Nincs veszve az irodalom iránti érdeklődés – ezt igazolta, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkara professzorának, Egyed Emesének és doktori hallgatóinak székelyudvarhelyi előadásán megjelent népes középiskolás diáksereg. A Múzsák könyvvel címmel megrendezett találkozón Fekete Adrienn a Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika című kötetet mutatta be, amely a 2006-os budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásait tartalmazza. Sárközi Péter Faludi Ferenc-monográfiáját Vogel Zsuzsa mutatta be. Előadásából kiderült, hogy olyan szavakat köszönhetünk nagy nyelvújítónknak, mint például az ellenfél, az álomkép, a zsebóra és a nyelvjárás. Dáné Hedvig Bod Péter Önéletírását mutatta be, ezt követően Egyed Emese hívta fel a hallgatók figyelmét Kerényi Ferenc Petőfi-monográfiájára, amely a költő életrajzi adatainak és verseinek eredeti társításával hoz újat. Az Interculturali-THÉ Műhely, a BBTE Filológia Kara hungarológia doktoriskolája és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány szervezte est záróelőadásaként Elek Tibor Magatartások és formák című kritikakötetét mutatta be Farkas Wellmann Éva. Elek könyvében olyan kortárs szerzők alkotóműhelyébe tekinthet be az olvasó, mint Kányádi Sándor, Szőcs Géza és Orbán János Dénes. /Találkozás klasszikusokkal. = Krónika (Kolozsvár), febr. 11./

Vida Gábor 1968-ban született az Arad megyei Kisjenőben. Diplomát a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar-francia szakán 1994-ben szerzett. 1994-től a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Hagyományos prózát ír, számos kötete jelent már meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Búcsú a filmtől 1994-ben, Rezervátum 1998-ban) és a budapesti Magvető Kiadó (Fakusz három magányossága 2005-ben, Nem szabad és nem királyi 2007-ben) gondozásában. /Névjegy. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 21./

Szilveszter László Szilárd 1976-ban született Marosvásárhelyen. Egyetemi tanulmányait 1999-ban végezte a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, ugyanott szerzett doktori címet 2008-ban. Szakmai publikációi különböző hazai és magyarországi folyóiratokban jelentek meg Könyve /”Festett az arcom nékem is...” – Irónia a modern és posztmodern költészetben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009/ a két világháború közötti magyar líra és a kortárs erdélyi költészet ironikus jellemzőit tárgyalja az iróniafogalom alakulástörténetének dimenziójából. A filozófia, retorika és az irodalomelmélet klasszikusainak munkásságán kívül olyan szerzők műveinek elemzésére törekszik, mint Füst Milán, József Attila, Dsida Jenő, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Kovács András Ferenc, Visky András, Lövétei Lázár László. /Könyv az iróniáról. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 28./

Ferencz Győző költő, műfordító, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Anglisztika Tanszékének tanára tartott előadást a napokban a BBTE Bölcsésztudományi Karán Radnóti Miklós – Haláltrauma, személyiségépítés és költészet címmel. Radnóti Miklós zsidó származása ellenére magyarnak, magyar költőnek tartotta magát. Verselésében a halál kérdéskörének taglalása az énépítést szolgálta, a költő a végzettel való viaskodásban formálta magát. /Potozky László: Élet és elmúlás egysége. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./

A kolozsvári Verbum Kiadó gondozásában megjelent köteteket mutattak be május 19-én a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. Berszán István, az Irodalomtudományi Tanszék tanára jelezte: a három könyv közül kettő doktori disszertáció továbbfejlesztése, a harmadik pedig az Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója alkalmából a Gyulafehérvári Caritas, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszéke és a Német Nyelv és Irodalom Tanszék által a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban 2007 novemberében megrendezett kétnapos konferencia előadásainak anyagát tartalmazza. Az est folyamán elsőként Angi István zeneakadémiai professzor ismertette Bodó Márta teológus és filológus Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe című kötetét. Farmati Anna, a Vasárnap című hetilap főszerkesztőjének Más régi ének. A XVII. századi népénekköltészet szövegtípusai és motívumrendszere című kötetét egykori tanítványa, Korondi Ágnes ismertette. A 2007-es emlékünnepség kapcsán kiadott, Gábor Csilla, Knecht Tamás és Tar Gabriella-Nóra által szerkesztett Árpád-házi Szent Erzsébet. Magyar–német kultúrkapcsolatok Kelet-Közép-Európában című tanulmánykötetet Luffy Katalin mutatta be. /F. Zs. : Hármas könyvbemutató a Bölcsészkaron. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

Hét szakkal bővül a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelvű képzéskínálata a következő tanévtől. A vallástudományi, zenepedagógiai, információmérnöki, muzeológiai és társadalommarketing szakok mellett új képzéseket indít a Bölcsészettudományi Kar is. Szikszai Mária, az egyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének adjunktusa és Berszán István egyetemi docens, a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője tájékoztatott a karon választható új szakokról. A néprajz tanszéken az országban elsőként indul művelődésszervező képzés. Az új szak többek között a Kárpát-medence kultúrájával, rendezvényszervezéssel, pályázatírással, közigazgatási ismeretekkel és menedzsmenttel foglalkozó kurzusokat kínál a hallgatóknak. A Magyar Irodalomtudományi Tanszék a bolognai rendszerbe beilleszkedő, de önálló magyar nyelv- és irodalomképzést indít a jövő tanévben, abból a megfontolásból, hogy a jelenleg csak másik nyelv- és irodalom szakkal párban végezhető magyar szakon alaposabb képzést kaphassanak. Állandó panasz volt az elmúlt években, hogy a magyar szakot nem lehet más karok rokon szakjaival párosítani. /R. Kiss Kornélia: Hét új magyar szak a kolozsvári BBTE-n. = Krónika (Kolozsvár), máj. 29./

A napokban zajló dráma- és színháztörténeti tárgyú, nemzetközi konferenciának az Interkulturali-THÉ az ötletgazdája. Egyed Emese, a csoport vezetője, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának tanára elmondta, manapság egyáltalán nem könnyű felnőtt fejjel színházat játszani, Kolozsváron pedig, ahol ennek megszakadt a hagyománya, ez különösen igaz. Egyed Emese büszke arra, hogy nemrégiben bemutatták Csokonai fordításában a híres olasz, Torquato Tasso Amintáját, amit magyarul eddig nem adtak elő. Az Interkulturali-THÉ augusztusban lesz egy éves, de azok a tevékenységek, amelyekkel az egyesületen belül dolgozó tanárok és diákok foglalkoznak, körülbelül tíz évre tekintenek vissza. A drámai szövegekkel nem csak elméletben foglalkoznak, hanem azokhoz hozzáadják az ötleteiket, a mozgásukat. Színháztudományi, illetve a magyar–német kapcsolattörténetet feltáró vizsgálatokat végeznek, továbbá foglalkoztatja őket a 18. század kultúrája, irodalma is. Az Interkulturali-THÉ együttműködik az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel, a németországi Thalia Germanica kutatócsoporttal, támogatja munkájukat a Bolyai Társaság és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság. A színházkutatás terén évek óta együttműködnek a Magyar Tudományos Akadémia Régi Magyar Drámatörténeti Kutatócsoportjával. /Ferencz Zsolt: Nincs elég hitele Romániában a kísérleti színjátszásnak. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 6./

Borcsa János kritikus, irodalomtörténész /sz. Kézdivásárhely, 1953/ 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. Szülővárosában él, „civilben” magyartanár Szentkatolnán. Kötetei: Megtartó formák (Bukarest, 1984), Szövegközelben – létközelben (Marosvásárhely, 1994), Szöveg-szigettenger (Kolozsvár, 1997), Méliusz József. Monográfia (Bukarest–Kolozsvár, 2001), Irodalmi horizontok (Kolozsvár, 2005). Újabb könyve /Merítés. Kritikák, tanulmányok, jegyzetek, 2005–2008. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár 2009/ kisesszéinek zöme az Irodalmi Jelen című aradi irodalmi folyóiratban jelent meg, aztán a Háromszék és a Székelyföld mellett magyarországi kiadványokban, mint a Forrás vagy a Napút, az egyetlen hosszabb lélegzetű írás: Tendenciák a romániai magyar irodalomban, avagy a valóságirodalomtól a szövegirodalomig című tanulmányvázlat pedig a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (NYIRK) 2005/ 1–2. számában látott nyomdafestéket. /B. D. : Hűség és hozzáértés. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 6./

Kettős könyvbemutatót tartottak nemrégiben a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudomományi karán A (dráma)szöveg metamorfózisa. Kontaktustörténetek című, június 4–7. között tartott nemzetközi tudományos tanácskozás keretében. A Dráma – múlt, színház – jelen. Tanulmányok a dráma- és színháztörténet köréből /Partium Kiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadó, Nagyvárad–Kolozsvár, 2009/ című kötetet (szerkesztette: Czibula Katalin–Emődi András–János-Szatmári Szabolcs) a veszprémi Pannon Egyetem professzora, Pintér Márta Zsuzsanna ismertette. Rámutatott, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Régi Magyar Drámatörténeti Kutatócsoportja 1988 óta (háromévente) rendez nemzetközi tudományos tanácskozásokat, a legtöbbször ezeknek Eger adott otthont, 2006 augusztusában a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem vállalkozott a szervezésre, és, mint a kötet harminc tanulmánya is mutatja, eredményesen. (A konferencia címe Késő barokk és klasszicizmus a magyar színpadon volt, a létrejött tanulmányok tematikus és időköre ennél nagyobb.) /Egyed Emese, Tar Gabriella Nóra: Új könyvek a dráma – és színháztudomány köréből. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 17./

Pedagógus-napok címmel tartotta szokásos tanulmányi évzáróját a tudománnyal és művészettel foglalkozó Interkulturali-THÉ egyesület Kolozsváron, június 19-én, ismertetve idei kutatási eredményeit. Bililbók Renáta (BBTE magyar-angol szak, II. év) Aranka György A lélek halhatatlansága című kéziratos filozófiai értekezéséről beszélt, Kasza Zsolt (BBTE magyar-finn szak, I. év) Bod Péter Magyar Athenasának Benkő József által készített kiegészítését, az Additamentát mutatta be. Moritz Kinga, a Magyar Irodalomtudományi Tanszék irodalom és társadalom mesterképző programjának hallgatója Körmöczi János többnyelvű filozófia-jegyzetéről értekezett. A színháztörténeti kérdésekkel kapcsolatban dr. Bartha Katalin Ágnes egy méltatlanul elfeledett Shakespeare-színész, Szakács Andor alakításait értelmezte a korabeli színpadi jelnyelv szempontjából. Bazaráth Tünde az irodalom és társadalom mesterképző program hallgatójaként készítette el tanulmányát Nóra lányai. Nők, színésznők, női szerepek címmel. Sófalvi Emese (a Gheorghe Dima Zeneakadémia II. éves mesterképzős hallgatója) Bartók nyelvén gyermekeknek címen vetítéssel, hangszeres előadással illusztrálva érvelt a színvonalas művészi alkotásokkal való korai kapcsolat érdekében. Mike Ágnes (BBTE, német-magyar szak, III. év) bécsi és kolozsvári kutatóhelyeken gyűjtött forrásanyagot ahhoz a német nyelven megírt szakdolgozatához. Az estet dr. Kelemen Attila, a BBTE adjunktusa (Skandináv nyelvek és irodalmak tanszéke) A lappok nyelvéről című előadása zárta. /Dr. Egyed Emese, Dr. Tar Gabriella Nóra: Bod Pétertől a lappokig. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 27./

Az egyetemi iratkozás előtt több felsőoktatási intézményben a tandíjak emelését jelentették be. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szakok szerint változik az emelés mértéke. A matematika-informatika szak hallgatói 2500 lej helyett 3000-et fizetnek ezentúl, míg a bölcsészkaron 400 lejjel emelik a korábban 2000 lejben megállapított hozzájárulást. /Több felsőoktatási intézményben megemelték a tandíjat. = Erdély. Ma, júl. 9./

