a kezükben eszköz, hogy a gyerekeket fegyelmezzék?
Ezzel a kérdéssel ma a világ szinte bármely pontján szembesül a pedagógus. Vagyis durván fogalmazva az iskolai erőszak kérdésében nem vagyunk lemaradva. Év elején került bemutatásra az oktatási jogok biztosa által a témában kezdeményezett átfogó szociológiai vizsgálat. Az eredmények azt mutatják, hogy egyrészt iskolai veszélyekről lehet beszélni, másrészt az iskolai erőszak elharapózódását jelentősen felnagyítja a nyilvánosság.
Az oktatás egy hatalmas társadalmi alrendszer, ráadásul az oktatás folyamatában sok ember vesz részt, és rengeteg időt tölt el benne. Ebből következik, hogy a konfliktusok jelenléte elkerülhetetlen. Az kérdés, hogy miként oldják fel a konfliktusokat.
A pedagógusok számára valóban nem állnak rendelkezésre korlátlan eszközök a diákok fegyelmezésére. Kérdés, hogy milyen eszközök kellenének. Nem hiszem, hogy megoldás lenne a pedagógusok „fegyverrel” való felvértezése (az is látszik, hogy a médiában megjelenő iskolai erőszakos cselekmények között a tanár-diák arányt is figyelembe véve valamivel több a pedagógus ámokfutó – a 100 főre jutó pedagógusok aránya nagyobb ebben a kérdésben, mint a 100 főre jutó diákoké, persze ettől még abszolút számban jelentősebb a „diákelkövetők” száma).
Az eszközök kapcsán én inkább arra tenném a hangsúlyt, hogy legyen lehetősége a pedagógusnak, illetve az intézménynek alkalmazni olyan módszereket, amelyek lehetővé teszik a fegyelmezetlen diákok „kezelését”. Ilyen forma például az úgynevezett Texas-szoba, amely lehetőséget biztosít arra, hogy az órát zavaró diák pedagógus felügyelete mellett egy iskolai teremben „dühöngje” ki magát. Ebben a teremben akár egész órára, akár csak egy rövid időre elhelyezhető a diák, vagyis onnan saját döntése és a felügyelő megítélése alapján bármikor visszatérhet az osztályterembe.
Az iskolának van egy fontos szerepe a társadalmi együttélésre való nevelés kapcsán is. Vagyis az oktatásból valamilyen okból kizártak nem lesznek a társadalom, közösség együttműködő tagjai. Ebben az értelemben adnék eszközöket a tanárok kezébe, és nem abban az értelemben, hogy az oktatás rendszeréből eltávolítható legyen a renitens diák.
Természetesen ezek felvetnek finanszírozási és pedagógus-létszámbeli kérdéseket is. Viszont sokkal érdekesebbnek tartanám, ha ezekről a technikákról, módszerekről vitáznának a közoktatás döntéshozói. És persze a pedagógusokon túl rengeteg civil szervezet tudná segíteni a folyamatot. Mi annak idején a Bolyaiban ezt magunk között, a diákszervezetek (DéeSz) működtetésével, közvetítésével többnyire megoldottuk.
Milyen problémákkal küzd a mai európai és milyenekkel a romániai oktatás?
A tömegesedés az egyik legnagyobb probléma, de erre volt egy válasz az MBA képzések, mint elitképzések kapcsán, másrészt pedig éppen most indul egy érdekes magyar innováció: Bojár Gábor, a Graphisoft elnöke indítana egy informatikai egyetemet, ami némileg új alapokra helyezné az egészet. Az Aquincum Institute of Information Technology (AIIT) néven futó intézmény alapvetően a hozzáadott értékekre fókuszál.
De ne menjünk át a határon, a napokban a Sapientia marosvásárhelyi karán jártam, ahol jónéhány olyan informatikai, fizikai innovációt mutattak meg nekünk, amelyek a világon egyedülállóak. Vagyis ezek a tendenciák afelé mutatnak, hogy lehet elitképzésben is gondolkodni, akár még erdélyi magyar egyetemen is.
A közoktatás területén jelentős probléma a gyermeklétszám csökkenése. Már most szembesülnek a döntéshozók, polgármesterek, szülők azzal a ténnyel, hogy a csökkenő gyereklétszám átalakítja az oktatási intézményi térképeket. Ez intézményi szinten egy komoly versengést hoz majd be: már általános iskolában is olyan plusz szolgáltatásokkal versengenek az intézmények, amelyeket figyelembe véve döntenek a szülők arról, hogy melyik intézményt válasszák gyereküknek.
Ugyanakkor a gyereklétszám csökkenése makroszinten közpolitikai döntést igényel: jelentős költségvetési erőfeszítések árán fenntartjuk-e a kisiskolákat, vagy pedig oktatási központokat hozunk létre. Nem fejtegetném az egyes álláspontok melletti vagy elleni érveket, mert nem az én dolgom, viszont az biztos, hogy késre menő vitákat generál már most is, és ezek a kérdések jelen vannak Magyarországon és már európai országokban is.
A tömegesedést nem lehet megakadályozni, milyen szűrőket lehetne bevezetni?
A tömegesedést nem biztos, hogy meg kell akadályozni. Inkább azt mondom, hogy jól el kell választani egymástól a tömegképzést és az elitképzést. És elitképzés alatt a szakképzést is értem.
Az egyetem elvégzése lassan ugyanolyan súllyal bír, mint régen az érettségi. Mi lehet a disztingváló elem manapság a diákok között? A mesteri, a doktori?
Igen, mindenképpen az MA és a PhD fokozatok tesznek különbséget, és nem utolsó sorban nagy hangsúlyt kap az egyetem/felsőoktatási intézmény hírneve, elfogadottsága is.
Melyek a legújabb tendenciák az európai, nyugati oktatásban?
A projekt-szemlélet az egyik legfontosabb betörés az európai közoktatásba, illetve az életen át tartó tanulás immár folyamatos megjelenése és térkitöltése. Egyre több olyan oktatási folyamat indul el, ami felnőtteknek szól.
Az egyik európai szintű törekvés a Youthpass volt, és most érdekes, hogy például az önkéntességet kiterjesztették az ifjúsági korosztályról az öregekre is. Vagyis az 55 év felettiek is mehetnek önkéntesnek európai pénzen az egyik országból egy másikba.
Egy biztos, a tudásalapú társadalomban a szellemi teljesítmény felértékelődött, hiszen a piac szinte azonnal visszaigazolja azt. Vagyis ma már a materializmus ebben az értelemben mindenképpen véget ért, hiszen a szellemi teljesítmény azonnali hozzáadott értéket jelenít meg.
Látjuk ezt a marosvásárhelyi cégünknél, a Novocomnál is, ahol a munkatársak szinte állandó képzésben vannak, és itt nem valamiféle nyugati minta átadása (lásd a Team Building, most bemutatott filmben megjelenő dilemmát), hanem sokkal inkább a cégen belüli folyamatok kezelése érdekében.
