A legszebb esendőség
Könyv a marosvásárhelyi színészképzésről
Hiánypótló kiadvány jelent meg Marosvásárhelyen: olyan, amelyből számos, részben ismert, elfelejtett, avagy a nagyközönséghez már el sem jutott információt, történetet ismerhet meg az olvasó, miközben a kötet helyi vonatkozású – a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress nevű kiadója jelentette meg A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyvet, az elsőt a Magyar nyelvű színészképzés Marosvásárhelyen alcímű, négykötetesre tervezett sorozatból. Az igen szép kiállítású könyv (borítóját Bartha József tervezte) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet első korszakát vizsgálja a kolozsvári kezdéstől (1946-tól) egészen a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). Szerzői az egyetem tanárai – Albert Mária, Lázok János, Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Csép Zoltán és Balási András. Bemutatójára hétfő délután került sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zsúfolásig telt előcsarnokában.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeinek játéka után, moderátorként Kovács András Ferenc költő vette át a szót, a könyvbemutató beszélgetés formájában zajlott – a moderátor kérdezett, a szerzők-kutatók kollektívája (Kovács Levente igazoltan hiányzott), illetve Gáspárik Attila rektor pedig válaszolt. Mint azt KAF elmondta, a színház mindig válságban volt, ennek ellenére a színház helyzetét a világban biztonságban érzi. – Egy igen alaposan megszerkesztett könyvet tartok a kezemben. Miről szól? Közösségről, vitatkozásokról, a negatív legyőzéséről. A színháznak történetei vannak. Az erdélyi színészképzés '46-ban Kolozsváron indult, majd Marosvásárhelyre költözött, ez nagyjából egybeesik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. A többi legenda. Az ilyen műhelyeknek nagyon jó, hogy most már történetük van. Történészi munkák is ezek. Hisz a színház mindig is közösségi munka, ugyanakkor a legnagyobb háború. A pillanat marad meg belőle, nála szebb esendőséget nem ismerek. A kutató, szerkesztő, irányító és író kollektíva munkájáról csak jót tudok mondani. Mennyit tudnánk Szabó Lajosról, Kőmíves Nagy Lajosról a legendákon túl, ha ezek a portrék nem lennének? A szöveg- és képmellékletek csodálatosak. Nagyon fontos munkának érzem – mondta a moderátor, majd kérdéseire a szerzők válaszoltak, elsőként Lázok János: – Az anyag kutatása visszája a könyv kialakulásának. Az anyag diktálta önmagát, ugyanakkor egymáshoz is viszonyulnunk kellett, egymás anyagait is meg kellett ismernünk. Ahogy fokozatosan megismertük a feltáruló írásokat, azok egyre alakultak. Ungvári Zrínyi Ildikó elmondta, vannak dolgok, amik kimaradtak, van, ami pótolandó, például a kolozsvári korszak. De igyekeztek ezt is felkutatni, képeket szerezni. – Kőmíves Nagy Lajosban igen érdekes személyiségre bukkantam, ezenkívül sikerült megrajzolni azokat az alapvonalakat, amelyek mentén tovább lehet haladni a következő kötetben. Gáspárik Attila hozzátette, több-bőröndnyi anyag került az egyetem tulajdonába itthonról és külföldről, számos relikvia, például a budapesti, Blaha Lujza téri lerombolt színház függönydarabja. – Szeretnénk erdélyi magyar színházi múzeumot létrehozni és kutatással is foglalkozni. Ezt az egyetem programjába tudatosan szőttük bele.
Albert Mária a főiskola akkori, belső rendszabályáról beszélt. – A szigorú rendszabályzat lefoglalta a hallgatók idejét, én hiszem, hogy ezt be is tartották, hiszen nagyon fontos az időbeosztás. Balási András az intézményesítés periódusáról szólt. – Az az időszak a Székely Színház csúcsperiódusa volt, rengeteg előadással, a kevés, csupán párnapos szabadsággal. '54-ben áthozzák a főiskolát Marosvásárhelyre, a két intézmény között nagyon jó kommunikáció alakult ki, nagyszerű előadásaik voltak. A vizsgaelőadásokat például a Székely Színházban játszották, ezeknek törzsközönségük alakult ki. Holott a díszlet például csak jelzésszerű volt. Az intézménynek a város felé történő kommunikációjára az akkori rektor, Szabó Lajos nagyon odafigyelt, erről is legendák keringenek. Csép Zoltán a vizsgaelőadások kritikai fogadtatását ismertette. – Sok előadásról több írás is született, komoly kritikai munkák, többek közt Polgár István, Nagy Pál, Kemény János, Varró Ilona, Oláh Tibor tollából – mondta a szerző, majd tovább folytatódott a beszélgetés rendezőképzésről, vendégszereplésekről, sztorikról, színészekről, fotókról és azok beszerzéséről, előadásokról, színészéletről, az erről szóló cikkekről, riportokról, hiszen a kötetet korabeli dokumentumokkal, képekkel gazdagon illusztrált fejezet zárja.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Számvetés naplóban
Beszélgetés Virág György mérnökkel, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével
Beszélgetőtársunk szülei Kolozsvárról költöztek át Marosvásárhelyre a Székely Színház megalapításakor, mindketten a társulat műszaki munkatársai voltak. Gyermekkorát, de további életútját, érdeklődési körét is meghatározta a színház, az irodalom, a klasszikus kultúra. Közel másfél évtizedet töltött a Maros megyei önkormányzatban, életének mindennapjait 1988-tól 2004-es nyugdíjbavonulásáig naplóban örökítette meg, amely a közelmúltban jelent meg.
Mikor kezdett naplót írni?
- Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1988 óta vezettem naplót. Amit akkor nem írtam le, utóbb emlékezetből rekonstruáltam, de csak egy ilyen nagyobb lélegzetű kihagyás volt a tizenöt és fél év alatt, a 2000-es év. Amikor ennek az évnek a történéseit néhány napos-hetes összefoglalásban 2001. január elsején rögzítettem, úgymond a szabadnapomon, viszonylag friss emlékezetből írtam.
A többi évben, ’88. december 1-jétől kiindulva, napi rendszerességgel írtam, vagy éjszaka vagy nappal, ahogy időm akadt, tehát akkor jegyeztem fel a gondolatokat. Természetesen a szerkesztés során, amit nyugdíjazásomkor kezdtem el, 2004-ben, már bőven került szabad percem, de így is a szerkesztés három évig tartott. Ez alatt mérlegeltem, hogyan fogalmazzam elfogadhatóvá azokat a szövegeket, amelyek egyáltalán nem közlésre szánt írások voltak, hiszen nem azzal a szándékkal ültem le naplót írni, hogy majd valamikor kiadom, de az évek során egyre inkább gyűlt ez a fajta felismerés, szándék, tapasztalat, hogy majd meg kellene írnom a szerkesztett változatot is. Mert nyilvánvaló, hogy egy napi bejegyzés nem lehet olyan kerek, a gondolatokat úgy rögzítve, ahogyan az utóbb a könyvben megjelenik.
Hogy senki ne vádolhasson azzal, hogy mást írtam akkor és más jelenik meg a nyomtatásban, minden kutatónak rendelkezésére fog állni az eredeti kézirásos anyag fényképmásolata, amit teljes egészében átadtam a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítványnak. A számítógépes változatot 2004 őszén kezdtem beírni és 2007 decemberében fejeztem be. Nagyon nagy munka volt, hihetetlen erőfeszítés – eredetileg 800–900 oldalt tett ki a kézi változat.
A szerkesztett forma feszesebbé vált annak ellenére, hogy a szerkesztés során bizonyos, korábban leírt eseményekről vagy személyekről amennyiben véleményem megváltozhatott és megváltozott, megengedtem magamnak, hogy 2005-ben kommentárt fűzzek ezekhez – ami utóbb eszembe jutott vagy ami éppen aktuálissá tette a dolgot. És milyen érdekes, miként ismétlődnek a helyzetek, így vagyunk állandóan az észak-afrikai helyzettel, az Öböl-háborúval, már akkor is, ’88-ban volt Öböl-helyzet, a világpolitika mai szereplői már akkor is ott voltak a világ színpadán, forog a világ, de mintha makacsul visszatérne egy-egy pontra.
Mi késztette arra, hogy naplóírásba kezdjen?
– Ha poénkodni akarnék, azt mondhatnám, itt kezdődött, ahol beszélgetünk, a Bolyai Farkas Líceumban, ahol érettségiztem. 1961-ben végeztem – éppen ötven évvel ezelőtt – , kortársaim számára én írtam meg az év krónikáját, és én olvastam fel az érettségi ünnepségen: volt tehát némi előzménye a naplóírásnak. 1988. december 1-jén volt 70 éves a gyulafehérvári román nemzetgyűlés, és annyira elfogott a keserűség, hogy még mindig ugyanazokkal a hazugságokkal, történelmi hamisításokkal, csúsztatásokkal élnek, ugyanazt szajkózzák, hogy elkezdtem írni, azt mondtam magamnak, nem lehetetlen, nem vágyálom csupán: biztos, hogy közel van a Ceauşescu-rendszer bukása.
Nem akarom belemagyarázni, hogy a dolgok állásából következően logikus volt az előérzetem, hiszen nem mertem így leírni az első lapra. Féltem. Már jócskán benne jártunk a Gorbacsov-féle nyitásban, a peresztrojkában, tehát ez is közrejátszott. Hozzájárult a naplónyitáshoz az is, hogy a Kossuth rádiót hallgatva az ember sokkal több információhoz is hozzájutott, mint az átlag romániai, elsősorban a román ember.
De engem felháborított december elseje ünneplése, nekünk azóta sem, és soha nem is lesz ünnep. Annyira sértett, hogy miután hivatali kötelességem lett volna megjelenni a december 1-jei ünnepségeken, koszorúzásokon, úgy sikerült intéznem az évek során, hogy soha nem tartózkodtam Romániában december 1-jén. Úgy adódott, hogy az eurórégiók közgyűlését mindig erre az időszakra szokták összehívni. Togănel, a főnököm nem tudott idegen nyelveket, mindig engem küldött, én pedig kapva kaptam a lehetőségen.
Így sikerült elkerülnöm az elkerülhetetlent. Ilyformán megmentettem magam attól a kínos helyzettől is, hogy kifütyüljenek, amikor koszorúzom, mert ez is megtörtént. Ugyanis kénytelen voltam többször, nem december 1-jén, más alkalommal koszorút elhelyezni és kifütyültek. Számomra ez roppant kínos volt. Másoknak is. Tehát kerültem, ha lehetett, de itt jegyzem meg, hogy sokan megróttak ezért az RMDSZ-es vezetők közül. Én ezt így rendeztem. Nem tüntető módon, nem harsányan nyilvánítottam ki különvéleményemet, hiszen mint román törvényekre felesküdött köztisztviselő, nem is tehettem volna büntetlenül.
’88 végén kezdte írni, akkor ez mit jelentett, veszélyes volt?
– Annyira veszélyes, hogy december 15-én házasodott a volt padtársam, és nem mertem leírni a nevüket. A vártemplomban volt az esküvő, és csupán annyit írtam, hogy P és A esküvője a vártemplomban. A feleségem tudta, hogy naplót írok, de nem nézett bele soha, és nem is foglalkoztatta a dolog. Én elmondtam neki, látta, hogy későig fennmaradtam vagy hajnalban keltem. A naplóírás is beépült a mindennapi életem tevékenységei közé. Később lazítottam ezen.
Amikor a Kossuth rádióban 1989-ben már elhangzott, majd január végén Pozsgay Imre kijelentette, hogy népfelkelés volt ’56, és a hasonló nagy horderejű történések kortársa lehettem, mindezek arra sarkalltak, hogy folytassam a dolgot, és egyre kevésbé figyeltem arra, mit szabad és mit nem leírni, hogy ne törődjek sokat a veszélyesnek tartott gondolatokkal. ’88-ban nagyon lényeges dolog történt, néhai Balogh Csaba barátom lakásán megismerkedtem egy fiatal magyar történésszel, aki ’87-ben diplomázott Szegeden. Bárdi Nándornak hívják, ő lett később a könyvem szerkesztője.
Többször is, szinte kéthavonta találkoztunk titokban Csaba lakásán. Mindig hozott könyveket, folyóiratokat Magyarországról, és elvitte azokat a leveleket, amelyeket Csaba megjegyzéseivel fűszerezve mi fogalmaztunk meg Füzi Miska barátommal közösen. Nándi eljuttatta a Magyar Rádióhoz, Pozsgay Imréhez és más helyekre. De ez nem valami ellenállás volt, egyszerűen úgy éreztük, hogy valamit tenni kell. Így alakult 1989 decemberéig a naplóírás.
Hogyan indult a politikai karrierje?
– 1989 decemberében a véletlen úgy hozta, hogy Király Károllyal újra találkoztam. Király négy és fél évig, ’73 és ’78 között hivatali főnököm volt, és több mint tíz éven át eljártunk tekézni a valamikori Voinţa-pályára, a Ligetbe. Mivel munkatársaim a Nemzeti Megmentési Frontba delegáltak, akkor Király Károly engem meglátott, és javasolta, hogy vállaljam el a megye gazdasági ügyeit, feleljek én azokért a Front bürójában, én ugyanis igazán ismerem Maros megyét, hiszen a megyében rengeteg kisipari szövetkezet volt.
’90 január 3-án elvállaltam, onnantól kezdve március 20-ig, a rosszemlékű etnikai konfliktusig voltam pozícióban. Eredeti munkahelyemen állásomat felfüggesztették, zárolták, és pontosan az ominózus 20-án megválasztottak a kisipari szövetkezetek elnökének, ezért aznap bent sem voltam a tanácsnál, csak este tudtam meg az eseményeket. Másnap bementem és bejelentettem, hogy abbahagyom a politizálást. Erre jött Voican Voiculescu és kinevezett alelnöknek. Leváltották Kincsest, Királyt.
Meg voltam győződve, hogy semmi dolgom nem lesz szövetkezeti elnökként. Fel voltam szabadulva, hiába mondtam a tanácsnál, hogy három napja húszezer embernek vagyok a főnöke, hiába mondtam volna akármit is, megszavazták, hogy én legyek a magyar alelnök: belecsöppentem ebbe. Egy fizetésért dolgoztam három és fél hónapig, el akartam búcsúzni, otthagyni a politikát.
Naplóírás közben a kultúrával is foglalkozott a napi politika mellett, maradt erre is ideje. A köztudat általában úgy tartja: a mérnököt nem érdekli a színház.
– Két alapvető dolgot kell megjegyeznem: én eleve irodalomi beállítottságú voltam és vagyok, nagyon szerettem az irodalmat. A másik, hogy színházban, az egykori Székely Színházban éltem le a gyermekkoromat, az meghatározta az érdeklődésemet. Villamosmérnök vagyok, büszke vagyok arra, hogy Temesváron végeztem, de én folyamatosan, a naplón ez is végigvonul, hetente színházba jártam, ha jött egy társulat vendégelőadással, azt megnéztem, és nagyon sokat olvastam. Nyitott voltam a világra.
Virág György (1944, Kolozsvár)
Mérnök, politikus. A temesvári műszaki egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett, Marosvásárhelyen a Kisipari Szövetkezetek Megyei Szövetségének volt irodavezetője, majd energetikusa, termelési és műszaki osztályvezetője. A rendszerváltást követően vállalt politikai feladatot a Maros megyei önkormányzatban, ahol előbb alelnök, majd elnökként irányította a megye ügyeit, szívügyének tekintve a kulturális intézmények működését, a repülőtér fejlesztését. A megyei tanács éléről vonult nyugdíjba 2004-ben.
– Van még egy hobbim, a sportstatisztika, több mint ötven éve vezetem, a magyar válogatott játékosait, összes mérkőzését feljegyeztem, hányszor és kikkel játszott, hány gólt rúgott, az olimpiai szerepléseket is számon tartom, a mai napig vezetem. A román válogatottal ugyanez a helyzet. Ezt is ki lehetne adni. Szándékomban állt kiadni, de azután a munka után, ami a napló megjelentetésével járt, meggondoltam magam.
A műveltséggel kapcsolatosan hadd jegyezzem meg, a mi korosztályunk kulturális szemhatára tág, abban benne foglaltattak nemcsak a műszaki ismeretek, hanem az alapvető irodalmi művek is, tehát egy-egy idézet hallatán nem sokat kell gondolkozzunk, honnan is van ez, latin-e vagy francia. Sokat köszönhetünk tanárainknak, manapság ez ismeretlen. Mi úgy tudunk beszélgetni egymással, hogy bár húsz évig nem találkoztunk, már két mondat után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Sok éve, amikor a színház körül bajok támadtak, ön a társulat mellé állt. Ha ön nem humán beállítottságú, akkor is így tesz?
– Nos, akkor megszüntettük volna a filhamóniát, a népi együttest, a bábszínházat. A megyei tanácsosoktól szinte hetente kaptam a pofonokat a repülőtérért és a kulturális intézményekért, mondták, inkább javítsuk fel a közutakat. Tizenkét művelődési intézményt finanszíroztunk a megyei tanács költségvetéséből: Ez nem valami kegy volt, hanem csak így működhettek. A Látó folyóiratot is azért szerkeszthetik saját székházában, mert azt mondtam, hogy a lap a megyei tanács tulajdona. Ha már kirakta a Kereskedelmi Kamara a Toroczkai-Wiegand Ede-féle palotából, akkor legalább legyen egy tisztességes helye a szerkesztőségnek. A könyvtár, a képtár, a múzeum....
Most is figyeli, hogyan működik a megye.
– Fenntartom, hogy különösen itt, Marosvásárhelyen abban a helyzetben, amelyben élünk nincs más mód, mint nagyon pontos célokat kitűzni és azokért dolgozni, de nem tűzzel-vassal, sebbel-lobbal, hanem alaposan, szépen. És demokratikus módon. Amikor végre ismét kiírták a Kultúrpalotára magyarul is az intézmény nevét, egy nappal előtte a prefektus még bosszankodott ezen. Én azt szerettem volna kiírni, hogy dr. Bernády György Művelődési Palota, de nem ment. Nem ment át.
Keserűen tekint vissza?
– Ezzel a könyvkiadással túl vagyok a keserűségen. Restellem, hogy nem tudtam többet tenni, de csalódott nem vagyok. Nézze, úgy érzem, ha másképp csináltam volna a dolgokat, akkor az már nem én volnék. Nem tudtam én hasonulni ahhoz a közeghez, amiben mozognom kellett, és örvendek, hogy hatvan évesen önszántamból vonultam vissza. Nem akartam folytatni.
Jól érzi magát, amikor hazatér Vásárhelyre?
– Nem. A tavaly eldöntöttük, hogy kiköltözünk Budapestre, ott él a fiam, a menyem és két unokám. 2007-ben lettem magyar állampolgár, holott én annak születtem, akár kérhettem volna tíz évvel ezelőtt is, nem kértem, holott akkor megvolt az ideje; 2005-ben kértem, és két év múlva meg is kaptam, fizettem érte, rendesen. Nem kellett a protekció. Korábban azt hittem, hogy soha nem tudnék elszakadni lélekben Vásárhelytől. Nem állítom, hogy elszakadtam tőle, de amikor látom, hogy mi történik, hiszen interneten naponta olvasom az újságot, akkor azt gondolom, hogy Vásárhelyen már nem azt találom, amiért én a várost úgy szerettem.
A vonzalom gyakorlatilag nem 1990. március 20-án bicsaklott meg, ez egy hosszabb folyamat. Akkor súlyos csapás ért, és azóta tart ez a hosszabb folyamat. Menthetetlenül. Én mondhatok szépeket, mégis ezt érzem. Hiszen ha már Budapesten új lakást rendezünk be, jól vagyunk, jól érzem ott magam, akkor... Marad az írás és az utazások.
Az önéletrajzi regényemet tizenöt éve megírtam, de rossz. Háromszáz oldalasra tervezem, most csak száz van megírva, de az sem fényes. Ahogy Szőcs István mondja, ha valaki Vásárhelyen kívül elolvassa, nem érti meg. Ez még egy előttem álló cél, ha tényleg lesz elég ambícióm és futja a lelkesedésből, tán elkészül.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Gáspárik Attila a Nemzeti új vezérigazgatója
Megszűnik a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház évek óta tartó ideiglenes vezetése: július elsejétől Gáspárik Attila színész lett a legendás Székely Színház jogutódjának a vezérigazgatója.
Gáspárik lemond rektori tisztségéről, mert nem akar funkciót halmozni Lezajlott pénteken a Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium által szervezett versenyvizsga második fordulója. Bár a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségére többen is pályáztak, a második fordulóra már csak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem jelenlegi rektora, Gáspárik Attila jutott tovább. Ő egy 50 oldalas menedzseri vízióval pályázott a tisztségre, amelyben a Nemzeti 5 éves megvalósíthatósági tervét írta le. „A bizottság nagyon jónak találta a tervemet, csak arra voltak kíváncsiak, hogyan is lehet ezt majd pénz nélkül megvalósítani. Szerintem kevés pénzből meg lehet oldani mindent” – mondta a versenyvizsga után Gáspárik. Gáspárik Attila 2008 márciusától a marosvásárhelyi színitanoda rektora, azelőtt az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) alelnöke is volt. A színész és oktató amikor megpályázta a vezérigazgatói tisztséget, már akkor kijelentette, amennyiben elnyeri a pozíciót, lemond rektori tisztségéről. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak pont három évig volt ideiglenes vezetése: 2008 július elején menesztette a minisztérium Cristian Ioant tisztségéből, arra hivatkozva, hogy nem tett eleget kötelezettségeinek. Pár hónapig vezérigazgató nélkül működött a színház, majd a 2009-es év elején ideiglenesen Vlad Rădescut nevezték ki vezérigazgatónak. Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter 2010 októberében Vlad Rădescut Csapó Györgyre cserélte – szintén ideiglenesen. A minisztériumi döntés ellen azonban pert indított Rădescu, meg is nyerte azt, így a fővárosi táblabíróság úgy döntött, visszahelyezi vezérigazgatói tisztségébe őt ez év márciusában. Vlad Rădescu ideiglenes mandátuma a versenyvizsgáig tartott, hétfőtől már Gáspárik Attila veszi át a vezetést a Nemzetiben.
Szász Cs. Emese. Székelyhon.ro