Kisebbségi díjjal tüntették ki Molnár Bodrogi Enikőt, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának finn szakos docensét. A svédországi Kattilakoskiban augusztus 15-én átnyújtott diplomát a meänkieli nyelv és kultúra terén végzett kutatómunkáért kapta. Elmondta, hogy büszkébb erre a diplomára, mint a magyar irodalomtörténeti doktori címére, keményen dolgozott. A meänkieli a finn nyelvhez képest olyan, mint mondjuk a csángó a magyar nyelvhez képest. Ennek a nyelvnek a beszélői a svédországi Tornio folyó völgyében élnek. Amikor 1809-ben meghúzták a határt, nem vették figyelembe a nyelvi helyzetet, kettévágták a kompakt finnséget. A keleti rész Oroszországhoz került, a nyugati rész pedig Svédországnak maradt. A Svédország területén maradt finneket pedig elkezdték beolvasztani. A meänkielik ma negyven-ötvenezren élnek Észak-Svédországban, már csak töredékük beszél ma az anyanyelvén. Harcolni kezdtek azért, hogy a meänkielit elismertessék önálló nyelvként. Kemény ellenállásba ütköztek, mind a finnek részéről, akik azt mondták, hogy ez egy nyelvjárás, mind a svédek részéről, akik sosem ismerték el, hogy létezne meänkieli. Végül 2000-ben mégis sikerült elismertetni önálló nyelvként, és ez kisebbségi nyelvi státust kapott Svédországban. Molnár Bodrogi Enikő tizenhét éve tanítja a finn nyelvet és irodalmat Kolozsváron az egyetemen, kisebbségiként mindig is érdekelte a kisebbségiek sorsa. Sikerült kapcsolatot találni a meänkielikkel. Molnár Bodrogi Enikő írni kezdett a meänkieli nyelvről, ezért kapta a meänkieliktől a kisebbségi díjat. /Köllő Katalin: ”Versei Meänmaa gyöngédségét lehelik” Beszélgetés Molnár Bodrogi Enikővel. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 5./

Együttműködési szerződést írt alá a nagyváradi székhelyű Partiumi Keresztény Egyetem a helyi önkormányzattal. Az egyetem hallgatói különböző projektekben segíthetik a várost, az önkormányzat pedig a középiskolás tanulókkal együtt díjazná a legügyesebb egyetemistákat. Az együttműködési keretszerződés alapján a felsőoktatási intézmény mindhárom kara számára találtak is feladatot a városháza illetékesei. A bölcsészettudományi és a közgazdaság-tudományi kar segít a jövőben a városfejlesztési stratégiák kidolgozásában, a művészeti kar hallgatói pedig beleszólást nyernek a városi kulturális rendezvények szervezésébe. A társadalomtudományi tanszék diákjai a város szociális térképének elkészítésében segíthetnek. A keretszerződést Horváth Gizella, az egyetem rektora a város alpolgármesterével, Biró Rozáliával közösen dolgozta ki. A Partiumi Keresztény Egyetemen november 10-én zajlott a rektorválasztás, a vezetői munkát ezentúl János-Szatmári Szabolcs korábbi egyetemi kancellár látja el. János-Szatmári volt egyébként az egyetlen jelölt, aki megpályázta a rektori tisztséget. /Nagy Orsolya: Nagyvárad: hallgatók a városért. = Krónika (Kolozsvár), nov. 11./

December 23-án megszületett az új, teljes hatáskörrel bíró kormány. A 4. Boc-kabinetben jól ismert arcok vannak Emil Boc első kabinetjéből vagy korábbi kormányokból. Emil Boc miniszterelnök. A 43 éves demokrata–liberális pártelnök a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem előadótanára, volt kolozsvári polgármester 2008-ban lett kormányfő. A kormány magyar tagjai: Markó Béla miniszterelnök-helyettes. Az 58 éves politikus 1993 óta áll az RMDSZ élén. A Babes–Bolyai Egyetem bölcsészkarán végzett, költőként is ismertté tette nevét. Kelemen Hunor művelődési miniszter. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, 43 éves. Kolozsváron állatorvosi diplomát szerzett, majd a filozófiai karon kapott oklevelet Borbély László környezetvédelmi miniszter. A Tariceanu-kabinetben fejlesztési tárcavezető volt. Jelenleg 55 éves, alapfoglalkozása közgazdász. Cseke Attila egészségügyi miniszter. Jogász, 36 éves, 2005–2008 között a kormányfőtitkárság államtitkára volt. Tavaly választották szenátorrá Bihar megyében. /A „Boc IV” kormány: régi arcok és „új fiúk”. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 24./

December 4-én a magyarországi Gyöngyösön fotókiállítás nyílt Erdélyi arcképcsarnokom címmel Csomafáy Ferenc kolozsvári újságíró és fotóriporter munkáiból. A Szegedről érkező és Dunaszerdahelyre tartó kiállítás a jelentős erdélyi származású magyar személyiségeknek állít emléket. A kiállítást Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános nyitotta meg. Csomafáy Ferenc. 1936. május 13-án született Kolozsváron. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanult, majd a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen, ahol a bölcsészkaron tanári diplomát szerzett. A kolozsvári Igazság című napilap munkatársa lett. Riportjai Románia szinte minden magyar nyelvű lapjában megjelentek. Fotói napvilágot láttak Európa majdnem minden országában. /Üzenet Erdélyből Magyarországra. Csomafáy Ferenc fényképkiállítása elé. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 27./

Egyre több az Erdélyben tanuló magyarországi diák
Egyre több magyarországi diák jelentkezik a romániai felsőoktatási intézményekbe - írta a Krónika című kolozsvári napilap pénteken honlapján. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen jelenleg 80–100 magyarországi diák tanul. Rajtuk kívül évente 200–250 diák tölt egy-egy félévet Kolozsváron Magyarországról. Magyari Tivadar rektorhelyettes szerint a BBTE az utóbbi években azért vált vonzóbbá a magyarországi diákok számára, mert a legtöbb szakon kizárólag magyar nyelven folyik az oktatás.
Korábban néhány tantárgyat magyar tagozaton is csak románul lehetett tanulni.
A rektorhelyettes közölte: a felvételi kritériumok teljesen azonosak a hazai és külhoni jelentkezők számára, azonban a mostani szabályok szerint a külföldi, így a magyarországi diákok is csak a tandíjköteles helyekre pályázhatnak, az államilag támogatott helyekre csak román állampolgárok juthatnak be. Magyari szerint Kolozsvárra nemcsak az anyaországból, hanem Spanyolországból is érkeznek szép számmal diákok, akiknek a szülei vendégmunkásként az Ibériai-félszigeten dolgoznak, és ezért ott végezték el a középiskolát.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsváron működő Természettudományi és Művészeti Karának dékánja szerint nem veszik el a helyet a magyarországi diákok az erdélyiek elől. A Sapientia mintegy kétezer fős diákságának alig egy-két százaléka érkezik az anyaországból.
A Sapientián tandíjmentes helyre is bejuthatnak a magyarországi felvételizők.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem felvételi vizsgáira az utóbbi időben sokkal több magyarországi diák jelentkezik, mint a 90-es években. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a színművészeti oktatás hírneve az idén nem csak magyarországiak számára bizonyult vonzónak. Az elsőévesek között van egy felvidéki, Dunaszerdahelyről érkezett diák.
Pontosan ugyanolyan feltételekkel jelentkezhetnek a külföldiek a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemre, mint a romániaiak – mondta el a Krónikának Mostis Gergő szóvivő. Évente öt-hat magyarországi jelentkezik felvételire a felsőoktatási intézményben, általában a képzőművészet, illetve az idegen nyelv szakokra.
(MTI) MTI

Ketten kaptak debüt-díjat 2010-re az EME-től
Kinda István Csaba néprajzkutatónak, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársának, valamint a finnek nemzeti eposzát, a Kalevalát kutató Varga P. Ildikónak ítélte oda 2010-es debüt-díját az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az elismeréssel járó oklevelet és pénzjutalmat szombaton délután, az EME Jókai/Napoca utcai székházában tartott rendezvényen adták át. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség a délelőtti órákban is tartalmas programmal szolgált az érdeklődőknek: az EME és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) jóvoltából a BBTE Bölcsészkarárak épületébe betérők Szegedy-Maszák Mihály magyarországi akadémikus, egyetemi tanár Babits Mihály nemzetfelfogása és neoklasszicizmusa című előadását hallgathatták meg.
Középiskolai tanárok, egyetemi oktatók, diákok, valamint a kolozsvári kulturális élet személyiségei gyűltek össze szombaton délelőtt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának épületében, hogy Szegedy-Maszák Mihály magyarországi akadémikussal, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagjával találkozzanak. A 2003-ban Széchenyi-díjjal kitüntetett irodalomtörténész a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) tanít, pályája során számos külföldi felsőoktatási intézménynek volt előadótanára (Cambridge King’s College, American Council of Learned Societies stb.). Kolozsváron ezúttal Babits Mihály nemzetfelfogása és neoklasszicizmusa címmel értekezett.
– Tudománnyal ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját, ugyanakkor – a jövőbe tekintve – újragondoljuk örökségünket, irodalmi hagyományainkat – magyarázta köszöntőjében Egyed Emese költő, irodalomtörténész. Lévén, hogy Babits Mihály életműve még nem teljesen hozzáférhető, Szegedy-Maszák az értekező prózájára támaszkodva ismertette a témát, a faj és az osztály, a saját és az idegen, a kelet és a nyugat, valamint a történetiség vonatkozásában.
„Én a magyarságban kultúrát láttam; de lehetetlen volt nem éreznem, hogy más nézőpontok is vannak. Az idő végzetes volt, valami készülődött, amit mi még nem sejtettünk”, írta egykoron Babits, Szegedy-Maszák pedig ebből az idézetből kiindulva tárgyalta a huszadik század eleji magyar irodalom jelentős alakjának nemzetfelfogását. Előadásában többek között Széchenyi, Kosztolányi, Ady, Márai és Krúdy neve is szóba került, párhuzamba állítva az általuk képviselt értékeket, kultúra-, társadalom- és nemzetértelmezést a Babits által vallottakkal.
A tehetséggondozás és a fiatalok kutatási eredményeire való odafigyelés jellemezte az ünnepség folytatásaként, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában délután 4 órától tartott programot. Pöllnitz Boróka (fuvola) és Farkas Barabás Szabolcs (gitár) muzsikája után Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár kifejtette: örvendetes, hogy a rendszerváltás után egyetemi és doktori tanulmányait végző generáció jelen van a tudományos életben: keresi a helyét ezen a pályán, alapkutatásokat kezdeményez és végez, konferenciákat, szakmai rendezvényeket szervez, és kutatási eredményeit közzéteszi.
– Ennek az ifjú generációnak a jelenléte tapasztalható az EME konferenciáin, felolvasóülésein, az Erdélyi Múzeum hasábjain. A tudós társadalom újratermelődése egyaránt tapasztalható az irodalom-, a nyelvészet-, a történettudomány területén. Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya meg van győződve arról, hogy az új generációnak a romániai magyar tudományos életben helye van, amit felkészültsége és munkája alapján érdemel ki – mondta Keszeg, majd az elsőként 2006-ban kiírt debüt-díj odaítélésének körülményeit ismertette, kiegészítve ezt az elmúlt négy évben pályázott és kitüntetett személyek névsorával. Mint kiderült, az elismerést az EME azon tagjai pályázhatják meg, akik kötet, tanulmány közzétételével, egy bizonyos kiadvány tudományos igényű gondozásával, szakmai rendezvény megszervezésével stb. a közelmúltban beléptek a tudós társadalomba.
2010-ben négy személy jelentkezett az EME debüt-díjára: Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Kinda István Csaba és Varga P. Ildikó. Bartha Katalin Ágnes, a Szabédi-emlékház tudományos kutatója, Szabédi László életművének értelmezője és a Szabédi-napok szervezője az Argumentum Kiadó gondozásában tavaly megjelent Shakespeare Erdélyben – XIX. századi magyar nyelvű recepció című kötetével pályázott, Biró Annamária, az EME kiadójának vezetője pedig az általa sajtó alá rendezett Aranka György Erdély-története (EME Erdélyi Tudományos Füzetek sorozat, 2010.) című kötetet nyújtotta be. Kinda István néprajzkutató, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársa a Mentor Kiadónál 2010-ben napvilágot látott Ellenőrzött közösségek – Szabályok, vétkek és büntetések a moldvai csángó falvakban című kötetével és az Acta Siculica 2009-es kiadványával, a Helsinkiben tartózkodó Varga P. Ildikó pedig Hiisi szarvasától a csodaszarvasig – A Kalevala magyar fordításai (EME Erdélyi Tudományos Füzetek sorozat, 2010.) című munkájával jelentkezett.
Keszeg Vilmos azt is elmondta, hogy a pályázatokat a szakosztály tagjaiból álló bizottság bírálta el, amely valamennyi jelentkező munkáját elismeréssel értékelte. A bizottság döntése értelmében Kinda István Csabának és Varga P. Ildikónak ítélték oda a debüt-díjat, távollétükben Egyed Emese vette át az ezzel járó oklevelet. A debüt-díjhoz társuló anyagi juttatást Székely Tibor és felesége, Székely Zsuzsa ajánlotta fel a díjazottaknak.
A másik két pályázónak sem kell szomorkodnia: Bartha Katalin Ágnes és Biró Annamária között egy egyhavi Szabadság-előfizetés, valamint egyenként kétszemélyes belépő talál gazdára a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Magyar Opera egy-egy előadására. A vigaszdíjként szolgáló ajándékokat Egyed Emese a nagyenyedi Papp Péter pincéjéből származó borral toldotta meg.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Cs. Gyimesi Éva kolozsvári nyelvész és irodalomtörténész
Életének hatvanhatodik évében elhunyt Cs. Gyimesi Éva kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista. Az elhunyt családja kedden megerősítette az MTI bukaresti irodájának, hogy a professzor asszony Kolozsváron halt meg egy nappal korábban. A temetés időpontja egyelőre ismeretlen.
Cs. Gyimesi Éva Pulitzer-emlékdíjas publicista 1945-ben született Kolozsváron. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1968-ban, 1994-től 1998-ig az irodalomtudományi tanszék vezetője volt.
A Ceauşescu-diktatúra idején az egyik meghatározó egyénisége volt az erdélyi és a kolozsvári értelmiségi ellenzéknek. A kommunista rendszer rettegett titkosszolgálata, a Securitate ezért folyamatosan megfigyelés alatt tartotta őt és családját. Megfigyelési aktáját utólag maga Cs. Gyimesi Éva dolgozta fel és adta közre kötetben saját megjegyzésekkel ellátva. A Szem a láncban című könyv 2009-ben jelent meg.
Részt vett 1989 után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalapításában, 1994-től 1995-ig az RMDSZ országos magyar oktatási ügyekért felelős alelnöki tisztségét is betöltötte. Rendszerváltás után számos romániai magyar és magyarországi napilapban, folyóiratban jelent meg publicisztikája. Élete során számos kitüntetésben részesült, egyebek mellett 1991-ben a Romániai Magyar Írók Szövetségének díját, 1995-ben a Pro Cultura Hungarica díjat, 1996-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét kapta meg. MTI
Erdély.ma