Az oktatási jogok biztosa nagyon fiatal stábbal dolgozik, és a klasszikus közigazgatástól eltérően állandóan bátorítja a fiatal jogász kollegákat, hogy iratkozzanak be PhD-re, pályázzanak meg európai közigazgatási ösztöndíjat (most pl. van egy Bosch-ösztöndíjas kollegánk, aki a német közigazgatásba tekint be), csináljanak projekteket (vidéki út, EFOTT-on és Szigeten való megjelenés), kutatásokat (iskolai veszélyek vizsgálat, vagy a Fegyelmik a világban).
Tehát nem a tipikus közigazgatási életpályára ösztökél az ombudsman, ami azt jelentené, hogy lassú, de biztos előrelépésekkel a közigazgatás csúcsa fele törhet egy ambiciózus fiatal. Sokkal inkább a dinamizmusban hiszünk: menjen és próbálja ki magát a legkülönfélébb helyzetekben. Véleményem szerint ma erre a nyitottságra van szükség a közoktatásban is.
Mennyiben követi a romániai oktatási rendszer a nyugati példákat?
Természetesen átvételre kerülnek bizonyos minták, azonban ezek nem annyira mélységükben vannak vizsgálva, mint inkább a nyilvánosság számára is látható formák, éppen ezért nem is érdemes mélyebben belemenni.
Ilyennek tartom a minap a parlamentben felvetett magántanulóság kérdését. A képviselőasszony úgy beszélt róla, hogy közben nincs végiggondolva, hogy ez mit is jelent. A média pedig azonnal hozza, hogy márpedig az európai, erre szükség van.
Nem vitatom, de nézzük meg egy kicsit mélyebben a kérdést, ne azért vegyük át, mert európai. A magántanulóság Magyarországon jelentős problémákat vet fel, mert amikor kitalálták, akkor a sportolók és művészetekben aktív diákok számára találták ki, ma pedig már a problémás gyerekek „kezelését” látják benne. Lássuk be, egy olimpikon sportoló és egy hiperaktív gyerek nem ugyanazt az oktatási formát kívánja meg.
A változás lassan megy végbe, a román oktatási miniszterek az érettségin, a képességfelmérő vizsgákon változtatnak, de mire lenne igazán szüksége a romániai oktatásnak, hogy felzárkózzon a mai, korszerű oktatási rendszerek sorába?
Egy biztos: a román oktatás, mint közpolitikai vita ebben óriásit téved, hogy gyakorlatilag csak az érettségi kérdése jelenik meg. Bocsánat, még egy állandó napirendi pont van: több pénz kell az oktatásra.
A román oktatásnak (közoktatásnak, felsőoktatásnak és természetesen a szakképzésnek és felnőttképzésnek is) az első számú fontos lépése az kellene legyen, hogy valamilyen víziót fogalmazzon meg. Băsescunak volt egy ilyen jellegű kezdeményezése, azonban – ahogy ezt tőle megszoktuk – nem volt több szavazatszerzési törekvésnél.
Ha lenne ilyen előremutató vízió, amely zsinórmértékként szolgálna minden egyes konkrét oktatáspolitikai lépésnél, akkor az lehetővé tenné, hogy minisztereken, kormányokon túlmutató folyamatok indulhassanak el. Tudom, ez illúzió…
Sokat beszéltünk az elitképzésről, de mi a helyzet a szakmunkásokkal, róluk nagyon kevés szó esik általában a médiában, pedig sok cég humán-erőforrás problémákkal küzd?
Némileg átalakult a szakmunkás fogalma az elmúlt húsz esztendőben. Egyrészt a nagy ipari létesítményeket felszámolták (arról lehet vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de jelen kérdés szempontjából nem érdemes), az ipari termelés jelentős része ma globális, Kínába és Indiába koncentrálódik.
Ugyanakkor a technológiai fejlődés oda vezetett, hogy egyre kevesebb kétkezi munkásra van szükség. Mindezeket figyelembe véve, én nem azt mondanám, hogy a klasszikus értelemben vett szakmunkásokra van szükség, hanem azt, hogy szakemberekre. Persze tág még ez a fogalom is, és akkor úgy szűkíteném, hogy a humán értelmiségi túltengése mellett az egyensúly helyreállítása érdekében jó lenne több helyet biztosítani a felsőoktatásban a természettudományos képzésnek.
Ugyanez igaz a középfokú képzésre is. Ma Romániában a középiskola alapvetően líceumot jelent. Magyarországon ez némileg másként van. A gimnáziumi és szakközépiskolai képzés ad érettségi oklevelet. Előbbi elméletibb, utóbbi gyakorlatibb képzést nyújt (hogy ez a valóságban mennyire érződik, az leginkább iskolánként változik.)
Ezen kívül van egy szakiskolai vonal, ami jelentős támogatást kap a szakképzési alapból. Ennek a működése Romániában egyelőre kérdéseket vet fel, de a hozzá kapcsolódó EU normatívák miatt teret fog kapni. Ugyanakkor tudni kell, hogy Magyarországon is van egy jelentős biznisz-vonala ennek. Vagyis a szakképzési alapból gyakorlati helyként részesülő cégek ezt úgy fogják fel, mint bevétel-kiegészítés, ezért közel sem a gyakorlati oldal kerül előtérbe. De erről sem mondható el, hogy mindent átható.
Hogyan lehetne a szakmunkásképző becsületét visszahozni?
Mindenek előtt a képzés színvonalával, illetve a képzés gyakorlati oldalának kidomborításával. Amikor Bojár Gábor arról beszél, hogy informatikai egyetemet indít Budapesten, akkor azt el is hiszi mindenki, hogy ott valóban színvonalas képzés lesz.
Ugyanez igaz lehet, ha a cégek még hangsúlyosabban elkezdenek részt vállalni a szakképzés folyamatában, ez egyszerre érdeke a cégnek, hiszen olyan munkaerőt kap vissza, aki az ő elvárásainak megfelel, és nem kell újraképezze, és érdekelt az oktatási rendszer is, hiszen az ő oldaláról forrásbevonás történik.
Sokat szidjuk a romániai oktatási rendszert, de külföldön többnyire megállják helyüket az itt végzettek. Mi a magyarázata ennek a tulajdonképpeni ellentmondásnak, hogy mindenki szidja a rendszert, de mégis sikeres embereket képez?
Ez azért egy nagy általánosítás, szerintem ennél árnyaltabb a kép. Nem hiszem, hogy az egyéni eredmények az oktatási rendszer eredményei. Vagyis külön kell választani az elitképzést és a tömegoktatást.
Ha ezt nézzük, akkor nagy a szakadék a lemorzsolódó diákok és a tudományos világban jelentős teljesítményt felmutatni képes fiatalok között. Szerintem nem a rendszer képez sikeres embereket, hanem az egyes oktatási formák lehetővé tesznek kiugró teljesítményeket. Az oktatási integráció rákfenéje pedig éppen ez, hogy egyenletessé teszi a teljesítményt is.
Ha egy ciklusra te lehetnél a román oktatásügyi miniszter, mit tennél?
