Egy ritka korszak legszebb emléke
Újabb megünnepelhető állomásához érkezett a bögözi nyolcszázéves református műemlék templom 2008 óta tartó restaurálási folyamata: szombaton átadták a konzervált és restaurált kazettás mennyezetet. A közel egy évtizedes munkafolyamatot kiadványban dokumentálták, ugyanakkor a közreműködő szakemberek megbeszélték a soron következő tennivalókat is.
Újabb szakaszába lép a templom restaurálása – mondta Pitó Zsolt Bögözben szolgáló református lelkipásztor. Reméli, Isten továbbra is munkálkodik majd, hogy be tudják fejezni a teljes körű restaurálást, és mindig lesz élő gyülekezete ennek a szent hajléknak. Szeretnék a templom tükrében megmutatni a Kárpát-medence gyermekeinek történelmük nyolc évszázados múltját és jelenét.
Vér Iván kérdésünkre elmondta, egy turistacsoport tagjaként látta először a műemlék templomot. Meghallgatva Bíró Endre akkori lelkipásztor ismertetőjét, „magára vette”: segítsenek a falképeket restauráltatni. Műszaki emberként tisztában volt a felmérés, tervezés és a dokumentáció jóváhagyásának szükségességével. Az Új Ezredév Alapítvány pénzt gyűjtött, és 2008-ban elkezdődhetett a templom teljes körű restaurálása.
Szombaton Benczédi Sándor műemlékszakértő, a program tervfőnöke sajnálta, hogy a felújított Nagyenyedi kollégium átadása egybeesett a bögözi ünnepséggel, így meghívottaik közül többeknek oda kellett menniük. Mint mondta, pénteken számba vették a restaurálási program eredményeit, és azt is, ami még hátravan. A nem várt tennivalók között említette a könnyező házigomba megjelenését a szentély padlóján, illetve a tavalyi betörés miatt szükségessé vált ajtórekonstrukciót. A templom-helyreállítás hosszú, nehéz folyamat. A csapatmunka célja, hogy a maximumot hozzák ki eme kultúrörökségből. 200–250 ezer lejre lenne még szükség, hogy a kő- és farestaurálási munkálatokat befejezzék.
Az elmúlt hat hónapban a mennyezet feljavítását a helyszínen végezték – mondta Mihály Ferenc farestaurátor. Kiemelte, egy ritka korszak legszebb emléke a bögözi kazettás mennyezet. Beszélt az elmúlt 300 év alatti károsodásokról, amit a fényre, párára érzékeny szervetlen pigmentek és szerves színezékek elszenvedtek. A bögözi mennyezet azon kevesek közé tartozik, melyeket védőréteggel vontak be a készítéskor. A megöregedett bevonat rugalmatlan, elvált a felülettől, és magával rántotta a festékréteget. A restaurálás után enyvezve, visszakötve és visszavasalva láthatók. Megtudtuk, hogy a mennyezet eredetileg színesebb volt, ahol ugyanis kevesebb fény érte, ott több szín mAradt meg. Az átfestés hamisítás lenne, így kevés retust, színkiegészítést enged meg a restaurálás. Vonalkás technikával kiegészítve látható most a famennyezet. A farestaurátor képekkel mutatta be a szószékkorona, az úrasztala, az ajtó, a perselydoboz és asztalka konzerválási-restaurálási folyamatait.
Az átadás alkalmából bemutatott Civil műemlékvédelmi kézikönyv 2015 című kiadvány évenkénti bontásban, sok képpel mutatja be a bögözi templom restaurálási folyamatát.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Felavatták a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felújított épületét
Múlt és jövő találkozásának lehettek tanúi mindazok, akik szombaton részt vettek a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium avatási, megáldási ünnepségén. A meghívottak, egykori tanárok és diákok ugyanis nemcsak a több száz éves falak ízléses, szakszerűen kivitelezett felújításának lehettek tanúi, arról is meggyőződhettek, hogy a közel négyszáz éves tanintézetnek nemcsak múltja, hanem jövője is van: a legújabb oktatási eszközökkel felszerelt kollégium már nemcsak Erdély egyik legrégebbi, hanem legkorszerűbb iskolájának is számít.
„A Nagyenyedi kollégium úgy újult meg, hogy a korhűségnek kétszeresen is megfelelt. Korhű módon lett felújítva, építészeti értelemben. És korhű technológia került belé: a 21. század oktatási követelményeit követve” – hívta fel a figyelmet az iskola udvarán, több száz személy jelenlétében tartott ünnepségen Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is. A politikus úgy vélte, az iskola vezetése ezáltal a régi hagyományt, az innováció, a megújulás, a tartalom, a minőség hagyományát követte, amelynek szellemében az alma mater egykori diákja, Apáczai Csere János és Kőrösi Csoma Sándor is elindult.
A politikus a kollégiumot az erdélyi magyarság Oxfordjának, Sorbonne-jának nevezte, és úgy vélte, megújulása minden erdélyi magyar sikere. „Kicsiben olyan, mint Erdély. Mindent túlél. És mint tudjuk, aki túlél, erősebb lesz” – fogalmazott az elnök, aki szerint a jövőben az erdélyi magyarságnak az a feladata, hogy minőségi oktatást biztosítson diákjai számára. Ettől függ a fiatalok versenyképessége, és a szülőknek a magyar nyelvű oktatás iránti bizalma, hívta fel figyelmet.
Rámutatott ugyanakkor, hogy a kollégium felújítása során kialakult román–magyar együttműködésnek is „helye van a jövő építése jó példái között”, emlékeztetve, hogy az épületegyüttest a tulajdonos Erdélyi Református Egyházkerület és a román többségű Nagyenyedi önkormányzat közötti példás együttműködés révén, uniós forrásokból korszerűsítették, de a felújítást anyagilag a magyar kormány is támogatta.
„Az erőknek össze kell adódni”
A magyar–román együttműködés szükségességét hangsúlyozta Balog Zoltán, a magyar kormány emberi erőforrások minisztere is, kijelentve: eljön az idő, amikor a román–magyar versenyen túl a két ország erejének az összeadására is szükség lesz. „Európa fölött hosszú időre is beborulhat az ég”, és ilyen körülmények között különösen fontos, hogy a szomszédok összekapaszkodjanak, és együtt keressék a boldogulás útját.
„Milyen jó lenne, ha terjedne ez a megértés, ez a felfogás, amikor kiderül, hogy az erőknek össze kell adódni, mert vannak más erők is, amelyek ellenünk szövetkeznek” – jelentette a miniszter. Balog Zoltán rámutatott, a Nagyenyedi kollégium jól példázza, hogy a restitúció során visszaadott ingatlanok jó célt szolgálnak Romániában. Arra is felhívta a figyelmet, hogy időről-időre Bukarestet is meg kell győzni arról, hogy „ami jár, az jár, ami méltányos, azt meg kell adni”.
Reményét fejezte ki, hogy megoldódik a visszaállamosított Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügye, és újabb városok is lesznek, amelyek az egyházak segítségével fejlődnek. Balog Zoltán egyébként tolmácsként is bemutatkozott az ünnepségen, Dietmar Arends németországi evangélikus püspök köszöntőjét fordította magyarra, aki meg is jegyezte: még nem érte akkora megtiszteltetés, hogy egy miniszter tolmácsolja szavait.
Hitre épített iskola
Az iskolaudvaron tartott hálaadó istentiszteleten mondott prédikációjában Kató Béla református püspök arról beszélt, hogy az enyedi kollégium – a magyar királyok vagy erdélyi fejedelmek által alapított kollégiumoktól eltérően – azért lehetett hosszú életű, mert a hit szilárd alapjára építették. Adorjáni Dezső evangélikus püspök rámutatott, bár az enyedi alma mater nagyon jó kezekben van a református egyháznál, erkölcsi feljogosítást kér arra, hogy az evangélikusok is magukénak mondhassák, hiszen azáltal, hogy az évszázadok során befogadta az evangélikus fiatalokat, az erdélyi evangélikus egyház meglétéhez is hozzájárult, számos erdélyi magyarhoz hasonlóan az ő családjának is számos tagja, ükapja, dédapja és nagyapja is Enyeden volt diák.
A püspök arra is rámutatott: rendhagyó alkalom, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak képviselői ilyen örömteli és szép pillanatban legyenek együtt, hiszen általában nehéz napokon szoktak összezárni.
Király András oktatási államtitkár kijelentette: a felújított intézmény erőt és kitartást sugároz az egész romániai magyar közösség számára, míg Horaţiu Josan, Nagyenyed korábbi polgármestere arra is kitért, hogy Mihail Halici, az első román vers szerzője és Kőrösi Csoma Sándor, Tibet kutatásának az úttörője is itt tanult. Oana Iuliana Badea jelenlegi polgármester kijelentette: büszkeséggel tölti el, hogy annak idején oktatási államtitkárként láthatta el kézjegyével a felújítási terveket, most pedig polgármesterként írhatta alá az épület átvételét.
Színvonalas programmal várták a véndiákokat
Az ünnepi köszöntők után a jelen lévő református, római katolikus, unitárius és evangélikus elöljárók megáldották a felújított épületegyüttest, majd az iskola himnuszának akkordjaira Szőcs Ildikó igazgató, Kató Béla püspök, Horaţiu Josan volt és Oana Iuliana Badea jelenlegi polgármester vágta el a szalagot.
Az iskola vezetősége ebéddel és színvonalas programmal kedveskedett az eseményre eljött volt tanároknak, diákoknak, akik immár vendégként térhettek be a konviktusra, megcsodálhatták a felújított, új bútorzattal és modern eszközökkel felszerelt osztálytermeket, bentlakási szobákat, dísztermet, és egy cigaretta erejéig a tornakertbe is felsétálhattak nosztalgiázni.
Az ünnepi alkalomból az egyház anyagi támogatásával megújult dokumentációs könyvtár és természettörténeti múzeum is megnyitotta kapuit a látogatók előtt, míg a Bagolyvárban iskolatörténeti múzeum, az egykori neves diákokról elnevezett osztálytermekben számos kiállítás, bemutató várta a betérőket, akik az iskolafelújítás nehéz időszakába, illetve a modern felszerelés, a minden osztályban ott díszelgő okostáblák működésébe is betekintést nyerhettek.
Eközben az udvaron is folytatódott a program, a Collegium Gabrielense régizene-együttes és a Fügevirág néptánccsoport bemutatója során a vendégek a jelenlegi diákok ügyességéről győződhettek meg, míg az egykoriak nevében Antal Tibor véndiák és barátai gyimesi népdalokkal köszöntötték az ünneplőket.
Koncertekkel zárult az este
Az új cserkészotthon felavatása után este már a diákoknak szólt a program, a Bagossy Brothers Company koncertjén bulizhattak, másnap pedig a Kárpát-medencei református iskolák közös tanévnyitóján vehettek részt. Az alkalomból a kollégiumban található emlékhelyek sora is bővült, a főépület földszintjén gróf Mikó Imrének és dr. Vásárhelyi Boldizsárnak állítottak emléktáblákat.
A Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben Gyulafehérváron alapított, majd Apafi Mihály révén Nagyenyedre költöztetett, leromlott állagú iskola úgy újulhatott meg, hogy az épületeket visszakapó református egyház megegyezett a helyi önkormányzattal, hogy 25 évre elengedi a bérleti díjat, ha a város pályázati úton megszerzi a felújításhoz szükséges pénzt. A 2010-ben nyert, 29,65 millió lej értékű projekt költségeiből 23 milliót az EU, hárommilliót a román kormány biztosított.
A magyar kormány a pályázatba bele nem foglalható költségekhez nyújtott 268 millió forintos támogatást. A felújítás során újravakolták, festették a főépület, a kisiskola és a Bagolyvár falait, kicserélték a tetőszerkezetet, a nyílászárókat, a fűtésrendszert, a villany- és vízvezetékeket. A felújítási projekt keretében a megújult termeket számítógépekkel és interaktív oktatási eszközökkel szerelték fel, amelyekben a romániai magyar oktatásban úttörő módon kabinetrendszerben zajlik a tanítás.
Pap Melinda
Székelyhon.ro

Civil kezdeményezés tőkebefektetéssel a Bethlen-kollégiumért
A Két Fűzfa Egyesület az iskola hosszú távú fejlesztésén dolgozik
A Nagyenyedi véndiákok által 2015-ben alapított egyesület egyetlen célja: anyagi támogatást nyújtani a kollégiumnak az oktatás magas színvonalon tartásához és az épület folyamatos javításához. A szeptember 18-i ünnepségen saját toborzó standot állított fel az udvaron, és éves közgyűlését is ehhez az alkalomhoz kötötte az elnevezésében Jókai közismert művének címére utaló egyesület.
A komoly kezdeményezés egy fiatal, tavaly 15 éves osztálytalálkozóját ünneplő véndiákokból álló csoport részéről jön, akiket a viszontlátás öröme, illetve az akkor felújítás alatt levő kollégium látványa ihletett cselekvésre. Bitai László, az egyesület elnöke jártas a bankárszakmában, pénzügyi elemzőként dolgozik Kolozsváron, ő ismertette lapunkkal az egyesület céljait: „A Bethlen Gábor Kollégium az erdélyi magyar oktatásban mindig is kiemelkedő helyet foglalt el, és sok jó diákot, szakembert nevelt ki az évszázadok során, jelenleg az egyetlen számottevő magyar kultúrközpont Nagyenyeden és környékén. Nem támaszkodhat kizárólag állami forrásokra, mert az ilyen jellegű támogatások ingadozó és kiszámíthatatlan jellege miatt kiszolgáltatottá válik, és nem lehet hosszú távra tervezni, ezért az egyesület tagjainak (véndiákok, tanárok és az alma matert szívügyüknek tekintő személyek) hozzá kell járulniuk egy alternatív támogatási forrás létrehozásához. Ugyanakkor a kollégium folyamatosan számos más kihívással is szembenéz, amelyek kiváltó okai többrétűek, mint például: a tudományok gyors fejlődése, a szakmák iránti igények változása a munkapiacon, pénzforrások végessége, gyereklétszám csökkenése stb. Ilyen körülmények között az iskolának folyamatos küzdelmet kell vívnia ahhoz, hogy megfeleljen szerepének.”
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)