Elhunyt Cs. Gyimesi Éva nyelvész, publicista
Életének 66. évében hétfőn tragikus körülmények között elhunyt Cs. Gyimesi Éva. A kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista 1945-ben született Kolozsváron, 1968-ban végzett a BBTE Bölcsészettudományi Karán, majd 1994–1998 között az irodalomtudományi tanszék vezetője volt. A Ceauşescu-diktatúra idején egyik meghatározó egyénisége volt az erdélyi és a kolozsvári értelmiségi ellenzéknek, a Szekuritáté ezért folyamatosan megfigyelés alatt tartotta őt és családját. Aktáját utólag ő maga dolgozta fel és adta közre kötetben, megjegyzésekkel ellátva (Szem a láncban című könyve 2009-ben jelent meg). 1989 után részt vett az RMDSZ megalapításában, ’94-ben és ’95-ben pedig a szövetség magyar oktatási ügyekért felelős alelnöki tisztségét töltötte be. Számos erdélyi és magyarországi újságban közölt írásokat, lapunk közvetlen munkatársa volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Filológia = olvasni, olvasni, olvasni?!
Röpkutatás: hogyan látják az egyetemi képzést a bölcsészhallgatók
Magyar–angol szakos hallgatóként felmerült bennem a kérdés, hogy miért látok örökké elcsigázott diákokat a folyósokon, miért hallok állandóan panaszokat és negatívumokat az egyetemről, vezetőségről, adminisztrációról, rendszerről stb. Bár magam is tapasztalom saját bőrömön, hogy mit is jelent erre a fakultásra járni, nem lehetek biztos abban, hogy helyesen és objektíven ítélem meg a dolgokat. De nem is objektivitás kell ide, hanem mindennapi tapasztalatok. Éppen ezért látom értelmét több vélemény összevetésének: így 2011. április-májusában felmérést végeztem a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom főszakos és idegen nyelv mellékszakos hallgatói körében.
Kutatásom célja az alapképzéssel kapcsolatos élmények, tapasztalatok, a továbbtanulási lehetőségek, jövőbeli munkalehetőségek, illetve a pedagógiai modullal kapcsolatos vélemények körülbelüli feltérképezése volt. A felmérés során a megkérdezetteknek 24 kérdésből álló kérdőívet kellett kitölteniük, amely által szerettem volna általános, de természetesen nem tökéletesen valósághű képet kapni a hallgatók véleményéről, tájékozottságáról a fent említett témakörökben. A hallgatók először is felvilágosítást kaptak, hogy miben áll a felmérés, mi a célja, milyen következményekkel jár a részvétel. Ezek után mindenki szabadon választhatott, hogy vállalja a feladatot vagy sem, hiszen ez nem kikérdezésnek indult, amelyre filológiai pontossággal előkészített válaszok kellenek, hanem a szabad véleménynyilvánítás volt a cél. A koordinálás során hangsúlyoztam, hogy őszinte, teljesen szubjektív válaszokra van szükségem ahhoz, hogy később többé-kevésbé hiteles következtetéseket vonhassak le a kérdésekre adott válaszokból. Aki végül a részvétel mellett döntött, szabadon eldönthette, hogy vállalja-e nevét vagy sem.
Minden válaszsorozat egyedi látásmódról tanúskodik. Bár egyes kérdőívek mutattak ilyen-olyan hasonlóságot, mégis minden válasz egyedinek mondható valamilyen szempontból.
Elvárások, aggályok, egyéni benyomások – összegzés
Az egyik kérdés az alapképzéssel kapcsolatos előzetes elvárásokra fókuszált. A hallgatók zöme a tudástár bővítését, kommunikációs készségek tökéletesítését, a tanári képességek ki- és továbbfejlesztését várta el a választott szaktól, az oktatóktól.
Azokra a kérdésekre, melyek a bölcsészkarral kapcsolatban megfogalmazott általános nézetekre (csak tanárnak/fordítónak jó a bölcsész?) irányultak, vegyes, megosztó véleményeket kaptam. Volt, aki sajtóval kapcsolatos állásokat nevezett meg a lehetőségek között, mások multinacionális cégek berkeiben is el tudták képzelni magukat bölcsészdiplomával; megint mások pedig kommunikációs médiát (televízió, rádió) soroltak fel.
A bolognai rendszerrel kapcsolatos kérdések is helyet kaptak a felmérésben. Az általános nézet szerint az előnyök száma és minősége eltörpül a felsorolt hátrányok mellett. Legtöbben a zsúfolt programra, az alapképzés rövidségére, felületességére hívták fel a figyelmet; mások arra helyezték a hangsúlyt, hogy a tananyag mennyisége nem csökkent párhuzamosan a képzés idejével. Néhány hallgató a kreditrendszerrel kapcsolatban fejtette ki aggályait, amely főleg a tantárgycsomagok esetében okoz problémákat. Szinte kivétel nélkül mindenki a kevesebb elmélet, több gyakorlat elve mellet foglalt állást, az utóbbi évek tapasztalataira alapozva. A pedagógiai modullal kapcsolatban sem egyhangúak a benyomások. Ezek főleg személyes alapúak. Előnyös dolognak tartják a hallgatók azt, hogy a három év elvégzése után két nyelv oktatására feljogosító diplomát szerezhetnek, ám a szervezés és kivitelezés terén számos problémát látnak.
A mesterképzéssel kapcsolatban általános a nézet, miszerint előbb vagy utóbb „mindenképpen el kell végezni”, hiszen úgy látják, hogy a 21. század munkaerőpiaca, illetve az egyetemi diplomások számának rohamos növekedése nagyobb elvárásokat, követelményeket állít a fiatal munkavállalók számára.
Szkeptikus vélekedés a diákok körében
Következésképpen elmondható, hogy a további lehetőségekről, lehetséges módosításokról a megkérdezett bölcsészek szkeptikusan vélekednek. Szerintük ugyanis apró szervezési változtatásokkal, vagy néhány száz oldal bibliográfia kiiktatásával sem változnak meg az alapvető problémák.
Szerintük gyökeres átszervezésekre lenne szükség ahhoz, hogy a hallgatók úgy tudják teljesíteni a követelményeket, ahogy azt tőlük elvárják, illetve megszerzett diplomájuk által el tudjanak helyezkedni az általuk választott munkaterületen. A hallgatók általában nyitottak a feltett kérdésekre, ötleteik, jól körülírható véleményük van, de úgy érzik, hogy nincs igény észrevételeikre, hozzászólásaikra. Pedig ha valamilyen formában hangot adhatnak véleményüknek, még az is elképzelhető, hogy kielégítő választ kapnánk arra a kérdésre, hogy miért marad egy 80–90 fős évfolyamon 40 hallgató, és ennek miért csak 30 százaléka jut el a záróvizsgáig a bölcsészkaron?
Megoldáskeresés, vagy idő- és papírpocsékolás?
Technikai szempontból a kutatás/felmérés során változatos visszajelzésekkel, különböző attitűdökkel találkoztam – a teljesen nyitott pozitív viszonyulástól egészen a kategorikus elutasításig. Az a benyomásom, hogy a megkérdezettek egy részét érdekelték a kérdések, és szerettek volna többet megtudni a tárgyalt problémákról.
Mások azonban kifejezetten idő- és papírpocsékolásnak tartották a részvételt, nem látták pillanatnyi, gyakorlati hasznát, és hangsúlyozták, hogy ezzel úgysem változik semmi. Ez utóbbi hozzáállás sokat elmond arról, hogy mit gondolnak a bölcsészhallgatók saját rendszerükről, egyetemükről, és mennyire tartják azt rugalmasnak, saját igényeiknek megfelelően alakíthatónak – persze bizonyos határokon belül maradva.
BAKÓ VERA 
Szabadság (Kolozsvár)

Hungarológiai kongresszus Kolozsváron
Hogyan válaszolnak az egyre globalizálódó világ kihívásaira a magyar közösségek, mi történik a helyi identitástudattal – ezekre a kérdésekre keresik többek között a választ az augusztus 22–27. között Kolozsváron megszervezett 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevői, közölte Pozsony Ferenc, a szervezőbizottság elnöke a rendezvénysorozat tegnapi beharangozó sajtótájékoztatóján.
Az egyetemi tanár szerint a Nyelv és kultúra a változó régióban címmel megrendezett kongresszus kiváló alkalom arra, hogy az erdélyi magyar tudományosság megmutassa magát a világnak. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a szervezőbizottság egyik társelnöke ugyanakkor elmondta, az egyhetes rendezvénynek a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Farkas utcai főépülete, az EME székháza, a Bölcsészettudományi Kar épülete, a történeti intézet és a Sapientia EMTE főépülete, a Bocskai-ház ad majd otthont. A megnyitót, a plenáris előadásokat és az első közgyűlést a Kolozsvári Magyar Operában rendezik meg. Péntek János, a Kolozsvári Akadémia Bizottság elnöke, a szervezőbizottság társelnöke hozzáfűzte, a rendezvénysorozat egy napját Marosvásárhelyen töltik, ahol a résztvevők a Sapientia EMTE vendégei lesznek. Szabó Árpád Töhötöm, a szervezőbizottság főtitkára ugyanakkor arról számolt be: a BBTE magyar tagozata hatalmas munkát fektetett a szervezésbe, ugyanis az egyetem történetében egy ilyen nagyszabású rendezvény megszervezésére még nem volt példa. A kongresszus szervezői mintegy hatszáz előadó és kísérőik részvételére számítanak a világ minden tájáról, a részvételi díj 100-120 euró, az előadások ugyanakkor nyilvánosak, az érdeklődők térítésmentesen tekintheti meg a kiválasztott előadásokat. A kongresszus ünnepélyes megnyitójára hétfőn, a Kolozsvári Magyar Operában kerül sor. Az esemény első köszöntőbeszédét Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke, mondja, majd Traian Băsescu Románia elnökének üzenetét olvassák fel. A hungarológiai kongresszusokat 1981 óta ötévente szervezik meg világszerte, korábban Bécs, Szeged, Róma–Nápoly, a finnországi Jyväskylä, illetve legutóbb Debrecen adott otthont a rendezvénysorozatnak.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Kolozsváron is felköszöntötték Mózes Huba egyetemi oktatót
Kettős könyvbemutatóval köszöntötték fel kollégái és barátai hétfőn a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának székhelyén, a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus egyik kísérő rendezvényeként a kolozsvári gyökerekkel rendelkező Mózes Hubát, aki több éven át volt a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Intézet egyetemi oktatója. A születésnap kapcsán bemutatták a Versében él... című tanulmánykötetet, amelyet Mózes Huba miskolci, budapesti, debreceni, nyíregyházi, egri, kolozsvári, marosvásárhelyi, haarlemi, helsinki és nápolyi hungarológus kollegái ez alkalomra írtak, továbbá Mózes Huba és Kabán Annamária ötödik Dsida-kötetét. Mindkét kiadvány a Miskolci Bíbor Kiadónál jelent meg.
Gréczi-Zsoldos Enikő, a Versében él... kötet szerkesztője először a miskolci születésnapi könyvbemutató bensőséges hangulatát ecsetelte, majd kifejtette: az a gondolat, miszerint versében él a nemzet Mózes Huba életének mottója is lehetne. A kötet 36 szerző tanulmányait tartalmazza.
A kötetből egy példányt odaajándékoztak a Bölcsészkar Magyar Irodalomtudományi Tanszékének, Berszán István egyetemi oktató, tanszékvezető pedig elmondta: Mózes Hubát és feleségét, Kabán Annamáriát még mindig kolozsváriakként tartják számon.
Mózes Huba kiemelte: nagyra értékeli a születésnapi tanulmánykötet írásait. Péntek János emeritus professzor a közösen eltöltött egyetemi évekről és Mózes Huba Kolozsvárhoz való kötődéséről beszélt. – Kolozsvár az életünkké vált, és Mózes Huba életéhez most is hozzátartozik ez a város. Örülök annak, hogy az itt megkezdett szakmai pályáját töretlenül folytathatta Miskolcon. A hetven év teljessége szakmai és emberi szempontból is érezhető – vélekedett az ismert nyelvészprofesszor.
Cseke Péter egyetemi oktató szerint az ünnepelt verstani tehetségét Dsida-kutatása során is kamatoztatta. Kozma Dezső nyugalmazott egyetemi oktató Mózes Hubának a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlönyben kifejtett igényes munkásságát emelte ki.
Mózes Huba és Kabán Annamária több évtizede foglalkoznak Dsida-kutatással. A legfrissebb, ötödik kötet – Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa. Dsida-versek és fordítások szövegépítése – is több tanulmányt tartalmaz. – A sorozat önmagát alakította. Ebben a kötetben is igyekeztünk a versek lényegét, a költői szakaszok ívét megvilágítani – összegzett az ünnepelt.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