Az oktatási miniszter politikus kell legyen. Vagyis legfeljebb vizionálhatunk, és nem lenne jó, ha bármely potentát úgy érezné (mégiscsak az hangzott el a napokban, hogy az RMDSZ-ben annyi államtitkárjelölt van, hogy az EU 27 tagállama összes kormányának minden államtitkári székébe jutott volna egy romániai magyar), hogy bejelentkeztem erre a pozícióra.
De van néhány olyan lépés, amit igen gyorsan meg lehet tenni. Kérdés persze, hogy egy ciklus után mi marad meg. Ilyen például annak megfogalmazása, amiről fentebb is beszéltem, hogy milyen is a román közoktatás víziója, és ebből mit vállal a kormány.
Ha ez a keret megvan, akkor fokozatos munkával fel lehet rá fűzni azokat a közpolitikai döntéseket, amely a közoktatási struktúrát, a felsőoktatás formáit és a szakképzést is összerakják, és a finanszírozást megoldják. Szerintem nem kellene ezen túlmenjen egy miniszter. Maradjon meg politikusnak, és ne akarjon az ország főpedagógusává válni. Forrás: Transindex.ro

Látlelet és kilátások
Vita a középfokú oktatásról
A romániai magyar közép- és szakközépiskolai oktatásról készült látlelet azon a tanácskozáson, amelyet március 5-én tartottak a Kultúrpalota kistermében az oktatásért felelős tisztségviselők és az intézmények vezetőinek jelenlétében, akik Erdély 62 önálló magyar líceumát és 95 magyar tagozattal rendelkező középiskoláját képviselték.
Vigyázni kell az anyanyelvi oktatást biztosító jogokra, amelyeket húsz évi küzdelemmel értünk el, s a változó jogszabályi környezetben is minden törvényes eszközzel meg kell védeni, sőt a kormányban való részvétel lehetőségével élve, bővíteni kell azokat – hangzott el a romániai oktatásért felelős miniszterelnök-helyettes beszédében. Markó Béla utalt arra, hogy a romániai magyar pedagógustársadalom az új oktatási törvény közvitájában való tevékeny részvétellel járulhat hozzá a változásokhoz a román nyelv oktatásától valamennyi tantárgy anyanyelven való tanításáig.
Mivel a romániai magyar oktatási intézmények átlagosan kisebb gyerekszámmal működnek, a normatív finanszírozási rendszer, azaz a gyerekek létszáma szerinti fejpénz leosztása kedvezőtlenül érintheti iskoláinkat, különösen azokat, amelyek a szórványban működnek. Ezt a hozzászólások során több iskolaigazgató is szóvá tette Temesvártól egészen Kolozsvárig. Mivel a gyereklétszámon nem lehet változtatni, el kell érni, hogy a finanszírozás differenciált legyen a távolságtól, a környezettől, a szakoktól, és egyéb indokolt feltételektől függően.
Újból szembesülnünk kell az elmúlt húsz év dilemmájával, hogy a szétszórt kis iskolákat vigyük-e tovább vagy erősebb, nagyobb intézményekbe irányítsuk a diákokat. A kérdésre Markó Béla az első változat mellett foglalt állást, legalábbis az elemi osztályokat illetően, amely meggátolná a széleken való lemorzsolódást. A miniszterelnök- helyettes azzal sem ért egyet, hogy a középiskolák első osztályokat indítsanak, mivel véleménye szerint nemcsak a kis falvakban, a nagyvárosi lakónegyedben is biztosítani kell az anyanyelvi oktatás feltételeit.
A fejkvóta nem elegendő a kisebb iskolák fenntartására, s az alternatív osztályok, a művészeti iskolák, a sajátos nevelési igényű gyerekek esetében pótlólagos fejadagra van szükség, továbbá a távol eső elszigetelt iskoláknak is, hogy fennmaradhassanak – tette hozzá többek között Pásztor Gabriella államtanácsos.
Az új oktatási törvény előrelépés lehet a központosítás lebontásában, lehetővé téve, hogy az iskolák maguk válasszák ki a pedagógusokat, azt is figyelembe véve, hogy alkalmasak-e a tanításra. A címzetes tanári állásokra legtöbb öt évre kellene szerződést kötni, s meg kellene szüntetni a tanárok fentről történő áthelyezését – vetette fel Bakos Tibor szenátor, aki Kézdivásárhelyen volt iskolaigazgató. Beszélt a vezetőtanácsok összetételére vonatkozó elképzelésekről (50 % tanár + 50% szülők és önkormányzat vagy mindhárom fél 33 százalékos részvétele). Kifejtette, hogy az iskoláknak lehetővé kell tenni, hogy túljelentkezés esetén felvételit hirdessenek, kitért a VIII. osztályt végző diákok tudásának a felmérésére, az óraszám és a tananyag csökkentésének szükségességére, a választható órák számarányának növelésére. Elmondta kifogásait az iskolák gyereklétszám szerinti finanszírozására vonatkozó 1618-as kormányrendelettel kapcsolatosan, amelynek kidolgozói a tanerők képzettségét sem vették figyelembe, holott vannak iskolák, ahol több magasabb fokozattal rendelkező idősebb pedagógus tanít, mint egy másik hasonló gyermeklétszámmal működő tanintézetben. Végül ismertette a kisebbségi oktatásra vonatkozó javaslatait: a román nyelv külön tanterv alapján történő tanítása I-től XII. osztályig, valamennyi tantárgy anyanyelven történő oktatása, a kisebbségi pedagógusoknak az intézményvezetésben való arányos képviselete stb.
Lakatos András, az RMDSZ ügyvezető alelnöke kifejtette, hogy nincsenek illúziói a központosítás lebontásáról, mivel ezáltal veszélybe kerülnek olyan oktatási intézmények, amelyeket eddig központi szinten sikerült megvédeni. De vannak előnyei is, mivel a központi irányítás végét jelentheti, ha sikerül egy valóban korszerű oktatási törvényt alkotni, amely hosszú távon biztosítja az iskolarendszer fennmaradását.
Király András államtitkár, volt aradi iskolaigazgató szerint a reform lényege az kell legyen, hogy a kérdésekre helyben, a közösség érdekeinek megfelelően találják meg a választ.
A szót kérő iskolaigazgatók közül sokan vetették fel az alternatív oktatás problémáját, a sajátos nevelést biztosító osztályok helyzetét, a szórványban működő középiskolák fenntartásának nehézségeit, s a pozitív diszkrimináción alapuló finanszírozás bevezetését. Többen a szakoktatás helyzetét kifogásolták, a szakképzés átalakítását, a szakmunkásképzés visszavezetését, anyanyelvű tankönyvek kiadását kérve. Mások a különböző szintű érettségi bevezetésének fontosságát hangoztatták a felvételiző diákok esélyegyenlőségének a megteremtése érdekében. Volt, aki a visszaszolgáltatott épületekből kikerülő iskolák helyzetének megoldását sürgette, mások a félbemaradt építkezési munkálatok finanszírozásának folytatását szorgalmazták, s elhangzott, hogy a felnőttoktatás bevezetése jelentős jövedelemforrást képezhet. Ne lehessen fakultatív magyarórát tartani ott, ahol magyar tagozat is működik, hagyják működni a magyar diáktanácsokat a vegyes tannyelvű iskolákban, folytatódjék a tehetséggondozás, támogassák a művészeti oktatást, vezessék vissza az osztályfőnöki órákat, növeljék a testnevelés órák számát, s az egyetemeken helyezzenek nagyobb hangsúlyt a minőségi tanárképzésre – hangzott el a hozzászólásokban.
