Ismét vált az RMDSZ?
Letette ugyan az esküt a jelenlegi, PSD-vezette kormányban az új RMDSZ-es miniszter is hétfőn - ám közben egyre több hang szól arról, hogy Kelemenék esetleg átállnak a PNL-hez.
Ezen a héten fog az RMDSZ konkrét tárgyalásokat folytatni a PNL-vel arról, hogy új parlamenti többséget alkossanak-e együtt. Ezt Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, a szervezetben még mindig befolyással bíró politikus nyilatkozta hétfőn. Hozzátette: amennyiben esetleg megállapodnak, akkor a parlamentben 2015-ben jöhet létre az új többség. Mint ismeretes, az RMDSZ jelenleg a (még) Voctor Ponta vezette PSD-vel együtt kormányon van és őket támogatja a parlamentben is. Az államfőválasztást azonban a PNL-s Klaus Iohannis nyerte. A megválasztott államfő már rögtön a voksolások után tudatta: kormányváltást is szeretne, de nem azonnal, és nem mindenféle pártváltogató politikusok megszerzése révén, hanem alaposabban átgondolva, és tárgyalások nyomán. Markó azt mondta: "a héten összeül az RMDSZ vezetése is, hogy megtárgyalja a kérdést, mert tudomásom szerint eddig nem voltak egyeztetések".
Eskü
A Bihari Napló volt az első, amelyik hírt adott róla - majd innen a központi média is átvette -, hogy ha központi egyeztetések még nem is voltak, helyi szinten épp Biharban a PNL már meghívta tárgyalni az RMDSZ-t, hogy itt alkossanak új többséget a váradi városi, illetve a megye tanácsban is. Ha ez sikerülne, megpróbálnák leváltani a PSD embereit: Ioan Mangot, a Megyei Tanács alelnöki székéből, és Ovidiu Muresant nagyváradi alpolgármesteri tisztségből.
Minden esetre az átállásról való tárgyalások hírével egy időben, azaz tegnap azért letette az esküt a PSD-RMDSZ-PPDD-PC-kormány új művelődési minisztere. Hegedüs Csilla (és Bogdan Aurescu külügyminiszter) ünnepélyes tegnap19 órakor kezdődött a Cotroceni-i palotában. Hegedüs Csilla kinevezését múlt héten írta alá Traian Băsescu államelnök.
Véleményt mondott az RMDSZ kormányon maradásának, vagy új többséghez csatlakozásának ügyéről Borboly Csaba, a Csík Területi RMDSZ elnöke is. Ő nemrég még úgy értékelte, hogy "azzal, hogy Iohannisra szavaztak, a magyar választók egyértelműen azt üzenték az RMDSZ-nek, hogy a kormányból ki kell lépni"- azonban tegnap már finomított ezen, és azt a nem egyértelmű álláspontot fogalmazta meg, hogy szerinte az RMDSZ kormányon elért bizonyos eredményeket... A (még?) kormányzó PSD-vel kapcsolatos fejlemény, hogy Liviu Dragnea, a párt ügyvezető elnöke tegnap azt mondta, minél gyorsabban kongresszust akarnak a választási vereség után, hogy "januártól a kormányzásra koncentráljanak". Egyes források szerint e kongresszus december 20 körül lehet. Dragnea azt állítja, ezen nem fogják leváltani Victor Pontát a pártelnökségből - más források szerint viszont Ponta lemondatására vagy leváltására készülnek, legalábbis egyes PSD-s körök a párt és a kormány élén sem akarják már látni.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Átadták a sajtódíjakat
Villányi Zoltán, Rencz Csaba és Székely Ervin a Bihar megyei sajtó 150 éves évfordulóján, 2012-ben alapított sajtódíjak idei nyertesei. Mint Szűcs László, a Várad irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője hangsúlyozta, az idei elismerések odaítélésekor igyekeztek a nem írott sajtóra összpontosítani.
Ennek szellemében az Iványi Ödön pályakezdő díjat Villányi Zoltán televíziós riporternek, operatőrnek ítélték oda, aki nem tudott személyesen jelen lenni a díj átadásakor. „Munkáit szakmai alázat, tudás és jól dokumentáltság jellemzi” – hangsúlyozta a díjazottat méltató Péter I. Zoltán. A díjazott nevében szülei vették át az elismeréssel járó trófeát.
A Bokor András szakmai díjat Rencz Csaba, a Bihari Napló munkatársa vehette át. Méltatását Dérer Ferenc főszerkesztő-helyettes olvasta fel. Mint felidézte, Rencz Csaba már a ’90-es évek végén, az Érmihályfalvi Figyelő munkatársaként olvasói leveleket küldött a Bihari Naplónak,’99 és 2004 között külmunkatársként dolgozott, tíz éve pedig a szerkesztőség rendes tagjaként növeli a lap színvonalát. Az újságban megjelent kommentárjai, jegyzetei, glosszái összegyűjtve két kötetben is megjelentek Közeli történelem és Közös dolgaink címen.
A 2014-es Fehér Dezső életmű-díjat Székely Ervin vehette át, aki gazdag pályafutását az ifjúsági sajtóban kezdte, majd egy hosszú és eredményes politikai kitérő után ismét visszatért a média világába, s jelenleg a román közrádió kisebbségi műsorának szerkesztője. Ugyanakkor az írást sem hanyagolja el, nemrég került bemutatásra harmadik regénye. Rövid köszönőbeszédében hangsúlyozta: „büszke vagyok erre a díjra, mert a bihari sajtó rangot jelent, és ez fontos egy olyan világban, ahol sok kolléga küzdelmet vív a magyar nyelvhelyesség szabályaival, és rendszerint alulmarad”.
A díjátadásokat követő kötetlen beszélgetésen szó esett többek közt a sajtó jövőjéről, a sajtó-munkatársak perspektíváiról és az utánpótlás-képzés fontosságáról is.
Megjegyzés: Székely Ervin mindig durván támadta Tőkés Lászlót. Egy példa:
Nyersen támadta Tőkés Lászlót cikkében Székely Ervin, mondván, Tőkés László Markóval való sietős tárgyalása mögött Tőkés László kétségbeesettségét kell keresni, ugyanis biztosra akar menni az europarlamenti választásokon.
Székely Ervin szerint „az elmúlt több mint egy év alatt a püspök-politikus semmit nem tett azokért, akiknek bizalmát elnyerte.” Honlapjáról semmit sem lehet megtudni, milyen europarlamenti kezdeményezések fűződnek a nevéhez.
Székely Ervin kifejtette, hogy a püspök „minden megnyilatkozása politikus, polemikus (és többnyire problematikus).” /Székely Ervin: Kis erdélyi magyar megegyezés. = Új Magyar Szó (Bukarest), 2009. febr. 4./
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Búcsú Kordics Imrétől
Már rég tudtuk, hogy közeleg az elkerülhetetlen vég, hisz régóta szenvedett súlyos betegségétől. Mégis mindenkit szíven ütött. Nagyon nehéz elbúcsúzni egy baráttól. De Ő több volt, mint egy jó barát.
Éveken keresztül együtt jártuk Bihar megye településeit, közösen Borbély Gáborral, felmérni épített örökségünket, emlékműveinket, emlékhelyeinket. Imre határozta meg a stílusokat, Gábor végezte a felmérést, én a leírást és összesítést. Nélkülük nem jelenhetett volna meg a könyvem, Épített örökségünk Bihar megyében.
Mindig alaposan felkészülve ment ki terepmunkát végezni. Legelőször Ő ismertette, napilapokon keresztül, épített örökségünk gyöngyszemeit, műemlék templomainkat, kastélyokat, kúriákat. Elkötelezett műemlékvédő volt. Szívén viselte és állandóan nyomon követte műemlékeink és emlékműveink sorsát. Állandóan figyelmeztetett pusztuló értékeinkről, bemutatva fényképeken keresztül. Felhívta a figyelmet még a legapróbb részletekre is, mint egy pusztuló szobor, egy fríz, egy oszlopfő, egy zászlótartó.
Kordics Imre 1953-ban született Nagyváradon. Itt tanult, és itt élte le egész életét. Érdeklődése múltunk pusztuló értékei, már-már feledésbe merülő személyiségei iránt a letűnt század 80-as éveiben körvonalazódott. Az elsők között ismerte fel, hogy a váradolaszi temető pusztulása, nemcsak egy temető felszámolását jelenti, hanem két évszázad (1779–1980) történelme tűnik el. Fényképezőgéppel a szatyrában settenkedett a bokrokkal, cserjékkel benőtt sírhantok, kápolnák között, hogy megörökítse a történeti üzenettel is bíró temetőművészeti értékeket. Az anyag egy része 1998-ban, kötetben is megjelent: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben. Mementó ez a könyv, egyben rekviem is egy temetőért. Talán több is, figyelmeztető: Várad lakosságának két évszázados tükre, alig két évtized alatt semmisült meg! Az utolsó négy évben ugyanezt a kutató és felmérő munkát végezte a Rulikowski temetőben. Ennek anyagát 80 százalékban meg is írta, de már nem tudta befejezni.
Kordics Imre segítségével 1998. március 15-én a Várad-rogériuszi református templom előtti téren új 1848-as emlékhely született, a forradalom és szabadságharc 150. évfordulóján. 1997-től oszlopos tagja volt a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak. Óriási helytörténeti kutatómunkát végzett, számos előadást tartott különböző konferenciákon. Írásai a Bihari Naplóban, Erdélyi Naplóban, Harangszóban, Magyar Közéletben, Református Kalendáriumban, Partiumban és a Partiumi Füzetek gyűjteményes összeállításaiban jelentek meg. Figyelemre méltó írásokat közölt az ippi és érkeserűi Fráter családról, kastélyaikról, udvarházaikról, Verebélyi Mazsó Imre regénybe illő katonai karrierjéről, a Hoványi család életéről. Dolgozatait a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság által kiírt pályázatokon is díjazták. Rendszeres tagja volt a dolgozatokat elbíráló bizottságnak.
Sokrétű munkássága elismeréséül számos díszoklevelet és díjat kapott. 2005-ben, a helytörténeti munkában, történelmi örökségünk megóvásában, a honismereti nevelésben elért kimagasló eredményeiért Fényes Elek-díjban részesítették.
Sajnos, Nagyvárad jelentősebb utcanevei 1940–1944 között /Partiumi Füzetek/című kötetének megjelenését, amely most van a nyomdában, már nem érhette meg. 2015. január 1-jén, nulla óra 30 perckor, súlyos fájdalmak között, itt hagyott minket. Nagy vesztesség ez a történész és a műemlékvédő társadalomnak, de magyar közösségünknek is. Emlékét megőrizzük. Drága Imre barátom, pihenésed legyen csendes, nyugodjál békében.
Dukrét Géza
Kordics Imre Nagyvárad, 1953. jan. 22. - Nagyvárad, 2015. jan. 1.
erdon.ro

Kultúra-napi díjakat adtak át
Nagyvárad- Január 22-én este az RMDSZ Bihar megyei szervezete A Magyar Kultúra Napját ünnepelte a Szigligeti Színházban rendezett gálaünnepség keretében. Kilenc díjat adtak át, négy kategóriában.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett gálaesten ünnepi beszédet mondott Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere. Ezt követően díjakat osztottak ki olyan személyiségeknek, akik az RMDSZ szakbizottságának döntése értelmében, illetve az ügyvezeti elnökség és a körzetek javaslata alapján az elmúlt években kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a magyar kultúra ápolása és terjesztése területén. Ennek értelmében A Magyar Kultúráért-emlékplakettet vehetett át Szabó Amália földrajztanárnő, belényesújlaki néptáncoktató, a Rezgő néptánccsoport vezetője, Brugós Sándor, a Nagyvárad Táncegyüttes tagja, táncpedagógus és az érsemjéni származású Csorba Sándor, aki jelenleg a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa. A Magyar Kultúráért- díjban részesült Gali Teréz nagyszalontai dalszövegíró, zeneszerző, előadóművész, az X- Faktor- győztes Tóth Andrea váradi diáklány és dr. Budaházy István váradi főgyógyszerész. Ugyanakkor életmű-díjnak örülhetett Dérer Ferenc újságíró, a Bihari Napló főszerkesztő-helyettese és Molnar Mónika canto-könnyűzene tanárnő. A Jakobovits-díjat az idén Amerikában élő Gerendi Anikó képzőművésznek ítélték oda.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Kántor Lajos volt a Törzsasztal februári vendége
Kántor Lajos Széchenyi-és Hazám-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, író volt a nagyváradi Törzsasztal beszélgetéssorozat februári vendége.
A kolozsvári irodalomtörténésszel Kőrössi P. József beszélgetett a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban, miután Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője az egybegyűltek figyelmébe ajánlotta a lap legújabb számát.
Nagyváradnak még tartozik a Bölöni Sándor emlékével, ő volt az, aki még a Bihari Napló idejében váradi irodalmi folyóiratot, illetve mellékletet indított, mondta Kántor Lajos, akivel Szabédi László alakját is felidézték, róla szóló könyvei kapcsán. Szó esett Szabédi irodalmi és tanári munkásságáról is. Szabédi mindenkire hatással volt, többek között Szilágyi Domokosra, Lászlóffy Aladárra, és Székely Jánosra is. Jómaga ötödéves volt, mikor Szabédi öngyilkos lett, mondta Kántor Lajos, aki arról is beszélt, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetem egyesítesekor ért megaláztatás is hozájárulhatott Szabédi öngyilkosságához. Beszéltek még Domokos Gézáról és Csiki Lászlóról is, valamint röviden bemutatták Kántor László (Kántor Lajos fia, Budapesten él, filmrendező, producer) Túlélő képek című könyvét.
Az est második felében a Konglomerát (Erdély) című könyvről szólt a beszélgetés, Kőrössi P. József többek között azt kérdezte, hogyan lehetne lebontani a Magyarországon élő, idealizált Erdély-képet, a skanzen-Erdély képét. Kántor Lajos elmondta: Erdélyről többnyire két kép él, az egyik az „Erdély a miénk”, a másik hogy csodálkoznak azon, hogy itt beszélnek és milyen szépen beszélnek magyarul. Beszélt többek között az RMDSZ fenállásának 25 évfordulóján, Kolozsváron elhangzott, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által tolmácsolt üzenetről.
A konglomerát kifejezést egyébként Szabéditől tanulta, ő használta azt az 1929-30-as években, mikor még a demográfiai viszonyok is mások voltak, mondta Kántor Lajos. A könyv, melyet esszéregénynek is tartanak fiktív szemináriumokat tartalmaz, három nagyon különböző, de valódi személy, azaz Szabédi László, Gaál Gábor s Szilágyi Domokos – SzGSz – szövege van beledolgozva a könyvbe, melyben létkérdésekről esik szó.
maszol.ro

A Bihari Napló a legolvasottabb
Egyre kevesebb újságot adnak el a standoknál, és az előfizetők száma is csökken, derül ki a Romániai Példányszám-auditáló Hivatal (BRAT) tavalyi utolsó negyedévére vonatkozó adatokból.
Főként a minőségi napilapok olvasottsága csökkent 2013 ugyanazon periódusához képest. Azonban az auditált magyar helyi napilapok nem teljesítenek rosszul, sőt az országos román napilapoktól sem maradnak el sokkal, írja a Transindex portál.
A hivatalos adtok szerint a Bihari Napló a legolvasottabb napilap az auditált magyar nyomtatott lapok közül. A második legkelendőbb helyi napilap a Szatmári Friss Újság, majd a Csíki Hírlap következik. A napilapok közül továbbá az Udvarhelyi Híradó szerepel a BRAT kimutatásában. A magyar nyelv használatát támogató kolozsvári civil mozgalom lapja, az Igen, tessék! 18 ezer példánya kerül a célcsoporthoz – ingyenesen. A legnagyobb példányszámban eladott minőséginek számító napilap az Evenimentul Zilei a közel 13 ezer eladott lapszámmal, azonban 2013-hoz képest csökkent az értékesítés.
Az auditált román hírlapok közül a România Liberă és Adevărul teljesít a legjobban 10512 és 10013 eladott példányszámmal, a Jurnalul Național 7415 lapszámot adott el.
Köszönjük olvasóinknak, előfizetőinknek a kitüntető bizalmat!
erdon.ro