Az igazat vallani 47 éve
Elévült volna a Mikó himnusza?
Szárnyraröppent a városban az a hír, hogy a Székely Mikó Kollégium sok csatát megvívott, patinás himnuszát ki kellene cserélni, avagy ezen munkálkodnak. De nem úgy verik a cigányt...
A himnusz szerzőjét, Czegő Zoltánt, lapunk munkatársát az utcán többen állították meg, hogy rákérdezzenek a hír valós vagy hamis voltára. A kérdés csupasz ideghúron pengett.
De mit is kellene megváltoztatni?
„1969-ben a Mikó, akkor 1-es számú Líceum névre degradált alma mater 110 éves évfordulójának megünneplésére készültünk. Annak idején az iskolai ünnepségek, a „felülről” kiadott politikai évfordulók a többi iskolához viszonyítva, a Mikóban mindig nagyobb felhajtással, „zajlódtak le”, így természetes, hogy egy ilyen kerek évfordulóra (ha már jóváhagyták) a maximumot szerettük volna nyújtani. Felvetődött egy iskolahimnusz megírásának az ötlete, az enyedi Bethlen Kollégium indulójának példájára.”
Fenti sorokat Dancs Árpád, egykori mikós írta, aki végül könnyedén, ihletetten megírta a dallamot, amelyre Czegő Zoltán ráírta a szöveget, és azóta, vagyis 47 éve, évnyitók, évzárók, minden iskolai ünnepség elengedhetetlen momentuma a sokakat lelkesítő, közösségbe, egységbe záró, felemelő himnusz éneklése, melyre a mai diákok is büszkék, bár ők nem érezhetik azt, amit szüleik – a dacot, a csakazértist, ami egyébként ma is ismerős lehet a zászlólevetetős hírek olvastán.
Természetesen Kondor Ágota igazgatónőt is megszólaltattuk a hír kapcsán: terveznek-e valamilyen változtatást, indítványozta-e valaki a himnusz lecserélését, mert régimódi, vagy csak régi? De nem, ilyenről szó sem volt, talán egy poénból, egy csipkelődésből indulhatott el a szóbeszéd, vélte. – Mi konzervatív intézmény vagyunk, nem cserélgetjük az értékrendünket – mondta.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szórványkollégiumi épületet avattak Magyarlapádon
Felavatták a magyar kormány támogatásával felépült szórványkollégium új épületét szeptember 29-én, csütörtökön a Fehér megyei Magyarlapádon.
Az avatóünnepségen Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a szórványban élő magyarok támogatásának a szükségességéről beszélt. „Ha a szórványt feladjuk, a szórványosodás folyamata előbb utóbb a tömböt is eléri” – jelentette ki.
Az államtitkár felidézte, hogy az elmúlt hetekben az erdélyi szórványmagyarság számára több iskolát is avattak. Megjegyezte: az új létesítmények nem vonták el a magyar gyermekeket más intézményekből, hanem újakat vontak be a magyar nyelvű oktatási hálózatba. „A gyermekek, a fiatalok támogatásával a saját jövőnket támogatjuk. Ha magyarként nőnek fel, akkor tudunk a további ötven-száz évben a magyar nemzetben gondolkodni” – fogalmazott az államtitkár.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke kijelentette, a magyarlapádi létesítmény az erdélyi kollégiumi hálózatnak a része, amelyiket az elmúlt tíz évben azzal a céllal építettek ki, hogy valamennyi erdélyi magyar gyermek magyar nyelven tanulhasson. Hozzátette: a minőségi oktatás megteremtése a következő kihívás a közösség számára. Az RMDSZ elnöke példásnak tartotta a magyarlapádiak összefogását a kollégium felépítése ügyében. „Úgy kell építeni a közösségeinket, hogy legyen magyar jövő a következő évtizedekben, évszázadban is” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Sipos Ferenc, a kollégiumot felépítő Ethnika Alapítvány elnöke elmondta, Magyarlapádon azzal sikerült összefogni a közösséget, hogy két évtizede évről-évre megszervezik a helyi néptánctábort. Ezt az összefogást példázta, hogy az ünnepség végén közel harminc táncházzenész kezdett örömzenélésbe, és zenéjükre népviseletbe öltözött fiatalok perdültek táncra. A közös zenélésbe a helyi lelkész és az alapítványi elnök is bekapcsolódott.
Magyarlapádon 2014-ben kezdődött el a helyi református egyházközség és az Ethnica Alapítvány közös építkezése. A 2015-ös tanévre a református gyülekezeti terem fölé építettek emeletet, melyben kollégiumi szobákat hoztak létre 15 gyermek számára. A kollégiumba beköltöző gyermekek számára ingyenes szállást, étkezést, pedagógusi felügyeletet és délutáni programokat biztosítottak. A nemrég elkezdődött tanévben húsz gyermek lakik az új kollégiumban. Valamennyien a közelmúltban felújított magyarlapádi 1-8 osztályos iskolában tanulnak, majd a nyolcadik osztály elvégzése után a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban folytathatják magyar nyelvű tanulmányaikat.
A csütörtökön átadott új épület 24 diák elszállásolására alkalmas. A két kollégiumi épület felépítését 53 millió forinttal támogatta a magyar állam. Az Ethnika Alapítvány további 35 millió forintot más forrásokból gyűjtött össze.
MTI
Erdély.ma

Református hírnök: Erdély legszebb szülöttje (Felavatták a megújított Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumot)
Közel húszéves folyamat zárult le szeptember 17-én Nagyenyeden a felújított Bethlen Gábor Kollégium átadásával. A dél-erdélyi szórvány egyik legfontosabb magyar intézménye megújult falak között, modern oktatási eszközökkel folytathatja a neves elődök által elkezdett munkát. Európai uniós és magyar állami alapokból hozták helyre a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumot, amely, azon túl, hogy falai megújultak, az egyik legkorszerűbben felszerelt tanintézmény Romániában. A neves iskola átadására szeptember 17-én, szombaton délben került sor, a tanintézmény udvarán tartott hálaadó istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét a Zak 3,2b alapján. A püspök szerint a Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben alapított intézmény az erdélyi református oktatás sikertörténetét hirdeti. A kollégium megannyi megpróbáltatáson esett túl, titka az Isten oltalmába vetett hit. Bár a fejedelem anyagiakkal is felruházta a kollégiumot, az igazi alap, amire a kollégium épült, Bethlen Gábor hite volt. „Nincs a világon jobb érzés, mint valamilyen szerető nagyhatalomnak az oltalmában elrejtve lenni, biztonságban élni, így megvédeni az embernek a maga kicsi életét. Fontos azt tudni, hogy valaki őrködik felettem, gondot visel rám, karjával véd és oltalmaz. (...) Sokak számára a történelem csak egy szeszélyes, zűrzavaros játék, és ha nem bízhatnánk abban, hogy az Úr a mi oltalmunk, akkor összeroppannánk. Akinek van sejtelme Istenről, az mind az Ő oltalmazó kegyelmében szeretne részesülni” – mondta a püspök, aki szerint az igaz hit személyes, ugyanakkor egzisztenciális, tehát minden értelmet felülhaladó módon Isten jelenlétét érzékeli. Ez a hit volt a Bethlen Gábor Kollégium, Erdély legszebb szülöttje megmAradásának a titka, ezért tudott minden pusztítás után főnixmadárként újraéledni. A püspök arra is emlékeztetett, hogy Isten a hívőt nem a tüzes kemencétől őrzi meg, hanem a kemencében oltalmazza. Isten titokzatos jelenléte válik láthatóvá a református egyház 450 éves enyedi jelenlétében. Ezért zengjük együtt és valljuk ősi hitvallásunk: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk. Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője szerint a Nagyenyedi kollégium Istenre figyelő, Isten közelségében növekvő közösség, amiben a legkorszerűbb tudással és szeretetteljes neveléssel készülnek az életre. A miniszter kiemelte, hogy az önkormányzat és az egyház példaértékű összefogása folytán megújult iskolaépület jól mutatja: az egyházi restitúció folyamán visszaadott ingatlanok jó célt szolgálnak. Nemcsak egy-egy tiszteletre méltó közösség újíthatja fel működését, de a város is olyan értékekhez jut, amelyek sokat tehetnek hozzá polgárainak életéhez. Balog Zoltán abbéli reményét is kifejezte, hogy hamarosan az alapítók szándékai szerint rendeződik a Református Székely Mikó Kollégium ügye is. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke a Magyarországi Református Egyház köszöntését tolmácsolta. Beszédében a Bethlen Gábor fejedelem által a lelkipásztorok számára adományozott címert és a Magyar Református Egyház címerét hasonlította össze, egyikben egy oroszlán, másikban pedig a világ bűneit elvevő Isten bárányát láthatjuk. Krisztusban mindkettőt láthatjuk. Egyrészt szelíd, bűnt elvevő áldozat, aki elhordozza a világ bűneit, másrészt erős, hatalmas, aki támad, harcol és győz. Felülmúlhatatlanul magas hőfokon szeret, és legyűrhetetlen lendülettel csatázik. A püspök szerint ez a gazdag Messiás-kép a meg nem hátráló Istenre emlékeztet. Ez a meg nem hátráló Isten bátorította az iskolaalapító Bethlen Gábort, hogy összehangoljon adottságot és tehetséget, származást és vagyoni kiváltságot, önérzetet és alázatot, a szellem arisztokratáit és a nemesség szempontjait, kiválasztottságtudatot és felekezeti türelmet. Köszöntőbeszédek után a református, evangélikus, unitárius és katolikus egyház képviselői mondtak áldást az iskolára, a benne tanítókra és tanulókra, majd szalagvágásra került sor. A délután folyamán az iskolába látogatókat gazdag program várta, az udvaron zajló programpontok mellett több osztályteremben kiállítások, érettségi találkozók zajlottak, este a Bagossy Brothers Company koncertje zárta az eseményt.
Kiss Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tíz éve hunyt el a romániai magyarság „égtartó embere”, Sütő András
A romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta. Sütő András 2006. szeptember 30-án távozott az élők sorából.
Sütő András a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson (Camarasu, Románia) született 1927. június 17-én. Tanulóéveit a Nagyenyedi Református Kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, 1971-től ’89-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt.
Marosvásárhely a haláláig otthona mAradt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben.
Ízes kép az erdélyi paraszti életről
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. AzAnyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás a Mezőségi Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét múltjáról, gondjairól és reményeiről, a megmAradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték (Csillag a máglyán, 1976, Káin és Ábel, 1978, Perzsák, A szuzai menyegző, 1982), amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Hallgatásra ítélve
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei (ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a Csíkszeredai Neptun Kiadó).
Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markábancímmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját.
Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta, legutóbb 2013 decemberében a Pesti Színházban Szász János állította színpadra.
Az égtartók
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, “égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek),Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek),Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye.
Az anyanyelv volt a meghatározó
Egyik monográfusa, Görömbei András azt mondta róla: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Jóllehet folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatta a romániai magyarokat is. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket.
Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának.
Bántalmazták, megvakult
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a Marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ Székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége Budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek.
Kitüntetések sora
Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el a nyelvőrzés díját. 1992-ben Kossuth-díjat kapott “kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”.
1996-ban a Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Egy héttel később helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el Marosvásárhelyi házán, később Sopronban és Székelyudvarhelyen mellszobrot állítottak emlékére.
Három esztendeje magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, felújított emlékházát tavaly októberben avatták fel.
„Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta. (…) – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros pAradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, 1971)
hirado.hu

Tanulással ünneplik az oktatás napját
Mégsincs szabadnap az iskolákban szerdán, ahogyan a tanév szerkezetét jóváhagyó rendelkezés téves értelmezése szerint az a sajtóban felröppent.
Bár Bukarestben valóban szabadnappal ünneplik az Oktatás Nemzetközi Napját, a kolozsvári magyar tannyelvű iskolákban szerdán tanítás zajlik, néhol játékosabb formában, a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban pedig, ahol tanítóképző működik, rendhagyóbban ünnepelnek, de ott is minden érintett iskolába megy. A tévesen értelmezett rendelkezés tulajdonképpen nem tesz mást, mint javasolja, hogy október 5-én az iskolákban az oktatáshoz kapcsolódó rendezvényeket, eseményeket szervezzenek, de a döntést az iskolákra bízzák. Szabadság (Kolozsvár)

Új orvosi szakkollégium Marosvásárhelyen
Gecse Dániel Orvosi Kollégium és Szakkollégium névvel új intézmény nyitotta meg kapuit Marosvásárhelyen, az Erdő utca 7B szám alatt. A Bod Péter Diakóniai Központ épületében létrejött egészségügyi szakkollégium célja hozzájárulni, elősegíteni a magyar szakemberek szülőföldön maradását.
Az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsa által alapított marosvásárhelyi Gecse Dániel Orvosi Kollégium és Szakkollégium a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, valamint a Református Nővérképző Főiskola diákjainak nyújt otthont, jogi hátterét a Bod Péter Diakóniai Központ biztosítja.
Az intézmény lelkész-igazgatója, Les Zoltán az avatóünnepségen elmondta, a szakmai és lelki képzés alapja a 19. században élt Gecse Dániel példája lesz, aki életét, tudását és vagyonát is a közösség gyógyításának vetette alá. Dénes Loránd tanulmányi igazgató szerint szakmai vonalon a MOGYE három karának tanáraiból álló vegyes bizottság létrehozását, valamint tutor-mentor program elindítását is tervezik, utóbbiban a felsőbb évfolyamokon tanuló vagy már végzett hallgatók osztanák meg tapasztalataikat a fiatalabbakkal. Ezenkívül belső konferencián, amolyan elő-TDK-n is bizonyíthatnának a bentlakók, és teret adnak a hallgatók önszerveződésének is. A MOGYE magyar tagozatának választott vezetője, Szabó Béla szerint a szakkollégium hungarikum, ahol az esélyegyenlőség, kibontakozás, szerveződés jegyében az alma mater mellett szakmai, értelmiségi közösség épül.
Mészáros János, a magyarországi egészségügyi ellátórendszer működtetéséért felelős helyettes államtitkár a magyar kormány támogatásáról biztosította a jelenlevőket. „Legyen példa Gecse Dániel élete, képviseljenek ugyanolyan értékeket, mint amilyeneket ő képviselt. Minél több Gecse Dániel vegyen részt a munkában a hivatástudat, a közösségszolgálat, az emberszeretet és az áldozatkészség jegyében, mert a segítség megtérül, és a most elvetett mag hozzon gazdag termést” – mondta.
A szamosújvári szórványkollégium, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a magyarlapádi szórványkollégium létrehozása, illetve felújítása után a magyar kormány 477 millió forintos hozzájárulásával a magyarságot szolgáló intézménnyel gazdagodott Marosvásárhely is – ismertette Grezsa István, a Miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztos. „A kollégiumban lakó mintegy 100 diák kötődik a MOGYÉ-hoz, márpedig Magyarország támogatja az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés ügyét. A legjobb otthon élni. A magyarul tudó és gyógyító orvosok közösségünk aranytartalékai, az Erdélyből elvándorlók pedig dupla veszteséget jelentenek” – fogalmazott.
Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kató Béla elmondta, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és hamarosan Sepsiszentgyörgyön is létesül szakkollégium, mert „a külföld pénzzel, anyagi javakkal kecsegtet, ehelyett mi a közösséget kínáljuk, mert szakmailag és emberileg itt találnak egymásra a fiatalok. Az orvos, a lelkipásztor és az értelmiségi mind a népet szolgálják, csak más-más eszközzel, de a fennmaradásért mindannyiunkra szükség van” – mondta.
Gáspár Botond Székelyhon.ro 