Bálint István, a Bolyai líceum igazgatója 11 pontban foglalta össze javaslatait a középiskolai oktatás válságának kezelésére, amely véleménye szerint a középiskolai tanárok és diákok közötti szorosabb együttműködés, a közös pályázati és iskolafejlesztési tervek kidolgozása, a tanítási kritériumok egyeztetése révén valósítható meg.
Bár nem minden kérdésre hangzott el konkrét válasz, Bakos Tibor szenátor arról biztosította a résztvevőket, hogy a normatív finanszírozási rendszer kidolgozói is rájöttek, hogy a "kulcsokat" javítani kell és szükség van a pozitív megkülönböztetésre. Hozzátette: a pedagógusok bérével egyelőre ott van gond, ahol a helyi tanácsok nem fogadták el a költségvetést, s hogy az idén még mindenki meg kell kapja a 13. fizetést, s az érdemfokozat, valamint az év tanárának kiválasztása az új jogszabályban is szerepel. Ami az osztályok létszámát illeti, az iskola vezetőtanácsának kell majd eldöntenie a jövőben, hogy engedélyezi-e a létszám alatti osztályok indítását, s a beiskolázási számokat a helyhatóságoknak kell jóváhagyniuk, a középiskolák pedig a megyei tanácsokhoz fognak tartozni.
A készülő tanügyi törvényre nem kellene rányomja bélyegét a gazdasági válság, a megszorításoknak nincs helyük a jogszabályban, amely egy kerettörvény kellene legyen – egyezett meg a hozzászólók véleménye a Lakatos Andráséval, aki befejezésként azt hangsúlyozta, hogy a kérések, javaslatok támogatása érdekében a pedagógustársadalomnak is hangsúlyosan meg kell szólalnia a törvény kapcsán.
(bodolai) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Ifjaink márciusi lendülete
Könyvbemutató és megemlékezés
A magyar szabadságharcra emlékeztek a Bolyai Farkas Líceumban, ahol az elmúlt pénteken és hétfőn mutattak be ünnepi műsort. Az iskola történelmi köre, a Novum Forum Siculorum tagjai a díszteremben léptek fel Hajdú Zoltán történelemtanár vezetésével és ugyanitt mutatták be a Maros megyei mondák, legendák és történetek című kötetet.
Elöljáróban Bálint István iskolaigazgató mondott ünnepi beszédet, melyben gratulált a diákoknak és irányító tanáruknak, akik az ötödik, szép kivitelezésű kötetüket teszik az asztalra e jeles nap tiszteletére. Az első kötet Marosvásárhely történelméről, a második nagyjainkról, a harmadik a Maros megyei műemlékekről, a negyedik a népszokásokról szól. Az ötödikben a megyében élő adatközlőket szólították meg, akik régi mondákat, legendákat és történeteket meséltek szűk pátriánk különböző vidékeiről. A történelmi kör gyűjtőmunkájába 80 diák kapcsolódott be, ami bizonyítja, hogy értékeink felkutatásának és megörökítésének fontosságát megértette a mai középiskolás generáció. A kötetről elismerően beszélt Józsa István tanár is, aki külön értékelte a kötet gazdag képanyagát. – A múltat megismerni, a jövőért dolgozni feladat – mondta befejezésül.
Hajdú Zoltán szerint, az új kötet összeállítása volt a legnehezebb, idén nem lehetett "csalni", a diákoknak ki kellett menni a helyszínre, el kellett beszélgetni az adatközlőkkel, s a hanganyagot is mellékelni kellett a szöveghez.
A történelmi kör tánccsoportja Nyárád és Küküllő menti táncokat adott elő, és láthattunk kalotaszegi legényest is. A színjátszó csoport Sötét lobogó címmel a márciusi eseményekhez fűződő összeállítást mutatott be. A színpadon versmondók, színjátszók, énekesek, táncosok kivétel nélkül, szívből fakadóan a márciusi ifjak lendületével tették a dolgukat. Illesse dicséret azt, aki bátorította, tanította őket és elültette bennük a nemzeti érzés csíráját!
Mezey Sarolta. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Meghamisított közelmúlt
Elgondolkoztató, hogy húsz évvel a halálos áldozatokat követelő véres marosvásárhelyi események után milyen mértékű diverzió folyik ma is. Központi és helyi lapok elevenítik fel a korabeli eseményeket a többség szemszögéből, anélkül, hogy néhány jó szándékú próbálkozástól eltekintve szembenéznének a valósággal.
A román és a magyar helyi sajtó szerepének összemosása csak egyik oldala a maszatolásnak. Ennél zavaróbb, hogy a nagy manipuláció előkészítését is a magyarok nyakába varrják, így például a Bolyai iskola önállóságáért és a magyar tagozatától megfosztott marosvásárhelyi orvosi egyetem egykori státusának visszaszerzéséért békésen tüntető diákok akcióját, a gyertyás-könyves felvonulást, március 15-e megünneplését, a Tudor negyedbeli patika üvegére festett magyar feliratot, amelyek ma egy demokratikusan működő államban természetes dolgoknak számítanak. Akkoriban irrendenta, soviniszta szörnyűségeknek tekintette a többségi nemzetet féltő tűzhelyszövetség, amelynek nagygyűléseiről, ahol a magyarságot sértő jelszavak, feliratok sem hiányoztak, hallgat a fáma.
És szándékosan megfeledkeznek vagy elbanalizálják a gondosan megszervezett március 19-i akciót, amikor a magyarok megfélemlítésére Vásárhelyre szállított és félrevezetett vidéki románok a középkor parasztlázadásainak hangulatában randalíroztak. Miközben Bolyait akarták megölni, merő véletlenségből az RMDSZ székháza előtt kötöttek ki, amelyet vad dühvel ostromoltak, a bennrekedt személyek, köztük Sütő András életére törve. A pártatlanság álruhájában tetszelgő központi sajtó továbbra is a március 20-án történteket részletezi, a magyarokra uszítottak között szerencsétlenül járt Mihai Cofarra fókuszolva. A magyar tüntetőkbe szándékosan vezényelt teherautó halálos áldozatáról, a bejövetel során halálra gázolt vidéki magyarokról mintha nem is hallottak volna. Ahogy azt sem tudjuk meg az eseményeket kommentáló főügyésztől, hogy a nagy buzgalomban, amelynek során naponta százával hallgatták ki az ipari egységek dolgozóit Cofar bántalmazóinak azonosítása érdekében, miért feledkeztek meg a magyar áldozatok gyilkosainak azonosításáról, s a szervezők megnevezéséről és törvény elé állításáról. A márciusi események nyomán 40 magyar és cigány embert ítéltek el hosszú börtönévekre, és mindössze két román kapott csendháborításért felfüggesztett büntetést.