Aranytollat kapott Szilágyi Aladár
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) javaslatára, Szilágyi Aladár publicista kapta meg idén a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) Aranytollát.
A díjat 2015. március 12-én, tegnap adták át Budapesten, a MÚOSZ székházában szervezett Sajtónapi ünnepségen
Szilágyi Aladár első írásait a Fáklya című lap, majd az Ifjúmunkás közölte. A kilencvenes évek elejétől volt a (közben megszűnt) Kelet-Nyugat főszerkesztője, a Bihari Napló munkatársa, főszerkesztő-helyettese és kiadóigazgtója, az Ady Endre Sajtókollégium tanára, 1996-2000 között a MÚRE alelnöke. Jelenleg a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport munkatársa. Munkássága több kötetben látott napvilágot: közölt interjú-sorozatot, helytörténeti írásokat. Riportjaiban egyaránt írt – egyebek mellett –Váradhegyalja szőlőművelési hagyományairól és a romániai magyar elfeledett kisebbségekről.
Szilágyi Aladár Aranytollához
Nem könnyíti meg a méltató dolgát díjazott nagyváradi kollégánk, Szilágyi Aladár sokoldalúsága. Aki az Arad közeli Pankota büszke szülötte, így érthető módon a bánságiak is magukénak érzik. Túl a hetedik ikszen, mind a mai napig tevékeny belső munkatársa azErdélyi Riport hetilapnak és a Várad folyóiratnak, amúgy pár napja mutatták be sokadik kötetét, ezúttal kortárs magyar történészekkel készített beszélgetéseiből válogatva.
A sajnálatosan hosszú ideig működő nacionál-kommunista önkényuralom miatt, mely édesapját is bebörtönözte, újságírói pályáját csak a rendszerváltás után, túl a negyvenen kezdhette meg mint a zajos sikerű hetilap, a Kelet-Nyugat egyik alapító szerkesztője. Később a napi sajtó felé vezetett a pályaív, a Bihari Napló fénykorában vezércikkek, glosszák százai kerültek ki a tolla alól, majd a sors egy időre a kiadóigazgatói székbe is beleültette. Közben, hogy visszatérjünk emlegetett sokoldalúságára: pár éven át egyházkerületi főgondnok, karmestere az első Varadinum fesztiválnak, majd jó ideig tanít is, médiatörténetet az Ady Endre Sajtókollégiumban. Belekóstol az egyesületi életbe is, a kilencvenes évek végén alelnöke a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének.
A kétezres évektől, immár jelenlegi lapjainál megindul könyveinek sorozata: interjúk, széppróza, útirajzok, valamint emlékezetes riportok fűzére. A nagy ötlet: végigjárni Románia minden zegét-zugát, felkeresni és megmutatni az egységes nemzetállamnak nevezett ország másfél tucatnyi, sokféle kultúrájú etnikai közösség tarka szőttesét. Szatmári sváboktól dobrudzsai törökökig, arománokig, máramarosi ukránoktól krassó-szörényi szerbekig, horvátokig. Visszatérő témája a nagyvárosi roma közösségek életének az ábrázolása, empátiával és természetességgel.
Termékeny, valamennyi műfajban otthonosan alkotó kollégánknak az Aranytoll mellé jó egészséget és sok erőt kívánunk további száguldó riporterkedéseihez!
Szűcs László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bolojan Napóleonhoz hasonlítja Szent Lászlót
Megpróbál egyensúlyt teremteni a város többségi lakossága és a kisebbségben lévő magyar közösség között, ezért olyan döntéseket próbál hozni, hogy az a másik közösségben ne okozzon sérelmeket – jelentette ki Ilie Bolojan nagyváradi polgármester a Bihari Naplónak adott interjúban arra a nyolcezer nagyváradi polgár által aláírt petícióra reagálva, melynek aláírói azt kezdeményezik, hogy a városalapító Szent László királynak is állítsanak szobrot a felújítás alatt álló főtéren.
Hozzátette: „a londoni Trafalgar téren sem lehet Napóleon szobrát látni, hanem csak Nelsonét. (…) Mivel a főtér az egyetlen olyan régi hely, amely kapcsolódik a román közösséghez, ezért ma a megcáfolhatatlan realitások miatt ott nem lehet elhelyezni Szent László szobrát” – fogalmazott Bolojan.
Elmondta, a magyar kérésre azt a kompromisszumos megoldást találták, hogy Szent Lászlóról nevezték el a főtér melletti hidat, a városalapító királynak pedig a jelenleg felújítás alatt lévő várban állítanak szobrot. Hozzátette, semmi sem lehet tartós a városban, ami nem a román és a magyar közösség egyetértésén alapszik. Úgy vélte, a Szent László-szoborra összegyűjtött aláírások nem az egyetlen szempont, amire tekintettel kell lenni, mert egy másik elképzelésre kétszer annyi aláírást is össze lehet gyűjteni.
Bolojan szerint Nagyváradon több minden valósult meg a magyar közösség javára, mint Szatmárnémetiben vagy Marosvásárhelyen, ahol magasabb a magyarok aránya. Hozzátette, az utcanevekre vonatkozó jelenlegi önkormányzati határozat egyelőre csak a magyar „utca”, és „tér”, szócskák kiírására vonatkozik, és nem teszi lehetővé az utcanevek lefordítását.
„De ez nem lehetetlen dolog, nem hiszem, hogy sokakat zavarna. Viszont ez bizalom kérdése, és el kell jutni odáig, hogy egyik közösség se érezze hátrányosan megkülönböztetve magát a meghozott döntések nyomán” – jelentette ki az interjúban a polgármester.
Krónika (Kolozsvár)

Adalékok Siter történetéhez
Péntek este a XXIV. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében bemutatták Dukrét Géza: Adalékok Siter történetéhez című könyvét.
A szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság részéről Dovin Irma köszöntötte a sok érdeklődőt a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A házigazda várad-olaszi református egyházközség képviseletében Veres Kovács Attila lelkipásztor hangsúlyozta: a Lorántffy központ felavatása óta a szakralitás és a kultúra olyan otthona, ahol szívesen látják felekezettől és ideológiai állásponttól függetlenül mindazokat, akik az emberséget szolgálják. Hozzátette: ez az újabb könyvajándék a jövőnek reménységgel tölt el, hogy a Gutenberg-galaxist egyelőre nem kell eltemetni.
Gazdag hagyaték
A Partiumi füzetek sorozat 82. kiadványaként Dukrét Géza tollából megjelent Adalékok Siter történetéhez című könyvet ismertető Kupán Árpád helytörténész azt emelte ki, hogy a jól szerkesztett kötet hitelesen és részletgazdagon mutatja be azokat a történelmi, demográfiai, oktatási, közigazgatási és egészségügyi változásokat, melyek sajnos nem mindig vitték előbbre jobb irányba a falu lakosainak sorsát. Dukrét Géza azonban tanárként, illetve iskolaigazgatóként ember tudott maradni az embertelen viszonyok közepette, sőt neki köszönhetően korszerűbb lett az oktatás, megújult az iskola. Külön kiemelést érdemelnek a könyv azon részei, melyek az általa utolsó pillanatban megmentett gazdag szellemi és tárgyi néprajzi hagyatékot, a különféle szokásokat foglalják össze, valamint az értékes képek, ábrák is, illetve figyelmet érdemel még a református templomról szóló tanulmány, mely Emődi Tamás és Lángi József munkája.
Emlékezés
A kiadó Europrint részéről Derzsi Ákos mondott méltató szavakat, majd Dukrét Géza idézte fel a múltat. Többek közt arra emlékezett vissza, hogy 1965-ben lett kinevezve Siterbe földrajz-biológia tanárnak. 1969-ben kezdett el diákjaival népi eszközöket gyűjteni a faluban, s 1970-ben össze is állt egy kis néprajzi múzeum az egyik osztályteremben, melyet azonban 1971 végén fel kellett számoljon. Hogy ne dobja ki a tárgyakat, inkább hazavitte, s mára ezek száma meghaladja az 1600-at. 1972-től elkezdte szisztematikusan járni a falut, illetve az egész országban gyűjtött. 1984-ben készül el első tanulmánya Az ülőrokka vagy gyalogrokka és a vele kapcsolatos szokások a bihari Siteren címmel. Szintén valamikor a nyolcvanas években a néptanácsok utasítást kaptak, hogy össze kell állítani minden falu történetét. Siterét a szomszédos sitervölgyi iskola történelem szakos igazgatója írta meg, aki azt állította, hogy a református templomot a törökök építették. Ezen felháborodva elhatározta, hogy összeállítja ő a falu történetét. Első lépésként Sámi Mihály helyi lelkésszel beszélt, majd tanulmányozta Bunyitay Vince művét is, illetve történelmi adatokat is gyűjtött.
Még nincs befejezve
1989 után minden megváltozott, könnyebb volt forrásokhoz hozzájutni. 1990-ben a Bihari Naplóban jelent meg a siteri református templomról szóló cikke. 1992 januárjától lapunk sorozatban közölte a Hegyközről addig összeállított dolgozatát. Levéltári kutatás után 2005-ben jelent meg nyomtatásban A Hegyköz történeti monográfiája című kötete. Úgy fogalmazott: „azt gondoltam, hogy Sitert, ahol 23 évet tanítottam, csak a Hegyközbe behelyezve és annak összefüggéseiben lehet alaposabban tanulmányozni. Ezzel párhuzamosan tovább gyűjtöttem az anyagot Siterről. Most már megérett annyira az anyag, hogy külön kötetbe kerüljön, de tisztában vagyok azzal, hogy ez még nincs befejezve. Az utánam jövő kutatónak lesz a feladata, hogy elvégezze ezt a munkát, főleg a 20. század hiányos, mivel nem jutottam a forrásokhoz”.
A rendezvényen közreműködött a Stadler klarinét kvartett, volt vetítés, és az elhangzottakhoz hozzászólt Fechete Erzsébet, aki 1950–1968 között volt a siteri iskola igazgatónője, valamint a lánya, Tunyogi Katalin, aki szintén tanított ott.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Búcsú Tuduka Oszkártól, a baráttól
Nincs ismeretségünk kezdetéről felidézhető konkrét pillanat, mert alig azután, hogy az újsághoz kerültem csak úgy magától értetődővé vált, hogy én írom be a számítógépbe Tuduka Oszkár cikkeit. Eleinte tanár úrnak, aztán Oszi bácsinak szólítottam a híres nagyváradi tanárt és zenekritikust, aki egyébként nagyon hamar felajánlotta, hogy tegeződjünk, majd ennek a heti rendszerességű együttmunkálkodásnak az eredményeként hamarosan elmaradt a „tanár úr” megszólítás, majd lekopott a „bácsi” is, maradt az „Oszi”, és alakult ki közöttünk egy munkatársinál sokkal erősebb, baráti kapcsolat, aminek nem volt gátja az a tény, hogy gyakorlatilag egy fél évszázaddal volt idősebb nálam.
Azt nem tudom, hogy mi okból, de ismeretségünk legelejétől szimpátiával viseltetett irántam, azt viszont tudom, én miért szerettem meg nagyon őt. Optimizmusa, jókedélye olyan jó hatással volt rám, hogy egy-egy keményebb napomon szinte varázsütésre jobb hangulatom lett, ha csak meghallottam, hogy közeleg felénk a nagy szerkesztőségi hodályban. Egy talán sosem létezett békebeli világ képviselője volt, amelyben a tapintat és a jó szándék nyíltan vállalható és vállalt erény, és amelyben nem szégyen, de szintén erény a tudás és a műveltség, és persze a korral (is) járó bölcsesség. Ezt a békebeli hangulatot árasztotta külső megjelenése is: magas, sovány, ősz hajú ember volt, aki általában kalapban, ballonkabátban jött be a szerkesztőségbe.
Munkánk során többször vitatkoztunk is, főleg amikor egy-egy kevéssé sikerült koncertről írtunk beszámolót, és én buzdítottam arra, hogy fogalmazza meg bátran a kifogásait, azonban ő ezeknek a koncerteknek is inkább a pozitívumait emelte ki. Habitusának lényege volt a tapintat és az empátia,elvszerűen kerülte, hogy egy másik embert akár akarva, akár akaratlanul megbántson. Életszemlélete eltért az én meglehetősen egyszerű »a fehér az fehér, a fekete az meg fekete« alapállásomtól. Merthogy nem olyan egyszerű dolog ez, mint ahogy én nagy őszinteségi rohamaimban gondolom, és Oszi bölcsessége figyelmeztetett is mindig engem erre. Jó, ha mindenkinek a közelében van egy ilyen bölcs figyelmeztető. Én most elvesztettem egy ilyen embert, és ez fáj.
Azon mindig is csodálkoztam, hogy honnan ered benne a derű, elvégre a történelem vele sem volt kegyesebb, mint másokkal, hiszen kamasz volt, amikor dúlt a második világháború, aztán őrá is ráborult a fél évszázados kommunista sötétség, majd egy nagyon rövid reményteli időszak után neki is ebben a hírhedten egyedi romániai rablódemokráciában kellett hánykolódnia, mint mindenki másnak. De míg sokakat el- és megkeserítettek, elvándorlásra kényszerítettek ezek a körülmények, Oszi bácsit életszeretete, tisztessége túllendítette mindezeken az állapotokon, és válhatott így váradi magyar közösségünk követhető példaképévé. Mikor példaképet mondok, nem piedesztálra kívánkozó szobrot képzelek magam elé, hisz semmi sem állt távolabb Oszitól a dicsőséghajhászásnál, ő az életszeretetet sugározta, tetteivel, szavaival, egész lényével tanított arra, hogyan kell bánni az emberekkel, illetve hogyan kell megkülönböztetni az értékeset a kevésbé értékestől.
Lehet, hogy arról kellene írnom, amiért egész közösségünk tisztelte, becsülte Tuduka Oszkárt: arról, hogy közmegbecsülésnek örvendő magyartanár, generációk nevelője, ugyanakkor a komolyzene elkötelezett híve volt, aki 1955 óta írta zenei tárgyú írásait a magyar nyelvű sajtóba, a legtöbbet a Bihari Naplóba és jogelődjébe, a Fáklyába. Igen, Nagyvárad díszpolgára volt, megkapta a Magyar Kultúráért Díjat is, de nekem az a legfontosabb, hogy a bizalmába fogadott és a barátjának tekintett. Ezért lett ez az írás is ilyen, mert amikor számunkra fontos emberekről szólunk, észre sem vesszük, hogy valójában és szinte szükségszerűen magunkról beszélünk.
Betegsége ideje alatt szégyellni valóan kevésszer látogattam meg. Annál is inkább bűnömnek tekintem ezt, mert amikor nagy ritkán mégis elmentem hozzá, láttam, hogy nagyon örül nekem, ami nagyon jól esett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is sejtettem, hogy nagy a baj, persze, hogy megfordult a fejemben ez is, de hamar elhessegettem a gondolatot, mert méltósággal viselte a betegséget, kívülállóknak – és végső soron én is csak egy kívülálló voltam –, nem mutatta fájdalmait, esetleges kétségbeesését. Nem arról beszélt, mennyire fáj neki itt vagy ott, milyen nehéz ez a gyakorlatilag ágyhoz, házhoz kötött élet, hanem arról, hogy milyen jól felszerelt a kórház, ahol kezelik, milyen jó a szakorvos, milyen ügyesek az ápolók, és hogy egyre jobban érzi magát. Tuduka Oszkár élete utolsó pillanatáig megmaradt bölcs, életszerető, nemes lelkű embernek, aki egy tisztességgel végigküzdött élet után méltósággal lépett a másvilágba át.
Nagyon szomorú vagyok, de szerencsésnek mondhatom magam, mert ismerhettem őt. Téged. Oszi, öreg barátom, Isten veled!
Pap István
Tuduka Oszkár /Székelyhíd, 1928, márc. 9. – Nagyvárad, 2015. máj. 16./
erdon.ro

Útba igazító és figyelmeztető csillag
„Kövessük őt, tudjunk naggyá válni szerénységben, alázatban, kitartásban, úgy, ahogy ő nyolcvanhét éven keresztül ezt megmutatta”. Mintegy százötvenen kísérték végső útjára tegnap Nagyvárad nagyra becsült magyar tanárát és zenekritikusát, Tuduka Oszkárt.
Nyárias hangulatú tündöklő napsütésben zajlott le a váradi Rulikowski temető Steinberger kápolnájában tegnap délben a múlt héten elhunyt Tuduka Oszkár, köztiszteletben álló tanár, zenekritikus, lapunk egykori munkatársának gyászszertartása, melyet Fejes Anzelm Rudolf, a Váradhegyfoki Prépostság apátja, prépost-prelátusa vezetett. Az apát felolvasta Krisztus feltámadásának evangéliumi igerészletét, majd az elhunyt egyik kedvenc strófáját idézte: „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt. Mécsed világít, mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet”. E Berzsenyi Dániel-gondolat nyomán hangsúlyozta az apát azt, hogy „a tanár úr most már színről színre látja az ő istenét, neki megengedett most már az, hogy a szeme beletekintsen a létet világító napba, az Istenbe”.
Életpálya
Fejes Anzelm Rudolf röviden felidézte Tuduka Oszkár életpályáját. „Székelyhídon született 1928. március 9-én. Középiskolái után, amelyet Nagyváradon is végzett a nagyváradi Szent László Gimnáziumban, Kolozsváron a Bolyai Egyetemen zenét kezdett el tanulni, de három akadémiai év után betegsége miatt kénytelen volt irodalomra váltani. Irodalomtanárként, zenekritikusként, egyetemi előadóként ismerte meg őt Váradnak a közönsége. Generációkat tanított évtizedeken keresztül, az egykori Mogyorós, majd Ady Endre Líceumban. Kitűnő latinista is volt. (…) Ötven éven keresztül írja zenei tárgyú újságcikkeit előbb a Fáklya, majd később a Bihari Napló hasábjain. Nyugdíjasként tanít a Szent László Gimnáziumban, mely tanintézetnek ő is alapító tanára. Meghívott előadó volt a Sulyok István Főiskolán, majd a Partiumi Keresztény Egyetemen, irodalmat és esztétikát adott elő”.
Csillag
Az apát kiemelte a továbbiakban, hogy Tuduka Oszkár „egy csillag volt Várad kulturális egén, amelyik ragyog ma is. A csillagoknak két szerepük van a ragyogásukkal: az egyik, hogy útba igazítsanak, a másik, hogy figyelmeztessenek. A tanár úr földi életében az útbaigazítást adta hatalmas tudásával, különösen a komolyzene és az irodalom terén. Most pedig az ő emléke csillog számunkra figyelmeztetőként, hogy kövessük őt, tudjunk naggyá válni szerénységben, alázatban, kitartásban, úgy, ahogy ő nyolcvanhét éven keresztül ezt megmutatta. Akik ismerték, tudják, hogy derűs természet, nagy életkedv, optimista látásmód, nagy tudás, jó hangulat, erős kultúraszeretet jellemezte. Isten adja, hogy csillaga az emlékezésben, az imádságban, és mindenben, ami hozzá köt, ragyogjon tovább számunkra”. Végezetül az apát emlékeztetett arra, hogy Tuduka Oszkár halála egybeesik az egyházi év húsvéti időszakával. Mint mondta, Krisztust csak a magára vett testében ölte meg a halál, és ő ugyanilyen fegyverrel aratott győzelmet a halál felett, mert a halál megöli a természetes életet, viszont őt megöli a természet feletti élet. Hangsúlyozta azt is, hogy Tuduka Oszkár „jókedvű jellemét a szenvedés nem tudta átalakítani, merthogy a rossz közérzet és a szenvedés türelmetlenné tesz és az élet ellen lázít, de a tanár úr magatartásából sugározta azt, hogy szerette az életet. A por visszatér a porba, de ebből a porból fog ő is, és mi is az utolsó napon feltámadni. Köszönjük meg Istennek, hogy nekünk adta az ő életét”.
Végső nyughely
A gyászszertartáson a búcsúztatót Pék Sándor kerületi esperes, a Szent László templom plébánosa mondta el, majd a mintegy százötven fős gyászmenet méltóságteljesen vonult át Tuduka Oszkár végső nyughelyéhez, ahol az elhunyt és családjának barátai, a tisztelők, egykori munkatársak és ismerősök elhelyezték a síron koszorúikat, virágaikat, és kívántak részvétet a családtagoknak.
Pap István
erdon.ro

