,,Könyvek között talált otthonra életed, de végül is a játékban leltél igazi szellemi örömet, s krónikása lettél a színpadi játéknak, amely életre kelti az írott szót a rivaldafényben.” – búcsúztatta Horváth Andor Kacsir Máriát 2005. április 6-án Kolozsváron. 2000 nyarán távozott a Sepsiszentgyörgyön született és élt 41 éves Tóth J. Tamás színész. 2001 augusztusában Dorián Ilonát, a kolozsvári színház érdemes művészét kísérték a Házsongárdi temetőbe. December 17-én pedig az örökösen ,,lázban égő” sepsiszentgyörgyi Zsoldos Árpád színész költözött át a túlvilágra. 2002-ben Sepsiszentgyörgy színházának egykori két irodalmi titkára – dramaturgja – gyors egymásutánban távozott az élők birodalmából. Áprilisban Veress Dániel indult Gerzson fia után, júniusban Sombori Salamon Sándor tért meg a rétyi családi kriptába. Mester András színész is a 2002. év halottja Kolozsváron. Az év karácsonyán távozott Ács Alajos, a szatmári színház alapító, oszlopos tagja. Darvay Nagy Adrienne könyvet jelentetett meg utóbb róla Címszerepben Ács Alajos címmel. 2003-ban halt meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházból Ferenczy István, a legendás Székely Színháznak is közkedvelt aktora. Ebben az évben távozott a fiatal, 42 éves szentgyörgyi pályatárs, Bocsárdi Angi Gabriella. Novemberben a 93 esztendős Ambrus Sándort a temesvári földbe, felesége és színpadi partnere, Hegyessy Magda mellé temették. 2004-ben Kolozsváron Nagy Dezsőt, Marosvásárhelyen Illyés Kingát veszítettük el. 2005 júniusában László Gerő, a kolozsvári Magyar Színház nyugdíjasan is közismert tagját, számtalan főszerep alakítója koporsóját kísérték pályatársai a Házsongárdba, írta emlékezésében Kudelász Ildikó. /Kudelász Ildikó: A színház volt az életük. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 29./

Hatvanéves lenne március 10-én a marosvásárhelyi Székely Színház. „Ha lenne” – tette hozzá Kárp György színművész, a Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója. „Mi úgy tekintjük, hogy a Székely Színház jogutódja vagyunk” – mondta. 1946 tavaszán kezdte első évadját a Székely Színház. Az évfordulóra a vásárhelyi Tompa Miklós Társulat gálaműsorral emlékezik. Kovács Levente rendező a hatvan évet felölelő nagy produkciókból vett jeleneteket állít színpadra. A színház meghívja a vásárhelyi magyar társulat egykori, időközben Magyarországra áttelepedett rangos művészeit, Bács Ferencet, Tanai Bellát, Borbáth Ottíliát, Bálint Mártát, Ferenczy Csongort. Az évfordulóval egy időben lesz Marosvásárhelyen a Kisebbségi Színházi Fesztivál. A március 10-19. közötti seregszemlére meghívást kapott valamennyi erdélyi magyar hivatásos társulat, a vásárhelyi színművészeti egyetem magyar és román tagozata, továbbá a kolozsvári Magyar Opera, a Bukaresti Zsidó Színház, a Szebeni és a Temesvári Német Színház, a vásárhelyi Ariel Színház román és magyar tagozata, a kolozsvári Puck Bábszínház, és nem kizárt – egyeztetés folyik -, hogy ugyanakkor fog Marosvásárhelyen vendégszerepelni a budapesti József Attila Színház is. Az egykori Székely Színház a háború után olyan legendás hírű művészegyéniségeket szerződtetett Marosvásárhelyre, mint Tompa Miklós, Szabó Ernő, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Delly Ferenc, vagy a később jövők között (akik még életben vannak): Lohinszky Loránd, Tarr László, Szabó Duci, Tamás Ferenc, Nagy József. /Lokodi Imre: A 60. évfordulójára próbál a Székely Színház „unokája”. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./

A budapesti József Attila Színház Molnár Ferenc Játék a kastélyban című színművének március 8-i marosvásárhelyi bemutatásával – főszerepekben Bodrogi Gyulával és Sztankay Istvánnal, Léner Pál rendezésében – vette kezdetét a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata elődje, az egykori Székely Színház, és a marosvásárhelyi hivatásos színjátszás hatvan évvel ezelőtti megalakulására emlékező rendezvénysorozat. Az egykori társulat Magyarországra áttelepült tagjai közül többen is megerősítették, élnek a meghívással, itt lesznek az ünnepségen. Március 9-én kiállítás nyílik Hat évtized képekben címmel, amely Ferencz Éva levéltáros, Szabó Annamária szcenikus, Fodor Zeno dramaturg és Bartha László színházi fotográfus munkája nyomán valósult meg. A felvételek az erdélyi színjátszás olyan jelentős személyiségeinek alakításait örökítették meg, mint Borovszky Oszkár, Delly Ferenc, Kőszegi Margit, Tanai Bella, Bács Ferenc, Szamossy Kornélia, Lohinszky Loránd, Mende Gaby, Gyarmathy István, Csorba András vagy Tarr László. Lesz könyvbemutató, Horváth Bea „A Székely Színházban bemutatott darabok előadástörténetének legfontosabb adatai” című tanulmányát és adattárát mutatják be. /Lokodi Imre: Hatvanéves színházi múlt. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 9./

Hatvanéves lenne Marosvásárhelyen a Székely Színház, ha megérte volna az ominózus évfordulót. De nem érte meg, közbeszólt a diktatúra, majd az új épület, az új társulat. Generációk emlékeznek egykori előadásokra, rendezésekre, alakításokra. Az évfordulón ünnepségeket rendeztek. Március 8-án a budapesti József Attila Színház vendégszereplése töltötte zsúfolásig a színházat, másnap gálaműsorra került sor. Volt! Van! Lesz! – állt a meghívón. Kovács Levente, a gálaest rendezője a marosvásárhelyi színjátszást ismertette beszédében. A műsorban egykori és mai művészek egyéni, illetve csoportos számai között az operettrészlet, monológ és szavalat is volt. /Nagy Botond: Kellő komolysággal, illő pajkossággal. Évfordulós ünnepség a Székely Színház emlékére.= Népújság (Marosvásárhely), márc. 11./