A húsz évvel ezelőtt történteknél a ma is folyó manipuláció hagy még keserűbb szájízt azokban, akik percről percre végigélték, végigkövették és végigszenvedték az eseményeket. És feltevődik a kérdés: ha ilyen mértékben meg lehet hamisítani a közelmúlt történéseit, reménykedhetünk-e abban, hogy valaha sor kerülhet a távolabbi múlttal kapcsolatos "pontatlanságok", sztereotípiák tisztázására...
Bodolai Gyöngyi. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Folytatódhat a vita a közoktatási törvényről
Az eredeti elképzelés szerint március 31-én járt volna le az új közoktatási törvény vitája, de mivel sokan kérték a meghosszabbítását, a tegnapi kormányülésen jóváhagyták azt.
Funeriu Daniel közoktatási miniszter szerint az új jogszabály egyik fontos előírása, hogy minden diák helyben végezhesse el a kötelező tíz osztályt, amely egy iskolai előkészítő és az általános iskolához csatolt kilencedik osztályt foglal magába. Az új szerkezet lehetővé tenné, hogy akik nem kívánnak tovább tanulni, 16 évesen munkát vállalhassanak. A tárcavezető kiemelte a tanórák számának 25 százalékkal történő csökkenését, a több tantárgyat átfogó írásbeli érettségi felmérőket, az államilag finanszírozott délutáni foglalkozás bevezetését, az egyetemek három kategóriába sorolását, a rektorok megválasztásának új módját stb.
A tervezettel kapcsolatosan szervezett nyilvános vitákon sok ellenséges vélemény hangzott el egyes tanügyi szakszervezetek, egyetemek, egyetemi hallgatók szervezetei, az ellenzéki politikai pártok részéről.
Kedden az iskolaigazgatókkal tartott megbeszélést a megyei tanfelügyelőség, szakfelügyelője a történelem román nyelven történő oktatásának megőrzését kérte, s elhangzott, hogy a román nyelvet továbbra a jelenleg érvényes program alapján kellene oktatni a nemzetiségi tanulóknak.
Az iskolák is véleményt nyilvánítottak a törvénytervezetről. Horváth Gabriellát, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum aligazgatóját, aki a Romániai Magyar Pedagógusszövetség megyei szervezetét vezeti, kettős minőségében kértük meg, hogy ismertesse a jogszabálytervezet kapcsán felmerült kifogásokat, módosító javaslatokat.
– A nemzetiségek számára kedvezőnek tartjuk azt a cikkelyt, amely szerint a román nyelv oktatása a kisebbségek számára minden szinten sajátos program és tankönyvek alapján történne. Románia földrajzát és történelmét is anyanyelven tanulhatnák a nemzetiségi diákok, azzal a kikötéssel, hogy a földrajzi neveket, a történelmi elnevezéseket románul is meg kell tanítani.
A tervezet 34-es cikkelyének a kiegészítésére javasoltuk, hogy a kisebbségek anyanyelvén azok a pedagógusok oktassanak, akik a szóban forgó nyelven végezték tanulmányaikat vagy nyelvismeretet tanúsító vizsgát tettek.
– Mi a véleményük az oktatási rendszer szerkezetére vonatkozóan?
– Úgy gondoljuk, hogy a jelenlegi szerkezetet meg kellene tartani. Nem értünk egyet azzal, hogy a kilencedik osztály átkerüljön az általános iskolába. Az óvónők kérése pedig az, hogy az előkészítő csoportok továbbra is az óvodában maradjanak.
Az osztályokban legkevesebb 20, legtöbb 25 gyerek kellene legyen, a 30-as létszámú osztályokat az V-XII. között túlságosan zsúfoltnak tartjuk.
A 61. cikkelyt, amely szerint legalább annyi középiskolai helyet kell biztosítani a IX. osztályokban, mint amennyi diák végez az általános iskolában, azzal a javaslattal toldanánk meg, hogy az előírás a nemzetiségi diákok számára is érvényes kellene legyen.
Jónak tartjuk a kötelező tantárgyak megválasztásában és a tananyag összeállításában biztosított nagyobb szabadságot.
– Vannak régen várt előírások a középiskolai oktatást illetően...
– A törvénytervezet a tanárok kiválasztásában döntő szerepet szán az iskolának, azonban a módszer pontos leírását a jogszabály alkalmazási útmutatójában ígérik. Úgy gondoljuk, hogy a szakmai ismeretek mellett már a kezdet kezdetén fel kellene mérni a pályázók pedagógiai érzékét is.
Nem értünk egyet azzal, hogy a középiskolák csak akkor szervezhetnek felvételi vizsgát, ha a helyek számánál több a jelentkező. Ahogy azzal sem, hogy a felvételi általánost 70 százalékban a diák portfóliója (azaz addigi iskolai eredményeinek tükre) és 30 százalékban a felvételi eredménye tegye ki, véleményünk szerint a fordított vagy legalábbis az 50-50 százalékos arány lenne a helyesebb.
Az érettségiről szóló előírások között az idén bevezetett szóbeli kompetenciavizsgák mellett megjelenik az úgynevezett transzdiszciplináris (több tantárgyat átfogó) írásbeli a reál és a humán tantárgyakból. Hogy ez jó-e vagy sem, attól függ, hogy milyen szintű ismereteket akarnak mérni.
– Viszonylag sok vitát kavart az iskolák vezetőtanácsának a kijelölése. E téren milyen módosítást javasoltak?
– Nem tartjuk jónak az egyharmad tantestület, egyharmad szülők, egyharmad helyhatósági képviselők összetételt. Ezt az arányt úgy módosítanánk, hogy a vezetőség kétharmadát a tanerők, egyharmadát pedig a szülők és a helyhatóság képviselői tegyék ki. A vezetőtanács elnöke pedig mindenképpen tanár kellene legyen, s az iskola igazgatóját is (ha jó menedzser) megválaszthassák erre a tisztségre.
Javasoltuk a 83. cikkely módosítását, amely szerint a kisebbségi nyelven oktató iskolák ügyvezető igazgatójának, illetve a vegyes tannyelvű iskolák egyik aligazgatójának ismernie kell az adott kisebbség nyelvét. Ezt úgy fogalmaztuk újra, hogy az igazgatót, illetve az aligazgatót a nemzetiségi tanerők közül kell megválasztani.
A Bolyai középiskola nevében a pedagógusok jogállását illetően is ajánlottunk egy sor módosítást, amelyek a megnyirbált jogok visszaállítására vonatkoznak – tudtuk meg Horváth Gabriellától.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szatmárnémeti fekete márciusa – interjú Formanek Ferenccel
A román és magyar közösség közötti feszültség hiányának tudható be, hogy 1990 márciusában az akkori hatalomnak nem sikerült a marosvásárhelyihez hasonló véres eseményeket előidézni Szatmárnémetiben – mondja a Krónikának adott interjúban Formanek Ferenc, Szatmár megye egykori alelnöke. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács megyei alelnöke szerint akárcsak Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben sem lehet spontán gyülekezésről beszélni. Szerinte úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra.
– Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt?
– Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget.
– A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire?
– A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy.
– Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték.
– Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni.
– Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket?
– Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött.
– De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is?
– Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket.
– Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez?
– Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek.
– Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés?
– Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották.
– Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal?
– Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat.
– Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt?
– A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán.
– Fegyverrel?
– Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé.
– Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont?
– Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték.
– Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban?
– Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció.
– Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium.
– Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség.
– Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására?
– Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Meglátni a múlt jövőjét
Beszélgetés Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével
A haladó hagyományok felkarolásának szándékával jött létre 1993-ban Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítvány. A szervezet a nemesi származású családok tagjainak nyilvántartásba vétele és a sorstársak felkutatása mellett a rászorulók segítését, a kulturális örökség ápolását, a jogi, gazdasági és erkölcsi érdekvédelem megszervezését is állandó feladatának tekinti. A jelenleg mintegy kétszáz tagot számláló egyesület a visszaszerzett ingatlanok ésszerű kihasználását szorgalmazza, és segítséget nyújt a mindeddig vissza nem szolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdésekben. Szívügyének tekinti a műemlékvédelmet, a fiatalok nevelését, megismertetését múlt értékeivel. Április 18-a, Műemléki Világnap alkalmából Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárával beszélgettünk.
– Az utóbbi tíz-húsz évben számos olyan kötet látott napvilágot, amely az erdélyi műemlékek bemutatására vállalkozott. Ezekből az érdeklődők megismerhették a műemlékek múltját, és sok esetben hányatott jelenükről is képet kaphattak. Hogyan látja, hol tartunk ma a műemlékvédelem terén Romániában, mennyire figyel oda az állam az épített örökségre?
– Vegyes helyzet tapasztalható mostanság a műemlékvédelem terén: kiemelt, az állam figyelmét jelentős mértékben felkeltő, ugyanakkor igen elhanyagolt műemlékek is léteznek az országban. Az állam többnyire a legjelentősebb műemlékekre áldoz (pl. Bonchida), illetve azokra, amelyek a hivatalosan elfogadott és tanított történelemmel, vagy a turisztikai trendekkel vannak összefüggésben (Vajdahunyad, Törcsvár). Bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlék-kastélyok jó része visszakerült régi tulajdonosaihoz, akiknek pénzügyi lehetőségeit a helyreállítás várható költségei messze meghaladják. Örömmel tölthet el viszont az, hogy az erdélyi szász örökség jó kezekben van: a németországi támogatásoknak köszönhetően sokat közülük tökéletesen rendbe hoztak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 2007-ben Nagyszebent Európa kulturális fővárosának számított. Szomorú azonban, hogy mindeközben az európai építészeti értékeket és stílusokat magukon viselő más erdélyi kastélyok (Aranyosmeggyes, Bethlenszentmiklós, Kerelőszentpál stb.) romokban hevernek. És ezt nem csak mi, a Castellum Alapítvány munkatársai és tagjai sajnáljuk. A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem harmadéves diákjai 2007-ben széleskörű felmérést végeztek, számba véve a romos kastélyokat. Megdöbbentő eredményre jutottak: felmérésük szerint Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban kb. 500, művészettörténeti szempontból igen értékes nemesi lak dacol az idő múlásával, jó részük az előrehaladott romlás állapotában van. Egy pillanatra még a közvélemény figyelmét is fel tudták hívni a helyzet súlyosságára, sajnos azonban minden csoda három napig tart...
– A Castellum Alapítvány érthetően szívügyének tekinti az épületek, sírkertek, emlékhelyek, sírok, és más, műemlék-jelleggel bíró objektumok feltérképezését. Miként viszonyultak ehhez a feladathoz az elmúlt időszakban?
– Pénzügyi lehetőségeink sajnos eléggé korlátozottak, legfőbb bevételi forrásunkat a tagok pénzbeli hozzájárulása, valamint magyarországi, romániai közalapítványok és állami intézmények támogatása jelenti számunkra. 2002-ben teljeskörű felmérést szerettünk volna végezni az erdélyi kastélyok állapotáról, és a visszaszolgáltatási kérések helyzetéről, de anyagi okokból nem tudtuk tervünket valóra váltani. Mivel nyolc évvel ezelőtt le kellett mondanunk egy ilyen jellegű kutatásról, ma sem ismerjük pontosan az össz-erdélyi helyzetet. Az egykor tagjaink tulajdonát képező kastélyok és udvarházak helyzetéről, amelyeknek egy része időközben visszakerült jogos tulajdonosához, természetesen tájékozottak vagyunk. Mivel az alapítványi tagság önkéntes alapon működik, senkit nem kötelezünk, hogy bekapcsolódjon az általunk folytatott tevékenységekbe: aki bizonyítani tudja nemesi származását, saját maga jelentkezhet nálunk.
Korábban többen is azt hitték, hogy jogi személyként a Castellum képes lesz fellépni a restitúció érdekében. Ez azonban nem így működik, a restitúció az állam és a tulajdonos között zajlik, ilyen értelemben nekünk nincs beleszólásunk a jogi procedúrába. Ennek ellenére folyamatosan foglalkozunk tájékoztatással, jogászok bevonásával hívjuk fel az érdeklődők figyelmét a törvények előírásaira, buktatóira. 2002-ben volt egy törvénykezdeményezésünk, amely talán hozzásegített az 1945. március 6-a és 1989. december 22-e között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását rendező 2005/247-es számú restitúciós törvény lérejöttéhez.
– Az alapítvány másik fontos célkitűzése a kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. Mennyire lát esélyt arra, hogy a fiatalokat is megnyerjék az ügynek?
– Erdélyi viszonylatban jelentős ellentmondás tapasztalható a kulturális örökség továbbadása terén: miközben a fiatal nemzedékek, a jelenlegi és a nemrég volt tizenévesek egy része egyre inkább bekapcsolódnak a kozmopolita, világszerte elfogadott és ismert értékekre alapozó kultúrába, az itthoni fiatalságnak többsége szerencsére a folytonosság biztosítását tűzi ki célul. A hagyományápoló fiatalok, akik népdalokat tanulnak és büszkén adják elő azokat a különböző összejöveteleken, táncházba járnak, ismerik, szeretik és olvassák a magyar irodalmat, igyekeznek észrevétlenebbé tenni és valamilyen módon elfedtetni a másik oldal jelenléte révén megjelenő ellentmondásokat.
Természetesen az alapítvány is megpróbál részt vállalni ebből a tevékenységből. 2001 óta irodalmi esteket szervezünk, amelyeken olyan neves személyiségeket mutatunk be, akik a történelmi családokhoz tartoznak, és Erdély művelődési életében jelentős szerepet játszottak (Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, stb.). Testvérszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületettel (EMKE) közösen 2004 októberében például Balassi Bálint-emléknapot tartottunk. Életút-beszélgetéseink keretében az idősebb Castellum-tagok eddigi pályájukról mesélnek, élettapasztalataikat osztják meg a jelenlévőkkel. A Kolozsváron és Marosvásárhelyen szervezett teadélutánjaink célja pedig a családi kapcsolatok felelevenítése. Ezeken a rendezvényeken számos fiatal és gyermek vett részt az elmúlt években. Az alapítványon belül ifjúsági tagozat is tevékenykedik a történelmi örökség tudatosítása érdekében.