„Egy műalkotás csak akkor tud szárnyalni, ha van honnan elrugaszkodnia”
Író–olvasó találkozó Háy Jánossal a Bölcsészettudományi Karon
– A műalkotások kapcsán egyetlen dologban hiszek, ez az, amit mélyen igaznak tudok tekinteni: hogy amit írok, annak mindig ritmusban kell lennie azzal, amit belül élek. Ilyenformán a művészet jelentékeny része önismereti kérdés; az embernek el kell mélyülnie önmagában, hogy tudja, ki akar megszólalni általa. Egyébként ez a mindennapi életben is így van: úgy kell élnünk, hogy minél többet menjünk befelé, s lássuk, kik vagyunk a világban, akik jelen vagyunk – magyarázta Háy János költő, író, drámaíró, képzőművész hétfőn délután, a Láthatatlan Kollégium és a János Zsigmond Unitárius Kollégium által közösen szervezett eseményen. A Gézagyerek, a Valami nehezék, az Egymáshoz tartozók és számos más kötet szerzőjével Selyem Zsuzsa irodalomtörténész és Jakab Villő Hanga egyetemi hallgató beszélgetett a Bölcsészettudományi Kar Eminescu termében.
Elsőként az Élet és irodalomban három évvel ezelőtt megjelent Asszimiláns című esszéje apropóján kérdeztek rá beszélgetőtársai: milyen volt Háy számára vidéki környezetből, a szlovák határ mellett fekvő Vámosmikoláról nagyvárosba költözni, és ez milyen hatással van az írásaira.
– Nekem nem az az alapproblémám, hogy milyen vidékről Budapestre menni, hanem az asszimiláció: egyik közegből a másikba átkerülni úgy, hogy valamilyen módon meg tudd mutatni, ki voltál valaha. Tehát hogy ne szakadjon le a múlt rólad, hanem ezt a múltat is fel tudd mutatni – mondta Háy János, hozzátéve: voltaképpen mindannyian asszimilánsak vagyunk, legyen szó kamaszból felnőtté válásról, Kolozsvárról Budapestre vagy New Yorkba költözésről, a legfontosabb viszont, hogy eközben egészben maradjon a személyiségünk. Angolul bárki meg tud tanulni, hogy közben észre sem veszik, honnan származik, vallja, de amennyiben letagadja a múltját, az valamikor, valahol vissza fog ütni: „egyszer szét fogja roppantani a személyiségedet, egyszer még bele fog kopogni a szívedbe, és nem biztos, hogy jókor és jó módon”. Egyrészt emiatt írta meg az Asszimiláns című szöveget, ugyanakkor az indiai és a magyarországi értelmiség közötti különbségek is hatással voltak rá.
– Nagyon sarkítva azt gondolom, hogy a magyarországi véleményalkotó elit túl gyakran és túl intenzíven van elfoglalva a saját problémáival, s úgy tűnik, fogalma sincs arról, mi történik az országban, hogy miként élnek Békéscsabán vagy azok az emberek, akik 70–80 ezer forintból tartanak el 2–3 gyermeket. Az ELTE-n és a Corvinus egyetemen gyakorlatilag nincs olyan diák, aki azt a pályát írja le, mint én, hogy jönne vidékről, kis faluból, viszonylag szegény és képzetlen szülőktől, és a tanulás fázisain keresztül eljutna oda, ahová a képességei lehetővé teszik. Amikor az egyik indiai egyetemen megkérdeztem a rektortól, hogy a diákok hány százaléka származik alsó kasztokból, mondott egy 68 százalék körüli arányt, és rögtön hozzáfűzte: „de szégyellem magam, mert azt szeretném, ha népességarányosan lennének”. Akkor én elszégyelltem magam, nehogy visszakérdezzen, hogy működik ez Magyarországon, mert egy jó gondolatot nem tudtam volna mondani. A pályák és tehetségek elindulásához szükséges pozitív diszkrimináció nálunk egyáltalán nem működik – részletezte Háy, aki szerint – az indiaiakhoz hasonlóan – nem lenne szégyen azt akarni, hogy egy adott társadalom jobb legyen, s tenni is ennek érdekében.
Az a tény pedig, hogy valaki asszimiláns, inkább élethelyzet, mint morális kategória: kilépni az egyént és a közösséget egyformán óvó térből, kipottyanni a védőhálóból, s átkerülni egy teljesen más közegbe. – Az asszimiláns életérzés végereményben azt jelenti, hogy örök életedben érzed a bizonytalanságot, benned van a félelem, hiszen ennek a sorsnak éppen ez az alapja: csak annyi vagy, amennyit te megteremtettél – hangsúlyozza. Márpedig az emberi sorsnak is egyik velejárója az esendőség: bármikor elbukhatunk, összeomolhatunk, de ettől vagyunk emberek, s amíg ezt fel tudjuk mutatni, addig maradhatunk igazán azok. – Amikor kommunikálunk egymással, nem a tökéletességgel beszélgetünk: látom a másik emberen, hogy ő is olyan, mint én, s tudom azt, hogy azon a pici repedésen keresztül, ami a szívemen, a sorsomon van, a másik ember belém tud nyúlni. Az asszimiláns átérzi ezt az esendőséget, és ezen keresztül, más emberek esendőségének is érzékeli a súlyát – értékelte.
Amiként pedig az ember személyisége nem lehet egységes a múlt ismerete és a vele való szembenézés nélkül, a műalkotásnak is szüksége van a valóságra, „csak akkor tud szárnyalni, ha van, honnan elrugaszkodnia”. S bár drámái valóban egy kis falusi közegből „dobbantanak”, de csak azért indulnak ki abból, hogy valami általánosan emberiről beszéljenek, vagy legalábbis olyan dolgokról, amelyek őt foglalkoztatták a megírás pillanatában. – Természetesnek tartom, hogy az író fel akar építeni egy világot, amelynek aztán az olvasó is részese lehet. A mű azonban nem bemutat valami külsőt: a dráma nem bemutatja például az autista gyermekek sorsát vagy a vidéki létet, Dosztojevkszkij A félkegyelműben nem azt vázolja, hogy milyen a pszichésen reccsent Miskin vagy a 19. századi Pétervár. A létről akar beszélni, és erre a beszélgetésre hív meg téged is – magyarázza Háy, érzékeltetve a játékszabályokat is: egyik oldalon az író áll, saját tapasztalati világával, a másik oldalon pedig az olvasó, ha pedig ez a két térfél találkozik, akkor utóbbi életébe is beleszól a mű.
–Akusztikusak az irodalmi alkotások, a drámák pedig különösképpen azok. Én eleve hangzásra írok, visszaolvasom a szöveget, és figyelem, hogy akusztikailag nem falsul-e; mert ha falsulást érzek, érdemes beleavatkoznom, biztos, hogy tartalmi hiba van benne – ecseteli a szerző, majd arról is szót ejt, hogy miért éppen a Gézagyerekből, ebből a három oldalnyi novellájából írt drámát. Megtudtuk: létfontosságú a nyelv, hiszen megmutatkozik benne az a világ, amelyet föl akar „pattintani”, de ugyanakkor az is fontos, hogy sorsa tekintetében teherbíró legyen az adott írás: hogy legyen benne olyan „sorslehetőség”, amely megér két órát, amit ki lehet bontani, tovább lehet beszélni. – A novella már eleve magában hordoz sok mindent. Ez egy tökéletes műfaj, majdnem olyan, mint a vers: nagyon könnyen összedől, ha az ember elront benne egy mondatot. A dráma ezzel szemben nyitottabb, ami persze korántsem jelenti azt, hogy félvállról lehet venni – fejti ki.
Legyen szó drámáról, ihletettséget igénylő líráról vagy inkább technikával dolgozó prózáról, a legnagyobb veszély Háy szerint, ha létrehozásakor nem a mű tárgyával foglalkozik az alkotó, hanem valami egészen mással: hogy a szöveg mire lesz majd képes megjelenése után, jobban fogja-e szeretni a szerzőt valaki, vagy hogy jót írjanak róla a kritikusok. – Ezek amolyan korrupciós célok, de a legegyszerűbb közülük természetesen az, ha a Gézagyerek után, amiről tudom, hogy sokan becsülik, egy idő után elkezdek Gézagyerekeket gyártani, hogy ezt a tetszést megtartsam – teszi hozzá, vázolva a folytatást illető lehetőségeket: vállalja-e az ember, hogy kockáztat, s más dikciókban, gondolati világokban kezd el mozogni, ezáltal pedig adott esetben egy új műve révén valaki leírja az előzőt, vagy pedig – a rajongás megőrzése érdekében – hamis dolgokat hoz létre, „amelyeknek csak a dizájnja műalkotás, de nincs szíve neki”. – Én például azért hagytam abba a történelmi regények írását, mert azt a nyelvet teljesen felhasználtam a magam számára. Megtanultam, amit az a nyelv képes megmutatni nekem a világból, onnantól kezdve már csak a nyelvet tudtam volna mozgatni, magyarán a kirakat működött volna, de a belseje nem – mondta.
Több más téma került elő az est folyamán, amelyek révén ismételten bizonyította a meghívott: olyan élettapasztalattal és nyelvi eszközökkel rendelkezik, amelyekkel sokakat képes elbűvölni. Így például kitért arra, hogy szerinte addig van igazából értelme az emberi életnek, amíg van egyfajta figyelmünk a világra, amíg rákérdezünk a körülöttünk zajló dolgokra.
– Nem fognak megoldódni, ezt borítékolom, legalábbis nekem eddig nem sikerült, de szerintem senkinek sem. Nem is kell, hogy megoldódjon, viszont ezt nem lehet megspórolni, és ha rá tudsz kérdezni, biztos, hogy számtalan dolgot fel tudsz oldani. Furcsa például, hogy a világ dolgaira érzékeny, eleven és nyitott figyelmű emberek egy idő után, negyvenes-ötvenes éveik táján eljutnak arra a pontra, hogy már csak egyetlen sínt látnak maguk előtt, amelyen ők caplatnak, és azon kívül semmi mást. Nem néznek se jobbra, se balra, csak az a világ van számukra, ahol monotonon gyalogolnak. Ez viszont nem a kőfejtőben történik, nem diplomafüggő, az orvosok és az ügyvédek esetében is ugyanez érzékelhető. Kérdés, hogy mi az, ami fenn tud tartani egy érzékeny ráfigyelést a világra, sajnos ilyen tekintetben nem jók a tapasztalataim – egészítette ki a gondolatmenetet Háy János.
A hangulatos író–olvasó találkozó után, este 9 órától a Gézagyerek című drámát adta elő a János Zsigmond Unitárius Kollégium Színjátszó Műhelye, tegnap délután pedig a szerző drámái alapján zajlott beszélgetés a BBTE Bölcsészettudományi Karán.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme

Három éve hunyt el László Ferenc
„Még nem tudjuk, kit veszítettünk el” – írta egy hozzászóló a Szabadság sportblogján László Ferenc halálhíre kapcsán. És valóban. A szerkesztőség gyászba borult, egykori munkatársai könnyet ejtettek érte, mi, a fiatalabbak pedig sorra kérdeztük kollégáinkat: ki volt László Ferenc? „Sportújságíró”, „a legjobb”, „humoros”, „gavallér”, „úriember” és folytathatnánk a sort. Mindenkinek mást-mást jelentett a vele való személyes kapcsolatától függően, de alapjában véve mindenkinek ugyanazt: a szakmájában zseniálisat nyújtó, emberként, barátként, munkatársként példaértékű személyt. Röviden: Fricit, esetleg Frici bácsit. És hogy kit veszítettünk el? Még mindig nem tudhatjuk, mert munkásságának egyes elemei csupán most kerülnek elő. Ami biztos: László Ferenc nemcsak felbecsülhetetlen értékű munkát tett le az asztalra, hanem az erdélyi magyar sportújságírás atyjaként magát az asztalt is ő maga faragta.
Egy nap híján három éve borította gyászba a Szabadság szerkesztőségét és az újságolvasók szívét a hír: elhunyt László Ferenc, az erdélyi magyar sportújságírás stílusteremtő, példamutató atyja.
Kolozsvárott született 1930. március 10-én. Apja, László Ferenc tisztviselő és műszaki rajzoló, anyja, Bácsi Erzsébet háztartásbeli. Tanulmányait szülővárosában kezdte, a Kolozsvári Református Kollégiumban tanult és utódiskolájában végzett és érettségizett 1949-ben. Az egyetemen kémiát tanult, de sosem vonzotta ez a szakma. Később a Marosvásárhelyi Pedagógiai Intézeten (Tanárképző Főiskola) román és magyar nyelv, valamint irodalom szakon szerzett diplomát, 1971-ben. Ezután a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar–német nyelv és irodalom szakát is elvégezte, és 1975-ben államvizsgázott, akkor már közismert újságíróként.
Első publikációi közé az 1943 nyarán magánkiadásban megjelentetett bethleni Nyári Közlönyben írt sportcikkei sorolhatóak, 13 évesen ő szerkesztette a lap sportrovatát. A református kollégiumban eltöltött középiskolás diákévei alatt a Világosság című napilapnak ő írta a diáksággal kapcsolatos sporthíreket.
Elsőéves egyetemistaként értesült a Népsport – a mai Nemzeti Sport elődje – hasábjairól, hogy az újság sportújságírókat keres. Beküldött pályázatára pozitív elbírálást kapott és ekkor már a professzionális szaklap munkatársaként dolgozhatott. Tudósítói állása azonban alkalmi munkának bizonyult, a megélhetéshez ez nem volt elég. Éppen emiatt döntött úgy, hogy él a lehetőséggel és beáll az Armătura gyár bérszámfejtői közé nyárára. Nemsokára lapunk elődje, az Igazság levelezőket toborzott tanfolyamra. A gyár ifjúsági szervezete László Ferencet jelölte, akinek nyert ügye volt, amint kiderült, hogy Budapestre tudósít. 1950. november 1-jétől László Ferenc az Igazsághoz „igazolt”, és a napilap a későbbiekben már nevet változtatott, amikor ő még mindig a sportrovatának a vezető szerkesztője volt. Újságírói munkája mellett több sportot maga is űzött. 1947–1949 között a Kolozsvári CFR-nél leigazolt teniszezőként sportolt, 1948-ban a Kolozsvári Református Kollégium kosárlabdacsapatával városi bajnoki címet szerzett. 1947–1954 között hét éven át versenyszerűen is űzte a kosárlabdázást: a Kolozsvári Viktória, majd a Kolozsvári Vasas és a HSK után a Kolozsvári Szpártákban is kosarazott. A kosárpályától szakítva 1954–1960 között vívott és öttusázott a Kolozsvári Tudomány, majd a Kolozsvári Dinamó színeiben. 1949 és 1959 között kosárlabdaedzőként is tevékenykedett.
László Ferenc eleinte csak tudósításokat közölt az Igazságban, de 1950-től gyakorlatilag ő jelentette a napilap sportrovatát. Bár a sportrovatvezetői állását hivatalosan csak 1956-ban kapta meg, Dózsa Sándor egykori munkatársának visszaemlékezése alapján 1953-ban László Ferenc már egyedül szerkesztette a sportot. 1954-től a Kolozsvári Rádiónál is munkát vállalt, ez azonban nem akadályozta őt az újság szerkesztésében, mert egybevágott a két munkakör. Szepesi Györggyel való levelezése nagyban befolyásolta László Ferenc rádióriporteri munkásságát. Az Aranycsapat tizenkettedik tagjának titulált Szepesivel az-után vette fel a kapcsolatot, hogy a Kolozsvári Rádiónál megkezdte a rádiós munkásságát. Kettejük között életre szóló barátság alakult ki.
A rendszerváltás után Szabadság lett a magyar lap. 1991-ben László Ferenc nyugdíjba vonult, és ezután közölte mindazon cikksorozatait, amellyel hallgatnia kellett az átkosban. Nyugdíjazása után még több mint tizenöt éven át szerves részét képezte a Szabadság sportrovatának. Kalendárium-szerű írásai (Ezen a napon, Ezen a héten, Hétről hétre) mellett pályafutása egyik legnagyobb kutatómunkáját közölte a kolozsvári napilap hasábjain: az Ezredvégi arcképcsarnokot – belefoglalva a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC) részletes történetét is.
Sportújságírói munkásságára felfigyelve a Révay Nagy Lexikona 1990-ben felkérte László Ferencet, hogy gyűjtse össze az ismert erdélyi magyar sportolók szócikkeit. 1990–1994 között ötszáz sportolót mutatott be, pályafutásukat, eredményeiket. A Révaynak végzett munkáját részben átültette – és kiegészítette – az 1996-ban megjelent Ki kicsoda Aradtól Csíkszeredáig? és az egy évvel később megjelent, 1997-es Romániai magyar ki kicsoda című lexikonba is.
Pályafutása során több mint tíz lapnak tudósított rendszerességgel, és három rádióban hallgathatta tudósító és megemlékező műsorait a közönség. Első, elismert lapban közölt írása 1948-ban jelent meg a Világosságban, utolsó újságírói munkáit pedig a Paprika Rádiónak telefonos bejelentkezések alkalmával vezetett műsora képzelte, 2008-ban. A fentiekből kiderül: több mint 60 éven át szolgálta a magyar olvasóközösséget cikkeivel, kutatásaival, teljes munkájával.
Az Igazság sportszerkesztőjeként 1979-ben és 1984-ben ő nyerte el a Penna-díjat. 1993-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) neki ítélte a rádiós Nívódíjat – ő nyerte el először ezt az elismerést. Pályafutását, több mint félévszázados munkásságát a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Aranytoll-díjjal koronázta meg 2001-ben.
2009. május 1-jén legyőzte őt a betegség, és kiragadta családja, munkatársai, olvasói köréből. Ugyanabban az évben szeptember 11-én a Minerva-házban megnyitották a László Ferenc Sporttörténeti Gyűjteményt, hagyatékát pedig ma is büszkén őrzi a Minerva Művelődési Egyesület. A három éve elhunyt László Ferenc az erdélyi sportújságírás legátfogóbb életművét hagyta az utókorra.
KOVÁCS HONT IMRE. Szabadság (Kolozsvár)