Felújították a Gecse Dániel Szakkollégiumot
Legfontosabb a közösségépítés
Hétfőn délután az Erdélyi Református Egyházkerület, valamint a magyar kormány képviselőinek jelenlétében adták át a marosvásárhelyi Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium felújított épületegyüttesét. Az ünnepségen elhangzott: az intézmény a bentlakó diákok szakmai fejlődéséhez nyújt megfelelő körülményeket, ugyanakkor lelki felkészítés, közösségi élet is zajlik e falak között.
Az ünnepség résztvevőit Les Zoltán református egyetemi lelkész, a marosvásárhelyi Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium igazgatója köszöntötte, aki röviden ismertette dr. Gecse Dániel marosvásárhelyi orvos pályafutását, áldozatos, a magyar oktatás támogatásáért kifejtett tevékenységét, példamutató életét.
– Áldozathozatala százszorosan megtérült azokban az orvosokban, akiket támogatott. Időben azokban is megtérül majd, akik e kollégiumban laknak, itt tanulnak, formálódnak közösséggé. Ugyanis nemcsak szakmai, hanem lelki felkészítés is zajlik e falak között – hangsúlyozta, majd köszönetet mondott Magyarország kormányának, az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsának az épület felújítására nyújtott támogatásért.
Az épület felújítási munkálatait még nem fejezték be teljesen, azonban már lakható, a kollégiumi hitélet elkezdődött, előadásokat, tudományos konferenciákat szerveztek már – tudtuk meg dr. Dénes Loránd egyetemi adjunktustól, tanulmányi igazgatótól. Hozzátette: a 100 férőhelyes kollégium feltöltöttsége majdnem teljes, a MOGYE mindhárom karáról, illetve az asszisztensképzőből vannak hallgatóik. Idei terveik közt szerepel a képzési programok kiterjesztése, vegyes összetételű szakmai bizottság alakítása, tutor-mentor program működtetése, tanulói csoportok kialakítása, a hallgatói önkormányzat támogatása, a belső konferencia létrehozása a bentlakó diákok tudományos tevékenységének támogatására. Az "elő-TDK"-ként értelmezhető belső konferencián díjazzák majd a kiemelt teljesítményt nyújtó hallgatókat, oktatókat.
Dr. Szabó Béla egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának vezetője az egyetemen zajló "állóháború" közepette fontos eredménynek nevezte a szakkollégium létrehozását, felújítását. Mint ismeretes, a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumot tavaly alapította meg az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsa, a szakkollégium jogi hátterét a Bod Péter Diakóniai Központ biztosítja. A korszerűen felújított épület a MOGYE-hallgatók és a Református Asszisztensképző diákjai számára nyújt bentlakási lehetőséget.
– Egyesek ezt hungarikumnak tartják. A kollégiumi élet elősegíti az egyéni önmegvalósítást, a tehetségek kibontakozását, segíti a közösséggé formálódást – mondta dr. Szabó Béla, majd a MOGYE magyar oktatói nevében mondott köszönetet a magyar kormánynak.
Dr. Mészáros János, az egészségügyi ellátórendszer működtetéséért felelős helyettes államtitkár Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszterének üdvözletét adta át. Felidézte Gecse Dániel példamutató szellemiségét, hangsúlyozta, ennek jegyében kell őt követő elmék formálódjanak, ugyanolyan értékeket képviseljenek.
– Teremtő műhely ez, amelynek falai között minél több diák, minél több Gecse Dániel vegyen részt a teremtő munkában, az egész nemzet javára. Érdemi, tudományos igényességű munka folyjon, egymás iránti nyitottság, önzetlen tudásátadás jellemezze a bentlakókat – hangsúlyozta.
A mezőségi szórványkollégium, a nagy múltú nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium felújítása után a magyar kormány támogatásával újulhatott meg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium. A beruházást a magyar kormány mintegy 470 millió forinttal támogatja, hiszen fontosnak tartja a marosvásárhelyi gyógyszerész- és orvosképzést – mondta dr. Grezsa István miniszteri biztos, aki elfogadhatatlannak nevezte, hogy az egyetemi autonómiára hivatkozva Románia a saját törvényeit nem tartja be. Az orvoselvándorlás jelensége közepette fontosnak tartja az erdélyi magyar orvosok szülőföldön maradását.
Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint "ha már amit tenni kellene, nem lehet, megtették azt, amit lehet".
– A református egyház szakkollégiumot hozott létre, felhasználva a visszakapott infrastruktúrát. Kiemelten fontosnak tartjuk az ifjúság oktatását, a gyógyszerész- és orvosképzést, a legfőbb cél: a közösségépítés – jelentette ki. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hangsúlyozta, terveik között újabb háttérintézmények létrehozása is szerepel, hiszen ezek a közösségünk fennmaradását, az erdélyi szellemiség továbbvitelét jelentik.
Az ünnepség zárómomentumaként dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár, a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ volt vezetője adta át az Egészségtudomány című szaklapot, amelyben Gecse Dániel (1768-1824) Marosvásárhely humanista orvosa címmel jelentetett meg írást, reményét fejezve ki, hogy méltó módon sikerül majd megünnepelni 2018. március 7-én Gecse Dániel születésének 250. évfordulóját.
Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely)

Evangélikus hálaünnep és Gulág-megemlékezés
„Ami a hit szilárd alapjára épül, az megmarad”
Nagy nap volt 2016. október 8-a, szombat a temesvári evangélikus-lutheránus gyülekezet életében: a kolozsvári, a brassói és a nagylaki egyházmegyék küldötteivel együtt ünnepelhették a 177 éves temesvári evangélikus templom – Temesvár első protestáns temploma – homlokzata felújításának befejezését. A hálaadó istentiszteleten ft. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke hirdetett igét, a történelmi egyházak, a hazai és határon túli közélet és politikai élet jeles képviselői részvételével. Az ünnepi együttlét méltó alkalom volt a romániai evangélikus egyházat is sújtó kommunista üldöztetésekre, deportálásokra való visszaemlékezésre.
A bensőséges hangulatú hálaadó ünnepség a felújított homlokzatú templom előtti téren kezdődött, evangélikus egyházi vezetők és a történelmi egyházak képviselői, közéleti személyiségek jelenlétében. A felújított templom megáldása és a hálaadó imádság után a résztvevők a Temesvári Filharmónia vonósnégyese zenéjére bevonultak Isten házába. A határon túlról és Erdély minden sarkából érkezett vendégeket Kovács Zsombor, a temesvári evangélikus gyülekezet lelkipásztora köszöntötte.
Az igehirdetés során ft. Adorjáni Dezső Zoltán püspök arról beszélt, hogy a hányatott sorsú, nyelvi, etnikai és kulturális szempontból igen sokszínű, a deportálások, majd a tömeges emigrálások miatt kicsinyre zsugorodott temesvári evangélikus gyülekezet patinás temploma azért maradt meg és újulhatott meg, mert a hit szilárd alapján áll. „Ez a gyülekezet megfogyatkozva bár, de ma is él, és új utakat, új életet keres, és ehhez az Istenbe vetett hit ad erőt, energiát, értelmet, józan észt az újrakezdéshez. A Szentlélektől kapott hit ad reménységet kitartást és bátorságot sokszor a folytatáshoz” – mondta ft. Adorjáni Dezső Zoltán, aki párhuzamot vont a nemrég új köntösbe öltözött Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, az „erdélyi magyarság Oxfordja” és a kicsiny temesvári gyülekezet emberfeletti erőfeszítésével megújult templom sorsa között. „A Bethlen Gábor Kollégium is azért lehetett ilyen hosszú életű, mert a hit szilárd alapjára épült, amely hit Isten megtartó szeretetéből táplálkozott. Az Isten oltalmába vetett erős hit öröklődött nemzedékről nemzedékre, éltette a generációkat annyi évszázadon át” – mondta a püspök, aki szerint elvilágiasodott társadalmunkban az istenhit kérdése és maga Isten is a közgondolkodás perifériájára szorult, Istennek és az egyháznak pedig csak a kulissza, az enyhén penészes szagú díszlet szerepe juthat, nem pedig az alapé, amelyre egészséges és értelmes jövőt építhetünk.
Az igehirdetés és úrvacsoraosztás után a hálaadó ünnepség dr. Csendes László A pokol kapui nem vettek erőt rajtuk – Egyházak a Gulágok árnyékában című előadásával folytatódott, aki a Szekuritáté Irattárában elvégzett kutatásai eredményét mutatta be a hallgatóságnak. A kommunista hatalom és a titkosrendőrség az 1940-es évek végén, az 1950-es években frontális támadást intézett a romániai evangélikus-lutheránus egyház ellen, először az egyházi vezetőket, majd a lelkészeket is bebörtönözték vagy kényszermunkára vitték a romániai gulágokba, ahonnan nem mindenki szabadult ki élve. A 90 éves, orosz hadifogságból visszatért Ignaz Fischer az orosz lágerekben átélt megrázó, személyes élményeiről számolt be. Az orosz gulág borzalmait túlélő idős férfi élete legboldogabb időszakának nevezte 1949 őszét, amikor megtudta, hogy a karácsonyt végre otthon, a családja és szerettei körében töltheti.
A rendezvény folytatásában ft. Csűry István királyhágómelléki református püspök és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mondott ünnepi köszöntőket. A szövetségi elnök a transzszilvanizmus XXI. századi aktualitásáról beszélt, majd befejezésül gratulált a temesvári gyülekezetnek a munkához, amit elvégeztek. „Aki templomot felújít, templomot vagy iskolát épít, az egyház intézményét megerősíti, az biztos, hogy a népét nem elhagyni akarja, hanem jövőt tervez a következő nemzedékek számára azon a földön, ahol értéket alkottak a szülei, a nagyszülei és az ősei, ahol értékteremtő munkát végez a mostani nemzedék is” – mondta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. A köszöntők sorát Brendus Réka, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese és Mile Lajos kolozsvári főkonzul folytatta, akik megemlékeztek az 1944–45-ben működött temesvári fogolytábor több tízezer magyar és német nemzetiségű halálos áldozatáról és a gyűjtőtáborból az orosz és a romániai gulágokba deportált több százezer emberről. Mile Lajos arról beszélt, hogy a második világháború végén 800 ezer magyart hurcoltak el a Szovjetunióba, úgynevezett „málenkij robotra”, ami akár tíz évig is eltarthatott, és ahonnan 200 ezer magyar soha nem tért vissza. Róluk megemlékezni fájdalmas kötelesség, ezért a 2015-ben elkezdődött Gulág-emlékévet 2017 februárjáig meghosszabbították – mondta Temesváron Mile Lajos kolozsvári főkonzul. A temesvári evangélikus gyülekezetet a templomfelújítás alkalmából köszöntötte Rolf Maruhn temesvári német konzul és a németországi testvérgyülekezet képviselői.
„Régóta gondolkozunk a templomfelújításon – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Kovács Zsombor temesvári evangélikus-lutheránus lelkipásztor –, mert egy adott pillanatban életveszélyessé vált a templomtoronynak a kereszt alatti része. Ezelőtt 5 évvel elkezdtük a munkálatok tervezését, 2012-ben váltottuk ki az építkezési engedélyt. 2014-ben hosszabbítottunk, és kértünk egy újat, mert soha nem volt meg a teljes összegünk a javításra, itt-ott javítgattunk valamit. Végül 2016 októberére Istennek hála sikerült befejeznünk a teljes templomfelújítást. A főtámogatónk az Emberi Erőforrások Minisztériuma volt, de kiemelném még a romániai Vallásügyi Államtitkárságot, akik szintén nagy összegekkel hozzájárultak a felújításhoz, továbbá megemlíteném a Temes Megyei Tanácsot, ahonnan két ízben is kaptunk támogatást, illetve a saját híveinket, akik maximálisan mellénk álltak és hozzájárultak ehhez a nagy munkához.”
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

A romániai oktatás a magyar diákok szemével
A tanulók jogainak korlátozását, a közoktatás ingyenességének megkérdőjeleződését, a készségtantárgyak jeggyel történő osztályozását és a tanárok alulfizetettségét tartja a hazai oktatásügy legfontosabbnak tartott problémáinak a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége. Ezeket Hegedüs Csilla ügyvezető alelnökkel, az RMDSZ képviselőjelöltjével kommentáltattuk.
Sok romániai iskolában középkorinak nevezhető körülmények között folyik a tanítás – állítja a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (Makosz). A diákszervezetet arra kértük, sorolják fel a hazai oktatásügy általuk legfontosabbnak tartott problémáit.
A Maszolnak küldött lajstromuk szerint kifogásolják, hogy rengeteg iskola belső szabályzata felülír törvényeket, a diákok jogállásáról szóló miniszteri rendeletet, vagy éppen az alkotmányt. A Makosz szerint sok esetben olyan alapvető jogoktól megfosztják a tanulókat, mint a magántulajdonhoz való jog (telefonkészülékek elkobzása), vagy a szabad mozgáshoz való jog (az intézmény területének elhagyásának megtagadása).
A magyar középiskolások érdekvédelmi szervezete szerint a közoktatás ingyenessége sem adott teljes mértékben Romániában, bár ezen a téren az utóbbi időben tagadhatatlanul javultak az helyzet „Azonban könnyedén találhatunk olyan iskolát, amely arra kötelezi tanulóit, hogy önköltségből egyenruhát vásároljanak, ellenkező esetben gyakran az oktatáshoz való jogot is megvonják tőlük (megtagadva tőlük az intézménybe való belépést, ha nem hordják az előírt egyenruhát). Azon felül, hogy ez erkölcsileg elítélendő és kegyetlen, mélységesen alkotmányellenes is” – állapítja meg a diákszervezet.
A Makosz problémának tartja a román nyelv kisebbségek számára differenciáltan történő oktatásának hiányát. Szerintük a többségi társadalom és a kisebbségi etnikai közösségek is rengeteget veszítenek abból, hogy a lakosság jelentős részének komoly nehézségeket okoz a hivatalos nyelven történő mindennapi kommunikáció, a munkapiacra való belépés pedig jelentős részüknek közel teljesen ellehetetlenedett. A diákszervezet ugyanakkor emlékeztet, hogy az új tanterv már nagyobb hangsúlyt helyez a kommunikációra, de iskolai alkalmazása elhúzódik.
A magyar diákszervezet kontraproduktívnak tartja a készségtantárgyak jeggyel történő osztályozását. Ez az eljárás szerintük elsősorban azért helytelen, mert ezek a tantárgyak leginkább a gyermekek szorgalmuktól és odaadásuktól független, adottságfüggő készségeket mérnek fel. „Értelmetlen ilyen jellegű akadályokat görgetni a továbbtanulás elé” – írják.
Végezetül a Makosz a hazai oktatás problémájának nevezet tanárok bérezését is. „Köztudott, hogy a pedagógusok gyalázatosan alacsony bérekből kénytelenek élni, ami sokkal több puszta gazdasági problémánál. Be kell látnunk, hogy a tanárok társadalmunk alappillérei, munkájuk minősége évtizedekre meghatározhatja annak jövőjét, éppen ezért elengedhetetlen, hogy ez a bérezésükben is tükröződjön, egyedül ezzel állítható helyre e hivatás megbecsültsége” – fogalmaz a diákszervezet.
Hegedüs Csilla: a hangsúlyt most már a minőségre kellene helyezni
A Makosz problémalistájával a Hegedüs Csillát, az RMDSZ ügyvezető alelnökét szembesítettük, aki az „Örökségünk őre” program irányítójaként az elmúlt években közvetlenül a diákoktól is tudomást szerezhetett a gondjaikról, volt alkalma megismerni látásmódjukat, ha pedig sikerül bejutnia a parlamentbe – Kolozs megyei képviselőjelölt –, a törvényhozás szintjén segíthet is a problémáik megoldásában.
A politikus elöljáróban emlékeztetett: az elmúlt években sikerült megteremteni a magyar nyelvű oktatás feltételeit Erdélyben, óvodától a doktori iskoláig van lehetőség anyanyelven tanulni. Felidézte, az idén Szamosújváron és Magyarlapádon is alakult új szórványiskola, illetve Nagyenyeden befejeződött a Bethlen Gábor Kollégium felújítása.
„Tehát jó dolgok történnek, de azt hiszem most már itt az ideje annak, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzünk a magyar oktatás minőségére is”– jelentette ki Hegedüs Csilla. Hangsúlyozta, számára is a legfontosabb problémák közé tartozik a román nyelv differenciált oktatása vagy a pedagógusok fizetése, hiszen ezek is meghatározzák az oktatás minőségét. Szerinte a román nyelvet nem anyanyelvként kell oktatni, a kommunikációs gyakorlatokon kellene hogy legyen a hangsúly.
„A gyermekeink ne csak száz évvel íródott ezelőtt műveket olvassanak el. A Luceafărulból ma is passzusokat tudok kívülről, de az iskolában nem tanítottak meg arra, hogy hogyan kommunikáljak román nyelven, hogy a kedvenc példámmal éljek, hogyan kérjek Székelyföldön románul kenyere” – magyarázta a politikus, aki szerint szemléletváltásra lenne szükség az oktatásban.
Szemléletváltásra lenne szükség
Hegedüs Csilla úgy véli: mivel a világ is nagyon sokat változott, az oktatásnak is kellene idomulnia a digitális világ kihívásaihoz. Szerinte a szemléletváltás kulcsa, hogy kézzelfoghatóvá, gyakorlatiasabbá, élvezhetőbbé tegyék az iskolai tananyagot. Elmondta, hogy az Örökségünk őrei program kapcsán azt tapasztalta: a gyerekek hihetetlenül nyitottak az iskolán kívüli tevékenységekre, olyanokra, amiket ők töltenek meg tartalommal.
„Annyi fantáziával közelítették meg a kérdést, flash-mobot szerveztek, kisfilmet forgattak, Facebook-oldalakat működtettek, színdarabot írtak az illető műemlékről, tehát megszemélyesítették, emberközelivé tették a számunkra. Ezek a gyerekek hihetetlenül leterheltek, mégis óriási időt és energiát áldoztak erre a projektre, azért mert érdekelte őket, és azért mert élvezték” – részletezte Hegedüs Csilla.
Felvetésünkre a képviselőjelölt leszögezte: nem igaz az, hogy a mai gyerekeket nem érdekli az olvasás, és ezt a ma már egyetemista lánya példájából tudja. „Érdekli őket az olvasás, de mást arról, hogy mit olvassak, és csak utána alakult ki a saját ízlésem. A lányomnak és korosztályának sokkal hamarabb kialakult az ízlése” – fogalmazott a politikus.
maszol.ro