Időnként a Kemény Zsigmond Társasággal is vannak közös kezdeményezéseink: amikor arról volt szó, hogy halálának 60. évfordulóján újra kellene festeni Sényi László volt császári és királyi kamarásnak, a társaság titkárának sírfeliratát, a két szervezet képes volt együttműködni.
– Az alapítvány tagjai leginkább az évente egy alkalommal megszervezett összejöveteleken találkozhatnak és beszélgethetnek el egymással. Hogyan zajlik ez a program?
– A legjelentősebb ilyen jellegű, kétnapos rendezvényünk valóban a nyári találkozó, amelyet kezdetben Nagyenyeden tartottunk. 2000 óta, azt követően, hogy az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre került át, Gernyeszegen gyülekezünk. Már most készülődünk az idei eseményre is: Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából és Amerikából jönnek tagtársaink. Az első nap az emlékezés jegyében zajlik, általában tudományos előadásokat hallgatunk, irodalmi szemelvények bemutatására kerül sor, másnap pedig ellátogatunk valamelyik kastélyhoz vagy templomhoz.
– A Castellum Alapítvány fokozott felelősségérzettel óhajt cselekedni az ország és a nemzet haladása érdekében. Hogyan viszonyul a mai modern világ a nemesi családok leszármazottaiból összetevődő Castellum Alapítvány tevékenységéhez, a nemesi címhez?
– Legtöbben rokonszenvvel követik tevékenységünket, pozitívan viszonyulnak hozzánk. Közben persze a történelem során vezető szerepet betöltő személyekkel szembeni elvárást is támasztanak irányunkba. A totalitárius korszakban ellenzékiséget jelentett, ha valaki kedvezően, adott esetben segítő szándékkal közeledett a nemesség leszármazottaihoz. Ez a fajta szemlélet a rendszerváltás után is megmaradt, de persze vannak e kérdésben másként gondolkodó egyének is.
– A Haller név is nemesi származásra utal. Hogyan honosodott meg a család Erdélyben?
– A család Németországból származik, felmenőim Mátyás király korában Budára, majd Erdélybe érkeztek. A legelső leszármazott, aki már Erdélyben élt, Haller Péter, Nagyszeben polgármestere és szász királybíró volt, az ő utódaiból alakult ki az erdélyi ág. Németek voltak, és fokozatosan magyarokká váltak, 1699. április 1-jén bárói, 1713. január 15-én pedig grófi rangot nyertek.
– Mit jelent az ön számára egy ilyen család sarja lenni?
– Jóleső érzéssel tölt el, ugyanakkor nagyon sok kötelezettséggel jár együtt: amikor az emberek tudomást szereznek erről a rangról, magas elvárásokat támasztanak birtoklója irányába. A közéletben korábban szerepet játszó személyek leszármazottjaként az ember emiatt felelősséget érez, igyekszik példát mutatni mások számára. A legszigorúbban gondolkodók ezt úgy értelmezték, hogy vissza kell szerezni a birtokot, a kastélyt, újra kell kezdeni a gazdálkodást vagy akár turisztikai célból a kastély közelében kell maradni. Ez valóban szép és a külvilág szemében példaértékű cselekedet lenne, de nem mindenkinek volt és van módja erre. Amikor a ‘89-es fordulat után elkezdődött a restitúció, a nemesi származásúak többsége életkorukkal magyarázhatóan és gazdasági tanulmányok hiányában nem kezdett el gazdálkodni. Szakmai és emberi helytállással, mások ügyéért való felelősségvállalással kell nekünk elsősorban példát mutatnunk a közösség számára.
– Hogyan kapcsolódott be az alapítvány tevékenységébe?
– Nagy szerepe volt ebben Torma Miklósnak, a Castellum korábbi ügyvezető elnökének. Igen megnyerő egyénisége volt. El tudta különíteni az örökérvényű értékeket azoktól az életforma-elemektől és kulturális formáktól, amelyek már nem hozhatók át a mai korba. Sikerült megtalálnia a hangot a kívülállókkal, a nem alapítványi tagokkal és a médiával is, egyszóval képes volt meglátni a múlt jövőjét. Ezen fáradozom én is nap mint nap, Torma Miklós halála óta utódjával, Ugron Zoltánnal.
– Az eddigi célkitűzéseken túl milyen más tervei vannak a Castellumnak a jövőre nézve?
– Felismertük a világhálón való jelenlét fontosságát, A meglévő weboldal mellett szeretnénk jobban működtetett, tevékenységünket még inkább tükröző internetes oldalt kialakítani. Jelentős előrelépéseket szeretnénk elérni a könyvkiadás tekintetében is: a tervbe vett kötet mindazt a szellemi anyagot foglalná magába, amely az utóbbi tíz évben a Castellum Alapítvány házatáján megfogalmazódott. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy semmit ne adjunk fel a már kialakult szokásokból és a tagok által elvárt módon tudjunk mindig tartalmat adni tevékenységeinknek. Jó hír, hogy magyarországi testvérszervezetünk, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (MTCSE) közbenjárásával idén március 27-én a Castellum is képviseltette magát a párizsi székhelyű Európai Nemesi Szövetség (La Commission d’ Information et de Liaison des Associations Nobles d’ Europe – CILANE) közgyűlésén: ott európai nyilvántartásba vették az alapítványt, bekerült az európai nemesi szervezetek közé, ezáltal pedig a nemzetközi körforgásnak is alakítója lehet a továbbiakban.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

A magyar diákok legjava Marosvásárhelyen
A Bolyai Farkas Elméleti Líceumban V. alkalommal szervezték meg a hét végén a magyar tannyelvű középiskolák országos tantárgyversenyét. Az erdélyi középiskolák legjobb tanulói biológiából, földrajzból, informatikából, társadalomtudományokból és történelemből mérték össze tudásukat. Jelen volt Markó Béla miniszterelnök-helyettes, szövetségi elnök, a verseny fővédnöke, aki a megnyitón köszöntötte a diákokat.
Bálint István iskolaigazgató elmondta, hogy valamely iskola eredményességét a diákok teljesítménye alapján lehet lemérni. Ehhez pedig olyan versenyek kellenek, amelyek lehetőséget biztosítanak a megmérettetésre. Ezért választották ki azokat a tantárgyakat, amelyekben a magyar diákoknak országos viszonylatban nincsenek felmérhető eredményeik. A verseny, amelyen évente 25-30 iskola képviselteti magát közel 200 diákkal, a tanügyminisztérium által elismert, oklevéllel megerősített és bejegyzett vetélkedő.