A Székely Színház létrejöttének hatvanadik évfordulója alkalmából Horváth Bea A Székely Színházban bemutatott darabok előadás-történetének legfontosabb adatai című, hiánypótló kötetének méltatása joggal számíthatott érdeklődésre. Pár évvel ezelőtt alakult egy kutatócsoport, amely Lázok János vezetésével ösztöndíjat nyert egy hasonló adattár megírására, a munka további fázisára azonban már nem kaptak támogatást, így az félbemaradt. Horváth Bea tovább dolgozott, megírta a könyvet, így teljes jogú szerzőnek tekinthető. Ennek alapján hamarosan marosvásárhelyi tanfolyamot szervez a magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet erdélyi színházi szakemberek számára – megtanítandó azt a gyűjtési módszert, amely szerint Horváth Bea dolgozott. A kötetben a Székely Színház minden előadásáról megtalálható a szereposztás, az adatsor, a sajtóvisszhangok, a kritikák, a statisztikai feldolgozások és fényképek. /(n.b.): Hiánypótló adattár. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 23./

Megjelent a Tirgu-Mures oras al artelor (Marosvásárhely, a művészetek városa) című kötet, szép, igényes kiadvány. A polgármesteri hivatal és a Vatra folyóirat közös munkája közel félszáz tanulmányt, szakdolgozatot, esszét foglal magába több mint háromszáz oldalon. A könyv Marosvásárhely művelődési létesítményeit, művészeti jelenségeit felmutatja, a múltat is érintve. Magyar szerzők dolgozatai is olvashatók a kötetben. A bemutatón elhangzott, hogy előkészületben van a könyv magyar és angol nyelvű változata. Rövidített tartalmi kivonat a cikkekből angolul már ebben a változatban is van. Az lenne helyes, ha a várható magyar kötetben a város múltját, az itteni magyarság szellemiségét, annak alakulását nem a most közölt tanulmányok egyszerű fordításával tükröznék, hanem a témában szakosodott, éveken át elmélyült helyi magyar kutatók írásaival rajzolnák ki. A román nyelvű könyvből ugyanis hiányoznak a város meghatározó kulturális értékei, mint például az Aranka György-féle Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság, a Kemény Zsigmond Társaság, a Székely Színház, a Színművészeti Egyetem, a művészeti középiskola által létrehozottak, többek között. /( nk ): A művészetek városa. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 27./

Marosvásárhelyen a színházban kiosztották az Erdős Irma-ösztöndíjakat. A Székely Színház egykori művésznőjének férje, a Svédországban élő dr. Bartha István határozta el, hogy felesége, Erdős Irma, valamint a legendás intézmény emlékére ösztöndíjat alapít, amelyet a Tompa Miklós Társulat két fiatal színészének osztanak ki minden évben, továbbá emlékgyűrűt azon idősebbeknek, akik sokat tettek a színházért. Az idei nyertesek: Szabadi Nóra és Tompa Klára, az emlékgyűrűt ez évben elsőként a Székely Színház egykori művészeinek jó barátja, mentora, ,,testi-lelki öltöztetője”', Nagy Márta vehette át. Györffy András színművész a másik emlékgyűrű-kitüntetett. /Nagy Botond: A színház jegyesei. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 11./

Marosvásárhelyen 1945. március 10-én megnyitotta kapuit a Székely Színház. Létrehozásában jelentős szerepe volt Tompa Miklós, Kemény János és mások közbenjárásának. Az igazgatói teendőkkel Tompa Miklóst bízták meg, aki Kemény Jánossal hozzákezdett a színház megszervezéséhez. Tompa Miklós (1910–1996) Székelyudvarhelyen született, színházi pályáját Németh Antal mellett kezdte Budapesten, a Nemzeti Színházban, majd a ’40-es évek elején Kolozsváron volt rendező. Színészeket hívtak meg és szerződtettek az újonnan alakuló Székely Színházhoz. Az első előadást a Kultúrpalotában tartották Lehár Ferenc: A mosoly országa c. nagyoperett bemutatásával. Tompa Miklós 1966-ig maradt a színház igazgatója, közben az intézmény Állami Színházzá alakult át az 1962-ben létrehozott román tagozattal. Tompának sikerült mindkét tagozatot országosan, sőt az országhatárokon túl ismert és nagyra becsült társulatokká tennie. 1948-tól a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetnek, később a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolának volt a tanára, majd 1976-tól 1981-ig rektora. Megérdemelné, hogy a színház előcsarnokában emléktábla hirdesse, ő volt az egyik létrehozója és szervezője ennek a nagy múltú intézménynek. /Fodor Sándor (S.): Járom az utat… A színházalapító Tompa Miklós. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 9./

A budapesti székhelyű Magyar Játékszíni Társaság a színházak/társulatok javaslatai alapján a 2006-os esztendőre is odaítélte a Hűség Díjat, ami egy oklevélből és pénzösszegből áll, mellyel a színművészet hosszan tartó szolgálatát, a kitartó művészi tevékenységet honorálják. A Hűség Díj kitüntetettje ezúttal Nagy József színművész, aki 1952 óta szolgálja Tháliát Marosvásárhelyen. Pályafutását a Székely Színház kötelékében kezdte, majd a Marosvásárhelyi Állami, később Nemzeti Színházban szerepelt. Nagy József jelenleg a Tompa Miklós Társulat nyugdíjas művészeként a Hallottátok, mi esett meg útban a fórum felé?! című musicalban lép színpadra. /Kiss Éva Evelyn, irodalmi titkár: Nagy József hűségdíjas. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 9./

Hosszú betegség után életének 73. évében elhunyt Czikéli László, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. 1961-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, majd a marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött. 1968-tól a nagyváradi Állami Színház, majd 1976-tól 1987-ig a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Ezután Magyarországra távozott, a veszprémi Petőfi Színház művésze lett. Több filmben szerepelt. Sacra Corona – rendező: Koltay Gábor, 2001; Honfoglalás – rendező: Koltay Gábor, 1996; Vigyázók – rendező: Sára Sándor, 1993; Könyörtelen idők – rendező: Sára Sándor, 1992; Iskolakerülők – rendező: Kardos Ferenc, 1989; Soha, sehol, senkinek! – rendező: Téglássy Ferenc, 1988; Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája – rendező: Bacsó Péter, 1988; 80 huszár – rendező: Sára Sándor, 1978; Makra – rendező: Rényi Tamás, 1972; Ítélet – rendező: Kósa Ferenc, 1970./Elhunyt Czikéli László 1934. júl. 31., Bukarest – 2007. jún. 1., Budapest. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./