MIDAS-közgyűlés Horvátországban
Kisebbségek együttes hangja
okan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek Európa szerves részei, mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek, és évszázadok óta jelentősen gazdagították a vén kontinens kultúráját, hangsúlyozta németül Slezák Edit, a pozsonyi Új Szó főszerkesztője a horvátországi Abbáziában, a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségi sajtó fontossága
A Kisebbségi Napilapok Európai Egyesülete (angolul: European Association of Minority Daily Newspapers, rövíditve MIDAS) 2000-ben alakult meg, székhelye az olaszországi Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bolzanóban (Bozen) van. 15 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott hozzá, jelenleg 32 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár négyen vagyunk tagok, a pozsonyi Új Szó, a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló után a minapi horvátországi éves közgyűlésen a Nyugati Jelen is csatlakozott a MIDAS-hoz. Amúgy felvidéki kolléganőnk tölti be a MIDAS elnöki tisztségét.
Az anyanyelvű sajtó ugyanis minden kisebbség számára fontos, a nemzeti önazonosság egyik fontos eleme, mondhatni tartópillére, az oktatás, egyházak, civil szféra és politikai képviselet mellett. Ezzel szinte minden kisebbség egyetért. A kisebbségi sajtó, az anyanyelvű információ a nemzeti megmaradás és megerősödés része, Európa sokszínűsége megtartásának egyik záloga, jegyezte meg Werner Stuflesser egyetemi tanár, a bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet vezetője.
Voce alle minoranze, hangot adni a kisebbségeknek
Idén a MIDAS-közgyűlés házigazdája a fiumei székhelyű olasz nyelvű La voce del popolo napilap, illetve a horvátországi és szlovéniai olasz kisebbség egyesülete, az Unione Italiana(Olasz Unió) voltak. A közgyűlést azonban nem a zsúfolt kikötővárosban, Fiuméban/Rijekában szervezték meg, hanem az attól 11 kilométerre fekvő luxus tengerparti üdülőhelyen, Abbáziában (horvátul Opatija). A császári üdülő az Adria gyöngyszemének számít, az Osztrák–Magyar Monarchia Monte-Carlója volt, ahol nemcsak Ferenc József és a Habsburg család üdült rendszeresen, hanem Európa számos királya, mágnása és egyéb híressége kereste fel előszeretettel. Svédország királya például 3 hónapokat is eltöltött Abbázia elegáns szállodáiban az első világháború előtti aranykorban.
A házigazda horvátországi (és szlovéniai) olasz kisebbség – erdélyi magyar szemmel nézve maroknyinak tűnhet a 30 000-es horvátországi és 3000-es szlovéniai – és az őket teljes mértékben felkaroló horvát többség igencsak kitett magáért, hogy a közgyűlés résztvevői kellemes emlékeket szerezzenek.
Ivo Dujmić és Marina Gašparić (Abbázia polgármestere és alpolgármester asszonya), Erik Fabijanić (megyei tanácselnök) vagy Ivan Jakovčić (EP-képviselő) mindannyian horvátok, mégis olasz nyelven hangsúlyozták, mennyire fontos és megtisztelő számukra az olasz kisebbség felkarolása, a kisebbségi kultúra felvirágoztatása. Valamennyien jugoszláv időkben születtek, jóval az 1945-ös határmódosítás után, amikor Isztria-félsziget, Abbázia és Fiume környéke Olaszországtól Jugoszláviához került. Esetük nem számít ritkaságnak, a többségi horvátok közül sokan megtanulják az olasz kisebbség nyelvét. Tekintettel a térség évszázados olasz–horvát (kisebb mértékben szlovén, német és magyar) történelmére, a mélyreható kulturális kölcsönhatásokra és az Olaszországhoz fűződő erős kapcsolatokra, ez magától értődő, a tisztelet jele, szögezte le Marina Gašparić. Az Olasz Unió is szervez nyelvtanfolyamokat felnőtteknek, mindenekelőtt a hivatalnokoknak, egészségügyi személyzetnek és rendőröknek, ismertette a helyzetet Maurizio Tremul, az egyesület elnöke. A kétnyelvűség sokaknál négynyelvűség, vagy akár hatnyelvűség is lehet, a helyi horvát nyelvjárás ugyanis igencsak eltér az iskolában tanított és hivatalos alkalmakon használt irodalmi horváttól, akárcsak a napi használatú velencei olasz nyelvjárás az iskolák és a sajtó irodalmi nyelvétől. A nyelvjárásokat csak egymás között használhatják, a zágrábiak, például, nehezen értik meg a helyi szláv beszédet, s a velenceiek kivételével az olaszországiak sem értik a helyi olaszos nyelvjárást. Tekintettel a jelentős idegenforgalomra, sokan németül és angolul is beszélnek.
Horvátországi paradoxon
Horvátország kisebbségpolitikája paradoxon: egyszerre a kisebbségek felkarolásának mintapéldája és a kisebbségek üldözésének országa. Alkotmánya a magyar, cseh, olasz és szerb kisebbséget ismeri el – utóbbi egymagában kb. háromszor nagyobb, mint az előbbi 3 együttvéve. Az ország más vidékein élő magyarok és csehek helyzetéről nem volt alkalmam személyes képet kialakítani, az olaszéba viszont betekintést nyertem. Jóllehet Isztria megyében csupán a lakosság 7%-át teszik ki, a horvát többség által kezdeményezett népszavazás révén a térség hivatalosan kétnyelvű, a horvát és az olasz nyelvek egyenrangúak, minden közfelirat kötelezően kétnyelvű, bárki olaszul fordulhat szóban és írásban a hatóságokhoz, s azok a kérvényező nyelvén kötelesek válaszolni! A helyi horvátok kimondottan büszkék, hogy a 2003-as népszavazáson a kétnyelvűségre szavaztak! Állításuk szerint a szlavóniai magyar és cseh kisebbségek (olyan 20, illetve 10 ezer) hasonló jogoknak örvendenek.
A szerb kisebbség helyzete ehhez képest nem olyan fényes. Az 1991–95 közötti délszláv testvérháború sebei még nem gyógyultak be, bármennyire igyekszik a zágrábi kormány. A háború idején a szerbek fegyverrel küzdöttek a horvátok ellen, több tízezret mészároltak le közülük, százezreket űztek ki házaikból, fosztották meg vagyonuktól. A horvát menekültek csak 1995 után térhettek vissza szinte teljesen lerombolt lakhelyükre, ahonnan viszont a szerbek menekültek el tömegesen, már csak 200 000-en maradtak Horvátországban a háború előtti 600 000-ből. Jóllehet egyes térségekben most is a lakosság 30-35%-át teszik ki, a háború által erősen megviselt horvát többség hallani sem akar kétnyelvűségről, az számukra az áldozatok emlékének meggyalázását és a háborús bűnösök elismerését jelentené, legalábbis a radikálisabb horvátok szerint. Míg a zágrábi hatóságok kitartanak az alkotmányban rögzített kisebbségi jogok mellett, a helyi horvátok gyakran szabotálják a kormány szerbbarát lépéseit.
Kisebbségi sajtó Európában
Az olasz kisebbség kis létszáma ellenére a Fiuméban szerkesztett La voce del popolo 32 színes oldalon jelenik meg naponta, kéthetente pedig vaskos tematikus mellékletet ad ki. Naponta olyan 5000 példány kel el a helyi olasz kisebbség körében, további 1000-t pedig az Olaszországból érkező turisták vásárolnak meg az újságárusoktól. Az 55 állandó újságíróval működő napilap a horvát és az olasz államtól is kap támogatást, önerőből nehéz lenne tartania a színvonalat, ismerte el Roberto Palisca főszerkesztő.
A határ másik oldalán, a Fiumétől olyan 100 kilométerre lévő olaszországi Trieste-ben (szlovénul Trst) kiadott szlovén nyelvű Promorski Dnevnik hasonló körülmények között jelenik meg, noha az is olyan 30 000-es kisebbséget szolgál.
Dániában a német kisebbség számára kiadott Der Nordschleswiger is számíthat az anyaország anyagi támogatására, szemléltette Gwyn Nissen főszerkesztő, akárcsak a határ másik oldalán, a németországi Flensburgban dán nyelven megjelenő Flensborg Avis a dán államéra. Mindez régóta így megy, amióta 1955-ben Dánia és Németország szerződésben állapodott meg a másik területén élő nemzeti kisebbség (kb. 20 000 német és 50 000 dán) intézményeinek anyagi támogatásáról. Mivel mindkét kisebbség túl kicsi ahhoz, hogy önerőből egyetemet működtethessen, a dán kisebbség tagjai a német állam költségén tanulnak a koppenhágai egyetemen, a dániai németek pedig a dán állam költségén a hamburgi egyetemen.
Nem vész-e el így a fiatalság, visszatérnek-e még kisebbségi sorsba vagy egyetem után az anyaországban telepednek le? – érdeklődtem Jörgen Möllekaer-től, a Flensborg Avis főszerkesztőjétől. Egyesek nyilván ott maradnak, főleg ha összeházasodnak, vagy egzisztenciát alapítanak, mások viszont hazatérnek, sőt néha az anyaországban szerzett házastársat is magukkal hozzák.
Flensburg-/Flensborgból valós leánysereg jött el Abbáziába. Lise, Ina és Eyla ifjúsági oldalt szerkesztenek, amely igencsak megmozgatja a fiatalokat, jócskán felemelve a Flensborg Avis példányszámát. Jelentős teljesítmény. Újságot nyugaton is inkább az idősebb nemzedék olvas, az internetre koncentráló fiatalokat nehéz megszólítani. Fiatalos lendületükkel a három leányzónak sikerült, büszkélkedik Jörgen Möllekaer.
Koppenhágaiként Lise Baeksgaard-Christoffersen kakukktojásnak számít a kisebbségiek között. Nemrég telepedett át a németországi dánok fővárosába, és kimondottan rajong a kisebbségi létért: „Otthon nem is gondoltam volna, milyen nagyszerű kisebbséginek lenni. Jobban megismertem a német kultúrát, fejlődött német nyelvtudásom, de ugyanakkor erősödött kötődésem dán anyanyelvemhez. Dániában mindenki dánul beszél, banálisnak tűnik, Németországban viszont öröm, ha anyanyelvemet hallom és használhatom”.
Kisebbségpolitikai megfontolások
Kis létszámú kisebbségek esetében az anyaországok anyagi támogatásban részesítik az egyetlen napilapot. A nagyobb létszámú kisebbségek viszont több napilapot adnak ki. A kb. 350 000-es dél-tiroli német kisebbség vagy az olyan 300 000-es finnországi svéd kisebbség 5-6 anyanyelvű napilappal rendelkezik. A jóval nagyobb erdélyi magyarság helyzete hasonló. Népesebb kisebbségek esetében az anyanyelvű sajtó a versenyszférában, üzleti megfontolások szerint működik.
Amúgy a területi autonómiával rendelkező dél-tiroli németek az európai kisebbségi jogok bajnokai, a MIDAS székhelye is náluk van, Európa egyetlen kisebbségkutató intézete is ott működik, őket foglalkoztatja leginkább a többi nemzeti kisebbség sorsa, s szintén ők a kisebbségpolitikák összehangolásának fő szorgalmazói.
Nyilvánvaló, hogy EU-s szintű kisebbségpolitikára lenne szükség – szögezte le Günther Rautz, az Európai Kisebbségkutató Intézet szakértője –, hiszen az országok közötti eltérések igen jelentősek. Összehangolt politikával viszont el lehetne érni a nemzeti kisebbségek hosszú távú megerősödését. Európában van néhány követendő példa erre vonatkozóan, melyek ötvözésével vagy kiterjesztésével Európa sokszínűsége csak nyerne. És vannak olyan példák is, melyek semmilyen szinten nem jöhetnének számításba: például a szélsőségesen kisebbségüldöző, mereven beolvasztásra törekvő francia „modell”, amely óriási csapást jelentene mind a kevésbé szerencsés kelet-európai országok nemzeti kisebbségeinek, mind a nagyobb mozgásterű nyugatiaknak.
Az anyaországok támogatása – politikai, gazdasági, kulturális vagy erkölcsi téren – szintén fontos, ezt jóformán minden határon túli kisebbséggel rendelkező európai ország feltétlenül biztosítja, hangsúlyozta Renato Cianfarani, Olaszország fiumei főkonzulja. Csakhogy ez is kényes ügy, amivel durván vissza lehet élni, lásd Moszkva szerepét az ukrajnai konfliktus mesterséges szításában. Ami mellesleg Európa többi kisebbségének is árt, hiszen az országok bizalmatlanabbá válnak, jegyezte meg Werner Stuflesser.
Nemzet és kisebbség
A kisebbségek jövőképe sem teljesen világos. A katalán napilapok egymás után lépnek ki a MIDAS-ból, mivel nem tekintik többet nemzeti kisebbségnek magukat, hanem független országra törekvő önálló nemzetnek, vagy legalább államalkotó nemzetnek Spanyolországban.
Katalónia lakosságának 40%-a eltökélten függetlenségpárti, miközben 15%-a Spanyolország-párti. A többiek álláspontja ingadozó, hol ide, hol oda húznak, őket kell meggyőzni, főleg gazdasági érvekkel, ők döntik el a kérdést, magyarázza Jordi Molet, a barcelonai El Nou napilap főszerkesztője. Végül is a különválás radikális lépés, amihez bátorság kell. A skótoknak, például, nem volt meg tavaly ősszel. Jordi Molet nagyon haragszik a skótokra az elszalasztott lehetőségért: „Nézz csak körül, Európa határait önkényesen húzták meg, az érintett népeket meg se kérdezték, s amikor annyi évszázad keserűség után végre eljött a történelmi pillanat, hogy demokratikusan dönthessenek, a skótok belerúgtak a lehetőségbe, ahelyett, hogy kihasználták és példát mutattak volna a világnak”. A barcelonai újságíró azonban elismeri, hogy a 307 éves angol–skót unió (Nagy-Britannia) mérlege korántsem negatív a skótok számára. Az angolok előtt pedig fejet hajt: ők az egyetlenek Európában, akik a demokrácia oltárán még az ország egységének feláldozását is megkockáztatták, miközben Spanyolország különféle jogi formaságokra hivatkozva akadályozza meg a katalán függetlenségi népszavazást.
A függetlenség a baszkok esetében is nehéz kérdés, évtizedekig ők voltak annak élharcosai Spanyolországban, az utóbbi években viszont háttérbe szorultak a jóval radikálisabbá váló katalánokkal szembe. Hányan támogatják manapság az ETA-t? A hetvenes években az ETA (Euskadi ta askatasuna, jelentése Baszkföld és szabadság) szinte általános támogatottságnak örvendett a baszkok körében, a terrorizmus nyomán viszont sokan elpártoltak tőle, s manapság olyan 20-25%-os támogatásra számíthatnak, magyarázza Martxelo Otamendi, a Donostiaban (spanyolul San Sebastian) megjelenő Berriabaszk nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg-örökség
Abbáziaban díjazásra is sor került az éves közgyűlésen. A MIDAS újságírói díjat a kamaszokat oly ügyesen megmozgató fiatal németországi dán újságíró-hölgyek kapták, míg a kisebbségi ügyek hosszú távú felkarolásáért, a hazájában és külföldön anyanyelvén, olaszul, szlovénül, németül és angolul író Inoslav Bešker horvát újságíró kapta az Otto von Habsburg-díjat.
A kitüntetést azért nevezték el az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodó császárának fia után, mivel hosszú életét Habsburg Ottó a népek közötti megbékélésnek és együttműködésnek szentelte. A díjat a 2011-ben elhunyt személyiség unokája, Severin Meister von Habsburg herceg adta át.
Horvátország amúgy is a Habsburg-nosztalgia bajnoka. Politikusok, közéleti személyiségek, újságírók nem győzik hangsúlyozni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát tekintik aranykornak. Többségiek és kisebbségiek egyaránt. Az olasz kisebbség nem az 1918 és 1945 közötti időt sírja vissza, amikor Fiume és vidéke Olaszországhoz tartozott, hanem a Monarchiát. A Monarchia-nosztalgia egyértelmű bajnokai azonban kétségtelenül a horvátok, megelőzve e téren például a magyarokat vagy osztrákokat. Utcákat, tereket, parkokat vagy közintézményeket neveztek el az utóbbi években Habsburg uralkodókról. Lépten-nyomon a külföldi vendég tudomására hozzák nagy büszkeséggel, hogy történelmük legjobb időszakának tekintik a Monarchia idejét: a városok akkor épültek, a turizmus akkor indult el, az intézmények akkor keletkeztek stb., gyakran hozzáfűzve, hogy sikerült megmenteni a Monarchia fizikai és szellemi örökségét a huszadik század (főleg a jugoszláv idők) pusztításaitól!
Végül is a Monarchia különböző népek hazája volt, a nemzetek kölcsönös tiszteletének és együttműködésének mintapéldája, amit lényegében az EU most igyekszik továbbvinni. Többségiekkel és kisebbségiekkel közösen.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Veszélyben a magyar osztályok Bihar megyében
A Bihar megyei magyar oktatási nyelvű iskolák igényeihez képest kilenccel kevesebb magyar tannyelvű ötödik és kilencedik osztályt indítana a megyében a tanfelügyelőség. A magyarok tiltakoznak, az elmúlt napokban szülői aláírásgyűjtés is zajlott.
Mint ahogy arról már beszámoltunk a Bihari Naplóban, a Bihar Megyei Tanfelügyelőség a magyar oktatási intézmények igényeihez képest kevesebb magyar tannyelvű osztályt indítana a 2016–2017-es tanévben. A csütörtöki nap folyamán nyilvánosan is megszólalt az ügyben Biró Rozália RMDSZ-es szenátor, így most már pontos képünk van a tanfelügyelőség szándékairól. 
Biró Rozália elmondása szerint a tanfelügyelőség megszorításai a leendő ötödik és kilencedik osztályokra vonatkoznának, ami azt jelenti, hogy Bihar megyében összesen kilenccel kevesebb magyar tannyelvű ötödik és kilencedik osztály beindítására tett javaslatot a tanfelügyelőség, mint amennyire a magyar tannyelvű iskolák felmérései alapján igény lenne. Azt egyébként korábban már elmondták magyar iskolák vezetői, hogy ugyanannyi ötödik, illetve kilencedik osztály beindítására tettek javaslatot, ahány negyedik, illetve nyolcadik osztály jelenleg működik a megyében, éppen azért, hogy minden magyarul tanuló diáknak legyen lehetősége a következő tanévben is magyar osztályban továbbtanulni.
Magyar igény
Biró Rozália azt is elmondta lapunknak, hogy a tanfelügyelőség már felküldte a beiskolázási javaslatot a minisztériumnak, de hangsúlyozta azt, hogy a szaktárca változtathat ezen a terven. Hozzátette, hogy megalapozottnak tekinti a Bihar megyei magyar tannyelvű oktatási intézmények által a tanfelügyelőségre beküldött beiskolázási igényeket, de mivel a főtanfelügyelőségen nem voltak nyitottak arra, hogy a magyar közösség kéréseit figyelembe vegyék, ezért ő, Cseke Attila és Szabó Ödön képviselőtársaival együtt tegnap írásban kérvényezte az oktatási minisztertől a Bihar megyei beiskolázási tervek felülbírálását. Hozzátette: „Alátámasztjuk ezt a kérésünket részben közel négyezerötszáz szülői aláírással, akik igénylik azt, hogy gyermekeik magyar tannyelvű osztályba kerüljenek, illetve a törvényes kerettel, ami részben a tanügyi törvényben, részben pedig a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő oktatására vonatkozó, Románia által aláírt nemzetközi egyezményekben található” – fogalmazott Biró Rozália.
Aláírások A Bihar megyei magyar tannyelvű iskolákban az elmúlt napokban lezajlott szülői aláírásgyűjtés kapcsán a politikus így fogalmazott: „Úgy hiszem, hogy az a tény, hogy három nap alatt négyzezerötszáz ember gondolta azt, hogy aláírja az igénylő nyilatkozatot, kellő indok arra, hogy a minisztérium változtasson azon a beiskolázási terven, amelyet a megyei főtanfelügyelőség felküldött.” Biró Rozália kérdésünkre válaszolva kijelentette, hogy nem kaptak tájékoztatást arról, hogy a főtanfelügyelőség milyen indokok alapján kívánja ilyen drasztikusan csökkenteni a magyar osztályok számát. Tegnap délután egyébként igazgatótanácsi ülést tartott a Bihar Megyei Tanfelügyelőség, amelynek egyik napirendi pontja a jövő évi beiskolázási terv volt. Kerestük telefonon Novac-Iuhas Alin Florin főtanfelügyelőt, hogy nyilatkozzon az ügyben, de lapzártánkig nem tudtuk elérni őt.
Pap István
erdon.ro
Erdély.ma