„Szent ember volt. Szent ma is.”
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)

A ballada arra figyelmeztet, hogy a tetteknek, döntéseknek súlyos következménye van, a mese a reményt hozza el, hogy zűrzavaros világunkban helyre lehet hozni a dolgokat – mondta köszöntőjében Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermekfolyóirat főszerkesztője tegnap a Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos döntőjének megnyitóján a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által szervezett vetélkedőre idén százhetven diák nevezett be, minden olyan megyéből érkeztek versenyzők, ahol működik magyar nyelvű oktatás.
A romániai magyar nemzeti közösség megmaradásának alapvető feltétele a magyarságtudat kialakítása, szüntelen ápolása – hangsúlyozta Nagy Éva, a nemzeti kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárság kabinetjének igazgatója. A nyelv kultúránk hordozója, a nyelv viselkedési forma, a lét kifejezőeszköze, ha ápoljuk, megadja az együvétartozás tudatát, a közösségi tudatot – mondotta. Zsigmond Emese arra kérte a versenyzőket, felejtsék el a nyerniakarást, inkább legyenek hitelesek a mese és a ballada üzenetének átadásában, igazodjanak ahhoz a tisztességhez, tisztasághoz, amit ez a műfaj hordoz.
A megnyitó után a mesemondók egy része a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében maradt, a többiek a Míves Házban, a Magma kiállítótérben, a Lábas Házban és a Bod Péter Megyei Könyvtárban adták elő meséiket, a balladamondók a Kós Károly Szakközépiskolában, a balladaéneklők a Kónya Ádám Művelődési Házban versenyeztek. A Szatmárnémetiből érkezett Scheitli Krisztina az Angoli Borbála tragikus történetét elmesélő, A szégyenbeesett lány című balladát választotta, a szintén szatmári Örmény Márk pedig tavaly balladával vett részt a versenyen, idén a Lusta Jankó című mesét hozta. A nigériai származású, de magyar gyökerekkel is rendelkező diák lapunknak azt mondta, nagyon megszerette a magyar kultúrát, ezen belül különösen a népi kultúrát, a néptáncot, a magyar viseleteket. A tordai Fina Ágota Enikővel édesanyja szerettette meg a mesét, iskolatársa, Kiss Boglárka Dalma óvó nénijétől hallott kiskorában nagyon sok magyar népmesét, a szintén tordai második osztályos Ferenc Gábor öt éves kora óta mond meséket, idén A tulipánná változott királyfi címűt hozta a döntőre. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló Kolumbán Pál szerint a mese üzenete örök érvényű, amit nem csak a gyermekeknek, hanem a felnőtteknek is át kell adni.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórvány, média, nyelv
MÚRE-tanácskozás Nagyenyeden
Nyelvében él a nemzet, tartja a közmondás. A legveszélyeztetettebb erdélyi magyar közösségek, a szórványban élők számára ez fokozottan érvényes. A templom és iskola klasszikus párosa mellett az anyanyelvű média – illetve a politikai képviselet és a civil szféra – a nemzeti megmaradás egyik kiemelkedően fontos tartópillére.
Mégis mi a helyzet a szórványban? A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MURE) második alkalommal szervezte meg a hétvégén Nagyenyeden, a Magyar Szórvány Napja alkalmából tanácskozását a szórvány sajtó helyzetéről.
Szórvány belső és külső szemmel
Kijön-e a hír a szórványból? Rácz Éva MURE-elnök kérdésfelvetése nem alaptalan, a tömbvidéki magyar sajtó számára a szórvány nem kimondottan prioritás. Alkalmanként készülnek ugyan riportok, tudósítások a szórványról, mégis kevés a legmostohább közösségekről szóló téma a meghatározó erdélyi magyar médiában.
A szórványban a sajtó nem karrier, főleg a szakmai és anyagi téren is ambiciózus fiatalok számára, inkább hivatástudaton alapuló szolgálat, jegyezték meg többen a szórványban tevékenykedő újságírók közül. Egyre inkább a jelentős magyar lakosságú nagyvárosokban, vagy tömbvidéken sem, jegyezték meg a közszolgálati rádió és televízió kolozsvári, marosvásárhelyi vagy bukaresti magyar szerkesztőségeinek újságírói, a gazdasági helyzet és a piaci verseny ott is kiéleződött, sokan közülük munkahelyüket féltik, fejlesztésekről álmodni sem mernek. A kiszállásokat már most is gyakran saját zsebből fizetik, s ez még a jobbik eset, a TV- és rádióilleték parlament általi eltörlése akár a közszolgálati (magyar és román) média végét jelenthetné.
A MURE azonban felfigyel a szórványra, a nyáron például Temesváron szervezte meg riporttáborát, melynek anyagait „Hol vagytok, temesvári magyarok” címen kötetben adta ki és mutatta be a hétvégi nagyenyedi konferencián.
Magyarországról nézve az erdélyi szórványról amolyan sablonkép alakult ki, jegyezte meg Winkler Gyula EP-képviselő. Ritkán, amikor a témával foglalkoznak, akkor a riport arról szól, hogy öreg néni vagy bácsi mesél az omladozó templom előtt, hogy fogy a magyarság. Jobb esetben népviseletbe öltözött helyiek ropják a néptáncot. A szórvány azonban sokkal többről szó, közösségi élete sokkal gazdagabb és tartalmasabb, mint ahogy a magyarországi sajtó sztereotípiái bemutatják. Intézményei, rendezvényei, kulturális és közösségi élete jelentősen bővült az utóbbi években, erre a legjobb példa a Hunyad megyei szórvány, ahová érdemes lenne riporttábort szervezni, javasolta az EP-képviselő. Hegedüs Csilla volt kulturális miniszter a szórványban néhány éve elindított, Örökségünk őrei elnevezésű program átütő sikerét és az elvárásokat jelentősen felülmúló mozgósítását mutatta be.
Maga Nagyenyed az utóbbi években történt fejlődése nagyszerű példája, különösképpen a gyönyörűen felújított híres Bethlen Kollégium esete. Szőcs Ildikó igazgató asszony bemutatta a 4 év alatt EU-s pénzekből történt teljes mértékű felújítást a MURE újságíróinak, illetve végigvezette a patinás épületben, hogy saját szemükkel láthassák, mekkora előrelépés történt.
Minden anyagi nehézség és demográfiai veszteség ellenére, az élettel teli szórvány előrehalad, sőt, további jelentős előrelépésekre képes.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Szórványmédia-találkozó Nagyenyeden
Szórvány – média – nyelv témakörben szervezett tanácskozást a Magyar ÚjságírókRomániai Egyesülete (MÚRE) november 11-13 között Nagyenyeden, amelyen az országos és regionális média több képviselője is jelen volt. A Magyar Szórvány Napja alkalmából szervezett rendezvényre második alkalommal került sor, tavaly Vajdahunyad és Déva volt a konferencia helyszíne.
A Magyar Szórvány Napja kapcsán létrejött találkozó érdekes tematikát kínált a résztvevőknek. Pénteken a Hol vagytok, temesvári magyarok? című kötet bemutatójával indult a konferencia, a kötet a MÚRE temesvári riporttáborában készült riportokat tartalmazza. Ezt követően az egyesület által szervezett riporteriskola keretében szerzett tapasztalatok, vélemények, benyomások számbavétele következett. A Családi média elnevezésű előadáson a média lehetséges szerepét körvonalazták a szórványban élő családokban.
Szombat délelőtt három közéleti szereplő előadását övezte érdeklődés. Elsőnek Hegedüs Csilla ismertette az immár mozgalommá alakult Örökségünk őrei kezdeményezést, amely a 2011-ben kidolgozott, tavaly novemberben új irányelvekkel kiegészített szórvány cselekvési terv egyik sikere. A széleskörű konzultációval kidolgozott, a 2011. november 12-i, dévai Magyar Szórvány Napján elfogadott Zárónyilatkozat kimondja: „a magyar szórványok kérdése társadalmunk egyik legfontosabb ügye, ezért helyzetüknek javítása, nemzeti identitásuk megőrzése össztársadalmi odafigyelést, összefogást, cselekvést igényel”, és négy nagy területre összpontosítva fogalmaz meg konkrét feladatokat: kultúra és társadalomszervezés, oktatáspolitika, ifjúság valamint sajtó. Bemutatójában Hegedüs Csilla a szórvány három legfontosabb kulcsaként az oktatást, a magyar napokat és az Örökségünk őrei programot nevezte meg. Az oktatás terén a dévai Téglás Gábor, a nagyenyedi Bethlen-kollégium és a magyarlapádi szórványközpont számítanak sikertörténetnek, a temesvári, hunyadi és dévai magyar napok pedig valósággal magyarrá változtatták a rendezvények ideje alatt az illető városokat. Az Örökségünk őreire a számadatok tükrében is reflektált Hegedüs Csilla: Erdély 8 megyéjében működik a program (kiemelkedően Fehér, Kolozs és Hunyad megyében), 20 iskola és diákszervezet kapcsolódott be ezidáig, mintegy 1000 diákkal, akik 80 műemléket fogadtak örökbe. Számtalan pozitív eredmény is kapcsolódik a tanulók kezdeményezéséhez, elég csak a kolozsvári New York szálló felújításának elkezdésére, vagy a dévaiak azon háromnyelvű szórólapjára gondolni, amilyent a megyei kulturális igazgatóságnak addig nem jutott eszébe megjelentetni. A következő években kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra is, hiszen ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás.
A szórványban megvalósítható sikeres programokról és lehetőségekről értekezett Winkler Gyula európai parlamenti képviselő is, aki szerint a szórvány minden kétséget kizárólag megérdemli a média figyelmét, hiszen itt is rengeteg izgalmas téma akad. A szórványt nem szabad kikerülni, hiszen ha nem beszél róla a média, akkor gyakorlatilag mintha nem is létezne, azonban amikor alannyá válik, leggyakrabban lehangoló hiposztázisban jelenik meg. A népesség fogyatkozást nem szabad elkendőzni, azonban a borúlátó, vészjósló hangnem csak további elszigetelődést, lemondást sugall, holott számtalan pozitív példa is létezik az élniakarásra - és példaként a Hunyad megyei Lozsád 2020 tervet hozta fel az előadó. Lozsád ugyanis 2020-ban ünnepli a 700. évét annak, hogy okiratokban megemlítik a település létezését. Erre az alkalomra szeretnének a helybéliek és környékbeliek nagyszabású rendezvényeket szervezni, többek között felmerült bibliográfia, mongráfia elkészítése, vagy akár a MÚRE újabb riportkötete is szólhatna Lozsádról és lakóiról – vetette fel a témát az ötletgazda Winkler Gyula EP-képviselő.
Ezt követően sor került a Magyarul szórvány. És románul? című, Winkler Gyula képviselő által tavaly meghirdetett pályázat kiértékelésére, amelyet Szilágyi Aladárnak ítéltek oda az „etnosporă” szó javaslatáért. A képviselő hozzátette, hogy a pályázat során (a szórvány kifejezésre kellett román megfelelőt találni) Szilágyi N. Sándor nyelvész felhívta a figyelmét a comunităţi dispersate/compactemár létező kifejezésekre, amelyeket szintén lehet használni. A képviselő nem utolsó sorban támogatásáról biztosította a szórványmédiát, munkacsoportjával a kiadványok megtartására és fenntartására anyagi alapokat igyekeznek elkülöníteni, és felkarolnák azokat a kezdeményezéseket, amelyek a szórványközösségek sajtótermékekkel való ellátását biztosíthatják.
Rácz Éva, a MÚRE elnöke, aki egyben az esemény moderátora is volt, felajánlotta a szervezet segítségét abban, hogy a szociográfiai felmérésekkel párhuzamosan a média hasznos partner tud lenni, hiszen a szociológusok által végzett kutatásokat követően olyan riportokat, dokumentumfilmeket lehet készíteni, amelyek átadhatók a közmédiának. Továbbá azt is lényegesnek tartotta, hogy a kutatásba bekapcsolják az újságíró- és média szakos egyetemi hallgatókat is, akik tanáraik szakmai irányításával megismerhetik és bemutathatják a szórványt.
A média képviselői fokozott figyelemmel követték Borsos Orsolya Évának, az Országos Audióvizuális Tanács (CNA) tagjának A család és a média. Lehetséges módosítások az Audiovizuális kódexben című előadását. Kiderült, hogy új meghatározásokra lehet számítani a gyűlöletbeszéd, a fiatalok által elkövetett bűncselekmények rekonstrukciója, a diszkriminatív jellegű nemi sztereotípiák használata terén, és betiltanák a gyerekek szereplését az élelmiszer reklámokban. A sok új kitétel előreláthatóan parttalan értelmezéseknek ad majd lehetőséget.
Szombaton délután a résztvevők meglátogatták a Bethlen Gábor Kollégiumot, ahol Szőcs Ildikó igazgatónő beszélt arról a projektről, amelynek eredményeként felújították a közel négyszáz éves iskolát, Dél-Erdély magyarságának mindenkori bástyáját. A szombat esti és vasárnap délelőtti kerekasztal-beszélgetések témaköre a szórvány sajtó helyzete köré épültek.
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)