A legtöbb első díjas bolyais diák
De lássuk a nyerteseket. A Nyárádi Erasmus Gyula biológia tantárgyverseny – melynek zsűrijét dr. Nagy Örs, a MOGYE prorektora elnökölte – két tagozatban zajlott. Az elsőt, a növény- és állatbiológia vetélkedőt a X. osztályos György Szidónia bolyais diáklány nyerte, aki a vegyi kombinát káros hatásairól írt dolgozatot mutatott be. Pontszáma jóval meghaladta az utána következő helyezettét. A második, az orvosi biológiai vetélkedőn a székelyföldiek arattak, első helyezést Kész Blanka, a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákja ért el.
A Teleki Sámuel földrajzverseny természetföldrajz vetélkedőjét Berze Tamás, a Tamási Áron Elméleti Líceum diákja nyerte, Székely Andrea bolyais diáklány harmadik lett. A humánföldrajz vetélkedőn Illés Tamás székelyudvarhelyi diák bizonyult a legjobbnak, Hunyadi Adrienn, a Mihai Eminescu Pedagógiai Líceum diákja harmadik lett. A díjakat dr. Makkai Gergely, a zsűri elnöke nyújtotta át.
A Kalkulusz informatikaverseny mindkét szekciójában a marosvásárhelyiek szerezték meg az első helyet. A programozói vetélkedőn a X. osztályos Nagy Gellért érte el legnagyobb pontszámot, alkalmazott informatikából László Sándor lett a legjobb. Mindketten a Bolyai tanulói. Eredményeiket dr. Kása Zoltán, a Sapientia professzora méltatta.
Az üzleti tervek vetélkedőjét Demeter Zselyke és György Szilárd, a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum diákjai nyerték, míg a multimédia versenyt Csáka István és László Barna, a székelykeresztúri Orbán Balázs Elméleti Líceum diákjai. Halmen József és Barabás Szilárd másodikok lettek. Filozófiából Péter Attila, a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákja vitte el az első díjat, Nyulas Dorottya vallás és kultúra szekcióban harmadik helyezést ért el. Munkájukat dr. Fülöp Árpád, a csíkszeredai Sapientia EMTE adjunktusa méltatta.
Az Anonymus történelmi vetélkedőn a nagykárolyi Komlódi Kinga bizonyult a legeredményesebbnek, a szovátai Domokos Kázmér Iskolaközpont diákja, Kovács Kinga második, Takács Kincső Eszter, a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum diákja harmadik lett. Dr. Rüsz Fogasi Enikő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem tanszékének dékánja 10-es bejutó jegyet, ingyenes oktatást és félévi ösztöndíjat garantált a diákoknak.
A Bolyai-kupa helyben marad
Díjazás után Bálint István iskolaigazgató bejelentette, a Bolyai-kupa a legeredményesebb középiskolát illeti, s az nem más, mint a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, mely a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumot előzte meg.
A vetélkedőnek több támogatója volt, köztük a tanügyminisztérium, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, a megyei tanács, a Bolyai Collegium, a Communitas, az Eurotransz alapítványok. A nagyszabású verseny szervezését és lebonyolítását egy hattagú bizottság vezette: József Éva biológia-, Molnár Zoltán földrajz-, Fejér Magdolna informatika-, Láday Zoltán társadalomtudomány-, dr. Borsos Szabolcs filozófia- és Józsa István történelemtanár.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Hittan és művészet
Az idén 156 kis- és nagyobb diák vett részt a Gyulafehérvári Katolikus Főegyházmegye második kreativitási versenyén, amelyet a Marosvásárhelyi Katolikus Főesperesi Kerület oktatóközössége szervezett dr. Tamás Zsolttal az élen. Az elmúlt évben az ezeréves erdélyi katolikus egyház ünnepére gondolták ki a vetélkedőt, mivel a tantárgyversenyek keretében vallásból csak hetedik osztálytól mérhetik össze tudásukat az iskolás diákok. 2010 a papság éve, így ez lett a témája az idei vetélkedőnek, amely lehetőséget nyújt, hogy a tárgyi tudás mellett a gyermekekben levő művészi hajlamot is felszínre hozza a világegyház ünnepe kapcsán. Tavaly több helységből jelentkeztek a vetélkedőre, az idén jobbára a főesperesi kerületből jöttek diákok, de nagyobb számban, mint az elmúlt évben. A verseny helyszíne a Bolyai középiskola volt, az ünnepélyes díjkiosztást a Deus Providebit Házban tartották.
A próbák színesek, változatosak voltak. Szavalatból egy kötelező és egy választott verset kellett elmondani a három kategóriában induló, I-IV.,V-VIII. és IX-XII. osztályos résztvevőknek. Az első díjat a kicsiknél Nagy Hunor (2. Sz. Ált. Isk.), a középiskolásoknál a Művészeti Líceumot képviselő György Tünde és a Bolyai katolikus osztályába járó Magos Orsolya nyerte.
A drámapróbán egy szent életű pap életének részletét kellett megelevenítenie egy 5-6 főből álló csoportnak, amit mind a két kategóriában a művészeti iskola tanulói nyertek meg.
A harmadik próba keretében ma élő papokkal kellett interjút készíteni életükről, küldetésükről. A nyertesek: I-IV.: Magyari Zsuzsanna (Európa Gimnázium), V-VIII.: Bustya Roland (7-es Sz. Ált. Isk.) és IX-XII.: Vakaria Tímea (Művészeti Líceum).
A rajz, makett kategóriában egy katolikus templom főoltárának makettjét vagy rajzát kellett elkészíteni. A legszebb rajzot a kicsik közül Magyari Zsuzsanna (Európa Gimnázium), az V-VIII. kategóriában Lukács Hunor (Marosszentgyörgy) és a nagyoknál Baricz Róbert (Művészeti Líceum) készítette. A legsikerültebb makettekért Csiki Andreát (Művészeti Líceum) és Suciu Renáta Orsolyát (Marosszentgyörgy) díjazták.
Az irodalmi kreativitás próba során a Szentírásból vett idézet alapján kellett valamilyen irodalmi műfajban alkotni. A legsikerültebb esszét az V-VIII. oszt. kategóriában Vészi Blanka (Unirea kollégium) a nagyoknál Szekeres Ugron Villő (Művészeti Líceum) írta.
A nyolcadikosok számára kiírt Aki hisz, üdvözül csoportos vetélkedőt a 7-es Sz. Ált. Isk. Keresztények csapata nyerte.
A péntek délutáni díjkiosztó ünnepségen a vetélkedőt Gáll László, a Gyulafehérvári Katolikus Esperesség főtanfelügyelője értékelte, aki örömét fejezte ki, hogy egy jó kezdeményezés életképessé válik. Dr. Tamás Zsolt, aki minden résztvevőt oklevéllel jutalmazott, azt a reményét szólaltatta meg, hogy jövőre a vetélkedőt sikerül népszerűbbé tenni, és más megyékből is érkeznek csapatok a színes, változatos megmérettetésre, amely a hittani ismeretek mellett a gyermekek művészi képességeinek kibontakozására nyújt teret.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)