Új könyv: Régi képeslapok, régi történetek
Legújabb könyvét, a Régi képeslapok, régi történetek című kötetét dedikálta az érdeklődőknek a szerző, Péter I. Zoltán szerda délután a váradi Illyés Gyula könyvesboltban.
A neves váradi helytörténész, a Bihari Napló egykori munkatársa a dedikáció előtt néhány szóban elmondta a könyv keletkezéstörténetét. Felidézte, hogy annak idején a Mesélő képeslapok című könyve nagyon népszerű volt, hamar elfogyott. E most kiadott kötet annyiban kötődik ahhoz, hogy képeslapok vannak benne, amelyek a hozzájuk kapcsolódó történetekkel és a lapszéli magyarázatokkal együtt megrajzolják a régi Nagyvárad képét és történelmét. A szerző hozzátette, hogy a könyvhöz összegyűjtött anyag nagyon gazdag lett, ezért a kiadó tanácsára kettéválasztották az anyagot, így a most megjelent, Nagyvárad-Olaszit bemutató könyv az első kötet, de hamarosan érkezik a Nagyvárad-Újváros gyűjtőfogalom alatt kiadásra kerülő második kötet is. Péter. I. Zoltán jelezte, hogy a következő kötetben nem csak a történelmi Újvárosról, tehát a Vitéz (ma Decebal) utcától a Nagyvásártér (December 1. tér) nyugati széléig lévő városrészről, hanem az egykori Váraljáról is lesznek képek és történetek, és Velence városrészt is képviselni fogja egy felvétel. A rövid bemutató után Péter I. Zoltán dedikálta kötetét a megjelent érdeklődőknek. Az eseményen jelen volt Králik Lóránt, a könyvesbolt vezetője is. erdon.ro

„…nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak…”
A tavalyi nagy sikerű Ady-est után ismét Nagyváradon lép fel Bogdán Zsolt színművész. Ezúttal Dsida világát hozza közelebb hozzánk a Költészet Napja alkalmából szervezett előadáson.
Hálás feladat egy olyan előadásról beszélni, mint a „…nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak…” amelyet az őt körülvevő tények, számok a rendkívüli művészestélyek sorába emelik. A Szugyiczky István szerkesztő-rendező által jegyzett előadást a Szatmárnémeti Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház meghatározó személyiségei,Bogdán Zsolt Jászai Mari-díjas Érdemes Művész, Kovács Éva Poór Lili-díjas és Csutak Réka szólaltatja meg. A 2012. április 11-én bemutatott előadásra negyedik éve folyamatos igény van Erdély és Magyarország szerte, ami egy pódiumelőadás esetében feljegyzendő értékmérő.
Gyógyító szavak
Mint a testet mentő orvos, negyedik éve nagy hittel és szeretettel gyógyítanak Dsida Jenő lelket mentő szavaival, aki a szépet és a reményt átleheli a lelkekbe, amikor népvándorlások zúzzák széjjel éppen azokat az értékeket, amik még megmaradtak ebben a szíven szúrt Európában.
Március 10-én Budapesten léptek fel, ezúttal a Vigadóban, rendkívüli volt az érdeklődés, oda akartak gyűlni Dsida köré a nosztalgiázók, a hazagondolók, az Erdély-romantika varázsában élők és a megtisztulni vágyók.
Április 10-én a Költészet Napjának előestéjén éppen a 35-ik előadásukkal köszöntik a verskedvelőket itt Nagyváradon. Az előadás helyszíne a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme, kezdés 17 órakor. Jegyek a helyszínen kaphatók. Szervező a Partiumi Magyar Művelődési Céh. Médiatámogató a Bihari Napló.
erdon.ro