Csikys doktorok
Nagy Márta dr., irodalomtörténész
– Életkor?
– Harminc év... Azt hiszem, lassan letagadhatnék párat belőle.
– A családi háttér mivel járult hozzá ahhoz, hogy ma a tudományotok doktora vagy?
– Pécskáról indultam, akkor még Zabán Mártaként, és eszemben sem volt eljönni onnan, legfennebb Aradra, de semmiképpen sem tovább. Úgy gondolom, hogy szüleim irodalomszeretetétől, az otthoni felolvasóestektől, a könyvektől roskadozó családi könyvtártól indult minden. Persze kellett ehhez az is, hogy személyiségileg olyan legyek, hogy rezdüljön rá a lelkem. Rezdült. Nagyon szerettem az irodalmat.
Sohasem akartam azonban feljönni Kolozsvárra, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen messze kerüljek a családomtól, ám édesanyám megfogta a kezem, és elhozott felvételizni: sosem lehetek neki eléggé hálás ezért. Lelkileg nagyon nehéz volt számomra az első pár év, és abban, hogy bevállaltam a doktori képzés három évét is, kulcsszerepe volt annak, hogy közben öcsém is felkerült Kolozsvárra.
Családi hátteremet most már új családom, férjem is jelenti, aki a doktori képzés évei alatt mindenben támogatott; segített legyőzni kishitűségemet, és valószínűleg a most futó posztdoktori ösztöndíjat sem pályáztam volna meg, ha ő nem biztatott volna rá.
Igen, a családi háttér nagyon fontos. Legelső és legmélyebb irodalmi élményem egyik ilyen gyermekkori családi felolvasóesthez kapcsolódik. József Attila Kései sirató című versét olvastuk, és azzal kezdtem az értelmezésemet, hogy – amint a vers első két sorából kiderül (Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám), a beteg költő elhunyt édesanyját siratja. És akkor apu megkérdezte: A harminchat fok, az láz? És akkor történt meg először, hogy megcsillant előttem a költészetnek ez a csodája: pár szóban életek történetét, sorsok tragikumát, egész regényeket lehet elmondani. A Kései sirató harminchat fokos lázában az anyját gyászoló gyermek minden szenvedése benne van. Azt hiszem, innen egyenes út vezetett arra a pályára, ahol most vagyok.
– Mit köszönhetsz óvónőidnek, tanítóidnak, általános és középiskolai tanáraidnak?
– Természetesen rengeteget. Általában azt szeretjük mondani és gondolni magunkról, hogy istenadta zsenik vagyunk, hogy igazából nem is tudjuk, hogyan pottyantak ölünkbe az oklevelek, mindent csak úgy hozott az élet. Hát sajnos én ezt nem mondhatom el magamról. Én a jó tanuló jó kislány kategóriájába tartoztam, nem a korán felfedezett zsenik közé. Ugyanakkor rettenetesen rossz a memóriám, ezért a sok tanulás mellett ki kellett alakítanom egy jól működő spekulációs képességet, hiszen ha azzal nem tudtam jó jegyet szerezni, hogy mindent megjegyeztem, azzal voltam kénytelen, hogy összefüggéseket találtam, érdekes dolgokat vettem észre. Azt hiszem, ezért tudok jól szöveget értelmezni. Elsősorban tehát azt köszönhetem nekik, hogy a hiányosságaimat elfogadva segítettek céljaim elérésében. Gáspár Brigitte tanítónő olyan tudáscsomaggal indította útnak osztályunkat, ami a mai napig kitart, általános iskolai magyar- és romántanárom, Fridrik Rozália és Beke Rozália tanárnőktől versenyképes tudást és folyamatos odafigyelést kaptam – ők lettek a pedagógiai példaképeim. Az akkor még Csiky Gergely Iskolacsoportba felvételiztem, ott viszont meglehetősen rendhagyó módon egy, a mi osztályunkat nem oktató magyartanárnő és kémiatanár osztályfőnököm erősítették satnya önbizalmam. Ruja Ildikó tanárnő iskolai szintű válogatást rendezett a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre felkészítendő csapat összeállítására, jelentkeztem, és sikerült bejutnom a csapatba. Nagyszerű élmény volt, maga a verseny is (amelyen egyik évben a mi csapatunk első helyezést ért el), de a felkészítő órák is nagyon emlékezetesek számomra. Osztályfőnököm, Réhon József személyisége pedig irodalomszeretetével, a magyar kultúra iránti elkötelezettségével elkerülhetetlenül nyomot hagyott diákjaiban.
– Az egyetem, mely ottani tanáraid tereltek arra a szakterületre, amelyen kikötöttél?
– Addigi irodalomról való gondolkodásomhoz képest az egyetem természetesen merőben új irodalomszemlélettel és hatalmas tudásanyaggal ajándékozott meg. Orbán Gyöngyike tanárnő irodalomelmélet előadásai első éven megtanítottak arra, hogy irodalomszemléletünk nem magától értetődő, hogy az irodalomról való gondolkodás korok szerint változó, és mi magunk is beleszülettünk egy irodalomszemléletbe, a saját korunkéba. Ennek tudatosításával mintha hatalmat kaptunk volna, a reflexív tudás hatalmát, nagy élmény volt saját irodalmi gondolkodásunkat történetiségében látni, elhelyezni más korok és kultúrák szemléletei között, darabjaira szedni és elemezni. Végül természetesen a klasszikus magyar irodalom történetének oktatója, T. Szabó Levente irodalomról való gondolkodása és értelmezői módszerei voltak a legmeghatározóbbak mai irodalomszemléletem kialakulásában, ő volt szakdolgozatom és mesteri disszertációm irányítója is, valamint doktori dolgozatom során nyújtott segítsége is felbecsülhetetlen. Dolgozatom irányítója, Cs. Gyimesi Éva pedig emberségességével, nyitottságával és szakértelmével segítette a dolgozat megszületését.
– Miért azt a témát választottad doktori tézisedül, amelyiket?
– Doktori dolgozatom címe nagyon tág ölelésű, ám ennek leginkább adminisztratív okai vannak. A jelöltek általában tág dolgozatcímet adnak meg, hogy nagyobb mozgásterük legyen a kutatásaik során, ugyanis a leendő címet már a képzés legelején le kell adniuk. Így az én készülő disszertációm címe Salamon Ferenc irodalmi munkássága lett. Ő dévai születésű 19. századi irodalomkritikus, irodalomtörténész, aki később történettudósként folytatta pályafutását.
Úgy kezdtem el Salamonnal foglalkozni, hogy valójában Csiky Gergellyel szerettem volna. Államvizsga-dolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, és úgy igyekeztem előkészíteni Csiky-kutatásomat, hogy a realizmusról szóló magyar elméleti szövegeket olvastam. Salamon nagyon érdekes véleményt képviselt a 19. századi realizmus-vitában, ezért elkezdtem komolyabban foglakozni vele, s ez lett belőle... Persze arról azóta sem mondtam le, hogy egyszer megírjak egy Csiky Gergely-monográfiát.
– Mi újat adtál eddig a művelt tudománynak, és milyen kifutást jósolsz témaválasztásodnak?
– No, ez nehéz kérdés egy ilyen interjúban. Nem könnyű összefoglalnom két mondatban, úgy hogy láthatóvá váljék ennek a kutatásnak az izgalmassága. A védést követően az opponensek legfőként azt emelték ki, hogy láthatóan nagyon izgalmas volt számomra ez a kutatás, mert még a védés izgalmai sem tudták lelohasztani a lelkesedésem. Ez így is van, valóságos szellemi kaland volt, hihetetlenül érdekes a mi 19. századi irodalmunk.
És végül a kérdésre is válaszolva: Természetesen a dolgozat egyik feladata Salamon Ferenc életművének értelmezése volt, de úgy gondoltam, hogy ez csak úgy önmagában nem elég, ezért munkásságát megpróbáltam belehelyezni a szaktudományok 19. századi kialakulásának folyamatába. Mint kiderült, ez volt az egyik legtermékenyebb lépése a kutatásomnak, ugyanis Salamon példáján keresztül elég sok új dolgot tudtunk meg a magyar irodalom 19. századi dinamikájáról, intézményesülésének folyamatáról.
– Milyen szakmai, tudományos és emberi pályaívet képzelsz ma magadnak?
–Jövő év februárjában le kell zárnom a posztdoktori kutatásom, viszont hogy utána mi lesz, az az álláslehetőségeknek, családi döntéseknek és a sors játékának függvénye.
– A doktorin kívül mi az, amit fontosnak tartasz eddigi tevékenységedből?
– 2005 óta minden évben lehetőségem nyílt szemináriumokat tartani a BBTE Bölcsészettudományi Karán A 19. század második felének magyar irodalma elnevezésű tárgy keretén belül. A Láthatatlan Kollégium kritikai műhelyében születő írásaim mellett ezért az oktatói élményért vagyok a leghálásabb a sorsnak, az engem körülvevő embereknek.
– Milyennek ítéled romániai, erdélyi magyar közéleti érzékenységed?
– Erdélyi magyar irodalomtörténészként természetesen felelősséget érzek az itteni magyar kulturális kérdésekkel kapcsolatban. Amennyire tudásom és lehetőségeim engedik, szívesen önkénteskedem civil kulturális szervezeteknél. Úgy szeretek tevékenykedni, hogy kevéssé kerüljek reflektorfénybe, nem vagyok a nagy állásfoglalások, véleménynyilvánítások embere – úgy gondolom, megvannak ehhez közösségünkben a megfelelő személyek, közkatonákra is szükség van.
– Pillanatnyilag mivel foglalkozol?
– Bár nem a dolgozatom folytatásaként, de annak intézménytörténeti következtetéseit felhasználva nemrég kezdtem bele egy egyetemtörténeti posztdoktori ösztöndíjba, szintén a BBTE keretei között.
– Hogyan látod az anyanyelven való tanulás szerepét pályaválasztásodban?
– Ez nem hálás kérdés az én esetemben, hiszen magától értetődik: ha szüleim román iskolába járattak volna, most nem lennék magyar irodalomtörténész. El sem tudom képzelni, milyen más pályát választottam volna magam számára, és hogy hogyan látnám a világot.
A mi irodalmunk az, amely igazán nekünk és rólunk szól, a mi történelmünk az, amely segít megérteni, hogy most hol vagyunk, és miért van így, a mi kultúránk az, amely meghatároz bennünket, ezek nélkül nem érthetjük önmagunkat sem igazán.
– Mit nem kérdeztem meg, de szerinted fontos?
– Hogy hogyan látjuk, milyen státusa van annak a címnek, amit megszereztünk.Én körülbelül ahhoz a sikerhez hasonlítanám, amit magyartanár kollégáim elérnek egy-egy versenyen résztvevő diákjuk első helyezésekor. Ez volt a dolguk: megtanítani a diákokat valamire, és bizonyítást nyert, hogy elérték. Nekem is megvolt a dolgom, megírni ezt a dolgozatot. Az oklevél bizonyítja, hogy megtettem, amit vállaltam.
Mikor elballagtunk az egyetemről, mindenki pályát választott. Sokan elmentek tanítani, mások szakmát váltottak, néhányan maradtunk. A választott pálya igényei szerint ezután mindannyian tettük a kötelességünket.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)

Újraolvasott és értelmezett Pezsgő-díjas művek
Többszerzős kötet bemutatására került sor szombaton délután a Bulgakov Kávéház teraszán a Kolozsvári Magyar Napok alatt zajló irodalmi programok keretében. Az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című tanulmánykötet a Korunk Komp-Press Kiadónál jelent meg, a kiadványról, illetve annak témájáról Balázs Imre József, a kötet szerkesztője, Kántor Lajos irodalomtörténész, és több jelenlévő szerző beszélt.
Balázs Imre József a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán három éven át vezette az erdélyi magyar irodalom oktatójaként azt az újraolvasó szemináriumsorozatot, amelynek keretében mesterképzős hallgatók ismertették és értelmezték a Pezsgő-díjas műveket. Az 1971 és 1983 között évente kiosztott alternatív irodalmi díj kezdeményezője, több visszaemlékezés szerint, Láng Gusztáv irodalomkritikus volt, a díj egy üveg pezsgőből állt, a zsűri pedig spontánul szerveződött, tagjai az akkori legismertebb, véleményformáló romániai magyar kritikusok közül kerültek ki, akik megvitatták az előző évben megjelent köteteket, majd döntöttek „Az Év Könyvét” szimbolizáló Pezsgő-díjról. Balázs Imre József bevezetőjéből az is kiderült, hogy a most megjelentetett kötet a legsikerültebb értelmezések, illetve a témában utólag született tanulmányok gyűjteménye.
A könyvbemutatón jelen volt Kántor Lajos is, aki annak idején alapító tagja volt ennek a különleges civil kezdeményezésnek, a rendezvényre pedig, stílusosan, egy üveg jégbehűtött pezsgővel érkezett, hiszen, mint mondta, „megérdemlik a szerzők és a szerkesztő, még ha a francia pezsgőt még nem is”. Kántor Lajos hozzászólásából kiderült, az első „pezsgőzés” 1971-ben volt, Páskándi Géza kapta az első Pezsgő-díjat, Az eb olykor emeli lábát című kötetéért. – Az egész térségben páratlan volt, és az is maradt ez a kezdeményezés. Az „alapítás” legfőbb indítéka az volt, hogy a kritikusok véleménye szerint az ezt megelőző évben nagy igazságtalanság történt, ugyanis nem Szilágyi Domokos kitűnő, mindmáig legjelentősebb kötete, a Búcsú a trópusoktól kapta az Írószövetség az évi költészeti díját, hanem Bodor Pál. Ezen kellőképpen felháborodtunk, és Láng Gusztáv ötlete nyomán „létrehoztuk” a Pezsgő-díjat, amely aztán folyamatosan működött tizenhárom éven át – emlékezett vissza az irodalomtörténész, kritikus. Úgy vélte, ha most visszatekint a díjazottakra, alapvetően jó, vagy éppenséggel nagyon jó választások voltak. – Áttekintve a listát, két vesztese volt a romániai magyar irodalom eme korszakának, akiket nem díjaztunk: az egyik Kányádi Sándor, a másik pedig Bretter György. Mindketten szóba jöttek ugyan a díjazásokkor, de a szavazások alkalmával mégis más kapta meg, természetesen nem érdemtelemül – fűzte hozzá.
Kántor véleménye szerint, bár különbözőképpen gondolkodó és különböző ízlésű emberek vettek részt a zsűriben, mégis hajlandók voltak leülni egymással és megvitatni a megjelent munkákat, majd dönteni a díjazottról. Ezek a viták aztán – az első év kivételével – megjelentek az Utunk című folyóirat hasábjain. Kiderült, a pezsgőt végül a díjazott a kritikusok társaságában fogyasztotta el, vendéglőben, vagy valakinek a lakásán. – Ezek a találkozások sem voltak érdektelenek, olyannyira nem, hogy a különböző részletek a szekuritátés besúgói jelentésekben is megtalálhatók, néha olyantól is, aki egyébként tagja volt a pezsgőző kritikusok társaságának – jegyezte meg Kántor Lajos.
Balázs Imre József kérésére a jelenlévő szerzők szót ejtettek arról, hogy milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a Pezsgő-díjas művek elolvasása során, és beszéltek arról is, hogy közel került-e hozzájuk, és ha igen, miért, az általuk elemzett mű.
A díj tizenhárom éves története során a következő szerzők kapták meg a Pezsgő-díjat: Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Sütő András, Bodor Ádám, Szilágyi István, Panek Zoltán, Bálint Tibor, Pusztai János, Székely János, Köntös Szabó Zoltán, Kenéz Ferenc és Király László.
Akik pedig újraolvasták a díjazott műveket és reflektáltak azokra, névsor szerint: Andorkó Júlia, Benedek Ágnes, Bucur Tünde Csilla, Deák-Szebeni Imola, Fodor Györgyi, Lokodi Éva-Ildikó, Lőrentz Éva-Noémi, Mikó Imola, Nagy Anna, Nagy Zoltán, Orbán Zsuzsa-Lilla, Opra Melánia, Pap-Mike Ágnes, Péter Edit, Rácz Tímea, Rus Fodor Dóra, Széman Emese Rózsa, Varga Réka és Zsigmond Adél.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