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt a vásárhelyi születésű népdalénekes
November 26-án az alsó-szászországi Braunschweigben, 83 éves korában váratlanul elhunyt a marosvásárhelyi születésű Kerekes Tóth Erzsébet népdalénekes.
Ismét szegényebbek lettünk, bár az idei Szent György Napokon mikor még színpadra lépett (sajnos, ez volt az utolsó), olyan életerővel, optimizmussal és művészi erővel énekelt, hogy még koncert-turnén is gondolkoztunk. Mindenkit felismert a régiek közül, fantasztikus szellemi frissessége lenyűgözött. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet utolsó kolozsvári évfolyamán, 1954-ben szerzett színészdiplomát. Pályáját az Állami Székely Színház marosvásárhelyi színésznőjeként kezdte, majd az Állami Székely Népi együttes, későbbi Maros Művészegyüttes vezető énekeseként, több éven át igazgatójaként folytatta. Sajnos az intézmény 55 éves születésnapján már nem tudott jelen lenni. De gazdag életútjához az is hozzátartozik, hogy négy éven át igazgatta a Marosvásárhelyi Állami Bábszínházat.
1958 óta volt a Marosvásárhelyi, Kolozsvári, Bukaresti és a Kossuth Rádió munkatársa. Előadó művészetét Románián és Magyarországon kívül számos európai, Észak-amerikai és Távol-keleti államban élvezhették. A Magyar Rádió Ezüsttoll díjasa, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjének kitüntetettje, a Magyar Kultúra Lovagja, Marosvásárhely Díszpolgára volt. A szakmai kritika Török Erzsébet művészeti örököseként, a bartóki és kodályi hagyományokat messzemenően tisztelő és követő, igényes énekművészként értékelte.
Mint erdélyi lemezkiadó rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy a Marosvásárhelyi Rádió jelenlegi és volt igazgatója Borbély Melinda valamint Jászberényi Emese és a rádió jónéhány lelkes munkatársa, hozzásegített, hogy a meglévő felvételeit előkeressük és a modern technika elvárásainak megfelelően ismét közkinccsé tegyük. Csodálatos művészete ezeken a korongokon megmaradt, hiszen az utolsó előadónk volt, aki az erdélyi népzenét ízeiben, minden árnyalatában ismerte. Ő valóban sztár volt, mindannyiunk sztárja, akinek ajkán a leghitelesebben kelt életre népdalaink bensőséges, megejtő szépsége.
Bár élete utolsó éveiben távol élt szeretett szülőföldjétől, barátaitól, egykori rajongótól, mégis minden gondolata Erdély és a színpad volt. Egy interjúban így vallott önmagáról: „Sosem éreztem magam sztárnak, inkább egy egyszerű napszámosnak, aki igaz ügyet szolgál. A népdal sok kaput kinyitott előttem, és hálás vagyok ezért a sorsnak. Az emberélet véges , de a népdal az sosem hal meg, az örökké él”.
És most már a mindenki Tóth Böskéjének emléke sem.
Dancs Árpád
marosvasarhelyi.info
Erdély.ma

Volt egyszer egy város
Szelíd dombok között, a még jobbára zöldesen hömpölygő Maros partján. Álmos kisváros barátságos lakosokkal, munkásemberekkel, kézművesekkel, kereskedőkkel, értelmiségiekkel, akik szinte valamennyien egy nyelvet beszéltek. Szerettek dolgozni és tudtak szórakozni. Rendszeresen megtapsolták a Székely Színház előadásait, jól ismerték és tisztelték a színészeket, elegáns közönség hallgatta hétről hétre a Filharmónia zenészeit, a művészvendégeket. A klinikákon a helyi és a szomszédos megyékből érkező betegeket lelkiismeretes orvosok gyógyították, köztük sokan tudós tanárok, akik anyanyelvükön tanították az orvosjelölt fiatalokat. S munka után maradt idejük zenélni, festeni, szórakozni is. Tanítványaik, akik közül később egyre kevesebben maradhattak egyetemi éveik városában, szétszéledtek Erdélybe, kényszerűségből Moldvába, s a világ minden táján elismerésre méltó karriert futottak be. A város az 1946-ban Marosvásárhelyre költöztetett magyar orvosi karral, amely később a gyógyszerészettel bővült ki, olyan esélyt kapott, ami kiemelte a többi hasonló kisváros köréből.
Volt egyszer egy város, ahol egymást érték a patinás régi iskolák, köztiszteletben álló tanárokkal. Egy város, ahol jó volt gyermeknek lenni, s elbámészkodni a Kultúrpalota hűvös előcsarnokában, kibetűzni az üvegablakokon megörökített hírességek nevét. Jó volt végigmenni a rózsákkal beültetett főtéren, beosonni a hűvös templomhajókba, megállni a békás szökőkútnál, s fülelni arra, amit a szüleink egykori szobrokról suttognak; a Gulliver gyermeküzlet kirakata előtt kisiskolásként az elérhetetlen hajas baba után sóvárogni, később felpróbálni egy-egy Gubán cipőt, majd a tágas méteráruboltban megtapintani a finom szöveteket, kartonanyagokat, s betérni a városházával szembeni rövidáruboltba tűért, cérnáért, fonalért; balett- és hangszerórára járni a szakszervezetek házába, könyvet kölcsönözni, s a folyosón a fotóklub tagjainak fényképeit nézegetni.
Volt egyszer egy város, amelynek főterén a Maros vendéglőbe járt esténként, hét végén, aki finomat akart enni, s táncolni, mulatni vágyott, s a kisvendéglőknek, Hargitának, a Muskátlinak stb., kocsmáknak, cukrászdáknak is megvolt a sajátos vendégköre. A városháza mögötti piac környékén, a Lajos király utcán reggelente nagy volt a nyüzsgés, majd a déli órákban elcsendesedett a központ. Délután pedig megélénkült a korzó s nyáridőben a Ritz-fürdő, később a Cementlapok és a Víkend, a csónakázásra csábító tavirózsás Holtággal.
Volt egyszer egy város, ahol a hetvenes években módszeresen fogtak hozzá ennek a régi világnak az eltüntetéséhez, s az ipari létesítmények felépítésével járó lakosságcseréhez, olyan új lakosok betelepítéséhez, akiknek nem ide szólt a gyermekkoruk. Tudom, hogy minden változik, országok, kultúrák virágoztak fel és tűntek el, globalizálódik, keveredik a világ. Mindezek ellenére, amit e kettévált, kétarcúvá lett hajdani városból őrzünk még, arról nem lenne szabad önként lemondanunk.
Bodolai Gyöngyi. Szabadság (Kolozsvár) Népújság (Marosvásárhely)

Tánc(ol) az egész világ!?
Végzett az első koreográfia szakos évfolyam
Több mint négy évvel ezelőtt merült fel a gondolat a Színművészeti (ma Művészeti) Egyetem vezetőségében, hogy a mozgásművészet egyre erősbödő hangsúlyosságának – tehát lényegében a kor parancsának – figyelembevételével a színpadi művészetek oktatásának körében kiépítsen egy újabb szakirányt. Hosszú előkészületek (más egyetemek tanterveinek tanulmányozása, a lehetséges oktatói gárda kialakítása, a tananyag meghatározása, az egyes tantárgyak leírása, a lehetséges felvételizők körének felmérése stb.) után ezelőtt három évvel útjára indult az első évfolyam, s a gyorsan repülő idő máris megszülte elsőként érvényes, a hazai magyar felsőfokú oktatásban licenciátust igazoló diplomákkal a tarsolyukban útnak induló végzősöket.
Nem akármilyen évfolyam volt ez. Túl az úttörés nehézségein illik megvilágítani más, egyébként korántsem mellékes körülményeket. Az intézet vezetősége (akárcsak a közel egy évtizeddel korábban indított bábos képzés esetében) figyelembe vette azt a nem elhanyagolandó tényt, miszerint létezik az országban néhány jelentős táncegyüttes, köztük elsősorban a vásárhelyi Maros Együttes (a Székely Népi Együttes utódja, mely a műfaj történetében a Székely Színház megfelelőjének tekinthető mind a misszióját, mind a színvonalát, mind pedig a művészeinek rangját tekintve, lett légyenek azok táncmesterek, énekes szólisták, zeneszerzők, táncosok). Mivel felsőfokú táncoktatás nem létezett eddig, ezek a művészek évtizedeken át igazolt szakképesítés nélkül, igen alacsony fizetési besorolásban végezték rendkívül nehéz munkájukat, igen nagy területen ápolva és terjesztve a hagyományőrző népzenét, táncot. Az induló szakon lehetőség nyílott a diplomaszerzésre, és azoknak a szakembereknek a felfejlődésére, akikre pedagógusként, oktatóként, koreográfusként építeni lehet a jövőben mind a felsőfokú képzésben és kutatásban, mind a néptáncmozgalom területén.
Néhány elszánt táncos vállalta a kalandot: járni az egyetemre, tanulni, vizsgázni, közben elvégezni az együttesben a kirótt művészi feladatokat, s nem egy esetben a család életvitelében is részt venni. Sok egyeztetési nehézség, fogcsikorgató munkamenet és áttanult éjszaka verejtéke azonban meghozta a gyümölcsét: az évfolyam tagjai becsülettel helytálltak, tejesítették a licencvizsga szigorú követelményeit, melyek között első helyen állt egy saját összeállítású színpadi produkció koreográfiájának megtervezése és színpadra állítása. Ezeket a vizsgaelőadásokat láthattuk az elmúlt hetekben a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában, a Nemzeti Színház és a Stúdió Színház színpadán, illetve egy tanteremben. A végzősök különböző emberanyaggal dolgoztak, jórészt saját maguk menedzselték produkcióikat. Volt, aki hivatásos táncegyüttessel, vagy folyamatosan működő műkedvelő csoporttal vitte színre előadását, mások az általuk irányított iskolai csoportokkal vagy színészosztállyal dolgoztak. Megtapasztalták a színházi munkában elengedhetetlen együttműködések fázisait, segítették munkájukat rendezők, színészek, dramaturgok, zenészek, látványtervezők, alkalmanként irányító szaktanárok is vigyázó szemmel a munkafolyamatokat. Külön elismerés és köszönet illeti az előadásoknak helyet, próbalehetőséget és technikai hátteret biztosító Maros Együttes és a Nemzeti Színház vezetőségének. Nem utolsósorban örömmel és hálával üdvözölendő az előadások nézőterét majd minden alkalommal megtöltő közönség, mely újfent a táncművészet iránti növekvő érdeklődést, a műfaj (s ezen belül – miért ne mondjuk ki – a koreográfia szak) létjogosultságát igazolja.
Röviden, a minőségi sorrend felállításának igénye nélkül idézzük fel az alkotókat, produkcióikat:
Ivácson László a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetőjeként ült be három éve az "iskolapadba" és a magas szintű profi együttesnek A MaszkUra című, egyébként sorozatban is nagy sikerrel játszott táncszínházi előadásával vizsgázott. Neves munkatársi gárdájában olyan nevek találhatók, mint Orza Calin, Gálber Attila, Bordás Attila, Orbán Ferenc, Furik Rita és mások.
Benő Barna a nyárádszeredai Bekecs együttes vezetőjeként a Török Viola által színre vitt táncszínházi adaptáció, a Nemzeti Színház színpadán varázslatos hangulatban bemutatott Csongor és Tünde koreográfiájával vizsgázott, újfent bizonyítva, hogy az általa irányított együttes erőteljesen kopogtat bebocsátásért a hivatásos néptáncegyüttesek kapuján.
Varó Huba, aki a küküllőmenti néptáncok gyűjtésében is jeleskedik, a dicsőszentmártoni Kökényes együttessel vitte színre a But-Nasul Ilarimos (Halálos szerelem) című táncjátékát (melyben a táncházi indíttatású részletek mellett dramaturgiai egységbe, színpadi helyzetekbe szervezetten cigány táncmotívumok, kontaktelemek és tangóvariáció is szerepelt.
Deák Orsolya a másodéves színészosztály keretében a zenés színészet elnevezésű tantárgyba építve a híres Ettore Scola által rendezett A bál című film alapján készült forgatókönyvet vette alapul, és az elmúlt nyolc évtized elénekelt világslágerei segítségével megidézett divatos táncait színpadon megelevenített élethelyzetekbe sűrítve mutatta be.
Szász Péter a Napsugár néptáncegyüttessel színpadra állított Mese-remix (Seregélytánc) című táncszínházi előadással vizsgázott, mely egy mese világos, tisztán, figyelemre méltó stílusérzékkel és mértéktartással színpadi táncban megfogalmazott atmoszféráját költői érzékkel elevenítette fel. Szerencsés ötlet volt a narrátor (Köllő Nándor színészhallgató) szerepeltetése, melynek révén sajátosan humoros és interaktív elemek színezték az előadást.
Lengyel Ildikó előadásának címe is – Vándorút – jelzi a szándékot: az ősi eredetektől elindulva a kultúra alakulásának hosszú vándorútján különböző hatásokkal találkozunk, más népek táncainak motívumai idéződnek meg, el egészen a keleti mozgáskultúrát idéző divatos taekwondóig, mintegy az interkulturalitás és a hagyományőrzés egyensúlyának megtapasztalásaként. Közreműködött a Napsugár gyermek-néptáncegyüttes és az Xplozív Taekwondo Team olimpiai gyermeksportcsapat.
Érdekes színfolt volt a vizsgaelőadások sorában a Szedem szép virágom című produkció, melyet Kásler Magda állított színpadra a szabédi Fürge lábak elnevezésű tánccsoporttal. A groteszk, humoros elemek, a színpadi maszkok eredeti használata jó stílusérzékkel épült az előadás néptáncelemeibe. A csoport irányításában feltűnően érvényesültek az irányító hallgatónak a gyerekek képességeit kibontó pedagógusi érdemei.
Törzsök (Tóth) Zsuzsánna a segesvári Kikerics néptáncegyüttes tehetséges és bájos zsenge korú táncosaival állította színpadra vizsgaelőadását a kissé bohém hangulatot idéző Szélávi címen. Az együttes produkciója hangulatával, játékosságával kellemes meglepetést szerzett a közönségnek.
Szabó Piroska Világnyelv című vizsgaelőadását iskolás gyerekekből verbuvált csapattal vitte színre. Akárcsak az előbbi esetben, itt is örömmel konstatálható az az elkötelezettség, mellyel a hallgatók igyekszenek egyrészt a hagyományőrzés révén a néptánc "anyanyelvének" elsajátíttatására, másrészt a gyerekszereplők egyéniségéhez szabottan élményszerűvé tenni a játékot. Ennek a missziónak a felvállalása a végzős osztály tagjainak külön érdeme.
Végezetül álljon itt a három éven át szorgoskodó szaktanárok neve: András Lóránt, Luca Kinga, Szőke István, Rokaly Vilmos. Ők és az időnként meghívott vendégtanárok biztosítják a koreográfus-oktatás egyre emelkedő szakmai színvonalát.
Kovács Levente. Népújság (Marosvásárhely)