Megírta Ady Endre életrajzát
Csütörtökön a Festum Varadinum keretében az Illyés Gyula könyvesboltban Péter I. Zoltán író, helytörténész szerzői estjét tartották. Programfelelős a Holnap Kulturális Egyesület volt.
Házigazdai minőségében Králik Loránd köszöntötte „a népes szurkolótábort”, majd a rendkívül jó hangulatban telt est hátralévő részében Szűcs László újságíró, a Várad folyóirat főszerkesztője faggatta Péter I. Zoltánt, aki felidézte, hogy a rendszerváltozás előtt természetesen nem lehetett nyilvánosan helytörténettel foglalkozni, ezért ő is titokban, „konspirálva” gyűjtögette a képeslapokat és az egyéb anyagokat. 1990 első napjaiban azonban már megjelent az első helytörténeti írásával a Bihari Naplónál, mely aztán egy sikeres sorozat kezdetét jelentette. Tulajdonképpen az elmúlt két és fél évtizedben Nagyvárad helytörténete és Ady váradi élete jelentette kutatásainak két fő témáját, de azért néhány „kakukktojás” is becsúszott. Az első kötete még rudimentáris formában, nem túl jó minőségi képekkel látott napvilágot, de ahogy telt az idő, a neve egyre szélesebb körben ismertebbé vált, nem csupán a Partiumban, hanem Budapesten is szép számú érdeklődőt vonzzanak a könyvbemutatói.
Az említett kakukktojások egyike a 2011-ben megjelent képzelt beszélgetése Ady Endrével, mely esetében azzal az újságíró fogással élt, hogy a meglevő publicisztikákba kérdéseket illesztett közbe. Mint elhangzott, szakmai berkekben szintén nagy sikert aratott a két Rimanóczyról szóló könyve, olyannyira, hogy a közelmúltban még a híres építészcsalád egyik tagja is nagy nehézségek árán tudott beszerezni egy példányt belőle.
Tanácsosjelölt
A váradi kávéházakról, majd a vendéglőkről szóló kötetéhez úgy adódott az ötlet, hogy amikor a 4-es honvédezredről szóló tanulmányához keresett forrásokat a könyvtárban, feltűnt neki, hogy a korabeli újságokban milyen gyakran reklámozták magukat ezek a vendéglátóipari egységek. Munkásságának egyik fontos állomása volt még az Ady Endre sajtóperéről és a börtönben töltött néhány napjáról szóló írása, melyet társszerzőként jegyzett Tóth Jánossal, az Ady Endre Emlékmúzeum korábbi „őrével”. Legutóbb a Régi képeslapok, régi történetek- Várad-Olaszi című könyve iránt volt igen nagy a kereslet, de mivel már elkészült- és ősszel megjelenik majd- az Újvárosról szóló kötet is, ezért a jelenlevőknek inkább ebből vetítettek le körülbelül 48-50 képet, Péter I. Zoltán pedig megjegyzéseket fűzött ezekhez. Szóba került az is: tulajdonképpen már megírta Ady Endre részletes életrajzát is, és ez is hosszabbra sikeredett, ezért azt tervezi, hogy három kötetben fog megjelentetni, amennyiben adottak lesznek ehhez a megfelelő körülmények.
A szerzői est egy magyarázattal zárult: Péter I. Zoltán elmondta, Pásztor Sándor megkeresésére, a civil szféra küldötteként azért vállalta el, hogy szerepeljen az RMDSZ megyei tanácsosjelölt-listáján, mert úgy érzi, hogy ez egy teljesen új csapat, melynek tagjai nagy hangsúlyt helyeznek az összefogásra, és a szakmai kompetenciára.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Tíz éves a Halmos László-kórus
Vasárnap este a Szent László plébániatemplomban fennállásának 10. évfordulóját ünnepelte a Kribus Mónika kántor-karnagy alapította Halmos László-kórus. Koncert és könyvbemutató volt. Vasárnap este a Szent László plébániatemplomban fennállásának 10. évfordulóját ünnepelte a Kribus Mónika kántor-karnagy alapította Halmos László-kórus. Koncert és könyvbemutató volt.
Szépen koreografált műsorral ünnepelt vasárnap este a várad-újvárosi Szent László plébániatemplomban az alapító Kribus Mónika kántor-karnagy lelkesedésének, kitartásának és szorgalmának köszönhetően fennállásának tizedik évfordulójához érkezett Halmos László-kórus. A sok próba és tanulás eredményei egy, az alkalomhoz méltó koncert formájában mutatkoztak meg. 2006 óta végez teljes értékű kántor-karnagy szolgálatot a Szent László-templomban Kribus Mónika, mely esztendőben az akkori plébános, Lőrincz Ottó kanonok felkérte őt, hogy alapítson kórust. Idegen közösségbe kerülve senkinek se könnyű, hiszen szinte a nulláról kell kezdeni, de a nehéz és egyúttal megtisztelő feladatnak sikerrel tett eleget. A toborzásban segítségére volt Hetzke Jenő, aki akkoriban karbantartói szerepet töltött be a templomban. Jöttek-mentek a tagok, és lassan formálódni kezdett a kórus. Voltak, akik hosszú ideig mAradtak, másoktól különböző okok miatt elbúcsúztak, és olyanok is akadtak, akik más énekkarokból jöttek át tapasztalatszerzés céljából, s végül ott ragadtak. Végül kialakult egy önkéntesekből álló kis csoport, akiket az éneklés utáni vágy, szeretete tart össze, ösztönöz. Napjainkban nem csak a szentmiséken működnek közre, hanem koncerteken, kórustalálkozókon, fesztiválokon is fellépnek, együttműködnek a kibővített VAradinum vonósnégyessel.
Egyébként id. Thurzó Sándor zenetudós javasolta, hogy a kórust Halmos Lászlóról nevezzék el. Ő egy Nagyváradi zeneszerző, zenekritikus, aki Nagyváradon született 1909-ben egy pedagógus családban. Édesapja, Halmos András, kántortanító volt Újvároson. László Budapesten végezte a zeneakadémiát, 1931-ben pedig Győrbe költözött, ahol 1997-ben bekövetkezett haláláig élt. Az ottani Székesegyház karnagya lett, és megalapította a Palestrina kórust. Több elismerésben, kitüntetésben részesült élete folyamán. Körülbelül 1000 szerzeménye van, melyek közül 700 egyházi vonatkozású, és 530 művét adták ki.
A rendezvényen bemutatták a Kribus Mónika szerkesztésében, Pék Sándor esperes-plébános anyagi támogatásával megjelent, a Voiticsek-házaspár nyomdájában készült A Halmos László-kórus története 2006-2016 című, igényes kivitelezésű kötetet, melyben számos hivatkozás is található azon vonatkozó cikkekre, melyeket e sorok szerzője írt a Bihari Naplóba, illetve az erdon.ro honlapnak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Európai őshonos nemzeti kisebbségek találkozója Dél-Tirolban
Összekötő kapocs Európa népei között
Sokan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek nemcsak, hogy évszázados gyökerekkel rendelkeznek, és jelentősen hozzájárultak szülőföldjük fejlődéséhez, de hidat is képeznek az országok között, hangsúlyozta Roland Psenner, a Bozen/Bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet igazgatója a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) dél-tiroli, júniusi éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségek együttes hangja
Milyen módszerekkel lehetne felhívni Európa figyelmét az őshonos nemzeti kisebbségekre?
A kisebbségek helyzete nem oldódott meg példásan mindenütt, vannak közöttük olyanok, amelyeket az állam elismer, bizonyos mértékig fel is karol, jogaik bővítését azonban már megtorpedózza (főleg Kelet-Európában), de vannak olyan szerencsétlen sorsú nemzeti kisebbségek, amelyeket az állam üldöz, továbbra is teljes beolvasztásukat tekintve célnak (a franciaországi és görögországi nemzeti kisebbségek). A tágabb közvélemény még az őshonos kisebbségek és a bevándorlók között sem képes különbséget tenni.
Mit tehetnek ilyenkor az őshonos kisebbségek?
Évtizedes fegyveres függetlenségi harcukkal az ETA vagy az IRA ráirányította Európa figyelmét a baszkok, illetve írek nemzeti sérelmeire, de ez aligha tekinthető példaképnek. Legalábbis az 1919 óta Olaszországhoz tartozó dél-tiroli német/osztrák kisebbség vezetői szerint. Inkább a kisebbségi intézmények – mindenekelőtt a média – együttműködésével lehetne felhívni a többség figyelmét a kisebbségekre. Ezért alakult meg Bozen/Bolzanóban a helyi autonómia széles körű támogatásával az Európai Kisebbségkutató Intézet, s szintén ezért alakult meg 2000-ben dél-tiroli kezdeményezésre a kisebbségi napilapok európai egyesülete (angolul: European association of minority daily newspapers, rövíditve MIDAS).
A MIDAS székhelye azóta is Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bozen/Bolzanóban van, költségvetésének jó 85%-át a dél-tiroli kormány biztosítja, a mAradék 15%-ot pedig maguk a kisebbségi napilapok dobják össze.
16 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott a MIDAS-hoz, jelenleg 28 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár öten vagyunk, a pozsonyi Új Szó, a Kolozsvári Szabadság, a Bihari Napló és a Nyugati Jelen után idén az újvidéki Magyar Szó is csatlakozott a MIDAS-hoz. Székely napilapok segítségével a több mint kétmilliós határon túli magyarság megelőzhetné a 300 000-s finnországi svéd kisebbséget, amelynek 6 napilapja tagja a MIDAS-nak. Amúgy Szlezák Edith, a pozsonyi magyar napilap főszerkesztője tölti be a MIDAS elnöki tisztségét. Éves közgyűléseit más-más helyszínen tartják, más-más kisebbség a házigazda. Tavaly például a horvátországi olasz kisebbség és napilapja, a Voce del popolo volt az Abbáziában szervezett rendezvény házigazdája, idén viszont maga a MIDAS lelke, húzóereje, a dél-tiroli német kisebbség volt a bozeni összejövetel házigazdája.
Egy darabka Ausztria Olaszországban
A Hunyad megyényi területű Dél-Tirol (németül: Südtirol, olaszul Alto Agide) a kisebbségi ügy mintapéldája. Közel 40 éve az alpesi hegyvidéken nemcsak az idegenforgalom lendítette fel irigylésre méltó szintre az életszínvonalat, de az őshonos németek/osztrákok és a bevándorolt olaszok kultúrájának és szellemiségének ötvöződése is példaértékű. Holott sokáig erre a vidékre a kibékíthetetlenségig eldurvult német–olasz ellenségeskedés volt a jellemző, amit a hatvanas években még a terrorizmus is megmérgezett.
Hogyan sikerült Európa egyik „problémás gyerekéből” éltanulót nevelni?
A bűvös „pedagógiai módszer” neve: etnikai alapú területi autonómia. Na és természetesen a – kihagyhatatlan – kölcsönös tisztelet, ismertette a történteket Elisabeth Alber, a kisebbségkutató intézet szakértője.
Az 1919-es önkényes határmódosításig Dél-Tirol évszázadokon keresztül Ausztriához tartozott, lakossága majdnem színtiszta német, az olaszok aránya 3% alatt volt. Sőt, a Dél-Tirol elnevezés sem létezett, senki sem tett különbséget az 1919 után is Ausztriában mAradt Észak-Tirol és az Olaszországhoz került Dél-Tirol között, az egész térséget egyszerűen Tirolnak nevezték. Mussolini idején azonban az erőszakos olaszosítás elképesztő méreteket öltött: bezártak minden német nyelvű iskolát, német intézményt, a német anyanyelv nyilvános használatát szigorúan büntették, a Tirol név említése pedig börtönbüntetéssel járt, s még a lakosság nevét is kényszerrel olaszra változtatták. Közben Olaszország többi részéről tömegesen telepítették be az olaszokat, hogy megváltozhassák az etnikai arányokat.
Az olasz fasizmus és német nácizmus traumája után 1946-ban Ausztria és Olaszország megegyezett a kisebbségi jogok biztosításáról és a területi autonómiáról. Utóbbi azonban papíron mAradt, emiatt került sor 1961 és 1964 között több terrorcselekményre a kisebbség részéről. A teljes kétnyelvűséget előíró dél-tiroli autonómia csak 1972 óta működik, s 1989 kibővült óta az etnikai kvótákkal.
Dél-Tirol, az egész Európában csodált alpesi modell
Manapság Dél-Tirol szigorúan kétnyelvű tartomány Olaszországon belül, ahol a német és az olasz egyenrangúan hivatalos. 1989 óta a kétnyelvűség tett még egy lépést, miután a német ugyanúgy kötelező az olasz nyelvű iskolákban, mint az olasz a német nyelvűekben. Mindkettő kötelező a közalkalmazottak számára is: valamennyi közalkalmazotti tisztség betöltéséhez (beleértve a rendőrséget is) nyelvvizsgán kell átmennie mindenkinek, olaszból és németből egyaránt. A hatóságok általában elnézőek az anyanyelvvel kapcsolatosan, azaz a németeknek csupán olasz, az olaszoknak pedig német nyelvtudásukat kell bizonyítaniuk, az anyanyelvismeretet magától értetődőnek tartják. Ráadásul a tisztségek betöltésénél a két népcsoport számbeli arányait veszik figyelembe. Ez különösen érzékeny kérdés, mivel az olaszok lényegesen arányuk fölött voltak reprezentálva a hivatalokban és az igazságügyben, s ritka volt közöttük olyan, aki németül is tudott. A kötelező nyelvismeret 1989-es bevezetése óta javult a helyzet, s a német nyelv fokozatosan érvényesül, a lakosság arányához közelítve a korábban majdnem egynyelvű olasz rendőrségen és a bíróságokon is. Ennek nyomán 1992-ben Ausztria lemondott a dél-tiroli németség védnöki szerepéről, amit még az 1946-os államközi szerződés nyomán gyakorolt, s ami alapján a dél-tiroli autonómia kiépítéséhez Bozen Bécs hivatalos támogatására számíthatott. Amúgy ez volt az a híres védnökség, amire Tőkés László hivatkozott, s amiből akkora botrányt csaptak Bukarestben.
Tényleg német nyelvből vizsgáznak az olasz rendőrök? Bizony, magyarázza Günther Rautz, a kisebbségkutató intézet munkatársa.
Az etnikai arányokat valóban betartják a 70%-ban német/osztrák, 26%-ban olasz és 4%-ban ladin lakosságú tartományban?
Igyekeznek betartani, az adminisztráció egyre jobban közelít a nemzetiségi arányokhoz, noha a cél nem az, hogy a közigazgatásban, igazságügyben vagy rendőrségnél szigorúan 70-26-4 százalékos legyen a nemzetiségek képviselete, hanem az, hogy ne fordulhasson többé elő, hogy a német/osztrák többségű tartományban a közigazgatási apparátust majdnem kizárólag egynyelvű olaszokkal töltsék be. Ez volt évtizedeken keresztül az olaszosítás fő eszköze, magyarázza Toni Ebner, a bozeni Dolomiten című német nyelvű napilap főszerkesztője. Bozen/Bolzano, a százezer lakosú tartomány fővárosában az etnikai arányok ezért a tartományiak fordítja (olyan 70% olasz és 30% német), az olasz betelepítés főleg a városokba irányult.
A ladinok alpesi katlanokban évszázadokon keresztül elszigetelve éltek, osztrák fennhatóság alatt, s ezalatt újlatin nyelvűk külön utakon fejlődött, manapság ugyanannyira különálló az olasztól, mint a román vagy a francia. Latin eredetük ellenére a ladinok a dél-tiroli németséghez húznak, köztük is erős az osztrák-nosztalgia, és meglehetősen idegenkednek Olaszországtól.
Tényleg kétnyelvű Dél-Tirol 510 000-es teljes lakossága?
Nem egészen, az idősebb olaszok nem tudnak németül, s az alpesi színtiszta német lakosságú falvakban is előfordul, hogy az iskolában tanult olasz nyelvet csak törik, a gyakorlatban ugyanis nincs kivel használni. A fiatalabbak és a városi népesség zöme azonban valóban kétnyelvű, legyen szó németekről vagy olaszokról, válaszolt érdeklődésünkre Marc Röggla. A ladint nem oktatják a másik két népcsoportnak, viszont szinte minden ladin németül és olaszul is tud.
Amikor a siker is problémát okoz
Bozen/Bolzanóban és Dél-Tirolban mindenütt kétnyelvűség uralkodik, nemcsak a hivatalokban, közfeliratokon, hanem a magáncégeknél és az utcán is. A teraszokon pedig hol olasz kommentárral, hol német kommentárral megy a foci-Eb. Az egyik nap olasz zászlókat lobogtató, hangosan dudáló autók lepik el a várost, másnap osztrák zászlós fiatalok: a magyarázat egyszerű, előbbi napon Olaszország, később pedig Ausztria játszott az Eb-n, magyarázzák a házigazdák.
Dél-Tirol a kisebbségi kérdés mintapéldája lett, a lakosság pedig roppant magas életszínvonalnak örvend. Európa számos kisebbsége jár Dél-Tirolba a siker modelljét tanulmányozni – tudjuk, nem minden kisebbség rendelkezik akkora jogokkal, mint a dél-tiroli németség, hangsúlyozza álszerénység nélkül Elisabeth Alber. Amúgy a székelység is dél-tiroli mintára építené fel a székely autonómiát.
PAradox módon az autonómia révén Olaszország leggazdagabb tartományává fejlődött Dél-Tirol sikere az olasz állam berendezkedését is próbára teszi. A szomszédos gazdag olasz tartományok, főleg a Milánó központú Lombardia és a Velence központú Veneto hasonló autonómiát követelnek, mely révén a tartományok kezelnék a helyi jövedelmek 85%-t. Róma hallani sem akar Milánó és Velence követeléséről, az autonómia etnikai alapon jár, célja a nemzeti jelleg megőrzése, nem lehet alapja a gazdagok önzésének. Lombardia, Veneto és a többi gazdag észak-olasz tartomány lakossága színtiszta olasz, autonómia nem járhat nekik, szögezi le Róma. Ez még beláthatatlan következményekhez vezethet, az északiak gazdasági alapja nélkül Dél-Olaszország egyszerűen összeroppanna, Róma autonómia-ellenessége viszont komoly ellenszenvet vált ki Észak-Olaszországban, jelentősen felerősítve az elszakadás vágyát és az azt politikai céljává emelő Lega Norte (Északi Liga) választási támogatottságát, magyarázza Toni Ebner.
Migráció: feszültségszító a kisebbség és az anyaország között
Dél-Tirol kormánya számára azonban nem a Rómához való, már olajozottan működő viszony okoz fejfájást, hanem a Béccsel való viszony, amely egyre feszültebb. A migrációs hullám miatt. Annak megfékezésére Ausztria ugyanis kerítést (politikailag korrekt hivatalos bécsi elnevezés szerint: kapu oldalszárnnyal) épített az osztrák–olasz határon, ahol 2016 első negyedévében 28 000 migráns ment át illegálisan. Dél-Tirol kormánya elszántan ellenzi az Észak-Tiroltól való elzárást, határozottan követeli Bécstől a kerítés eltávolítását. „Hátunkba döfte a kést. Az anyaországunk. A Brenner-hágón 1919-ben önkényesen meghúzott, Tirolt mesterségesen kettévágó, a nemzet testét kettéhasító határ az igazságtalanság megtestesítője, számunkra örökké elfogadhatatlan mArad, és most éppen szeretett anyaországunk zárta le”, fakadt ki a diplomáciában szokatlan vehemenciával az európai kisebbségi sajtó képviselői előtt Martha Stöcker, Dél-Tirol népjóléti miniszter asszonya.
Főnöke, Arno Kompatscher, Dél-Tirol kormányfője visszafogottabb. Rómában is, Bécsben is külön-külön tárgyal, s közvetítőként részt vesz az Ausztria és Olaszország közötti kétoldalú tárgyalásokon is. Keserűen, de ő is elismeri, hogy könnyebb Rómában tárgyalni olaszul, mint Bécsben, édes anyanyelvén, legalábbis a migránsválság kezeléséről.
A muszlimok és színes bőrűek illegális migrációja azonban máshol is éket ver az anyaország és határon túli kisebbsége közé. Az olyan 50 000-es németországi dán kisebbség zokon vette, hogy a migránsözön miatt Dánia lezárta a német határt, s csak ellenőrzés után lehet azt átlépni. Az illegális bevándorlás két célpontja – Svédország és Németország – között fekvő Dánia ugyanis kemény intézkedéseket hozott a migránsok távol tartására, amit a németországi dán kisebbségi politikusok és sajtó kritizált, a németországihoz hasonló befogadóbb hozzáállást sürgetve. Ennek nyomán a koppenhágai politikában és sajtóban olyan hangok is megjelentek, melyek egyenesen nemzetárulással vádolták a németországi dán kisebbséget. „Teljesen leforráztak. Soha sem gondoltuk volna, hogy éppen az anyaországiak vádolnak nemzetárulással”, jegyezte meg keserűen Jörgen Möllekaer, a németországi Flensburgban (dánul Flensborg) megjelenő Flensborg Avis dán nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg védnökség
A közgyűlésen természetesen díjazásra is sor került. A kisebbségek felkarolásáért a MIDAS minden évben az Otto von Habsburg-díjjal tünteti ki azt a többségi újságírót vagy sajtóterméket, aki/amely a kisebbségek és a többség, vagy a nemzetek közötti együttműködést, illetve a kisebbségek megismertetését felvállalja. A Habsburg uralkodói ház védnöksége kettős célt szolgál: egyrészt a kisebbségi ügyek fokozott nemzetközi hírneve, másrészt elismerés a Habsburgok következetes kisebbség-felkaroló munkájának.
Idén az Otto von Habsburg-díjat az ausztriai Karintia szövetségi tartomány közszolgálati televíziója kapta, amely egy egész éven keresztül Servus–Srečno–Ciao címen német–szlovén–olasz háromnyelvű sorozatot készített és sugárzott a három nemzetről, illetve azoknak a határ túloldalán lévő kisebbségeiről. A díjat őfensége Habsburg György, a díj névadójának fia adta át személyesen ünnepélyes körülmények között a híres fürdővárosban –Meran/Meranóban, Dél-Tirol második legnagyobb városa – rendezett gálaesten, Karintia és Dél-Tirol tartományok miniszterelnökei jelenlétében.
Köszöntő beszédében az utolsó osztrák császár és magyar király unokája több nyelven szólt a MIDAS-közgyűlés résztvevőihez: a német, angol és olasz nyelvű beszéd mellett a magyar kisebbségi sajtó képviselői tiszteletére külön magyarul is megszólalt. A magyar nyelv rendkívül fontos a Habsburg-ház számára, noha nem volt könnyű megtanulni, ismertette a helyzetet az amúgy Budapesten élő Habsburg György. Európai Parlamenti képviselőként édesapja, Habsburg Ottó minden évben magyar nyelvű beszédet tartott az EU-s fórumon, olyan időkben is, amikor a vasfüggöny mögött szenvedő Magyarország még nem is álmodhatott uniós csatlakozásról. Habsburg Ottó mégis magyarul szólalt fel az Európai Parlamentben, hogy tudassa a nyugatiakkal: Magyarország és a magyarok nélkül Európa nem lehet teljes.
Europeada, avagy miniatűr foci-Európa-bajnokság
A MIDAS-közgyűlést úgy időzítették, hogy egybeessen a kisebbségek labdarúgó-Európa-bajnokságával, az Europeadával, melyet Dél-Tirol másik városában, Bruneck/Brunicóban szerveztek 20 európai kisebbség csapatának a részvételével. Németországi dánok, krími tatárok, felvidéki és erdélyi magyarok, számos határon túli német kisebbség csapata, magyarországi cigányok és szlovákok csapata, horvátországi szerbek, vajdasági horvátok, franciaországi occitánok: összesen több mint 400 focista, valamennyien amatőrök, akik a vén kontinens szinte minden sarkából jöttek, sőt még Ázsia távol-keleti részéről is, az oroszországi német kisebbség csapatának egyik tagja Vlagyivosztokból érkezett!
Az Europeada az igazi Európa-bajnokság, nem a Franciaországban zajló, itt nem verekednek össze a szurkolók, terrorista merénylettől sem kell tartani, a pénz sem torzítja el a sportszellemet, itt csak a foci öröme és a nemzetek közös ünnepe jellemző, hangsúlyozta üdvözlő beszédében Arno Krompatscher, Dél-Tirol kormányfője. Nem ő volt az egyetlen, aki köszöntötte a focistákat, Karintia kormányfője, számos országos és EP-képviselő is felszólalt, erdélyi magyar részről például Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke, valamint Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
Dél-Tirol kitett magáért a kisebbségi focibajnokság megszervezésénél: a hagyományos alpesi zenekar kíséretében valamennyi csapat felvonult Bruneck főterén – akárcsak az olimpián –, a helyi lakosság pedig lelkesen tapsolt. A legnagyobb tapsnak a házigazdák, a dél-tiroli németek/osztrákok csapata örvendett. Valamennyi csapat saját tartományi zászlaja alatt (occitánok, német kisebbségek, krími tatárok) vagy a nemzeti lobogóval (a németországi dánok például dán nemzeti zászlóval) vonultak fel. Csupán a mieink képeztek kivételt, az erdélyi magyarság csapata se nem székely, se nem magyar nemzeti lobogóval vonult fel, hanem RMDSZ-zászlóval! Szerencsére a többiek nem tudták, miről van szó, a fölöttébb kellemetlen meglepetés csupán az erdélyi magyar újságírókat érte. Pedig milyen nagyszerű alkalom lett volna Európa többi kisebbségével megismertetni a székely zászlót, mely körül odahaza akkora a felhajtás. A sportrendezvény egyik célja ugyanis éppen a kölcsönös megismerkedés volt.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

„Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”
Kárpát-medence szerte megkezdődtek az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. A ’40-es évek végéről egy igen érdekes cikket találtunk a Nagyváradi Új Élet hasábjain, amely Sass Kálmán érmihályfalvi mártír lelkész sokadik meghurcolását készíti elő, az 1958-as kivégzését megelőzendő.
Ma már nem kétséges, hogy az 1956-os forradalom a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt, amely Magyarország népének a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcában nyilvánult meg. Köztudott, hogy kitörése után a román országos vezetés is óvintézkedéseket tett, mert attól tartottak, hogy a szomszédos országból átterjedhet a forrongás Romániára is.
A forradalom elfojtása alkalmat adott a román államhatalomnak is, hogy leszámoljon az erdélyi magyar értelmiségi elit zömével. Köztudott, hogy a legsúlyosabb következményekkel a Szoboszlay-per zárult, amelyben az előállított ötvenhét emberből tizenegyet ítéltek halálra, és tízet ki is végeztek. Az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében harmincegy embert ítéltek el, közülük kettőt végezték ki. A kínzások következtében becslések szerint mintegy hatvanan vesztették életüket. A veszteséglista még ma sem teljes. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hány magyar halt meg a román börtönökben, a Duna-deltában, a Baragánban, illetve a jilavai gulágokon. Az „érmihályfalvi csoport” két vértanúja Hollós István tanár és Sass Kálmán református lelkipásztor volt. A kommunista rezsim főbenjáró bűnökre hivatkozva a szamosújvári börtönben végeztette ki őket. Nyughelyüket mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra.
A kerek évforduló jegyében tesszük közzé Gonda Annának az Új Élet napilapban 1947-ben megjelent cikkét, amelyben egy megyejáró útja alkalmával pellengérre állítja az érmihályfalvi értelmiségi réteg egy részét, közöttük Sass Kálmán lelkipásztort, aki minden addigi „bűne” mellett – a helybéli Kommunista Ifjak Szövetségének faliújságja szerint – még „feketekereskedelemre is vetemedett”. (A Nagyváradi Új Élet 1945. január 16-án indult „demokratikus” napilap, utolsó száma 1948. július 15-én jelent meg.)
A cikkből mindamellett, hogy „Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”, az is kiderül, hogy dr. Veszprémi Zoltán főszolgabíró keveset tesz annak érdekében, hogy a „Népvédelem megkapja egy fasiszta házát”.
Ilyen és ehhez hasonló kuriózumokat írt Gonda Anna a második világháborút követően, amikor a megyei nyomdaipar, kiadóvállalatok és sajtótermékek élére nagyrészt azok kerülnek vissza, akik a náci koncentrációs táborokból hazatérve beléptek a Román Kommunista Pártba.
Kelet-Európa judeobolsevista világában – így értelemszerűen szűkebb pátriánkban is – veszélyes osztályellenségnek számított minden értelmiségi, akiket az akkori kommunista pártsajtó kénye-kedve szerint szapulhatott és mocskolhatott.
Ide kívánkozik, hogy az Érmelléken a magukat ma is kommunistának valló (bármilyen hihetetlen, de még mindig akadnak ilyenek) RMDSZ-es vezetők és kisistenek manapság is előszeretettel használják ezt a módszert eme terelhetetlen és gondolkodó réteg tagjaival szemben, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek számos példája is bizonyítja. Ide kívánkozik az a tény is, miszerint a 2013-ban Érmihályfalván állított 56-osok emléktábláját is csak a közvélemény alapos nyomására egészítették ki az 1958-ban kivégzett lelkész nevével.
Az sem elhanyagolandó tény, hogy a Nagyváradi Új Élet helyét a kommunista párt megyei napilapja, a Fáklya vette át, melynek utódja 1990-től a mai Bihari Napló. A magát függetlennek deklaráló lap megöröklött munkatársai között ma is akad olyan, akinek családtagja személyesen vett részt a mártír Sass Kálmán meghurcolásában...
Sütő Éva
itthon.ma//erdelyorszag

Új fejezet kezdődött a megyei RMDSZ-nél
Szerda este az állami filharmónia Enescu-Bartók termében rendkívüli küldöttgyűlést tartott az RMDSZ Bihar megyei szervezete, amelynek elnökévé négy évre Cseke Attilát választották meg. A rendezvényen jelen volt Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke is.
Elnökválasztási beszéde kezdetén Cseke Attila parlamenti képviselő köszönetet mondott a több mint 20 RMDSZ-körzetnek azért, amiért jelölte őt a megyei szervezet elnöki tisztségére, valamint a korábbi RMDSZ-elnököknek is – Nagy Bélának, Varga Gábornak, Kapy Istvánnak, Lakatos Péternek és Kiss Sándornak amiatt, hogy szerinte mindegyik a maga idejében tette azt, amit a közösség képviseletében és érdekérvényesítésében tenni kellett. Ezután egy Bihari Napló-interjúból idézett, mely 1996-ban készült Margitta akkor frissen megválasztott RMDSZ-es alpolgármesterével, Cseke Sándorral, vagyis az édesapjával, ami ösztökélte őt arra, hogy elvállalja a jelölést. Kijelentette: a Bihar megyei RMDSZ ugyan nincs könnyű helyzetben, de állítja, hogy az egyik, ha nem a legjobb parlamenti csapattal rendelkeznek a megyei szervezetek között, és a bihari polgármesteri csapatra is sokfelé irigyek más RMDSZ megyei szervezetekben, van tehát alap, amire építkezhetnek, és ígéri, fognak is.
Azt mondta: bíbelődésre nincs idő, azon filozofálni, hogy mi miért volt és lehetett volna-e jobban, hiszen a válaszok ma már nem fontosak. Úgy fogalmazott: itt az idő, amikor új fejezet kezdődik. Egyértelmű lesz a beszéd, nem lesz köntörfalazás és egyenes lesz az irány, amely felé a közösséget vezetik majd. Azt javasolta: csapatban kell gondolkodniuk és cselekedniük, hiszen a december 11-i választásokon az RMDSZ-nek jól kell teljesítenie. A döntésig tehát lehetnek vitáik, megbeszéléseik, de ha egyszer a döntést meghozták, azt mindannyian képviselniük és eredményesen gyakorlatba kell ültetniük. Ez az egyik olyan dolog, amit az elmúlt periódusból át szeretne menteni és alkalmazni továbbra is az RMDSZ életében. Ehhez kér elkötelezettséget, hozzáállást és hitet. Hangsúlyozta: a szervezetben mindenkinek helye van aki jóhiszeműen a magyar közösség ügyét akarja szolgálni velük együtt. „Mindannyiunk feladata lesz, hogy újra építsük az elvesztett kapcsolatokat és hálókat. Tudom, ez nem egy könnyű feladat, de hiszem, annál nemesebb. Dolgozni kell, nem siránkozni. Cselekedni kell, nem hibákat és hibást keresni”- nyomatékosította. Azt is kijelentette: az ügyvezető elnökséggel való kapcsolat és összehangolt munka lételeme az RMDSZ jó működésének, és a választmányi munkát meg kell tudniuk erősíteni.
Az igazi harcos
Kiemelte: nyitott a civil szféra, a társult tagok és közösségi szervezetekkel való közös gondolkodásra és munkára. Meglátásában az ifjúsággal és a MIÉRT-el szoros kapcsolatot kell építeniük, és támogatni fogják a Nőszervezet munkáját is. Szerinte egy vezetőnek, ha hisz valamiben, mennie kell az úton előre, akadályokat kikerülve és leküzdve, mert előbb vagy utóbb az eredmény igazolja a tetteket. Ugyanakkor pedig, a közösség iránti alázat nap mint nap kell érvényesüljön a munkájukban, és ez a szolgálat látható, érzékelhető kell legyen.
Érdekes színfoltja volt a programismertetőnek, amikor Cseke Attila Grosics Gyulát, az Aranycsapat legendás kapusát idézte, majd néhány perccel később az a körülbelül két és fél perces rövidfilm lett levetítve, melyet a mostani labdarúgó-válogatott tagjai is megtekinthettek az Európa-bajnokságon az öltözőben, a magyar- osztrák meccs előtt, és arról szólt, hogy egy igazi harcos szereti azt, amit csinál, és mindent megtesz céljai elérése érdekében.
Nehéz idők jönnek
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke is köszönetet mondott az amúgy távollevő Kiss Sándornak az elmúlt 12 évben kifejtett tevékenységéért, melynek köszönhetően szerinte a Bihar megyei RMDSZ meghatározó tényező lett nem csupán a romániai magyar politikai életben, hanem általában véve is. Azt mondta: nehéz időszakban vette át az RMDSZ vezetését Kiss Sándor, de kollégáival el tudta érni azt, hogy erős legyen a hangja az itt élő magyarságnak, ezért számít a továbbiakban is a munkájára. Azon meggyőződésének adott hangot: nehéz időszak következik, talán a legnehezebb a rendszerváltás után, mert sikerrel meg kell győzni a kiábrándult választókat arról, hogy a politika és a politikusok, a közéleti szereplők vannak értük, és nem fordítva. Ennél fontosabb feladat nincs is, de véleménye szerint Cseke Attila talán a legjobb választás ebből a szempontból, mert a legmegfelelőbb ember arra, hogy csapatot alkotva visszaszerezze a hitelt, a választók elkopott bizalmát, mozgósítani tudja a tartalékokat. Ugyanis kisebbségi létben különösen nincs alternatívája a parlamentáris demokráciának, az arányos képviseletnek. Az RMDSZ-es elöljáró ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet: közeledik 2018, vagyis az egyesülés százéves évfordulója, ami alkalmat és lehetőséget kell teremtsen arra is, hogy magyarként megmutassuk: sok kellemetlen dolog történt velünk, de azért erős közösséget alkotunk Romániában, és tudjuk mit kell tegyünk, ha a jövőnkről van szó.
Szimfonikus zenekar
Szabó Ödön parlamenti képviselő, megyei ügyvezető elnök egy szimfonikus zenekarhoz hasonlította az RMDSZ-t, melyben mindenkinek megvan a helye, szerepe, és közösen, összhangban dolgoznak a közösségért. Hangsúlyozta: csak csapatban, kemény munkával lehet nyerni, hinni, merni és bátran cselekedve, odafigyelve egymásra. Egy példával élve arra hívta fel a figyelmet, hogy az RMDSZ szakmai munkáját utólag még a bíróság is igazolja. Arról is beszélt: jövőre Szent László-év lesz, az RMDSZ pedig együtt kell működjön e kérdésben is az egyházzal, a civil szférával.
Biró Rozália szenátor, választmányi elnök is úgy vélte: új fejezet kezdődik az RMDSZ Bihar megyei szervezetének életében, és „nem szégyen az, ha egymás mellé állunk, egymás kezét fogva”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Nyolcadik néptánctábor Félegyházán
Idén is Biharfélegyháza adott otthont a Partiumi Néptánctábornak, melyet már nyolcadik alkalommal rendeztek meg a hagyományőrző néptáncosok örömére.
Augusztus utolsó egész hetében a megye több helységéből érkeztek a csoportok: Micskéről a Görböc, Belényesújlakról a Rezgő, Biharszentjánosról a Szentjánosbogarak, Paptamásiból a Gilice, Margittáról a Gyöngyvetők néptánccsoport tagjai, Berettyószéplakról az újonnan alakult helyi csoport. Az említettek mellett voltak résztvevők a helyiek mellett Nyüvedről, Pelbáthidáról, Nagyváradról, illetve a Szilágy megyei Kémerről is. Hétfőtől péntekig közel 80 gyerek sajátította a balázstelki, kisküküllőmenti tájegység, illetve a tövisháti, szilágysági régió táncanyagának alapjait. A haladókat Máté Gergő és Sipos-Hodgyai Edit, míg a kezdőket Erdei Sándor és Hodgyai Edit oktatók ismertették meg az említett néptáncokkal. A hétfő délelőtti megnyitón Kelemen Zoltán polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, örömét fejezve ki, hogy Biharfélegyháza újra házigazdája lehet a tábornak. Fellépett a Soroglya zenekar, amely az oktatás és táncházak zenéjét szolgáltatta (Dallos Levente prímás, Bacsó László brácsás, Kelemen-Paksy János bőgős). A műsort a Görböc mezőségi tánca tette színessé, míg Demeter Krisztina micskei tanuló népdalcsokra adta meg az alaphangját az egész hetes éneklésnek.
Előadások
A tábor programja lehetőséget teremtett a délelőtti és délutáni órákban a néptáncoktatásra, melyet délben népdaltanítás, illetve az ebéd utáni órákban quilingezés töltött ki Rácz Imola irányításával. A hét folyamán a következő előadásokkal is gyarapíthatták tudásukat a táborlakok: A táncház-mozgalom története és közösségépítés; Rovásírás; Őfelsége – A Magyar Szent Korona – az elméleti ismereteket Záhonyi András Budapesti íráskutató előadásából meríthették a résztvevők. A szervezett programok mellett mindig mAradt idő a futballozásra, locsolkodásra, szalonnasütésre és tábortűz gyújtására, a napokat pedig az esti táncházak zárták, kitűnő alkalmat nyújtva a közösségformálásra, ismerkedésre, további gyakorlásra, tanulásra. A péntek délutáni gálaműsor elhozta a búcsú idejét. Az összegyűlteket Hodgyai Edit programfelelős köszöntötte, ugyanakkor kiértékelte az elmúlt hét tevékenységeit is. Szabó Ödön képviselő is üdvözölte a szép számban megjelent szülőket, köszönetet mondva nekik és az oktatóknak a gyümölcsöző közös munkáért, az áldozatvállalásért, a jövő nemzedékének nyújtott felbecsülhetetlen értékekért, a tudás gyarapításáért. Fontosnak tartotta, hogy a néptáncosok az év folyamán is találkozhatnak egymással több rendezvényen is, melyek közül megemlítette a Partiumi Néptánctalálkozót és a Fekete Körös-völgyi Magyar Napokat.
“Még egy hét!”
Kelemen Zoltán örömét fejezte ki, hogy Biharfélegyháza kedvező infrastruktúrájával, szépen megújuló kultúrházával képes egy ilyen tábort ellátni, befogadni. ugyanakkor üdvözölte a szülők és oktatók törekvéseit, hogy hagyományos kultúránk tovább örökítésének lehetőségéhez hozzájárulnak. A gálaműsor lehetőséget adott úgy a haladó, mint kezdő csoport heti tevékenységének bemutatására, a Bacsó lányok, Eszter és Ágnes tolmácsolásában pedig felcsendülhetett pár népdal is a héten elsajátított gyűjteményből. A táborlakók idén is elégedetten, a jövő évi viszontlátás reményével, a „Még egy hét!”-rigmussal búcsúztak egymástól. A rendezvény támogatója volt Biharfélegyháza Polgármesteri Hivatala, a Communitas Alapítvány, a Jakó Zsigmond Általános Iskola, a Miskolczy Károly Általános Iskola, médiatámogató a Bihari Napló, szervező a Görböc Néptáncegyüttes.
erdon.ro

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nincs kihívója Csűry Istvánnak a Nagyváradi püspökválasztáson
Nincs kihívója az újabb mandátumra pályázó Csűry Istvánnak, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökének - írta hétfői számában a Bihari Napló napilap.
A püspöki és lelkészi főjegyzői tisztségre a jelenleg is e hivatalokat betöltő Csűry István és Forró László kapott jelölést. A július elején kezdődött egyházmegyei és egyházkerületi tisztújítási folyamat során eddig megújultak az egyházmegyék vezetőségei, és október 21-én tartják az egyházkerületi tisztújító közgyűlést. December 9-én az új egyházkerületi közgyűlés megalakulása után tesznek esküt a KREK újonnan megválasztott tisztségviselői.
Csűry István május elején, egy tanácskozáson jelentette be nyilvánosan, hogy "bárki bármit is mond", ha jelölik, ismét megpályázza a püspöki tisztséget, melyet addig kíván betölteni, amíg el nem éri a nyugdíjkorhatárt.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KREK korábbi püspöke júliusban többször is olyan feljegyzéseket hozott nyilvánosságra, amelyek szerinte arra utalnak, hogy Csűry István püspök 1989 előtt együttműködött a kommunista diktatúra politikai rendőrségével, a Securitátéval.
Csűry István püspök a Maszolnak adott interjúban visszautasította, hogy Tőkés László őt besúgónak nevezze. Szerinte az EP-képviselő figyelemelterelés céljából röppentette fel ezeket a vádakat.
maszol.ro