Kiemelt anyaországi figyelem a szórványközösségeknek
A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek – emelte ki Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár a szórvány napján a Magyarság Házában, Budapesten. A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek – emelte ki Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár a szórvány napján a Magyarság Házában, Budapesten.
Potápi Árpád János ünnepi beszédében rámutatott: az elmúlt években – többek között annak köszönhetően, hogy immáron az egész Kárpát-medencében egy külön napot szentelnek a számukra – másként gondolkodnak a szórványról. „Túlléptek azon a gondolkodásmódon, ami a szórványra veszteségként tekintett" – hangzott el.
Mint mondta, az anyaországnak kiemelkedő szerepet kell játszania a szórvány megőrzésében, de hisznek abban, hogy a szórvány revitalizációja csak a szórványból indulhat el. Közölte, minden támogatást megadnak hozzá, de nem ők akarják megmondani, hogy mire van szükség, az elképzeléseknek, a terveknek az ott élőktől kell származniuk.
Kitért arra is, hogy 2010-ben a kormány paradigmaváltást hajtott végre a szórványkérdésben. Kimondták, hogy minden magyar közösség egyenrangú, a magyar nemzet megtartásához minden tagjának megtartására van szükség. „A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek" – hangsúlyozta. Hozzátette: az elmúlt években soha nem látott összegeket mozgósítottak annak érdekében, hogy meg tudják tartani a szórványban élő magyarság védőbástyáit jelentő magyar szervezeteket és intézményeket.
Példaként említette az erdélyi és a vajdasági szórványkollégiumokat, a Felső-Tisza-vidéki óvodákat, a Zoboraljai Kulturális Központot, illetve a működő programokat, így a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot vagy a Magyar Nemzeti Tanács szórvány iskolabusz és beiskolázási programját. Több kiemelt fejlesztéshez is hozzájárultak az elmúlt időszakban: idén szeptemberben adták át Szamosújváron a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központot, a magyarlapádi szórványkollégium új és a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felújított épületét is.
„Megújult falak között kezdhették meg a tanévet a muzslyai Emmausz Kollégium diákjai is" – sorolta Potápi Árpád János, aki kitért arra is: a tervek szerint még az idén elkészül a viski magyar óvoda, folyamatban van a Técsői Református Líceum bővítése is. A magyar kormány támogatásával jön létre egy magyar közösségi ház és szórványkollégium Temesváron, valamint Nagybecskereken egy hasonló funkciójú épület a bánáti magyarság számára.
Emlékeztetett arra is, hogy tavaly elindították a Petőfi Sándor Programot, amelynek keretében immár második éve küldenek ki félszáz ösztöndíjast a szórványszervezetekhez. Idén öt új települést is sikerült bevonni a programba: Pozsonyt, Ungvárt, Türbét, Máramarosszigetet és Gyimesbükköt. „Biztató látni, hogy van eredménye a munkának: az ösztöndíjasok segítségével több helyszínen indult be vagy indult el újra a magyar nyelv, a néptánc és a népzene oktatása" – jegyezte meg az államtitkár. Potápi Árpád János kitért arra is, hogy a tömbben élő külhoni magyarok kapcsolatainak erősítése a szórványban élő nemzettársaikkal létkérdés, hiszen a tömb védelmét a szórványvidékek biztosítják. Mint mondta, példaértékűnek tartja ebből a szempontból a Hargita és Kovászna megyeiek által indított Összetartozunk programot, amely a székelyföldi és a szórvány megyékben élő magyarokat köti össze. „Sok hasonló kezdeményezésre lenne szükség" – mutatott rá.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint a szórványban élők közül nagyon sokan nem szórványöntudattal élnek, ami biztató a jövőre nézve. Ugyanakkor probléma, hogy a szórványban egyre alacsonyabb arányban vesznek részt a választásokon – jegyezte meg, hozzátéve, az elmozdulás iránya a helyi „közösségcentrikus" önszerveződések lehetnek. A magyar Országgyűlés tavaly nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születése napját a magyar szórvány napjává.
MTI

500 éves a reformáció
Az Erdélyi Református Egyházkerület
Az oldalt szerkesztette: Ötvös József lelkipásztor
Az Erdélyi Református Egyházkerület földrajzi határai kezdettől fogva egybeesnek a történelmi Erdély határvonalával: északon a Lápos- hegység, keleten és délen a Kárpátok hegyvonulata, nyugaton az Erdélyi-szigethegység, a Királyhágó és a Meszes. Ezen a területen a reformáció idején a középkori erdélyi püspökség jogutódjaként két, ágostai hitvallású superintendentia alakult ki az 1550-es években: a magyar és a szász. A magyar superintendentia keretében azonban már az 1550-es évek végén megjelennek a helvét irányú reformáció elveit elfogadó lelkészek és hívek, 1564-re pedig az egész superintendentia református hitvallásúvá vált. Az 1560-as évek végére, Dávid Ferenc, Blandrata György és Heltai Gáspár igehirdetése nyomán a magyar superintendentia lelkészeinek és híveinek többsége a szentháromság-tagadó hit- elveket fogadta el. 1568-ban Tordán az erdélyi országgyűlés kimondta az addig kialakult felekezetek (római katolikus, ágostai evangélikus, református, unitárius) vallásszabadságát.
1574-ben az unitáriusok, a korábbi szervezetből kiválva, külön egyházkerületet alkottak, élén Dávid Ferenc püspökkel. A magyar super-intendentia református lelkészei 1576-ban szintén külön szervezkedtek, püspökké választva Tordai Sándor Andrást. Így Erdély területén két önálló magyar protestáns egyház jött létre, a református és az unitárius.
A 16. század utolsó évtizedeiben a református egyház híveinek száma szerint többségivé vált, és nyolc egyházmegyére tagolódott. Az Erdélyi Református Egyház ebben az időszakban Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Déván, Kézdivásárhelyen és Fogarason tartott fenn jeles iskolákat.
A 17. században, a református fejedelmek uralkodása idején, a református egyház az uralkodó támogatását is élvezve fejlődött. Új gyülekezet alakult például az unitárius többségű Kolozsváron, amely a hívek számának növekedésével a század végére Erdély egyik legnagyobb eklézsiájává vált. Bethlen Gábor a kolozsvári reformátusoknak adta a Farkas utcai (korábban ferences) templomot, I. Rákóczi György pedig helyreállíttatta azt. Különféle szervezeti változások nyomán az egyházmegyék száma tizennégyre emelkedett.
1622-ben Bethlen Gábor fejedelem Academicum Collegium rangra emelte a gyulafehérvári iskolát. 1662-ben, a tatár pusztítás után Nagyenyeden talált új otthonra a Bethlen Kollégium. Kolozsváron a református egyházközség iskolája Apáczai Csere János professzori tevékenysége (1656-1659) nyomán emelkedett főiskolai rangra. Székelyudvarhelyen Bethlen János kancellár alapított kollégiumot 1670-ben. 1672-ben a jezsuita üldözés elől menekülő sárospataki kollégiumot Apafi Mihály fejedelem Gyulafehérvárra telepítette. Ezek a főiskolák magasabb szintre emelték a hazai lelkészképzést és hozzájárultak az erdélyi értelmiségi réteg számbeli növekedéséhez.
A 18. században a Habsburg-uralom alá került Erdélyben a református egyház védekezésbe szorult az uralkodói támogatást élvező katolicizmussal szemben, az önvédelem és egyházigazgatás legfőbb szerveként alakult ki a Református Főkonzisztórium, a mai Igazgatótanács jogelődje. Bár több templom erőszakos úton katolikus kézre került, és sok egyházközség jövedelmét megnyirbálták, ez az önvédelem eléggé hathatósnak bizonyult az erdélyi hagyományos vallásszabadság fenntartása tekintetében. 1720 körül alakult ki a püspöki igazgatás fontosságát biztosító successio rendszere, amely szerint az elhunyt püspököt azonnal követte hivatalában a helyettese, a főjegyző, a következő zsinat pedig új főjegyzőt választott.
A református kollégiumok száma emelkedett, 1716-ban Marosvásárhelyre költözött a gyulafehérvári kollégium, a szászvárosi pedig a század végén a Főkonzisztórium irányítása alá került. E főiskolák és néhány parókia kiváló tudományos műhelyként szolgáltak az alkotó értelmiségiek számára. E században mindegyik anyaegyházközségben és jó néhány fíliában működött iskola, ahol legalább az olvasást és a református hit alapelemeit a gyermekek elsajátíthatták.
Az erdélyi református egyháznak folyamatosan működő nyomdája volt Kolozsváron, némely évtizedekben kettő is, így állandóan biztosíthatta az énekeskönyvek, prédikációs kötetek, imakönyvek, tankönyvek kiadását.
1848 után a nemesi patrónusoknak az egyházközségek fenntartásában játszott szerepe csökkent, nőtt viszont a hívek – akiknek zöme a jobbágyfelszabadulás után kisbirtokossá vált – egyházfenntartó hozzájárulása.
A kiegyezés (1867) után megindult az egyház szervezetének korszerűsítése, 1872-ben a lelkészi zsinat és a Főkonzisztórium világi tagságának egyesülésével jött létre a legfőbb törvényhozó testület, az Egyházkerületi Közgyűlés, és végrehajtó szerve, az Állandó Igazgatótanács. Az 1884. évi debreceni református zsinat alkalmával ötödik egyházkerületként Erdély is betagolódott a magyarországi református egyházba, sajátos törvényeit továbbra is fenntartva.
Ebben az időszakban egyre több egyházközség és felekezeti iskola részesült állami támogatásban. Szász Domokos püspöksége idején (1885-1899) sok új templom, lelkészi lakás és iskola épült. Ugyancsak az ő kitartó erőfeszítéseinek köszönhető a kolozsvári Református Teológiai Fakultás létrejötte (1895).
1919 tavaszától az Erdélyi Református Egyházkerület Románia fennhatósága alá került, majd a trianoni békediktátum aláírása után (1920) Nagy Károly püspök letette az esküt a király előtt. A kétszeresen (vallási és nemzetiségi szempontból) kisebbségbe került egyház csakhamar megérezte az impériumváltozás nyomasztó súlyát.
A két világháború közötti időszakban lelki újjászületés tapasztalható az erdélyi reformátusságban. Egyházunk karitatív tevékenységét a Makkai Sándor püspök által alapított Református Diakonissza Intézet (1927) fogta rendszerbe. A kolozsvári Református Teológiai Fakultás nagy formátumú tudósokból és kiváló nevelőkből álló tanári kara magas tudományos szintű és a gyakorlati gyülekezeti munkára felkészítő lelkészképzést biztosított.
A bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után egyházkerületünk észak-erdélyi része visszatagolódott a Magyarországi Református Egyházba Vásárhelyi János püspök kormányzása alatt. A kisebbségi elnyomásból fölszabadult egy- házi élet föllendült, a konferenciák és gyűlé- sek tartása akadálytalanná vált. Ekkoriban teljesedett ki a teológushallgatók és a főgimnáziumi tanulók szórványmunkája. A Romániában rekedt dél-erdélyi rész, Nagyenyed központtal, Nagy Ferenc püspökhelyettes irányítása alatt élt.
1945-ben a két egyházkerületi rész újból egyesült, és az erdélyi református egyház egyre erősebben érezte a feltörekvő kommunista diktatúra nyomását. Az 1945-ös földreform az egyházközségi és kollégiumi földbirtokok újabb részét vette el, a maradékot a következő évtizedben a kialakuló termelőszövetkezeteknek kellett átadni. 1948-ban az összes felekezeti iskolát államosították teljes felszerelésükkel és ingatlanvagyonukkal együtt. 1951-ben az egyházközségek régi (1985 előtti) anyakönyveit a helyi néptanácsoknak kellett beszolgáltatni, később ezek az Állami Levéltár megyei fiókjaiba kerültek.
A kommunista hatalomátvétellel a modern történelem egyik legsúlyosabb egyházüldözése vette kezdetét Erdélyben. A politikai titkosrendőrség (Securitate) folyamatosan figyelte a lelkészi kart. 1952-ben és még inkább 1956-ban számos református és más kisebbségi egyházhoz tartozó lelkészt letartóztattak. Különféle, többnyire koncepciós perekben kirótt büntetések következtében sokan megjárták a Duna-csatornát vagy szenvedtek politikai börtönökben. Nagy részük az 1964. évi általános amnesztiával szabadult, amikor Románia először kapott kölcsönt az USA-tól, s a szerződés feltételei között volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. A történelem aztán megismétlődött: a megelőző gyászévtized után jött a csendes, majd az egyre erősödő elnyomás ideje, s a Ceausescu-féle diktatúra falurombolási tervei mértek nagy csapást egyházunk életére. Az 1989-es fordulat után újra elkezdődhetett az egyházépítő munka. A jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok visszaadása alapvető és a mai napig megoldatlan időszerű kérdés. Minthogy református egyházunk szinte valamennyi tagja a magyar etnikai kisebbséghez tartozik, az etnikai kisebbségek jogainak teljesítése közvetlenül érinti. A magyarellenes megnyilvánulások gyakran kényszerítik egyházunkat arra, hogy felemelje szavát az emberi méltóság és a szabad vallásgyakorlás mindennemű megsértése ellen.
A nehézségek mellett természetesen folyamatos a csendes egyházépítés is. A gyülekezeti munka ma már nincs a templom falai közé szorítva. A helybeli hívek, az anyaországi, a nyugati és a tengerentúli testvéregyházak szolidaritásának és támogatásának köszönhetően fokozatosan élednek újjá azon intézményeink, amelyekben egyházunk nevelő, diakóniai és missziói munkáját végezheti.
A trianoni békediktátum következtében felszabdalt magyar református egyháztestünknek a 21. század elején immár tíz református egyházkerülete 2004 nyarától új együttműködési keretek között végzi Isten országa földi építésének munkáját Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent – röviden: Generális Konvent – néven.
Napjainkban az Erdélyi Református Egyházkerületben 15 egyházmegye működik 505 anyaegy- házközséggel, amelyből 84 városi és 421 falusi gyülekezet, 85 leányegyházzal, továbbá 553 szórvánnyal. Összesen 521 önálló egység 1143 településen. Ezekben az egységekben, valamint kórházakban és tanintézetekben összesen 532 lelkész jellegű és 814 nem lelkész jellegű alkalmazott tevékenykedik.
Egyházkerületünk lélekszáma folyó év elején 291.939 volt, 4002 lélekkel kevesebb, mint tavaly. Ez a méretű évenkénti apadás az utóbbi három évben stagnál. A legnagyobb lélekszámú egyházközség Sepsiszentgyörgy I. Vártemplom, 4420 lélekkel, a legkisebb, melyben önálló lelkipásztor szolgál, Székelyföldvár 37, illetve Farnas 33 lélekkel. A legnagyobb református város Marosvásárhely 24.070 lélekkel, következik Kolozsvár 20.963 lélekkel, Sepsiszentgyörgy 13.877 lélekkel, Székelyudvarhely 7.508 lélekkel, Kézdivásárhely 3.595 lélekkel. (Az egyház által nyilvántartottak lélekszáma – szerk. megjegyzése.)
A fentiek alapján Urunk iránti hálával telítődött szívvel állapíthatjuk meg, hogy egyházunk minden erőtlensége, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére, Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig akadtak olyanok, akik a hitet képviselték, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az Egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így az Erdélyi Református Egyházkerület hívő népétől sem. Sőt inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták azt a felnövekvő nemzedékeknek.
"Mindeddig megsegített minket az Úr!" – mondhatjuk együtt Sámuellel (1Sám 7,12), és a jövőre nézve is ez a tántoríthatatlan reménységünk.
Egyedül Istené a dicsőség!
Népújság (Marosvásárhely)