A magyar kultúra őrei (Ex libris- és Színész-díjak)
Október 23-án a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tizenkét oktatási intézménynek, civil szervezetnek, szerkesztőségnek, újságírónak, színművésznek adta át Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Kuratóriumának elnöke az Ex libris-díjat. A kitüntetést azoknak ítélik oda, akik sokat tettek és tesznek a magyar kultúráért. Az alábbiakban a díjazottak laudációinak szerkesztett változatát közöljük.
A bukaresti tévé magyar adásainak szerkesztősége
1969. november 23-án közvetített először magyar nyelvű műsort a Román Televízió. A 70-es évek közepére kialakult háromórás, hétfő délutánonként jelentkező műsor – a magyar adás – a romániai magyar művelődési élet meghatározó tükre, sokszor befolyásoló tényezője is lett. 1985-ben a műsort megszüntették, de az 1989-es fordulatkor újraalakult a magyar szerkesztőség a régi tagokra alapozva és új munkatársakkal bővülve. A kilencvenes években lezajló kommunikációs fordulat után az addig monopolhelyzetben levő magyar adás a sokasodó – és egyre szakosodó – magyar nyelvű tévécsatornák kínálata miatt kizárólag az erdélyi magyarságot érintő témákkal foglalkozik. A belső munkatársak csaknem harmada erdélyi városokban él, onnan járnak terepre, és ott is állítják össze műsoraikat. Bizonyos rovatok külső közreműködők – tévés tudósítók, szakemberek, színészek – segítségével készülnek. A bukaresti magyar szerkesztőség több magyar nyelvű műsort is gyárt a román közszolgálati televízió megmaradt csatornáinak. Az utóbbi években-hónapokban a politikai rövidlátás, a hatalmi elvakultság és a hozzá nem értés a Román Televíziót – és ennek magyar szerkesztőségét is – a csőd szélére sodorta. Műsorgyártási költségvetés nélkül, nagyméretű személyzeti leépítések fenyegetésében, kiszámíthatatlan hatású átszervezés előtt állva, közszolgálati szerepének egyre nehezebben tud eleget tenni.
Civilek Háromszékért Szövetség
A Civilek Háromszékért Szövetség 55 tagszervezettel rendelkezik Kovászna megyében. A szövetség már hetedik éve azon munkálkodik, hogy erősítse, összefogja és segítse a háromszéki civil szervezeteket. Programjai két nagy csoportba oszthatók: egyik a közösségfejlesztést, a közösségért való cselekvést célozza meg, a másik pedig a civil szervezetek tevékenységének erősítésére, valamint reprezentatív érdekképviselet megvalósítására hivatott. A 2006-ban alakult szövetség számtalan képzéssel, előadással, kerekasztal-beszélgetéssel és szakmai tanácsadással segítette tagszervezeteit, melyeknek támogatása kulcsfontosságú egy erős és összetartó közösség építésében. Erre pedig nagy szükség van itt, Székelyföldön, Háromszéken. A díj kiérdemeltje olyan nagyszabású projektekkel tette gazdagabbá az itt élő embereket, mint a Sepsi Zöld Út vagy akár a Civil Napok. Az előbbi mintegy 100 kilométeres bicikliút Háromszéken, amely több településen áthalad, érintve a táj, a hagyomány és a történelem jellegzetességeit. De kisebb, ám épp oly fontos programjairól is érdemes említést tenni, így az I. világháborús hadi sírok gondozása, hagyományőrző rajzpályázatok szervezése diákok számára, vagy a kettős nyelvhasználatért tett erőfeszítései. A Civilek Háromszékért Szövetség a közösségben látja a jövőt, amit együttes erővel kíván alakítani.
Háromszéki Közösségi Alapítvány
Küldetése a helyi erőforrások összegyűjtése, ésszerű és célirányos felhasználása a közösség javára. Lehetővé teszi, hogy különböző konstrukciók révén a pénzeket a lehető legjobban használják fel, és hosszú távon fejlesztési alapot biztosítsanak a közösség számára. Ezzel új szokást és ahhoz fűződő magatartást vezet be, honosít meg Kovászna megyében, éspedig: a felelősséggel adományozás gyakorlatát. A Háromszéki Közösségi Alapítvány másfél éves működése alatt 130 000 lej (közel 30 000 euró) értékben fektetett be a közösségbe, különböző formában: közösségi projektek, tanulmányi ösztöndíjak tehetséges fiataloknak, iskolakirándulások, sporteszközök a városnak, logikai játékcsomagok óvodáknak stb. Ugyanakkor több ízben szervezett adománygyűjtési akciót sporttehetségek számára vagy éppenséggel életmentő gyógyszer vásárlására a közösség megbecsült tagjai számára. Legsikeresebb programja a Közösségi Kártya program, amelynek jelenleg 16 000 felhasználója van Háromszéken, és amely igen hatékony eszköze a helyi értékek védelmének, legyen az szolgáltatás, termék vagy helyi vállalkozás, és amely erősíti a lokálpatriotizmust a helyi közösségben. A Háromszéki Közösségi Alapítvány a közösség részévé vált, annak hasznára és hasznosulására. Neve összefonódik az éltető fejlesztéssel.
Erdélyi Magyar Ifjak
Az EMI-t azzal a céllal hívták életre, hogy a XXI. század magyar nemzetre ható kihívásaira választ keressen, a magyar ifjúságot közösségekbe szervezvén hitében, magyarságtudatában és kultúrájában megtartsa, egyúttal nemzetünk szebb jövőjének szolgálatába állítsa, a magyarságot ezredéves szállásterületén megőrizve gyarapítsa. Az EMI az erdélyi magyarság nemzeti öntudatra ébredése, szülőföldjén való maradása, megerősödése és önrendelkezési jogának kivívása érdekében végzi tevékenységét. Olyan civil szervezet, amely független minden politikai párttól és szerveződéstől. A háromszéki EMI konkrét tettekkel segíti a közös célokat. A megalakulás óta eltelt hat év mérlege több mint száz (elsősorban kulturális) rendezvény mintegy 13 000 résztvevővel. Kiadványaik: a Kavics ifjúsági lap, a Gólyafüzet, a Barangoló helytörténeti játékgyűjtemény, a Kultúra a fiatalok szemében, a Szentgyörgy nevű települések Európában, a Mandula – ifjúsági műsor a Sepsi Rádióban. Rendezvényeik, amelyek jellemzik a szervezet irányultságát: Kultúra a fiatalok szemében, Diákegyüttesek Találkozója, Barangoló helytörténeti vetélkedő, Háromszéki Ifjúsági Fotóverseny, Szent György Lovagja vetélkedő, Székely Március szónokverseny, Szobordöntő Trianon – fotókiállítás, Rendhagyó történelemóra – sorozat, Töredékeink a II. világháborúból – kiállítás, Márai, Jókai, József Attila, Kosztolányi, Dsida irodalmi estek, tüntetések az önálló állami magyar Bolyai Egyetemért, Wass Albert: A Világ és a Vége című színdarabjának bemutatása, Építsünk Hidat! – az Ismerős Arcok zenekar Wass Albert estje. A kézdivásárhelyi EMI jelszava: Míg múltunkból semmi hatalom sem tudhat ki, s míg jelenünk a miénk: van jövőnk is. Aktívan részt vettek a Pro Historia rendezvénysorozatban, már négy témában is tartottak előadást Kézdivásárhelyen. Nagy sikerű programjaik az Adj, király, katonát! vetélkedő, a havonta megszervezett, nagy sikerű táncház, a Magyar Kultúra Napja. Hogy mit akarnak? Egészséges nemzettudatú s ezáltal teljes értékű életet élő erdélyi magyar ifjúságot, elősegíteni olyan kulturális és gazdasági háttér megteremtését, amely alapfeltétele az itthon maradásnak, részt vállalni a magyarság önrendelkezésének elérése érdekében vívott harcban, segíteni az erdélyi magyar egyetemi hálózat létrehozásáért folytatott küzdelemben, felvállalni azon közeg szerepét, mely által a nemzeti érzelmű magyar ifjúság hallatja hangját, kapcsolatrendszert kiépíteni a hozzájuk hasonló elveket valló Kárpát-medencei magyar ifjúsági szervezetekkel.
Haszmann Pál Múzeum
Fennállásának 40. évéhez közeledik a Haszmann Pál Múzeum, melyet idős Haszmann Pál álmodott meg, indított útjára. A múzeumalapító születésének 110. évfordulóján idén májusban erről emlékeztek meg Csernátonban. Az 1977-től, halálának évétől eltelt időszak sem csorbította az iránta érzett tiszteletet, szeretetet. Az ő álmát teljesítették ki gyermekei, Pál, József és Lajos. Ma a csernátoni Haszmann Pál Múzeum a magyar kultúra, a magyar nemzettudat megélésének egyik bástyája. Nem sok ilyen intézmény található a Kárpát-hazában, ahol a múzeum épületei is kiállítási tárgyak, ahol a látogató nemcsak a nemzet múltjával, népművészetével találkozik, hanem mindenekelőtt Haszmann Páltól olyan érzelmi töltetű ismeretanyagot kap, ami nemzettudatát egy életre meghatározhatja. A múzeum törzsanyagát az a magángyűjtemény képezte, amelyet néhai idős Haszmann Pál háromszéki tanítói állomáshelyein gyűjtött nagy szenvedéllyel. A gyűjtemény széles körben ismertté vált, a Haszmann-kúria ugyanis a helyi és a faluba látogató értelmiségiek rendszeres találkahelye volt, Haszmann Pali bácsi jó kedélye, széles körű tudása, felesége, Icuka néni csöndes, meditációra hajlamos úriasszonyi lénye mindig lenyűgözte a látogatóba, összejövetelekre idesereglőket. 1973. február 25-én az 1968–1973 közötti, viszonylag szabadabb romániai politikai légkörben a szomszédos Damokos-kúriában és annak közel kéthektáros telkén felavatták az intézményt. A múzeum 1999-ben vette fel alapítója, Haszmann Pál nevét.
Reménység Háza
A Brassó III. Református Egyházközség temploma, más néven Reménység Háza református keresztyén központ. A komplexum nagyjából külföldi segítséggel, két év alatt készült el, és 1992. október 4-én szentelte fel Csiha Kálmán püspök. A Brassó III. Egyházközség jelenlegi lélekszáma 1079, lelkésze Ménessy Miklós. A Reménység Háza a brassói magyarok közösségi háza, mely rengeteg kulturális, társadalmi és szociális eseménynek ad otthont. Hagyományőrző és közösségformáló ereje a változatos rendezvényeknek köszönhető, melyek lehetőséget adnak a kulturális igények kielégítésére a brassói magyarok számára. Ilyen például a tavaszi és őszi barcasági képzőművészeti tárlat, különböző könyvbemutatók, ismeretterjesztő előadások, havonta Nyugdíjasklub és tárlatmegnyitó, A Magyar Kultúra Napja rendezvénysorozat, húsvét előtti tojásírás-tanfolyam, Sokadalom – kézműves-seregszemle, 1956-os megemlékezés (emléktábla a templom falán), Bartalis János vers- és énekmondó verseny (idén a 19.) és rendezvénysorozat, Adventi sokadalom és koncert, előadóművészek is rendszeresen tartanak egyéni előadásokat, koncerteket. Járt náluk a Muzsikás, a  Kaláka, Lajkó Félix. 1993–2000 között a Reménység Házában működött a brassói egyetemisták színjátszó csoportja is, valamint a Sirülő néptánccsoport.
Sapientia Egyetem – Csíkszereda
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a romániai magyarság önálló egyeteme Európában, melynek célja nemzeti közösségünk oktatásának és tudományos életének elismert szakmai színvonalon való művelése. Küldetésük nemes: a keresztényi és egyetemes emberi értékek érvényesítése; versenyképes, minőségi oktatás és kutatás biztosítása, az erdélyi magyar oktatás hagyományainak folytatása; az egyetem átlátható, következetes működtetése, a szakmaiság és az akadémiai szellem értékeinek érvényesítése; egységes intézményi keretben hozzáférhető, regionális igényeket kielégítő, korszerű szervezet kialakítása; széles körű kapcsolatok kiépítése. A Gazdaság- és Humántudományok Kara regionális vonzáskörzet igényeihez igazodó, a jövő színvonalának megfelelő és az unióba tömörülő Európa értékeit közvetítő felsőoktatási intézményrendszer részévé kíván válni. A kar által kínált közgazdászképzésben a szaktudás mellett a képesség- és készségfejlesztés különös szerepet kap. A humán képzési ág elsődleges célja a tanárképzés, amellyel a Székelyföld és Erdély magyar nyelvű iskoláinak román–angol szakos tanárhiányát igyekszik pótolni. A Műszaki és Társadalomtudományi Karon zajló mérnöki képzés esélyt kínál arra, hogy a térségben a színvonalas műszaki képzés végérvényesen meghonosodjék. Az alkalmazott társadalomtudományi képzés arra ad esélyt, hogy a végzett hallgatók nem csupán a fejlesztéspolitika területén, hanem a térségi elit megújulásának folyamatában is jelentős szerepet vállalhatnak.
Székely Mikó Kollégium