Hatvanhetedik év
Ma, május 16-án 11 órakor kezdődik a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezvénye, az Egyetem napja, amelynek keretében jeles művészeket és pedagógusokat tüntetnek ki.
Professor emeritus címet vesz át dr. Kovács Levente rendező, egyetemi professzor. Díszdoktori címét dr. habil. Ascher Tamás egyetemi professzor, rendező, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora a szeptemberi tanévkezdéskor veszi át.
A Stúdió Színház ezen a májusi napon szélesre tárja kapuit évtizedeken át hűséges közönsége előtt, hogy a különböző politikai rendszerek, válságok, elvándorlások, olykor a létét fenyegető kihívások dacára mindig megújulni képes, örökifjú intézmény együtt ünnepeljen a várossal.
1954 óta, amikor központi utasításra, politikai okokból, de szerencsére a híres színházi triumvirátus – Szabó Lajos, Tompa Miklós, Kovács György – irányítása mellett a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyre költözött, sok víz folyt le a Maroson és a Szamoson.
Sokan féltették az olykor indokolatlanul előkelő Színművészeti Akadémia néven emlegetett intézményt a provincializmustól és elsorvadástól, annál is inkább, mert ezzel a lépéssel az akkori magyar autonóm tartomány székvárosában már nem folytatódott a rendezőképzés, a költözés után erre már csak egy-két magyar hallgató számára Bukarestben és román nyelven nyílt lehetőség.
Néhány elhivatott színházi szakembernek és az erdélyi magyar kultúra mellett elkötelezett marosvásárhelyi közönségnek kitartó munkával sikerült az átköltözéssel járó hátrányokat hamarosan a romániai felsőfokú színművészet-oktatás előnyére fordítani.
Az 1962-ben megnyitott Stúdió Színházzal a "színi" már nem csupán iskolát jelentett, hanem egyszersmind a hetedik, állandóan frissülő magyar színházi társulatot is, ahol a diákok és a tanárok közösen, repertoárszínházi keretek között, évente több mint száz előadást játszottak. Az európai modern színházi mozgalmak, események, színdarabok és szerzők a Stúdió Színház közvetítésével jutottak el a hajdani Marosvásárhelyi Székely Színház közönségéhez, majd a fiatalabb korosztályhoz is; a főiskola a klasszikus magyar és világirodalmi alkotások mellett az abszurd – Ionescu, Mrozek, Beckett –, az egzisztencialista, a pirandellói dramaturgia, Grotowski és Brook szakrális színházának ismeretlen tájaira is rálátást biztosított. A rendszerváltás után újra elindult a magyar rendező- és dramaturgképzés, immár saját keretek között, és minden irányban nyitottan.
Az évtizedek alatt közel ezer végzett hallgató közül sokan a világ legkülönbözőbb sarkaiba is eljutottak, és akár a színművészeti pályán, akár más hivatásban folytatták életútjukat, a hely szelleme – a folyamatosan megújulni képes, gazdagodó hagyomány, nyitottság és igényesség – meghatározó szerepet játszott tevékenységükben.
A marosvásárhelyi "színi" a Köteles Sámuel utcában a diktatúra ínséges évtizedeiben is a szabadság szigete volt. A rendszerváltás óta eltelt csaknem negyedszázad alatt az intézménynek sikerült kivívnia a jelentőségéhez méltó UNIVERSITAS rangot. Chartájában és mindennapi gyakorlatában egyaránt a szellemi szabadság, az anyanyelvi oktatás, a személyes felelősségvállalás, az egyetemes kultúra és a szűkebb közösség szolgálata mellett foglal állást.
Ma már a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész, bábszínész, rendező, mozgásművészet, színháztudomány, zenepedagógia, audiovizuális multimédia és látványtervezői akkreditált és engedélyezett szakokon biztosít alap- és mesterfokú képzéseket, román és magyar nyelven képez szakembereket, doktorátusi iskolával rendelkezik, ahol a nemzetközi elvárásoknak megfelelő és folyamatosan bővülő elméleti oktatást nyújt a hazai és külföldi hallgatóknak. A román tagozattal egyetértésben létrejöttek az önálló román és magyar művészeti karok. A felújított Pállfy-házban kapott helyet a zenei képzés. A Köteles utcai, jól felszerelt tantermekben egész nap "élet zengi be az iskolát"; valakik mindig próbálnak, készülnek, hangképeznek, vitáznak, táncolnak, énekelnek, mozognak, sminket, plakátot, jelmezt, koreográfiát, díszletet készítenek vagy verset mondanak, amitől az utcán áthaladó járókelő is úgy érezheti, hogy "az élet is derűs iskola lesz"…
Ugyanakkor az egyetem színházi intézményként is működik, színes, a teljes színházi évadot átfogó repertoárral, amelynek keretében a végzősök vizsgaelőadásait láthatja a közönség. Két igényesen kialakított és felszerelt színházterem és játéktér/színpad áll a színházi alkotók rendelkezésére: a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színház és az új, Levél utcai Studio 2.1 – Bábstúdió. A két stúdiószínház látogatottsága folyamatosan nő. Az utóbbi másfél évben az előadások nézőszáma meghaladta a tizenkétezret, mára elérte a tizenötezret. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal, a város többi zenei, egyetemi és kulturális intézményeivel szoros együttműködésben a multikulturalitás jegyében kívánja szolgálni a várost és a közösségi kultúrát.
(K. G.)
Népújság (Marosvásárhely)

Nem felejtjük..
Önéletrajzi emlékeket, változatos élményeket tartalmazó könyvének olvasása közben kaptam a mellbevágó hírt dr. Bartha István váratlan haláláról. Pár nappal előbb találkozhattam Vele utoljára – budapesti otthonában. Régi, igaz barátom volt Ő: annak idején osztálytársam a vásárhelyi Református Kollégiumban, majd – érettségi után – katonatársam az akkor létrehozott székely hadseregben. Minket ugyanis az érettségi után 1943-ban azonnal behívtak katonának, s a szászrégeni és besztercei kiképzés után mindjárt kivittek a frontra, a Kárpátokba, hogy később megismerhessük a fogolysors keserveit is. Bőséggel volt tehát felidéznivaló, megtárgyalandó témánk ezen az utolsó találkozáson...
Ekkor vehettem kézbe István utolsó, nekem dedikált könyvét, minek a címe: Ábel Svédországban. (Ábel itt nem más, mint maga a szerző.) Bartha István ezúttal részletesen, színesen emlékezik arra a harminc esztendőre, amit a svédek országában töltött – voltaképp kényszerűségből, ám megbecsült szakemberként. Miután elvégezte Budapesten a Műszaki Egyetemet, mint gépészmérnök rövid itteni tartózkodás után volt kénytelen elhagyni Magyarországot, s lényegében szülőföldjét, Erdélyt is. Azonban: emigrációja éveiben nem lett soha hűtlen ezekhez a tájakhoz, családjához, barátaihoz, akikhez mindenkor szoros szálakkal kötődött.
A katonai szolgálat és a szovjet hadifogság miatt négy évet veszített a tanulmányi időből, így csak 1951-ben szerezhette meg gépészmérnöki diplomáját. Rövid ideig Budapesten dolgozott – s 1955 májusában vallásos meggyőződése miatt (akkori felesége révén a jezsuiták körébe került) letartóztatták, börtönbe zárták, és amikor innen megszabadult, 1956 decemberében külföldre távozott. Itt a malmői hajógyárban kapott munkát. Figyelmét leginkább a rozsdaproblematika kötötte le: így lett belőle jeles korróziókutató.
Első feleségétől elválva 1974-ben házasságot kötött a marosvásárhelyi Székely Színház kiváló művésznőjével, Erdős Irmával, akivel közel három évtizeden át élt boldog együttlétben. 2002-ben meghalt Erdős Irma; itt nyugszik a vásárhelyi református temetőben, ahol mostantól fogva ismét együtt lehetnek. Bartha István svédországi évei után is mindvégig hűségesen őrizte-ápolta szeretett felesége, Irma emlékét; ennek az ékes bizonyítéka, hogy 2004-ben barátaival együttműködve létrehozta Vásárhelyt a színház keretei között az Erdős Irma Alapítványt és ösztöndíjat, s míg ezt be nem tiltották, minden esztendőben sorra került arra a rendezvényre, mely alkalommal néhány tehetséges fiatal színész részesült kitüntetésben, általa finanszírozott jutalomban. (Találkozásunk alkalmával elkeseredetten hozta szóba a színház jelenlegi vezetőségének nehezen érthető döntését...)
A Svédországban megélt évek alatt Bartha Istvánnak bőséggel volt része szakmai sikerekben. Sokoldalú tevékenységét rangos elismerés méltányolta. Tanári munkássága is jelentős volt. Előadásaival, szervező tevékenységével sok sikert aratott. Gyakran megfordult különböző országokban, konferenciákon vett részt – a szakma elismert jeleseként.
Szellemi arculatának, egyéniségének egész hosszú élete folyamán jellemző jegye volt a sokoldalúság. Az ökológia mezején való jártassága például komoly irodalmi érdeklődéssel párosult; ezt bizonyítják a különböző kiadóknál megjelent könyvei s a lapokban, folyóiratokban közölt cikkei. Mindemellett volt része megpróbáltatásokban, sőt kudarcokban is. Közvetlen s személyes tapasztalatok nyomán ismerhette meg a szovjet hadifogolytáborok belvilágát, a budapesti és bukaresti börtönök mindennapjait.
Utolsó könyvének epilógusában ígérte, hogy a sok kedves svéd, magyar, román ismerőst, barátot el nem felejti – amíg él. Most, amikor hamvai itt örökre helyet kapnak a szülőföldben, mi is azzal búcsúzunk szeretett barátunktól, dr. Bartha Istvántól, hogy soha el nem felejtjük őt.
Nagy Pál
Népújság (Marosvásárhely)

Mi(ért) vagy, te város?
Marosvásárhelyi színek, illatok...
Lecsúszott vagy feltörekvő város lett-e a hajdani Novum Forum Siculorumból? Létezik-e egy "megrögzött" Marosvásárhely? Miért volt szükség a városalapításra, minek köszönheti kiváltságait az egykori "székely sziget" , rászolgált-e az évszázadok során a "mártírváros" megnevezésre, minek tulajdonítható kultúrához érto polgárainak jelenlegi rétegződése, illetve mi helyettesíti a hajdani társadalmi érintkezés tereit? – ezekre a kérdésekre kaphattak várostörténeti mozzanatokban gazdag, anekdotákkal színesített válaszokat az Ariel Napok keretében az Élokönyv Színpad rendezvényeként megszervezett eszmecsere résztvevői. Spielmann Mihály művelődéstörténész, író és Király István rendező kérdezz-felelek játékából két nemzedék izgalmas párbeszéde bontakozott ki, amely Marosvásárhely múltjának és jelenének nagy pillanatait előhíva vitát is generált.
Spielmann Mihály a legrégebbi időkig, a városalapításig pergette vissza a történetet – amely nagy valószínűséggel a honfoglaló magyarok utáni első nemzedékkel kezdődik –, majd évszázados léptekkel közelítette meg az egykori Székelyvásárhelyből lett Marosvásárhely közelmúltját.
A szász városokhoz viszonyítva Marosvásárhely nem volt jelentős város. A Maros folyó partján elhelyezkedő településként az átmenő kereskedelem helyszínéül szolgált. Területét a környező falvak megvásárlásával növelte. Polgárai kézművesek, ugyanakkor parasztok voltak, délelőtt csizmát varrtak, délután földet műveltek – hangzott el a történelmi áttekintő során, majd az is megfogalmazódott, hogy a város elsősorban gazdasági érdemeinek köszönhette kiváltságait.
A Dorin Floreától származó "mártírváros" megnevezés kapcsán négy pestisjárványról, illetve négy tűzvészről és a két, ’70-es évekbeli árvízről tettek említést a beszélgetők.
– Sok erdélyi várost értek hasonló csapások, csak nálunk több dokumentum maradt róluk – jegyezte meg a történész, aki még jól emlékszik az 1970-es áradatra – amely "úgy jött, mint a lórúgás," a lakosságot ugyanis nem készítette fel rá a hatóság, csak akkor szóltak, amikor Régen felől vonult az ár –, és az 1975-ös árvízre is, amelyre az emberek még kevésbé számítottak.
– Nagyon bízott magában a város – mondta Spielmann, majd a faluról betelepülőket magához idomító Marosvásárhely lassú, de biztos növekedését részletezte.
– Az 1950-es évekig kialakult a két város fogalma. Létezett egy hivatalos város, a Dandea városa, illetve volt a polgárság városa, amely az 1920-as kivándorlások miatt gyengült, de mégis elég erős maradt ahhoz, hogy a székelység vezető városa legyen. Vásárhely mindig Kolozsvárhoz mérte magát, nem Udvarhelyhez vagy Sepsiszentgyörgyhöz.
Lefejezett virágkor
A továbbiakban az 1945 előtti és utáni városkép körvonalazódott. A kultúra intézményes keretei ’45 után teremtődtek meg, azelőtt a városnak nem volt színháza – különféle "vándortruppok" érkeztek kétes értékű produkciókkal, olyan is volt, hogy egy színigazgatónak pénzt gyűjtött a lakosság, hogy távozzon –, mindössze két mozi és egy irodalmi kör – a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság – működött, illetve egyetem és múzeum sem létezett. A kultúrvárossá fejlődés fontos mozzanatának számít a Székely Színház megalakulása, illetve az orvosi egyetem Marosvásárhelyre költöztetése, melynek következtében a művészet támogatását lelki szükségletnek érző tanárok és diákok kerültek a városba. 1945 után alakult meg a művészeti líceum, amelyben a mai festőnemzedék kinevelődött, illetve a pedagógiai, tanárképző főiskola, amely a művészet újabb pártfogóit hozta a városba. Fontos várostörténeti pillanat következett be 1954-ben is, amikor a kolozsvári Színművészeti és Zene- Konzervatórium Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven Marosvásárhelyre költözött.
– Míg Bernády korában a civilizációra, 1945-től a kultúrára tevődött a hangsúly, Marosvásárhely komoly kultúrvárossá lett. A diktatúra évtizedeiben a politikum átvette a szerepet, és elkezdődött a kultúra leépítése. Novák Zoltán kutatása szerint ez 1974-től következett be. Ebben az időszakban nemcsak leépült a kultúra, de a kultúra támogatóinak rétege elhagyta a várost. 1989 decembere a fordulópont. Huszonnégy évvel a rendszerváltás után hiszem, hogy akkor sikerült egy hosszú folyamatot, egy romboló tendenciát megállítani – összegzett a történész.
Mínuszok és pluszok
A beszélgetés legizgalmasabb része természetesen a mai Marosvásárhelyről szólt, a "mi nincs ma?" kérdést járta körbe.
– Korábban működtek irodalmi körök a városban, ezek a diktatúra idején kitörési pontot, menekülési lehetőséget jelentettek. Ma ki irányítja a kezdő tollforgatókat, ki hajol le újra? Létezik ugyan számos civil szerveződés, de ezeket gyakran a politikum dominálja, mintha a politikum fejéből pattanna ki az ötlet az egyes szervezetek létrehozására – jegyezte meg Spielmann, majd a Látó irodalmi csapata kapcsán azt nehezményezte, hogy nem tudni, mekkora közönsége van a folyóiratnak, erre vonatkozó felmérés ugyanis nem készült.
A kultúrakedvelő vásárhelyiek rétegződése, az egyes írók, illetve rendezvények körül kialakuló kis törzsközönségek kapcsán Spielmann így fogalmazott:
– Az emberek már nem mindenevők. De ez jó, ez a nagyváros jellemzője, arra utal, hogy van miből választani. Egymásra tevődnek a rendezvények, a könyvbemutatókon elfogynak a könyvek, a színház épülete nem elég a könyvvásár áradatának befogadásához. Nem szabad előítéletekkel lenni a kultúrjelenségekkel szemben. Marosvásárhelyen van kultúrélet, létezik, csak fel kell fedezni – vonta le a következtetést a történész, majd kétértelműen utalt vissza az előadás címére (Marosvásárhely: flekkenkultúra – kultúrtörténet): – Marosvásárhelyen jól lehet lakni, kitűnő a kínálat.
– Mi helyettesíti a régi korzózást, a teret, amely kiveszett? – kérdezte Király István.
– A főtér megszűnt sétatér lenni. Az embereknek van lakásuk, illetve vannak "korcsomák", kávéházak, egyeseket felkap a divat, másokat leejt. A társadalmi lét régi, jó formája megszűnt, ma már nem "üthetem be" magam valakihez bejelentés nélkül. De vannak kis helyi főterek, agorák, és ezek körül kis közösségek alakultak. A társadalmi élet másik formáját a nagy rendezvények jelentik, azokon valósul meg a nagy társas magány.
Az elkövetkező percekben a közönség bekapcsolódásával a fiatal generációk kulturális létformájáról, illetve nemlétéről fogalmazódtak meg vád-, illetve védőbeszédek. Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója az ’50-es, ’60-as évek kultúraigényéről, majd a ’90-es évek eufóriáját követő elsivatagosodásról szólt, ugyanakkor viszont azt is hangsúlyozta, hogy a marosvásárhelyi polgárok 19 éve eltartanak egy könyvvásárt, ehhez fogható teljesítménnyel egyetlen város sem büszkélkedhet. Kiss Éva irodalmi titkár a középiskolások gólyabáljaira, illetve a Református Kollégium négyévente átalakuló, színvonalában mégis állandó kórusára hívta fel a figyelmet, és azt üzente a mai nemzedékek bírálóinak, hogy a fiatalokon nem érdemes számon kérni a 30-40-50 évvel ezelőtti struktúrákat, ők ugyanis újrateremtik a kulturális megmutatkozás lehetőségeit. Spielmann Mihály igazi polgári derűvel válaszolta meg a beszélgetés alapkérdését:
– Igen, Marosvásárhely kultúrváros. Amíg én jól érzem magam a város kultúrájában, és nyugdíjasként is fontosnak érezhetem magam, ezt szubjektíven eldönthetem.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