Áprily–Jékely-emléktábla Nagyenyeden
November 14-én a IX. Magyar Kulturális Napok első eseményeként emléktáblát avattak Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégium egykori tanára, a költő Áprily Lajos első enyedi otthonánál, a sétatéri utcában zajlott az avatóünnepség. Az emléktáblát, amellyel Áprily Lajosnak és fiának, Jékely Zoltánnak állított emléket a hálás utókor, Lőrincz Helga alpolgármester és a kezdeményezés főtámogatója, Sepsi Lajos kórházigazgató leplezte le. Áldást mondott Szabó Dénes római katolikus plébános, Tóth Tibor református lelkipásztor és Sándor Botond unitárius lelkész. Fechita Catalin, a kollégium XII. osztályos tanulója elszavalta Áprily Lajos A Fejedelemhez című versét.
Az ünnepség a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban folytatódott, ahol az Áprily-estek keretében Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi tanár találó versrészletekkel gazdagított, érdekes előadást tartott Áprily Lajos nagyenyedi éveiről. Ezt követően M. Lovász Noémi, enyedi származású, kolozsvári alkotóművész festményeiből nyitottak kiállítást. Képei a Gulag-emlékév alkalmából születtek. Ehhez kapcsolódott Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus Szovjet elhurcolások Erdélyben a második világháború végén című információgazdag értekezése.
Az emléktábla ötletét elsőként Nagy Attila marosvásárhelyi költő vetette fel, és talán ő is szorgalmazta a legkövetkezetesebben a jel-állítás megvalósítását. De persze az enyediek lelkes hozzáállására volt szükség, hogy a mostani eseményre sor kerülhessen. Rögtön a hétfői avatás után a nagyenyedi rendezvényről tudósítva, Basa Emese tanárnő a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház nevében meg is köszönte a költő ösztönző hozzájárulását az ügyhöz. Fotókat is küldött az estébe hajló összejövetelről. Az egyik képen, mint írja, a megilletődött magyar háztulajdonosokat örökítették meg, akik abba is beleegyeztek, hogy az udvaruk egyik sarkába kopjafát állítsanak, ahol majd koszorúzásokra is lehetőség lesz. A másik fotón az emléktábla látható, amelyen fehér alapon olvasható a felirat, illetve a költők aranyozott betűkkel kiírt neve. Az esti szürkületben a villanófény feketére sötétítette az emléktáblát.
Érdemes idéznünk pár gondolatot Nagy Attila válaszleveléből is, amelyből ugyancsak kiderül, sokan fáradoztak azért, hogy Áprilyék ezután még inkább otthon lehessenek Nagyenyeden. Íme a levélrészlet: "Kedves tanárnő! Nekem küldött soraitól legalább annyira megilletődtem, mint az immár híressé vált Ház tulajdonosai! Sokéves álmomat valósította meg mintaszórvány magyarságuk, amit itt szeretnék megköszönni, hiszen azon túlmenően, hogy Nagyenyeden születtem, legkedvesebb magyar költőm Jékely Zoltán. Ezért is kezdtem el évekkel ezelőtt táblaügyben a tárgyalást a háztulajdonosokkal, személyesen és telefonon is, bekapcsolva annak idején Bárócz Huba esperes urat is. Persze, lépni Önöknek kellett, ott helyben, annak a nagyszerű kis közösségnek, amely számomra mintakép!
Kedves Emese, óriási dolog ez a megvalósítás, Kicsi Athénunk újra boldog lehet!"
A IX. Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozata vasárnap zárul. Ma este hagyományos szüreti bálra, holnap délelőtt ünnepi istentiszteletre várják a várbeli református templomba a magyarságot. Istentisztelet után a Garabonciás Együttes alapító tagja, Csutak István fellépésére kerül sor. (nm)
Népújság (Marosvásárhely)

Aki a torockói iskolát virágzóvá tette
Fehér megyében három nevesített, magyar iskola van: a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a Gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Teológia Líceum és a Torockói Sebes Pál nevét viselő Gimnázium. A Torockói Unitárius Egyházközség és a Sebes Pál Gimnázium jó egyetértésében és együttműködésben emlékeztek a névadó rektorra, tanítóra, születésének 230. évfordulója alkalmából (1786-1864). Az ünnepségnek három helyszíne volt: az igényesen felújított unitárius templom, az iskola és a Duna-ház. Az előadások, könyvbemutatás, iskolaudvari fogadás, Duna- házi képvetítés, állófogadás és a szép orgonajáték jegyében ünnepeltünk. A templom megtelt az érdeklődő torockóiakkal, meghívottakkal, vendégekkel, akik nagy figyelemmel követték az eseménysorozatot.
Az ünnepség a templomban kezdődött délelőtt, Csécs Márton unitárius lelkész áhítatával, amit a Sebes Pál által szerzett egyházi ének, a „Világosság Szent Atyja” közös eléneklése vezetett be. A lelkész a megemlékezésben idézte Boros György püspököt, aki így emlékezett a névadóra: „E kor nemes szelleme egy ifjú embert megragadott, arra a vakmerő elhatározásra bírt, hogy ő egy népiskolát virágzóvá tesz, a nevelést addig ismeretlen irányba tereli, s oly nemzedéket teremt, amely munkáját tovább fogja folytatni.” Bakó Irén nyugalmazott tanárnő, előadó, aki három évig a torockói iskola biológia-földrajz szakos tanára volt, itt ismerkedett meg Sebes Pál nevével és foglalkozni kezdett életével valamint munkásságával. Előadásának címe: „Aki a torockói iskolát virágzóvá tette.” Érdekelték az iskola (Erdély) más nagyjai is, akiknek rövid életrajzát és fényképeiket kifüggesztették az iskola folyosójának falára, ahol látható például Kriza János, Felvinczi György, Brassai Sámuel, Gáspár János, Benczédi Gergely, Péterfi Gyula, Borbély István, Sebes Pál és Gergely János.
Sebes Pál életpályájának az ismertetése kitért a részletekre is, ennek alapján születhetett meg a hallgatókban egy teljesebb kép Sebes Pál tevékenységéről, odaadó tanári és írói munkájáról. Ez a tudás eszményképpé nemesítheti az ünnepeltet a mai fiatalok tudatában. Jogosan büszkék csak azokra az elődökre, névadókra lehetünk, akiknek életművét ismerjük. Egy gazdag életút ma is követhető elvei Sebes Pál hagyatékában ma is odafigyelésre érdemes és kívánatos oktató-nevelő elvek vannak. Annakidején a torockói iskolában 120 gyermeket tanított. A mai iskolában, Székely Erika igazgató adatai szerint, 93 gyermek tanul, ide tartoznak a Böjte atya által alapított Kis Szent Teréz gyermekotthon tanulói is. Az ünnepen jelenlevő V-VII. osztályos diákok Sebes Pál legjelentősebb művéből, az „Erkölcsi tükörből” idéztek egy- egy passzust. Betanításukban szerepet vállalt Csécs Márton lelkész, hitoktató. Sebes Pál tükörnek nevezte a jobb és szebb erkölcsű embereket, mert: „egy véka tudomány mellé egy köböl jó erkölcs és szép magaviselet kívántatik.” Munkája eligazítónak bizonyult a napi életben, hiszen tanácsait minden napszakra kidolgozta. Például: „Nagyon becsületes dolgokról és tárgyakról beszélj, senkiről pedig rosszat és rágalmazva ne szólj, mert ebből ítélnek meg.” Az előadás tanulsága szerint Sebes mindig lelkesen tanított az akkori Erdély egyik legjobb iskolájában, ahol azon munkálkodott, hogy „minden gyermek ébersége és tanulási kedve megőriztessék.”
A szigorúan vett fegyelem táplálója nála mindenkor a szeretet volt.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)

Tudományos diákkörök erdélyi konferenciája
A hónap elején tizenötödik alkalommal került sor a tudományos diákkörök erdélyi konferenciájára, ismertebb nevén a Tudekre. A rangos rendezvényt idén Kézdivásárhelyen tartották a Nagy Mózes Elméleti Líceum szervezésében.
A kétnapos rendezvényre közel 140 középiskolás érkezett nyolc erdélyi megyéből. A konferencia munkálatai nyolc szekcióban zajlottak, a résztvevők változatos dolgozatokkal jelentkeztek a különféle tudományterületeken. A vetélkedő a diákok önálló tudásán alapuló tudományos szakdolgozatok bemutatásából és megvédéséből állt, a kutatási anyagot tíz percben kellett ismertetni a szakmai zsűri előtt, amit ötperces vita követett.  A rendezvény nemcsak a munkáról szólt, hanem lehetőséget biztosított az ismerkedésre, a közös szórakozásra is. Jelen volt Bényei Éva Bernadett, a tudományos diákkörök országos konferenciájának megálmodója, aki elmondta: több magas színvonalú előadást is hallhattak a résztvevők, ugyanakkor a zsűri szakembereitől valóban hozzáértő segítséget kaptak a diákok a továbbfejlődéshez. 
A Tudek díjkiosztó gáláján a Vigadóban Bejan András, a Nagy Mózes Elméleti Líceum igazgatója és Pénzes Gábor, a budapesti Kutató Diákok Országos Szövetségének elnöke köszöntötte a jelenlevőket. A díjkiosztás előtt T. Szabó Levente, a BBTE magyar irodalomtudományi intézetének docense és dékánhelyettese, a kantai gimnázium volt diákja Zsenik a piacon – A modern magyar irodalom és művészeti piac kialakulása címmel tartott előadást. A vendégek a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum gyűjteményével ismerkedhettek, s szombat este táncház zárta a programot. A legjobb eredményeket elérő diákok részt vesznek a tudományos diákkörök országos konferenciáján, a Tudokon, amelyet jövő év márciusában Székesfehérváron szerveznek meg, és ahol együtt versenyeznek majd a magyarországi, kárpátaljai, felvidéki konferenciákról továbbjutott tanulók. A 16. Tudek résztvevői jövő évben a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban találkoznak.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Neve élni fog, míg nemzetünk létezik; és míg neve élni fog, áldani fogják emlékét”
In memoriam gróf Mikó Imre
Mint ismeretes, folyó év szeptember 17–18-án nagyszabású, kétnapos rendezvény keretében került sor a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felújított épületcsoportjának ünnepélyes felavatására.
Annak idején az írott és elektronikus médiák részleteiben ismertették e nem mindennapi nagyszabású eseményt. Ez alkalommal a rendezvénysorozat csupán egy mozzanatára szeretnék visszatérni és azzal részleteiben foglalkozni. E pillanat gróf Mikó Imre személyiségéhez, enyedi, kollégiumi kötődéséhez kapcsolódik. Halálának 140 éves évfordulója is – amely éppenséggel az ünnepség napjaira esett – arra kötelez, hogy behatóbban foglalkozzunk a kollégiumban betöltött szerepkörével, érdemeivel. E vonatkozásban, a kollégiumban az esemény keretében az alábbi szöveggel ellátott emléktábla felavatására is sor került: „Gróf Mikó Imre. Zabola, 1805 – Kolozsvár, 1876. Erdélyi magyar államférfi. Nagyenyedi diák. Művelődés- és gazdaságpolitikus, Erdély főkormányzója, a Bethlen Kollégium újjáépítője, Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztereként a MÁV létrehozója, a közlekedésügy megújítója. A Magyar Tudományos Akadémia tagja. Állította: Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, MAUT Magyar Út-és Vasútügyi Társaság, Közlekedéstudományi Egyesület, Magyar Mérnöki Kamara, 2016.”
Nos, minden tekintetben elismerésre és dicséretre méltó gesztus a kezdeményezők és végrehajtók részéről, ugyanis a Barabás Miklós által 1874-ben elkészített s a felújításig a Bethlen Könyvtár olvasótermében őrzött életnagyságú Mikló Imre-portrén kívül a kollégiumban ezidáig egyéb önálló emlékjel nem jelezte ezen erdélyi kimagasló személyiség nagyságát és fontosságát. Sajnálatos  dolog viszont, hogy a becses emléktábla az intézmény egyik folyósójának sötét bemélyedésében került elhelyezésre, hol nem fogja észrevenni vagy fölfedezni sem az alkalmi látogató, sem a hivatalos érdeklődő. Szükséges és fontos onnan mielőbb kiemelni és őt megillető, előkelő helyre  áthelyezni, hogy főhelyen és fényben hirdesse a nagy nyilvánosság előtt néhai kollégiumi főgondnokunk emlékének hallhatatlanságát. Enyedi érdemeit pedig alábbiakban szeretném ecsetelni. 
1863-ban személyi könyvtárának legértékesebb részét, mintegy 950 kötet görög és római klasszikus díszkiadást, adománylevele kíséretében ajándékozta a kollégiumnak: „Mély hódolat érzését hordozva lelkemben kora ifjúságom óta a classicai irodalom iránt: felkerestem, olvasgattam s egyet mást megszerezni jókor elkezdettem. Később fiamnak hasonló lelki irányát látván: a gyűjtést megkettőztem. Úgy akartam, hogy majd idővel a lehető legteljesebb classicai gyűjteményt hagyjam nevem s kedvenc tanulmányaim örökösének birtokában. Az égi hatalom elszakította tőlem azt, akinek e gyűjtemény eredetileg szánva volt. S így most, midőn hajdan virágzó nagyenyedi Főiskolánk, egyesített törekvései által, hamvaiból ismét új életre kelt: hova tehetném szükségesebb helyre, kinek adhatnám méltóbban, mint azon intézetnek, melyben szeretett székely nemzetem fiai nagyobbára tanulásukat végzik, hol én is nevelkedtem, melynek főgondnoka vagyok s nagyszámú felső tanuló ifjúsága ily nemű könyvgyűjtemény s a classicai irodalom alapos ismerete nélkül egyáltalán el nem lehet? Legyen tehát e gyűjtemény örök időkre a nagyenyedi ev. református főiskoláé. Terjessze annak ifjúsága között az alapos tudást, a tisztult ízlést, a classicai műveltséget. Az azokban levő nagy eszmék, nemes polgárjellemek, dicső életpályák vezéreljék jóra és szépre, ápolják a bölcs és tevékeny hazaszeretetet, tartsák vissza mindenkor a rúttól, óvják meg az erkölcsi és szellemi süllyedéstől”.
Györfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

Jubileumi RMPSZ-emlékérmeket adtak át a Bethlen-kollégiumban
Nem a körülmények, hanem az ember szenteli meg a helyet. Ez most hatványozottan érvényes volt a nagyenyedi Bethlen-kollégium ünnepi műsorára, amelyet most először a Bethlen Gábor fejedelemről elnevezett szépen felújított díszteremben szerveztek.
Kezdetben mindenki a felújított termet csodálta. A belépőket az iskolaalapító fejedelem Bethlen Gábor, és gróf Mikó Imre iskolatámogató a díszterem falára visszakerült portréi, valamint új helyén, Kőrösi Csoma Sándor a nagy magyar tudós-világvándor szobra fogadta.  Mikó Imre 1848–49 után vagyonát kettéosztva a Székely Mikó Kollégiumnak és a Bethlen Gábor Kollégiumnak ajándékozta. Ma is lehet olvasni könyvtárának gyöngyszemeit, amelyek a tudományt szolgálják. A szépen felújított, lefestett padok látványa és kényelme is jóleső érzéssel töltött el mindenkit. Mindezek sok-sok régi, a díszteremben zajlott esemény emlékét idézték fel.
Ideillő alkalom volt a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség megalakulásának 25. évfordulója. Az egykori kezdeményezők közül néhányan jelen voltak a jubileumi ülésen a sok szülő és diák között, akik szintén részt vettek az eseményen.
Az elemisták karácsonyi műsora vezette fel az eseményt, amit a tanítónők (Tomai Gyöngyi, Mester Ágnes) valamint a ma is igen tevékeny nyugalmazott zenetanárnő, Fórika Éva készített elő. Versek, jelenetek, kórusművek hangzottak el a kisdiákok előadásában, amit nagy figyelemmel kísért a közönség. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, valamint Deák Székely Szilárd Levente, az RMPSZ Fehér megyei elnöke. Mindketten a szórvány magyar nyelvű oktatás fenntartásáért és továbbfejlesztéséért dolgozó pedagógusok és más szakemberek áldozatos munkáját méltatták.
Ezt követően 26 pedagógusnak és szakembernek adták át az ízléses Együtt a magyar nyelvű oktatásért. (1991–2016)megnevezéssel szignált, az Országos RMPSZ elnökség által kibocsátott mutatós és ízléses okleveleket és emlékérmeket. Többek között a kiemelkedő tanári vagy tanítói teljesítményekért, a különböző pályázatok megírásában és a könyvelői munkában vagy éppen a sajtóban kifejtett munkásságért nyújtották át a megtisztelő kitüntetéseket.
Másnap mindehhez hozzájárult az utolsó éves tanítóképzős diákok karácsonyi látogatása, akik felkeresték otthonaikban a nyugdíjas tanárokat, sajátosan szép karácsonyi énekeikkel.
Bakó Botond Szabadság (Kolozsvár)