Az 1850-es évek második felében református lelkészek egy csoportja középiskola létesítésének szándékával lépett a nyilvánosság elé. Megnyerték az ügynek Sepsiszentgyörgy város vezetőségét, gróf Mikó Imrét és Háromszék egész lakosságát. 1859. szeptember 1-jén megkezdte működését az első gimnáziumi osztály a Székely Mikó Kollégium elődjében, a Református Tanodában. A város telkére Háromszék lakói hordták össze az építőanyagot, és dolgoztak, hogy fiaik megfelelő körülmények között tanulhassanak. Az Egyházi Főtanács gondoskodása, gr. Mikó Imre, gr. Teleki Domokos és mások adományai tették gyorsabbá a megvalósítást. 1893-ban tartották a Mikóban az első érettségi vizsgát. Kitört az első világháború, tanárok és tanulók a frontra kerültek, az iskolában apadt a létszám. Majd következett Trianon, amikor a városban az anyanyelvi oktatás került veszélybe. A Mikó – egyházi iskola lévén – megtarthatta nemzeti jellegét, s hogy a többi szentgyörgyi iskola tanulója is anyanyelvén tanulhasson, összehúzódtak; Csutak Vilmos akkori igazgató irányítása alatt befogadták a többi iskola diákjait is a kollégium védőfalai mögé. A második bécsi döntés után alig kezdődött el az új tanév, természeti csapás érte az iskolát: 1940. november 9-ről 10-re virradó éjjel nagy erejű földrengés rázta meg a térséget, a városban a legnagyobb kárt éppen a kollégiumi épület szenvedte. Az 1948-as államosítás után különböző semmitmondó neveket kapott az iskola, de diákjai végig büszkén vallották, hogy ők a Mikóba járnak. Az 1989-es fordulat kétszeresen is változást hozott az intézményben: visszaállt a magyar tannyelvű oktatás, és a gimnáziumi jelleg lehetőséget nyitott a fiataloknak humán értelmiségi pályára is lépni. A 153 éves tanintézmény a történelmi Háromszék egyik legnagyobb és legeredményesebb magyar tannyelvű gimnáziuma, ahol igényes oktató- és nevelő- munka folyik. Az alapítók álma élő valóság.
A Háromszék szerkesztősége
A Háromszék napilap leginkább azzal vívta ki olvasói elismerését, hogy immár több mint két évtizede minden politikai vagy más jellegű hatalmi szférával szemben megőrizte függetlenségét. Ezért ma már nagyon sokan a magyar nyelvterület legbefolyásolhatatlanabb, legfüggetlenebb napilapjának tekintik. Ebből fakadó hitelessége miatt ma is az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő erdélyi magyar lap, mely internetes kiadása révén a világ minden sarkán élő magyarokhoz eljut. Valóságos szellemi műhelyként működik, a lap munkatársai mellett számos külső szakértőt, alkotót – történészeket, képzőművészeket, művészettörténészeket, néprajzkutatókat, írókat – megszólítva, bevonva a szerkesztésbe. Nemzeti megmaradást, jövőépítést, a magyarságtudat erősítését célzó eszmeisége értékfelmutatáson alapszik: a magyar sajtóban majdhogynem egyedülálló szombati, Hétvége című melléklete egyebek mellett történelmi, helytörténeti írásoknak, recenzióknak, könyv- és tárlatismertetőknek, népi mesterségeinket, hagyományainkat bemutató riportoknak, többség és kisebbség viszonyát taglaló, az erdélyi magyarság megmaradásának, gyarapodásának útjait kutató publicisztikának ad helyet. A Háromszék következetes elkötelezettje az autonómia eszméjének, mindenkor kész számon kérni azokon is, akik képviseletére vállalkoztak.
Színész-díj: László Károly
Sok tehetséges színészünk van Erdélyben, de kevés az olyan művész, akit nem érdekel a manapság oly divatos celebség, aki képes odahajolni a cipőfűzőjét idegesen babráló kisgyerekhez, az öregotthon lakóihoz, a kórház beteg gyerekeihez. László Károly ilyen művész. Aki ad. Reményt ad, hitet ad, bátorságot ad, utat mutat. Missziót teljesít. Hiszen, az ő szavaival élve, „amikor percenként pusztul el egy futballpálya nagyságú erdő a föld színéről, amikor megállíthatatlanul rozsdásodnak meg a lelkek, szakadnak meg az emberi kapcsolatok, amikor egyre több gyerek dadog, mert nincs, akivel beszélnie, akkor a játékos kedvvel megvert ember nem tétlenkedhet”. László Károly lobog, terjeszti a kultúrát, a szépet, szavai nyomán letörlődnek a könnyek, elviselhetővé válnak a fájdalmak, önfeledt mosoly fakad az emberek arcán. Mert színház az egész világ. László Károly eszerint is él. Színházat varázsol körénk mindenhol. Az utcákon, a tereken, kultúrotthonokban, a kórházakban; neveli a jövő színházközönségét: a gyerekeket. A modern technikai eszközöket nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti munkájában. Ezért alapította meg az ország első gyerek-tévészínházát, a Mesekalákát. Hisz az emberben, bennünk. Amatőr, szinte az utcáról behozott színjátszóknak fogta a kezét, egyengette útjukat, színpadi előadásokat rendezett velük. Köszönjük. Köszönjük, hogy bebizonyítottad, nemcsak a mesékben vannak hősök, hanem a való életben is, hogy lobogásod közben van időd rácsodálkozni az emberekre, megszorítani a kezüket. És ezt teszed mindennap, minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy közösségedet felemeljed. A mi feladatunk a Pro Urbe-díj, a Jóember-díj és egy tucat más díj kiosztásán kívül, hogy tapsoljunk Neked, mint ahogy tették eleink is, mert kiválóan alakítottál mind a színpadon, mind az életben.
MATEKOVICS JÁNOS ZOLTÁN
Csúcs Mária
Csíkszeredai újságíró, televíziós szerkesztő, rendező, a Duna TV székelyföldi munkatársa. Csíkszeredában született. Férje, Csúcs Péter szintén a sajtóban dolgozik operatőr-vágóként. Három gyermekük: Endre, Péter és István. Endre a stáb tagja is 2010-től. 1984-ben Csíkszeredában, a Matematika-fizika Líceumban (jelenleg Márton Áron Gimnázium) érettségizett, 1990-ben a Brassói Transilvania Egyetem Gépgyártás-technológia Karán szerzett üzemmérnöki diplomát, 1995–1997-ben a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán tanult és szerzett oklevelet. 2000–2002-ben Budapesten, a Sára Sándor alapította Dunaversitas Mesterkurzuson televízió- és filmrendezést tanult. 2000-től a Román Televízió magyar adásának tudósítója. 1993-ban társalapítója volt Csíkszereda első helyi televíziójának, a Csíki TV-nek. 2001-ig a Csíki TV szerkesztőség állandó munkatársa, szerkesztője és műsorvezetője. 1995-től a Duna Televízió csíkszeredai tudósítója. 2001-től a Magyar Televízió Határon túli műsorainak tudósítója, 2011-től az MTVA tudósítója. Híradós anyagok, tudósítások, riportok mellett számos dokumentumfilmet is készítettek. Jelszavuk: Minden, ami mozog. Emlékezetes tudósításaik a közelmúltból: Húsvéti eledelszentelés Csíkszeredában, Tempfli Imre prédikációja a 445. csíksomlyói búcsún, a Csíki harangszó története, a Kegyszobor története.
Zorkóczy Zenóbia színművésznő
Büszke vagyok arra, hogy a művésznővel évfolyamtársak voltunk a kolozsvári Babeş–Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán működő színházi tanszéken. 1999-ben államvizsgáztunk mindketten: ő Thália papnője lett, én pedig teatrológus, színházkritikus. Kolléganőm szakmai pályafutása nem mindennapi tehetségről, kitartásról, felkészültségről és elhivatottságról árulkodik. Jelen voltam olyan előadásán, amikor a zsúfolásig telt ház miatt csak a terem kitárt ajtaján kívülről tudtam megtekinteni a produkciót. Megnéztem egy-egy előadását olyan falvacskákban, ahol talán évtizedek óta, vagy esetleg még soha nem fordult meg színházi produkció vagy előadóművész. Alkotói, előadói palettája roppant változatos, termékeny, kulturális célkitűzései között jelentős szereppel bír az általa megálmodott és megvalósított egyszemélyes kulturális program, amely esélyegyenlőséget ad a vidéken és a szórványban élő magyar embereknek is a magyar kultúra és irodalom mélyebb, alaposabb megismerésére. Zorkóczy Zenóbia előadói repertoárja 14 műsort tartalmaz, amelyek között akad monodráma, forradalmi és szerelmi líra, magyar sanzonok gyűjteménye, adventi műsor, irodalmi összeállítás, költői est, vidám, zenés bohózat és interaktív gyermekműsor is. Önálló műsoraival fellépett már Erdélyben, Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Kanadában. Végezetül, de nem utolsósorban megemlíteném, hogy Zorkóczy Zenóbia nevéhez fűződik a kovásznai székhelyű Laborfalvi Róza Alapítvány létrehozása. A színművésznő által vezetett kulturális, művelődési és hagyományőrző intézmény célja a kultúra szeretete vidéken, az interkulturális tevékenység, valamint a kulturális esélyegyenlőség megteremtése.
K. KOVÁCS ISTVÁN teatrológus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A könyv megmarad
– Bálint Tibor-nap a Marianumban
Derűs nosztalgiával emlékeztek az író barátai és tisztelői szombat délután a Bölcsészettudományi Kar Horea út 31. szám alatti épületében (Marianum) megtartott prózagálán.
Prózaíró gálaestet szervezett a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT): a rendezvényen az erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb személyiségére emlékeztek, aki idén 80. életévét töltötte volna. Egyed Emese, a BTBT elnökének megnyitóbeszédét követően mintegy húsz szerző – André Ferenc, Balázs Imre József, Barcsay Andrea, Bréda François, Egyed Péter, Gondos Mária-Magdolna, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Láng Orsolya, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sántha Attila, Selyem Zsuzsa, Serestély Zalán, Székely Örs, Vida Gábor, Vizi Tünde, valamint levélbeli üzenetben (távollétében más olvasta fel szövegét) Borcsa János – idézte meg a lumpenek szószólóját. Az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakjai mellett fiatal tehetségek is bemutatkoztak, nagy meglepetést okozva az irodalombarát közönségnek. Azt, hogy Bálint Tibor munkássága csaknem mindegyik generációra hatással bír, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felolvasók jelentős részét „irodalommal kacérkodó suhancok’’ alkották. Amint az világosan meglátszott, a nagy öregeknek semmi okuk nem lehet aggodalomra, az utánpótlás kétségkívül biztosított. Mindenki a saját stílusán – ki esszében, ki novellában, vagy éppen készülő regényének részletében – fújta le a port az életműről, újra és újra felfedezve azt. Ebből a sok egyéni világ- és Bálint Tibor-élményből állt össze a színvonalas, az író emlékéhez méltó prózamozaik.
A meghitt hangulatú est folyamán szebbnél szebb történetek, anekdoták elevenedtek fel illatos nőkről, gőzölgő húslevesekről és pöttyös nyakkendőkről, arról, ami Bálint Tibor műveiből, de személyiségéből is árad, hogy tudniillik élni lehet is, nem csak muszáj. Az említett nyakkendőket egyébként a szünetben árverésre bocsátotta az író özvegye.
Akinek a Zokogó Majom még mindig egy kolozsvári kocsma, annak éppen itt az ideje, hogy kezébe vegye Bálint Tibor regényeit és novelláit, és kiderítse, miért zokog a majom, miért sántítanak az angyalok, vagy, hogy mitől őrült meg az a bizonyos kakadu. Mert, ahogyan azt Vida Gábor esszéjében hangsúlyozta: „A könyv megmarad”.
RUSU PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Karácsonyi könyvbemutatók a BBTE-n
Karácsonyi könyvbemutatót tartanak Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Popovici Termében december 18-án, kedden 16 órától.
Az eseményen a következő köteteket mutatják be: Sándor Katalin: Nyugtalanító írás/képek. A vizuális költészet intermedialitásáról; Bartha Csilla, Nádor Orsolya, Péntek János: Nyelv és oktatás a kisebbségben. Kárpát-medencei körkép; Zsemlyei Borbála: Kicsinyítő képzők az erdélyi régiségből; Fazakas Emese, Fóris-Ferenczi Rita: „Ezernyi fűszál zeng tücsökzenét”. Köszöntőkötet P. Dombi Erzsébet tiszteletére; Erdély Judit, Ördög-Gyárfás Ágnes, Ördög-Gyárfás Lajos, Péntek János: Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv. Az AESZ két évtizede a nyelvi közösség szolgálatában; Erdély Judit: Fatikus beszéd. Megszólítások, köszönések, kapcsolattartó szokások a székelyföldi nyelvhasználatban; Németh Boglárka: Aspect and Stativity in Hungarian. From General Principles to Language Specific Phenomena.
Krónika (Kolozsvár)