„Magyarabb” vásárhelyi színházat szeretnének
Hiába próbál érvényt szerezni a valós és teljes kétnyelvűségnek a marosvásárhelyi származású, Kolozsváron élő Hints Miklós, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház homlokzati feliratával kapcsolatos észrevétele vagy megválaszolatlan maradt, vagy elutasításban részesült.
A szerkesztőségünket is megkereső nyugalmazott vegyészmérnök arra próbálta felhívni a hatóságok figyelmét, hogy a marosvásárhelyi magyarok számára nem helyénvaló, hogy az egykori Székely Színház utódjának számító Nemzeti Színház bejárata fölött csak a Teatrul Naţional megnevezés jelenik meg. Magyarul csak oldalt és lényegesen kisebb betűkkel tüntették fel az intézmény, illetve a társulat nevét.
„Nem természetes, hogy egy olyan városban, mint Marosvásárhely, ahol maga a színház létesítése is a magyarsághoz kötődik, az anyanyelvű feliratnak csak mellékesen legyen helye. Ezt már jeleztem Kelemen Hunor miniszternek, Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkárnak, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnak (CNCD), a színház igazgatójának, de mindenünnen csak elutasító választ kaptam vagy még olyant sem” – panaszolta el lapunknak Hints, kiemelve, hogy ő és ismerősei csupán az RMDSZ tárcavezetőjének legalább tíz levelet jutattak el az elmúlt hónapokban, de egyikre sem kaptak választ.
A kifogásoltakról és a levelekről Gáspárik Attila, a színház igazgatója is tud, azonban a ’89 előtti világra emlékeztető feljelentésekhez hasonlítja ezeket. „Ahelyett, hogy felkeressen és előadja a panaszát, ez az ember – aki nem is tudom, hogy egyáltalán valós személy-e vagy csak e név mögé bújik – mindenütt feljelentett, ahol csak tehette” – sérelmezte Gáspárik.
Gáspárik: fűrészeljem le?
„Akkor most kimegyek, veszek egy vasvágót, és lefűrészelem a már meglévő feliratot. Vagy építek még egy kis falat, hogy férjen el a magyar felirat is. Esetleg kiteszem a székely zászlót is, meg az Árpád-sávost” – reagált a Krónika megkeresésére a színház vezérigazgatója, aki rendkívül bosszantónak nevezi Hints Miklós hadjáratát.
Szerinte az illető személynek előbb meg kellene számolnia, hány kétnyelvű felirat van a rendőrségen vagy a kórházakban, és csak utána támadja a színházat. „Amióta átvettem az intézmény vezetését minden egyes külső és belső felirat a Nemzetiben három-, azaz román, magyar és angol nyelvű. A román nyelvű előadásainkat magyarul feliratozzuk. Kétnyelvűsítettük az intézmény fejlécét, a jegyeket, bevezettük a Sütő András, Molter Károly, Köteles Sámuel, Aranka György nevét viselő bérleteket. Két éve tanulmányozzuk, miként lehetne az épületet, többek között annak a főhomlokzatát rehabilitálni, már perre is jutottunk az építővel. Kell még ennél több?” – sorolta érveit Gáspárik.
Az igazgató úgy érzi, az ő lelkiismerete tiszta, mert a Teatrul Naţional felirat jóval a kinevezése előtt, Kárp György gazdasági igazgató regnálása alatt jelent. Úgy tudja, a kisebb, magyar nyelvű feliratot néhány évvel később, Béres András akkori társulatvezető helyeztette ki. A jelenlegi intézményvezető ugyanakkor értelmetlennek tartja egy, a magyarellenes politikusokkal vívott harcban újabb front megnyitását. Emlékeztetett, Marius Paşcan, a szenátus művelődési bizottságának az alelnöke így is számtalanszor támadta és kérte a leváltását, mert úgymond elmagyarosította a vásárhelyi színházat.
CNCD: a törvény nem a méretről szól
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács még februárban tárgyalta Hints Miklós panaszát, azonban semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy az épület homlokzatán nagy betűkkel csak románul írja az intézmény nevét. Haller István, a testület tagja azzal indokolta lapunk megkeresésére a bizottság döntését, hogy Romániában nem létezik olyan törvény, amely szabályozná a különböző nyelveken használt feliratok méretét.
„Megértettem Hints urat, de amennyiben neki adunk igazat, és a színház vezetősége beperel, nincs az a bíróság ebben az országban, amely ítéletében kimondaná, hogy használjanak egyforma méretű betűket” – vélekedett Haller István.
A jelenlegi állás ellenére is Hints Miklós reméli, hogy az illetékesek belátják tévedésüket és előbb-utóbb eltávolítják vagy kétnyelvűsítik az egyébként engedély nélkül kihelyezett egynyelvű feliratot.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

A múltat végképp eltörölni!
Ami az elmúlt ötven esztendőben Marosvásárhelyen történt, az nem más, mint egy székely–magyar város durva elrománosításának vérlázító históriája.
Marosvásárhely egy időre kénytelen-kelletlen az erdélyi magyarság szellemi fővárosává tétetett – kicsit művien, állami beavatkozásra! –, mert amit elvettek, eloroztak a kolozsvári magyarságtól, azt az egykori székely főváros kapta meg. A rövid ideig működő Magyar Autonóm Tartomány székhelye. Így lett itt Székely Színház, Székely Népi Együttes, magyar nyelvű orvostudományi egyetem, magyar színészképző főiskola, tanárképző pedagógiai intézet. Szemre-színre magyar város volt, de a mélyben már kikezdték ezt a jelleget, s alighogy Maros Magyar Autonóm Tartománnyá gnómosították a korábbi „rezervátumot”, elkezdődött az intézmények, iskolák összeházasítása, hirtelen mindenütt megjelentek a román tagozatok, amelyek lassan, de biztosan nyelték le a korábbi magyar intézményeket. Ez volt Iosif Banc és Nicolae Vereș elvtársak „dicsőséges” marosvásárhelyi uralkodásának kora.
Bernády György városa akkor még nehezen adta be a derekát, s a nagyromán „szellemeskedés” úgy elolvadt 1940-ben, mintha soha nem lett volna. Aztán a Ceaușescu-éra és az 1989 utáni eredeti román demokrácia tettek róla, hogy ez ne így legyen. 1989 után – a fekete március ellenére – még sikerült egyszer-kétszer magyar polgármestert választani, de aztán egy maroknyi magyar nemzetáruló segédletével elkezdődhetett a Florea-korszak, s a román nacionalizmus és kiszorítósdi úgy felvirágzott újra, hogy a jöttmentek kezdték „bevándorlóknak” nevezni az őshonosokat, s ott rúgnak beléjük, ahol csak tehetik. Még a város magyar múltjába is.
Most váltig tagadják például, hogy a római katolikus egyháznak lett volna itt főgimnáziuma, annak ingatlanja, s a tolvajok tolvajt kiáltanak. Önjelölt „történészek” hadováznak, hogy a Katolikus Státus nem a római katolikus egyház. Nyilván, ortodox, és a román állam működtette, s épített magyar iskolákat, árvaházakat, öregotthonokat, kórházakat, hogy „nagylelkűen” a magyaroknak ajándékozza! A per most az egykori katolikus főgimnázium épületéért folyik, melyben az Unirea tanintézet kakukkoskodik, s kéretlen prókátorok vájgatnak fennhangon: „a magyarok ki akarnak kergetni az eddig sikerrel bitorolt tulajdonból”. Pedig még ez sem igaz…
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szenvedéllyel a színházért – Interjú Nemes Levente szentgyörgyi színművésszel
„Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki.”
– Legutóbb azzal lepett meg, hogy a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron zenekarában a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte. Kinek volt az ötlete?
– Egy kollégám kért fel, nekem is meglepetés volt, nem azért, mert olyan nagy drámai színésznek tartom magam, hanem, mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám valamit meglátott bennem, megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, és próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert ez olyan kihívás volt, ami elől nem akartam kitérni. Szeretem a kihívásokat, az ütközéseket.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, színházigazgató, 1939-ben született Medgyesen. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbit 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes–nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. Gyakran lép fel a bukaresti rádió magyar nyelvű adásaiban, de nemegyszer vállalja pódiumműsorok rendezési feladatát is. 1998-ban Kádár Imre-díjat, 2007-ben Jászai Mari-díjat, 2009-ben Kaszás Attila-díjat kapott. 2001-ben a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján életműdíjban részesült.
Aztán nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak, de együtt is énekeltek velem. Aztán a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, és az unokám felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
Különben a humor nem idegen számomra, sokat foglalkoztam Bajor Andorral, 1985-ben összeállítottam egy önálló Bajor-estet, dal, vers és próza is volt benne, a bemutatóra a szerző is leutazott, de utolsó pillanatban letiltották, évek múltán még a műsorfüzetet is bezúzták. 1992-ben a harmadik Színházi kollokviumra felújítottam, de csak egyetlen előadást ért meg, mert éreztem, hogy sokkal több munka lenne vele, de én közben igazgató lettem. Karinthytól tanultam, hogy a humor nem ismer tréfát.
– Sokunknak Nemes Levente hangján szólal meg Székely János Dózsa című poémája, amit az Ön előadásában lemezen is rögzítettek. Mit jelentett Önnek ez a monodráma?
– Készültem arra, hogy most, az 500 éves Dózsa-évfordulón valakinek eszébe jut, hogy én ezt legalább 250 alkalommal játszottam, ezért újra elkezdtem önszorgalomból foglalkozni a szöveggel. A Dózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, 1970-ben az első tévéjáték a magyar adásban a Dózsa volt.
Most ötszáz éves Dózsa-évforduló van, és senkinek nem jutott eszébe ez a 250 előadás. Nekem iszonyatos munkába került volna felújítani, de arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, aki egy remekművet írt.
A Dózsa akkor, ’64-ben robbant, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan és felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, szinte jobb volt ez az első olvasat, mint a bemutató. Akkor több színésztársammal írtunk Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. Az átértékelés után félő, hogy már nem annyira húsbavágó.
– Most nincs akkora áthallás?
– Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például számomra a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű, ha nem lesz autonómia, a nyilvánvaló beolvadás a sorsunk.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok mögötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidóságnak a holokauszt borzalmas élménye minden műalkotásban ott van. Nem tudnak szabadulni tőle, de ez ad erőt.
– Sok egyéni előadása volt, például a Visky Árpáddal közös József Attila-est. Milyen a viszonyulása a versekhez?
– Visky minden ellenkező híresztelés ellenére jó barátom volt, fél mondatokból is értettük egymást, hasonlóképpen gondolkodtunk. Egyben különbözött a véleményünk: ő azt mondta rólam, hogy megalkuvó vagyok, én meg róla, hogy önpusztító. Én az ellenállás legjobb formájának azt tartottam, hogy mindenki elvégzi a feladatát. Abban viszont mélységesen egyetértettünk, hogy a költők a mi tanítómestereink. A költőknek sokkal tartozom az életben.
Ez olyan módon működik, mint a Biblia, úgy tűnik, hogy véletlenül teszem rá a kezem József Attilára, Petőfire, Székely Jánosra, de mégsem véletlen, hogy éppen az a vers kerül a kezem ügyébe, mert eligazítást kapok belőle az életre. A költőknek éppen ez a feladatuk, hogy olyan összefüggéseket és mélységeket találjanak meg, amelyekre a mi lelkünk nem kellőképpen nyitott.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem. Mert ez igaz. Én nem vagyok igazi színészalkat. Nem rosszindulatúan, de azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert én úgy gondoltam magamra mint színészre, mint a régi görögök, Thália papjaként. Én 1948-ban a Csorgónál a székely vértanúk emlékművénél a magyar népszövetség felkérésére elszavaltam Petőfi 1848 című versét.
Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, és egyik másikra szívesen is emlékszem. Nem, mert nagyszerű voltam, hanem mert úgy érzem, eljutottam a képességeim határára. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben, hogy eljussunk a képességeink határára.
– Miért vállalta a színházigazgatást?
– Ennek előzménye volt. Néha arra gondolok, hogy tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdjek a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem, eszembe sem jutott, hogy eladjam magam, és a véleményem szabadságát korlátozzam. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. 1962-ben megalakult a román társulat Marosvásárhelyen, és ezzel odakerült a bukaresti színházi szellemiség.
A bukaresti rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest egy modernebb, korszerű színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel volt lemaradva tőlük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, ez igaz, de ki lesz az utódja. És hét évig hét igazgató állt a színház élén, miközben csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag-páros helyrehozta.
Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a szót, hogy példakép, inkább a lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája, miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem, általában rossz véleménye volt arról, ami a színházban történt.
De mégis meghatározó volt számomra a váltás: a későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapig a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés elhajtott decemberben, februárban visszatértek. De épült le a színház, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak és maradtam.
– Most miként értékeli azt a döntést, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A színházi új törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből nem engedtünk egy jottányit sem. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnövekedett a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hogy meglátják, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulják élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, ha nem szereztem meg bizonyos alapokat, a szimfonikus zenét sem tudom értékelni.
Én a rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Tehát nem a munkától féltem, hanem mivel lehetőség nyílt rá, szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza csőstül, de a művelődési minisztérium három évvel ezelőtti felmérése szerint Sepsiszentgyörgyön pezseg a művelődési élet, a város fordít a legtöbbet kultúrára. Úgy érzem, ennek a folyamatnak az elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
– Akkor sok támadás érte. Megérte vállalni a kockázatot?
– A kollégáim sem értettek egyet, a közönség felháborodott leveleket írt, ez engem rettenetesen megkínzott, és közben meg kellett őriznem a hitemet. Az akkori városvezetésnek is mondtam, nem az a célunk, hogy ellenetekre rossz színházat csináljunk, hanem hogy meggyőzzünk az igazunkról. Volt olyan is, hogy az önkormányzat azzal akart közönségbarát előadásokra kényszeríteni, hogy nem adtak pénzt. Megvádoltak, hogy sikkasztottam az alapítványtól, de nem találtak semmit, így az ügyészség szinte bocsánatot kért. Életemben nem akartam egyebet, mint a színház ügyeit jól intézni, és jó színházat csinálni.
– És közben újra megtalálták a szerepek. Hogyan formálódtak meg Önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam. Lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Nekem borzasztóan nehezen ment, hogy a korszerű színjátszást megtanuljam. Néztem a Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de láttam, hogy ez nagyszerű.
A velem egykorú kollégáim azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, hogy az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne megpróbálni. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. És ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim lettek, bizonytalan voltam, nem okozott örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valami deklamálás felé.
Míg a Romeó és Júliában, egy nyúlfarknyi szerepben megéreztem valamit, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások, szép lassan araszolgatva. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék (Pálffy Tibor), de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik ugyanúgy, mint én, másfajta színjátszáson nevelkedtek, azt várnák el most is tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahova besoroljam magam, hanem a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez egy másfajta színjátszás, hadd lám, én tudom-e.
– Most hogy látja a színház szerepét és benne önmagát?
– Próbáltam utánajárni, tanulmányokat olvastam: úgy látom, most sok benne a divat, a kóklerkedés, lévén, hogy bármit szabad, teret ad olyan embereknek is, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De aztán ők lelepleződnek, és nézem például Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, de ez valahogy a keze alatt mégis értelmet nyer. Ő nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét.
Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, és sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, ha kell, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Az orgona szerelmese
Kozma Mátyás-emlékműsor
Marosvásárhely zenei világának meghatározó egyéniségére, Kozma Mátyás orgonaművészre, zeneszerzőre emlékeznek szeptember 26-án, pénteken 18 órától a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban. A 85 éve született és 20 éve eltávozott művészről, illetve az emlékműsorról Kozma Mátyás özvegyével, Jászberényi Emese rádióriporterrel, szerkesztővel beszélgettünk.
– Jó és kell emlékezni azokra, akik itt éltek, itt alkottak Marosvásárhelyen, és nagyon szerették ezt a várost. Kozma Mátyás orgonaművész, zeneszerző és egyetemi tanár ennek a városnak volt a rabja, a szerelmese, de elsősorban az orgonáé. Kolozsváron, a Gheorghe Dima Zeneakadémián végzett, és mivel kitűnő diák volt, ott akarták tartani tanársegédnek. De a kolozsvári templomok és orgonák nem csábították el, így hazajött Marosvásárhelyre. Annak idején a Székely Színház és a Székely Népi Együttes is a Palotában székelt, a színészek és muzsikusok reggel és délben ott próbáltak, a hangversenyeket, valamint a színházi előadásokat este tartották, így sokszor késő éjszaka volt, mire odaférhetett az orgonához, és gyakorolhatott. De számára ez volt a legcsodálatosabb.
– Kozma Mátyást a népzene is nagyon vonzotta.
– Egy időben a népi együttes művészeti titkára volt, de a korábbi években számos gyűjtést is végzett a 12 kilogrammos Tesla magnóval. Táncjátékait a Székely Népi Együttes be is mutatta. Az ötvenes évek közepén egy érdekes felkérést kapott, amit nagyon szeretett. Balettzenét kellett komponálnia a Szent Anna-tó legendájához. Abban az időben nagyon híres balettintézet működött Marosvásárhelyen, egy orosz balettművésznő tanította a gyerekeket, és az ő irányításával színre vitt előadások mindig nagy sikert arattak. Ezenkívül Kozma Mátyás a magyar és a világirodalom költőinek zeneileg is érdekes verseit megzenésítette. Többek között Áprily, Dsida, Puskin, Verlaine verseit, hogy csak néhány nevet említsek. De első és utolsó szerelméhez, a hangszerek királynőjéhez mindig hű maradt, így a legtöbb szerzeményét orgonára írta.
– Milyen volt Kozma Mátyás, a tanár?
– A Tanárképző Főiskola zene szakán zenetörténetet tanított. Mindig legalább ötkilós táskával érkezett az órákra, mert ha az impresszionizmusról volt szó, például Debussyről, nem tehette meg, hogy ne mutassa meg diákjainak Manet, Monet festményeit vagy ne olvastasson, olvasson fel Baudelaire, Verlaine verseiből. Azt is mondta róla az egyik tanítványa: "nagyon tiszteltük, nagyon szerettük, és szégyelltünk nem tudni a vizsgáin."
– Milyen embernek ismerte ön Kozma Mátyást?
– Végtelenül szerény volt, és nagyon ritkán mosolygott. Imádta a rajzfilmeket, és Chaplin, akit a legnagyobb színésznek tartott, mindig meg tudta nevettetni.
– Beszéljünk egy kicsit a pénteki műsorról.
– Elsősorban szeretném megköszönni mindazoknak, akik azonnal válaszoltak a felkérésemre, és részt vesznek a megemlékezésen. Úgy érzem, hogy egy olyan emberre, aki az életét a zenének, az irodalomnak, a tudománynak szentelte, és mindössze 65 évet élt, de értékes életmuvet hagyott maga után, legalább ilyenkor, 85 évvel a születése és 20 évvel a távozása után emlékezni kell. Azért választottam színhelyül az unitárius templomot, mert Kozma Mátyás nagyon sokat orgonált ebben a templomban. Dávid Ferenc 400. születési évfordulóján pedig, amit Kolozsváron tartottak, a Tebenned bíztunk eleitől fogva című zsoltárt adta elő, amelyet ő írt át toccatára és fugára. Akkoriban nem volt szokás templomban tapsolni, de az Amerikából érkezett lelkipásztorok felállva, tapssal ünnepelték, majd a vacsoránál kérésükre le kellett kottáznia a művet.
Az emlékműsorra visszatérve Kozma Mátyás műveit Molnár Tünde szólaltatja meg, és Albinoni csodálatos, mindenki által nagyon ismert művét is eljátssza. A Soli Deo Gloria kórus Hajdó Károly karnagy vezetésével a Kicsi tulok, nagy a járom című kórusművét énekli. Madaras Ildikó az Altatódalt adja elő, kíséri Szakács Mária Magdolna. Mezei Erzsébet zenetanárnő az egykori tanárra emlékezik, Borbély Zoltán zeneszerkesztő a rádiós éveit idézi fel. A rádió indulásakor ő volt a Marosvásárhelyi Rádió zeneosztályának a vezetője, és talán nem sokan tudják, hogy a rádió szünetjele a Szeresd népedet című kórusművének refrénje. És bármennyire is hihetetlen, a Novax nevű rockegyüttessel is fellépett Kozma Mátyás, erről majd az emlékműsoron tudhatnak meg többet Novák József képzőművésztől, aki a plakátot is tervezte. Az emlékműsort a Cantuale együttes fellépése is gazdagítja. Vasile Cazan, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatója is örömmel emlékezik egykori tanárára, barátjára. Nagy László lelkipásztornak, az est házigazdájának külön köszönet. Kovács Zsuzsa zenetanárnő lesz az est másik házigazdája. A nyitó- meg a zárószám legyen meglepetés. Mindenkit nagy szeretettel várok az emlékhangversenyre.
Nagy Székely Ildikó
Kozma Mátyás (Marosvásárhely, 1929. július 23. – Marosvásárhely, 1994/ orgonaművész több évig Tanárképző Főiskola zene szakán volt adjunktus
Népújság (Marosvásárhely)