A sors egy nap híján hatvan évet engedélyezett az egyik legnagyobb erdélyi magyar színésznek, Csorba Andrásnak /Braila, 1927. aug. 25. – Marosvásárhely, 1987. aug. 24./. Az 1920-as évek elején sok székely lány szegődött cselédnek Óromániába, mesterlegény keresett munkát Bukarestben, Galacon, ahol egész kolóniákat képeztek és magyar templomok épültek. Csorba István, csíkszentdomokosi cipészsegéd Brailában kapott munkát, így született Brailán Csorba András. 13 évesen, az 1940-es bécsi döntés után, szüleivel visszatelepedett Erdélybe. Csorba András Marosvásárhelyen a Kereskedelmi Reál Iskolában érettségizett Erdős Irmával és Ollender Mártával. Kemény János a marosvásárhelyi Apollóban látta őket egy műkedvelő színi előadáson. Tanácsára mindhárman Kolozsváron felvételiztek, Csorba András és Erdős Irma a Művészeti Főiskola Színművészeti Karára, míg Ollender Márta – a későbbi Csorba Márta – a Bolyai Egyetem Közgazdasági Karára. Csorba András színészi és alkati képességeit már a főiskola első évében színpadi szereppel tüntette ki Tompa Miklós rendező tanár. 1952 őszén lépett a marosvásárhelyi Állami Székely Színház közönsége elé, nagy sikert aratott. Olyan partnerekkel léphetett színre a különböző darabokban, mint Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Andrási Márton, Lantos Béla, Szabó Duci, Kiss László, Lohinszky Loránd, Tamás Ferenc, Jeney Ottó és Szabó Ottó. Egymás után jöttek nagy alakításai. Csorba András filmszerepei is emlékezetesek. Gertler Viktor filmrendező Jókai Mór Aranyemberének filmre viteléhez címszereplőt keresett. Így lett Csorba Andrásból a világ szemében ma is műsoron levő Tímár Mihály. /Csifó János: 80 éves lenne Csorba András színművész. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./

Nagy Dorottya, Szabadi Nóra és Bányai-Kelemen Barna színművésznek ítélték idén az Erdős Irma-díjat, amelyet az egykori Székely Színház színésznője emlékére alapított a Svédországban élő Barta István, az elhunyt művésznő férje. Az Emlékgyűrűt – amelyet Erdős Irma egykori pályatársa vagy tanítványa kaphat – ez alkalommal a 75 éves Székely Ferenc, a Székely Színház egykori irodalmi titkára kapta. /Antal Erika: Plakett és ösztöndíj fiatal színészeknek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 10./

Melyek azok az ízek, hangulatok, élmények, amelyek Marosvásárhelyhez kapcsolódnak? – tette fel a kérdést Markó Enikő szervező az idei évad első Belvárosi szerdájának estéjén a két meghívottnak: Virág György egykori megyei tanácselnöknek és Soós Zoltán régésznek, a Maros Megyei Múzeum igazgatójának. Soós Zoltán elsősorban a múltról beszélt, a XVII. századi városról és annak hangulatáról, az ásatásokról és kutatásokról. Marosvásárhely polgársága toleráns maradt az 1960-as évekig, amikor elkezdődött a románság betelepítése. Később rájött, hogy kisebbséggé válik a saját városában. A lényeg most már az egymás értékeinek kölcsönös elfogadásán alapszik. Virág György nagy sikernek könyvelte el, hogy annak idején sikerült a megyei múzeumhoz magyar régészeket alkalmazni. A múlttal kapcsolatosan ő a múlt század ötvenes éveinek emlékét idézte, amikor a város még a Magyar Autonóm Tartomány központja volt. Lehetett még komoly drámát, operettet játszani. Hatalmas volt a Székely Színház közönsége. A hatvanas években viszont már szerelvényszámra hozták be a románokat, akik a lakáskulcs mellé 30. 000 lejes segélyt is kaptak. /Nagy Botond: A város: múlt, jelen, jövendő. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 9./

Az egykori Székely Színházhoz hasonlóan a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes híre, neve, emléke is legendává nemesült a köztudatban, írta Bölöni Domokos. Az eltelt évtizedekben sorozatos átalakulásokon átment együttes tavaly volt ötvenéves, de idén ünneplik fennállásának fél évszázados jubileumát, új székházában, a kövesdombi Unirea mozi átépített termeiben. 1956 őszén Marosvásárhelyen, az akkori Maros Magyar Autonóm Tartomány székvárosában alakult meg Állami Székely Népi Együttes. Első bemutatójuk 1957 tavaszán volt. Nagyjából évente került sor egy úgynevezett „nagyműsor” bemutatására. A nagyműsorokkal 2-3 hetes országos turnékra mentek Erdély nagyobb városaiba. Háromnapos ünneplés, gazdag műsorok, színpompás viselet, magyar, román, cigány táncok követték egymást. Megemlékeztek az elhunytakra. Tófalvi Zoltán elmondta: olyan dokumentum került a kezébe, amely bizonyítja: a román hatóság azért hagyta jóvá az Állami Székely Népi Együttes megalakulását, mert így akarták kifogni a magyarországi 56-os események vitorláiból a forró szelet. /Bölöni Domokos: Kifogott szél vitorlái. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 5./

Vidám ünnepi műsorral lepte meg közönségét és pártolóit március 29-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Az előadás és az azt követő aukció valamint a bál bevételét a Székely Színház Alapítvány megalakítására fordítják, hogy megteremtsék a Tompa Miklós Társulat további működéséhez az önállóságot. Kincses Elemér kétségbeejtőnek tartja, hogy az erdélyi magyar színházak repertoárja semmiben sem tér el a magyarországiakétól. Senki nem játszik Sütőt Andrást, nincs határozott koncepciója egyetlen erdélyi társulatnak sem. Lohinszky Loránd szeretné, ha a vásárhelyi színház a hajdani Székely Színház színvonalára emelkedne. /(menyhárt): Bál a színházért. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 2./

Megjelent a népszerű színésznőről szóló könyv, Nagy Miklós Kund: Szabó Duci. Életinterjú, Kincses Elemér előszavával. /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007, Prospero könyvei sorozat/. Ő az egyetlen élő színész azok közül, akik a Székely Színház megalakulása után Marosvásárhelyen játszottak. A könyv bemutatójára április 14-én lesz Marosvásárhelyen, a színházban. /(bölöni): Szép magyar könyv. Minden a véremmé vált… = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 12./