Csomakőröstől Nagyenyedig
Örömmel hallottam, olvastam, hogy az idei tanévkezdéskor megújulva átadott nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium közelében, a Fehér megyei Magyarlapádon is néhány héttel ezelőtt új otthonba költözhettek a magyarul tanuló kisdiákok. Eszembe jutott, hogy milyen szeretettel fogadtak minket ebben a két faluban 1992 tavaszán, amikor Kőrösi Csoma Sándor emlékére futottunk a szülőfalujától az iskoláig. Az alábbiakban néhány akkori naplóbejegyzésemet adom közre. 
Március 21. Kézbe kapom a Gáll Lajos futókör szervezőbizottságának felhívását, amely szerint Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulójára emlékezve jelképes stafétafutást szervezünk Csomakőrös és Nagyenyed között, elvisszük a Csoma Sándor diófájáról vett faragott botot az enyedi kollégiumba. A staféta április 4-én az emlékünnepségről rajtol, majd néhány napos sepsiszentgyörgyi megszakítás után Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Dicsőszentmártonon és a közbeeső falvakon áthaladva, április 25-én délelőtt érkezik Nagyenyedre.
Április 4. Csomakőrösön megvásároltam a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Kiadványát, amelynek 6. oldalán olvasom Fábián Ernő áttekintő vázlatát. Innen tudom meg, hogy a mi híres nyelvtudósunk, a tibetológia megalapozója 1784. márc. 27-én született, és április 4-én keresztelték meg. Vagyis keresztvíz alá tartásának napján hallgatjuk meg a meghívottak beszédeit, majd lassú futamodással indulunk Sepsiszentgyörgy felé.
Április 23. Sok izgalmas napot éltünk át, de a tervet betartva folytatjuk utunkat Székelykeresztúr irányába. Április 24. Ma reggel Csekefalva, Szentábrahám, Gagy következik, majd Hargita megyéből kilépve, a Kis-Küküllő mentén Kóródszentmárton, Vámosudvarhely, Vámosgálfalva, Dicsőszentmárton.  Magyarlapád az utolsó előtti megálló a célállomástól. Kíváncsiak voltunk az elrománosodott Alsó-Fehér megye református magyarnak maradó falujára, amelynek frissen választott, fiatal férfiakból álló ,,vezetőtanácsa” estig várt ránk a községházán egy korsó borral. 
Április 25. Mintegy tíz kilométer után „dicsőségesen” megérkeztünk a Bethlen Gábor Kollégiumba, amelynek tágas udvara tele volt ünneplő vendéggel. Akkor zsebemben felejtettem az előre megfogalmazott köszöntőt, amely ekképpen hangzott volna: „Kőrösi Csoma Sándor falujából a Székelyföld meleg szeretetét, üdvözletét hozom tarsolyomban. Megérkeztünk abba a kollégiumba, ahová édesapja hozta 1799-ben, s amely »tápláló édesanya« volt 16 évig számára. Nem volt gondtalan séta a több mint 300 km leszaladása, de a fáradtságot már kipihentük, és kárpótlásul olyan élményekben volt részünk, amelyeket sem szóban, sem írásban nem tudunk kifejezni. Köszönjük a résztvevőknek, az enyedi ünnepség szervezőinek, hogy piciny küldöttségünk ebben a fogadtatásban részesülhetett. Köszönjük a lelkek és szívek mellénk állását, az utak szélén ránk várakozók mosolyát, integetését. (...) Most már kijelenthetem:  önként vállalt küldetésünket becsülettel teljesítettük. Tettük ezt az értünk is tevő nagyenyedi kollégiumért, Kőrösi Csoma Sándorért, jó hírnevéért!”
Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyi
Hosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban.
Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen.
Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk.
– Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események?
– Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul.
– Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett?
– A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom.
– Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után.
– A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak.
– Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt?
– Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül.
– Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek?
– Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni.
– A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak?
– Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót.
– A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre?
– Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak.
– Akkor született a Népújság?
– Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott.
– Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt?
– Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik.
– Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt?
– Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát.
Pacsika Emília
Székelyhon.ro

„Itt a Helikon tanult a mezőtől”
Közösen ünnepeltek a fehérvári és enyedi diákok
A címben szereplő Jókai-idézet a január 19-én Nagyenyeden, az Áprily-estek keretében szervezett műsor témájára utal: a népi hagyományok, kiváltképp a népköltészet szerepe a magyar kultúra fejlődésében. Elmélet helyett azonban eredeti forrásból merítkeztek a diákok, a fellépők között több országos díjazottal is megismerkedhetett a százfős közönség.
„Egy nemzetnek a kultúrája az, ami megkülönbözteti őt a többitől. A miénk megtartó erejű, mi ezt a kultúrát kaptuk, ápoltuk, ezt adjuk tovább nektek, és benneteket is arra kérlek, hogy ti is ezt tegyétek. A miénk több, a miénk szebb, a miénk jobb... így kell megélni a kultúránkat!” – hangzott el a megnyitón, ahol Lőrincz Helga, a Fehér megyei RMDSZ elnöke üdvözölte az egybegyűlteket: a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceum és a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanárait, diákjait, az irodalmi estek közönségét, hangsúlyozva a szórványban élő fiatalok közös ünneplésének fontosságát.
A megye magyar szakos kollégáinak nevében Turzai Melán tanárnő köszöntötte a közönséget és rövid értekezést tartott a magyar kultúra napjának jelentőségéről. A megemlékezés középpontjába Kölcsey Ferencet helyezte, hiszen ő volt az az író, politikus és nem utolsósorban hazafi, aki a Nemzeti Hagyományok című írásában programot adott a reformkor elején, a nemzeti kultúra kialakulásának fontosságát hangsúlyozva. Ennek a programnak az eredménye lett később az a virágzó szépirodalom, amit leginkább Petőfi és Arany neve fémjelez, a zenében pedig Bartók és Kodály. „Globalizálódó, szabadelvű, liberalizálódó világunkban egyre inkább tapasztaljuk a kultúrák, főleg a kisebb népek kultúráinak háttérbe szorítását” – hívta fel a figyelmet a tanárnő, ezért e jeles napon a diákok népi műfajokkal bátorkodtak a színpadra lépni, mintegy ellensúlyozva a „trendi” X-faktorok és Megasztárok dominanciáját. Kelemen Dávid a népmesék világába kalauzolta a hallgatóságot Ortutay Gyula nyomán, Szőcs Noémi, Molnár Orsolya és Kolumbán Pál pedig mesét mondtak. Ferencz Boglárka balladai hangulatot teremtett, akárcsak Kocsis Norbert, a Sepsiszentgyörgyön tavaly megszervezett országos balladamondó verseny első díjasa. Köble Andrea és Kiss Andrea balladákat énekeltek, az enyedi diákok műsorát pedig a csombordi Pipacs tánccsoport bemutatója zárta.
A Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceum diákjai már második alkalommal vettek részt a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen. A fehérvári vendégek rangos zenés-irodalmi összeállítással jelentkeztek, amelyet Dimén Erika és Szabó Emília magyar szakos tanárok állítottak össze. A diákok közül kitűnt Gergely József Himnusz-előadása, valamint Kiss Richárd Mihály Elindultam szép hazámból... című dala, utóbbi a Magyar Örökség-díjas marosszéki Kodály Zoltán gyermek- és ifjúsági kar szólóénekese és a Virtuózok elődöntőse. A gyimesbükki származású Antal Norbert és Antal Zsolt „otthoni” legényeseket adtak elő, ők is többször részesültek már rangos elismerésekben, így Norbert a Kreativitás-verseny első helyezettje, már Norvégiában is fellépett, Zsolt pedig Magyarországon állhatott a pódium legfelső fokára. Az összeállítás záróakkordját képező népi táncok ismét fergeteges hangulatot teremtettek, ezáltal a két iskola közös produkciója gondosan összeszerkesztett, kerek egészként hatott.
A műsort vastapssal méltatta a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház zsúfolásig megtelt hallgatósága, ezt követően beszélgetésre, az iskolák közötti tapasztalatcserére került sor.
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár ajándékba magyar diákoknak
Örökség, a játékos-komoly honismereti „óra”
Várat építenek, élő szobrokat alkotnak, activityznek, labdáznak és sokat nevetnek a diákok, közben műemlék épületek elfelejtett ablakain kukucskálnak be, valóságos történelmi nyomozással felfedezik a roppant érdekes várost, amelyben élnek. Ehhez kínál egy egész tanévben akár heti két órát is kitöltő tananyagot (lecketerveket, feladatlapokat, részletes gyakorlatleírást) a Donát Alapítvány által kiadott Örökség című gazdag kötet, amely egy diákoknak szánt idegenvezetői tanfolyam anyagát foglalja össze. A CD-t is tartalmazó könyvet holnap mutatják be Kolozsváron, és ajándékba kapnak belőle a magyar iskolák, szervezetek, könyvtárak.
Egész sor művészettörténeti, építészeti, helytörténeti fogalmat és gazdag tudást sajátíthatnak el azok a diákok, akiknek tanárai most megkapják ezt a kötetet, és abból a tanórákra is bevisznek akár csak néhány foglalkozást. A magyarul (is) oktató kolozsvári iskolák egy-egy tanára használatra megkapja ezt az anyagot, de jut a kötetből Tordára, Szászrégenbe, Szamosújvárra és a Bethlen-kollégiumba is, továbbá az egyetemekre (BBTE, Sapientia), különféle szervezetekhez (EME, EMKE), könyvtárakba (a hazaiakon kívül a budapesti Széchényibe is). A könyv ötletgazdája, szerzői a Donát Alapítvány önkéntesei, szakképzett képzők, projektmenedzserek és okleveles idegenvezetők. A kötet szerkesztője, Zsigmond Ilka bevallása szerint elsősorban arra törekedtek, hogy a iskolákban olyan tanárok kezébe jusson a kiadvány, akik annak anyagát hasznosítani is tudják/akarják diákjaikkal.
Átlapozva elmondhatjuk, igazán kár lenne, hogy a kötet egy-egy fontos könyvtár polcán porosodjon, hiszen akár szakmát is adhat a fiatalok kezébe. Az interaktív „leckék” során olyan idegenvezetői készségeket lehet elsajátítani, amelyeknek köszönhetően a turistának a városlátogatás maradandó élménnyé változhat, és nem kell beérnie azzal az érzéssel, hogy jobban járt volna, ha otthon marad, és elolvas egy képeskönyvet a városról. A diákok azt is megtanulhatják, milyen egy jó idegenvezető, kommunikációs technikáktól stílusig, személyiségjegyekig, hozzáállásig sok tanácsot kapnak. Ezenfelül új fogalmakat sajátítanak el, amelyek személyes műveltségüket gazdagítják, egyben képessé teszik őket arra, hogy másképpen tudjanak látni – és szükség esetén láttatni – egy épületet, egy közteret, egy szobrot, egy történelmi korszakot. Egy hozzáértő pedagógus kezében ez a tananyag kinyithatja a diák szemét és szívét a városra, így ahelyett, hogy „rajta” élne, elkezdhet tényleg benne, vele együtt élni.
A kötet erőssége még az is, hogy bár elsősorban Kolozsvár a témája, a feladatlapok, kreatív gyakorlatsorok, játékok, élménypedagógiai módszerek és eszközök univerzálisak, egy kis extra munkával a tananyag bármely településre adaptálható. Fontos eleme a tanulásnak a szerepjáték, de a diákok maguk végeznek kutatást, sok a terepmunka is – az oktató csupán tanulási helyzetet teremt, a tudnivalókat a diákok kutatják fel. Például a tíz híres kolozsvári személyiséget (Heltai, Misztótfalusi stb.) külön csoportokban tanulmányozzák, majd vita keretében egy „szoborbizottság” előtt képviselik, amely eldönti, hogy „kinek a szobra álljon a téren”.
Iskolai történelemtanárok és turizmusban oktatók haszonnal forgathatják, de a kezdeményezők nem titkolt szándéka szerint a kötet – amelynek tananyagát háromszor kipróbálták (diákidegenvezető képzést tartottak Kolozsváron, Szamosújváron is) – lehetővé teszi, hogy a várostörténetet választható tantárgyként önállóan is oktassák.
– Arra törekedtünk, hogy megvizsgáljuk, az eddig megjelentetett anyagainkkal hol segíthetünk abban, hogy az ezzel foglalkozó tanárok a honismereti oktatást ilyen vagy olyan formában (Iskola másképp héten, köri tevékenységben, órarendi órában, választható tantárgyként – nekünk ez a kedvencünk!) minél rendszeresebb formában vállalják. Ez a könyv heti 2 óra esetében is minimum egy évig ad bevetésre kész anyagot. Ez azt jelenti, hogy el kell olvasni a leírást, munkalapokat fénymásolni, s kész! Még a megoldás is meg van adva – tájékoztatott Zsigmond Ilka.
A Bethlen Gábor Alap, a Gynia és a Donát Alapítvány támogatásával kiadott Örökség című kötetet holnap 19 órától mutatják be Kolozsváron, a Sapientia (Bocskai ház) Óváry termében.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

A Bethlen-kollégium titka
A református egyházi tulajdonban levő Bethlen Gábor Kollégium felújításának alkalmából tartottak hálaadó istentiszteletet szeptember 17-én Nagyenyeden.
Erdély legkorszerűbb, legjobban felszerelt iskolájává varázsolták a frissen felújított nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumot. A patinás épületegyüttes kívülről-belülről gyönyörű látványt nyújt. A több száz éves alma mater épületeit uniós forrásokból, valamint az egyházkerület és a helyi önkormányzat anyagi hozzájárulásának köszönhetően újították és szerelték fel korszerű, digitális oktatóeszközökkel. A beruházás értéke mintegy hatmillió euró.
A felújítás nehézségei
A református egyház 2004-ben kapta vissza az épületegyüttest, a kollégiumnak régen azonban nem csak ezek az épületei voltak a birtokában. A kommunista államosítás előtt tanári lakásokkal, erdővel, földekkel rendelkezett, ez a vagyon tette lehetővé azt, hogy a kollégium önfenntartóan tudott működni. A visszaszolgáltatást követően időbe telt birtokba venni a kollégium ingatlanjait, mert az épületegyüttesben található a dokumentációs könyvtár és a természetrajzi múzeum is. Amúgy a két közgyűjteménynek otthont adó épületet szintén az egyházkerület újította fel, annak költségei ugyanis nem szerepeltek az uniós projektben. Saját költségén újította fel az egyházkerület a kollégiumi étkezdét is. A református egyház így mintegy 3,5 millió lejt fektetett az ingatlanok korszerűsítésébe, ennek jelentős részét a magyar állam finanszírozta.
A nagyenyedi önkormányzat egyébként partner volt az uniós pályázat benyújtásában és támogatásában: nélküle az egyházkerület nem tudta volna felújítani a kollégiumot. Az egyezség szerint az egyházkerület 25 évre elengedte a kollégium bérleti díját, cserébe azért, hogy az önkormányzat pályázati úton megszerezte a felújítás költségeit. „Az önkormányzat kiszámolta, hogy olcsóbban jön ki, ha segít uniós forrásokból felújítani az épületegyüttest ahelyett, hogy 25 évig fizesse a bérleti díjat” – fogalmaz a püspök. A vonatkozó törvények értelmében ugyanis egyházi ingatlanban működő állami iskola esetében az önkormányzatnak megszabott bérleti díjat kell fizetnie az egyháznak. A nagyenyedi önkormányzattól eltérően más városoknak – köztük Kolozsvárnak is – sajnos hiába ajánlott fel az egyház ugyanilyen együttműködést, mert nem voltak rá vevők.
Korszerű felszerelés, nagy érdeklődés
Kató Béla szerint annak ellenére, hogy a Bethlen Gábor Kollégium állami intézmény, az egyházkerület a református oktatás szerves részének tekinti. Nemcsak kívülről, hanem belül is teljesen megújult a középiskola. A kollégiumban (bentlakásban) immár minden szoba saját fürdőszobával rendelkezik. Erdély szinte minden vidékéről járnak ide gyerekek. A beruházással az érdeklődés is megnőtt az intézmény iránt. Jól példázza ezt az egyik végzős diák, akivel az ünnepség alatt elegyedek szóba. Tankó Gyöngyi három éve diákja az iskolának, Gyimesközéplokról érkezett. Csodálkozó kérdésemre – miért nem ment közelebb, egy székelyföldi iskolába – azt mondja, nem ő az egyetlen a vidékről, aki a Bethlen Gábort választotta. „A három tizenkettedik osztályban heten vagyunk Gyimesközéplokról. Én az ikertestvéremmel érkeztem, ő a turisztika szakra, én a tanítóképzőbe járok. Nagyon jól érezzük magunkat, igaz, haza csak a sátoros ünnepek alkalmával tudunk menni. Sok ideig szívtuk a port, de megérte, hiszen nagyon szép lett az épület és a bentlakás is” – magyarázza Tankó Gyöngyi.
Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója szerint a modern felszerelés része a projektnek: három számítógépes labor és vadonatúj kémialabor áll az iskola diákjainak rendelkezésére, ugyanakkor minden osztálytermet a legkorszerűbb berendezésekkel látták el. A bútorzatot is kicserélték, ezt a Bethlen Gábor Alap támogatta. Minden osztályteremhez tévé, laptop és vetítő, sőt még nyomtató is tartozik. Szőcs Ildikó igazgató az iskolai oktatással kapcsolatban elmondja: a Bethlen Gábor Kollégiumban – Erdélyben egyedülálló módon – kabinetrendszerben működik az iskola. Vagyis a gyerekek óráról órára más terembe vándorolnak, akárcsak az Egyesült Államokban.
Erdély büszkesége
A hálaadó istentiszteleten a Zakariás 3,2b bibliavers alapján Kató Béla püspök hirdetett igét. Mi a titka a Bethlen Gábor Kollégiumnak, miért tud évszázadok óta szinte folyamatosan működni? – tette fel a kérdést igehirdetésében a püspök. „Jeruzsálemben és környékén évezredeken keresztül harcoltak, a várost többször lerombolták, de mindig újjáépült, mert az emberek hittek abban, hogy az Úr velük van. Az Isten oltalmában való erős és személyes hit a titka annak, hogy az enyedi kollégium ma is él és virágzik. Ez a hit öröklődött nemzedékről nemzedékre, és ez éltette a generációkat annyi évszázadon keresztül” – fogalmazott Kató Béla.
Igehirdetését követően Szőcs Ildikó igazgató a nyolc évvel ezelőtt megkezdett munkálatokról beszélt, valamint arról, hogy a kollégium úgy újult meg, mint a poraiból feltámadt főnixmadár. Maksay Ádám egyházkerületi műszaki előadó, tervezőmérnök többek között azt hangsúlyozta, nehéz volt megoldani azt, hogy a több éves felújítási munkálatok során folyamatosan biztosítani lehessen az oktatást diákok és tanárok számára.
Köszöntötte az egybegyűlteket Horaţiu Mihai Josan, Nagyenyed leköszönt polgármestere is, aki a kollégiumot a város kincsének nevezte, ahol olyan kiválóságok tanultak, mint Kőrösi Csoma Sándor tibetológus. A városnak kötelessége volt támogatni a felújítást, hiszen az oktatás és a kultúra rendkívül fontos a város és a különböző nemzetiségű, egymással jó viszonyban élő lakosok számára. „Isten éltesse az iskolát, amely Nagyenyed, Erdély és Románia büszkesége lehet” – mondta Josan.
Az ünnepségen felszólalt Oana Iuliana Badea polgármester is, aki annak idején Bukarest részéről az Oktatási Minisztérium államtitkáraként írta alá a papírokat. „A társadalom alapjainak az építését jelenti, ha ilyen iskolákat tudunk felmutatni” – mondta a polgármesterasszony.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntőjében elmondta: felmenői mind a nagyenyedi kollégiumban tanultak. Ám nem csak ők, hiszen sok barcasági, királyföldi, dél-erdélyi evangélikus is, akik a nehéz körülmények miatt nem tudtak dunántúli vagy felvidéki magyar scholákba iratkozni. „Ezért a ma Erdélyben élő több tízezres magyar evangélikus közösség a nagyenyedi Bethlen Gábornak is köszönheti létét” – zárta felszólalását a püspök.
Nem könyöradomány
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszédét követően Balog Zoltán miniszter üdvözölte a jelenlevőket. Erdélyben a reformátusoknál szinte minden Bethlen Gáborral kezdődik. Az erdélyi fejedelem nem tehetett meg mindent, amit kellett, de igyekezett mindent megtenni, amit lehet – fogalmazott a miniszter. Most a magyar és a román állam, az önkormányzat és az egyház közös erővel példamutatóan összefogott, és mindent megtett, hogy az európai uniós pályázatból az iskola megújuljon. A pénzt azonban nem szabad könyöradománynak tekinteni, hiszen tudnunk kell azt, hogy a kelet-európai országok 1990 után átadták leszegényedett gazdaságukat a nyugati, német, francia, olasz stb. vállalatoknak szinte adó- és vámmentesen, hogy azok meggazdagodjanak, és általa egy kicsit mi is fejlődjünk. Mi itt Kelet-Európában egymásra vagyunk utalva, meg kell értetnünk mindenkivel, hogy csak együtt munkálkodva tudunk megmaradni, együtt építve a nemzetek Európáját egy olyan időben, amikor láthatólag a kontinens fölé viharfelhők gyülekeznek – mondta Balog Zoltán.
Fekete Károly tiszántúli püspök a Kárpát-medencei Református Egyházak Generális Konventje elnökének, Szabó István dunamelléki püspöknek a köszöntését tolmácsolta, majd a jelenlevő főméltóságok átvágták a szalagot, és az épületet hivatalosan is átadták. Ezt követően emléktábla-avatásra került sor, amelyet gróf Mikó Imre és Vásárhelyi Boldizsár emlékére a Magyar Út- és Vasútügyi Társaság, a Közlekedéstudományi Egyesület, a Magyar Mérnöki Kamara és az Erdélyi Magyar Műszaki Társaság állíttatott.
Színes programok a kollégiumban
Délután a közelről és távolról érkezett vendégek számos programpont közül választhattak. A Collegium Gabrielense régizene együttes, a kollégium Fügevirág néptánccsoportjának és a Ficfa zenekar, valamint a gyomaendrődi mazsorettek műsora után a fiatalok a Bagossy Brothers Company koncertjén lazíthattak. Mások az iskolatörténeti, természetrajzi múzeumot, sportfotó- és rajzkiállítást tekinthették meg. A gyerekeket kézműves foglalkozások várták, az új cserkészotthonban cserkésztalálkozóra került sor, mások virtuális iskolalátogatáson vehettek részt vagy a biológiai laborban kísérleteket végezhettek. Kárpát-medencei református tanévnyitó
Kárpát-medencei református tanévnyitó
Bethlen Gábor Kollégium ünnepélyes felavatását követő napon, vasárnap délelőtt került sor a Kárpát-medencei református iskolák közös tanévnyitójára. Az istentiszteleten a Kárpát-medence 36 református tanintézete képviseltette magát. A nagyenyedi vártemplomban tartott ünnepség alkalmával Szegedi László missziói előadó, a kollégium egykori diákja hirdette az igét 1Móz 6,9-22 alapján. Majd Brendus Réka, a kollégium volt diákja, a magyar miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának főosztályvezető-helyettese köszöntötte a dél-erdélyi magyarság egyik legkiemelkedőbb intézményének diákjait és tanárait. A román oktatásügyi államtitkárság kabinetigazgatójaként Nagy Éva szólt az egybegyűltekhez. „Megmaradni csak úgy lehet, ha értékeinket megőrizzük és továbbadjuk. Ezek közé tartozik anyanyelvünk is, amely ősi hitünkkel együtt önazonosságunk alapját jelenti” – hangsúlyozta. A köszöntéseket követően Ábrám Tibor, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi alelnöke, a miskolci Lévay József Református Gimnázium iskolaigazgatója tartotta meg tanévnyitó beszédét, amelyben hangsúlyozta, intézményeink egyre inkább érzékelik, hogy Európa egyik legnagyobb keresztyén református nevelési rendszerének tagjai. Ez a stratégiai tervezés lehetőségét és felelősségét jelenti számunkra. Ábrám Tibor elmondta: a testvéri közösségvállalás gyakorlata érhető tetten a Kárpát-medencei református oktatásalap adománygyűjtésében is. Ennek eredményeképpen a nagyenyedi kollégium kilencedikes tanulói ajándékban részesültek: minden diák egy Bibliát kapott kézhez. A Fórika Éva által vezetett kollégiumi kórus műsorát követően a 2004-ben alapított Bethlen-díj átadására került sor. Idén Királyhágómellékről érkezett a kitüntetett Popper Cserepes Zsófia tanárnő személyében, akit Kovács Laura méltatott. A díjazott német–magyar szakon végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, majd 30 évig Nagyváradon tanított. A Lórántffy Zsuzsa Gimnáziumba került 1991-ben, majd néhány év múlva az igazgatója lett.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál.  A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik,  Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire  látszik, kései   nemzedékek   távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe,  ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső  Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti  életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával  akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan.  Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt.   Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”  
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának.  Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét.  Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el   még tíz év  Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a  bécsi döntés nyomán – átírja  a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
 „Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…"  Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a  Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
 „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. 
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth  István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a  házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a  nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa

„Játék legyen a tanulás” – Nagyenyeden tartotta vándorgyűlését az RMPSZ
A 25 éves Romániai Magyar Pedagógus Szövetség civil szervezetként vállalja fel a magyar nyelvű oktatás-nevelés szakmai támogatását. Ennek egyik legsikeresebb rendezvénye a vándorgyűlések sorozata, amely 2014-ben Sepsiszentgyörgyön kezdődött, majd Szatmárnémetiben (2015), Besztercén (2016), Nagybányán (2016), idén pedig Nagyenyeden (2017) tartották, de ebben az évben Temesváron is terveznek további folytatást. A kétnapos nagyenyedi vándorgyűlést a Bethlen Gábor Kollégiumban tartották. Bebizonyosodott, hogy a szívet melengető személyes találkozásokon túl a szakmába vágó előadások, párbeszédek, helyzetjelentések igen hasznosak, az önértékelés szempontjából is. Az összetartás, az egymásra figyelés és a spontánul kialakuló tapasztalatcsere áthatotta a tanácskozást. A különböző tevékenységeken 75-80 pedagógus fordult meg. Ők ma is a „nemzet napszámosai.”
BAKÓ BOTOND
Első nap: találkozás Fehér megyei pedagógusokkal
A találkozón az RMPSZ elnöke, Burus Siklódi Botond és az alelnökök tevékenyen irányították az eseményeket, őket segítette jelenlétével a tiszteletbeli elnök, Lászlófy Pál. Jelen volt Demény Piroska, a BBTK tanára, a továbbképzés szakembere, továbbá a Partiumi Egyetem képviselője, a tanügyminisztérium államtitkári kabinetjének igazgatója, Nagy Éva.   A Fehér megyei pedagógusok szép számmal jelentek meg Magyarlapádról, Balázsfalváról, Gyulafehérvárról, Péterfalváról, Torockóról, Bethlenszentmiklósról és más helyekről. Olyan felújított iskolában fogadták az ideérkező kollégákat, amelynek manapság tájainkon kevés hasonmása akad. Sok volt tanítvány pedagógusként tért vissza, büszkén számoltak be eredményeikről. Román iskolában tanító pedagógusok is voltak, akik mindig magyar nyelvű továbbképzésekre jelentkeznek. Lászlófy Pál megjegyezte, hogy „kevés olyan bástyánk van, mint a Bethlen-kollégium, amit nagy gonddal kell megőrizni.” Szőcs Ildikó házigazda-igazgató a nagybányai ülésen ajánlotta fel az elnökségnek, hogy jöjjenek el Nagyenyedre is a vándorgyűléssel. Ugyancsak ő emlékeztetett arra, hogy a 90-es években az első nyári Bolyai Akadémia is a kollégiumban volt. A nemrég lebonyolított óvópedagógia továbbképzés is bizonyította, hogy a kollégium új, tetszetős külleme mögött megfelelő infrastruktúra is rendelkezésre áll egy nagyszabású pedagógus találkozóra.
A konferenciát az elnök Burus Siklódi Botond átfogó vetített képes előadással nyitotta meg, az RMPSZ történetéről. Előadásában olyan problémákat említett, mint a csökkenő gyermeklétszám és az ebből adódó helyzetek kezelése, a nagyrészt autonóm módon működő tanügyi rendszerünk megerősítése. Semmiféle párt vagy politikai érdeknek nem vethetjük alá gyermekeink sorsát. Az előadást élénk problémakezelő beszélgetések követték. Felmerült a magára hagyott szórvány iskolák sorsa, a kallódó magyar gyermekek összegyűjtése szórvány kollégiumokba. Pozitív példaként merült fel a magyarlapádi iskola, ahol szórványbennlakás épült és sikerült összefogást teremteni a Református Egyház, az iskola, a szülők, az Etnika Alapítvány és az önkormányzati vezetés között. Összegyűjtötték a magyar gyermekeket a környező vegyes lakosságú falvakból a lapádi iskolába, ahova autókkal minden héten behozzák és hétvégén hazaviszik őket. Anyagi támogatást kapnak internátusi és iskolai költségeikre. A délutáni közös tanulásra újabban a helybeli gyermekek is bejárnak. A 8. osztály elvégzése után a megegyezés szerint minden gyermek útja a Bethlen-kollégium valamelyik osztályába, akár szakmai képzésre is vezet. Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató szerint az óvodás gyermekek sorsára helyben kell megoldást találni, mert a szülők nem fogják őket néhány éves korukban iskolaközpontokba engedni. Fel kell használni a pozitív diszkrimináció elvét. Amennyiben szükséges, minden gyermekért harcolni kell. Székelyföldön előfordul, hogy 1-2 gyermekkel indítanak román nyelvű osztályt. Ezt a magyar szórványvidékeken is alkalmazni kell az anyanyelvi oktatásban.
Második nap: szakmai megbeszélés az Apafi-teremben
Az Apafi Mihály fejedelemről elnevezett előadóteremben vetített, tematizált előadások hangzottak el.
Szabadság (Kolozsvár)