Egy öntörvényű médiamunkás vallomásai
Ahogyan kedvenc színésze vagy írója van az embernek, a médiafogyasztó közösségeknek kedvenc újságírói is vannak. Szakmatársakról mégis ritkán írunk. Most induló sorozatunkban ezúttal őket keressük meg. A Sajtóklub vendégei ismert újságírók, akik a mikrofon másik felén állva vallanak munkájukról. A portréinterjúkban az embert is igyekszünk közelképbe hozni. A sort nem véletlenül a Nagyváradon élő Dénes László nyitja, hiszen az Erdélyi Napló egykori főszerkesztőjeként fontos szerepet vállalt a polgári hetilap arculatának kialakításában.
– A huszonöt éves Erdélyi Napló kapcsán hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor megbíztak a főszerkesztői teendőkkel? Mennyire számított újdonságnak a kilencvenes évek második felében a fejléc alá kerülő „polgári hetilap” jelző?
– 1997 őszén nekem már jobbára csak a mesterséges lélegeztetés feladata maradt mint szakmai kihívás az Erdélyi Napló élén, elődeim egyre-másra lemondtak a főszerkesztői posztról, a sorozatos megszorítások és leépítések megtizedelték a szerkesztői-tudósítói gárdát. Valójában azért esett rám a választás, mert az évtized elején már voltam pár évig főszerkesztő-helyettese a lapnak. De ha már felkértek, akkor ennyi újítást rögtön meg is engedtek nekem: a sok „független”, „demokratikus”, „közéleti” stb., a pártállami örökséget ilyen önminősítésekkel álcázni kívánó romániai magyar lap között legyen egy nemzeti-polgári orientációját nyíltan vállaló kiadvány is. Erdélyi, magyar és polgári. Egyesek gunyorosan kérdezgették, „mitől polgári” egy lap, és mit is jelent ez, de hosszú eszmetörténeti és politológiai fejtegetések helyett csak annyit mondtam – és mondok ma is –, hogy aki akarta, értette. Amúgy nem az Erdélyi Napló volt az első polgári hetilap azokban az években, hanem az Orient Express – ha még emlékszik rá valaki –, ami 1992–1996 között jelent meg Bukarestben, Szőcs Géza és Román Győző pátyolgatásával.
– Az erdélyi magyar újságírás egyik markáns ellenzéki tollforgatójaként tartanak számon, aki az Erdélyi Napló, majd a Reggeli Újság főszerkesztőjeként is folyamatosan hadakozott a romániai magyar, illetve a román hatalommal. Hogyan látod, az elmúlt 25 évben ez a „szerepkör” mennyire lógott ki a romániai magyar sajtóból?
– Annyiban helyesbítenélek, hogy meggyőződésem szerint a sajtónak és az újságírónak nem feladata a hatalom ellen küzdeni, azt megdönteni. Ez ugyanis a politikai ellenzék dolga. A média, amely elsősorban tájékoztat, közvetít, csak másodsorban ellenőriz, szembesít, számon kér, leleplez, kritizál – házőrző kutyaként csahol, ha veszélyben a demokrácia, szólásszabadság, az alapvető emberi jogok bármelyike. Ezt kellene tennie. Erre vállalkoztam és törekedtem magam is, s ha az én újságírói, szerkesztői, divatos fogalommal közvélemény-formálói munkám ellenzéki hadakozásnak tűnt, akkor azt hihetné bárki, hogy én a mindenkori hatalommal szemben álló mindenkori ellenzék zsoldjában álltam. Ami nem igaz. Rosszul fizetett, öntörvényű médiamunkás voltam egy negyedszázadon át, nincs sem házam, sem jó autóm, sem bankbetétem. Viszont a hatalom zsoldjában állt kollégák mind vitték valamire, egyeseknek politikai vagy diplomáciai karrier, másoknak jómód, hangzatos tisztségek és díjak hulltak az ölükbe, majd több évi „szolgálat” után a legtöbben elhagyták a pályát, most már csak oktatják vagy irányítják a tájba simulást.
– Milyen mértékben pártosodott a hazai magyar sajtó? Mennyire tekinthető szabadnak?
– Mivel én már közvetlenül nem vagyok érintett, hanem csak olvasom, nézem, hallgatom, figyelem, ellátom háttéranyagokkal és információkkal – ez hivatali kötelességem is immár három éve –, akár elfogulatlanul is válaszolhatok. Csak kétféle médiatermék létezik ma Romániában magyar nyelven: RMDSZ-es és ami nem teljesen az. Az utóbbi kb. egytizede az előbbinek. Ha valaki felszisszen – mint tette azt pár éve egy Kolozsvárról „kimenekült” pesti balliberális bértollnok –, hogy hát az RMDSZ-nek nincsenek is saját sajtóorgánumai, akkor sietek emlékeztetni: a szervezet mindent ellenőriz, s rajta keresztül a titkosszolgálatok, illetve hát maga a román állam. A romániai magyar közösségbe strukturálisan beépült és azt szinte minden szinten domináló szervezet közvetlen vagy közvetett finanszírozással uralja a médiaprérit, illetve még azokban a médiaműhelyekben is döntés-, sőt cenzúrahelyzetben vannak az emberei, amelyek jogilag külföldi, magyarországi vagy román tulajdonban vannak. No már most egy politikai kontroll alatt lévő sajtóról aligha lehet elmondani, hogy szabad. Illetve hát annyira szabad, amennyire szabad neki eltérni az ellenőrzést gyakorló párt (főhatalom) politikájától.
– Sokan úgy vélik, a nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva. Abból kiindulva, hogy a könyvet már jóval korábban temették, akár rémhírnek is tekinthetjük ezt?
– Igen, a nyomtatott lapok napjai és lapjai meg vannak számlálva. Egyszerűen azért, mert elfogynak a nyomtatványokat vásárló olvasók. A nyomtatott könyvek mennyisége is drasztikus csökkenésen ment át, és a folyamat még tart, sőt fel fog gyorsulni annak a generációnak a fogyasztóvá válásával, amelyik már nem a papíralapú társadalomban nőtt fel. Hovatovább majd annak is örülni kell, ha egyáltalán olvasni fognak az emberek – legalább képernyőn –, nem csak nézni-hallgatni-bambulni.
– Mennyire tudja átvenni az elektronikus média – rádió, televízió és internetes sajtó – a mai nyomtatott lapok szerepét, helyét?
– Erre van egy rövid és egy hosszú válaszom, de hagyjuk az elmélkedést. Tehát: teljesen át tudja és át fogja venni.
– Az elmúlt 25 év távlatából mire emlékszel szívesen, és mi az, amit leginkább elfelejtenél?
– Jaj, hát hirtelen nehéz kiragadni két példát, esetet, folyamatot. De szívesen emlékszem a diktatúra bukását követő lázas médiaidőkre, a szólás- és sajtószabadság kivirágzására, az erdélyi magyar sajtó szinte egészének és az erdélyi magyar olvasók elsöprő többségének egy húron pendülésére, hogy úgy mondjam. Elfelejteném viszont azokat a kényszerhelyzeteket, amelyekbe a politikai-gazdasági folyamatok vittek bele akkor, amikor „főnökként” döntenem kellett, vagy döntéseket kellett jóváhagynom és végrehajtanom. Bár előbb-utóbb felálltam és elmentem, amikor már a „kellett” túl sok volt.
– Tapasztalataid szerint megváltozott-e az emberek elvárása a sajtóval, az újságírással szemben?
– Nem akarnék megbántani senkit, de úgy érzem, hogy a szakmánkkal és művelőivel szemben mintha már semmiféle komolyabb elvárást nem támasztanának az emberek. És erről egy másik interjúban vagy akár egy sajtóvitában hosszabban is érdemes lenne foglalkozni. A „miért hagytuk, hogy így legyen” kérdés mentén. De hadd jegyezzem meg rögtön: oly mértékű az igénytelenség a médiafogyasztók körében, hogy a legnagyobb részük megfogalmazni sem képes, melyek is az elvárásai a sajtóval szemben.
– Ma Tőkés László EP-képviselő sajtósa vagy. Mennyire mozogsz otthonosan ebben a szerepkörben?
– A sajtófőnöki vagy szóvivői státus – akár nagyobb, akár kisebb intézménynél – inkább hivatalnoki, mint újságírói. Másrészt nem is volt benne gyakorlatom, hát tanulgatom-tanulgatom… Ez még egy szerkesztőségnél is szűkebb terep, itt sem műfaji, sem tematikai sokszínűségről nem beszélhetünk, itt lehet ugyan véleményed, de nem azt kell megírnod. Gyakran viszket a tenyerem, mégsem írhatok újságcikkeket, véleményanyagokat, kommentárokat, szinte semmit a magyar sajtóba.
– Miért nem?
– Mert azonnal megkapnám, hogy amit írok, azt a főnököm mondta tollba. Hogy az nem az én véleményem, hanem a Tőkés Lászlóé. Manapság ilyen világot élünk, és ilyen a sajtónk ázsiója. Nincs kedvem folyvást bizonygatni, hogy bár több száz, ha nem épp ezer cikket írtam és közöltem az évek során, sosem fogta senki a kezemet, amikor írtam és aláírtam.
– Milyen Dénes László civilben, amikor éppen nem ír vagy nem sajtóértekezletet készít elő?
– Hát épp a minap vágta egy kedves ismerősöm a fejemhez, hogy egy kicsit megkeseredett, megfáradt és kibírhatatlan… De komolyra fordítva: amikor éppen nem dolgozom, akkor csak úgy nosztalgiázom órákon át. Vagy azon morfondírozom, hogy miért hagytam kiszikkadni az egykor ígéretesen csordogáló költői vénámat. Vagy hogy miért nem mentem el fiatalon szerencsét próbálni a nagyvilágba. Vagy ha már nem mentem el – mert komolyan sosem terveztem ezt –, akkor miért nem lettem például „oktató, / nem ily töltőtoll koptató / szegény / legény”. Civilben gyakran azon is sokat mélázom, miközben a szabadidőm is olvasással telik, hogy mennyire igaza volt Karinthynak már száz évvel ezelőtt is. „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.”
– Ajánlanád ezt a szakmát ma induló fiatal tollforgatóknak? Mennyire lehet erre manapság erdélyi egzisztenciát építeni?
– Az újságírásra? Semennyire. Szerintem aki mégis erre a pályára téved, az ma már csak úgy boldogul, ha naponta súlyos kompromisszumokat köt. Előbb-utóbb azzal szembesül, hogy már nem tehetséget, kreativitást és nívós szellemi teljesítményt várnak el tőle – mert azt úgysem lennének hajlandók tisztességesen megfizetni a médiatulajdonosok –, hanem alázatos kulimunkát, mennyiségi termelést és propagandázást, no és „termékértékesítést”. Nem olyan nagy az erdélyi magyar médiapréri, hogy ne jelenthetném ki: ismerem szinte az összes jó tollforgatót, tévést, rádióst, hiszen kollégák voltunk-vagyunk, nagy részük igyekszik tisztességes szakmai munkát végezni, de sajnos rossz ügyeket is szolgálnak jó páran, általam rossznak vélt ügyeket és ártalmas szándékokat. Akár pénzért teszik, akár meggyőződésből, miattuk is szégyenkezem. A fiatalokért azért aggódom, mert rendre azoknak a befolyása alá kerülnek, azoktól kezdenek el függeni szakmailag és anyagilag, akik az újságírásban, a sajtóban többnyire csak a politikai manipuláció és a szavazatszerzés eszközét látják. Csalódtam is sokukban, hiszen sok fiatalabb kollégával dolgoztam együtt az évek során, mert sem a folyamatos tanulást, sem a szakmai alázatot, sem a tisztes távolságtartást nem tartották-tartják sokra. Túl könnyen dőltek-dőlnek be, amikor jöttment pénzes senkik elhúzták-húzzák az orruk előtt a mézesmadzagot.
Dénes László
A Bihar megyei Tenkén született 1959-ben. 1976 óta publikál verseket. Nagyváradon érettségizett. 1982−1985 között segédmunkás volt különböző iparvállalatoknál. 1985−1990 között a nagyváradi színháznál közönségszervezőként dolgozott. 1990-ben újságíróképzőt végzett. 1990−től 1991-ig a Bihari Napló szerkesztője, 1991−1994 között az Erdélyi Napló szerkesztője, majd helyettes főszerkesztője. 1995−1997 között ismét a Bihari Napló rovatvezetője. 1997−2004 között az Erdélyi Napló főszerkesztője. 2004-től a Reggeli Újság alapító-főszerkesztője, 2012 márciusától az Udvarhelyi Híradó Kft. tartalomért és arculatért felelős aligazgatója. 2013 júliusától a nagyváradi Szent László Egyesület sajtóreferense, 2014 júliusától Tőkés László európai parlamenti képviselő sajtótanácsosa. 
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 

Az igazság nevében: magyar parlamenti közbenjárás is segítette az akkreditációt
A Bihari Napló október 17-i számában jelent meg a tudósítás a PKE tanévnyitójáról, melyen Tőkés László beszédében az egyetem akkreditációjával kapcsolatban megfogalmazta: „még a magyar érdekképviselet sem segített, pedig kormányon is voltak a magyarok abban az időben.”
A Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációja hosszú törvényhozási folyamat eredménye, amely a parlamentben 2007 májusától 2008 októberéig tartott. Ebben az időszakban az RMDSZ szenátorai, képviselői és a kormányban dolgozók, tárgyaltunk, egyeztettünk az ügyben, a törvény megszületése érdekében. Tudták ezt az egyetem képviselői is, akik több alakalommal meghívottként jelen voltak a bizottsági üléseken. Aki ismeri a parlamenti munkát és az ottani erőviszonyokat nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy 7–8%-os képviselettel nem egyszerű elérni a szavazáshoz szükséges 51%-ot.
Látható eredmény
A parlamenti munkának vannak látható és nem látható eredményei. A PKE akkreditációja egyértelműen látható eredmény, hiszen hosszú egyeztetések után végül 2008. szeptember 30-án megszületett a törvény, a parlament megszavazta azt. A törvényhozási folyamatot sikerült végigvinni! Mindenki tisztában volt azzal, hogy nehéz háttérmunka folyt a törvény megszületése érdekében, senki nem vonta kétségbe az RMDSZ ezirányú szerepét.
Ezt igazolja a Partiumi Közlöny XVIII. évfolyam, 2008. december 11-én megjelent száma is, amely egy tanügyi különszám. A negyedik oldalon a Partiumi Egyetem Alapítvány Kuratóriuma, melynek elnöke Tőkés László, közleményt jelentetett meg Akkreditált egyetem a PKE címmel. A közlemény elismeri: „E folyamatban az RMDSZ illetékes képviselői részt vállaltak, s magas szintű magyar parlamenti közbenjárás is segítette a törvény megszületését. A román képviselőház 185 igen, 15 nem szavazattal, 10 tartózkodás mellett elfogadta a Partiumi Keresztény Egyetem akkreditációjáról szóló törvényt. Többszöri elnapolás után, RMDSZ kezdeményezésre foglalkoztak a javaslattal. Egyelőre négy szak elismerése végleges”. Majd a továbbiakban az utolsó előtti bekezdés így folytatódik: „Ezúton is köszönetünket fejezzük ki (…) a pozitív döntést hozó parlamenti képviselőknek, hogy közreműködésük eredményeként – félévszázados hiátus után – ismét van államilag elismert magyar tannyelvű egyetem Romániában.” Tolnay István, akkoriban a PKE vezetőtanácsának megbízott elnöke a Tanévnyitó a Partiumi Keresztény Egyetemen – a kitartó küzdelem jutalma című ötödik oldali írásában szó szerint így fogalmaz: „Köszönjük a politikumnak, Románia Szenátusának, Képviselőházának, ezek szakbizottságainak, az RMDSZ politikusoknak hathatós közbenjárását és érdemi munkáját az akkreditációs folyamat kiteljesítésében.”
Ezek is az igazsághoz tartoznak amit nem lehet és nem kell elfeledni! Ezek után érthetetlen a köszöntő beszédben elhangzott kijelentés, a valóság értelmetlen meghamisítása.
A tények önmagukért beszélnek
Nem szükséges semmilyen magyarázkodás, a tények önmagukért beszélnek: az RMDSZ felvállalta, és nem csak segített, hanem tett is azért, hogy a törvény megszülessen, és a PKE akkreditált egyetem legyen. Ezért fejezte ki köszönetét a PKE kuratóriuma és vezetőtanácsa a Partiumi Közlönyben! Nincs szándékunkban túlértékelni a szervezetnek az egyetemi akkreditációhoz való hozzájárulását, de nem fogadható el hozzájárulásának tagadása sem! Mindenki számára világos az RMDSZ pozitív szerepe ez ügyben, az, hogy nélküle valószínűleg nem született volna meg a magyar egyetem akkreditációs törvénye. Ezek tények, melyek az igazság részei!
Nem először történik meg, különböző megfontolásból, a múltban történtek elferdítése. Ezért kiigazításra van szükség, hogy az emberek ne feledjék el az igazságot. Most könnyű esettel állunk szemben, nem kell az időben messzire visszamenni. A Partiumi Közlöny emlékeztet a történtekre, de nélküle is jól emlékszünk, hiszen még túlságosan közel van hozzánk a 2008-as év.
2016. október 19.
Pete István, a Bihar megyei RMDSZ volt szenátora erdon.ro