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége mély megrendüléssel búcsúzott Nagy József színművésztől, aki 2008. december 21-én, hetvenhét éves korában elhunyt. Nagy József /sz. Mezőmadaras, 1931/ 1953-ban szerzett színészi oklevelet az akkor még Kolozsváron működő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Évfolyamtársaival és Harag György rendezővel alapítói voltak a nagybányai színpadi társulatnak, majd egy év után átszerződött Marosvásárhelyre, azóta itt szolgálta Tháliát. A Székely Színház (majd Marosvásárhelyi Állami, később Nemzeti Színház) jeles előadásaiban lopta be magát a közönség szívébe. A nótaéneklés színesen egészítette ki művészi karrierjét. /Nekrológ. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 23./

Nemes Levente, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze, korábbi igazgatója vette át a második alkalommal odaítélt Kaszás Attila-díjat március 10-én Budapesten, a Nemzeti Színházban. Nemes Levente 1962-ben kezdte színészi pályafutását. Tíz évig a marosvásárhelyi Székely Színház, majd 1973 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbi teátrumot 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Önálló előadóestjei a hetvenes-nyolcvanas évek emlékezetes művészi eseményeinek számítottak. 2007-ben Jászai Mari-díjat kapott. /Nemes Levente kapta az idei Kaszás Attila-díjat. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./

Kerekes Tóth Erzsébet 80 éves, de tele van energiával. Budapesten él, de tudja, hogy fellépéseinek emlékét örökre megőrizte kedves marosvásárhelyi, erdélyi közönsége. Lélekben most is ott él, vallja. Budapesten van egy Székely Kör, továbbá az Erdélyi Gyülekezet, ezeknek tagjaként is igyekszik erdélyi lenni. Tóth Erzsébetre úgy emlékezik a közönség, mint kiváló énekesre, a népdalok színpadi tolmácsolójára, kezdetben mégis színésznő volt a Székely Színházban. Népdalénekes volt, népdalgyűjtésekben is részt vett. /N. M. K. : Minden Erdélyhez kapcsol. Kerekes Tóth Erzsébet 80 éves. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 27./

Kíváncsi magyarországi turistacsoportok állnak meg Marosvásárhelyen, a Vártemplom gótikus szentélyrészében, hallgatják, amint sok évszázad székely-magyar helytállása elevenedik meg a városismertetőből. Azután megkérdezik a cikkírót, Ötvös József lelkészt, generális direktort: most akkor székely vagy magyar ez a város? 1616. április 29-ig biztosan székely volt ez a város, még nevében is /Székelyvásárhely/ ezt hordozta. Ekkor a Bethlen Gábor által adományozott kiváltságlevéllel együtt új nevet is kapott: Marosvásárhely. Az 1876-os közigazgatási átrendezésig a hét székely szék egyikének – Maros-széknek – volt a központja. A székely székek megszüntetése után is a köztudatban úgy élt, mint a legnagyobb székely város. Jelenleg elmondható, a székely nyomokat eltüntette a világváltozás. A cikkíró felvillant néhány székely emléket a város közelmúltjából. 1886. június 27-én megnyitották a városban a Székelyföldi Iparmúzeumot, amely 1944 őszéig élt. E székelyföldi múzeum épületét 1890-93 között nagyrészt (székely) közadakozásból építették fel. 1910-ben épült fel a sétálóutca végén a Székely-kioszk. Sokak emlékezetében él még az egykori Székely Színház, amely 1946. március 10-én nyitotta meg kapuit, két év múlva Állami Székely Színház néven működött, 1962-ben pedig már csak Állami Színház. 1956-ban a városban megalakult az Állami Székely Népi Együttes is, ami szép lassan Maros Művészegyüttesként járta a székelyföldi falvakat és városokat. A Vár sétány szobra őrzi a nagy székely vándor, Kőrösi Csoma Sándor emlékét. És itt van még a városban a Székely Vértanúk emlékműve. /Ötvös József: Hova lett a székely város? = Népújság (Marosvásárhely), aug. 18./

Hatodik alkalommal adták át szeptember 11-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban az Erdős Irma-ösztöndíjat és -emlékgyűrűt. A Marosvásárhelyi Székely Színház egykori ünnepelt színésznője, Erdős Irma emlékére férje, a Svédországban élő Bartha István mérnök, ösztöndíjat alapított. A 2009-es Erdős Irma-ösztöndíjat Csíki Hajnal és Bokor Barna ifjú színészek vehették át. Idén Debreczeni Gabit, az egykori Székely Színház színésznőjét, Nagy Pál irodalomkritikust, Tófalvi Zoltán szerkesztő-közírót és Nemes Levente színművészt, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház vezető művészét tüntették ki, valamint Mende Gaby művésznőnek és Tarr László színművésznek is emlékgyűrűt adományoztak, de ők egészségi okok miatt nem lehettek jelen az ünnepségen. /A. E. : Emlékgyűrű és ösztöndíj. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 14./

1949-ben a Romániai Magyar Népi Szövetség bukaresti elnöki hivatalának munkatársai lázasan készülődtek a tizenhárom vértanú tábornok százéves évfordulója alkalmával megrendezendő ünnepségekre, emlékezett Czédly József. Révy Ilona kultúr- és propaganda tevékenységért felelős alelnök azt akarta, hogy az ünnepség fénypontja Zala György csodálatos Szabadság-szobrának eredeti helyére való visszaállítása legyen. Ebből azonban nem lett semmi, annak ellenére, hogy az akkori aradi alpolgármester, Kővágó József biztosított róla: technikailag meg lehet oldani a szobor visszaállítását (akkor még nem létezett azon a helyen a román katonahősök emlékére utólag felállított emlékmű). A legfelsőbb engedélyt a Kommunista Párt Politikai Bizottságának kellett volna megadnia, személy szerint a nemzeti kisebbségek problémáival (is) foglalkozó Miron Constantinescu titkárnak. A javaslatot akkor azzal az érvvel utasították vissza, hogy ne sértsék meg az aradi várban is állomásozó Vörös Hadsereget túlságosan nagyszabású emlékünnepély megtartásával, alkalmat adva ezáltal, hogy párhuzamot vonjanak a világosi fegyverletételt kikényszerítő cári orosz csapatok és a „felszabadító” szovjet hadsereg szerepe között. Az elutasításában valójában nem ez volt a döntő érv, hanem az, hogy hanem az hogy Constantinescu nem kedvelte a magyarokat. 1949. október 6-án, az ünnepség keretében az aradi színházban, a marosvásárhelyi Székely Színház díszelőadásban, a legjobb színészi gárda felvonultatásával (Kovács György, Lohinszky Loránd) Illyés Gyula Fáklyalángját mutatta be. Páratlan élmény volt. /Czédly József: Hatvan éve, Aradon. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

„A túlzott modernkedés kiszorította azt az érthető, bensőséges színházat, amit annak idején a Székely Színház képviselt. Most bizonyos körök szerint csak akkor lehet jó egy előadás, ha a színész háttal jön be a színpadra, ha fejre áll, ha kitöri a nyakát. Ha nem érted az előadást, akkor csakis zseniális lehet. A néző önmagának sem meri bevallani, hogy nem értette” – fejtette ki Szélyes Ferenc Jászai-díjas marosvásárhelyi színművész. Elmondta, hogy családjukban hagyománya van a színészkedésnek. Két nagybátyja közül Szélyes Sándor népdalénekes, mókamester, Szélyes Imre színész pedig Temesváron játszott, majd kitelepedett Magyarországra. Szülei, sőt már a nagyszülei is amatőr színjátszók voltak Mikházán. Mikházáról sok művész, értelmiségi származik. A kolostornak köszönhető ez a fajta kiemelkedés, romániai szinten itt van a második legnagyobb Ferenc-rendi kolostor. Sajnos betegápoló intézet lett belőle, de remélhető, hogy majd ismét megjelennek a szerzetesek a faluban. Kacsó Sándor is Mikházáról származik, rengeteget írt a faluról, a Nyárádmentéről, így a falu bekerült a köztudatba. Szélyes Ferenc színművész /sz. Marosvásárhely, 1953. máj. 13./ a helyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészi diplomát. 1976-tól 1991-ig a Szatmári Északi Színház társulatának tagja, 1991-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezető színésze. Mikháza ma arról is híres, hogy ott működik Erdély egyetlen Csűrszínháza. Ennek Szélyes Ferenc volt a kezdeményezője. Elmondta, hogy nagy bajok vannak. Két éve kéri az önkormányzatot, Gáll Lajos polgármestert, hogy beszéljék meg a dolgot. Az elöljáró elzárkózik ettől. Ugyanis a Csűrszínháznak gondnokra, karbantartóra, menedzser-szakemberre lenne szüksége. Szélyes nem tudja továbbra is vállalni, hogy a vécépapírtól a művészeti programig, a takarításig mindent biztosítson. Októberben mutatta be a társulat Závada Pál Móricz Erdély-trilógiája alapján írt Bethlen című darabját, ebben Szélyes Ferenc a címszereplő. – Úgy érzem, ez a feladat tíz évet vett el az életemből. Öt hónapon át készült az előadás. Nagyon sok örömet, de keserűséget, vívódást is okozott. Amikor elkezdtük a próbákat, ellenvetéseim voltak. Sajnos a szöveg azt sugallja az erdélyi közönségnek, hogy Bethlen Gábor becstelen gazember, utolsó szoknyapecér volt, az érdemei nincsenek benne a darabban – mondta el Szélyes. Szerencsére dramaturgként Kovács András Ferenc némileg megszelídítette a szöveget, és a rendező Kövesdy István is próbált javítani rajta. Több évvel ezelőtt vita volt a Tompa Miklós Társulat körül, amikor egy egész végzős évfolyamot szerződött le a vezetőség, és az idősebb színészeket kurtán-furcsán nyugdíjba küldte. Akkor törés állt be a társulat életében. Ezt a törést nem heverte ki a színház, vallja Szélyes. Annak idején azt a fiatal gárdát valósággal ráuszították a színházra, azzal a jelszóval, hogy ők majd mindenkit kisepernek. Aztán kicsalták őket Magyarországra. Most nagyon hiányoznak a nagy, idős egyéniségek. /Máthé Éva: Nem érzi jól magát Bethlen Závada-féle szerepében. = Krónika (Kolozsvár), nov. 13./

Ünnep a Művészeti Egyetemen
64 éves fennállását ünnepli ma a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Évek óta minden április 9-én jogelődje, a kolozsvári Zene- és Színművészeti Konzervatórium megalapítására emlékezik a marosvásárhelyi művészképző. Az idei Egyetem Napját egy évforduló teszi különlegessé: száz éve született Kovács György, a Székely Színház egyik jelentős alapító színésze, az egyetem legendás tanára. Az ő emlékét kívánja megőrizni az az emlékplakett, Makkai István munkája, amelyet ma délelőtt avatnak fel az egyetem udvarán. 11 órától a zenepedagógia szakos diákok dzsessz- és operettkoncertje előzi meg a plakett leleplezését, ezt követően, 11.30-tól az egyetem kiadójánál megjelent legfrissebb tanulmányok, színház- és bábszínház-tudományi könyvek bemutatására kerül sor a Stúdió Színház előcsarnokában. 12.30 órakor kezdődik az egyetem szenátusának ünnepi tanácskozása, melynek keretében átadják a díszdoktori címeket. Az esemény színvonalát a zenepedagógia szakos diákok koncertje (műsoron: J. Plegel és Rugero Leoncavallo művei), illetve Molnár Tünde, Strausz Imre István, Benedek Tibor, Ila Gábor, Kis Annamária orgonakoncertje emeli.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

110 éve született Szabó Ernő
A nagy magyar színészdinasztiák egyik felejthetetlen képviselője, Thália erdélyi mindenesei közül a legkiválóbbak közé tartozik. A legendás Marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagja, sokoldalú, rendkívüli az egyénisége. 1946 és 1955 között élt, dolgozott a Bolyaiak városában, színészként, majd főrendezőként is elévülhetetlen érdemeket szerzett, sok-sok élményteljes előadás meghatározó figurájává vált, a közönség egyik felkapott kedvence lett. Pedagógusként is alaposan rászolgált az elismerésre. Csörgheö Csuli, Farfuridi és számos más szerepe kitörölhetetlenül bevésődött a nézők emlékezetébe. 55 évesen települt át az anyaországba, és ott is hamar meghódította a színpadot. A magyar film nemzetközileg is elismert kiválóságává nőtte ki magát, egy évtized alatt sok-sok produkcióban remekelt. Legmaradandóbb teljesítménye Fábry Zoltán Hannibál tanár úr című alkotásában Nyúl Béla megformálása. Kisemberként lett igazán naggyá. Ezt a milliók hallgatta rádiós sorozat, a Szabó család Szabó bácsijaként csak tetézte, olyannyira, hogy közkívánatra az 1966-ban bekövetkezett halála után se szüntethették be a szerepét, Rajz János alakította tovább. Jelképesnek is tekinthető ez: ha végleg távozott is a földi létből s az életet jelentő deszkáról, a halhatatlanok közé került. Emlékét örökre megőrzi a színház- és filmtörténet.
Egyéniségét egy kedves marosvásárhelyi pályatársa, a Székely Színház örökös tagja, az idén 90 éves Szabó Duci visszaemlékezéséből kiragadott anekdotázó részlettel idézzük fel.
– Beszéljünk Szabó Ernőről. Marosvásárhelyi jelenlétét felmérve, színészként tarthatjuk nagyobbra vagy rendezőként?
– Mind a két minőségében rendkívüli volt. Csak ránéztünk és tudtuk, hogy mit akar. Kedves, közvetlen ember volt, ha kellett, szigorú is tudott lenni. Vérbeli színházi személyiség. Manapság azt mondanák rá, hogy totális színész. Tulajdonképpen mindenhez értett ebben a mesterségben. Igazi komédiás volt, prózát és operettet is játszott, de tragikus szerepben is rendkívül meggyőző tudott lenni. Vajszívű volt, egyszer mégis megbüntetett. A Gül Baba előadása zajlott. Nagyon meleg volt, a harmadik felvonásban a súgónőnk rosszul lett. Bemegyek a színpadra, lenézek a súgólyukba és ott látom Szabó Ernőt fehér atlétatrikóban, szőrös mellel, a nagy szemüvegével. Azt kellett éppen énekeljem, hogy "Ez ő, ez ő a..." és így tovább. Éneklés helyett sírva nevettem. Amikor vége volt, bejött az öltözőmbe és azt mondta: Tudod, hogy meg vagy büntetve. – Tudom, mivel? – Veszel nekem egy liter bort Cseh Gábortól. Na, így büntetett meg. De azt a látványt én soha el nem felejtem. Ellenállhatatlan volt ott, a lyukban, amint tornaingben a súgópéldányt böngészi azzal a nagy bögölyszemével. Nem voltam röhögős, de akkor nem bírtam visszatartani a kacagást. Vagy egy másik eset. Gyergyóban voltunk az Úri murival. A második felvonásban Lőrinczy Icuka, aki teljesen élethűen utánozott állathangokat, a darabban kellett kukorékoljon. Elkezdte, mire fel a környék összes kakasa abban az esti órában éktelen kukorékolásba fogott. Kovács engem szembeállított a közönséggel, rám borult és úgy kacagott, én meg csak álltam, azt se tudtam, mit csináljak. De persze a közönség is észrevette és kacagott. Sok kedvesség van egy életen át egy ilyen munkahelyen.
– Anekdoták, történetek sokasága szól arról, hogy a színészek a színpadon miképpen szokták megtréfálni egymást.
– Nálunk ez nem volt szokás, nem nagyon csináltak ilyesmit. De még Kovács Gyuriban volt ilyen hajlam, amíg beteg nem lett. Ő nagyon röhögős volt.
– Tényleg? A kívülálló őt mindig nagyon komolynak, távolságtartónak vélte.
– Jaj, ha elkezdett kacagni, nem tudott megállni. A bukaresti nagy vendégszereplésen a muskátlit kezdte rágni, olyanokat csinált. Aztán, amikor kezdett baj lenni a szívével, eléggé megkeseredett.
– Az előadás szent és sérthetetlen volt?
– Nemigen történtek viccelődések, még Andrási Marci bohóckodott néha, amikor megengedhető volt. Az egyik ilyen eset ma már anekdotaként forog közszájon. 1954-ben Szabó Ernő felújította a nagy sikerű Gül Babát. Emlékszem, Gulácsy Albertet is lehívták Nagyváradról, a szubrettszerepet én kaptam, természetesen fellépett Marci is. Egyik alkalommal előadás közben éppen a svájci futball- világbajnokság nagy csatája, azt hiszem, hogy a magyar- brazil meccs zajlott. Kint a fiúk hallgatták a rádiót, majd az egyik bekiáltotta a végeredményt: Ne búsulj, kis gazdám, győztünk 4:2-re! A közönség persze, vette a lapot, nagy taps, nevetés fogadta a hírt. Tompa egész hónapra megbüntette a vétkest.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

?Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége mélységes megrendüléssel búcsúzik
TARR LÁSZLÓ
színművésztől
aki nyolcvanhárom éves korában az öröklétbe távozott.
Mindannyiunk "Laci bácsija" – akit a közönség úgy zárt szívébe,– méltósággal viselt, súlyos betegség nyomán hagyta abba evilági karrierjét.
Nagyszalontán született 1927-ben. 1954-ben szerzett oklevelet a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött, ahol példaértékű, nagyszerű pályafutást élt meg. Társulatához karrierje során végig hű maradt, életre keltve a színműirodalom jelentős hőseinek sokaságát. 1955-től a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanáraként pallérozta színésznemzedékek kibontakozását.
Kollégái szerették, tisztelték, becsülték, tanítványai rajongtak érte, a közönség pedig ünnepelte színrelépéseit. Úgy élt, ahogy csak a karizmatikus emberek, azaz a nagy művészek tudnak élni, akik számára mindennél fontosabb az emberi méltóság és a művészi hit. Munkásságát a színházi szakma is értékelte: 1978-ban a brassói Kortárs Színházi Fesztiválon FÜGEDES (Sütő András: VIDÁM SIRATÓ EGY BOLYONGÓ PORSZEMÉRT) szerepével a LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS díját érdemelte ki, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület BÁNFFY MIKLÓS-díjat adományozott neki, Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján ÉLETMŰ-DÍJJAL jutalmazták pályafutását, 2009-ben ERDŐS IRMA- EMLÉKGYŰRŰT kapott.
TARR LÁSZLÓ emléke előtt kegyelettel hajt fejet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége.
Temetése ma, november 22-én 15 órakor lesz a marosvásárhelyi református temetőben. Barátai és tisztelői 12 és 14 óra között róhatják le kegyeletüket ravatalánál, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában.
"Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt."
(Arany János)
A vers, amelyik kedvence volt, s amit annyiszor idézett, igazzá vált. Szomorú szívvel, megrendülten vesszük tudomásul, hogy TARR LÁSZLÓ, a Székely Színház oszlopos tagja, kollégánk, a nagyszerű tanár, letette a lantot, nincs többé. Emberségről példát, művészetről formát sokunknak ő adott. Szerénysége, a művészetet szolgáló nemes alázata – mint a legnagyobbak jellemzője – láng gerjelminél gyúlt láng volt, amelyet követnünk illik, követnünk kell.
Tarr László hangja és dala immár:
" felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik."
(Arany János)
A Székely Színház Egyesület
Tarr László /Nagyszalonta, 1927. Népújság (Marosvásárhely)

A színház tükröt tart
A száz éve született Tompa Miklósra emlékeztek Marosvásárhelyen
Tompa Miklósra, a színházalapítóra, rendezőre, tanárra, egykori kollégára emlékeztek születésének századik évfordulóján Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Művészeti Egyetem közös rendezvényének résztvevői. A hétvégi rendezvénysorozat délelőtt a színház előcsarnokában egy képzőművészeti kiállítás megnyitójával kezdődött. A Színházi arcképcsarnok című tárlaton a színház történelmi és mai személyiségeiről készült festményeket, rajzokat, szobrokat bemutattak be. Megnyitó beszédében Nagy Miklós Kund elmondta: „a társadalom színház nélkül olyan, mint a fürdőszoba tükör nélkül, legőszintébbek akkor vagyunk, amikor a tükör előtt állunk”. Ezután a Székely Színház előadásait archív hang- és képanyagok elevenítették fel.
Ezt követően kerekasztal-beszélgetést tartottak az ünnepelt Tompa Miklósról és munkatársairól: a Székely Színház neves színészeiről, rendezőiről. Az eszmecserét Nánay István magyarországi színházkritikus, egyetemi oktató vezette, közreműködött Gajdó Tamás, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, aki egy Kovács Györgyről szóló összeállítást is bemutatott. Tompa Miklósról egykori munkatársai közül Szabó Duci, Szentgyörgyi-díjas színművész, Elekes Emma, Debreczeni Gabi és Fodor Zeno, valamint tanítványai emlékeztek meg. Az első nap programját a közkedvelt Hasek-darab, a Svejk Spiró György-féle átiratának előadása, a Tompa Miklós Társulat és a Művészeti Egyetem közös produkciója zárta.
Szombaton a Művészeti Egyetemen színháztudományi konferenciát tartottak A színház 1989 előtt és után címmel, majd Tompa Miklós-emléktáblát avattak az egyetem emlékfalán. A kiemelkedő színházi személyiség munkásságát Gáspárik Attila rektor, Fodor Zeno teatrológus és Zalányi Gyula színművész, egyetemi tanár méltatta. Nemes Levente, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze elszavalta Tompa László Lófürösztés című versét.
A Makkai István szobrász által tervezett és Balogh József öntőmester segítségével kivitelezett plakettet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia és Oana Leahu, az egyetem dékánja leplezte le. Ugyancsak szombaton délelőtt helyezték el a kegyelet koszorúit Tompa Miklós és a 85 éve született Harag György sírján, valamint a marosvásárhelyi katolikus és református temető közös kegyhelyein, a Székely Színház „égi társulata” tagjainak emlékére. A centenáriumi program keretében került műsorra Hatházi András A világrengetők című darabjának felolvasó-színházi előadása, a Tompa Miklós Társulat művészeinek közreműködésével.
Az érdeklődők részleteket tekinthettek meg Szabó Lajos Hűség (rendező: Tompa Miklós), Barta Lajos Szerelem (rendező: Harag György) és Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért (rendező: Harag György és Hunyadi András) című darabjának egykori előadásából.
Este a Nemzeti Színház nagytermében a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov Három nővérét adta elő, Tompa Gábor rendezésében.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Miért késlekednek?
A megújuláshoz az kell, hogy jól meghatározott művészi célt állítsanak a társulat elé.
„A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, és azon belül a Tompa Miklós társulat az elmúlt tizenöt-húsz év folyamán egyre súlyosabb válságba került, morális és művészi szempontból egyaránt. Ha tényleg meg akarunk menteni valamennyit hajdani hírnevéből, végre meg kellene hozni azokat a döntéseket, amelyekre szükség van – komolyabban és hozzáértőbben, több professzionalizmussal, mint amilyeneknek az eddigi ilyen irányú törekvések bizonyultak.”– véli Kövesdy István, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója.
„És ezt szigorúan szakmai kritériumok, a szakmai etika szem előtt tartásával kell megtenni, félresöpörve minden mást, ami nem a színház sajátja vagy sajátossága, aminek nincs köze a művészethez, a színpadi alkotómunkához, aminek ez az intézmény és épület kizárólagos otthona kellene hogy legyen” – véli Kövesdy István, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója. Szerinte a válságból kivezető út: „a gyökeres megújítás TELJES folyamata.”
A Tompa Miklós centenárium alkalmával rendezett megbeszélésen sok minden felmerült, elhangzott sok panasz, adminisztratív gond, műszaki nehézség, hiányosság, de magáról, az immár húsz éve halogatott „gyökeres megújításról”/megújulásról kevés szó esett. Elmondták, hogy mit kellene elrendeznie a minisztériumnak s mit a helyi hatóságoknak, sok naiv elvárást hallhattunk.
A minisztériumnak megvan a maga dolga, egy színház adminisztrálása az azzal megbízottak feladata; nem végzi el, és nem is kell hogy elvégezze helyettük senki. Eddig az önállóság hiányáról, az önálló cselekvés lehetőségének a korlátozásáról, illetve korlátozottságáról panaszkodtak, most mégis a mennyből várják a mannát, visszasírják a régi időket? Vagy azt szeretnék, ha a megyei, illetve a városi tanácsosok megszállnák a színházat, és – üsd, vágd! – aprítanák a művészetet, osztanák ott naphosszat a semmit? Ez hiányzik a megújuláshoz?
A megújuláshoz az kell, hogy jól meghatározott művészi célt állítsanak a társulat elé, s kiválasszák a megvalósításához szükséges embereket: színészeket, rendezőket, díszlettervezőket, dramaturgokat stb. Úgy, ahogy azt a nemrég ünnepelt marosvásárhelyi színházteremtő, Tompa Miklós tette, aki a maga korában a nagy művészi célhoz megnyerte Erdély legjobb magyar színészeit, akik maguk is azt várták, hogy végre csináljanak valami igazat, jelentőset, valami egyedülállót, művészileg mérhetőt. És ne mondja senki, hogy akkoriban jobb idők jártak a művészet, a színház számára; hogy a 40-es évek végén és az 50-es években ideális körülmények voltak...
De Tompa Miklós hajlandó volt égni, mint a két végén meggyújtott gyertya: a próbákon s a színpadon kérlelhetetlen igényességgel építette a realista színjátszás nagy momentumait, a közéletben pedig kijárt, kiravaszkodott, kiügyeskedett mindent, amire a társulatnak szüksége volt. Ha kellett, készen vitte a miniszterhez, a kormányfőhöz a gondra a megoldást, nem azt várta, hogy ők találják ki, mert azt várhatta volna az idők végezetéig... Gondoljunk csak arra, hogyan rántotta bele Petru Grozát a Székely Színház államosításába és implicite a finanszírozásába. Ha megvan a nagy cél, és megvan, aki harcoljon érte, akkor menet közben, előbb-utóbb az eszközök is előkerülnek. De ha az előző kettő nincs meg? Ez a gond Vásárhelyen, immár legalább húsz éve.
Amikor Kövesdy István fiatal – és markáns tehetségű – rendező ezelőtt pár évvel, pályázat révén, elnyerte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezetői tisztségét, reménykedtem abban, hogy előbb-utóbb meglesz a cél is, amelynek távlatában erős művészi gárda verbuválódik, és teljesítménye révén újra egyik legjobb színházunk lesz a vásárhelyi.
Kövesdy fel is villantott egy célt: nagyobb teret biztosítani a jelenkori drámának, mindenekelőtt a hazai magyar dramaturgiának! Ezt bemutatók jelzik, meg egy hosszabb lejáratú projekt, amely olvasószínházi előadások sorát nyitotta meg. És jól tájékozódott, mert a közönség is szereti, s meglehet, hogy várja is e művek megszólalását. Arra kérném Kövesdyt, hogy legyen bátrabb, álljon ki teljes erővel elképzelései mellett, tegye azokat az egész társulat törekvésévé.
Mert ha ő nem teszi, mástól hiába várja.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kapocs az időben
Magyar kultúra napja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
A magyar kultúra napját ünnepelte szombaton a világ magyarsága – 1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz írását. 1989 óta emléknap ez a huszonkettedike, amelynek alkalmából Marosvásárhelyen is több rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház érdekes és nívós eseménnyel várta közönségét szombat délelőtt a színház Kistermébe: a Hangemlékek, képkulisszák sorozat keretében a társulat, illetve neves elődje, a Székely Színház egykori előadásaiból hallhattak, illetve láthattak részleteket az érdeklődők, a hangfelvételek a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárából, a képek a színház archívumából származnak.
Szinte telt házas közönség gyűlt össze a sorozat második részének megtekintésére: előhangként Somody Hajnal és Kárp György színművészek olvastak fel egy rövid, az emléknap alkalmából írt köszöntőt. Mint elmondták, ezen a napon a magyar művészetet ünnepeljük, ezen művészetnek a színház is szerves része. Az időkön átívelve, az egykori és kortárs szerzők játszott művei megteremtik az időn belül a kapcsolatot. A színház a magyar kultúra napját régi és mai szerzők darabjainak műsorra tűzésével ünnepli: délelőtt a Székely Színház és a régi társulat előadásaiból tekintenek meg részleteket az érdeklődők, este Kiss Csaba A dög című lányregényét játssza a társulat. A két részből álló délelőtti rendezvény első felében először Bródy Sándor A tanítónő című drámájának 1956-os, Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos rendezte előadásából hallhattak részleteket a jelenlévők, ezt Móricz Zsigmond Úri murijának zárójelenete követte. Az 1949-es előadást Tompa Miklós és Szabó Ernő rendezte, az utóbbiban Lantos Béla, Izsó Johanna, Jenei Ottó, Szabó Ernő, Szabó Duci és Andrássi Márton szerepelt, az előbbiben Erdős Irma, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Andrássi Márton, Szabó Duci, Lohinszky Loránd, Lantos Béla, Kiss Laci, Mende Gaby és Tamás Ferenc lépett fel.
A szünetet követően a Román Televízió magyar nyelvű adásának archív felvételei közül vetítettek: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének színpadi adaptációját 1977-ben Hunyadi András rendezésében játszotta a társulat, míg az utolsóként vetített jelenet a szintén '77-es Sütő András-mű, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért részlete volt: utóbbin – akárcsak egykoron – ismét remekül szórakozott a közönség, a Harag György és Hunyadi András rendezte előadás ezúttal sem maradt hatástalan. Ahogyan a délelőtti rendezvény sem – a szünetben a közönség jó része a vetítővászon előtt tolongott: a vásznon a Székely Színház társulatának és munkaközösségének fotója volt látható, a publikum soraiban pedig spontán vetélkedő alakult ki a Ki ismer többet közülük? témakörben. Vásárhely közönsége nem feledte el régi színházát...
Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár kérdésünkre elmondta: az archív hanganyagok és vetítések sorozata a nemrég lezajlott Tompa Miklós-centenárium keretében kezdődött, azt megelőzően nagyon sokat dolgoztak az archívum anyagainak összegyűjtésén. A munka során derült ki, hogy mekkora érték birtokában vannak, nagyon sok segítséget kaptak az egykori és mostani sajtósoktól, köztük Csifó Jánostól, Jászberényi Emesétől, Borbély Melindától. A levéltári feltárás jelenleg is zajlik, elfeledettnek hitt tévéfelvételek, albumok, képek kerültek elő, így a fellelt anyagot sorozat keretében mutatják be az érdeklődőknek. E sorozat harmadik részét valószínűleg a színházi világnap keretében vetítik majd.
A szombati színházi ünneplés Kiss Csaba színjátékával zárult, azt megelőzően Bányai Kelemen Barna színművész olvasta fel a délelőtt elhangzott köszöntő rövidebb változatát.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)