Miért költözött Marosvásárhelyre a színművészeti egyetem?
Erre a kérdésre keresi a választ Gáspárik Attila a Megszületett Kolozsváron/Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről című kötetében, amelyet pénteken mutatott be a szerző Kolozsváron, a Minerva-házban.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója a levéltári adatokkal és színes anekdotákkal fűszerezett könyvbemutatója legelején leszögezte, hogy a kérdésre nem tud egyértelmű választ adni, a történet ennél bonyolultabb.
„Nem tudom azt mondani, pontosan tudom, mi történt, botorság, ha valaki azt állítja, pontosan tudja, mi történt. Hosszú munkám során rá kellett jönnöm, olyan szó, hogy történelem, nem létezik. Történetek vannak, ezek összeállnak egy nagyobb folyammá, ezeket görgetjük magunk előtt, és értelmezzük, abba a korba helyezzük, melyben éppen vagyunk”, magyarázta.
Erdélyben intézményes színész- és rendezőképzésre csak 1946-ban kerül sor I. Mihály király jóvoltából Kolozsváron a Zene-és Színművészeti Konzervatórium keretében. Az önálló felsőfokú színészképzés 1950-ben jön létre román és magyar nyelvű tagozattal. 1954-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet kétfele szakítják: a román színművészeti és a magyar rendező szakokat Bukarestbe költöztetik, a magyar színész szak pedig önálló intézményként Marosvásárhelyen működhet tovább.
Ahhoz hogy megértsük, ez miért így történt, Gáspárik Attila szerint a személyes ambíciókat, a Maros-Megyei Autonóm Tartomány szerepét is figyelembe kell venni.
„Egyértelmű volt, hogy a Maros-Magyar Autonóm Tartomány intézményéhes volt, szerette volna intézményekkel bizonyítani létét. Ugyanakkor kiérződik, Kolozsváron a "magyartalanítási" politika része, hogy a városból eltűnjön egy ilyen intézmény. Kicsi volt, de minőségi intézményként tudott működni. Ugyanakkor nem volt mivel összeolvasztani. A Babeșt és a Bolyait össze tudták boronálni.
De személyes ambíciók is közrejátszottak, azoké, akik nem nézték jó szemmel, hogy Kolozsvárra kell ingázniuk. A tanári kar legmenőbb része a Marosvásárhelyi Székely Színház színészeiből került ki: például Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Tompa Miklós. Ők hetente jártak Kolozsvárra tanítani, és akkoriban nem volt az a picike autópálya sem, ami most van”, magyarázta Gáspárik.
A képet az is árnyalja, hogy Erdélyben éppen a román hatalom hozza létre az intézményesített magyar nyelvű színészképzést, amit a magyar elit nem kis ajándéknak gondolt. „Ezzel a ténnyel megy a román tárgyalóbizottság a párizsi béketárgyalásra, ahol azt mondhatta, az erdélyi magyarok sorsát megoldották, boldogok, egyetemre járnak. Mi az igazság? Csali voltunk egy nagyobb történelmi projektben, vagy valóban sikerült meggyőznünk a hatalmat, hogy nekünk szükségünk van erre az iskolára?”, tette fel a kérdést a szerző.
Gáspárik Attila legújabb könyvében abból a Kolozsvárból is ízelítőt ad, ahol olyan rangos színészek élték fiatalkorúkat, mint Orosz Lujza vagy Csíki András. A kötet az Ábel Kiadó gondozásában jelent meg.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Az erdélyi felsőfokú színészképzés alakulása
Mai rohanó világunkban Gáspárik Attila egyike azon egyéniségeknek, akik szinte nem ismernek lehetetlent. Bizonyította ezt számtalan helyzetben.
Talán ennek is köszönhető az a rendkívül színes paletta, amely eddigi szorgos munkásságából összeáll, fényesen bizonyítván, egy jó adottságú színészből minden kitelik. Nem csak színinövendékek oktatója, hanem, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke is volt, az RMDSZ javaslatára. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója.
2014 karácsonyának közéledtével sikerült megjelentetnie az Ábel Kiadó gondozásában a „Megszületett Kolozsváron- Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről” című, 242 oldalas könyvét. A borítóterv Szikszai Ildikó munkája. A borítón a Janovics Jenő színházigazgató által 1909-1910-ben építetett sétatéri színházépület látható. Régóta nem olvastam számomra ilyen izgalmasan érdekes és tartalmas könyvet. Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be, igen szépszámú közönségnek, mely bizonyítja, a magyar nyelvű színjátszásnak nagyon fontos szerepe van az identitástudat alakításában, fejlesztésében. Ezért nem mindegy, melyek azok az áramlatok, amik a színházba járó közönséget érik, formálva gondolatvilágát és gazdagítva, gyarapítva belső emberi tartását.
Az erdélyi színészképzés kezdetei
A szerző a könyv Bevezető fejezetében az erdélyi színészképzés kezdeteiről, alakulásáról ír. Mint megfogalmazta: „A XIX. század végén Erdélyben is felvetődött a színészképzés intézményesítésének kérdése... 1918-ban Aradon nyílt színésziskola a híres énekes rendező Róna Dezső vezetésével, ám az iskolát a hatóságok rövid idő múlva betiltották. Nagyváradon az első iskola megnyitására Hetényi Döme Elemér kapott engedélyt 1923-ban, majd 1926-ban Kolozsváron Izsó Miklós kezdett tehetségnevelésbe.” 1940 után a Kolozsvári Zenekonzervatóriumban működött Színész Iskola. 1946 áprilisában megnyílt a Kemény János, Tompa Miklós és Pittner Olivér vezette marosvásárhelyi Székely Színház. A felsőfokú oktatás egyik fontos mozzanatát jelentette, hogy Mihály román király 1946. április 9.-én kelt 276. rendelete alapján Kolozsváron megnyílt az Állami Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola. A színi tagozat dékánja Szabó Lajos író, rendező volt. A szerző érzékelteti az oktatási folyamat hangulatát, a tanrendet. Hogyan történt a felvételi vizsga? Gáspárik Attilát érdekelte az, hogy 1953-ban miért kellett a Színművészeti Főiskolának Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöznie. „Az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 1996-ban a történetek hajdani szereplőivel folytatott beszélgetésekből összerakható kép egyfajta lenyomata a szóban forgó eseménynek is. Nem kívántam állást foglalni, ezért- az oral history szabályaihoz igazodva - mindent úgy rögzítettem, ahogyan hallottam. Riporterként a „messziről jött ember” szerepét játszottam, mert úgy akartam megismerni az eseményeket, ahogyan azok a kor tanúinak, az egykori szereplőknek az emlékezetében élnek fél évszázad elteltével.” Kinek vagy kiknek volt az érdeke ez a változtatás- teszi fel a kérdést a szerző. Máig is sok legenda kering ezzel kapcsolatban, jegyzi meg.
Interjúk
Gáspárik Attila interjúi Csíki András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Lóránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc színművészekkel, rendezővel színházigazgatóval, szerkesztővel készültek, 1996-2003 közti időszakban. Számomra azért rendkívül izgalmasak, mert a könyvben megszólaltatott egyéniségek, néhány kivételével, mind személyes ismerőseim voltak, vannak. Én magam a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia növendéke voltam két évig. A tanulmányaimat a Bolyai Egyetemen illetve a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen folytattam és fejeztem be. A teljesség igénye nélkül tallóznék a könyvből.
Csíky András színész, tanár. 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben szerezte meg diplomáját. A Nagybányai Állami Színház alapító tagja. Őket még Tessitori Nóra „hatvan táskával és ötven verseskötettel tanította” beszédtechnikára. De már ott volt Harag György, a nagy kohéziós erő. 1977-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződik. Román és magyar filmekben jelentősek az alakításai. Az önégetés nem megoldás. Csak hévvel nem lehet mindent megoldani. De rátaláltak a járható útra.
Földes László a hajdani statisztadíjazás előnyeit taglalta meggyőző erővel. Kiemelve a tanári kar felkészültségét. „A főiskolán senki se lesz színész. A pálya dönti el, és főleg a szerencse, tud bizonyítani vagy nem.
László Gerő: Ha még egyszer kellene kezdenem, akkor is itt kezdeném. A nagy példakép Delly Ferenc volt. Tanítványai voltak Sinka Károly, Fábián Ferenc, Szabó Lajos, Adleff Ingebor, akik Temesváron beindították műkedvelők segítségével a Temesvári színházat. Kolozsváron lett színész és rendező. „A nyelv védelme , aminek jegyében a magyar színjátszás megszületett több mint kétszáz évvel ezelőtt, ennek a csodálatos nyelvnek a védelme és ápolása sokkal aktuálisabb, mint valaha.” Lohinszky Lóránd színész, tanár, filmszínész. Szeretett tanítani, mert úgy érezte ennek az intézetnek a fennmaradása, több mint az, hogy tanításért fizetést kapjon. Egyébként az egyik legműveltebb, leghűségesebb színésze volt a maga idejében, amikor több mint 100 színész hagyta itt az országot. Több, mint ötven éven át a marosvásárhelyi társulat meghatározó egyénisége. 1954- 2010 közötti időszakban a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt. Marosi Ildikó, mint a Művészet, az Új élet szerkesztője rendkívül értékes anyagot adott át a Színháztörténeti Intézetnek.
Moldován István első generáció végzett diplomása a színész szakon. Több, mint ötven éven keresztül volt a Kolozsvári Magyar Színház főügyelője. Nem csak ügyelt, de magatartása, viselkedése meghatározó volt az egyetemi ifjúsággal szemben, akik statisztáltak. Pontos, figyelmes, színházszeretete legendás volt.
Orosz Lujza az akkori idők egyik legmeghatározóbb művésze volt, aki zengő orgánumának, belső adottságainak köszönhetően a színpad királynője volt. Holott belsőleg mindig harcolnia kellett önmagával. Alázattal kell közeledni az élethez, a színpadhoz, a hivatáshoz, a gyerekekhez, az unokákhoz, és a kollégákhoz. Szeretni kell az embereket.
Senkálszky Endre szerint a legfontosabb megteremteni a kölcsönös bizalmat. A színész szárnyakat kap, ha bíznak benne. A rendező a színész tükre. Korának meghatározó színész egyénisége, aki tudta, a nézőknek maximumot kell nyújtani.
Tanai Bella Marosvásárhelyen érezte magát a legjobban. Magyarországra való menetelük csak a férjnek volt jó. A miskolci Nemzeti Színház, a győri Kisfaludy Színház és a budapesti Vígszínház művésznője. Taub János Halmiban született Temesváron igazgató- rendező, majd Bukarest egyik legelitebb színházában rendez. „A színház-, színész-, rendezőpedagógia nagyon komplikált dolog, amihez véleményem szerint nagyon kevesen értenek...Nem is szabad színházban tudományt keresni... A konkrétság azt jelenti, hogy nekem a színpadon valami dolgom van. Nagyon fontos, hogy amikor a színész megkapja szerepét, tudja, milyen módszerrel, kell szakmailag felkészülnie rá. Ezt nagyon kevesen tudják.”
Zsigmond Ferenc diplomával a zsebében főtitkároskodott. 1950-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet főtitkára. „Ő vezényli le a már Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet névre hallgató intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre való költöztetését.”
A Függelékben olvashatjuk a színi Marosvásárhelyre való költözéséről szóló első nyilvános hírt. A színészpedagógiai elvekről szerezhetünk információkat. Megtudhatjuk, melyek voltak a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben a felvételi feltételek 1950-1951-es iskolai évre. Mindenki valamilyen formában igyekezett tudásához és adottságaihoz képest valamit tenni egy rendkívül fontos ügyben. A hazai színjátszás érdekében saját magukat nem kímélve, adottságaikat egyesítve tették azt, amit egy rendkívül rideg közegben tenni lehetett. Nagyon sok ismert és kevésbé ismert hőse van az erdélyi magyarnyelvű színjátszásnak.
Gáspárik Attila az ismert hősök egyike.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Petőfivel Marosvásárhelyen
A tizennégy évvel ezelőtt felállított szobor előtt emlékeztek a marosvásárhelyi Kossuth (Călărașilor) és Arany János utcák találkozásánál levő parkban Petőfi Sándor születésére január elsején.
Pontosan 191 évvel ezelőtt, 1823. január elsején a Petrovics Sándor néven világra jött gyermekből lett a magyar irodalom legnagyobb költője. Amióta a szobor 2000-ben elkészült a kis parkban, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megyei szervezete minden év első napján megszervezi a születésnapi megemlékezést. Alkalmanként politikai pártok, szervezetek, alapítványok szerveztek ugyanit – más-más időpontban – hasonló, a költő születésének jegyében fogant emlékműsort, ami olyakor összezavarta a vásárhelyieket az időpontot illetően, idén azonban ilyenre nem került sor. Csak az EMKE tartott ki következetesen a hagyomány mellett.
Az igen alacsony hőmérséklet ellenére (mínusz 17 fokot mutatott a hőmérő) közel száz személy gyűlt össze a szobor előtt, jobbára már ismerős arcok – és túlnyomó többségükben idősebbek – akiket évről évre itt látunk. Kilyén Ilka színművész, az EMKE megyei elnökének felvezetője után Lőrincz István, Ludasi utcai református lelkipásztor beszélt a költőről, osztotta meg gyermekkori élményeit vele kapcsolatban, majd elmondta A rab című versét. A lelkész felidézte azokat az emlékeit, amikor édesapja Petőfitől vett sorokkal dorgálta a rakoncátlankodó, olykor szót nem fogadó gyermekeket, de azt is, hogy az ugyancsak édesapjától örökölt Petőfi-kötet mennyire megrongyolódott a hosszú évek alatt a sok forgatástól, lapozástól.
A vásárhelyieknek ilyenkor óhatatlanul eszükbe jut, hogy Petőfi röpke fél év alatt négyszer is a városban tartózkodott, megszerette azt, s hogy innen indult a fehéregyházi csatába, ahol nyoma veszett. Ez az év, a forradalom és szabadságharc második – egyben utolsó – éve, s ha sorsa nem teljesedik be oly tragikus végzetességgel, még az sem lehetetlen, hogy Vásárhelyen telepedett volna meg a harcok után.
Először 1849. január 21-én érkezett a városba, amikor Szebenbe igyekezett Bem táborába. Rövid pihenőt tartott Vásárhelyen, majd elsietett, hogy utolérje a generálist, ami Szelindeknél sikerült is neki. Másodszor március 7-én jött ide, gróf Teleki Sándor barátjával együtt. Akkor már pár napot időzött is nálunk. Nagy a valószínűsége annak, hogy itt és ekkor írta a Bizony mondom, hogy győz most a magyar című versét. Harmadik alkalommal, július 22-én ismét a városban tartózkodott, ekkor írta innen utolsó előtti levelét feleségének, majd 25-én itt találkozott Bemmel. Utoljára július 29-én találjuk Marosvásárhelyen. Akkor írja utolsó levelét Júliának, amelyben megpendíti – a vész elmúlta után Erdélyben szeretne letelepedni, Vásárhelyre hozná családját. Szó szeint ezt írja Júliának: „Szintén ma az útban mondta (Bem tábornok, szerk. megj.), hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de amíg erősebb lábra nem állunk, a szomszédban levő oroszok irányába, addig ezt tenni nem merem. (...) De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meglehetsz felőle győződve.” Ma már nem tudhatjuk – ha ott, a fehéregyházi kukoricásban, az Ispánkút fölött a kozák lándzsája nem tesz pontot egy rövid, de tartalmas életre, lett volna-e a város polgára a költő.
A lelkész beszéde után elhelyezték a szobor talapzatán az emlékezés koszorúit az EMKE, a Lórántffi Zsuzsanna Egyesület, valamint a Székely Színház részéről, majd a résztvevők hosszú perceken keresztül megzenésített Petőfi-verseket énekeltek.
Petőfi emlékhelyek Vásárhelyen
1884. szeptember 28-án a Görög-ház első emeleti szobája falán, ahol a költő reggelizett 1849. július 30-án, emléktáblát helyeztek el. A szöveg egy része: „Itt még embert volt, innét indult ki nagy útra. Hogy csillag legyen Ő. Fénye örökre ragyog! Emelte a kegyelet 1884.” 1912. novemberében a Görög-ház előtti útkereszteződésben Petőfi emlékoszlopot állítottak fel. (1919. márciusában döntötték le.) 1999. július 29-én Petőfi-domborművét lepleztek le a Teleki-ház falán. 2000-ben került sor a szobor leleplezésére a Kossuth (Călărașilor) és Arany János utcák találkozásánál levő parkban.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Emlékek otthona: tegnapi színház
Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)
Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel.
Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!
Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel.
Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..."
A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.
Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990)
A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)
A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)
A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982).
Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..."
Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak."
Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is."
A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást.
*Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

A megismerés folytonossága
Beszélgetés Gáspárik Attilával
Hamarosan véget ér a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház 2014/2015-ös évada. Az idén ötvenedik életévét betöltött Gáspárik Attila vezérigazgatóval a múltról, jelenről, jövőről, rossz és jó döntésekről, a közelmúlt történelmének viszonylagosságáról beszélgettünk, tettük mindezt a marosvásárhelyi színházi élet valószínűsíthető szemszögéből, a kezdődő nyári szünet előtt.
– Milyen volt a véget érő évad? A számokat, a statisztikát ismerjük, a hangulatra, a munkaviszonyokra lennék kíváncsi.
– Igazán objektíven nem tudom értékelni, a mi szakmánkban minden szubjektív. Csak évek múlva fog kiderülni, hogy jók voltunk-e, avagy sem. Én úgy érzem, hogy kapacitásom maximálisát tudtam adni ebben az évadban, és ezt éreztem a kollégáim részéről is. Mi jelenleg ezzel a felállással, mind a humán, mind a reál résszel, költségvetéssel meg ilyesmikkel, ennél többet nem tudtunk volna nyújtani. Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással. Ennek legfontosabb része az előadás. Az előadás mellett szükséges az emberi, társadalmi érintkezés, az, hogy a színházba gondolkozni járjon az ember, hogy a legvidámabb előadásokon is feltegyünk az alapvető emberi létre vonatkozó kérdéseket. A kollégáim és az én olvasatomban a művészet és a színház a világ megismerésének egyik formája. Meg lehet ismerni a világot matematikával, kémiával, irodalmon, képzőművészeteken, színházon keresztül. Minket az érdekel, hogy ebben a közegben, amiben ma Marosvásárhelyen élünk, milyen a szerelem, a gyűlölet, a hatalom. Ezek viszonyai érdekelnek, ezt boncolgatjuk. Természetesen van amikor jól melléfogunk – ha mindent tudnánk, nagyon unalmasak volnánk. Ez az egyik része a színházunknak. A másik része: próbáltunk arra koncentrálni, hogy a vásárhelyi közönség lásson mást is. Lássa a beregszásziakat, katowiceieket, temesváriakat, sepsiszentgyörgyieket, a Kolozsvári Magyar Operát. Annyi fesztiválon sem voltunk nagyon régóta, mint az idén. Sok új szerzőt próbálunk felfedezni vagy újrafelfedezni – és ez utóbbi alatt egy nagyon tudatos, a kollektív emlékezetbe való behozatalt értem. Például Páskándi Géza, Molter Károly, Szávai Géza műveit megismertetni, a múltat szinten tartani. Nagyon fontosnak tartjuk az új szövegek – például Bartis Attila regénye – színpadra segítését, az új kulcsok keresését. Szentimentálisan ragaszkodtunk Bartis Attilához mint marosvásárhelyi szerzőhöz. Mindezeken belül pedig megpróbáltuk a színházhoz köthető események sorát biztosítani a közönségnek, értem ezalatt például a különböző gyerekprogramokat – rengeteg ilyet szerveztünk, mert úgy érezzük, hogy a fiatal generációnak is kell egy olyan élmény, ami meghatározó lesz az életében, és talán a színházat választja majd felnőtt korában akár tevékenységként, akár póttevékenységként. Itt évekig nem foglalkoztak a gyerekekkel. Egy-egy gyerekelőadás évente nem elég, folyamatosan nevelni kell a közönséget és a fiatalokat a színházi kultúrára. Ezen szellemiség részeként szerveztünk előadásokat, koncerteket, vettünk részt az Iskola másként programban. A Pál utcai fiúk című projekt nemcsak arról szólt, hogy egy előadást bemutattunk, hanem egy generációt felmutattunk a saját közönségének: "Igen, barátaim, ezek a fiatalok naponta elmennek mellettünk az utcán. És tudnak számítógépezni is, tévét nézni is, sportolni is, és a színpadon is megállják a helyüket". Összegezve: mi a színházra nemcsak előadásgyárként gondolunk, hanem egy olyan közösségformáló szociális intézményként, amelyik élő, organikus szerve ennek a városnak. Mindenről van véleménye és minden véleményét el is mondja, ugyanakkor megpróbálja katalizálni és generálni az eseményeket. Nagyon sok ellenségeskedéssel és jóindulatból született butasággal jár mindez. Nagyon nehéz a helyzetünk, amikor Toto Cutugno ingyen énekel két sör között, mert sokan utána arra gondolnak, hogy mi miért kérünk pénzt Berekméri Katus vagy Bányai Kelemen Barna fellépéseire? Az a gond ezzel, hogy az emberek lassan azt tanulják meg, hogy minden ingyen van, sőt, még adnak is valamit. Rengeteg rendezvényre ingyenes a belépés, és ez nekünk nem tesz jót.
– Most töltötte az ötven évet. Az eddigi életpályára visszatekintve, főleg ami a vásárhelyi időszakot illeti, mi az, amit másként csinált volna, mind a művészeti egyetem rektoraként, mind a vásárhelyi nemzeti igazgatójaként?
– Nem gondolkoztam ezen, még nem elmélkedem a múlton. Biztosan rengeteg hibát követtem el, és csak az érdekel, hogy hol hibáztam. Ennek ellenére nem hiszem, hogy másként csináltam volna bármit is. Két esetben tévedtem nagyon nagyot: amikor az egyetem rektora és amikor a színház igazgatója akartam lenni. Nem úgy volt, hogy álltak körülöttem az emberek és kérleltek, hogy vállaljam el ezeket a funkciókat. Szó sem volt ilyesmiről, sőt. Nagyon sokan azt javasolták, hogy ne tegyem meg ezeket a lépéseket. De én azt hittem, hogy mindenki, aki abban az intézményben akkor ott volt, teljes mellszélességgel, tudásával egy célt akar szolgálni: azt, hogy ebből a vidékiségből valahogy kitörjünk, hogy próbáljuk meg a többi intézményt magunk után húzni. Nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de öt- tíz olyan embernél több nem volt mögöttem, aki valóban úgy gondolta volna, hogy akkreditálni kellene a könyvkiadót, bővíteni kéne az épületeket, új szakokat kellene indítani az egyetemen, mert fel fognak szippantani, ha nem terjeszkedünk, ha nem építünk. Sokaknak, akik panaszkodtak – és nagyon jó gondolkodású emberekről van szó –, a napjukat lefoglalta az, hogy panaszkodnak, és a tudat, hogy itt nem lehet semmin sem változtatni. Nagyon sokszor beleütköztem abba a rossz, vidéki kicsi szellembe, ahogy én szoktam nevezni, amely szerint úgysem lehet megváltani a világot. Egy vezető beosztású ember persze legyen paranoiás és higgye azt, hogy azért mondanak neki szépeket, mert azt kell mondani neki – ezért megpróbálom kiszűrni a valóságtartalmakat. Mostanában azt mondják, hogy jó, jó, de majd meglátod, amikor elmész, hogy mi marad utánad. Én nem hiszek ebben a gondolkodásban. Én Erdélyt nagyon-nagyon szeretem, annak ellenére, hogy körülbelül 18 éves koromban jöttem először Erdélybe. A Partiumban éltem, és óriási volt akkor a törés. Hetekig, hónapokig kizárt volt, hogy bármit is halljunk Nagyváradon Marosvásárhelyről. Csak az Új Életben láttam néha képeket, a tévé magyar adásából szereztem némi elképzelést. De tudom, hogy a legnagyszerűbb karrierek mentek el innen. Ez a szellem, amiről fentebb beszéltem, régebben is megvolt. De nem szabad erre gondolni, előre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy sok olyan embert tudtam nevelni, akik ezt a fajta nyugtalan, higanyszerű viselkedést örökölték és gyakorolják. Mert csak ezáltal fogunk tudni mi magunknak kényelmesen otthont teremteni. Ehhez az otthonhoz mindennap hozzá kell tennünk valamit! Ahogy lement a függöny, már azon kell járjon az agyunk, hogy holnap milyen lesz, és ezt a szellemet eleinte nagyon visszhangtalannak éreztem. Nagyot tévedtem abban, hogy azt hittem, itt sokan a tényleges változást akarják. Személyes kudarcként éltem meg nagyon sokszor azt, hogy miután megegyeztünk abban, hogy – most ezt képletesen mondom – holnap reggel megváltjuk a világot, jön egy SMS, amiben az áll, hogy bocs, de ma nagyon fáradt vagyok. A másik nagy csalódásom a kollektív emlékezet kudarca: büszkék vagyunk a nagyjainkra, de mindig átnyúlunk három-négy generáción. Ki beszél például Székely Jánosról, Csorba Andrásról Marosvásárhelyen? Jönnek az értesítések a temetőgondnokoktól, hogy lejárt ennek is, annak is a sírhelybérlési ideje. És kétségbeesetten számolom, hogy honnan szerezzek egy kis pénzt, hogy legyen még huszonöt évig sírja Kőszegi Margitnak Marosvásárhelyen. Olyanokról van szó, akik az életüket tették fel erre a városra, holott mehettek volna máshová. Tényleg nem vagyunk konzervatívak, tényleg teszünk a múltunkra. Ez az, amin nem tudok mozdítani. Nem tudom elérni, hogy bár egy utcát elnevezzenek valamelyik színészről, aki valamit tett Vásárhelyért. Legyen bár Harag Györgynek valami kicsi emléke valahol, egy házfalon. Európai, tüneményes elmék voltak, akik olyan korban adták vissza a hitet a művészetekbe, a romániai magyarságba, a kultúrába, amikor én nem tudom, hogy mi mit csináltunk volna. Az én generációmat ismerem. Elment. Az első adandó alkalommal az egész generációm elment. Osztálytalálkozón négyen-öten vagyunk. Mi nagyon csúnyán levizsgáztunk. És felelősek vagyunk legalább az új generációért, a gyerekeinkért, azért, hogy itt is érvényesülhessenek. Ha nem, akkor ők is el fognak menni. És aztán mint Charles herceg, évente egyszer idejövünk egy alapítvánnyal, nyitunk egy rezervátumot.
A másik dolog, amit megtanultam ötvenévesen, hogy nincs ujjal mutogatás. Most vagyunk a hullám taraján. Nincs az, amit 25, 30, 40 évesen mondtunk, hogy "majd, ha odaengednek bennünket!" Odaengedtek. Mindenért mi felelünk! Óriási a felelősségünk, és még egypár évig nekünk ezt a munkát kőkeményen kell csinálnunk. Le kell peregnie mindenféle sértettségnek, karaktergyilkosság- kísérletnek, pedig ezekből is rengeteg akad. A furcsa anonimitás világát éljük, szerintem az ötvenes években éltünk így, ami a feljelentéseket illeti. Nem tudom, hogy ezeket mozgatja-e felülről valaki vagy csak spontán alakulnak ki. Nagyon sok "barátot" szereztem magamnak, amióta a Securitate irattárában kutatok, pedig csak annyit tudnak rólam, hogy ott dolgozom. Én nem fogok leleplezni embereket, engem a mechanizmus érdekel. Hihetetlen a hasonlóság: folyamatos szűrés folyik, akkor is folyamatosan kérdeztek embereket. És olyan egyszerű volt egy színésznek azt mondani egy hétfő délelőtti beszélgetésen, hogy "– Láttam a bemutatót a tegnap, művész úr. – Igen, ezredes elvtárs? – Magának kellett volna játszania a főszerepet!". És erre a művész úr megnyílt, és mindent elmondott a kollégákról, az öltözőbeli viccekről… Nem történt senkinek semmi baja, senkit sem ítéltek el, még vádemelés sem volt. Csak értesített a rendszer: vagyunk! És ezt a félelmet nem szeretném még egyszer megélni, pedig ebben élünk. Amióta ez a fajta tévé- igazságszolgáltatás fokozódott, azóta Bukarestből nem írtak alá még egy papírt sem. Senki nem mer semmilyen felelősséget vállalni. Így nagyon nehéz a közéletért dolgozni, így nagyon nehéz lesz vezetőket találni a különböző intézményekbe.
– Valahova ide tartozik a plágiumügy is, valaki névtelenül megvádolta azzal, hogy plagizált a doktori dolgozataírásakor. Van-e valamilyen újdonság ezzel kapcsolatosan?
– Az egy nyilvános feljelentés volt. Az egyetememet nem érdekli, és engem sem érdekel igazából a dolog, mert azt a dolgozatot én írtam. A koncepció a sajátom volt. A dolgozat arról szólt – és ha lesz időm, egyszer megírom magyarul is, mert nem tudtam úgy kifejezni magam román szaknyelven, ahogyan szerettem volna –, hogy egy középiskolai órát a tanár ma úgy tehet vonzóvá, ha színházként fogja fel az előadását. Ha ő a katedrát színpadnak tekinti, a diákokat pedig nézőknek, és eszerint építi fel az óráját, akkor nem ott adja le a leckét – mert ott nem lehet azt leadni –, hanem az óra hatásaként a diák hazamegy, és megtanulja azt. Erről szólt a dolgozatom. Formai hibákat követhettem el, de tény, hogy egy olyan könyvből idéznek, ami nem jelent meg a forgalomban sem, mert nem voltam vele elégedett. Valaki a karaktergyilkosságok eszközeként ezt is bedobta. Jelentkezzen, mondja meg a nevét, csináljuk meg a tesztet. Amióta igazgató vagyok, három rendőrségi ügy zárult le, három feljelentés ügyében nem indult eljárás, és még vannak papírok, megindított folyamatok. Feljelentettek a feddhetetlenségi ügynökségnél, ott is felmentettek (ez a negyedik volt), a munkaügynél. Nem tudom, hogy kik. Sokkal egyszerűbb volna, ha a mártír szerepében minden alkalommal sajtótájékoztatót tartanék, de ez nem fontos. Nem akarok ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Huszonöt éve tanítok. Huszonöt év alatt számos évfolyamot engedtem útnak, akik ma a magyar színjátszás derékhadát alkotják itt is és Magyarországon is. A tanítónő című darabom megkapta a Magyar Művészeti Akadémia díját. Mindezek mellett persze hogy bántja az embert a feljelentések sorozata, de tudomásul kell venni, hogy aki közéletre vállalkozik, annak az életéhez ez is hozzátartozik. Én nyugodtam alszom, várom, hogy mi történik, publikálok közben, könyveket próbálok írni, el lehet olvasni őket. Majd ítélkezik valaki…
– A színházra visszatérve, a soron következő évadban is hasonló műsortervre, koncepcióra számíthatunk?
– Igen. A hetvenedik évad következik, a mandátumom utolsó éve. Szépen akarok búcsúzni, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennyi volt. De az ember nem ökör, hogy mindenben következetes legyen. Most úgy érzem, hogy nem indulok újra az igazgatói székért. Nem tudom elmondani, milyen a rendőrségen ülni és nyilatkozatokat írni. De nem csak emiatt. Volt egy művészi karrierem is, amelyet tizenvalahány évvel ezelőtt háttérbe szorítottam. Lehet, hogy kedvem lenne aktiválni, nem tudom. Most az érdekel, hogy jön egy román és egy magyar évad, ezeket készítjük elő, és szeretnénk még nagyobb közönséget bevonzani, még több embert huzamos ideig a színház vonzatában tartani, még több önkéntessel dolgozni – jelenleg hetven önkéntesünk van, neveljük őket az életre, a kultúra szeretetére. Ezek a feladataink, és biztos vagyok benne, hogy a következő évadban lesz egy-két olyan meglepetés, aminek nagyon sokan fognak örülni. Nagyon előrehaladott tárgyalásaink folynak például Tompa Gáborral arról, hogy harminc év után újra Marosvásárhelyen, a szülővárosában, az édesapjáról elnevezett társulatnál rendezzen. Milyen aberráció kimondani! Hogy ez ma Marosvásárhelyen örömünnep. Mit csinálhatott ez a színház, hogy harminc évig nem rendezett itt?! Mindenképpen nagy öröm lesz számunkra, ha úgy érzi, hogy a társulatunk felkészült a közös munkára, és a hetvenedik születésnapi előadást ő viszi majd színre. Ezenkívül nagyon sok fesztiválmeghívásunk van, készülünk Lengyelországba, jönnek-mennek az emberek, de ez természetes, igaz, a legtöbben jobb fizetésért, jobb helyre szerződtek. De mi nem vagyunk Barcelona, mi kisváros vagyunk – azt én sem hiszem el, hogy egyszer majd mindenki színházba fog járni vagy akkora színházi műhely leszünk, hogy a világ utánunk igazítja a karóráját.
Egy célom van még: szeretnék egy romániai magyar színházi múzeumot létrehozni. Múzeumot a szó régi értelmében, tehát múltfeldolgozással foglalkozó kutatóközpontot, kiállításokkal, de nem olyanokkal, hogy vörös zsinór mögött látható a Tarr László cipője. Szeretném, ha valamivel tisztábban látnánk, mert a kisvárosok hajlamosak a mítoszteremtésre, az anekdotateremtésre. Legalább a könyvespolcokon találja meg az ember azt, hogy valójában hogyan is alakult meg a Székely Színház, miért alakult meg, kinek volt ott nagyobb érdeme. Az igazságot senki nem tudja, mint ahogy a saját tetteinket is az idő távlatából másként magyarázzuk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a történelem szónak nincs valós tartalma – ez egy nagyon bonyolult kérdés, amelyben mindenki felfedezi a saját maga igazságát, megtalálja a maga magyarázatát. Persze, ehhez az időben el kell távolodni, mert az érzelmi szálak még nagyon erősek, nehéz elmagyarázni az embereknek, hogy olyan dolgokban vettek részt, amikben nem tudták, hogy részt vesznek. Példa erre a Székely Színház 1958-as magyarországi vendégjátéka, amely Kádár nagyszerű kirakatának bizonyult – különvonat, zsúfolt házak, óriási kritika, címlapok. Hazajöttek, és utána vagy ötven évig nem mentek többet Magyarországra. Ez arról szólt, hogy Romániában az erdélyi magyarság jó kézben van. Nem kell velünk törődni. A román kommunista vezetés elégedett volt – van Szentgyörgyi István művészeti intézetük? Van. Volt azelőtt? Nem volt. Volt 1946 előtt állandó vásárhelyi magyar színjátszásuk? Nem volt. Akkor miről beszélünk? És tudja, mi a furcsa? Hogy ez így van. Mi be

Nem szabad a művészet prostituálása árán megszólítani a közönséget
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Szabó Duci
Életének 96. évében elhunyt Szabó Ida, népszerű nevén: Duci színművész, a Székely Színház egyik volt alapítója, aki több száz szerep eljátszásával örökre beírta nevét a színháztörténelembe.
 Szabó Ducit novemberben köszöntötte 95. születésnapján a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, melynek tagjai a Kálvin Öregotthonban látogatták meg a művésznőt, ahol énekkel, verssel, zenével és virággal kedveskedtek neki. A novemberi meglepetés szerenádon „Duci néni” meghatódva mondott köszönetet, elmondva azt is, hogy számára a színház a család, mivel a saját családja messze van.
Most a színház búcsúzik a művésznőtől szomorú szívvel és lélekkel, mint kolléganőtől, baráttól, illetve „tiszteletbeli anyától és nagyanyától”. A hírt a Tompa Miklós Társulat a Facebook-oldalán tette közzé. Búcsúztatásáról és temetéséről a későbbiekben közölnek részleteket.
Antal Erika |
Szabó Ida /Kolozsvár, 1920. okt. 10. – Marosvásárhely, 2016. január 16./ Székelyhon.ro

Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról
Virág György emlékirata
A gordiuszi nézőpont
A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk".
E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.).
Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját.
Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról".
Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele.
Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is.
Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.
Lázok János
Előszó
A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri.
Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem!
Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott.
Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett.
Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe.
Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja.
Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete.
Az emlékek
Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is.
A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem.
A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet.
Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak.
De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői.
Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem.
Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül.
A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai.
(Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely)

Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt. 
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet. 
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első hetven év
A kolozsvári Kótsi Patkó János a Nemzeti Játszó Társaság direktoraként 1803-ban kéréssel fordul Marosvásárhely tanácsához: május 17-én kelt levelében egy kis területet kér egy színház számára. A város felső része lenne számára a legmegfelelőbb, a vártól nem olyan távol. A válaszról nincs tudomásunk, de a mai kutatások szerint tény, hogy Marosvásárhelyen a legelső színházi "évad" 1803. június 12-től július 31-ig tartott. Kótsiék, vagyis a kolozsvári társulat, ebben a periódusban összesen huszonhét előadást tartottak Vásárhelyen. Műsorukon Kotzebue mellett Molière a Tettetett beteg (Képzelt beteg) és Goldoni Két úr szolgája című darabja is szerepelt. Innentől kezdve hellyel- közzel valamilyen magyar nyelvű színház mindig működött a városban. Ünnepelhetnénk tehát június 12-én az immár 213 éve kezdődött magyar színjátszást Marosvásárhelyen.
A városban az első Hamlet-előadást 1837. október 23-án tartotta a Nemzeti Színésztársaság. Még egy lehetséges – októberi – születésnap. A távolabbi múltba visszanyúló marosvásárhelyi színjátszás okán így akár büszkeség is eltöltheti a lokálpatrióta szíveket… Persze, ha számításba vesszük, hogy a nagyszerű Shakespeare Vilmosunk ekkor már több mint 200 éve halott, vagy hogy a szebeni német színjátszás ekkor már több mint 100 éve aktívan működött és több Shakespeare- bemutatójuk volt, mint a Maros-parton egy évad összes előadása, a kép kissé árnyaltabb lesz.
Játszhatunk a számokkal, bűvölhetjük magunkat ilyen-olyan statisztikákkal, de bárhonnan is számoljunk, a tény az, hogy tájainkon a magyar nyelvű színjátszás európai viszonylatban nagyon fiatal. Az az intézmény pedig, amelyiknek az állandóságáról emlékezünk, március 10-én töltötte be a 70 évet. A színház, lévén a pillanat művészete, a kulcsszava a: most.
1946-ban a háború utáni új politikai rendszer hozza el ezt az infrastrukturális lehetőséget, teremti meg az anyagi bázist. Háború után, a békeszerződések előtt Marosvásárhelyen egymás után jelennek meg az új, soha nem látott intézmények, többek között a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés és a Székely Színház is… A bukaresti hatalom alaposan előkészíti a terepet a béketárgyalá- sokhoz, Európa újkori felosztásához. A magyarság akkori vezetői minden habozás nélkül elfogadják a romániai ajánlatokat (tehettek volna mást?). Érdekes lenne ennyi év után elfogulatlanul elemezni a kérdést. Majd a történészek. Számunkra a színházcsinálás a legfontosabb.
Szerencsére még vannak közöttünk olyanok, akik ott voltak az első bemutatón. Lelkesen szokták ecsetelni, hogy egy világégést követő időszakban, mikor az emberek még a pénznemmel sem voltak tisztában, még azt sem tudták pontosan, melyik országhoz tartoznak, mikor még nincs rádió, hát még televízió, elindul a színház. Egy hely, ahol sokan összegyűlnek, beszélgetnek, reménykednek. A kényelem és megnyugvás mindeközben növeli Bukarest magabiztosságát. Szép, felemelő, tisztelettel teli a múltra való megemlékezés. Itt a hetvenegyedik év küszöbén a színháztörténészek feladata feldolgozni ezt a nagyon viharos, számos eseménnyel teli periódust. Megfejteni a titkot, hogy miért nevezték a színházat Székelynek, mikor sem a játékrend, sem a művészi koncepció nem tartalmazott semmi székelységre vonatkozót. Tisztelettel emlékezünk Kemény Jánosra, Tompa Miklósra, valamint Pittner Olivérre – az alapítókra, valamint az idők folyamán itt alkotó művészekre, drámaírókra. El is kell majd helyezni mindenkit a képzeletbeli értékek polcán. Talán eltelt az az idő, ami után szubjektívebben lehet értékelni a múltat és a közlemúltat. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy számunkra ez a március 10. ma másról szól. A mi színházunk a jelent és a jövőt kutatja a művészet eszközeivel. Művészet? Igen. A művészet számunkra pedig a valóság kutatásának egyik formája. A mi munkánk az új utak keresése. Ahogy azt Szabó Ernő, Kovács György, Lohinszky Loránd is tette. Ezt a napot méltón megünnepelni tükörbe nézéssel tudjuk. Csak így tudunk hűek maradni az elődeink szelleméhez. Kikéhez? A már említetteken kívül, például a Harag Györgyéhez. Úgy érzem: nagyon egyenetlen a színvonalunk. Azt is ki merem mondani, hogy le vagyunk maradva. Stílusban vagyunk lemaradva. Persze itt-ott mindig történnek kísérletek, de az az érzésem, hogy általában öreges a színházunk. Túlságosan a közönség uszályában utazunk... Minden nagy színház aranykora is csupán hét-nyolc év. A Székely Színházé is ennyi volt. (1984) Fontos és pontos figyelmeztetés ez számunkra.
Nánay István a színház alapításának ötvenedik évfordulóján, húsz éve, 1996-ban, a következőket mondta: A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata, amely – akárcsak a többi társulat – megszenvedte s ma is érzi azt a vérveszteséget, amelyet, többek között, művészek kitelepedése okozott, s nehezen tud megbirkózni az elmúlt évtizedben bekövetkezett művészi elbizonytalanodással. Vajon ma biztosak vagyunk abban, hogy jó úton haladunk? Rengeteg erőfeszítés történt az elmúlt években, hogy a technikailag lepattant épületbe életet leheljünk, hogy egy önmagát alulértékelő társulatot újra az országos és a nemzetközi szintre segítsünk. Sikerült. Rengeteg támogatást kaptunk, a művészvilágtól, a nézőktől, a mecénásoktól, alapítványoktól, civil szervezetektől. Csodálatos érzés volt érezni a szolidaritás erejét, melegségét. A sajtó, a média segítségét. Persze, voltak olyanok is, akik… de ma ünnep van mégis. Sok-sok sikeres évadot a színháznak, köszönet a nézőknek és köszönet a sok száz önkéntesnek, akik estéről estére a segítőink.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. Népújság (Marosvásárhely)

Álmodni szabad
Beszélgetés a 70 éves Kincses Elemérrel
– Jutott-e eszedbe valaha, hogy egyszerre születtél a Székely Színházzal? Akár valamilyen sorsszerűséget is felfedezhetnél benne.
– Én egy nappal korábban jöttem a világra. Másnap volt a Székely Színház első bemutatója. Tudatosan sohasem vontam párhuzamot a két tény között, de a társulat vásárhelyi jelenléte biztosan befolyásolta az életem alakulását. Édesanyámék minden premieren ott voltak. Édesapámnak volt egy olyan barátja, aki Kézdivásárhelyről jött el minden bemutatóra a családjával, nem akármilyen utakon. Akkor még kisgyerek voltam, de emlékszem az előadások utáni beszélgetésekre. Például a Fáklyalángról vitatkozva történelmi szempontból próbálták tisztázni, hogy kinek volt igaza, Kossuthnak vagy Görgeynek, illetve hogy a színészek közül ki volt jobb, az egyik vagy a másik.
– A színház az első hetven évét ünnepelve, elsősorban kiemelkedő előadásokra, nagy színész- és rendezőegyéniségekre emlékezteti a közönséget. Neked, ha az eddigi pályádra akarsz visszatekinteni, olyan szempontból nehezebb dolgod van, hogy nemcsak színházról, hanem irodalomról, filmről, televízióról is beszélned kell. Színész is voltál, rendező vagy, próza- és drámaíró.
– A színészi múltamra inkább borítsunk fátylat. Kolozsváron színészkedtem néhány évig. Arra jó volt, hogy megtanultam a sóhegyet nyalni. Ez úgy értendő, hogy nagyon az aljáról kezdtem ezt az egészet. Kicsi szerepeket kaptam, igaz, hogy néhány óriási színésszel szívhattam egy levegőt. Például Kovács Györgynek statisztálhattam a világszínvonalú Luciferjéhez. Igen, jogos a jelző. Felejthetetlen élmény volt. De Kolozsvár teljes egészében pezsgő, derűs, jó hangulatú város volt, remek színházi élettel. Koncertekre jártunk, kiállításokra a Szentegyház utcába. Az akkor még egy másik Kolozsvár volt. Mint ahogy ma már Vásárhely sem ugyanaz a Vásárhely.
– De azt hiszem, ifjú színészként azzal a reménnyel kezdted nyalogatni a sóhegyet, hogy egyszer majd feljutsz a hegy csúcsára.
– Igen, kezdetben az ember zseninek képzeli magát, de nem túl hosszú idő után kezdtem rájönni, hogy mik a hibáim. Nem azok, amiket a főiskolai tanáraim mondtak, hogy kicsi a szemem és nem mozog a felső ajkam, hanem az volt a nagy hibám, hogy nem éreztem jól magam a színpadon. Az igazi színésztehetség bemegy a színpadra, és fürdik abban a miliőben, ott érzi igazán jól magát. Én bementem a színpadra, elindítottam a mondatot, és arra gondoltam: úristen, Elemér, be tudod fejezni?! Volt egy külső-belső kontrollom, nem voltam elég felszabadult, gátlásosan viselkedtem. Rossz pillanatokat is bőven megéltem. Ennek ellenére nagyon szép emlékem az a néhány Kolozsváron töltött év. Bence Ferivel, Libával állandóan viccelődtünk, hülyéskedtünk, meg hát az volt a fiatalságom.
– Elég korán rájöttél, hogy váltanod kell.
– Nem én jöttem rá. A véletlen is közrejátszott. Egyszer megláttam, hogy indul egy posztgraduális jellegű, kétéves rendezőképzés. Mindig is volt bennem némi érdeklődés a rendezés iránt, be-beültem a nézőtérre megnézni, hogy a rendezők hogy is csinálják a dolgukat. Mitől alakul ki az egyik előadás, mitől nem, mit ért meg a színész az egészből, mit nem. Mit kell mondani neki, szabad-e mutatni, hogy mit csináljon, és így tovább. Bekerültem a vásárhelyi képzésre, és hála istennek megadatott a hatalmas lehetőség, hogy két évig tulajdonképp gyerekekkel kísérletezgettünk. Majd jött a másik nagyszerű meglepetés, hogy 1975. szeptember elsején engem vettek fel rendezőnek a marosvásárhelyi színházhoz, pedig volt akkor nálam sokkal ismertebbnek számító jelentkező is. A kelleténél korábbi nyugdíjazásomig aztán itt dolgoztam. Bisztrai Mária igazgatónak örök hálával tartozom amiatt, hogy még rendező szakos diák voltam, amikor lehetővé tette, hogy két darabot rendezzek Kolozsváron. Ezek persze olyan előadások voltak, hogy ha mostanában eszembe jutnak, felsírok álmomban. Nagyon az elején voltam a mesterségnek, de valami elkezdődött. Aztán egyszer csak jött Vásárhelyen egy váratlan, nagy berobbanás, a Csendesek a hajnalok. Attól kezdve számítottam rendezőnek országos szinten is. Jöttek, nézték bukaresti kritikusok is, és nagyon szépeket írtak róla. Az igazi nagy előrelépésnek én az Állítsátok meg Arturo Uit! tartom. Megmaradt az agyamban, fantasztikus emlékeim vannak róla. Tarr Laci világszintű volt benne.
– Rendezőként már otthon voltál a színházban?
– A Csendesek a hajnaloknál már jól éreztem magam. Remek darab, nagyszerű csapat állt össze. Az egyik főszereplő az elején kilépett, és bekerült Ferenczy Pista. Akkor jöttem rá, milyen ostoba vagyok, hiszen elejétől rá kellett volna gondolnom. Ordított utána a szerep, és Pista nagyot alakított a szerepben. A Don Carlos is az egyik kedvencem, az Élet és halál játéka a hamusivatagban ugyancsak. Van néhány visszatérő szerelmem. Ilyen a Tóték, a Vérnász, az Éjjeli menedékhely, az Amadeus, amiket többször, többfelé is megrendeztem. Aztán lassan kiharcoltam magamnak egyfajta státuszt, ami végső soron oda vezetett, hogy meghívtak rendezni Bukarestbe a Bulandrába, vagy a budapesti Nemzeti Színházba, ami azért valamit mégiscsak jelent.
– Ha a sorsod nem így alakul, lehettél volna egyszerűen csak író, hiszen számos köteted van…
– Igen, de maradhattam volna közepes színész is Kolozsváron, és egy ma is megkeseredett ember. Szerencsére a Teremtő felkínálta a menekülőösvényeket. Egyrészt kezembe adta a tollat, másrészt megkaptam ezt a csodálatos mesterséget, amit úgy hívnak, hogy rendezés. De nagy veszélyeket rejt magában, mert ha elhiszed azt, hogy csak neked van igazad, akkor véged van.
– Lehet a színésznek is igaza?
– Rengetegszer lehet. És van úgy, hogy a színésznek feladsz egy centit, és visszaad egy kilométert. Azok az igazán boldog pillanatok. Ez is furcsa dolog, nem a saját jó ötleteid jönnek vissza, hanem csak egy kicsit felvillantasz valamit, és a színész egyszer csak rád zúdít valami fantasztikus tehetségből fakadó áradatot. A napokban mondtam valahol, hogy nincs modernebb színház, mint egy zseniális színész.
– A 70. születésnapodra rendezett műsorban lehetőséged volt megmutatni magadból valamit. Nagyon tág körből válogathattál, nehéz lehetett szelektálni.
– Nem is tudtunk igazán válogatni. A Don Carlosból van felvétel, sok mindenből nincs. Egyfajta keresztmetszetét adhattam mindannak, amit eddig csináltam. Három részre tagolódott az előadás: a múltra, a régmúltra, és szorítottam egy kicsi helyet az álmaimnak is. Álmodni szabad. Irodalomról is szó volt benne, de inkább színházcentrikus összeállítás. Előtte a Soha című regényemet és annak hangoskönyvváltozatát mutatta be Kozma Mária írónő, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője. A.G. Weinberger, az ország egyik legjobb zenésze és a nagyszerű Dzsesztán együttes is elvállalta a vendégfellépést. Közös nevetésre, együtt gondolkodásra hívtam a nézőket, nem akartam precízen kicentizett, önmagát túlságosan komolyan vevő műsort, inkább egy olyan oldottabbat, amely azt sugallja, hogy egy ember a jelenlevőknek felszabadultan mesél az életéről, illetve olyasmikről, amikről vannak emlékek. Elhatároztuk, hogy játszunk bizonyos jeleneteket. Volt olyan, amit másképp rendeztünk meg, mint korábban. Például az Éjjeli menedékhely román változatát a színészek is másképpen szólaltatták meg, és én is másként közelítettem meg, mint legutóbb… Na és még annyit, hogy ez a 70 egy borzasztó szám.
– Miért borzasztó? Azt mondtad, hogy vannak álmaid is.
– Százéves embernek is lehetnek álmai. Például az, hogy milyen színű fű nő majd a sírján. De túl a tréfán, az az igazság, hogy a munkaerőm lankadatlan, gondolataim vannak, írom a harmadik regényemet. A tavaly remek évem volt, mert öt rendezői meghívást kaptam. Az idén csak kettőt, illetve egy harmadikról még tárgyalunk. Ez egy ilyen pálya, bele kell törődni. És ha nem, bőven vannak az életemnek mellékcselekvései és főcselekvése, ami az én nagyszerű családomat jelenti. Így egy kicsivel több időt tölthetek velük.
– Már ennyi is kész regény. Valamiképpen ez az élettapasztalat is benne van a két előzőben. Soha és Mindörökké. Egyszavas regénycímek. A készülő újabb is hasonló?
– Nem. Ennek az a címe, hogy Anna a művésznevem, és valós történet az alapja. Valamikor Bécsben dolgoztam, és egy éjszaka megismerkedtem egy székely leánykával, aki talán még tizennyolc éves sem volt, de prostituáltként élt ott a szerencsétlen. Az érdekelt, hogy egy katolikus, jó tanuló, okos, szeretetre méltó székely leányka hogyan kerülhetett ilyen pokolba. A regény az én agyamban a gyönyörűséges gyermekkorból indul, az út pedig lefelé folytatódik, mint Danténál, a pokol bugyraiba.
– A regényeid nagyon filmszerűek, forgatókönyv is készülhetne belőlük. A hetedik művészet is megérintett.
– Öt éve koldulunk a Soha című filmért és egy éve a Mindörökkéért. Az utóbbira már szereposztás is van. Csak akkor hiszem, hogy filmmé válik, amikor a premieren már elsötétül a nézőtér, és meglátom az első filmkockákat. András Ferenc budapesti filmrendező barátom viszont vakon hisz abban, hogy a regényeim forgatókönyvéből a filmek is elkészülnek. De nagyobb meglepetés, hogy a Soha román változata A.G. Weinberger kezébe került, és ő felbiztatott, hogy írjak belőle egy rockmusicalt. Megvan már hozzá a zene, és ha igaz, ősszel a színház és a főiskola közösen előadja. Számomra is meglepetés, hogy így megbolondultam, dalszövegekre adtam a fejem. Nem könnyű.
– Operát már rendeztél.
– Igen. Az egy csoda. Filmet is rendeztem, azt nem érzem csodának. A Csatornából két film is készült, az egyiket én készítettem nagyváradi színészekkel. A színházi előadást ültettük át egy hajó belsejébe. De Cornel Mihalache bukaresti rendező csinált egy egészen másféle, kitűnő Csatorna filmet, nagyszerű színészekkel. Sikere van, valószínűleg nemzetközi fesztiválokra is el fog jutni. Kinyitotta a metaforámat, csak csodálni tudom, mi mindent ki tudott hozni belőle egy igazi filmrendező.
– A színműveidből viszont bizonyára a színházi rendező Kincses Elemér képes többet kihozni. Az Ég a nap Seneca felett, a Trójában hull a hó című sikeres előadásaiddal meggyőzően bizonyítottad ezt. Nemrég újabb drámaköteted, a Macskutyák látott napvilágot. Négy színmű van benne. Életre kelnek a színpadon?
– Ez nem tőlem függ. Az egyikből, az Én, a besúgó című komédiából a szerdai műsorban szólaltattunk meg egy részletet. Nem tudom menedzselni magam, nem házalok velük, de egyik-másik iránt már van némi érdeklődés.
– Komédiák, burleszk… Könnyebb a mai világot abszurd, groteszk módon megközelíteni?
– Ez a világ, amiben ma élünk, nem csupán abszurd, maga a röhej! Bármerre nézel, bármiről tájékozódsz, egyből kiderül, hogy Abszur- disztánban élünk. Önirónia, irónia nélkül nem lehetne ezt az egészet kibírni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen bátran tudunk kiállni az egyértelműen igaz ügyekért. Ki kell állni! Ettől nem lehet eltekinteni. Erről hetvenévesen is meg vagyok győződve. És azt az életkoromat érintő igazságot is tudom, hogy minden jó, ami ezután engem ér, az óriási meglepetés, és minden rossz, ami ezután jön, teljesen természetes.
– Hát legyen minél több meglepetésben részed!
– Köszönöm szépen.
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Évfordulós ünnepség a marosvásárhelyi színházban
Telt házas bemutatóval indult a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban csütörtökön este az az egyhetes rendezvénysorozat, amely a színház alapításának hetvenedik évfordulóját hivatott ünnepelni.
1946. március 10-én tartotta első bemutatóját a Kemény János, Pittner Olivér és Tompa Miklós által alapított Marosvásárhelyi Székely Színház, az első előadás Lehár Ferenc A mosoly országacímű nagyoperettje volt. Hetven évvel később a Mohácsi János rendezte Molnár Ferenc-darabbal,Az üvegcipővel lepte meg közönségét a mára már Tompa Miklós nevét viselő társulat. A nagy sikert arató bemutató után első ízben adták át a frissen alapított Kemény János-díjat. A Gyarmathy János kisplasztikájával, valamint ezer euró pénzösszeggel járó elismerést, a művészeti igazgató döntése alapján Berekméri Katus kapta, a díj támogatója és létrehozója a marosvásárhelyi Bioeel kozmetika- és gyógyszergyár. Szabadság (Kolozsvár)

70 éves a felsőfokú magyar színészképzés Erdélyben
Intézményesítési kísérletek Kolozsváron az 1940-es években
1. Magyar Királyi Kolozsvári Zenekonzervatórium (1941–1944)
A második bécsi döntést követően, 1941 decemberében Kolozsváron az újjászervezett Nemzeti Színház mellett egy államilag finanszírozott hároméves színitanoda indult Táray Ferenc színházigazgató, majd az ő lemondása (1942. július) után a helyébe lépett Mihályfy Béla vezetésével, a színház szakemberi gárdájából összeálló tanári testülettel.
Az iskola egykori növendéke, Szabó Duci a rövid életű intézmény tanárai közül Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Kemény János nevét emlegeti emlékezésében (vö. Nagy M. Kund Szabó Duci, 2007:13). Szavai szerint a hároméves képzést harmincheten kezdték el, ám csak nyolcan vagy kilencen fejezték be, s közülük csak ketten maradtak Erdélyben (Kudelász Ildikó Sepsiszentgyörgyön, Szabó Duci Marosvásárhelyen lett tagja az induló két színház társulatának). Tanáraik közül többen maradtak Erdélyben: Szabó Lajos és Kőmíves Nagy Lajos 1946 őszén immár román állami keretek között kezd a magyar színészképzés megszervezéséhez Kolozsváron, míg Kemény János és Tompa Miklós a marosvásárhelyi Székely Színháznak lesznek társszervezői és vezetői (előbbi csak az intézményszervezés időszakában).
Az első évfolyam 1944 nyarán végzett a kolozsvári színitanodában, ám új osztály indítására a közeledő front miatt ekkor már gondolni sem lehetett. A színház vezetősége és a társulat nagyobb része engedelmeskedett a kiürítési parancsnak: a szeptember 15. és október 9. közötti időszakban elhagyták Kolozsvárt. Az ellenpéldát Szabó Lajos, az intézmény akkori irodalmi titkára jelentette. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. A zömmel kolozsvári lakhelyű műszak és a helyben maradó kisszámú színművész személyzet segítségével biztosította a működés folytonosságát a város katonai megszállásának körülményei között is.
2. Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium (1946–1948)
Az egyetemünk könyvtárában őrzött gépiratos intézménytörténet szerzője, Zsigmond Ferenc egykori főtitkár furcsa kijelentést tesz dolgozata első oldalán: "a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hétéves története valójában 1948-ban, a kolozsvári magyar és román művészeti intézet megalapításával kezdődött… Magyar tanítási nyelvű színészképzés azelőtt is folyt, […] azonban nem volt főiskolai jellege" (Zsigmond 1955, 1).
A korszak történelmi hátterének ismeretében tudnunk kell: egy 1955-ben írt intézménytörténetben ajánlatos volt az 1948-as tanügyi reformot megelőző előtörténettől elhatárolódni, főleg, ha az szervezetileg az 1940-1944 közötti magyar főhatalomhoz kötődött. Az ideológiai óvatosságnak még az 1946-os román állami alapítású új intézményre is ki kellett terjednie, hiszen annak alapító okiratát az időközben trónfosztott Mihály király írta alá. Az óvatos szerzőnek tehát ezeket a szempontokat kellett figyelembe vennie, és a szükséges korrekciókat megtennie, amikor az intézmény történetének kiindulópontjaként 1947. december 30-át határozza meg: "tudományosan megalapozott és főiskolai jelleggel bíró művésznevelésről csak azóta beszélhetünk, mióta a kultúrforradalom országos viszonylatban gyökeresen megváltoztatta egész nevelési rendszerünket, a Szovjetunió e téren szerzett tapasztalatainak felhasználásával" (Zsigmond, 1955, 1).
Csak e kortörténeti magyarázatok alapján válik érthetővé, hogy az egyébként sok értékes adatot tartalmazó munkában miért nem esik egyetlen szó sem a kolozsvári magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium alapító dokumentumáról, noha az okirat eligazító jelentőségű az itt folyó képzés felsőfokú jellegének eldöntésében. A továbbiakban – éppen ezért – magyar fordításban, kivonatosan megadjuk az alapító okirat erre vonatkozó passzusát.
I. MIHAI
Isten kegyelméből és a nemzet akaratából Románia királya […]
Elrendeljük és törvénybe iktatjuk:
TÖRVÉNYRENDELET
a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium létrehozásáról Kolozsváron
I. cikkely – E törvényrendeletnek a Monitorul Oficialban való megjelenésétől számított hatállyal Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] létesül Kolozsváron.
II. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a felsőoktatás működésére és megszervezésére vonatkozó jogszabályok rendelkezései alapján fog működni.
III. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a következő tanszéki, tanársegédi és adminisztratív állománnyal fog működni
[…]
VI. cikkely – a Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] ingyen fogja használni a volt Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium Mócok útja 5. sz. alatti épületét és ingóságait.
VII. cikkely – Az e törvényrendelettel létrehozott Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] állásainak betöltésére az 1946. április 1. utáni időszakban került sor.
A Művészetügyi Minisztérium 1946/1947. évi költségvetésébe fogja iktatni a létrehozott konzervatórium [Főiskola] működtetéséhez szükséges személyi és anyagi kiadásokat fedező összeget.
Kelt Bukarestben, 1946. április 8. [miniszteri aláírások és a király ellenjegyzése]
Forrás: Monitorul Oficial, nr. 85., 1946. április 9.
A szövegből teljes egyértelműséggel kiderül, hogy az új intézményt a román felsőoktatás megszervezésére és működésére vonatkozó szabályok alapján, a király által ellenjegyzett alapító okmánnyal hozták létre, tehát nem "egy- vagy kétéves színészképző tanfolyamként indult", ahogyan azt a Magyar színháztörténet harmadik kötetében olvashatjuk (i.m. Budapest, 2005:1171). Az új intézmény elhelyezésének és anyagi-műszaki felszerelésének megoldására a román kormányzat – nyilván kisebb léptékben – ugyanazt a taktikát alkalmazta, ami a Bolyai Tudományegyetem esetében előző évben, 1945-ben már sikeresen működött: egy magyar állami oktatási intézményt úgy tudtak megszüntetni, hogy a kolozsvári magyarság várható ellenállását jórészt sikerült leszerelni egy magyar tannyelvű román állami oktatási intézmény indításával. A magyar lakosság ugyanis valamiféle jogfolytonosságot érzékelt a megszüntetett régi és a létrehozott új intézmény között, s ennek okán utólag, az 1948-as tanügyi reform idején még az adott épület és a felszerelés államosítását is könnyebben "emész- tette" meg.
3. Magyar Művészeti Intézet (1948–1950)
Esetünkben a történet 1949 elején fejeződik be, az 1948-as román tanügyi reform és államosítás jegyében és szellemében. 1948 őszén, a magyar tannyelvű konzervatórium átszervezése révén létrehozták a kibővített, három karral induló Magyar Művészeti Intézetet Kolozsváron. Az új intézmény vezetősége 1949. január 22-én beadványban kérte főhatóságától: adják át a jogilag már létrehozott, valójában azonban még működésképtelen új művészeti intézetnek az időközben megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését.
Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet,
1949. január 22., Kolozsvár, 47/1949. szám
Miniszter Úr,
Tisztelettel felterjesztjük itt csatolt mellékletünkben a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium javainak leltárát, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék elrendelni e javak átadását Intézetünk birtokába.
Kérésünk kedvező megoldása érdekében tudomására hozzuk, hogy Intézetünk – amelyet alig két éve hoztak létre, és súlyos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie – csak azáltal lett működőképes, hogy a volt Magyar Magánkonzervatórium rendelkezésünkre bocsátotta hangszereit, bútorzatát, könyvtárát stb., a mellékelt leltár szerint. Intézetünk működése ezek nélkül nem lett volna biztosítható, mert hangszereink száma (3 zongora, 2 pianínó) és bútorzatunk elégtelen lett volna az előadások megtartására. Az anyagi nehézségek miatt nem tudtuk beszerezni a szükséges hangszereket; [most] a felsőoktatás reformja nyomán jóval inkább kibővült intézetünkben az előadások elkezdését sem tudnánk biztosítani a volt Magyar Magánkonzervatórium javai nélkül.
A volt Magyar Magánkonzervatórium megszüntetése után a Kolozs megyei Kultúrfelügyelőség az 584/1948. aug. 26-i jegyzőkönyvében elvégezte e javak felleltározását, majd 1948. dec. 18-án a volt Magyar Magánkonzervatórium teljes vagyonát – a tekintetes Minisztérium újabb rendelkezéséig – a mi Intézetünknek adta át megőrzés végett.
A Közoktatásügyi Minisztériumnak a közjavak felleltározására vonatkozó 28776. sz. rendelete értelmében a volt Magyar Magánkonzervatórium minden vagyontárgya intézetünk leltárába került, az eredetét feltüntető megjegyzéssel. Tekintettel arra, hogy új tanév küszöbén állunk, tisztelettel kérjük felterjesztésünk sürgős és kedvező megoldását.
Kérjük, fogadja megkülönböztetett tiszteletünket és nagyrabecsülésünk kinyilvánítását.
Igazgató [Egyetemi] első titkár
[olvashatatlan] [olvashatatlan]
Forrás: Kolozsvári Állami Levéltár, 1188. fond, 113. dosszié
A szöveg egyértelműen bizonyítja, hogy 1946-ban a haszonkölcsönként átengedett, majd 1948-ban a hivatalosan államosított magyar konzervatóriumi felszerelés sorsdöntő jelentőségű volt a Zene- és Színművészeti Főiskola, illetve a Magyar Művészeti Intézet indulásában; jól érzékelhető, hogy a bukaresti kormányzat egyik esetben sem gondoskodott a létrehozott új oktatási intézmény kellő felszereltségéről, de mindkét esetben számításba vette a kolozsvári magyar egyesületi zeneiskola vagyonának felhasználását erre a célra.
Hamarosan sokatmondó válasz érkezett a Magyar Művészeti Intézet beadványára. A válasz gordiuszinak nevezhető; a bukaresti minisztérium ugyanis a felszereltség nehéz kérdését egyetlen jól irányzott csapással megoldotta:
"47/1949. sz. felterjesztésükkel kapcsolatban közöljük, hogy a 176/1948. aug. 2-i törvényrendelet értelmében a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium leltára Minisztériumunk tulajdonába megy át, és azt az Önök intézete részére kiutaljuk."
Kolozsváron 1946–1954 között, az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés újabb és újabb intézményi és személyi változásaiban Szabó Lajos vezetői működése jelentette a stabilitást és a folytonosságot. Az 1950-ben Kolozsváron létrehozott művészeti főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanszékvezető tanára és tanulmányi igazgatója volt; 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző intézet tanára és rektora nyugdíjazásáig (1976). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede elválaszthatatlan része lett, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)