A demokratikus pluralizmust tagadjuk meg…”
– Én mindig induláspárt voltam – jelentette ki a Bihari Naplónak adott exkluzív interjújában Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke azzal kapcsolatban, hogy az EMNP egyáltalán nem indul a parlamenti választásokon.
– Hogyan értékeli azt, hogy az EMNP egyáltalán nem indul a december 11-i parlamenti választásokon, sőt, a legutóbbi pártdöntés értelmében még függetleneket sem indít? – Mint a párt védnöke, teljes empátiával megértem a Néppárt helyzetét, hiszen a romániai magyar politikai prérit teljesen kisajátította az RMDSZ. Bukarest az RMDSZ-t favorizálja, mint egyetlen képviseletet, ennek érdekében még a Lex UDMR-t is létrehozták, vagyis, hogy négy megyében 20%-ot elérve is mindenképpen bejusson az RMDSZ. Sőt, azt látjuk, hogy nemcsak Bukarest, hanem Budapest is változtatott a magatartásán és azt az MPP-t támogatja, amely megosztja az erdélyi magyar nemzeti oldalt. Tehát ezeket figyelembe véve én megértem a végső, kínkeserves döntést, ezzel szemben sajnálom, hogy nem indulnak. Én mindig induláspárti voltam, ezzel a demokratikus pluralizmust tagadjuk meg a magyarságon belül, és visszatérünk most már végérvényesen az egypártrendszerre, egy etnikai egypártrendszerre, ami nagyon rossz előjel a magyarság jövője szempontjából.
Külső és belső okok
– Mi állhat a döntés háttérében, melyek lehettek még további érvek, amelyek megváltoztathatták az EMNP vezetőinek korábbi elhatározását?
– Erről inkább az illetékeseket kérdezzék meg, nem akarok velük konfliktusba kerülni, Szilágyi Zsolttal és csapatával, de biztosan volt okuk rá, külső és belső okokat emlegetnek. Ez sem írja felül azt a sajnálatos helyzetet, hogy a magyar többségű területeken nagy lesz az abszenteizmus. Meg vagyok győződve róla, hogy nem fognak az RMDSZ-re szavazni nagyon sokan, másfelől sokan át fognak szavazni román pártokra, én ezért is voltam mindig induláspárti, és azt mondanám Nicusor Dannal (a Mentsük meg Romániát Szövetség elnöke, szerk. megj.), hogy mentsük meg az erdélyi magyarságot, kitartok ezen álláspontom mellett. De hát a pártlogika és az erőviszonyok úgy látszik, hogy mást diktálnak. Még most sem volna késő arra, amit pár hete mondtam, hogy legalább a rovott múltú RMDSZ-jelölteket vegyék le a listáról, mint például Bihar megyében, ezáltal megnövekedne az RMDSZ-re szavazók száma.
„Nyeregből osztja az észt”
– Egyetért-e azzal, amit Kovács Péter RMDSZ-ügyvezető elnök mondott, hogy az EMNP ezen döntése megnyithatja az utat a két szervezet közötti esetleges jövőbeni tárgyalások felé?
– Ennek nagyon zsarolásíze van, mert az EMNP mindig az együttműködés mellett foglalt állást, de jóformán válasz nélkül hagyták a kezdeményezéseit, és úgy látom, hogy Kovács Péter nyeregből osztja az észt, valószínű, hogy olyan befolyást gyakorolt az RMDSZ, amely elől a Néppárt nem tudott kitérni, és most saját sikereként könyveli el a visszalépést.
Temesvár követte 1956 példáját
– Ön október 23-án Budapesten megkapta a Magyar Becsület Rendet. Milyen érzésekkel vette át ezt a magas magyar állami kitüntetést?
– Főként a becsületről szól ez a kitüntetést, és büszke vagyok arra, hogy annak idején Temesvár követte ’56 példáját, és megmentette a magyarok becsületét, ezért az egész temesvári magyarságnak a kitüntetését fedezem fel ebben a magyar becsületrendben. Van ennek egy pandantja, a Románia Csillaga kitüntetés visszavétele, ez folyamatban van. Azt látjuk, hogy a balliberális oldal meg akarja fosztani Magyarországot a becsületétől, itt nálunk a nacionalista románok akarnak megfosztani minket a becsületünktől, ez a kitüntetés frappáns válasz ezekre a próbálkozásokra.
– Megválasztották Csűry Istvánt a KREK püspökének a napokban. Ön gratulált-e, vagy fog-e a megválasztásához? – Az előzmények ismeretében nem gratulálok, de nem is kommentálom. Én elmondtam, amit kellett, és ezután már a Jóisten kegyelmére bízom féltve szeretett, drága egyházamat.
Rais W. István erdon.ro

Ötvenhatosokat tüntetnek ki
Péntek délután 18 órakor, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében az RMDSZ szervezésében Bihar megyében élő ’56-osokat tüntetnek ki. Vetítés is lesz és megtekinthető az MM Pódium műsora.
A csütörtöki beharangozón Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke arra hívta fel a figyelmet: az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából az RMDSZ országos és megyei szinten is elindított egy kezdeményezést, hogy méltóképpen emlékezhessünk azokra a hősökre, akik kiálltak a szabadságért, hiszen mint köztudott, a hat évtizeddel ezelőtti eseményekben erdélyi, illetve partiumi személyek is érintve voltak. A hála és a tisztelet jeléül a még élők egy-egy, az aradi Szabadság-szobrot ábrázoló ezüst emlékérmet, valamint oklevelet vehetnek át. Úgy fogalmazott: természetesen tisztában vannak azzal, hogy a szenvedéseikért és meghurcoltatásukért nem tudják kárpótolni őket, de kötelességüknek érzik ezt a gesztust, illetve példaképként szeretnék bemutatni őket a mai fiataloknak.
Nagyváradon az ünnepséget péntek délután 6 órakor tartják a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében, melynek keretében levetítenek egy kisfilmet is, melyben megszólalnak az érintettek. Hat személy fogja átvenni a kitüntetést, akik érintve voltak a váradi perben, ők ugyanis jelenleg is Bihar megyében élnek: Dalos Árpád, Szilágyi József, Oláh János, Petri József, Bodnár Márton és Török László. Rajtuk kívül ugyancsak elítélt volt Újlaki István Csaba, Kerekes Attila, Takács Ferenc, Sárközi Endre, Sotanyi József, Tasi Gyula és Bikfalvi György.
Előadás
A rendezvény emellett az MM Pódium Színház is fellép, a Hulló csillagok című történelmi drámával. Meleg Attila, a társulat vezetője kifejtette: az ’56-os emlékbizottság az év elején pályázatot hirdetett a forradalom 60. évfordulója kapcsán, ugyanis viszonylag kevés irodalmi alkotás készült az akkor történtekről. Több mint ezer pályamű érkezett, melyek közül Petrusák János drámája bekerült az első öt közé. A határon túl is be akarták mutatni, valószínűleg ezért esett a választás az MM Pódiumra. Tizenkilenc szereplője van, olyan gyerekek, fiatalok is, akik a Mini Pódium színjátszó csoportnak a tagjai, illetve a Bihari Naplóban meghirdetett casting nyomán kerültek be a produkcióba Éradonyból és Biharfélegyházáról. A darabban feltűnnek úttörők, fiatal forradalmárok, a Nagy-család drámája révén felnőttek is, és mivel egy amatőr rádiós az egyik főszereplő, a Szabad Európa és a Kossuth Rádió hallgatásával nem csak a budapesti, hanem a magyarországi vidéki, valamint a partiumi és erdélyi események is fókuszba kerülnek. Október 30-án különben Élesden, november 4-én Nagyszalontán, 6-án Monospetriben, 10-én Székelyhídon lépnek még fel, és szóba jöhet még Berettyószéplak és Belényes is.
A sajtótájékoztató második felében az ötvenhatos Török László idézte fel a Szabadságra Vágyó Ifjak szervezete megalakulásának történetét, a korabeli hangulatot, a börtönben töltött időt.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Egy kitűnő kollégától búcsúzunk! Szántó Sándor (1941–2016) emlékére
Szinte hihetetlennek tűnik, de sajnos igaz: Szántó Sándor, a Bihari Napló szerkesztője, a kitűnő újságíró, a mindig segítőkész, igazi kolléga, pénteken váratlanul elhunyt…
Azt hiszem, az újságíró egyik legnehezebb feladata az, ha valakiről – főleg egy jó barátról – nekrológot kell írnia. Ezzel így vagyok én is. Ebben az esztendőben legalább négy-öt jó barátom hunyt el, akikről nekrológot kellett volna írnom, de erre képtelen voltam. Szántó Sanyival viszont több, mint negyven éve ismertük egymást, jó barátok, később jó kollégák voltunk. Valamikor a 70-es évek elején, egyetemista korunkban minden szombaton a kora reggeli órákban róttuk Bukarest utcáit: két Agerpres újságárus helyen lehetett magyar és francia nyelvű hetilapokat vásárolni, és mi ezt minden héten megtettük. Volt olyan időszak, amikor a heti magyar nyelvű rádió- és tévéújságot minden szombaton, postán küldtük haza családtagjainknak – Bukarestben abban az időben ezt a lapot is meg lehetett vásárolni, Váradon nem.
Egyetemi tanulmányait, újságíró szakon, 1976-ben végezte el, utána mintegy tíz éven át a magyar nyelven megjelenő Munkásélet országos hetilap munkatársaként dolgozott. 1984-től mintegy öt évig, 1990 márciusáig, a Bihar megyei Egészségügyi Igazgatóság munkatársa volt. Ezt követően lett a Bihari Napló munkatársa, előbb riporter, majd rovatvezető beosztásban dolgozott, mondhatni napilapunk egyik nagyon fontos időszakában. Történt mindez 1993-ig, amikor kiadót váltott, és az Erdélyi Napló Kiadóvállalat ügyvezető igazgatója lett, ahol nagyon nehéz körülmények között tevékenykedve, sikerült a napi-, majd hetilapot rendszeresen megjelentetni. Aztán visszatért a Bihari Naplóhoz: azóta a sportrovatnál szerkesztőként dolgozott, de mint nagy tudású, széles látókörű újságíró, szinte állandó jelleggel más témákban is publikált lapunk hasábjain.
Igazi, vérbeli zsurnaliszta volt, és ami nagyon fontos ebben a szakmában, írásai mindig a realitást tükrözték. Bár már idősebb korban volt, ez a munkáján sohasem érződött, hétvégeken egyik eseményről a másikra ment: „olvasóink minden sportvetélkedőről várják a beszámolókat” – mondta többször is. Amikor vasárnaponként a szerkesztőség tagjai a következő lapszámon dolgoztak, a legtöbb esetben ő érkezett elsőként a szerkesztőségbe, hiszen a hétfői BN-ben a sportvilág friss híreinek is meg kellett jelenniük. A munka közben azért a világ, vagy éppen a város dolgait is megtárgyaltuk – de a tegnapi szerkesztőségi munkában ő már nem vett részt…
Szántó Sándor halálával nagy űrt hagyott maga után. Hiányozni fog egy mindig segítőkész kolléga, akinek emlékét a szerkesztőség minden tagja megőrzi.
Nyugodj békében, Sándor, emléked legyen áldott!
Dérer Ferenc erdon.ro

Ki parancsol a médiának?
Csűry István királyhágómelléki református püspök akarva-akaratlanul jókora sallert adott a romániai magyar médiának. Erről szól Tőkés László EP-képviselő sajtóirodájának alábbi közleménye.
Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület újraválasztott püspöke előbb a legnépszerűbb közösségi hálón tette közzé Ha a lelkiismeret beteg című eszmefuttatását, majd a jelek szerint eljuttatta azt egyes sajtóorgánumoknak is. A nagyváradi Bihari Naplóban és Reggeli Újságban láttuk megjelenni azt. Ebben vélhetően Tőkés László EP-képviselő sajtóirodájának „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak” címmel közzétett november 3-i közleményére, illetve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének Nyilatkozat a választások után, választások előtt című ugyanakkori állásfoglalására reagált. Csűry püspök Tőkés László személyére vonatkozó megjegyzéseit nem feladatunk minősíteni vagy kommentálni, csupán idézzük a KREK korábbi püspöke nyilatkozatának vonatkozó részét, amely ebben a formában nem kapott kellő nyilvánosságot: „A 2016. október 21-i egyházkerületi közgyűlés túlnyomó többséggel bizalmat szavazott Csűry István előző püspöknek, és újabb hat évre megerősítette tisztségében. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy hivatali utódom az ellene szóló bizonyítékok és érvek ellenére nem lépett vissza a jelöltségtől, megszegve ezáltal saját, erre vonatkozó előzetes ígéretét. Mindazáltal, bár nem érthetek egyet vele, meghajlok a választók demokratikusnak minősülő akaratnyilvánítása előtt, és azt kívánom, hogy Csűry István tekintse az isteni kegyelem különleges megnyilvánulásának megválasztatását, ezáltal pedig terhes múltja jóvátételének eme lehetőségét. Ebben az értelemben kívánom, hogy irgalmas, megbocsátó Istenünk tegye eredményessé jövendő működését” – írta Tőkés László.
Ugyanakkor a sajtóiroda kénytelen reagálni – az érintettség okán – Csűry István következő mondatára: „Sajnálom a média munkatársainak helyzetét, akiket erőnek erejével parancsoltak ma is a sajtótájékoztatóra.” E talányos, sugalmazó mondat sportnyelven szólva övön aluli ütésnek minősül. A KREK jelenlegi püspökét és a nyilvánosságot ezúton tájékoztatja az EP-képviselő sajtóirodája, hogy az egyes sajtóorgánumok munkatársainak programbeosztását a főszerkesztők, felelős szerkesztők végzik, akik az általában elektronikus levélben megkapott meghívók alapján döntik el, hogy küldenek-e tudósítót a tervezett sajtótájékoztatókra, vagy sem, s ha igen, akkor kit, kiket. A felelős szerkesztők meg nyilván a médiatulajdonosoknak tartoznak elszámolni a munkabeosztással és minden egyébbel. A meghívó fél legföljebb szelíden érdeklődhet a meghívottaknál, hogy alkalmas-e számukra a kijelölt időpont, érdekli-e őket a tervezett sajtóértekezlet témája. Csűry István úgy szolidarizál a „szegény újságírókkal”, hogy közben megsérti és megalázza a médiavezetőket-tulajdonosokat, amiért azok kegyetlenül dolgoztatják a beosztottjaikat, mindenféle sajtóértekezletekre küldve-kényszerítve őket. Mert azt aligha hiheti ő vagy bárki, hogy maga Tőkés László vagy az EP-képviselő sajtóirodája parancsolgat a sajtónak, úgymond „erőnek erejével” ide-oda rángatva az újságírókat.
Csak mellékesen emlékeztetjük a püspököt, kellő tisztelettel, hogy Tőkés László nem „európai tanácsos” – ahogy ő írja –, hanem európai parlamenti képviselő.

itthon.ma//karpatmedence

Partiumi zenészek találkoztak
Péntek este/éjjel a váradi Trade Centerben rendezte meg az V. Partiumi Zenésztalálkozót az RMDSZ Bihar megyei szervezete. A díszvendég Szőke Zoltán színművész volt a jó hangulatú bulin.
Néhány évvel ezelőtt disznótoros, illetve farsangi mulatsággal kezdődött a várad-őssi sportcsarnokban, azonban az évek folyamán kinőtte ezt a létesítményt, és mára Bihar megye legnagyobb magyar mulatságává vált. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete, a Partium Alapítvány és a Sanzon zenekar által rendezett Partiumi Zenésztalálkozóról van szó, mely idén ötödik alkalommal került megszervezésre a várad-szőllősi Trade Centerben, több mint másfél ezer résztvevővel. A sikert jelzi, hogy akár többen is jöttek volna, de már nem volt erre kapacitás.
Berényi Miki
A megye szinte minden sarkából rengeteg személy érkezett, s amíg a régi ismerősök, barátok örömmel üdvözölték egymást, s elhelyezkedtek, akik akarták, tombolajegyeket vásárolhattak, illetve természetesen később is az est folyamán. A műsorvezetői szerepeket Balázs Anita és Szőke Zoltán színművész, a népszerű Barátok közt sorozat Berényi Miklósa látták el. Utóbbit többször is megostromolták a nők, de a szappanopera férfi rajongói is, talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy több tucatnyi szelfi, közös fénykép készült vele közösen.
A rendezvény kezdetén vezető RMDSZ-es politikusok kívántak jó szórakozást az egybegyűlteknek: Cseke Attila szenátor, az RMDSZ megyei elnöke, Szabó Ödön parlamenti képviselő, megyei ügyvezető elnök, Biró Rozália parlamenti képviselő és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke. Az előzetes program szerint a meghívott zenekarok a következők voltak: a Desszert zenekar, a Koktél, a Westlife, a Haver-Rock, a Dreamers, a Nagyváradi Ifjúsági Fúvószenekar és a Dupla Kávé. Médiatámogató a Bihari Napló volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro